558
AZ ELŐSZOBA
E
REGÉNYE.
zeN A REGGELEN egész testében kis, nedves borzongásokkal é b r e d t — az Előszoba. Erősen őszre j á r t az idő. N a p o k óta szinte szüntelenül esett az eső, s ha kicsit elállott, szelek v á g t a t t a k alá a messzi hegyekből. Az esők és szelek n y o m á n a l a t t o mos nedvességek szivárogtak beléje s titkos erejű szellőcskék osont a k szerte f a l á n a k r o s t j a i között. A vizek és szelek csip-csup kis a n y a g o k a t h o z t a k m a g u k k a l . A n y a g o k a t , amelyekből — emberi mesterkedésekkel megkeverve — őt é p í t e t t é k valamikor. Az Előszobát. A fa, víz, kő, föld és minden m á s élők sok esztendőkkel ennek előtte á l l o t t a k össze benne fallá, padlóvá és mennyezetté, ó ! hosszú idők óta teljesített m á r szolgálatot i t t a Nagybefolyású Úr dolgozója előtt — m i n t Előszoba. Csip-csup kis a n y a g o k a t hoztak a szelek és vizek, egymással csak d u r v á n egyesült h a t a l m a s t a g j a i n a k m e g a n n y i távoli, kedves r o k o n á t . Apró s u h a n á s o k k a l b u j k á l t a k benne szerte a régi cimborák s szívdobogva figyelte m o t o z á s u k a t — az Előszoba. D ö b b e n v e v e t t e észre, hogy a m e n n y i r e érti m á r az emberek minden mozdulását, úgy nem érti az övéinek ízét és szagát. S hűvös reszketések b o r z o n g a t t á k , v a l a m i olyan . . . olyan őszies vágyódás k a p t a e l . . . a f á k m o s t télire v e t k ő z n e k — lehulló leveleiket m e g á z t a t j á k az esők s csípős jószágok ülnek az erdőkön — felázik a föld és kihűlnek a kövek. A z t á n dermedni kezdenek, j a j , elpihenőben d e r m e d n i kezdenek mindenek az ég a l a t t , leszáll a hó a z u t á n és a l u s z n a k m i n d a f á k , a kövek, a föld alusznak. Ó, elaludni, T e r e m t ő Úristen ! E l a l u d n i o d a k i n n t a testvérekkel s feledni mindent, ami i t t b e l é m a r ó d o t t az éveknek hosszú során át, feledni az embereket, a k i k r o g g y a n t t é r d e k kel ó v a k o d n a k be ide, sorbaülnek a foszlott zöld plüssdívánon és a foteleken, meg a deszkaszékeken s állanak a fogas előtt és alá-fel j á r n a k a linoleumon az a j t ó t ó l a kályháig s a piros kókuszszőnyegen a k á l y h á t ó l az ablakig és vissza, zsebükben ajánlóleveleket t a p o g a t nak, nyelvük alázatos szólások ízét hegyezi jóelőre, a g y u k tekervényeiben égető gondok és izzó t e r v e k lázítanak s csak . . . csak állnak, csak állnak, féltesttel mindig a p á r n á z o t t belső a j t ó felé fordulva, kezük megizzad hirtelen, ha az altiszt v a g y a t i t k á r a n e v ü k e t szólítja, kezük megizzad és a nadrágszárukhoz dörzsölik, összecsukl a n a k gerincben és beosonnak az a j t ó n . A p á r n á z o t t a j t ó n , a m e l y m ö g ö t t o t t székel a Nagybefolyású Úr, akinek intése n y o m á n állások t e r e m n e k és különböző engedélyek, nagy sápok és kis falás kenyerek.
559 S mindezeken keresztül a messzeségben csodálatos r e m é n y s é g e k : külföldi u t a z á s o k és régi szerelmesek házassága, kegydíj, n y u g d í j és ösztöndíj . . . ó, de mindodáig messzi az ú t , ú j a b b és ú j a b b a j á n l ó levelek s hosszú délelőttök v á r a k o z á s á n vezet keresztül. Ó, ezek a délelőttök . . . ezek b e n n e h a g y t á k n y o m u k a t az Előszoba minden idegszálában. Apró s ó h a j o k és súgva v á l t o t t szavak m a r t á k belé m a g u k a t a t a p é t a b a r n a s á v j a i közé. Az a l a t t o m b a n elgondolt gondolatokat is kiolvasta m á r belőlük és szerte v a s t a g o n f e k ü d t e k azok füstös m e n n y e z e t é n s karoscsillárjának cirádái k ö z ö t t . A falak és a padló b e i t t á k a z o k a t és p a t t a n á s i g feszültek. Az a j á n l ó levelekből szavak és m o n d a t o k u g r á l t a k belé — míg a szolga a szem é t b e hordta benntről a p a p í r k o s a r a k t a r t a l m á t d é l u t á n o n k é n t — kétségbeesett kérvények együgyűségei és b a r á t i a j á n l á s o k k ö n n y e d sége szaladoztak szerte a sorok k ö z ü l : Kegyelmes U r a m , K e d v e s b a r á t o m , engedd meg, hogy figyelmedbe a j á n l j a m . . . Kegyelmes U r a m , könyörüljön r a j t u n k , négy g y e r m e k e m v a n és é d e s a n y á m a t t a r t o m e l . . . Öregem, egy bizalmas e m b e r e m jelentkezik e n é h á n y s o r r a l . . . Kegyelmes U r a m , az öngyilkosság előtt állok . . . — ó, az Előszoba b e i t t a mindezt és éberek lettek az éjszakái tőle s n y u g talanok az álmai. Komor és súlyos lett t ő l ü k az Előszoba és az emberek, a k i k talán először j á r t a k itt, összehúzódva és i j e d t e n s ü t ö t t é k le s z e m ü k e t . Az embereknek — ahogy i t t ültek m a g u k b a r o s k a d v a — eszükbe j u t o t t , hogy hol is r o n t o t t á k el az életüket. Mit kellett volna és m i t nem kellett volna. Az agglegény borzongva é b r e d t rá, hogy meg kellett volna nősülnie, a családapa fogcsikorgatva s z á m í t o t t a ki, hogy kár volt megnősülni, az ügyvéd igazat a d o t t szegény elhalt a p j á n a k , a k i orvost a k a r t nevelni belőle s a p a p l á t t a , hogy a k a t o n a i p á l y a illenék hozzá. A p j u k , a n y j u k halála és csúnya i f j ú k o r i betegségek j u t o t t a k i t t eszükbe az e m b e r e k n e k s m á s mindenféle vigasztalan dolgok. Közben nézték a falon a b a r n a s á v o s t a p é t á t , v a g y mereven a csillár egy p o n t j á r a szegezték t e k i n t e t ü k e t . Olyik elrévedezett felj e b b a falon, ahol m e g k o p o t t a festés, amely kis j a p á n h á z a t ábrázolt, előtte guggoló e m b e r r e l . . . k ö r b e f u t o t t a k a falon a kis j a p á n h á z a k a guggolóval. . . ilyen m a r h a s á g ! s a k é p e k e t nézték : v é k o n y feketer á m á s az egyik — a k o r m á n y t a g j a i — egy o l a j f e s t m é n y , amely n a p s ü t ö t t e hegyeket ábrázol, a z t á n egy ló zsokéval, vetköző nő, v a l a m i térkép és egy t á b l á z a t : a g y e r t y a f o g y a s z t á s s t a t i s z t i k á j a 1890-től 1900-ig. Az Előszoba körülölelte és figyelte őket kis csendes u t á l a t t a l . S ezen a reggelen borzongva é b r e d t — k i n n t őszi eső szemerkélt — és h o m á l y o s v á g y fogta e l : s z a b a d u l n i . . . szabadulni innen ! H ú z ó f á j d a l m a k a t érzett t a g j a i b a n , m i n t h a szét a k a r n a p a t t a n n i minden kis p o r c i k á j a s mind külön-külön k í v á n k o z n é k vissza régi helyére, szülőanyagához.
560 Reggel, úgy h a t órakor ébredt. Még félálomban érezte ezeket s kissé befelé figyelt ö n m a g á r a . Később t i s z t á l k o d o t t , ami nem sokból állott, m e r t őt mindig m á r délután t a k a r í t o t t a az altiszt, azonban a belső szobát csak ilyenkor t i s z t o g a t t á k s ezért k i n y i t o t t á k az a j t ó k a t . H é t óra t á j o n az altiszt megállott a k á l y h á j a előtt s kicsit nézte. E g y meglazult cifra t é g l á t az u j j á v a l k o p o g t a t o t t , az a j t a j á t is kin y i t o t t a — n e m s o k á r a tüzelni fognak. Kilenc órakor gyülekezni kezdtek az ügyes-bajosok. Az j ö t t először, aki f o r d í t v a szokta olvasni a feliratokat. Ez a díván s a r k á b a n szokott ülni és először is a gyertyafogyasztás s t a t i s z t i k á j á t olvasta el. F o r d í t v a . Tíz órára rendesen végzett vele s a z t á n m á s dolgokat f o r d í t o t t vissza. Művelt ember volt, sok verset t u d o t t s ezeket m i n d m e g t a n u l t a f o r d í t v a rendre, még latin verseket is. A z t á n j ö t t az állástalan t a n á r , aki a fogas mellett szokott állani féltíztől k e t t ő i g és az ábécét m o n d t a m a g á b a n előre és vissza. Most u t ó b b m á r ú g y komplikálta, hogy e l m o n d t a csak a mássalhangzókat, a z t á n csak a m a g á n h a n g z ó k a t és végül lóugrás szerint. Aztán j ö t t az az ember, aki az ablaktól a kályháig szokott sétálni, m i n d e n ü t t a szőnyeg mellett, szigorúan egymás elé r a k v a l á b á t és vigyázva, hogy p o n t o s a n m i n d e n h a r m a d i k p a r k e t t l é c e t érintsen. Az Előszoba m á r jócskán megtelt úgy tíz órára, amikor v a l a h o g y egészen . . . ó, egészen nem alázatosan . . . egészen b á t r a n és m á s f o r m á n , m i n t ahogy szokott, f e l v á g ó d o t t az a j t ó és b e j ö t t egy f i a t a l ember. A f i a t a l e m b e r pillanatig körülnézett, a z t á n egyenesen o d a m e n t a kis asztalhoz, amely m ö g ö t t az altiszt ült és b á t r a n , értelmesen és, n e m is súgva, nem is hozzáhajolva, csak úgy, azt m o n d t a : — A Kegyelmes Úrral szeretnék beszélni. Az emberek m i n d felfigyeltek. A fordítós, az ábécés, a p a r k e t t a m á n i á s és mind, mind, f e l v e t e t t é k f e j ü k e t erre a h a n g r a s figyelt az Előszoba, a f a l a k m i n d e n vonalával, az ajtófélfa m i n d e n kis h a s a dásával, külön füleltek az apró bogok a padlóban, felneszelt a k á l y h a és az a b l a k f a t á b l á j a és m i n d e n s az altiszt felállott első meglepetésében, k é t n y i t o t t tenyerével az asztalra t á m a s z k o d o t t . — Milyen ü g y b e n ? — J e z e r n i t z k y P é t e r , gépészmérnök, v a g y o k , nősülni a k a r o k és az Állami K á l y h a ü z e m h e z szeretnék b e j u t n i . Igy. Egészen hangosan és b á t r a n . S még hozzá olyan ügy, ami egyenesen a Kegyelmes Úrhoz t a r t o z i k . Az altiszt összeszedte m a g á t és visszaült székére. — Ajánlólevelek v a n n a k ? — Nincs. M a j d én m a g a m , személyesen . . . Az altiszt elsápadt. A f i a t a l e m b e r b á t r a n és bizakodva állott. Minden arc feléje f o r d u l t . De legfőként m a g a az Előszoba. Minden kis p o n t j á v a l r a j t a csüngött, b e i t t a a h á t a , a válla egyenes t a r t á s á t , a h a n g j a f i a t a l rezdülését, lába m o z d u l á s á n a k erejét és . . . egyszerre,.
561 m i n t h a kinyílt volna benne v a l a m i . . . ebben a p i l l a n a t b a n m e g é r t e t t e m i n d a z t , a m i t az éjszaka nem é r t e t t meg. Megértette a szelek suhan á s á t és a vizek erejét, m e g é r t e t t m i n d e n t , ó, a föld, a f ű , a fa, a szél s a vizeknek ragyogó ereje á r a d t ebből a f i ú b ó l ! É s csak nézte, nézte, i t t a m a g á b a , a maga á p o r o d o t t bús t ö r ő d ö t t s é g é b e . . . Ilyen még n e m volt itt, ilyen még nem volt, ó, ide m á s f a j t a e m b e r e k j á r t a k , egészen m á s f a j t a emberek. II. Egészen m á s f a j t a emberek j á r t a k ide, j a j , de m á s f a j t á k . Emberek, akik hosszú pillanatokig á l l o t t a k k i n n t az a j t ó előtt s olvasták a nevet s egyéb felírásokat. L e v e t t é k a k a l a p j u k a t — mielőtt kopogtak volna — törölgették a l á b u k a t , ó, hosszasan, hoszszasan törölgették a l á b u k a t és némelyek a n y a k u k h o z n y ú l t a k , a z t á n meghuzkodták a k a b á t j u k a t s kétszer is k o p o g t a k — m e r t nem m i n dig j ö t t válasz benntről — s ha j ö t t is válasz, még időbe tellett, míg lassan kinyílt az a j t ó . Akik i d e j á r t a k , jórészt hallgató emberek v o l t a k . N a g y o n m a k a csul t u d t a k hallgatni, összeszorított szájjal. H a n e m az a g y u k , az dolgozott, rettenetes, kétségbeesett erővel dolgozott az a g y u k . É p p e n a legmakacsabb h a l l g a t ó k n a k . V á g t a t o t t az a g y u k , míg csendesen álltak a zöld plüssgarnitura körül — az asztalon sárga, pléh vízhordólány kancsóiban c i g a r e t t a c s u t k á k bűzlöttek — és ők álltak és ültek, makacsul hallgatva, némelyik a plüssök m a r a d é k r o j t j a i t f o n o g a t t a bizonyos k a b a l á s rendszerek szerint. Sunyi szerénységgel, álnok jófiúsan m a g u k alá h ú z t á k a l á b u k a t , hangtalan m o z d u l a t l a n s á g b a n : m i n t v a l a m i különös szekta t i t o k z a t o s tagjai, úgy ültek itt, k o m o r szertartáson — v á r t á k , hogy Eléje kerülhessenek. Ültek. Csak néha n y ú l t ki a kezük és szemük elé emelték a Fogászati Közlöny, a K é m é n y s e p r ő k Szaklapja v a g y a R e n d e l e t e k T á r á n a k n y ű t t , régi példányait meg a Társaságot, amelyből időrőlidőre m e g t u d t á k , hogy az Atlétabálon ki n y i t o t t a meg a t á n c o t , kivel — Beleznay Pipszi, Lovag Hellerus-Coochawen Bodrika és m á s kiskutyanevű hölgyek — s milyen krepzsorzsett, lamé, és egyéb r u h á b a n jelentek meg gróf ez s ezek, v a g y ikszipszilon igazgatóék estélyére kik voltak hivatalosak s herceg odernaui Hellebramzer K á r o l y O t t o k á r és gróf montenuvoi Silbing-Krajcsik Eugénia l e á n y á t , Pöszm é t é t eljegyezte báró Zinzenauer Gáspár és temesfői Kelemen Aurélia fia, M e n y h é r t , az Általános B a n k igazgatója, t a r t a l é k o s f ő h a d n a g y , a polgári érdemek második osztályú keresztjének t u l a j d o n o s a . Némelyek m i n d e z t kívülről m e g t a n u l t á k és h ú n y t szemmel p r ó b á l t á k elm o n d a n i m a g u k b a n , míg az u j s á g o t m a g u k elé r a k t á k s beletemetkeztek, nehogy valaki meglássa. Ilyen kínos és verejtékes j á t é k o k a t j á t s z o t t a k s t i t k o l t á k ezt
562 e g y m á s előtt, holott n y u g o d t a n összebeszélhettek volna és j á t s z h a t t a k volna a k á r szembekötősdit, m e r t hiszen t i t o k b a n mindegyik j á t szott. Voltak, akik a f ü r d ő p r o s p e k t u s o k a t nézegették s a menetr e n d e k e t m a g o l t á k be — általában m i n d n y á j u k n a k élesedett ez a j á t é k o s m e m ó r i á j a — v o l t a k ismét, akik a p r o s p e k t u s o k b a n csak a t r a m b u l i n r ó l ugráló trikós nőket nézték — többször is visszalapozt a k egyhez — s f a l á n k g o n d o l a t o k a t p e r g e t t e k m a g u k b a n . Volt i t t még n é h á n y napilap képesmelléklete s a s i r a t ó a r c ú a k száz meg százszor átböngészték a Külföld H u m o r á t . Ü l t e k a szekta hallgató t a g j a i és v i g y á z t a k , hogy el ne á r u l j a ő k e t valami, hogy égő, zakatoló agyukból ki ne u g o r j o n valami. J á t é k k a l maszkírozták a g o n d o l a t a i k a t . Némelyek izzadtak és óvatosan a n y a k u k a t i t a t t á k zsebkendőjükkel, v a g y legyezték m a g u k a t . É s az Előszoba f i g y e l t . . . ó, m á r hosszú évek óta figyelt. F e l k e n t p a p j a i v o l t a k ennek a szektának, akiknek megvolt a rendes törzshelyük és a k i t a többiek néma bólintással üdvözöltek. E z e k t ö b b n y i r e m i n d e n n a p i d e j á r t a k , nyugodt mozgásúak v o l t a k — valamelyes kesernyés fölénnyel mozogtak — néha mosolyogtak, de r i t k á n személyre. I n k á b b csak úgy m a g u k elé vagy á l t a l á b a n körbe. I d ő n k é n t a k á l y h a mögé. Voltak hangoskodók, akik harsogó h a n g j u k és széles gesztusaik mögé r e j t e t t é k m a g u k a t , remegéseiket és reményeiket. E z e k ú t á l a t o s a k v o l t a k s a fölény úgy l ö t y ö g ö t t r a j t u k , m i n t a madárijesztőseprűnyélen a z s a k e t t . E z e k az altisztet «hallja, apám»-ozták és m a g á ról a Nagybefolyású Úrról — akit egyébként sose neveztek meg e g y m á s k ö z t a szekta t a g j a i , legalább is itt, a szertartás a l a t t , nem — csak fej m o z d u l a t o k k a l u t a l t a k a p á r n á s a j t ó r a s szemükkel értesített é k egymást, hogy : b e n n t v a n ? — igen, — elmegy? — nem, — j ó k e d v ű ? — nana, — ezek a hangosak, ezek fesztelenül «az öreg» — így beszéltek róla. A legtöbben a z t á n megtértek. Meghunyászkodva és laposan osontak m á r n é h á n y n a p mulva, mígnem teljesen a szektához h a s o n u l t a k , a közösség b e f o g a d t a őket, némelyik karriert csinált, törzshelyes lett, bólintó, k á l y h a m ö g é mosolygó. Á m ezek a hangosak, szívük legbensejében még reszketőbbek v o l t a k , m i n t a többiek. H a r s á n y h a n g j u k erőltetett volt. Nem az a szép, az az egészséges és g y a n ú t l a n , m i n t ezé a Jezernitzky Péter gépészmérnöké, akire m o s t felfigyelt mindenki. N e m h a s o n l í t o t t senkihez az előszobázok közül. S az Előszoba m i n d e n v o n a l á v a l őt figyelte most. Ide nem j á r t a k ilyenek. H o g y kerül ez ide? Hiszen a k a d t a k a z t á n vészesnek ígérkező f o r r a d a l m á r o k is néha. De ezeknek i t t nem volt j ö v ő j ü k . H a n g o s a n beszéltek, érdeklődtek, le-fel t o p o g t a k s a z t m o n d t á k p é l d á u l : ejnye, ejnye. S tüntetőleg megnézték az ó r á j u k a t , f ü l ü k h ö z t a r t o t t á k , fel is h ú z t á k . Vagy a z t m o n d t á k : N a h á t ! — és csóválták a f e j ü k e t .
563 Felforgató eszméik nem f o g t á k a szektát, ahogy a rozsda n e m fogja az a r a n y a t . Asszonyok j á r t a k ide. Úriasszonyok, jól öltözöttek, De csak ritk á n r a k t á k keresztbe a l á b u k a t , i n k á b b úgy egymás mellé t e t t é k szorosan — retikül az ölükben — néztek m a g u k elé. Némelyik megp r ó b á l t kistükrébe nézni, rúzst, p ú d e r t használni. D e hiába, e n n e k i t t nem volt hatása és r e n d r e egyszínűek l e t t e k m i n d . J á r t a k ide egyszerű asszonyok is, akik i d ő n k é n t a h ü v e l y k - és m u t a t ó u j j u k közé fogva, megtörölték az alsó a j k u k a t . Meg is huzog a t t á k . Ezek is csendesen ültek, megilletődve és az írásaikat sokszor zsebkendőben fogták m a g u k előtt a hasukon, v a g y a s o v á n y a b b a k a c o m b j u k r a eresztve. Úgy f o g t á k az írásaikat, nehogy v a l a m i k á r essék a drága jószágokban. Időről-időre özvegyeset s ó h a j t o t t a k . Részb e n a leves m i a t t , ami most f u t ki, a szomszédasszony biztosan a magáéra vigyáz, másrészt az apróságok m i a t t , akik ilyenkor r á n g a t j á k magukra a fazék forróvizet, esnek a k á l y h á r a , h a j t j á k fel a m a r ó lúgot, nyelik a g o m b o s t ű t és egyéb napihíreket m ű v e l n e k . Voltak kedves kezdők, akik rendesen az ablak előtt, a fogas mellett állottak festői csoportokban, jórészt összefont k a r o k k a l . E z e k időről-időre elővették ajánlóleveleiket, megvizsgálták m i n d e n oldalról és mindig másik zsebükbe t e t t é k . A k a d t a k k ö z t ü k stréberek, akik az altisztet igazgató ú r n a k szólították, m i n d e n kopogásra dallamosan azt m o n d t á k : s z a b a a a a d és minden belépőt meghajlással üdvözöltek. Legtöbbje s á p a d t volt és reszketős, k ö n n y e n t a n u l t a k és a szekta h a m a r o s a n b e f o g a d t a őket. Az Előszoba figyelt. A l a p j á b a n véve m i n d szomorúak v o l t a k , verejtékes r e m é n y ű e k és kétségbeesett játékosok. Voltak p r i m i t í v h a j l a m ú a k , akik egyszerűen a kezük u j j a i v a l j á t s z o t t a k . V o l t a k együgyűek, m i n t például az az úr, aki idestova k é t esztendeje szavalja e g y f o l y t á b a n m a j d minden délelőtt kilenctől kettőig : H é t város v i t a t á , hogy övé bölcsője Homérnak, Szmirna, Rodos, Kolofon, Salamis, Jos, Argos, Athéné. Szépen, s k a n d á l v a csinálja és mindig előlről kezdi. H é t v á rosvita táhogyő . . . H é t város v i t a t á , hogy . . . s mindig és megint és megint előlről és nem j u t eszébe, hogy legalább m i n d e n második szót fordítva mondjon, v a g y a szöveget esetleg v a l a m i melódiára p r ó b á l j a ráhúzni, abból olyan érdekesek j ö n n e k ki. Van, aki n ó t á t kalapál ki az u j j á v a l a díván s a r k á n igen ügyesen és v a n egy másik, aki igyekszik kitalálni m a g á b a n , hogy emez milyen n ó t á t kalapál. V a n n a k végül raffinált játékosok. P é l d á u l egy ú r m i n t e g y tíz h ó n a p p a l ezelőtt — igen, úgy m u l t év decemberében — hirtelen észrevette, hogy egyszerre mennyifelé fog az agya ! A szeme l á t j a a pléh vízhordólányt, l á t j a az ujságokat, a k á l y h á t , m i n d e n t , m i n d e n t egyszerre, a füle u g y a n a k k o r hallja a mellette lévők lélekzetét, a
564 lapok zizegését, az altiszt lecsapja a c e r u z á j á t , k i n n t p o s t a a u t ó robog el, m i n d e z t egy és u g y a n a b b a n a p i l l a n a t b a n s közben az ügyére is gondol és a b e t e g p é n z t á r r a , egy volt t a n á r á r a , egy p l a k á t r a , amit j ö v e t l á t o t t , csodálatos ! S ezt kezdte játszani. Ma m á r odáig tökéletesítette, hogy j ó f o r m á n nem ismer h a t á r o k a t . Persze v a n n a k egyszerű lelkek, akik a falon a t a p é t a s á v o k a t osztályozzák v a g y — anélkül, hogy észrevennék, hogy ez furcsa — n e v e t a d n a k az egyforma sávoknak, a z t m o n d j á k ez Tódor, Pista, Melinda, satöbbi, viszont nem egy közülük egyszerűen kiválaszt egy s á v o t és a z t nézi. Igen érdekes a «japánok megszámlálása» című f e l a d a t is. Ez kissé nehéz. A falon f e n n t kis j a p á n h á z a k f u t n a k k ö r b e ú g y e b á r s m i n d egyik előtt egy alak. N y i l v á n v a l ó a n j a p á n . Most ezt megszámolni. N e m g y e r e k j á t é k , m e r t az e m b e r n e k a századik u t á n belevész a szeme és eltéveszti. De g y a k o r l a t dolga az egész. H a az ember m á r jól kiismeri m a g á t a fal kis t i t k o s jelei, repedései, lyukai között, a k k o r a z u t á n meg lehet t á m a s z t a n i a szemet. V a n n a k végül b u d d h i s t á k , akik a cipőjük orrát nézegetik aláz a t u k jeléül. H a az a j t ó nyílik, a k k o r m i n d n y á j a n kérvényező állásba e n y h ü l nek, a g y u k o n végigszalad ü g y ü k lényege s az első szavak és a megszólítás : Kegyelmes U r a m , ha m é l t ó z t a t n a . . . De ilyen . . . ilyen még nem v o l t ! É s most m i n d n y á j a n őt nézték, a f i a t a l e m b e r t , aki a kérdésre, hogy «milyen ügyben?», egyszerűen m e g m o n d j a , hogy . . . m e g m o n d j a , hogy milyen ügyben ! . . . n e m , ez még n e m f o r d u l t elő. E k ö r ü l v o l t a k mindig a harcok az ú j embereknél, e kérdés körül, hogy : milyen ü g y b e n ? Súlyos harcok, amelyeket rendületlenül és fölényének minden súlyával v í v o t t az altiszt, de néha m á r nem b í r t a és segítségül h í v t a b e n n t r ő l a t i t k á r t . Milyen ü g y b e n ? S kis indulatos feleletek j ö t t e k . Magánügyben. V a g y : k é r e m . . . m a j d csak személyesen, p r i v á t dolog . . . eeee, nem segély, n e m segély, s m á s ilyenek. É s szorongó, suttogó m a g y a r á z a t o k , o d a h a j o l v a , mellékkörülmények kis kiteregetése, hivatkozások — k é r e m f ő h a d n a g y v o l t a m ! — számtanácsos özvegye v a g y o k . . . a b á t y á m f ő s z o l g a b í r ó . . . volt, szerb megszállott t e r ü l e t e n . . . — K u c s e r a őméltóságától v a n levelem és a z t hiszem, telefonált is ! — s m á s effélék, néha szemtelen és s é r t ő d ö t t feleletek, de mind, mind, titkolódzók és mélyen szemérmesek. Nem, i t t senki még nem m o n d t a egyenesen és hangosan, hogy ebben és ebben az ügyben. Miért? — sokat gondolt erre az Előszoba — m i é r t ? Néha azonb a n , ha m á r b e t ö r t e k egészen és beleolvadtak a szektába, a k k o r e l m o n d t a egyik-másik némelyiknek, akivel m á r összeszokott, e l m o n d t a s u t t o g v a és részletes bőbeszédűséggel, de m á r alázatossá és álszenteskedővé n y o m o r í t v a . Miért? — gondolta az Előszoba — m i é r t nem m o n d j a el rögtön, az első láztól hevítve, miért nem teregetik ki a kis
565 szegénységüket, elesettségüket, miért n e m m u t a t j á k meg m a g u k a t e g y m á s n a k , n e m jobb volna? Ú g y . . . úgy, m i n t ez a f i a t a l e m b e r i t t , akit m o s t félénk borzadással néznek v a l a m e n n y i e n és az altiszt p á r t j á n s a t i t k á r p á r t j á n és nem a d v a neki i g a z a t : a számoló és a m e m ó riás, a j a p á n j á t é k o s és a fordítvaolvasó és mind, mind. Nézte az Előszoba, nézte, itta m a g á b a , p a r k e t t j é n és a j t ó f é l f á j á n k i d a g a d t a k a bogok, mint megannyi dülledt, szomjas szem, h a l l g a t ó d z t a k f a l á b a n az erek, megreccsent v a l a m i a m e n n y e z e t é n és az Előszoba m o s t t i s z t á n emlékezett m á r m i n d e n r e ! E m l é k e z e t t a f á j a az erdőre, köve a hegyek gyomrára s a sziklákra, emlékezett a föld s z a b a d szagára, a vizeknek erejére, Isten n a p j á r a és mindenre, mindenre, m o s t . . . míg a fiú ott állott az altiszt előtt, aki mégegyszer kérdezte s kicsit összeráncolta egyik arcát, felhúzva nagyothallósan. — Ajánlólevél v a n ? — Mondom, hogy nincs. M a j d én elmondok m i n d e n t . Csak jelentsen be. J e z e r n i t z k y P é t e r gépészmérnök. Az altiszt n a g y o t lélekzett s a cédulára felírta a nevét esetlenül és azt m o n d t a , m á r kissé r e k e d t e n az i z g a l m a k t ó l : — J ó . J ó j ó . Tessék várni. A f i a t a l e m b e r beleegyezően m e g h a j t o t t a m a g á t , félreállott az ablakhoz, kezébe v e t t egy régi színházi lapot, miközben értelmesen azt m o n d t a : — Kérem.
III. — K é r e m — m o n d t a értelmesen a f i a t a l e m b e r s félreállott az ablakhoz, kezébe v e t t egy régi színházi lapot. Tisztán csendülő szava és egyenes t a r t á s a a z o n b a n b e f o l y t az emberek fülébe és szemébe és még soká n e m t u d t a k e l n y u g o d n i . Szörnyülködő és rosszaló pillantásokkal v e t t é k körül a f e g y e l e m b o n t ó t , m a g u k b a n megbélyegezték s ez b e n n e ült a nézésükben, a m e l y e t l e k a p t a k róla, ha visszanézett az u j s á g mögül. Mert az i t t n e m v o l t rendjénvaló, egyenesen szemébe nézni valakinek. A pillantások oldalról és hátulról l o p a k o d t a k egymáshoz sunyi m ó d o n és kerülgetve, s h a két szempár találkozott, m i n d a k e t t ő v i s s z a h ú z ó d o t t r ö g t ö n . V a g y le a padlóra, v a g y fel a mennyezetre, v a g y legtöbbször csak ú g y a semmibe. I t t a szemek nagyon t u d t a k a semmibe nézni. A fiú érezte az arcán mászkáló pillantásokat, többször vissza is nézett és elkapott egy-egy menekülő s u g a r a t , de r e n d r e v a l a h o g y b á g y a d n i k e z d e t t ettől és egyre j o b b a n belehajolt az u j s á g j á b a . Igy a feje e l t ű n t , h á t a kissé meggörnyedt, k e z d e t t elfáradni s hol az egyik cipőjét, hol a másikat úgy csámpásra befelé f o r d í t o t t a , felemelve a belső felét, ahogy gyerekek és v á r a k o z ó emberek szokták, megfeledkezve magukról. És így olyan, de olyan ismerős és megszokott kezd e t t lenni, hogy az emberek rendre m a j d n e m m e g n y u g o d t a k .
566 A f i a t a l e m b e r nézte a b e t ű k e t és a k é p e k e t s időről-időre kis a p r ó k a d ü h ö k f u t o t t a k b e n n e végig. Mit b á m é s z k o d n a k ezek? Mit leskődnek? — és néha erősen visszanézett, hirtelen elkapva maga elől az u j s á g o t — de n e m t a l á l t szembenéző szemet. M i t ! S a z t á n ! — gondolta h e t y k é n , csöpp i n d u l a t s z a v a k k a l — igen, ezt és ezt kérem ettől a . . . — és nem nevezte meg m a g á b a n — jogom v a n hozzá ! Elég k u t y a s á g , hogy kérni kell. E g y á l t a l á b a n nem drukkolok. N e k e m igazam v a n . Becsületes vagyok, nem k ö v e t t e m el semmit, elég t e h e t séges is v a g y o k , megállom a helyemet, t u d o m , hogy m i t kérek. N a ! É s m i t m e n t e g e t ő d z ö m ! É s miért a l á z a t o s k o d j a m ? D e h á t ki m o n d t a , hogy a l á z a t o s k o d j a m ? S e n k i ! Szegény v a g y o k , de becsületes. Az a p j a szokta m o n d a n i r é g e n : «szegény, de becsületes, slussz» — és erre büszke v a g y o k ! Miért v a g y o k büszke? Á, nem v a g y o k büszke, csak úgy . . . szóval b e m e g y e k és ezt kérem. S nézte a képeket és b e t ű k e t , amelyek n e m m e n t e k be az értelmébe és n e m t u d o t t s e m m i t egészen végigolvasni. Az Előszoba körülfogta ő t . . . szeretettel a k a r t a körülölelni. T e t s z e t t neki ez a b á t o r f i a t a l e m b e r , ez az idegen fiatalember. S valósággal r á e s e t t és átölelte. S i m o g a t t a . Olvasta a gondolatait — ahogy szokta — és s i m o g a t t a , n y u g t a t t a . De a f i a t a l e m b e r n e k mindez olyan, olyan f u r c s a volt és n y u g t a l a n í t ó . Kilesett az u j s á g j a mögül, de m á r e l k a p o t t p i l l a n t á s o k a t sem csípett el, m á r nem nézte senki és mégis v a l a m i olyan súlyosan f e k ü d t r a j t a — nem szellőztetnek i t t rendesen?... Most m á r nem hirtelen k u k k a n t o t t ki az u j s á g mögül, h a n e m ó v a t o s a n és lassacskán, oldalvást p r ó b á l k o z o t t . Olvasott, olvasott, olvasott — n e m t u d t a m i t — s a z t á n lassan, lassan emelte a pillant á s á t és kilesett a szobára. H a a szeme t a l á l k o z o t t mégis valakiével — elnézett. E l n é z e t t együgyű nézéssel, ravaszul — nem téged nézlek, n e e m — elnézett le a padlóra v a g y a mennyezetre, v a g y a . . . — semmibe. Az u j s á g mögül t a p o g a t ó d z ó , felfedező ú t r a indult a szeme és nézte a k é p e k e t , a n a p s ü t ö t t e t á j a t , a k o r m á n y t a g j a i t , a lovat a zsokéval s a t ö b b i t . Nézte a g y e r t y a f o g y a s z t á s s t a t i s z t i k á j á t , a m i t m á r olyan sokan néztek előtte ilyen üres és révedező t e k i n t e t t e l s nézte a pléh v í z h o r d ó l á n y t , amelynek k a n n á i b a n cigarettacsutkák bűzlöttek, a szekrény mellett a homályos t ü k r ö t , amelybe nem igen szokott nézni senki, az altiszt kisasztalát — r a j t a itatóspapír, kockás notesz és b u t á n hegyezett ceruza. Milyen b u t a t u d lenni egy ceruza ! O t r o m b a h e g y é t — látszik — nyálazni szokták s a másik végét összer á g t á k . . . b u t a ceruza. Olyan, m i n t g a z d á j a , az altiszt. Olyan tömzsi és életlen. Az idő telt. N é h a k i j ö t t egy-egy ember benntről z a v a r o d o t r o d o t t a n s hirtelen nem t a l á l v a az a j t ó t , a h o n n a n megfordult s köszönt ú g y á l t a l á b a n . Vagy b e m e n t valaki, meghuzigálva m a g á t és eligazítva arca v o n á s a i t s m á r i t t k i n n t benne volt a meghajlás, a m i t b e n n t fog
567 m a j d elkövetni. Az idő telt és letette kezéből az u j s á g o t , a m e l y e t m á r a n n y i a n lapoztak előtte és benne h a g y t á k kezük izzadságos remegéseit. N é h a alá-felsétált a kókuszszőnyegen s a z t á n keresztben az a j t ó t ó l a kályháig a linoleumon. Többször m e g t e t t e ezt az u t a t és a t a l p a , ahogy megérezte a sarokban a v á l t o z á s t — a v a s t a g kókuszról a v é k o n y linoleumra — csak úgy eszébe j u t o t t a k dolgok i f j ú k o r i olvasm á n y a i b ó l , hogy az indiánok f ü l ü k e t a földre f e k t e t v e meg t u d j á k m o n d a n i , h á n y lovas közeleg és merről. Hosszú b ö r t ö n r e ítéltek h o g y a n t á v i r a t o z n a k kopogással, f ü l ü k , t a p i n t á s u k megélesedik . . . persze . . . természetes. Mi az, hogy természetes? É s j á r t alá-fel, alá-fel, t a l p á n érezve mindig a változást, néha megállott az a b l a k n á l h á t r a t e t t kézzel és maga elé nézett. Miért nem beszélgetnek az e m b e r e k ? — gondolta egy fordulónál — miért? H ' . . . m a m á r á l t a l á b a n nem beszélgetnek az emberek. E h , mik nem j u t n a k eszembe, érdekes. De így v a n . Ma m á r v e n d é g ségben is alig v a n jó, rendes beszélgetés. Az emberek v a g y r á d i ó z n a k , ha elmennek egymáshoz, v a g y felhúzzák a g r a m o f o n t , v a g y bridzselnek. Beszélgetés nincs. Legfeljebb a társaságból valaki, egy olyan jópofa, vicceket m o n d , a m i t a t ö b b i e k a c s a t t a n ó előtt lelőnek, hogy : ja, ezt ismerem. Az ő idejében o t t h o n az a p j á é k n á l még beszélgettek. Sőt diskuráltak. Ma m á r ez nincs. Voltak egyenesen jó beszélgetők, kellemes csevegők, á, a kozörök k i h a l t a k . N é h a szakmabeliek beszélgetnek, ha t á r s a s á g b a n összeakadnak, a s z a k m á j u k r ó l , k é t orvos v a g y két mérnök — na, szamárságokat gondolok. S folyton az az érzése volt, hogy minden oldalról lesik. Igen, az Előszoba volt. Leste. Leste a falával, leste azzal a kis l y u k k a l ott felül a sarokban a k á l y h a fölött, amelyre p a p í r t r a g a s z t o t t a k és bemeszelték, de a papír egy helyen lemállott, k a c k i á s a n féloldalt h a j o l t és lenézett rá . . . és az a drót is — minek a d r ó t j a lehet? . . . — o t t , az ablakon túl, k é t drótfarkinca, m i n t k é t figyelő csáp, periszk ó p . . . és az a j t ó deszkájából t i t o k z a t o s bogok m e r e d t e k rá . . . Telt az idő és m á r egészen elernyedve egyszerre csak azt gondolta : eléje állok, m e g h a j t o m m a g a m : kegyelmes u r a m , kérem, ne h a r a g u d j é k , hogy néhány pillanatig z a v a r o m . . . illetve z a v a r n i b á t o r v a g y o k , vagyis merészkedem . . . Nem, nem fogok nagyon meghajolni. T a l á n nem is szereti, ha t ú l alázatos az ember. Igy . . . így fogok meghajolni. Az első b e n y o m á s nagyon fontos, m e r t hiszen csak egy percre f o g a d , természetesen, egy ilyen magasállású ember, ezer dolga v a n , á, m e n n y i dolga v a n ! — gondolta farizeuskodva — m e n n y i dolga v a n , szegénynek. Mennyi dolga v a n ! S azért gondolta ezt többször e g y m á s u t á n , m e r t lennt, valahol mélyen a h a s á b a n , v a l a m i azt m o n d t a : v a n fenét, öreg p a n a m i s t a , dehogy v a n ennek dolga ! S felül e l n y o m t a tisztelettel és r i a d o z v a : m e n n y i dolga v a n , derék ember, kiváló ember.
568 P r ó b á l t előnyösen állani, úgy, ahogy gondolta, hogy a Nagybefolyású Ú r n a k t e t s z i k . Ó, az első b e n y o m á s . . . nem alázatoskodva, de nem is b á t r a n , m e r t ez kissé t ú l h e t y k e , ez szemtelenségnek látszik, a n n a k is vehető. Pedig Isten ments, hogy szemtelen legyen, ó, egy ilyen e m b e r előtt, ilyen derék, nagyállású, ilyen zseniális ember előtt, ó . . . — ez a protekciós senki — m o n d t a v a l a m i a h a s á b a n lennt és ő sunyin körülnézett, m i n t h a valaki lesné . . . igen, valaki l e s i ! S gondolta : a szemébe nézzen egyenesen? Van, aki szereti, ha b á t r a n a szemébe néznek, de v a n , aki azt hiszi, az ember t a l á n krakéler, meg m i . . . á ! ki gondol effélére? Senki. Amilyen vagyok, olyan v a g y o k . É s az asztalt k e z d t e nézni makacsul, a pléh vízhordólányt, az u j s á g o k a t . Olyan erősen nézte, hogy ha l e h ú n y t a a szemét, a k k o r is l á t t a még egy ideig. E r r ő l meg egy cserkészjáték j u t o t t eszébe, ami abból áll, hogy egy asztalra ki kell rakni mindenféle t á r g y a t , az ember n é h á n y percig figyelmesen nézi, a z t á n kendővel leborítja az asztalt és emlékezetből fel kell írni, hogy mik v o l t a k az asztalon. Aki a legt ö b b e t t u d j a felírni, az győz. E z t k e z d e t t játszani m a g á b a n . É s mikor ezt k e z d t e játszani, az Előszoba m e g h ö k k e n t . Ő jól ismerte az ilyen j á t é k o k a t , amelyek e l k a p n a k egy-egy e m b e r t és . . . például az, aki i t t szokott sétálni, óvatosan minden h a r m a d i k p a r k e t t k o c k á r a lépkedve, ez m á r így j á r mindig o d a k i n n t is és t a l á n egész életén keresztül így fog járni, ezekkel az ugráló, ferde léptekkel . . . az Előszoba m e g h ö k k e n t . K i n t olmós eső hullott és k o p o g o t t az ablakon. A f i a t a l e m b e r elővette az ó r á j á t és az Előszoba ebben a pillanatb a n ölelte á t m i n d e n szeretetével. A f i a t a l e m b e r félreértette az ölelést. Megérezte, hogy v a l a m i v a n . . . és eldugta az órát s gondolta : n e m sietek, á ! dehogy, ó, ráérek kérem, csak . . . csak fel a k a r t a m húzni — s elővette megint és felhúzta — ilyenkor . . . ilyenkor szokt a m felhúzni, m e g s z o k t a m . É s z a v a r t a n c i g a r e t t á é r t n y ú l t a zsebébe, de a keze félúton megállott. V a j j o n n e m u t á l j a Ő a dohányszagú e m b e r e k e t ? Azt gondolja esetleg : ez az ember i t t állásért könyörög és m i n d e n k r a j c á r j á t cigar e t t á r a költi. U g y a n , micsoda beszéd ? K i könyörög? Ő ezt meg ezt kéri. De mégis . . . ilyesmitől sok f ü g g á m , megérzi és . . . U g y a n ! H á t nem lesznek olyan közel egymáshoz, elvégre n e m f o g u n k csókolózni — és i j e d t e n körülnézett erre a cinizmusra s az a h a t á r o z o t t érzése volt, hogy valaki figyeli, a gondolatok kiszállnak belőle, mind, m i n d m a r a d é k t a l a n u l , a l e g r e j t e t t e b b is. K ö r ü l n é z e t t — nem nézte senki, csak az Előszoba figyelte d ö b b e n v e : mi t ö r t é n i k ezzel az emberrel? ! . . . Egészen t i s z t á n érezte, hogy figyelik. Úgy, m i n t mikor az ember, a k á r nagy t ö m e g b e n is, egyszerre csak megérzi, hogy hátulról a t a r k ó j á t nézik s megfordulva, egyenesen szembenéz a figyelővel. De nem n é z h e t e t t szembe senkivel, csak megijedt s elkezdett Róla j ó k a t gon-
569 d ő l n i : á, nem léha ember, m i n t némelyek. T u d a t á b a n v a n az izéjén e k . . . a fontos pozíciónak, a m e l y e t betölt, amely . . . szakember, hiába, látszik, hogy ki a szakember. Magasztos lélek . . . — mi az, hogy magasztos lélek? Miféle m a r h a s á g az, hogy magasztos lélek? E z n e m mérnöki beszéd. De Ő, az. F e n k ö l t szellem és zseniális kopon y a , bizony Isten. Ismét elővette az ó r á j á t , de m á r nem h ú z h a t t a fel, m e r t p a t t a násig fel volt húzva. Azért c s a v a r g a t t a visszafelé kicsit és mégis . , . r á g y u j t o t t . A g y u f á t a z t á n a kályhához v i t t e . K i n y i t o t t a az a j t ó t , mire összegyűrt papirok estek ki. Azokat vissza a k a r t a gyömöszölni, b e k o r m o z t a a kezét s a zsebkendőjéhez törölte és z a v a r t a n állott a kályhánál. Szegény vagyok, de becsületes — gondolta. E z így v a n . Szabat o s a n azt fogom mondani, hogy . . . Mire ő körülbelül így f e l e l : na és konkréten mi volna az, a m i t t e h e t n é k az érdekében? . . . Vagy esetleg nem szereti az idegen s z a v a k a t ? Na, szóval erre azt m o n d o m : esélyeimet nagyon emelné, ha Excellenciád kegyeskednék . . . Nem, ez olyan, mintha előre b e v á g t a volna az ember, n e m jó ilyen s z a b a t o s a n . Hiszen az jó, hogy én t u d o m , m i t kell m o n d a n o m , m e r t a z t biztosan nem szereti, ha dadog az ember, de ilyen egyszerűen és világosan nem jó. E g y kis m ű z a v a r az kell, hehehe — és r é m ü l t e n k ö r ü l n é z e t t — egy kis szerénységgel k o m b i n á l v a . Az ember m e g f o g j a a g o m b j á t és megcsavarja, m i n t akinek a lélekzete elállott ilyen nagy ú r előtt s kissé akadozva úgy-e, úgy m o n d j a t o v á b b : h á t ú g y e b á r , kegyelmes uram . . . — igen, ez jó, ez jó. És . . . és a nyomorral nem kell túlságosan előhozakodni, m e r t az ilyen emberek azt nem szeretik hallani. Viszont, h a esetleg a z t gondolja, hogy t a l á n nem is szorulok r á ? . . . hiszen egy ilyen e m b e r hez annyian jönnek m é l t a t l a n o k . Méltatlanok ! milyen m ű v e l t e n gondolkozom, püff bele. N a n a , mi az, hogy püff bele ! — és gyorsan, szinte hangosan gondolkodva, dicsérni kezdi ezt a nagyszerű e m b e r t , ezt a kiváló elmét, ezt a nemes e m b e r b a r á t o t és európai s z a k t e k i n t é l y t . . . mit e u r ó p a i ! . . . a világ egyik legelső t u d ó s a . . . É s alul, egészen a l u l : egye meg a fene, egye meg a fene, egye meg. Felül kétségbeesve : nagyszerű ember, kiváló ember, csuda ember. É s alul a kíséret halk, b r u m m o g ó k o n t r a : egye meg a fene, egye meg, egye meg. S a két tétel p á r h u z a m o s a n folyik egymás mellett és r e n d r e elszédül tőle : jó ember, derék ember, nemesszívű e m b e r b a r á t , elsőr e n d ű szaktekintély — egye meg a fene, egye meg, egye meg. (Vége következik.) Török Sándor.
Napkelet
38
