Előszó. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten!

Előszó

„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten!” Milyen frappánsan megragadja a világegyetem megmásíthatatlan alaptörvényét ez a régi, ámde jelenleg is aktuális bölcsesség. Életünk minden egyes „külső” mozzanatában tulajdonképpen „belső” világunk köszön vissza ránk. Ez a könyv erről szól kilencven egynéhány oldalban. Annak idején egy bölcs ezt megoldotta egy mondatban. De úgy tűnik most más időket élünk. Bonyolulttá váltunk mind belül, mind kívül. Pedig a valóság, a létünk minden pillanatát átszövő intelligencia csak az egyszerűségben tárja fel elmondhatatlan titkait. Ez a könyv talán egy lépés a felesleges és energiarabló bonyolultságból, az elődeink és buzgó kortársaink alkotta eszmék, hiedelmek és saját „világmegváltó” okoskodásaink zűrzavaros kavalkádjából egy egyszerűbb, emberibb világba.

1

A kilépés Napos, kora nyári délután volt. A kavicsos folyóparton, egy magányos bokor árnyékában ültem, és csak figyeltem a víz felszínén megtörő napsugarak finom, vibráló játékát. Az elém táruló látvány egy időre teljesen elfeledtette velem a gondjaimat. Aznap egyáltalán nem volt nagy mozgás a parton. Csak egy idős férfi sétált a közelben a kutyájával, egy fiatal nagy termetű snaucerrel. A kutya felszabadultan futkározott fel s alá. Maga volt a megtestesült életöröm. Gazdája időnként a vízbe hajított egy nagyobb faágat, a snaucer pedig a farkát csóválva vetette utána magát, hogy kihozza. Egyik alkalommal azonban a férfi a szokásosnál jóval messzebb dobta a botot. A snaucer természetesen ekkor is utánaúszott, ám ahogy távolodott a parttól, belekerült egy erősebb áramlatba. Lihegett, hörgött, hatalmasakat prüszkölt, de esze ágában sem volt visszafordulni. Már egészen messzire sodródott tőlünk, mire nagy küzdelmek árán sikerült valahogy utolérnie az ágat. Miután ráharapott a botra, megfordult, és minden energiáját összeszedve elkezdett az áramlattal szemben úszni, egyenesen a gazdája felé. Kissé izgultam érte, mivel láttam, hogy az összes erejét latba kell vetnie ahhoz, hogy a fejét a víz felett tudja tartani. Úszás közben valószínűleg jó sok vizet is nyelt, de a faágat ki nem engedte volna a szájából. Volt néhány pillanat amikor azt hittem, hogy szegény már nem bírja sokáig, és a folyó magával fogja ragadni. A félelmem azonban nem igazolódott be, ugyanis pár perces küzdelem után a kutyus elért egy sekélyebb részhez, ahol a lábaival már meg tudott kapaszkodni néhány nagyobb kőben. Így, ha nehezen is, de végül ki tudott kászálódni a vízből. Majd ahelyett, hogy egy kicsit is megpihent volna, a fáradtság leghalványabb jele nélkül vígan futkosott tovább, és szinte követelte a gazdájától, hogy folytassák a játékot. Még egy darabig figyeltem ezt a játékos ebet, aztán hanyatt feküdtem, fejem alá gyűrtem a pulóveremet, és lehunytam a szemeimet. Bár a nap már lemenőben volt, de még mindig kellemesen melegített. Jól esett ez a kis semmittevés. Pár perc múltán felültem, s tekintetemmel a snaucert és a gazdáját kerestem, de már nem voltak a parton. Nyújtózkodtam egy jót, felálltam, vetettem egy búcsúpillantást a folyóra, és a part menti sétányon visszabandukoltam az albérletembe.

2

A snaucer aznap még többször eszembe jutott. A kutya kitartása és felszabadultsága megpendített bennem valamit. Azt éreztem, hogy pontosan ezeket a tulajdonságokat kell felébreszteni magamban ahhoz, hogy rendet tudjak tenni az életemben. • Az egyetem elvégzése után engem is beszippantott a nemzetközi nagyvállalatok világa. A karrier sohasem érdekelt igazán. Az egyedüli ok, amiért ezt az utat választottam, a biztos megélhetés volt. Ezt meg is kaptam. Értékesítőként dolgoztam, viszonylag jó fizetésért. Azonban mégsem voltam elégedett. Az iroda számomra olyan volt mint egy iskolai tornaterem, melybe egy tucat padsort, néhány nyomtatót és faxgépet, no meg körülbelül kétszáz embert préseltek. Az asztalok között nem voltak elválasztó paravánok, így a fénymásolók, nyomtatók és telefonok zaja, valamint az emberek folyamatos zsivaja gyakorlatilag akadálytalanul járhatta be az egész termet. Néha olyan érzésem volt, mintha egy vasúti pályaudvaron lennék. Csak a hangosbemondó hiányzott. A zsúfoltság miatt az embernek állandóan helyhiánnyal kellett küszködnie. A számítógép gyakorlatilag az asztalom harmadát elfoglalta, ami önmagában nem is lett volna probléma, azonban a töméntelen adminisztráció miatt rengeteg iratot és mappát kellett folyamatosan kéznél tartani. Külön művészet volt a dokumentumoknak szabad helyet találni. Ha valakinek a papírhalma kissé átnyúlt a szomszédja területére, akkor abból akár kisebbfajta konfliktusok is kikerekedhettek. Volt egy munkatársam, aki az évek során egyszerűen képtelen volt megbirkózni ezzel a problémával. Az asztalán rendszeresen hatalmas irattornyok jöttek létre, amelyek úgy napjában kétszer óriási robajjal borultak le a földre, ezzel kisebbfajta szívbajt okozva néhány érzékenyebb idegzetű kollégának. Ráadásul az asztalok olyan közel voltak egymáshoz, hogy az ember, ha sietett, gyakran akarva akaratlanul belebotlott valamelyik munkatársa székébe, és amikor valaki éppen egy nagy koncentrációt igénylő feladattal volt elfoglalva, egy ilyen „ütközés” nagyjából olyan élmény volt számára, mintha valaki a legmélyebb álmából a lehető legdurvábban ébresztette volna fel. Az iroda szellőztetése és fényviszonyai szintén hagytak kívánnivalót maguk után. Ha az ablakokat kinyitották, akkor rövid időn belül huzatossá vált a terem, ha pedig zárva 3

hagyták, néhány órán belül állott lett a levegő. A világítást gyenge fényű neonokkal oldották meg, asztali lámpát pedig költségmegtakarítási okok miatt tilos volt használni. Az irodát borító zöldes árnyalatú műanyagpadló, a sárgásbarna íróasztalok, a hófehér falak, és az ízléstelen vállalati uniformisban szaladgáló emberek látványa meglehetősen nyomasztólag hatott a hangulatomra. Amikor ide kerültem, azt hittem, hogy ezt nem fogom

bírni

sokáig.

Néhány

hónap

alatt

ugyan

valamennyire

hozzászoktam

a

körülményekhez, de kétségtelenül továbbra is rengeteg erőfeszítésembe került, hogy koncentrálni tudjak a feladataimra. Azt, hogy az irodai életet ennyi éven át el tudtam viselni, csakis a közvetlen kollégáimnak köszönhettem. Valahogy mindig úgy alakult, hogy jól kijöttem azokkal az emberekkel, akikkel együtt kellett dolgoznom. A nehéz, zűrösebb helyzeteken is mindig sikerült átlendülnünk anélkül, hogy megromlott volna közöttünk a jó viszony. Ez egy olyan közegben, ahol az emberek szinte folyamatosan nyomás alatt dolgoztak, egyáltalán nem volt természetes. A

feladatokat,

melyeket

főnökeim

rám

bíztak,

igyekeztem

mindig

a

lehető

legalaposabban elvégezni, no nem is annyira a cég, hanem inkább a saját lelkiismeretem miatt. Próbáltam mindent kézben tartani, azonban rövid időn belül kiderült, hogy ez lehetetlen vállalkozás, mivel előbb utóbb mindig beüt valami, ami egy szempillantás alatt össze tudja kuszálni a dolgokat. Sokszor olyan érzésem volt, mintha egy sötét, zajos alagútban menetelnék, amiben időnként felcsillan egy a kijáratot sejtető kicsi fénypont. Ez mindig adott egy kis erőt, mivel egy darabig abban az illúzióban tarthattam magamat, hogy hamarosan, egy-egy zűrös projekt lezárásával megpillanthatom a „napvilágot”. Azonban egy idő után mindig azt láttam, hogy ha egy lépést teszek a fénypont felé, az két lépéssel távolodik tőlem, majd előbb utóbb ismételten beáll a teljes sötétség és a káosz. Ez egy végtelen, ördögi körfolyamatnak tűnt. A főnökeim elégedettek lehettek velem, mivel egy évvel a munkába állásom után előléptettek. A magasabb pozíció azonban még több túlórával járt. Volt, hogy a hétvégéimet is munkával töltöttem. Szűkös határidők, szállítási problémák, éjszakába nyúló, sokszor feleslegesnek tűnő megbeszélések, töméntelen adminisztráció, állandó idegeskedés, és váratlan, többnapos fárasztó munkautak „tarkították” mindennapjaimat. Mindeközben, ahogy közelebb kerültem a tűzhöz, egyre nyilvánvalóbba vált számomra, hogy rengeteg vállalati döntés mögött a protekcionizmus, illetve a korrupció húzódik meg. 4

Ekkor fel kellett ismernem, hogy a munkámmal végső soron én is ezekhez a dolgokhoz asszisztálok. Éreztem, hogy ebből a taposómalomból valahogy ki kell lépnem. Amikor ezt a dolgot valakinek megemlítettem, általában azt a választ kaptam, hogy: „Ne filozofálgassak, mert a rendszert úgysem tudom megváltoztatni... Ez van és kész, ilyen a világ, nincs mit tenni... Inkább örüljek, hogy ekkora karrierlehetőség pottyant az ölembe, és később nagyon meg fogom bánni, ha mindezt nem használom ki...”. Ezek a szirénhangok viszont nemhogy elbizonytalanítottak, hanem inkább még jobban ösztökéltek arra, hogy kitartsak változtatási szándékom mellett. A létbizonytalanságtól való félelmeimnek engedve azonban meglehetősen hosszú ideig halogattam a „nagy lépést”. Aztán egyik nap történt valami, ami végképp eljuttatott arra a pontra, hogy kimondjam: „Idáig, és ne tovább!”. Egyik péntek este éppen hazafelé készülődtem, amikor is a gyárigazgató odajött hozzám. Tudtam, hogy komoly dologról lehet szó, mivel leginkább csak a közvetlen főnökömön keresztül volt hajlandó kommunikálni velem. Továbbá az a tény, hogy a nevemen szólított, szintén baljóslatú volt számomra. Arra kért, hogy még aznap készítsek el neki egy meglehetősen összetett jelentést. Akkor este azonban annyira fáradt voltam, hogy már nem érdekelt, ki is áll velem szemben, így egyszerűen nemet mondtam. Az igazgatót ez a válasz meglepetésként, mondhatni szinte sokként érte. Engem azonban az se zavart volna, ha abban a pillanatban elküld a vállalattól. Sőt valójában hálás lettem volna érte. De nem ezt tette, aminek egyszerű oka volt. Tisztában volt vele, hogy a jelentést csak én tudom elkészíteni, mivel rajtam kívül más nem igen látta át a kérdéses területet. Ha elküldött volna, akkor lehet, hogy heteket kellett volna várnia ahhoz, hogy valaki beleássa magát a fájlokba és megszerkessze a kimutatást. Ennyi ideje nem volt, hiszen neki is voltak főnökei; a tulajdonosok, akik a közgyűlések közeledtével egyre jobban a nyakára jártak, és amikor szükségük volt valamire, akkor az idő, mint olyan, ismeretlen fogalomnak tűnt számukra. Ebben a pillanatban az igazgató szemében én csak egy akadozó fogaskerék voltam, ami hátráltatja a nagy gépezet működését. Érdeke azonban úgy kívánta, hogy toporzékolás helyett felvegye a megértő ember álarcát. Így hát arra kért, hogy ha aznap nem is, de hétvégén mindenféleképpen próbáljam meg elkészíteni a riportot. Olyan érzésem volt, mintha szuggerált volna. Volt a szemeiben, valamiféle erőteljes „Mondd, hogy igen!” felszólítás. „Meddig nyújtom még ezt a rétestésztát, miért nem szállok ki most azonnal?” - tettem fel dühödten magamban a kérdést. „Jó, ezt még elvállalom. De ez már 5

tényleg az utolsó.”, zártam is le rögtön az önmagammal folytatott vitát. Bár minden porcikám tiltakozott ellene, végül belementem abba, hogy ezt a hétvégémet is feláldozzam a munka oltárán. Az igazgató tekintete egyből megenyhült. Sikerült tekernie egyet a beszorult fogaskeréken, és így a gépezet zakatolhatott tovább. Lemondtam a hétvégére tervezett programjaimat, és két napon keresztül csak a számítógép előtt ültem. Olyan munka volt, melyet még friss fejjel sem lehetett volna befejezni néhány óra alatt. De ez a tény már nem igen lepett meg. Végül elkészítettem az elemzést, amit hétfőn reggel le is tettem az igazgató asztalára. Azonban a jelentés alá egyúttal a felmondólevelemet is becsúsztattam. Ekkor már nem mérlegeltem, és nem rágódtam azon, hogy miként hagyjam magam mögött ezt az életformát. Bár a munkaszerződésem miatt még egy hónapig a cégnél kellett maradnom, mégis rendkívül felszabadító volt az a tudat, hogy az ürgelyuk végén pislákoló fénypont ezúttal már nem csak káprázat. Ugyanakkor volt bennem egy jó adag félelem is azzal kapcsolatban, hogy mi fog várni a „szabad ég alatt”. Ekkor ugyanis még semmilyen tervem nem volt arra vonatkozólag, hogy hogyan tovább. Azonban ahhoz, hogy ilyesmin gondolkodjam, túlságosan kimerült voltam. Felmondásom híre gyorsan elterjedt, és sokakat meglehetősen váratlanul ért. Néhány nap után nagy meglepetésemre

már

állásajánlatokat

is

kaptam

más

cégektől,

akik

valahogy

megneszelhették a távozásomat. De ekkor már tudtam, hogy ha bármelyik lehetőséget is elfogadnám, azzal csak csöbörből vödörbe esnék. Valami teljesen új dologba akartam kezdeni. • Hogy feltérképezzem az anyagi helyzetemet, rövid számvetést készítettem a pénzügyi tartalékaimról,

majd

papírra

vetettem

egy

nagyvonalú

tervet,

ami

alapján

az

elkövetkezendő hónapok kiadásait ellenőrizni tudtam. Úgy számoltam, hogy tartalékaim akár egy, másfél évig is kitarthatnak. Hosszú távú elképzeléseim továbbra sem voltak, viszont rövid távra vonatkozóan már kezdett formálódni bennem, hogy mit is szeretnék csinálni. Nyugodt perceimben szépen átgondoltam, hogy melyek azok a dolgok, amikkel az utóbbi években szívesen foglalkoztam volna, de az örökös hajtás miatt nem volt rá sem időm, sem pedig energiám.

6

Otthon, a nappalimban lévő polcokon rengeteg, főleg tudományos illetve filozófiai témában íródott könyv sorakozott, melyeket annak idején nagy lelkesedéssel szereztem be a helyi könyvesboltokból, antikváriumokból, de a munka miatt sosem tudtam eljutni addig, hogy el is olvassam őket. Már gyerekkorom óta foglakoztatott az a kérdés, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi emberek, és mi a dolgunk ezen a bolygón. Érdekelt, hogy vajon létezik e valamiféle isten vagy intelligencia, aki megtervezte ezt a világot, vagy pedig csak a véletlenek sorozata vezetett az élet ilyen változatos kibontakozásához. A választ általában a tudomány magyarázataiban, illetve filozófiai elméletekben kerestem. Egyetemista koromban előszeretettel tanulmányoztam a különféle vallások alapkönyveit is. Nem kaptam vallásos nevelést, és soha nem tartoztam semmilyen egyházhoz. A szertartásosságtól, illetve a bigott vallásosságtól mindig is ösztönösen idegenkedtem, azonban ettől függetlenül érdekelt, hogy miféle magyarázatokat rejtenek ezek az ősi írások, melyeket igyekeztem mindig kíváncsi, racionális szemmel olvasni. Kifejezett szándékom volt, hogy létrehozzak magamban valamiféle szintetizált világképet, melyhez bármikor, amolyan viszonyulási pontként fordulhatok, s mellyel talán mások segítségére is lehetek. Hogy ennek valamiféle írásos nyoma is legyen, vezettem egy füzetet is, amelybe idézeteket gyűjtöttem híres tudósoktól, filozófusoktól, guruktól, kiegészítve a saját megjegyzéseimmel. Az egyik terv tehát az volt, hogy folytatom a félbehagyott kutatást. A másik nagy szenvedélyem a művészet volt. Már kisiskolás koromban belekóstoltam a rajzolás és a festés világába. Mindig is szerettem csak úgy, bármiféle műfajbeli kötöttség nélkül játszadozni a színekkel és a formákkal. Amikor pályát kellett választanom, többször is megfordult a fejemben, hogy valamilyen művészeti területen tanuljak tovább, azonban az élet valahogy úgy hozta, hogy meglehetősen messzire sodródtam ettől a tervemtől. Miután felmondtam, úgy gondoltam, végre itt az alkalom, hogy újra szabad teret engedjek ennek az utóbbi években elfeledett szenvedélyemnek is Amint ezeket a célokat megfogalmaztam magamnak, kezdtem kissé megnyugodni. Már csak egy fontos dolog volt hátra: közölni a hírt barátaimmal; Annával és Timmel. •

7

Annát és Timet középiskolás korom óta ismertem, és hosszú évekig sülve-főve együtt voltunk. Bár nagyon eltérő habitussal rendelkeztünk, mégis volt két dolog, amit mindhármunkra el lehetett mondani: imádtunk a természetet, és fogalmunk sem volt arról, hogy mit is akarunk az élettől. Úgy látszik ennyi elég volt ahhoz, hogy szoros kötelékek alakuljanak ki közöttünk. Tim eszes, jóképű, amolyan a társaság középpontja figura volt. Be nem állt a beszélőkéje. Mindenhez volt valami frappáns megjegyzése, és sosem rejtette véka alá a véleményét, ami miatt sokan beképzeltnek tartották. Kétségtelen, hogy humorában volt valamiféle nyersesség, engem azonban kifejezetten szórakoztattak a monológjai, és nem láttam benne semmi nyomát pökhendiségnek. Barátságunk tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy egy nyári vízitúrán a táborvezető egy kajakba osztott bennünket. Életünkben akkor ültünk először hasonló vízi alkalmatosságban, így állandóan lemaradtunk a csapattól, s ügyetlenkedéseink közepette több alkalommal is sikerült vízbe borulnunk. Esténként a tábortűznél a többieket azzal szórakoztattuk, hogy kicsit kiszínesítve, egymást kifigurázva előadtuk aznapi kalandjainkat. A társaság pedig dőlt a nevetéstől. Ettől kezdve szinte szétválaszthatatlanok voltunk. Amíg nem találkoztam Timmel, tulajdonképpen nem is tudtam arról, hogy van humorérzékem. Talán neki köszönhettem, hogy a kissé mélabús korszakomból szinte észrevétlenül kinőttem. Timről még tudni kell, hogy gyakran csipkelődött a lányokkal. Ismerőssel, ismeretlennel egyaránt. Egyszer rákérdeztem, hogy miért ugratja egyfolytában őket, amire csak annyit válaszolt: „Mert olyan aranyosak!”. Szóval valóban nyomós indoka volt rá. Bár sosem volt benne bántó szándék, de a kisasszonyok bizony nem mindig értették a tréfáit.

Egyik nap

egy kicsi, törékeny alkatú, ám annál temperamentumosabb leányzó érkezett az iskolába. Nos, ő volt Anna, akiben Tim végre emberére akadhatott. Nem találkozott még senkivel, aki ennyire frappánsan tudott reagálni a szurkálódásaira. Ez természetesen nagyon imponált Timnek. Annának azonban volt egy kevesek által ismert csendes, szemlélődő oldala is. Mély, ösztönös megérzései voltak az élet dolgaival kapcsolatban, ami a kortársaiból jórészt hiányzott. S talán ez lett az alapja a velem való barátságának. Tim a középiskola után nem tanult tovább, hanem testvérével egy lakberendező céget alapított. Időközben feleségül vette egyik volt osztálytársnőjét, akitől hamarosan kislánya is született, így ez a bolondos fiatalember egy csapásra családapa lett. Anna - bár leginkább az irodalomhoz, a költészethez vonzódott,- családja unszolásának engedve 8

közgazdasági

egyetemre

jelentkezett.

Módos

kereskedőcsaládból

származott,

és

gyerekkora óta azt sulykolták belé, hogy neki is folytatni kellett a tradíciót. Mélyen belül ugyan minden porcikája tiltakozott szülei értékrendje ellen, mégsem mert ellentmondani nekik. Az évek során az élet meglehetősen messzire sodort bennünket egymástól. Timet a munkái gyakorta szólították külföldre, Anna pedig a fővárosba költözött, és mint az várható volt, az egyetem befejeztével édesapja egyik cégénél kezdett dolgozni. Időnként azért sikerült összehoznunk egy-egy közös programot, ami rendszerint egy rövid hétvégi túrát jelentett az ország valamelyik vadregényes zugában. Bár földrajzi értelemben eltávolodtunk egymástól, az interneten keresztül azért folyamatosan tartani tudtuk a kapcsolatot. Amikor kiléptem a cégtől, rögtön meghívtam őket egy videobeszélgetésre, hogy ismertessem velük is a tényeket: - Gyerekek! Bejelentenivalóm van! - kezdtem bele titokzatosan a mondandómba. - Csak nem felmondtál Teo?! Erről van szó, igaz? - kérdezte izgatottan Tim. - Áh. Titeket lehetetlen meglepni - válaszoltam némileg lehangolódva. - Ismerünk már mint a rossz pénzt, te csibész! - mondta Tim nevetve. - Na, ha tényleg így van, akkor azt is tudnod kell, hogy mit fogok csinálni ezután mondtam. - Hát, ahogy az elmúlt években figyeltelek, azt kell mondjam, hogy szerintem beállsz szerzetesnek - tréfálkozott Tim. - Na, azt majd csak veled együtt, barátocskám - vágtam rá nevetve. - Sejtettük, hogy hamarosan bekövetkezik ez az esemény, de mégis hogyan tovább? Mik a terveid? - tette fel a kérdést Anna, hogy kicsit komolyabb irányba terelje a beszélgetést. - Kiporcióztam a pénzemet, és úgy döntöttem, hogy belevágok egy nagy utazásba feleltem. - No, csak nem világkörüli útra mész? Még a végén én is kedvet kapok, és veled tartok - lelkesedett fel Tim. - Áh, nem erről van szó. Egyfajta belső utazásra gondoltam – mondtam szűkszavúan. - Hmm, ez biztos nagyon szép dolog, de...ebből meg lehet élni? - kérdezte Tim kételkedve. 9

- Jaj Tim! - kiáltott fel rosszallóan Anna. - Hagyd csak Anna. Jogos a kérdés. Nos, amíg vannak tartalékaim, addig nem akarok a pénz miatt aggódni. Most csak egyvalami biztos: inkább eltűnök a föld színéről, mintsem tovább folytassam ezt az életformát. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy mindez hová vezet. Azt viszont tudom, hogy ha ezt nem lépném meg, akkor elfecsérelném a hátralévő életemet. Egyébként emlékeztek még arra, amikor középiskolás korunkban egyik délután kiültünk a főtérre, mustráltuk az embereket, és próbáltuk kitalálni, hogy vajon milyen gondolatok kavarognak bennük? - kérdeztem. - Igen, néztük ahogy mindenki rohan, tudomást sem véve a környezetéről. Csak figyeltük azt a sok gondterhelt arcot. Tim akkor is elemében volt, és mint valamiféle narrátor, előadta nekünk, hogy mi is járhat az öltönyös fickók, meg a kiskosztümös nők fejében. Rengeteget nevettünk, és azt mondtuk, hogy mi sosem leszünk olyanok, mint azok az emberek - idézte fel a történteket Anna. - Épp erről van szó. Tudjátok, nemrég be kellett látnom, hogy pont azzá váltam, amit mindig is el szerettem volna kerülni - tettem hozzá, hogy próbáljam jobban megértetni velük döntésem valódi indítékát. - No, csak nem kiskosztümös nő lettél? Mutasd csak magad, állj közelebb a kamerához! - viccelődött Tim. - Nem, nem erről van szó - mondtam mosolyogva. - Tim, csodálkoztam volna, ha nem sütsz el valamilyen gyerekes poént – mondta Anna, majd sóhajtott egy nagyot. - Bocs, de nem hagyhattam ki egy ilyen magas labdát. Folytasd Teo, figyelek! - mondta Tim. - Nos, éveken keresztül tulajdonképpen valamiféle mechanikus, agymosott lényként rohangáltam egyik megbeszélésről a másikra. Sokszor olyan dolgokhoz adtam a nevemet, melyek teljesen ellentétben álltak az elveimmel. Szerepeket játszottam, álarcokat húztam magamra, melyek az évek során kezdtek lassan ráégni a bőrömre. Éjjel nappal idegeskedtem, aggodalmaskodtam, és mindezt miért? - tettem fel a költői kérdést. - Hogy megélhess öregem - komolyodott el Tim. - Gyerekként még nem láttuk, hogy az élet erről szól. Naivak voltunk, és álmodoztunk, ahogy azt valószínűleg néhány mostani fiatal is teszi. Ők most minket gúnyolnak ki, aztán néhány év múlva majd hozzánk 10

hasonlóan szépen beállnak a sorba. Vagy ha nem teszik, akkor a perifériára szorulnak. Ez a valóság. Szóval Teo, én tényleg nem akarlak téged befolyásolni, de szerintem szállj le a földre, mert nagyot zuhanhatsz - mondta Tim. - Én ezt teljesen másképp látom. De akárhogy is legyen, a lényeg az, hogy egyszerűen elegem lett abból, hogy folyamatosan meg kell alkudnom önmagammal - mondtam. - Azon esetleg nem gondolkoztál, hogy egy kevésbé pörgős állást keress, ami bár lehet hogy alacsonyabb fizetéssel jár, de legalább több szabadidőt biztosíthatna számodra? kérdezte Anna, talán azért, hogy egy józannak tűnő alternatívát kínáljon nekem. - Hogyne, ezen is elgondolkodtam...úgy másfél másodpercig - válaszoltam mosolyogva. - Tudjátok, szeretném már végre megtalálni az igazi hivatásomat. Azt a dolgot, amivel tényleg örömmel foglalkoznék. - Oké, kedves Naiv Úr! Ez így nagyon szépen hangzik, de a gyakorlatban mégis hogyan szeretnéd ezt kivitelezni? - kérdezte kíváncsian Tim. - Nos már ezen is gondolkodtam. Egyik hétvégén leültem, és számba vettem azokat a dolgokat, amikkel szívesen foglalkoznék, s melyekhez talán van valamennyi affinitásom is - mondtam. - No és mire jutottál? - érdeklődött Tim. - Várj Teo, kitalálom. Újra előveszed a festőállványt - vágott közbe Anna. - Talált. Ez az egyik dolog - mondtam. - Jaj ne, már megint elkezdi gyártani a krikszkrakszait. Mintha még nem lenne elég vizuális kérdőjel ebben a világban – jegyezte meg tréfásan Tim. - Tim, de gonosz vagy! - kiáltott fel rosszallóan Anna, azonban az arcán némi cinkos mosolyt is felfedezni véltem. - Mi bajotok a képeimmel? - fakadtam ki, némi sértődöttséget színlelve. - Nem elég kommerszek, ugye? Áh igen, tudom, hogy erről van szó. Nem értetek ti a művészethez legyintettem mosolyogva. - De a festésen kívül van ám még valami más is a tarsolyomban... Ami talán sokkal fontosabb számomra - tettem hozzá gyorsan. - Filozófuskám! Csak nem azzal a híres, nagy egyesített világképeddel fogsz megint bíbelődni? - tapintott rá a lényegre Tim, aki mindig értetlenkedve szemlélte ezirányú érdeklődésemet. - Hát valahogy úgy. De azért itt sokkal többről van szó – mondtam. - Újra beleveted magad hát abba a sok idealista maszlagba? - kezdte a régi lemezt Tim. 11

- Na idefigyeljetek fiúk! - szakított félbe bennünket Anna. - Erről az egészről eszembe jutott valami. Ismeritek a mesét a mókusokról, akik toronymászó versenyt rendeznek? - Nem - válaszoltuk kórusban. - Nagyszerű, akkor figyeljetek: A városka főterén állt egyszer egy nagyon magas torony. Egyik nap a mókusok úgy döntöttek, versenyt rendeznek, hogy ki mássza meg leghamarabb. Miután eldördült a rajtpisztoly, több száz mókus iramodott neki, hogy elsőként elérje a torony tetejére kitűzött zászlót. Néhány emelet után azonban kezdett erősen megfogyatkozni a mezőny. Egyre többen elfáradtak, és sokan végleg feladták a küzdelmet. A még versenyben lévőknek az egyre erősödő széllökésekkel is meg kellett küzdeniük, s ahogy magasabbra jutottak, úgy a lépcsők is kezdtek egyre nyirkosabbá, csúszósabbá válni. A lent maradó mókusok egy idő után aggódni kezdtek társaikért, és ilyesmiket kiáltottak, hogy: „Gyertek le, nem juthattok fel! A lépcsők jegesek, fent pedig tombol a vihar! Mind le fogtok zuhanni!”. Ezeket hallván még a bátrabbak is elbizonytalanodtak, és sorra visszafordultak. Végül csak egy mókus maradt a toronyban, aki a lentiek aggodalmaival mit sem törődve küzdötte tovább magát a csúcs felé. Bár valóban síkos volt a lépcső, és kegyetlenül süvített a szél, azonban mókusunk egyáltalán nem érezte, hogy élete veszélyben lenne. Így hát minden erejét összeszedve mászott tovább, egyre feljebb és feljebb, mígnem néhány óra elteltével épségben felért a csúcsra - s úgy tűnt, hogy ezzel a mondattal Anna be is fejezte a történetet. - Ennyi? - kérdezte ásítva Tim. - És mi a tanulság kisasszony? Gondolom biztos van valami bölcs okosság, vagy egy csattanó ebben a mesében - mondta Tim. - Jaj hogyne, persze! A lényeget elfelejtettem - kapott észbe Anna. - A győztes mókus süket volt...Szóval Teo, valójában számomra sem teljesen egyértelmű, hogy pontosan mibe akarod vágni a fejszédet, azonban mégis van bennem egy megmagyarázhatatlan érzés, miszerint jó, hogy végre megtetted ezt a lépést. Csak azt tanácsolhatom, hogy miközben járod az utadat, mindig maradj süket azok számára, akik megpróbálják kivetíteni rád a saját félelmeiket. - No szép mondhatom. Egy idealista filozófus meg egy bölcs, mesemondó pszichológus - jegyezte meg fejét csóválva Tim. - Egyébként azt mondom öregem, hogy ne legyen rá szükség, de ha mégis, akkor...szóval...ha esetleg szorult helyzetbe kerülnél, ne habozz felhívni! Rám mindig számíthatsz, minden téren - mondta Tim kissé komoran. 12

- Hé ember, mi ez a gyászos hangulat? Nem a vágóhídra készülök! Mindenesetre köszönöm, jó tudni, hogy van kihez fordulnom szükség idején. De ez egyébként oda-vissza működik, ne feledd! - mondtam mosolyogva. Szó mi szó, nem igazán tudtam megértetni velük a felmondásom valódi hátterét. Egyedül Anna számára szűrődhetett át valami a szavaimból. Ő talán jobban át tudta érezni a helyzetemet, mivel valahol azért ő is hasonló cipőben járt.

•

13

A keresés

Nagyon szokatlan volt úgy ébredni reggel, hogy nem kell bemennem az irodába. Egészen furcsa érzéseim támadtak. Nem tudtam, hogy mit is kezdjek ezzel a hirtelen rámszakadt szabadsággal. Bár ott voltak ugyan a jól kitalált terveim, de mégis mintha vágytam volna valakire, aki megmondja, mit tegyek és hogyan osszam be a napomat. Valószínűleg már annyira megszoktam az utasítás-végrehajtás üzemmódban való életvitelt, hogy szabályszerűen elvonási tünetek jelentkeztek rajtam. Ez az egész olyan volt, mintha egy száguldó lovaskocsin a hajtó mindenféle instrukció nélkül a kezembe nyomta volna a gyeplőt, azzal a felszólítással, hogy: „Nesze, ezt akartad! Mostantól te irányítod a kocsit!”. Kettős érzés kerített hatalmába. Egyrészt volt bennem egy erős félsz azzal kapcsolatban, hogy egyedül nem tudok megbirkózni a „lovakkal”, másrészt viszont nagyon izgalmasnak és inspirálónak találtam ezt a kihívást. Láttam, hogy a legrosszabb, amit tehetek az az, ha vacillálok. Tudtam, hogy mindenképpen meg kell ragadnom a gyeplőt, és majd menet közben kell valahogy rájönnöm arra, hogy miként is tudom irányítani a kocsit. Így hát összeszedtem magamat, és nekiláttam a terveim megvalósításának. Az elkövetkezendő hónapokban nagyon sok természettudományos, filozófiai, és vallásos vonatkozású könyvet olvastam. Ki voltam szomjazva az információra. Rengeteg időt szántam az interneten való kutakodásra is. Hálás voltam az világhálónak, hiszen a segítségével egészen ritka kép- illetve videoanyagokhoz is hozzáférhettem. Idővel már nemcsak könyveket és weblapokat böngésztem, hanem szemináriumokra, és különféle kurzusokra is eljártam. Eleinte leginkább a természettudományok területén tapogatóztam. Kíváncsi voltam, hogy az úgynevezett élvonalbeli, hitelesnek és elismertnek kikiáltott kutatók milyen következtetésekre, igazságokra bukkantak. Bár vizsgálódásaim során rengeteg meglepő és elgondolkodtató tényt ismertem meg, mégis be kellett látnom, hogy ezzel a tömérdek új információval a fejemben sem lettem sokkal okosabb. Egyre inkább kételkedtem abban, hogy ezen az úton járva valaha is megtalálhatom a végső választ, amit már oly régóta kerestem. Felismertem, hogy az érzékszerveink, a gondolkodásunk természetükből adódóan meglehetősen korlátozottak. Bár a műszereinkkel ezeket a határokat valamelyest

14

tudjuk tágítani, de így is legfeljebb csak töredékes ismereteket szerezhetünk az egészről. Ugyanakkor felmerült bennem a kérdés, miszerint a mérőeszközeinkből kiolvasott egyre növekvő információhalmaz, és azok értelmezése egyáltalán közelebb visznek e bennünket az igazsághoz. Emellett azt is láttam, hogy az utóbbi száz évben rengeteg új tudományág jött létre, és egy kutatónak előbb-utóbb mindig választania kell, hogy melyik területen mélyül el. Ez egy idő után természetesen azt eredményezi, hogy az egyik szakember már nem érti, hogy valójában mivel is foglalkozik a másik. A különféle tudományágak közötti szakadékokat feloldandó, a tudósok ugyan megpróbálnak szintéziseket létrehozni az egyes területek között, viszont ezek az „áthidaló” vagy „keverék” tudományok később szintén önálló ágakká fejlődnek. Évről évre új elméletek tömkelege születik, melyek aztán idővel részben vagy teljes egészükben megdőlnek, és helyüket más koncepcióknak adják át, amiket később megint csak újabbak és újabbak váltanak fel. Ez egy soha véget nem érő folyamat. Ráadásul azt tapasztaltam, hogy a tudományok világába sokszor már a különféle vallásos és filozofikus értelmezések is bele- belecsordogálnak, ami megint csak tovább bonyolít mindent. Ez az egész engem egy egyre inkább elburjánzó ágas-bogas fára emlékeztetett. Nincs az az ember a Földön, aki ezt át tudná látni. Fel kellett ismernem, hogy a tudományos, mértékegységekben gondolkodó elme sohasem láthatja meg azt, ami nem mérhető. A műszereink, legyenek bármilyen érzékenyek, sosem lesznek képesek kimutatni a mérhetetlent. Márpedig valamiért úgy éreztem, hogy a válasz, amit én valójában keresek, valahol a nem mérhető tartományban kell, hogy létezzen. Ezen a ponton kerültek figyelmem középpontjába a tradicionális vallások, valamint a különféle filozófiák. Látván a megszámlálhatatlanul sok szellemi utat – tudtam, hogy ezen a téren is nehéz dolgom lesz. Ráadásul azt is megfigyeltem, hogy szinte naponta jelenik meg egy-egy új irányzat valamelyik utcasarkon. Azt az előzetes tervemet, miszerint a különböző megközelítésekből majd létrehozok magamban valamiféle ésszerű szintézist, hamar fel kellett adnom. Nem láttam más alternatívát, mint hogy ebben a nagy filozófiai kavalkádban megkeressem a hozzám leginkább közelebb álló rendszert, amiben aztán mélyebben is elmerülhetek. Ekkor személyesen is felkerestem néhány nagyobb vallási közösséget, csak hogy közelebbről megismerjem a szokásaikat és az életszemléletüket. A száraz dogmáknál viszont sokkal jobban érdekelt az, hogy például a szerzetesek miként 15

viszonyulnak saját vallásukhoz. Legfőképpen talán az foglalkoztatott, hogy miért pont azt az eszmei irányzatot választották, amit képviseltek. Viszont bármennyire is nyitott voltam, állandóan szembesülnöm kellett azzal, hogy egy ponton - főként amikor valamiféle teremtő isten, vagy intelligencia irányába kutakodtam,- elkerülhetetlenül megjelenik a hit kérdése. Igyekeztem tárgyilagos szemmel megvizsgálni ezt a jelenséget, és azt láttam, hogy az emberek valójában a megsemmisüléstől való félelmükben hozzák létre a különféle hiedelmeket. Ráadásul több vallás esetében is megfigyeltem, hogy a vezetők tudatosan vagy éppen öntudatlanul valamiféle bűntudatot igyekeznek a hívekbe plántálni. Erről mindig egy gyermekkori emlékem jut eszembe: Az iskolai szünetek nagy részét a nagymamámnál töltöttem, egy mindentől távol eső kis faluban. A házban volt egy sötét éléskamra, ami arról volt nevezetes, hogy mindig oda bújtam, amikor rossz fát tettem a tűzre. Persze, mint később kiderült, nagyanyó sosem haragudott a csínytevéseimért, és csak jókat derült azon, ahogy a spájzban sunyítok. Valójában fogalmam sincs, hogy miért menekültem a nagyi elől, akit sok mindennek lehetett nevezni, de haragos szörnyetegnek semmiképpen sem.

Emlékszem, egyik

alkalommal, játék közben véletlenül feldöntöttem, és eltörtem egy vázát. Teljesen kétségbe estem, és félelmemben - jó szokásomhoz híven - bebújtam a kamrába. Kint vártak rám a szomszéd gyerekek, és a sok játék, de én nem mertem kimenni, s a polcon lévő

sütemények

és

csokoládék

majszolásával próbáltam

élvezetessé tenni

ott-

tartózkodásomat. Amikor a szomszéd gyerekek átjöttek, hogy játszani hívjanak, a nagyi elmondta nekik, hogy hol vagyok. Be is jöttek a kertbe és a spájz szűk ablakán keresztül szólongattak. Én azonban csendben lapultam, nehogy eláruljam magamat, és így a nagyi rám találjon. A gyerekek hiába mondták, hogy már az egész falu tudja, hogy itt bujkálok, és nyugodtan kimehetek, mert a nagyi egyáltalán nem haragszik a váza miatt, én nem hittem nekik, és az istennek sem mertem kimozdulni. Egy idő után persze megunták a kérlelést, és otthagytak, én pedig tömtem tovább magamba a sütiket a sötétben. S ha a nagyi nem nyitott volna be mosolyogva a kamrába, és nem mondta volna azt, hogy „No, miért nem mész játszani, a falu összes gyereke rád vár...A váza miatt meg ne fájjon a fejed, majd este együtt megragasztjuk valahogy”, akkor lehet, hogy még ma is ott ülnék. A bűntudatra és a szigorú szertartásokra épülő dogmatikus hitekre valahogy úgy tekintettem, mint a nagyi kamrájára. Ezt az ösvényt tehát megint csak zsákutcának tartottam. Ugyanakkor felfedeztem, hogy szinte minden nagy történelmi vallásnak voltak 16

valamiféle „misztikus” irányzatai, melyek a végső igazság közvetlen megtapasztalásának lehetőségét kínálták a keresőknek. Ekkor kezdtem mélyebben tanulmányozni a különféle meditációs módszereket, majd némelyikükkel a gyakorlatban is kísérleteztem. Idővel találtam egy kis közösséget is, melyben úgy éreztem, meg fogom találni, amit keresek. Rendszeres résztvevője lettem a közös meditációknak, illetve az azt követő kötetlen beszélgetéseknek. Ez idő tájt olyan jelenségekkel is kapcsolatba kerültem, mint például a telepátia, vagy a „távolbalátás”. Saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy ezek a dolgok tényleg működnek, és kitartással valóban fejleszthetők. Mégis, egy idő után már ezek is csak valamiféle játékszernek tűntek, és nem láttam túl sok értelmét, hogy az energiáimat ilyen képességek csiszolásába fektessem. Ezzel kapcsolatban egyébként még régebben hallottam egy meglehetősen találó történetet is, mely valahogy így szól:

Egyszer egy fiatalember felkerekedett, hogy keressen magának egy mestert, akitől majd választ kaphat az élet nagy kérdéseire. Barátai ajánlottak is neki egy bölcs, idős embert, akihez a környékbeliek már évek óta jártak tanácsokért. Az ifjú fel is kereste ezt az embert, és elmondta neki, hogy mi járatban van. Az öreg -, aki amúgy egyszerű, csendes, ámde kivételes bölcsességgel és intelligenciával rendelkező ember volt felajánlotta neki, hogy maradhat, amíg csak kedve tartja. Az ifjú hamar megkedvelte az öreget. A szállásért cserébe tisztességesen elvégzett minden ház körül adódó munkát, és amikor a helyiek valamilyen tanácsért jöttek, immáron ő is részt vehetett a beszélgetéseken. Az öreg egy szempillantás alatt át tudta látni a legbonyolultabb élethelyzeteket is, és akik bölcs tanácsait megfogadták, általában sikerrel túl is jutottak a nehézségeiken. Teltek múltak a hónapok, mígnem egyik nap az ifjonc fülébe jutott a hír, miszerint nem is olyan messze tőlük letelepedett egy híres guru, akinek a tanítványai szokatlan ruhákban járnak, különös rituálékat végeznek, és néhányan közülük emberfeletti képességekkel rendelkeznek. Az fiatalember úgy érezte, hogy bár az öreg valóban bölcs és jólelkű, de sohasem kaphatja meg tőle azt, amit ettől a csodagurutól talán megszerezhet. Egyik reggel el is mondta az öregnek, hogy szeretne továbbállni. Búcsúzóul megittak még egy csésze forró teát, majd az ifjonc útra kelt. Aztán teltek múltak az évek, mígnem egyik nap egy ismerős kopogtatott be az öreghez. Hát a fiatalember volt az. Az öreg nagyon megörült neki. Nyomban be is hívta magához, majd ezt kérdezte tőle: 17

„No, megtaláltad amit kerestél? Mesélj, mit tanultál hét év alatt a gurudtól!? ” Az ifjú sejtelmes mosollyal az arcán csak ennyit mondott: „Gyere, menjünk le a folyóhoz és megmutatom!”. Amint leértek a partra, a fiatalember kacsintott egyet az öregre, majd átfutott a folyó túloldalára, anélkül hogy elmerült volna a vízben. Amikor percekkel később lihegve visszaért, az öreg csak ennyit kérdett tőle:„Hát ennyi?”. Erre az ifjoncot teljesen elöntötte a düh, és így rikkantott az öregre: „Baj van a szemeiddel?! Ha nem láttad volna az imént épp átfutottam a folyó túloldalára. Nézd, még egy csepp víz sem érte a bokámat. Ez azért már valami, nem?!”. Erre az öreg: „Ó hát emiatt fecséreltél el hét évet az életedből? Miért nem szóltál nekem korábban? Nyugodtan elvihetted volna valamelyik csónakomat.” Ez a történet nagyon szépen elmeséli, hogy miért nem állt szándékomban sportot űzni a misztikus, vagy sokkal inkább: a misztikusnak tűnő (!) képességek trenírozásából. Ennek ellenére továbbra is rendszeres látogatója maradtam a közösségnek, de igyekeztem inkább a dolgok szellemi hátterére koncentrálni. Ám ez az időszak sem tartott túl sokáig. Néhány hónap elteltével ugyanis kezdtem azt látni, hogy a magukat nyitott gondolkozásúnak tartó emberek többsége is valamelyik divatos spirituális eszmerendszer, vagy gyakorlati technika ketrecének foglya. Rájöttem, hogy a szép, magasztos ideák sokszor csak gondosan kipingált szemfedők, melyek mögött gyakran könnyes, gondterhelt arcok, sebzett szívek, és elintézetlen belső problémák rejtőznek. Emellett azt is furcsállottam, hogy a közösségen belül egyes embereket mintha valamiféle személyi kultusz övezett volna. Azt láttam, hogy a mester megtéveszti a tanítványát, a tanítvány pedig az állítólagos mesterét. A mester és tanítványa egyazon szerepjáték foglyai voltak, ahol mindkettejüknek égető szüksége volt a másikra. Ezáltal kezdtek ezek az összejövetelek is hiteltelennek tűnni számomra, így egy idő után már nem vettem részt rajtuk. Ekkor elérkeztem arra pontra, amikor is úgy éreztem, hogy be kell fejeznem a keresést. Számtalan tudományt, vallást, divatos filozófiát, meditációs iskolát, magukat spirituálisnak nevező közösséget tanulmányozva meg kellett állapítanom, hogy ha létezik is bármiféle végső igazság, akkor az minden bizonnyal nem köthető semmilyen ember alkotta rendszerhez. Viszont ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy miként lehetne túljutni ezeken az emberi korlátokon. 18

Egy nagy tál magány

A hétköznapjaimat leginkább egyedül töltöttem. Az olvasással ugyan felhagytam, viszont továbbra is szorgalmasan írtam a gondolataimat a jegyzetfüzetembe. Mindemellett festettem, zenét hallgattam, vagy éppenséggel csak bóklásztam a városban, és a folyóparti sétányokon. Ezek a tevékenységek kitöltötték a napjaimat. Egy idő után kezdtem egyre inkább kívülállónak érezni magamat a világban, és azt éreztem, hogy az a nagy lendület, amivel nekivágtam az ismeretlennek, kezd alábbhagyni. Ráadásul időnként meglehetősen fura érzetek kerítettek hatalmukba. Úgy láttam, mintha valami haldoklott volna bennem, és ezzel egyetemben, mintha meg akart volna nyílni előttem egy addig teljesen ismeretlen, új világ. A haldoklót jól ismertem, hiszen én magam voltam: azaz a múltam, a gondosan felépített képzeteim az életről. Ez a születni készülő „valami” azonban mintha még várt volna. Csak egy hatalmas, mozdulatlan vákuumot láttam magamban, amit egyfajta mély magányossághoz, magárahagyatottsághoz tudnék hasonlítani. Ez az érzés nem volt új számomra, de ilyen tisztán és intenzíven még sosem fedte fel magát előttem. Bevetettem minden rendelkezésemre álló eszközt, hogy minél előbb túljussak valahogy ezen az állapoton. Festettem, rendszeresen jártam a természetet, nekiálltam újra kísérletezni a korábban tanult meditációs technikákkal, azonban bármennyire is igyekeztem, ettől a nyomasztó hangulattól sehogy sem tudtam megszabadulni. Minden pillanatban ott volt. Elkezdtem kételkedni a tudásomban, és végső soron magamban. „Mi értelme a sok ismeretnek, és bölcsességnek, ha ezt a belső szenvedést egy hangyányival sem

képesek

enyhíteni?”

-

tettem

fel

többször

is

magamnak

ezt

a

kérdést

kétségbeesetten. Mindezek tetejében az egyik éjjel egy teljesen váratlan esemény történt. Úgy éjfél körül arra ébredtem, hogy rettenetesen szédülök. Ijedtemben gyorsan felültem az ágy szélére. Ekkor a szédülés ugyan alábbhagyott, de amint kicsit elfordítottam a fejemet, ismét elkezdett forogni velem a világ. Ekkor óvatosan hanyatt feküdtem. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Egyik pillanatról a másikra elkezdtem reszketni. Ez tartott pár másodpercig, majd alábbhagyott. Aztán újra elkezdődött. Egyre erősödő hullámokban tört rám a remegés. A félelemtől az egész törzsem megfeszült, a pulzusom és a légzésem

19

pedig egyre szaporább lett, ami csak tovább rontott az állapotomon. Eközben az járt a fejemben, hogy ha nem kerülök kórházba, végem van. Aztán egyszer csak megálljt parancsoltam ennek a belső siránkozásnak. Ebben a pillanatban a félelem is eltűnt. Testem továbbra is remegett, de most már nem akartam szabadulni a helyzettől. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek, majd elernyednek. Mélyen átéltem, vagy inkább átéreztem, hogy sejtjeim min mennek keresztül. Továbbra sem engedtem magamban teret semmilyen gondolatnak. Világossá vált előttem, hogy a testem valójában gyógyítani próbálja magát, és az aggodalmaskodó gondolataimmal csak akadályozom ezt a folyamatot. A reszketés körülbelül egy óra hosszat tarthatott, majd szépen lassan alábbhagyott. Nem tudtam újra elaludni. Hajnalra már nagyon kábának és gyengének éreztem magamat, és sehogy sem akaródzott felkelni az ágyból. Reggelente szinte mindig úgy ébredtem, hogy a fejemben fénysebességgel cikáztak a gondolatok, ekkor azonban annyira lemerült voltam, hogy az agyamnak is teljes pihenésre volt szüksége. Fura kettős állapotba kerültem. Azt éreztem, hogy a testem ezen a belső csenden keresztül valamiféle energiát szív magába. Olyan voltam, mint egy töltőre helyezett akkumulátor. S mivel nem gondolkodtam, ezért az érzékszerveim mintha kinyíltak volna. Minden kis neszt, rezdülést érzékeltem. Miközben hajnalodott, az ablakom közelében egy fecskepár harsány csivitelésbe kezdett. Ahogy az ablak előtt röpködtek, a felkelő nap fénye a sötétítőfüggönyre vetítette ide-oda cikázó árnyékukat. Valószínűleg éppen a fészküket építették. Kicsivel később az emberek is elkezdtek ébredezni. Hallottam a lakótömb előtt megálló busz motorjának dübörgő hangját, és az iskolába igyekvő gyerekek vidám nevetgélését. Hallottam, ahogy a felettem lakó szomszéd megnyitja a vízcsapot a fürdőszobájában, majd tüsszent egyet. Hallottam, ahogy a lépcsőházban sorra nyílnak az ajtók, s az emberek fürge vagy éppenséggel nehézkes léptekkel munkába indulnak. Mindeközben azt is figyeltem, ahogy testem lélegzik, és ernyedten pihen. Ebben a belső csendben még a legapróbb történés sem kerülte el a figyelmemet. Hosszú ideig így feküdtem, mígnem megcsörrent a telefonom. Épp karnyújtásnyira volt tőlem, így könnyedén elértem. A vonal másik végén Anna volt. - Hogy vagy? - kérdezte zaklatottan, én pedig elmondtam neki, hogy mi történt. - Tudtam! - fakadt ki. - Hajnalban felébredtem, és azt éreztem, hogy fel kell hívjalak. Már arra gondoltam, hogy megőrültem. Nem értettem, hogy hogyan juthat ilyesmi az eszembe. Végül úgy gondoltam, hogy várok reggelig, nehogy felébresszelek, és azt hidd, hogy elment az eszem. Na de ne mondj semmit! Készülj, mert hamarosan vendéged lesz! 20

Pakolok, és indulok. Nem akarom, hogy egyedül legyél - hadarta. - De mi lesz a munkáddal? - kérdeztem. - Nem érdekel. Felhívom apámat, hogy néhány napig nem megyek be. Vagy megérti, vagy nem - mondta határozottan. Én persze próbáltam lebeszélni. Tudtam, hogy ez milyen hatalmas áldozat tőle. - Ne csináld már! Ezért felesleges ilyen rizikót vállalni. Már különben is kezdem jobban érezni maga...- mondtam, azonban Anna félbeszakított: - Csend legyen! Megyek és kész – mondta, majd letette a telefont. Délre már nálam is volt. Szerencsére a családi perpatvar elmaradt, mivel apja viszonylag megértően fogadta a hírt, hogy a lánya csak úgy ott hagyott csapot papot miattam. Nagyon örültem, hogy látom. Egyből kikérdezett, hogy pontosan mi történt. Bár megpróbált rábeszélni, hogy menjünk el együtt az orvoshoz, de valahol legbelül ő is tudta, hogy ez reménytelen vállalkozás. Már egészen kicsi gyerekkorom óta ki nem állhattam a rendelőket, kórházakat. Ha szüleim orvoshoz akartak cipelni, inkább minden erőmmel eljátszottam, hogy egészséges vagyok, csak hogy ne kelljen a „fehérköpenyes bácsival” találkozni. Persze ez nem mindig sikerült, s olyankor nem volt kibúvó, mennem kellett. Azonban a makacsságom ezzel kapcsolatban felnőtt koromban is megmaradt. Anna ételmérgezésre gyanakodott. Tény, hogy előző este rendesen bevacsoráztam, azonban sejtettem, hogy itt most ennél többről van szó. Rosszullétem valójában egy hosszú, évek óta tartó folyamat eredménye volt. Gyakorlatilag már gyerekkorom óta hordoztam magamban valamiféle nehezen megmagyarázható feszültséget, mely abból származott, hogy folyamatosan küzdöttem valamilyen külső cél érdekében. Azonban hiába értem el azokat, sosem lettem elégedett, vagy akárcsak egy csöppnyivel is boldogabb. Épp ellenkezőleg. Egyre nagyobb lett bennem a zűrzavar és a hiányérzet. Miközben vívtam a kis küzdelmeimet, a testemmel szinte egyáltalán nem törődtem. Azt kellett látnom, hogy miután kiléptem a cégtől, ez a folyamat valahogy nem szűnt meg bennem. Ugyan látszólag irányt változtattam, ám az eszközeim valójában maradtak a régiek. Továbbra is állandóan egyfajta felfokozott, készenléti állapotban tartottam magamat. Képtelen voltam arra, hogy pihenjek, és leállítsam a gondolataimat, melyek egyfolytában cikáztak a fejemben. Bár a meditációk során ideig óráig sikerült valamiféle nyugalmi állapotot elérnem, azonban a nap további részében folyamatosan különböző vélt és valós problémák megoldásán agyaltam. 21

S amikor úgy láttam, hogy zsákutcába jutottam, csak még jobban kezdtem hajtani magamat annak érdekében, hogy minél előbb megtaláljam a helyes irányt. Az állandó kiútkeresés, kétségbeesés, a magány elleni belső küzdelem egyszerűen felemésztette az energiáimat. Tudtam, hogy ez csaphatta ki a biztosítékot. A szervezetem időnként már korábban is jelzett, de a gondolataim olyannyira el voltak foglalva önmagukkal, hogy ezek a

figyelmeztetések

észrevétlenek

maradtak.

Testemre

tulajdonképpen

valamiféle

gályarabként tekintettem, akinek csak az a dolga, hogy a hajófenéken húzza a lapátokat, ha kell akár végkimerülésig. Csoda, hogy egyáltalán ennyi ideig bírtam. Tudtam, hogy ezen a hozzáálláson változtatnom kell. Az elkövetkezendő néhány napban a menü gyógyteából és némi zöldségből, gyümölcsből állt. Egyszerűen képtelen volt mást is befogadni a szervezetem. Annának már a puszta jelenléte is nagyban segített abban, hogy valamelyest erőre kapjak. Rengeteget beszélgettünk, és bár azt hittem, hogy szinte mindent tudok róla, azért volt még részem néhány meglepetésben. - Tudod, nem biztos, hogy el kellene mondanom, de volt egy időszak, amikor... hát, hogy is mondjam... kicsit többet is éreztem irántad barátságnál - mondta. - Ó jaj. Lehet, hogy ezt a sokkhatást már nem bírja ki a szervezetem. Várhattál volna ezzel az újsággal, amíg kicsit felépülök - mondtam, és próbáltam némiképp eltréfálni a dolgot. - Na, de most tényleg. Mit gondolsz erről? - kérdezte Anna. - Hát, az igazság az, hogy volt némi sejtésem a dologról - jegyeztem meg halkan. - Szerinted lehetett volna köztünk valami? - kérdezte. - Ezt így utólag szerintem lehetetlen megmondani - válaszoltam szűkszavúan. Valójában nem volt túl sok kedvem erről beszélgetni. - Na de mégis. Csak kíváncsiságból kérdem. Ha azt mondod sejtetted, akkor gondolom azért nem hoztad fel ezt a témát, mert te semmiképpen sem szerettél volna többet barátságnál - nyaggatott tovább Anna. - A szerelem miért több a barátságnál? Miért mondjuk azt, hogy az egyik az több, a másik meg kevesebb? Szerintem ez butaság - mondtam kicsit felélénkülve. - Jaj ne menjünk ebbe bele, kérlek! Nem kell ennyire túlbonyolítani ezt a dolgot csillapított le Anna. 22

- Pedig szerintem ez egy fontos kérdés. Ugyanis ha a barátság címkét felcseréltük, illetve felcserélted volna a szerelem címkére, akkor a kapcsolatunkban megjelent volna egy olyan tényező, ami valószínűleg nagyon hamar megmérgezte volna a viszonyunkat. mondtam. - Mire gondolsz? - kérdezte Anna. - Az elvárásokra - válaszoltam. - Ezt pontosan hogy érted? - kíváncsiskodott tovább. - Elvártad volna, hogy kompromisszumokat kössek. Vegyük csak például a szüleidet. Mindketten tudjuk, hogy a családod számára mennyire fontos a rang, az anyagi státusz és hasonlók. Bár látszólag lázadsz ezen értékrend ellen, az igazság azonban az, hogy ez a szemléletmód valahol mélyen bizony benned is jelen van. De ezen nem kell csodálkozni, hiszen ezeket a mintákat láttad egészen pici gyerekkorod óta. Szerintem ha őszinte vagy magaddal, láthatod, hogy ha a kiszemelted nem megy át a státuszrostán, akkor legyen bármennyire is szimpatikus, te már nem veszed többé számításba. Inkább tovább lépsz, és kutatsz a következő potenciális jelölt után. Erősen hangzik, de azt kell mondjam, hogy számodra valójában a rang áll az első helyen, az ember másodlagos. Mivel ez a minta mind a mai napig öntudatlanul működik benned, a kapcsolataid sosem alakulhattak úgy, ahogy szeretted volna. Kérlek, ne bántásként fogd fel, amit mondok, de..- ekkor észrevettem, hogy Anna szeme kezd könnybe lábadni. Sikerült fájó pontra tapintanom. - Ne haragudj, nem akartam, hogy... Tudod ezzel csak valami olyasmit szerettem volna mondani, hogy... - kezdtem magyarázkodni, és már bántam, hogy így nekilendültem ennek a témának. Anna azonban félbeszakított: - Ne ne, folytasd csak, mondd végig, tudni szeretném, hogy mit gondolsz! - Rendben. - mondtam, majd sóhajtottam egy jó nagyot. - Tehát a társadtól elvárod, hogy a családod előtt is helytálljon. Bár azt mondod, hogy ki nem állhatod ezt a látszatokra épülő világot, mégis valamiért folyamatosan megalkuvásra kényszeríted önmagadat. Most mondok egy hétköznapi példát. Ott van például a zsémbes nagybácsikád. Havonta kétszer készakarva elutazol hozzá, és az indulataidat magadba fojtva tűröd a gyerekes piszkálódásait, csak azért, mert félsz, hogy mit gondolna a család, ha nem látogatnád meg többé..A szüleid világában csak az a fontos, hogy ki mit szól, mindamellett senki sem törődik a másikkal, csak saját magával. Na, végülis csak oda 23

szeretnék kilyukadni, hogy így barátként el tudod fogadni tőlem, hogy nem veszek részt ezeken az időrabló családi protokollprogramokon, de társként már elvárnád, hogy ez ne így legyen, ami máris egy komoly konfliktusforrás lenne kettőnk között. Én ugyanis sosem asszisztálnék ezekhez a színjátékokhoz, mert látom, hogy mennyire értelmetlen ilyen látszatkapcsolatokra

pazarolni

az

energiáinkat.

Te

viszont

ezt

valószínűleg

úgy

értelmeznéd, hogy nem vagy fontos nekem, mivel a kedvedért nem veszek részt ezen az álarcosbálon. Ekkor pedig jönnének a szokásos játszmák: hiszti, alkudozás, néha egy kis érzelmi zsarolás, amelyek nálam szintén nem működnek. Úgyhogy, elég rövid életű lett volna ez a dolog kettőnk között - fejeztem be nevetve. - Hiszti, meg zsarolás? Hát ilyennek ismersz? - kérdezte Anna, és elmosolyodott. - Nem. Velem szemben nem vagy ilyen, de megfigyeltem, hogy az eddigi párjaidnál szinte mindig bevetetted ezt a stratégiát. No persze nem csak a családod, hanem sokszor más, egészen apró dolgok miatt. Tudtam, hogy előbb utóbb nekem is ez jutott volna osztályrészül. De ezt ne kritikának vedd, kérlek! Tudod, hogy imádlak. Csak egyszerűen ezt láttam - mondtam. - Gyerünk, folytasd csak! - biztatott tovább Anna. - Továbbá valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a párkapcsolataidat a magánytól, illetve a bizonytalanságtól való félelem tartja fenn. Számomra teljesen úgy tűnt, hogy a társadat csak arra használod, hogy segítségével megszabadulhass ezektől a nyomasztó érzésektől. Mivel a társad is hasonlóképpen viszonyult hozzád, ezért szeretetteljes kapcsolat helyett inkább csak valamiféle kölcsönös egymásba kapaszkodás jött létre köztetek. De biztos, hogy kíváncsi vagy arra, amiket itt összehordok? Az is lehet, hogy rosszul látom a dolgokat. Meg különben is mit számít, hogy én mit mondok? - kérdeztem, újabb kibúvót keresve. - Nem nem, most már tessék végigmondani! - mondta határozottan Anna. - Hát jó, te akartad - mondtam belenyugodva a helyzetembe. - Szerintem a harmónia csak akkor jelenhet meg egy kapcsolatban, ha teljesen hiányzik belőle a ragaszkodás. És ez nem azt jelenti, hogy közömbös vagyok a másikkal szemben. Épp ellenkezőleg. Nagyon is fontos számomra a másik, viszont éppen ezért szabad teret engedek neki, ami azt jelenti, hogy soha nem próbálom korlátozni semmiben, és nem kényszerítek rá olyasmit, amit ő nem szeretne. Továbbá ami a legfontosabb: nem akarom megváltoztatni. A környezetemben állandóan azt látom, hogy mindenki át akar formálni mindenkit. De miért 24

is? Ha valakit meg akarunk változtatni, akkor azt csak azért tesszük, hogy nekünk kényelmesebb, nyugodtabb, boldogabb életünk legyen. Persze halkan megjegyzem, hogy ez sosem fog összejönni. Ez az alapvetően önző hozzáállás egyébként a lehető legjobb recept a boldogtalanságra - mondtam. - Amit utóbb mondtál, azzal valamennyire egyet tudok érteni, viszont...szerintem akit szeretsz, ahhoz kell, hogy ragaszkodj. Ez természetes. Ha nem ragaszkodnál hozzá, az azt jelentené, hogy nem is igazán fontos neked - mondta Anna. - Biztos vagy te ebben? Szerintem, ha ragaszkodunk valakihez, akkor azt sosem a másik szeretete miatt tesszük, hanem pusztán félelemből. Egyszerűen rettegünk attól, hogy mi lesz velünk, ha életünkből eltűnik a ragaszkodásunk tárgya. Ugyanis ha ez bekövetkezik,- már pedig előbb utóbb mindenképpen megtörténik - akkor újra szembesülnünk kell a magánnyal, az egyedüllét és az elveszettség érzésével. Ezt persze minden lehetséges eszközzel próbáljuk elkerülni, ahelyett hogy végre felnőnénk és szembesülnénk ezzel a ténnyel. Az ilyen 'ragaszkodok hozzád, nem tudok nélküled élni' típusú kapcsolatokban valójában nem szeretjük, hanem csak használjuk a másikat. Persze ez az esetek nagy részében nem egy tudatosan zajló folyamat - mondtam. - Ezzel azt akarod mondani, hogy valójában csak önmagunkat szeretjük? - kérdezte Anna. - Nem. Még önmagunkat sem. Hiszen félünk attól, amit magunkban látunk. Ha szeretnénk önmagunkat, akkor nem rettegnénk a bennünk lévő magánytól, vagy ürességtől - válaszoltam. - Könnyű ezt mondani. Te talán sosem voltál magányos? - kérdezte Anna. - Dehogynem. Nem vagyok földönkívüli, még ha néha annak is tűnök. Az igazság az, hogy sosem éreztem intenzívebben a magányt, mint az elmúlt néhány hónapban. Ráadásul olyan érzéseim voltak, mintha az emberiség összes félelmével szinte egy időben szembesülnék. Persze én is próbáltam megszabadulni ezektől a nyomasztó kötelékektől. Nálam ez úgy csapódott le, hogy rengeteget festettem, meditáltam, vagy éppenséggel írtam. Én ezekbe menekültem, nem párkapcsolatokba. Nem volt kéznél vállalkozó szellemű alany, aki menedéket biztosíthatott volna számomra - tettem hozzá nevetve. - De most már látom, hogy az ember bármivel is kösse le magát, legyen az munka, házasság, templomba járás, vagy a szórakozás valamilyen formája, a magány illetve az attól való félelem a mélyben tovább fog munkálkodni, és folyamatosan mérgezni fogja az életét 25

mondtam. - Bár szinte minden porcikám cáfolni szeretné amit mondasz, de valahol mégis érzem, hogy van némi igazság a szavaidban. Csak azt nem tudom, hogyan lehetne ebből az ördögi körből kikerülni. Szerinted mi lenne a megoldás? - kérdezte Anna. - Fogalmam sincs. Egyelőre csak annyit látok, hogy a magány illetve az egyedülléttől való félelem bennem is jelen van, és sehogy sem tudok megszabadulni tőlük. Mindössze annyit tehetek, hogy...nem teszek semmit - mondtam nevetve. - Megadod magad neki? - kérdezte Anna komolyan. - Nem ez a legjobb kifejezés. Csak hagyom, hogy legyen, anélkül, hogy el akarnám taszítani magamtól, vagy keseregnék miatta. Talán furán hangzik, de az az igazság, hogy elkezdett érdekelni ez az érzés. Nem akarom megkerülni többé, hanem ki szeretném deríteni, hogy honnan származik ez a hatalmas erő, ami feszül benne - mondtam. - Jaj, tudod, néha nagyon furán viszonyulsz az élethez. Olyan, nem is tudom... Nekem ez valahogy túl racionális. Ne érts félre, de egy úgynevezett normális ember sosem közelítene így ehhez a kérdéshez - mondta Anna. - Ez utóbbit bóknak veszem. Aki ebben egy abnormális világban normálisnak tartja magát, az minden bizonnyal szintén abnormális - mondtam nevetve. - Másrészről, ami mondjuk neked túl racionális, az Tim számára már valószínűleg elszállt filozofálgatásnak tűnik. Úgyhogy ez is nézőpont kérdése. - Ó, Timmel nem hiszem, hogy lehetne ilyesmiről beszélni - legyintett mosolyogva Anna. - Egyébként miközben hallgattalak eszembe jutott valami. Néhány hónappal ezelőtt egy olyan utcai jelenetnek voltam szemtanúja, ami mélyen elgondolkodtatott. A házam előtti buszmegállóban egy fiatal pár álldogált. A férfi és a nő egyaránt nagyon zaklatottnak tűnt. Látszott rajtuk, hogy majd szét robbannak a dühtől, és óriási erőfeszítésükbe kerül, hogy kordában tartsák a bennük feszülő indulatokat. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, de tudtam, hogy már csak egy apró szikra kell ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol. Az emberek érezhették a közöttük lévő feszültséget, mert igyekeztek minél távolabb állni tőlük. Aztán egyszer csak megszólalt a nő. Nem hallottam, hogy pontosan mit mondott, csak arra emlékszem, hogy vádaskodó hangnemben szólt a férfihoz. És ekkor mintha áttört volna egy hatalmas duzzasztógát. A felgyülemlett indulatok hatalmas energiával robbantak ki mindkettőjükből. Elkezdtek kiabálni, veszekedni egymással. Hirtelenjében teljesen megfeledkeztek magukról. Már nem emlékszem, hogy 26

mi is volt a civakodás tárgya, de talán ez nem is volt olyan fontos. Csak az maradt meg kristálytisztán bennem, ahogy befejeződött a történet. A vitatkozás ugyanis egy egészen groteszk jelenettel zárult. Megpróbálom felidézni. Mondanom sem kell, hogy a lehető legtrágárabb szavakat használták, úgyhogy most csak egy finomított verziót fogok előadni. Tehát már vagy egy jó tíz perce veszekedtek, amikor is a férfinak elege lett a civakodásból, és megpróbálta lezárni a dolgot egy „Áh, tudod mit, menj a fenébe!” mondattal. Ezután elfordult a nőtől, majd úgy tett, mintha ott akarná hagyni, és elindult. De ezzel valójában csak rá akar ijeszteni. A nő ekkor egy kissé megszeppent, és bizonytalan léptekkel ugyan, de elindult a férfi után. Azonban, hogy elkerülje a vesztes fél látszatát, kétségbeesésében így kiáltott: „Nem, te menj a fenébe!”. De ekkor a férfi már nagyon jól tudta, hogy a nő valójában megrettent attól, hogy tényleg magára maradhat. A férfi érezte, hogy a verbális birkózásban ő áll nyerésre, így nagy magabiztossággal, büszkén vághatott vissza: „Jól van, el is megyek, nem látod?! Hagyj békén!”, majd elkezdte felgyorsítani a lépteit, de mindeközben úgy tűnt, mintha egy láthatatlan póráz segítségével próbálná maga után húzni a nőt, aki egy darabig ment is vele, de egyszer csak váratlanul lelassított, és így kiáltott: „Tudod mit? Menjél csak!”. Ekkor a férfi önbizalma hirtelen teljesen elszállt, és ahelyett, hogy otthagyta volna a nőt, szintén lelassított. Úgy érezte, hogy elveszítette a hatalmát a nő felett, és tehetetlenségében csak ezt tudta mondani: „Te szemét!”. Ekkor a nő már tudta, hogy a férfi csak taktikázott. Ebből a felismerésből a nő persze jókora erőt merített. Most már ő került nyerő helyzetbe, így lekezelő, fölényeskedő hangnemben kiálthatta: „Na mi lesz? Menjél már!”. A férfi erre csak ennyit tudott mondani: „Menj te!”. Azonban a nő juszt sem hagyta ott. Talán azért, mert ezzel elvesztett volna egy embert, aki fölött valamiféle hatalmat érezhetett...nem tudom... Így hát továbbra is egymás mellett sétáltak, és ahogy távolodtak tőlem, még hallottam, ahogy különféle válogatott szitkokat szórtak egymás fejére. Végül befordultak az egyik utcasarkon, és eltűntek a szemem elől. Ez az egész színjáték hihetetlenül abszurd volt számomra. Amit ez a pár művelt, az egyszerre volt nevetséges és sajnálatra méltó. Ugyanakkor nagyon is át tudtam érezni a szituációt. Be kellett látnom, hogy bizony én is voltam már szereplője hasonló jelenetnek. A párkapcsolataimban én is többször átéltem már ezt a fajta dühöt, és félelmet, csak bennem több önkontroll volt, és nem a nyílt utcán adtam elő magamat. Az ember ilyenkor látja, hogy -, ahogy te is mondtad - nem a szeretet hanem a félelem az, ami a legtöbb 27

kapcsolatot összetartja - fejezte be a történetet Anna. - Igen, a négy fal között sokan űznek hasonló játékokat. Tudod, én csak azt nem értem, miért nem látjuk azt, hogy valójában saját önzésünknek köszönhetünk minden zűrzavart az életünkben. Miért van ez a vakság bennünk? Szerintem az ember csak akkor képes harmóniát vinni a házastársával, de akár a gyerekeivel, szüleivel vagy bárki mással való kapcsolatába, ha először azt önmagában megteremti. Ha jóban vagy önmagad összes aspektusával, akkor már mással is tudsz összhangban élni.

Az emberekhez fűződő

viszonyaink valójában önmagunk tükörképei. Akár tetszik akár nem, ez így van. Ha zűrzavarosnak éljük meg a kapcsolatainkat, azért nem mások, nem a sors, hanem egyedül csakis mi vagyunk felelősek. Ha változást akarunk látni az életünkben, akkor először is magunkban kell rendet rakni - mondtam. - Igen, azonban sokkal egyszerűbb hibáztatni a külvilágot, vagy vég nélkül civakodni egymással, mint szembesülni azzal, hogy minden rumli gyökere bennünk van. Persze vannak

olyanok

is,

boldogtalanságukat,

akik de

ugyan

ahelyett,

látják,

hogy

saját

hogy

tennének

maguknak

valamit,

köszönhetik

inkább

a

értelmetlen

önmarcangolásba kezdenek - jegyezte meg Anna. - No meg persze van, aki cselekszik, de csak a felszínen. Azaz kilép a kapcsolatból, hogy aztán keressen valaki mást, aki reményei szerint elhozza számára a boldogságot. De mivel belül nem változik, ezért - még ha egy rövid időre kap is egy kellemesnek tűnő impulzust - hosszú távon nem fogja megtalálni a hőn áhított harmóniát az új kapcsolatában sem - tettem hozzá. - Hát igen, az újdonság varázsa, vagy inkább illúziója előbb utóbb mindig elszáll, és a jó öreg problémák visszatérnek mint egy bumeráng – állapította meg egykedvűen Anna. - Egyébként nem tudom, hogy észrevetted e, de nekem úgy tűnik, mintha a legtöbb ember fejében lenne egy képzeletbeli kétoszlopos táblázat...valamiféle mérleg. Az egyik oszlop tetején az áll, hogy „Elvárások”, a másikén pedig az, hogy „Kötelezettségek”. És ezt nem csak kifejezetten a férfi - női, hanem mindenféle emberi kapcsolatban meg lehet figyelni. Tehát ha úgy érzem, hogy jót tettem veled, akkor azt rögtön regisztrálom a kis táblázatom „Elvárások” oldalán, és amikor szükségem van valamire, amit csak te adhatsz meg nekem, akkor rögtön az orrod alá tolom a képzeletbeli nyilvántartásomat valami ilyesmi szöveggel: „Hé, nem emlékszel, hogy múltkor mit tettem érted? Tartozol nekem, 28

tehát ide a jussomat drágám! Tedd meg szépen a szeretet nevében, egyetlenem!”. Persze ezt azért jóval kifinomultabban, burkoltabban adjuk elő egymásnak. De persze ott van az a fránya „Kötelezettségek” oldal is. Amikor úgy érzem, hogy valaki szívességet tesz nekem, akkor azt az eseményt szép csendben erre az oldalra regisztrálom. A táblázatnak ezt a részét persze már nem szívesen dugom a másik orra alá. Amikor a mérleg nyelve a kötelezettségek oldal felé húz, azt úgy hívjuk, hogy lelkiismeretfurdalás. Ekkor -, még ha nincs is hozzá semmi kedvem - próbálok annyi szívességet tenni, hogy a mérleg többé kevésbe egyensúlyba kerüljön bennem. Tehát itt sem szeretetből balanszírozok, hanem önmagam miatt. És persze az csak egy dolog, hogy az én fejemben mi van, ugyanis furcsa módon a másik ember az enyémtől teljesen eltérő táblázatot vezet. De természetesen valamiért mindig az én dokumentációm a hivatalos. Sok emberi kapcsolat olyan, mintha nyamvadt táblázatok párbajoznának egymással - mondtam nevetve. - Jó de hát ilyen az ember. Szerintem ez valahol azért normális. Viszont ha két intelligens ember vesz részt a kapcsolatban, akkor létre tudnak hozni valamiféle egyensúlyt a két oldal között, és egy kis odafigyeléssel akár teljes harmóniában is élhetnek - mondta Anna. - Úgy érted, hogy közös egyetértésben vezetik azt a bizonyos táblázatot? Nos, akkor ez megint egy olyan pont, amit teljesen másképp látunk. Ha egy másik emberrel egyfolytában azt éreztetem, hogy kötelezettségei vannak velem szemben, akkor az annak a jele, hogy a kapcsolatunkban nincs szeretet. Intelligens emberek szerintem nem valamiféle bizniszként, csereüzletként élik meg az emberi viszonyaikat. Nem alkudoznak egymással, és nem tartanak fenn magukban semmilyen ostoba adminisztrációt. A szótárukban a kötelesség szó helyett a felelősség szerepel. Ezek az emberek nem várnak el senkitől semmit, ugyanakkor nem kívánnak megfelelni senki elvárásainak. A felelősség, amit egymás iránt éreznek, teljesen természetesen jön belőlük, nem pedig önmagukra erőltetik azt. Tehát nem pózőrködnek egyfolytában, mint a színészek, ezzel becsapva önmagukat és környezetüket. Ha jobban megnézed, talán te is látod, hogy a gazdasági és politikai élethez hasonlóan az emberi kapcsolataink többségében is szinte minden a haszon körül forog. Használjuk egymást szexuálisan, érzelmileg, anyagilag. Amíg az élet szinte minden területén így állunk hozzá az embertársainkhoz, addig nem kell csodálkozni azon, ha boldogtalanok vagyunk – 29

mondtam, majd nyújtózkodtam egyet, és így folytattam: - De idefigyelj. Kezd már fárasztani ez a téma. Végül is elcseverészhetünk erről órákat, és szajkózhatunk különféle okosságokat, de attól még semmi sem fog megváltozni. A fő kérdés az, hogy a hétköznapi életbe is átvisszük e a meglátásainkat, és végre felhagyunk e ezzel a beteges haszonelvű szemléletmóddal, vagy változatlanul futjuk tovább a kis köreinket. - Ez így van. Azért örülök, hogy szóba jött ez a dolog. Régóta ki akart már ez buggyanni belőlem, de valahogy mindig csak halogattam. Van néhány dolog, amit kicsit másképp látok mint te, de azért sok tekintetben igazat tudok adni neked...Hm, tényleg jól elbeszélgettük az időt. Mit szólnál egy teához? - kérdezte Anna. - Elfogadom, köszönöm! - válaszoltam. Anna -, miután feltette forrni a vizet - elkezdte csendben nézegetni a képeket, melyeket az elmúlt hetekben festettem. - No, tetszik valamelyik? Vélemény? - kérdeztem tőle kíváncsian, azonban válaszul csak egy sokat sejtető diplomatikus mosolyt kaptam tőle. - Vigyázz, ha így nézel, kaphatsz egyet ajándékba! És az ajándékot ugyebár nem illik visszautasítani - fenyegetőztem viccesen. Anna persze csak mosolygott, és folytatta a vizsgálódást. Aztán egyszer csak fogta a mobiltelefonját és az egyik festményről készített egy közeli fotót. - Most meg mit csinálsz? - kérdeztem. - Ezt most lefényképezem, és elküldöm képüzenetben Timnek kommentár nélkül. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Tőle biztosan őszinte véleményt kapsz - mondta, és így is tett. Nemsokkal ezután már jött is a válasz üzenet. Anna elolvasta, majd elkezdett kuncogni. - Mondd, mit ír az a zsivány? - kérdeztem türelmetlenkedve. - Oh, csak annyit, hogy: „Ez meg mi a csuda? Tán csak nem egy tál zöldségleves premier plánban?” - idézte Tim üzenetét Anna. - Igen, ez Tim - mondtam duzzogva. - Az ember latba veti minden tehetségét, hogy fessen valami szépet, amivel valamelyest talán feledtetheti a nyomasztó magányát, ő meg ennyit mond rá: zöldségleves. - Ezt vehetnéd bóknak is - nyugtatgatott mosolyogva Anna. - Mint sok minden más, ez is csak nézőpont kérdése. - Nem tudom, hogy létezik e olyan festő a földön, aki ezt pozitív kritikának venné 30

adtam hangot kétségeimnek. - Nincs semmi fantáziád. Milyen művész vagy te? Egy tál zöldségleves is lehet szép. Gondolj csak a lemenő napkorongot idéző, narancsosan fénylő sárgarépakarikákra, a petrezselyem üde zöldjére, mindez megtetőzve a leves felszínén gyöngyöző olívaolaj csillogásával - mondta Anna. - Ó hogyne, persze! A paradicsomot és a mogyoróhagymát kifelejtetted. Egyébként köszönöm, régen mondtak már ilyen szép ódát a – Tim szava járásával élve – krikszkrakszaimhoz - állapítottam meg némi öniróniával a hangomban. - De tudod, azért mégiscsak lehet valami ebben a műremekben, ha így kihozta belőled az irodalmi vénádat. - mondtam mosolyogva. - Timből pedig a rejtett gasztronómust - tette hozzá Anna nevetve, hogy azért élcelődhessen is egy kicsit rajtam. - Úgy van, nevess ki! Csak azt nem tudom, hogy miért éppen engem áldott meg a sors két ilyen műértő baráttal - jegyeztem meg viccesen. - Amúgy meg ne írd Timnek, hogy itt vagy nálam! Inkább felhívom személyesen néhány nap múlva. - Rendben. Csak annyit írok neki, hogy: „Ez nem zöldségleves, hanem egy nagy tál magány”. Úgyis szereti a rejtvényeket. Legalább egy kicsit rákényszerül arra, hogy használja az agysejtjeit. Már látom is magam előtt az értetlenkedő arckifejezését - mondta pajkos vigyorral az arcán Anna. •

31

„Véletlenek”

Anna majdnem egy egész hetet maradt nálam. Csak akkor utazott el, amikor már látta, hogy javuló fázisba került az egészségem. Miután elment, megint olyan üressé vált minden. Alaposan össze kellett szednem magamat, hogy ne gyűrjenek le a bennem kavargó érzések. Emellett szembesülnöm kellett azzal a ténnyel is, hogy a pénzügyi tartalékaim ekkora már kimerülőben voltak. Képtelen voltam másra koncentrálni. Minden gondolatomat ez a probléma kötötte le. Az, hogy esetleg a festményeim eladásából tegyek szert jövedelemre, nem tűnt reális elképzelésnek. Elég volt csak felidézni magamban Anna tekintetét, miközben a műveimet vizsgálta. Az igazság az, hogy tudtam volna szépen kidolgozott portrékat vagy tájképeket is festeni, de az ilyen jellegű témákhoz valahogy nem fűlött a fogam. Szerettem inkább ösztönből, vagy hangulatból festeni. Ami valaki számára csak egy helyes kis paca volt, azzal lehet, hogy én napokon át bíbelődtem. Nem akartam valamiféle megélhetési művésszé válni, mivel tudtam, hogy azzal csak egy újabb mókuskerékbe kényszeríteném magamat. De még ha lettek is volna ilyesféle ambícióim, akkor sem vehettem volna biztosra, hogy vállalkozásom sikerrel jár. Bármennyire is szerettem az ecsettel játszani, valahogy nem éreztem, hogy ez lenne az én igazi hivatásom. Túl sok gondolkodási időm ekkor azonban már nem volt. Úgy számoltam, hogy a rendelkezésemre álló keretből legfeljebb három, négy hónapig tudom még fedezni a kiadásaimat. Nem volt mit tenni, átnéztem a holmijaimat, hogy esetleg mit tudnék eladni közülük. Bár nem voltam ezzel az ötlettel elégedett, de beláttam, hogy sürgősen tennem kell valamit. Ráadásul egyik reggel kaptam egy értesítést az adóhatóságtól, miszerint az előző évi adóbefizetésemmel problémák adódtak. Azonban arról, hogy pontosan mekkora összegről is van szó, nem írtak egy mukkot sem. A levélben csak annyit közöltek, hogy egy héten belül meg kell jelennem a hivatalban. Ezek a tények erősen rányomták bélyegüket a hangulatomra. Úgy éreztem, hogy hatalmas viharfelhők gyülekeznek a fejem felett. Ilyen körülmények között már nem tudtam csak úgy jókedvemből festegetni, vagy pedig a „lét értelméről” gondolkodni. Ugyanakkor az egészségem sem volt még teljesen rendben, sőt

32

időnként újabb -, bár a korábbinál enyhébb - rosszullétek törtek rám. Néha úgy éreztem, mintha a testemnek hatalmas ólomsúlyokat kellene cipelnie. Tudtam, hogy többet kellene foglalkoznom magammal, azonban a lét bizonytalanságától való félelmeim, valamint a kilátástalanság érzése teljességgel maguk alá gyűrtek, és lefoglalták minden egyes gondolatomat. Viszont ahhoz a döntésemhez, miszerint soha többé nem térek vissza a mókuskerékbe, makacsul tartottam magamat. Ebben tényleg nem ismertem megalkuvást. Bármilyen erősek is voltak a félelmeim, próbáltam hideg fejjel végiggondolni a helyzetemet. Első lépésben minél előbb le akartam rendezni az állítólagos ügyemet az adóhatósággal. A hivatal központja a fővárosban volt, ahová a legegyszerűbben vonattal lehetett eljutni. Mivel a híreket nem nagyon figyeltem, így nem tudtam, hogy a vasutasok éppen arra a napra hirdettek sztrájkot, amikorra az utazást terveztem. Néhány hasonlóan „jól értesült” embertársammal együtt már vagy fél órája vártam a vonatra, mire az állomásfőnök lejött hozzánk, és ismertette a tényeket. Kissé egykedvűen átballagtam a közeli buszpályaudvarra, hátha ott több sikerrel járok. Úgy is lett. Némi várakozás után már a fővárosba tartó járaton ültem. A hivatalban meglehetősen hosszú sor fogadott. Türelmesen vártam. Kora délután lehetett, mire bejutottam az irodába, ahol egy nagyon kedves hölgy fogadott. Elővette a papírjaimat, rövid ideig vizsgálgatta őket, majd így szólt: - Bizony bizony. Nézze csak, ezt az ívet itt elfelejtette kitölteni! - Ajjaj - sóhajtottam. Valahogy sosem volt erősségem az adminisztráció. A hivatalos papíroktól meg kifejezetten ódzkodtam. - Na de semmi probléma. Ugyanis ez azt jelenti, hogy önnek még jár vissza némi pénz. Sőt, ahogy nézem, nem is olyan kis összegről van szó. Nos, ezért a hírért már megérte bejönni, igaz? - kérdezte a hölgy kedvesen mosolyogva. Nos, erre valóban nem számítottam. Kiderült, hogy a cég, ahonnan előző évben eljöttem, valamiért a szükségesnél nagyobb összeget utalt át a béremből az adóhatóságnak. A hölgy készségesen elmagyarázta, hogy miként történt az elírás, és azt ígérte, hogy néhány héten belül átutalják nekem a visszajáró pénzt. Úgy kalkuláltam, hogy ebből az összegből még nagyjából további három hónapig fedezni tudom az albérletem költségeit. Ekkor valamelyest ugyan megkönnyebbültem, de tudtam, hogy ezzel a kis lélegzetvételnyi idővel a lehető legjobban kell gazdálkodnom, és valahogy meg kell szüntetnem magam körül ezt a bizonytalan állapotot. Miután kiléptem a hivatalból azon merengtem, hogy amikor ilyesmi dolgok történnek velünk, miért mindig a rossz eshetőség 33

jut először eszünkbe? Egyáltalán miért alkotunk magunkban bármilyen előfeltételezést arról, amiről még meg sem bizonyosodtunk? Ez az egyszerű, viszont nagyon mélyről feltörő kérdés, mintha egy apró rést ütött volna bennem, melyen keresztül valami ismeretlen, megnevezhetetlen minőség kezdett csordogálni az életembe. • Nem szerettem túl sokat időzni ebben a túlzsúfolt, zajos és piszkos nagyvárosban, ezért a hivatalból egyenesen a buszpályaudvar felé vettem az irányt. Aztán egyszer csak, miközben épp fordultam volna be az egyik utcasarkon, kiáltást hallottam: - Teo! Csillagom! Hahó! Megálltam, de a nagy zajban nem igazán tudtam kivenni, hogy melyik irányból jött a hang. Aztán addig addig forgolódtam, mígnem megpillantottam egy lila kabátos, magas, vékony, vállig érő dús fekete hajú idősebb nőt, amint fiatalos, ruganyos léptekkel szalad felém. Egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Csak mire egészen közel ért hozzám ismertem fel benne Mira nénit, a nagynénémet. Alaposan megváltozott. Egészen kivirult mióta nem láttam. Hosszú évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára. Régóta külföldön élt, s mióta a nagybátyám meghalt, gyakorlatilag nem igen hallottam róla. Mindketten nagyon megörültünk, hogy így spontán összefutottunk. Rögtön beültünk egy közeli, csendes teázóba, hogy kicsit nyugodtabb körülmények között beszélgethessünk. Elmeséltem a történetemet, ő pedig kíváncsian végighallgatott. Kiderült, hogy a nagybátyám halála óta ő is sok mindenen ment keresztül. Az addig viszonylag egyhangú élete hirtelenjében igencsak fordulatossá vált. - Mint te is tudod, nagybátyádnak több jól fialó vállalkozása is volt külföldön, így anyagi szempontból semmiből sem kellett hiányt szenvednünk. Ennek viszont az volt az ára, hogy mindketten rengeteget dolgoztunk. Egy idő után azonban kezdtük megelégelni ezt az életmódot, ezért úgy döntöttünk, hogy visszafogunk egy kicsit a tempóból. Vásároltunk egy kis faházat idehaza, és azt terveztük, hogy a nyarakat az iroda helyett inkább itt fogjuk tölteni, teljes nyugalomban, távol a taposómalomtól, a természet közelségében. Ez azonban a nagybátyád számára csak álom maradt. 34

A halála hatalmas sokként ért. Nemcsak a férjemet veszítettem el, hanem a jövővel kapcsolatos terveimet, és a legszebb álmaimat is. Gyakorlatilag teljesen összeomlottam. Hosszú hónapokig szinte ki sem mozdultam a házból. Belemerültem a fájdalomba, és senkit sem engedtem a közelembe. Azonban egy idő után láttam, hogy ezt így nem folytathatom tovább. Éreztem, hogy valamit muszáj tennem, valahogy ki kell szabadítanom magamat az önsajnálat béklyóiból. Aztán egyik nap, egy hirtelen gondolattól vezérelve úgy döntöttem, hogy bejárom a világot. Teljesen egyedül. A barátnőim azt hitték, hogy megbolondultam, és még mindig a sokk hatása alatt vagyok. Pedig egyszerűen csak az történt, hogy a régi Mira, akit ők ismertek, egyszerűen meghalt. Más ember lettem. Néhány hét leforgása alatt eladtam az összes ékszeremet, az autómat, a házamat, szóval gyakorlatilag szinte mindentől megváltam, ami a múlthoz kötött. Sőt, a nagybátyád vállalkozásaiban sem akartam már többé dolgozni. Némi tulajdonrészt ugyan megtartottam magamnak, de az üzletek irányítását átengedtem az alkalmazottaknak. Ezek után pedig végre nekivághattam a nagyvilágnak. Egyszerűen elővettem egy világtérképet és megjelöltem rajta azokat a helyeket, melyek valamiért vonzottak. Nem a turistalátványosságokat akartam megismerni, hanem az emberek érdekeltek. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy a világ legeldugottabb sarkaiban hogyan élik az emberek a hétköznapjaikat. Az útra egy kamerát is vittem magammal, és bár eredetileg nem voltak ilyen szándékaim, de miután jó másfél év után hazaértem, a környezetem biztatására a felvett anyagokból, néhány hozzáértő barátom segítségével készítettem egy dokumentumfilmet. Végül is a célom az volt, hogy ezeken a rövid, színes emberi történeteken keresztül feltárjam - és amennyire lehet feloldjam - a tőlünk távol élő emberekkel kapcsolatban bennünk élő sztereotípiákat. Próbáltam arra is rávilágítani, hogy még ha szokásainkban, vagy éppenséggel technikai fejlettségben különbözünk is egymástól, valójában mennyire hasonló problémákkal, konfliktusokkal küzdünk a hétköznapjaink során - mondta Mira néni. A továbbiakban rengeteget mesélt még az élményeiről. Napokig elhallgattam volna a történeteit, és nagyon sajnáltam, hogy másnap elhagyja a várost. Végül, már majdhogynem felálltunk az asztaltól, amikor megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mi is hozta őt haza. 35

- Valójában csak a faház miatt vagyok itt - mondta. - Tudod, annyira szép helyen van, messze a várostól, egy apró zsáktelepülés legszélén, egy napos hegyoldalban, közel az erdőhöz. Jaj, ha csak rágondolok, már legszívesebben utaznék is oda! Amikor nekivágtam a nagyvilágnak, tudtam, hogy egy jó darabig nem fogok erre járni. Megfordult a fejemben, hogy eladom, de mivel nagyon ragaszkodtam hozzá, inkább megbíztam egy ingatlanost, hogy távollétemben figyeljen rá, gondozza a kertet, időnként takarítson a szobákban, illetve ha szükséges, akkor intézze az esetleges hivatalos ügyeket. Most, hogy elkészült a filmem, valamiért úgy éreztem, hogy meg kell néznem, milyen állapotban van a kis gyöngyszemem. De sajnos úgy érzem, hogy az ingatlanos becsapott. A kert teljesen el volt hanyagolva, és úgy tűnt, hogy a szobákban sem takarítottak hónapok óta, a bútorokon ugyanis vastagon állt a por. Nagyon elkeseredtem. Kereshettem volna egy másik gondnokot, de nem igazán ismerek a környéken senkit, és be kellett látnom, hogy jelenleg sem időm, sem pedig energiám nincs erre. Tudtam, hogy ha nem adom el, akkor csak az enyészet martalékává válik az egész kóceráj, ezért ma reggel fájó szívvel úgy döntöttem, hogy megválok a háztól. De miközben elmesélted a történetedet, eszembe jutott valami. Tudod a falucska mellett van egy egész komolynak tűnő egészségközpont - mondta Mira néni. - Kint a világ végén? - kérdeztem csodálkozva. - Igen. Én is furcsállottam. Amikor tegnap kint jártam a viskónál, úgy terveztem, hogy hazafelé kíváncsiságból bekukkantok ebbe a központba, de mivel nagyon szorított az idő, csak kívülről tudtam vetni rá néhány pillantást. Tegnap este próbáltam az interneten is rákeresni, de a honlapjuk fejlesztés alatt van. Egyik fórumban azonban találtam néhány hozzászólást, amelyekben az emberek egyszerűen csak majorként emlegetik, és kifejezetten dicsérik, ajánlják egymásnak a helyet. Állítólag nem hókuszpókuszról van szó, hanem tapasztalt szakemberek dolgoznak kint. Arra gondoltam, hogy meglátogathatnád azt a helyet, mert szerintem az egészségünket semmi esetre sem vehetjük félvállról. Ha már a hagyományos kórházakat ki nem állhatod, akkor íme itt van egy alternatíva, amit kipróbálhatsz. És amíg ott vagy, lakhatnál a faházban - mondta mosolyogva Mira néni. - Ez igazán nagylelkű ajánlat Mira néni - lelkesedtem fel. - Ugyan. Ezzel te is csak szívességet tennél nekem, mivel így nem kellene eladnom azt a szépséget. Az ingatlanossal nyugodt szívvel felbonthatnám a szerződést, és ha tetszik a 36

hely, akkor egy időre rád bíznám a kóceráj rendbetartását. Persze a pénzt, amit eddig az ingatlanosnak utaltam, ezentúl te kaphatnád. Ebből a rezsit még nagyjából fedezni is tudnád - mondta Mira néni. - Ez túlzás, ingyen is elvállalom. Rosszul érezném magamat, ha emiatt még fizetséget is kapnék tőled - mondtam szerényen. - Nem nem nem! Ez szerintem így teljesen korrekt. Sőt, nem tudom, hogy jelenleg anyagilag hogyan állsz, de ha szükséges, szívesen hozzájárulok a gyógykúra költségeihez is. Ezen nem múlhat az egészséged - mondta Mira néni. - Hát erre már végképp nem tudok mit mondani, csak azt, hogy köszönöm - mondtam. - Mindamellett valamiért van egy olyan érzésem, hogy neked oda kell menned. Mintha lenne ott valami, ami várna rád. Akárhogy is legyen, biztosan nem véletlenül futottunk így össze - mondta Mira néni. - Ajjaj ezek a női megérzések. Nagyon sejtelmes vagy - mondtam nevetve. - Jaj bizony. Nem emlékszem olyan esetre, hogy a megérzéseim becsaptak volna mondta titokzatos mosollyal az arcán. Mira nénivel való találkozásom nagyon fellelkesített. Hazafelé a buszon az járt a fejemben, hogy milyen sok véletlen eseménynek kellett összejátszania ahhoz, hogy így összetalálkozzunk. Ha nem jött volna az a levél az adóhatóságtól, ha nem sztrájkoltak volna épp aznap a vasutasok, ha nem lett volna olyan hosszú a sor a hivatalban, akkor elkerültük volna egymást. Nem csak hittem, hanem teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Ugyanakkor szó szerint belém hasított az a rendkívül mély felismerés is, miszerint az ég világon semmi sem véletlen. Talán egész életemben ekkor éreztem igazán, hogy igenis van valamiféle intelligens rendező elv, ami alakítja az életünket. Abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy megismerjem ennek a rejtélyes erőnek a működését, és feltárjam a rejtett törvényszerűségeit. Minden más lényegtelennek tűnt. Éreztem, hogy a Mira nénivel való találkozással egy teljesen új fejezet nyílik az életemben. A múlt teljesen felperzselődött bennem, és tudtam, hogy a magány, az aggodalmak, és a meddő reménykedés többé már nem fognak kísérni az utamon. Amint hazaértem, leültem, hogy átgondoljam, mire is lesz szükségem az új otthonomban.

Végignéztem

a

polcaimon,

és

első

pillantásra

valahogy

minden

feleslegesnek tűnt. Mintha megszűnt volna bennem minden ragaszkodás a tárgyaim iránt. 37

Úgy éreztem, hogy a könyveimre sincs már szükség. Azt találtam ki, hogy odaadom őket az antikváriumosnak, akihez korábban rendszeresen jártam beszerzőkörútra. Úgy döntöttem, hogy néhány bútordarabon és a ruháimon kívül mást nem is nagyon viszek magammal. Amire nincs szükségem azt pedig itt hagyom a főbérlőmnek búcsúajándék gyanánt. Ekkor már valahogy nem éreztem azt, hogy a holmijaimat el kell adnom ahhoz, hogy pénzhez jussak. Azt vettem észre magamon, hogy az anyagiakkal kapcsolatos aggodalmaim egyszerűen szertefoszlottak. •

38

A költözés

A faház jó kétórányi autóútra volt az akkori lakhelyemtől. Mivel nem volt kocsim, felhívtam Timet, és megkértem, hogy segítsen a költözködésben. Szokás szerint éppen valahol külföldön járt, de megígérte, hogy pár napon belül hazajön, és akkor lebonyolítjuk a dolgot. Így is lett. Timnek volt egy kisebb furgonja, amibe könnyedén be tudtuk pakolni az összes holmimat. Hálám jeléül egy apró meglepetéssel is készültem számára. Úgy gondoltam, nekiajándékozom az egyik legjobban sikerült képemet. - Ó, igazán nem kellett volna, biztosan jó sokat dolgoztál vele - mondta udvariasan, miután kezébe nyomtam a festményt. - Ugyan! - legyintettem. - Egyébként nem ismerős neked valahonnan? - kérdeztem sokat sejtetően. - Hm. Most hogy mondod...Tényleg, én ezt már valahol láttam - mondta fejét vakargatva. - Egy tál magány. Így már ismerős? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Láttam rajta, hogy erősen kutakodik az emlékeiben. - Ah, a zöldségleves! - esett le végül a tantusz. - Erről küldött nekem képet Anna! Tudod mennyit gondolkodtam azon, hogy mi a csuda ez? - kérdezte tőlem vádló tekintettel. - Na, akkor ezennel lelepleztük az évezred rejtélyét. Remélem találsz neki valami helyet a lakásodban - mondtam. - Ó hogyne. A pincében kellőképpen sötét van, úgyhogy ott kiválóan fog érvényesülni ez az absztrakt műremek. Egyébként melyik a kép eleje és melyik a hátulja? - tréfálkozott jó szokásához híven. - Na, ne sértegesd a művész urat, mert a végén még más sofőrt fog választani magának! - válaszoltam nevetve. A költözés tehát jó alaphangulatban indult. Útközben Tim hosszas beszámolót tartott a külföldi utazásain szerzett élményeiről, én pedig nagy vonalakban elmeséltem neki, hogy miken mentem át az elmúlt néhány hónapban. Megemlítettem neki a rosszulléteimet is, de

39

nem akartam túl sokat beszélni ezekről a dolgokról. Nem szerettem panaszkodni. Egy

idő

után

kezdtünk

kicsit

belefáradni

a

csevegésbe,

így

szép

lassan

elcsendesedtünk. Ekkor Tim bekapcsolta a rádiót, hogy azért legyen némi alapzaj, én pedig felvettem egy kényelmesebb testhelyzetet, és csak csendben figyeltem a mellettünk elsuhanó vidéket. Dimbes-dombos szántóföldek, sűrű erdők és magányos tanyák mellett haladtunk. Gondolatban búcsút intettem a város zajos forgatagának, és a rossz levegőnek. A tájból béke és mély nyugalom sugárzott. Érződött, hogy már az ősz elején járunk. Vagy egy órája lehettünk úton, amikor is a messzi távolban már sejteni véltem a hegyvonulatokat, melyek úti célunkat rejtették. Ekkor Tim lehalkította a rádiót, fészkelődött egyet kettőt az ülésben, majd tőle szokatlan komolysággal ezt kérdezte: - Mondd, szerinted végül is mi ennek az egésznek az értelme? Te végül is ezzel foglalkoztál az utóbbi időben. Kíváncsi lennék, hogy mire jutottál. Éreztem a hangjából,hogy ezúttal valóban nem csak ugratásnak szánta a kérdést. - Az életre gondolsz? - kérdeztem. - Bingó - mondta. - Semmi - válaszoltam némi gondolkodás után. - Hogyan? - kérdezte csodálkozva. - Végül is mi értelme van a tavasszal szirmot bontó virágoknak, a tücsök ciripelésének, egy sete-suta zsemleszínű kölyökvizsla botladozásainak, egy egerész ölyv röptének, egy tapsikolva mondókát éneklő kislánynak? Vajon van ezeknek bármi értelmük? Szerintem nincs. Egyszerűen csak vannak. Lehet, hogy az élet csak úgy önmagáért létezik, nem? kérdeztem, de láttam, hogy Tim nem igazán érti, miről is beszélek, ezért megpróbáltam más nézőpontból rávilágítani a témára. - Na jó, talán közelítsünk egy kicsit másképp a kérdéshez. Megfigyeltél-e már valaha egy botladozó kölyökkutyát, vagy egy vígan ugrabugráló bolondos kislányt? - kérdeztem. - Hát persze, láttam már ilyesmit - felelte Tim. - Szerintem csak nézted, de nem láttad. A kettő között ugyanis óriási különbség van mondtam, de ugyanakkor tudtam, hogy Timhez továbbra sem jut el az, amiről hablatyolni próbálok. Mintha két külön világban éltünk volna. - Nem igazán tudom, hogy hová akarsz kilyukadni. Én kifejezetten az emberi élet értelmére vagyok kíváncsi! - mondta némi hallgatás után. - Szerintem a létet nem lehet felszabdalni. Az élet végül is ugyanaz az emberben egy 40

vaddisznóban egy mamutfenyőben vagy a tavaszi szellőben, nem? - kérdeztem, hogy ezzel is próbáljam a gondolatait kicsit kizökkenteni a szokásos mederből. - Huh, veled aztán nem sokra jutok - mondta Tim. Bár tisztában voltam vele, hogy Tim nem igazán akar belegondolni abba, amit mondtam, mégis tovább próbálkoztam. - Rendben. Amikor az emberi élet értelmére vagy kíváncsi, akkor arra az emberiségre gondolsz, aki mindenfelé füstös gyárakat telepít, aki családokra, nemzetiségekre, népcsoportokra szabdalta önmagát, és mióta megjelent ezen a bolygón, egyfolytában csak háborúzik mind gazdasági és politikai színtéren, mind pedig a magánéletben? Vagy arra az emberiségre gondolsz, aki kis kapszulákban kilövöldözi magát meg a műszereit a világűrbe, hogy más égitestekről kavicsokat gyűjtögessen, amiket aztán széttrancsíroz, vég nélkül analizál, s mindeközben elméje már annyira eltompult, hogy az orra előtt lévő csodák már fel sem tűnnek neki? Vagy arra az emberre gondolsz, aki gyerekként iskolába jár, ahol a fejét teletömik egy halom haszontalan információval, meg különféle ideológiákkal, hogy valamiféle marionettbábot neveljenek belőle, akit az évek során beléplántált félelmeken keresztül aztán könnyedén lehet manipulálni? Vagy esetleg arra az emberre gondolsz, aki miután felnőtt, elődei mintáját követve megházasodik, szaporodik, aggodalmaskodik, küszködik, hogy eltartsa a családját, időnként szórakozik, hogy legalább egy időre elfeledje szenvedéssel teli üres és unalmas életét, majd megbetegszik, és végül elhull mint egy elszáradt őszi falevél? - fakadt ki belőlem a kérdésözön. - Te mindig ilyen sok kérdéssel szoktál válaszolni, ha kérdeznek? - jegyezte meg kissé gúnyosan Tim. - Talán azért kérdezek, hogy használd egy kicsit az agyadat. Ne mindig a külvilágtól várd a válaszokat...Tudod, szerintem csak azért keressük az élet célját, mert boldogtalanok vagyunk. Lehet, hogy inkább ennek az okát kellene kideríteni, és megszüntetni, nem gondolod? Ha a természetünknek megfelelően élnénk, talán sosem tennénk fel azt a kérdést, hogy mi az életünk értelme. Egyáltalán miért keres az ember a dolgokban mindig valamilyen értelmet, hasznot? Miért akarja egyfolytában igazolni önmaga számára, hogy amit csinál az igenis jelentőségteljes, értékes, hasznos? - szaporítottam tovább a kérdéseket. - Rendben, értem, de ettől még mindig nem érzem okosabbnak magamat. Én valami konkrét dologra lennék kíváncsi. Vegyünk mondjuk akkor téged. Te a természetednek 41

megfelelően élsz? - kérdezte Tim, s ezzel csak még nyilvánvalóbbá tette előttem, hogy valójában nem akar utánajárni a kérdésnek. - Nézd, engem jelenleg csak az hajt, hogy kiderítsem, hogy mi emberek miért tettük az életünket taposómalommá, és hogyan lehet változtatni ezen. Az emberi társadalom egésze érdekel, a háborúkkal, szenvedéssel, betegségekkel, a gazdasági, politikai rendszerekkel, a vallásokkal, a tudományos és technikai fejlődéssel és így tovább. Egyszerűen tudni szeretném, hogy egyszerű hétköznapi emberként mi az én szerepem ebben az egész folyamatban - mondtam, bár tudtam, hogy ezek a szavak csak elsuhannak Tim fülei mellett. - Na jó, ezt értem, de... - Dehogy érted. - szakítottam félbe, majd a következőt javasoltam: - Tudod mit? Vizsgáljuk meg azt, hogy egyáltalán miért is tetted fel azt a kérdést, hogy mi az élet értelme. - Hát nem is tudom...- vágta rá Tim, anélkül, hogy egy kicsit is vette volna a fáradtságot, hogy gondolkozzon. - Mint ahogy erre már az előbb utalni próbáltam, nyilvánvaló, hogy az ember akkor kérdez ilyesmit, amikor már nem lát különösebb értelmet az életében - vettem át a szót Timtől. - De vajon miért van ez így? Talán, mert boldogtalan. És miért boldogtalan? Mert nem azt csinálja, ami természetéből fakadna.

Tehát a helyzet az Tim, hogy nem

önmagadat éled, hanem egyfolytában másokat imitálsz. Egy másolatot csinálsz magadból, ahelyett, hogy eredeti, és egyedi emberi lénnyé válnál, akit nem befolyásol az, hogy mások mit tartanak róla. A fejed tele van rögzült mintákkal ideálokkal, melyeket a szüleidtől, tanáraidtól, a barátaidtól a médiából szedtél fel, hol tudatosan, hol pedig öntudatlanul. Az életedet pedig ezek a minták irányítják, vagy inkább homályosítják el. Nem vetted még észre, hogy mi emberek szinte mindig azt figyeljük, hogy mások hogyan élnek, mit mondanak, és ha valaki szimpatikusnak tűnik, akkor egyből imitálni próbáljuk? De miközben erre fordítjuk az összes energiánkat, belül egyre inkább elhervad valami. Méghozzá az igazi lényünk, ami csak akkor virágozhat ki, ha felhagyunk mindenféle követendő mintával, illetve ideállal - mondtam. - Rendben, de akkor mégis hogyan láthatom meg az igazi lényemet? - kérdezte Tim. - Fontos, hogy kijelöld a célod, ami áthatja az életedet, amihez úgy ragaszkodsz mint...nem is tudom... mint kutya az utolsó darabka csonthoz a legínségesebb időkben. 42

Amíg ez nem történik meg, a „mi az életem értelme?” kérdés mindig ott fog kavarogni a fejedben, és egyfolytában olyan érzésed lesz, hogy valamit elmulasztasz, csak éppenséggel azt nem tudod, hogy mit. De a célodat csak te ismerheted fel, senki más nem jelölheti ki helyetted. Továbbá amikor célról beszélek, akkor nem olyan gyerekes dolgokra gondolok, hogy: „a célom, hogy gazdag és híres legyek, vagy valakinek a nyomdokaiba lépjek, vagy bármiféle eszmét vagy ideált kövessek” stb. - mondtam. - Hmm. Végül is valamiféle hivatásról beszélsz, ha jól értem - kapcsolódott be végre a monológomba Tim. - Ez az, ez talán még jobb kifejezés! A cél ugyanis azt feltételezheti, hogy valamiféle távoli, jövőben elérendő dologról van szó. A hivatás szó jobban érzékelteti azt, hogy ez a dolog már benned van. Lehet, hogy csak mag állapotban szunnyad, de minden pillanatban ott van benned. Ez valami olyasmi dolog kell legyen, amit szívből, teljesen önzetlenül, mindenféle ambíció, sikeréhség nélkül szenvedéllyel szeretsz csinálni. Tudod, amibe teljesen bele tudsz feledkezni, ami tisztán belőled jön, és nem a környezetednek való megfelelési kényszer a mozgatórugója. Amire azt mondod, hogy igen, ezért élek, semmi másért, és ha belegebedek, akkor is ezzel fogok foglalkozni. Az, hogy időközben ismert leszel e vagy sem, hogy gazdagságban élsz, vagy szegénységben, az egyáltalán nem számít. Valójában az sem érdekel, ha éhen halsz miatta. Biztos vagyok benne, hogy neked is van hivatásod. Mindenkinek van. Viszont a szüleink és tanáraink már gyerekkorunkban igyekeztek ezeket a friss csírákat valahogy lelohasztani, mondván, hogy: „Fiam ezt felejtsd el, ebből nem fogsz megélni, nem lesz belőled senki, csinálj végre valami hasznosat! ” stb. És ezek a mondatok képesek annyira belénk ivódni, hogy miután felnövünk, mi is ezt örökítjük tovább a következő generációnak. Ám jó hír, hogy ezeket a csírákat lehetetlen kiirtani, mert ott vannak bennünk minden pillanatban. Viszont ahhoz, hogy rátaláljunk a hivatásunkra, komolyan foglalkoznunk kell önmagunkkal - mondtam. - Ez így szépen hangzik, de nekem valójában fogalmam sincs arról, hogy mi a hivatásom. Korábban csak az hajtott, hogy a bátyámmal megalapítsuk a saját cégünket, hogy elismert legyek a szakmában, hogy legyen pénzem, majd pedig családom. Amíg ezekért küzdöttem valójában nem volt nagyon időm töprengeni azokon a dolgokon, amikről beszéltél. Aztán ahogy szépen lassan elértem a céljaimat, kezdtem én is mind 43

jobban taposómalomként tekinteni az életemre. Csak azt látom, hogy egyfolytában lótok futok, a napjaim teljesen be vannak táblázva. Persze mindig azzal biztatom magamat, hogy ez csak egy ideiglenes, átmeneti állapot, és később, ha bizonyos feltételek teljesülni fognak, akkor végre minden szép és jó lesz, mint a mesében - mondta Tim. - No igen, csak miből gondolod, hogy az a szép és jó világ valóban eljön. Egyáltalán miből gondolod, hogy holnap még itt leszel a földön? Mi értelme annak, hogy egyfolytában küzdünk, és reménykedünk, álmodozunk, eközben pedig elúszik mellettünk az élet? Ez a szemléletmód szerintem egy elég komoly csapda. Ezt csak azért tudom, mert pár évig én is vergődtem benne. De figyelj csak, a hivatásodat úgy is megtalálhatod, ha felhagysz azokkal a tevékenységekkel, amik nincsenek összhangban a bensőddel. Nézd, sokáig én sem tudtam, hogy miért vagyok a világon. De ahogy lenyesegettem magamról azokat a dolgokat, amelyek ellenkeztek a meggyőződéseimmel, egyre inkább kezdett letisztulni előttem, hogy mi az, amivel igazán foglalkozni szeretnék - mondtam. - Ha én is ezt tenném, akkor szinte mindent abbahagynék, amit jelenleg csinálok mondta Tim. - Nézd, más utat nem látok - mondtam. - Jó jó, de te könnyen beszélsz. Nincs feleséged, nem kell éhes szájakat etetni - mondta Tim. - Figyelj, ez teljesen független attól, hogy van e családod, vagy nincs. Szerintem te most csak kifogásokat keresel - mondtam. - Oké, de az emberben mindig ott van a félelem, hogy mi lesz, ha mégsem tudja megvalósítani a tervét. Be kell látnod, hogy egy nagy adag szerencsére is szükség van ahhoz, hogy az ember sikerrel véghezvigyen egy ekkora váltást az életében makacskodott tovább. - Na idefigyelj! Még fogalmad sincs, hogy mit akarsz, de ahhoz képest a kifogásokkal már szépen előálltál – mondtam komoran. - Úgy látom, hogy azért neked is szükséged volt egy kis szerencsére. Ezt azért be kell látnod - vágta rá Tim. Hangjában erőteljes dacot éreztem. Valószínűleg azt gondolta, hogy ki akarom oktatni. - Mi az, hogy szerencse? Létezik egyáltalán olyan, hogy szerencse? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy fogalmunk sincs arról, hogy milyen törvényszerűségek működnek a 44

világunkban. Miért van az, hogy ha történik valami, aminek a bekövetkezésére korábban csak minimális esélyt láttunk, akkor egyből rávágjuk, hogy: „igen, ez szerencse volt” ? Miért nem kérdőjelezzük meg magunkban ezt a szemléletet? Nézd, szerintem nincs olyan, hogy szerencse, vagy véletlen. Tudod aznap, amikor Mira nénivel összefutottam, pont azon gondolkodtam, hogy mennyi mindennek kellett összejátszania ahhoz, hogy a találkozásunk létrejöjjön. És akkor valami mélyen azt súgta, hogy végső soron a célom, illetve a hivatásom beteljesítésére irányuló őszinte tiszta szándék az a tényező, ami eképpen rendezi az életemet. Az a meglátásom, hogy ez nem csak rám igaz, hanem mindnyájunkra. Ezért tartom olyan fontosnak, hogy kristálytisztán lássuk, hogy mi a dolgunk ezen a bolygón. Aztán ahogy az ember intuitív módon kezdi meglátni a világ rejtett összefüggéseit, úgy fog erősödni a bizalma az életben. Az életed pontosan úgy fog viszonyulni hozzád, ahogy te közelítesz hozzá. Tehát amíg úgy gondolod, hogy a szerencse meg a véletlen irányítja az életünket, addig a világ nem fogja felfedni előtted a titkait mondtam. Kissé még én is meglepődtem a saját szavaimon. Ezek a dolgok ugyanis még sosem fogalmazódtak meg így bennem. - Jó, de azért lásd be, hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látod - mondta Tim. Tisztán láttam, hogy továbbra is a tanult, mélyen belé vésődött sémák szerint gondolkodik, melyekből nem tud, vagy inkább nem akar kitörni. Ekkor már végképp úgy éreztem, hogy felesleges tovább ecsetelni ezt a témát. - Egy szóval sem mondtam, hogy egyszerű. Ez olyan dolog, amire bizony időt és energiát kell szánnod, ugyanis senki sem fogja tálcán odatenni eléd - mondtam zárásképpen. Tim hümmögött egyet, de nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin. Nem akartam kizökkenteni a merengésből, így inkább csendben maradtam. Pár perc elteltével aztán sóhajtott egyet -, ami valószínűleg azt jelentette, hogy lezárta az önmagával folytatott belső monológot - majd felhangosította a rádiót. •

45

A lankás dombokat magunk mögött hagyva bükkösökkel és tölgyesekkel tarkított szelíd, emberléptékű hegyvonulatok közé értünk. Kissé leengedtem az ablakot, hogy magamba szívjak valamennyit a friss erdei levegőből. Kilométereken keresztül egy kanyargó patak mellett autóztunk. A forgalom már nagyon ritka volt errefelé. Végül egy tágas, völgyszerű részhez érkeztünk, melynek túlsó végében már láttuk az aprócska település szélső házait. A patak, melyet mindez idáig követtünk, a falu főutcáján vezetett végig. A vízfolyás felett virágokkal díszített öreg fahidak íveltek át, az utcákban pedig barátságos, rendben tartott porták sorakoztak egymás mellett. Az emberek, akik mellett elrobogtunk, kedvesen mosolyogtak és intettek felénk. Tim meg is jegyezte, hogy ez már túl idilli. Neki is tetszett a vidék, és meg is beszéltük, hogy ha jobb erőben leszek, akkor valamelyik hétvégén eljönnek Annával, hogy túrázzunk egy kiadósat valahol a környéken. A falut északról néhány magasabb, sziklás hegyvonulat határolta, melyek oldalában és tetején is álldogált néhány házikó. Tudtam, hogy valahol ott kell keresni Mira néni viskóját is. A falut elhagyva az utunk szűk, meredek horhosokon keresztül vezetett tovább, s végül egy kis vízszintes, bokrokkal és örökzöldekkel körbezárt teraszos részen ért véget. Bár a térkép, amit Mira nénitől kaptam, pontosan azon a helyen jelölte a viskót, ahol leparkoltunk, mégsem láttuk semmi nyomát a háznak. Aztán amikor kiszálltam az autóból, észrevettem, hogy a bokrok között van egy kis gyalogút. Elindultam rajta, és alig tettem pár lépést, amikor is egy teraszos kialakítású, gyümölcsfákkal teli kertben találtam magamat, melyből gyönyörű panoráma nyílt az egész völgyre. Teljesen belefeledkeztem a látványba. Azonban egyszer csak ott termett mellettem Tim, és jól oldalba bökött, hogy ne révedezzek, hanem inkább keressük meg a házat. A fenyőgerendákból épített, kétszintes egyszerű kis faház a kert felső végében állt, gyakorlatilag nem sokkal a hegy kopár csúcsa alatt. Tim meg is jegyezte, hogy ha minden nap lemegyek a faluba, akkor néhány hónapon belül nekem lesz a legjobb állóképességem a környéken. Valóban sokat kellett mászni, és bár nem voltam túl jó formában, a lelkesedésem feledtette velem ezt a tényt. „Lehet, hogy a sok mászás még jót is tesz”, gondoltam. A ház mellett volt egy fából eszkábált terasz is, melyre kiállva az ember szinte úgy érezte, mintha a völgy felett lebegne. A teraszról a házba belépve rögtön egy kis főzősarokkal és cserépkályhával ellátott nappaliban találtuk magunkat, melyből létrán lehetett feljutni a hálórészbe. Az ablakokból hasonló kilátás tárult elénk, mint a kertből. Talán ekkor éreztem életemben először azt, hogy otthon vagyok. Miután bejártuk a házat és a kertet, nekiálltunk 46

felhurcolni a holmijaimat. A cipekedés alaposan kifullasztott. Most éreztem igazán, hogy korábbi önmagamhoz képest mennyire le vagyok gyengülve. Régebben mindez meg sem kottyant volna. Tim is észrevette rajtam, hogy fáradok, és felajánlotta, hogy majd egyedül felviszi a maradék holmit. Ám végül, még ha lassan, többször megpihenve is, de tovább hurcolkodtam. Bár egy kicsit elkeseredtem emiatt, de ugyanakkor még eltökéltebb lettem abban, hogy a végére járjak az okoknak, és helyrebillentsem az egészségemet. Tulajdonképpen leginkább az zavart, hogy nem tudtam, mi is zajlik valójában a testemben. Miután végeztünk a pakolással, készítettem egy forró teát és letelepedtünk a teraszon lévő lócára. Hosszú percekig csak csendben üldögéltünk. Látszólag a tájat szemléltük, de valójában mindketten a fejünkben kavargó gondolatokkal voltunk elfoglalva. Tim valószínűleg már az otthoni tennivalóin merengett, én pedig a következő napok programjait tervezgettem magamban. Miután Tim elment, lepihentem, és szundítottam néhány órát. Mire felébredtem, már kezdett sötétedni. Kisétáltam a kertbe, hogy átmozgassam a tagjaimat, és szívjak némi friss levegőt. A táj még így szürkületben is teljesen magával ragadott, azonban az a mély csend, ami átjárta a völgyet, nagyon szokatlan volt számomra. Volt bennem egy rész, ami mintha még idegenkedett is volna ettől a nyugalomtól. Talán azért, mert a fejemben még mindig zakatoltak a gondolatok. Ott a kertben állva ismertem fel igazán, hogy mekkora zaj, micsoda rendetlenség van bennem. A gondolataim mintha teljesen önálló életet éltek volna. Amíg a külvilágban is zsivaj volt, addig ennek a belső „nyüzsgésnek” nem is igazán voltam tudatában, de amint körbeölelt a csend és békesség, a fejemben lévő gondolatkavalkád már szinte fülsüketítő zajnak tűnt. Az ember ilyenkor mintha vissza akarna menekülni a városi zsibongásba, csak hogy ne kelljen szembesülnie a zavaros belső világával. „Mi táplálja bennem ezt a zajt, és miért tűnik néha úgy, mintha teljesen önálló életet élne? Vajon hogyan tudnék végérvényesen rendet tenni a fejemben?” - kérdeztem magamban. •

47

A major

Már hosszú évek óta nem aludtam olyan mélyen, mint azon az éjjelen. Kora hajnalban ébredtem, mégis teljesen kipihentnek éreztem magamat. Egy könnyű gyümölcsreggeli után úgy döntöttem, hogy délelőtt felfedezem a falut, délután pedig ellátogatok a majorba, és utánajárok annak, hogy miféle gyógykúrák folynak odalenn. Felöltöztem, kiballagtam a teraszra, vettem néhány mély lélegzetet, hogy tüdőmet átjárja a friss reggeli hegyi levegő, majd nyújtózkodtam egy jó nagyot, és útnak indultam. Amikor beértem a faluba az első ember, akivel szembetalálkoztam, a postás volt. Barátságosan üdvözöltük egymást, majd mintha csak régi ismerősök lennénk, elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy a hírem hamarabb eljutott a faluba, mint én magam, ugyanis anélkül, hogy bármit is meséltem volna ittlétemről, a postás már tudta, hogy én vagyok az a fiatalember, aki előző nap érkezett egy furgonnal. Még azzal is tisztában volt, hogy hol szálltam meg. Meg is jegyezte viccesen, hogy reméli nem vagyok előfizetője semmilyen napilapnak,

mert

nincs

kedve

mindennap

felbaktatni

a

hegycsúcsra.

Nevetve

megnyugtattam, hogy emiatt egyelőre ne fájjon a feje. Miközben így társalogtunk, csatlakozott hozzánk egy idős néni is. Épp a birtokára készült, egyik kezében kapával, a másikban pedig egy horpadt vödörrel. Rögtön feltűnt, hogy mennyire más a járásuk, a tartásuk és a tekintetük az itteni időseknek. Sokkal energikusabbnak és vidámabbnak tűntek a városban lakó öregeknél. Azon kaptam magam, mintha egy kicsit még irigyelném is őket egészséges, pirospozsgás ábrázatukért és a jó kedélyükért. Miután elbúcsúztam újdonsült ismerőseimtől, a falu központja felé vettem az irányt. A macskaköves főtér egyik szegletében leültem egy padra, és hagytam, hogy a hely nyugalma engem is teljesen átjárjon. Órákig ültem a padon. Valahogy nem akaródzott felkelni. Az eget sebesen áramló, hófehér gomolyfelhők uralták, melyek mögül időnként a nap is előbújt, így az időjárásra igazán nem lehetett panaszkodni. A délidőt az egyik közeli templom harangjának zúgása jelezte számomra. Éreztem, ahogy ezek az erőteljes, megnyugtató hanghullámok fokozatosan betöltik a teret. Valamivel később még két közeli templomtorony is csatlakozott a kongatáshoz. Különleges hangjáték volt kibontakozóban. A három harang kongásának üteme és csengése kissé eltért egymástól, így egy

48

ritmusában töredezett, méltóságteljesen lüktető hangfolyam bűvöletében találtam magamat. Korábban valahol olvastam, hogy egy városban állítólag néhány hónapra beszüntették a harangozást, és megfigyelték, hogy ebben az időszakban az átlagosnál több ember betegedett meg és fordult orvoshoz. Nem tudom, hogy valóban így történt e, mindenesetre sejtjeim ebben a néhány percben gyógyító, feltöltő áramlatként élték meg a harangok játékát. Miután a teret újra betöltötte a csend, felkeltem, és elindultam a falu határába, hogy megkeressem a majort. A település végén volt egy keletre nyíló árnyékos bekötőút, melynek mindkét szélén jegenyefák sorakoztak. Mindössze néhány száz métert kellett sétálnom, és máris a majorban találtam magamat. A portaépületben nem találtam senkit, így hát beléptem a kapun. Elhaladtam egy istálló mellett, majd egy nagy, körbekerített kifutóhoz értem, melyet a lovak számára építettek. Az állatok éppen kint sétálgattak. Többségük az etető körül téblábolt, és jóízűen rágcsálta a friss szénát, amit nemrég tehettek ki nekik. Azonban volt közöttük egy renitens, aki a többiekkel mit sem törődve csak feküdt a poros földön, az etető mellett. Ez a csendélet valahogy megihletett, és írni támadt kedvem. Ilyen alkalmakra mindig volt a zsebemben egy kis papírcetli, meg egy toll. Egy közeli fűzfa árnyékában találtam egy farönköt, ráültem, és papírra vetettem a következő kis történet:

Párbeszéd a majorban

- Hé, kelj fel pajtás! Ne itt húzd a lóbőrt! Nem veszed észre, hogy útban vagy és mindenki zabos rád? - nyerített rá Pillére Polka. Pille azonban meg sem rezdült. Csak feküdt tovább a porban mozdulatlanul, mit sem 49

törődve a körülötte toporgó patákkal. - Ne tegyél úgy, mintha nem hallanál te lókötő! - emelte fel hangját Polka. - Csitt! Csendesebben! - szólalt meg nyűgösen Pille. - Éppen a sörényemben lévő szalmaszálon meditálok! - Micsoda? Hogy mit csinálsz? Ekkorát ló már rég nem lódított! Szalmaszál helyett kaphatsz néhány bogáncsot a jólfésült sörényedbe, ha nem pattansz fel, de tüstént! – nyerített felháborodva Polka. - Na, ne legyél már ilyen dühös! Nem áll jól neked. Inkább gyere, feküdj mellém, és próbáld ki te is! - válaszolta Pille nyugodt, rezzenéstelen arccal. - Köszönöm nem. Gyanítom, hogy ezt az egészet Bhanditól, az elefánttól tanultad. Mióta a majorba hozták turistacsalogatónak, csak teletrombitálja a környéket az igéivel. Úgy látszik sikerült téged is lóvá tennie. De velem ezt nem fogja megtenni - mondta fölényeskedve Polka. - Bizonyára nem. Ahogy elnézem, erről már lekésett - élcelődött Pille. - No ne szellemeskedj itt nekem, mert csak jobban felbőszítesz, és már amúgy sem áll túl jól a szénád! De tudod mit? Felőlem azt teszel, amit akarsz. Csak azt az egyet magyarázd el nekem, hogy miért pont a legforgalmasabb és legzajosabb helyen kell neked meditálnod? Miért nem keresel magadnak valahol egy csendes zugot? – kérdezte Polka. - Tudod, Bhandi szerint van egy ősi mondás, mely szerint meditációra legalkalmasabb hely egy forgalmas útkereszteződés. Sajnálom, de követnem kell az utasításait, különben sosem lesz belőlem unikornis – válaszolta Pille. - No, ez már egy kicsit erős volt, pajtás. Mondott még neked valamit ez a Bhandi? – kérdezte gúnyosan Polka. - Igen! Azt, hogy .. de nem... te még nem vagy elég érett ehhez – így Pille. - Na, ne csigázz! Mondd már ki! – nyerített türelmetlenül Polka. - Szóval azt mondta, hogy… áh, de nem.. lehet, hogy egy hatalmas törést okoznék a szellemi fejlődésedben, ha ezt most meghallanád – mondta Pille, és látszólag nagyon élvezte, ahogy Polka majd felrobban a kíváncsiságtól. - Mondd ki, hogy a bögöly csípjen a hátsódba! – fakadt ki Polka türelmetlenül. - Hát jó, te akartad, én figyelmeztettelek! Szóval azt mondta, hogy: „Öleljem meg az első isteni teremtményt, aki megzavar meditációmban!” Úgyhogy… keblemre barátom! – nyerített fel Pille, majd csillogó szemekkel felpattant. 50

Polka - látván, hogy Pille nem tréfál - rémült tekintettel eszeveszett menekülésbe kezdett. Csak menekült, menekült és menekült megpajkosodott barátja elöl. Már vagy fél órája kergetőztek, mire Polka egyszer csak megtorpant és szembefordult Pillével. Egy darabig csak álltak, és meredten néztek egymás szemébe, majd mindketten hangos nevetésben törtek ki. Amikor már majdhogynem abbahagyták, tekintetük véletlenül találkozott, ami elég volt ahhoz, hogy tovább folytassák a fuldokló hahotázást. Próbáltak megnyugodni, de nem sikerült. Igyekeztek nem nézni egymásra, de ekkor már ez sem segített. Barátaink olyannyira kifulladtak a nevetéstől, hogy összerogytak, és egyszerűen nem bírtak lábra állni. Csak feküdtek a porban, és szuszogtak egymás mellett hosszú percekig. Mindeközben a ménes többi tagja értetlenkedve nézte őket a távolból. Végül Ráró az öreg mén elnyerítette magát: Több Pillét és Polkát a világnak ! Alighogy befejeztem az írást, olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Felnéztem, s valóban, egy nő álldogált úgy pár lépésnyire tőlem, lovaglóruhában. A nő kortalannak tűnt, tekintetében amolyan gyermeki kíváncsisággal fűszerezett mély bölcsességet és rendíthetetlen nyugalmat véltem felfedezni. Nem e világi szempár volt az övé. - Szia, nem akartalak megzavarni, folytasd nyugodtan - mondta mosolyogva, mikor tekintetünk összetalálkozott. - Oh, már éppen befejeztem - mondtam kissé megszeppenve. - Publikus az iromány, vagy csak az íróasztalod számára készült? - kérdezte kíváncsian a nő. - Éppenséggel elolvashatod, ha erre céloztál - mondtam mosolyogva. - De csak ha nem veszed tolakodásnak - mondta a nő. - Ugyan dehogy! - mondtam, és odaadtam neki a cetlit. Miután elolvasta a szösszenetemet elmosolyodott, majd így szólt: - Vidám embernek tűnsz, de valójában sok küzdelmet is látok e sorok mögött. Egész életedben kutattál valami után, amit végül nem sikerült megtalálnod, ugyanis rájöttél, hogy amit kerestél, az valójában nem létezik. Amikor ezt felismerted, kétségbeestél. De a látszólagos kudarcok ellenére a vágy, hogy kiderítsd a választ arra a kérdésre, ami már gyerekkorod óta ott motoszkál benned, továbbra is életed fő hajtóereje maradt. Ez a törekvés most valamiért idehozott téged. Talán azért, mert itt majd rád fog találni valami, 51

ami feloszlathat benned minden ellentmondást és kétséget. De hogy ez valóban meg fog e történni, az csak rajtad áll majd, senki máson - mondta a nő. Szavai mintha egyenesen a szívembe hatoltak volna. Miközben beszélt, olyan érzésem volt, mintha nem is egy másik embert, hanem önmagamat hallanám. Még sosem volt részem ilyen élményben. Szabályszerűen borsódzott a hátam. - Egyébként Zora vagyok - mondta a nő mosolyogva. - Teo - mondtam, miközben próbáltam kicsit magamhoz térni. - Mégis honnan tudod mindazt, amit elmondtál? - kérdeztem kíváncsian. - Egy gyakorlott szem sok mindent ki tud olvasni egy ember írásából, testtartásából, tekintetéből...- válaszolta mosolyogva. - No de ennyi mindent? Mégis hogy értetted azt, hogy valami rám fog itt találni? kérdeztem kíváncsian. - Erről többet nem mondhatok neked. Mindössze annyit tanácsolhatok, hogy légy nagyon nyitott mindarra, amit az itt eltöltött időd során látni és hallani fogsz - mondta Zora. Miután elmeséltem neki, hogy valójában a gyógyközpont miatt jöttem ide, szívélyesen felajánlotta, hogy körbevezet. Kiderült, hogy a majorban egy ideje már iskola is működik. Zora tanárként, és iskolavezetőként dolgozott, de időnként a gyógyközpont munkájába is besegített. A major régen mezőgazdasági szövetkezet volt. A régi omladozó gazdasági- és lakóépületeket szépen felújították, és különféle gyógyterápiák végzésére alkalmas helyiségeket alakítottak ki bennük. A terület közepén egy nagy, fűzfákkal szegélyezett halastó volt, és a betegek itt, a vízpart közelében álló barátságos faházakban kaphattak szállást. A hely békés atmoszférája, valamint a természet közelsége már önmagában is jó hatással volt az ember közérzetére. Miközben körbejártuk a területet, arra kértem Zorát, mesélje el, hogy miben is különbözik egy itteni gyógykúra a hagyományos orvosi kezelésektől. - Nézd, ha az ember valóban gyógyulni szeretne, akkor nem kesergésre, vagy reménykedésre van szükség, hanem intelligenciára, következetességre és kitartásra. Fel kell vállalnunk a felelősséget saját egészségünk iránt, és el kell felejtenünk azt a passzív hozzáállást, ami azt mondatja velünk, hogy „ Ejj, ha megbetegszem, akkor majd az orvos meggyógyít, merthogy neki az a dolga...Ő a szakember...”. Mi azt tartjuk, hogy a betegségek nagy része a fejben kezdődik és éppen ezért legelőször ott is kell, hogy 52

végződjön. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az embernek fel kell hagynia a betegségtudattal, ami tulajdonképpen csak akadályokat gördít a szervezet természetes gyógyító mechanizmusai elé. A test különös intelligenciája révén valójában folyamatosan egészségre törekszik, azonban gondolatainkkal, belső konfliktusainkkal nemcsak az elménkben, hanem a testünkben is blokkokat állítunk fel. A test pusztán az elménk, a gondolataink tükörképe. Egyébként azt a szót, hogy betegség, én nem is nagyon szeretem használni. A betegséget inkább valamiféle jelzésnek nevezném, mely azt sugallja, hogy: „Hé barátom, változtass az életeden!. Szabadulj meg az álarcaidtól, és éld azt, aki valójában vagy! Félelem nélkül.” Azt vallom, hogy egy ember egészsége akkor áll helyre, amikor az ész tökéletes összhangba kerül a szívvel. Tehát az egészség alapvetően egy belső állapot, ami idővel - attól függően, hogy a belső diszharmónia korábban mekkora torzulásokat okozott a szervezetben - a testben is tükröződni fog. Az idelátogatók figyelmét különösképpen fel szoktuk hívni arra, hogy mi itt nem gyógyítunk, hanem csak hozzásegítjük őket ahhoz, hogy a természetes regenerálódási folyamatok

elől

elgördüljenek

az

akadályok.

Nincsenek

csodapiruláink,

vagy

csodadoktoraink. A majorban elérhető gyógymódok inkább csak egyfajta támogató szerepet töltenek be. A kezelések során általában különféle masszázsokat, tornákat, gyógynövénykúrákat, speciális étrendeket, diétákat alkalmazunk, és ezeket kombináljuk egymással. Nagyon fontos, hogy a gyógyulni vágyók egyéni, teljesen személyre szabott programban

vesz

részt.

Mindenkinek

van

egy

mentora,

aki

a

masszőrökkel,

gyógytornászokkal és egyéb gyógyítókkal konzultálva segít összeállítani egy amolyan egészségtervet. A páciens és a mentor intuíciójának egyaránt fontos szerepe van abban, hogy végül milyen program kerül kiválasztásra. Sokszor a mentor már saját maga is átesett egy a páciensééhez hasonló betegségen. Ez egyfajta pluszt jelent, hiszen így a mentor olyan értékes tanácsokkal is tud szolgálni, amiket egy orvosi szakkönyvben sem találnánk meg. A mentorok egyébként nem feltétlenül orvosok. Vannak közöttük mérnökök, tanárok, művészek, földművesek... A lényeg, hogy velejéig ismerjék a betegséget, amivel foglalkoznak. A mentorokat a major orvosa fogja össze, aki amellett, hogy valóban képzett és tapasztalt szakember, bizonyos mértékig járatos az összes kezelési metódusban. Rendszeresen konzultálnak egymással, továbbá igyekeznek bevonni a folyamatba a páciensek otthoni háziorvosait is. A mentorok egy része nem bentlakó. Sokan a közeli városokban élnek, és dolgoznak, de szinte állandóan elérhetőek a páciens 53

számára. A program végrehajtásáról természetesen megfelelően képzett és elhivatott szakemberek gondoskodnak. Bár a központban van két nővér is, azonban egyelőre csak olyan betegeket tudunk befogadni, akik még képesek az önellátásra. Persze ettől függetlenül hoznak hozzánk későbbi stádiumban lévő betegeket is, de ők csak a kezelés idejéig tartózkodnak itt - mondta Zora. Ezeket hallva már egészen biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. Miközben sétáltunk, Zora megmutatta az épületet, ahol majd be tudok jelentkezni állapotfelmérésre. Azonban mielőtt ezt megtettem volna, még arra kértem, hogy meséljen valamit az iskoláról is. - Oh, az iskola az én szívem és lelkem. Nézd szerintem az oktatásnak nem az a feladata, hogy a gyerekekből a mostani felnőttek többségéhez hasonló, állandó félelemben élő neurotikus és boldogtalan embereket neveljen. Az utódainkból nem valamiféle fogaskerekeket kell esztergálnunk, akik majd fenntartják ezt a rozsdás, nyekergő gépezetet amit jelenleg emberi társadalomnak nevezünk. Ha megnézed, a jelenlegi oktatási rendszer azonban éppen erről szól. Mint valami szürke otromba gépezet, az életvidám, kíváncsi gyerekekből olyan engedelmes statisztikai adathalmazokat próbál létrehozni, melyek értékét az határozza meg, hogy mennyivel járulnak hozzá a nemzeti össztermékhez, és mennyi felesleges kacatot halmoznak fel életük során. Mindazonáltal többségünknek már fel sem tűnik, hogy milyen káros az emberiségre nézve az, ha az elkövetkezendő generációkat is arra neveljük, hogy például gigantikus sportstadionokban vagy éppenséggel a különféle gazdasági és politikai színtereken való gyerekes versengésre pazarolják az alkotó energiáikat. Szerintem amit ma oktatásnak neveznek, az maga az abszolút sötétség, az emberi lét totális félreértelmezése. Jelenleg az iskolák nagy részében egyszerűen az történik, hogy a tanárok igyekeznek megtömni

a

gyerekek

fejét

mindenféle

haszontalan

információval,

amit

aztán

visszamondatunk velük, hogy értelmetlen érdemjegyeket osztogathassanak nekik, melyek alapján aztán felállíthatnak valamiféle torz értékességi sorrendet közöttük. A gyerekre a tanárok többsége még mindig valamiféle mechanikus felvevő és visszajátszó gépként, egyfajta adathordozóként tekint, ahelyett, hogy inkább segítenének nekik felfedezni és kibontakoztatni a bennük szunnyadó természetes képességeket és tehetségüket. Szerintem az oktatás célja az, hogy boldog, kreatív embereket neveljünk, akik képesek intelligens módon együtt élni, és felelősséget vállalni önmagukért, illetve tágabb 54

értelemben véve az egész világért - mondta Zora. - Ezzel teljesen egyetértek. Úgy beszélsz, mintha csak magamat hallanám. Ugyanakkor szerintem ez nem csak az oktatásról illetve a tanárokról szól. A szülők, a média, és maguk a gyerekek is fontos szerepet játszanak ebben a folyamatban - mondtam. - Persze. Ez tulajdonképpen egy társadalmi jelenség, melynek gyökere végső soron az emberek fejében van. Éppen ezért, a kialakult helyzetért mindannyian felelősek vagyunk mondta Zora. - Azon gondolkodtam, hogy ilyen szemlélettel vajon hogyan tudtál tanárként dolgozni a jelenlegi oktatási szisztémában. Egyáltalán tanítottál állami intézményben korábban?.kérdeztem. - Oh, hogyne. Próbálkoztam egy ideig - mondta nevetve Zora. - A tanári pályámat egy nagyvárosi általános iskolában kezdtem, de karrierem nem volt hosszú életű, ugyanis túlságosan öntörvényűnek tűntem a vezetők szemében. - No, és mi szúrta a szemüket? - kérdeztem. - Elmesélem. Már az első tanóráimon azt tapasztaltam, hogy a gyerekek egy része egyszerűen képtelen volt bármire is odafigyelni. Ilyen esetekben a tanárok többsége úgy reagál, hogy rájuk szól, megrendszabályozza őket, kiküldi őket a folyosóra stb.. Amikor először szembesültem ezzel a problémával, felvetődött bennem egy kérdés, miszerint miért nem tanítjuk meg a gyereket arra, hogy hogyan kell figyelni? Csak egyszerűen figyelni, olyan hétköznapi dolgokra, mint például egy madárfütty, egy bárányfelhő, egy autó, egy ember, vagy éppenséggel a saját belső világa, érzései, gondolatai. Elkezdtem ezzel a gyakorlatban is kísérletezni, és egy idő után néhány figyelemzavarosnak kikiáltott gyerkőc esetében sikerült kézzelfogható eredményeket elérnem. Persze többségüket továbbra sem érdekelte a tantárgy, amit oktattam - nevetett Zora. - De nem is az volt a célom, hogy rájuk erőltessek bármit, vagy hogy úgymond szelíden betörjem őket. Inkább próbáltam kideríteni, hogy mi is érdekli őket igazán. Aztán amikor erre rájöttem, igyekeztem segíteni a gyerekeknek abban, hogy megtanuljanak odafigyelni arra, amit szeretnek. Ez persze nem ment egyik napról a másikra. Azonban az iskola vezetőségének szemében mindez puhaságnak, engedékenységnek tűnt. Úgy gondolták, nekem az a feladatom, hogy a tanóráimon leadjam a központilag előírt anyagot, és azt minél hatékonyabban számon kérjem a diákjaimtól. A többi pedig már a szülők meg a pszichológusok dolga. Ekkor már láttam, hogy a feletteseim nem értik a koncepciómat, és nem fognak támogatni a 55

törekvéseimben. Én viszont nem akartam megalkudni ebben a kérdésben, és tovább folytattam a szélmalomharcot. Ennek az lett a vége, hogy elbocsátottak, amit különösebben nem is bántam. Így legalább lett egy kis szabadidőm, ami alatt írhattam egy hosszabb

cikksorozatot

a

tapasztalataimról.

Az írásaimat

végül

egy

elég

nagy

példányszámban megjelenő újság is leadta. Aztán egyik nap csörgött a telefonom. Adam volt az - mesélte Zora. - Adam? - kérdeztem. - Igen. Ő alapította a majort. Szóval valahogy a kezébe került a cikkem, felhívott, és megkérdezte, hogy van-e kedvem megvalósítani az elképzeléseimet. Szárnyaltam a boldogságtól. Másnap már itt is voltam, és fél év előkészítő munka után sikerült elindítani az iskolát. Adam-mel különösen fontosnak tartottuk, hogy ne tömjük tele a gyerkőcök fejét semmilyen ideológiával, eszmével. Az egyik legfontosabb küldetésünk tulajdonképpen az, hogy a nálunk megforduló gyerekeknek segítsünk felfedezni és kibontakoztatni a bennük rejlő képességeket. Persze ez a cél így önmagában nem elegendő, ugyanis azt valljuk, hogy a tehetségnek kreativitással, örömmel és felelősségtudattal kell párosulnia ahhoz, hogy a gyerekekből valóban intelligens, kiegyensúlyozott felnőttek váljanak. Tudod, az igazság az, hogy eleinte rengeteget aggodalmaskodtam. Folyton azon rágódtam, hogy van e egyáltalán létjogosultsága egy ilyen iskolának, hiszen az állam -, a jelenlegi oktatási viszonyokat ismerve - több mint valószínű, hogy nem támogat egy ilyen merőben új koncepciót. Emellett folyton azt kérdeztem magamtól, hogy egyáltalán ki akarja majd taníttatni a gyermekét egy ilyen eldugott helyen, és ugyan honnan szerzünk majd olyan tanárokat, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, és magukénak érzik ezt az ügyet. Adam is észrevette rajtam ezt a belső civódást. Azt tanácsolta, hogy egyszerűen lépjek túl ezeken a képzeteken, és fogjak hozzá a terveim megvalósításába úgy, ahogy azt jónak látom. A többi majd jön magától. Ha a szándékaink tiszták, és határozottak, akkor majd fel fognak bukkanni a megfelelő emberek is a környezetünkben. Az, hogy menet közben esetleg hibázunk, benne van a pakliban. Azonban ha a célunk továbbra is mentes mindenféle önzéstől, akkor tanulni fogunk a hibákból, és amit lehet kijavítunk, amit pedig nem, afelett nem bánkódunk, hanem egyszerűen továbblépünk. Megfogadtam a tanácsát. A kezdeti nehézségeken túllépve pedig már kezdtem látni, hogy a félelmeim mennyire alaptalanok voltak. Persze egyelőre még csak kicsiben működünk, de már látom, hogy van 56

jövője a kezdeményezésünknek - mesélte lelkesen Zora. - Ez azt jelenti, hogy rendes nappali oktatás van a majorban? - kérdeztem csodálkozva. - Nem. Ezt egyelőre nem teszik lehetővé a törvények. A hozzánk látogató gyerekek mind valamilyen állami iskolában tanulnak a környékbeli településeken. Ami viszont érdekes, hogy több olyan tanár is segíti a munkánkat, akik valamelyik környékbeli iskolában dolgoznak, de rokonszenvet éreznek a kezdeményezésünkkel. Ez már csak azért is nagyon örvendetes, mert így a gyerekek sokszor ugyanazokkal a tanárokkal találkoznak itt is, mint az iskolájukban – mondta Zora. - Csak jóval szabadabb és emberségesebb légkörben - tettem hozzá. - Pontosan. Ugyanakkor azt látom, hogy ez a szabad légkör, amiben a tanárok nálunk dolgozhatnak, azért a környékbeli iskolákba is finoman kezd begyűrűzni. A gyerkőcök hozzánk általában délutánonként, illetve van, hogy hétvégén jönnek külön iskolabusszal.

Kézművességgel,

énekléssel,

tánccal,

biológiával,

matematikával,

programozással és még számtalan dologgal foglalkozhatnak nálunk, mi pedig próbáljuk elősegíteni, hogy minél jobban kiteljesíthessék önmagukat. De mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy a gyerekek rendszertelenül rohangálnak egyik foglalkozásról a másikra, aszerint hogy éppen mihez van kedvük. Sokaknak valamiért mindig ez a kép ugrik be, amikor rólunk hallanak. Talán mert hozzászoktak a merev rendszerekhez, és nem tudják elképzelni, hogy másképp is működhet az oktatás. Természetesen itt is van néhány fontos alapszabály, amit mindenkinek be kell tartania. De ezek pusztán olyan dolgok, amelyek az egészséges, egymásra való odafigyelésen alapuló közösségi élet megteremtéséhez szükségesek. Egyébként annak ellenére, hogy államilag még nem vagyunk elismertek, jó ajánlólevélnek számít, ha valaki nálunk tanult. A szülők között is terjed a hírünk. Tudok olyan családról is aki kifejezetten miattunk költözött a faluba. Több olyan gyerek is megfordult nálunk, akiket az iskolájukban már végérvényesen elkönyveltek tehetségtelen, rossz tanulónak, itt azonban sikerült felfedezni bennük olyan képességeket, melyek még a szüleiket és a tanáraikat is meglepték. Ezek az esetek azért is jók, mert ezáltal az úgynevezett szakma is egyre inkább felfigyel ránk, és a módszereink egyre inkább bekerülnek a köztudatba. A tehetség egyébként nagyon tág fogalom. Van például olyan gyerkőc, akiben ez nem kézügyességben, vagy mondjuk matematikai képességekben, hanem segítőkészségben, a társaival szemben mutatott kedvességben, és igazságérzetben nyilvánul meg. Egy 57

tradicionális iskolában ezeket a dolgokat észre sem veszik, és egyszerűen nem tekintik értéknek. Itt azonban ezzel is foglalkozunk. Vagy most éppen van egy olyan kis tanítványunk, aki csak egyvalamit szeretett: bóklászni a hegyek között. A tanárai semmire sem tartották, pedig nagyon eszes és ügyes gyerek, csak egyszerűen képtelen arra, hogy naphosszat egy zsúfolt osztályteremben üljön, és többségében számára unalmas, semmitmondó, és érthetetlen tantárgyakkal foglalkozzon. Hát mostanra már ő lett a mi kis helyi füvesemberünk. Ugyanis az egyik természetgyógyászunk -, aki rendszeresen járja a vidéket, hogy friss gyógynövényeket gyűjtsön - amikor csak lehetett elvitte magával a fiút is a körútjaira.

Egyébként megkockáztatom, hogy ez a gyermek jobban ismeri a

gyógynövényeket és azok alkalmazási területeit mint az, aki a városban valamilyen tanfolyamon tanulta ki a szakmát - mondta Zora. - Jó hallani, hogy vannak emberek, akik így állnak hozzá ehhez a kérdéshez. A kreativitást miként tudjátok előcsalogatni a tanulókból? Mostanában ugyanis azt figyeltem meg, hogy mind a fiatalok mind pedig a felnőttek jelentős része gesztusaiban, viselkedésében, külső megjelenésében egyfolytában valaki mást igyekszik másolni. Az emberek többsége külső ideálokat, példaképeket követ, imitálják az úgynevezett sztárokat, vagy éppenséggel a barátaikat, a szüleiket, a szomszédukat, és úgy látom, hogy eközben kihal belőlük az eredetiség, a spontaneitás - mondtam. - Ez így van. Nemrég például találkoztam egy fiatal festővel, aki rendkívül büszke volt arra, hogy milyen jól tudja utánozni az egyik híres művész stílusát. Kétségtelen, hogy volt tehetsége a fiúnak, de a kreativitás azért ennél jóval többet jelent - mondta Zora. Miközben erről beszélgettünk, eszembe jutott egy dokumentumfilm, amit egy kortárs festőről láttam a tévében. A művész óriási szenvedéllyel, szívvel alkotott, nem követett semmilyen divatirányzatot, nem akart megfelelni semmilyen külső elvárásnak. Bár elismert festőként tartották számon, ez a tény őt nem igazán foglalkoztatta, és egyáltalán nem befolyásolta. Amikor képeihez hozzákezdett, valójában még csak sejtelme sem volt róla, hogy mit fog a vásznon megjeleníteni. Előzetes tervek, koncepciók nélkül alkotott. Egyszerűen csak hagyta, hogy a szíve vezesse az ecsetet. Színek, egymásba fonódó formák, emberszerű alakzatok kígyózó kavalkádja került a vászonra, ugyanakkor festményeinek mégis volt egy tiszta, harmóniát sugárzó alaprezgése, mely egészen magával tudta ragadni a szemlélőt. Számára az alkotás tulajdonképpen egyfajta utazás 58

volt az ismeretlenbe. Az elkészült művekre pedig afféle belső útinaplóként tekintett. Képeivel nem akart semmilyen üzenetet közvetíteni. Egyszerűen csak festett, mert ehhez érzett kedvet. Halála után egyik barátja azt nyilatkozta, hogy alkotásait nem analitikus, értelmező szemmel kell vizsgálni, ugyanis a művek csak akkor fednek fel valamit titkaikból, ha az érdeklődő a szívével szemléli őket. Tehát ugyanolyan módon kell közelítenünk a képhez, ahogy azt a festő is tette alkotás közben. Mert ha valóban így teszünk, akkor bennünk is felcsillanhat az az életöröm és boldogság, ami végigkísérte a művész életét. Nos ez a festő valóban kreatív volt. - Talán arra gondolsz, hogy a tehetségen felül kell, hogy legyen az emberben valamiféle szabadság, szenvedély, és öröm, melyeket aztán belevisz élete minden tevékenységébe? Legyen az akár egy lakóház megtervezése és felépítése, egy tájkép megfestése, egy gyermek felnevelése, egy madárdal hallgatása vagy éppenséggel a mosogatás? kérdeztem Zorától, miután felidéztem magamban a festőről szóló filmet. - Igen, valami ilyesmiről van szó. A gyerekeket arra ösztönözzük, hogy még ahhoz se kötődjenek, amit tőlünk tanulnak. Legyenek nyitottak, és szabadok. Ne hasonlítsák össze magukat másokkal, ne kövessenek semmilyen eszmét vagy ideált, ne ragaszkodjanak semmilyen technikához, hanem egyszerűen tegyék azt, amit természetesnek éreznek. A folyamatos versengés, a tökéletességre való görcsös törekvés, a külvilág igényeinek való állandó megfelelési vágy, tehát az a beteges kényszer, ami mindig azt mondatja velünk, hogy: „Jaj, valamit nekem is le kell tennem az asztalra! Nekem is fontossá, elismertté kell válnom önmagam és mások szemében!” mind olyan tényezők melyek csak elzárják előlünk a valódi, felszabadult, könnyedséggel telített kreatív öröm forrását. Jelenleg az emberek többsége úgy éli az életét, hogy soha, vagy csak alig-alig érinti magában ezt a minőséget. Pedig enélkül - legyünk akármilyen tehetségesek is bármiben - sivár pusztaság az életünk. Tudod, érdekes látni, hogy amíg a kisebbek viszonylag könnyen el tudják sajátítani ezt a fajta hozzáállást, addig a nagyobbaknak ez már jóval nehezebb. Ők ugyanis már szinte igénylik a kereteket, a követendő mintákat és egyenesen megrettennek a szabadságtól. Mindez a nevelés következménye. Volt régen egy tanár kollégám, aki rendszeresen panaszkodott, hogy a mai gyerekek többsége mennyire képtelen az önálló gondolkozásra, illetve arra, hogy saját kútfőjét használva találjon valamilyen megoldást egy problémára. Erre a következő kérdést intéztem a kollégához:„Ez miért olyan meglepő? Egy kissé 59

rusztikus hasonlattal élve ez éppen olyan, mint amikor egy ketrecben felnevelünk egy állatot, majd felnőtt korában elvisszük a dzsungelbe, ahol aztán kinyitjuk a rács ajtaját, és így kiáltunk: Nesze, fuss, légy szabad, szárnyalj! Tiéd a világ! Ő pedig lelkesedés helyett, behúzza fülét farkát, és egy tapodtat sem mozdul. Egyszerűen fél az erdőtől, a saját természetes életterétől. Mégis ki ezért a felelős?”. Válaszul csak értetlen, megvető pillantásokat kaptam tőle. Arról már nem is volt kedvem beszélni vele, hogy valójában a tanárok többsége is a saját ketrecének fogja. El sem tudjuk képzelni, mekkora felelősségünk van abban, hogy mire oktatjuk az elkövetkezendő generációkat - mondta Zora. - Ráadásul az állami oktatás tele van olyan tanárokkal, akikből hiányzik a valódi hivatástudat, ami megint csak alaposan rányomja a bélyegét az egész rendszerre.jegyeztem meg. - Igen, ezt én is aláírom. A tehetség, és annak kreatív, örömteli kibontakoztatása mellett azonban van még egy fontos dolog, amit szeretnénk ha a gyerekek megértenének. Ez pedig nem más, mint az egymásért, illetve az egész élővilágért érzett felelősség. Számomra talán ez tűnik a legnagyobb kihívásnak. A gyerekek ugyanis már kicsi koruktól kezdve rengeteg olyan mintát látnak a szüleiktől, társaiktól, tanáraiktól, amelyek bizonyos szituációkban önzésre, agresszióra, versenyzésre sarkalják őket. Ezt felismervén egyik társammal közösen azt találtuk ki, hogy különféle mesés, szituációs játékokon keresztül úgymond eljátszatjuk a gyerekekkel ezeket a mintákat. A gyerekek általában ösztönösen beleszövik a problémáikat is a mesékbe, mi pedig az intuíciónkat használva, játékos formában próbáljuk rávezetni őket a lehetséges megoldásokra. Mindig ügyelünk arra, hogy ne kész cselekvési mintákat adjunk számunkra, hanem intelligens módon saját maguk találják meg a kiutat - mondta Zora. - Valahol már én is olvastam hasonló megközelítésekről. Tehát végső soron a tehetség mellett a kreativitás, és a felelősségérzet kibontakoztatása a fő célkitűzése az iskolának foglaltam össze röviden a beszélgetésünket. - Igen, azt azonban még látni kell, hogy az élet szeretete nélkül ezek közül egyiket sem lehet megvalósítani. Ugyanis ez mindennek az alapja.

A lét iránti mély, szenvedélyes

szeretet felébresztése nélkül elképzelhetetlen, hogy a gyermek egészséges, boldog, intelligens felnőtté váljon. Éppen ezért a tanári hivatás szerintem az egyik legszentebb művészet a világon - mondta Zora. 60

- Ezzel teljesen egyetértek. Azért arra kíváncsi vagyok miféle ember ez az Adam. Vajon mi indította el ezen az úton, és miért pont ebben a völgyben kezdte megvalósítani az elképzeléseit? - kérdeztem. - Oh, ez hosszú történet, de megpróbálom röviden elmesélni. Adam jómódú családban nőtt fel egy csendes vidéki kisvárosban. Apja - aki programozóként már egészen fiatalon saját céget alapított - nagyvállalatok számára fejlesztett különféle üzleti alkalmazásokat. Egészen hamar sikerre vitte vállalkozását, mely néhány év alatt nemzetközivé terebélyesedett. Anyja eközben egy középiskolában tanított, ha jól emlékszem biológiát és földrajzot. Szülei mindenben igyekeztek a lehető legnagyobb szabadságot biztosítani Adam számára. Ha úgy látták, hogy valami iránt nagyon lelkesedett, nem állítottak elé korlátokat, hanem ahogy csak lehetett, támogatták. Pedig érdeklődési köre eleinte meglehetősen eltért szüleiétől. Miután megtanult járni, apja gyakran elvitte sétálni a városba. Amikor egy templom vagy szentély közelében jártak, Adam mindig lelassított, és komoly, kíváncsi tekintettel figyelte az istentiszteletre igyekvő embereket. Olykor képes volt akár egy órán keresztül is csak ott állni, és nézni a papokat, meg a híveket. Később, ahogy cseperedett, egyfolytában olyasmiket kérdezett az apjától, hogy: „Mondd apa, ki az az isten? Hol lakik? Hogy néz ki?” Apja azonban nem tudott egyértelmű válaszokat adni neki. Programozónak és üzletembernek tartotta magát, őt ezek a dolgok sohasem foglalkoztatták igazán. Végül úgy döntött, hogy elviszi fiát a helyi lelkészhez taníttatni. Gondolta, ő biztosan tudja a választ, és ha a gyerek később ezt a hivatás akarja választani, akkor ő nem fog az útjába állni. Az első tanórákon Adam csak csendben ült, és komor arccal hallgatta a papot. Az egyik prédikáció végén azonban felállt, és ezt kérdezte a lelkésztől: „Ha isten szeret, akkor miért bújik el előlem? Apukám is szeret, de ő sohasem bújik el, amikor játszani hívom. Pedig apukám sokat dolgozik.” De nem várta meg a választ, hanem tovább kérdezett: „Isten miért akarja, hogy templomba járjunk? Ha apukámnak otthon oltárt építenék, és napjában többször imádkoznék hozzá, vagy gyertyát gyújtanék neki kinevetne, hiszen szeret ő ezek nélkül is. Isten miért akarja ezeket tőlünk? Enélkül nem szeret?”. Arca komoly volt, és nagy kék kíváncsi szemeivel a tanár tekintetét fürkészte. Adam-nek valójában nem is volt szüksége semmilyen válaszra, mivel a pap pillantásból mindent ki tudott olvasni. Megértette, hogy a lelkész sosem látta még az istent. Még aznap bejelentette az apjának, hogy nem szeretne többet visszamenni a paphoz. Ettől kezdve Adam látszólag semmilyen 61

érdeklődést nem mutatott a vallásos témák iránt. Az iskolában, apja nagy bánatára, nem bizonyult túlságosan jó tanulónak. A tanárok állandóan panaszkodtak rá, ugyanis az órák alatt leginkább csak a felhőket meg a madarakat kémlelte az osztályterem ablakán keresztül, vagy egyszerűen csak firkálgatott valamit a füzetébe. Valójában csak rajzolni szeretett, meg játszani a kis barátaival a közeli patakparton és a városszéli erdőkben. Apja nem bántotta emiatt, de egy idő után kezdett komolyan aggódni, hogy mi lesz így a fiából felnőtt korára. Azt viszont ő is észrevette, hogy gyermekének nagyon jó érzéke van a rajzoláshoz, így művésztanárokat fogadott fia mellé, hogy ezzel is támogassa gyermeke fejlődését. Adam ideje nagy részét már gyerekként is a természetben töltötte, s rajzaihoz, festményeihez az ihletet is a környékbeli hegyek, erdők, folyók és azok élővilága adták. Később, kamasz korában a fotózás is felkeltette a figyelmét. Egyik nap apja számítógépén felfedezett néhány programot, melyek segítségével fényképei illetve rajzai felhasználásával egyszerűbb animációs filmeket tervezhetett. Érdeklődése egyre inkább efelé terelődött. A kirándulásai során szerzett élményeiből rövid, ötletes animációkat készített, melyek közül néhányat anyja révén a helyi iskolában is bemutattak. A filmeknek nagy sikere volt, talán azért, mert a száraz tények ismertetése helyett játékos, humoros formában mutatták be az élővilágot. Volt egy sajátos, könnyed atmoszférájuk, melyből mélyen átsütött az élet, a természet szeretete. Néhányat közülük egy televíziós csatorna is leadott. Mindezt látván apja létrehozott Adamnek egy olyan részleget a saját cégében, mely kifejezetten animációs filmekre, vizuális tananyagok készítésére szakosodott. Apja egy egész filmes stábot kerített fia köré. Adamet azonban az üzleti rész nem érdekelte, és nem is volt hajlandó foglalkozni vele. Bár filmjei egyre népszerűbbek lettek, és óriási bevételei származtak belőle, mégis igyekezett a háttérben maradni, és minél több időt a természet közelségében tölteni. Valójában a filmek számára teljesen másodlagosak voltak. Mélyen belül egészen más dolgok foglalkoztatták. Úgy 35 éves lehetett, amikor is mindenki meglepetésére a filmes munkákat teljes egészében átengedte a stábjának, majd hosszabb rövidebb időszakokra elvonult a világtól, és könyvek írásába kezdett - mesélte Zora. - És miről írt? - kérdeztem. - Az emberiséggel, a lét törvényszerűségeivel kapcsolatos felismeréseiről, és egy egészen új társadalom megjelenésének a lehetőségéről. Olyan dolgokról, amikről még a szülei nem akarták elhinni, hogy a fiuk írta. Mindez azonban csak a külső szemlélő számára 62

tűnhetett nagy és érthetetlen fordulatnak. Ugyanis Adam -,bár sosem beszélt erről senkinek - folyamatosan kutatott a lét titkai után. Az igazságot nem könyvekben, templomokban, gyülekezetekben hanem önmagában, és a természetben kereste. De hogy valójában milyen felismerések is születtek benne, rajta kívül senki sem tudhatta, egészen addig, amíg szavakba nem öntötte őket. Ettől kezdve minden rendelkezésére álló eszközt arra használt, hogy megvalósítsa azt, amit önmagában megpillantott. Több, a majorhoz hasonló központot is alapított, és arra tette fel az életét, hogy segítse az emberiséget feleszmélni ebből a mély szendergésből - mondta Zora. - Nos, az alapján amit eddig meséltél, egyre inkább úgy tűnik, hogy itt valamiféle új civilizáció van születőben - jegyeztem meg mosolyogva. - Igen. Ha így nézzük, akkor ez az új kultúra még magzati korban van. De a lényeg, hogy a fogantatás már megtörtént. Méghozzá olyan emberek fejében, akik lehet, hogy több ezer kilométerre élnek ettől a völgytől, és még csak tudomásuk sincsen arról, hogy mi folyik itt, viszont tudatállapotuk minősége hatalmas formáló erőként hozzájárul ahhoz, hogy mindez, amit látsz megvalósulhasson. Tehát az, ami itt a majorban folyik, tulajdonképpen a bensőnkben jelenlévő új tudatminőség megnyilvánulása - mondta Zora, majd órájára nézett, és sajnálkozva így folytatta: - Ó, Ne haragudj, de mennem kell. Van egy találkozóm, amiről nem szeretnék elkésni. Rendkívül hálás voltam Zorának azért, hogy ennyi időt szakított rám, azonban nagyon sajnáltam, hogy mennie kellett, mivel szerettem volna, hogy ha az utolsó néhány gondolatát egy kicsit bővebben is kifejti. Nem értettem igazán, hogy pontosan mire is célzott. Miután Zora elviharzott, sétáltam még egyet a tó körül, aztán elindultam, hogy bejelentkezzek a kúrára. •

63

Adam Egyik

délután, miközben

a

mentorommal

való

első találkozásra

igyekeztem,

megcsörrent a telefonom: - Szia, Zora vagyok. Ne haragudj, hogy zavarlak. - Egyáltalán nem zavarsz! Egyébként honnan tudod a számomat? Csak azt ne mondd, hogy ezt is a szememből olvastad ki a múlt héten - jegyeztem meg tréfásan. - Ó nem, csalódást kell, hogy okozzak. A regisztrációs adatok közül halásztam elő. Remélem nem haragszol - mondta nevetve. - Ugyan dehogy! Parancsolj! - mondtam. - Nos csak azért hívlak, mert Adam a mai napon a majorba érkezik, és ha gondolod, összehozhatok vele egy közös beszélgetést - mondta. - Tudod, már nem csodálkozom azon, hogy a titkos vágyaimat is kitalálod. Múltkor nem akartalak ilyesmire kérni, nehogy túlságosan tolakodónak tűnjek - mondtam. - Ugyan. Láttam, hogy valóban kíváncsi vagy arra, ami a majorban folyik, ezért úgy gondoltam, talán érdekelne egy ilyen lehetőség...Nos, akkor lebeszélem a dolgot Adammel, és még ma visszahívlak - mondta. Nem sokkal ezután már telefonált is azzal a hírrel, hogy Adam másnap a reggeli órákban a Nap szirten fog várni engem. Azt is mondta, hogy a portán találok majd térképet, ami alapján könnyedén meg fogom találni a helyet. Kiderült, hogy a szirt nincs is túlságon messze Mira néni házától. Másnap reggel nagyon izgatottan vágtam neki az útnak. Fél órás frissítő erdei séta után egy kopár, napsütötte hegygerincen találtam magamat, és nem messze tőlem megpillantottam a sziklaszirtet. Adam egy padon ülve várt rám. Szikár, jóvágású negyvenes éveiben járó férfi volt. Kedvesen üdvözölt, megkért, hogy üljek le mellé, majd mosolyogva ezt kérdezte: - Nos, voltaképpen mi az a bizonyos kérdés, ami idehozott? - Tudod, úgy látom, hogy jelen korunkban soha nem látott mennyiségű spirituális könyv és elmélet lát napvilágot. Rengeteget tanulhatunk a szeretetről, istenekről, kozmikus intelligenciáról, angyalokról, és így tovább. Ahová csak lépünk, mesterekbe, gurukba

64

botlunk. Úgynevezett ezoterikus körökben az emberek gyakran dobálóznak olyan hangzatos jelmondatokkal, mint: „Ismerd meg Önmagad!”, „Egyek vagyunk!”, „Élj a jelenben!”, és még folytathatnám a sort. Mindemellett napjainkban már a tudományokban is megfigyelhető valamiféle spiritualizálódás. Elég ha csak a kvantumfizikára gondolunk. De

ezek

a

tények

valahogy

mégsem

eredményeztek

gyökeres

változást

a

hétköznapjainkban, és az élet színpadára továbbra is valamiféle küzdőtérként tekintünk. A hírekben másról sem hallani, mint felfordulásról, kilátástalan küzdelmekről, szenvedésről, gazdasági

problémákról,

háborúkról.

Az

emberek

ugyanúgy

pletykálkodnak,

ellenségeskednek egymással, különféle függőségekbe menekülnek és szinte állandó aggodalomban élnek. Tudod, már egész fiatal korom óta ott motoszkál bennem a kérdés, hogy miért is van ez a hatalmas szakadék a hétköznapi életünk küzdelmes valósága, és az oly gyakran hangoztatott szeretet, isten, intelligencia, mennyország - ki hogy nevezi között - mondtam. - Ez egy meglehetősen összetett és komoly téma. Mielőtt belekezdenénk, van néhány dolog, amit már rögtön a beszélgetésünk elején tisztáznunk kell. Javaslom, hogy kezdjük mindjárt az alapoknál, azaz a szavaknál, és az intellektusnál. Először is látnunk kell, hogy minden szó eleve torzít, és a fogalmaink sohasem azonosak a tényszerű valósággal. Ha például kimondom azt a szót, hogy hóvirág, akkor az a szó nem azonos a hóvirággal. Ez most nagyon triviálisnak tűnik, de talán észre sem vesszük, hogy mennyire nem vagyunk ennek tudatában. Mint ahogy te is megfigyelted, nap mint nap dobálózunk olyan fogalmakkal, mint igazság, isten, szeretet, lélek stb. Az emberek nagy része azonban nem látja, hogy ezek a szavak ténylegesen mit takarnak. Többségünk teljesen elveszett a különféle szóbeli magyarázatokban, és úgy gondoljuk, hogy az igazság, isten, vagy a szeretet csakis tanulás, az ismeretek felhalmozása útján érthető meg. Ez a megközelítés azonban olyan, mintha az étteremben a menü vég nélküli olvasásával és memorizálásával töltenénk az időnket, és ettől várnánk, hogy jóllakjunk. Az étlap olvasgatása és a fogások tényleges elfogyasztása azonban két teljesen különböző dolog. Ha ezt megértjük, akkor egyúttal látni fogjuk, hogy a tények értelmezése, magyarázata, a világ dolgairól való filozofálgatás, valamint ez irányú ismereteink vég nélküli gyarapítása valójában teljesen értelmetlen, és energiarabló tevékenységek - mondta Adam. - Ezt én is így gondolom. Ha magamból indulok ki, akkor azt látom, hogy például öt évvel ezelőtt teljesen más elképzelésem volt a valóságról, istenről vagy éppenséggel 65

magamról, mint például mostanság. Mindazonáltal már azt is látom, hogy bármilyen elgondolásom is legyen ezekről a dolgokról, az sosem lesz objektív. Bár hihetem azt, hogy egyre közelebb vagyok a megfejtéshez, de az igazság az, hogy a gondolataim, az éppen aktuális világképem most is ugyanolyan távol állnak a valóságtól, mint évekkel ezelőtt mondtam. - Igen. Tehát bármit mondunk, gondolunk, vagy képzelünk is a valóságról, az sosem lesz azonos az objektív realitással. Az emberiség azonban valahogy beleragadt a fogalmak, és az értelmezések keszekusza világába, és elvesztette közvetlen kapcsolatát a tényekkel. Mi azonban nem eszmékkel, hanem kézzelfogható dolgokkal akarunk foglalkozni. Képletesen szólva, rettenetesen korog a gyomrunk, és végre jól akarunk lakni, méghozzá úgy, hogy ez az éhség örökre eltűnjön belőlünk. Nem ígéreteket, negédes szavakat, hitet és reményt szeretnénk, melyek mögé sikeresen elrejtőzhetünk egy időre, hanem bizonyosságot, ami végérvényesen eloszlat bennünk minden kételyt. De vigyázz, ezzel koránt sem azt akarom sugallni, hogy tagadjuk meg az intellektust! Az intellektusnak természetesen meg van a maga helye és szerepe a világunkban. Amikor például beszélgetek valakivel, megjavítom a kerti kaput, összeállítok egy műszaki rajzot, vagy megszervezek

egy

baráti

összejövetelt,

akkor

természetesen

szükségem

van

a

gondolkodásra, az intellektusra. Ezt abszurd dolog lenne kétségbe vonni. Azt viszont igenis megkérdőjelezem, hogy az igazság, valóság, vagy istennek nevezett dolog, leírható, megérthető a gondolkodás, tehát emberi szavak, illetve képzelet útján. Továbbá abban is kételkedem, hogy az intellektus képes megbirkózni az emberi lét valós problémáival. Elég csak végigtekintenünk a történelmünkön, és láthatjuk, hogy mire is jutottunk a világmegváltó eszméinkkel. Az intellektus nem tudta megszüntetni a bennünk lévő káoszt és szenvedést. Ehelyett inkább menekülési útvonalak bonyolult hálózatát – lásd a történelmi vallások, a különféle, gombamód szaporodó spirituális, ezoterikus irányzatok vagy éppenséggel a szórakoztatóipar stb. - alkotta meg, melyeket arra használunk, hogy elkerüljük a létünk valós és égető kihívásaival való közvetlen, azonnali szembesülést. Tehát ha intelligens módon vizsgálódunk, akkor látnunk kell, hogy valamiféle új eszközre van szükségünk ahhoz, hogy végre tényleges megoldásokat találjunk az emberi lét problémáira Ha valóban ki szeretnénk deríteni, hogy mi az igazság, akkor szigorúan csak a tényekkel szabad foglalkoznunk. Az a rengeteg elmélet, amikkel évekig tömtük a fejünket nem zavarhatja meg a beszélgetésünk fonalát. Nem eshetünk bele a spekuláció, a 66

dogmaalkotás, és a filozofálgatás csapdájába. Erre többször is fel fogom hívni a figyelmedet. Nem azért, mert szenilis vagyok, hanem mert jól ismerem az intellektus útvesztőit. Nagyon fontos, hogy miközben hallgatsz, mindig láss a fogalmak mögé! Ne ragadj le az elmondottak értelmezésénél, hanem próbáld megragadni azt a mélyebb valóságot, amiből a szavaim születnek! Továbbá legyél mindig szkeptikus azzal kapcsolatban, amit mondok! Soha ne higgy el, de ne is vess el semmit abból, amit hallasz, anélkül, hogy azt magadban is leellenőriznéd! Ha nem így teszel, akkor valójában mindketten csak az időnket fogjuk fecsérelni - mondta Adam. - Értem. Tehát egy közös expedícióra invitálsz, ha jól értem - mondtam. - Igen, melyben te is aktívan részt veszel. De csak ha kedvet érzel hozzá - mondta Adam. - Természetesen, állok elébe - mondtam. - Rendben. Nos, akkor most felejtsünk el mindent amit az igazságról könyvekből olvastunk, másoktól hallottunk, vagy éppenséggel saját magunk kiokoskodtunk. Tehát jól figyelj, mert ebben a pillanatban egy teljesen új, üres lapot fogunk kezdeni, melyre felírjuk a következő kérdést:

Vajon létezik-e a világunkban valamiféle végső igazság, ami képes egy csapásra megszabadítani bennünket az összes aggodalmunktól és félelmünktől? Vajon létezik-e egy olyan erő, mely végérvényesen felperzsel bennünk mindenféle konfliktust, és kétséget? - tette fel a kérdést Adam, majd így folytatta: - És ezúttal nem avatároktól, guruktól, tudósoktól várom a feleletet, hanem saját magamtól. Addig nem tágítok, amíg rá nem találok a válaszra. Ezzel egy kihívás elé állítom az elmémet, melynek eredményeként valamiféle passzív, befogadó, kíváncsisággal teli éber állapot bontakozik ki bennem. Tulajdonképpen az történik, hogy egész lényemmel beélem a pillanatot és a teret, amiben éppen létezem, hogy megleljem a választ a kérdésemre. Ez az éberség és figyelem kiterjed a testemben zajló folyamatokra, az érzésekre, gondolatokra, a légzésemre, a környezetemben lévő tárgyakra, élőlényekre, a színekre, hangokra, tehát mindenre, ami itt és most létezik, és valamilyen formában lecsapódik bennem - mondta Adam. - Azt hiszem ezen a ponton nehezen tudlak követni - mondtam. Ekkor Adam sóhajtott 67

egy nagyot, és így folytatta: - Ez azért van, mert ha felmerül bennünk valamilyen kérdés, akkor már szinte reflexszerűen nyúlunk is a kedvenc filozófusaink, guruink könyvei után, vagy pedig rohanunk valamilyen spirituális tanfolyamra, gyülekezetbe. magunk

képtelenek

lennénk

megtalálni

a

válaszokat,

Úgy gondoljuk, hogy saját mivel

ehhez

valamiféle

kiválasztottnak, felkentnek, beavatottnak kell lennünk. Ez egyszerűen nevetséges. Ha valódi választ akarunk, akkor azt magunkból kell felhoznunk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor elménk csak tele lesz másoktól szerzett gondolatokkal, idézetekkel vagy éppen saját elméleteinkkel, amikkel el lehet ugyan játszadozni, viszont az objektív, végső igazságot sohasem fogják feltárni előttünk. Ha a szándékaink valóban komolyak, akkor el kell kerülnünk azt a csapdát, hogy valaki más adja meg számunkra a választ - mondta Adam - Hmm. Közben azon gondolkodtam, hogy ez a befogadó, éber figyelem végül is egyfajta meditáció - jegyeztem meg. - Ó, nem nem! Vigyáznunk kell a szavakkal! Mondtam, hogy többször bele fogsz lépni ebbe a csapdába. A meditáció szóhoz milliónyi értelmezés tapad, így felejtsük most el ezt a kifejezést. Én nem egy technikát, vagy módszert kínálok, amivel elérhető a végső igazság. Mindössze annyit mondtam, hogy derítsük ki, hogy van-e egy egyáltalán ilyen igazság, és ha igen, mi is az. Itt most nem arról van szó, hogy ülj le keresztbe tett lábakkal és végezz különféle légzőgyakorlatokat, vagy hogy hozz létre ilyen meg olyan mentális képeket a fejedben, hogy rálelhess a válaszra. Amivel most kísérletezünk abban nincs semmi hókuszpókusz. Tudom, hogy az elménk valamiért vonzódik a bonyolultnak tűnő megoldásokhoz, de most mégis arra kérlek, hogy legalább a beszélgetésünk idejére felejtsd el a sok misztikus katyvaszt! Légy egyszerű, Teo! - mondta Adam. - Rendben - bólintottam. - Tudod mit? Közelítsük meg kicsit másképpen a dolgot! Amikor a hétköznapi életben kérdezel valakitől valamit, és valóban kíváncsi vagy a válaszra, akkor mindig létrejön benned egy várakozó, befogadó állapot, nem? Ez egy teljesen természetes dolog. Egyszerűen csak figyelsz a másikra. Ehhez nem kell semmiféle okos módszer, egyszerűen figyelsz az egész lényeddel és kész. Jelen esetben annyi a különbség, hogy nem másnak, hanem a saját elménknek szegezzük a kérdést, és arra figyelünk, akitől a választ várjuk mondta Adam. 68

- Tehát önmagunkra - jegyeztem meg. - Úgy van. Önmagunkra; a testünkre, az érzékszerveinkre, egyszóval mindenre, amit itt és most felfogunk a világból...és ebbe természetesen beleértem a melletted ülő ember szavait is... - jegyezte meg Adam. - Hmm. Értem. - Ha még emlékszel, beszélgetésünk elején említettem, hogy mivel az intellektus nem vált be, ezért valamilyen új eszközre van szükségünk ahhoz, hogy a végére járjunk a kérdésünknek. Most, pusztán azzal, hogy nem a gondolkodás, illetve ismeretszerzés útján próbáljuk

megtalálni

a

választ,

tulajdonképpen

máris

sikerült

elmozdulnunk

az

intellektuális szintről. Ugyanakkor felmerülhet benned a kérdés, hogy: „Rendben Adam, azt amit a figyelemről mondtál értem, de mégis hol van az az emlegetett új instrumentum, ami felváltja az intellektust ebben a folyamatban? Mert én bizony sehol sem látom!”. Én erre azt válaszolom, hogy: „Barátom, valójában ez a jelen pillanat teljes spektrumára kiterjedő, kíváncsi, éber állapot, ez a torzításoktól mentes figyelem már maga az új eszköz, ami tisztázni fog minden bennünk rejlő kérdést.” Rendkívül fontos, hogy teljesen tisztán lássunk ezzel kapcsolatban, így ha gondolod belemehetünk abba, hogy a gyakorlatban mindez hogyan is működik. Így talán még inkább letisztul előtted, hogy voltaképpen miről is beszélek - mondta Adam. - Pont erre szerettelek volna kérni - mondtam. - Rendben. Nos, amikor kibontakozik benned ez az éberség, hirtelenjében minden rendkívül intenzív, élő lesz. Kérlek, most ne csak a szavaimat hallgasd, hanem egyúttal kísérletezz is azzal, amiről beszélek! Mint ahogy korábban már említettem, ennek a felfedezőútnak csak akkor van értelme, ha te is aktívan részt veszel benne. Itt most nem egy kiselőadást akarok neked tartani egy távoli országról, hanem arra kérlek, hogy szállj fel velem a vonatra, és nézzük meg a vidéket együtt! - mondta Adam. - Vettem a lapot - mondtam. - Ebben az állapotban tehát meghallod a legapróbb neszeket, tudatában vagy a távoli repülőgép zajának, a falevelek suhogásának, a madarak csivitelésének, az égbolt kékségének, a gondolataidnak, az érzéseidnek, a légzésednek, azaz mindennek ami az adott pillanatban történik. Tehát nem zársz ki semmilyen eseményt ebből az éberségből, és úgymond lehorgonyzol ebben az állapotban. Ekkor, talán életedben először átérzed a lét 69

dinamikáját. Látod, ahogy pillanatról pillanatra minden változik, él és mozgásban van. Ekkor azt is megérted, hogy az elménknek rendkívül rugalmassá kell válnia ahhoz, hogy képes legyen a folyton változásban lévő valóság felfogására. Bizony lehet, hogy hamarosan kizökkensz ebből az állapotból. De nem baj. Ebben a dologban nincs helye erőltetésnek, ugyanis ez nem valamiféle koncentrációs gyakorlat. Fontos, hogy ezt megértsd! Ha egyszer ráérzel az ízére, akkor elindul benned egy olyan intelligens folyamat, ami ezidáig ismeretlen kapukat fog kinyitni benned. Olyan felfedezésekben lesz részed, melyre az intellektus sohasem lesz képes - mondta Adam. - Hmm, valóban nem tűnik egyszerűnek - mondtam. - Nézd, ugyan nem a legjobb hasonlat, de ez talán olyasmi, mint amikor a kisbaba járni tanul. Miközben próbálkozik jó párszor megroggyan, vagy elesik, de ez egyáltalán nem szegi kedvét, mivel azokat a fogalmakat, hogy kudarc, vagy siker még nem ismeri. Elméje teljesen mentes az effajta mentális programoktól. Ő még intelligens. Tehát mosolyogva, görcsös akarat, illetve jutalomvárás nélkül, addig-addig kísérletezik, mígnem egyszer csak rá fog érezni a járás ízére, és végül teljesen természetessé, könnyeddé válik számára ez a fajta "helyzetváltoztatás". Ezzel egy teljesen új világ nyílik meg előtte. Ha a gyerkőc egy úgynevezett intelligens felnőtt elméjével rendelkezne, akkor egyfolytában ezeket kérdezgetné: „De hát mégis hogyan? Hé, mondja már meg valaki, hogy hogyan! Mely izmaimat használjam, és milyen sorrendben? Biztos, hogy én is képes vagyok rá? Jaj, ez nagyon nehéz, mennyi időre van még szükségem? Egyáltalán minek próbálkozzam, mi hasznom van nekem ebből? Jobb lesz nekem ettől, emeli majd a presztízsemet? Jaj, valaki mondja már meg mit tegyek? Milyen könyvet olvassak, milyen tanfolyamra, melyik nagy, spirituális, felemelkedett mesterhez menjek? Teremtőm, segíts már rajtam kérlek, elesett gyermekeden!” Nos ebben az esetben az emberek még felnőtt korukban is négykézláb másznának mondta Adam mosolyogva. - Szerencse, hogy gyermekként még van bennünk intelligencia - helyeseltem. - Igen, valójában nekünk is a gyermekekéhez hasonló kristálytiszta, ártatlan, azaz az évek során belénk táplált, mélyen magunkba szívott korlátozó gondolatmintáktól mentes elmére van szükségünk...És ezen a ponton szeretném kihangsúlyozni, hogy az ártatlan elme illetve az ártatlanság nem azt jelenti, hogy valamiféle gyámoltalan, terelgetni való, nyájkövető, ijedt tekintetű birkaként éldegélünk - tette hozzá Adam. 70

- Pedig legtöbbünk valami hasonlóra asszociál az ártatlanság szó hallatán - jegyeztem meg. - Igen, csakhogy az ártatlanság valódi jelentése az, hogy elménk mentes mindenféle képzettől, illetve énképtől. Tehát ha olyan gondolatprogramok, önmeghatározások futnak az agyamban, mint például: „én spirituális vagyok”, „én egy vándorló lélek vagyok”, „én materialista vagyok”, „én ilyen vagy olyan nemzetiségű, illetve származású vagyok”, „jó vagyok”, „rossz vagyok”, „szerencsés vagyok”, vagy éppenséggel „szerencsétlen vagyok”, „férfi vagyok”, „nő vagyok”, „ember vagyok” stb., akkor elmém nem lehet ártatlan, következésképpen alkalmatlan a valóság, az igazság kiderítésére... Nézz csak meg egy egészen pici gyermeket. Még arról sincs fogalma, hogy ő egy gyermek, egy fiú vagy éppenséggel lány, illetve emberi lény...a vándorló lélek és személyes előző életek képzeteiről már nem is beszélve...Elméje tulajdonképpen egy definícióktól, én képzetektől, memóriaprogramoktól, tehát a múlt élettelen és éppen ezért jelentéktelen salakjától mentes kristálytiszta energia...Nekünk most éppen erre lesz szükségünk Teo...A tudás, amit önmagunkról felhalmoztunk, ugyanis hamis...és az, ami hamis sohasem láthatja meg azt, ami igaz - mondta Adam. - Hmm. Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de a szavaidat hallgatva szinte gejzírként törnek elő belőlem a kérdések - mondtam. - Hát akkor próbáljuk meg letisztázni őket szépen sorjában. Parancsolj! - mondta Adam. - Hmm. Nem is tudom melyikkel kezdjem... Először is talán ezzel a bizonyos éber jelenléttel kapcsolatban szeretnék tisztábban látni. Most ugyebár ezen a csodálatos szirten ülünk, ahol minden csendes és nyugodt. Itt van előttünk ez a gyönyörű völgy, a szemközti hegygerinc mögött, a messzi homályban pedig látni vélem a komótosan kanyargó folyót. Már a puszta látvány megnyugtatja az elmémet. Ilyen körülmények között valóban meg tudom élni ezt az éber figyelmet. De ha visszamegyek a városba, akkor egy egészen más világba csöppenek. Csak néhány szóval: tömeg, zaj, szemetes utcák, irodákban, gyártócsarnokokban rohamtempóban dolgozó ingerült emberek, hétköznapi taposómalom, befizetetlen csekkek, problémás emberi kapcsolatok és még sorolhatnám. Ilyen körülmények között hogyan lehet megmaradni ebben az állapotban? - kérdeztem. - Mint mondtam, amiről beszélek az nem valamiféle meditációs technika, amit mondjuk munka előtt, vagy után végezhetsz egy csendes szobában, vagy éppenséggel itt a hegytetőn, ahol körbeölel a természet. Ez az éberség, vagy figyelem természetesen nem 71

különülhet el a hétköznapjaidtól, azaz a valóságtól. Ez az állapot át kell hogy itassa életed minden mozzanatát. Tehát jelen kell, hogy legyen benned, miközben fogat mosol, amikor reggelente figyelmetlen és szétszórt vagy, és a fejedben zavaros gondolatok kavarognak, miközben a dugóban autózol a munkahelyre menet, amikor dühös vagy, mert a postás rossz helyre dobta be a leveledet, amikor épp kibeszélsz valakit a háta mögött, vagy megszólsz valakit az öltözködése miatt, amikor féltékeny, vagy éppen öntelt vagy, amikor táncolsz, amikor ingerült vagy, mert nem tudod megnézni valamelyik bugyuta tévésorozat következő részét, amikor örömödet leled egy szép versben, amikor beszélgetsz egy régi barátoddal, amikor megsimogatsz egy kutyát, amikor belerúgsz az ágy sarkába, amikor beteg vagy és fáj a fejed, amikor unatkozol, amikor késztetést érzel arra, hogy rágyújts egy cigarettára, és így tovább. Amikor ez a figyelem ténylegesen megvalósul bennünk, akkor - mint már mondtam,azt fogjuk látni, hogy életünkben egy meglehetősen radikális átalakulás kezd kibontakozni. Ekkor ugyanis kendőzetlenül szembesülünk önmagunkkal. Ez sokunk számára azért nehéz, mert nem szívesen látjuk magunkat, amikor épp dühösek, arrogánsak, irigyek vagy mondjuk betegek vagyunk. Sok ember nem a valóságot akarja látni, hanem inkább egy képzelt, idealisztikus énkép illúziójába menekül, amivel valójában csak egy végeláthatatlan belső konfliktusfolyamot zúdít magára. Talán te is megfigyelted, hogy milyen sokan élnek manapság a világban, akik a „Keresem önmagam!” jelmondattal a fejükben egyik gurutól a másikig szaladgálnak - mondta Adam. - Igen, de valahogy sosem sikerül rátalálni önmagukra. Néha úgy tűnik, hogy igen, de aztán kiderül, hogy mégsem, és futnak tovább - mondtam. - Ez egy elég abszurd jelenség, hiszen amit keresnek, az ott van az orruk előtt. Nos, ezek az emberek valójában nem keresik önmagukat, hanem menekülnek önmaguk elől. Egy ilyen ember természetesen vonzódik az olyan eszmékhez, melyek azt sugallják neki, hogy ő valójában egy tiszta fény, egy isteni szikra, vagy valamilyen nagy bölcs ősóceán kristálytiszta vízcseppje, esetleg egy szárnyas angyal valamelyik mennyei birodalomból, vagy egy távoli bolygórendszerből, aki egy ember képében lejött a Földre rendet rakni és még folytathatnám a sort a mesésebbnél mesésebb hiedelmekkel. Mindez azonban csak önámítás, egy óriási csapda. Olyannak kell látnunk magunkat amilyenek vagyunk! Le kell vennünk mindenféle szemellenzőt, ugyanis a feszültség, ami a valóság és az álarcaink között van, nemcsak bennünk teremt óriási zűrzavart, hanem a környezetünkben is 72

mondta Adam. - Ebből a szempontból én azért optimistább vagyok. Azt látom, hogy mostanság már egyre többen fognak önvizsgálatba, mely során felismerik, hogy változtatniuk kell az élethez való hozzáállásukon. Sokan vannak, akik elkezdtek ténylegesen foglalkozni magukkal, és igyekeznek feltárni, illetve megzabolázni a bennük tomboló erőket mondtam. - Ezt teljesen másképp látom, Teo. Tudod, ebben az önanalízisben van egy nagy buktató: mégpedig az idő - mondta Adam. - Az idő? - kérdeztem. - Igen. Az önvizsgálat folyamatában ugyanis mindig van egy időbeli eltolódás. Elmagyarázom. Vegyünk egy egyszerű, hétköznapi példát. Tegyük fel, hogy hajba kapok valami miatt a házastársammal. Hogy min, az teljesen mellékes. Tehát jól odamondogatok neki, forr bennem a düh, végül becsapom az ajtót és feldúltan elrohanok otthonról. Egy idő után aztán megnyugszom, és elgondolkodom a történteken. Kezd furdalni a lelkiismeret, s már bánom, hogy ilyen csúnyán összevesztem vele. Bár akaratos egy nő, de mégiscsak szeretem, nélküle ugyanis minden bizonnyal elvesznék, és összedőlne a világ.gondolom magamban. Így végül hazamegyek -, kezemben valamilyen kis ajándékkal - és bocsánatot kérek tőle. Leülünk a konyhaasztalhoz, és megbeszéljük, hogy nem kellene így viselkednünk egymással, hiszen felnőtt, intelligens emberek vagyunk, akik szeretik egymást. Ezután mindketten kompromisszumokat kötünk, valamint különböző ígéreteket és engedményeket teszünk egymásnak. Aztán nem telik el néhány nap, és a fogadalmaink ellenére valahogy megint ugyanabban a szituációba találjuk magunkat. Elveszítjük a fejünket, és ugyanazt a kört lefutjuk, mint korábban. Tehát akárhogy is próbálkozunk, egyszerűen képtelenek vagyunk megszüntetni a köztünk lévő feszültségeket, melyeket ugyan elnyomhatunk magunkban, vagy letagadhatunk, de attól még léteznek. Talán te is voltál már ehhez hasonló szituációban, vagy ha nem, biztosan találkoztál már ilyesmivel a környezetedben. Nos, a kérdésem az, hogy mi az a tényező, ami miatt nem tudjuk feloldani az ilyen, és ehhez hasonló ördögi köröket? - kérdezte Adam. - Hmm. Nem tudom. Nehéz kérdés - válaszoltam. - Ne intézd el ennyivel! Túl könnyen feladod. Utaltam arra a bizonyos időbeli eltolódásra. Ez alatt azt értem, hogy életünk történéseire általában csak utólag fordítunk figyelmet. Tehát sokkal inkább az események emlékével törődünk, mintsem az éppen 73

aktuális, orrunk előtt lévő dolgokkal, azaz a valósággal. Márpedig az emlék, sohasem azonos a ténnyel - mondta Adam. - Tehát azt mondod, hogy ne utólag szembesüljünk önmagunkkal, hanem pillanatról pillanatra, mintegy az idő kiiktatásával lássuk a bennünk zajló folyamatokat - mondtam. - Pontosan. Tehát az előző példánk esetében ez annyit jelent, hogy a dühöt abban a pillanatban látom meg, amikor az éppen megjelenik bennem - mondta Adam. - Tehát csípjem fülön - tettem hozzá. - Valahogy úgy. Ha így teszel, akkor talán megjelenik benned valamiféle bölcsesség, ami megláttatja veled, hogy éppen egy méregpoharat készülsz kiinni, és ha ezt felismered, akkor természetesen már nem fogsz belehörpinteni. Ezzel gyakorlatilag mindenféle belső erőfeszítés nélkül megtörsz magadban egy romboló mintát, és ez a bizonyos bölcsesség vagy intelligencia úgymond átveszi benned a kormányt. Ha így teszel, nem csak a példában szereplő konfliktuson fogsz túljutni, hanem minden belső zűrzavaron - mondta Adam. - De ahhoz, hogy az ember jelen legyen miközben épp elveszíti a fejét, hatalmas energiára van szükség. Nehéz dolgot kérsz - mondtam. - Tévedsz. Ugyanis a vitatkozás illetve a düh az, ami felemészti az energiáidat, nem pedig a figyelem. Ha minden porcikáddal jelen vagy -, ami, mint korábban mondtam, nem igényel semmilyen koncentrációt, illetve erőfeszítést - akkor az energia, ami a vitatkozásba, a dühbe, vagy akár annak elnyomásába áramlott volna, felszabadul. Ekkor tulajdonképpen a romboló energia áttranszformálódik építő erővé. Próbáld ki a gyakorlatban és meglátod, hogy miről beszélek! Továbbá lényeges, hogy ebben az éber állapotban egyszerűen nem alkotok semmilyen ítéletet azzal kapcsolatban, amivel éppen szembesülök. Tehát semmire nem sütöm rá a 'jó' vagy a 'rossz' bélyeget magamban. Sőt, továbbmegyek. Nem csak, hogy nem ítélek el semmit, de még csak meg sem nevezem azt a dolgot, amivel épp találkozom. Tehát ha meglátom a szomszédot, amint épp kiáll a garázsból az új terepjárójával, és megjelenik bennem az irigységnek nevezett érzés, akkor nem mondom azt magamban, hogy „jaj most irigy vagyok, de szégyellem magamat”, de azt sem, „igen, most irigy vagyok, de nem érdekel. Mégis honnan van ennek ennyi pénze?”, hanem egyszerűen csak átélem, kíváncsian megfigyelem ezt az érzetet anélkül, hogy bármilyen belső kommentárt fűznék hozzá. Ha így teszek, akkor belép a képbe az a bizonyos bölcsesség, ami feltárja előttem 74

az irigység valódi természetét, és akkor abban a szent pillanatban feloszlik bennem ez az érzet - mondta Adam. - Tehát ekkor is egyfajta energiatranszformáció történik - jegyeztem meg. - Úgy van. Nézd, a torzítatlan figyelem tulajdonképpen nem más, mint az életenergia intelligens transzformációja. Ugyanakkor látnod kell, hogy a transzformációt nem te végzed, hanem te vagy maga a transzformáció. Tehát ha olyan romboló érzések jelennek meg bennem, mint amilyen például az irigység, kárörvendés, ambíció, erőszakosság, aggodalmaskodás, szétszórtság, vagy éppenséggel az unalom, akkor az éber jelenlétben ezek egyszerűen feloszlanak, a bennük feszülő hatalmas energiák pedig felszabadulnak - mondta Adam. - Várj, amikor azt állítod, hogy ezek romboló érzések, akkor az már tulajdonképpen egy ítélet, nem? Ezzel azt sugallod, hogy ezek rosszak - szakítottam félbe Adam-et. - Nem. Ez nem ítélet, hanem egyszerű tény, amit bárki láthat, aki közvetlenül szembesül velük mind magában, mind pedig a környezetében. A pad, amin most ülünk, szálkákkal van tele. Ha a szálkába beletenyerelek akkor az fájdalmat fog okozni. Ez nem ítélet, hanem egy tény, amely erkölcsi értelemben se nem jó, se nem rossz. Egyszerűen ilyen a természete, és kész. Látod a különbséget? - kérdezte Adam. - Igen, ezt értem, azonban itt van például a pletykálkodás. Tehát amikor emberek egy csoportja úgymond kibeszél valakit a háta mögött. Az ilyen társalgások mozgatórúgója sokszor az irigység és a kárörvendés. A pletykálkodó személyek azonban mégis mintha valamiféle energiát nyernének ebből a tevékenységből. Tehát azt mondjuk, hogy ezek energiarabló dolgok, de akkor mégis miért tölt fel egyeseket energiával? - kérdeztem. - Nézd, vegyük például a kávét! Tompa és fáradt vagyok, felhörpintek hát egy nagy adag kávét, ami látszólag helyrehoz, és felpörget egy kicsit. Ideig óráig tart ez az állapot, aztán megint beáll a tompaság. Ekkor az a legkényelmesebb, ha ismét a kávéhoz nyúlok. Egy idő után azonban kezd kialakulni a függőség. Egyre több kávéra lesz szükségem ahhoz, hogy megszabaduljak a tompaságtól. Tehát valójában egy harcot folytatok a fáradtság ellen, és nem látom, hogy ezzel a küzdelemmel csak azt érem el, hogy a szervezetem függővé válik és egyre alacsonyabb energiaszintre kerül. A pletykálkodás - és ebbe én beleérteném a tévésorozatoktól, mozifilmektől való függőséget is - valójában stimulálószerként működik, mely segítségével megpróbáljuk elterelni a figyelmünket a problémákkal teli felszínes és üres életünkről. Bár azt érezzük, 75

hogy ez a tevékenység felélénkít bennünket, a valóságban azonban csak az energiáinkat pocsékoljuk, és egy erőteljes, lehúzó örvénybe sodorjuk magunkat. Látod, hogy miről beszélek? - kérdezte Adam. - Igen - feleltem. - Tudod, amikor egyfolytában mások életét boncolgató, locsi-fecsi emberek csoportjával találkoztam, az számomra mindig olyan volt, mintha a friss levegőről benyitottam volna egy levegőtlen, füstös, emberekkel teli sötét és zajos helyiségbe. Elnézve ezeket az arcokat, mindig azon csodálkoztam, hogy vajon ők miért nem érzik ezt az émelyítő bűzt - kérdeztem nevetve. - Most már tudom a választ. Egész egyszerűen hozzászoktak...Valójában nincsenek jól, hiszen mindenkinek friss levegőre lenne szüksége. De ez csak akkor tudatosulhat bennük, ha egyszer végre önszántukból kilépnek az ajtón és járnak egyet a szabadban. Így amikor megtisztult tüdővel megint visszatérnek a zárt helyiségbe, már ők is érezni fogják a bűzt, és soha többé nem fognak oda újra belépni. Ekkor megértik, hogy micsoda üdítő erő van a friss levegőben...Bocsánat, hogy ilyen hosszúra nyújtottam, csak szerettem volna megosztani veled ezt a felismerést – mondtam. - Ez a hasonlat rengeteg más, hétköznapi emberi tevékenységre is igaz lehet. mosolygott Adam. - No de akkor lépjünk tovább! Tehát most ott tartunk, hogy közvetlenül, bármiféle kontrollálás, elnyomás vagy megnevezés nélkül szembesülünk a bánatainkkal, aggodalmainkkal, félelmeinkkel, örömeinkkel, azaz életünk teljes spektrumával. Látni fogjuk, hogy ebben a tiszta, éber tudatosságban a tudatalatti motivációink is feltárulnak. Pontosabban felismerjük, hogy nincs is olyan, hogy tudatalatti, hiszen a jelen pillanat tartalmazza tudatunk teljes spektrumát. - Adam valószínűleg érezte, hogy már megint kezdek lemaradni, mivel itt megállt egy pillanatra – Kérlek szólj, ha elakadtál - mondta. - Hmm. Kezd letisztulni a kép, de még nem vagyok benne biztos, hogy teljesen értelek. Talán egy hasonlattal tudnám leginkább leírni, hogy mi is csapódott le bennem ezidáig. Ez az egész, amiről beszélsz talán valami olyasmi, mint amikor egy sötét, vagy legalábbis félhomályos szobában éldegélek, majd egyszer csak felkapcsolom a lámpát, aminek a fénye hirtelen bevilágítja az egész lakást. Ez a fény pedig nem más, mint az éber tudatosság, vagy figyelem, ahogy te nevezted. - Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak. Nevezzük ezt a torzítatlan figyelmet az egyszerűség kedvéért ezentúl önmegfigyelésnek, rendben? - javasolta Adam. - Renden. Tehát ahogy a szemem hozzászokik a világossághoz, egyre tisztábban 76

kezdem látni a pókhálókat a sarokban, a fehér, hímzett díszpárnákat az ágyon, a mahagóni színű íróasztalt, vagy a lestrapált kopott székeket, a rajtuk halmokban heverő szennyes ruhákkal, és így tovább. Ha jól belegondolok, ez nem is olyan új dolog. Életem során bizony többször is felkapcsolódott már a villany, azonban ilyenkor mindig megrettentem attól, amit látok, és inkább behunytam a szemeimet - mondtam. - Ilyenkor szoktunk imádkozni valamiféle istenhez, vagy angyalhoz, vagy rohanunk az aktuális gurunkhoz, azt remélve, hogy valaki majd kitakarít helyettünk - tette hozzá Ádám. - Igen, te pedig mintha azt sugallnád, hogy előbb utóbb az embernek el kell jutnia arra a pontra, hogy abbahagyja a siránkozást, és végre nekivágjon, hogy megszüntesse a rumlit, amit teremtett - állapítottam meg. - Ez így van, De úgy látom, hogy van itt még egy nagyon fontos dolog, ami talán elkerülte a figyelmedet - mondta Adam. - Mire célzol? - kérdeztem. - Az előbbi hasonlatodban szerepel Valaki. Az a Valaki, aki úgymond a szobában éldegél. Az a Valaki, aki felkapcsolja a lámpát, és egyszer csak elkezd tisztán látni. De ki is ő tulajdonképpen? - kérdezte Adam. - Ez a valaki lennék én...nem igazán értem a kérdést – mondtam. - Talán mert még sohasem tetted fel magadnak ezt a kérdést...Ki az a bizonyos én, aki érez, gondolkodik, lát illetve hall benned? Ki az az én, vagy ego, aki szemléli illetve ellenőrzi a gondolatokat, érzéseket, aki véleményt alkot, és szüntelenül kommentálja a benne és a környezetében zajló eseményeket? Ki az az én, aki különféle képzeteket alkot magáról, és azt hiszi, hogy anyagi, szellemi és lelki téren fejlődhet, vagy éppen visszaeshet? Egyáltalán valós-e ez az én, avagy pusztán káprázat? - kérdezte Adam. - Hmm. Azt akarod mondani, hogy nem létezem? - kérdeztem. - Várj! Ne siess annyira! Ez a téma nagyon nagy alaposságot igényel - figyelmeztetett Adam, majd így folytatta: Nos, ha megfigyeljük magunkat a hétköznapjaink során, láthatjuk, hogy van bennünk egy „én”, ami egyfajta fáradhatatlan kommentátorként teljes egészében uralja a belső világunkat. Tudod, arról a fejünkben lévő hangról beszélek, aki szinte egyfolytában csacsog, mindenhez magyarázatokat fűz, ítéleteket alkot, kategorizál, összehasonlít, rágódik illetve nosztalgiázik az elmúlt dolgokon, vagy éppenséggel a nem létező jövőn ábrándozik. Amikor ez az „én” valamilyen problémával, kihívással találkozik, akkor gyakran úgymond megosztja önmagát, és az eképpen létrejövő én töredékek -, 77

melyek mindegyike egy egy megoldási alternatívát igyekszik képviselni – rögvest konfliktusba, harcba keverednek egymással. Aztán e belső zűrzavart feloldandó az egyik töredék igyekszik valamiféle rendet tenni olyan módon, hogy próbálja kontrollálni, illetve teljesen elnyomni a többit. Azt hiszem ezt nem szükséges részleteznem, te is könnyedén megláthatod magadban ezeket a folyamatokat - mondta Adam. - A belső viaskodásokra, tépelődésre, önemésztésre utalsz? - kérdeztem. - Igen. Nos, általában mit tesz ilyenkor az ember? Elmehet például egy szakemberhez. - Pszichológusra gondolsz? - kérdeztem. - Például. Nos, látnunk kell, hogy amikor elmegyek a pszichológusomhoz, és vég nélkül beszélek mondjuk a szüleimmel való gyermekkori konfliktusaimról, akkor ezzel csak azt érem el, hogy folyamatosan fenntartom magamban a hadiállapotot. Hiszen azzal, hogy újra és újra felidézem a sérelmeimet, tulajdonképpen nem feloldom, hanem inkább konzerválom a konfliktust. Amikor az elmém a múlt vagy akár a jövő káprázatával foglalkozik, azzal elmulasztja ezt az intenzív, dinamikusan változó, ismétlődésektől mentes valóságot, amiben jelen pillanatban is létezünk. A konfliktusok valódi, végleges feloldásához azonban az szükséges, hogy pillanatról pillanatra jelen legyek az életemben, azaz tudatában legyek mindennek, ami bennem és körülöttem történik itt és most. Ugyanis amikor az önmegfigyelés során ténylegesen feltárul bennem ez a véget nem érő, energiarabló játék -, mely csak aggodalmakat, félelmeket, frusztrációt, sőt testi betegségeket von maga

után, miközben

valódi megoldásokat képtelen

adni a

problémáinkra - akkor ez a tevékenység természetes módon abbamarad. Egyszerűen véget ér bennem minden belső harc, tépelődés és aggodalom - mondta Adam. - Hmm. Valóban? - kérdeztem kételkedve. - Ha tudni akarod, hogy tényleg így van e, próbáld ki! Ne csinálj magadban belőle elméletet, ne ess a filozofálgatás csapdájába! Ez ugyanis egy ízig-vérig gyakorlati dolog! figyelmeztetett Adam, majd így folytatta: - No de nézzük meg közelebbről a folyamatot. Mi is történik tulajdonképpen ekkor? Ha igazán mélyen megfigyeled önmagadat, és szakadatlanul követed a gondolataid áramlását, akkor megszületik benned a meglátás, miszerint valójában nincs benned semmilyen gondolkodó entitás. Tehát az a valaki, aki látszólag figyeli a gondolatokat, valójában egy a gondolattal. Az én, az ego, a kommentátor, a megfigyelő -, nevezzük, ahogy tetszik - valójában maga a gondolat. Tehát nem csak úgymond egy része a gondolatnak, hanem ő maga a gondolat. 78

Fontos, hogy ezt a dolgot te is tisztán lásd, mert enélkül nincs értelme továbbmennünk. Egyszerűen nem fogod érteni, vagy sokkal inkább látni azt, amiről beszélni fogok - mondta Adam. - Huh. De akkor mégis ki az az entitás, vagy már nem is tudom, hogy nevezzem, aki felismeri ezt a tényt? Kell, hogy legyen egy felismerő! - mondtam értetlenkedve. - Nincs felismerő. Csak egyszerűen felismerés van. Tehát nem te ismered fel ezt a tényt, hanem a felismerés megtörténik és kész. De nem valamikor a jövőben, hanem most, pillanatról pillanatra...Nos ez az amit intellektuális úton soha nem láthatsz meg. Miközben beszélgetünk elkerülhetetlen, hogy időnként személyes névelőket használjak, enélkül ugyanis nagyon nehézkessé válna a köztünk lévő párbeszéd. De ez ne zavarjon meg! Újra csak azt tudom mondani, hogy: Önmegfigyelés, barátom! Tehát megint csak arra kérlek, hogy ne csak hallgasd a szavaimat, hanem kísérletezz, és lásd meg önmagadban is mindazt, amiről itt szó esik. Egyszerűen csak kísérd végig magadban a gondolataidat pillanatról pillanatra. Maradj együtt velük, ne szakadj el tőlük, és akkor minden letisztul -mondta Adam. - Hmm. Rendben - mondtam, miközben elkezdtem vizsgálni a bennem zajló folyamatokat. - Valóban azt látom, hogy egyedül csak a gondolkodás folyamata az, ami létezik. Tehát nincs én aki gondolkodik, érez, lát vagy hall. Az érzés, látás, hallás önmagukban létező jelenségeknek tűnnek. Mindezt egy folyamatosan áramló folyóhoz tudnám hasonlítani... De ezt valóban nehéz szavakra átfordítani – mondtam. - Igen. Láthatod, hogy az én, a gondolkodó tulajdonképpen a gondolkodási folyamat délibábja. Amikor látsz egy délibábot, azt hiheted, hogy egy valódi oázist látsz. Azonban ez az oázis csak a fény a levegő, és a talaj különös játékaként létrejövő káprázat. Ha közelebb mész a délibábhoz, akkor ez a szemfényvesztés egyszerűen szertefoszlik, lelepleződik. Hasonlóképpen van ez az énnel is. Ha – képletesen szólva - közelebb mész hozzá, ami csak az önmegfigyelés során történhet meg, akkor egyszerűen lehull a lepel, és ettől kezdve az én illúziója már nem fogja uralni a gondolataidat, a cselekedeteidet, az életedet. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a kép, amit eddig önmagunkról alkottunk valótlan. Sőt megszületik bennünk a felismerés, miszerint bármilyen képet is alkossunk bármiről illetve bárkiről, az nem lehet valós. Ezek a képzetek ugyanis pusztán az én-képzethez, az egóhoz hasonló illuzórikus gondolatkivetítések. Nos, ettől kezdve az elme már nem alkot képet 79

önmagában semmiről. Ekkor a fejünkben lévő szüntelen csacsogás megszűnik, az elme elcsendesül, és a jelen pillanatba lehorgonyozva egyszerűen feltárul benne a színtiszta torzítatlan valóság, ami nem más...mint a szeretet. Bár tudom, hogy ez a fogalom napjainkra már nagyon elcsépeltté vált, mégis a beszélgetésünk alatt maradjunk ennél a kifejezésnél. Nos, barátom ez egy olyan dimenzió, melybe gondolkodás, képzelet sohasem férkőzhet. Ugyanis szavakkal lehetetlen leírni olyasvalamit, ami túl van minden szón, és ezáltal minden gondolaton. A gondolatnélküliség minőségét lehetetlen gondolkodással megragadni. Ezt az egyet talán gondolkodás útján is be lehet látni. - nevetett Adam, majd így folytatta:- Ha valóban követsz, és kísérletezel azzal amiről beszélek, akkor láthatod, hogy ez a belső csend nem azt jelenti, hogy az ember megkukul és olyan lesz, mint egy zsák krumpli – mosolyodott el Adam. - Sokan, akik valójában lusták ahhoz, hogy ténylegesen utánajárjanak az igazságnak, és ragaszkodnak a saját következtetéseikhez, ezt képzelik. Csakhogy a csend nem közelíthető meg kiokoskodással, azaz belső zajjal. - Egyértelmű. Mint ahogy korábban mondtad, a hóvirág szó sosem lesz azonos a hóvirággal. Ugyanígy bármi, amit a csendről elképzelünk, vagy elgondolunk, az már nem lesz azonos a csend tényével. Mindezt tudatosan meg kell élnünk ahhoz, hogy lássuk mit is takar ez a szó valójában - tettem hozzá. - Pontosan. A csendes elmében az intellektust, a memóriát már a szeretet, vagyis az intelligencia, a bölcsesség irányítja az énközpontú gondolatok helyett. Tehát most, miközben beszélek hozzád, szavakat használok, amelyeket az elmém a saját memóriájából merít. Ugyanakkor az elmém mentes mindenféle képzettől, tehát a formavilág mögötti valóság továbbra is torzítatlanul csapódik le benne. De úgy is fogalmazhatnék, hogy a szavak, melyeket most hallasz a jelen csendjéből formálódnak... A csendes elme rendkívül friss, rugalmas, és mozgékony. Azt is mondhatnám, hogy olyan, mint egy fürge kristálytiszta hegyi patak. Ezzel ellenben a rugalmatlan, megkérgesedett elme, mely mindig a múlttal vagy a jövővel foglalkozik, és elmulasztja a jelen pillanatot, olyan mint az állóvíz, mely idővel erjedő ingovánnyá alakul. Ha szomjas vagy, melyikből iszol szívesebben? - kérdezte Adam. - Ez nem kérdés... - válaszoltam. - Tehát most már látnunk kell, hogy ebben az énközpontú gondolatoktól, a 80

kommentártól mentes belső csendben nem jelenhet meg aggodalom, félelem vagy kétség. S ez a rendkívüli, határtalan, éber csend mindenhová elkísér. Lehetsz éppen egy nyugodt erdei tisztáson, vagy akár egy nagyváros sűrű, zajos forgatagában, egyre megy. Továbbá, az ilyen minőségben működő elme számára egyszerűen nem létezik olyan fogalom, hogy „én”, sem pedig olyan, hogy „te”. Ebben az állapotban csak egyfajta központ nélküli, ideológiáktól mentes „Mi” létezik, amire a beszélgetésünk során a szeretet szót fogom használni - foglalta össze röviden a lényeget Adam, majd ezt kérdezte: - Egyébként folytassam? Érdekel még ez a téma? - Igen! - biztattam. - Nos, a szeretet nem olyasvalami, amiért dolgoznunk kell, amit felhalmozhatunk, vagy amiből vehetünk és adhatunk. A szeretet nem egy érzelem, vagy valamiféle görcsös ragaszkodás egy másik személyhez, vagy tárgyhoz. Továbbá a szeretet nem a gyűlölet, vagy a félelem ellentéte, mint ahogy azt sokan hangoztatják. A szeretet egyszerűen túl van minden ellentétpáron. A jó és rossz, imádat és gyűlölet, férfi és nő, születés és halál és hasonló kettősségek egyszerűen nem érintik, ám mégis jelen van mindegyik mögött. Azt is látnunk kell, hogy a szeretet nem valamiféle megvalósítandó eszme. Ha a szeretet az életedben csak eszme szinten van jelen, akkor valójában becsapod önmagadat, és azokat akikkel megosztod a nézeteidet. Ha csak prédikálsz róla, belül azonban tele vagy félelemmel, aggodalommal, frusztrációval, irigységgel és agresszióval, akkor valójában egy saját magad teremtette álomvilágban élsz. Ebben az esetben pusztán olyan vagy, mint egy papagáj, aki egyfolytában csak ismételget egy szót, és néhány jól hangzó definíciót, melyekről fogalma sincs, hogy valójában milyen jelentéssel bírnak. Szóval ez is egy elkerülendő csapda. A

szeretet

nem

más,

mint

tiszta

együttérzés,

bölcsesség,

intelligencia,

felelősségérzet, határtalan szabadság, félelemnélküliség, az örök jelenlét, ártatlanság, az öröm, a kreativitás és a szépség forrása, mely mentes a birtoklásérzettől, az ítélkezéstől, bármiféle eszmétől vagy dogmától, az énképtől és egyéb hamis képzetektől. A szeretet a világegyetem anyagi formái mögött megbúvó egyetlen élő és igaz valóság, mely most is jelen van. Minden más illúzió. De vigyázz, ezt ne úgy értsd, hogy a formák nem léteznek, és minden, ami most körülvesz: tehát a fák, a hegyek, a folyó, vagy az ember, aki melletted ül és beszél hozzád csak káprázat. Nem erről van szó. Az egyedüli illúzió a közted és a környezeted között lévő határvonal, melyet a gondolatok teremtette 81

látszat én hoz létre. Eddig követhető, amit mondok? - kérdezte Adam. - Azt hiszem igen. Tehát miután az elme elcsendesül, azaz az én káprázata szertefoszlik, az emberi tudat a szeretet minőségében működik tovább? - kérdeztem. - Nem egészen. Már nem beszélhetünk többé emberi tudatról. Az emberi tudat elcsendesedett, és ezzel megszűnt. Helyét a „Mi” tudat, a szeretet veszi át, mely nem egy kifejezetten az emberi fajhoz köthető sajátosság, hanem az univerzum törvénye. Ott van a fűszálban, egy kőben, egy kitörni készülő vulkánban, a bolygók mozgásában, a tavaszi szellőben, és mint ilyen; osztatlan, határtalan, önmagában harmonikus és egész - mondta Adam, majd kis szünet után így folytatta: - Teo, a kérdésed alapján az az érzésem, hogy valahol lemaradtál. Talán túlságosan előrerohantam. Ahhoz, hogy mindezt valóban tisztán lássuk, először ténylegesen meg kell ismernünk az emberi tudat természetét. Ezért javaslom, hogy a vizsgálódásunkat terjesszük ki most erre a területre. Persze csak ha te is szükségesnek érzed - mondta Adam. - Igen, folytasd kérlek – válaszoltam. - Nos, mi emberek ugyebár azt gondoljuk magunkról, hogy valamiféle egyéni tudattal rendelkező, környezetünktől elkülönült lények vagyunk. Az igazság azonban az, hogy amit önmagunkban egyéni tudatként érzékelünk, valójában az egész emberiség, tehát mindnyájunk tudata. Az egyéni és a kollektív emberi tudat tehát valójában egyek. Ezért azt mondom, hogy figyeld és ezáltal értsd meg önmagad, és azzal az egész emberiséget megismered - mondta Adam. - Huh. Várj! Ezt nem egészen értem. Hogy lehetne az én tudatom azonos mondjuk a tiéddel? Ha valóban így lenne, akkor most látnom kellene mondjuk az emlékeidet. Tudnom kellene, hogy mit csináltál például tegnap – mondtam. - Félreértesz. Te a memóriáról, az emlékekről beszélsz, melyek természetesen egyedi lenyomatot képeznek minden egyes emberi agyban. Persze zárójelben megjegyzem, hogy vannak olyan képességek, mint például a telepátia, mely segítségével az egyes elmék úgymond megoszthatják egymással a tartalmukat, de a vizsgálódásunk szempontjából ez most lényegtelen. Tehát ez a jelenség most ne zavarjon meg, mert itt most nem erről beszélek. Én emberi tudat alatt a pszichénk szerkezetét értem, amibe olyan dolgok tartoznak, mint például az aggodalom, agresszió, halálfélelem, irigység, magány, kéj, vonzódás a rituálékhoz, és a hiedelmekhez, öröm, kedvesség vagy éppen az unalom stb. 82

Amikor például aggodalmaskodom mondjuk a megélhetésem miatt, akkor ugyanazt érzem, amit te, hasonló esetben. Tehát nem hasonló érzést élek át, hanem ugyanazt. Térben ugyan máshol, időben pedig máskor, de valójában ugyanaz az érzet jelenik meg bennünk - mondta Adam. - Hmm. Tehát amikor örülök, akkor az nem az én saját örömöm, hanem az egész emberiség öröme. Vagy amikor szomorú vagyok és szenvedek, az valójában az egész emberiség szomorúsága és szenvedése - gondolkodtam hangosan. - Ahogy mondod barátom. A társadalmunk a maga háborúival, elkülönült nemzeteivel, gazdasági, politikai rendszereivel pedig tulajdonképpen ennek az amúgy igencsak bonyolult és szövevényes emberi tudatnak a tükörképe. Ez végső soron azt jelenti, hogy felelős vagy mindenért, ami a fejedben történik. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogyha mondjuk tőlük több ezer kilométerre két nemzet között háború dúl, akkor ahhoz nekik az ég világon semmi közük sincsen. A háború azonban a bennünk lévő agresszió és nacionalizmus

manifesztálódása.

Ha

nem

akarsz

több

háborút,

vagy

gazdasági

kizsákmányolást látni a világban, akkor hagyj fel magadban az erőszak, a fösvénység, a hatalomvágy valamint a nacionalizmus összes (!) formájával, és aztán cselekedj! Így tetteidben nem lesz többé ellentmondás. Ezzel teheted a legtöbbet egy békés világ érdekében. Azok akik szívükben haraggal, agresszíven küzdenek a békéért – bár nincsenek ennek tudatában - valójában csak azt érik el, hogy tovább erősítik a világban azt, ami ellen harcolnak. Viszont ha csak néhány tucat ember felhagy önmagában, azaz a saját hétköznapi életében ezekkel a romboló érzetekkel, akkor az olyan folyamatokat idéz elő mindannyiunkban, - tehát akár a bolygó legtávolabbi szegletében élő embertársainkban is - melyek képesek egy teljesen új, intelligencia alapú emberi társadalmat teremteni. Ezért ha gyökeres változást akarunk látni a világban, akkor nem a különféle társadalmi reformokkal meg a politikusok ígéreteivel kell törődnünk, hanem azzal, ami a fejünkben van. Amikor reggel kócos hajjal és borostás arccal a tükör elé állsz, nem a tükröt kell fésülgetni, és megborotválni hanem önmagadat. Az átalakulásnak először benned kell megtörténnie, a külvilág pedig idővel követni fogja a belsődben lévő változásokat. Ehhez azonban kivételes éberségre van szükségünk, mely átitatja létünk minden pillanatát mondta Adam. - Erről most eszembe jutott egy régi ismerősöm, egy volt kollégám, aki mindig rettentően

fel

tudott

háborodni,

amikor 83

valamilyen

gazdasági

kizsákmányolással

kapcsolatos hír jelent meg valamelyik médiában. Órákig képes volt ecsetelni, hogy a nagytőkés oligarchiákat miként kellene móresre tanítani, és vég nélkül tudott panaszkodni arról, hogy milyen piszkos, anyagias ez a világ. Aztán ugyanez az ember, amikor elment a piacra, hogy vegyen magának valamilyen felesleges kacatot, egyből alkudozni kezdett a kofával. S amikor sikerült valamit áron alul megszereznie, valóságos győzelmi mámorban úszott. Mellesleg szabadidejének nagy részét azzal töltötte, hogy áruházi katalógusokat böngészett, hogy kiderítse, hogy az általa vágyott dolgokat hol tudja a lehető legolcsóbban megvenni. Ekkor már nem számítottak a korábban bőszen hangoztatott elvek. Még az egészen filléres dolgokban is azt nézte, hogy számára mi hozza a legtöbb hasznot, pedig egyáltalán nem kellett nélkülözésben élnie - mondtam. - Ezt hívják vakságnak. Az emberek többsége ellentmondásban van önmagával, méghozzá úgy, hogy ezt nem is látja. Ezen csakis úgy változtathatunk, ha magunkban is meglátjuk és feloldjuk ezeket az ellentmondásokat - tette hozzá Adam. - Hmm. Szeretnék feltenni egy kérdést, ami lehet, hogy nem a legjobb, de...- kezdtem bele a mondatba, de Adam félbeszakított: - Teo, most olyan területeken barangolunk, ahol nem létezik olyan, hogy jó kérdés... - Igen, de valahogy mégis furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy akkor mi is a helyzet ezzel a reinkarnációnak nevezett dologgal - böktem ki végül csak azért is. - Ha követtél volna, akkor most nem kellene erről beszélnünk. De ezt semmiképpen sem szemrehányásképpen mondom, félre ne érts! Csak egy baráti megjegyzés volt, és nem fogok kibújni a válasz alól. Tehát ha arra célzol, hogy vannak e egyéni elkülönült lelkek, akik időről - időre újraszületnek a földön emberként, vagy bármilyen más lényként, akkor a válaszom egyértelműen nem. Meglátásom szerint nem létezik semmiféle felsőbbrendű én, nincs semmilyen előző vagy következő élet, sem pedig túlvilág vagy távoli mennyország -, vagy éppenséggel valamiféle pokol - ahová majd egyszer eljutunk. Ezek az eszmék az emberi fantázia termékei, melyeket egyrészről azért hozunk létre, hogy ügyesen elkerüljük a halállal és a hétköznapi létünk problémáival -, illetve az ezekről alkotott képzeteinkkel való közvetlen szembesülést... – mondta Adam, majd látszólag nagyon elgondolkodott valamin, és egy mély lélegzetvétel után így folytatta: - A másik ok, ami miatt oly görcsösen kapaszkodunk az efféle az eszmékbe pedig az, hogy elkerüljük az alapvetően állatias lényünkkel, ösztönvilágunkkal, azaz a valódi önmagunkkal való közvetlen, azonnali 84

szembesülést. Valamiért szeretnénk különbnek érezni magunkat a többi élőlénytől. Az állatias jelzőt egyébként nem negatív, vagy pesszimista értelemben használom. Ez egyszerű tény. Ugyan varrhatunk magunknak szép míves, selyemtapintású gúnyákat, lefürödhetünk naponta négyszer, teletömhetjük a fejünket emelkedett eszmékkel, végezhetünk komoly arccal különféle rituálékat, azonban a tény attól még tény marad... Tehát a reinkarnációs, illetve a túlvilágról szóló bárminemű képzet meglátásom szerint hamis. - No de Adam, számtalan olyan eset van, amikor valakinek leellenőrizték a reinkarnációs emlékeit, és azok valóban helytállónak bizonyultak - szakítottam félbe Adamet kissé tudálékosan. - Teo, még mindig nem látod azt, amiről beszélek. Egy ideje olyan érzésem van, mintha egy betonfal lenne közöttünk... Az emlékek alapján történő önmeghatározás, illetve én képzet a káprázat. Tehát nem az emlékek ténye illúzió, hanem a memória termékeként összeálló szubjektum, énkép, illetve a másokról: emberekről, élőlényekről, tárgyakról vagy éppenséggel eszmékről, helyzetekről stb. alkotott képzeteink. Annak a jelenségnek, hogy egy emberi agy memóriájában más, már halott, elporladt testek memóriatartalma is megjelenik, valójában az ég világon semmi jelentősége sincsen...Az, hogy ennek fontosságot tulajdonítasz -, legyen szó éppenséggel valós emlékképekről vagy akár fantázia termelte képzetekről – csak saját tudatlanságodat, vakságodat tükrözi. Ha az igazságot akarod látni, akkor azt itt és most keresd, ne elmúlt dolgokban, ne a memória látszatépítményeiben, melyek csak az elszeparáltság illuzórikus képzetét táplálják benned! A valóságot csak önmagad szakadatlan, erőltetéstől, ambíciótól, elvárásoktól és ítélkezéstől

mentes

objektív

megfigyelése

tárhatja

fel

számodra.

Egyedül

ez

eredményezhet valódi önismeretet. Ezt már nem tudom és nem is akarom tovább vesézni Teo. Lépjünk tovább! - mondta Adam, majd rövid csend után így folytatta: - Nos, az emberi tudat, ez a szüntelen mozgásban lévő áramlat, tulajdonképpen pillanatról pillanatra inkarnálódik a magukat egymástól elszeparált lénynek képzelő emberi elmékben. Mondhatnám azt is, hogy mi emberek valójában egy tőről fakadunk. - Jó, azt hiszem értem. Tehát akkor van valamiféle láthatatlan közös tő, ami...- vontam volna le a következtetést, azonban Adam félbeszakított: - Láthatatlan?! Jaj Teo, dehogy! Miről beszéltünk mindezidáig? Önmegfigyelés, emlékszel? - kérdezte a fejét csóválva. 85

- Oh igen, az önmegfigyelés során feltárul a közös tőnek, tehát az emberi tudatnak a természete - mondtam. - Igen, de ne csak papagájként ismételd a szavaimat, hanem légy jelen kérlek, mert enélkül… - Tudom, csak az időnket pocsékoljuk – fejeztem be a mondatot. - Teo, te vagy az emberi tudat, te vagy az a bizonyos közös tő! Nincs elkülönültség!... Ne értsd, amit mondok, hanem lásd! Most is, ebben a szent pillanatban, hiszen amiről beszélünk az itt van, él, mozog és áramlik! A látás intelligencia, a tudás, az értés itt most zsákutca, illúzió! Így hát ne alkoss semmilyen képzetet arról, amit az emberi tudatról, illetve bármi másról mondtam! Lépj túl a szavaimon, és pillanatról pillanatra lásd meg végre ezt a közös tőt magadban; tehát az érzéseidben a gondolatvilágodban, a hétköznapjaidban, a kapcsolataidban!...És ha szükségesnek érzed, változtass! Önmagadon belül! Pontosabban légy te a változás, a transzformáció! A világ csak így alakulhat át. Első a belső, a külső másodlagos. Az úgynevezett külvilágban mindig az jelenik meg, ami belül van...Oh, miért, és meddig kell mindent ilyen szájbarágós módon magyaráznom?! Mi olyan nehéz ebben? Kísérletezz Teo, kísérletezz! - fakadt ki Adam, majd így folytatta – Ne haragudj, lépjünk tovább! Tehát amikor a közös tudat tényét valóban felismered, attól kezdve világossá válik számodra, hogy amit mással cselekszel, azt valójában önmagaddal teszed. Továbbá az, ahogy önmagadhoz viszonyulsz, hatással van az egész emberiségre. Ha ezt a tényt te magad fedezed fel, és léted minden egyes pillanatában ténylegesen látod az igazságtartalmát, akkor a „szeresd embertársaidat” nevű hangzatos jelmondat nem csak egy eszme, vagy valamiféle parancs, hanem kézzelfogható valóság lesz a számodra. De ne tulajdoníts semmilyen jelentőséget a szavaimnak! Járj utána, hogy valóban úgy van-e, ahogy mondom! Ne higgy nekem! Lehet, hogy tévedek, nem? Bár ez számomra nem hit, hanem bizonyosság. Mégis, barátként azt tanácsolom, hogy ne ess a hit és a képzelet csapdájába, hanem kutakodj, vizsgálódj, és ha elégedetlen vagy a válaszommal, áss mélyebbre, de ne kérdezd senkitől, hogy hogyan vagy merre tedd ezt! Barátom, használd végre az agyadat, ezt a kivételes, kifinomult műszert! - mondta Adam. - Ezek szerint amikor a szeretet felbukkan bennünk, az egyben az inkarnáció végét is jelenti? Ez a megszabadulás, amit... - Nem tudom Teo. Járj utána! Ne várj tőlem választ! - szakított félbe Adam, miközben keresztbe fonta karjait. Olybá tűnt, mintha direkt megmakacsolta volna magát. 86

Ebben a pillanatban valamiféle erőszakot véltem felfedezni magamban. Mintha csak azért ostromolnám Adam-et a kérdéseimmel, hogy olyan válaszokat, tehát tudást, ismereteket kapjak, amiket aztán valahogy önmagam javára fordíthatok. Abban a hitben voltam, hogy ez az ember tud valamit, amit én nem, és valahogy ki akartam sajtolni belőle ezt a feltételezett titkot. De amint az erőszak - mely valójában én magam voltam ítélkezés nélkül tudatára ébredt önmagának, egyszerűen szertefoszlott. Ez a mozzanat rendkívül felszabadító volt. Adam valószínűleg érezte a bennem végbemenő változásokat, mivel nem szólt semmit. Miközben így szótlanul ültünk a padon egymás mellett, egyszer csak teljesen váratlanul felbukkant bennem az a leírhatatlan belső csend. Ekkor egy kismadár szállt le pár lépésnyire tőlünk. Fejecskéjét ide-oda forgatta, és rövid csivitelésbe kezdett. Aztán ugrott néhányat, majd -, háttal nekünk és a nap melegítő sugarainak - megállt. Fejét balra fordította, csőrét kissé kinyitotta, szárny- és fartollait pedig finoman szétterítette a kiszáradt, poros talajon. Csak figyeltem, ahogy a szellő átjárja és meglebegteti a finom tollpihéit. Látszott rajta, hogy élvezi a napfürdőt, és a lágy, frissítő fuvallatokat. Kis idő elteltével egy közeli fűcsomóból előpattant egy szöcske. A madárka észrevette az óvatlan rovart, és természetes ügyességével rögvest el is kapta. Egy darabig még ott állt, immáron felénk fordulva, csőrében a frissen szerzett zsákmánnyal, majd hirtelen felröppent a közeli tölgyfára, s eltűnt a tarka lombok között. Mindeközben

a

völgyből

harangszó

és

kutyaugatás hallatszott, melyek hol felerősödtek, hol pedig kissé eltompultak. Később valahonnan a messzeségből emberi hangfoszlányokat is hozott felénk a szél. Ahogy így csendben, gondolatok nélkül ültem Adam mellett, valamiféle mély rokonszenv jelent meg bennem minden iránt, ami körülvett. Bár ebben az állapotban a bennem és a körülöttem szavaknak valójában már semmi értelmük nem volt. Ez a csend maga volt a határtalan szabadság. Úgy éreztem, mintha valahol én is benne lettem volna abban a madárban, a pórul járt tücsökben, a harangzúgásban, vagy éppenséggel Adam mondataiban. De akár azt is mondhatnám, hogy mindezek valójában bennem, illetve bennünk éltek. Elmémből egy csapásra kitörlődött a tudásvágy, és helyét a látás, a bölcsesség vette át. Valójában nincs szó, mely vissza tudná adni mindazt, ami akkor ott fenn a szirten történt. Ez a „rejtélyes élmény” azonban csak néhány pillanatig tartott. Idővel szertefoszlott, és már csak az emléke maradt meg bennem. De az már nem volt ugyanaz. 87

- Folytassuk? - kérdezte mosolyogva Adam egy idő után. Bólintottam. - Nézd Teo, a tudatunk tulajdonképpen olyan, mint egy kivételes tehetséggel megáldott szobrász, egyik kezében egy elnyűhetetlen vésővel, a másikban pedig egy kalapáccsal. Életünk pedig olyan, mint egy megformálásra váró hatalmas márványtömb. Ha a szobrász szívében a szeretet, intelligencia és szenvedély tüze lobog, akkor alkotása is ezt fogja tükrözni. A márványt hol határozott, erős ütésekkel, hol pedig finom, aprólékos munkával szép, tetszetős szoborrá formálja. Miközben dolgozik, elméje csendes és nyugodt. Teljesen belefeledkezik alkotásába. Ha munkája közben figyelme mégis elkalandozik, és elvét egy két ütést, nem bosszankodik miatta, hanem legjobb tudása szerint folytatja tovább a művét. Örömmel, könnyedén, fáradtságot nem ismerve. Ha azonban a szobrász aggodalmaskodva, idegeskedve vagy éppenséggel unottan tekint a márványtömbre és csak kényszeredetten, görcsös kézzel ütöget rajta egyet kettőt, akkor alkotásában természetesen nem lesz semmi szépség vagy öröm, csak bosszúság. Ilyenkor a szobrász elkezdi keresni a kifogásokat: „Oh, de vacak ez a márvány, mindjárt visszaküldöm a bányába!” vagy pedig: „Ej de ócska ez a véső, melyik kovács csinálta?”. Miközben így dühöng, próbálja valahogy elfelejteni, hogy a márványt ő fejtette ki a hegy oldalából, és a munkaeszközeit is ő maga készítette. Aztán ahogy reménytelenül nézegeti torz, formátlan, unalmas alkotását, egyre inkább elkeseredik, és dühössé válik. Kétségbeesésében elkezd hangosan kiabálni: „Ó Isteneim, mestereim, felsőbbrendű énem, angyalok, földönkívüliek, politikusok, dicső őseim, szentjeim, bárki aki hallja - segítsetek, vigyétek el innen ezt a rútságot, és faragjatok helyette nekem valami szépet. Nem akarom ezt tovább nézni!” Azonban várhat, kiabálhat, könyöröghet, reménykedhet vagy akár átkozódhat évezredeken át, akkor sem fog jönni senki. Ugyanis ő az egyetlen szobrászművész az egész világegyetemben. A szobrásznak tehát szeretnie kell az anyagot, amivel dolgozik, különben alkotása valóban ocsmány lesz. Fel kell ismernünk, hogy életünk a tudatunkban zajló folyamatok torzítatlan tükörképe. Fel kell ébresztenünk magunkban a létünk iránti szenvedélyt, és szeretetet függetlenül attól,

hogy

éppen

milyen

élethelyzetben

vagyunk.

Ez a

legfontosabb, minden más másodlagos barátom - mondta Adam. - Hmm. Most már érzem, illetve látom azt, amiről beszélsz, Adam. Az önmegfigyelés végül is olyan, mint amikor lemegyek a tópartra, belenézek a kristálytiszta vízbe, és 88

megpillantom az arcképemet. Bizony meglehet, hogy egy kócos, elhanyagolt külsejű lény fog visszatekinteni rám, aki nem egészen olyan, mint amilyennek eddig képzeltem magamat. Ekkor megrettenhetek attól, amit látok, és elrohanhatok, azt kiabálva, hogy: „Nem, én nem ez vagyok! Én egy tündöklő fényszikra vagyok! Majd levedlem ezt a szörnyű testet, és akkor előbukkanok, hogy beragyogjam a világot! ”. De ha már nem akarok többé önámításban élni, akkor ahelyett, hogy elmenekülnék, inkább alaposan megfigyelem magamat a víztükörben, és így végre elkezdhetem helyrepofozni az ábrázatomat. - mondtam. - Igen, előbb utóbb fel kell ismernünk, hogy mi vagyunk azok az érzések, gondolatok, amelyektől szabadulni akarunk. Tehát valójában nem különbözünk tőlük, hanem azonosak, egyek vagyunk velük. Amint ezt a tényt meglátjuk, életünk alapjaiban megváltozik. Ettől kezdve nem rabszolgái, hanem egyre inkább mesterei leszünk önmagunknak - jegyezte meg Adam. - És tudod mi a legfantasztikusabb ebben az egészben? Hogy pusztán azzal, hogy alaposan szemügyre veszem magamat, elkezd kisimulni az ábrázatom. Tehát valóban nincs szükség semmilyen erőfeszítésre, görcsös akarásra, hosszas önanalízisre, illetve hétköznapi értelembe vett cselekvésre. Sőt ezek csak akadályozzák ezt az intelligens folyamatot. Tulajdonképpen ez a szakadatlan, ítélkezéstől mentes passzív...illetve passzívnak tűnő látás ,vagy önmegfigyelés maga a cselekvés! - mondtam hatalmas lelkesedéssel. - Ahogy mondod, Teo. Egyébként ha az önmegfigyelés jelen pillanatban is működik benned, akkor láthatod, hogy mindaz, amit most tőlem hallasz, csupán visszatükröződése a tudatunkban zajló folyamatoknak. Ha ezt valóban megérted, akkor elkezdhetsz változtatni magadon, az életeden, azaz mindannyiunk életén. Mert mint mondtam, mindaz amit magaddal teszel, valójában az egész emberiséggel teszed... Nos Teo, sok mindenről beszéltünk ezidáig. Megengeded, hogy egészen röviden összefoglaljam az eddig elmondottak lényegét? - kérdezte Adam. - Hogyne, persze! - feleltem. - Tehát látnunk kell, hogy boldogtalanságunk okai nem az isteneink haragjában, valamiféle

sorserőkben,

negatív

energiákban,

a

korrupt

politikusokban,

az

iparmágnásokban, vagy az illuminátusokban keresendők, hanem saját magunkban, az énközpontú gondolkozásunkban. Amíg működik bennünk az a bizonyos kommentátor, aki mindent és mindenkit - beleértve önmagát is - címkéz, ítél, összehasonlít, analizál, addig 89

ott lesz közöttünk az a bizonyos elválasztó vonal. Amíg az elszeparáltság káprázata lenyűgözve

tart

bennünket,

addig

ambíció,

versenyszellem,

irigység,

frusztráció,

aggodalom, félelem, különféle belső konfliktusok, és az ezekkel törvényszerűen együtt járó szenvedés fogják uralni és mérgezni az életünket, melyet így továbbra is üresnek és küzdelmesnek fogunk érzékelni. Azonban amikor az elcsendesült elmében feltárul a 'Mi' valósága, akkor az előbb felsorolt jelenségek egyszerűen értelmüket vesztik, és mindennemű erőfeszítés nélkül feloszlanak bennünk. Ez a határtalan csend egyedül az önmegfigyelés által születhet meg bennünk. Ekkor ugyanis az elme úgymond önmagába hatol, feltárja saját szerkezetét, azaz a gondolatokat, az érzéseket, az én központ működési mechanizmusait, és ezzel önmaga mesterévé válik. Ekkor az ismert világ lebomlik bennünk, és felbukkan az ismeretlen, a szeretet, ami kikövetkeztethetetlen, megmagyarázhatatlan, megjósolhatatlan, az emberi intellektus által felfoghatatlan. Az emberi tudat, az őt alkotó különféle imádatokkal, gyűlöletekkel, félelmekkel, ambícióival, azaz énközpontúságával sohasem érintheti a szeretetet. A szeretetbe az egonak teljesen bele kell halnia barátom. Látnunk kell, hogy a szeretetet, az együttérzést, az intelligenciát nem lehet úgymond gyakorolni. Ha mégis ezt tesszük, akkor csak önmagunkat áltatjuk, és csupán az ego újabb kivetülését fogjuk megtapasztalni. A vallásaink, valamint a különféle manapság divatos ezoterikus, spirituális, filozófiai vagy éppenséggel materialista irányzatok azonban éppen erre sarkalnak bennünket. Hol tudatosan, hogy manipulálhatóvá válhassunk, hol pedig öntudatlanul. De ezt a játékot is természetesen mi teremtjük, és tartjuk fent belső minőségünk által. Végül pedig ne feledd, hogy – ahogy oly sokszor elismételtem a mai nap folyamán mindaz, amit a valóságról mondtam neked teljesen lényegtelen! A szeretetről beszélő szavaknak nincs több értelmük mondjuk egy tücsök ciripelésénél, vagy egy levelibéka kuruttyolásánál... Úgy érzem, többet nem mondhatok az elmondhatatlanról barátom. Egyébiránt ha a beszélgetésünk során valóban követtél, akkor a kérdések, melyeket találkozásunkkor feltettél, mostanra már minden bizonnyal teljesen más megvilágításba kerültek, mondhatni aktualitásukat vesztették - mondta Adam. - Ahogy mondod. Úgy látom, hogy az a bizonyos szakadék a különféle spirituális és vallásos eszmék valamint a hétköznapok valósága között valójában bennem van. 90

Gyakorlatilag az egész eddigi életem egy menekülés volt önmagam elől. Valamiféle ideált teremtettem magamban, ami meglehetősen távol állt mindattól, ami ténylegesen voltam illetve vagyok. Energiáim nagy részét pedig abba öltem, illetve arra pazaroltam, hogy valahogy áthidaljam ezt a belső szakadékot az idealisztikus énképem és a valóság között. Rengeteget

kutattam,

módszereket

kerestem,

tanítókkal

találkoztam,

különféle

gyülekezetekbe is ellátogattam, csakhogy valahogy megszüntethessem magamban ezt a rést. Egy ideig mindez kétségtelenül stimulálólag hatott rám. Mintha valamiféle rózsaszín ködfelhő telepedett volna körém, mely végre eltakarta a szakadékot. Úgy gondoltam, hogy ha ebben az állapotban maradok, akkor majd valamikor a jövőben részem lesz valamiféle megvilágosodásban, megváltásban, felemelkedésben – nevezzük, ahogy akarjuk. Azonban egyszer csak eljött egy pont, amikor mindezt megkérdőjeleztem magamban. Láttam, hogy hiába a legsűrűbb, „legrózsaszínűbb” köd, a szakadék attól még ott van, és önámítás azt hinni, hogy egyszer csak el fog tűnni. Ekkor felhagytam az ábrándjaimmal, és úgy döntöttem, hogy többé nem veszek fel semmilyen szemellenzőt. Amikor ez megtörtént, a véletlenek sorozata hozzád sodort. Persze most már egészen bizonyos vagyok afelől, hogy mindez valójában nem is volt véletlen. Beszélgetésünk alatt megértettem, hogy minden, amivel hétköznapjaink során találkozunk a világban, tulajdonképpen önmagunk torzítatlan tükre. Most már tisztán látom, hogy korábbi belső zaklatottságomnak a gyökere abban rejlett, hogy egész életemben csak küzdöttem a saját tükörképemmel. Ebben a pillanatban úgy látom, hogy mostanra az a bizonyos szakadék egyszerűen megszűnt. De hogy ez valóban így van e, azt majd az életem igazolni fogja - mondtam. - Nos én csak egy meglehetősen vázlatos térképet tudtam a kezedbe adni, ami mentén elindulhatsz. Azonban amint megteszed az első lépéseket, látni fogod, hogy valójában nincs is szükséged semmilyen térképre - mondta Adam. •

91

A fiatal férfi frissen ébredt. Az éjjel azt álmodta, hogy Teonak hívták, akit az élet egy Adam nevű rejtélyes emberhez sodort. A fiatalember nyújtózkodott egyet, majd az álom emlékét maga mögött hagyva felkelt ágyából, kisétált faházának teraszára, és leült egy székre, ahonnan csendes mosollyal az arcán figyelte, ahogy ébredezik a természet. Hallgatta a fecskék szokásos reggeli csivitelését, a völgyben fekvő falucskából érkező zajokat, a közelben lévő kutyák nyugtalan ugatását. Megcsodálta a közeli hegy hófehér mészkőszirtjeit, és a terasszal szemben elterülő kert zöld növényeit. Mindeközben gondolatfolyamok születtek és haltak el benne, időnként pedig egyfajta végtelen belső csend telepedett rá, melyben egyfajta belső intenzitás, az aktuális pillanatra kihegyezett rendkívüli érzékenység volt. Teste a külső szemlélő számára élettelennek is tűnhetett, akár egy kőszikla. Alighanem így voltak ezzel a fecskék is, akik a háta mögül lepték meg, és a fejétől csupán néhány arasznyira suhantak el. Mindez fél szempillantás alatt játszódott le. Azonban amikor az emberi agy ilyen kiélezett, éber állapotban van, akkor a pillanat törtrésze alatt zajló események legapróbb mozzanatait is hihetetlen részletességgel képes felfogni. A villásfarkúak ketten voltak. Kergették egymást. A fiatalember először röptük zajára lett figyelmes, majd szinte ezzel egyidőben már arcán is tisztán érezte a fürge szárnycsapások keltette finom légörvények simogatását. Mindeközben látásával és hallásával is követni tudta a villámgyors eseményt. Ekkor megérzett valamit a lét nagyszerű fenségből, és egész lényét valamiféle bizsergető érzés járta át. Kicsivel később felöltözött, útravaló gyanánt zsebébe tömött néhány almát, és nekivágott szokásos reggeli sétájának. Útközben, egy harmatos tisztáson, szalmakalapos, idős hölgy jött vele szemben ruganyos léptekkel, kezében fonott kosárral, mely tele volt frissen gyűjtött gyógynövényekkel. A nő elmosolyodott, és így köszönt: - Jó reggelt csillagom! - Szia Mira néni! Látom ma reggel is bőkezű volt a természet! - mondta a fiatal férfi mosolyogva, miközben belepillantott a nő kosarába! - Úgy ám! És te, merrefelé tartasz ilyen korán? - kérdezte a nő kíváncsian. - Ó, egyszerűen csak kedvem támadt egy kis sétához - válaszolta a fiatal férfi. - Hát nem csodálom. Ma különösen friss, harmatos a hajnal - állapította meg a nő. - Úgy ám!

92

- Lenne kedved este átjönni hozzánk vacsorára? Olyan régen nem beszélgettünk már mondta a nő. - Köszönöm a meghívást, ott leszek! - felelte mosolyogva az fiatalember. Ezután elbúcsúztak egymástól, és mindketten mentek tovább a maguk útján. A fiatal férfi miután keresztülsétált a tisztáson, egy sekély, sebesvízű patakocskához ért. Leguggolt, és tenyerével épp hogy csak megsimította a vízfolyás felszínét. Szívmelengető erőt érzett ebben a hűvös áramlatban. Ezután lenyúlt egészen a meder aljára, és hagyta, hogy alkarja kellemesen elzsibbadjon. Kis idő elteltével felállt, és úgy döntött, hogy elkíséri a patakot egészen a közeli kis tavacskáig. Rövid sétája során azt figyelte, ahogyan az áramlat ide-oda terelgeti a víz tetején úszkáló faleveleket, melyek végül egy lagúna oldalában kisebb-nagyobb halmokba tömörültek. Hamarosan a tó partján találta magát. A víz felszíne tükörsima, színe amolyan bársonyos feketébe hajló volt. A tó fenekéről apró, gyöngyszerű buborékok áramlottak a felszínre, ahol aztán rövid várakozás után kipukkantak. A fiatalember percekig szemlélte ezt a finom jelenséget, mígnem egyszer csak a víz egy szűk, ám egyre szélesedő sávban fodrozódni kezdett. Néhány másodperc múlva már magán is érezte a fuvallatot, melynek iránya és intenzitása minden pillanatban szeszélyesen változott. A tó most már egy egészen más, kissé izgatottabb arcát mutatta a férfinek, akiben immáron megszületett a felismerés, miszerint ő is a természet szüntelen, kecses táncának szerves, elkülöníthetetlen „része”.

93