ELÔSZÓ
Bátyám, Robert Capa arra adott megbízást magának, hogy az ember maga alkotta pokláról, a háborúról készítsen tudósításokat. Együttérzése kiterjedt mindenkire, aki megszenvedte a háborút, és felvételei nem csupán a történelmileg fontos eseményeket örökítették meg, hanem a kisemberek megpróbáltatásait is. Évtizedeken át tragikus fájdalmak szemtanúja volt, aminek elviseléséhez humorérzékébôl és saját rettenthetetlen, tréfásan lebecsült bátorságából merített erôt. Ez a kettô volt jellemének, életének, munkásságának alapvetô vonása. Kissé elmosódva címû könyvében így írt a D-napon szerzett tapasztalatairól: „A haditudósító a saját kezében tartja a tétet – az életét –, amelyet tetszése szerint tehet rá egyik vagy másik lóra, de visszadughatja a zsebébe, akár a legutolsó pillanatban is. Én szerencsejátékosnak születtem. Úgy döntöttem, hogy az elsô hullámban induló E-századot fogadom meg.”
Döntésével azt a tanácsot követte, amelyet fotóskollégái nemegyszer hallottak tôle: „Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel.” De humora, iróniája és vakmerôsége mögött mély érzékenység rejtôzött, amirôl egy másik, jellemzôen keveset mondó megjegyzése árulkodik: „Egy csöppet sem könnyû mindig oldalt állni, ahol az ember képtelen bármit is tenni, azon kívül, hogy rögzíti a körülötte dúló szenvedést.” Robert Capa élete arról tanúskodik, hogy legyôzte a nehézségeket, szembeszállt a kihívásokkal, és nyert a szerencsejátékokban, kivéve az utolsó alkalmat, amikor Indokínában egy aknára lépett, és befejezte a tanúskodást. Családja nincstelen volt, nem telt neki utazgatásra, anyanyelvének aprócska hazája, Magyarország határain kívül vajmi kevéssé vehette hasznát – mégis sikerült meghódítania a világot a kommunikáció egyetemes eszközével, a fotográfiával. Így hát szólni tud mindnyájunkhoz, most is ugyanúgy, mint annak idején. KISSÉ ELMOSÓDVA
5
Rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szeretett. Szegénynek született, és úgy is halt meg. De ránk hagyta páratlan életútjának krónikáját, és vizuális bizonyságát annak a meggyôzôdésének, hogy az emberiség sok mindent el tud viselni, sôt alkalomadtán még gyôzni is képes. CORNELL CAPA New York, 1999. április
CORNELL CAPA, Robert Capa öccse maga is kiváló fotóriporter. Sokáig volt a Life magazin és a Magnum Photos munkatársa. 1974ben New Yorkban megalapította az International Center of Photographyt, amelynek 1994-ig igazgatója volt. Jelenleg az emeritus igazgató tisztét tölti be.
6
ROBERT CAPA
ROBERT CAPA
Robert Capa öt háborút örökített meg fényképezôgépével: a spanyol polgárháborút (1936–39), a kínai ellenállást a japán megszállókkal szemben (1938-ban), a második világháború európai hadszíntereit (1941–45), az elsô arab–izraeli háborút (1948) és a francia–indokínai háborút (1954). Vakmerôbben, mélyebb együttérzéssel még soha senki nem készített fotókat háborúról. Capa eredeti neve Friedmann Endre volt, 1913. október 22-én született Budapesten, középosztálybeli zsidó családban. Szüleinek elegáns divatszalonjuk volt a belvárosban. Öccse, aki Cornell Capa néven szintén fotóriporter lett, 1918-ban született. 1931 májusában a 17 éves Endrét egy éjszakára letartóztatták baloldali tevékenysége miatt, amely Horthy Miklós kormányzó fasiszta rendszere ellen irányult. Mivel a rendôrfôkapitány felesége is náluk dolgoztatott, apja másnap kihozhatta a börtönbôl azzal a feltétellel, hogy a fiú érettségi után azonnal elhagyja az országot. Endre júliusban Berlinbe utazott, ahol ôsszel beiratkozott a Német Politikai Fôiskolára. Itt két féléven át újságírást tanult. A gazdasági válság következtében fokozatosan elszegényedô szülei hamarosan nem tudták tovább támogatni a tanulmányait. A fôiskola elhagyása után Berlinben élô honfitársai (Kepes György, Besnyô Éva) segítségével igyekezett munkát találni. Végül sikerült kifutófiúként elhelyezkednie a kitûnô Dephot fotóügynökségnél, ahol rövidesen fotólaboráns-segéddé, majd fényképésztanulóvá léptették elô. 1932-ben az ügynökség Koppenhágába küldte, hogy felvételeket készítsen a dán diákoknak elôadást tartó Lev Trockijról. A riport nagy sikert aratott, de mielôtt az újdonsült fotóriporter profitálhatott volna ebbôl, 1933 márciusában el kellett menekülnie Németországból, ahol Hitler jutott hatalomra. Endre ekkor hivatalos engedélyt kapott, hogy hazatérjen Budapestre. Innen azonban ôsszel Párizsba utazott, és a Montparnasse kávéházaiban rövidesen megismerkedett és barátságot kötött fotóskollégáival, André Kertésszel, David Seymourral (Chim) és Henri Cartier-Bressonnal. KISSÉ ELMOSÓDVA
7
1934 ôszén André (ekkor már így nevezte magát) találkozott Gerda Pohoryllével, egy német zsidó menekülttel, akivel egymásba szerettek, és össze is költöztek. Gerda gépelte le André képszövegeit, és nemsokára állást is kapott az Andrét képviselô ügynökségnél. André cserében fényképezni tanította Gerdát. 1936 tavaszán, amikor végképp nem sikerült eladniuk felvételeiket, André és Gerda megalkották a hírneves, nagy sikerû amerikai fotóriporter, Robert Capa alakját. Elhatározták, hogy Gerda a szerkesztôségekben Capa fotóiként fogja bemutatni André képeit, és azt állítja majd, hogy óriási szívességet tesz nekik, amikor lehetôséget nyújt a zseniális remete felvételeinek megvásárlására. A szerkesztôk kellôen meg is illetôdtek, sokszoros áron vették meg és közölték a képeket. A Capa név állítólag Frank Capra hollywoodi filmrendezô nevébôl ered, akinek Ez történt egy éjszaka címû, 1934-es remekmûve Claudette Colbert-rel és Clark Gable-lel a fôszerepekben az év legjobb filmjeként Oscar-díjat is nyert, sôt ezt a rendezô és a két sztár külön is megkapta. A Robert név szintén a film világából származik, Robert Taylortól kölcsönözték, aki 1936-ban Greta Garbo szerelmesét játszotta A kaméliás hölgyben. Ezzel egy idôben Gerda is átkeresztelte magát, ô egy ekkortájt Párizsban élô fiatal japán festô, Taro Okamoto vezetéknevét vette fel. A titokzatos Capa kisvártatva csakugyan nevezetes lett. Amikor kiderült a csalafintaság, André ráeszmélt, hogy valóban fel kell nônie Robert Capa hírnevéhez, ki kell érdemelnie azt. 1936 augusztusától kezdtek megjelenni a 22 éves Capa alapos és szenvedélyes tudósításai a spanyol polgárháborúról. Már elsô útján megszületett híres képe a spanyol milicista haláláról, amelyet világszerte óriási elismeréssel közöltek a lapok. Gerda Taro gyakran dolgozott együtt Capával Spanyolországban, de lassacskán önálló fotóriporterré fejlôdött maga is. 1937 júliusában Capa Párizsba utazott képeik eladásáról tárgyalni, de Gerda ekkor nem kísérte el. Madridtól nyugatra, Brunetében fényképezte a harcokat, és egy zavaros visszavonulás során halálra gázolta egy köztársasági tank. Capa, aki feleségül akarta venni Gerdát, soha nem gyógyult ki igazán fájdalmas gyászából. Mivel viszolygott attól, hogy visszatérjen a háborúba, amely elpusztította szerelmesét, 1938-ban hat hónapot Kínában töltött Joris Ivens filmrendezô forgatócsoportjával, amely az elôzô években megkezdôdött japán invázió elleni küzdelemrôl készített dokumentum8
ROBERT CAPA
filmet. Mivel Japán Németország szövetségese volt, a Kínában folyó harcokat világszerte a fasizmussal vívott nemzetközi háború távolkeleti, Spanyolországot pedig a nyugati frontjának tekintették. Ôsszel Capa mégis visszatért Spanyolországba, hogy a visszavonuló, leszerelô nemzetközi brigádot fotózza. Utolsó riportjai Aragóniában, az ebrói csatában és a Rio Serge mellett készültek. A nagy tekintélyû angol magazin, a Picture Post tizenegy oldalt töltött meg a 25 éves Capa képeivel, és itt írta a portréja alá Stefan Lorant: „Robert Capa, a világ legnagyobb háborús fényképésze.” Nem sokkal a második világháború után Capa és barátai, Henri Cartier-Bresson, Chim, George Rodger és William Vandivert megalapították a Magnum nevû, szövetkezet jellegû fotóügynökséget. Élete hátralévô részében Capa tömérdek idôt áldozott a Magnum párizsi és New York-i irodájának irányítására. Nagy lelkesedéssel foglalkozott a fiatal fotósokkal, akiket ô hívott meg az ügynökség tagjai közé. Úgyszólván a családjának tekintette ôket, igyekezett megbízásokat szerezni számukra, bátorította, tanácsokkal látta el a fiatalokat, pénzt adott kölcsön nekik, vacsorákra, összejövetelekre járt velük. Bár 1946-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején mégis Párizsban élt. Szerette és élvezte az életet, délutánonként lóversenyekre járt, esténként mulatókban szórakozott gyönyörû nôkkel, éjszaka pedig pókerezett a barátaival, például Gene Kellyvel és John Hustonnal. A negyvenes évek végén Capa számos megbízáson dolgozott együtt író barátaival. 1947 nyarán a Szovjetunióban töltött egy hónapot John Steinbeckkel, utazásaikról A Russian Journal (Orosz útinapló) címen adtak ki könyvet. A következô évben a Holiday magazin Magyarországra és Lengyelországba küldte Capát Theodore H. White újságíróval, 1949-ben pedig Irvin Shaw társaságában készítette el a Report on Israel (Izraeli riport) címû munkáját. 1954 áprilisában Capa a Mainichi Shimbun kiadóvállalat meghívására három hetet töltött Tokióban, hogy segítsen létrehozni egy új fotós lapot. Tokióban, Oszakában, Kiotóban és mindenütt, ahol megfordult, fôként gyerekeket fényképezett. Itt, Japánban fogadta el a Life megbízását, hogy helyettesítse egy hónapig Indokínában a fényképészüket, akinek anyja halála miatt haza kellett utaznia az Államokba. Capa május 25-én egy francia konvojt kísért, amelynek két kisebb, védhetetlen erôdítményt kellett kiürítenie a Vörös-folyó deltájában. Amikor az oszlop megállt, Capa begázolt egy rizsföld KISSÉ ELMOSÓDVA
9
szélére, hogy fotózni tudja az elôrenyomuló francia szakaszt. Ekkor rálépett egy telepített gyalogsági aknára, és meghalt. A Popular Photography címû folyóirat megemlékezésül egy gyûjteményt közölt a felvételeibôl, amelyekhez John Steinbeck írt kísérôszöveget: „Capa pontosan tudta, mit kell keresnie, és ha megtalálta, mit tegyen vele. Tudta például, hogy a háborút képtelenség lefényképezni, mivel az javarészt emóció. Neki mégis sikerült lencsevégre kapnia ezt az emóciót, mégpedig úgy, hogy melléje célzott. Egyetlen gyermekarcon egy egész nép rettegését volt képes megmutatni. Capa kamerája megragadta és megörökítette az érzelmeket. Sokat utaztam, sokszor dolgoztam együtt vele. Lehet, hogy voltak bizalmasabb barátai, de senki nem volt, aki nálam jobban szerette volna. Szívesen megjátszotta, hogy közömbösen, hanyagul kezeli a munkáját. Egyik sem volt igaz. Képeinek semmi közük nem volt a véletlenhez. A bennük rejlô emóciók eredete a legkevésbé sem esetleges. Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is. Egy világot tudott ábrázolni, és ez a világ Capa világa volt.” RICHARD WHELAN
RICHARD WHELAN kultúrtörténész, a Robert Capa: A Biography (Robert Capa életrajza) címû könyv szerzôje. Cornell Capával együtt számos könyvet állítottak össze Robert Capa fotóiból. Egyéb megjelent mûveinek témaköre a koreai háború politikai történetétôl Alfred Stieglitz életrajzáig terjed.
Robert Capa haditudósító, Nápoly, 1943.
GEORGE RODGER FOTÓJA
1 1942. nyár
Semmi, de semmi értelme nem volt már, hogy reggelenként kikecmeregjek az ágyból. A Kilencedik utcában laktam, egy háromszintes kis épület legfelsô emeletén, hatalmas tetôablakok alatt, a sarokban egy irdatlan méretû ággyal meg egy telefonnal a padlón. Egyéb berendezési tárgyat nem is tartottam benne – még egy órát sem. Ébreszteni a fény ébresztett, sosem tudtam pontosan, mennyi az idô, és nem is érdekelt különösebben. Egész vagyonom egy ötcentesre apadt. Úgy döntöttem, ki se mozdulok a paplan alól, amíg telefonon rám nem csörög valaki valami ajánlattal, lett légyen az ebédmeghívás, újabb meló vagy legrosszabb esetben némi kölcsön. A telefonnak eszébe sem jutott megszólalni, a gyomrom bezzeg annál hangosabban korgott, és rájöttem, hogy immár hiába is próbálkozom alvással. Kifelé fordultam az ágyban, és észrevettem, hogy a házinénim három levelet csúsztatott be az ajtó alatt. Az utóbbi hetekben már egyedül csak a telefontársaság meg az elektromos mûvek leveleztek velem, ezért a rejtélyes harmadik postaküldemény kiugrasztott párnáim közül. Az egyik levelet természetesen az Edison Consolidated küldte. A második a belügyminisztériumból jött, és arról tájékoztatott, hogy én, Robert Capa, aki korábban magyar állampolgár voltam, jelenleg azonban semmilyen meghatározható állampolgárságom nincs, mostantól kezdve potenciálisan ellenséges külföldinek minôsülök, és mint ilyen, köteles vagyok haladéktalanul beszolgáltatni összes fényképezôgépemet, látcsövemet és lôfegyveremet, továbbá különleges engedélyért kell folyamodnom, valahányszor 15 kilométernél távolabbra szándékozom elutazni New Yorkból. A harmadik levél a Collier’s fôszerkesztôjétôl származott. Kiderült belôle, hogy miután a szerkesztôségben kerek két hónapig kotlottak a lapkivágataim albuma fölött, hirtelen-váratlan az a meggyôzôdésük támadt, miszerint mégiscsak én vagyok a legkiválóbb harctéri fotóriporter, így hát fölöttébb örvendenének, ha elfogadnám a felkérésüket, és felszállnék a 48 óra múlva Angliába induló hajóra, amelyen már helyet KISSÉ ELMOSÓDVA
13
foglaltak számomra. Mindehhez egy 1500 dollárról szóló csekket is mellékeltek, elôlegként. Hát ez bizony elég érdekes problémát jelentett. Ha lett volna írógépem és kellôen szilárd jellemem, azonmód megírom a Collier’snek, hogy jelen pillanatban ellenséges idegennek minôsülök, és nemhogy Angliába, de még New Jerseybe sincs jogom elutazni, ráadásul az egyetlen hely, ahová elvihetem a fényképezôgépeimet, az a városháza, közelebbrôl az Ellenséges Külföldiek Vagyontárgyainak Megôrzô Részlege. Írógépem azonban nem volt, csak egy ötcentesem a nadrágzsebemben. Úgy döntöttem, feldobom. Ha fej, nekivágok, és akár gyilkolok is, hogy eljussak Angliába, ha viszont írás, érintetlenül visszaszolgáltatom a csekket, és elmagyarázom a helyzetet a Collier’snek. Feldobtam az ötcentest, és mit tesz isten – írás lett! Még abban a másodpercben ráeszméltem, hogy egy ötcentes nemigen rejthet jövôt, okosabb tehát, ha megtartom – és kápéra váltom – a csekket, aztán majdcsak elvergôdöm valahogy Angliába. A metrón elfogadták az ötcentest. A bankban elfogadták a csekket. A bank mellett beültem a Janssen étterembe, és bereggeliztem – hatalmas reggeli volt, két és fél dollárt fizettem érte. Ez megoldotta a problémát. Utóvégre 1497,50 dollárral mégsem állíthattam be a szerkesztôségbe, a Collier’s tehát határozottan bajba került. Elolvastam újra a levelüket, hogy ellenôrizzem, csakugyan 48 óra múlva indul-e az a hajó. Aztán elolvastam újra a belügy levelét is, és törni kezdtem a fejem, hogy hol kéne belevágni a dologba. Utóvégre alig valamire volt csak szükségem, mindössze egy felmentésre a sorozóbizottságtól, egy kiutazási, valamint visszatérési engedélyre az Egyesült Államok külügy- és belügyminisztériumától, továbbá egy angol vízumra meg az útlevélszerûségre, amelybe ez utóbbit beleütik. Nem engedhettem meg magamnak, hogy mindjárt az elején egy „nem”-be ütközzem, ezért egy megértô fület kellett keresnem. Ami engem illet, én elég nagy bajban voltam. Mármost az Egyesült Államok ekkortájt kezdte csak kapiskálni, mit jelent bajban lenni, az angolok ellenben több mint két éve háborúztak, úgyhogy ôk alighanem hozzászoktak már a bajhoz. Elhatároztam tehát, hogy elôször az angolokhoz fordulok. A Janssen étteremtôl alig öt perc járásra esett a repülôtér. Ott kiderítettem, hogy nem egészen hatvan perc múlva indul egy gép 14
ROBERT CAPA
Washingtonba. Vettem rá egy jegyet, vagyis a Collier’s pénze tovább fogyatkozott. Két és fél órával késôbb Washingtonban egy taxi letett az angol nagykövetség elôtt, ahol közöltem a portással, hogy a sajtóattaséval szeretnék beszélni. Bevezettek egy talpig tweedbe burkolt, szerfölött vörös és unott képû úriemberhez. Bemutatkoztam neki, és mivel nem tudtam, mivel kezdjem a históriámat, egyszerûen a kezébe nyomtam a két levelet, amit a Collier’stôl, illetve a belügytôl kaptam. Az elsôt szemrebbenés nélkül, teljesen kifejezéstelen arccal olvasta végig, ám amikor a másodikat letette, halvány mosolyféle játszott a szája körül. Ettôl kissé felbátorodtam, és elôhalásztam neki az Edison Consolidated még felbontatlan levelét, amelyben, mint pontosan tudtam, arról értesítettek, hogy hamarosan kikapcsolják nálam a villanyt. Az úriember intett, hogy foglaljak helyet. Amikor végre megszólalt, meglepôen emberinek bizonyult. A háború kitöréséig a geológia professzora volt. A hadüzenet éppen Mexikóban érte, ahol boldogan tanulmányozta a kihunyt vulkánok csúcsát borító talaj összetételét. A politika soha nem érdekelte különösebben, de hiába, a háború az háború, és ôt berendelték sajtóattasénak. Azóta az ô feladata visszautasítani a különféle kérelmeket és ajánlkozásokat a brit birodalom megkímélése érdekében. Az én esetem azonban, állította határozottan, fejhosszal veri az összes eddigieket. Mondhatni, világelsô vagyok! Mélységes részvét fogott el iránta, és azonmód meghívtam ebédre. Átmentünk hát a Carltonba, de mialatt asztalra vártunk, számos száraz martinit kellett elkortyolgatnunk. Vendégem hangulata ettôl jelentôs mértékben felpezsdült, és kezdtem úgy érezni, hogy a Collier’s mellett az attasé meg a brit birodalom sem fog szabadulni tôlem. Amikor végre asztalhoz vezettek minket, felragadtam az étlapot, és indításnak fejenként egy tucat Blue Point osztrigát rendeltem. És mivel öt évvel korábban, még Franciaországban, súlyos összegeket fektettem be mûveltségem fejlesztésébe az italok terén, nem felejtettem el, hogy az összes angol krimiben, amelyben Lord Peter Whimsey felbukkan, az osztrigát mindig a Montrachet nevû, csodálatos fehér burgundival öblítik le. A 21-es évjáratú Montrachet itt az itallap legvégén szerepelt, fölöttébb magas árral. Mindazonáltal szerencsés választásnak bizonyult. Asztaltársam elmesélte, hogy tizenöt évvel ezelôtt, franciaországi nászútján ugyanezzel a borral igyekezett imponálni ifjú hitvesének, így hát mire az üveg fenekére néztünk, már Franciaország – és a Montrachet – iránti szerelmünkrôl KISSÉ ELMOSÓDVA
15
vallottunk egymásnak. A második üveg mellett megállapítottuk, hogy mindketten egyforma hévvel szeretnénk kihajigálni a németeket a belle France földjérôl, a Carlos Primero konyakkal kísért kávé után pedig már azt is elárultam neki, hogy három évet töltöttem a köztársasági csapatokkal a spanyol polgárháborúban, vagyis jócskán van okom szívem mélyébôl gyûlölni a fasisztákat. Miután visszatértünk a nagykövetségre, az attasé azonmód feltárcsázta a külügyminisztériumot. A nagykutyát, akihez bekapcsolták, a keresztnevén szólította, majd elôadta neki, hogy itt ül az irodájában a „jó öreg Capa”, és létfontosságú, hogy átjusson Angliába, így hát tizenöt perc múlva ott lesz nála, átvenni a ki- és beutazási engedélyét. Azzal letette a kagylót, és a kezembe nyomott egy cetlit a ráfirkantott névvel, én meg negyedórával késôbb bemasíroztam a külügyminisztériumba. Egy roppant elegáns úr fogadott, aki egy nyomtatvány rubrikáiba jegyezte nevemet, címemet és foglalkozásomat, ezt aláírásával látta el, és közölte, hogy a kész okmányokat másnap reggel kilenckor átvehetem New Yorkban, a Staten Island-i bevándorlási hivatalban. Aztán az ajtóig kísért, ahol egy pillanatra engedett ridegségébôl, rám kacsintott, hátba veregetett, és „sok szerencsét” kívánt. Attasé barátom a nagykövetségen némileg komor aggodalommal fogadott, ez azonban rögtön elpárolgott, amint beszámoltam elsô lépésem sikerességérôl. Ekkor a New York-i angol fôkonzult hívta fel. Tudatta vele, hogy a „jó öreg Capa” Angliába utazik, és minden irata tökéletesen rendben van, éppen csak útlevele nincs. Tíz perccel és több rendbeli telefonhívással késôbb a tengerészeti attasé, a geológia professzora meg én a nagykövetség kis bárjában ültünk, és az utam sikerére koccintgattunk. Sajnos lassacskán indulnom kellett, hogy le ne késsem a repülôjáratomat, de a tengerészeti attasé még a távozásom elôtt megígérte, hogy kódolt üzenetben értesíti az Egyesült Királyság minden kikötôjét, miszerint egy hajón érkezem, fényképezôgépekkel és filmekkel felszerelve, szíveskedjenek tehát minden lehetô módon a segítségemre lenni, és épségben leszállítani a londoni Admiralitásnak. A New York felé tartó repülôgépen megállapítottam magamban, hogy az angolok nagyszerû népség, bámulatos humorérzékük van, és amikor a lehetetlennel kell megbirkóznunk, nem árt, ha van belôlük néhány a ház körül.
16
ROBERT CAPA
Másnap délelôtt a New York-i fôkonzul megjegyezte, hogy az esetem igencsak furcsa – de hát igencsak furcsa ez a háború is. Aztán elém rakott egy csöppet sem furcsa fehér papírlapot, mondván, írjam rá a nevemet, magyarázzam el, miért nincs útlevelem, és ismertessem utazásom célját. Leírtam hát, hogy a nevem Robert Capa, születtem Budapesten, de Horthy tengernagy és a magyar kormányzat nemigen rajongtak értem, igaz, én sem rajongtam értük soha, ráadásul mióta Hitler magához csatolta Magyarországot, a magyar konzulátus vonakodik ugyan kijelenteni, hogy nem vagyok magyar, de azt sem hajlandó igazolni, hogy magyar vagyok, én pedig mindaddig, amíg Magyarországon Hitler az úr, elszántan tagadom is az utóbbit; továbbá születésembôl eredôen mindkét ágon bôségesen rendelkezem zsidó nagypapákkal, azonkívül gyûlölöm a nácikat, és úgy érzem, hogy fotóim hatékony propagandát jelenthetnek velük szemben. Amikor átadtam a papírt a fôkonzulnak, kissé aggasztottak a helyesírási és nyelvtani hibák, ô azonban ráütötte a különbözô pecséteket, körülkötötte egy kék masnival – és megszületett az útlevelem. Négy-öt jelentéktelenebb engedély még tengerre szállásom reggelén is hiányzott. Anyám, aki ekkor már New Yorkban élt, elkísért körutamra, s mialatt én megpróbáltam begyûjteni a pecsétes papírfecnik utolsó nélkülözhetetlen darabjait, ô a taxiban várt rám. Valahányszor visszaültem mellé, csak nézett rám szótlanul, és az arcomról igyekezett leolvasni az eredményt. Valósággal kettéhasadt aznap délelôtt a lelke – egyik fele az én érdekemben hôn remélte, hogy sikerül megszereznem a hiányzó okmányokat, és útra kelhetek, a másik fele, gyötrôdô anyai szíve azért fohászkodott, hogy ne sikerüljön nekem semmi, ne mehessek el egy újabb háborúba. Mire végül összeszedegettem minden papírt, másfél órával lekéstem a hajóm menetrendszerû indulásának idejét. Anyám abban reménykedett, hogy már rég fel is szedték a horgonyt. De amikor lefékeztünk a rakparton, még ott találtuk a rozoga, mocskos, vén kereskedelmi hajót. Egy öles termetû ír zsaru állta el az utunkat. Megmutattam neki az irataimat. – Hát maga jól elkésett – mondta. – Most aztán csipkedje magát! Anyám nem kísérhetett ennél tovább. Le is vedlette magáról menten „a harcos hôsies anyja” szerepét, és kibújt belôle a szeretô jiddise máme. Hatalmas, gyönyörû barna szemébôl csak úgy ömlött KISSÉ ELMOSÓDVA
17
a sokáig visszafojtott könnyek áradata. A közel két méter magas ír zsaru átkarolta százötven centiméteres kis mamám vállát, és gyengéden így szólt hozzá: – Hölgyem, hadd hívjam meg egy italra. Búcsúpuszit cuppantottam anyám arcára, és feliramodtam a hajópallóra. Az utolsó, amit az Egyesült Államokból láttam, az ír zsaru meg anyám háta volt, amint átbandukolnak az úttesten a hirtelen elvigyorodó felhôkarcolók tövében meghúzódó kocsma felé.
18
ROBERT CAPA