EGY Megérkezés a fagyba. Halál a szunnyadó csarnokok mélyén. Puritán elmélkedés.
Murdin Eyclone-t üldözve jutottam el a Hübriszre, a 41. évezred 240. esztendejének Szunnyadásán. Ez az évszak a Hübrisz huszonkilenc holdhónapból álló évébõl tizenegy hónapig tart, s ekkortájt a felügyelõkön kívül, akik meleg kabátjaikban, kezükben póznára akasztott lámpáikkal járõröznek a hibernációs sírkamrák körül, életnek nyomát sem lehet látni. Azokban a fagyos, bazalt- és keramitcsarnokokban aludtak és álmodtak a Hübrisz nagyjai, várván az Olvadást, a Szunnyadás és Pezsgés közötti, közbülsõ évszakot. A szél ezernyi, tûhegyes foggal mart az ember bõrébe, s a fagyos sírboltokon túl, míg a szem ellátott, vastag hó és jégréteg borította a tájat. Odafönt idegen csillagok pislákoltak a hosszú-hosszú éjszakában – az egyik épp a Hübrisz napja, melytõl a planéta most oly messze járt, s melynek fénye és melege nagysokára az Olvadást is elhozza majd. Miközben a felfegyverzett kutterem leereszkedett, fûtött testkesztyût és vastag, téli ruházatot öltöttem magamra. Ennek ellenére, alighogy kiléptem, a fagy még a többrétegû ruhán keresztül is azonnal utat talált. A szemeim könnybe lábadtak, s a hideg a légcsövembe mart. Még szerencse, hogy 11
a tudós szakértõm idõben felkészített a helyi kulturális szokásokból és tudnivalókból, így azonnal leeresztettem a fagyvizoromat, s vacogva próbáltam kivárni, míg a fûthetõ mûanyag maszk alatt leolvadnak az arcomra és szempilláimra dermedt könnycseppek. A leszállópálya végében gondnokok vártak, akiket az elõreküldött, asztropatikus üzenet figyelmeztetett az érkezésemre. Fénypálcáikat tiszteletteljesen hajtották meg elõttem, s a fagyos, éji levegõ szinte gõzölgött a fûtött ruháikból áradó melegtõl. Biccentettem nekik, s a vezetõjüknek felvillantottam a hivatali jelvényemet. Néhány lépéssel odébb hójáró várakozott – rozsdabarna, húszméteres, sí- és lánctalpakon álló, nyílhegyforma monstrum –, s ez vitt minket tovább, át a fagyott hóval borított lapályon, egyre messzebb a leszállópálya pislákoló fényeitõl. A jármû lámpái ellenére az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy vakon futunk a kihalt tájra telepedõ éjszakában. A hójáró szûk kabinjában öten kuporogtunk – három gondnok, Lores Vibben, és jómagam –, és igyekeztünk minél közelebb húzódni az állott, meleg levegõt keringetõ fûtõtestekhez. A gondnokok egyike egy adattáblát nyomott Vibben kezébe. A nõ kíváncsi pillantást vetett rá, majd átnyújtotta nekem. Feltoltam a fagyvizorom, és a látüvegemet keresve a zsebembe túrtam. A borostyánsárga félhomályban e nélkül nemigen fogok boldogulni. Vibben egy halvány mosoly kíséretében a saját zsebei egyikébõl varázsolta elõ a látüvegem. Hálásan biccentettem, majd az orromra biggyesztettem, és nekiláttam az olvasásnak. Épp végeztem az utolsó oldallal, mikor a hójáró csikorogva megállt. – A Kettõ-Tizenkettes Sírbolt – mutatott elõre az egyik gondnok. Ismét feltettük a vizorainkat, és kiszálltunk. A hójáró lámpáinak fényében csillogó jégkristályok kavarogtak a feltámadt szélben. Hallottam már csontrepesztõ hi12
degrõl, de ez… olyan hideg volt, hogy magamban a Császárhoz fohászkodtam, hogy soha többé ne kelljen éreznem. A vastag ruházat ellenére majd megfagytam. Fájtak az ízületeim, remegett minden porcikám, s még a szám íze is megkeseredett tõle. Az elmém ugyanolyan lomha lett, mint a testem, és ez nagyon nem tetszett. A Kettõ-Tizenkettes Sírbolt egy hibernációs kamrákkal teli épületóriás volt, a széles Birodalmi Sugárút nyugati végében. A Hübrisz uralkodó elitjének tizenkétezer-száznegyvenkét tagja várta itt mélyálomban szunnyadva az Olvadást. Felballagtam a jéggel borított, fekete kõlépcsõkön, de a bejárat elõtt megtorpantam. – Hol vannak a Sírbolt gondnokai? – Épp ellenõrzõ körúton – mondta az egyik kísérõnk. Vibbenre pillantottam, és megcsóváltam a fejem. Erre õ a prémes, fûthetõ ruhája egyik zsebébe csúsztatta a kezét. – Õk is tudnak az érkezésünkrõl? – fordultam a gondnokokhoz. – Mindjárt utánanézek – mondta a vezetõnk, akitõl az adattáblát is kaptuk, és felsietett a lépcsõn. A másik kettõ mellettünk maradt, de szemmel láthatóan roppant módon feszélyezte õket a jelenlétünk. Biccentettem Vibbennek, s beléptünk az épületbe. Az egyik alsó teraszon bukkantunk rá a vezetõnkre, aki döbbenten bámulta a hóban fekvõ testeket. Négy gondnok összetört hullája hevert a lába elõtt, mellettük a foszforeszkáló fénypálcáik. – D… de hogyan… – dadogta értetlenül. – Maradjon itt! – mondta neki Vibben, és elõhúzta a lézerpisztolyát. Az élesített rúna sárga fénnyel izzott a markolaton. Én is elõvettem az energiapengém, és aktiváltam. A Sírbolt déli bejárata nyitva állt, s bentrõl aranyló fény szûrõdött ki. Úgy tûnt, a legcsúfabb félelmeim kezdenek beigazolódni. 13
Vibben lépett be elõször. Lassan haladt, s a fegyverével a keskeny, magas csarnokot pásztázta, ahonnan minden irányba folyosók nyíltak. Ezeken át lehetett megközelíteni azokat a hatalmas, bazaltkõbe vágott termeket, ahol a függõfolyosókkal összekötött hibernációs kamrák százai sorakoztak. Mintha a Birodalom leghatalmasabb és leggrandiózusabb hullaházába sétáltunk volna be. Vibben csöndben jobbra fordult, így én az elsõ, balkézre nyíló folyosót választottam. Be kell valljam, mostanra már kezdett úrrá lenni rajtam a vadászösztön. Hamarosan véget ér a hajsza, és pontot tehetek egy hat éve húzódó ügy végére. Idestova már hat hosszú éve üldöztem Eyclone-t, s ez alatt az idõ alatt bõven volt idõm tanulmányozni a módszereit. Odáig fajult a dolog, hogy minden éjjel róla álmodtam. De ennek már hamarosan vége! Szinte már a szagát is éreztem. Idebent mintha nem lett volna olyan hideg, így levettem a vizorom. Víz csöpögött a mennyezetrõl, s percrõl percre érezhetõen egyre melegebb lett. Hibernátoraik méhében lassan ébredezni kezdtek Hübrisz nemesei. Túl korán. Túl korán! Eyclone elsõ embere egy nyugat-keleti keresztfolyosóból rontott nekem. Feléje perdültem, s az energiakardom pengéje azelõtt vágta át a torkát, hogy a jégcsákányával lesújthatott volna. A következõ egy déli folyosóban támadt rám, a harmadik keletrõl érkezett, s egyre csak jöttek, mind többen és többen. A jobb oldali folyosók irányából üvöltözést és lézersugarak sivítását hallottam. – Eisenhorn! – sikoltotta a rádióba Vibben. – Eisenhorn! Bajban van. Félfordulatból hasítottam föl a következõ támadóm gyomrát, s a belei gõzölögve ömlöttek a hideg kõre. Ez is, mint Eyclone minden embere, fûthetõ ruhát viselt, és valami olyan 14
szerszám volt nála, amivel nem csak a jeget lehetett darabokra hasogatni. Annak ellenére, hogy fürgén mozogtak, volt valami a mozgásukban és a sötét, élettelen pillantásukban, ami azt sugallta, hogy ész nélkül, csupán más akarata által vezérelten cselekszenek. Az antik, elegáns energiakard, amit maga az inxi perjel áldott meg, ismét lecsapott, s öt villámgyors mozdulattal végeztem a három támadómmal. – Eisenhorn! Futásnak eredtem, s a lépteim nyomán magasra fröccsent a most már tócsákban álló, olvadt víz. Lövések. Alig húsz méterre. Hörgõ sóhaj. Vibben egy fagyasztócsövön hevert, arccal lefelé, s a vére máris kásás masszává állt össze a jégnél is hidegebb fémfelületen. Nyolc holttest feküdt körülötte, s a padlón, alig karnyújtásnyira a pisztolya. A markolat kijelzõjén látszott, hogy az energiacella kiürült. Negyvenkét standard éves vagyok – bár az Inkvizíció mércéjével mérve még igencsak fiatal –, s egész eddigi életemben hideg, érzéketlen embernek ismertek. Volt, aki egyenesen kegyetlennek és szívtelennek titulált. Nem vagyok az. Vannak érzéseim, rendelkezem empatikus készséggel, de van bennem egyfajta – és a mestereim talán épp ezt tekintik a legfõbb erényemnek – makacs, monomániás akaratosság. S az akarat ezen megnyilvánulása egész eddigi karrierem során jó szolgálatot tett. Ez öntött belém bátorságot a legkilátástalanabb helyzetekben, és ez adott erõt, hogy szembenézzek bármivel, amit csak ez az aljas és sötét univerzum képes rám okádni. A fájdalom, a félelem vagy épp a szomorúság olyasféle luxus volt, amit nem engedhettem meg magamnak. Lores Vibben öt és fél éven át szolgált. Ez alatt kétszer mentette meg az életem. Segítõmnek és testõrömnek tekintette magát, pedig igazság szerint inkább volt a bajtársam, akivel vállvetve harcoltunk. 15
Mikor felfogadtam a Tornish klánok uralta, nyomorgó világán, a harci tapasztalata és az emberfeletti szívóssága miatt volt rá szükségem. Idõvel aztán rájöttem, milyen éles elméjû, higgadt és szellemes is tud lenni. Most pedig csak egy élettelen, vérbe fagyott húsdarab. Egy hosszú percig némán álltam mellette. Ennyit megkövetelt a becsület.
Kikapcsoltam az energiakardot, s miután a tokjába csúsztattam, ismét bevettem magam a hibernációs kamrákat szegélyezõ galéria árnyai közé. A Sírboltra nehezedõ csöndben csak az olvadó jég monoton csöpögése hallatszott. Elõhúztam a hónaljtokból a pisztolyom, ellenõriztem a tárat, majd bekapcsoltam a rádiót. Eyclone biztosan figyeli a rádióüzeneteket, úgyhogy a Glossziát használtam, azt a titkos kódnyelvet, amit csak én és a közvetlen munkatársaim értettek. A legtöbb inkvizítor elõbb-utóbb kénytelen kialakítani valamiféle titkos kommunikációs formát az efféle esetekre. Vannak bonyolultabbak, és vannak egyszerûbbek. A Glosszia, aminek az alapjait én magam terveztem jó tíz évvel ezelõtt, meglehetõen komplex volt, s folyamatosan bõvült és formálódott. – Rózsatövis Égisznek. Alant vérszomjas fenevad. – Égisz felemelkedik, az ûr színeiben – jött Betancore azonnali és pontos válasza. – Rózsatövis, bõséggel, tûz lángja megfogyatkozva. Egy pillanatig csönd volt az éterben. – Tûz lángja megfogyatkozva? – kérdezte Betancore. – Megerõsítve. – Orka út! Elefántcsont mintázat! – Mintázat elutasítva. – Égisz felszáll. Azzal bontotta a vonalat. 16
Számítottam rá, hogy Vibben halálhíre megrázza, de biztosra vettem, hogy ez nem fogja befolyásolni a teljesítményét. Midas Betancore forrófejû, lobbanékony természetû férfi volt, de épp ez volt az egyik oka, hogy kedveltem. És alkalmaztam. Óvatosan kiléptem az árnyékok közül. A Scipio-típusú tengerészgyalogsági nehézpisztoly elefántcsont-berakásos markolata megnyugtatóan simult a tenyerembe. Tíz töltény volt a tárban, amik közül akár egy is képes volt tenyérnyi lyukat tépni egy emberbe. És szükség esetére volt még négy tartalék táram a csípõmre csatolt övtáskában. Már nem is emlékszem, hol szereztem a Scipiót. Évek óta használtam, mikor egy napon Vibben elkérte, és leszerelte a markolat keramitborítását. A kopott felületbe eredetileg a birodalmi sast és a Haditengerészet mottóját gravírozták, de ezeket a keramitlapokkal együtt eltökítette. Helyette másnapra faragott elefántcsont borítást kerített. Azt mondta, a Tornishon bevett gyakorlat, hogy mindenki saját, egyedi díszekkel látja el a fegyverét. Az új markolat mindkét oldalán elnagyolt emberi koponyák látszottak. A szemgödrükben vért hullató, tövises futórózsa – a vércseppeket apró, vörös féldrágakövekkel oldotta meg –, s alatta girbegurba betûkkel a nevem. Jót nevettem rajta, de egy kicsit szégyelltem is a fura fegyvert, s volt, hogy legszívesebben elõ sem húztam volna. Most, hogy Vibben halott volt, kezdtem csak megérteni, milyen tisztelettel adózott nekem, hogy ekkora munkát fektetett egy pisztolymarkolatba. Megfogadtam, hogy ezzel a fegyverrel fogom megölni Murdin Eyclone-t.
Õfelsége, a kegyelmes Istencsászár Inkvizíciójának tagja vagyok, s filozófiai elkötelezettségem tekintetében az amalathiánus csoporthoz tartozom. A kívülállók számára a szer17
vezetünk minden tagja egyforma. Számukra inkvizítorok vagyunk, akiket félelem és gyanakvás övez. Hogy megdöbbennének, ha tudnák, hogy a színfalak mögött a frakcióink néha késhegyig menõ ideológiai vitákba bonyolódnak. Vibbent is meglepte, mikor rászántam egy délutánt, és megpróbáltam elmagyarázni neki. Némileg leegyszerûsítve a dolgot, az inkvizítorok egy része puritán, mások radikális nézeteket vallanak. A puritánok az Inkvizíció tradícióit és törvényeit követik, s megpróbálják megtisztítani az emberlakta Birodalmat a gonoszság legelemibb megjelenési formáitól – a mutánsoktól, az idegenektõl és a démonoktól. A puritánok mindenre gyanakvással tekintenek, ami eltér a tiszta emberi genomtól, a Ministorium vallási tanításaitól és a Birodalmi Törvény betûjétõl. Az efféle inkvizítorok hagyománytisztelõk, keményvonalasok és kíméletlenek. Ez a puritán út. A radikálisok viszont hisznek benne, hogy bármilyen eszköz elfogadható és megengedhetõ, ha az segíti az inkvizítort célja elérésében. Úgy tudom, nem egy közülük megérti és használja is a tiltott tudást – mint például az idegen technológiát vagy épp a hipertér mágiáját –, s az emberiség védelmében tûzzel harcol a tûz ellen. Épp elégszer hallottam már az érveiket, s minden alkalommal ugyanarra a következtetésre jutottam. A radikális út eretnekség. Hitvallásomat tekintve puritán vagyok, s választásomat tekintve amalathiánus. A monodomináns filozófia szigorúsága gyakran csábítónak tûnik, de eszközeiket tekintve olyan ridegek, és olyan minimális mozgásteret engednek, hogy az már nekem is sok. A nevünket az Amalath hegyén tartott konklávéról kaptuk. A célunk a birodalmi status quo fenntartása; felkutatunk és megsemmisítünk minden olyan külsõ vagy belsõ személyt és csoportot, akik ennek meggyengítésére törekszenek. 18
Hisszük, hogy egységben az erõ, ahogy azt is, hogy a változás a legnagyobb ellenségünk. Hisszük, hogy az Istencsászárnak terve van velünk, de az Õ útjai kifürkészhetetlenek, s míg nem hozza tudomásunkra az Õ szent elgondolását, a mi kötelességünk, hogy fenntartsuk a Birodalom stabilitását. Ironikus, hogy épp mi, akik egységet vagyunk hivatottak fenntartani, marakodunk egymással frakciókra szakadva. Ennek ellenére mi vagyunk a Birodalom gerince, s a vérében keringõ antitestek, amik felveszik a harcot testi és lelki fertõzéssel, õrülettel, idegen invázióval. El sem tudok képzelni magasztosabb módot a Birodalom és az emberiség szolgálatára. Ilyen vagyok hát én, Gregor Eisenhorn, negyvenkét éves, puritán, amalathiánus, tizennyolc éve inkvizítor. Magas vagyok, széles vállú, erõs testfelépítésû. Szóltam már az akaratom erejérõl, s a kardot is jól forgatom. Mit mondhatnék még? Az arcom borotvált, a hajam sûrû, és éppoly sötét, mint a szemem. Ezek a dolgok azonban jóval kevésbé fontosak, mint az, hogyan öltem meg Murdin Eyclone-t.
19
KETTÕ A holtak ébredése. Betancore dühe. Aemos bölcselete.
Az árnyak közt osontam, olyan halkan, ahogy csak tudtam. Aztán hátborzongató hang kélt, s a sokszorosára erõsödve hullámzott végig a visszhangos termeken és csarnokokon. Sikolyok. Jajveszékelés. Hörgés. Öklök és tenyerek tompa puffanásai a hibernátor-szarkofágok fedelén. A szunnyadók lassan ébredezni kezdtek, a testük sajgott a dehibernációval járó sokktól, s ahogy kezdett tisztulni az elméjük, azt is megértették, hogy a saját, mélyhûtött koporsóik foglyai. Sehol egy testõr, kriogén mérnök vagy legalább egy gondnok, aki kiengedné õket. Se melegítõ hatású, sejtregeneráló italok, se roboráló injekciók, se masszõrök, akik gondjaikba vennék az ébredezõk elgémberedett tagjait. Eyclone-nak hála, a Hübrisz tizenkétezer-száznegyvenkét nemese ébredezett a Szunnyadás derekán, bõven a tervezett idõpont elõtt, illetve a megfelelõ és szükséges orvosi felügyelet nélkül. Biztosra vettem, hogy perceken belül mind belefulladnak a tartályokat megtöltõ, hibernáló folyadékba. A tudós szakértõm szavai jártak a fejemben. Az épület belsejében van egy irányítóterem, ahol legalább a tartályok zármechanizmusát kioldhatom. Bár, végül is, mi értelme volna? A szükséges orvosi felügyelet nélkül úgyis mind odavesznek. 20
És, míg én az irányítótermet keresem, Eyclone-nak bõven jut ideje kereket oldani. Ismét a Glossziát használtam, és utasítottam Betancore-t, hogy riassza a gondnokokat. Egy percen belül már arról informált, hogy a mentõalakulatok úton vannak. A kérdés azonban még mindig ugyanaz volt. Miért? Mi volt Eyclone célja mindezzel? Egy káoszimádó számára semmi szokatlan nem volt a tömeggyilkosságban és emberáldozatban. Azonban kell, hogy legyen itt valami más is… valami több, mint pusztán a gyilkosságok maguk. Ezen rágódtam, miközben átvágtam a Sírbolt nyugati szárnyába vezetõ csarnokok egyikén. A vízelvezetõkbõl jeges vízzel kevert, bûzös folyadék bugyogott föl, s lassan már bokáig gázoltam a szennyes áradatban. A fuldoklók egyre kétségbeesettebben püfölték a hibernátor-szarkofágok fedelét, s a dübörgéssé erõsödõ hang még a lövés zaját is majdnem elnyomta. A lézersugár alig egy arasszal a nyakam mellett cikázott el, s a mögöttem lévõ hibernátor fedelét ütötte át. A vad dübögést mintha késsel vágták volna el, s a csövekbõl áradó folyadék halványpirosra színezõdött. Arrafelé lõttem, amerrõl a lézersugár érkezett, s a Scipio akkorát szólt, hogy még én is megilletõdtem. Válaszul két újabb lézersugarat kaptam. Egy kõ térelválasztó elem mögé húzódtam be, és egy egész tárat lõttem ki a folyosóra. Az üres töltényhüvelyek gõzölögve hullottak a hideg vízbe, s a kordit füstje csípni kezdte a szemem. Ahogy az utolsó töltényt is kilõttem, visszabújtam a fedezékembe, és új tárat csúsztattam a pisztolyba. Újabb lézersugarak, aztán egy ismerõs hang: – Eisenhorn? Te vagy az, Gregor? Eyclone. Azonnal megismertem a hangját. És eszem ágában sem volt válaszolni. 21
– Halott vagy, Gregor! Te is tudod! Ugyanolyan hulla, mint ezek itt mind! Halott, halott, halott! Bújj elõ, és intézzük el gyorsan! Szó se róla, ügyesen csinálta. A lábam megrándult, s minden szándékom ellenére a hang irányába akart vinni. Tucatnyi csillagrendszer ismerte és félte Eyclone elméjének erejét és bûvös hangját. Azokat a sötét tekintetû barmokat is nyilván ezzel vette rá, hogy jégcsákánnyal essenek egy inkvizítornak. Szerencsére nem õ volt az egyetlen, aki efféle adottságokkal bírt. Van, amikor célszerûbb óvatosan használni az elme és a szavak erejét, hogy elõcsalogassuk vele a célpontot. És van, amikor úgy csapunk le vele, mintha gépágyúval lõnénk rá három lépés távolságból. Tudtam, hogy ez most nem a finom megoldások ideje. Elmélyítettem a hangom, és a szavakba sûrített hatalommal csaptam le. – Elõbb te mutasd magad! – kiáltottam. Eyclone védelmét nem sikerült áttörnöm. Nem is számítottam rá. Hozzám hasonlóan õ is évek óta edzette az elméjét, ami köré mostanra már erõs, mentális falakat emelt. A két lövésze azonban könnyû préda volt. Az elsõ kibotorkált a folyosó közepére, és üres tekintettel dobta el a lézerpisztolyát. A Scipio felmorajlott, s a nagy kaliberû lövedék lerobbantotta a koponyája tetejét. Az, aki mögötte tántorgott, egy villanás alatt belátta, hogy mekkora bajba került, és lerázva magáról a mentális parancsot, ismét tüzet nyitott. Az egyik lövése megperzselte a kabátom ujját. Két kézre fogtam a nehéz pisztolyt, aztán egy pillanatra kifordultam a fedezékbõl, és fejbe lõttem. A lövedék az orra alatt ment be, széttörte a felsõ fogsorát, s vérrel és csontdarabkákkal terítette be a háta mögött a falat. Az ujja még holtában is az elsütõbillentyûre szorult, s a nagy energiájú fénysugarak nem egy hibernátort kilyukasz22
tottak. Bûzös, szerves hulladékkal teli víz ömlött a folyosó padlójára, és a mûanyag zárólap mögött valaki még hangosabban kezdett üvölteni. A sikoltozás ellenére is hallottam a rohanó léptek zaját. Eyclone futásnak eredt. Én meg utána. Át a csarnokon, a mesterséges fényben fürdõ folyosókon, egyik galérián a másik után. A sikolyok és a kétségbeeset dörömbölés… A Császár irgalmazzon nekik, és nekem is, mert az biztos, hogy ezt soha nem fogom tudni elfelejteni. Ezer meg ezer ember, akik lassú kínhalálra ébrednek, amibõl nincs menekvés. Mocskos, szemét Eyclone! Ezért a pokol legmélyebb bugyrában fog égni! Ahogy felértem a harmadik galériára, láttam, hogy velem párhuzamosan fut. Aztán õ is észrevett engem. Azonnal megtorpant, és rám lõtt. Hátraugrottam, de a lézersugár így sem sokkal került el. Csak egy pillanatra láttam, de így is felismertem. Alacsony, inas férfi, barna köpenyben. Az állán gondosan ápolt kecskeszakáll, a szemében végtelen rosszindulat. Visszalõttem, de ekkorra õ már ismét futásnak eredt, s csak a lõszert pazaroltam. Láttam, hogy az alant nyújtózó galéria felé veszi az irányt. Rohantam, ahogy csak bírtam, aztán, ahogy leértem… õ már nem volt sehol. Behúzódtam egy hibernátor mögé, és letéptem magamról a fûthetõ kabátot. Kezdett nagyon meleg lenni a Kettõ-Tizenkettesben. A galéria üresnek tûnt, de így is vártam még két percet. Semmi. Lassan, elõreszegezett pisztollyal kezdtem a szemközti lépcsõsor felé araszolni. Tíz métert sem tehettem meg, mikor kibukkant egy hibernátor-szarkofág mögül, és rám lõtt. Az, hogy ott és akkor nem haltam meg, nem az ügyességemnek köszönhetem, csupán a vak, tréfás kedvû Sorsnak. 23
Mert abban a pillanatban, ahogy Eyclone meghúzta a ravaszt, a kriotartályok csövei végre engedtek. Hibernátorok százai nyíltak ki egyszerre, meztelen, kétségbeesetten üvöltõ embereket öklendezve a zavaros vízzel teli folyosóra. Eyclone lövései hármukkal végeztek, s egy negyediket is halálra sebeztek. Az õ haláluk váltotta meg az én életem, mert nélkülük azok a lézersugarak bizony megöltek volna. Hallottam Eyclone sietõs lépteit, és utána vetettem magam. Átugrottam a megégett, füstölgõ tetemek fölött, mikor egy kéz kulcsolódott a lábamra, s majdnem a földre rántott. A negyedik volt az, a sebesült. Csupaszon vacogó, középkorú nõ volt, aki a csizmámba kapaszkodott, és zokogva rimánkodott kegyelemért. Eyclone lövése átégette a hasfalát, és perforálta a beleit. Egy pillanatra majdnem meginogtam. Egy fejlövés azonnal megszabadítaná a lassú kínhalál fájdalmától, de… nem tehettem. Ezek itt a Hübrisz nemesei. S onnantól kezdve, hogy magukhoz térnek, már nem kegyes halált látnának a dologban, hanem gyilkosságot. Évekre itt ragadnék, míg sikerülne a jogi útvesztõiket megjárva tisztáznom magam. És ezt mindenképp el akartam kerülni. Leráztam magamról a kezét, és ismét futásnak eredtem. Tán úgy véled, rosszul tettem? Visszás talán, hogy az inkvizítori kötelességet az emberi elébe helyeztem? Talán igen. Még mindig sokszor eszembe jut az a nõ, és dühít, hogy nem segíthettem neki. De, ha megvetsz azért, mert hagytam kínhalált halni, te biztosan nem vagy inkvizítor. Nincs meg benned hozzá a szükséges erkölcsi tartás. Mert végezhettem volna vele, megszabadítva a kínjaitól, s ezzel egy pillanatra az én lelkem is megnyugodott volna. Ugyanakkor elszalasztom Eyclone-t, talán évekre a Hübriszen ragadok, s eközben ezrek… vagy talán milliók halnak meg, mert nem vagyok ott, hogy megóvjam õket. Arrogáns nézet? Talán igen. 24
S talán épp ezért tekinti az Inkvizíció érdemnek az arroganciát. Örömmel hagyok veszni egy életet, ha közben százakat és ezreket menthetek meg. Egyesek meghalnak, hogy mások – többen – élhessenek. Ez ennyire egyszerû. Elég megkérdezni Aemost. Õ tudja. Ennek ellenére néha még mindig álmodom a nõ haláltusájáról. Ha másért nem is, ezért sajnálhatsz.
Csarnokokon vágtunk át, folyosókat másztunk meg, s vagy két galériával odébb kezdett lassulni az üldözés irama. Eddigre már százaknak sikerült kiszabadulnia a hibernátorokból, s most a hidegtõl, a fájdalomtól és a sokktól félvakon vonaglottak a folyosók padlóján. A nyöszörgésük és jajveszékelésük kezdett elviselhetetlen lenni, csakúgy, mint a mindent átjáró bûz. Felém nyúló kezeket söpörtem félre, meztelen testeken léptem át, s bár nem segíthettem rajtuk, groteszk módon mégis épp õk, a szenvedõk és haldoklók voltak, akik segítettek nekem. Itt is, ott is füstölgõ holttestek hevertek, s a lézerpisztoly ütötte sebek világosan mutatták, merre menekül Eyclone. A következõ folyosó végén egy szervizalagút nyitott ajtajára bukkantam, ami egy masszív, az egész épületen átívelõ lépcsõsorra nyílt. Szabályos közönként elhelyezett parázsgömbök világították meg a lépcsõházat, hosszú árnyakat festve a falakra. Fentrõl lövéseket hallottam, így két marokra fogtam a Scipiót, s a falhoz lapulva, minden lépcsõfordulót alaposan ellenõrizve indultam a hang irányába. Épp úgy, ahogy Vibben tanította. A jelzés szerint a nyolcadik emeleten jártam, ahol a gépek moraja szinte kézzelfoghatóan töltötte be a teret. Egy újabb nyitott ajtóra bukkantam. Mögötte azonban nem csupán egy következõ galéria nyílt, hanem egy szürke, fém25
borítású ajtó is, ami – a felirat alapján – a központi kriogén generátorokhoz vezetett. A résnyire nyitott ajtó mögül füst és zaj szûrõdött ki. Odabent tágas csarnok fogadott, melynek boltíves mennyezete egészen a Síbolt tetejéig nyúlt. Az itt mûködõ gépek olyan õsiek és hatalmasak voltak, hogy könnyebben el tudtam volna képzelni õket egy ûrhajóban, mint itt. Nem is jártam messze az igazságtól. Az adattábla szerint, amit még a hójáróban olvastam el, ezeket a kriogenerátorokat eredetileg azok a hajók használták, amik az elsõ telepeseket szállították erre a világra. Leszállás után ezek köré építették föl az elsõ településeiket, s a hatalmas kõépületek falai mögött még mindig a vénséges hajótestek lapultak. Ami pedig a generátorokat illeti, azokat egy technomágus testvériség tagjai – a flotta technikusainak leszármazottai – tartották karban, és mûködtették évezredek óta. Ez a rozsdamentes fémötvözetbõl készült kriogenerátor hatvan méter magas volt, s mattvörös színben pompázott. Olyan volt, mint egy gigantikus fa, melybõl hõcserélõ-ágak nyúltak minden irányba, s melyre vezeték-liánok kúsztak föl. A benti, forró levegõ szinte vibrált a zajtól, és – bár a mennyezetre szerelt, hatalmas ventilátorok maximális teljesítménnyel mûködtek –, ahogy beléptem, a hõségtõl azonnal kivert a víz. Láttam, hogy a falak mentén sorakozó ellenõrzõpanelek egy részét felfeszítették. A vörösre festett felületen karcolásnyomok éktelenkedtek, és az évszázadok óta érintetlen, szent techno-szigillumokat megtörték. A nyitott panelek mögött rézborítású cellák sorakoztak, fekete kenõanyagtól csillogó, vibráló tárolókeretek, vaskos, érkötegre hajazó, elektromos kábel-kígyók és vastagon szigetelt csövek. A cellák egy részét vezetékek kusza hálója kapcsolta össze apró és szemmel láthatóan új keramitmodulokkal, amiken borostyánsárga rúnajelek világítottak. Ez volt az a hely, ahol Eyclone emberei beindították az idõ elõtti dehibernációt. Ez azt jelentette, hogy vagy a helyi te26
chnomágusok egyikét sikerült megvesztegetnie, vagy egy külvilági szakembert hozott magával. Mindkét variáció jókora anyagi háttérrõl árulkodott. Egy szervizlétrán másztam föl a fejem fölött futó, rácsos függõfolyosóra. Innen jobban beláthatom a csarnokot, és… A rácsos padlón egy fekete, szögletes tárgy hevert. A hoszsza egy méter, ha lehetett, a rövidebb élei alig félméteresek. Olyan volt, mint egy apró, fogantyúkkal ellátott, karmos lábakon álló koporsó. Nyitott fedele alatt vezetékek tucatjai tekeregtek, amik az egyik felfeszített ellenõrzõpanellel kapcsolták össze a gépezetet. Áramköröket láttam, komplex mechanikus modulokat és egy aljzatot a fura koporsó közepén, ahonnan szemmel láthatóan hiányzott egy körülbelül ökölnyi méretû tárgy. Kábelek és dugaszok hevertek az aljzat mellett, csak arra várva, hogy csatlakoztassák õket, de a titokzatos gépezet szíve nyilvánvalóan hiányzott. A fülemben felcsipogott az adó-vevõ-gyöngy. Betancore hívott, bár a Glosszia használatával elhadart üzenetét alig értettem a gépek zúgásától. – Égisz a mennyekben, háromszor hetedíziglen, korona csillagokkal. Gonosz angyal név nélkül, Tövistõl nyolcra. Mintázat? – Itt Rózsatövis! Héja mintázat. Nem akartam még többet kockáztatni. – Héja mintázat nyugtázva – mondta Betancore elégedetten.
Egy másodpercre rá, hogy bontottam a vonalat, mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Az ajtóban Eyclone egyik üres tekintetû bérence jelent meg. Egy régi típusú lézerpisztoly volt nála, s amint megpillantott, azonnal tüzet nyitott. Az elsõ lövése a függõfolyosó korlátját olvasztotta meg, aztán hasra vágtam magam, s a többi lövése rendre célt tévesztett. Nem egy a generátor oldalán hagyott kormos nyomot, mások mögöttem égettek lyukat a falba. 27
Visszalõttem, de a rossz szög miatt én sem jártam több sikerrel. A következõ lövés már a függõfolyosó oldalába csapódott, a rákövetkezõ pedig alig fél méterre tõlem a rácsot égette át. A bérizom már majdnem elérte a felfelé vezetõ létrát. Újabb csatlós rohant be a generátorterembe, és ennél már rohampuska volt. Õ is észrevett, de azt már nem vártam meg, hogy tüzet nyisson – két lövéssel kilyukasztottam. Közben a másik még közelebb óvakodott, s a következõ lövése majdnem elvitte a jobb lábam. Habozás nélkül átlendültem a korláton, s rávetettem magam. Az ütés ereje a földre döntötte, s fájdalmában felüvöltött. A lendület és a becsapódás ereje azonban kiverte a kezembõl a fegyvert. Eyclone csahosa megragadta a kabátom, s miközben összefüggéstelenül káromkodott, megpróbálta a képembe nyomni a pisztolyát. Torkon ragadtam, a másik kezemmel pedig leszorítottam a fegyvert tartó kezét. Az ujja már az elsütõbillentyûn volt, de a lézersugarak ártalmatlanul csapódtak a terem falába. – Elég! – rivalltam rá, a hangot és a mentális erõt egyszerre használva. – Dobd el! Abban a pillanatban, ahogy zavartan kiengedte a kezébõl a pisztolyt, súlyos ütést mértem a halántékára. Úgy ernyedt el, mint akit kicsontoztak. Feltápászkodtam, és miközben a pisztolyomért indultam, ismét felcsipogott az adó-vevõm. – Égisz, héja mintázat, gonosz angyal földet ért. – Tövis nyugtázza. Tûzpróba-mintázat szerint folytatni! Ismét a prédám után vetettem magam.
Eyclone idõközben elérte a Sírbolt tetejére telepített leszállópályát. A szél idefönt vágott, mint a borotva, s kénytelen voltam visszavenni a fûthetõ kabátom és a maszkom. 28
A célpontom és nyolc csatlósa egy szállítóhajóra várt, ami majd elviszi õket a Kettõ-Tizenkettes tetejérõl. Azt persze nem tudhatták, hogy Betancore-nak hála, a hajójuk lángoló roncsa mostanra már egy fagyott vízmosás mélyén hevert, nyolc kilométerrel odébb. A hajó, ami a leszállópálya fölött a viharos széllel küzdött, az én kutterem volt. Négyszázötven tonna páncélozott fémötvözet, orrától a hajtómûvekig nyolcvan méter. A még mindig kieresztett leszállótalpak póklábakként álltak ki az oldalából, s az orra és a szárnyai alá szerelt keresõfények fehér pászmái a kultistákat kutatták. Azok csak késõn kapcsoltak, hogy ez nem az õ hajójuk, s mire felemelték a fegyvereiket, már késõ volt. Betancore csak erre várt. Végre szabadjára ereszthette a Vibben halála fölött érzett keserûségét és dühét. A szárnyak alá és az orrba szerelt lövegek célra álltak, és nagy kaliberû lövedékekkel árasztották el a leszállópályát. Csontok törtek, testek szakadtak szét, és a bérizmok érett gyümölcsként robbantak darabokra. Eyclone abban a pillanatban futásnak eredt, ahogy felismerte, ez a hajó nem érte jött, s a néhány másodpercnyi elõny az életét mentette meg. A lépcsõsorra nyíló, lefelé vezetõ ajtó felé rohant. Ott én vártam rá. Döbbenten kiáltott föl, mire elmartam a nyakát, és a szájába nyomtam Vibben pisztolyát. Biztosan valami fontosat akart mondani, de nem érdekelt. Olyan erõvel nyomtam a szájába a fegyvert, hogy a sátorvas széttörte az alsó fogsorát. Kétségbeesetten vergõdve nyúlt az öve felé. Ekkor húztam meg a ravaszt, és kiloccsantottam az agyát. A lövedék nem akadt el a koponyacsontban, hanem a vasbeton falon gellert kapva a kutternek csapódott. Alig valamivel kerülte el a pilótafülkét. – Sajnálom! – morogtam a rádióba. – Semmi gond! – jött Betancore válasza. 29
– Fölöttébb elgondolkodtató – hümmögött Aemos a „koporsó” fölé görnyedve. Idõnként belenyúlt a dobozba, és megpiszkált valamit, vagy egész közel hajolt, hogy alig néhány centirõl vegye szemügyre. Ilyenkor a kibernetikus látüveg lencséi halk zümmögéssel álltak fókuszba. Ott várakoztam mellette, s idõrõl idõre lepillantottam májfoltos, kopasz fejére, amit csupán a tarkóján szegélyezett néhány õsz tincs. Uber Aemos tudós szakértõ volt, s egyben a legrégibb bajtársam. Alig egy hónapja volt inkvizítor, mikor mellém került. Mesterem, az akkor már agydaganatban haldokló Hapshant adta õt mellém, s biztosított róla, hogy engem is jól szolgál majd. Aemos kétszázhetvennyolc standard évet élt meg, s már nagyon régóta csak a kemikáliák és a bionikus implantátumok tartották életben. A kiválasztó és emésztõrendszerét, belsõ szerveit, a csípõjét és a bal lábát több mint kétszáz éve kicserélték, aztán, Hapshant szolgálatában számos más testrészét is. Elmesélte, hogy egyszer hasba lõtték, s csak az operáció közben derült ki, hogy súlyos, elõrehaladott állapotban lévõ gyomorrákja van. A többszörös áttét miatt hónapokon belül meghalt volna, de a sebnek hála, kiderült a betegsége, s a testét mûanyaggal, keramittal és szövetbarát implantátumok tucatjaival erõsítették meg. Aemos csak úgy emlegette az egész procedúrát, mint „szerencsés kínzatásai” idejét, s mind a mai napig láncra fûzve hordta ráncos nyakában az eldeformálódott töltényt, ami majdnem végzett vele, de egyben az életét is megmentette. – Aemos? Nyögve, csikorgó szervókkal állt föl, s gondosan eligazgatta hosszú, zöld köpenye ráncait. Jókora AR-szemüvegével úgy festett, mint egy furcsa, ráncos arcú bogár. – Ez itt egy egyedi tervezésû kódoló – mondta végül. – És a processzorok nagyon hasonlítanak azokra a neurális impul30
