DR. MÁTÉ GÁBOR SZÉTSZÓRT ELMÉK. A figyelemhiány zavar új gyógymódja

DR. MÁTÉ GÁBOR

SZÉTSZÓRT ELMÉK A figyelemhiány zavar új gyógymódja



DR. MÁTÉ GÁBOR

SZÉTSZÓRT ELMÉK A figyelemhiány zavar új gyógymódja

Libri kiadó Budapest

A fordítás alapjául szolgáló kiadás Gabor Maté M. D.: Scattered Minds. A New Look at the Origins and Healing of Attention Deficit Disorder. Toronto, 2000, Vintage Canada, A Division of Random House of Canada.

Copyright © 1999 by Gabor Maté Hungarian translation © Váradi Péter, 2013

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Dávid Anna Olvasószerkesztő Györke Mária Borítóterv Tillai Tamás elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-310-285-5



Édesanyámnak, Máté (Lővi) Juditnak, néhai édesapám, Máté Andor emlékének és családomnak, Raenek, Danielnek, Aaronnak és Hannah-nak



Tetteinknek kizárólag emberi kapcsolataink összefüggésében van értelme, és e kapcsolatok megértése nélkül minden cselekvés konfliktusforrás lesz. A kapcsolatok megértése végtelenül fontosabb bármilyen cselekvési tervnél. Jiddu Krishnamurti

Előszó Az ADHD Magyarország honlapja ezzel a szöveggel kezdődik: „Az ADHD a leginkább visszautasított és félreértett pszichiátriai állapot Európában!!!! Sok ember nem hisz az ADHD létezésében. Ezért, ha ez nem létezik, nem is érthetik az emberek, miért kéne erre kezelés. Fontos tehát, hogy láthatóvá tegyük ezt a zavart (betegséget) a társadalom számára!” Annak ellenére, hogy a felhívás hangnemét egy kicsit drámainak tartom, megértem a frusztrációt, amelyet jelez. Amíg nem diagnosztizálták nálam a figyelemhiány zavart (ADHD), orvosként magam sem értettem ezt az állapotot, sőt fel sem ismertem pácienseimnél. Visszatekintve látom, hogy sok embernek segíthettem volna, ha előbb tudatára ébredek létezésének. A legidősebb figyelemhiány zavarral élő páciensem a nyolcvanas éveiben járt. Egy magyar asszony volt, aki, miután megfelelő gyógyszeres kezelést kapott, arról számolt be, hogy életében először tudott leülni és egy kicsit nyugton maradni. Hamarosan felfedeztem, hogy ez a zavar messze nem ritka a Kanadában élő magyar emigráns közösségben. A Szétszórt elmék célja az volt, hogy első kézből szerzett tapasztalataimat is felhasználva adjak képet a figyelemhiány zavarral élő elméről, és tudományos eredményekre alapozva tárjam fel ennek az állapotnak az okait és a gyógyítási lehetőségeket. Mint az olvasó tapasztalhatja, a figyelemhiány zavart nem tekintem betegségnek. Valóban a rend hiányával jár, ahogy magam is tanúsíthatom, és igazán zavarja azokat, akiket megérint – leghelyesebb tehát, ha zavarnak nevezzük. Ebből azonban nem következik, hogy orvosi értelemben betegség lenne. Nem is genetikai probléma – leaglábbis az általam ismert esetek nem azok –, hiába tekinti annak a legtöbb egészségügyi hatóság. Véleményem szerint az agy megzavart fejlődésével és a pszichológiai fejlődés hiányosságaival állunk szemben, amelyeket a figyelemhiány zavarral élő személyt élete első, meghatározó életéveiben ért túlzott mennyiségű stressz okozott. Az ilyen stresszért senki nem hibáztatható, ám az biztos, hogy erőteljes terjedése a modern élet egyik velejárója. Magyarország esetében jelentős tényező volt már az elmúlt évszázad során is. A társadalmi, kulturális és gazdasági változások okozta stressz miatt válik egyre több embertársunk érintetté. Ha valami a fejlődés kérdéskörébe tartozik, a megoldás kulcsa nem a tünetek enyhítése lesz, bármilyen haszonnal is járjon az. A tünetek, mint a könyvben rámutatok, csupán a problémák felszíni megjelenései, épp ezért az orvosi gyógyítás időlegesen segíthet ugyan, de magát a problémát nem oldja meg. A valódi kérdés tehát az, hogy hogyan segíthetjük elő a gyermek vagy a felnőtt fejlődését. Szerencsére, mint azt tudományos tények is alátámasztják, agyunk életünk során bármikor képes fejlődni, ezért azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy pontosan milyen feltételekre van szükség e fejlődéshez és az érzelmi növekedéshez. Egyszerűbben fogalmazva tehát, túl kell lépnünk a gyerekek „kezelésén”, és arra kell a figyelmünket fordítani, hogyan és mivel támogathatjuk fejlődésüket otthon, az iskolában és az egészségügyi intézményekben. A szülők, tanárok, pszichológusok és orvosok tartoznak annyival a figyelemhiány zavarral élő gyermekeknek, hogy képezzék magukat, megismerjék a fejlődő gyermek szükségleteit, különösen akkor, ha tudják, hogy a gyermek életének első éveiben túl nagy mennyiségű stressznek volt kitéve. A figyelemhiánnyal élő felnőtteknek pedig

maguknak kell a fejlődéshez elengedhetetlen feltételeket biztosítaniuk – együtt érző egészségügyi mukatársak segítségével. Magamról szólva, tudom, hogy milyen nagy kihívás olyan aggyal élni, amely mindenre túlzóan reagál, képtelen megpihenni, és fontos pillanatokban nehezen tud koncentrálni. Szerencsére azt is megtapasztaltam, hogy a gyógyulás, a pszichológiai növekedés lehetséges. Vancouver, 2013. augusztus Dr. Máté Gábor

A szerző megjegyzései A Szétszórt elmék hét részből áll. Az első négy a figyelemhiány zavar természetét tárgyalja, és magyarázatot kínál kialakulására, a maradék három pedig a gyógyulási folyamattal foglalkozik. Az ötödik rész, amely a figyelemhiány zavarral élő gyermekekről szól, nemcsak a szülőket szólítja meg, hanem a figyelemhiány zavarral élő felnőtteket is, hiszen önmaguk megértéséhez kínál fontos információkat. A figyelemhiány zavarral élő felnőttekről szóló fejezetekből ugyanígy tanulhatnak a figyelemhiányos gyermekek szülei is, nemcsak az érintett gyerekekről, de talán önmagukról is. A figyelemhiány zavart (attention deficit disorder) angol neve után néha ADD-nek rövidítik. Hogy még zavarosabb legyen az amúgy is zavaros helyzet, a hivatalos rövidítés AD(H)D, amelyben a zárójelbe tett H azt jelzi, hogy a figyelemhiány zavarral élők vagy hiperaktívak, vagy sem. Az ADD rövidítés mára közkeletűvé vált. Ez a legkevésbé zavaros betűszó, és kevésbé néz ki furcsán, mint a Hs verzió. Ennek ellenére a magyar fordításban igyekeztünk elkerülni, és az érthetőség kedvéért kiírtuk a teljes elnevezést. Az olvasók kérdéseikkel a http://drgabormate.com oldalon fordulhatnak a szerzőhöz.

Bevezetés Akik hisznek a figyelemhiány zavar létezésében, azok általában a hibás géneket okolják, akik pedig nem hisznek benne, a szülőket hibáztatják a tünetekért. A figyelemhiányos állapotról folyó nyilvános vitát a zavarodottság, a morális ítélkezés és a keserűség légköre övezi. Ez akadályt gördít az ésszerű és érveket felsorakoztató vita lefolytatása elé, amely feltárhatná, hogy az új évezredbe érve mind hektikusabbá váló kultúránk töredezett és roppant nyomás alatt élő társadalma hogyan fokozza a családok stresszterhelését, a stressz pedig hogyan hat az e családokban felnövő gyermekek személyiségére és neurofiziológiai felépítésére, amelyet az örökölt tényezők és a környezeti hatások közösen alakítanak ki. Én magam is figyelemhiány zavarral élek, és három gyermekemnél szintén a figyelemhiány zavar enyhe formáját diagnosztizálták. Nem gondolom, hogy ezt a hibás gének vagy a hibás nevelés okoznák. A modern idegtudomány bebizonyította, hogy az emberi agy áramköreit nem kizárólag az örökölt biológiai tényezők határozzák meg, hanem azok az élmények is szerepet játszanak kialakításukban, amelyekre a gyermek a megszületése után, illetve bizonyos mértékben a méhen belül tesz szert. A szülők érzelmi állapota és életmódja nagymértékben befolyásolja a gyermek agyának fejlődését, bár gyakran nem tudnak róla, illetve nem tudják irányítani ezeket a finom tudattalan hatásokat. A jó hír az, hogy a gyermeki, sőt akár még a felnőtt agy áramkörei is plasztikusak, és óriási változásokra képesek, ha biztosítják számukra a fejlődéshez szükséges pozitív környezeti feltételeket. Amikor a környezetről szólunk, azt sokan hajlamosak vádaskodásként értelmezni. „Ezt úgy érti, hogy minden a szülők hibája?!” – szegezik nekem a kérdést minduntalan. Ez azonban leegyszerűsítés – attól, hogy valami hibás, még nem biztos, hogy megnevezhető a személyi felelős. Aligha segítene a figyelemhiánnyal élő gyermekek szüleinek, ha az értetlenkedő ítélkezés, a barátok, a családtagok, a szomszédok, a tanárok és akár az utcán szembejövő idegenek kritikájának ostromgyűrűjén túl, egy újabb vádaskodó hanggal kellene szembesülniük. Ez a könyv nem erről szól. Egy torontói orvos drámaian pontos hasonlattal világította meg a helyzetet egy kilencéves, figyelemhiánnyal élő kislány apjával beszélgetve: „Képzelje el, hogy egy nagyon zsúfolt szobában áll, ahol mindenki beszél maga körül. Hirtelen valaki azt kérdi magától: »Mit is mondott az imént X. Y.?« A figyelemhiány zavarral élő ember agyában pontosan ez játszódik le, és az ön gyermeke is ezt éli át.” Egy párhuzamos hasonlattal pedig a figyelemhiány zavarral élő gyermekek szüleinek helyzetét tudjuk megvilágítani: egy ember elakad egy forgalmas kereszteződésben; a motor nem indul, hiába próbál bármit. Mindenki dühösen kiabál és dudál rá, ám senki sem próbál segíteni. Talán mert fogalmuk sincs, hogyan tegyék. Szükségtelen, hogy miközben minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy szeretetben és biztonságban neveljük fel gyermekeinket, még nagyobb bűntudatunk legyen, mint amilyen amúgy is van. Amire szükségünk van, az éppen a bűntudat csökkentése, és annak mind intenzívebb tudatosítása, hogy a szülő-gyermek kapcsolat minőségének javítása révén hogyan mozdíthatjuk elő gyermekünk érzelmi és kognitív fejlődését. Ezt a könyvet éppen ennek tudatosítása céljából írtam. A könyvem írása során az olvasók két másik csoportját is szem előtt tartottam. Először is remélem, hogy a figyelemhiány zavarral élő felnőttek olyan belátásokat találnak majd benne,

amelyek segítségével jobban megérthetik saját magukat, és azt, hogy a gyógyulásuk érdekében mit kell tenniük. Másodszor pedig, a figyelemhiányos páciensekkel foglalkozó egészségügyi dolgozóknak és tanároknak is szerettem volna átfogó képet adni erről az igen félreértett állapotról. Az, ahogy könyvemben a figyelemhiányos állapotot értelmezem, a modern idegtudomány, fejlődéspszichológia, genetika és orvostudomány eredményeinek szintézise.1 Ezeket kiegészítem a társadalmi és kulturális trendek értelmezésével, valamint azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket figyelemhiány zavarral élő felnőttként, szülőként és orvosként én magam gyűjtöttem. El akartam kerülni a túlzottan akadémikus írásmódot, ezért a hivatkozásokat és a jegyzeteket a könyv végére száműztem, esetenként a szakmai érdeklődőkhöz szóló további megjegyzésekkel és információkkal kiegészítve. Az esettörténetek és az idézetek mind saját praxisomból származnak. A neveket a legtöbb esetben megváltoztattam.



ELSŐ RÉSZ

A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR TERMÉSZETE



ELSŐ FEJEZET

Totál leves és szemeteskuka Az orvostudomány annyit árul el számunkra gyógyulás, szenvedés és haldoklás folyamatának értelméről, mint a vegyelemzés egy cserépedény esztétikai értékéről. Ivan Illich: Limits to Medicine Négy évvel ezelőttig a figyelemhiány zavarról pontosan annyi tudtam, mint az észak-amerikai orvosok általában, azaz nagyjából semmit. A változást életem egy olyan fordulata hozta magával, amelyet általában véletlennek nevezünk, miközben a legkevésbé sem az. Amikor egy szociális munkás ismerősöm, akinél akkoriban diagnosztizálták ezt a zavart, elmesélte nekem a történetét, a The Globe and Mail orvos-újságírójaként elhatároztam, hogy írok egy cikket erről a különös állapotról. Az ismerősöm úgy gondolta, hogy érdekelhet a sztori – vagy talán inkább egyfajta hatodik érzékkel megérezte. Egyetlen cikket akartam írni róla, ám végül négyrészes sorozat született. A problémával való első találkozásomkor az az érzés borított el, hogy tudattalanul egész eddigi életemet e zavar jegyében éltem. Ezt a felismerést nevezhetjük a figyelemhiány kinyilatkoztatási fázisának, amikor az embert a megvilágosodás, a lelkesedés és a remény érzése hatja át. Úgy éreztem, hogy megtaláltam az utat elmém ama sötét tartományaiba, amelyek bármilyen előzetes figyelmeztetés nélkül kaotikus összevisszaságban vetik ki magukból a gondolatok, tervek, érzelmek és szándékok magmáját. Úgy éreztem, hogy rájöttem, miért voltam mindaddig képtelen elérni a sóvárgott pszichológiai integritást: az egészlegesség, a kiegyensúlyozottság és a harmónia érzését, elmém szétszórt diribdarabjainak összeillesztését. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt elméje sosem nyugszik, és zaklatott madárként hol itt, hol ott pihen meg, ám sehol sem elég hosszan ahhoz, hogy magát otthon érezze. A brit pszichiáter, R. D. Laing valahol azt írta, hogy az emberek három dologtól félnek: a haláltól, a többi embertől és a saját elméjüktől. Nos, én a saját elmémtől rettegtem, és mindig óvakodtam kettesben maradni vele. Mindig a zsebemben kellett legyen egy könyv, mint valami mentőcsomag arra az esetre, ha valahol csapdába esnék, és akár csak egyetlen percet is várakoznom kellene, akár bankban, akár egy szupermarket pénztáránál. Mindenféle hulladékkal tömtem az elmémet, mint valami bőszült és rosszindulatú fenevadat, amely azonnal elpusztítana, ha egyéb tennivaló nélkül maradna. Egész életemet így töltöttem, és elképzelni sem tudtam, hogy lehet másként. Rengeteg felnőtt él át felvillanyozó, ám egyúttal fájdalmas sokkot, amikor először olvas a figyelemhiány zavarról. Első ízben kapnak ugyanis értelmet a megaláztatások és a kudarcok, a soha meg nem valósított tervek és be nem tartott ígéretek, a mániás lelkesedés rohamai, amelyek érzelmi zűrzavart maguk után hagyva őrült kavargásban emésztik fel önmagukat, és értelmet nyer a cselekedetekben, az elmében, a kocsiban, asztalon, szobában stb. egyaránt jelen lévő határtalan összevisszaság és káosz. A figyelemhiány zavar számos viselkedési mintázatomat, gondolkodási folyamatomat, gyerekes

érzelmi reakciómat, munkamániámat és egyéb függőségi hajlamomat megmagyarázni látszott. Addig a rossz hangulat és a teljes irracionalitás váratlan kitörései nemcsak a házasságomban okoztak konfliktusokat, de a gyermekeim felé is egyfajta Dr. Jekyll és Mr. Hyde típusú kettős viszonyulást alakítottak ki. És a figyelemhiány zavar magyarázatot adott a humorom sajátosságaira is, amely szokatlan fényben jeleníti meg a dolgokat, és vagy megnevetteti az embereket, vagy pedig teljes mértékben hidegen hagyja őket. A dolog megmagyarázni látszott azt is, hogy miért ütközöm állandóan az ajtófélfákba, miért verem be a fejemet polcokba, ejtek el dolgokat, és sodródom szinte érintésnyi távolságba az emberekhez, mire észreveszem, hogy ott vannak. A figyelemhiány címkéje magyarázatot nyújtott a tájékozódási problémáimra, és arra, hogy miért bénít le a legegyszerűbb készülék használati utasításának elolvasása. De legfőképp ráébredtem arra, hogy miért éreztem egész életemben azt, hogy képtelen vagyok az önkifejezésem és önmeghatározásom terén kibontakoztatni a bennem szunnyadó lehetőségeket. Ezt az élményt írják le úgy a figyelemhiánnyal élő felnőttek, mintha olyan készségek, belátások vagy közelebbről meg nem határozott tulajdonságok birtokosai lennének, amelyeket könnyen felszínre hozhatnának, ha az áramköreik nem lennének keresztbe kötve. Tréfásan azt szoktam mondani: „Ezt még úgy is meg tudom csinálni, ha a fél agyamat hátrakötik”. De ez nem tréfa. Sokszor ugyanis pontosan így kellett élnem. Sok más figyelemhiánnyal élő felnőtthöz hasonlóan én is úgy jutottam el a diagnózishoz, hogy szinte véletlenszerűen botlottam a leírásába, utánaolvastam, majd egy szakértőtől is megerősítést kértem a tekintetben, hogy az intuícióm sugallta benyomásaim helytállók. Olyan kevés orvos vagy pszichológus ismeri kellőképp a figyelemhiány zavart, hogy az ember kénytelen szakértővé képezni magát, mire olyasvalakibe botlik, aki végre képes kompetens módon kivizsgálni. Nekem szerencsém volt. Orvosként el tudtam igazodni az egészségügy útvesztőjében, és meg tudtam találni a legjobb segítségforrást. Néhány héttel azután, hogy megírtam a cikkeimet a figyelemhiány zavarról, megvizsgált egy gyerekpszichiáter, aki figyelemhiány zavarral élő felnőtteket is fogadott. Megerősítette a saját diagnózisomat, és kezelni kezdett, először a Ritalin nevű gyógyszerrel. Ezzel párhuzamosan elbeszélgetett velem arról, hogy az életem bizonyos döntéseivel hogyan tápláltam magam is a figyelemhiány iránti hajlamomat. Sok figyelemhiány zavarral élő felnőtt életéhez hasonlóan az én életem is ahhoz a zsonglőrmutatványhoz hasonlított, amelyet annak idején az Ed Sullivan Show-ban láttunk: egy ember pálcák tetejére helyezett tányérokat pörgetett. Egyre több és több pálcát és tányért hozott mozgásba, és miközben kétségbeesve rohangált mellettük fel-alá, a pálcák és a tányérok egyre fenyegetőbben lengtek ki. A mutatványt addig tudta végezni, amíg a pálcák lassulásával a tányérok a földre nem zuhantak, vagy ő maga össze nem esett. Vannak dolgok, amelyeket el kellene engedni, ám a figyelemhiány zavarral élő személyiség képtelen elengedni bármit is. A zsonglőrrel ellentétben ő nem tudja abbahagyni az előadást. A figyelemhiány zavarra jellemző türelmetlenséggel és meggondolatlansággal elkezdtem különféle gyógyszerekkel kísérletezni, már a hivatalos diagnózist megelőzően. A figyelemhiány zavarral élő ember folytonos sürgetést, szenvedélyes sóvárgást érez, bármi legyen is az, amit az adott pillanatban megkíván: tárgy, tevékenység vagy kapcsolat. És felmerült még valami, amit egy olyan nő fogalmazott meg számomra, aki néhány hónappal később tőlem kért segítséget. „Nagyszerű lenne, ha legalább egy kis időre megszabadulhatnék saját magamtól” – mondta, és ezt az érzést teljesen megértettem. Az ember szeretne elmenekülni a saját kimerítő, nyughatatlan, örökké pezsgő elméje elől. Már az első napon többet vettem be az ajánlott Ritalin-adagnál, amikor egyáltalán tudomást szereztem a figyelemhiány zavar létezéséről. Néhány perc elteltével euforikusnak és teljes mértékben jelen lévőnek, önazonosnak, megértéssel és szeretettel telinek éreztem magamat. A feleségem azonban szokatlannak látta a viselkedésemet. „Olyan vagy, mint ha drogoztál volna” – mondta azonnal.

Nem kábulatra vágyó tanulatlan kamaszként vettem be a Ritalint. Már ötvenes éveimben jártam, sikeres és köztiszteletben álló családorvosként praktizáltam, akinek egészségügyi kérdésekben írt cikkeit dicsérték körültekintő gondosságukért. Orvosként nagyra értékeltem azokat az eljárásokat, amelyek során minimalizálni lehetett a gyógyszeres kezelést, csakis akkor írtam fel gyógyszert, ha az elkerülhetetlen volt, továbbá mondanom sem kell, hogy mindig óvtam a pácienseimet attól, hogy saját maguk felügyelet nélkül gyógyszerekhez nyúljanak. A figyelemhiány zavarral élő emberekre azonban igen jellemző, hogy a tudatos belátásuk és az érzelmi-viselkedéses önkontrolljuk között szakadék tátong. Az impulzív reakcióm ellenére úgy véltem, hogy látom a fényt az alagút végén. A probléma egyértelmű volt, a megoldás pedig elegánsan egyszerű: az agyam bizonyos részei mindig szunyókáltak, és mindössze annyi hiányzott, hogy felrázzam őket szendergésükből. Ha így teszek, majd az agyam „jó”, nyugodt, józan, érett és éber részei magukhoz ragadják az irányítást. Ám nem így történt. Az életem ugyanis csak nem akart megváltozni. Voltak új belátásaim, ám ami korábban jó volt, az jó is maradt, ami pedig rossz, az maradt rossz. A Ritalintól hamarosan depressziós lettem. A Dexedrin nevű stimuláns, amelyet ezt követően felírtak számomra, éberebbé tett, és segített még hatékonyabbá tenni munkamániámat. Diagnózisom megszületése óta magam is több száz figyelemhiánnyal élő felnőttel és gyermekkel találkoztam. Arra a következtetésre jutottam, hogy az orvosok és a gyógyszerek egyoldalúan domináns szerephez jutottak a figyelemhiány zavar kezelésében. A társadalmi és fejlődési zavarként jelentkező probléma mára puszta egészségügyi jelenséggé vált. Bár a gyógyszerek sokszor segíthetnek, a figyelemhiány zavarból való „gyógyulás” nem úgy zajlik, mint amikor valami betegségből gyógyulunk fel. Ez az egésszé válás folyamata, ami egyúttal – csodák csodája – az „egészségessé válni” kifejezés eredeti értelme is. Kétség nem fér hozzá, hogy a figyelemhiány zavarnak nevezett jelenség mögött neurofiziológiai zavarok állnak. Ebből azonban nem következik, hogy a figyelemhiánnyal élő személy elméjét kizárólag neurokémiai egyensúlytalanságok terminusaiban vagy idegrendszeri rövidzárlatokat feltételezve megmagyarázhatnánk. Ha szeretnénk megérteni, hogy milyen mélyebb értelem rejlik az összefoglalóan figyelemhiány zavarnak nevezett zavart idegrendszeri jelzések, zaklatott viselkedés és pszichológiai vihar mögött, akkor türelmes és együtt érző vizsgálódásra lesz szükség. Három gyermekemnek szintén figyelemhiány zavara van – és nem én diagnosztizáltam őket, hanem egy kórházi rendelőintézet szakemberei. Egyikük gyógyszeres kezelést is kapott, aminek akkor egyértelműen pozitív hatása volt, ám mára már semelyikük sem szorul ilyesmire. Annak fényében, hogy családunkban meglehetős egyöntetűséggel jelentkezik ez a zavar, különösnek tűnhet, hogy egyáltalán nem hiszek abban a széles körben elterjedt elképzelésben, hogy a figyelemhiány zavarnak tisztán genetikai okai vannak. A felfogásom szerint nem velünk született és megváltoztathatatlan agyi rendellenességről van szó. A zavart a kultúránk szolgáltatta környezeti feltételek okozzák. Ebből viszont az következik, hogy több módja is van annak, hogy bármely életkorban „kinőjük”. Ehhez először is félre kell tennünk a zavar betegségmodelljét, és azt a felfogást, hogy a gyógyszerek többet jelenthetnek ideiglenes vészmegoldásnál. A figyelemhiány zavart újabban egyfajta divatmisztika övezi, ám – sokak vélekedésével ellentétben – távolról sem újonnan felfedezett jelenségről van szó. Ilyen vagy olyan formájában már 1902 óta diagnosztizálják Észak-Amerikában, és a stimulánsokkal végzett gyógyszeres kezelésének története is több mint hat évtizedre nyúlik vissza. Persze elnevezése és leírása rengeteg változáson esett át az idők során. Az Amerikai Pszichiáterek Egyesületének kézikönyve, a Diagnostic and Statistical Manual (DSM) negyedik kiadása a figyelemhiány zavart nem az adott személy belső érzelmi élete alapján írja le, hanem a zavar külső jellemzőit felsorolva definiálja. Elköveti azt a kategóriahibát, hogy e külső megfigyeléseket szimptómáknak nevezi, miközben az orvosi nyelvben ezt a kifejezést kizárólag a

páciens saját megfigyeléseinek és élményeinek megnevezésére alkalmazzuk. A külső megfigyelések, legyenek bármilyen pontosak is, kizárólag külső tünetek lehetnek. A fejfájás: szimptóma. Az orvos által a lélegzetvételkor megfigyelt zörej: külső tünet. A köhögés egyszerre szimptóma és külső tünet. A DSM azért beszél a külső tünetek nyelvén, mert a bevett orvosi nyelvhasználat számára idegen az, ahogy az emberek a saját szívükből szólnak. A Kaliforniai Egyetem gyermekpszichiátere, Daniel J. Siegel megfogalmazása szerint „A DSM nem törődik a fájdalommal, csak a kategóriákkal”. A figyelemhiány zavarnak márpedig igen sok köze van a fájdalomhoz, amely minden olyan felnőtt és szülő életében jelen volt, akik felkerestek. Mély érzelmi fájdalmukat mindannyiuk esetében egyértelművé tette a lesütött, elfordított tekintet, a gyors és csapongó beszédmód, amely szinte tudomást sem vett a hallgatóról, a feszült testtartás, az izgő-mozgó lábak vagy kezek és az ideges, önkritikus humor. „Életem minden aspektusa fájdalmas” – mondta nekem egy harminchét éves férfi, amikor másodszor járt rendelőmben. Pácienseim csodálkozásuknak adtak hangot, amikor egy rövid beszélgetés után látták, hogy átérzem szenvedésüket, megértem zavart és konfliktusos érzelmi történetüket. „Mert saját magamról beszélek” – szoktam ilyenkor mondani. Volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak a figyelemhiány zavar létét tagadó „szakértők” és médiahuszárok legalább néhány olyan páciensemmel találkoztak volna, akik engem nap mint nap felkeresnek. Ezek a férfiak és nők, akik életük harmincas, negyvenes és ötvenes éveiben járnak, egész életükben képtelenek voltak hosszabb ideig megmaradni egy munkahelyen. Alig tudnak tartalmas és elkötelezett kapcsolatokat kialakítani, hát még fenntartani! Vannak köztük olyanok, akik egyetlen könyvet sem tudtak végigolvasni, sőt néhányuk még a filmeket sem tudja végigülni. Hangulatuk hol letargikus és levert, hol nyugtalanság vesz rajtuk erőt. Meglévő kreatív tehetségüket sohasem élik ki, és minden erre irányuló tervük múló szeszély marad. Nagymértékben frusztrálja őket az, amit saját kudarcuknak éreznek. Önbecsülésük feneketlen mélységbe zuhan. A leggyakrabban szilárd meggyőződésükké válik, hogy gondjaik egy alapvető és kiirthatatlan személyiségproblémájukból fakadnak. Szeretném, ha minden hitetlen Tamás elolvasná és megfontolná azokat a szavakat, melyeket John, egy ötvenegy éves munkanélküli férfi vetett nekem papírra. Az alábbiakban szíves engedélyével, betűhíven idézem: Voltak melóim, mindig nagyon igyekeztem, de sosem volt elég jó. amikor az emberek Beszélnek hozzám, azt kérdezik, hogy Figyelek-e rájuk, vagy Unatkozom. Vagy lelkesedek, vagy untat, amikor Valamit csinálni kell, aztán Semmit nem tudok befejezni, a szemem meg Csinál valami mást. amikor valamit leggyakrabban egészen az Utolsó pillanatig várok. Hogy ideges legyek, hogy vagy csinálom, vagy gáz lesz. nyomás legyen rajtam. Úgy tűnik, mintha álmodoznék vagy tűnődnék. mindig rossz helyre teszek, elvesztek dolgokat. nem emlékszem, hogy hova tettem Ezt vagy Azt. „szórakozott” meg zavart vagyok, zavaros gondolkodás. mindenen feldühödök, aztán kérdezik, hogy mi bajom, de nem mondok semmit. Nem értem, hogy mit akarnak tőlem, fogalmam sincs. gyerek voltam, nem tudtam nyugodtan ülni. állandón beírtak az ellenőrzőmbe, hogy nem ültem, nem Figyeltem, mivel nem ültem nyugodtan, több időbe került a Tanulás, hogy megértsek valamit. Mindig bajba kerültem, mindig előre ültettek vagy hátra, küldtek az igazgatóhoz, lekötöztek. mindig nevtanba küldtek. a tanárok mindig azt akarták, üljek nyugodtan. kiküldtek a teremből, apám mindig azt mondta, üljek nyugodtan, lusta vagyok, a szobámba küldött. mindig kiabált velem. John szóban sokkal árnyaltabban, de ugyanolyan élesen fejezi ki magát, mint írásban: „Az apám mindig azt mondta nekem, hogy orvos vagy ügyvéd legyek, vagy nem lesz semmi pénzem. A szüleim a válásuk után kizárólag akkor beszéltek egymással, amikor az anyám felhívta az apámat, hogy megkérje, adjon nekem egy frászt. (…) Múlt héten láttam egy filmet, a címe tökéletesen leírja, amit érzek: Fáraszt, és elegem van abból, hogy fáradt vagyok és elegem van.”

A pácienseim érzelmi állapotukat érzékletesen, gyakran szinte líraian fejezik ki. „Ó – mondta egy negyvenhét éves férfi félénk legyintéssel kísért, bátortalan és játékos mosollyal –, az életem totál leves és szemeteskuka.” Azt nem tudom, hogy ezt pontosan hogyan értette. Akárcsak a költészet, ezek a szavak is az általuk felkeltett érzelmek és asszociációk révén nyernek értelmet. „Ment a levesbe.” „Leves sűrűségű köd.” „Leveskonyha.” „Úgy kezelték, mint valami szemetet.” „Úgy érzem magam, mint egy darab szemét.” Ezek a szorongás, a magányosság és a zavarodottság érzései, egy csipetnyi humorral fűszerezve. Az izgalmasan disszonáns képalkotás egy zaklatott lélekről mesél nekünk, aki a valóságot bántónak érzi – olyannyira bántónak, hogy az elme kénytelen darabokra töredezni, hogy darabokra törhesse a fájdalmat is.



MÁSODIK FEJEZET

Mennyi végig nem járt út A napok végigjárására az oly ideges természetek, mint amilyen az enyém is, akárcsak az automobilok, különböző „sebességekkel” rendelkeznek. Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig. Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában – Swann (Gyergyai Albert fordítása) A figyelemhiány zavar három döntő jellemzővel határozható meg, amelyek közül kettőnek a jelenléte elegendő a diagnózis felállításához: gyenge koncentrációs készség, hiányos impulzuskontroll, hiperaktivitás. A figyelemhiány zavar különös ismertetőjele egyfajta automatikus, akaratlan „máshollét”, mintha az ember esze frusztráló módon mindig valami máson járna. Az ilyen ember hirtelen arra eszmél, hogy egyáltalán nem figyelt arra, amit hallott, semmit nem látott abból, amit nézett, semmire sem emlékszik abból, amire koncentrálni próbált. Van, aki információkat felejt el, más eltéved, rossz helyre tesz dolgokat, és nagyon nehezen tudja fenntartani a beszélgetések fonalát. A máshollét a gyakorlati élet terén problémákat okoz, és azt is megakadályozza, hogy az ember élvezni tudja az életét. „Képtelen vagyok végighallgatni egy zeneszámot – mondta nekem egy középiskolai tanár. – Az elmém már néhány akkord után elkalandozik. Már az is óriási nehézséget okoz a számomra, hogy egyetlen dalt meghallgassak az autórádión.” Olyan érzés ez, mintha az embert elszakítanák a valóságtól, mintha a testi jelenléttől szinte teljesen eltávolodna. „Úgy érzem magam, mintha zsiráf lennék, és a fejem egy másik világba lógna át, valahová magasan a testem fölött” – írta le egy férfi ezt az érzést. A tudat e távolléte az egyik oka a figyelem rebbenékenységének (distractibility) és a rövid koncentrálóképességnek, amely pokolivá teszi a figyelemhiánnyal élő felnőttek és gyermekek életét, és amely alól egyedül azok a tevékenységek nyújtanak felüdülést, amelyek a legintenzívebb érdeklődést és motivációt váltják ki belőlük. Egy szinte aktív oda-nem-figyelés ez, mintha az ember szándékosan kilépne saját magából annak érdekében, hogy elfeledhesse, ami körülveszi. Egyszer a feleségemnek megdicsértem egy új dísztárgyat a lakásban, mire felvilágosított, hogy már hónapok, ha éppen nem évek óta ott van. A rebbenékenység káoszt eredményez. Úgy döntesz, hogy kitakarítod a szobádat, amely jellemző módon úgy néz ki, mintha épp akkor hagyta volna maga mögött egy tornádó. Felveszel egy könyvet a földről, hogy visszatedd a polcra. Eközben észreveszed, hogy William Carlos Williams két verseskötete nem egymás mellett áll a polcon. Feledve a földön heverő könyvhalmot, megfogod az egyik kötetet, hogy odatedd a párja mellé. Átlapozod, és beleolvasol az egyik versbe. A versben található egy klasszikus utalás, ami arra késztet, hogy megnézd a mitológiai lexikonban – és máris

elvesztél, mert egyik hivatkozás a másikhoz vezet. Egy órával később, ahogy a görög mitológia iránti pillanatnyi éhséged kielégülést nyert, visszatérsz eredeti szándékodhoz. Egy árva zokni párját kezded keresni, amely nincs sehol, sőt talán örökre elveszett, ám ekkor egy másik, földön heverő ruhadarabról az jut eszedbe, hogy még ma ki kell mosnod egy adagot. Miközben a mosni való ruhával a kezedben a mosógép felé tartasz, megcsörren a telefon. A terved, hogy a szobádat rendbe tedd, dugába dőlt. A figyelemhiány zavarral élő elméből teljes mértékben hiányzik a rendszerezés sablonja, vagyis az a mentális modell, hogy hogyan kell rendet teremteni. Az ilyen személy maga elé tudja ugyan képzelni, hogy milyen is lenne egy teljesen rendezett és nett szoba, ám a tudás, hogy milyen lépésekkel lehet ezt az állapotot elérni, nincs a birtokában. Először is, mélységesen idegenkedik attól, hogy bármit is kidobjon – hiszen, ki tudja, mikor lesz szüksége a The New Yorker magazinnak éppen arra a számára, amely három éve gyűjti a port olvasatlanul. Alig talál helyet a dolgoknak. Soha nem érzi azt, hogy a könyveket, újságokat, magazinokat, ruhadarabokat, CD-lemezeket, megválaszolásra váró leveleket és a sok egyéb tárgyat valaha is rendbe tudná tenni – csak ide-oda pakolja a káoszt, egyik sarokból a másikba. És ha esetenként sikerül is rendet vágnia, jól tudja, hogy a siker csak időleges. Hamarosan ismét találomra letett tárgyakkal lesz teli a szoba, és olyasvalamit keres majd ismét, amiről jól tudja, hogy nemrég még ebben vagy abban a zugban látta. Az entrópia törvénye uralkodik: a rend ideiglenes, a káosz abszolút. A figyelemhiány zavarral élő személyek egy kisebb csoportja kivételes mechanikai készségekkel rendelkezik: ők összetett dolgokat, gépeket és hasonlókat tudnak szinte intuitív módon szétszedni és összerakni. A legtöbbünket azonban koordinációs nehézségek jellemzik, különösen a finommotoros kontrollt igénylő mozgások terén. A dolgok kihullnak a kezünkből, felbukunk a saját lábunkban, a labda nem arra száll, amerre akartuk. A takarítás során egymásra tornyozzuk a dolgokat, ami azzal fenyeget, hogy a torony egyszer csak ledől. A telefonszámok leírásakor az egyes számjegyek felcserélődnek: ha az írás véletlenül olvasható, a szám akkor is hibás lesz. Sok más figyelemhiány zavarral élő emberhez hasonlóan én is nehezen tudok háromdimenziós modelleket vagy térbeli dolgokat elképzelni, akármilyen pontos és részletes is a leírás. Amikor egy regényben az asztal, az ágy, az ablak és az éjjeliszekrény pontos elhelyezkedéséről olvasok, a képzeletemre köd ereszkedik. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Amikor az utcán valakitől útbaigazítást kérek, már akkor elveszítem a fonalat, amikor a megkérdezett személy az első mondat feléhez ér. A figyelemhiány zavarral élő ember azonban szerencsére tökélyre fejlesztette a bólogatás művészetét. Mivel szégyelli értetlenségét, és jól tudja, milyen hiábavaló is lenne a nagyobb siker reményében további pontosítást kérnie, mesterien alakítja a mindent értő hallgató szerepét. Majd nekiindul, a jó szerencsére bízva magát. „Ha ugyanannyi az esélye annak, hogy jó vagy rossz irányba indulok, az esetek háromnegyedében a rossz irányt választom” – mesélte egy figyelemhiánnyal élő páciensem. A vizuális-térbeli tájékozódási képesség hiányossága pedig szinergiára lép a figyelem rebbenékenységével. A rend esélyt sem kap. A figyelem rebbenékenységének szintje azonban még figyelemhiány esetében sem állandó. Sok szülőt és tanárt félrevezet az, hogy a gyermek bizonyos tevékenységekben látszólag teljesen el tud merülni, mégpedig szinte kényszeres, hiperkoncentrált összpontosítással. Ám a környezettel szemben szinte teljesen tudatát veszített hiperkoncentráció szintén a gyenge figyelmi szabályozás jellemzője. Ráadásul a hiperkoncentráció sok esetben egyúttal passzív figyelemként jelentkezik, például tévénézésként vagy számítógépes játékok űzése során. A passzív figyelem az elme számára lehetővé teszi, hogy robotpilótára kapcsoljon, azaz mindennemű figyelmi erőfeszítést feladjon. Az aktív figyelmi folyamatok pedig, amelyek során az elme teljesen összeszedett, az agy pedig kénytelen munkát végezni, azokra a speciális körülményekre szorítkoznak, amelyek a legmagasabb motivációt biztosítják. A figyelemhiánnyal élő agy képtelen az aktív figyelemre, amikor szervezett munkára

lenne szükség, vagy amikor olyasmire kellene figyelnie, ami kevéssé vagy alig érdekli. A figyelemhiánnyal élő személyek is képesek lehetnek erős összpontosításra, ehhez azonban sokkal magasabb motivációs szintre van szükségük, mint másnak. Számos téves diagnózishoz vezetett az, hogy ezzel a ténnyel sok orvos sincsen tisztában. „A páciensünkre az a jellemző – írta nekem egy olyan egyetemi oktató pszichiátere, akinél én figyelemhiány zavart állapítottam meg, mire a háziorvosa további szakember véleményét kérte ki –, hogy az őt érdeklő dolgokra nagyon is jól tud összpontosítani, márpedig a figyelemhiánnyal élő páciensek számára ez nagyon nehéz.” Ám éppen hogy nem ez esik nehezükre! Számukra az okoz bénító nehézséget, hogy agyuk motivációs mechanizmusait olyasmi iránt indítsák be, ami nem érdekli őket. A figyelemhiány zavar helyzetfüggő: az adott körülményektől függően nagy eltérések lehetnek abban, hogy milyen erősen jelentkezik az adott személynél. Vannak például olyan tanórák, amelyeken a figyelemhiánnyal élő gyermekek sokkal jobban teljesítenek, miközben más órákon szétszórtak, eredménytelenek, sőt esetleg rendbontóan viselkednek. A tanárok emiatt könnyen azt a következtetést vonják le, hogy a gyermek saját maga dönti el, mikor legyen szorgalmas és mikor ne. Sok figyelemzavarral élő gyermeket szidnak le és szégyenítenek meg az osztály nyilvánossága előtt rendszeresen olyan viselkedésért, amelyet egyáltalán nem szándékosan választ. Ezek a gyerekek nem szántszándékkal figyelmetlenek vagy engedetlenek. Valójában a viselkedésüket meghatározó érzelmi és neurofiziológiai erők játékszerei. Ezeket az erőket a későbbiekben bővebben is tárgyaljuk majd. A figyelemhiány zavar második mindent átható jellemzője az, hogy az ilyen személy beszéde és tettei egyaránt impulzívak, érzelmi kontrollja pedig igen gyenge. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt vagy gyermek alig-alig tudja megállni, hogy mások szavába ne vágjon, szenvedés számára kivárni a sorát, és sokszor akar impulzív módon cselekedni vagy beszélni, mintha megfontoltságról soha nem is hallott volna. Nem nehéz megjósolni, hogy ez milyen negatív következményekkel jár. „Szeretném kontrollálni magamat – mondta nekem egy harminchárom éves férfi, amikor először jött el hozzám –, de az elmém nem hagyja.” Az impulzivitás jelentkezhet impulzív vásárlás formájában, amikor az ember az árra és a következményekre való tekintet nélkül szükségtelen holmikat vásárol. „Impulzív vásárlás? – kérdezte egy másik férfi az első beszélgetésünk során. – Ha lenne pénzem, impulzíve megvenném az egész világot.” A figyelemhiány zavar harmadik kulcsjellemzője a hiperaktivitás. Ennek klasszikus tünete, hogy a személy képtelen egy helyben maradni, de a külső szemlélő számára megtévesztő formákban is jelentkezhet. Némi izgés-mozgás valószínűleg ilyenkor is jelen van – a lábak vagy az ujjak topognakmozognak, az ülő személy lába le-föl jár, rágja a körmét vagy az arca belső oldalát. A hiperaktivitás a túlzott beszédtevékenység formáját is öltheti. Az esetek egy szűk körében – különösen lányoknál – a hiperaktivitás akár teljes egészében is hiányozhat. Az iskolát oda se figyelve és álmodozva járják végig, és miután viselkedésükkel nem okoznak gondot, valahogy mindig átmennek az év végén. Miközben a hiperaktivitás meglétére nincs szükség a figyelemhiány zavar megállapításához, bizonyos páciensek számára drámai hatású. „Az egyetlen dolog, ami le tudott lassítani, a rendőrautó szirénája volt, amikor gyorshajtáson kaptak” – mondta nekem egy hetvenhét éves nő. Közismert, hogy számos figyelemhiány zavarral élő gyerek rettentő bőbeszédű. Egy második osztályos kisfiút mindenki dumagépnek hívott, olyan kimerítő volt cserfessége. A szülei is gyakran kérték tőle, hogy hallgasson el. Olyan ez, mintha az ilyen gyerek ezt mondaná: „Folyton elveszítem a kapcsolatot a többiekkel. Attól szorongok, hogy ha nem dolgozom rajta folyamatosan, akkor megszakad velük a kapcsolat, és magamra maradok. Kizárólag szavak révén tudok velük kapcsolatot tartani. Más módját nem ismerem.” A figyelemhiánnyal élő felnőttek közül többen említették, hogy részben azért beszélnek olyan gyorsan, mert annyi szó és kifejezés jut hirtelen az eszükbe, hogy attól félnek, éppen a legfontosabbakat fogják elfelejteni, ha nem mondják ki őket a lehető leggyorsabban. A figyelemhiánnyal élő személy a saját elméjét örökké mozgásban lévő gépezetnek érzi. Irtózik és

undorodik az unalomtól, amely azonnal erőt vesz rajta, ha a tevékenység, kikapcsolódás vagy figyelem elveszti célirányosságát. Szüntelen belső nyugtalanságot érzékel – az agy konstans háttérzaját, egy állandóan jelen lévő „fehér zajt”, ahogy azt a Harvard Egyetem pszichiátere, John Ratey megfogalmazta. Az ember tudatában könyörtelen kényszerítő erő jelentkezik, ám bármilyen meghatározott, szükségszerű cél vagy irány nélkül. Már a The New England Journal of Medicine egy 1934-es cikke azonosította ezt a nyomasztó, folyamatos nyughatatlanságot, amelyet „organikus űzöttségnek” nevezett el. Nekem például alig akadt életemben olyan nyugodt pillanat, amelyben ne éreztem volna azonnal azt a zavarba ejtő érzést, hogy valami mást kellene csinálnom a helyett, amivel éppen foglalkozom. Az alma nem esik messze a fájától. Nyolc- vagy kilencévesen a fiam egyszer így szólt hozzám: „Mindig úgy érzem, hogy valamit csinálnom kell, de nem tudom, hogy mit.” A legidősebb ember, akinek stimulánst írtam fel, egy nyolcvanöt éves nő volt, és a Ritalin hatására szó szerint életében először volt képes tizenöt percnél többet egy helyben ülni. A nyughatatlanság mindeközben hosszas halogatással jár együtt. A motivációs apparátus bekapcsolásához arra van szükség, hogy a kudarc fenyegetése vagy a jutalom ígérete azonnali és közvetlen legyen. Az idővel való versengés kiváltotta adrenalinlöket nélkül eluralkodik a tehetetlenség. Egy-egy feladatnak vagy esszének nemegyszer láttam neki a középiskolában vagy az egyetemen a határidőt megelőző este. Abban az időszakban, lévén csak írógépek álltak rendelkezésünkre, a nyers változatnak egyúttal a véglegesnek is kellett lennie. Úgy néztek ki a dolgozataim, mint egy ezerszer javított kézirat: lap lap után kapkodva beírt javítások sorjáztak. Amikor viszont nagyon akar valamit az ember, nincs se türelem, se halogatás. Azt azonnal meg kell tennie, szereznie, ennie, tapasztalnia. A figyelemhiány zavarral élő személy életének minden napját gyakori és frusztráló emlékkihagyások lyuggatják. Egy jó barátom, Brian figyelemhiány zavarral él. Van egy kutyája is. Mindennap együtt sétálnak. Amikor Brian felveszi a kabátját, a sapkáját és a cipőjét, a kutya a konyhaasztal alá fekszik, és vár. Brian kilép a házból, ám a kutya nem mozdul. A kutya egészen addig meg sem mozdul, amíg Brian immár harmadszor vissza nem tér a lakásba, hogy magához vegye a kulcsát, a tárcáját vagy azt, amit éppen elfelejtett az első két alkalommal. A kutya tanult a tapasztalataiból, amit a gazdájáról nem mondhatunk el. Legutóbbi emlékezetkiesésem négy nappal az előtt történt, hogy ezt írom. A tel-avivi Ben Gurion Repülőtéren voltam minden csomagommal, készen arra, hogy hazautazzam Vancouverbe. Nagyon elégedett voltam magammal, hogy végre sikerült valahová időben odaérnem. A bejelentkezésnél a jegykezelő átnézte az utazáshoz szükséges dokumentumaimat. Arcára kiült a zavarodottság. „De hiszen a gépe holnap indul” – mondta végül. Talán tudattalanul is megpróbáltam kompenzálni minden olyan esetért, amikor késve érkeztem a repterekre. Gyakran tették fel nekem a kérdést, hogy ezzel az adottsággal hogyan tudtam végigcsinálni az orvosi egyetemet. Erre az a válasz, hogy számos figyelemhiány zavarral élő ember rendkívül eredményesnek tűnik. A figyelemhiány az élet számos aspektusára hathat termékenyítőleg. A látszólagos szakmai sikerek vagy a munkamánia elfedhet más téren meglévő problémákat. A figyelemhiány zavar esetén is igaz, mint annyi más esetben, hogy fokozatai vannak, igen széles spektrummal. Habár egész életemben orvosnak készültem, huszonnyolc éves koromig nem iratkoztam be az orvosira, hanem mindenféle kitérőket tettem. A húszas éveim elején fokozatosan lejjebb adtam az akadémiai ambícióimból, mert képtelen voltam rávenni magamat, hogy tartósan az iskolai tanulmányaimnak szenteljem az időmet. Az egyik emlékezetes napon másodéves egyetemistaként vörös szemekkel érkeztem meg a vizsgára, mert öt Shakespeare-drámát olvastam el éjféltől reggel hétig. Sajnálatos módon azonban rosszul emlékeztem az időpontokra, és az aznapi vizsga témája nem Shakespeare, hanem az európai irodalom volt. Így ment ez félévről félévre. Harmadéven azután

feladtam. Az orvosi egyetemen főként az első két év jelentett számomra nagy kihívást, amely az orvostudomány alapjairól szólt, és fájdalmas részletességgel tanították. Még ebben az időszakban is kivétel nélkül mindig a vizsgát megelőző éjjel kezdtem neki a tanulásnak. A későbbiekben már könnyebben találtam motivációt, és jobban oda tudtam fordulni a tananyaghoz, amikor praktikusabbá és személyközpontúbbá váltak a feladataink. Az orvosi egyetem folyamatos határidők, vizsgák és átugrásra váró akadályok sora, melyek igen embert próbálók. Nem annyira a hosszú távú tervezésről, mint inkább a folyamatosan egymást követő, rövid távú akadályokról szól. Amikor egy figyelemhiány zavarral élő felnőtt visszatekint az életére, maga mögött terveket lát, amelyek soha nem valósultak meg teljesen, szándékokat lát, amelyek sohasem értek célt. „Örökké csak lehetőségeim, potenciáljaim vannak” – mondta az egyik páciensem. A kezdeti lelkesedési rohamok hamar lelohadnak. Pácienseim tíz éve építeni kezdett támfalakról mesélnek, félig kész csónakokról, amelyek évre év csak a helyet foglalják a garázsban, félbehagyott tanfolyamokról és könyvekről, abbahagyott üzleti vállalkozásokról, soha meg nem írt versekről – számtalan soha végig nem járt útról. A társas készségek is problémásak. A figyelemhiány zavar egyik aspektusa, hogy az ilyen személy nehezebben ismeri fel a társas szabályokat. Habár vannak olyan figyelemhiány zavarral élő gyermekek, akik kerülik az érintést, kora gyermekkorban a legtöbb gyermek szó szerint csügg a felnőtteken, és szinte telhetetlen vágyat mutat arra, hogy felnőttekkel testi és érzelmi kapcsolatot alakítson ki. A többi gyermekhez naivan közelítenek, amire azok gyakran reagálnak elutasítóan. Mivel a társas utalásokat nehezebben értelmezik, a társaik könnyen kiközösíthetik őket. A szülők ilyenkor szívszakadva figyelik, hogy a gyermekük kiszorul a közösségi játékokból, a születésnapokra vagy vendégségbe nem hívják meg őket, és Valentin-napon sem kapnak üdvözlőlapokat. A gyenge társas készségek igen jellemzők, de vannak kivételek. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek egy része szociálisan jól alkalmazkodik és kimondottan népszerű. Tapasztalataim szerint e siker mögött a különböző funkciózavarok okozta szorongás húzódik meg, és az önértékelés törékenységét hivatott elrejteni, ami nem feltétlenül válik szembetűnővé addig, amíg az ilyen gyerekek tízes éveinek vége, húszas éveinek eleje el nem érkezik. A figyelemhiány zavarral élő felnőtteket gyakran tartják zárkózottnak és arrogánsnak, vagy éppen fárasztóan bőbeszédűnek és modortalannak. Sokukat a kényszeres viccelődésükről lehet felismerni, a fojtott, hadaró beszédről, és arról, hogy látszólag véletlenszerű módon ugrálnak egyik beszédtémától a másikig, és képtelenek egy gondolatot anélkül kifejteni, hogy eközben ki ne merítenék anyanyelvük teljes szókincsét. „Soha életemben nem tudtam befejezni egyetlen gondolatomat sem” – panaszolta nekem egy fiatalember. A figyelemhiány zavarral élő férfiakban és nőkben van valami szinte tapintható intenzitás, amire a többi ember kényszeredettséggel és szinte ösztönös visszahúzódással válaszol. „Olyan ez, mintha én a Marsról származnék, míg mindenki más a Földről” – mondta nekem egy negyvenéves nő. Vagy, mint azt egy másik páciensem megfogalmazta: „Mindenki más mintha a kellemes emberek klubjába tartozna, amelyből engem kizártak”. Az az érzés, hogy mindig ki vannak rekesztve valamiből, hogy valahogy mindig félreértik a dolgokat, az egész életüket áthatja. A társadalmi eseményeken általában a perem felé gravitálok, annak az érzésnek a tudatában, hogy valami oknál fogva képtelen vagyok a dologba bekapcsolódni. Ilyenkor figyelem az egymással beszélgető embereket, akiket adott esetben meglehetősen jól ismerek, és közben az van a fejemben, hogy senkinek nincs semmi mondanivalóm. A társas csevegés mindig is rejtély volt előttem. Időnként látom, ahogy az emberek lelkesen beszélgetnek egymással, és azt kívánom, hogy bárcsak láthatatlan lennék, hogy kihallgathassam őket – nem a hallgatózás végett, hanem azért, hogy végre egyszer megtudjam, mi a csudáról is lehet beszélgetni. Figyelemhiány zavarral élő pácienseim nagyon hasonló tapasztalatokról számolnak be nekem. „Nem tudom, hogyan kell csevegni, és attól félek,

hogy valami ostobaságot mondok” – fejtette ki egy huszonhat éves nő. És az az igazság, hogy ha a figyelemhiány zavarral élő személy csevegni kezd is, már az első percben mély unalomba süpped, amikor úgy érzi, hogy a beszélgetés felszínes témákra szorítkozik. A figyelemhiány zavarral élő felnőttekkel beszélgetni gyakran olyan, mint egy viccekkel elaknásított mezőn átkelni. Váratlan szófordulatok, tudatosan abszurd képzettársítások fűszerezik a sztorikat, amelyek önmagukban sokszor nem is igazán érdekesek. „Hála istennek, hogy csak figyelemhiány zavar – kiáltott fel egy férfi páciensem, amikor megerősítettem a diagnózist. – Mindig azt hittem, hogy cézársaláta vagyok, amihez nem jutott pirított zsemlekocka.” A figyelemhiány zavarral élő gyerekek gyakran töltenek be az osztályban bohócszerepet. A figyelemhiány zavarral élő gyerek hangulata változékony, a boldog mosolyok szempillantás alatt dermednek kényszeredett vigyorrá és keserű elégedetlenséggel teli grimasszá. A derűs izgatottsággal várt események, óriási energiával megkezdett tevékenységek sokszor keserű csalódással és sértődött, vádaskodó visszahúzódással végződnek. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek érzelmi állapotai is bármilyen kivehető mintázat vagy ritmus nélkül ingadoznak. Látható ok nélkül követik egymást a jó és a rossz napok. A jó és a rossz napokat azonban egyetlen közös, átható dallam fogja át: az az érzés, hogy valami fontos hiányzik az életükből.



HARMADIK FEJEZET

Mindannyian megőrülhetünk A különösen bonyolult és felkavaró helyzetek értelmezését a közvélekedés gyakran hajlamos néhány nagy becsben tartott, leegyszerűsítő általánosítással elintézni. Dorothy Dinnerstein A figyelemhiány zavart széles körben nevezik „a kilencvenes évek divatjának”. A szkepszist az is táplálja, hogy e zavar egyik tünete sem annyira egyedi, hogy azt kisebb-nagyobb mértékben ne lehetne megtalálni a nem figyelemhiány zavarral élő népesség egy-egy csoportjában. Az még nem tesz egy csokor személyiségjegyet automatikusan patológiai esetté, ha összegyűjtve pszichiátriai kézikönyvbe foglalják őket. Nagyon is érthető, hogy sokan megkérdőjelezik, miért is kellene egy sor hétköznapi jellemvonást egészségügyi zavar szimptómájának neveznünk. A kritikusok azzal riogatnak, hogy a pszichiáterek lassan már minden emberi jellemvonást betegségnek fognak nevezni. A Harper’s Magazine 1997. februári számában keserű humorral fűszerezett kritikát közölt L. J. Davis a DSM negyedik kiadásáról. A jelenleg érvényes diagnosztikai kritériumok szerint – írta Davis – „az emberi élet minden aspektusát értelmezhetjük betegségként (már persze kivéve a pszichiátriai gyakorlatot)”. A kanadai egészségügyi statisztikák azt mutatják, hogy 1990 és 1997 között a Kanadában felírt Ritalin mennyisége az ötszörösére nőtt, és pusztán az utolsó évben 21%-kal emelkedett.2 Az Egyesült Államokban futótűzként terjedt el a figyelemhiány zavar diagnózisa. Vajon a gyermekeket pusztán azért gyógyszerelik, hogy megfeleljenek a felnőttek elvárásainak? Vannak, akik a mellett érvelnek, hogy ez a diagnózis nem más, mint az inkompetens szülők és lusta tanárok, azaz az élet nehézségeivel szembenézni képtelen, önsajnálattól csöpögő, éretlen felnőttek újabb egészségügyi kategóriája önmaguk igazolására. Még azok is, akik – hozzám hasonlóan – elismerik, hogy valóban létezik a neurofiziológiai és pszichológiai problémák azon együttese, melyeket összefoglalóan figyelemhiány zavarnak szoktunk nevezni, jogosan vetnek fel bizonyos kérdéseket e zavar diagnózisának felállításával, értelmezésével és akár kezelésével kapcsolatban. Az észak-amerikai társadalom számos problémát igyekszik többtonnányi gyógyszer alá temetni ahelyett, hogy tudomásul venné az emberek stresszes mentális állapotát kiváltó társadalmi és kulturális okokat. A depresszió, a figyelemhiány zavar és egy sor egyéb állapot kezelése során alkalmazott gyógyszeres kezelés hosszú távú hatásait még nem ismerjük. Mindez engem is aggodalommal tölt el, habár magam is írok fel gyógyszereket pácienseimnek, és én is szedek gyógyszert. Azok is sokan vannak, akik úgy vélik, hogy a viselkedés neurofiziológiai magyarázatai pusztán felmenteni igyekeznek az embereket a tetteikért viselt személyes felelősség alól azáltal, hogy azt a biológia személytelen erőire hárítják át. Hát nem vagyunk-e felelősek a saját tetteinkért? – kérdezik. Vajon a figyelemhiány zavar engedélyt ad-e az élveteg vagy másokat sértő viselkedésre?

Nemrég egy Brit Columbiában lefolytatott perben a nemi erőszakkal és gyilkossággal vádolt személy védőügyvédje azzal érvelt, hogy védence nem vonható felelősségre a tetteiért, mert obszesszív-kompulzív zavarral és figyelemhiány zavarral él. Az esküdtek bölcsen elutasították ezt az érvelést. Mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk tetteinkért, másként a világunk élhetetlenné válna. Ám óriási társadalmi haszonnal járna, ha igyekeznénk megérteni, hogy bizonyos embereket milyen tapasztalatok vesznek rá arra, hogy rossz, felelőtlen, sőt antiszociális lényekké váljanak. A megértés birtokában aztán például teljesen új módon közelíthetnénk a bűnözés problémájához. Az elszámoltathatóság és felelősség távolról sem vezet szükségszerű módon a jogrendszer büntető embertelenségéhez, ahogy azt Kanadában és különösen az Egyesült Államokban ma gyakorolják. Utóbbi államban a népesség nagyobb része van rács mögött, mint bármely más nyugati országban. Aligha kétséges, hogy a börtönben lévő elítéltek jelentős része figyelemhiány zavarral vagy valamilyen más, megelőzhető önszabályozási zavarral él.{1} Abban a vonatkozásban sincs sok kétség, hogy a börtönöket szinte nem is lehetne még „alkalmasabbá” tenni arra, hogy ezeket a mentális rendellenességeket felerősítsék. Semmiképp sem állunk fegyvertelenül a figyelemhiány zavarral szemben, úgyhogy személyes szinten egyáltalán nem segít, ha a viselkedésünk iránti felelősséget megpróbáljuk áthárítani az agyi áramköreinkre. Ezzel csak bezárkóznánk az áldozatszerepbe. Függetlenül a neurofiziológiai magyarázataink ékesszóló és hihető jellegétől, senki sem várhatja, hogy a gyermekeink, a házastársunk, a barátaink és a munkatársaink majd megadják nekünk a jogot arra, hogy tiszteletlenül kezeljük és megsértsük őket. Amikor az ember a figyelemhiány zavar pszichológiai és biológiai mechanizmusait tanulmányozza, egyfajta térképet kap a saját szelfjéhez – ám csupán térképet, és nem többet. Bár e térkép híján az embernek alig marad más, mint saját kudarcainak elbátortalanító érzése, a térképet nem szabad összetévesztenünk magával az utazással. Az útitervet továbbra is mindenkinek magának kell elkészítenie. Vannak szülők, akik azért utasítják el a figyelemhiány zavar diagnózisát, mert félnek, hogy a gyerekükre majd ráragad ez a címke. Egyszerűen idegenkednek attól, hogy a gyerekükre, aki néhány kivételtől eltekintve az élet legtöbb területén elég jól funkcionál, egészségügyi diagnózist aggassanak. Nem alaptalanok a félelmek. A figyelemhiány zavart túlságosan is gyakran használják puszta „ítélkezés” céljából, amellyel felcímkézik a problémás diákot, aki képtelen a normális tevékenykedésre. Igen egyértelművé teszi ezt az emberek beszédmódja. Milyen sokszor mondják egyegy felnőttre vagy gyermekre, hogy „a figyelemzavaros”. Nos, ez valóban címkézés, kategorizálás – és az egész személyt egy bizonyos gyengébb funkciójával azonosítja. Nincs olyan, hogy „a figyelemzavaros” – senkit sem szabad e zavar terminusaival azonosítani vagy meghatározni, ahogy más egészségügyi probléma terminusával sem. Annak elismerését, hogy egy gyermek figyelemhiány zavarral él, úgy kell felfognunk, hogy ezáltal megértjük, milyen sajátos, értelmes és kreatív megközelítés révén kell őt segítenünk az élete bizonyos területein. Nem szabad, hogy úgy fogjuk fel, mintha valami alapvető és visszavonhatatlan probléma lenne vele. A diagnózis elismerése arra kell szolgáljon, hogy támogatni tudjuk a gyermeket lehetőségei kibontakoztatásában, nem pedig arra, hogy újabb korlátokat emeljünk köré. Nem kell csodálkozni rajta, hogy még a nyitott emberek számára sem könnyű kibékülni ezzel a diagnózissal. Amikor általában gondolkodunk a betegségekről (és ami azt illeti, bármi másról), nem veszünk tudomást arról, hogy a dolgok nem egyértelműek. Az embernek vagy van tüdőgyulladása, vagy nincs. Vagy van valamilyen betegsége, ami hatással van a tudatára, vagy nincs. Általában minden olyan, a tudatot is befolyásoló állapottal szemben ellenérzést táplálnak az emberek, amelyet „abnormálisnak” tartanak. De mi van akkor, ha a betegség nem elkülönült kategória, ha nem lehet egyértelmű határvonalat húzni „egészséges” és „beteg” közé? Mi van, ha az „abnormalitás” pusztán annyit jelent, hogy az adott személynél nagyobb koncentrációban fordulnak elő a mindenhol jelen

lévő zavaró agyi és elmefolyamatok? Ha így van, akkor talán nincsenek rögzített, megváltoztathatatlan agyi rendellenességek, és egyúttal mindannyiunkat fenyegethet az idegösszeroppanás vagy a mentális zavar, ha a körülmények túl szorongatóak és túl nagy stresszel nehezednek ránk. Mindannyian megőrülhetünk. Talán már meg is őrültünk. A figyelemhiány zavar nem azonosítható a normalitás és abnormalitás kategóriáival. Ha ugyanis mindenkit, aki a figyelemhiány zavar tüneteit mutatja, ezzel diagnosztizálnánk, akkor akár egyenesen az ivóvízbe is keverhetnénk a Ritalint, és a fejlett világ nagy részét egyetlen pszichoterápiás csoporttá nyilváníthatnánk. Minden a fokozatokon múlik. Mint azt Hallowell és Ratey kifejtették Driven to Distraction című könyvükben, a figyelemhiány zavar diagnózisa nem egy kategória, hanem egy dimenzió. Az ember életének egy bizonyos pontján a figyelemhiány zavarhoz kapcsolt jellemzők annyira megsokasodnak, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben zavarokat okoznak a funkcionálásban. A figyelemhiány zavarral élő gyermekekkel és felnőttekkel dolgozó szakemberek könnyebben alakítanak ki konszenzust arról, hogy a figyelemhiánynak mik a tünetei, mint arról, hogy mi is az pontosan. Már maga a „zavar” megnevezés is félrevezető. Az orvosi terminológiában ez betegséget jelent, miközben a figyelemhiány egészen biztosan nem betegség. A „zavar” kifejezésnek van azonban egy másik értelme is, amelynek eredete megelőzi annak orvosi alkalmazását. Ezt szoktam mondani a pácienseimnek: „Ha önnél a figyelemhiány zavar számos jellemzője megjelenik, és ezek miatt rendezetlenné válik az élete, akkor ön figyelemhiány zavarral él. De mi a rend? A szervezettség érzése. A tevékenységek tudatosan tervezett sora. Annak tudása, hogy a dolgok hol vannak, hogy mi az, amit megtettél, és mi az, ami még elvégzésre vár. És mit nevezünk a rend hiányának, ellentétének? A zűrzavart.” Orvosi értelemben én nem tartom a figyelemhiány zavart rendellenességnek. A figyelemhiány nem betegség, bár vannak befolyásos hatóságok, amelyek annak nevezik. A figyelemhiány egyfajta gyengeség vagy csökkenés, mint amikor valakinek bárminemű betegségtől függetlenül meggyengül a látása. A kérdés a következő: vajon milyen okok váltják ki ezt a gyengeséget, a mögöttük húzódó pszichológiai funkciózavarokat és az ezzel összefüggő viselkedést és pszichológiai problémákat? A tudomány mai színvonalán erre még nem tudunk végleges választ adni, bár az elmúlt évtizedben egészen elképesztő mértékben bővültek ismereteink agyunk működésének vonatkozásában.3 Jelenlegi tudásunk alapján – figyelembe véve azt is, hogy mit nem tudunk – a figyelemhiány zavarral kapcsolatos magyarázataink hitelességének egyetlen mércéje, hogy a tapasztalataink és az elérhető kutatási eredmények alapján van-e bármi értelme az adott magyarázatnak, és szolgálhat-e hatékony segítség alapjául. A figyelemhiány zavarról szóló népszerű kiadványok szinte egytől egyig azon az állásponton vannak, hogy a figyelemhiány zavar öröklődő és genetikai alapú rendellenesség. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve ez a genetikai felfogás dominálja a szakmai vitákat. Nos, olyan nézet ez, amellyel nem értek egyet. Én úgy gondolom, hogy jobban megérthetjük a figyelemhiány jelenségét, ha nem csupán a DNS bizonyos töredékeit vizsgáljuk, hanem azt, hogy az emberek hogyan élnek. Az öröklött gének persze fontos szerepet játszanak, ám távolról sem annyira fontosat, mint azt széles körben feltételezik. Ugyanakkor távolról sem akarom a környezeti hatás vs. genetikai öröklődés hamis dilemmáját erőltetni. A természet nem ismeri ezt a szembeállítást, miként a komoly tudósok sem. Ha én ebben a könyvben a környezeti hatást emelem ki, akkor ezt azért teszem, hogy ezzel egy sok könyvben figyelmen kívül hagyott, és részleteiben soha fel nem tárt területre összpontosítsam a figyelmet. Sokszor előfordul ugyanis, hogy az ilyen figyelmen kívül hagyott tényezők miatt a különböző kezelések bénult hatástalanságra vannak kárhoztatva.

Számos olyan biológiai folyamatban vesz részt a testünk és az agyunk, amelyeket velünk született genetikai örökségünk nem tud közvetlenül meghatározni, és amikor azt mondom, hogy a figyelemhiány elsősorban nem genetikai eredetű, ezzel távolról sem tagadom azt, hogy vannak biológiai összetevői – köztük öröklöttek és szerzettek egyaránt. Az agyunk felépítésének genetikai tervrajzai és agyunk működése egyaránt a környezetünkkel való interakciónk révén fejlődik. A figyelemhiány az agyunk bizonyos központjaiban zajló hibás folyamatokra utal, ám jellemzőinek jelentős része – ideértve a mögötte húzódó biológiai rendszereket – szintén elválaszthatatlan összefüggésben van azzal, hogy az adott személy milyen testi és érzelmi tapasztalatokat gyűjt a világról. A figyelemhiány zavar kapcsán létezik örökölt hajlam, ám ez távolról sem jelent genetikai meghatározottságot. A meghatározottság azt jelenti, hogy valami elkerülhetetlenül bekövetkezik. Egy hajlam viszont annyit jelent, hogy adott körülmények függvényében nagyobb eséllyel következhet be. A tényleges kimenetelre számos egyéb tényező fejt ki hatást.



NEGYEDIK FEJEZET

Konfliktusos házasság: a figyelemhiány zavar és a család (I.) A konfliktusos házasságok egyik különös ismertetőjele, hogy a férj és a feleség dühösek egymásra, és egymással elégedetlenek. Bár a konfliktusos házasságban a viszonyok többnyire negatívak, ezt néha ugyanilyen intenzív és esetenként nagyon szenvedélyes együttlétek színesítik. (…) A konfliktus szinte függőséget alakíthat ki: egyszerre jelent ismerős terepet, és emlékeztet élénken a két ember szoros összekapcsolódására. Az emberek nem akarnak konfliktust, de képtelenek másfajta interakciót kialakítani. Michael E. Kerr A feleségemmel, Raevel három gyermekünk van: két fiú, huszonhárom és húszévesek, valamint egy tízéves lány. Sorrendben Daniel, Aaron és Hannah. Akárcsak nálam, mindhármuknál figyelemhiány zavart állapítottak meg. A családunk szinte a jelenség genetikai magyarázatának leglátványosabb alátámasztása lehetne: adott egy anyagilag stabil, beágyazott középosztálybeli házaspár, akik immár majd harminc éve szeretik egymást és a gyermekeiket. Családunkban nincs kábítószer vagy alkoholizmus, nincs erőszak vagy bántalmazás. Ha ezek a gyermekek mégis figyelemhiány zavarral élnek, akkor ennek csak a génjeik lehetnek az okai. Az ilyen párnázott környezetben mi más is okozhatna ilyesmit? A környezet sem okoz figyelemhiány zavart, ahogy a gének sem. Arról van szó, hogy ha meghatározott genetikai állomány meghatározott környezeti feltételekkel találkozik, akkor megjelenhet a figyelemhiány zavar. E gének nélkül nincs figyelemhiány. Az adott környezeti feltételek híján sincs. Kifejlődésének környezete mindig a családi környezet, ahonnan jövünk. Ami a házasságunkat illeti, a miénk határozottan a spektrum „konfliktusos” végén helyezhető el. Rae és én megoldottuk a problémáinkat, de ez évtizedekig tartott, és rengeteg energiánkba került. Visszatekintve is beleborzongunk, hogy időnként milyen fájdalmas és sötét érzéseink voltak, és küzdelmeink milyen szenvedést okoztak gyermekeinknek. Házasságunkban ma óriási örömöt lelünk. Bárkáink, melyeket kemény küzdelemben vittünk és verekedtünk át háborgó vizeken, végül biztonságban értek ugyanabba az öbölbe. A viharok azonban nem hagyták érintetlenül gyermekeinket. A nagy amerikai pszichoterapeuta és tanár, Carl Rogers 1972-es My Own Marriage című, bámulatosan nyílt esszéjében ír azokról a nehézségekről, melyeken saját felnőtt gyermekei mennek át a maguk kapcsolataiban. Következtetése így hangzik: „Az tehát, hogy nekünk sikerült a kapcsolatunkat végül kielégítővé tennünk, még egyáltalán nem jelent erre garanciát a gyermekeink esetében.” A gyerekek hatalmas ösztönzést és hajtóerőt jelentenek a szülők életében arra, hogy saját magukat, egymást és magát az életet megértsék. Sajnos az ember sok mindent a gyerekek kárán tanul meg. Hogy szeretjük egymást, az soha nem volt kétséges. Ám az a szeretetérzés, amelyet a szülő érez a gyereke iránt, nem feltétlenül fordítódik le a gyerek számára szeretettségként. Otthonunk légkörét

gyakorta határozták meg a szülők közötti nyílt vagy elfojtott érzelmi konfliktusok, kölcsönös csalódásba torkolló várakozások és mélységes szorongások, melyeknek még csak tudatában sem voltunk. Az élettel kapcsolatos frusztrációm esetenként minden figyelmeztető jel nélkül Raere vagy egyenesen a gyermekeimre irányuló össztűzzé vált, akár dühkitörések, akár hűvös visszahúzódás formájában. Miközben idegenekkel szemben mélységesen együtt érzőnek és segítőkésznek tudtam mutatkozni, a hozzám legközelebb állók felé a szerető támogatás és a kegyetlen visszautasítás kétarcúságával viszonyultam. Soha sehol nem törtek szorongásaim – azaz feloldatlan fájdalmaim – olyan nyíltan és fájdalmat okozón a felszínre, mint a saját otthonomban. Míg gyermekeim kicsik voltak, csak örökké tevékeny és fel-alá rohangáló orvosként tudtam elviselni magamat. A szakmai feladataim mellett gyakran vállaltam el egyéb, nagy kihívást jelentő projekteket, többet is egyszerre. A csipogómat úgy hordtam, mint valami kitüntetést. Különösen az első néhány évben azt kívántam, hogy minél gyakrabban szólaljon meg, hogy mindenki hallhassa, milyen fontos vagyok. Bár minden egyes tevékenységben találtam valamelyes kielégülést, valójában sohasem voltam elégedett sem magammal, sem az életemmel. Nagyon nehezen tudtam lemondani akár csak egyetlen, újonnan felmerülő feladatról is – kivéve azokat, amelyek otthon adódtak. Gyakorlatilag képtelen voltam nemet mondani bármilyen segítségkérésre – bármilyen árat is követelt az a magánéletemtől. A mások iránti túlhajtott felelősségtudatom ára az volt, hogy visszautasítottam az egyetlen olyan embert, akinek valóban pótolhatatlan voltam. Ez az egész világgal szemben érzett kötelességtudat nem korlátozódik a figyelemhiány zavarra, de jellemző rá. Mindenkinél jelentkezik, aki figyelemhiány zavarral él. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi mindennel foglalkoztam akkoriban, amikor először ébredtem a figyelemhiány zavarra utaló viselkedésmintáim tudatára, nem egészen négy évvel ezelőtt. Az agyonzsúfolt rendelői munkaóráim, a szülészeti munkám és a pácienseimnek nyújtott pszichológiai tanácsadás mellett Kanada egyik legnagyobb hospice intézményének, a Vancouveri Kórház Palliatív Részlegének egészségügyi koordinátora voltam. Öt éven keresztül szinte minden éjjel és minden hétvégén itt teljesítettem szolgálatot, a nyaralásokat kivéve. Bármely pillanatban felhívhattak, hogy szüléshez menjek vagy egy halálos betegnek segítsek. Ráadásul a torontói The Globe and Mail című újság orvosi rovatának vezetőjeként hetente írtam egy cikket. Végezetül pedig, hogy a szabadidőmet is legyen mivel kitölteni, éppen egy könyvön dolgoztam, amelyet – a figyelemhiány zavarra igen jellemző módon – azonnal el is felejtettem, mihelyt a figyelemhiány zavar kezdett foglalkoztatni. Ha az ember így él, az elkerülhetetlenül hatással van rá. Folyamatosan egyik helyről a másikra tartottam, örökké késésben. A cikkeimet késő éjjel adtam le, közvetlenül a határidő előtt. A rendelőm mindig tele volt páciensekkel, akiket lelkiismeretlenül sokáig várakoztattam. Nem is voltam teljes tudatában annak a ténynek, hogy eszeveszett, ide-oda kapó munkastílusom azt jelentette, hogy másoknak a saját munkájuk rovására kellett alkalmazkodniuk hozzám anélkül, hogy ezt valaha is formálisan megbeszéltük volna. A palliatív ápolónők, akikkel kölcsönösen tiszteletteljes és szívélyes viszonyt ápoltunk, azt mondták, hogy olyan volt velem dolgozni, mintha egy tornádó közepében dolgoztak volna. A maga hatékony, csöndes és nyugodt módján a rendelői asszisztensem, Maria Oliverio – aki egyszer biztosan elnyeri a Nobel-békedíjat – a falra mászott tőlem. A körülöttem lévők feszültnek, mindig sürgetőnek és követelőzőnek érzékeltek. Ez a kamikáze zsonglőrködés pusztító hatással volt a családomra. Rae vállát nemcsak az otthonunkkal kapcsolatos valamennyi szervezési és fenntartási feladat nyomta, de magának a családnak az egyben tartása is. Anélkül, hogy ezt valaha megbeszéltük vagy tudatosan eldöntöttük volna, érzelmileg totálisan kizsákmányoltuk. Elhagyottnak érezte magát. És emellett úgy érezte, hogy számomra az ő festő hivatása másodlagos fontosságú.

Az ilyen űzött személyeknél gyakran fellépő „vasárnapi neurózis” is jelentkezett nálam. Szombat reggelenként összeroppantam. Egyfajta enervált letargiába burkolóztam, egy könyv vagy újság mögé bújva, vagy rosszkedvűen bámultam kifelé az ablakon. Nem pusztán a végigrobotolt munkahét miatti fáradtság volt ez, hanem nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. A hétköznapi adrenalinfröccs hiánya céltalanná és dekoncentrálttá tett, nem volt energiám semmire. Kimerült és ingerült voltam, inaktív, ám pihenni képtelen. Rae szenvedett, szorongott és dühös volt. Érzelmileg visszahúzódott. És ezzel bezárult az ördögi kör, mert felerősítette az elhagyatottság miatti félelmemet és dühömet. Ilyen elmeállapotban neveltük a gyermekeinket. A kisgyermek képtelen felfogni a felnőttek indítékait. Számára nem sokat jelent, hogy a szülője szereti, ha szinte soha sincs vele. Ilyenkor a gyermek elhagyatottnak érzi magát, tudat alatt tudja, hogy a szülője számára sokkal fontosabb dolgok vannak a világon őnála, és hogy ezért ő nem méltó a figyelmére. Azt kezdi érezni, először tudat alatt, hogy bizonyára benne van a hiba. És elkezd keményen dolgozni azért, hogy a szükségletei kielégüljenek: kiköveteli, hogy foglalkozzanak vele, mindenfélét csinál, hogy elnyerje szülei tetszését, kivívja az elismerésüket és a figyelmüket. Persze sok nagyszerű pillanat is volt az életünkben, amikor kapcsolatba tudtunk lépni egymással, és a gyermekeink elmerülhettek a köztünk lévő szeretetteli viszonyban és egymás iránti szerelmünkben. Fotóalbumaink tele vannak szép emlékekkel. Ám éppen elég gyakran jöttek a nehéz időszakok ahhoz, hogy a gyermekeink igen nehezen tudják magukban kialakítani a biztonság érzését. Az érzelmi életünk túlságosan szeszélyes volt, túl zavaros. Nemcsak hogy az idő nagy részében nem voltam jelen, ám amikor együtt voltunk, akkor sem tudtam rájuk figyelni. A kisgyermekek teljes mértékben az itt és most jobb féltekés érzésvilágában élnek, azaz éppen ott, ahol én a legkellemetlenebbül éreztem magam. Figyelemhiány zavaron alapuló elhangolt ábrándozásom olyan mértékű volt, hogy képes voltam a gyerekeimnek úgy felolvasni egy mesét, hogy egyetlen szót sem értettem belőle, mert közben távoli gondolatok és fantáziák foglalkoztattak. Ha a gyerekek feltettek volna valamilyen kérdést az éppen olvasottakról, nem tudtam volna válaszolni. A gyerekek azonban kérdés nélkül is tudták, hogy a szülőjük valójában nincs jelen. És szenvedtek tőle. A legkeserűbb nehézségekkel teli időszakok közül néhány Rae terhességeinek időszakára és mindhárom gyerekünk első egy-két életévére esett. Amikor a legkisebb gyerekünk egyéves volt, Rae kifejezett klinikai depresszión esett át. Ennek legrosszabb időszakában alig tudott aludni, és szinte képtelen volt megbirkózni a szülői feladatok fizikai igénybevételével. Mindeközben fájdalmasan tudatában volt, hogy a lányunknak nem tudja megadni a szükséges érzelmi kapcsolatot – egyszerre szenvedett ettől a tudattól, és volt kétségbeesett. Hosszú hónapokon át nem ismertük fel a problémáját, és nem kapta meg a megfelelő segítséget. Ennek oka – nem meglepő módon – talán az lehetett, hogy egy orvos felesége volt. Én magam túlságosan közelről szemléltem mindezt, túlságosan a részévé váltam a folyamatnak ahhoz, hogy tisztán lássak. Vannak dolgok, amelyekről azt kívánom, bárcsak ne tettem volna a gyermekeim első néhány életévében – de leginkább azt bánom, amit nem tettem meg: hogy nem biztosítottam számukra a tudatos, figyelmes, biztos és megbízható szülői jelenlétet. Bárcsak tudtam volna, hogyan lazuljak el, bárcsak el tudtam volna szakadni kényszeresen űzött feladataimtól, és élvezetet tudtam volna találni bennük, ezekben a csodálatos kis emberekben. Az előzőekből úgy tűnhet, hogy ha a családomról van szó, magamat tartom a főgonosznak. De ez nem igaz. Nem akarom megítélni sem magamat, sem másokat. A Rae és köztem támadt feszültséghez csak felerészben járultam hozzá. Később bővebben is szó lesz a kapcsolatokról, arról, hogy az emberek tévedhetetlen ösztönnel találják meg maguknak azt a párt, akinek a tudattalan szorongási szintje éppen olyan, mint az övék, aki tükrözi a működési zavaraikat, és aki minden feldolgozatlan

érzelmi fájdalmukat a felszínre tudja hívni. Ez egész biztosan igaz volt ránk. Az egymásról való ítélkezésnek, egymás hibáztatásának nincs értelme. A megértésnek van. Visszatekintve Rae és én úgy látjuk, hogy az együtt töltött évek egy koherens konfliktusfeldolgozási munka folyamatába illeszkednek. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Annak alapján, amit tudtunk, akik voltunk, és ahogy a házasságba érkeztünk, máshogy nem is történhetett volna. Legjobb erőnk szerint mindent megadtunk a gyermekeinknek, és ez így van ma is. Személyes élettörténetem egyetlen mozzanata sem tartana számot érdeklődésre, ha pusztán egyetlen, elszigetelt család érzelmi viharairól szólna. Hiszen nem is arról szól. Szinte minden olyan család, amelyben figyelemhiány zavarral élő gyermeket nevelnek, hasonló feszültségről és stresszről számol be – még ha nem is minden részletében megegyező módon. Én úgy látom, hogy ilyen előtörténet nélkül soha nem jelentkezik figyelemhiány zavar. A legtöbb szülő világosan érzékeli, hogy a gyermeke első néhány életéve idején milyen stressztényezők vannak az életében, vannak azonban olyanok is, akik ezt nem érzékelik, és arról számolnak be, hogy a figyelemhiány zavarral élő kisgyerek első hónapjai, évei idejét csorbítatlan boldogsággal élték meg. Ha azonban mélyebben elbeszélgetünk, általában ráébrednek, hogy az öröm időszakai mellett jelentős mértékben voltak jelen életükben fel nem ismert stressztényezők. A helyzet az, hogy társadalmunk gyakran nagyon elszakad a saját érzelmi valóságától. (Ezt a kérdést a tizenkettedik, Történetekbe csomagolt történetek című fejezet bővebben érinti.) Az is meggyőződésem, hogy hiába akarjuk a legjobbat gyermekeinknek, a figyelemhiány környezeti okai ezekben a szülők által átélt stresszélményekben gyökereznek. A ma elérhető kutatási eredmények annak ellenére alátámasztják ezt, hogy nem minden kutató és tudós hajlandó levonni ugyanazt a következtetést az előtte fekvő adatokból. A következőkben azt vizsgáljuk, hogy a velünk született hajlam és a korai gyermekkorban átélt élmények milyen módon hatnak egymásra a gyermeki agy fejlődése során.



ÖTÖDIK FEJEZET

Feledni az előttük álló jövőt A figyelemhiány zavar nem abban áll, hogy nem tudod, mit tégy, hanem hogy nem teszed, amit tudsz. Russell A. Barkley Nem mintha el akarnék késni. Egyetlen pillanatig sem képzelem, hogy el fogok késni. Lehetek bármilyen messze is reggel 9 órakor, egészen addig, amíg nincs pontosan 9, teljes mértékben elhiszem, hogy elegendő időm van. A Vancouveri Kórházban ápolónők és a többi orvos társaságában kell vizitet tartanunk. A zuhany alá 8.50-kor lépek. Nem aggódom, hiszen az óra nagymutatója és a 12-es szám között még van hely, úgyhogy még nem késtem el. Hogy az utazás mindig tovább tart, mint az ember gondolja, hogy a jeget még le kell kaparnom a szélvédőről, hogy nem fogom megtalálni a kulcsaimat, hogy elakadhatok a forgalomban – ezek konkrét lehetőségként nem öltenek testet. Két gondolatrendszer birkózik egymással agyamban az uralomért: egy logikus és tudatos, és egy másik, amely a gyermek éretlen időérzékelésével bír. A gyakorlatban legtöbbször utóbbi a domináns. Csak akkor kezdek ingerültté válni, amikor 9 óra van, és én még mindig csak a kulcsaimat keresem. Amikor a házból kilépve észreveszem, hogy a jég teljesen átláthatatlanná tette a szélvédőt, szitkozódni kezdek. Amikor még egyszer fel kell szaladnom a lépcsőn, majd ismét kétszer, hogy az irattárcámat, az uzsonnámat vagy a sztetoszkópomat magamhoz vegyem, elborít a frusztráció. Tizenöt perc késéssel érkezem a vizitre – jobb napokon –, ledobom a kabátomat és a kalapomat, majd a hótaposómat levéve futtában, a folyosón ugrálva veszem fel a benti cipőt. Az ajtó előtt veszek egy nagy levegőt, és kihúzom magamat. Belépek a terembe. A vizit már folyamatban. „Oké, akkor kezdhetjük” – mondom. Nem nevet mindenki. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek mind tele vannak hasonló történetekkel – ezeket elmesélni vicces, átélni már nem annyira szórakoztató, és azoknak, akik kénytelenek együtt élni mások állandó pontatlanságával és szervezetlenségével, meglehetősen kellemetlen. A figyelemhiány zavar által érintett agy időtudata fejletlen, vagy Russell Barkely kifejezésével: „idővakságban szenved”. Az ember vagy reménytelen időzavarban van, és süket denevérként csapkod összevissza, vagy úgy viselkedik, mintha az örökkévalóság lenne osztályrésze. Olyan ez, mintha az időérzékelése sohasem lépett volna túl azon a lépcsőfokon, amelyet a legtöbb ember már kora gyermekkorban maga mögött hagy. A kisgyerek számára minden időtartam végtelennek tűnik. Mondd azt neki, hogy az ebéd három perc múlva az asztalon – és szent meggyőződése lesz, hogy éhhalálra ítélted. Mondd neki, hogy igyekezzen, mert kifuttok az időből – egy szavadat sem fogja érteni. Hiszen hogyan is futhatnátok ki az örökkévalóságból? A kisgyermek számára csak kétféle idő létezik: a most és a nem most. A nem most pedig az örökkévalóság. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt és gyermek időtudata másként torzul. Kérdezz meg

figyelemhiány zavarral élő felnőtteket arról, hogy egy adott feladat mennyi időt vesz igénybe – és ők mindig alábecsülik majd. A kisgyermekekre jellemző mágikus gondolkodás uralkodik rajtuk: „Ha akarom, akkor úgy lesz.” Ebben a mágikus világban minden lehetséges. Várak épülnek és dőlnek romba a varázspálca egyetlen suhintására, a hétmérföldes csizmában világokon gázolhatunk keresztül, és sarkadat összeütve a Smaragdvárosból egyenesen Kansasbe teleportálhatod magad. A mágia eltünteti az időt. Az újszülöttek időérzékelés nélkül jönnek világra. Az időérzék elsajátítása kisgyermekkortól fokozatosan, lépésenként lezajló folyamat. Kezdetben az újszülöttnek nincsenek kategóriái, nem ismeri az idő, a tér vagy az okozatiság fogalmát, és nem tudja, hogy egyik esemény a másikhoz vezet. Jean Piaget, a nagy francia kognitív pszichológus kimutatta, hogy a gyermekek csak hétéves korukban kezdik teljes egészében megérteni az idő mint folyamatos áramlás természetét. Egészen addig a gyermek Piaget megfogalmazása szerint „művelet előtti szakaszban” tartózkodik, amelyben mindent egyetlen nézőpontból szemlél és értelmez, mégpedig a sajátjáéból. „A művelet előtti szakaszban a gyermek egocentrikus módon azt hiszi, hogy az időt meg tudja állítani, áramlását fel tudja gyorsítani vagy le tudja lassítani.”4 A különböző agyterületek tevékenységéért felelős idegsejtek közötti hálózatok nem ugyanazon a módon és nem egyszerre fejlődnek ki – és nem is szükségképpen azonos mértékben. A figyelemhiány zavar esetében azt tapasztaljuk, hogy a felnőttkorra jellemző kiegyensúlyozott időérzékelés nem teljesen fejlődik ki, és egyfajta tartósan éretlen időérzékelés marad az uralkodó. A figyelemhiány zavar esetében az időtapasztalat feldolgozásáért felelős agyi áramkörök fejletlenek maradnak. Ez a fejletlenség a legjobb magyarázat a figyelemhiány zavarral élő agy egy másik működési zavarára, amennyiben az ilyen agy krónikusan képtelen tekintettel lenni a jövőre. A kisgyermekhez hasonlóan a figyelemhiánnyal élő felnőtt is abból a feltételezésből látszik kiindulni, hogy kizárólag a jelen létezik, és ezért kizárólag ezt kell számításba venni. Az ilyen ember úgy él, mintha tetteinek nem lennének jövőbeni következményei, nem lennének hatással a jövőbeni szükségleteire, kapcsolataira vagy feladataira. Szinte kivétel nélkül a rövid távú célt részesíti előnyben a hosszú távúval szemben, és e szabály alól kizárólag azok a tevékenységek vagy projektek bújhatnak ki, amelyek képesek elérni agyának renyhe motiváció–jutalmazás tengelyét. A pillanatnyi impulzusok dominálnak. Nagyon találó az a mondás, hogy a figyelemhiány zavarral élők elfelejtik az előttük álló jövőt. A cselekvés vagy a döntéshozatal pillanatában semmivel sem körültekintőbbek a következmények mérlegelésében, mint a kisgyerekek. Az ilyen személyek bizonyos mentális és érzelmi funkciói megfelelnek az életkoruknak, mások viszont megragadnak a kora gyermekkori formájukban. „Az egyik percben nagyon együttműködően és éretten viselkedik, hogy a következőben aztán olyan legyen, mint egy kétéves” – mesélte nekem egy elkeseredett anya a serdülő fiáról. „Gyakran teljesen gyereknek érzem magam” – mondták nekem figyelemhiány zavarral élő felnőttek rengeteg alkalommal. A feleségek keserű panasszal mesélik, hogy a férjükkel élni olyan, mint egy kisgyerekkel. „Néha úgy érzem, mintha az anyja lennék. Mintha három gyerekem lenne: két óvodás meg egy harminckét éves.” A figyelemhiány esetén jelentkező három legfontosabb probléma – a figyelem rebbenékenysége, a hiperaktivitás és a gyenge impulzuskontroll – a maga módján mind az önszabályozási mechanizmusok hiányosságára utal. Az önszabályozás azt jelenti, hogy az ember arra tudja irányítani a figyelmét, amire akarja, hogy képes kontrollálni a késztetéseit, és tudatában van és irányítani tudja, hogy a teste mit tesz. Az időtudathoz hasonlóan az önszabályozás is az ember élete során fejlődik ki, gyermekkortól a serdülőkoron át a felnőttkorig fokról fokra. Születésünkkor teljesen képtelenek vagyunk érzelmeink vagy cselekvéseink szabályozására. Ahhoz, hogy képesek legyünk erre, meghatározott agyi központoknak kell kifejlődniük, és kapcsolatba kell lépniük más fontos idegi központokkal, miközben kémiai átjáróknak kell felépülniük. A figyelemhiány zavar kitűnő példája

annak, hogy az emberek miként maradnak felnőttkorban is a megoldatlan gyermekkori problémáik foglyai. A felnőtt abban a mentális életkorban ragad, és azokon a területeken van nehézsége, amelyben és ahol a gyermekkori fejlődése megakadt. Általánosságban nevezhetjük ezt az érzelmi intelligencia fejlődési elmaradásának. Daniel Goleman nagy sikerű könyvében, az Érzelmi intelligenciában erre a következő meghatározást adja: „A személy képes saját magát motiválni és szembenézni a frusztrációval; kontrollálni tudja késztetéseit és késleltetni tudja a jutalmazást; képes szabályozni a hangulatát és képes a szorongását úgy kordában tartani, hogy az ne akadályozza gondolkodását.”5 Ha ebben a mondatban az igék elé odatesszük a „nem” szócskát, úgymint „nem képes”, már meg is kaptuk a figyelemhiány zavarral élő személyiség pontos meghatározását. Az ember reakciói az egyik pillanatban teljesen érettnek tűnhetnek, hogy a következőben már megdöbbentő éretlenséget áruljanak el. Amikor valami mélyen gyökerező szorongás felszínre tör, az ilyen ember úgy reagálhat, mint egy teljesen önuralmát veszített gyermek. Nemcsak ijesztő, amikor egy felnőtt embert gyermeki harag önti el, hanem potenciális veszélyt is jelent. Mindenkinek vannak olyan szégyenletes emlékei szülőként, amiket legszívesebben kiradírozna az életéből. A családi jelenetek jól mutatják, mi történik, ha az önszabályozás és az impulzuskontroll nem működik. Ilyenkor az történik, hogy a félelem és düh legmélyebb érzését generáló agyterületek egyszerűen átveszik az uralmat azok felett a központok felett, amelyeknek irányítaniuk kellene őket – éppen úgy, mint egy kisgyermekben. „Úgy viselkedsz, mint egy gyerek” – meglehetősen pontos neurofiziológiai állapotleírás a nehéz pillanatokat átélő felnőttről. Az, hogy a totyogókori üzemmód oly gyakran válik dominánssá a figyelemhiány zavar esetében, az agykéreg fejlődési hiányosságaira utal. Az agykéreg az a vékony szürke színű állomány, amely az agyvelő fehér tömegét mintegy beburkolja. Nagyrészt az idegsejtek, azaz a neuronok sejttesteiből áll, és itt zajlik a legmagasabb rendű agyi folyamatok döntő része. Ha kiterítenénk, felszíne asztalkendő méretű lenne. A figyelemhiány zavar szervi alapját valószínűleg a jobb oldali prefrontális kéregben lokalizálhatjuk – ez a terület közvetlenül a homlokunknál található. A legújabb radiológiai kutatások, kifinomult pszichológiai vizsgálatok és állatkísérletek mind ezt mutatják, mint ahogy azok a vizsgálatok is, amelyeket olyanokkal végeztek, akik ezen az agyterületen szenvedtek valamilyen sérülést. Általánosságban szólva a jobb oldali prefrontális kéreg felel az impulzuskontrollért, a társasérzelmi intelligenciáért és a motivációért. Emellett részt vesz a figyelmi folyamatok irányításában is. Azok az emberek, akiknél ez a terület szenvedett sérülést – az úgynevezett prefrontális páciensek –, szétszórtságot, gyenge impulzusszabályozást és a figyelemhiány zavar egyéb klasszikus tüneteit mutatják. Azok a majmok, melyek prefrontális kérgét eltávolították, képtelenné váltak a szociális utalások értelmezésére és az olyan alapvető szociális tevékenységekben való részvételre, mint a kurkászás. A csapat hamarosan kivetette őket magából. Anyjuktól elválasztva a majomkölykök, melyeken hasonló csonkolást hajtottak végre, hiperaktívvá váltak, csakúgy, mint a csonkolt patkányok. Az agy felépítését és működését feltáró idegrendszeri képalkotó eljárással végzett kutatások (CT és MRI) szintén a jobb oldali prefrontális lebeny szerepének jelentőségét mutatják. A figyelemhiány zavarral élő páciensek körében végzett MRI-vizsgálatok kimutatták, hogy jobb oldali prefrontális kérgük mérete elmarad az átlagostól. Az agy vizsgálatának egy másik módját az elektroenkefalogram, vagyis az EEG jelenti, amely az agy elektromos hullámtevékenységét tudja rögzíteni. Az Edmontonban található Albertai Egyetemen végzett EEG-vizsgálatok fényt derítettek a figyelemhiány zavar és az agytevékenység lehetséges összefüggésére.6 A figyelemhiány zavarral élő, serdülőkor alatti fiúkon végzett EEG-vizsgálatokat

összehasonlították olyan kortársaik agyhullámaival, akiknél ez a zavar nem jelentkezett. Nyugalmi állapotban a két csoport EEG-je hasonlónak mutatkozott, ám olvasási vagy rajzolási feladatok alatt a figyelemhiánnyal élő csoportnál jelentős „lassú hullám” aktivitás jelentkezett. A kontrollcsoport esetében azonban, akiknél a figyelemhiány nem jelentkezett, az ilyen esetben várható gyors hullámú agyi aktivitás volt tapasztalható. Más szóval a figyelemhiánnyal élő csoportban a szürkeállomány, vagyis az agykéreg aktivitása pontosan akkor kezdett lassulni, amikor gyorsulnia kellett volna. Paradoxnak tűnhet, hogy az elme vagy a test hiperaktivitását éppen az agykéreg aktivitáshiánya váltja ki. Látszólag az is különös, hogy a hiperaktivitást stimulánsokkal lehet megállítani. Ezt a paradoxont legkönnyebben egy analógiával tudjuk megvilágítani és érthetővé tenni. Képzeljen maga elé egy zsúfolt városi utcasarkot, amelynél forgalmas főutak keresztezik egymást. Példánkban a vezetők teljesen képtelenek az önszabályozásra. Kizárólag a közlekedési rendőr irányítására tudnak hagyatkozni, aki biztosítja, hogy amikor a kelet-nyugati tengelyű forgalom megindul, az észak-déli tengelyű áll, és viszont, és hogy a kanyarodás is szervezett formában zajlik. Röviden, a forgalmat vagy az egyik, vagy a másik viszonylatban engedi át. Rend van. Most képzelje el, hogy a rendőr elszunyókál munka közben. Ez hatalmas forgalmi aktivitást generál, mivel az autók minden irányból egyszerre próbálnak átjutni a kereszteződésen, a vezetőik egyre frusztráltabbak, és egyre türelmetlenebbül nyomkodják a dudát. Ám az óriási felhajtás ellenére alig halad a forgalom. Egyre kevesebb és kevesebb autó tud célszerű mozgást végezni. A rend felbomlik. A prefrontális kérget tekinthetjük a példánkban szereplő rendőrnek. Az egyik legfontosabb feladata a gátlás. Értékeli a környezetből, a testből és az alsóbb agyi központokból beérkező kismillió benyomást, gondolatot, érzetet és ösztönzést. Neki kell kiválasztania, hogy mi az, ami fontos és segítséget jelent, és gátolnia kell azokat a benyomásokat és impulzusokat, amelyek a szervezet számára értéktelenek az adott helyzetben. Az ingerre adott első reakciónk – legyen az szorongást keltő vagy örömteli – mindig tudattalan. Nem az agykéregből indul ki, hanem az ősibb agyközpontokból, amelyekből érzelmeink erednek. Az agykéregnek egy másodperc töredéke alatt el kell döntenie, hogy engedélyt ad-e az impulzusnak vagy törli.7 A figyelemhiány zavar egyik értelmezése szerint ez nem más, mint a gátlás hiányossága, a prefrontális kéreg krónikus aktivitáshiánya. A prefrontális kéregben lévő agykérgi terület képtelen elvégezni az értékelés, rendszerezés, válogatás és gátlás feladatait. Az agy pedig, amelyet elborítanak az érzékszervi adatok, gondolatok, érzések és ösztönzések miriádjai, képtelen fókuszálni, az agy és a test pedig képtelen nyugalomban maradni. Röviden: a rendőr szendereg. Ha azt akarjuk, hogy a forgalom meginduljon, fel kell ráznunk a biztos urat. A lassú aktivitást mutató EEG-vizsgálatok igazolják, hogy a példabeli rendőrhöz hasonlóan a prefrontális kéreg is félig alvó állapotban van ilyenkor. Ezért bizonyulnak hatékonynak a stimulánsok: felébresztik a gátló funkciót. Felébresztik a rendőrt, és ingerlik a prefrontális kéreg fejletlen és alacsony aktivitású területeit. Az a felismerés, hogy a figyelemhiány inkább fejlődési elmaradás, semmint betegség, a szokásos orvosi megközelítésektől radikálisan eltérő irányba terel bennünket. Amikor úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen okok váltják ki a figyelemhiány zavart, a jelenség betegségmodelljét tekintjük irányadónak. A betegségmodell mintegy azt feltételezi, hogy az agyban van egy beteg terület, úgy, ahogy a reumás ízületi gyulladás esetén azonosíthatók a gyulladásban lévő ízületek, vagy tüdőgyulladás esetén megfigyelhetők a baktériumok. Amikor ezekkel a fordulatokkal és kifejezésekkel beszélnek a figyelemhiány jelenségéről, előkészítik a terepet a medikalizált válaszra. Ami pedig ebből következik: a magyarázatok szűken vett biológiai és kizárólag fiziológiai jellegűek lesznek. Ha úgy döntünk, hogy a figyelemhiányt nem betegségként vagy egészségügyi zavarként fogjuk fel, az okság kérdése megfordul, és ellenkező irányúvá válik. Felismerve, hogy az időérzékelés, az önszabályozás és az önmotiváció készségének kialakulása természet által szabályozott és

szükségszerű feladat, a következő kérdést fogalmazhatjuk meg: Milyen körülményekre van szükség ahhoz, hogy az ember fiziológiailag és pszichológiailag éretté váljék? Milyen körülmények gátolhatják ezt a folyamatot? Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, az adott zavar vagy betegség miért fejlődik ki, azt a kérdést tesszük fel, hogy miért nem fejlődik ki a teljesen önmagát motiváló és önmagát szabályozó személyiség. A természetnek úgyszólván megvan a maga ütemterve a viszonylag hosszú emberi fejlődésre, amely tizennyolc vagy még több esztendeig tart: megvan a terve, hogyan fejlődjék ki egy autonóm, önmagát motiváló személyiség, aki harmóniában él a közösségével és azzal a környezettel, amelynek részét alkotja. A figyelemhiány esetében ez a természetes ütemterv nem valósul meg. Miért? Ha így tesszük fel a kérdést, mindjárt érthetővé válik az a különös és zavarba ejtő probléma, hogy „a zavar tünetei” széles körben elterjedtek társadalmunkban, még azoknál is felfedezhetőek, akikről nem feltételezzük, hogy ilyen zavarral élnek. Nem sok ember születik ideális körülmények közé. A fejlett világban és különösen Észak-Amerikában a családokat óriási nyomás alatt tartja zaklatott életritmusuk és a hagyományos támogatás felszámolódása. Mivel nincsenek tökéletes szülők, a fejlődés ritmusában mindig lesznek kisebb-nagyobb ingadozások, szinte minden ember esetében. Mint azt Stanley Greenspan, vezető amerikai gyermekpszichiáter írta: „Olyan kevés gyerek születik valóban optimális körülmények közé, hogy még azt sem tudjuk megállapítani, valójában milyenek a fejlődés ideális paraméterei.”8 Vannak olyan emberek, akiknek az esetében a fejlődési problémák nagyobb koncentrációban jelentkeznek. Ennek vagy az lehet az oka, hogy a körülményeik rosszabbak az átlagosnál, vagy az, hogy érzékenyebbek, és olyan körülmények is nagy hatást gyakorolnak rájuk, amelyek más, robusztusabb alkatú embereket meg sem érintenének. Ők azok, akiket nagyobb valószínűséggel diagnosztizálnak figyelemhiány zavarral vagy más „rendellenességgel”. Kanada legnyugatibb csücskében, a Vancouver-szigeten apró, viharvert fenyőkkel találkozunk – a kontinens belsőbb területének látképét uraló hatalmas fenyők sorvatag rokonaival. Félreértés lenne úgy tekintenünk ezekre az apró túlélőkre, mintha valamilyen betegség áldozatai lennének. Ezek a fák a kemény körülményekhez, a rossz időjárás és a gyenge talaj jelentette környezeti feltételekhez képest maximális fejlettségi szintet értek el. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi az oka a kontinens belső részein található rokonaiktól való drámai eltérésüknek, akkor meg kell tudnunk, hogy a fenségesen hatalmas, szálegyenes és dús fenyők milyen körülmények közepette fejlődhettek ki. Nem kell betegségek után kutatnunk ahhoz, hogy megmagyarázzuk, bizonyos emberek miért nem képesek természet adta potenciáljuk teljességét kibontakoztatni. Csak azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen körülmények teszik lehetővé az ember fejlődését, és milyenek gátolják. A fejlődési elmaradásra a fejlődés a válasz – a fejlődéshez pedig megfelelő körülményekre van szükség. Függetlenül attól, hogy milyen hatékonyan tudják a magasabb agyi központjainkat aktiválni, a gyógyszerek csak részmegoldást kínálnak a figyelemhiány zavar jelentette kihívásra. Lehet, hogy nem tudunk közvetlenül fejlődést felírni valakinek, de azt előmozdíthatjuk, hogy olyan környezetet alakítsunk ki, amely lehetőséget teremt a fejlődésre. Mint azt majd látni fogjuk azokban a fejezetekben, melyekben a figyelemhiány zavarból való felgyógyulás folyamatait vizsgáljuk, az idegrendszeri és pszichológiai érlelődésre szerencsére az élet bármely időszakában sor kerülhet, még késő felnőttkorban is.



MÁSODIK RÉSZ

HOGYAN FEJLŐDIK AZ AGY? HOGYAN JELENNEK MEG A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR AGYI ÁRAMKÖREI, ÉS MILYEN A KÉMIÁJA?



HATODIK FEJEZET

A figyelemhiány zavar és a gyermekkori környezet Én nem abban a családban nőttem fel, mint a testvéreim. Ők olyan családba születtek, amely folyton úton volt, és legjobb esetben sem töltött el több időt egy helyen néhány hónapnál. Ők olyan családban nőttek fel, amelyben rendszeresen tanúi voltak, hogy az apjuk veri az anyjukat, és addig üti az arcát, amíg kék-zöld nem lesz a véraláfutásoktól. Olyan családban nőttek fel, amelyben ütötték-verték, szidalmazták és megalázták őket… Én annyira más világban nőttem fel, mint a testvéreim, hogy ilyen erővel a családnevem is lehetne más. Mikal Gilmore Manapság a közgondolkodást áthatja a genetikai fundamentalizmus. Ez összefoglalóan az a meggyőződés, hogy szinte minden emberi betegséget és személyiségjegyet velünk született adottságaink határoznak meg. A média által leegyszerűsített tudósításokkal és a félig emésztett kutatási eredményekkel dúcolják alá azt a téves felfogást, miszerint a biológia világát a DNS hajthatatlan törvényei irányítják. 1996-ban arról számoltak be, hogy bizonyos pszichológusok szerint 50%-ban a gének döntik el, hogy egy adott személy hajlamos-e a boldogságra. Újabban a szociális készségekről és az elhízásról is azt állítják, hogy genetikai meghatározottságúak. „Minden héten (…) felfedeznek egy-egy újabb gént, amely valamilyen betegséggel vagy személyiségvonással kapcsolatba hozható – írta a The New York Times egyik újságírója. – Több ezer gén vár vizsgálatra, úgyhogy elképzelni is nehéz, milyen felfedezések állnak még előttünk. (…) A Sortánc Gén, a Szeresd a Brit Konyhát Gén, a Televíziós Talkshow Látogatására Hajlamosító Gén és az Égesd Le Magad Gén…” Igazak vagy sem, a figyelemhiány zavar és egyéb problémák szigorúan genetikai magyarázatainak is megvan a maguk bája. Könnyen érthetők, társadalmilag konzervatívak és pszichológiailag megnyugtatók. Nem vetnek fel kényelmetlen kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy a társadalom és a kultúra vajon miként rombolja tagjainak egészségi állapotát, sem arról, hogy vajon az ember családi élete milyen hatással van fiziológiai és érzelmi berendezkedésére. Mint azt magam is átéltem, a problémás gyerekek szüleit szinte elkerülhetetlenül bűntudat gyötri. És ezt a bűntudatot ráadásul az alulinformált, ítélkező barátok, szomszédok és tanárok, sőt vadidegenek, akikkel az ember a buszon vagy egy szupermarket polcai között akad össze, tovább fokozzák. A bűntudatra pedig – még ha tévedésen is alapul ez az érzés – gyógyírként hat a genetikai hipotézis. Az öröklődés számottevő szerepet játszik a figyelemhiány kialakulásában – az „érzékenység” lesz a következő fejezet témája –, de azt nem hiszem, hogy a genetikai összetevők bármely gyermek esetében is döntő szerepet játszanának a figyelemhiány zavar megjelenésében.1 A gének azoknak a fehérjéknek a szintézisét kódoló molekulák, amelyek aztán egy adott sejt jellemző struktúráját és működését meghatározzák. Ily módon nem mások, mint élő és dinamikus szerkezeti és mechanikai tervek. Hogy az adott terv mennyiben valósul meg, sokkal több dologtól függ, mint pusztán a géntől.

Legnagyobb részt a környezet határozza meg. Más szóval: a gének az élő organizmus sejtjeiben rejlő lehetőségeket hordozzák. Hogy a sok különböző lehetőség közül melyik valósul majd meg biológiailag, az az életkörülmények függvénye. A genetikai magyarázat még akkor sem lenne hihető, ha egy pillanatra, pusztán az érvelés kedvéért elfogadnánk a betegségmodellt. Azok az egészségügyi állapotok, amelyekért teljes mértékben, vagy legalábbis legnagyobb részt az örökölt génjeink felelősek, például az izomsorvadás, igen ritkák. „Kevés tisztán genetikai alapú betegség létezik – mondja Michael Hayden, a Brit Columbia-i Egyetem genetikusa, a Huntington-kór világszerte ismert kutatója. – Legfeljebb azt állíthatjuk, hogy néhány betegség genetikai meghatározottsága erős.” A Huntington-kór az idegrendszer halálos kimenetelű degenerációja, egyetlen gén függvényében alakul ki, amely – ha valaki örökli – szinte minden esetben kiváltja a betegséget. De mégsem mindig. Hayden olyan eseteket említ, amikor az adott személynél idős koráig sem jelentkeztek a betegség tünetei annak ellenére, hogy örökölte a génvariánst. „Még a Huntington-kór kapcsán is kell hogy legyen a környezetben valamilyen védőfaktor” – mondja Hayden. A géneket a környezeti tényezők aktiválhatják vagy kikapcsolhatják. Északnyugat-Ontario krí indián populációjában például ötször gyakoribbnak találták a cukorbetegséget, mint a teljes kanadai népesség körében – annak ellenére, hogy a natív amerikai indiánok között általában igen alacsony a cukorbetegek aránya. Néhány generáció alatt nem változhatott meg ennyire a krí nép genetikai állománya. A krí indiánok hagyományos, fizikailag aktív életmódjának pusztulása, a korábbi alacsony zsír- és szénhidráttartalmú étrend magas kalóriatartalmú ételekkel való kiváltása, és a jelentősen megemelkedett stressz-szint volt felelős a cukorbetegek ijesztően megemelkedő számáért. Miközben az öröklött génállomány szerepet játszik a cukorbetegség megjelenésében, ez nem lehetett felelős a járványszerű megjelenésért a natív kanadaiak körében – ahogy az észak-amerikai populáció egészének körében sem. Látni fogjuk, hogy ehhez hasonlóan a társadalmi változások miatt mind több és több gyermeknél jelentkezik a figyelemhiány zavar. Könnyű elhamarkodott következtetéseket levonni, amikor genetikai információról beszélünk. Bizonyos kutatások azonosítottak néhány olyan gént például, amelyek gyakoribbnak tűnnek a figyelemhiány zavarral vagy egyéb mentális állapottal élők körében, mint amilyen a depresszió, az alkoholizmus vagy a szenvedélybetegség. De még ha bizonyított is a gének megléte, semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy azok maguktól képesek lesznek kiváltani a figyelemhiány zavar vagy egyéb zavarok kialakulását. Először is, nem mindenkinél alakul ki a zavar azok közül, akik hordozzák az adott gént. Másodszor, nem minden figyelemhiány zavarral élő ember hordozza ezeket a géneket. Kutatások azt mutatják, hogy ha valakinek a szülei vagy testvérei figyelemhiánnyal élnek, akkor az e családba születő gyermeknek statisztikailag sokkal nagyobb esélye lesz rá, hogy nála is jelentkezik majd a figyelemhiány zavar. A jelenség azok körében is sokkal gyakoribb, akiknek közvetlen felmenőik depressziótól, alkoholizmustól, szorongástól, szenvedélybetegségektől, obszesszívkompulzív zavartól vagy Tourette-szindrómától szenvednek. Ezek a tények azt a benyomást kelthetik, hogy az összekapcsolódó tünetek e sokszínű kollekciója nagyrészt öröklődő – ez azonban olyan lenne, mintha azt hinnénk, hogy ha egy családban három generáción keresztül hentesek, pékek vagy gyertyaöntők élnek, akkor a húsdarabolás, a sütés és a gyertya előállítása valamilyen genetikailag meghatározott állapot lenne. A gyermek agyfejlődésére óriási hatást gyakorol az a családi környezet, amelyben élete első néhány évét eltölti. Nyilvánvaló, hogy az agy/elme problémái, így a figyelemhiány zavar is sokkal nagyobb valószínűséggel fejlődik ki olyan családoknál, amelyekben a szülők maguk is viselkedészavarral vagy pszichológiai problémákkal élnek. Óriási meglepetés lenne, ha az ilyen nyugtalan körülmények között felnövő gyermekeknél nem alakulnának ki ugyanezek a problémák. Semmi szükség génekre ahhoz, hogy az ilyen gondok generációról generációra

öröklődjenek a családban.2 Hosszú időn keresztül tartotta magát a pszichológiai kutatások terén az a téves felfogás, hogy az egymástól elválasztva, más-más családban felnövő egypetéjű ikrek tanulmányozásával el lehet különíteni a környezeti hatásokat a genetikai okoktól. Azt feltételezték, hogy mivel az egypetéjű ikrek ilyen esetben eltérő környezetben nőnek fel, személyiségük bárminemű hasonlósága kizárólag az öröklődés következménye lehet. Ezzel párhuzamosan azt is feltételezték, hogy a személyiségük eltéréseiért viszont a környezeti hatások a felelősek. Ez a hagyományos felfogás erőteljes befolyást gyakorolt a figyelemhiány zavar értelmezésére is. Kimutatták például, hogy egy figyelemhiány zavarral élő személy esetében az egypetéjű ikertestvérénél a figyelemhiány előfordulásának esélye 50-60%. Ezt a valószínűségi adatot szaknyelven konkordanciának hívják. Úgy vélték, hogy a konkordancia ilyen magas értéke igazolja a zavar öröklött jellegét – ám ehhez figyelmen kívül kellett hagyni a legnyilvánvalóbb kérdést: ha az egypetéjű ikrek azonos genetikai állománnyal rendelkeznek, akkor a konkordancia miért nem 100%? És figyelmen kívül hagytak egy nagy hatású környezeti tényezőt is: magát az örökbefogadást. Az emberi utódok számára alapvető szükséglet egy rendszeresen rendelkezésre álló, dédelgetést biztosító gondozó. Az örökbefogadás azt jelenti, hogy a gyermeket elválasztják szülőanyjától, miközben az újszülött annak testével, hangjával, szívritmusával és bioritmusával hangolódott össze. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szeparáció milyen pusztító hatással lehet az újszülött idegrendszerére. Az örökbefogadások jelentős részére sok hónappal a születés után kerül sor – idetartozik a publikált kutatások során vizsgált esetek egy számottevő része is. Sok örökbe fogadott gyermek élete első időszakában több gondozóval él együtt anélkül, hogy lenne egy rendszeresen jelen lévő, megbízható anyafigura, aki számára folyamatos és biztonságos kapcsolatot biztosít. Az érzelmi biztonság az ember gyermekkorában létfontosságú szükséglet, éppen ezért megdöbbentő, hogy milyen gyakran hagyják figyelmen kívül ezek a kutatások az örökbefogadás esetleges döntő szerepét. Tény az is, mint számos örökbe fogadó anya elmesélte nekem, hogy még akkor is időre van szükség a szimbiotikus, kétirányú, fiziológiailag és érzelmileg is egymásra hangolt kapcsolat kialakításához anya és gyermeke között, amikor a gyermeket újszülött korában, a legnagyobb örömmel és várakozással fogadja be a család. Ha minden egyéb feltétel azonos lenne is, maga ez a folyamat sokkal simában zajlik le olyankor, amikor az anya kilenc hónapon át a saját testében hordta a gyermeket. Van még egy környezeti tényező, amelyben az örökbe fogadott ikrek osztoznak: ez a méhen belül eltöltött kilenc hónap. Az anya által a terhesség időszakában átélt stressz felboríthatja a testen belüli hormonok egyensúlyát, különösen a kortizol nevű stresszhormon. A kortizol a méhen belüli élet során, és a születés után is jelentős hatást gyakorol az idegrendszer fejlődésére. Az örökbeadással végződő terhességek elsöprő többségében a várandós anyára óriási stressz nehezedik. Gyakori, hogy nem kívánt terhességről van szó, sok anya tizenéves gyermeklány, akikre roppant személyes, családi és társadalmi nyomás hárul. Az örökbe adott gyermekek – akár ikrek, akár nem – nagy valószínűséggel vannak kitéve magas stresszhormonszintnek a terhesség kilenc hónapja alatt, ami már születésük előtt negatív hatással van fejlődő központi idegrendszerükre.3 A fenti okok miatt az örökbe fogadott gyermekek esetében arra kell számítanunk, hogy általában a pszichológiai problémák, és különösen a figyelemhiány zavar sokkal gyakrabban fordul elő akkor is, ha genetikai okok nem merülnek fel. És pontosan ez a helyzet. A figyelemhiány zavarral élőkkel foglalkozó egészségügyi szakemberek döbbenten szembesülnek azzal, hogy gyermek és felnőtt korú pácienseik között milyen nagy arányban fordulnak elő örökbe fogadottak. Egy 1982-ben végzett kutatás szerint „a klinikai populációban a figyelemhiány zavarral élő páciensek körében az örökbe fogadottak aránya 8–16-szor haladta meg a teljes népesség körében mért arányt”.4 Ha ön

figyelemhiány zavarral él, akkor az átlagosnál jóval nagyobb az esélye, hogy örökbe fogadták. Mindez persze távolról sem jelenti azt, hogy minden csecsemő hasonló körülmények között születne, vagy hogy ne lennének fontos idegrendszeri különbségek a csecsemők között. Az anyák arról számolnak be, hogy a gyermekeik bizonyos jellemző karakterjegyeit már a születésük pillanatától érzékelik, sőt néha már az előtt is. Vannak például gyermekek, akiket nehezebb felébreszteni, másokat éppen megnyugtatni nehezebb. Vannak, akik szélsőségesen érzékenyek a külső ingerekre, például a hangokra, mások pedig viszonylag kevéssé. A kiváló gyermekpszichiáter, Stanley Greenspan ezeket az eltéréseket „reakciómintázatoknak” nevezi. Az 1997-ben megjelent The Growth of the Mind című könyvében felhívja a figyelmet, hogy ugyanazok a biológiai jellemzők – vagyis azonos reakciómintázatok – számos különböző pozitív emberi tulajdonság alapjai lehetnek, ám kialakulhatnak belőlük igen zaklatott személyiségjegyek is. „Hogy ezekből a jellemvonásokból tehetség vagy problémák fakadnak, az röviden attól függ, hogy a gyermek milyen gondozást kap” – írja.5 A döntő különbséget a gyermek nevelkedési környezete jelenti. A figyelemhiánynak az a felfogása, amely a környezeti hatásokra helyezi a hangsúlyt, eleve optimista. Ha a problémáért döntő részben a környezeti okok felelősek, akkor esetleg a környezet megváltoztatásával orvosolni is lehet a problémákat. Azokban a fejezetekben, amelyekben majd a figyelemhiány zavar gyógyításával foglalkozunk, látni fogjuk, hogy valóban lehetségesek hosszú távú pozitív változások, és ezek alapja a gyermekek, sőt a felnőttek környezetének megváltoztatása. A Gilmore család története megrázóan illusztrálja, hogy a környezet milyen alapvető hatással van a személyiségre. 1978. január 17-én Utah államban golyó által kivégezték a kettős gyilkosság elkövetése miatt elítélt Gary Gilmore-t, aki elutasította, hogy a halálos ítélet ellen fellebbezzen, és ezáltal világhírre jutott. Megrázó gyermekkorának történetét, amelyet családon belüli erőszak, alkoholizmus és gyűlölet kísért végig, öccse, Mikal Gilmore írta le szívbe markoló, Shot in the Heart című életrajzi visszatekintésében. Mikal, a legkisebb gyerek születésekor Gary már tizenegy éves volt. Ha az ugyanabban a családban felnövő gyermekek azonos környezetben élnének, akkor a köztük lévő különbségek kizárólag genetikai alapúak lehetnének. A Gilmore család esetében könnyen belátható, hogy Mikal, akinek a születésekor a család élete viszonylag problémamentes és stabil volt, úgy érezte, mintha nem is ugyanabban a világban nőtt volna fel, mint testvérei. Az ő gyermekkori megpróbáltatásai – mint írja – gyökeresen eltértek azoktól, amelyeken testvérei mentek át. A testvérek által megtapasztalt környezet azonban még ilyen drámai eltérések híján sem azonos. A környezet nagyobb hatással van az agy szerkezetére és áramköreire, mint azt akár egy évtizeddel ezelőtt hittük volna. A környezet ad formát a velünk született genetikai állománynak. Meggyőződésem, hogy ez a döntő tényező abban a kérdésben, hogy a figyelemhiány zavar tünetei egy gyermeknél megjelennek-e vagy sem. Hogy egy gyermek milyen tapasztalatokat szerez, azt számos változó befolyásolja. Hogy csak egyet említsünk, már a születés sorrendje is eltérő szituációba helyezi a gyermekeket. Az idősebb testvérnek végig kell szenvednie, hogy a szülők szeretete és figyelme egy betolakodó irányába terelődik. A fiatalabbnak pedig esetleg olyan környezetben kell megtanulnia túlélni, amelyben egy erősebb és potenciálisan kegyetlen rivális él, és sohasem ismerheti meg, hogy milyen kivételes státussal vagy épp teherrel jár, ha valaki egyedüli gyermek. A tudattalan szülői elvárások nagy eséllyel az elsőszülöttre nehezednek. A születési sorrend hatásait kutató vizsgálatok eredményei szerint a sorrend annyira meghatározó a személyiség szempontjából, amihez csak a gyermek nemének jelentősége fogható.6 A szülők gazdasági helyzete jobb lehet az első gyermek születésekor, mint további testvérek

érkezésekor. Vagy – ahogy az a mi családunkban történt – a történelmi és társadalmi környezet nagymértékben befolyásolhatja a szülők érzelmi állapotát, és ezáltal a gyermekek fejlődő személyiségét is. Én 1944-ben születtem Budapesten zsidó szülők gyermekeként, és igencsak elszámítottam magam, mert két hónappal azelőtt láttam meg a napvilágot, hogy Magyarországot megszállták a náci csapatok, és alig több mint egy évvel a második világháború vége előtt. Két öcsém közül az első két és fél évvel később, a háború után született, olyan időszakban, amelyet a béke, az optimizmus és az átható érzelmi megkönnyebbülés jellemzett. Mondanom sem kell, hogy szüleim érzelmi egyensúlya gyökeres változáson ment át a kettőnk születése közötti időszakban, és ezáltal a fiaikra átvitt szorongásaik mértéke is óriás mértékben csökkent. A kisebbik öcsém Kanadában született, kevesebb mint két évvel azután, hogy a családunk nincstelen menekültként letelepedett az országban. Magyarországot 1956-ban hagytuk el, amikor a szüleim – már jócskán középkorúként – örökre maguk mögött hagyták a bizonytalan és forrongó KeletEurópát. Nagy szerencse, hogy nem látták előre, hogy milyen nehézségeket és kihívásokat rejt magában az új környezethez való alkalmazkodás. Harmadik fiuk akkor érkezett, amikor a jövőjük iránti teljes bizonytalanságban és szegénységben éltek. Anyám úgy emlékszik, hogy terhessége teljes kilenc hónapját végigsírta, és a mai napig bűntudata van amiatt, hogy a szülés utáni első évben mély depresszióba esett. A három gyereknek úgyszólván teljesen más szülei voltak. Meggyőződésem, hogy nem véletlen, hogy engem és a fiatalabbik öcsémet depresszióval és figyelemhiány zavarral kezeltek, míg a középső testvérünket soha. Az azonos családban felnövő testvérek világháborúk, forradalmak és emigráció nélkül sem kerülnek azonos környezetbe. A legpontosabban talán akkor fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy a testvérek bizonyos környezeti feltételeken – és általában a leglényegtelenebbeken – osztoznak, miközben szinte sohasem osztoznak azon a legfontosabbon, amely személyiségük kialakulására a legmélyebb hatással van. Lehet, hogy ugyanabban a házban nőnek fel, ugyanazokat az ételeket eszik és ugyanazokat a tevékenységeket végzik. Ám mindez másodlagos jelentőségű. Az emberi személyiség kialakulásának szempontjából ugyanis a legfontosabb körülmény és tényező láthatatlan: az az érzelmi légkör, amely idegrendszeri fejlődésének első kritikus időszakában körülveszi. E láthatatlan környezet nem szülői filozófián vagy nevelési stíluson múlik. Nem kézzelfogható: elsősorban a szülők egymással való viszonyából és a saját érzelmi egyensúlyukból következik. Márpedig a légkör óriási változásokon mehet át egyik gyermek születésétől a másikig. Meggyőződésem, hogy a szülők életében jelen lévő pszichológiai feszültségek döntő és egyetemes szerepet játszanak abban, ha a feszült időszakban született gyermekeknél később figyelemhiány zavar alakul ki. Erre a későbbi fejezetekben még visszatérek. Egy rejtett, ám óriási jelentőséggel bíró tényező az a tudattalan attitűd, amellyel a szülők a gyermekek felé fordulnak: hogy a gyermek a legmélyebb szinten kit és mit is jelent a szülők számára; hogy milyen mértékben ismerik fel önmagukat a gyermekükben; és hogy tudat alatt milyen elvárásokkal fordulnak felé. A gyermek számára nem létezik absztrakt, „külső” valóság. Az ő tapasztalatában a világ azonos azzal az érzelmi miliővel, amellyel mi körülvesszük. A gyermekpszichiáter és kutató Margaret Mahler megfogalmazása szerint az újszülött számára „a külvilágot elsősorban a szülő testesíti meg”.7 A csecsemő és a totyogó számára a külvilág a szülő által mutatja meg magát: a szemkontaktusban, a pillantás intenzitásában, a testnyelvben, a hangszínben, és legfőképpen abban, hogy a gyermek jelenlétében nap mint nap milyen érzelmi kimerültség, illetve öröm sugárzik róla. A szülő szándékaitól függetlenül ezek azok a kommunikációs csatornák, amelyeken keresztül a gyermek a számára legmeghatározóbb információkat beszerzi. Habár ezek rendkívüli fontosságúak a gyermekek személyiségének fejlődése szempontjából, ezek a kifinomult és sokszor tudattalan hatások

gyakran láthatatlanok maradnak a kérdőívekkel és megfigyeléssel végzett klinikai pszichológiai vizsgálatok számára. Nincsenek olyan eszközeink, melyekkel lemérhetnénk, hogy egy adott hanglejtés, bensőséges mosoly vagy a szemhéj megrándulása mennyiben fokozza vagy enyhíti a szorongást. Nem tudjuk lemérni, hogy a gyermek apjának teste mennyire feszül meg, amikor a kisgyermekét tartja, ahogy azt sem, hogy az anya tekintetét mennyire felhőzik aggodalmak, vagy mennyire hatja át a nyugodt várakozás melegsége. Úgy is mondhatjuk, hogy nincs két gyermek, akinek a szülei pontosan ugyanolyanok lennének, és úgy is, hogy a neveltetésük nagyon is jelentőségteljes módon térhet el egymástól. Bármilyen reményeket, vágyakat és szándékokat testesít is meg a szülő, azokat a gyermek nem közvetlenül tapasztalja meg. A gyermek a gondoskodást és nevelést tapasztalja meg. Ismerek egy testvérpárt, akik gyökeresen eltérően ítélik meg apjuk szülői személyiségét. Nem szükségszerű, hogy bármelyikükről is azt feltételezzük, hogy téved, ha megértjük, hogy nem feltétlenül kapták ugyanazt a gondoskodást – márpedig az apjukról bennük élő képet alapvetően ez határozta meg. Találkoztam olyan esettel, amikor egypetéjű ikrek az anyjuktól kaptak alig észrevehető, ám következményeit tekintve nagyon is jelentős mértékben eltérő gondoskodást. A Gilmore család esetében a négy testvér közül kettő – Gary és Galen – „rossz” útra tért, és erőszakos halállal halt meg, míg a másik kettő – Frank és Mikal – nagy nehézségek árán ugyan, ám végül sikeresen teremtette meg saját magában az önbecsülés érzésének alapjait. Nehéz gyermekkorukra visszatekintve Frank és Mikal egyértelműen úgy látták, hogy testvéreiknek a szüleik „sötétebb oldala” jutott, és ők kapták meg mindazt a világosságot, bármily kevés volt is, ami apjukba és anyjukba szorult. Hogy a környezet milyen hatást fejt ki a fejlődő központi idegrendszerre és személyiségre, az gyermekről gyermekre eltér. Mint látjuk, ezek a hatások a kezdet kezdetétől eltérők. De nem csak a környezet, a személyiségek is eltérnek egymástól. Az is alapvetően befolyásolja a gyermek környezetéről kialakított képét, hogy ő maga hogyan reagál rá. Még akkor is lehetetlen lenne, hogy két gyermek ugyanazt a környezetet tapasztalja meg, ha az őket körülvevő világ a legapróbb részletekig azonos lenne.



HETEDIK FEJEZET

Érzelmi allergiák: figyelemhiány zavar és érzékenység Ha egy anyának nyolc gyermeke van, akkor azoknak nyolc különböző anyja van. Nemcsak azért, mert az anya minden egyes gyermekéhez más és másképpen viszonyul. Ha képes is lenne mindannyiukhoz ugyanúgy viszonyulni (…) a nyolc gyermek akkor is a saját egyéni módján érzékelné az édesanyját. D. W. Winnicott Itt az ebédidő. A nyolcéves kislánynak abba kell hagynia a játékot, olvasást, bármit, amivel éppen foglalkozik. „Gyerünk! Szeretnénk ebédelni” – mondja az apja az éhségtől és az előtte álló munkától feszülten. A lány befogja a fülét. „Ne kiabálj” – mondja. „Nem kiabálok” – feleli a férfi, ám ezúttal – mint maga is észreveszi – emelt hangon. A lány arca a fájdalom és méltatlankodás képmásává torzul. „Anya, apa bánt” – zokogja. Ha megmérhetnénk, hogy az apa az első felszólításkor milyen hangerővel kérte a lányát, hogy siessen, akkor az nem érné el azt a mértéket, amelyet az emberek általában kiabálásnak neveznek. A kislány reakciója mégis őszinte. Felfogja, érzi ugyanis apja hangjában a feszültséget, az uralt türelmetlenség és frusztráció élét. Ez az, amit ő „kiabálásként” fordít le a maga nyelvére. Pontosan ugyanazt a félelmet és haragot érzi, mint amit egy olyan gyermek érezne, akire dühösen rákiabálnak. Ez érzékenység kérdése, a környezettel szembeni reakcióképesség mértékéé. A történetben szereplő kislány érzelmileg hiperszenzitív. A szenzitivitás kifejezés a latin sensir ’érezni’ igéből ered. A szenzitivitás mértéke az érzékenység fokozataira utal. Az Oxford nagyszótár „szenzitív” kifejezésre adott meghatározásai közül a jelen összefüggésben három fontos. Mindhárom nagyszerű meghatározását nyújtja ugyanis a figyelemhiány zavarral élő kisgyermeknek: 1. A külső ingerekre vagy a mentális benyomásokra nagyon nyitott vagy azok révén erősen érintett. 2. Könnyen megbántható vagy érzelmileg megsérthető. 3. (Mint valami műszer) apró változásokra is reagál, azokat észleli. A szónak van még egy konnotációja, úgymint empatikusnak lenni, a többi ember érzéseit tiszteletben tartani. Ez a két jelentés egyszerre jelentkezhet egy-egy személynél, de ez nem szükségszerű. A legérzékenyebb emberek között szép számmal akadnak olyanok is, akik mások érzéseit semmibe veszik. Vannak úgynevezett hiperreaktív személyek. Esetükben olyan, viszonylag észrevétlen ingerek is intenzív reakciót váltanak ki, amelyeket mások nem is észlelnek. Amikor a reakció fizikai ingerrel szemben jelentkezik, azt mondjuk, hogy az adott személy allergiás. Azoknál például, akik allergiásak a méhcsípésre, a reakció hatására fulladás, nehézlégzés, légszomj jelentkezhet. A tüdő apró légútjait hirtelen folyadék tölti ki, a torok szövetei megduzzadnak, a pulzus rendszertelenné válik. Az ember élete veszélybe kerülhet. A nem allergiás személy, ha ugyanaz a méh csípte volna meg, nem tapasztalt volna pillanatnyi fájdalomnál, némi viszkető duzzanatnál egyebet. Vajon a méhcsípés miatt alakult ki az első személynél az életveszély? Nem közvetlenül. A saját fiziológiai reakciói fenyegették halállal. Pontosabban az inger és a reakció kombinációja volt az ok. Az allergia, vagyis a túlzott reaktivitás

pontos orvosi megnevezése a hiperszenzitivitás vagy túlérzékenység. A figyelemhiány zavarral élő emberek túlérzékeny módon reagálnak a környezetre. Ez nem hiba vagy gyengeség a részükről, hanem velük született adottság. Ilyen a vérmérsékletük. Elsősorban ez az, ami a figyelemhiány zavarban öröklődő, veleszületett. Bár pusztán a genetikai örökség önmagában nem vonható felelősségre a figyelemhiány zavar előfordulásáért, a túlérzékenység jelentős mértékben megnövelheti annak valószínűségét, hogy az adott személynél bizonyos körülmények fennállása esetén a tünetek kialakulnak. Nem a zavar öröklődik genetikai úton, hanem az érzékenység. A legtöbb esetben a figyelemhiány zavart a különösen érzékeny gyermekeket érő környezeti hatások váltják ki. Az érzékenység az egyik oka annak, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyermekeknél az átlagosnál nagyobb arányban fordul elő allergiás megbetegedés. A klinikai gyakorlatból jól ismert tény, ezeknek a gyermekeknek a körében gyakoribbak a megfázásos, felső légutakat, hallójáratokat érintő betegségek, valamint az asztma, az ekcéma és az allergiák, amiből néhányan azt a következtetést vonták le, hogy a figyelemhiány zavart valamilyen allergia okozza. Habár az allergiás fellobbanások minden bizonnyal hozzájárulhatnak a figyelemhiány zavar tüneteihez, nem váltják ki azokat. Ezzel szemben mindkét tünet mögött ugyanaz a vele született tulajdonság húzódik: az érzékenység. Mivel a túlérzékeny érzelmi reakciók nem kevésbé fiziológiai jellegűek, mint a különböző fizikai anyagokra adott testi allergiás reakciók, joggal mondhatjuk, hogy a figyelemhiány zavarral élő személyeknek érzelmi allergiájuk van. Szinte minden olyan szülő, akinek figyelemhiánnyal élő gyermeke van, illetve minden figyelemhiánnyal élő felnőtt házastársa észrevette már a másik érzékenységét. A figyelemhiánnyal élő személyeknek állandóan azt mondogatják, hogy „túl érzékenyek”, vagy hogy nem kellene annyira „érzékenykedniük”. Ennek ugyanannyi értelme van, mint ha azt mondanánk a szénanáthás gyermeknek, hogy „fejezze be az allergiát”. A maga szokásos bölcsességével a hétköznapi angol nyelv ráakadt a túlérzékenység pontos leírásárára a „vékony a bőre” fordulattal. Amikor az ember bőre valamilyen külső behatástól, például forrázástól károsodik, a bőr szó szerint elvékonyodik. Az idegvégződések közelebb kerülnek a felszínhez. Ilyenkor egy enyhe szellő is kellemetlen érzést, sőt fájdalmat ébreszthet az adott területen, miközben a test többi része meg sem érzi azt. Az érzelmileg érzékeny ember esetében az agyi központokba érzelmi ingereket küldő idegvégződések vannak nagyon közel a felszínhez. Mint a sérült bőr felszínére bukkanó idegvégződések, ezek is nagyon könnyen irritálhatók. Azért panaszkodik a lányom kiabálásra, amikor szólok neki. Persze én voltam az a hirtelen haragú apa az előző történetben. Az ilyen jelenetek nagyon is ismerősek voltak az otthonunkban. A szülők, a tanárok és az orvosok is gyakran kétségbe vonják a gyermek által elmondottakat, amikor az érzéseiről van szó. Amikor a túlérzékeny gyerekek fájdalomról vagy kellemetlen érzésről beszélnek, azt mások esetleg túlzásnak és aránytalannak tartják. Azzal vádolják őket, hogy szimulálnak vagy csak szerepelni akarnak, „fel akarják magukra hívni a figyelmet”. Ám ők valójában nem tettetik a fájdalmat vagy a kellemetlen érzést, hanem Nietzsche kifejezésével élve egyszerűen „kifinomult fogékonyságuk van a fájdalomra”. Az érzékenységre az érzelmi állapotok is hatással vannak. Az ember fájdalomküszöbe alacsonyabb, amikor szorong vagy depressziós, részben a stresszhormon, részben az endorfinok (a test természetes fájdalomcsillapítói) szintjének változása miatt. Az érzékeny gyerekeket sokszor nevezik „problémás gyerekek”-nek, mert a felnőttek nehezen értik meg temperamentumukat, és mert azok a nevelési módszerek, amelyek más gyermekek esetében működnek, e csoport esetében frusztrálóan eredménytelenek. Akárcsak a „rettenetes kétévesek” fordulat, a „nehéz gyerek” is a felnőttek torzítása. A gyermek tapasztalatában éppenséggel a felnőttek csökönyösek. Ha a gyermekek alakítanák a hétköznapi nyelvet, akkor „nehéz szülőkről” és „rettenetes

harmincasokról” beszélnénk. Az emberi idegrendszer fiziológiai eltérései nyújthatnak magyarázatot arra, hogy a gyermekek érzelmi reakciókészsége miért tér el a tapasztalt mértékben. Bizonyos gyermekek idegrendszere állandóan feszült izgalmi állapotban van. A seattle-i Washington Egyetem kutatói egy fontos ideg, a bolygóideg elektromos aktivitását mérték öt hónapos csecsemők körében.8 (A bolygóideg a központi idegrendszert a szívvel, a tüdővel és a gyomorral kapcsolja össze.) Azok a csecsemők, akiknél a bolygóideg „alaptónusa” magasabb volt, „a pozitív és az enyhén kellemetlen ingerekre egyaránt nagyobb érzelmi reaktivitással válaszoltak”. A magasabb alaptónussal rendelkező gyermekek tizennégy hónapos korukban érzékenyebben reagáltak az anyától való elválásra is. Akárcsak a hiperérzékeny műszerek, az érzékeny gyermekek a környezetük pillanatnyi érzelmi változásait is észlelik és rögzítik. Ez nem választás kérdése; az idegrendszerük sajátosságából fakad. Olyan ez, mintha minden irányba láthatatlan antennáik meredeznének, amellyel a környezetükben jelentkező pszichikai jelenségeket felveszik és a testükbe vezetik. Lehet, hogy mindennek nincsenek is tudatában, ahogy egy műszer sincsen tudatában annak, hogy milyen méréseket végez. Ám a műszerektől eltérően az emberi lények mérőeszközeit nem lehet egyszerűen kikapcsolni. A feleségemmel együtt megtanultuk a lányunk hangulatait és viselkedését úgy értelmezni, mint az otthonunk pszichikai légkörének állapotát mutató valós idejű műszert. Ha kíváncsiak voltunk rá, hogy egyénként vagy párként hogyan is állunk, csak rá kellett néznünk a lányunk arcára, és megfigyelni az érzelmi reakcióit. Amit láttunk, nem mindig szolgált megerősítésként. Az érzékeny gyermekek esetében az alhasi fájdalmak gyakran utalnak a családi környezet feloldatlan feszültségeire. Az ilyen gyermekeket gyakorta és sokan értik félre. Ezek azok a gyermekek, akik „megmagyarázhatatlan” hasfájásra panaszkodva elsápadnak, majd orvostól orvosig és kórházról kórházra cipelik őket, ahol szakorvosok különféle vizsgálatokat végeznek rajtuk, és mindig arra a következtetésre jutnak, hogy a gyermek „teljesen egészséges”. A szülők megbizonyosodhatnak hát felőle, hogy a fájdalomnak „nincs semmi oka”. De van oka. A gyermekük teste az egész családi rendszer stressz-szintjét mutató barométer, a tünetei egy finoman kalibrált műszer beosztásai. Mint arra a hatodik fejezetben rámutattunk, van néhány olyan súlyos betegség – az izomsorvadás vagy a Huntington-kór –, amelyet alapvetően genetikai okok váltanak ki. Ezek ritkák, és 10 000-ből kevesebb mint 1 embert érintenek. Nem jelentenek jelentős fenyegetést az emberi faj túlélése szempontjából. Ha viszont megnézzük, hogy a depresszió, a figyelemhiány zavar és egyéb pszichológiai problémák – köztük az alkoholizmus és a szorongás – milyen széles körben elterjedtek, akkor az észak-amerikai lakosság nem kevesebb, mint egyharmadát sorolhatjuk az érintettek közé. Ha elfogadnánk, hogy ezeknek az állapotoknak az okai genetikai jellegűek, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a törzsfejlődés évmilliói során a természet óriási mennyiségű rendellenes gént engedett át a természetes szelekció szűrőin, amelyek az emberiség egyharmadának életét nyomorítják meg – ez pedig meglehetősen valószínűtlen forgatókönyv. Abban viszont nincs semmi hihetetlen, ha azt feltételezzük, hogy nem a figyelemhiány zavar vagy annak modortalan és zavaros rokonai öröklődnek, hanem az érzékenység. Az érzékeny emberek léte az emberiség egésze szempontjából előny, mivel az emberiség kreatív ösztönzései és szükségletei leginkább rajtuk keresztül fejeződhetnek ki. Az ő ösztönös válaszaik értelmezik a világot a legjobban. Normális körülmények közepette művészek, kutatók, feltalálók, sámánok, költők, próféták. Erőteljes és érvényes evolúciós okok szólnak az érzékenységet kódoló genetikai anyag túlélése mellett. Nem a betegségek öröklődnek, hanem az emberi faj túlélése szempontjából saját értékkel bíró tulajdonságok. Az érzékenység csak akkor válik szenvedéssé és zavarrá, amikor a világ képtelen odafigyelni az érzékeny emberek finom pontossággal hangolt fiziológiai és pszichológiai reakcióira. A figyelemhiány zavar nem természetes állapot, hanem – Sigmund Freud egyik híres fordulatával

élve – a civilizációnk okozta rossz közérzet egyik megjelenési formája.



NYOLCADIK FEJEZET

Szürreális koreográfia Az emberi agy egyik legbámulatosabb sajátossága a prefrontális kéreg roppant fejlettsége – a többi főemlősnél sokkal kevésbé kifejlett, a többi emlősnél pedig szinte alig észrevehető. Ez az agyunk azon része, mely nagyobbrészt a születésünk után fejlődik és alakul ki. Oliver Sacks Az emberi agy a legösszetettebb dolog a világegyetemben. Mintegy 50–100 milliárd idegsejt, avagy neuron alkotja, és potenciálisan mindegyik sokezernyi kapcsolatot alakíthat ki más idegsejtekkel. Úgy becsülik, hogy ha egyik idegsejtet a másik után tennénk, akkor az emberi agyban lévő sejtek együttes hossza több százezer kilométer lenne. Az idegsejtek közötti kapcsolatok, vagyis a szinapszisok száma eléri a több trilliót.9 A milliárdnyi agyi áramkör és áramkörhálózat párhuzamos és szimultán tevékenysége életünk minden egyes pillanatában milliónyi kisülési mintázatot hoz létre. Az agyról jogosan mondják, hogy „a rendszerek szuperrendszere”. Habár a nagyjából 100 000 génből álló emberi genom fele kizárólag a központi idegrendszer kódolására irányul, még ez a genetikai kódmennyiség sem képes elegendő információt magában foglalni ahhoz, hogy a végtelenül sok lehetőséggel bíró agyi áramköröket előre meghatározza. Már pusztán emiatt sem lehetséges, hogy a biológiai örökségünk legyen a felelős a figyelemhiány zavar szorosan összefüggő fiziológiai és neurofiziológiai aspektusaiért. Az agyi ideghálózatok finomhangolását a világból gyűjtött tapasztalatok végzik. Ahogy azt a neurológus és idegtudós Antonio Damasio kifejti, „az agy belső áramkörei felnőtt életünk minden pillanatában egyéniek és kivételesek, és egyértelműen az adott organizmus történetére és állapotaira utalnak”.10 Ez ugyanígy igaz a gyermekekre és csecsemőkre is. Még a genetikailag azonos egypetéjű ikrek agyának sejt- és áramkörmintázatai sem azonosak, és nem azonos az idegsejtek és a szinapszisok száma sem. Az agy mikroáramköreit az első néhány életév tapasztalatai alakítják ki. Ebben az időszakban az emberi agy bámulatosan gyors fejlődésen megy át. Az idegsejtek elágazásainak öthatoda a születés után alakul ki az agyban. Az első életévünknek vannak olyan szakaszai, amelyekben másodpercenként 3 milliárd új szinaptikus kapcsolat jön létre az agyunkban. Azt, hogy milyen agyszerkezet és milyen minőségben alakul ki az embernél, hogy milyen idegi központok milyen más központokhoz kapcsolódnak, és hogy a hálózatok rendszere mennyire lesz képes az emberi viselkedés kontrollálására, jórészt az első életévek tapasztalatai határozzák meg.11 J. S. Grotstein, a Kaliforniai Egyetem pszichiátriai intézete vezetőjének fordulatát segítségül hívva, az emberi agy fejlődését azok a „fantasztikus, szinte szürreálisan összetett koreográfiák” határozzák meg, amelyek a velünk született örökségünk és a környezet közötti szövevényesen programozott interakciókat irányítják. A figyelemhiány zavar oka az, hogy az arra érzékeny csecsemőknél életük e döntő periódusában nem megfelelően alakulnak ki az idegrendszeri áramkörök. Az összes emlős közül az ember születik a

legkevésbé fejlett aggyal. Az állatok képességei a megszületést követő időszakban és még azután is hosszú hónapokig elképesztő mértékben haladják meg az emberi újszülöttekét. Egy ló már első nap járni kezd; az újszülött emberszabásúak már néhány hét elteltével képessé válnak szilárdan anyjuk bundájába kapaszkodni. Az embergyermekek ezzel szemben életük első évében még csak közelítően sincsenek birtokában az ehhez szükséges vizuális készségeknek, izomkontrollnak, egyensúlyérzéknek és orientációs képességnek. A megszületés utáni első évben az emberi agy – szemben legközelebbi evolúciós rokonainkkal, a csimpánzokkal – ugyanolyan ütemben fejlődik tovább, mint a méhben. A felnőtt csimpánzok agyának mérete a megszületéskorinak mindössze a duplája – az ember agytömege viszont négyéves koráig megháromszorozódik. Felnőttkorunkra az agytömeg megnégyszereződik, ami azt jelenti, hogy agyunk háromnegyede a megszületés után alakul ki és épül fel, és e fejlődés legnagyobb részt az első néhány életévben zajlik le. Ezt tekinthetjük a természettel kötött kompromisszumnak is. A természet engedélyezte, hogy két lábon járjunk, felszabadítva ezzel mellső végtagjainkat, hogy számos kifinomult és bonyolult mozgásra képes karokká fejlődhessenek – ami óriási ösztönzést jelentett az agyméretünk, és különösen a prefrontális kérgünk növekedése számára. A prefrontális kéreg koordinálja a kezek mozgatását. Egyúttal a problémamegoldásért, valamint azokért a társas és nyelvi készségekért is felelős, amelyek az emberiséget képessé tették arra, hogy a legkülönbözőbb életfeltételek közepette is túléljen. Ha agyi áramköreinket az öröklődés előre mereven rögzítené, akkor a prefrontális kéreg tanulási képessége sokkal korlátozottabb lenne, és nem tudna annyiféle feltételhez alkalmazkodni, mint ma. A felegyenesedett testtartáshoz alkalmazkodva a nők medencéjének össze kellett szűkülnie, ami azzal jár, hogy ha a magzat kilenc hónapnál tovább növekedne az anyaméhben, túl nagy lenne ahhoz, hogy biztonságosan megszülethessen. A terhesség kilencedik hónapjára a gyermek testén belül már így is a fej rendelkezik a legnagyobb kerülettel, és a szülés során is a fej akadhat el a legnagyobb eséllyel a szülőcsatornában. Az őseinkre kényszerített evolúciós kompromisszum tehát az volt, hogy az elképesztően nagy emberi agynak a relatíve biztonságos anyaméhen kívül, nagyon bizonytalan és potenciálisan ellenséges körülmények között kell fejlődnie. A modern idegtudomány legújabb eredményei alapján az emberi gyermekek agyfejlődése során egyfajta „neurális darwinizmusnak” nevezett versengés zajlik a sejtek között.12 Az idegsejtek, az áramkörök, a hálózatok és a hálózatrendszerek küzdenek egymással a túlélésért. Az élőlény adott környezetben való túlélése szempontjából legfontosabb idegsejtek és kapcsolatok maradnak meg. A többi elgyengül és elpusztul. Azok az idegpályák, amelyek fejlődéséhez nem áll rendelkezésre minden szükséges feltétel, egyáltalán nem, vagy diszfunkcionális és részleges módon fejlődnek ki. A fel nem használt neurokémiai vegyületek raktárai leépülnek, és az agy elveszti előállításuk képességét. A ki nem használt idegsejtek és szinapszisok leépítésével és a környezet által előnyben részesítettek kiépítésével fokozatosan olyan specializált áramkörök jönnek létre, amelyek az emberi agy változatos és sokféle tevékenységét irányítani fogják. A neurális darwinizmus azt jelenti, hogy az agyfejlődésünket meghatározó genetikai lehetőségeink csak a számukra kedvező körülmények fennállása esetén tudnak kibontakozni. Ezt könnyen megérthetjük a sötét szobában tartott gyermek példáján keresztül. Képzeljük el, hogy gondoskodnak róla, etetik, ám sohasem szólnak hozzá. Egy év múlva az ilyen kisgyermek agyát össze sem lehetne hasonlítani egy olyan gyermekével, akinek efféle megvonást nem kellett megtapasztalnia – a genetikai potenciáltól függetlenül. Dacára annak, hogy születésekor teljesen egészséges szemei és ép látóidegei voltak, az a mintegy harminc neurológiai egység, amelyek kialakulása és együttműködése a látáshoz elengedhetetlen, nem fejlődött ki. A látásnak még azok a neurológiai összetevői is leépültek, amelyek a születésekor még megvoltak – és semmi hasznukat nem venné többé, ha élete

első öt évében nem látna fényt. Az eredmény: visszafordíthatatlan vakság lenne. Ha a gyermek az élete első tíz évében nem hallana hangot, akkor később már nem tudna megtanulni beszélni. A figyelemhiány zavar is azt példázza, hogy az agy idegi áramköreinek és biokémiájának optimális fejlődése megakadályozható, ha a külső környezet hatásai gátat vetnek elé. De lássuk, melyek az agy fejlődésének optimális feltételei. Három olyan feltétel, amelyek hiányában az egyed nem fejlődik egészségesen, a méhben eleve garantált: a tápanyagbevitel, a biztonságos fizikai környezet és egy mindig elérhető, megbízható anyai szervezettel való sértetlen kapcsolat. A méh maga az anya a magzat számára – és számos vonatkozásban az anya ez a méh marad a születés után is. A méhen belül a fejlődő magzatnak semmit sem kell tennie azért, hogy szükségletei kielégülést nyerjenek. A méhen belüli élet minden bizonnyal az édenkert prototípusa, ahonnan soha semmi nem hiányozhat, és ahol semmiért sem kell megdolgozni. Ha pedig nincs tudatosság sem – azaz még nem ettünk a tudás fájának gyümölcséből –, akkor nélkülözés és szorongás sincsen. A fejlett világban igen ritka, bár előforduló, szélsőséges szegénység esetétől eltekintve a magzat számára szükséges tápanyag és menedék a méhen belül többé-kevésbé garantált. A fejlett nyugati társadalmakban a fejlődés harmadik kiemelt feltétele, a biztonságos és megbízható és nem túlzottan stresszes érzelmi légkör az, amely a leggyakrabban sérül. Az emberi újszülött képtelen rá, hogy a születés után kövesse a szüleit, vagy beléjük kapaszkodjon, valamint idegrendszere és biokémiája is rengeteg vonatkozásban fejletlen. A méhen kívüli élet első körülbelül kilenc hónapját a természet láthatólag a terhesség második része számára tartotta fenn. Ashley Montague, a híres antropológus ezt külső terhességnek, az anya testén kívüli terhességnek nevezte.13 Ebben az időszakban a méhen belüli biztonságot a szülői környezetnek kell biztosítania. Az agy és a központi idegrendszer fejlődéséhez – amire a többi fajnál a méhen belül kerül sor – a közvetlen testi kapcsolatnak testi és érzelmi szinten is folytatódnia kell a születés után. Testileg és pszichológiailag a szülői környezetnek ugyanolyan biztonságosan kell tartania, magába foglalnia az újszülöttet, ahogyan előtte az anyaméh körbefogta. A „terhesség második kilenc hónapjára” a természet a közvetlen köldökzsinór-kapcsolat majdnem tökéletes pótlékát kínálja: a szoptatást. Pótolhatatlan tápanyag-beviteli jelentőségétől és a gyermek számára biztosított immunizációs hatásától eltekintve is mintegy átvezető szakaszként szolgál a gyermek számára az anyai testtől való elszakadás útján. A szoptatás révén a csecsemő a méhen kívül is az anyai test szoros fizikai közelségében marad, amelyből továbbra is tápanyaghoz jut. A szoptatás egyúttal az anya kötődését is elmélyíti, és kiterjeszti a köztük lévő szimbiotikus érzelmi viszonyt. Semmi kétség afelől, hogy a szoptatás népszerűségvesztése, különösen Észak-Amerikában, hozzájárul a fejlett ipari társadalmakban járványos méreteket öltő érzelmi elbizonytalanodáshoz. Ám még a szoptatásnál is fontosabb az egészséges agyfejlődéshez, hogy a csecsemő érzelmi környezete biztonságos és bensőséges legyen. Ehhez pedig többre van szükség, mint pusztán a szülők szeretetére és legjobb szándékára. A fejlődés függ egy kevésbé kontrollálható tényezőtől is: a környezet stressz-szintjétől, mivel a stressz alááshatja a gyermek pszichológiai egyensúlyát. Az önszabályozáshoz szükséges neurofiziológiai áramkörök akkor tudnak kifejlődni, ha csecsemőkorban biztosított a nyugodt és megbízható érzelmi környezet. Ha ezt valami akadályozza, zavarja, akkor – mint oly gyakran társadalmunkban – az agy fejlődése hátrányt szenved. A lehetséges következmények egyike a figyelemhiány zavar.



KILENCEDIK FEJEZET

Összehangolódás és kötődés Úgy tűnik, hogy már kora csecsemőkortól azon múlik az érzelmi állapotaink szabályozására való képességünk, hogy megtapasztaltuk-e azt az érzést, hogy egy számunkra jelentős személy velünk egy időben ugyanazt a tudatállapotot élte át. Daniel J. Siegel Az agykéreg figyelemért és önszabályozásért felelős területei egy olyan személlyel való érzelmi interakció hatására fejlődnek ki, akit anyafigurának nevezhetünk. Ez általában a szülőanya, de lehet más is, férfi vagy nő, a körülmények függvényében. Kényelmi szempontok miatt a továbbiakban sokszor csak „anya”-ként fogok utalni erre a személyre, ám mindig az elsődleges gondozó személyt értem alatta, legyen az akárki – apa, anya, nagyszülő, nevelőszülő vagy örökbe fogadó szülő. Mivel a gyermek agyi áramköreinek fejlődését az anya érzelmi állapotai befolyásolják, úgy gondolom, hogy a figyelemhiány zavar oka elsősorban az a stressz, amely döntően befolyásolja az anyafigura érzelmi kapcsolatát a gyermekkel. Ennek eredményeképp alakulnak ki a figyelemhiány zavarra jellemző zavart elektromos és kémiai beidegződések. Az újszülött agyának jobb féltekéjét az anya agyának jobb féltekéje programozza, vagyis az a fele, amely a tudattalan érzelmek kialakulásáért felel. A gyermek életének első hónapjaiban az anya és a gyermek közötti kommunikáció legfontosabb aspektusai tudattalanok. Lévén hogy a csecsemő képtelen a szavak megértésére, tisztán érzelmi kommunikációra képes. Ezt az anya tekintete, hangszíne és testnyelve közvetíti számára, amelyek mind a maguk tudattalan, belső érzelmi környezetét jelenítik meg. Az anya érzelmi biztonságát érő bármilyen fenyegetés megzavarhatja azokat az elektromos és kémiai erőforrásokat, amelyek a csecsemő fejlődő agyának érzelemszabályozási és figyelemirányítási rendszereit táplálják.{2} Az anya illatanyagai már néhány perccel a születést követően ingerelni kezdik az újszülött agyának millió idegsejtjét. Az újszülött mindössze 6 naposan képes megkülönböztetni anyja illatát másokétól. Később fokozatosan az érzelmekkel összefüggő vizuális benyomások válnak a döntő információforrássá. Az újszülött 2 és 7 hetes kora között idegenek jelenlétében az anyja arcát részesíti előnyben, még az apjáéval szemben is – hacsak nem az apa az elsődleges gondozó. 17 hetes korában a csecsemő tekintete már jobban követi az anya pillantását, mint a szájmozgását, és ezáltal arra fixálódik, amit „az anya központi idegrendszere vizuális részének nevezhetünk”. A csecsemő jobb agyféltekéje a tekintetük intenzív, kölcsönös összekapcsolódása során mintegy olvassa az anyja jobb agyféltekéjét. Ahogy a Scientific American egyik tanulmánya fogalmazott, „embriológiai és anatómiai értelemben a szem az agy egyik nyúlványa; szinte olyan, mintha az agy egy részét látnánk magunk előtt”. A szem ékesszólóan kommunikálja a gyermek felé az anya tudattalan érzelmi állapotait: …az ember a másik ember pupillaméretéből olvassa ki annak érzéseit és attitűdjeit; a folyamat

általában tudattalan szinten zajlik. A kitágult pupillák az örömteli pillanatokat jellemzik, és az „érdeklődés” jelei. (…) Kísérletek kimutatták, hogy a nők pupillája kitágul, amikor kisgyermekek fotóját mutatják nekik. A legfontosabb azonban (…), hogy a kitágult pupillák látványára a megfigyelő pupillái is kitágulnak. Egy vizsgálat azt mutatta, hogy a csecsemők többet mosolyogtak, ha a vizsgálatot vezető nő pupillája tágabb volt…14 Mindenki érzett már olyat, hogy belső fiziológiai és pszichológiai állapota hirtelen és intenzív módon megváltozott annak hatására, hogy tekintete egy másik személy tekintetével összevillant. Az ilyen pillanatok igen kellemesek, vagy éppen igen kellemetlenek lehetnek. Az, hogy egy személy hogyan néz egy másikra, meg tudja változtatni a másik agyának elektromos mintázatait – ami EEGvel kimutatható –, és egyúttal fiziológiai változásokat indíthat be a testében. Az újszülött különösen érzékeny ezekre a változásokra, amelyek ráadásul közvetlen hatást fejtenek ki agyának fejlődésére. A seattle-i Washington Egyetemen végzett kutatások kimutatták, hogy az anya hangulata hatással van a csecsemő agyának áramköreire.15 A pozitív érzelmi állapotok fokozzák a bal agyfélteke elektromos aktivitását. Ismert tény, hogy a depresszióval küzdő felnőttek bal agyféltekéjében az elektromos aktivitás kisebb. Erre az eredményre tekintettel a seattle-i kutatók gyermekek két csoportjának EEG-mintázatait hasonlították össze egymással: az egyik csoport édesanyjánál a szülés utáni depresszió tünetei jelentkeztek, a másikénál nem. A kutatók azt találták, hogy „a pozitív érzelmek kiváltása érdekében az anyákkal folytatott játékos interakció során a nem depressziós anyák csecsemőinél a bal agyféltekei aktivitás intenzívebb volt a jobb agyféltekeinél”. A depressziós anyák csecsemői esetében viszont „a két félteke aktivitásának mértéke azonos volt”, ami azt jelenti, hogy az a bal agyféltekei pozitív érzelmi reakció, amit az örömteli csecsemő–anya interakció válthatna ki, az anyák minden erőfeszítése ellenére sem jelentkezett. Fontos részlet, hogy ezek a hatások kizárólag az agy frontális területein jelentkeztek, ahol az önszabályozás és az érzelmek központjai is találhatók. Az EEG-kép eltérései mellett a depressziós anyák gyermekeinek aktivitási szintje is alacsonyabb volt, kerülték a szemkontaktust, pozitív érzelmeik ritkábbak voltak, ingerlékenységük pedig nagyobb. Az anya szülés utáni depressziója esetében a csecsemő figyelmének tartóssága általában kisebb. Számos brit kutatás eredményeit összesítve Dale F. Hay, a Cambridge-i Egyetem kutatója így fogalmazott: „ha az újszülött az élete első hónapjaiban depresszióban szenvedő anyával él együtt, akkor zavart szenvedhetnek azok a szociális folyamatok, melyek a csecsemő fejlődő figyelmi képességeit erősítik és szabályozzák”16. Hogy milyen nagy jelentősége van a megszakítatlan és folyamatos, szoros anya-gyermek kapcsolatnak, azt egy okosan tervezett kutatás igazolta, az úgynevezett „kettős tv-kísérlet”, amelyben a csecsemők és az anyák egy zárt láncú televíziós rendszer segítségével álltak kapcsolatban egymással. Az anyák és a csecsemők külön szobában, de a televíziók révén valós időben tudták figyelni egymást, és az egyetemes csecsemő-anya nyelv segítségével kommunikálhattak: taglejtésekkel, hangokkal, mosollyal és grimaszokkal. A gyermekek a kísérletnek ebben a fázisában jókedvűek voltak. „Amikor a csecsemőknek figyelmeztetés nélkül az anya egy perccel korábban rögzített »örömteli arckifejezését« játszottuk vissza, ugyanolyan mélységes szorongás vett erőt rajtuk, mint a klasszikus »kifejezéstelen arc« kísérletekben, amelyekben az anya közvetlenül jelen van, ám a gyermek ráhangolódási kísérleteire teljesen kifejezéstelen arccal reagál” – írta Daniel J. Siegel pszichiáter.17 Vajon miért ébredt szorongás a gyermekekben anyjuk örömteli és barátságos arckifejezése ellenére? Azért, mert az „örömteli és barátságos” még nem elég. Nekik ugyanis arra volt szükségük, hogy egyértelmű jelét lássák, hogy az anya velük összehangolódott, reagál, és minden pillanatban részt vesz mentális állapotaik változásában. Ez pedig hiányzott a visszajátszásból, amelynek során a csecsemők látták, hogy anyjuk arca nem reagál az általuk adott üzenetekre, jelzésekre. Az érzelmi térben való osztozást összehangolódásnak nevezzük.18 Azért akadályozza a kisgyermek agyfejlődését

az anyját érő érzelmi stressz, mert akadályozza a kettejük összehangolódását. Az összehangolódás elengedhetetlen feltétele a figyelem és az önszabályozás agyi idegpályáinak és neurokémiai apparátusának normális fejlődéséhez. Az összehangolódás finoman kalibrált folyamatához a szülőnek viszonylag stresszmentes, szorongásmentes, depressziómentes állapotban kell lennie. Legnyilvánvalóbb módon ez az állapot a csecsemő és az anya kölcsönös pillantásában fejeződik ki, amely olyan privát és különleges érzelmi kapcsolatot teremt köztük, amelyből a világ többi része ugyanúgy ki van zárva, akárcsak az anyaméhből. Az összehangolódás nem a gyermek mechanikus utánzását jelenti. Ezt nem lehet színlelni, még a legjobb szándékkal és erőfeszítéssel sem. Mindannyian tudjuk, hogy a valódi és a megjátszott mosoly között alapvető a különbség. Mindkét esetben ugyanazok az izmok vesznek részt a mosolygásban, ám a mosolygásra adott utasítások nem ugyanabból az agyi központból indulnak ki. Ennek következtében a mosolygást végző izmok eltérő módon reagálnak az eltérő helyről érkezett jelzésekre. Ez az oka annak, hogy csak a legjobb színészek képesek arra, hogy az őszinte, szívből jövő mosolyt eljátsszák. Az összehangolódás folyamata sokkalta kifinomultabb annál, semhogy a szülő akaratlagosan utánozni tudná. A csecsemők, és különösen az érzékeny csecsemők intuitív módon észlelik a szülő valódi pszichológiai állapotait, illetve a csecsemő megnyugtatása, csillapítása érdekében eljátszott pszichológiai állapotai közti eltérést. Egy depressziós vagy szorongó, ám szeretetteli szülő esetleg megpróbálhatja elrejteni a tényeket a gyermeke elől, ám ez nem fog sikerülni. Valójában sokkal könnyebb félrevezetni egy felnőttet ebben a tekintetben, mint egy kisgyermeket. A csecsemők érzelmi radarját még semmi sem zavarhatja meg. Világos egyértelműséggel olvassa a másik érzéseit. Nem lehet azokat szavak felszíne mögé rejteni, vagy jó szándékú, ám megjátszott gesztusokkal leplezni. Sajnálatos, ám igaz, hogy felnőttkorunkra e tekintetben sokkal ostobábbá válunk. Az összehangolódásban a gyermek az, aki vezet, és az anya a követő. „Szerepük különbségét a reakcióik időzítése mutatja meg” – írja John Bowlby, a múlt század egyik legnagyszerűbb pszichiáter-kutatója. A csecsemő az, aki kezdeményezi vagy megszakítja az interakciót a saját ritmusa szerint, és „az anya a maga viselkedését úgy szabályozza, hogy az idomuljon a csecsemőéhez. (…) Ezáltal az anya hagyja, hogy a csecsemő határozza meg a hangot, és azáltal, hogy képes a saját reakcióit a gyermekével összehangolni, dialógust alakít ki.”19 A feszült vagy depressziós anyafigura nem tudja követni a gyermeket a boldog, ellazult állapotba. Az is előfordulhat, hogy nem tudja teljes egészében értelmezni a gyermek szorongásra utaló jelzéseit, vagy nem tud azokra olyan hatékonyan reagálni, ahogy szeretne. Hogy a figyelemhiány zavarral élő gyermek nehezen tudja értelmezni a szociális jelzéseket, annak valószínűleg az az oka, hogy az elsődleges gondozó felnőtt sem volt képes értelmezni az ő jelzéseit, mivel figyelmét lekötötte a saját magát érő stressz. Az összehangolt interakcióban az anya nemcsak követi a gyermeket, hanem arra is lehetőséget ad neki, hogy időről időre megszakítsa a kapcsolatot. Amikor az interakció elér egy bizonyos intenzitási szintet a csecsemő számára, elkapja a tekintetét, hogy a számára már kellemetlenül magas ingerszintet elkerülje. Ezután új interakciót kezdeményez. Egy szorongó anya esetleg ijedtséggel reagálhat a kapcsolat megszakítására, és megpróbálhatja stimulálni azt, a gyermeket mintegy visszarángatva az interakcióba. Ez viszont azzal jár, hogy a gyermek idegrendszere nem tud „lehűlni”, és az összehangolt viszonyban zavarok keletkeznek. Azok a gyermekek, akiknek az elsődleges gondozói valamilyen okból nem voltak képesek az összehangolódásra, felnőve hajlamosak lesznek magányosnak érezni magukat, és – joggal vagy alaptalanul – úgy érezni, hogy senkivel nem oszthatják meg érzelmeiket, hogy senki nem „érti meg” őket. Az összehangolódás a kötődésnek nevezett nagyobb folyamat központi mozzanata.20 A kötődés egyszerűen annyit jelent, hogy szükségünk van arra, hogy valaki a közelünkben legyen. A teljesen és mélységesen sérülékeny emberi újszülött gondozó, dédelgető, védelmező és állandóan elérhető

szülőfigura iránti szükségletét jelenti. A kötődés késztetése központi jelentőségű a túlélés szempontjából, és a meleg vérű állatok, különösen az emlősök alaptermészetéhez tartozik. Az emberi lények esetében a kötődési igény sokkal tovább tart, mint más élőlényeknél. A legtöbbünk egész életében jelen van, habár a kötődés tárgyául szolgáló személy változhat – szülőnket felválthatja például a házastársunk vagy akár a gyermekünk. Az emberi kapcsolatok iránti igényünket számos egyéb eszközzel is kielégíthetjük – például szenvedélybetegségekkel, vagy mondjuk fanatikus vallásossággal, vagy akár az internet virtuális valóságával. A populáris kultúra jelentős része a regényektől a filmeken és a rockzenén keresztül a countryig a kötődéskapcsolatainkat övező kielégüléseket és csalódásokat juttatja kifejezéshez. A legtöbb szülő a gyerekeit bizonyos mértékben örömteli és fájdalmas viselkedésnek, bölcs és tapasztalatlan szülői viselkedésnek egyaránt kiteszi. Hogy ezek milyen mértéket öltenek, az családról családra, szülőről szülőre változik. Azok a figyelemhiány zavarral élő gyermekek válnak felnőttként a figyelemhiány zavar legsúlyosabb eseteivé, akiknek a bensőséges családi környezet iránti igényük a legkevésbé elégült ki. A csecsemő arckifejezései már mindössze néhány hónapos korban jelezni tudják az anya tudattalan érzelmi visszahúzódását, még ha eközben az anya fizikailag jelen is van. „[A csecsemő] örömét leli Anya figyelmében, és észleli, ha ez az örömforrás megszűnik – írja Stanley Greenspan pszichiáter. – Ha Anya figyelmét játék közben valami megzavarja vagy elvonja, a kicsi arcára kiül a szomorúság és az elhagyatottság.”21



TIZEDIK FEJEZET

A gyermekkor lenyomatai A tudat a neurofiziológiai folyamatok és a személyközi kapcsolatok közötti határterületen születik. A tapasztalatok szelektív módon formálják a genetikailag kódolt neuronális potenciált, és ezáltal közvetlen hatást gyakorolnak az agyi struktúrákra és funkciókra. Daniel. J. Siegel A homlok jobb szem fölötti része mögött, vagyis az orbitofrontális kéregben fészkelnek az önszabályozásban kulcsfontosságú agyi központok.22 Az orbitofrontális kéreg a prefrontális kéreg része, a prefrontális kéreg pedig az a terület, melynek szürkeállománya a legnagyobb részt vállalja a társas intelligencia, az impulzuskontroll és a figyelem irányításában és a rövid távú munkamemória szempontjából is fontos. Az orbitofrontális kéreg – amely nevét a szemgödörhöz való közelségéről kapta – a jobb féltekében fejlettebb és dominánsabb, mint bal oldali párja. Egy olyan összetett állapotot, mint a figyelemhiány zavar, lehetetlen egyetlen agyterület rovására írni. Az ilyen problémák számos különböző áramkör és rendszer összjátékán múlnak. Rengeteg új kutatási eredmény mutat ugyanakkor arra, hogy az orbitofrontális kéreg zavarai különféle tünetekben fejeződhetnek ki, például az impulzusgátlás és az érzelmi önszabályozás hiányosságaiban, ideértve a figyelemhiány zavart is. Valószínűleg ez az a terület, amely a legjobban megszenvedi a stresszel terhelt összehangolódást és kötődést. A természet az ember elé azt a célt tűzte, hogy végül saját magát motiváló, önszabályozó és önbizalommal teljes felnőtté váljék. A csecsemőben ezek a jellemzők nincsenek meg. Úgy is mondhatjuk, hogy a természet adta programunk abban áll, hogy szabályozásunk átalakításával a másik személytől való függőségünket felváltsa a függetlenség, és a külső szabályozás helyére belső kerüljön. A külsőtől a belső szabályozásig tartó átmenethez elengedhetetlen a prefrontális – azaz a leginkább előreugró – kéreg fejlődése, amelynek része az orbitofrontális kéreg is. A jobb oldali orbitofrontális kéreg, amelyet az alábbiakban a rövidség kedvéért csak OFC-ként említünk majd, gyakorlatilag az agykéreg minden más részével közvetlen kapcsolatban van. Gazdag beidegzettséggel bír a belső agyi struktúrák irányába is, amelyek a test belső fiziológiai állapotait kontrollálják és tartják figyelemmel, és ahol a legelsődlegesebb és legerőteljesebb érzelmek, úgymint a félelem és a düh fakadnak. Gyakorlatilag az orbitofrontális kéreg alkotja az agy jutalmazó és motivációs apparátusának gerincét, és több „jutalmazó vegyületet”, azaz örömöt és elégedettséget kiváltó anyagot – dopamint és endorfinokat – tárol, mint az agy bármely más területe. Azáltal, hogy az OFC kapcsolatban van az agykéreg vizuális központjaival, szerepet játszik a vizuális-térbeli orientációban, vagyis a tárgyak térbeli helyének meghatározásában. Ha sérül a vizuális-térbeli orientáció, akkor az ember hajlamossá válik gyakrabban beverni a fejét, vagy másoknak menni a járdán, és nehézségei támadnak a fizikai irányok követése terén – ezek mind a figyelemhiány zavar számomra is igen ismerős tünetei.

Az OFC nagyon jelentős szerepet játszik a figyelem irányításában. Az agyunkba a belső testi állapotokról és a külső környezetről beérkező szinte valamennyi információ közül az OFC választja ki, hogy mire fókuszáljunk. Miközben a kimondott szavak jelentését a bal agyfélteke vizsgálja, a jobb OFC a kommunikáció érzelmi tartalmát értelmezi – azaz a másik személy testnyelvét, szemmozgását és hangszínét. A helyzet érzelmi jelentésének folyamatos és jelen idejű elemzését végzi. Ez nagyon fontos a személy másokkal való viszonyának értékelése szempontjából. Számos kutatás utal arra, hogy „az érzelmi információ feldolgozása, kifejezése és szabályozása szempontjából domináns szerepet játszik”.23 Az OFC az impulzuskontrollban is fontos tényező, és segít az alacsonyabb rendű agyi központokban létrejövő sürgető érzelmi készetetések tiltásában. Ha jó működik, késleltetni tudja az érzelmi reakciókat arra az időre, míg az érettebb és kifinomultabb reakciók kialakulnak. Ha azonban idegpályái zavart szenvednek vagy hiányoznak, ez a képessége is hiányzik. Ilyenkor a primitív, feldolgozatlan érzelmi reakciók elárasztják az elmét, eluralkodnak a gondolkodási folyamatokon, és irányításuk alá vonják a viselkedést. Végezetül az OFC végzi a tapasztalatok érzelmi hatásainak rögzítését és raktározását, mindenekelőtt és elsősorban a csecsemőnek az elsődleges gondozójával való, az élete első hónapjaiban és éveiben zajló interakcióit. Ide vésődnek be a gondozóval való első interakciók, amelyek minden későbbi érzelmi reakció tudattalan modelljeiként és öntőformáiként szolgálnak életünk teljes további részében. Az OFC-ben található neuroncsoportok kódolják ezeknek a fontos korai élményeknek az érzelmi lenyomatait – olyan lenyomatokat, amelyeket akarva-akaratlanul egész életünkben követünk majd újra és újra és újra. A kiváló kanadai kutató, Donald Hebb kimutatta, hogy azok a neuroncsoportok, amelyek egyszer már együttes kisülést produkáltak, a jövőben nagyobb valószínűséggel fognak újra párhuzamosan kisülni. Ezt a Hebb-féle alapelvet így fogalmazta meg: „az együtt kisülő neuronok egybeforrnak”. A korai érzelmi bevésődés potenciális neuronmintázatok formájában kódolódik: bizonyos idegsejtcsoportok az együttes kisülésre idegződnek be. Életünk későbbi szakaszaiban akkor szembesülünk ezzel, amikor azt tapasztaljuk, hogy viszonylag apró inger – például hogy dugóba kerülünk – irracionális mértékű dühöt vált ki belőlünk, és a „roham” után a fejünket vakarjuk azon tépelődve, hogy „Na, ez meg mi volt?”. Nos, ez volt az OFC korai beidegződése a csecsemő vagy totyogó korú gyermek dühével és frusztrációjával, vagyis a Hebb-féle alapelv. Minden olyan pillanat, amikor vezetés közben valakire rákiabálunk, az életünk legkorábbi élményeiről mesél. Rengeteg kutatási eredmény támasztja alá a jobb oldali prefrontális kéreg e funkcióját, a leginkább drámai módon a prefrontális kérget ért sérüléssel élő páciensek megfigyelési eredményei.24 Az ő viselkedésük és érzelmi reakcióik a figyelemhiány zavar iskolapéldái. Több, a figyelemhiány zavarra jellemző tünet produkálása mellett ezek a sérültek gyakran kalandoznak el beszéd közben, és figyelmeztetni kell őket, hogy befejezzék a gondolatmenetüket; könnyen meg lehet őket zavarni; amikor valakit hallgatnak, figyelmüket könnyen magára vonja egy másik hang, információ; feladatvégrehajtás során gyakran feledni látszanak az instrukciókat; gyerekes érzelmi kitöréseik vannak; nehezen tudják kontrollálni a fizikai impulzusaikat; szinte képtelenek saját tapasztalataikból tanulni. Az agyat érő maradandó fizikai sérülés – agykárosodás – mellett azonban a prefrontális kéreg kémiai és elektromos funkciói egyéb módon is zavart szenvedhetnek. A figyelemhiány zavar esetében az agy nem sérül, viszont fejlődési elmaradása van. Mint egy korábbi fejezetben fogalmaztam, nem arról van szó, hogy egy zavar kifejlődik, hanem arról, hogy bizonyos fontos agyi idegpályák nem fejlődnek ki. Meggyőződésem szerint a prefrontális kéreg egészséges fejlődéséhez szükséges feltételek zavarai a felelősek szinte minden figyelemhiány zavaros esetért. Az idegsejtek és agyi áramkörök fejlődését bonyolult, különböző idegrendszeri vegyületek kibocsátását magában foglaló folyamatok révén az érzelmi interakciók ösztönzik. Egy kissé

leegyszerűsítő példával élve, amikor a csecsemő „boldog” élményeket él át, endorfinok – az agy természetes „jutalmazó vegyületei” – áradnak szét az agyban. Az endorfinok ösztönzik az idegsejtek és a köztük lévő kapcsolatok növekedését, fejlődését. Amikor viszont – mint azt állatkísérletekkel igazolták is – a kortizolhoz hasonló stresszhormonok koncentrációja növekszik meg a szervezetben, az a fontos agyi központok leépülésével jár. Az érzelmek nemcsak rövid távon befolyásolják az agyban található vegyületek koncentrációját, hanem hosszú távon is hatással vannak az ingerületátvivő anyagok egyensúlyára – ezek azok a vegyületek, melyek az egyik idegsejttől a másikra átviszik az ingerületi állapotot. A gyermek és az elsődleges dédelgetést biztosító gondozója közötti kapcsolat segít az agy sejtjeinek és áramköreinek fejlődésében, és ugyanígy az agy kémiai egyensúlyának kialakításában is szerepet játszik. Az ember egész életében folyamatos kétirányú kapcsolat van a pszichológiai állapotok és a prefrontális kéreg neurokémiája között – olyan tény ez, amelyre sok orvos nem fordít elegendő figyelmet. Részben ennek következménye, hogy a mentális zavarok kezelését túlzottan is a gyógyszeres formák uralják. A modern pszichiátria felesleges mértékben hagyatkozik a Prozacra, és nem figyel az emberi lényre magára, nem hallgatja meg élettörténetét, márpedig az legalább olyan fontos, mint az agy kémiai rendszerei. Manapság a domináns felfogás a különböző mentális zavarokat az agy üzenetátvivő anyagainak, a neurotranszmittereknek a hiányállapotával magyarázza. Ahogy ezt a Kaliforniai Egyetem gyermekpszichiátere, Daniel J. Siegel élesen megfogalmazta: „Manapság széltében-hosszában hangoztatják, hogy az emberi lények tapasztalatait a kémiai állapotuk határozza meg.” A depresszió például a legújabb biokémiai modell szerint puszta szerotoninhiány – és, mint mondják, a túlzott agresszivitás is. A válasz pedig mindkét esetben ugyanaz: a Prozac, amely fokozza az agy szerotoninszintjét. A figyelemhiányt részben az alacsony dopaminellátottság rovására írják (a dopamin az egyik legfontosabb agyi neurotranszmitter), mert a dopamin a figyelmi folyamatok és a jutalmazási mechanizmusok kulcsvegyülete. Erre tehát a válasz: Ritalin. Ahogy a Prozac megemeli a szerotoninszintet, a Ritalin vagy egyéb pszichostimulánsok a feltételezések szerint növelik a prefrontális kéregben fellelhető dopamin mennyiségét. Úgy vélik, hogy ez javítja a motivációt és a figyelmet, mivel javítja a prefrontális kéreg funkcióit. Habár ebben van némi igazság, az összetett mentális állapotok ilyen biokémiai magyarázatai veszélyes leegyszerűsítések – mint arra Antonio Damasio, a híres neurológus figyelmeztet: A viselkedés és az elme magyarázatához nem elegendő a neurokémiáról beszélni. (…) A gond az, hogy nem magának a szerotoninnak a hiánya vagy alacsony koncentrációja „okozza” a tüneteket. A szerotonin egy rendkívül bonyolult, a molekulák, szinapszisok, áramkörök és rendszerek szintjén működő mechanizmus egyik eleme – és e mechanizmusra a szociokulturális tényezők, a múlt és a jelen egyaránt nagy hatást gyakorolnak.25 Az agy vegyületeinek hiánya és egyensúlytalanságai legalább annyira okozatok, mint amennyire okok. Nagy hatást gyakorolnak rájuk az adott személy érzelmi tapasztalatai. Vannak tapasztalatok, amelyek fokozzák, és vannak, amelyek csökkentik a neurotranszmitterek koncentrációját. Ennek következtében bizonyos vegyületek jelenléte vagy hiánya az agyban előmozdít bizonyos viselkedéseket és érzelmi reakciókat, míg másokat gátol. Ismét csak azt látjuk, hogy a viselkedés és a biológia közötti kapcsolat nem egyirányú. Majmok csoportjait vizsgálva például azt találták, hogy a domináns, legsikeresebben agresszív hímeknél az átlagosnál alacsonyabb a szerotonin szintje. Ez igazolhatja azt a feltételezést, hogy az alacsony szerotoninszint agresszióhoz vezet. A szerotonin szint azonban csupán akkor csökken le, miután ezek a hímek elérték a domináns státust. Azaz, miközben a szerotonin relatív hiánya segít a domináns hím agresszív képességeinek fenntartásában, annak nem lehet az oka. Az érzelmi stressz is hasonló hatást gyakorolhat a szerotonin szintjére, amivel erősítheti

a depresszió tüneteit. Amikor orvosként Prozacot írunk fel, nem annyira az öröklött biológiai struktúrákat kezeljük, mint inkább a világban való életünk és tapasztalataink biológiáját. A környezeti hatások a dopaminszintet is befolyásolják. Állatkísérletekből tudjuk, hogy a társas stimuláció elengedhetetlen a dopamint kibocsátó idegvégződéseknek, valamint azoknak a receptoroknak a fejlődéséhez, amelyekhez a dopaminnak a hatása kifejtése érdekében kapcsolódnia kell. Négy hónapos majmok esetében kimutatták, hogy már hat nappal az anyjuktól való elválasztásukat követően jelentősen megváltozik a dopamin- és neurotanszmitter-rendszer állapota. „Ezek a kísérletek azt mutatják, hogy egy fontos kötődési személy hiánya az agy egyik fontos neurotranszmitterének hiányához vezet – írja Steven Dubovsky, a Coloradói Egyetem professzora. – Ha pedig e rendszerek működése rendellenessé válik, egyre nehezebb az agyat aktiválni.”26 Egy 1998-ban publikált idegtudományi kutatás kimutatta, hogy azoknál a patkányoknál, melyeket kölyökkorukban anyjuk többet nyalogatott, dédelgetett és érintett meg, a szorongáscsökkentő agyi rendszerek felnőttkorukban hatékonyabbak voltak, és több olyan receptor volt az agyukban, amelyek a szervezet saját fájdalomcsillapító és nyugtató vegyületeit vették fel.27 Más szóval az anyával való korai kapcsolat határozta meg, hogy a patkányoknál felnőttkorban a stresszt milyen neuropszichológiai rendszerek kezelték. Egy másik kutatásban, amelyet elszigetelten nevelt újszülött állatokkal folytattak, azt találták, hogy miközben a prefrontális kérgük dopaminaktivitása csökkent, agyuk többi területén változatlan maradt. Azaz az érzelmi stressz kifejezetten a prefrontális kéreg kémiai egyensúlyára hatott, arra a területre, amelyen a szelektív figyelem, a motiváció és az önszabályozás központjai találhatók. Mivel az ember érzelmi interakciói még összetettebbek, a csecsemő és a szülő közötti kapcsolat még erőteljesebb hatást gyakorol a fejlődő agyra. Az emberi újszülöttek esetében a dopaminban gazdag idegvégződések és a dopaminreceptorok fejlődését azok a vegyületek stimulálják, amelyek kiválasztását az öröm, a teljesen összehangolódott anya-gyermek viszonyban egymásba fonódó tekintetek feletti eksztatikus öröm indítja be. Az anya és a gyermek közötti boldog interakciók növelik a motivációt és fokozzák az izgalmi szintet azáltal, hogy a középagyban lévő endorfinkibocsátó sejteket aktiválják. Az endorfin a szervezet természetes ópiátja, amely a gyermeket örömteli és élénk állapotba hozza. Ezek az interakciók a dopamin szintjét is növelik. Az endorfinok és a dopamin is előmozdítják a prefrontális kéregben az új idegi kapcsolatok létrejöttét. A középagyban felszabaduló dopamin fokozza a jobb oldali prefrontális kéreg idegsejtjeinek és véredényeinek, valamint a dopaminreceptoroknak a fejlődését. A figyelemhiány zavar egyik fiziológiai jellemzőjének tartják ezeknek a receptoroknak és a vérellátásnak a viszonylagos szűkösségét. A figyelemhiány zavart ugyanilyen joggal „összehangolódás-hiány zavarnak” is nevezhetnénk.



HARMADIK RÉSZ

A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR GYÖKEREI A CSALÁDBAN ÉS A TÁRSADALOMBAN



TIZENEGYEDIK FEJEZET

A tökéletes idegen: a figyelemhiány zavar és a család (II.) Látom, ahogy a világ lassan vadonná válik, hallom a közelítő vihart, amely egy nap majd elpusztít bennünket, és átérzem milliók szenvedését. Anne Frank Egy négy hónapos koromban készült fényképen a komor arcból egy koránál sokkal érettebb tekintet mered a fényképezőgép lencséjébe. A csecsemő feszült, sőt félelemmel teli. Mintha keresztülnézne a szemlélőn valahová, egy távoli valóságba. Az anya a gyermek hóna alá nyúl, kissé talán mereven, a fiát figyelő arcán bensőséges, szeretetteli odafigyelés. Ha valaki arra lenne kíváncsi, hogy ez a négy hónapos kicsi mitől ilyen tapasztalt és aggodalmas, elég, ha a bal válla fölött a sárga selyemcsillagra pillant, amelyen megcsillan a vaku fénye anyja blézerén. Ez az a szégyenfolt, melyet a zsidóknak a náci uralom alatt lévő országokban viselniük kellett. 1944 januárjában születtem Budapesten, zsidó szüleim első gyermekeként. Két és fél hónappal később Magyarországot megszállták a német csapatok. A német hadsereg mögött pedig bemasírozott Budapestre Adolf Eichmann SS-alezredes és Sonderkommandója, akiket a magyarországi zsidóság megsemmisítésével bíztak meg, amely a német befolyási övezetben az utolsó volt. Három hónap alatt félmillió embert, a zsidó lakosság kétharmadát deportálták Magyarországról és ölték meg haláltáborokban. A világon sehol máshol nem pusztított el a náci halálgépezet ilyen rövid idő alatt annyi embert, mint itt. Ahogy Eichmann majd két évtizeddel később azt izraeli fogva tartóinak kifejtette: „a művelet úgy ment, mint az álom”.

Azokban az időkben anyám naplót vezetett. Naplójában az újszülött körüli tipikus problémák és fejlődésének jelentős állomásai váltakoznak azoknak az iszonyú eseményeknek és nyomornak a tárgyszerű leírásával, amelyek életünket tönkretették. A nekem címzett napló évtizedek óta nálam van. Különös – vagy talán nem is annyira különös –, hogy elmúltam ötvenéves, mire elolvastam. Neurofiziológiai értelemben a prefrontális kérgem sohasem hagyta. Amikor csak kinyitottam és belelapoztam – nem túl gyakran –, kimondhatatlan álmosság és unalom vett rajtam erőt. Bizonyára fájdalmas emlékeket ébresztett bennem, amelyek tudatos szinten való újraélésére még nem voltam felkészülve. Anyám ma nyolcvanéves. Három évvel ezelőtt balesetet szenvedett. Amikor szembenéztem azzal a lehetőséggel, hogy meghalhat, gondolataim visszatértek a naplóhoz. Megkértem, hogy olvassa fel nekem az egészet, részben azért, mert szerettem volna az ő hangján rögzíteni a magam és az eljövendő generációk számára, részben pedig azért, mert kézírását alig-alig tudtam kibetűzni (annak

ellenére, hogy ő sohasem járt orvosira). Idézem első bejegyzését, amelyet tíznapos koromban vetett papírra: Csak ma jutok hozzá (még fekszem az ágyban), hogy belekezdjek kis Gabikám élete különböző eseményeinek feljegyzésébe. Szeretném lehetőség szerint pontosan lefektetni ezeket az első percektől kezdve, hogy ha felnő Isten segítségével, akkor ő is pontosan maga előtt lássa élete első éveit. Január hatodika volt a nagy nap! Hajnalban 3-kor felébredtem az első fájdalomra. Anyu 8 óra felé telefonált Sándor főorvosnak, aki azt mondta, hogy mindenesetre jöjjünk be a kórházba. Így azután Anyu és Viola kíséretében bevonultam. Ez volt kb. fél tízkor. Délután fél négy volt, mikor az altatásból magamhoz tértem, és megmutatták nekem a kisfiamat. Bővebbet ennél direkt nem írok, már én se emlékszem a fájdalomra, csak a boldogságra, amit születésével szerzett. Első gondolatom az volt, és ezt hangosan ki is nyilvánítottam, hogy Andorkám nagyon boldog lesz, ha megtudja, hogy fia van. A történelmi hűség kedvéért fel kell hogy jegyezzem ugyanis azt, hogy 1944-et írunk, és jelenleg divatban van a munkaszolgálat, úgyhogy Andorom is Szentkirályszabadján töri a követ, ahelyett, hogy kisfiában gyönyörködne. De hát ez mind csak epizód… Gyönyörű fekete haja volt és van, hosszú szempillák, pici száj. Az orrában érdekes változás állt be, ugyanis születésekor olyan volt az orrocskája, mint Andornak, ma már azonban helyes kicsi orra van. Szopni először január 7-dikén délben 12-kor kapott. Rögtön igen tehetséges kezdőnek bizonyult… Ma egyébként igazán szép kis trükkel állt elő. Jól célzott, erőteljes sugárral majdnem a saját szájába pisilt, de szerencsére Rózsi nővér gyorsan az arca elé tette a kezét… Apám szintén írt néhány bejegyzést a naplóba, amikor születésem után néhány héttel eltávozásra hazajöhetett, hogy velünk lehessen. Ezt követően tizennégy hónapig nem láttuk viszont. Annak a tizennégy hónapnak a nagy részében szüleim semmit sem tudtak egymás sorsáról. A január 30-án kelt bejegyzéséből idézek: Néhány évvel ezelőtt keletkezett egy minden eddiginél borzalmasabb, világháborúnak nevezett embermészárlás, amely természetesen itt Közép-Európában éppúgy szedi áldozatait, mint Kínában vagy Japánban. Téged, illetve bennünket mindez elsősorban saját zsidó szempontunkból érdekel. Ugyanis manapságban mi, zsidók – mint már annyiszor a történelem során – ismét úgynevezett „nemkívánatos elemek” lettünk, és mint ilyenek, katonai szolgálatba nem vagyunk behívhatók. Miven azonban a hazával szemben mégis teljesíteni kell kötelességünket, munkaszolgálatosként teszünk ennek eleget… Eddig röviden a bevezetés. Tény az, hogy hosszú távollét után végre 30 napig együtt leszünk, és szabadságomnak a legszebb ajándékaképpen jöttél Te is a világra. Két nappal Magyarország német megszállását követően anyám felhívta a gyermekorvost. „El tudna jönni, hogy megvizsgálja Gabit? – kérdezte. – Tegnap reggel óta szinte megállás nélkül sír.” „Természetesen elmegyek, de el kell hogy mondjam: minden zsidó újszülöttem sír” – felelte az orvos. De vajon mit is tudtak ezek a zsidó csecsemők a nácikról, a második világháborúról, a fajgyűlöletről és az emberirtásról? Annyit tudtak róla – vagy inkább annyit szívtak magukba –, hogy a szüleik szoronganak. A szorongásukat magukba szívták az anyatejjel, kihallották apjuk hangjából, érezték az őket tartó kar feszüléséből. Félelmet lélegeztek be, bánattal táplálkoztak. Akkor tehát nem szerették őket? Nos, ugyanannyira szerették, mint bármely más gyermeket. Ha a fényképen anyám szeretetét az ő tekintete és arca tükrözi, aggodalmát és félelmeit az enyém.

Eichmann áldozatai között voltak anyai nagyszüleim, dr. Lővi József és Lővi Hanna a mai Szlovákia területén lévő Kassáról. 1944. június 4-én Auschwitzba vitték őket, ahol nagyapám orvoskollégája, dr. Josef Mengele a gázkamrába küldte őket. Ez az utolsó fénykép, amelyet unokájukról láthattak. Amikor a szüleit elvitték, anyám meg akarta ölni magát. Hosszú órákon át feküdt az ágyán teljesen reményét vesztve. Amikor a naplóját felolvasta nekem, így fordult hozzám: „Te mentetted meg az életemet. Egyedül a te látványod, ahogy ott feküdtél a kiságyban, adott értelmet a folytatáshoz.” Abban az időben hetekig nincsenek bejegyzések anyám naplójában, kivéve a gyermekorvos kézírásos receptjeit: táplálási utasítások egy könyörületes pár számára, akik magukhoz vettek volna abban az esetben, ha anyámat is deportálják. Anyám a legutolsó pillanatig nem volt hajlandó elszakadni tőlem. „Csak akkor fogom odaadni a fiamat, ha már itt lesznek, hogy a marhavagonba hajítsanak, egy másodperccel sem előbb” – mondta. Júniusban a magyar kormány a nemzetközi tiltakozás és fenyegetések hatására véget vetett a deportálásoknak. A budapesti zsidókat nem szállították haláltáborokba – de a terror folytatódott. Június 21-én minden zsidót arra utasítottak, hogy a város közepén kijelölt túlzsúfolt „csillagos házakba” költözzenek át – ezeket sárga Dávid-csillaggal jelölték meg. Azon a napon, amikor el kellett hagynunk otthonunkat, anyám teje elapadt. A deportálások az ősz folyamán újraindultak. Decemberben egy úgynevezett „védett házban” kaptunk menedéket, amely a svájci nagykövetség névleges és bizonytalan védelme alatt állt. A kétszintes irodaépületben kétezer ember volt összezsúfolódva. Elképzelni sem lehet, milyenek voltak a körülmények. A vécék túlcsordultak, az emberek az udvaron ásott latrinákra jártak a dolgukat végezni. Semmi lehetőség nem volt arra, hogy pelenkát mossanak. Mindenki tetves volt. Anyámnak szinte semmije sem volt, amivel etethetett volna. Egy hirtelen jött, elkeseredett ötlettel egy könyörületes ismeretlen nő karjaiba nyomott, aki a zsidó férjét jött meglátogatni, és aki beleegyezett, hogy a babakocsimban elvisz anyám egyik unokatestvéréhez. Ennek az unokatestvérnek sikerült valahogy kívül maradnia a gettón, mert egy német hadipékségnél vállalt munkát. Velük legalább esélyem volt a túlélésre. „Ahogy most visszagondolok, biztos, hogy nem voltam akkor teljesen magamnál. Másként hogy lehettem volna olyan furcsán nyugodt, amilyen voltam, mintha nem is volna az eseményekben semmi különös” – mondja anyám. Három héttel később találkoztunk ismét, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Budapestet, ám anyámnak továbbra sem volt semmi híre apám felől, ahogy nővére felől sem, akit nagyszüleimmel együtt Auschwitzba deportáltak. Áprilisban, miután az utolsó német katona is elhagyta Magyarországot, apám visszatért. Idővel nagynéném is. Alig több mint negyven kilóra fogyva, az egyetlen ruhadarabba burkolózva, amit talált: egy német katonai egyenruhába. Anyám azt mondja, hogy amikor három hét elszakítottság után újra a karjaiba fogott, úgy reagáltam rá, mintha teljesen idegen lett volna. Napokig még csak rá se néztem. Két oka is van annak, hogy elmeséltem életem első másfél évének történetét. Először is, nem tudnék jobb illusztrációt találni arra, hogy az elsődleges gondozónkkal és annak érzelmi állapotaival való kapcsolatunk miként formálja agyunkat, elménket és személyiségünket. Anyámnak és nekem nemigen volt esélyünk a normális anya-gyermek élmények megélésére. Ezt szinte lehetetlenné tették szörnyű feltételek, anyám kábult tudatállapota és az a helyzet, amelyben kénytelen volt alapvető túlélési feltételeinkre koncentrálni. Másodszor, ennél világosabban nem is lehetne illusztrálni azt a korábbi állításomat, hogy az alapvető összehangolódás az anya legmélyebb szeretete ellenére milyen alapvető zavarokat szenvedhet.



Nem azt mondom, hogy kizárólag a háború akadályozta meg anyámat és apámat abban, hogy tökéletes szülőkké váljanak. Felnőttként nehezteltem a szüleimre, és komoly pszichológiai munkát kellett végeznem, hogy a velük való kapcsolatomat, és az első másfél életévemhez nem közvetlenül kapcsolódó kérdéseket tisztázzam magamban. Nem tudhatom, hogy az 1944-es, embert próbáló események nélkül vajon kialakult volna-e nálam a figyelemhiány zavar. Az azonban egyértelmű a számomra, hogy figyelemhiány zavarra utaló tüneteim értelmet nyernek korai tapasztalataim fényében. Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a szülők pszichológiai állapotai milyen hatást gyakorolnak a csecsemő agyára és elméjére. Ahogy azt saját magcsaládom, feleségem és három gyermekünk példája mutatja, semmi szükség világháborúra vagy népirtásra ahhoz, hogy egy anya stresszes

legyen, egy apa pedig eltávolodjék. Nincs szükség szörnyűségekre ahhoz, hogy a szülőkben mély tudatos és tudattalan szorongások ébredjenek. Nincs szükség nélkülözésre sem ahhoz, hogy a csecsemők a szüleiket zaklatottnak tapasztalják, akik – akár tudatosan, akár észrevétlenül – emiatt szülői feladataikat nem tudják megfelelően ellátni. Ezek a negatív tényezők bármely családban jelentkezhetnek, akkor is, amikor az anyagi feltételek ideálisak, a szülők szeretik a gyermekeiket, és a lehető legjobb szándékkal vannak irántuk.



TIZENKETTEDIK FEJEZET

Történetekbe csomagolt történetek: a figyelemhiány zavar és a család (III.) Még azok is, akik a távoli múlthoz tartoznak, bennünk vannak, ösztönzésként szolgálnak számunkra, mint sorsunk tehertételei, zubogni hallott véráram, és az idők mélységéből fakadó gesztus. Rainer Maria Rilke Azoknak a szülőknek a többsége, akiket azzal a gyanúval küldenek hozzám, hogy gyermekük figyelemhiány zavarral élhet, Raehez és hozzám hasonlóan írható le: felelősségteljes szülők, akik szeretik gyermekeiket, és a tőlük telhető legjobbat igyekszenek nyújtani nekik. Újra és újra a mieinkhez hasonló stresszel és problémákkal találkozom: hektikus életmód, megoldatlan személyes problémák, tudatos és tudattalan feszültségek. Anélkül, hogy ezt észrevennék, e szülők maguk is nagyon sokszor a figyelemhiány zavar tüneteit mutatják. Ám ettől függetlenül is, az ilyen anyák és különösen az apák sokszor írják le magukat hirtelen haragúként, aki váratlan hangulatváltásokra képes. Soha egyetlen olyan párral sem találkoztam, akárkivel is konzultáltak korábban, akiket arra bátorítottak volna, hogy figyelmesen vizsgálják meg, hogy a saját érzéseik, életük és házasságuk milyen hatást gyakorol a gyermekeikre. A stresszt anyagi csőd, súlyos betegség vagy haláleset formájában képzelik el, esetleg a házuk elé ledobott atombombaként. Egyszerűen normális életformaként érzékelik azt a hektikus ritmust és feszült viszonyt, amelyben élnek, és amelyben az idegeik a pattanásig feszülnek. Az érzékeny gyermekekre, amilyenek a figyelemhiány zavarral élő gyermekek egytől egyig, különösen nagy hatással van mindez. Ha a megfelelő kérdéseket tesszük fel, akkor a szülők szinte kivétel nélkül a család életére nehezedő stresszről számolnak be. Amikor lehetőségem van a kivizsgálásra hozzám érkező felnőttek szüleivel beszélgetni, azok szinte mindig olyan stresszről vagy szorongató időszakokról mesélnek, amelyeket ma már felnőtt gyermekeik csecsemőkorában éltek át, és amelyeknek gyermekeik nincsenek is tudatában. Esetenként, amikor a szülőket a gyermekük első hónapjairól kérdezem, azt mondják: „de nem váltunk el egészen addig, amíg a gyerekünk nyolcéves nem lett”. Ám ez az értelmezés egy lényeges dolgot figyelmen kívül hagy. A gyermeket nem maga a válás viseli meg leginkább érzelmileg, hanem a hosszú távú feszültség és érzelmi terhelés, amely minden válást megelőz. A boldog pároknak nem szokásuk reggelre kelve úgy dönteni, hogy elhagyják egymást. Az az érzelmi nyomás, amely végül elválasztja egymástól a feleséget és a férjet, általában már évekkel azelőtt nekikezd romboló munkájának, hogy nyíltan a felszínre törne. Szinte minden válás hónapokon vagy éveken át tartó csalódás, keserűség, elutasítás és fájdalom felszínre törése. Ahol pedig elfojtott és hosszan tartó érzelmi vagy fizikai bántalmazás húzódik meg a háttérben, maga a válás már pozitív fordulat mind a bántalmazott partner, mind pedig a gyermekek szempontjából. Abban a néhány esetben, amelyben a szülők sziklaszilárdan állítják, hogy a stresszről mondott elméletem az ő esetükre nem érvényes, általában továbbra is azt a benyomást keltik bennem, hogy

több van a felszín alatt, mint aminek elismerésére pszichológiailag felkészültek. Az emberekre nagy hatással lehetnek a tudattalan szorongások és az olyan stressz, amelynek létezéséről nem is tudnak. (Gyakran ugyanez a benyomásom, amikor például olyan emberrel találkozom, aki kijelenti, hogy „boldog ember vagyok”, vagy olyasmit mond, hogy „hiszek a pozitív gondolkodásban”.) Nemrég felkeresett egy asszony, hogy tizenhárom éves lányáról beszélgessünk, akinél már megállapították a figyelemhiány zavart. Az anya váltig állította, hogy a problémák akkor kezdődtek, amikor a kislány négyéves volt. Az apa akkoriban komoly depresszióba zuhant, a párnak nehézségei támadtak, s mindez végül váláshoz vezetett. „A lányom születése utáni első évek életünk legboldogabb évei voltak”, mondta. Azt feleltem, hogy elfogadom, hogy boldognak érezte magát, de továbbra is azt hiszem – bár bizonyítani természetesen nem tudom –, hogy komoly tudattalan stressz volt jelen az életében, amely érzelmileg bizonytalanná tette érzékeny kislányát, és akadályozta kettőjük összehangolódását. Elmondtam neki, hogy ha a férje komoly depresszióba esett, annak csíráját egész életében hordoznia kellett, azaz nehéz gyerekkora lehetett, és ebből származó tudattalan és feloldatlan problémái voltak. „Ez igaz – mondta az asszony. – Valóban nehéz gyerekkora volt.” Úgy látom, feleltem neki, hogy sokféle szempontból neki kellett a férjéről érzelmileg gondoskodnia, már a gyermekük születése előtt is. „Így is volt. Ezt beláttam a válás utáni terápia során.” Ennek pedig érzelmi ára volt, még akkor is, ha nem volt tudatában. Az pedig, hogy nem vette észre, hogy a férjével kapcsolatban anyaszerepet játszik, számomra azt jelenti, hogy ő is hordoz magában fájdalmas gyerekkori emlékeket. Valamikor az élete korai szakaszában megtanulta, hogy a saját szükségleteit elnyomja, hogy másokét szolgálhassa. „Ez is igaz, de azt nem állíthatja, hogy nem voltam boldog, amikor az voltam.” A beszélgetést azzal zártuk, hogy egyetértettünk abban, hogy nem értünk egyet. Azóta, hogy ez történt – miközben ezt a könyvet írom –, három hét telt el. Az asszony nem jelentkezett újra. Felteszem, nem is fog. Pedig nem azt kérdőjeleztem meg, hogy boldognak érezte magát, csupán azt, hogy a kislánya csecsemőkora mentes lett volna mindenféle komoly érzelmi stressztől. Nem kívántam, hogy elfogadja a véleményemet, de természetesen elmehetett attól a kedve, hogy egy olyan orvossal folytassa a munkát, aki a meggyőződése szerint hamis feltételezésekkel él. Előfordul, hogy egy pár tagadja, hogy problémái lennének, és inkább arra koncentrálnak, ami szerintük a baj lehet a gyerekükkel, nehogy konfliktusba keveredjenek egymással. Egy apa, akinek nyilvánvaló alkoholproblémái voltak, még csak mérlegelni sem volt hajlandó azt a lehetőséget, hogy serdülő fiára esetleg ez is hatással volt (illetve a jövőben is lehet). A felesége félelemből, bizonytalanságból, vagy mert nem merte a férjét feldühíteni, csak hallgatott. Mindketten tagadták előttem, hogy feszültség lenne köztük, pedig csak úgy sistergett körülöttük a levegő. Nem ritka, hogy az első beszélgetésre egyedül az anya érkezik, még akkor is, ha mindkét szülőt hívtam. „Már két orvosnál is jártam, és nincs szükségem még egyre” – idézte az egyik nő a férjét, miközben hangja megbicsaklott az érzelmektől. Ahogy Rae és az én esetemben is, rengeteg családban kizárólag az anyákra hárul az érzelmi jóllét teljes felelőssége. Sokszor éveken át erejükön felül támogatják a családot. Az érzelmi munka ilyen egyenlőtlen megosztása véleményem szerint az egyik legfőbb oka annak, hogy a nők körében gyakoribb a depresszió, mint a férfiaknál. Sok az egyedülálló, külön vagy elváltan élő anya is. Vannak olyanok is, akik másodszor is megházasodnak, ám az első házasságukból származó gyermekükkel továbbra is problémáik vannak. A stressz, a szülés utáni depresszió, a házastársi elhidegülés, a szétköltözés és a válás gyakoribb a figyelemhiány zavarral élő gyermekek szüleinél. „A szülői feladatok okozta stressz, az önértékelési problémák és a depresszió mellett a figyelemhiány zavarral élő gyermekek szülei sokkal gyakrabban számolnak be olyan stresszről is, amely nem a szülői feladataikkal függ össze” – írja Russell A. Barkley, és így folytatja: Az egyik ilyen jelentős stresszforrást ezeknek a szülőknek a házassága jelenti. A figyelemhiány

zavarral élő gyermekek szülei a többi szülőhöz képest gyakrabban szembesülnek családon belüli zavarokkal. (…) Egy nyolcéves utánkövetéses kutatás azt mutatta, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyermekek családjában háromszor gyakoribb a biológiai szülők különélése és/vagy válása, mint a többi gyermek családjában. (…) A figyelemhiány zavarral élő gyermeket nevelő anyák magukat depressziósabbnak, és családjukat nyomasztóbbnak mondták, mint a többi anya.1 Lehetne persze úgy érvelni, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyermekek viselkedése teszi ezeket az anyákat depressziósabbá, és teszi tönkre ezeket a családokat. Ezeknek a gyermekeknek a felügyelete és gondozása valóban erős stresszforrás lehet, de az, hogy a szülők hogyan reagálnak, nagyrészt a saját stresszfaktoraiktól és megbirkózási készségeiktől függ. A szülők közötti stressz és feszültség szinte minden esetben már az előtt jelen van, hogy a gyermeknél megjelenne a figyelemhiány zavaros viselkedés, és igen gyakran már a gyermek születése előtt jelentkezik. A legszívszakasztóbb esetek azoknak a középkorú vagy idősebb felnőtteknek a történetei, akik annak ellenére képtelenek otthon érezni magukat a világban és a saját életükben, hogy nyilvánvalóan megvan bennük a melegség, intelligencia és kreatív készség. Amikor az ő történeteiket hallgatom, akkor azt látom, hogy a legtöbben – akár anélkül, hogy felismerték volna – valamilyen bántalmazás áldozatai voltak. Fel tudják idézni az eseményeket, ám elfojtják azokat az érzéseket, amelyeknek ezeket normális esetben kísérniük kellene. Amikor pedig az érzésekre emlékeznek vissza, nem értik meg, miképpen hatnak jelenlegi állapotukra. Stefan, egy harmincéves férfi, az első látogatásakor azt mondta nekem: „Azért vagyok itt, mert az életem nem halad semerre sem, csak öregszem és szürkülök.” Keserű humorral beszélt, amivel érzésem szerint mély és nyomasztó érzelmeitől igyekezett távolságot tartani. „Egy csomó dolgot szeretnék csinálni, de az adott pillanatban gondolni sem tudok rájuk. Ma már inkább bele sem kezdek semmibe, mert úgysem tudok befejezni semmit” – mondta. Nyilvánvaló intelligenciája ellenére a középiskolát sem tudta befejezni. Jó eredményei voltak azokban a tárgyakban, amelyeket azonnal és intuitív módon megértett, de teljesen képtelen volt az elmélyült tanulásra. A beszélgetésünk idején egy raktárban dolgozott. Amikor a gyermekkoráról kérdeztem, Stefan azt felelte, hogy „azt hiszem, kellemes és jó volt”. Amikor tovább firtattam a dolgot, így folytatta: „anyám nagyon adott a szabályokra, és esetenként elővette a fakanalat”. Amikor megkérdeztem, hogy ez mit jelent, ugyanabban a fesztelen, de keserű modorban válaszolt: „a fakanalat elég szabadon alkalmazta a hátsónkon nevelési eszközként”. Apjára úgy emlékezett, mint aki fizikailag és érzelmileg is távol volt tőlük. A szüleik viszonyáról Stefan azt mondta, hogy az anyja azért ment hozzá az apjához, mert megsajnálta, ám sohasem érezte úgy, hogy a férfi törődött volna vele. „Anyám életének egyik nagy csalódása volt, hogy három szakasztott olyan fia született, mint az apám.” Mi lett volna, ha védekezésképpen Stefan nem sajátítja el az öniróniát? Elmesélte volna, hogy családja szeretet nélküli volt, hogy az apjával nem lehetett kapcsolatot teremteni, és hogy az anyja verte. Valójában nem annyira kellemes és jó, mint inkább fájdalmas volt a gyermekkora. Azt is megértette volna, hogy a problémái nem valamilyen misztikus hiányosságából eredtek. Így viszont mindenért az úgynevezett „biológiát” okolta. „A termosztátomat túl alacsonyra tekerték, és ezért vagyok hajlamos a depresszióra, az elégedetlenségre és reménytelenségre.” „A fejem totál káosz – mondta David, egy harminchét éves munkanélküli. – A szám állandóan jár.” Nagyon önkritikus volt. Vizsgálták az intelligenciaszintjét, és az eredmények az ő elképzeléseit igazolták, amennyiben meglehetősen jó eszű volt. Meggyőződése volt, hogy intelligenciájának meg

kellett volna akadályoznia abban, hogy állandóan hibákat kövessen el, szórakozott és szervezetlen legyen. „Úgy érzem, mintha a lobbanékonyságom és a hiperaktivitásom irányítana; nem bízhatom meg az ítéleteimben.” David rosszul tűrte a frusztrációt. Arról számolt be, hogy gyakran hozott rossz döntéseket „csak azért, hogy végre túl legyek rajta”. Elmesélte, hogy a kocsijára vett egy garnitúra rossz méretű abroncsot, csak mert túl türelmetlen volt. David négyéves volt, amikor a szülei elváltak. A válás után alig találkozott az apjával, az anyjának pedig sok sikertelen kapcsolata volt. Mindkét szülője ivott. David azt mondta, hogy ittas állapotban derűsek voltak, és csak ritkán „gurultak dühbe, de csak kicsit, semmi komoly”. Amikor megkérdeztem, hogy mi történt, amikor a szülei „kicsit dühösek” voltak, David felidézte, hogy úgy hat-hét éves korában egyszer az anyja egy narancsszínű övvel verte. Arra nem emlékezett, hogy miért, de arra igen, hogy nagyon megdöbbent, és megalázottnak érezte magát. Felidézett egy olyan esetet is, amikor neki kellett az apja kezéből kivenni a botot, és „totálisan rettegett”. Ezekről az élményekről mondta, hogy „semmi komoly”. Szinte minden felnőtt hajlamos alábecsülni az őt ért traumák hatásait. Tudatukból kizárják a haragot és a szorongást, amelyet kisgyermekként akkor éreztek, amikor azok a felnőttek támadtak rájuk, akiktől a támogatást és a védelmet várták. Vagy éppenséggel a normális élet velejáróinak tartják ezeket a dolgokat. Egy nő nemleges választ adott arra a kérdésre, hogy gyermekként tapasztalt-e bármi erőszakot a családjában. Később kiderült, hogy apja büntetésként rendszeresen korbáccsal verte. Megkérdeztem tőle, hogy az első válaszát akkor hogyan is értette. „Most már értem, hogy az előbb mire gondolt. De amikor erőszakról beszélt, azt hittem, valami sokkal rosszabbra gondol” – válaszolta. Amikor az emberek először beszélnek a családjukban átélt erőszakról, nem ritka, hogy közben mosolyognak. Olyan megengedő fordulatokat alkalmaznak, amelyeket soha nem használnának, ha valaki másról lenne szó – különösen, ha egy általuk ismert kisgyermekről. Úgy érzik, hogy maguk provokálták ki a büntetéseket. „Csip-csup dolog volt” – mondta egy harminchat éves nő, akit az apja rendszeresen nádpálcával vert. „Nem voltam a legkönnyebb gyerek, szükségem volt a nevelésre” – mondta egy férfi. „Csak azt kaptam, amit megérdemeltem” – mondta egy másik. Megkérdeztem őket, hogy vajon akkor is mosolyognának és „csip-csup dolognak” neveznék-e, ha egy másik gyermek hasonló „nevelésének” lennének szemtanúi. A válasz mindig kurta „nem” volt. Az általam felnőttkorukban látott komoly figyelemhiány zavaros páciensek körében visszatérő téma volt a gyermekkori veszekedések és a válás; az örökbefogadás és a depresszió – különösen az anyáé; az erőszak – különösen az apa részéről; az alkoholizmus; a szexuális bántalmazás. Egy 1994ben végzett kutatás eredményei szerint a szexuálisan bántalmazott lányok 28%-a felelt meg a figyelemhiány zavar kritériumainak – szemben a teljes populációban mért 4%-kal.2 Mi a kapcsolat? Bár a szexuális bántalmazás traumája megerősítheti a figyelemhiány zavar tüneteit, például az elhangoltságot, a két jelenség kapcsolata ennél mélyebben húzódik. Vissza, a bántalmazás előttre. Azokban a családokban ugyanis, amelyekben valószínűleg előfordulhat szexuális bántalmazás, a születés pillanatától fogva pszichológiailag stresszes környezetben nő fel a gyermek. Nem arról van tehát szó, hogy a későbbi szexuális bántalmazás okozza a figyelemhiány zavart, hanem arról, hogy a bántalmazást később lehetővé tevő pszichológiai atmoszféra már csecsemőkortól jelen van. Az ilyen családokban már kezdettől problémák vannak, amelyek már kora gyermekkortól negatív hatást gyakorolnak az agyfejlődésre. Felmerült az a feltételezés is, hogy a hiperaktív gyermekek általánosságban veszélyeztetettebbek a bántalmazás szempontjából. Még ha így is van, a szülők bántalmazó fellépését nem a gyermekek figyelemhiány zavara okozza. Éppen ellenkezőleg, a szexuális bántalmazáshoz hasonlóan a figyelemhiány is nagyobb valószínűséggel bukkan fel olyan családban, amelyben a fizikai bántalmazás kifejezett vagy latens formában addig is jelen volt. Az ilyen családok pszichológiai

atmoszférája már a gyermek születése előtt zaklatott – mivel maguk a szülők lelki sérüléseket hordoznak magukban. Csak azok az emberek bántalmazzák felnőttként a gyermekeiket, akiket gyermekként bántalmaztak – és elkerülhetetlenül így tesznek majd, hacsak fel nem ismerik a gyermekkorukban őket ért bántalmazást, és magukra nem vállalják a gyógyulás feladatát. Sokan mesélték nekem, hogy gyermekkorukban a családjuk sokszor költözködött, ami arra utal, hogy magukban a szülőkben is megvolt a figyelemhiány zavarra való hajlam. Olyanokkal is találkoztam, akik szinte minden tanévet más város más iskolájában kezdtek meg. Lakhatásuk, iskoláztatásuk, barátságaik szinte teljesen nélkülözték az állandóságot. „Le tudnám írni magának hat különböző iskola hat különböző igazgatói irodájának berendezését” – mondta nekem egy nő, akit elmondása szerint gyakran büntettek azért, mert nem figyelt, mert elkésett vagy más, a figyelemhiány zavarra utaló viselkedést produkált. Az elbeszélésekben gyakran bukkant fel olyan apafigura is, aki talán nem volt erőszakos, ám fenyegetően zord és dühös természetű volt: „Úgy éreztük magunkat körülötte, mintha tojáshéjon járnánk” – mondták nekem gyakorta az ilyen apák gyermekei. Anthony, egy huszonkilenc éves eladó a következőket mesélte: „Amikor a figyelemhiány zavarról olvasok, alig találkozom olyasmivel, ami ne illene rám.” Depressziósnak látszott, és az életéből elmondása szerint hiányzott a lelkesedés és az elmélyülés érzése, ideértve az élettársával való viszonyát is. Sok más figyelemhiány zavarral élő felnőtthöz hasonlóan Anthony is alig egy-két emléket tudott felidézni nyolc-kilenc éves kora előttről, habár számos rokona azt mesélte neki, hogy otthon pszichológiai bántalmazás áldozata volt. Az apja láthatólag kíméletlenül kritikus volt vele szemben, és a rovására élcelődött. Az egyik beszélgetésünkről készített jegyzeteimből idézek: Anthony azt állítja, hogy alig néhány ilyen esetről vannak világos emlékei. A legvilágosabb emléke tizenhét éves korából származik, miután az apja újranősült. Az apjával ordítoztak, és az apa „lustának” és „ostobának” nevezte – mire ő elsírta magát. A férfi néhány perccel később ismét odament hozzá, és azt mondta neki: „csakis azért mondtam ezt neked, mert nagyszerű srác vagy, aki sokkal többre vihetné”. Anthony azt mondja, „az egésztől borzasztó szarul éreztem magam”. „Két oka lehet annak, hogy a fiatalkori emlékeket ennyire kevéssé tudja felidézni – szoktam mondani a pácienseimnek. – Vagy semmi említésre méltó nem történt, vagy sok olyan dolog, aminek a felidézése fájdalmas lenne.” Mint később látni fogjuk, az emberek képesek egész életszakaszokat úgy végigélni, hogy válaszul az érzelmi szenvedésre mintegy kikapcsolnak. „Már iskolás korom előtt gondját kellett viselnem az anyámnak, amikor leitta magát” – idézte fel egy fiatal nő. Mivel egy gyermek talán sohasem lehet képes arra, hogy egy önpusztító felnőttet ellásson, ez a feladat elkerülhetetlenül a mélységes tehetetlenség érzését alakítja ki benne. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek 14–25%-a esetében beszélhetünk szülői alkoholizmusról. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek szülei még olyankor is több alkoholt fogyasztanak az átlagosnál, amikor ez nem ölti kifejezett alkoholbetegség formáját. Ennek oka, hogy ezek a szülők az alkoholt valószínűleg nyugtatószerként alkalmazzák, stresszes, depressziós vagy izgatott érzelmi állapotuk kezelésére. A figyelemhiány zavarral élő gyermekeknek mintegy 30% esélyük van arra, hogy a szüleik kifejezett depresszión esnek át – szemben a teljes népességben mért 6%-kal.3 Ez az arány véleményem szerint azonban még nagyobb lenne, ha azokat is beleszámítanánk, akik nem jutnak el orvoshoz, ezért sohasem diagnosztizálják őket – ám akiknek életét a számukra normálisnak tűnő kedvetlenség és ingerlékenység tartja markában. (Az ilyen nem klinikai jellegű állapotokat „árnyékszindróma” néven említi ugyanilyen című könyvében John Ratey és Catherine Johnson.) Sokszor találkoztam olyan páciensekkel, akik egyszerűen tudatában sem voltak annak, hogy mennyire rossz a hangulatuk, mígnem gyógyszerek vagy valamilyen más terápia könnyített a rájuk nehezedő depresszión. Amikor

negyvenes éveim közepén először vettem be antidepresszívumot, döbbenten észleltem a különbséget. Érdekes módon úgy éreztem, hogy sokkal inkább önmagam vagyok. Olyan érzés volt, mintha egy évtizedek óta rám telepedett és negatív érzésekkel teli ködfelhő, amelyből korábban csak pillanatokra láttam ki, semmivé foszlott volna. A családi viszályok és a szülők depressziója nemcsak azért járul hozzá a gyermekek figyelemhiány zavarához, mert agyuk fejlődésének korai időszakában zavarja az összehangolódást. A stresszes és depressziós anyák sokkal türelmetlenebbek és haragosabbak gyermekeikkel, és sokkal jobban irányítják őket. A depresszió, különösen az anyáé, számos kisgyermekből agresszív reakciót vált ki, nagy valószínűséggel azért, mert a gyermek dühvel reagál arra, amit anyja érzelmi visszahúzódásaként értelmez. Egy figyelemhiány zavarral élő gyermek anyja azt mondta nekem, hogy amikor depressziós lett, a lánya – aki akkor totyogó korú volt – rendkívül agresszívvá vált a játszótársaival, sőt akár ismeretlen gyermekekkel szemben is. Ha meg akarjuk érteni a stresszel teli életeket – a depressziót, a gyakori alkoholizmust, a figyelemhiány zavarral élő felnőttek által gyermekként átélt erőszakot, a gyermeküket kivizsgálásra hozó szülőknél meglévő, felismert vagy fel nem ismert figyelemhiány zavart –, egészen a gyökerekig kell visszamennünk a családok történetében. Marilyn, egy huszonhét éves tanárnő figyelemhiány zavarral él, a két fivérét pedig depresszióval kezelték. Magáról így beszélt: „Mindig is az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben velem.” Ez az érzés az elnehezültség fizikai érzésével járt együtt, amely időnként teljesen megbénította. Sokszor tépelődött rajta, hogy vajon mi lehet a baj. Végül rájött, hogy saját életének megértéséhez fel kell tárnia azokat a körülményeket, amelyek közepette az édesanyja felnőtt. „Az anyám gyermekkora rettenetes volt – mondta Marilyn. – Nem osztotta meg velünk a részleteket, de apránként összeállt a kép.” Több figyelemre érdemes kutatás adatai állnak rendelkezésünkre arról, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyermekek szülei kevesebb kapcsolatot tartanak a nagycsaláddal, mint mások; „és amikor kapcsolatba lépnek, akkor sem jelent számukra akkora támogatást”4. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek szülei tehát láthatólag jobban eltávolodtak a saját családjuktól. Nem látogatják testvéreiket, anyjukat és apjukat, mint mások. Amikor pedig meglátogatják őket, a kapcsolat jellemzően nem kielégítő. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek kisebb valószínűséggel kapják meg azt a szeretetteli gondoskodást és támogatást, amit csak a szerető nagyszülők adhatnak meg. Már legalább egy generációval e gyermekek megszületése előtt, a szüleik családjában félresiklott valami. Lance Morrow, az író és újságíró Heart című könyvében, amelyben saját, majdnem halálos szívbetegségével szembesülve vetett számot a halandósággal, velős tömörséggel fogalmazta meg a szenvedés többgenerációs jellegét: A generációk olyanok, mint az egymásba csomagolt matrjoskababák: az anyám viselkedésében jelen lévő erőszak mögött egy másik erőszakot találsz, a nagyapámét, a mögött pedig (ezt csak gyanítom, de nem tudom biztosan) egy újabbat, tele titokzatos sötét energiával – történetbe csomagolt történeteket, végig a történelemben. A gyermekeim, ezt jól tudom, megszenvedték személyiségem torzulásait, amelyeket első életéveim élményei okoztak. Ez nem mentség, csak tény. Ők megelőzhetik, hogy továbbadják az én gyermekkori szenvedéseimet és a sajátjaikat a gyermekeiknek, de ehhez igyekezniük kell megérteniük saját magukat és a természetüket meghatározó hatásokat. Társadalmunkban és kultúránkban a családra mint intézményre óriási belső feszültségek jellemzők, és hatalmas külső erők terhe nehezedik. Ha meg akarjuk találni a figyelemhiány zavar végső okait, akkor errefelé kell keresnünk – ahogy azt a következő fejezetben tesszük majd. A család

az a környezet, amely a legközvetlenebb módon van hatással ránk. Mindannyian egy többgenerációs családi rendszer tagjai vagyunk, amelynek szüleink nem a kezdete és nem is a vége. Amikor gyermekkorunkat vizsgáljuk, akkor sok tekintetben a nagyszüleink attitűdjeinek hatásával szembesülünk, amelyek szüleink gyermekkorában tudattalan folyamatok révén határozták meg viselkedésüket, beidegződéseiket. Önmagunk megértéséhez ezeket a történetekbe csomagolt történeteket kell megértenünk, ahogy azt Lance Morrow említette, és e történetek középpontjában mi magunk állunk, és egészen addig a történetek nyugvópontjai is mi vagyunk, amíg gyermekeink nem születnek. Marilynnek igaza volt. A saját zaklatott gyermekkorának okai már jóval az ő, sőt az anyja születése előtt jelen voltak. Nem csak azt adjunk tovább a gyermekeinknek, amit tisztelünk saját magunkban és a szüleinkben. Minden egyes generáció, akarata ellenére, a negatív élményeit is továbbadja utódainak. Nem kell azonban reményvesztetten várnunk, hogy hogyan alakul majd családunk története a jövőben, hanem először is fel kell ismernünk azokat a témákat és eseményeket, amelyek a jelenünket kialakították. A vádaskodás teljesen értelmét veszíti, ha az ember megérti, hogy a család története hogyan nyúlik vissza generációkon át a múltba. „Ha ezt felfogjuk, akkor nem akarjuk majd többé gonosztevőnek látni a szüleinket” – írta John Bowlby brit pszichiáter, aki kimutatta a csecsemőkori és gyermekkori kötődés döntő jelentőségét.5 Akkor hát kiben találjuk meg a bűnbakot? Ádámban és Évában, vagy talán valamely szerencsétlen emberszabású ősünkben, aki egy elnagyoltan megmunkált botot tartva tenyere és befordítható hüvelykujja között elkezdte turkálni a földet?



TIZENHARMADIK FEJEZET

A legizgágább kultúra: a figyelemhiány zavar társadalmi gyökerei Az emberi elmét és viselkedést irányító agy kielégítő megértéséhez elengedhetetlen, hogy számot vessünk társadalmi és kulturális kontextusával. Antonio Damasio A figyelemhiány zavar gyakoribb Észak-Amerikában, mint a tengerentúlon, még akkor is, ha feltételezzük, hogy az Atlanti-medence nyugati felében túlzó gyakorisággal diagnosztizálják. A Driven to Distraction című könyvében Hallowell és Ratey azzal a feltevéssel él, hogy a különbségek oka talán az észak-amerikai népesség eltérő genetikai összetétele lehet. Az országot alapító és később benépesítő emberek egyszerűen olyan típusúak voltak, akiknél kialakulhat a figyelemhiány zavar. Nem szerettek egy helyben ülni. Tudatosan kellett óriási kockázatot vállalniuk a hajóra szálláshoz, az óceán átszeléséhez és korábbi otthonuk hátrahagyásához. Ezek az emberek tevékenységorientáltak voltak, és el akarták hagyni a járt utakat. (…) Azért gyakoribb a figyelemhiány zavar a mai társadalmunkban, mert az Amerikát benépesítő populáció körében is gyakoribb volt.6 Ez az elmélet pszichológiailag meggyőző, és talán magyarázattal is szolgálhat a figyelemhiány zavar elterjedtségének bizonyos aspektusaira, de nem egészen felel meg a történelmi tényeknek. A bevándorlók túlnyomó többsége nem kalandor volt, hanem kézművesek, kereskedők, földművesek és munkások, akik a gazdasági nehézségek, a politikai elnyomás, a vallási üldöztetés és az olyan katasztrófák elől menekültek, mint amilyen az ír burgonyavész volt. De az elmélet azokra az afrikai feketékre sem érvényes, akik rabszolgaként érkeztek az országba, amint a fortéllyal és erővel leigázott észak-amerikai őslakosokra sem. Az elmélet emellett arra sem szolgál magyarázattal, hogy miért emelkedik a figyelemhiány zavaros esetek száma Nagy-Britanniában. Egy ehhez kapcsolódó elmélet úgy szól, hogy napjaink figyelemhiány zavarral élő populációja az egykor volt vadászok leszármazottja: gyorsak fizikailag és szellemileg, nyugtalanok és individualisták – a nem figyelemhiány zavarral élő populáció pedig az egykori földművesek leszármazottja: egykedvű, türelmes, szorgalmas, a hagyományokat tisztelő népség. A metafora ragyogó, a genetikai megalapozottsága viszont igencsak kérdéses. Nem nyilvánvaló ugyanis – nekem legalábbis nem –, hogy miért segítene bárkit is a vadászatban, ha képtelen nyugton ülni, ügyetlen, szórakozott és rossz a tájékozódási képessége. A figyelemhiány zavar észak-amerikai elterjedtsége mögött prózaibb és zavarba ejtőbb okok állnak, mintsem a kalandor őseink által az Újvilágba hozott speciális génállomány: az a folyamat, amelyben az elmúlt néhány évtized gazdasági és társadalmi nyomása fokozatosan szétrombolta a családot. Ez a folyamat nálunk előrehaladottabb, mint a fejlett világ bármely más szegletében. Láttuk, hogy az egyes személyek agyi áramköreit döntően befolyásolják szüleik érzelmi állapotai,

mégpedig a több generációra visszanyúló családtörténet kontextusában. A családok társadalmi és gazdasági kontextusa is kívül esik az általuk befolyásolható folyamatok körén. A családban történtek is befolyásolják a társadalmat, a társadalmi folyamatok azonban sokkalta nagyobb hatást fejtenek ki a családokra, a társadalom legkisebb működő egységeire. Az emberi agy legalább olyan mértékben a kultúra és a társadalom terméke, mint amennyire a természeté. John Bowlby azt írja, hogy „egy faj viselkedéses képességei tökéletesen alkalmazkodhatnak egy bizonyos életformához – miközben egy másik környezet megkívánta másik életformában terméketlenséghez és halálhoz vezethetnek.” Minden egyes faj esetében meghatározható az a környezet, amelyhez a legteljesebb mértékben alkalmazkodott anatómiailag, fiziológiailag és pszichológiailag. Az élőlény bármely más környezetben képtelen ugyanilyen eredményesen működni, és olyan viselkedésformákkal élhet, amelyek „legjobb esetben is szokatlanok, legrosszabb esetben pedig kifejezetten akadályozzák a túlélését.”7 Hogy a mai észak-amerikai életmód milyen kevéssé felel meg az emberi szervezet igényeinek, azt könnyen lemérhetjük a szívbetegségek, a cukorbetegség, az elhízás stb. elterjedtségén. Az emberi agy helyzete is hasonló. A prefrontális kéreg csökevényes, figyelemhiány zavaros áramkörei ugyanolyan mértékben az egészségtelen körülmények következményei, mint a szívkoszorúér-szűkületet okozó koleszterinplakkok az érfalon. Erik H. Erikson pszichoanalitikus Pulitzer-díjas Gyermekkor és társadalom című könyve egy egész fejezetét az amerikai identitás elemzésének szentelte. „Ez a dinamikus ország nagyobb ellentmondásoknak és hirtelen változásoknak veti alá lakosait egy-egy generáció alatt, mint bármely más nagy nemzet” – írja. Ezek a folyamatok a könyv 1950-es megírása óta csak erősödtek és gyorsultak. A szülői környezet gyors társadalmi és gazdasági változásainak hatásai túlságosan is jól ismertek ahhoz, hogy itt részleteznünk kellene. A közösség eróziója, a nagycsalád széthullása, a házastársi kapcsolatokat érő nyomás, a még együtt lévő magcsaládok zaklatott életritmusa és a még viszonylag tehetősebb családok életét is mind jobban meghatározó létbizonytalanság együttesen olyan érzelmi miliőt alakítanak ki, amelyben a nyugodt, ráhangolódott szülői viselkedés aggasztóan nehéz. Az eredmény: gyermekek egymást követő generációi, akik elidegenedettség, a szerhasználat és az erőszak világába nőnek bele – Robert Blye találó kifejezésével: „az apátlanok-anyátlanok tombolása”. Bly a The Sibling Society című könyvében azt írja, hogy „1935-ben az átlagos munkásnak a vasárnapot is beleszámítva heti 40 szabad órája volt. Ez 1990-re 17 órára esett vissza. Az a 23 óra, amennyivel a heti szabadidő mennyisége 1935 óta csökkent, pontosan az az időmennyiség, amelyet az apa a gyermekeivel tölthetett, megtalálhatta saját magát, és amikor az anya úgy érezhette, hogy van férje.” Ezek a mintázatok nemcsak a gyermekek első néhány életévére jellemzők, hanem a teljes gyermekkorukra. „Családi étkezések, beszélgetések, közös olvasás nincs többé – írja Bly. – Amire a fiataloknak szükségük van – a stabilitás, a jelenlét, a figyelem, a tanács, a jó lelki táplálék, a szennyezetlen történetek –, pontosan az, ami a »testvérek társadalmából« hiányzik.” Miközben a társadalom gazdasági nyomást gyakorol a nőkre, hogy már gyermekük fiatal korában térjenek vissza a munkaerőpiacra, alig fordítunk figyelmet arra, hogy a gyermekek érzelmi gondoskodás és dédelgetés és ösztönzés iránti igényeit kielégítsük. Sem Kanadában, sem az USA-ban nincs olyan közellátás dolgozó szülők kisgyermekei részére, amely akár csak megközelítené a szükséges színvonalat. Miután a társadalom alulértékeli a kisgyerekekről való gondoskodást, a gyermekgondozási intézmények nem kapnak elegendő politikai és anyagi támogatást. A fejlődéspszichológiai kutatások legfrissebb eredményei és a közvetlen felmérések egyaránt azt mutatják, hogy a legkisebbek egész napos bölcsődei gondozása erősen kérdéses gondolat. A gondozók minden jó szándék mellett is igen nehezen tudnak olyan összehangolt kapcsolatot kialakítani a kicsikkel, mint a rokonok – különösen olyankor, amikor a gyermekcsoport néhány tagja hatványozottan leköti a gondozók figyelmét. Még a legjobban működő bölcsődék sem képesek a kisgyermekek által igényelt összehangolódást és kötődést megadni. Léteznek persze olyan bölcsődék,

amelyek jól működnek, a rossz fizetések ellenére elkötelezett alkalmazottaik vannak, de a színvonal messze nem egyforma. New York állam szabályozása szerint például egy gondozóra nem juthat hét gyermeknél több. És ez a reménytelen zsúfoltságot okozó szabályozás még az egész országban az egyik legszigorúbb! Habár semmi sem vonhatja kétségbe azt a tényt, hogy a személyes, összehangolt szülői jelenlét a legjobb a gyermek számára a fejlődése korai éveiben, ez nem azt jelenti, hogy a nőknek vissza kellene térniük a családban hagyományosan elfoglalt szerepükhöz, és le kellene mondaniuk a munka és a karrier iránti igényükről. A természetes folyamatok azt követelik, hogy az anya „a terhesség második 9 hónapjában” – ami nagyjából megfelel a szoptatás időszakának – az elsődleges gondozó szerepét játssza, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy emellett mást nem csinálhatnak, vagy hogy ebből az apák ne vállalhatnának részt. Attól, hogy a férfiak fiziológiailag képtelenek a szoptatásra, még cserélhetnek pelenkát, és érzelmileg dédelgethetik a csecsemőt. A szoptatási időszak lezárultával, amikor az anyatej immár nem az elsődleges tápanyagforrás, biológiai okok már nem befolyásolják a szülői feladatok felosztását. Ha a nők érzelmileg finomabban rá vannak hangolva a szülői feladatokra, annak okait nem a társadalmi nemek biológiai gyökereinél kell keresgélnünk. Mint már sokan igazolták, az anyaság, vagyis a kisgyermek érzékeny és önzetlen dédelgetése tanulható készség, és azt szükség esetén, vagy ha úgy dönt, bárki elsajátíthatja. A feminizmus nem téved, amikor a nemek közti egyenlőséget és a gondozási feladatok egyenlő elosztását kéri számon. A korábbi fejezetekben már rámutattam, hogy az érzelmi munka elosztásának egyenlőtlensége jelentősen hozzájárul a nők depressziójához, ezáltal számottevő mértékben hátráltatja a kisgyermekek agyának fejlődését. Mint azt Dorothy Dinnerstein megfogalmazza a The Mermaid and The Minotaur című könyvében, „a korai gyermekgondozás női monopóliuma” torzítja a férfiak és a nők pszichológiai állapotát, és egymással való viszonyukat. A gyermekek szoros szülői kapcsolat iránti igényére nem az a válasz, hogy a nőket otthonuk gettójába zárjuk, hanem az, hogy a társadalom végre hajlandó elismerni, hogy a világon nincsen fontosabb feladat, mint az újszülöttek és a csecsemők dédelgető gondozása az első életéveik során. Tisztán anyagi szempontból is óriási haszna lenne ennek, hiszen rengeteg költséges társadalmi diszfunkciót lehetne ezáltal megelőzni, és rengeteg termékeny és kreatív energia bontakozhatna ki. Sokkal kevesebb lenne a figyelemhiány zavarral és egyéb fejlődési rendellenességekkel élők száma, ha az apák és az anyák figyelmét felhívnák a korai gondozás jelentőségére, és megkapnák az ehhez szükséges társadalmi és gazdasági támogatást. A jelen azonban pont ellentétes ezzel. Nemhogy segítenék a dolgozó nőket, hanem még büntetik is őket, ha több időt szeretnének otthon tölteni gyermekükkel. A férfiak pedig még csak megfontolni sem hajlandóak, hogy egy időre megszakítsák úgynevezett „karrierjüket” a gyermekgondozás feladataiban való osztozás érdekében. A társadalom keveset tesz azért, hogy hozzáértő és együtt érző bölcsődei gondozást biztosítson azoknak a gyermekeknek a számára, akiknek a szülei – ilyen vagy olyan okból – nem tudják elkerülni, hogy otthonukon kívül dolgozzanak. A szegény nőket – különösen az USA-ban – szinte terrorizálja a jóléti rendszer annak érdekében, hogy gyermekeiket rendkívül inadekvát bölcsődei gondozásba adják, és órákat kell utazniuk nap mint nap olyan alulfizetett állásokért, amelyekből alig lehet eltartani egy családot. A zaklatott családi élet mentális hatásait csak felerősítik a kulturális hatások. „Az amerikai társadalom szinte mindannyiunkban a figyelemhiány zavarral jellemző tüneteket vált ki. Figyelemhiánytól sújtott kultúrában élünk” – írja Hallowell és Ratey. Az általuk „álfigyelemhiány zavarnak” keresztelt tünetegyüttest írják le, amelyben az emberek az életüket a körülöttük lévő társadalom és kultúra őrjöngő ritmusában élik, bár a figyelemhiány zavarra jellemző neurofiziológiai tünetek nem mutatkoznak náluk. Kívülről figyelemhiány zavarnak látszik, de belülről nem úgy tapasztalják:

Melyek az amerikai kultúrának azok a védjegyei, amelyek a figyelemhiány zavar esetében is tipikusak? A gyors ritmus. A zaj. Rövid távú befektetés, gyors haszon. A tévé-távirányító kattogása. Erős ingerek. Nyugtalanság. (…) Sebesség. A lényeg a jelen, nincs jövő, nincs múlt. Szervezetlenség. (…) Az élvezetek hajszolása. Mindent rohanás közben végezni. A gyors tempó. Bármi jó, csak működjön. Hollywood. A tőzsde. A trend…8 A televízióhoz hasonló kulturális jelenségek önmagukban nem okoznak figyelemhiány zavart, ha ez alatt az önszabályozás és figyelem neurofiziológiai károsodását értjük. A figyelemhiány zavar a csecsemő és totyogó korú gyermekeknél alakul ki a stressz-szennyezett családi környezet hatására. A stresszt a társadalom okozza, de még az előtt, hogy a gyermek ki lenne téve a közkultúra hatásainak. Ám mint Hallowell és Ratey rámutatott, a kultúra táplálhatja és megerősítheti a figyelemhiány zavart. A jelenlegi társadalmi tendenciák még nehezebbé teszik a figyelemhiány zavarral élőknek, hogy legyűrjék a vele járó nehézségeket. Sőt bizonyos figyelemhiány zavarból eredő viselkedések egyenesen kívánatosnak és eredményesnek látszanak. Három évtizeddel ezelőtt a Sesame Street című tévéműsort azért fejlesztették ki, hogy az Egyesült Államok keleti részén a belvárosi gettókban élő gyermekeknek megtanítsák az írás és olvasás alapjait. Éppen ezekről a zömében etnikai kisebbségekhez tartozó, nélkülöző és a normálisnál is nagyobb stressznek kitett családokban élő gyermekekről feltételeznénk, hogy figyelemhiány zavar fog kialakulni náluk. A program bensőséges és barátságos környezetet kínált, és gyors egymásutánban váltakozó rövid képekből, rajzokból és hangegységekből állt. Az volt a cél, hogy ne lépjék túl a célközönség rövid koncentrálóképességének határait, és fenntartsák a figyelmüket, amely másként elkalandozna. Röviden, akár tudtak erről a producerek, akár nem, a Sesame Street pontosan a szegény gyermekek társadalmi okok kiváltotta figyelemhiány zavarára adott választ. Azóta viszont már olyan kultúrát fejlesztettünk ki, amely ünnepli a rövid koncentrálóképességet. Ha valaki végig szeretne nézni egy olyan hírműsort vagy interjút, amelyet a Sesame Streettel egy időben készítettek, azzal szembesülne, hogy az emberek egész mondatokban beszélnek, elkezdenek és végigmondanak gondolatokat. A kamera eközben őket mutatja. A mai hírműsorok rövidebb egységekből állnak, amelyek kevesebb információt közvetítenek. Az átlagos hanganyag rövidebb, mint tíz másodperc. A kamera úgy ugrál körbe-körbe, mint egy idegbeteg nyúl. Ha a tinédzsereink nem figyelemhiány zavarral élnének eleve, akkor biztos, hogy a villódzó, gyors vágásokkal élő videoklipek, amelyekben a mikroszekundumnál hosszabban elidőző állókép már-már örökkévalóságnak látszik, kihozná belőlük – amennyiben ez az ő életkorukban lehetséges lenne. A televíziós műsorok készítőinek talán már nincsenek nemes pedagógiai céljai, mint a Sesame Street idején, de láthatólag adottnak veszik, hogy a teljes népesség koncentrálóképessége csökkent az évtizedek folyamán. Martin Walker, aki kilenc éven át volt a The Guardian című brit napilap washingtoni tudósítója, utolsó cikkében az Egyesült Államok társadalmát „a legizgágább kultúrá”-nak nevezte. Nagyon pontos kifejezés. Nincs szükség jóstehetségre ahhoz, hogy az ember előre lássa, hogy a következő évtizedekben a figyelemhiány zavarral élők száma tovább fog emelkedni.



NEGYEDIK RÉSZ

A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR TÜNETEINEK ÉS SZIMPTÓMÁINAK JELENTÉSE



TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A gondolatok és a fecsegés szétválása: elhangolódás és rebbenékeny figyelem A király megőrült. S még idegzetem Olyan szilárd, hogy én fenn járhatok Roppant keservem éber érzetével. Mért nem vagyok bódult? Úgy bánatomtól Külön válnának gondolatjaim… William Shakespeare: Lear király (Vörösmarty Mihály fordítása) A szórakozottságnak megvan a maga helye a normális emberi jellemvonások között, ahogy a figyelemhiány zavar minden más tünetének is. Ez az összetett társadalomban való életünk pszichológiai melléktermékeinek egyike. Kevesen tudják fenntartani az éberségüket, azaz teljes mértékben tudatukban tartani a jelent. Az élet aligha lenne lehetséges a nélkül a képesség nélkül, hogy a minden egyes pillanatban az agyunkba érkező ingerek nagy részét kívül rekesszük a tudatunkon – látványokat, hangokat, fizikai érzeteket, a test belső működésére vonatkozó információkat. A figyelemhiány zavar esetében nem az a kérdés, hogy hogyan tudjuk a valóság bizonyos aspektusait kirekeszteni a tudatunkból, hanem hogy ez a készség hogyan torzul olyan mentális diszfunkcióvá, amely elég súlyos ahhoz, hogy a mindennapi életünket akadályozza. A pszichológia nyelvén kifejezve a mentális távollét, az elhangolódás a disszociatív mentális állapot példája.1 Akárcsak minden más mentális folyamat esetében, a disszociatív állapotok esetében is széles spektrumba szóródhatnak az esetek a súlyosságuk mértékét tekintve. A jelen kontextusban nem úgy alkalmazom a „disszociatív” kifejezést, ahogy a klinikai pszichiátria, amikor speciális szindrómákra utal, mint amilyen például a többszörös személyiségzavar – hanem általános értelemben. A disszociáció – ideértve a figyelemhiány zavar esetében fellépő elhangolódást – egyfajta defenzív késztetésből fakad, és a pszichológiai védekezés egyik formája. Gloucester hasonló okból akarja saját figyelmét „elterelni” a Lear király negyedik felvonásában, mint ami a figyelemhiány zavar disszociatív állapota mögött húzódik. Ez az érzelmi fájdalommal való megbirkózás egyik formája. A disszociáció eredeti célja az, hogy el tudjuk szigetelni a tudatosságunkat valamilyen fájdalmas érzelmi tapasztalattól, hogy a kettő kapcsolatát megszüntessük, disz-szociáljuk. A disszociációt tekinthetjük pszichológiai anesztétikumnak. Vajon milyen helyzetben szorul arra az ember, hogy pszichológiai anesztétikum segítségével kizárja tudatosságából a fájdalmat? A válasz nem is annyira nyilvánvaló, mint gondolhatnánk, hiszen a fájdalom maga is kiemelt szerepet játszik a túlélésünk szempontjából. Fájdalom nélkül nem tudnánk életben maradni. A fizikai fájdalom a fizikai veszélyhelyzetekre figyelmeztet bennünket – a tűz

forróságára vagy a penge élességére. Az érzelmi fájdalom pedig olyan körülményekre, amelyek pszichikai jólétünket fenyegetik. A disszociáció egyfajta természet adta túlélési vészmegoldás. Nem mindennapi használatra szolgál. Kizárólag azokban a ritka esetekben szabad alkalmazni, amelyekben a fájdalom nagyobb fenyegetést jelent a túlélésre, mint a fájdalomérzés hiánya. Mivel az elhangolódás még olyankor is veszélyes lehet, amikor védelmez, a természet csak nagyon speciális feltételek esetén engedélyezi számunkra az alkalmazását. Az első ilyen feltétel a súlyos szorongás. Az embernek nem kell elhangolódnia azért, hogy ne érezze a megtaposott kislábujja sajgását. A második feltétel a kétségbeesettség. Ha elérhető a segítség, akkor sokkal kedvezőbb megoldás fájdalmat érezni és segítségért kiáltani, mint elhangolódni. Jennifer J. Freyd, az Oregoni Egyetem pszichológiaprofesszora megvilágító erejű analógiát ad erre a Betrayal Trauma című könyvében: Tegyük fel, hogy Deanna, miközben egy társával síel, a lábát töri. A fájdalma olyan erejű, hogy szinte képtelen megmozdítani, az pedig, hogy felálljon és járjon, szinte elképzelhetetlen. Ehelyett inkább ül és vár, amíg társa értesít egy mentőcsapatot. Ha azonban Beverly, miközben egyedül segítségért siet, maga is ugyanilyen balesetet szenved, akkor jó esély van rá, hogy spontán módon blokkolni fogja a lábában érzett fájdalmat, feláll, és megpróbál biztonságos helyre szökdécselni. Az első esetben a fájdalom megakadályozza Deannát abban, hogy a járással további sérüléseket okozzon a törött lábában. A második esetben a fájdalom blokkolása lehetővé teszi Beverlynek, hogy megmeneküljön az életveszélyes csapdahelyzetből. Beverly és Deanna feltehetőleg ugyanolyan mértékben érzi a fájdalmat, de valószínűleg csak Beverly helyzete fogja kiváltani a fájdalomérzés spontán blokkolását.2 Egy figyelemhiány zavarral élő személy esetében az elhangolódás olyan automatikus agyi aktivitás, amelynek gyökerei a csecsemőkori rohamos agyfejlődés időszakába nyúlnak vissza, amikor érzelmi szenvedése a kétségbeesés érzésével járt együtt. Egyszer vagy másszor minden csecsemő és kisgyermek megtapasztalja a frusztrációt és pszichológiai fájdalmat. Az esetenként előforduló szorongás nem vezet disszociációhoz, ám a krónikus szorongás igen. Az érzékeny csecsemő krónikusan szoronghat például, ha összehangolódási szükséglete rendre nem elégül ki. A csecsemőnek két okból is el kell szigetelnie magát a krónikus érzelmi szorongástól. Először is, az túlságosan intenzív érzés törékeny idegrendszere számára. Egyszerűen nem tudna élni olyan állapotban, melyet krónikus negatív izgalmi állapotnak nevezhetünk, és azzal jár, hogy folyamatosan adrenalin és egyéb stresszhormonok áramlanak a testében. Ez fiziológiailag túlságosan mérgező lenne. Ki kell zárnia. Másodszor pedig, ha a csecsemő szorongásának forrása a szülő szorongása, akkor a gyermek tudat alatt érzi, hogy a saját érzelmi viharainak kifejezése csak tovább fokozná a szülője szorongását, ezáltal saját szenvedéseit is növelve. Csak akkor törhet ki ebből az ördögi körből, ha elhangolódik. A pszichológiai védelmi mechanizmusok adaptív értéke mindig viszonylag rövid távú. Előbb vagy utóbb a disszociáció akadállyá válik, zavarja a normális életvezetést, és lassítja a pszichológiai fejlődést. Az elhangolt személy nehezen tud tanulni a tapasztalataiból, nehezen tud másokkal kapcsolatot teremteni. A pszichológiai valóságtól való visszahúzódása következtében pedig talán soha nem fogja elsajátítani a saját érzelmi problémáival való kreatív és pozitív megbirkózás technikáit. A pszichológiai védelmi mechanizmusokat leginkább egy olyan vastag, nehéz szőrmebundához tudnánk hasonlítani, amelyet valamely sarkkutató ölt magára a hideg északi klímával szembeni védekezéshez. A szőrmebunda megóvja az életét. Most képzeljük el, hogy hirtelen az egyenlítő vidékére szállítják, ám bundája továbbra is rajta van. Rövid idő alatt arra a belátásra jutna, hogy a bunda, amely a sarkvidéken megmentette az életét, az új körülmények közepette legalábbis igen kényelmetlen viselet, ha éppen nem lesz tőle rosszul. Utazónk persze bármikor leveheti a szőrmebundát. A tudattalan

pszichológiai védelmi mechanizmusok azonban puszta akarati gesztussal nem kiiktathatók. Eredetileg sem akaratlagosan idéztük elő őket, sőt már azelőtt működésbe lendültek, hogy egyáltalán lett volna akaratunk. Ha pedig egyszer működésbe léptek, a védekezőmechanizmusok – például az elhangolódás – saját életet kezdenek élni. Leheletnyi vagy akár semmi nyugtalanító dologra nincs szükség a közvetlen környezetünkben ahhoz, hogy beinduljanak. Egyszerűen a tudatos agyi apparátus „alapbeállításává” válnak: hacsak valami speciális kapcsolót el nem fordítunk, az elhangoltság válik az alapállapottá, amelybe az agy automatikusan visszatér. Mivel az elhangolódás mélyen gyökerező és igen fiatal korban rögzült neurológiai beidegződéseken alapszik, későbbi aktiválásához igen enyhe inger is elegendő. Ha egyszer kialakultak azok az útvonalak, amelyeken az ingerületek végigfutnak, nem könnyű az ingerületet alternatív útvonalakra átterelni. Olyan ez, mint ahogy a víz is könnyebben folyik ott, ahol már medret vájt magának, és mi is könnyebben járunk a kitaposott ösvényeken, mint derékig érő fűben. Ha azt akarjuk, hogy a víz új utakon folyjék, új medret kell ásnunk neki. Automatikus elhangolódásuk folytán a figyelemhiány zavarral élő gyermekek örökké azt hallják, hogy „figyelj ide”, „figyelj oda” – olyan intés ez, amely teljesen félreérti a figyelem természetét. Senki sem születik „figyelemmel”. Ahogy a nyelv és a mozgás, úgy ez is egy készség, amelyet el kell sajátítani. Minden más készséghez hasonlóan a figyelmi képesség kifejlődéséhez is nélkülözhetetlen a kellő feltételek fennállása. A figyelem sem a gyermekek önmagában álló tulajdonsága, hanem a gyermek és a környezet kapcsolatának terméke. „Egy készség nem az adott személy és nem is a kontextus jellemzője, hanem az adott kontextusban lévő személyé” – írja Kurt Fischer és Samuel Rose agykutató.3 Annak megértéséhez, hogy mit nevezünk adott esetben figyelmetlen állapotnak, tekintetbe kell vennünk a gyermeket, a kontextust és a kettő közötti viszonyt egyaránt. Nem szabad automatikus elvárásokkal közelítenünk. A figyelem összetett viselkedés, számos agyterület komplex együttműködésének eredménye. A figyelemhiány zavar esetén jelentkező figyelemhiány nem valami lomha agyműködés, amelyet fenyegetéssel vagy jutalmazással, vagy épp ilyen-olyan gyógyszerekkel kellene serkenteni. Az agy izgalmi szintje fontos összetevője a figyelmi képességünknek, amit Joseph Ledoux idegtudós így magyaráz: Az izgalmi szint minden mentális funkciónk szempontjából fontos. Jelentősen hozzájárul a figyelem, az észlelés, az emlékezet, az érzelmek és a problémamegoldás működéséhez. Izgalom nélkül nem vesszük észre, hogy mi történik – nem figyelünk fel a részletekre. Ám a túl magas izgalmi szint sem jó. Ha az izgalmi szint túl magas, akkor feszültté, szorongóvá és terméketlenné válunk. Az optimális teljesítményhez pontosan a megfelelő izgalmi szintre van szükségünk. A nem megfelelő önszabályozás miatt a figyelemhiány zavarral élő gyermek izgalmi szintje gyakran vagy túl magas, vagy túl alacsony. Túl alacsony izgalmi szintnél képtelenek hozzákezdeni a feladathoz, túl magas izgalmi állapotban viszont nem tudnak a feladatra koncentrálni. „Az izgalmi szint ahhoz az érzelmi állapothoz köt minket, amelyben éppen vagyunk – mutat rá Ledoux. – Ez nagyon hasznos is lehet (amikor például veszélyben vagyunk, nem akarjuk, hogy elkalandozzon a figyelmünk), ám nagyon idegesítő is (ha egyszer bekapcsol a félelemrendszer, nehezen lehet kikapcsolni – ez a szorongás természete).”4 Az izgalmi szintek olyan nyilvánvaló tényezőktől is függnek, mint a kipihentség vagy kimerültség, ám az érzelmi kontextus is erőteljes hatást fejt ki rájuk. Sok figyelemhiány zavarral élő ember észrevette már, hogy milyen furcsa álmosság tör rá bizonyos érzelmileg erősen töltött szituációkban, például a házastársával való konfliktus során. Hirtelen ásítozni kezd, a szemhéja elnehezül. A partnere természetesen azt hiszi, hogy álmossága az unalom és az érdektelenség jele. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek pedig érzelmi stressz

hatására hirtelen – és egészen őszintén – „fáradtságra” kezdenek panaszkodni, ami néhány perc múlva elillan, ha a stresszforrás (például egy túl nehéznek ítélt házi feladat) megszűnik. A felnőtt ilyenkor arra a következtetésre juthat, hogy a gyerek csak megjátszotta a fáradtságot. Valójában azonban arról van szó, hogy a jobb oldali prefrontális kéreg túlzott mértékben gátolta az agytörzsben a hálózatos állományt (formatio reticularis), amely az izgalmi szint szabályozásában igen fontos szerepet játszik, mivel túlságosan fenyegetőek voltak az érzelmek. A hálózatos állomány közvetlenül kapcsolódik az izgalmi szint fokozásáért felelős vegyületeket termelő agyterületekhez – ezek a vegyületek pedig a sejteket magasabb izgalmi állapotba helyezik, amelyben gyorsabban reagálnak az ingerekre. Az agykéreg szintén képes ingerületet közvetíteni a hálózatos állományba, és gátolni annak izgalmi szintet szabályozó funkcióját – amint az az elálmosodott felnőttnél és a fáradt gyereknél történik. A konfliktusba került személy számára az alvás pillanatnyi menekülőutat kínálna – olyan tudattalan önvédelmi mechanizmus ez, amely szoros kapcsolatban áll az elhangolódással. Én magam nemcsak érzelmi konfliktusok esetén tapasztaltam ezt, hanem – mint azt az olvasó felidézheti – akkor is, amikor anyámnak a csecsemőkoromból származó naplóját próbáltam olvasni. A félelemre vagy a szorongásra az ember izgalmi állapota túlzott mértékben meg is emelkedhet az agy amigdala nevű területének tevékenysége folytán, amely ezeket az érzelmeket generálja. Ha az amigdala aktiválódik, akkor felfokozza az izgalmi állapotot, és az agykéreg sejtjeit elárasztja a veszélyt jelentő üzenettel. Ettől az agykéreg a veszély forrásaként értelmezett tárgyra összpontosít. Ezzel ördögi kör alakul ki: a szorongás fokozza az izgalmi szintet, ami fokozza a szorongást, ami tovább fokozza az izgalmi szintet… Ebben az állapotban minden egyéb információ kizáródik. Az ilyen állapotban lévő személy nemigen tud másra koncentrálni, ahogy azt bárki, aki életében szorongott már valamitől, maga igazolni tudja. Ennek iskolapéldája lehet az a figyelemhiány zavarral élő diák, akiben egy talán jó szándékú, ám tekintélyelvű tanár mogorva utasításai szorongást váltanak ki. A diák izgalmi szintje túl magassá válik, és képtelen lesz figyelni, ami viszont feldühíti a tanárt. Az ő negatív visszajelzése viszont csak még jobban bezárja a gyermeket a korábbi szorongásos állapotába. „Marty sokkal jobban tudna teljesíteni, ha megtanulna koncentrálni” – írja majd a tanár a bizonyítványába. Ugyanakkor egy másik osztályban, egy olyan tanárral, akinek a stílusa Martyra bátorítóan, nem pedig megfélemlítően hat, a gyermek kiválóan teljesít. Lehet, hogy figyelemhiány zavarral él, ám figyelmi készsége ettől még nem kezelhetetlen. Ő a Fischer- és Rose-féle „adott kontextusban lévő” személy. Számára az adott kontextusban nem annyira a figyelem összpontosítása jelent problémát, hanem saját belső érzelmi környezetének szabályozása. Érzékeny idegrendszere túlságosan könnyen kizökken ugyanis a tanár hangszínéből kiérzett gorombaság hatására. Az izgalmi szint pusztán a figyelem egyik aspektusa. Egyéb tényezők, mint az érdeklődés, a motiváció és a gyermek érzelmi prioritásai szintén szerepet játszanak. Ugyanígy szerepet játszik a test belső környezete is, mivel a különösen érzékeny gyermekeket a belső testi érzéseik is könnyen megzavarhatják. A kémiai egyensúly megbomlása, például a túl magas vagy túl alacsony vércukorszint közismerten igen rossz hatással van a figyelemhiány zavarral élő gyermekek összpontosítási és önszabályozási képességeire. Mindezek a különálló tényezők együttesen végzik összehangolt munkájukat az elmének abban az összetett tevékenységében, amelyet figyelemnek hívunk. Habár a figyelmet rendszerint intellektuális képességnek tartjuk, legmélyebb gyökerei az érzelmek altalajából táplálkoznak. Evolúciós nézőpontból ez nem is lehet másként. Csak képzeljük el, amint egy kiéhezett kardfogú tigris feni ránk a fogát: ebben a helyzetben nem intellektusra van szükségünk a motivációhoz, hanem nyers félelemre. Jobban járunk, ha előbb elmenekülünk, és bölcs kérdéseinket csak ez után tesszük fel. Kockázatos dolog a gondolkodást nélkülöző félelem, ám az emberi élet úgy sem lehetséges, ha az érzelmek nélküli gondolatok uralkodnak. A Star Trek érzelmeket nem ismerő, vulkáni űrutazója, Dr. Spock lehet a racionalitás televíziós ideálképe, ám emberi lényként totálisan

elveszett lenne. Ami igaz az emberi fajra, az a faj egyedeire is igaz. Kisgyermekkorban az érzelmi fejlődés megelőzi az intellektuálisat, mert az érzelmeket és a motivációt szabályozó agyi központok kifejlődése megelőzi a gondolkodás és a logika központjaiét. Az érzelmek megelőzik az intellektust, a jobb agyfélteke megelőzi a balt. A figyelem először az agy érzelemfeldolgozó részeinek tevékenységéből táplálkozik – és az érzelmek akkor is a figyelem alapjai maradnak, miután tudatos gondolkodásunkban az intellektus lesz a domináns. Az újszülött nem tudja jobban fókuszálni a figyelmét, mint a látását. Sőt valójában szoros kapcsolat áll fenn a vizuális és a figyelmi rendszer között: mindkettő fejlődéséhez erős ösztönzést nyújt a csecsemő anyjához fűződő érzelmi kapcsolata. Mint láttuk, az az agyközpont, amely az érzelmileg fontos tárgyat – az anyát – követi, egyúttal annak kiválasztásában is részt vesz, hogy a kisgyermek környezetében mi az, ami figyelmet érdemel. A gondozó felhőtlen és nyugodt érdeklődése kelti fel először a csecsemő figyelmét a külvilág iránt, és segít neki figyelme megszervezésében. Az összehangolt, kölcsönös pillantás során mindkettőjük által átélt eksztatikus öröm ösztönzi a csecsemőt a környezete felfedezésére. Az elme architektúrájának építése során az első állomás az, amit Stanley Greenspan „az érzések értelmessé tételének” nevez: Az éretlen idegrendszerrel világra jött újszülött a külső környezetből és a saját fejlődő testéből egyaránt érkező ingerek burjánzó sokaságával szembesül. Élete első hónapjaiban a normálisan fejlődő gyermek elkezdi rendszerezni azokat az érzékeléseket, amelyek érlelődő érzékein keresztül spontán és kontrollálatlanul elözönlik. Először is meg kell tanulnia, hogyan kontrollálja saját testének mozgását és a belső érzékeket saját figyelmi képessége révén. Így azt is meg kell tanulnia, hogy nyugodt maradjon, miközben a rajta kívül álló tárgyakra vagy eseményekre figyel, vagy azokat manipulálja. (…) Az a gyermek, aki elsajátította a nyugodt figyelem készségét, máris hatalmas lépést tett emberi potenciáljainak beteljesítése felé.5 A figyelmi képesség, amely az agyfejlődés és a mentális érés kezdeti fázisaiban kezd kibontakozni, számos fontos lépcsőfokon megy keresztül, ám minden lépés központi magját az elsődleges gondozóval való biztonságos kötődés/összehangolódás jelenti. Ennek hiányában a kisgyermek képtelen fókuszálni, tétován és szabályozatlan módon lát neki a világ felfedezésének. Az anya és a gyermek közötti boldog interakciók motivációt és megfelelő izgalmi szintet alakítanak ki a gyermekben azáltal, hogy fokozzák a szervezet természetes jutalmazó vegyületeinek, az endorfinoknak és a dopaminnak a kiválasztását. Egy alacsony izgalmi szintű totyogó már attól feltöltődik, és fókuszálatlan figyelme már attól fókuszálttá válik, ha 10 másodperces pozitív interakciót folytat az anyjával.6 A figyelem és az érzelmi biztonság érzése egész gyermekkorunkban szoros összeköttetésben áll egymással. Ami figyelemhiánynak tűnik, az talán pusztán annyi, hogy a gyermek figyelmét valami számára fontosabb dolog köti le, ami a megfigyelő felnőtt előtt rejtve marad: a gyermek érzelmi szorongása. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek rendbontónak mondott osztálytermi viselkedése kiváló példa erre. Úgy tűnhet, hogy jobban érdeklik őket a társaik, mint a tanár által számukra kijelölt tananyag – ami esetleg pusztán annyit jelent, hogy kényszeresen próbálják kielégíteni a kapcsolatok iránti igényeiket. Minél kevésbé sikeresek ezek az erőfeszítéseik, annál görcsösebben próbálkoznak. Agyuk figyelmi rendszere nem képes „iskolai üzemmódba” váltani, amíg az érzelmi kapcsolatok miatti szorongás felemészti figyelmi kapacitásaikat. Egy mélyen megsértett embernek a belső világ több értelmet kínálhat, mint a valódi. Egy harmincas éveiben járó nő, aki figyelemhiány zavarral él, ám akinél azt sohasem diagnosztizálták, mert nem

hiperaktív, csak álmodozó természetű, elmesélte nekem, hogy egész napokat töltött el az iskolában az ablakot bámulva, miközben képzeletbeli barátaival csodálatos kalandokat éltek át. Kívülről nézve bárki azt mondhatta volna, hogy „kizökkent”. Valójában szeretett volna kizökkenni saját legrejtettebb érzelmi sóvárgásaiból. Az agya tudattalanul arra az eredményre jutott, hogy belső, maga alkotta világa értékesebb, mint bárki vagy bármi az osztályban. Az érzelmi kapcsolat utáni folyamatos sóvárgás magyarázza azt a sokszor megfigyelt „paradoxont”, hogy sok figyelemhiány zavarral élő gyermek képes a koncentrált munkára, ha egy felnőtt is jelen van és figyel rájuk. De nincs ebben semmi paradox, ha figyelembe vesszük, hogy a szorongás és a kötődés egymással ellentétes szerepet játszik a figyelem működésében. A kötődés serkenti, a szorongás pedig gátolja a figyelmet. Ha a gyermek nem azzal van elfoglalva, hogy érzelmi kapcsolatot keressen, akkor a prefrontális kéreg szabadon a feladatra irányítja a figyelmet, ami már önmagában is jól illusztrálja, hogy amit figyelemhiány zavarnak nevezünk, az nem egy fix, megváltoztathatatlan fiziológiai állapot – igen, fiziológiai állapot, ám nem fix és nem is megváltoztathatatlan. A felnőttel való pozitív kapcsolat bensőségessége és öröme gyakran ugyanolyan jó hatásfokkal biztosítja a gyermek prefrontális kérgének dopaminellátását, mint ha pszichostimulánsokat szedne. A nagyobb biztonság azt jelenti, hogy csökken a szorongás, a figyelem pedig koncentráltabbá válik. Az a rejtett tényező, amely az ilyen helyzetekben szinte mindig jelen van, a gyermek első életéveinek tapasztalataiból táplálkozó, tudattalan vágyakozása a kötődés után. Amikor ez a szükséglete kielégül, a figyelemhiányból eredő problémák elkezdenek visszaszorulni. Az érzelmi zaklatottságból és a gondolatok viharzásából fakadó figyelmetlenség az emlékezet működését is akadályozza. Minden figyelemhiány zavarral élő ember naponta többször is átéli azt az élményt, amikor egy másik szobába érve hirtelen arra eszmél, hogy nem is tudja, miért indult el, és végül valami teljesen haszontalan dologgal tér vissza a kiinduló pontra, amelyet mindeközben szórakozottan felkapott. A kulcsfogalom itt a szórakozottság. A jellemzően gyenge rövid távú emlékezet forrása az az elhangolódott, félig disszociatív, a belsőre fókuszáló állapot, amelyben a figyelemhiány zavarral élő személy a világban bolyong. „Ez a fajta »amnézia« azért következik be, mert az új epizodikus emlékek kialakítása figyelmet igényel, márpedig ha figyelmi erőforrásainkat a belső gondolataink és érzéseink emésztik fel, akkor nem marad túl sok a külső világgal való megbirkózáshoz” – írja Daniel Schacter pszichológus.7 Egyszer megkértem egy negyvenhárom éves, figyelemhiány zavarral élő írót, hogy mondja el, milyen volt gyermekként. „Borstartó, fecsegés és feszültség” – vágta rá. Imádom ezt a fordulatot. Benne az egész lelkesült, hiperenergikus és egyszerre-mindenhol-ott-lenni töredezettelméjűség. Megjegyzem mindazonáltal, hogy persze rákérdeztem, mit is ért ez alatt. Robbanékony, heves, nem tud koncentrálni, és a többi gyerekkel állandóan megpróbál fecsegéssel kapcsolatot teremteni – válaszolta. „Pedig mégiscsak tudott koncentrálni – vetettem ellen. – Arra koncentrált, ami fontos volt a saját maga számára: a kapcsolataira. Csak éppen senki sem értette.”



TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Leng az inga: hiperaktivitás, letargia és szégyen Nem tudom, észrevetted-e, hogy abban a pillanatban, amelyben megszűnsz aktív lenni, azonnal erőt vesz rajtad az ideges aggodalom; úgy érzed, mintha nem élnél, mintha nem lennél éber, úgyhogy azonnal tovább kell rohannod. És félsz attól, hogy egyedül légy, hogy egyedül sétálni menj, hogy magadban legyél egy könyv, egy rádió, sőt beszélgetés nélkül; és félsz tétlenül és csöndben ülni, anélkül, hogy a kezed, az elméd vagy a szíved valamivel foglalatoskodna. Jiddu Krishnamurti „Állandóan azt érzem, hogy fel kell kelnem és valami másba fognom” – mondja Andrew, egy tizennyolc éves, figyelemhiány zavarral élő fiatalember. Nagyon sokszor gondolkodás nélkül követi ezt a késztetést, és miközben a másik még beszél, odébbáll. Máskor viszont olyan sokat beszél, hogy a barátja képtelen a társaságában egy óránál többet eltölteni. Mindig rohan, de kevés eredménnyel. A hiperaktivitás számos módon jelentkezhet. A figyelemhiány zavarral élő személyben már az is kellemetlen érzést vált ki, ha rövid ideig nyugodtan kell maradnia. Az ember fizikailag képtelen lehet ara, hogy néhány percnél tovább mozdulatlan legyen. Az ilyen ember folyton mentális forgószélben él. Egy hetvenkét éves geológus ezt úgy írta le nekem, hogy „híradó-gondolkodás”, azt értve ezalatt, hogy gondolatai sebesen ugrálnak egyik témától a másikig. (Eredetileg mérnöknek tanult, de képtelen volt elviselni az irodai munkával járó kötöttségeket. Azért váltott a geológiára, mert ez a munkakör lehetővé tette számára, hogy a szabadban dolgozzon, folytonos mozgásban.) A hiperaktivitás egy másik jele a gyors szemmozgás, a környezet folytonos pásztázása, ami másokat frusztrál. Kellemetlen olyan személy társaságában lenni ugyanis, aki mintha folyamatosan valami vagy valaki mást keresne. A hiperaktivitás – a figyelemhiány zavarhoz kapcsolódó egyéb jellemzőkkel egyetemben – a gyermek fejlődésének egyik normális állomása. A figyelemhiány zavar esetében azonban ezek az állomások állapottá válnak: a személy pszichológiai fejlődése statikussá válik. A viselkedéses és érzelmi mintázatok rögzülnek egy totyogó korú gyermek szintjén. A hiperaktivitás és ellentéte, a letargia egyaránt a figyelemhiány zavarral élő gyermekek és felnőttek totyogókorban – 9–18 hónapos kor között – átélt tapasztalatainak felnagyításai. Mindkettő a vegetatív idegrendszer tevékenységében gyökeredzik, amelynek tudatos kontrollja a figyelemhiány zavarral élők körében gyenge. Érdemes jobban megvizsgálni, hogy hogyan is működik. Az idegrendszer, melynek középpontjában az agy és a gerincvelő helyezkedik el, két részből áll. A szomatikus idegrendszer mozgatja a törzs, a végtagok és a fej izmait olyan akaratlagos cselekvések esetében, mint a beszéd vagy a helyváltoztatás. A vegetatív idegrendszer a tudatos szándékoktól függetlenül működik. Az úgynevezett simaizmok működését kontrollálja, amelyek a belső szerveink falában találhatók, mint amilyen a gyomor, a véredények, a tüdő légútjai és a mirigyek. A globális testi állapotokat irányítja: a hormonok kiválasztását, a belső szervekhez és a bőrbe irányuló

véráramot, valamint a belek izmainak összehúzódását. A vegetatív idegek felelősek az akaratlagosan mozgatott izmok alaptónusáért is, valamint a bőr felszíni hőmérsékletéért, az erekcióért, az ellazulásért és a szőrtüszők mozgásáért. Vagyis ezek az idegek felelősek a belső kémiai állapot és fiziológiai testi környezet stabilitásáért. A vegetatív idegek aktivitása erősen függ az érzelmektől, mivel ugyanaz az agyterület felelős a vegetatív idegrendszerért is, amely az érzelmek feldolgozásáért. Az érzékeny gyermek hasfájását a vegetatív idegrendszer okozta izom-összehúzódások váltják ki, amit a tudattalan félelmek és feszültségek indítanak el. A „gyomrunkban” lokalizált érzések jól mutatják az érzelmek vegetatív idegrendszerre gyakorolt hatását – ahogy azt is gyakorta tapasztaljuk, hogy „feláll a hátunkon a szőr”. A vegetatív idegrendszernek két szemben álló része van: a szimpatikus (amely energiát szabadít fel) és a paraszimpatikus (amely energiát raktároz). Amikor a szimpatikus vegetatív idegrendszer kerül izgalmi állapotba, az izmaink megfeszülnek, a pulzusunk megemelkedik, vér áramlik a végtagjainkba, és adrenalin száguld végig a testünkben. A szimpatikus idegek kisülése magas izgalmi állapotba emeli a testet, ami fontos a túlélés szempontjából, mivel lehetővé teszi, hogy akár menekülés, akár önvédelem céljából gyors mozgást végezzünk. Ez a jól ismert „menekülj vagy harcolj” reakció. A mindennapi életben ezt az izgalommal együtt járó testi állapotként éljük át. Vannak azonban időszakok, amikor a testnek arra van szüksége, hogy lelassuljon – esetenként a teljes nyugalom állapotának elérése élet-halál kérdése lehet. Ha a „menekülj vagy harcolj” pozíció értelmetlen, akkor lehet, hogy csak a teljes mozdulatlansággal élhetünk túl. Amikor a paraszimpatikus idegrendszer jut dominanciára, a test elernyed, a fej lekókad, a karok lecsüngenek. A szemek félrenéznek, az arckifejezést kialakító izmok pedig megdermednek. Amikor az arc artériáit övező simaizmok elvesztik tónusukat, ezek a kis erek kitágulnak, az arcbőr pedig megtelik vérrel. Elvörösödünk. Ezt az alacsony izgalmi szintet éljük át a szégyen jól ismert érzésekor. Krónikus formájában a depresszió tünete. A hiperaktivitás szabályozatlan magas izgalmi állapot, ami a totyogó korúakra jellemző. Az ember élete első kilenc hónapja vége felé az őt körülvevő világ lelkes felfedezésébe kezd. Mobilitásában nem függ többé a felnőttektől, és fáradhatatlanul vizsgál meg maga körül minden egyes tárgyat. Kipróbál, megkóstol, játszik, felfedez – és eközben számos dolog jelentését és alkalmazását sajátítja el. Ennek a tartós izgalmi állapotnak az időszakában alakulnak ki azok az idegpályák, amelyek az agykérget képessé teszik a szimpatikus idegrendszer gátlására – ha a szükséges körülmények fennállnak. Stressz hatása alatt azonban ezek a pályák nem alakulnak ki megfelelően, és a hiperaktivitás tartóssá válik. Az idegrendszer fejlődésének az az állomása pedig, amelynek eredetileg csupán néhány hónapig kellene tartania, a gyermek tartós állapotává válik. A hiperaktivitásnak van még egy összetevője: az adott személy egész életében hajlamos lesz ezzel reagálni az erős szorongást kiváltó helyzetekre. Ha azt mondják valakinek, hogy a jövő héten egy bizonyos, közelebbről meg nem határozott pillanatban valamilyen meg nem nevezett katasztrófa történik vele vagy egy hozzá közel álló személlyel, és semmit sem tehet ennek megakadályozása érdekében, akkor a reakciója nagy valószínűséggel egy figyelemhiány zavarral élő, hiperaktív felnőtt vagy gyermek reakciójához lesz hasonló. Nehezen tud koncentrálni, és a gondolatai ide-oda cikáznának bármilyen eredmény nélkül. Még az ülés is fárasztja. Az a közhelyes kép illusztrálhatná legjobban az állapotát, ahogy egy férfi idegesen járkál fel-alá a szülőszoba előtt arra várva, hogy a felesége világra hozza a gyermekét. Véleményem szerint a hiperaktivitást figyelemhiány zavar esetén folyamatos, felszín alatti szorongás táplálja. Derek negyvenkét éves. Mindig is képtelen volt a feladatait befejezni, és bármilyen tevékenységet tartósabban végezni. A problémái már az általános iskola kezdetén nyilvánvalók voltak. Magas intelligenciahányadosa ellenére nagyon rosszak voltak a jegyei, többször megbukott, és krónikusan

alulteljesített. Ha szerencséje volt, és különös személyiségének megfelelő körülmények közé került, képes volt kiváló teljesítményre. A nyolcadik osztályt dicsérettel végezte, hogy kilencedikben aztán visszatérjenek a korábbi viselkedésmintái. Derek nyugtalan, folyton rohan, és rengeteg közlekedési szabálysértést követ el. „Olyan ez, mintha mindig valami olyasmit akarnék elkapni, ami nincs ott” – mondta az első találkozásunkkor. Az „olyasmit akarok elkapni, ami nincs ott” élmény annak az idegrendszeri emléknyoma, amikor Derek szorongó kisgyermekként hiába pásztázta környezetét megnyugvást keresve, mert zaklatott kapcsolatot ápolt gondozójával. Szülei több év torzsalkodás után Derek négyéves korában váltak el. Azt követően alig találkozott az apjával. Sohasem érezte magát biztonságban a világban. Mint szinte minden figyelemhiány zavarral élő személy, én is önkéntelenül pásztázom az elém kerülő emberek arcát, keresem mások tekintetét kapcsolat jelei után kutatva.8 Idegenek arra kapják fel a pillantásukat, hogy meredten bámulom őket. Ez az automatikus pásztázás olyankor is zajlik, amikor éppen valakivel beszélgetek, talán azt a benyomást keltve a másikban, hogy ő nem is annyira érdekel engem. Ma már tudom, hogy mi ez: annak az agyi áramkörnek az aktivizálódása, amely akkor alakult ki, amikor anyám visszahúzódó vagy depressziós arcát fürkésztem folyamatosan, kapcsolatot keresve, sőt annak, amellyel első életévem vége felé, elválásunk idején kutattam utána. Annak a szorongásnak a kifejeződése, annak az emléke. Gordon Neufeld vancouveri pszichológus a szorongást „kötődési vészcsengőnek” nevezi. Jelentősége az emberi csecsemő és kisgyerek túlélése szempontjából abban áll, hogy jelzi a gyermek számára életfontosságú kötődési kapcsolatok fenyegetettségét. Egészen addig hasznos, amíg krónikus állapottá nem válik. A hiperaktivitás is éppen úgy mérséklődik egy támogató felnőtt jelenlétében, ahogy a figyelmetlenség. Néhány gyerek ezt világosan ki is fejezi. Egy nyolcéves páciensem ragaszkodott hozzá, hogy vagy az anyja, vagy az apja esténként ott legyen vele, amikor fürdik. „Bepörgök, ha nem vagy velem” – mondta az apjának. Ha a hiperaktivitás a szorongás kifejeződése, a letargia és az alacsony izgalmi szint a szégyené. A szorongáshoz hasonlóan a szégyen is a kötődéshez kapcsolódó érzés. „Amikor egy ember számunkra fontossá válik, amikor gondoskodása, irántunk érzett tisztelete és értékítélete jelentőségre tesz szert, megszületik a szégyen érzésének lehetősége” – írja Gershen Kaufman pszichológus.9 A szégyen érzésének gyökere az a fájdalom, amelyet a szülőtől – még ha csak pillanatokra is – elszakítva érzünk. Tehetetlenek vagyunk vele szemben. A szégyenérzet a személyiség érésének elkerülhetetlen velejárója. A totyogó hiperaktív felfedezőútjai néhány hónap után fokozatosan alábbhagynak. A felfedezés szükségszerű kimenetele a határok, korlátok felismerése. Vannak fizikai határok, például a járdaszegély az utcán, és vannak társas korlátok, például az a fájdalom, amelyet egy másik személy érez, ha a haját húzzák. Az a gyermek, aki nem tanulja meg ezeket a határokat, veszélyben van. Vannak határok, amelyeket nem szabad áthágni, ezek elsajátítása pedig a kötődési kapcsolatban zajlik. Nem kézikönyvből vagy elmondásból tanuljuk meg, hogy melyek az elfogadható viselkedés keretei. A határok kijelölését már jóval azelőtt el kell kezdeni, hogy megértenénk, miért is kell őket tiszteletben tartani. A szüleink reakcióiból találjuk ki ezeket, amelyek közül a legfontosabbak nem nyelviek. Maga a „nem” szó semmit sem jelentene a totyogónak, ha nem határozott hangon mondanánk helytelenítő arckifejezéssel, valamint a rosszallás egyéb gesztusaival kísérve, például fejrázással. A nem verbális üzenetek, amelyeket a verbális kommunikáció közben értelmezünk, egész életünkben a szavaknál sokkal erőteljesebben meghatározzák kapcsolatainkat, legyenek akár pozitívak, akár elutasítóak. „Még a legjóságosabb szülők is alkalmazzák az enyhe megszégyenítést, hogy gyermekük viselkedését befolyásolják” – írja Allan Schore pszichológus-kutató és terapeuta.10 Egy kutatás szerint az izgő-mozgó, nyugtalan felfedezés állomásának kezdetén az anyai figyelem 90%-ban figyelem,

játék és gondoskodás, és csak a kommunikáció 5%-a bizonyos tevékenységek tiltása. A következő hónapokban azonban ez az arány radikális változáson megy keresztül. Az izgatott totyogót kíváncsisága és impulzivitása rengeteg veszélyes helyzetbe sodorja, amelyben a szülőnek helytelenítést kell jeleznie. 11 és 17 hónapos kora között a totyogó átlagosan kilencpercenként találkozik tiltással. A helytelenítés szavaira, hangszínére és testnyelvére válaszként a totyogó a fiziológiai szégyen állapotába kerül: az aktivitást az inaktivitás váltja fel, az energiafelhasználást az energiaraktározás, a magas izgalmi szintet az alacsony izgalmi szint. Ez a gyors átfordulás pontosan azt idézi elő, amit a természet akart: a szülő jelzésére a gyermek felhagy egy potenciálisan veszélyes tevékenységgel. A lecsökkent izgalmi szint állapotában azok a beidegződések fejlődnek ki, amelyekkel az agykéreg gátolni tudja a vegetatív idegrendszer másik részét, amelyet paraszimpatikus idegrendszernek hívunk. Ahhoz, hogy a gátlás megfelelően fejlődjön, ismét csak megfelelő környezetre van szükség. A szégyen túláradóvá válik, ha a szülő helytelenítése túl erős, vagy ha a szülő nem tesz azonnal lépéseket a bensőséges érzelmi kapcsolat helyreállítására – amely folyamatot Gerchen Kaufman „a személyközi híd visszaállításának” nevez. Ha a szülő krónikus stresszt él át, akkor ennek hatására felszámolja ezt a hidat. A kisgyermek nem rendelkezik elegendő tapasztalattal a szülő hangulatainak és arckifejezéseinek értelmezéséhez: számára azok vagy keresik a kapcsolatot, vagy tiltják. Amikor a szülő zaklatott vagy visszahúzódó, a csecsemő vagy totyogó a szégyen érzését éli át. Kisgyermekeken megfigyelték, hogy már attól is szégyent élnek át, ha a szülő megszakítja a szemkontaktust. A depressziós anyák gyermekeinek ismertetőjele az inaktivitás és a szemkontaktus kerülése. A totyogókort követően is számos olyan alkalom adódik, amikor a gyermek viselkedése haragot vált ki a szülőben – a figyelemhiány zavarral élő gyermekek esetében ez még gyakoribb. Vannak szülők, akik képesek kifejezni a haragjukat anélkül, hogy a gyermek ettől érzelmileg elszakítva érezné magát. Elutasítás nélkül fejezik ki a helytelenítésüket. Más szülők, különösen az önszabályozási problémával élők, nyílt vagy elfojtott dühvel reagálhatnak, büntető hidegséggel vagy levert visszahúzódással, ami vereséget és csalódást jelez. Ezek voltak azok a haragreakciók, amelyeket gyermekeim tőlem kaptak. Minden egyes ilyen alkalommal szégyen ébred a gyermekben, különösen azért, mert a szülő azt hiszi – és egyúttal a gyermekkel is azt hiteti el –, hogy bármi is a szülő reakciója, azért a gyermek a felelős. A figyelemhiány zavarral együtt járó mély szégyenérzést gyakran magyarázzák azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az ilyen személy sok mindent félreért. A felszínen ez elfogadhatónak tűnik. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt vagy gyermek gyakran megsérthet másokat, megszegheti ígéreteit és elkéshet találkozókról. Szétszórtsága és a nonverbális társas kommunikációval kapcsolatos nehézségei miatt állandóan mások lábára lép – átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt. Emlékezetében számos olyan eset raktározódott el, amelyben kudarcot vallott, vagy – mint gondolja – jogosan kritizálták hibái miatt. Az ilyen esetek azonban csak megerősítik és felszínre hozzák szégyenérzetét – de nem az okai annak. A szégyenérzet eredetileg nem rossz tettek, kudarcok vagy másoknak okozott sérelmek következménye. Éppen úgy, mint az ellentétes oldalon a hiperaktivitás, a szégyen is normális pszichológiai állapotként kezdődik, aztán lassan kicsúszik az agykéreg szabályozása alól. Az érzés elkezd mély sebet vágni a személy önazonosságába. John Ratey kitűnően jegyzi meg, hogy a figyelemhiány zavar esetén a leggyakrabban alkalmazott fordulat a „sajnálom”. Ami számomra is azonnal szembetűnő, ha figyelemhiány zavarral élő páciensek keresnek fel, hogy milyen gyakran kérnek elnézést. Elnézést kérnek, amikor megkérem őket, hogy beszéljenek hangosabban, amikor nem tudnak azonnal megválaszolni egy kérdést, amikor közbevágok, hogy több információt kérjek valamiről, és amikor szólok nekik, hogy kicsit felpörgetjük az ülés menetét, mert az néhány perc múlva véget ér. Először is azért kérnek elnézést, hogy a rendelőmben vannak. Sokszor az első szavaik is elnézéskérések: „Elnézést kérek, hogy az

idejét rabolom. Biztos vagyok benne, hogy sokan várnak önre, akiknek sokkal nagyobb szükségük van a segítségére.” Persze azért is elnézést kérnek, ha azt gondolják, hogy túl súlyos problémájuk van: „Elnézést kérek, tudom, hogy nem könnyű segíteni rajtam. Nem is feltételeztem önről, hogy egy ilyen problémás esettel is hajlandó foglalkozni.” Ezek a fordulatok megbánást fejeznek ki, miközben nem követtek el semmilyen kihágást – a mélységes szégyen érzéséből fakadnak. Amikor pedig szavakban nem utalnak szégyenre, akkor is könnyen látható ez a lesütött pillantásukból. A figyelemhiány zavar esetén a hiperaktivitás és az alacsony izgalmi szint rögzül, és nem illeszkedik a személy életkorához vagy a szituációhoz, amelyben éppen részt vesz. Túlságosan is könnyű bármelyiket kiváltani, ilyenkor pedig hajlamosak elveszteni a kontrollt. Az agykéreg egyaránt képtelen a vegetatív idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus alrendszerének kontrolljára. Fiziológiailag és érzelmileg a figyelemhiány zavarral élő gyermek vagy felnőtt ide-oda leng a túlzó és céltalan izgalmi állapot, és egy nyugtalan vegetatív állapot között, amelynek elsődleges érzelmi állapota a szégyen. Vannak, akik hajlamosak beleragadni egyik vagy másik végletbe. Előfordulhat az is, hogy a két állapot egyszerre van jelen, és egyfajta zaklatott és fókuszálatlan inaktivitást okoz. Mint annyi minden más a figyelemhiány zavar kapcsán, a hiperaktivitás, a letargia és a szégyen is szorosan összekapcsolódik a távoli, stresszes vagy zaklatott szülő neurológiai emléknyomaival. Azonnal kényelmetlenül érzi magát az ilyen személy, amint reflektálni kezd, mert az önreflexió azonnal olyan áramköröket aktivál, amelyek az érzelmileg elszigetelt kisded szorongását reprodukálják. Ekkor az elme reménytelen letargiába süpped vagy őrült száguldásba fog, és valamilyen kötődési pontot keres: egy gondolatot, egy fantáziát, egy emléket, beszélgetést, zenét, olvasmányt – bármit. Ha erre nincs módja, akkor intenzív rossz érzés vesz erőt rajta – vagy a saját elméjével szembeni ellenérzés, amelyet unalomnak nevezünk. A gyógyulás, az egésszé válás feltétele az, hogy az agyban kialakuljon egy más önképet közvetítő áramkör. Erős bizonyítékok vannak arra, hogy ez az áramkör az élet bármely fázisában kialakulhat, mivel létrejöhetnek azok a neurális útvonalak, amelyek az agykérget felruházzák azzal a képességgel, hogy gyakorolja a maga gátló és szabályozó funkcióját.



ÖTÖDIK RÉSZ

A FIGYELEMHIÁNY ZAVARRAL ÉLŐ GYERMEK ÉS A GYÓGYULÁS



TIZENHATODIK FEJEZET

A legutolsó pillanatig semmi sincs veszve: feltétel nélküli pozitív törődés Ma már bizonyítékaink vannak azokra az anatómiai változásokra, amelyek a környezet megváltozása nyomán alakulnak ki. (…) Mára világossá vált, hogy az agy távolról sem megváltoztathatatlan. Marian Cleeves Diamond Gyakran teszik fel a kérdést, hogy a figyelemhiány zavar „kinőhető”-e – jó kérdés, mivel a gyógyulás valóban fejlődés kérdése. A válasz pedig: igen. A figyelemhiány zavarral élő gyermekeknek nem gyógyításra van szükségük, hanem segítségre ahhoz, hogy fejlődjenek. Nem a nevelési módszerek átalakítására van szükség, hanem a szülői attitűd megváltoztatására – mégpedig a gyermek jobb megértése alapján. A figyelemhiány zavarral élő felnőttnek szintén arra van szüksége, hogy jobban megértse saját magát – hogy aztán elvégezhesse azt a feladatot, amit a későbbiekben önnevelésnek fogunk nevezni. A figyelemhiány zavar esetében jók a gyógyulás esélyei. Az optimizmus alapja a sportriporterek közkedvelt fordulata: a legutolsó pillanatig semmi sincs veszve. Ez a tétel mindennél inkább érvényes az emberi agy és az emberi személyiség élettörténete esetében. Láttuk, hogy a tapasztalat nagy hatást gyakorol az agyi pályákra, és azt is, hogy környezeti hatásokra kémiai változások – legyen az javulás vagy romlás – következnek be. Márpedig ha az agy huzalozását és kémiáját nem határozza meg mereven az öröklődés, akkor kora gyermekkorban sem rögzül megváltoztathatatlan módon. Az élet későbbi szakaszában bekövetkező gyógyulás kapcsán ugyanazokat a kérdéseket kell feltennünk és megválaszolnunk, mint a zavar okai kapcsán: milyen feltételek mozdítják elő a fejlődést? Milyen feltételek hátráltatják? Az agyon végzett laboratóriumi munkák és a páciensek klinikai kezeléséből származó tapasztalatok hatalmas lehetőségek tárházát nyitották meg. „Az emlősök agya egészen előrehaladott korukig megőrzi a külső ingerekre való reakció és fejlődés képességét” – írja Marian Cleeves Diamond, a Berkeley Egyetem Anatómia-Fiziológia Intézetének elismert agykutatója.1 Laboratóriumában az újszülött patkányoktól kezdve egészen az idősekig különböző egyedeket tett ki a szociális elszigeteltség, az ingergazdagság, a környezeti hatások és a tápanyagbevitel változatos kombinációinak. A boncolási eredmények szerint a patkányok számára kedvező körülmények között élő egyedek vastagabb agykéreggel, nagyobb idegsejtekkel, az agyi központok kirajzoltabb kapcsolódásokkal és gazdagabb vérellátással rendelkeztek. A jól tartott patkányok – pusztán 30 napnyi megkülönböztetett gondozás után – még jóval az életük felén túl is majd kétszer olyan hosszú idegpályákat fejlesztettek, mint „standard” unokatestvéreik. Diamond ezekről az eredményekről Enriching Heredity: The Impact of the Environment on the Anatomy of Brain című könyvében számolt be. „Talán valamennyi kutatásunkat figyelembe véve a legfontosabb az a felfedezés, hogy az állatok agykérgében életük bármely szakaszában szemmel látható változásokat okoznak az eltérő környezeti ingerek (…), a jobb vagy rosszabb környezetnek minden vizsgált korcsoportban kimutatható

anatómiai hatásai voltak” – írja. Diamond leginkább biztató eredménye az volt, hogy még azok az állatok is képesek voltak hátrányaik kompenzálására a kedvező körülmények hatására, amelyeket születésük előtt vagy közvetlenül az után szándékosan hátrányoknak tettek ki. „Éppen ezért nem szabad feladnunk a reményt azoknak az embereknek az esetében sem, akiknek az élete eddig kedvezőtlen körülmények között zajlott. A környezet kedvezőbbé tétele megadja az esélyt az agy fejlődésére is, a sérülések súlyosságának függvényében.” Vagyis az emberek esetében is arra számíthatunk, hogy a környezet pozitív hatására a felnőtt agy is képes a fejlődésre. Ugyanezt régóta tudjuk a testünk szinte minden más szervével kapcsolatban. A használaton kívüli izmok elsorvadnak, igénybevételre viszont növekszik a tömegük és erejük; a testmozgás és az egészséges étrend javítja a szív vérellátását; a levegőigényes testedzés hatására nő a tüdő kapacitása. Azoknak az időseknek, akik fizikailag és intellektuálisan aktívak maradnak, sokkal kevésbé hanyatlanak a mentális képességei, mint kortársaiké. Az élet korai szakaszában az emberi agy környezethez való alkalmazkodásának képessége, úgynevezett plaszticitása olyan mértékű, hogy azoknál a gyermekeknél, akiknek az egyik agyféltekéje a születésük körüli időszakban sérülést szenved, vagy akár teljesen el is vesztik az egyik féltekét, a másik félteke teljes egészében kompenzálja a veszteséget.2 A megmaradt félteke úgy fejlődik, hogy a gyermekek arcmozgása szinte teljesen szimmetrikus lesz, és járásukon csak igen enyhe bicegés figyelhető meg. Idővel az agy plaszticitása csökken, de sohasem tűnik el teljesen. Még felnőttkorban is számos agyvérzést szenvedett személy esetében tapasztalható ez a neurológiai alkalmazkodó képesség. Egy agyi érkatasztrófa, avagy stroke esetén az agyszövet egy része – általában a vérzés miatt – elhal. Habár az elpusztult idegsejtek nem fognak utólag feléledni, ám a páciensek hetek vagy hónapok múltán gyakran ismét megtanulják mozgatni a stroke által megbénított végtagjukat. Új agyi idegpályák veszik át a feladatot, és új kapcsolatok születnek. „Normális feltételek mellett a »fejlődés« képessége az agyunk teljes életében megmarad” – írja Francine Benes orvos és idegtudós.3 Az idegpályák változásának egyik módja a szinapszisok, azaz az idegsejtek közötti kapcsolatok erősítése vagy gyengítése. „Mivel a különböző tapasztalatok miatt a szinaptikus kapcsolatok erőssége számos neurális rendszeren belül, illetve rendszer között megváltozik, a tapasztalatok alakítják ki az idegpályák rajzolatát – állapítja meg Antonio Damasio, a neves neurológus és idegtudós. – Ennek eredményeként az agyi idegpályák rajzolata folyamatosan változik. Az idegpályák nem kizárólag az első élmények hatásaira érzékenyek, hanem a későbbi tapasztalatok hatására is alkalmazkodhatnak.”4 (Kiemelés tőlem.) Számos tényező alakítja a szinapszisok erősségét, többek között ingerlésük gyakorisága vagy hiánya, illetve a test kémiai állapota a különböző szituációkban. Az idegpályákat más idegpályák is megerősíthetik vagy gyengíthetik, amelyek vagy akadályozzák, vagy segítik ezek funkcióit. Jól látszik ez a figyelemhiány zavar kapcsán, amikor ugyanaz a gyermek bizonyos környezetben képes egy adott témára figyelni, más környezetben azonban nem. Ez a helyzetfüggő figyelemhiány zavar jól mutatja, hogy az érzelmi hatások fontos szerepet játszanak a figyelmi folyamatokban. A figyelemhiány zavar esetében az agykéreg nem gyakorol elég erős ellenőrzést az izgalmi szintet és az érzelmeket irányító alsóbb rendű agyterületek fölött. Benes rámutat, hogy az agykéreg és az érzelmi központok közötti fontos kapcsolatok képesek továbbfejlődni „akár a hatvanas éveinkben is (…), [Ez] arra utal, hogy az emberi viselkedés legalábbis részben képes a gondolkodás és az érzelmek progresszív integrációjára.” A gondolkodás és az érzelmek integrációja – azaz annak egybeolvasztása, amit tudunk, és amit érzünk – pontosan az az integráció, amire a figyelemhiány zavarból való gyógyuláshoz szükség van. Ennek hiánya húzódik meg a figyelemhiány zavarral élő elme töredezettsége mögött.

Gyermekpszichiáterként Stanley Greenspan különösen érdeklődött az autizmus kezelése iránt. Az autizmus a figyelemhiány zavarnál sokkal súlyosabb neurofiziológiai és pszichológiai funkciózavar. Greenspan arról számol be, hogy az autizmussal élő gyermekek egy részét sikerült intelligens és érzelmileg egészséges, „kognitív, érzelmi és társas készségeiket tekintve normális, sőt olykor kiemelkedő személlyé tenni”. Felteszi a kínos kérdést: „Ha sok gyermeknél, akit súlyos fiziológiai szimptómái miatt autizmussal élőnek vagy szellemileg visszamaradottnak diagnosztizáltak, olyan idegpályákat tudtunk kialakítani, amelyek óriási fejlődésre tették képessé – vajon mi a helyzet az enyhébb diagnózisokkal?”5 Ezt a kérdést a figyelemhiány zavarral kapcsolatba került szülők, tanárok, orvosok és pszichológusok mozgósító felhívásaként kell felfognunk – de egyúttal azokhoz a felnőttekhez is szól, akik maguk is a figyelemhiány zavar hatásaival küzdenek. Nem kis kihívást jelent egy figyelemhiány zavarral élő gyermek vagy felnőtt neurofiziológiai és érzelmi fejlődésének előmozdítása, de távolról sem lehetetlen, mint azt mindjárt látni fogjuk. Carl Rogers kifejezésével élve: a gyógyulási folyamat az emberi természet alapvető megbízhatóságán alapszik.6 Téves az az elképzelés, hogy a gyerek nem más, mint betörésre váró egoista vadember. A kisgyermekek fejlődésük során valóban átesnek egy teljes mértékben önimádó szakaszon, amelynek során semmilyen módon nem ismernek el a saját nézőpontjuktól eltérő álláspontot, és a világot kizárólag a saját igényeik szempontjából szemlélik. Ez természetes állomás, a fejlődés része, és kizárólag a tehetetlen kis emberi lény vágyaira utal. Olyan fázis ez, amelyet vagy kinövünk, vagy megragadunk benne – a körülmények függvényében. Ha a fejlődéshez szükséges feltételek fennállnak, akkor a gyermek képes lesz az érettség, az együttérzés és a koncentrált erőfeszítés fázisába lépni. A figyelemhiány zavarral élő gyermekekkel sokszor érezzük azt, hogy képtelenség bírni velük. A szülők érthető módon azt szeretnék, ha lépésről lépésre követhető használati utasítást kapnának: Mit tegyek ebben a helyzetben? Hogyan kezeljem amazt? Nos, ezek fontos kérdések, ám másodlagosak. Hogy mit felelünk rájuk, az attól függ, hogy miként értelmezzük a gyermek viselkedéseit, és hogy mik a hosszú távú céljaink. Amit el akarunk érni, az ugyanis nem pusztán a viselkedés megváltozása – hanem a belső élmény átalakítása abban a formában, hogy az az önszabályozás kifejlődéséhez vezessen. Minden figyelemhiány zavarral élő gyermek egy lelki sebet dédelget magában, amelyet a nagyon érzékeny újszülött és az elsődleges gondozója közötti törés okozott. A figyelemhiány zavarhoz kapcsolódó viselkedések és mentális mintázatok mind ennek a sebnek a külső reprezentációi, vagy pedig az általa okozott szenvedéssel szembeni hatástalan védelmi mechanizmusok. A fejlődéshez azonban olyan energiát kell felszabadítanunk, amelyet a sérült szelf a további sérülések elleni védekezésre fordít. A kulcstényező a kötődési kapcsolat bebetonozása. A tudomány azt mondja, hogy még a rágcsálók esetében sem hagyhatjuk figyelmen kívül az érzelmek és a mentális szerveződés kapcsolatát. Berkeley-ben lévő laboratóriumában Marian Cleeves Diamond azt találta, hogy a gyöngéden és szeretetteljesen gondozott patkányok problémamegoldó képessége fokozódott, azzal párhuzamosan, hogy agykérgük szinaptikus kapcsolatainak száma is növekedett. „Ezért tehát fontos az érzelmi kifejezést kezdeményező agyi területek ingerlése. Az érzelmi igények kielégítése minden életkorban rendkívül fontos” – írja Cleeves Diamond.7 Az emberi agyban a gondolkodás és az érzelmek agyi rendszerei szoros kapcsolatban állnak, ez az oka annak, hogy kapcsolatuk zavartsága nehézségeket okoz az agyműködésben. Nem ez a gondolkodás dezorganizációjának egyetlen oka, ám messze a leggyakoribb. A kapcsolatok egészséges alapokon nyugvó helyreállítása elősegíti a mentális szerveződést. Az érzelmek feldolgozásának új módjaihoz új neurális áramkörök szükségesek, ezek létrejöttéhez pedig kedvező érzelmi miliőben szerzett új tapasztalatokra van szükség. A szülőkkel való kapcsolat az a talaj, eső, napsütés és árnyék, amelyből a gyermek mentális fejlődésének ki kell virágoznia. Először és

legfőképp a család az a kontextus, amelyben a gyermek a fejlődését támogató, személyiségformáló tapasztalatokat gyűjt. Carl Rogers Valakivé válni című könyvében leír egy bensőséges, gondoskodó attitűdöt, amelyre a „feltétlenül pozitív törődés” elnevezést használja, és azt mondja: „nincs semmilyen értékfeltétele az ehhez való kapcsolódásnak”. Olyan törődés ez, írja Rogers, amely „nem kisajátító, és amely semmiféle személyes hálára nem tart igényt. Egyszerűen egy gondoskodást kifejező légkör; nem pedig valamiféle »akkor törődöm veled, ha ezt és ezt teszed«”.8 Az első feladat tehát az, hogy a gyermek szívének legmélyén elültessük a legerősebb bizonyosságot, hogy pontosan ő az a személy, akire a szülei vágynak, és akit szeretnek. Semmit nem kell tennie, nem kell megváltoznia azért, hogy kiérdemelje ezt a szeretetet – sőt, valójában semmit nem is tud tenni érte, mert ezt a szeretetet nem lehet kivívni, és nem lehet elveszíteni. Nincsenek feltételei. A gyermek viselkedésétől teljesen független. Egyszerűen ott van – tegyen a gyerek bármit is, „jót” vagy „rosszat”. Lehet a gyerek csökönyös, kellemetlen, tüskés természetű, együtt nem működő vagy konkrétan durva – a szülő akkor is érezteti vele, hogy szereti. Meg kell találni a módját, hogy a gyermekkel úgy értessük meg, hogy bizonyos viselkedések elfogadhatatlanok, hogy közben ne érezze úgy, hogy őt sem fogadjuk el. Képesnek kell lennie arra, hogy nyugtalanságát, a szülő számára legkellemetlenebb oldalát anélkül mutathassa meg, hogy a kapcsolatukat féltenie kelljen közben. Ha ez lehetségessé válik, akkor létrejött a teljes bizalom. Joggal várhatjuk, hogy innentől megindul az érzelmi fejlődés. A szülőknek folyamatosan azt a kérdést kell feltenniük maguknak, hogy melyik cél fontosabb a számukra: a rövid távú eredmény vagy a hosszú távú fejlődés. Jó, hogy ha ezzel a kérdéssel nem kell szembenéznünk, ám gyakori, hogy a kettő összehangolhatatlan, sőt antagonisztikus. Amikor az egyik mellett döntünk, akkor – legalábbis egy időre – feladjuk a másikat. Ha szeretnénk a gyermeket szabaddá tenni ahhoz, hogy képes legyen végigmenni a fejlődés szükségszerű állomásain, akkor a szülővel való kötődési viszonyt kell mindenek elé helyeznünk. A közvetlen célt, hogy a gyerek kövesse az utasításunkat, fel kell áldoznunk. Azok a taktikák ugyanis, amelyek a gyerek viselkedését tekintve rövid távon sikert hoznak, szerepet játszhatnak a kötődés gyengítésében. Különösen kezdetben a szülő rendszeresen szembesül majd ezekkel a dilemmákkal. A fegyelmezés egyik igen szerencsétlen eszköze a „megszakításos” technika, amely miközben hatékonyan csikarja ki a rövid távú eredményeket, károkat okoz a kötődésben, és ezáltal rombolóan hat a hosszú távú célra. A „megszakítás” idején a kisgyereket a szobájába zavarják, vagy más módon tiltják el a szülőtől változó időtartamra, azt feltételezve, hogy ebből megtanulja, hogy mi a helyes és mi a helytelen viselkedés. De nem ezt tanulja meg! A megszakítással a szülő a gyermeket valójában a legrosszabb rémálmaival fenyegeti meg – a szülőtől való elszakadással. Akármi is a szülő szándéka, a gyermek által megértett üzenet ennyi: „ha nem teszed azt, amit akarok, ha kellemetlenséget okozol nekem, akkor készen állok rá, hogy megszakítsam veled a kapcsolatot. Kizárólag a saját szabályaim szerint fogadlak el.” A „megszakítással” el lehet érni a közvetlen célt, különösen olyan kisgyermekeknél, akik már eleve szoronganak a szülőhöz való kötődésük miatt, és ezért készek a kedvére tenni. Ez azonban tovább fokozza a gyermek szorongását, és lelke mélyén a dühét is. A szorongás képtelenné teszi arra, hogy kifejlessze az önszabályozás képességét. Az a veszély is fennáll, hogy amikor végül a gyermek függetlenné válik a szülőtől – a serdülőkorban például –, teljesen megszakítja majd a kapcsolatot. A „megszakítás” technikájának egyetlen igazolható alkalmazása az, amikor a szülő úgy érzi, hogy elvesztette a fejét, és össze kell szednie magát, mielőtt interakciót kezd a gyerekkel. Ebben az esetben nem büntetésként alkalmazzuk, hanem a szülőnek van rá szüksége. A gyermeket nem vádoljuk, és nem fenyegetjük. A nevelés rövid és hosszú távú céljai közötti konfliktus mindennapi illusztrációjaként szolgálhat az az eset, amikor a figyelemhiány zavarral élő gyermek csigalassúsággal készül és szedelődzködik reggelente. A szülő kötelességszerűen felébreszti, és nagylelkűen egy egész órát hagy az indulásig.

Számos figyelmeztetést követően a gyerek végül hajlandó kikelni az ágyból, és a szülő állhatatos nyaggatására lassan felöltözik a reggelihez. Lassan eszik, játszik az étellel. A fürdőszobában, ahová kezet és arcot mosni ment, a figyelmét eltereli a körömcsipesz. Tíz perccel később bukkan fel, a körmei találomra levágva, a haja fésületlen, és szája körül továbbra is ott a reggelire evett lekvár. A cipőjét még nem vette fel. Nem találja az iskolatáskáját, amelyet előző este nem tett a helyére. A becsöngetésig már kevesebb mint negyedóra van hátra. A szülő az idő szorításában és haragjában rohamosan kezdi elveszteni a türelmét. Minél keményebb a hangja, a gyermek annál kevésbé együttműködő. Végül ráordít a gyerekre, hogy készüljön, „különben…”. A gyerek arca elsötétül, felrántja a cipőjét, és némán elindulnak. Az iskolába vezető út gyászos hangulatban telik. Amikor az apja odahajol, hogy megpuszilja, mielőtt kiszáll a kocsiból, a gyerek elhúzódik. Másnap ugyanennek a történetnek egy másik verziója játszódik le. A szülő nagy nehezen elérte a rövid távú célját, és a gyereket időre bevitte az iskolába. De milyen áron? A bizalom, melyet a gyereke a kapcsolatuk iránt táplált, tovább gyengült. A figyelemhiány zavarral élő gyermek képtelen megérteni, hogy mi okozta az apa kitörését, legalábbis az adott pillanatban képtelen. Először is koránál és az ilyen gyermekeket általában sújtó fejlődési elmaradásánál fogva kevés a belátás benne, és képtelen a világot egy másik személy nézőpontjából szemlélni. Pszichológiai vészjelző rendszere kizárólag az apja arckifejezésének váratlan megváltozását észleli, hangszínének változását támogatóról ellenségesre, és ezekben fenyegetést vagy igazságtalan büntetést lát. Túlságosan is felemészti energiáit a félelme és a haragja ahhoz, hogy át tudja gondolni, hogy az ő viselkedése hogyan is járult hozzá a feszült helyzet kialakulásához. A biztonságos kötődés meggyengült. És ezzel a fejlődés hosszú távú célja is. Szülőként sokszor találtam magam ebben a helyzetben. Átéltem a reménytelen frusztrációt, amit az okozott, hogy egyik oldalról egy merev határidő szorított, a másik oldalról pedig egy csökönyös gyerekem bénított meg. Kísértést éreztem, hogy ordítsak, hogy fizikailag saját kezembe vegyem a dolgokat tekintet nélkül azokra az érzésekre és érzelmi reakciókra, amelyeket ez a gyermekben kivált. Olyan messzire elmentem, hogy a gyermekemet azzal fenyegettem, hogy pizsamában fogom elrángatni az iskolába, vagy félig felöltözve és mezítláb, ha kell. Az ember ezekkel a fenyegetésekkel és egyéb elkeseredett taktikákkal képes a gyerekét időben bevinni az iskolába – ám a gyerek rémült, dühös és megalázott lesz. És, ismét csak, milyen árat kell fizetni mindezért? Most játsszuk vissza ezt a jelenetet, egy kissé eltérő forgatókönyvvel. A szülő úgy dönt, hogy a pontosság az iskolában nem élet-halál kérdése. Természetesen vannak következményei annak, ha a gyermek krónikus késő, ám ezeket a tanulságokat nem pont most, ezen a szent reggelen kell a gyermeknek megtanítania. Az idő szorításának érzését levetkőzve többé nem úgy tekint a helyzetre, mint amelyben két akarat méri össze az erejét, és amit egyiküknek mindenképpen meg kell nyernie. Ha a szülő nem engedi, hogy a frusztrációja az útjába álljon, akkor képes megőrizni empátiáját a gyerek iránt. Az attitűd változásával pedig a technikák is automatikusan megváltoznak. Határozottan, de finoman emlékezteti az idő múlására, ám nem engedi, hogy közben elöntse a harag. Elengedte a rövid távú célt, úgyhogy immár nincs miért haragudnia. Frusztrációja nem blokkolja gyengéd érzelmeit: többet jelent számára a kötődési kapcsolat, mint pillanatnyi frusztrációjának feloldása. Az a gyermek, aki nem szorong attól, hogy a szülőjével való kapcsolata megszakadhat, fokozatosan mindinkább tudatára ébred egyéb prioritásainak, például annak, hogy időben beérjen az iskolába. Úgy érzi, hogy a hibáival együtt elfogadják. A kötődési kapcsolat fennmarad, és a fejlődés előtt további lehetőségek nyíltak. Végül a pontosság kérdése magától megoldódik. A világ majd megtanítja őt a szükséges leckékre, ha elég támogatást kap ahhoz, hogy megnyíljon a tanulásra. Amit a szülők tanítanak a gyermeknek, az az, hogy a jóllét és a biztonság fontosabbak számukra a viselkedéses céloknál, és hogy az emberek közötti konfliktusok nem kell hogy feltétlen érzelmi elidegenedéssel járjanak együtt. Egyúttal demonstrálják alapvető meggyőződésüket, hogy a gyermek

rendben van, és képes lesz megbirkózni a problémáival. Attól sem kell félniük, hogy éveken át tartó csökönyös lassúsággal kell szembenézniük. Néhány hét, talán kicsivel több, de mihelyt sziklaszilárdan rögzül, hogy a kötődési kapcsolat a legfontosabb érték, a szülők ámulva és hálát adva látják majd, hogy a gyermekük milyen gyorsan kezd együttműködő viselkedéssel reagálni. Még ennél is meglepőbb lesz, hogy számukra is mennyire jelentéktelenné válik rengeteg olyan szabály és elvárás, amelyet korábban sziklaszilárdan szegeztek szembe a gyerekkel, mielőtt megtanulták volna, hogy a gyermekükkel való érzelmi köteléket mindennél többre értékeljék. Előfordulhat persze, hogy a szülő egyszerűen nem tudja elkerülni, hogy nyomást gyakoroljon a gyermekre, mert a saját időbeosztása az adott pillanatban nem enged meg késést. Ilyen esetben legalább némi megértést kell tanúsítania a gyermek érzelmi reakciói iránt. A legnagyobb nehézségeket sokszor nem a gyermek viselkedése támasztja, hanem az, hogy képtelenek vagyunk tolerálni a negatív válaszát. Nekünk magunknak is megadott időre munkába kell mennünk, ám szorongó és érzékeny gyermekünknek az égvilágon semmi oka nincs rá, hogy azt saját legmélyebb érzelmeinél fontosabbnak tartsa. Az iskola például jelentheti a gyermek számára a szülőtől való csöppet sem vágyott elszakadást. Ha a szülő megtanul előre felkészülni arra, hogy a gyermek a negatív érzelmeit impulzív módon fejezi ki, és nem retten meg azoktól, akkor meg tudja törni az eszkalálódó harag és elutasítás ördögi körét. A szülő határozott, de szeretetteli marad, és ellenáll a gyűlölködés ostromának. Ez nem háború. Az embernek nem a saját gyereke felett kell diadalt aratnia, hanem a saját szorongásai és önkontrollhiánya felett.



TIZENHETEDIK FEJEZET

A gyermek beédesgetése A fiatalok, életkoruktól függetlenül, bármikor képesek elkezdeni annak a fejlettségi szintnek az elsajátítását, amelyet korábban nem sikerült, de csak egy odaadó felnőttel való szoros és személyes viszony kontextusában. Stanley Greenspan Brian tizenegy éves, és ötödikbe jár. A szülei a figyelemhiány zavar tipikus tüneteiről számoltak be: rendetlenségről, szervezetlenségről, rövid koncentrálóképességről, rebbenékeny figyelemről (distractibility). A hangulata változékony. Egyik pillanatról a másikra képes magát felhúzni, duzzogni vagy dühöngeni. „Néha fogalmam sincs, hogy mitől lesz rosszkedve. Ha azt kérem, hogy álljon le, egyszerűen csak a fülére tapasztja a kezét. Oda se figyel” – meséli az anyja. Az apja azt mesélte, hogy az altatása kínszenvedés, az iskolába menés „rémálom”, a vacsora pedig „állatkert”. Dühkitörései alkalmával Brian élesen támadja a szüleit, akár a káromkodásig is elmegy. Ilyen alkalmakkor alig látják benne azt a szeretetre méltó és kedves gyermeket, akinek ismerik. Brian anyjának és apjának azt tanácsoltam, hogy egyelőre ne hozzák el a fiukat kivizsgálásra, hanem helyezzék a hangsúlyt a vele való interakció dinamikájára. Brian ellenkezésének egyetlen forrása volt: az a tudattalan érzés, hogy elszakad a szüleitől, hogy elhagyják. Ha a szülei csalódottságukban kritizálták, vagy nevelni próbálták, azt elutasításként érzékelte. Az volt az érzésem, hogy ha a viselkedését neveznénk ki „problémának”, az kizárólag ellenállást váltana ki belőle, és a magatartása egyébként is pusztán mélyen rejlő érzelmeinek, a fájdalmának és bizonytalanságának a kifejeződése. Brian szüleit egy jól felkészült fejlődéspszichológushoz küldtem tanácsadásra. Mielőtt bármilyen segítséget nyújthattak a figyelemhiány zavarral élő fiuknak, újra kellett alapozniuk a vele való kapcsolatukat egy sokkal erősebb, támogatóbb és nem ellenségeskedő formában. Ehhez pedig meg kellett érteniük, hogy a fiuk érzelmi fejlődése milyen lépcsőfokon áll éppen: egy szorongásvezérelt totyogó érettségi szintjén. Megállapodtunk abban, hogy három hónap múlva ismét felkeresnek. Amikor újra eljöttek, a szülők az otthoni légkör megváltozásáról számoltak be. Brian kitörései minimálisra csökkentek. Amikor pedig jelentkeztek, sokkal enyhébbek voltak, és rövidebb ideig tartottak, mint korábban. Sokkal kevesebbet ellenkezett, amikor reggelente az iskolába készülődtek, és esténként is sokkal kevesebb volt a felfordulás. Brian figyelmi problémái továbbra is fennálltak, és továbbra is nehezére esett, hogy rendezett legyen. Sokkal motiváltabb és kitartóbb volt azonban, és már távolról sem bátortalanodott el olyan könnyen. A szülei által felkínált segítséget is sokkal könnyebben elfogadta, és képes volt elismerni, hogy problémái vannak, és elfogadni, hogy nem azért kritizálják, mert mindenki ellene van. Felvetettem, hogy bizonyos gyógyszerek hasznosak lehetnek. Az apa a kipróbálásuk mellett volt, az anya azonban ellene. Ő inkább azt választotta, hogy tovább építi egyrészt a Briannel ápolt kapcsolatot, másrészt Brian önbecsülését, és kivár, megnézi, hogy a

következő fél évben hogyan mennek a dolgok. Ennek a párnak a fiuk érzékenysége volt a leginkább a segítségére – éppen az a tulajdonsága, amely korábban a legtöbb problémát okozta. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek különösen érzékenyek lehetnek a környezetük negatív aspektusaira, ám másrészről pontosan ilyen érzékenyek a pozitív változásokra. Érzékenységük, melyből sérülékenységük is táplálkozik, óriási fejlődési potenciált hordoz magában. Ez a kisfiú például erősen reagált a szülei szorongásvezérelt viselkedésére, de mihelyt nagyobb biztonságban érezte magát velük, képes volt kivirágozni. Alkatából fakadóan melegszívű és gyengéd volt, mint a legtöbb figyelemhiány zavarral élő gyerek, és a szülei által mind nagyobb mennyiségben kínált melegséget szinte magába itta. Anyja és apja meglepetten és örömmel észlelte, hogy fiuk milyen gyorsan, már néhány hónappal az ő felfogásuk megváltoztatása után képessé vált arra, hogy az érzelmi fejlődés újabb és újabb fontos lépcsőfokaira lépjen. Függetlenül attól, hogy egy adott esetben írok-e fel gyógyszert vagy sem, a szülőknek mindig elmondom, hogy hosszú távon sokkal-sokkal fontosabb ennél az, amit ők maguk tesznek annak érdekében, hogy a gyereket érzelmileg közelebb vonják magukhoz. Stanley Greenspan ezt úgy írja le az autizmussal élő gyerekekkel kapcsolatban, hogy a gyermeket beédesgetjük a kapcsolatba. Ez mindennek az alapja, amit a gyermekért tenni szeretnénk. A tanulási technikák, a viselkedésmódosítás és egyéb stratégiák kizárólag akkor állnak szilárd alapokon, ha fennmarad a kötődési kapcsolat. A nélkül homokra építkezünk. Az alábbi alapelvek segítenek a szülő-gyermek kötődés helyreállításában és megszilárdításában. A gyermek figyelemhiány zavaros mintázatainak visszafordítása ezekkel kezdődik. Számos olyan szülő alkalmazta ezeket sikerrel, akikkel én magam dolgoztam együtt, és én magam is tanúsíthatom a hatékonyságukat. Értékük nem korlátozódik a figyelemhiány zavarral élő gyermekre; bármely gyerekkel, különösen a problémás gyermekekkel való munka vonatkozásában alapvetők. Ha nem követjük az alábbi alapelveket, akkor szinte reménytelen küldetéssé válik az a hosszú távú projekt, hogy egy figyelemhiány zavarral élő gyermek egészséges fejlődését előmozdítsuk. 1. A szülők aktív felelősséget vállalnak a kapcsolatért. Technika: A szülők „meghívják” a gyermeket. Cél: A gyermek önelfogadásának erősítése. A szülők lelkesen és őszintén meghívják a gyereket a kapcsolatba. Nem hangoztatják kérve-kéretlen a szeretetüket, hanem nap nap után demonstrálják, hogy kívánják a gyerek társaságát. Közös programokat találnak ki, vagy egyszerűen csak „együtt lógnak” a gyerekkel az aktív figyelem attitűdjében. Amikor a gyerekkel vannak, teljes mértékben vele vannak, nem kötelességszerűen, csak hogy teljék az idő. Aktív energiájuk van, mely a gyermek felé kisugárzik. Biztosítják, hogy a gyermeknek helye legyen az életükben. A gyermek számára a lehető legnagyobb adomány, ha azt érzi, akarják és örülnek neki. Ez az önelfogadás alapja. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek kivétel nélkül mind rendkívül bizonytalanok magukban. Kulcsfontosságú, hogy demonstráljuk feléjük: boldogok vagyunk, hogy léteznek, és úgy örülünk nekik, ahogy vannak. A szülő hangoztathatja ezt puszta szavakkal, ám ha nem éli át idejének és energiájának ráfordításával, akkor a gyerekek a legjobb esetben is vegyes jelzéseket kapnak majd. A szülő hívja meg a gyereket, amikor csak lehetséges. Ez lehet fárasztó. Egy nagyon bizonytalan gyerek kimerítően sok időre és figyelemre tarthat igényt. Érthető, hogy a szülő inkább pihenésre, nem pedig több elfoglaltságra vágyik. A feladvány a következő: a gyermek kérésére adott figyelem sohasem hoz kielégülést, mivel mindig azzal a gyanúval jár együtt, hogy a szülő csak az igényekre

adott válaszként figyel rá. A gyermek képtelen túllépni a kétségén, hogy a szülő önszántából nem szánná rá a figyelmet. A követelődzés emiatt eszkalálódik, miközben a mögöttük húzódó érzelmi szükségletek sohasem elégülnek ki. A megoldás az, hogy mi határozzuk meg a pillanatot, és olyankor keresünk kapcsolatot a gyermekkel, amikor ő nem követeli. Vagy ha a gyermek igényeire reagálunk, akkor szülőként átvehetjük a kezdeményezést, és több érdeklődést és lelkesedést mutathatunk, mint amit a gyermek előre feltételez: „Ó, ez nagyszerű ötlet. Éppen azon gondolkodtam, hogy mit csinálhatnánk együtt! Nagyon örülök, hogy kitaláltad ezt.” Ez meglepetés lesz a gyermek számára, és úgy fogja érezni, hogy ő volt az, akit meghívtak. Édesgessük a gyereket, ahogy bárkit édesgetnénk, akivel kapcsolatot akarunk teremteni. 2. A szülő ne ítélje meg a gyereket. Technika: Kerüljük a hibák, tévedések és gyengeségek felemlítését. Cél: A magabiztosság fokozása, a szégyen csökkentése. A szégyen, mint láttuk, az elszigeteltség és elszakítottság érzéséből fakadó fiziológiai-érzelmi állapot. A figyelemhiány zavarral élő gyermek a szégyen mocsarába süpped. Számos módon kifejezésre juttatja ezt. Ilyenek lehetnek az önbántalmazó kifejezések, például „tiszta hülye vagyok”. De lehet az ellenkezője is: a másokkal való kapcsolatában játszott negatív szerep teljes tagadása: „X. Y. rosszindulatú, mindig ő kezdi”. Amikor valaki erősen szégyenkezik, védekezhet azzal, hogy már a feltételezést visszautasítja, hogy maga is hibázhat. Logikus érvelésnek sem az önbántalmazás, sem az önvédelmi attitűd esetén nincs értelme. A szégyen nem az agy bal féltekéjében keletkezik – úgyhogy kontrollálni sem lehet a bal agyfélteke logikai és nyelvi kelléktárával. Úgy lehet gyengíteni a szégyen áramkörét, ha nem tápláljuk – ha semmi olyasmit nem teszünk, amitől a gyermek elszigeteltnek vagy alkalmatlannak érezné magát. Az alacsony önbecsülésű, érzékeny gyerek számára pusztító hatású a szülő kritikája. Szülőként sokszor meg sem halljuk a hangunk kritikus tónusát. A gyerek azonban éppen fordítva, kizárólag a hangot hallja, és nem a szavakat. Agyunk jobb oldalának érzelemfeldolgozó központjai ezt a hangszínt visszautasításként és leértékelésként értelmezik. Ha a szülő szeretne segíteni a gyerekének egy készség vagy attitűd kifejlesztésében, akkor a legjobb, ha ezt szeretetteljesen, a gyerek sérülékenységét tiszteletben tartva teszi. Ha pedig a kapcsolatuk gyenge lábakon áll, inkább meg sem szabad próbálni. Amikor kétségünk van, jobb, ha befogjuk a szánkat ahelyett, hogy kritikus megjegyzést tennénk. A gyermeknek minden esetben és minden pillanatban azt kell éreznie, hogy a szülői elfogadás nem függ attól, hogy milyen jól csinál meg valamit. Hogy nem fenyegeti a sikertelenség, a gyenge teljesítmény. Hogy az elfogadás feltétlen. Amikor a gyermek öntudata megerősödik, nyitottabbá válik arra, hogy a nehézségeket okozó dolgokban segítsenek neki, javítgassák. Nem lesz olyan rémisztő a számára, hogy elismerje, lehetnek gyengéi, ha úgy érzi, hogy ez nem fenyegeti a szüleivel való kapcsolatát. 3. A szülő ne dicsérje túl a gyereket. Technika: Dicsérjük a gyereket mértékkel. Utaljunk vissza a gyerek érzéseire. Cél: Annak megerősítése a gyerekben, hogy az eredményei a szülői elfogadásnak és tiszteletnek nem feltételei. A túl sok dicséret szinte ugyanakkora károkat okozat, mint a túl sok kritika. E két dolog ellentétesnek tűnhet, ám ugyanaz az üzenet rejtőzik mögöttük: a szülő nem magát a gyereket értékeli a legtöbbre, hanem azt, amit csinál. Ez az oka annak, hogy sok figyelemhiány zavarral élő gyerekben

kényelmetlen érzéseket ébreszt a dicséret – függetlenül attól, hogy mennyire sóvárognak és vágynak a figyelemre. A természet saját programja megy tévútra, amikor a szülők a Gordon Neufeld fejlődéspszichológus által „megszerzett”-nek nevezett önbecsülést erőltetik, ami a külső értékeléseken alapszik. „Mi nem arra akarjuk építeni a gyermek önbecsülését, hogy milyen csinos, hogy milyen népszerű, hogy milyen okos, hogy milyen jól baseballozik, hogy milyen jók az iskolai eredményei – mondja. – Gyerekeinket egy sokkal valódibb és szilárdabb önbecsüléstípussal is felruházhatjuk, mint ami a kulturális trendekből és a közelállók kulturális normáiból fakad. El kell kerülnünk, hogy a gyerekeink azt higgyék, ezek a dolgok hatással vannak arra, hogyan érzünk irántuk.” A szülő elismeri, mégpedig szeretetteljesen, ha a gyerek valamit jól csinál, vagy elér egy új lépcsőfokot, de megjegyzéseiben inkább a cselekvésről, nem pedig a gyerekről szól, inkább az erőfeszítésről, és nem az eredményről. És visszautal a gyerek saját érzéseire is: „Ezen tényleg keményen és kitartóan dolgoztál. Jól csináltad. Akkor sem adtad fel, amikor nehéznek bizonyult.” Hogy a gyereknek milyen érzései vannak saját cselekedeteivel kapcsolatban, az sokkal fontosabb annál, mint hogy a szülő mit gondol róla. A szülő részéről megfogalmazott pozitív értékelés csak értékelés marad, megítélés. Nyitva hagyja a kérdést: vajon hogyan éreznének irántam a szüleim, ha nem tudnának jónak ítélni? Az embereknek nem arra van szükségük, hogy megítéljék őket – hanem elfogadásra. 4. Haragból sohase neveljünk. Technika: Amikor a szülő dühös, ne kritizáljon, ne utasítson, ne mondjon véleményt. Cél: Kerüljük a gyerek hibáztatását, hogy egyetlen pillanatra se legyen törés a szülővel való kapcsolatban. A szégyen, amely minden figyelemhiány zavarral élő gyermek (és felnőtt) személyiségébe mélyen beleivódott, könnyen aktiválódik. Amikor a gyerek a szülője dühével – feszült arcával, kemény hangjával, éles szavaival – szembesül, azonnal azt érzi, hogy elvesztette a kapcsolatot a szerető anyával vagy apával. Azonnal beindul nála a fiziológiai szégyenállapot, vagy egy olyan agresszív dühreakció, amellyel a szégyent kívánja kontroll alatt tartani. Érzékenyen reagál a szülő – szándékos vagy szándékolatlan – vádjaira, és úgy érzi, hogy ő felelős a szülő érzelmi visszahúzódásáért. A szerető szülő jelenlétének elvesztése különösen rémítő egy bizonytalan és érzékeny gyermek számára. Egyúttal megerősítve érzi azt a mélyen beágyazódott meggyőződését, hogy méltatlan arra, hogy bárkivel is bensőséges kapcsolata legyen. Lehet, hogy ezt nem mutatja ki közvetlenül, sőt akár közömbös és arrogáns érdektelenséggel is reagálhat. Ám a legkihívóbb viselkedés sem más, mint a túláradó szégyenérzéssel szembeni védekezés. Minél erősebbé válik a gyermek pszichológiai önvédelme, annál nehezebb lesz majd a szülőnek megtalálni vele a kapcsolatot. Elérhetetlen cél, hogy a szülő soha ne legyen dühös, különösen, ha figyelemhiány zavarral élő gyermeke van. Nem kell azt gondolnia tehát, amikor elbukik, hogy pedig csupán elhatározás és jó szándék kérdése lett volna az egész. A gyermek viselkedése és impulzivitása még a szentek és angyalok türelmét is próbára tenné – a szülők szinte elkerülhetetlenül dühösek lesznek. Lehet, hogy a szülő maga is lobbanékony természetű, gyorsan felkapja a vizet, és nehezen csillapodik le. Az ember próbálkozhat, ám az teljesen valószínűtlen elvárás, hogy soha egyetlen pillanatra se jöjjön ki a sodrából. Amit azonban elérhetünk, az az, hogy amikor érezzük a harag ébredését, teljes mértékben tartózkodunk a neveléstől mindaddig, amíg le nem csillapodtunk és vissza nem nyertük legalább valamelyest az egyensúlyunkat. „Most túl mérges vagyok. Nem a te hibád. Úgy érzem, hogy elvesztettem a fejem. Megoldom, de szükségem van egy kis időre.” Gordon Neufeld ezt ahhoz hasonlítja, mint amikor a kocsi váltóját üresbe tesszük, ha a motor túl nagy fordulatszámot ér el.

Óriási segítséget jelenthet ilyenkor, ha az ember megkérheti a házastársát vagy más megbízható felnőttet, hogy a szükséges időre vegye át a kormánykereket. Teljesen hiábavaló a gyermeket leckéztetni, amikor elönti az agyunkat a düh. A stressz és a szégyen biokémiai állapotában a gyermek képtelen a tanulásra. A gyermek idegrendszere egyszerűen nem fogadókész, mivel túlságosan is a túlélésre koncentrál. A legjobb esetben a gyermek kifejleszt valamilyen technikát a szülő dühének átvészelésére. De valódi tanulságokat nem tud levonni, és fejlődni sem fog. Van a haragnak egy olyan típusa, amelyet szeretetteljes haragnak nevezhetünk, és amely nem romboló. Ez kontrollált harag. Kizárólag a tettekre, és nem a gyerekre irányul, és nem jár a szülő visszahúzódásának fenyegetésével. A gyerekek kezelni tudják ezt a fajta haragot, és tanulni tudnak belőle, különösen akkor, ha általában biztonságosnak érzik a szülővel való kapcsolatukat. 5. A szülő magára vállalja a kapcsolat helyreállításának felelősségét. Technika: A szülő nem vár arra, hogy a gyerek kezdeményezze a kapcsolat helyreállítását az összecsapás után. Cél: Lehetővé tesszük a gyereknek, hogy átérezze, hogy a kötődési kapcsolat erősebb minden vitánál vagy nézeteltérésnél, ami közte és a szülő között valaha is felmerülhet. Szülőként el kell fogadnunk azt a tényt, hogy esetenként vitára kerül sor. A tökéletes egyetértés állapota elérhetetlen. A gyermekkel való kapcsolat időleges törései elkerülhetetlenek, és önmagukban nem okoznak sérülést, hacsak nem válnak gyakorivá és katasztrofálissá. A valódi sérülést az okozza, amikor a szülő a gyermekre hagyja, hogy a kapcsolatot újra felvegye, mint amikor például a gyermek bocsánatkéréséhez köti a „megbocsátás” aktusát. Az ilyen helyzetekben sem őszinte megbánásra, sem őszinte megbocsátásra nem kerül sor, csupán megszégyenítésre. Mivel az alapelv értelmében a gyermek semmilyen tette nem veszélyezteti a kapcsolatot, semmit nem kell tennie annak helyreállításáért sem. Ha tehát a szülő elvesztette vele a kontaktust, akkor az ő feladata, hogy helyreállítsa a köztük lévő személyközi hidat. Ennek nem szabad szánalmas bocsánatkérések vagy fogadkozások formáját öltenie, hogy többé nem tesz ilyet. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy ilyesmi újra megtörténhet – és semmi értelme azt ígérni, hogy nem fog. A híd helyreállítása annyit jelent, hogy elismerjük, ami történt, és megértjük, hogyan érezheti magát a gyermekünk emiatt, és nyitott szívvel hallgatjuk meg a mondanivalóját. Amikor elmondja érzéseit a negatív interakcióról – még akkor is, ha a szülő számára nehezen elfogadható módon teszi ezt –, a szülő ne kezdje a saját álláspontját magyarázni vagy saját viselkedését igazolni. Csak hallgassa meg a gyermekét, együttérzéssel. Amikor a szülők a kötődési kapcsolatnak adnak elsőbbséget, nemcsak a gyermek magabiztosságát és önelfogadását erősítik, hanem egyúttal a legfontosabb dologban mutatnak neki példát, amiben csak lehet: nem feledik a jövőt. A hangsúlyt a fejlődésre és a gyógyulásra helyezik, nem pedig a rövid távú – és rövid életű – célokra.



TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Mint hal a vízben Amikor a szülők a gyermekek fejlődésével szembesülnek, folyamatosan válaszolniuk kell egy kihívásra. Mégpedig arra, hogy nekik is fejlődniük kell a gyerekekkel együtt. Erik H. Erikson Minden közösségben, amelyben az élőlények egymással szoros kapcsolatban élnek, az egyes személyek viselkedését kizárólag a csoport egészének kontextusában tudjuk megérteni. A hangyakolóniákban például az egyes lárvák lényegében azonos genetikai állománnyal rendelkeznek. Azt, hogy melyik válik királynővé, dolgozóvá vagy katonává, nem az egyedek előzetes alkata határozza meg, hanem a csoport szükségletei. A közösség igényei alakítják az egyes hangyák fiziológiáját és funkcióját. Az emberi család sem kivétel ez alól a szabály alól. Ez is olyan rendszert alkot, amely nemcsak a kisgyermekek korai fejlődését befolyásolja erőteljesen, hanem későbbi viselkedésüket és fejlődésüket is. A figyelemhiány zavarral élő gyermek gyógyulásának útján óriási segítséget jelenthet, ha megértjük a családi rendszert. Az életünk egyetlen más szakaszában sem utal a viselkedésünk olyan erősen a számunkra fontos személyekkel való kapcsolatunkra, mint a gyermekkorunkban, mivel életünk egyetlen más szakaszában sem vagyunk érzelmileg és fizikailag olyan mértékben kiszolgáltatva másoknak. Azt gondoljuk, hogy a gyermekek cselekszenek, miközben legtöbbször reagálnak. Azok a szülők, akik ezt megértik, nagyon hatékony eszközre tesznek szert. Ha arra figyelnek, hogy ők hogyan reagálnak a gyermekre, ahelyett, hogy a gyermek reakcióira fixálódnának, rengeteg energiát szabadítanak fel a fejlődés számára. „Ha a szülők figyelme megváltozik, és inkább a saját cselekedeteikre koncentrálnak ahelyett, hogy a gyerekekét figyelnék, akkor a gyerekek automatikusan több felelősséget fognak vállalni tetteikért (bár előbb talán leellenőrzik, hogy a szülők tényleg komolyan gondolják-e a dolgot) – írja Michael Kerr pszichiáter a Georgetowni Egyetem Családközpontjának igazgatója. – Ha a szülők arra koncentrálnak, hogy saját maguk iránt viseljenek felelősséget, és tiszteletben tartsák a határokat a gyermekeikkel való viszonyukban, akkor a gyermekek automatikusan abba az irányba fejlődnek, hogy felelősséget vállaljanak magukért.”9 Az, hogy önmagunkért felelősséget vállalhassunk, az önszabályozás képességén múlik. Mint már említettük, az önszabályozás a fejlődés célja; a figyelemhiány zavar ezt a képességünket károsítja. Az önszabályozás egyik meghatározása az lehet, hogy az ember a külső körülményektől függetlenül képes a belső környezetét funkcionális és biztonságos keretek között megtartani. Az érzelmek szintjén az ember hangulati önszabályozása azt jelenti, hogy az elme nem esik sem a reménytelenség, sem a rajongás, sem a passzív önalávetés, sem pedig a vak düh rabságába. Az ember a nélkül képes elviselni a frusztrációt, a csalódást és a szomorúságot, hogy lesújtaná a kétségbeesés. Az ember nem ugrik ki a bőréből valamilyen szerencsés esemény miatt, és képes a nélkül haragudni, hogy kegyetlenné válna. Az ember hangulatait nem a külső események esetlegességei vagy mások jó-

vagy rosszkedve irányítja. Az érzelmi önszabályozást olyan termosztáthoz hasonlíthatjuk, amely garantálja, hogy a lakás belső hőmérséklete független marad a külső időjárás szélsőségeitől. Amikor a külső környezet túlságosan lehűl, beindul a fűtés. Amikor a levegő túlságosan felmelegszik, a légkondicionáló indul be. Vagy, hogy az állatvilágból hozzunk hasonlatot, az érzelmi önszabályozás olyasmi, mint a meleg vérű állatok homeosztázisa, amely révén különböző élőhelyeken tudnak megmaradni. A vér nem hűl ki és nem melegszik túl, akármilyen is legyen a külső hőmérséklet. A hideg vérű állatok sokkal kisebb hőmérsékleti ingadozást viselnek el, és sokkal kevesebb élőhelyet hódítanak meg, mivel képtelenek a belső környezetük szabályozására. A figyelemhiány zavarral élő emberek, de különösen a gyerekek ebben az értelemben olyanok, mint a hideg vérű állatok. Belső egyensúlyuk túl könnyen felborul viszonylag kis külső hatásra is. Túlságosan gyakran reagálnak automatikusan ahelyett, hogy célszerűen viselkednének. Sokuk számára okoz stresszt az átmenet, mert nem elég rugalmasak ahhoz, hogy akárcsak apró változásokhoz is alkalmazkodni tudjanak érzelmileg. De vannak köztük olyanok is, akik folyamatos kavarodásban és változásban élnek – ez szintén a belső szabályozás hiányosságai miatt van: kénytelenek folyamatosan új tevékenységekbe fogni, új kapcsolatokat kialakítani és új helyzeteket keresni, mert az érdeklődés és az energia szintjét képtelenek belülről fenntartani, ha nem kapnak erős külső ingert. Ha pedig a külső körülmények ezt nem teszik lehetővé, káosz vagy üresség vesz rajtuk erőt. A gyermekek önszabályozásának fejlődéséhez elengedhetetlen feltétel egy dédelgető felnőtt jelenléte. Azokban a családokban, amelyekben figyelemhiány zavarral élő gyermek él, a szülőkben gyakran nincs meg ez a képesség. A hangulatuk nem független a gyermekétől. Szinte minden figyelemhiány zavarral élő gyermek szülei arról számolnak be, hogy a gyermekük azzal a különös hatalommal bír, hogy ő határozza meg a család érzelmi atmoszféráját. „Amikor rosszkedvű lesz, a családunk hangulata a normálisból másodpercek alatt borzasztóba fordul. Amikor pedig jókedvű, csupa jókedv és napfény minden” – mondta egy hétéves fiú apja. Ha a gyerek lehangolt, a szülők nyomorultul érzik magukat; ha a gyerek dühös, akkor maguk is dühbe gurulnak; amikor a gyerek elveszíti a kontrollt, kétségbeesnek. Néhány általam látott család esetében egyenesen úgy éreztem, hogy a szülőt továbbra is egy láthatatlan köldökzsinór kapcsolja a gyermekhez. „Ez igaz. Amikor a fiam boldog, én is boldog vagyok. Ha rosszkedvű, akkor rémes a kedvem” – mesélte egy anya. Nemcsak a szülők, de sokszor a testvérek érzelmi élete is a figyelemhiány zavarral élő gyermeké körül kering. Természetesen rossz néven veszik, hogy látszólag a testvérük irányítja a családot. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek szülei gyakran mondják, hogy a gyerek „erőteljes” személyiség. Pedig távolról sem az: gyenge és sérülékeny. Nem a gyerek „hatalma”, hanem a szülő saját érzelmi termosztátjának hatástalansága az, ami lehetővé teszi, hogy az érzelmi kilengései az egész család érzelmi légkörét magukkal rántsák. A gyerek az ilyen helyzetben mélységesen bizonytalan. A saját érzelmi önkontrolljának hiánya teszi bizonytalanná, mert nincs körülötte olyan felnőtt, aki képes lenne – a gyerek belső állapotaitól függetlenül – a környezete állandóságát és működését garantálni. Ilyen bizonytalan helyzetben lehetetlen a fejlődés. Csak azért tűnik úgy, hogy a gyerek hangulatai uralják a helyzetet, mert a szülők nincsenek tudatában, hogy a saját elmeállapotuk és a belső önszabályozásuk hiánya milyen nagy hatással van a gyerekre. Egy újabb ördögi kör. A szülőknek csak azért van szükségük arra, hogy a gyerek kiegyensúlyozott legyen, mert ők maguk nem kiegyensúlyozottak. Ám mivel a szülők egyensúlya nem független a gyerekétől, a gyereké sem lehet az. Nézzünk meg közelebbről egy nagyon is ismerős vacsoraszituációt. A figyelemhiány zavarral élő gyerek éhes, és ezért ingerült. Lehet, hogy lassan hajlandó csak asztalhoz jönni, de az is lehet, hogy egyáltalán nem hajlandó. „Rendben, akkor kénytelenek leszünk nélküled enni” – mondja az anyja

mogorván. A gyerek erre elfoglalja a helyét, szintén rosszkedvűen, piszkálja az ételt, és hosszan sorolja, hogy miért nem jó. De az is lehet, hogy asztalhoz sem ül. A másik szobából kiabál, duzzog, sértegeti a szüleit és a testvéreit. Az üzenete az, hogy vele senki sem törődik, vagy hogy ilyen önző és szeretetlen népektől egyáltalán semmit sem akar. Akármi is legyen a forgatókönyv, a gyerek hangulata az egész családra átragad. Ahogy a feszültség fokozódik, az anya kétségbeesett és megsemmisült pillantást vet a férjére. Mire az apa az asztalra csap, felugrik, ordítani kezd a gyerekkel, aki még mindig mondja a magáét. Többé nem számít, hogy a fokozódó kiabálásból végül ki kerül ki győztesen, vagy hogy végül az apa megpróbálja-e a fiút az asztalhoz vagy a szobájába ráncigálni. Mindenkinek elromlott a kedve, a vacsora romokban, és a család többi tagja mély egyetértésben hozza meg az ítéletet, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a gyerekkel. Ennek a történetnek ilyen vagy olyan változatát a legtöbb szülő, aki figyelemhiány zavarral élő gyermeket nevel, már az első találkozásunkkor elmeséli. Azt szeretnék, ha olyan nevelési technikákat tanítanék nekik, amelyek révén hatékonyabban tudnának fellépni az ilyen nyomasztó helyzetekben. „Mit kellene tennünk? Hogyan kellene kezelnünk a helyzetet, amikor a gyerek ennyire elveszti a kontrollt?” – ezek az első kérdéseik. Rengeteg könyv és egyéb anyag ad tanácsot a figyelemhiány zavarral élő gyermek szüleinek, hogy miként motiválják, hogyan segítsenek neki szervezettebbé válni, és hogyan tanítsák meg viselkedésének kontrollálására. „Egymás után hallgattuk meg a pszichiáterünk által javasolt hangoskönyveket arról, hogy mit hogyan csináljunk, de semmi sem működött” – mondta nekem az egyik apa. A módszerek nem feltétlenül azért nem működnek, mert értelmetlenek, hanem esetleg azért, mert nem veszik figyelembe az adott helyzet érzelmi kontextusát. Ez a kontextus pedig az érzelmi átvitel, amely láthatatlan módon zajlik a szülő és a gyermek között. Nem a technika a legfontosabb, hanem a szülő önszabályozásának mértéke. Az alapkérdés nem az, hogy hogyan neveljünk, hanem az, hogy ki nevel. Ez alatt nem azt értem, hogy melyik szülő, az apa-e vagy az anya, hanem a felnőtt elméjének állapotát, amikor a gyermekre reagál. Látjuk, hogy az a kibírhatatlan feszültség, amely olyan jelenetek során vesz erőt az embereken, mint a vacsoradráma, csak részben ered a gyerek viselkedéséből. Ezt aránytalan mértékben táplálja és nagyítja fel az a szorongás, amelyet a gyerek ellenkezése vált ki a szüleiben. Ennek a szorongásnak sok oka lehet, ideértve a szülők abbéli félelmét, hogy elvesztik a kontrollt, az amiatti elkeseredésük, hogy egy újabb családi esemény megy tönkre, az az érzelmi szenvedés, amit a gyermek nekik címzett támadása miatt éreznek, és az a bennük élő pesszimizmus, hogy hacsak nem fojtják el már csírájában, a gyerekük viselkedése a növekedésével együtt csak egyre rosszabb lesz. Röviden, a gyerek szorongást vált ki a szülőkben. Amikor a szülők szoronganak, hajlamosak visszazuhanni az önszabályozásra képtelen kisgyermekek viselkedési jellemzőihez: az impulzivitáshoz, a dühöngéshez, a tettlegességhez vagy a tehetetlenséghez. Amikor ilyen módon közelítenek hozzá, a mindenre túlzottan reagáló, figyelemhiány zavarral élő gyereket egyre mélyebb szorongásba taszítják, ami vagy folyamatosan növekvő és látszólag áthatolhatatlan ellenségeskedésben, vagy félelemmel teli csimpaszkodásban mutatkozik meg. Ha újra megnézzük ezt a családot, és csak annyit változtatunk, hogy a szülők önszabályozása egy kissé fejlettebb, a kimenetel máris teljesen más lesz. Az önszabályozás ebben a kontextusban nem azt jelenti, hogy az „indulatát elfojtja”. Az „indulat” semmi más, mint automatikus szorongásválasz. Egy olyan ember reakciója, aki képtelen elviselni a szorongás érzését. Az önszabályozás nem a szorongás hiányát jelenti, legalábbis kezdetben, hanem azt, hogy az ember képes elviselni a szorongást. Amikor a gyerek a vacsoránál belekezd a szokott műsorba, a szülők észreveszik, hogy a feszültté válás csak a számos lehetséges reakciójuk egyike. Éppen ezért nem kell a saját szorongásukat a gyerek hangulatainak és viselkedésének kontrollálása révén elfojtaniuk. Képessé válnak arra, hogy annak

lássák, ami: fejlődésben lévő gyereknek. Az a szülő, aki képes elviselni a szorongást, többé nem kényszerül arra, hogy a gyerek viselkedésére haraggal, érzelmi elhidegüléssel vagy szidalommal reagáljon. A gyerek pedig többé nincs nyomás alatt, hogy viselkedésén azon nyomban változtasson annak érdekében, hogy a szülő jól érezze magát. Ha a szülők nem a szokott szorongásos módjukon reagálnak, és a hangjuk nem feszült a haragtól és a kétségbeeséstől, akkor a gyerekben nem fog tovább erősödni a szorongás. Ha a gyerek tudja, hogy a szülő akkor is rendben lesz, ha ő éppen nem, máris nagyobb biztonságban érzi magát. Innentől kezdve akármi is lesz a közvetlen reakciója, többé nem lesz képes a konfliktust eszkalálni. Egy kissé megnyugodhat. Ha nem kényszerül arra, hogy a szülők ellenségességével szemben védekezzen, a gyermek könnyebben hozzá tud férni saját mélyen rejlő vágyához, hogy része legyen a családi körnek, avagy a feletti szomorúságához, hogy kiszorul abból. Amikor a gyerek akár csak utal is a sérülékenységére ahelyett, hogy védekezne, a szülő azonnal léphet, hogy kapcsolatot alakítson ki vele. A gyerek biztonságban érezheti magát a szülővel, akit nem tud többé a saját működésének szintjére redukálni. Ha helyreállt a biztonság, megindulhat a fejlődés. A figyelemhiány zavarral élő gyermekek szüleinek muszáj fejleszteniük az önismeretüket. Ez az erőfeszítés az első és legfontosabb feltétele annak, hogy elő tudják segíteni a gyermek fejlődését. Az ember a legjobb akarata ellenére sem képes sokáig hárítani a saját tudatalattiját. A pszichológiai terhek továbbhárítása egyik generációról a másikra azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeknek a szülők a legkevésbé vannak tudatában, és pontosan olyankor történik ez, amikor a gyerek a szülei tudattalan érzelmi gyengéire tapint. Rengeteg szülő tapasztalta már azt a frusztráló élményt, hogy egy adott szituációba optimistán érkezik, határozott elképzeléssel az alkalmazandó pozitív nevelési technikáról – hogy egy pillanat múlva arra eszméljen, hogy kiabál a gyerekkel vagy elhúzódik tőle, ezzel teljesen elszabotálva saját legjobb meggyőződését. A nevelési technikákra vonatkozó tudás ugyanúgy az agyunk kognitív jellegű bal féltekéjének funkciója, mint minden más intellektuális ismeret és tanulás, míg azt, hogy a szülő az adott pillanatban pontosan kicsoda – milyen arckifejezéssel fordul a gyerek felé –, főként a jobb agyfélteke által irányított erőteljes érzelmi mechanizmusok határozzák meg. Amikor pedig a két félteke egymással konfliktusba kerül, aránytalan a küzdelem. Attól a pillanattól ugyanis, hogy legmélyebb érzelmeink felkavarodtak – amint ez oly könnyen előfordul a gyermekeinkkel szemben –, az intellektusunkat és a megértésünket hamar maguk alá gyűrik. A figyelemhiány zavar szakirodalma „fenntartó tényezők”-nek nevezi az adott viselkedéses tüneteket megerősítő vagy kirobbantó körülményeket. Nos, nincs erősebb fenntartó tényező, mint a szülők érzelmi állapotai. Az egyes szülők személyes pszichológiai problémái és a szülők közötti konfliktusok a túlérzékeny, figyelemhiány zavarral élő gyermekek nyugtalanságának egyik legfontosabb forrásai. Az érzékeny gyerekek magukba szívják a felnőttek szorongását, ami hiperaktivitáshoz vagy más figyelemhiány zavarhoz kapcsolódó viselkedéshez vezet. Azok a szülők, akik a figyelmüket a saját pszichológiai működésükre irányítják, hamarosan észreveszik, hogy a hangulatuk és a gyereknél jelentkező figyelemhiányos tünetek milyen szoros összefüggésben állnak. Amit a szülő problémás vagy zavart viselkedésnek lát, az legtöbbször nem más, mint a gyerek automatikus jobb agyféltekés reakciója a szülő érzelmi üzeneteire. Ezek a reakciók csak a felületes szemlélő számára látszanak valamilyen „zavar” következményének, nem tisztán ebből erednek. A gyerek valójában azt mutatja ki, amit a családterapeuta David Freeman a szülők „rendezetlen ügyének” nevez. Az pedig, hogy így tesz, az ő fejletlen önszabályozásának jele, amit azonban a viselkedése révén kifejez, az legalább annyira szól a környezetéről, mint róla magáról. Freeman a befejezetlen ügyet a következőképpen határozza meg: „egy múltbeli élmény által

megformált jelenlegi érzelmi reakció. Olyan válaszreakció, amely egy korábbi szorongásos tapasztalat erős érzelmi lenyomatán alapszik. (…) A házastársunk vagy a gyermekeink viselkedése, ha kritikusnak, távolságtartónak vagy szeretetlennek tűnik, szorongást vált ki bennünk és a saját magunk iránti kételyt, amivel blokkolja a szeretet és a gondoskodás képességét.”10 A gyermekek úgy lebegnek a szüleik tudattalanjában, mint halak a vízben, ahogy azt a vancouveri pszichoterapeuta, Feldmár András éleslátóan megfogalmazta. Ahhoz, hogy a gyermekeik számára megteremtsék a biztonságot, a szülőknek muszáj saját „befejezetlen ügyeik” feldolgozására időt és energiát szánniuk. Ezáltal sokkal többet tehetnek a gyermekek további fejlődéséért, mint bármely egyéb viselkedéses megközelítéssel, amivel a motivációját és az együttműködő készségét szeretnék javítani. Az önszabályozás szorosan összekapcsolódik azzal, amit a fejlődéspszichológia individuációnak vagy differenciációnak nevez. Az individuáció – vagyis az önmotiváló és önelfogadó személlyé, valódi egyéniséggé válás – a fejlődés voltaképpeni célja. Az individuáció előrehaladtával a gyerekek képessé válnak mind önállóbban kapcsolódni a világhoz, saját érdekeik és szükségleteik alapján. Egyre kevésbé igénylik, hogy egy másik személy is megerősítse őket, azaz pontosan azt lássa vagy érezze, amit ők. Lehet igényük a közelségre, melegségre és a kölcsönös támogatásra egy másik emberi lénnyel, de nincs szükségük arra, hogy érzelmileg fuzionáljanak a másikkal – ha kell, képesek egyedül is funkcionálni. Ha a szülők szeretnék a gyerekük individuációját elősegíteni, akkor saját érettebbé válásukon is dolgozniuk kell. Akármennyire is törekszenek, a gyengén individualizálódott szülők képtelenek sikeresen segíteni gyermekeik individuációját. Valószínűleg a partnerükkel sem kielégítő a kapcsolatuk, különösen azután, hogy a gyermekek érkezése a korábbi törékeny érzelmi egyensúlyt felborítja köztük. Annak is nagy a valószínűsége, hogy egyik vagy másik gyerekkel érzelmi fúzióra lépnek. Úgy tűnhet, hogy a szülő és a gyermek szoros kapcsolatáról van szó, miközben a valóságban a gyermek individuációját hátráltatják, mivel automatikusan azt tanulja meg, hogy ő a felelős a szülő érzelmi állapotaiért. Később a gyerek az egész világ iránt felelősnek érzi majd magát. Még az önzőnek tűnő viselkedés sem lesz egyéb, mint a mindent elborító felelősségérzet legyőzésére irányuló tudattalan és elkeseredett erőfeszítés. „A problémáink a fiam születésével kezdődtek. A dolgok elkezdtek szétesni” – mondta nekem egy fiatal, figyelemhiány zavarral élő kisfiú édesanyja. A pár egyike sem volt túlságosan individualizálódott, amikor összeházasodtak, és egyikük sem tudott szorongás nélkül működni, ha nem érezték, hogy egy másik személy szereti és támogatja őket. Azért tudták elkerülni a szorongást, mert az egymáshoz való közelségük kompenzálta őket a saját maguk iránti érzelmi bizonytalanságukért. Amikor a fiuk megszületett, az anyának gondoskodó energiáinak nagy részét a csecsemőre kellett fordítania. Részben a saját szoros érzelmi kapcsolat iránti igényei is kielégülést nyertek az újszülöttel való kapcsolatban. Intenzív örömöt érzett például a szoptatás alatt. Az apa ezt másként élte meg. Anélkül, hogy tudta volna, viselkedésével fokozni kezdte a szorongást. Egyre sértettebbé vált, mert a felesége szexuális érdeklődésének csökkenéseként értelmezte a közönséges fáradtságot, amit a gyermek éjszakai etetése okozott. A férfi nem vette észre, hogy amit pusztán szexuális frusztrációként élt meg, az valójában abból fakadt, hogy többet volt magára hagyva, mint amennyit pszichológiailag kezelni tudott. Követelődzött, és ha vágyai nem teljesültek, érzelmileg visszahúzódott. A munkába temetkezett, amivel érzelmi igényeit részben ki tudta elégíteni, és csökkenteni tudta a szorongását, ám cserébe fokozta a szorongást az anyában, aki ettől igen magányosnak érezte magát. Az otthon érzelmi egyensúlya egyre bizonytalanabbá, sérülékenyebbé vált. Mivel egyik szülő sem volt érzelmileg kellőképpen elkülönült, erőteljesen reagáltak egymásra és a gyermekük figyelemhiány zavart mutató viselkedésére, amely a srác iskoláskorához közeledve egyre erősebbé

vált. A szorongás lendkereke folyamatosan mozgásban volt. Ha ezeknek a szülőknek a saját családjuk megadta volna a lehetőséget arra, hogy függetlenebb egyéniségekké váljanak, akkor a szorongási körnek nem kellett volna létrejönnie közöttük. Ha a férfi nem szorult volna rá ilyen mértékben a felesége teljes érzelmi elérhetőségére, akkor el tudta volna viselni, hogy a felesége minden dédelgető figyelmét a gyereküknek szenteli. És a nő sem értelmezte volna a férfi szorongását elhagyásnak. A családterápia segített a párnak a kölcsönös és szoros érzelmi függőségük felismerésében. Mivel többé nem rémültek meg annyira minden egyes alkalommal, amikor a másik kissé tartózkodóbbnak vagy elérhetetlennek tűnt, mindketten képessé váltak a másiknak több teret engedni, és a másik érzelmeire kevésbé hektikusan reagálni. Megtanulták, hogy a fiukat különálló egyéniségnek tekintsék ahelyett, hogy saját maguk meghosszabbításaként fognák fel, és többé nem érezték magukat lesújtva, ha a fiú rosszkedvű volt, vagy éretlenül viselkedett. Attól, hogy mindannyiuk személyisége megerősödött, mindannyian képessé váltak arra, hogy kevésbé függjenek attól, mások mit gondolnak róluk – ez egyúttal azt is jelentette, hogy kevesebbszer kellett pusztán azért fegyelmezniük a gyereküket, hogy valaki más képzelt vagy valós elvárásainak tegyenek eleget. Mindennek eredményeként a fiuk úgy érezte, a szülei jobban elfogadják, amitől önbizalma és önelfogadása hatalmas lökést kapott. Ettől fogva kevesebb megerősítést igényelt a kortársai részéről, akiknek többé nem kellett távolságtartóan viselkedniük vele a lehetetlen igényei miatt. Ahogy a társas szorongás alábbhagyott, nyugodtabbá és figyelmesebbé vált az osztályteremben is. Ezek a változások persze nem egyik napról a másikra zajlanak le. A pár kudarcokat és visszaeséseket is átélt, mielőtt biztossá válhattak abban, hogy a gyógyulás útjára léptek. Sosem veszíthették szem elől a hosszú távú célt, a fejlődést, hogy ezzel elejét vegyék azoknak a kudarcra ítélt viselkedéseknek, amelyek a partnerük vagy a gyerekük által kiváltott szorongás hatására automatikusan beindultak volna. Nem adódott olyan pont, amikor határozottan kijelenthették volna, hogy a gyerekük problémáit maguk mögött hagyták. De ahogy ők fejlődtek, a fiuk is velük fejlődött. Ha a szülők hajlandók magukba nézni, akkor képesek rajta maradni a tanulási pályán, és ezzel biztosítják gyerekük számára azt a biztonságot, ami nélkül a fejlődés nem tud kibontakozni. Ha valaki vállalja a kihívást, akkor a figyelemhiány zavar diagnózisa a gyerek és a család számára egyaránt a gyógyulási folyamat kezdetének bizonyulhat. E nélkül azonban csapdává válhat. A szülők a gyerek „zavarára” irányuló „kezelések” bűvkörébe kerülhetnek, ami csak még jobban felerősíti a gyermek pszichéjébe beágyazott érzést, hogy valami gond van vele. Semmi kétség, a zavar létezik – de az egész családi rendszer zavara. Ha a gyereket szeretnénk meggyógyítani, akkor a családi rendszernek is meg kell gyógyulnia. Ha a szülők együttérzéssel akarnak közelíteni a gyerekükhöz, akkor saját magukkal is együtt érzőnek kell lenniük, és saját magukat sem ítélhetik meg keményen. Az ember elkerülhetetlenül követ el hibákat, sokszor elszúr ezt-azt. Ennyi. És bár a gyerekek érzékenyek, azért nincsenek üvegből, nem törnek el olyan könnyen. Valójában igen ellenállók. Normális emberi lényként mindannyian átélünk érzelmi hullámhegyeket és hullámvölgyeket, az erősebb vagy gyengébb érzelmi egyensúly állapotait. „Úgy érzem, mintha mindig összpontosítanom kellene. Ha csak kicsit is lazítanék, akkor minden széthullana” – panaszolta az egyik anya. De senki sem összpontosíthat folyamatosan. Óriási lépés lehet a jó irányba, ha a szülők felismerik, hogy figyelniük kell a saját érzelmi állapotaikat és az otthonuk feszültségi szintjét. Ha a gyerekek a szüleik tudattalanjában úszkálnak, akkor érdemes biztosítani, hogy a víz tiszta legyen. Vagy legalábbis a lehető legtisztább.



TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Csak fel akarja hívni magára a figyelmet Az a gyerek, aki folyton fel akarja hívni magára a figyelmet, szükségképpen boldogtalan. Úgy érzi, hogy hacsak nem figyelnek rá, értéktelen és nincs helye a világban. Folyamatosan megerősítést keres saját fontosságára. Mivel pedig ebben kételkedik, nincs az a megerősítésmennyiség, ami elegendő lehetne számára. Rudolf Dreikurs A figyelemhiány zavarral élő gyerekeket még a diagnózisukat követően is túlságosan gyakran sújtják a felnőtt világ előítéletei és ítélkezése. Ezek közül is a legelterjedtebb az a feltételezés, hogy a gyerek felelős a tetteiért, és különösen azért, ahogy erre a szülők reagálnak, és meg tudna változni, csak akarnia kellene. Ebben a fejezetben sorra vesszük az öt legpusztítóbb tévképzetet, amelyet a figyelemhiány zavarral élő gyerekekre alkalmazni szoktak. 1. mítosz: Csak fel akarja hívni magára a figyelmet Nincs annál nagyobb közhely a figyelemhiány zavarral élő gyerek kapcsán, mint hogy „csak fel akarja hívni magára a figyelmet” – úton-útfélen hallani az ingerült szülők és tanárok szájából. Én azt mondom: igen – ez teljes mértékben igaz. A gyerek csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Csak éppen nincs benne semmi „csak”. A megfelelő fajta figyelemre a gyereknek elemi szüksége van, és ennek hiánya jelenti számára a lehető legnagyobb szorongást. Ennek felismerése alapvetően átértelmezi magának a rendellenességnek a nevét is: figyelemhiány zavar. Amikor a politikusok egyre-másra csökkentik a közszolgáltatások, így az egészségügy és az oktatás támogatását, nem mulasztják el, hogy emlékeztessenek bennünket arra, hogy a hiány akkor keletkezik, amikor valaki többet költ, mint amennyit kap. A figyelemhiány zavarral élő gyerek kénytelen volt több figyelmet kiadni, mint amennyit ő maga kapott – és pontosan ez az oka annak, hogy figyelemhiány alakult ki nála. Tökéletesen helytálló lehet – mint azt számos szülő hangoztatja –, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyerek olyan mértékben monopolizálja a figyelmüket, hogy a testvérei elhanyagoltnak érezhetik magukat. A gond az, hogy mire a figyelemhiány zavar megjelenik, addigra a gyerek sokkal több negatív, mint pozitív figyelmet provokál ki, és ez az idővel egyre rosszabb lesz. Paradoxonnak tűnhet, ám sok gyerek inkább választja a negatív figyelmet, mint hogy egyáltalán ne jusson neki. Ezt nem tudatosan teszi, de teszi. A gyerek csinál valamit, részben azért, hogy figyeljenek rá. A felnőtt büntető pillantással, tettel vagy kijelentéssel reagál, amit a gyerek agya elutasításként értelmez. Szorongása, hogy elszakad a felnőttől, hatalmasra nő, ahogy a figyelemigénye is. Csak a felnőtt képes megtörni ezt a kört. A kulcs, hogy a gyereknek ne azt a figyelmet adjuk, amit kér, hanem azt, amire szüksége van. „Ne tévesszük össze a gyereket a tüneteivel” – írja Erik Erikson pszichoterapeuta. A felnőttek

részéről az a legjobb, ha egy figyelemhiány zavarral élő gyermekkel szemben az együtt érző kíváncsiság attitűdjét veszik fel. Az együttérzés annak a gyereknek szól, aki az oly gyakran pusztán visszataszítónak tűnő viselkedés felszíne alatt szorongástól és érzelmi sérülésektől szenved. A kíváncsiság, ha őszinte és nyílt, rávezet bennünket arra, hogy megpróbáljuk kitalálni, milyen üzenetet akar számunkra közvetíteni az adott viselkedéssel – miközben az számára még rejtettebb, mint számunkra. Az együtt érző kíváncsiság segíthet nekünk a figyeleméhség kódolt nyelvének feltörésében. Amikor a gyereken erőt vesz a legyűrhetetlen figyeleméhség, a szülő tartózkodóvá és frusztrálttá válhat. Csapdában érezheti magát. Hiszen már órák óta vele játszik, segített neki kitakarítani a szobáját, olvasott neki, és végighallgatta a gyerek előadásait. Úgy érezheti, hogy az adott pillanatban már nem tud többet adni, és mégis, a gyerek még többet követel. A szülő ekkor felhívja a gyerek figyelmét arra, hogy már mennyi figyelmet fordított rá. A gyerek ezt vitatja, mire a szülő még erősebben igyekszik meggyőzni. „Sosem akarsz velem játszani” – mondja a gyerek sértetten és dühösen. Hogyan lehet ezt értelmezni? „Attól félek, hogy nem akarod, hogy itt legyek, és amikor szorongok, nem tudom, mit kezdjek magammal” – a gyerek valójában ezt mondja. Ezt a tudattalan meggyőződést az ember nem tudja azzal megcáfolni, hogy vitatkozni kezd a gyerekkel, és rámutat, hogy micsoda tévedésben leledzik. Minél erősebben próbáljuk meggyőzni, annál nagyobb megerősítést nyer egy másik alapvető meggyőződése, hogy senki sem érti meg őt, és hogy talán senki sem akarja. A figyelemhiány zavarral élő gyermek állandó „idenézz”-mániája fárasztó, kielégíthetetlen, és épp ezért kudarcra ítélt. Olyan telhetetlen éhséget jelenít meg, amely akkor sem elégíthető ki, ha eléri a legközvetlenebb célját. Hiába kap meg a gyerek bármit a felnőttel való érzelmi kapcsolatában, miután azt ő kérte: ilyenkor ugyanis már képtelenség kielégíteni. Éppen úgy, ahogy a feltétlen elfogadás esetében, a gyereknek nem lenne szabad destruktív cselekvésekkel, állandó figyelemfelhívással vagy jó kislányos/jó kisfiús alkalmazkodással állandóan a figyelem felkeltésén fáradoznia. Ezt a figyeleméhséget akkor tudja a szülő enyhíteni, ha minden lehető alkalmat megragad arra, hogy pontosan olyankor fordítson figyelmet a gyerekre, amikor ő maga nem követeli azt. „A gyereket jól kell lakatnunk figyelemmel, teli kell tömnünk, hogy a fülén jöjjön ki” – mondja Gordon Neufeld fejlődéspszichológus. Ha sikerül felszámolnunk a figyeleméhséget, a „csak a figyelmet akarja magára vonni” viselkedés alábbhagy. Ahogy a gyerek bizalma megnő a kapcsolat iránt, és megnő az önbizalma, gyengülni fognak a korábbi viselkedési minták motivációi. A szülőnek tudnia kell kedvesen, de határozottan nemet mondania akkor, amikor nem tud eleget tenni a gyerek csillapíthatatlan követelődzésének. „Arra most egyszerűen nincs időm” – mondhatja ilyenkor. Vagy: „most azt nem tudom megtenni”. A kijelentés kizárólag a szülőre vonatkozik, és nem tartalmaz ítéletet sem a gyerekre, sem a kérdéses tevékenységre vonatkozólag. A legfontosabb szó azonban ebben a mondatban a kedvesség. A problémát sokszor nem a felnőtt jogos elutasító válasza okozza, hanem az a büntető ingerlékenység, amelybe az elutasítást becsomagolják. A gyerek minden egyéb követelődzéséhez hasonlóan, a figyelem követelése mögött is tudattalan érzelmi éhség húzódik meg. A szülő jogosan utasíthatja el a gyermek figyelem (vagy bármi egyéb) iránti igényét esetenként, ahogy a boltban is teszi a cukorka kapcsán, de semmi értelme nincs azt várnunk, hogy ezt a döntésünket a gyerek megértse vagy örüljön neki. Az érzelmileg sérült gyereket minden egyes visszautasítás személyére irányuló elutasításként érint, még akkor is, ha a szülőnek ilyesmi a szándékában sincs. Na most, ha ilyen esetekben a szülő hagyja, hogy a gyerek reakciójára adott reakciója rideg és büntető legyen, a gyerek szorongása önbeteljesítő jóslattá válik. Számos helyzetben helyes és megfelelő, ha a szülő nem enged a gyerek követeléseinek. A legfontosabb az, hogy a figyelem vagy bármi egyéb iránti kérés visszautasítását vádaskodás és megszégyenítés nélkül fejezzük ki. Ha előre látjuk a gyerek reakcióját, megértjük annak forrásait, és nem szégyenítjük meg

érte, akkor végül megtanulja elfogadni a visszautasítást. Ha a gyerek haragját és frusztrációját együttérzéssel viseljük, akkor gyakran továbblép, és elszomorodik a vágyott dolog visszautasítása miatt, vagy mert abba kell hagynia valamit, amit éppen nagy kedvvel művel. Ilyen pillanatokban mi is továbbléphetünk, és a szomorúságát együttérzéssel fogadhatjuk, amitől a gyerek a visszautasítás ellenére úgy érzi, hogy megértik és támogatják. Végül, a gyerek figyelemigényét figyelembe véve a szülőknek gondosan kell megválasztaniuk életstílusukat. Egy korábbi fejezetben említettem, hogy gyermekeim kiskorában milyen munkamániás voltam, és milyen észveszejtő tempóban éltem. Szinte kivétel nélkül ugyanezt az életmódot látom minden olyan családban, amely figyelemhiány zavarral élő gyerekének kivizsgálása céljával felkeres. Gyakran mindkét szülő rengeteget dolgozik. A reggel rohanás, rohanás és rohanás, és az este is ugyanaz. A szülők kimerülten érnek haza, és ekkor kellene teljes erőbedobással kielégíteniük a gyermekük érzelmi és fizikai szükségleteit, aki esetleg egész nap nem is találkozott velük. És ha ez még nem lenne elég, az ilyen szülők gyakran más feladatokat is magukra vállalnak: iskolai bizottságokban vesznek részt, jótékonysági vásárt szerveznek, különféle tanfolyamokra járnak stb. Ezek a munkán kívüli tevékenységek fokozzák a szülők stresszterhelését és elfoglaltságait, és csökkentik a gyerek iránti türelmüket. Még a gyerekre szánt időben is a napi eseményeken és a tennivalókon jár az eszük. Kutatások azt mutatják, hogy sok szülő nem több mint napi öt perc értelmes időt tölt együtt a gyerekével. Ha ezt a csipetnyi időt szeretnénk növelni, akkor a szülőknek teret kell nyerniük, amihez át kell gondolniuk életmódjukat. A társadalmi-gazdasági trendek erőteljesen fokozzák a gyerekek figyeleméhségét. Az Egyesült Államok Gazdaságpolitikai Intézete szerint ma az átlagos éves munkaidő 158 órával hosszabb, mint három évtizeddel ezelőtt volt. „Egy teljes hónappal többet dolgozunk ma ahhoz képest, amit 1969-ben teljes munkaidős állásnak tartottak! Ez valóban rendkívüli” – írja Edward L. Deci pszichológus.11 Ilyen környezetben várható, hogy sok gyerek keresni fogja a figyelmet – keresni fogja, de nem találja. Lehet, hogy a szülőknek meg kell változtatniuk az életmódjukat, és fel kell adniuk néhány tevékenységet, ha azok a figyelemhiány zavarral élő gyermekük számára elérhetetlenné teszik őket. Ez jelentheti azt, hogy a barátoknak és a kollégáknak nemet kell mondani, de azt is, hogy fontos és az ember szívéhez közel álló tevékenységekkel is fel kell hagyni. Sokat kell pótolnunk, hiszen a gyermek már eddig is sérült a figyelem hiányától. Emellett egy gyenge önszabályozási képességgel bíró gyerek nehezen tud nyugodt maradni hiperaktív környezetben. Sokunk számára valódi szenvedés, ha fel kell adni bizonyos tevékenységeket, ám gyerekeink fejlődésének szempontjából busásan megtérül a lemondás. A figyelemhiány zavarral élő gyermek gyógyulásának ez nélkülözhetetlen feltétele lehet. 2. mítosz: A gyerek szándékosan idegesíti a felnőttet „Istenemre mondom, egyszerűen ki akar hozni a sodromból” – bizonygatta nekem egy tízéves kisfiú apja. Sok szülő ezt meggyőző magyarázatnak találja az idegesítő viselkedés motivációjára. Első ránézésre egész ésszerűnek látszik: mivel sok figyelemhiány zavarral élő gyermek nagyon intelligens, és lévén hogy rengetegszer mondták már nekik, hogy ezt vagy azt ne tegyék, úgy tűnhet, hogy helytelen viselkedésük tudatos és célszerű. De szerencsére nem: a gyerekek nem ilyen fortélyosak, és nem is ilyen rossz szándékúak. Olyan hiba ez, amelyet sokan elkövetünk a másokkal való kapcsolatunk során, legyen az házastárs vagy gyerek, ismerős vagy idegen: azt hisszük, hogy értjük a másik tettei mögött húzódó szándékokat. Ezt a tévhitet bizonyos pszichológusok „intencionális gondolkodásnak” nevezik.

David Freeman családterapeuta egy az intimitásról és a kapcsolatokról tartott előadását azzal zárta, hogy ha egyetlen dolgot kellene választania, amiről azt reméli, hogy a hallgatósága nem felejti el, az az lenne, hogy legyenek tudatában annak, hogy az ember nem ismeri a házastársát és a gyerekeit. Azt hihetjük, hogy tökéletesen értjük, hogy miért cselekszenek így vagy úgy, miközben a valóságban elképzeléseink semmi mást nem fejeznek ki, mint saját szorongásainkat. Minden olyan alkalommal, amikor valamilyen motivációt tulajdonítunk valakinek, úgymint „ezt azért teszed, mert…”, sutba vágjuk a kíváncsiságunkat, és feladjuk az együttérzésünket. Annak, aki tud, immár nincs mit tanulnia, letett a tanulásról. „A kezdő elméjében rengeteg lehetőség lakozik – a szakemberében csak néhány” – mondta Szuzuki Sunrjú zen tanító. Amikor a figyelemhiány zavarral élő gyerekhez közelítünk, jó, ha tudjuk, hogy kezdők vagyunk. A gyerekekkel való kapcsolattartás során az intencionális gondolkodás csak akadályoz bennünket abban, hogy a gyereket annak lássuk, aki. Sőt, a gyerekeinknek kinyilvánított ítéleteink a saját magukról kialakított ítéleteikké válnak, amelyeket felnőtt életükben is hordoznak majd. „Rossz gyerek voltam” vagy „mindig valami rosszaságon törtem a fejem” – a figyelemhiány zavarral élő felnőttek gyakorta jellemzik gyerekkori önmagukat ilyen mondatokkal. A gyerek előbb vagy utóbb – akármennyire is tiltakozzon az ellen – a szülő negatív véleményén keresztül látja majd magát. A figyelem diszfunkcionális hajszolása a figyelemhiány zavarral élő gyermek viselkedésének több jellemzőjéért felelős. A gyenge önszabályozás és a gyenge impulzuskontroll szintén sok viselkedésformáért felelős csakúgy, mint a tudatalatti szégyen, düh vagy szorongás. Ám mindezek nem a rosszakarat, hanem a sérülékenység és fájdalom kifejeződései. És még ha egy-egy adott alkalommal valaki tudatosan kárt is okoz, nekünk továbbra is meg kell őriznünk az együtt érző érdeklődés szellemét. „Miért akarna egy gyerek bárkinek kárt okozni?” – ha előítéletek nélkül tesszük fel magunknak ezt a kérdést, termékeny alapja lehet a vizsgálódásunknak. „Mi történt ezzel a gyerekkel, mitől lett ilyen? Mi történik az életében, ami miatt ilyesmit tett?” Rengeteget tanulhatunk, ha tudjuk, hogy nem tudunk. 3. mítosz: A gyerek szándékosan manipulálja a szülőt Az intencionális gondolkodás kategóriájába tartozik az az elképzelés is, hogy a gyerek manipulál és irányít minket. Nézzük meg közelebbről ezt a széles körben elterjedt tévképzetet is, amely szintén nagyon negatív fénybe állítja a figyelemhiány zavarral élő gyerekeket. Egyetlen gyerek sem manipuláló vagy irányító természetű születésétől fogva. Az a gyerek, aki hajlamossá válik mások manipulálására vagy irányítására, azt gyengeségből, nem pedig erőből teszi. A manipuláció és a mások irányítására való törekvés tudattalan szorongásokra adott válasz. Az igazán erős személyiségben nincsen annyi félelem, hogy kénytelen legyen a környezetét minden szempontból irányítani és ellenőrizni. Mivel a felnőtt-gyermek kapcsolatokban mindig a gyerek a gyengébb fél, természetes, hogy esetenként ő akar irányítani. „Nem tudom, hogy miért szoktuk ezt felróni a gyerekeknek. A legnevetségesebb dolog, amit mondhatunk, hogy »a gyerekem manipulálni akar«. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a víz vizes. Természetes, hogy a gyerekek szeretnék, hogy az ő akaratuk érvényesüljön, és sokszor ezt csak úgy tudják elérni, ha erre ráveszik a felnőttet” – írja Gordon Neufeld pszichológus. Vannak gyerekek, akik másoknál jobban támaszkodnak a manipulációra és irányításra. Ha képesek vagyunk megőrizni érdeklődésünket, akkor fel tudjuk fedezni a gyerek manipulációszükségletének okát. A manipuláció alatt mások finom és rejtett, szükség esetén tisztességtelen befolyásolását értjük olyan célok érdekében, amelyeket őszintén nem tudnának elérni. Ezzel a módszerrel hatalommal bíró emberek is élhetnek, ám csak akkor, ha morálisan gyenge a pozíciójuk, mint amikor például a kormány egy igazságtalan háború támogatására szeretné rávenni az embereket. A gyerekeknél a

manipuláció csak azért fordul elő, mert a gyerek azt tapasztalja, hogy szükségleteinek vagy vágyainak nyílt kifejezésével nem feltétlenül talál megértésre. Az is lehet az oka, hogy egy érzelmileg sérült gyerek képtelenné válik valódi igényeinek kifejezésére. Ha hiányzik a teljesen megbízható kötődés érzése, akkor olyan dolgok megszerzésével próbálja ezt kompenzálni, amelyeket a felnőtt világ – talán nagyon is helyesen – nem akar megadni neki, mint például egy újabb drága játék vagy egy alkalmatlan időben kért újabb cukorka. Természetesen attól nem gyógyulna meg a gyerek, ha a felnőtt az ilyen követeléseknek és praktikáknak engedne, de attól sem, ha a felnőtt a gyerek viselkedésében látná az elsődleges problémát. A túlzott manipuláció, irányítás és főnökösködés egyszerűen egy érzékeny és szorongó kisgyermek diszfunkcionális és önmagát pusztító, szerzett jellemvonása. Ezek a tulajdonságai is a környezettel való interakcióban formálódtak ki, ezért vissza is fejlődhetnek, ha a környezet megértővé, dédelgetővé és támogatóvá válik. 4. mítosz: A figyelemhiány zavarral élő gyermek viselkedése a felnőtt feszültségének és haragjának oka A harag, a szorongás és a kétségbeesés egyaránt normális érzelmi állapot. Mindannyian ismerjük őket, a saját élettörténetünkre és vérmérsékletünkre jellemző mértékben. Tapasztalat hatására kialakult állapotok. Erős a kísértés, hogy mindig valaki mást hibáztassunk értük. A figyelemhiány zavarral élő gyerek szülei gyakorta érzik magukat haragosnak, ingerültnek. A szülő sürgeti a gyereket, az pedig megmakacsolja magát, és esetleg még mond valami sértőt is. A szülő dühbe gurul, és azt képzeli, hogy a dühét a gyerek viselkedése okozta. A gyereket nem a tettei miatt fenyítik, hanem a felnőtt szülőben keltett kellemetlen érzések miatt. Valójában azonban a gyerek nem lehet a felnőtt dühének oka. Lehet, hogy óvatlanul rátapintott a dühmechanizmus nyomógombjára, ám nem felelős sem a düh kialakult mechanizmusáért, sem pedig az indítógombért. A szülőben azok már a gyerek megszületése előtt kialakultak. Lehet, hogy a gyerek nem együttműködően viselkedik, ám a düh egyedül a szülőhöz tartozik. Ez csak a számos különböző alternatíva egyike, amellyel a szülő a gyerek halogatására és ellenállására reagálhat. És valóban, amikor később végiggondolja a jelenetet, ráébred, hogy a dühe erősen túlzó volt az ingerhez képest. Egy másik napon esetleg, amikor például jobban kialudta magát, teljesen másképpen reagálna – nem durva türelmetlenséggel, hanem enyhe bosszankodással, sőt talán humorral. A szülőknek ismerniük kell saját érzelmi reakcióik széles tárházát a funkcionálisaktól egészen a diszfunkcionálisnak nevezhetőkig. Ennek tudatában ugyanis sokkal kevésbé fogják azt hangoztatni, hogy a gyerek a felelős az érzéseikért, függetlenül attól, hogy épp mit vagy mit nem csinált. Hatalmas érzelmi terhet vehet le a gyerekek válláról, ha a szülők megtanulják megérteni a saját érzelmi reakcióik okait és forrásait. Nehéz dolog megérteni, hogy a reakcióinknak nem a másik ember az oka, annyira automatikus módon kapcsoljuk össze a saját érzéseinket a másik tetteivel. A következtetés olyan természetes! Amikor gyerekek voltunk, valóban mások miatt éreztünk így vagy úgy – attól függően, hogy hogyan bántak velünk. Hogy ez felnőttként milyen mértékben marad igaz ránk, az jól mutatja, hogy az önszabályozásunk kifejlődése milyen mértékben sikerült. Egy egyszerű példa erre, hogy miként reagál az ember, ha valaki véletlenül a lábára lép egy zsúfolt buszon. Az ember kedvesen, de dühösen is szólhat a másikhoz, vagy ha félénk, esetleg meg se szólal. Habár az inger mindhárom esetben azonos, a reakció nem az inger, hanem az elme adott állapotának függvénye. Még egy ember is másként reagál ugyanarra az ingerre az egyik vagy a másik pillanatban, úgyhogy az ingert nem nevezhetjük az adott reakció okának. Nem hibáztathatjuk a ravaszt a puska elsüléséért. És bármennyit nyomkodhatjuk a ravaszt, a puska nem fog elsülni, ha nincs betárazva. Az a szülő, aki megtanulja saját magát gondosan megfigyelni, rájön, hogy sok helyzetben a

problémákat nem a gyerek tettei okozzák, hanem annak a szorongásnak a mértéke, amelyet a felnőttben kiváltanak. Amikor a gyerek „rosszalkodik”, a felnőtt reagálhat érdeklődéssel, megpróbálhatja megérteni, hogy pontosan milyen üzenetet is akar az értésére adni, és ettől sokkal hatékonyabb lehetne a reakciója is. Amikor ehelyett szülőként elönt minket a szorongás, akkor azonnal irányítani akarjuk a gyerek viselkedését, azaz a gyereket. 5. mítosz: A figyelemhiány zavarral élő gyerekek lusták A figyelemhiány zavarral élő gyerekek közmondásos „lustasága” mögött szintén érzelmi fájdalom rejtőzik. Ha meggondoljuk, mit is jelent a „lusta” kifejezés, ráébredünk, hogy nem magyaráz meg semmit. Csak egy negatív bélyeg, amelyet azokra ragasztunk, akik nem akarják azt tenni, amit mi akarunk tőlük. Amikor az úgynevezett lusta ember őt érdeklő és izgató feladatokkal szembesül, kirobbanó energiával lát munkához. Úgyhogy a lustaság és a halogatás nem egy-egy ember szilárd személyiségjegyei, hanem a világgal való kapcsolatának módjai, amelyek forrása és gyökere viszont a család, amelyben felnőtt. Egy kétségbeesett házaspár beszámolt arról, hogy a tizenkét éves fiuk milyen felháborodással és méltatlankodással reagált arra a kérésükre, hogy vegye ki a részét a házimunkából, és legyen szíves kipakolni a mosogatógépből. „Mindig mindent nekem kell megcsinálni” – válaszolta. A valóság persze az volt, hogy a szülőknek könnyebbnek tűnt a sziklából vizet fakasztani, mint hogy fiukat rávegyék, hogy elvégezzen valamit. Csak annyit értek el, hogy megnyerhetetlen szócsatákat vívtak vele, vagy egyszerűen feladták. Ez a gyerek is kódolt nyelven beszélt, amelyet az együtt érző kíváncsiság alkalmazásával meg lehetett volna fejteni. „Már csecsemőkoromtól fogva rengeteget kellett dolgoznom a veletek való kapcsolatomért – mondta a gyerek. – Belefáradtam. Többé nem akarok olyan munkával foglalkozni, amit nektek kellene elvégeznetek.” A megoldás nem az, hogy a szülők erővel vagy megvesztegetéssel próbálják elérni fiuk együttműködését, hanem az, hogy ezt az érzelmi újrakapcsolódás révén teszik. Amikor megtették, a fiú sokkal segítőkészebbé vált. Végül már szinte egyáltalán nem volt szükség rá, hogy figyelmeztessék. A szülők ezt azzal érték el, hogy képessé váltak a kód értelmezésére. Amikor pedig megértették a fiuk üzenetét, sokkal támogatóbbá váltak az ő szükségleteivel kapcsolatban, és kevésbé voltak megrettenve a kötelességei iránti látszólagos érdektelensége miatt. Olykor a gyerek automatikus ellenállását értelmezik lustaságként. A figyelemhiány zavarral élő gyerek nevelésének valószínűleg az a legkimerítőbb és legfrusztrálóbb aspektusa, hogy szinte rutinszerűen negatív és elutasító módon reagál a szülők minden igényére, elvárására vagy javaslatára. Ennek az ellenállásnak fontos célja van, és egy fontos történetet mond el. Ezt is meg kell értenünk.



HUSZADIK FEJEZET

A dacos gyerekek: az ellenkezés …akarni pedig akarhat bárki bármit tulajdon érdekei rovására is, sőt néha határozottan kell is akarnia… A tulajdon önálló, szabad akarata, a tulajdon szeszélye, ha az akár szörnyű is, a tulajdon fantáziája, ha néha az őrületig felhevül is… Az embernek csupáncsak önálló akarat kell, bármibe kerül is, bármire vezet is. F. M. Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból (Makai Imre fordítása) Stevent, egy nagyvállalat harmincnyolc éves munkaügyi alkalmazottját kivizsgálásra küldték hozzám figyelemhiány zavar gyanújával. Kreatív személyiségnek tartották, aki munkájába eredeti és innovatív gondolatokat vitt. Jól tudott tárgyalni, képes volt minden helyzetet újabb és újabb szemszögből megvizsgálni, és ezzel új lehetőségeket tárt fel, akkor is, amikor a többiek elakadtak. „Olyan dolgokat tudok megtenni, amelyek másnak eszébe sem jutnak, de úgy érzem, hogy sokkal többre lennék képes” – mondta. Időnként impulzív módon olyan problémákat és feladatokat is magára vállalt, amelyek felkészültségén és döntési lehetőségein is kívül estek. Ez a kockázatvállalási hajlama több alkalommal a katasztrófa szélére sodorta őt is, a vállalatot is. Levelemben ezt írtam a háziorvosának: „Steven bátorságának, leleményességének és kreativitásának, valamint a jó szerencsének köszönhető, hogy a munkájához való eredeti és sajátos viszonya eddig nem járt katasztrofális következményekkel.” A figyelemhiány zavar diagnózisa ebben és minden egyéb összefüggésben is magától értetődő volt. Amikor az életéről beszéltünk, Steven egyetlen dolgot bánt igazán. Gyerekkorában és serdülőkorában kivételesen tehetséges zenész volt. Sokan gondolták róla, hogy nemzetközi szólókarrier előtt áll. Tizenhat éves korában azonban abbahagyta a hangszertanulást – klarinétozott –, sőt a zenével is leszámolt. Ezt írtam jegyzeteimben a találkozásunkról: Mindkét szülője művész hajlamú volt. Az anya színész, az apa tehetséges zenész. Steven maga is korán kezdett zenélni, és úgy tűnik, hogy klarinétosként kiugróan tehetséges volt, már serdülőkorában meghívták a Nemzeti Ifjúsági Szimfonikusokhoz. Abban az időben nagy jövőt jósoltak neki. Tizenhat éves korában abbahagyta a klarinétozást, aminek az oka elmondása szerint az apja iránti gyűlölet és dac volt, aki erővel vette rá a gyakorlásra, és ha ellenállt, megverte. Napi négy órát kellett gyakorolnia. Továbbra is szereti a klasszikus zenét, és mélyen megbánta, hogy nem folytatta zenei tanulmányait. Steven hosszú ideig önfejűségnek és szörnyű hibának tartotta, hogy otthagyta a zenei pályát. „A legostobább dolog volt, amit valaha tettem” – mondta. Meglepte, hogy nem értettem vele egyet. „Ez volt az egyik legszükségszerűbb dolog, amit valaha tett – mondtam. – Ha az adott körülmények között folytatta volna a karrierjét, akkor teljesen megadta volna magát az apjának. Pszichológiailag nem élte

volna túl.” A hibát, ha beszélhetünk ilyesmiről tudatos tettként, nem a fiú, hanem az apa követte el. A fiával szemben alkalmazott erő ellenerőt váltott ki, ami végül ahhoz az impulzushoz vezetett, amely Stevent épp az apja szándékaival ellentétes pályára állította. Sajnos ez egyúttal Steven érdekével is ellenkezett, és valószínűleg épp ellentétes döntést hozott azzal, amit akkor hozott volna, ha valóban szabadon választhatta volna meg a pályáját. Ám nem rendelkezett ezzel a szabadsággal. Steven nem cselekedett, ami autonómiát feltételez, hanem reagált, ami pszichológiai alávetettségét fejezte ki – nem az apjának volt alávetve, hanem azoknak a tudattalan önvédelmi mechanizmusoknak, amelyeket az apjával szemben épített fel magában. A zenével való szakítás nem akaratlagos volt, hanem a vancouveri fejlődéspszichológus, Gordon Neufeld által ellenakaratnak nevezett jelenség fejeződött ki benne.{3} Akarat és ellenakarat fogalmának megértése elengedhetetlen a sikeres neveléshez. Az ellenakarat megértése különösen fontos a figyelemhiány zavarral élő gyermekek szülei számára, és a figyelemhiánnyal élő felnőtt önmegismeréséhez is. A figyelemhiány zavarral élő gyerekeket gyakran nevezik csökönyösnek, dacosnak, tiszteletlennek, szemtelennek és „rossznak”. Szinte mindig „akaratosnak” is tartják őket. A szülők attól félnek, hogy a nehézségek a gyerek valamely mélyen húzódó személyiségvonásában gyökereznek, amely a gyerek későbbi kibontakozását majd gátolni fogja. Az igazság azonban ennél bonyolultabb, és sokkal több teret hagy az optimizmusra. Az ellenkezés nem magától kezdődik. Definíció szerint mindig valamivel szemben alakul ki. Nem a gyerek különálló jellemzője, hanem a felnőtt világhoz való viszonyának egyik aspektusa. A felnőttek képesek megváltoztatni ezt a viszonyt, ha megváltoztatják a benne játszott szerepüket. A figyelemhiány zavarral élő gyerekeknek szinte nincs is voltaképpeni akarata, ha ezen azt a képességet értjük, hogy egy személy tudja, hogy mit akar, és képes ehhez a célhoz a kudarcok, nehézségek és zavaró impulzusok ellenére is ragaszkodni. „De az én gyerekemnek erős akarata van” – mondja erre sok szülő. „Ha egyszer úgy dönt, hogy akar valamit, akkor addig erősködik, míg vagy fel nem adom, vagy nagyon dühös nem leszek.” Ám ez a leírás valójában nem az akaratra vonatkozik – hanem merev ragaszkodásra, valamilyen vágyba való kényszeres belekapaszkodásra. A kényszeresség a kitartást tekintve keltheti az akarat benyomását, ám valójában nincs bennük semmi közös. A kényszer ereje ugyanis a tudattalanból táplálkozik, és irányítja az egyént – míg a valódi akarattal bíró személy képes kordában tartani a szándékait. A gyerek ellenkezése nem az akarat kifejeződése. Valójában az akarat hiányát jelöli – ez pedig a személyt csak reakcióra teszi képessé (lásd Steven esetét), ám szabad és tudatos döntéshozatali folyamatokból táplálkozó szabad tettekre nem. Az ellenakarat egy olyan személy automatikus ellenállása, akinek a szelférzése nem fejlődött ki teljes mértékben. Az ellenakarat reflexív és gondolkodás nélküli ellenkezés a másik akaratával szemben. Olyan természetes, ám éretlen ellenállás, amely az irányítottságtól való félelemből táplálkozik. Az ellenakarat mindenkiben megjelenik, akiben még nem fejlődött ki az érett és tudatos saját akarat. Habár egész életünk folyamán aktív maradhat, normális esetben a legdrámaibb formában előbb a totyogókorban jelentkezik, majd ismételten a serdülőkorban. Sokaknál – és a figyelemhiány zavarral élő gyerekek elsöprő többségénél – olyan elhúzódó, folyton jelen lévő erővé válik, amely még felnőttkorban is aktív marad. Rettenetesen megnehezíti a személyes kapcsolatokat, akadályozza az iskolai teljesítményt és a munkahelyi előmenetelt. Az ellenakarat számos formában megjelenhet. Egy figyelemhiány zavarral élő gyerek szülője ezeket jól ismeri. A legnyilvánvalóbb eset az, amikor nyelvileg megfogalmazott ellenállásként jelentkezik: a „nem”-ek, a „nem akarok”-ok, az „úgysem tudsz rávenni”-k váltakoznak a végtelen vitákkal, és a szülő minden javaslatával szemben ott a válasz, „nem te mondod meg, hogy mit csináljak”. Az ellenakarat pszichológiai immunrendszerként működve minden olyan dolgot távol tart

a gyermektől, ami nem tőle magától származik. Ez lép működésbe, amikor a négyéves kezét a fülére tapasztja, hogy ne hallja a szülő hangját, vagy amikor az idősebb gyerek egy dühös „belépni tilos!” táblát tesz az ajtajára. Ez mutatkozik meg a kamasz testnyelvében is: mogorva pillantásában, vállrándításaiban. Vannak felnőttek, akik ezektől dühbe gurulnak, ahogy azt a szülők és tanárok „majd mindjárt letörlöm a képedről azt az önelégült vigyort” szavajárása jól mutatja. Az ellenakarat passzivitás formájában is jelentkezhet. Minden olyan szülő, aki figyelemhiány zavarral élő gyereket nevel, ismeri annak az intenzív frusztrációnak az érzését, amikor az idő szorításában hiába próbája sietségre bírni a fiát vagy a lányát. Minél jobban szorong a szülő, és minél inkább szorongatja, a gyerek láthatólag annál jobban lassul. A passzivitás az ilyen gyerekek némelyikének szinte már második természetévé válik, bár megfigyelhető, hogy milyen sebesen képesek elvégezni azokat a feladatokat, amelyekre motiváltak. A passzivitás, amelyet mások lustaságnak neveznek, erős belső ellenállásról tanúskodhat. Az ellenakarat természetes hajlam, és távolról sem jelenti azt, hogy a gyerekkel bármi gond lenne. Nem arról van szó, mintha a gyerek csinálná ezt; inkább megtörténik vele, semhogy ő kezdeményezné. Ugyanolyan mértékben lehet meglepő a gyerek számára is, amikor jelentkezik, mint a szülő számára. „Ez tényleg egyszerűen csak egy ellenerő – mondja Neufeld. – Az ellenakarat dinamikája egy egyetemes alapelv megjelenése. Ugyanez az alapelv jelen van a fizikában is, ahol a világegyetem egyben tartásáért felel: minden centripetális erő jelentkezésekor megjelenik egy centrifugális erő is; minden erőnek van egy ellenereje.” Mint minden természeti jelenség és a gyerek életének minden állomása, az ellenerő is pozitív célt szolgál. Először a totyogónál jelentkezik, hogy segítsen az individuáció feladata során, amikor elkezd leválni a szüleiről. Lényegében a gyerek egy „nem”-ekből álló falat húz fel. E fal mögött fokozatosan sajátítja el, hogy mit szeret és mit nem, mivel vannak ellenérzései és mit kedvel, anélkül hogy elborítaná a szülő akaratának sokkalta hatalmasabb ereje. Az ellenakaratot hasonlíthatjuk ahhoz az alacsony kis kerítéshez, amellyel a palántákat körülkerítjük, nehogy megegye valaki. A sérülékeny kis palánta ebben az esetben a gyerek akarata. Védőkerítés nélkül elpusztulna. A serdülőkorban az ellenakarat ugyanezt a célt szolgálja, segít a fiatal személynek meglazítani a családtól való pszichológiai függés kötelékeit. Akkor jelenik meg, amikor a szelf érzésének elő kell bújnia a család bábjából. Védekezőmechanizmus, amely a törékeny és fenyegetett szelférzést védelmezi. A szülők elvárásainak és követeléseinek távol tartásával az ellenakarat segít helyet csinálni a gyerek saját maga teremtette motivációinak és preferenciáinak kifejlődéséhez. Ahhoz, hogy kitaláljuk, mit akarunk, először is szabadon kell tudnunk nem akarni. „Az ellenakarat távolról sem valami aljas dolog, hanem természetes jelenség, amelynek az a végső célja, hogy különálló személlyé váljunk – mondja Neufeld. – Az ellenakaratot, annak dinamikáját nem szabad azonosítanunk magával a gyerekkel. Ez nagyon fontos. Nem a személyt kezdjük megismerni, amikor az ellenállásával szembekerülünk. A természet alakította ilyenné a gyerekeket. Valójában a természetnek van ezzel célja, és nem a gyereknek.” Az ellenakarat megértése azért különösen fontos a figyelemhiány zavar kapcsán, mert az érintett gyerekek rendkívül érzékenyek, és a külső ingerek rájuk erőteljesebb hatással vannak, mint az átlagra. Bármilyen erő vagy nyomás – a jó szándéktól függetlenül – a figyelemhiány zavarral élő totyogóban, gyerekben vagy tinédzserben hatalmasra nagyítva, óriási intenzitású ellenakaratot fejleszt ki. A figyelemhiány zavarral élő gyerek erősen hajlamos olyan viselkedésre, amely helytelenítést és kontrollálási kísérletet vált ki a szülőből. A helytelenítés viszont a gyermek bizonytalanságát és a kérdéses viselkedést tovább fokozza, a szülő ellenőrzési és irányítási kísérletei pedig elmélyítik a gyerek automatikus ellenállását. A figyelemhiány zavar esetén az érzelmi túlérzékenység a pszichológiai fejlődés elmaradásával párosul. Pszichológiailag minél gyengébb a gyerek – vagy a felnőtt –, annál automatikusabb és merevebb lesz az ellenakarat válasz. Az erős tudattalan védelmi mechanizmus gyenge és fejletlen

akaratot feltételez, és ez fejeződik ki a figyelemhiánnyal élő személy belsőnek tűnő – ám csakis tűnő – ellenkezésében. Csakis azért olyan erős a védelmi mechanizmus, mert folyamatos a fenyegetettség, a fenyegetettség oka pedig az, hogy a gyerek szelfje nem fejlődött ki kellőképpen. A probléma gyökere tehát nem az, hogy a gyerek túl erőteljes, hanem az, hogy a szelf belső magját alkotó valódi akarat fejletlen. Ez az oka annak, hogy a csökönyös, akaratos stb. kifejezés valójában nem az erős akaratot jelzi, hanem az akarat hiányát. Egy érzelmileg magabiztos személynek nincs szüksége arra, hogy automatikusan ellentétes pozíciót vegyen fel. Képes ellenállni mások irányítási törekvéseinek, ám nem olyan mereven és védekezően teszi ezt. Ha valamit ellenez, akkor az a saját preferenciáinak erőteljes érzéséből táplálkozik, és nem önkéntelen reflexként jelentkezik. Az a gyerek, akit nem az ellenakarat irányít, képes rá, hogy a szülők tanácsát és véleményét ne értelmezze automatikusan irányítási kísérletként. Saját értékeiről való meggyőződése sziklaszilárdan ül mélyen a pszichéjében, ez a szelfjének magja, úgyhogy semmi szüksége arra, hogy akaratát automatikusan védelmezze. „Képes leszek kitartani elhatározásaim mellett akkor is, ha meghallgatom, amit valaki más gondol, vagy olyasmit tenni, amit valaki más kér tőlem. Nem fogom elveszíteni az identitásomat, úgyhogy nem kell magamat állandó ellenállással védenem. Megengedhetem magamnak az együttműködést. Megengedhetem magamnak, hogy odafigyeljek” – biztosítja a belső hangja. Ezzel szemben a fejletlen szelffel rendelkező gyerek ellenakarata bőszen erősítgeti saját magát. A szülő ártatlanul azt javasolja, hogy a gyerek esetleg készítse el a házi feladatát, mire az automatikusan és harciasan így felel: „Mindig te akarod megmondani, hogy mit csináljak!” A figyelemhiány zavarral élő gyereknél az alulfejlett önszabályozási rendszerek megerősítik az ellenakarat reakciót. Mivel képtelen elválasztani az impulzust a tettől, az ilyen gyerek automatikus negatív válasza azonnal és drámai módon jut kifejezésre, amit a felnőtt világ általában szándékos durvaságként értelmez. Az ellenkezés miatti pimasz kirohanások szintén a figyelemhiány zavarral élő gyermek fejletlen és egydimenziós érzelemfeldolgozásának jelei. A csecsemőkre és totyogókra jellemző módon a figyelemhiány zavarral élő gyermekek is képtelenek saját magukról vagy másokról egyszerre két különböző képet az elméjükben megtartani. A még nem beszélő gyerek számára az „én” vagy boldog, vagy pedig nyomorúságosan elkeseredett. Anya vagy jó, vagy rossz. „Amikor egy tizenkét vagy tizennégy hónapos gyerek dühös lesz valakire, akkor egyáltalán nincs tudatában annak, hogy néhány pillanattal azelőtt még boldogan játszott ugyanazzal a személlyel – írja Stanley Greenspan. – Ha lenne fegyvere, akkor minden bűntudat nélkül lelőné. Tizenöt hónapos kor körül azonban kezd ébredezni benne a tudat, hogy egy kapcsolatban a bizalom és a biztonság képes együtt létezni a haraggal, és ez gyakran csillapítani kezdi hangulati kilengéseit.”12 Egy figyelemhiány zavarral élő gyerek (vagy felnőtt) számára azonban a dilemma mindig „minden vagy semmi”. Amikor harag ébred benne, a kötődés és a szeretet érzése semmivé válik. Mivel az ellenakarat a kötődéssel fordított arányban erősödik és gyengül, az elkeseredett és dühös gyerek az első pillanatban olyan érzelmi dühvel szegül szembe a felnőttel, amilyennel az ember az ellenségeihez viszonyul. A gyereknevelési szakirodalom sajnos hanyagolja az ellenakarat problémáját, mert a hangsúlyt túlnyomó részt a viselkedésre helyezik. Ha a cél az, hogy a gyerek meghatározott módon viselkedjék, akkor a büntetés, ígéret és jutalmazás nagyon jól működhet – egy ideig. Sajnos a figyelemhiány zavarral élő gyereket nevelő szülők legtöbbször ezekhez hasonló tanácsokat kapnak. Az ellenakarat – és a nevelés összes többi aspektusa – esetében sokkal okosabb a hosszú távú fejlődés célját szem előtt tartanunk. A hosszú távú cél a növekedés, és egy erős, egészséges szelférzés kialakítása. Az ellenakaratot akkor kezelik rosszul – mint az figyelemhiány zavar esetén történni szokott –, amikor a felnőttek nem értik meg, és valamilyen nyomás hatására megpróbálják tettlegességgel vagy érzelmi erőszakkal letörni. Az ellenakaratot az váltja ki, hogy a gyerek úgy érzi, jobban akarják, hogy valamit megtegyen, mint ő maga. Nemcsak akkor jelentkezik, amikor egyáltalán nem akarja az

adott dolgot, de akkor is, amikor szeretné, csak éppen nem annyira, mint a szülő. Sok szülő a saját kárán tanulja meg, hogy nincs jobb módszer a gyerek – például zenei – érdeklődésének kiölésére, mint ha gyakorlásra kényszerítjük enyhébb vagy brutálisabb eszközökkel (ahogy Steven apja tette). Az ilyesmi minden esetben kiváltja a gyerek ellenállását. A jutalmazás – amit pozitív kényszerítésnek nevezhetnénk – hosszú távon semmivel sem működik jobban, mint a fenyegetés, a büntetés vagy a negatív kényszerítés. A jutalmazásban a gyerek ugyanolyan mértékben érzékeli a felnőtt irányítási kísérletét, mint a büntetésben. A problémát nem a kényszerítés módja, hanem az okozza, hogy a gyerek kényszerítve érzi magát. Ezt kiválóan illusztrálta egy klasszikus vizsgálat, amelyet filctollakkal végeztek.13 Egy csapat gyerek közül kiválasztották azokat, akik szerettek filctollal rajzolni. Három csoportba sorolták be őket. Az egyik csoportnak semmilyen visszajelzést nem adtak, sőt azt sem mondták nekik, hogy rajzoljanak a filctollakkal. A második csoportot kismértékben jutalmazták. A harmadik csoportnak pedig azt mondták, hogy komoly jutalmat kapnak, és valóban kaptak is. Amikor egy idő múlva újra megvizsgálták őket, az a csoport mutatta a legkisebb érdeklődést a filctollak iránt, amelyik a legnagyobb jutalmat kapta, és azok a gyerekek érdeklődtek messze a legjobban a filctollak iránt, akik nem kaptak instrukciót. Az egyszerű behaviorista alapelvek szerint pont fordítva kellett volna történnie, ami jól mutatja, hogy a viselkedést előtérbe helyező megközelítések csak rövid távon eredményesek. A látszólagos anomáliát az a maradék ellenakarat okozta, amelyet a pozitív kényszerítés hagyott maga után. Egy párhuzamos kísérletben Edward Deci pszichológus két egyetemista csoportot figyelt meg egy olyan problémamegoldó játék közben, mely eredetileg mindnyájukat egyformán érdekelte. Az egyik csoportnak pénzjutalmat adtak minden esetben, ha megoldották a rejtvényt, a másik csoportot nem jutalmazták. A fizetés elmaradása után a korábban jutalmazott csoport sokkal nagyobb valószínűséggel hagyta abba a játékot, mint a kontrollcsoport. „A jutalmak fokozhatják bizonyos viselkedések valószínűségét, de csak addig, amíg a jutalom folyamatos. Ha nincs jutalom, nincs viselkedés” – jegyzi meg Deci.14 Láttuk, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyerekek gyógyításának legelső lépése az, hogy megerősítjük a szülőkkel való kapcsolatuk biztonságát. A kapcsolattal szembeni bizalom és biztonság érzésének növelését sokkal zökkenőmentesebben és a felnőtt számára sokkal kevésbé frusztrálóan végezhetjük, ha a szülők megértik az ellenakarat jelenségét, és minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy enyhítsék ezt a krónikus ellenkezést a gyermekben.



HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Az ellenakarat hatástalanítása Ha valamennyire is irányítás alá akarjátok vonni az embereket, ez lehetetlen. Képtelenek vagytok rá. Az emberek vezetésének legjobb módja az, ha arra bátorítjátok őket, hogy rosszalkodjanak csak. Akkor lesznek tágabb értelemben véve irányítás alatt. Adj juhodnak vagy tehenednek nagy, tágas rétet, hogy irányítani lehessen. Így van ez az emberekkel is: először hadd tegyék, amit akarnak, és csak figyeljétek őket. Ez a legjobb módszer. Ha nem vesztek tudomást róluk, az sem jó, sőt, az a legrosszabb módszer. A második legrosszabb az, ha irányítani próbáljátok őket. Az a legjobb, ha figyelitek, csak figyelitek őket, anélkül hogy irányítani próbálnátok. Szuzuki Sunrjú: A zen szellem, az örök kezdők szelleme (Halasy Sándor fordítása) Azok a szülők, akik nem értik az ellenakarat működését, azt hiszik, hogy az ellenkezés tisztán a gyerekből ered, mintegy az ő hatalmuk megkérdőjelezéseként és a korlátok feszegetéseként. Megkezdődik a hatalmi harc. Amikor ezek a konfliktusok gyakorivá válnak, az ellenakarat a gyerek automatikus reakciójává merevedik, és a szülő bármilyen elvárására aktivizálódik. A gyerek krónikus ellenakaratot fejleszt ki, ami megnehezíti és akadályozza a többi emberrel való kapcsolatát. Egyúttal krónikus lázadó pozíciót vesz fel minden hatalommal és szabállyal szemben – ahogy arról sok figyelemhiány zavarral élő felnőtt beszámol. Van azonban néhány mód a kapcsolatok ellenakarat-állóságának biztosítására – Gordon Neufeld fordulatát használva –, amelyek kifogják a szelet az ellenakarat vitorlájából. 1. A kötődés mindenekelőtt A kötődési kapcsolat fontossága ennek a könyvnek az egyik központi témája. Az ellenakarat jelentősen felerősödik, amikor a gyerek szülőjéhez való kötődése meggyengül, a kötődés megerősítése viszont csökkenti erejét. A gyerek sokkal kevésbé hajlik ellenkezésre azokkal szemben, akiknek a közelségére vágyik, akikkel szeret kapcsolatban lenni, mint azokkal, akikkel nézeteltérése van. 2. A behódolást ne tévesszük össze az önkéntes „helyes viselkedéssel” Megteremthetjük a szoros kötődés látszatát a gyerek fenyegetésével vagy durvasággal – ám ez nem lesz több annál, mint hogy a gyerek a visszautasítástól vagy a büntetéstől való félelem miatt a szülőbe csimpaszkodik. Az ellenakarat ilyenkor láthatatlanul, a mélyben forr, hogy később aztán felszínre törjön.

Az egyetértés nem feltétlenül a hatékony vagy bölcs nevelés eredménye. Amikor a szülők elválnak vagy külön élnek, az anyák sokszor arra panaszkodnak, hogy a gyerek velük szemben akaratos és engedetlen, bezzeg az apjával jól viselkedik. Egyszer egy felügyeleti jogról szóló peres ügyben felkértek, hogy véleményezzem a pszichológus jelentését, aki azt írta, hogy mivel az ő rendelőjében a gyerek – egy ötéves kisfiú, akin egyértelműen látszottak a hiperaktivitás jelei – jobban viselkedett az apja, mint az anyja társaságában, az apa a jobb szülő. Az anya elmondta, hogy különösen nehezen tudta a gyereket kezelni az apjánál töltött éjszakákat követő egy-két napon – ez pedig a pszichológus szerint csak még inkább megerősítette szülői alkalmatlanságát. Ez a pszichológus láthatólag nem értette meg, hogy a gyerek úgynevezett rossz viselkedése éppenséggel a nagyobb érzelmi biztonságérzetéből fakadt. Mivel az anya nem bánt a gyerekkel olyan kíméletlenül, mint az apja – aki saját maga vallotta be büszkén, hogy büntetésként nemegyszer csapott a gyerek kezére –, a gyerek sokkal kevésbé fojtotta el az ellenakaratát az ő jelenlétében. Sőt, az apja jelenlétében mélyen elfojtott ellenakarat hatalmas erővel tört a felszínre akkor, amikor az anyja szárnyainak biztonságot nyújtó melegében érezte magát. A legtöbbször azok a gyerekek kerülnek bajba életük későbbi szakaszában, akik kisgyerekként olyannyira fenyegetve érzik magukat, hogy ellenakaratukat hangtalanul elfojtják. Rengeteg jó kisfiú és jó kislány válik felnőttként depressziós és zaklatott személyiséggé. 3. Ne vegyük személyes támadásnak a gyerek ellenszegülését Azok a szülők, akik a gyerek ellenkezésében nem a személyes tekintélyüket érő kihívást látják, kitérnek az elől a hatalmi harc elől, amelyben mindkét fél csak veszíthet. Ha az ellenakaratot nem veszik közvetlenül ellenük irányuló, személyes támadásnak, akkor nem kerülnek a nyomásellenakarat-nagyobb nyomás-nagyobb ellenakarat ördögi körébe. Nem kérik számon a gyereken a viselkedését olyan magyarázatot követelve, amellyel a gyerek úgysem szolgálhat. És végül, ezzel nem teszik ki magukat a frusztrációnak és vádaskodásnak sem. 4. Bizonyos mértékű ellenállásnak engedjünk teret a kapcsolatban Vannak esetek, amikor az ember előre számíthat a gyerek ellenkezésére. Amikor a szülő egyszerűen kénytelen erősebb kontrollt és nagyobb nyomást gyakorolni, előre látható, hogy az ellenakarat be fog indulni. Az előrelátó szülő ilyenkor képes anélkül koncentrálni az adott feladatra, hogy a gyerek ellenállása feletti meglepődése és sokkja kizökkentené. Nem arról van szó, hogy a gyerek elkerülhetetlenül így reagál majd, de az erre is felkészült szülőben a gyerek esetleges ellenkezése nem vált ki olyan dühöt és elkeseredettséget, amely csak tovább mélyítené a konfliktust. Ez megadja a lehetőséget és a teret a gyereknek a saját ellenérzései kifejezésére anélkül, hogy az a kapcsolatot fenyegetné. 5. Csak akkor csatázzunk, ha muszáj győznünk Magam is számtalan alkalommal csatáztam egyik vagy másik gyerekemmel olyan dolgok miatt, amelyek visszatekintve egyáltalán nem fontosak. A szülők és a gyerekek közötti viták sokszor apróságok miatt robbannak ki, például azon, hogy a gyerek melyik kabátot vegye fel, hogy mikor kell kivinni a szemetet, vagy hogy lefekvés előtt almát vagy pirítóst egyen. Amikor utólag végiggondoltam ezeket a jeleneteket, ráébredtem, hogy a legtöbb esetben a vita mögött egyszerűen a hajthatatlanságom húzódott. Ezekkel az apróságokon kirobbanó szükségtelen csatározásokkal csak azt érjük el, hogy megerősítjük az ellenakaratot és aláássuk a szülői tekintélyt. A gyerek automatikus

ellenkezése fokozódik, pedig erre semmi szükség. 6. BÁTORÍTSUK AZ ÉRZELMEK NYELVI KIFEJEZÉSÉT Ahelyett, hogy megpróbálnánk elfojtani a gyerekben az ellenakaratot, segítsünk neki, hogy elfogadhatóbb módon juttassa kifejezésre az ellenállását. Tegyük fel, hogy egy gyerek durván és elfogadhatatlan hangnemben válaszol a szülő utasítására. Ahelyett, hogy megbüntetné őt a kifejezésmódért, a bölcs szülő ilyenkor együttérzést mutat a gyerek ellenállása iránt. „Ma nem akarod, hogy főnökösködjenek veled. Az utasítás miatt legszívesebben pont az ellenkezőjét tennéd annak, amit mondtam. Megértettem. De szeretném, ha legközelebb ezt azok nélkül a sértő szavak nélkül mondanád el nekem, amelyeket az imént használtál.” A szülő ezzel arra bátorítja a gyereket, hogy ellenállását társadalmilag elfogadhatóbb módon fejezze ki, mégpedig azáltal, hogy segít neki az érzései szimbolikus kifejezésében, szavakba öntésében. Ha az érzelmek kifejeződhetnek, akkor nem akarnak tettleges vagy destruktív módon felszínre törni. Ahogy a gyerekek beszélni kezdenek, lassan felszabadulnak a saját impulzusaik uralma alól. Immár el tudják távolítani maguktól az érzéseket, magukon kívülre, ahol azok láthatóvá válnak számukra. Mi szülőként segíthetünk ebben. Ha mást nem, annyit biztos mondhatunk, hogy „Igen, tudom. Megértem. Elfogadom. Ez érthető. Nem számítottam rá, hogy így érzel majd.” „Sokkal könnyebben tudnak a gyerekek együttműködni, ha tudják, hogy legalább az érzéseiket megértjük” – mutat rá Gordon Neufeld. 7. Vegyük észre, hogy esetenként mi is szoktunk ellenkezni Amikor a gyerekeim ezt vagy azt a kisebb szívességet vagy engedményt kérték tőlem, nagyon gyakran válaszoltam automatikusan „nem”-mel. Már sok-sok éve, hogy ilyenkor automatikusan felteszem magamnak a kérdést: „Pontosan miért is mondok nemet, hiszen semmi rossz nincs abban, amit kértek tőlem?” Ilyenkor a saját ellenakarat reakcióm ragadja magához a kezdeményezést, ami annak a jele, hogy saját szelfem magja és szabad akaratom nem fejlődött ki teljes mértékben. Ha egy szülő úgy érzi, a gyerek irányítja, ez általában a saját ellenakaratának jele. A gyerekeinkkel kapcsolatos reakcióink sokszor nem tudatos döntésből, hanem automatikus ellenállásból fakadnak. Sok szülő ingerülten reagál a követelődzésre – ami nem ugyanaz, mint ha tudatosan és szeretetteljesen úgy döntene, hogy az adott követelés elfogadhatatlan. A szülő megtörhetetlen ellenállását érzékelve a gyerek egyre jobban fog szorongani, és követelődzőbbé válik. 8. Hozzuk helyre, amit elrontottunk Elkerülhetetlenül lesznek olyan pillanatok, amikor a szülő elveszíti a fejét, amikor a gyerek ellenkezése meghaladja az általa még kezelhetőnek érzett mértéket. Ilyenkor öntudatlanul reagálunk, vádaskodunk, frusztráltak leszünk és támadásba lendülünk. „Ilyen esetekben utólag semlegesíthetjük az ellenakaratot. Meg lehet foltozni a kapcsolatok hasadásait, helyrehozhatjuk, amit elrontottunk, és ellenállóvá tehetjük a gyereket a saját reakcióink hatásaival szemben, a múltra és a jövőre való tekintettel egyaránt” – mondja Neufeld. Ez a folyamat nagyrészt azonos azzal, amit a tizenhetedik fejezetben úgy neveztem, hogy a felnőtt magára vállalja a személyközi híd helyreállításának feladatát. „Elemezhetjük a történteket. Utólag, akár jóval később is – bár a legjobb valószínűleg az, ha a kedélyek csillapodását követően azonnal lépünk” – tanácsolja Neufeld. A szülő elmondhatja, hogy mi történt, ezzel oldva a gyerek félelmét, és együtt érző megértését kimutatva elismerheti hogy ő, a szülő

volt az, aki elveszítette a fejét. Azt kell nyilvánvalóvá tenni, hogy a kapcsolat lényege nem a gyerek impulzivitása és a szülő reakciói. Egyik sem okozhat törést benne. „Képtelen vagyok annyira uralkodni magamon, amennyire szeretnék – ismeri el ezzel hallgatólagosan a szülő. – Nem vagyok tökéletes szülő, de ez azt jelenti, hogy te meg én még erősebbé fogjuk tenni a kapcsolatunkat. Olyan erőssé, hogy az rengeteg ellenállást és ellenkezést fog elviselni a te részedről, az én részemről pedig rengeteg ellenreakciót.” A helyreállító taktikák részeként a legidősebb lányunknak megígértem, hogy a dühömben kilátásba helyezett büntetések egyikét sem fogjuk soha beváltani. Az ellenakarat utólagos elhárítása nagyon fontos. „Ha ezt nem tesszük, akkor a gyerek megmarad abban a félelmében, hogy a kapcsolatot szétverhetik az ő ösztönös és impulzív kitörései és negatív reakciói – ez pedig nagyon zavarttá és bizonytalanná teszi” – figyelmeztet Neufeld. 9. Tanítsuk meg a gyerekünket az önfegyelemre ahelyett, hogy mi irányítanánk A szülők nagyon gyakran tévesztik össze a nevelést és a fegyelmezést az irányítással. Ezt a félreértésüket a rokonok és a szomszédok csak fokozzák, ahogy a médiában megszólaló emberek is: a figyelemhiány zavarral élő gyermekekkel egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy a szülők nem fegyelmezik kellőképp, és túlságosan szabadjára engedik őket. De ha ez igaz lenne, akkor a legszigorúbban nevelt gyerekekből válnának a legjobb polgárok. Nos, a nevelőotthonokban vagy börtönökben végzett kutatásokkal könnyedén igazolható, hogy a képlet pontosan az ellenkezője ennek. Nem az a kérdés, hogy miként irányítsuk a gyereket, hanem az, hogy hogyan tudjuk a leginkább előmozdítani a fejlődését. Az irányítás kérdése általában akkor válik égetővé, amikor a szülőgyermek kapcsolat már romokban, az ellenakarat dinamikája mértéktelenné fokozódott, aminek következtében a gyereknél agresszív és destruktív viselkedés lép fel. Úgy előzhetjük meg az irányítás szükségességét, hogy ápoljuk a kapcsolatot és enyhítjük az ellenakaratot. Végső soron az ellenakarat mozgatta ellenkezésnek az vet majd véget, hogy a gyerek központi szelfje megerősödik. Ha a saját, független szelf érzése erőre kap, akkor a gyerek képessé válik a szülő tanácsainak elfogadására és mérlegelésére anélkül, hogy közben azt érezné, hogy irányítják, a kamasz képes lesz követni a tanára útmutatásait anélkül, hogy gyöngének érezné magát, ha nem áll ellen automatikusan, a felnőtt pedig képes lesz az elöljárója utasításait anélkül elfogadni, hogy úgy érezné, hülyének nézik. Attól sem fognak félni majd, hogy ha a követelmények értelmetlennek vagy igazságtalannak tűnnek, kiálljanak magukért. Szemben Stevennel, aki feladta a zenélést, ők képesek lesznek a saját világosan megértett értékeik és választásaik birtokában meghozni döntéseiket.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A mályvacukrom lángra kapott: motiváció és autonómia Az az igazság, hogy nem léteznek olyan technikák, amelyekkel az embereket képesek lennénk motiválni vagy autonómmá tenni. A motivációnak belülről kell fakadnia, nem pedig technikákból. A motiváció abból a döntésből fakad, hogy az ember kész felelősséget vállalni saját magáért. Edward L. Deci A szülőknek írt nagyszerű bevezetőjében Natalie Rathvon a következőképpen írja le a motiválatlan gyereket:{4} • Jól teljesít, ha valaki folyamatosan mellette ül és figyel rá, ha azonban önállóan kell dolgoznia, eluralkodik rajta a nyugtalanság, és eredménytelen lesz. • Problémát okoz neki a feladatok befejezése. • Visszatartja a figyelmét, amikor a szülei vagy a tanárai utasításokat adnak neki. • Szórakozottá és rendbontóvá válik, ha nem áll a figyelem középpontjában. • A kortársaihoz való kapcsolódás nehézségeket okoz számára (erre utalhatnak például azok a megjegyzései, hogy a többiek „zavarják”). • A testvéreihez való kapcsolódás nehézségeket okoz neki. • Gyakoriak az indulatkitörései vagy hirtelen hangulatváltozásai. • Folyamatosan követelődzik, ám soha semmi nem elégíti ki hosszabb időre. • Olyan feladatokhoz kér segítséget, amelyekhez az ő életkorában már nem kellene. • Nehezére esik, hogy az iskolai felszerelését és a holmijait otthon rendben tartsa.15 Ez a leírás persze a figyelemhiány zavarhoz kapcsolódó jellemzők tankönyvi listája. Habár nem minden motiválatlan gyerek él figyelemhiány zavarral, minden figyelemhiány zavarral élő gyerek motiválatlan. Motivációjuk hiánya nemcsak az életkoruknak megfelelő feladatok és tevékenységek kapcsán válik nyilvánvalóvá, hanem olyan programok és tervek kapcsán is, amelyek kezdetben még felkeltették érdeklődésüket és lelkesedésüket. Nagyon sok figyelemhiány zavarral élő felnőttre is jellemző a belülről vezérelt célok hiánya. Nem meglepő, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyerekek szüleinek egyik leggyakrabban feltett kérdése így hangzik: „hogyan tudnám motiválni?”. A válasz pedig az – ha megértettük az ellenakarat dinamikájának működését, amelyet az előző fejezetben tárgyaltunk –, hogy nem tudja. Pontosabban fenyegetéssel vagy azonnali jutalom kilátásba helyezésével az ember pillanatnyi eredményeket ki tud csikarni, ám ennek az az ára, hogy a gyerek hosszú távon képtelen lesz saját magát motiválni.

Hosszabb távon termékenyebb cél, ha annak a motivációnak a fejlődését támogatjuk, amely a gyerek saját természetéből fakad. Ez a valódibb motiváció a személy saját hajlamaiból táplálkozik, nem pedig a számára fontos személyek elvárásaiból és értékeiből. Világok választják el egymástól azt, hogy hízelgéssel és nyomásgyakorlással akarjuk vele elfogadtatni a saját akaratunkat, vagy pedig saját természetes és önmagából táplálkozó motivációjának fejlődését mozdítjuk elő. Az első esetben a gyerek a cselekvés elszenvedője. A második esetben a gyerekben magában zajlanak a folyamatok, amelyekben aktívan részt vesz. Az önmeghatározás, a kompetencia érzése és a többiekkel való őszinte és valódi kapcsolat igénye általános emberi szükséglet, mutat rá Edward Deci. Ezeket a szükségleteket és a kielégítésükre irányuló késztetést nem kell az emberekbe beleplántálni, hiszen eleve bennük vannak, még ha fejletlen formában is. Ha lehetőséget kapnak a kibontakozásra, akkor létre fogják hozni a motivációt. Nem az a gond, hogy a szülők és más fontos felnőttek, például a tanárok nem tudják, hogyan kellene motiválniuk a gyerekeket, hanem az, hogy a nevelési stílusunk és a tanítási módszereink sokszor képtelenek a gyermek természetes felfedezési és megismerési vágyának ápolására. A fejlődés kibontakozásának előmozdítása azon a mély belátáson alapszik, hogy a természet pozitív pályát ír elő a gyerek számára: megadta neki – minden gyereknek – azokat a képességeket, amelyekre a teljes érettség eléréséhez szüksége van. Amikor kívülről próbáljuk motiválni őt, kételkedünk a gyerekben és a természetben egyaránt. Ez távolról sem a gyerek korlátaira utal, hanem a szülő szorongására. Sajnos igaz, hogy miközben képtelenek vagyunk a gyerekeinkbe valódi motivációt csepegtetni, saját szorongásainkat igen eredményesen ültetjük át beléjük. Ha valahogy mégis elérjük, hogy a gyerekeink az elvárásainkat magukévá tegyék, akkor nagy valószínűséggel az inkompetencia krónikus érzését ültetjük el bennük, mivel újra és újra azt érzik majd, hogy képtelenek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a gyerek nagyon is sikeres, ám eközben komoly árat fizet ezért a pszichéjében. Sohasem fogja ugyanis érezni azt az örömet és kielégülést, amit csak saját szabad akaratának követése adhatna meg neki, és talán sohasem ismeri majd meg, hogy mi is az, ami számára igazán fontos. Az önbecsülése attól függ majd, hogy mit tesz, és nem attól, hogy ki ő. Lehet, hogy mások szemében rendkívül sikeres lesz majd, önmagával szemben azonban örökké kíméletlenül kritikus marad. A valódi motiváció azt jelenti, hogy nem azért döntök úgy, hogy valamit megteszek, mert valaki ezt várja tőlem, mert azt hiszem, hogy ezzel kivívom majd az elismerését és tiszteletét, vagy mert egy belső hang azt mondja, hogy meg „kell” tennem, és nem is azért, mert ezzel nyomatékosítom a függetlenségemet valakivel szemben, aki ezt tiltani akarja nekem, hanem azért, mert az mások véleményétől függetlenül kielégülést jelent számomra. Egészen addig, amíg másnak szándékosan kárt vagy sérülést nem okozok, tisztelni fogom a saját preferenciáimat és hajlamaimat, még akkor is, ha ezzel másoknak csalódást okozok. A figyelemhiány zavarral élő gyerek fejlődésének minden más aspektusához hasonlóan a valódi, belső motivációhoz is a szülővel való biztonságos kötődési kapcsolatra van szükség. A kötődés biztonsága híján a kisgyerek túlságosan is szorongani fog ahhoz, hogy figyelmét az őt körülvevő világ értelmező felfedezésére összpontosítsa. Iskolásként automatikusan a mások véleményéhez és értékeléséhez igazítja majd tetteit. „Hogy lehet ez, amikor velem roppant dacos, és semmilyen véleményt vagy utasítást nem fogad el?” – kérdezik a figyelemhiány zavarral élő fiatalok szülei. Nos, mindössze annyi történt, hogy a gyerek az elfogadás iránti tudatos szükségletét a szüleitől a kortársaira vitte át. Odahaza akaratos, ám sóvárog társai elismerésére – és ez a sóvárgás sokkal gyakrabban találkozik majd elutasítással, mint megerősítéssel. A játszótársaival összehasonlítva erőtlen központi szelfje a kirekesztés természetes célpontjává teszi. A szülők gyakorta állnak ámulva a talány előtt, hogy az odahaza lázadó és dühösen ellenkező gyerekük milyen megaláztatásoknak veti alá magát az iskolában vagy a játszótéren, majd továbbra is keresi kínzói társaságát és kegyeit. Nincs

ebben semmi meglepő. Odahaza az ellenakarata ölt testet, kortársai körében viszont nyíltan kimutatja önbecsülésének hiányát, és mindenáron keresi a társaságukat. Mindkét viselkedésforma ugyanarra utal: a szabad akarat fejletlenségére. Nem tudja saját legmélyebb motivációit gondozni, ha minden erejét leköti az a kétfrontos harc, amelyben egyrészt a szülei felől érkező nyomást igyekszik elhárítani, másrészt pedig folyamatosan a kortársai elfogadásáért küzd. A motiváció kifejlődésének a kötődés mellett van még egy nélkülözhetetlen feltétele: az autonómia. „Az embereknek érezniük kell, hogy a viselkedésüket valóban ők maguk választották, és nem valamilyen külső forrás erőltette rájuk; hogy viselkedésük kezdeményezésének forrása belőlük fakad, és nem valamilyen külső kontroll határozza meg” – írja Edward Deci. A gyerek autonómiájának támogatása – mint arra rámutat – azt jelenti, hogy „képesek vagyunk belehelyezkedni a nézőpontjába, és abból kiindulni. Ez az önálló kezdeményezés, a kísérletezés és a felelősségvállalás aktív bátorítását jelenti, és egyúttal a határok megszabását is. Az autonómia támogatása azonban csak bátorítással, nem pedig nyomásgyakorlással lehetséges.”16 Érdemes itt is újra felidéznünk, hogy a jutalmak és dicséretek meggondolatlan alkalmazása ugyanúgy nyomásgyakorlási taktika lehet, mint a verbális vagy fizikai kényszerítés. Mint láttuk, három veszély fakad a jutalmakkal és dicséretekkel való motivációból. Először is, táplálják a gyerek attól való szorongását, hogy a szülei valójában nem őt magát értékelik, hanem csak a tetteit. Közvetlenül fokozzák a figyelemhiány zavarral élő gyerek bizonytalanságát. Másodszor, mivel a gyerekek az ajándékok és kedves szavak álcájában jelentkező szülői nyomást is nyomásként érzékelik, megerősödik bennük az ellenakarat. Harmadszor, a dicséretek és jutalmak maguk válnak céllá – ami azzal jár, hogy a gyerek elveszti az érdeklődését az iránt, amit csinál. Az így motivált gyerekek előbb vagy utóbb megtanulják, hogyan tegyenek szert a lehető legkevesebb erőfeszítéssel a vágyott dicséretre és jutalomra. Nem ritka, hogy engednek a kiskapuk és apró csalások csábításának. Azzal, hogy a szülő elfogadja a gyerek nézőpontját, a lehető legnagyobb döntési szabadságot biztosítja számára. Választási lehetőségek nélkül nincs autonómia. „Értem, most nincs kedved a házi feladathoz. Mikor szeretnéd megcsinálni?” A felkínált döntési helyzeteket természetesen a gyerek érettségéhez kell szabni, a gyerek által kezelhető keretek között. Semmi értelme olyan döntési helyzetekbe hozni, amelyeket még nem tud kezelni. Irreális elvárás lenne például egy figyelemhiány zavarral élő gyerekkel szemben, hogy egy órán keresztül mozdulatlanul üljön a matekpéldák fölött – még akkor is, ha ő maga választhatja ki, mikor legyen az az óra. Ennek a felismerésnek a birtokában a szülők szervezzék úgy a napjukat, hogy a leckeírás idején otthon legyenek. Ez nem azt jelenti, hogy ott kell legyeskedniük a gyerek fölött, minden hibát azonnal korrigálva, hanem csak annyit, hogy legyenek a közelben, hogy a gyerek kötődéssel kapcsolatos szorongása ne zavarja meg a feladat elvégzésére irányuló motivációját. Ahogy kötődése biztonságosabbá válik és mind magabiztosabban oldja meg feladatait, az önálló munka is egyre könnyebbé válik számára. Egy általam ismert család ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a gyerek a konyhában írta a házi feladatát, miközben az egyik vagy másik szülő állandóan jelen volt, és a konyhai munkákat végezte – készen arra, hogy ha a gyerek kéri, segítsen. Ha a gyerek valódi autonómiával rendelkezik, akkor képes a szülőnek esetleg nem tetsző dolgok választására is. A felső tagozatos gyerekek, de különösen a tinédzserek számára nyitva kell hagyni azt a lehetőséget, hogy ne írják meg a házi feladatukat. Az iskolának kell eldönteni, hogy a meg nem írt házi feladat milyen következményeket von maga után, ahelyett, hogy a szülő fantáziadús forgatókönyvekkel fenyegetőzve rémítgetné a gyerekeket. Ha a szülők a kötődésre és az autonómiára helyezik a hangsúlyt, akkor a gyerek a saját tetteinek természetes következményeiből tud majd tanulni. Az iskolák persze ilyenkor a szülőkhöz rohannak, és igyekeznek őket rávenni a gyerek presszionálásra. De a szülőknek pontosan az iskolával közös cél – a gyerek eredményessége – miatt kell elhárítaniuk az iskolának azt az igényét, hogy ők gyakoroljanak nyomást a gyerekre.

Elmondhatják neki az aggodalmaikat, ám mint saját aggodalmaikat, nem pedig ultimátumként. A valódi autonómia azt követeli, hogy a szülők támogató struktúrát biztosítsanak a gyereknek. Hiábavaló lenne azt várnunk, hogy a gyerek képes lesz saját magát motiválni és munkáját megszervezni, ha maguk a szülők is szinte kétségbeesetten hajszolják a saját feladataikat és vállalásaikat – márpedig ezt gyakran látom a figyelemhiány zavarral élő gyerekek családjában. Az autonómia feltétele, hogy a struktúrát ne csak a gyerekre erőltessük rá, hanem az az egész családot magába foglalja. Ahhoz, hogy a gyerek döntésének legyen értelme, tudnia kell, hogy a család légköre nyugodt és támogató lesz, hogy az étkezésekre és a többi közös tevékenységre mindig adott időben kerül sor – így egy határozott órarend koordinátarendszerébe illesztheti döntéseit, és biztos lehet benne, hogy a szülei testben és lélekben is jelen lesznek majd. A támogató struktúrának elengedhetetlen része a keretek megadása, amelyek kijelölik az egyes személyek autonómiájának határait. Az autonómia támogatása tehát nem azonos értelmű az engedékenységgel, ami pontosan azt jelenti, hogy a gyerek lábbal tiporhatja mások jogait, illetve olyan döntéseket hozhat, amelyekre még nem elég felkészült. Utóbbi persze leginkább életkorfüggő. Nem bölcs dolog a kétévesre bízni annak eldöntését, hogy naponta hány órát tölthet a tévé előtt; ám egy idősebb gyereknek, aki látja, hogy a kortársai sincsenek szoros felügyelet alatt, meg kell adni a szabadságot, hogy – a szülei véleményétől függetlenül – adott keretek között maga dönthessen. A határok meghúzása sokkal jobban működik, ha a lehető legnagylelkűbb módon végezzük ezt, és a gyerekek lehető legtágabb keretek között hozhatják meg döntésüket. A szabály mögött húzódó okokat világossá kell tenni, hogy inkább maga a szabály, ne pedig a szülő akarata legyen a mértékadó. A kötődésre különösen olyankor kell figyelmet fordítani, amikor kénytelenek vagyunk a gyereknek olyan határokat szabni, amelyeknek feltehetőleg nem fog örülni, és esetleg ellenállhat. „Ne feledjük, hogy az összhang és a határok meghúzása kéz a kézben kell járjon – tanácsolja Stanley Greenspan. – A határok markánsabbá tételekor az együttérzést is erősíteni kell.”17 A különösen érzékeny gyerekek, például a figyelemhiány zavarral élők esetében ugyanolyan mértékben kell fokozni az együttérzést és a megértést, amilyen mértékben a strukturáltság fokozódik. A fejlődés előmozdításához elengedhetetlen, hogy a kettő párhuzamosan történjen. Együttérzés nélkül a gyerek bezárkózik és érzelmi elhárító mechanizmusai mögé húzódik; struktúra és korlátok nélkül viszont elveszetté, bizonytalanná válik, és szorongani kezd. „A helyzet kulcsa, hogy akkor is érezzünk együtt a gyerekkel, ha érzései éppenséggel nem tetszenek. A szülők gyakran abban a hitben élnek, hogy ha együtt éreznek a gyerekkel, akkor akaratlanul is bátorítják vagy felerősítik majd az érzéseit. Valójában azonban azzal, hogy elismerjük a gyerek érzéseit, segítünk neki azok felismerésében és feldolgozásában, hogy ne maradjanak meg nyers érzésnek” – írja Greenspan.18 Azt a folyamatot, amikor a gyereknek segítünk érzelmei megnevezésében, az ellenakarat tárgyalása során szimbolizációnak neveztük. Ez szintén fontos lépés az autonómia fejlesztésének útján. A szavak szimbólumok. Az érzéseket és cselekvéseket szimbolizálják. Ha a gyerekek nem tudják a dolgokat szimbólumokkal kifejezni, akkor erős hajlamuk támad arra, hogy minden erőteljes érzésüket és késztetésüket cselekvéses formában éljék ki – ez marad ugyanis az önkifejezésük egyetlen potenciális formája. Ha pedig minden olyan ösztönös érzést, amelyet azonosítani sem tudnak, kénytelenek cselekvéses formában megjeleníteni, sohasem tudják majd kontrollálni és irányítani magukat. Ha nem tanulják meg az érzelmek szimbolikus kifejezését, akkor hajlamosak lesznek minden élményt egyszerű és ellentétes kategóriák révén leírni: az emberek vagy rosszindulatúak, vagy kedvesek, vagy jók, vagy rosszak. Vagy „szeretlek, Anyu”, vagy „gyűlöllek, Anyu”. A gyerek autonómiája szélesebb körű, és szabadabban választhatja ki a lehetséges reakciók közül az éppen szükségeset, ha képes úgy fogalmazni: „nem tetszett, amit a tanító néni mondott nekem ma az iskolában”, és nem kényszerül arra az egyszerű fordulatra: „a tanító néni rosszindulatú”. A nyelvi kifejezés előmozdítja a szabadságot, beleértve a saját késztetésekkel szembeni szabadságot is.

Végezetül, az autonómia előmozdításával nem a cselekvésekre, hanem a gyerekre helyezzük a hangsúlyt. Az ember megharagudhat a négyévesre, amikor az kiönti a tejet, de ezt is mondhatja: „Egyedül akartad önteni. Ez nagyon jó, csak éppen ez az üveg még túl nagy és nehéz volt neked.” A figyelemhiány zavarral élő gyerekek esetében – akik közül sokan küzdenek a motoros kontroll problémáival – rengeteg fájdalmas jelenetet küszöbölhetünk ki, ha megtanuljuk a szándékaikra helyezni a hangsúlyt ahelyett, hogy kényszeresen az eredményre koncentrálnánk. A tetteknek a világban megvan a maguk természetes következménye – semmi szükség arra, hogy mi magunk találjunk ki következményeket. Ha például egy kisfiú egy héten át mindennap elkésik az iskolából, a tanár megkövetelheti, hogy iskola után maradjon bent egy darabig – a szülőnek már nem kell további szankciókat foganatosítani, például letiltani, hogy a hétvégén találkozzon a barátjával. A két dolog között ugyanis nincs logikus kapcsolat. A legtöbb úgynevezett „természetes következmény”, amelyeket gyereknevelési tanfolyamokon oktatnak, valójában olyan légből kapott büntetés, amely csak aláássa a gyerek biztonságát és autonómiáját. A büntetés nem bátorítja a gyereket tanulásra és fejlődésre – csupán irányítja a viselkedését. A büntetésekről minden releváns kutatás azt mutatja, hogy végül visszaütnek. Akadályozzák a gyereket abban, hogy a természetes következményekből tanuljon, és gátolják a felelősségvállalásban. A büntetések arra a helyre furakszanak be, amelyet a szülők valósággal kapcsolatos érzéseinek és ítéleteinek kellene kitölteniük. Gary Larson Far Side című rajzfilmjének egyik epizódjában a vadnyugati cowboyok kocsikkal egy tábortűz körül gyűlnek össze, és mályvacukrot olvasztgatnak a lángok felett. Az egyik cowboy a klasszikus hullapózban, a hátán fekszik, a csizma orra mereven az égre szegeződik. Egy másik, kezében füstölgő pisztollyal, a jogos felháborodás hangján veti oda két társának: „Ti vagytok a tanúim, hogy nevetett, amikor a mályvacukrom lángra kapott”. Gyakori eset, hogy semmivel sem „természetesebb” a kapcsolat a szülő által ama gonosztevő gyerekre kirótt következmények, és a gyerek által elkövetett tettek között. A mesterséges következmények és büntetések csak fokozzák a gyerek ellenállását, és megerősítik a saját magáról kialakított negatív képet. Ez különösen igaz olyankor, ha a szülők a „következményeket” az alulteljesítő és eredménytelen, figyelemhiány zavarral élő gyerekük motiválására használják. „Habár a büntetés [a gyereket] nem fogja nagyobb igyekezetre sarkallni, arról nagyon hatékonyan meggyőzi, hogy szeretetre nem méltó, és hogy másoktól úgysem kap segítséget – írja Natalie Rathvon. – Ha a büntetések folytatódnak, akkor nagy valószínűséggel arra késztetik, hogy a saját magáról mint rossz és ostoba gyerekről kialakított önképének megfelelően viselkedjék az iskolában és otthon is, és még rosszabb tanulmányi eredményeket produkáljon.”19 Az akarat egyfajta pszichológiai izom, mondja Gordon Neufeld. A szülők közvetlenül semmit sem tehetnek a gyerek akaratának fejlesztése érdekében – ugyanúgy, ahogy izmait sem acélozhatják meg. Csak annyit tehetnek, hogy a megfelelő dédelgetés, a kellő feltételek és a szükséges irányítás biztosításával támogatják. Akárcsak az izmoknak, az akaratnak is gyakorlásra van szüksége a fejlődéshez. „A szülők rengeteg alkalmat biztosíthatnak a gyakorlásra. A gyakorlás ugyanis alapvetően nem más, mint választás – ezek révén erősítjük az akaratunkat” – mondja Neufeld. A szülőkben aggodalmat ébreszthet az a feltevés, hogy ha támogatják a gyerekük autonómiáját, esetleg önöző és mások iránt érzéketlen ember lesz belőle. Sokan félnek ettől, de alaptalanul. Ez a tévhit ugyanis azon a hibás nézeten alapszik, hogy a gyerekek vad teremtmények, akiknek a megszelídítéséhez minden szükséges eszközt be kell vetni. Azt a folyamatot, amelynek során a gyerek a többi emberhez kapcsolódik, elsajátítja az emberi interakciók tradicionális formáit és társas lénnyé válik, szocializációnak nevezzük. A gyerekeket nem kell a szocializációra idomítani. Ez ugyanis alapvető emberi késztetés, az emberi természet része, hogy kapcsolatokat alakítson ki és együtt érzővé váljon, már amennyiben az alapvető emberi igényeit tiszteletben tartják. A szocializáció egy fejlődési piramis csúcsán helyezkedik el. A piramis alapját a biztonságos kötődés és az autonómia

adja. Gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban a szocializációt – a közösségi viselkedés szabályait, más szavakkal, a „jó magatartást” – a kötődés és az egyéniséggé válás elé helyezzük. A gyerekeket megpróbáljuk azon az áron is társas felelősséget érző személyekké formálni, hogy eközben az érzelmi biztonságukkal és az autonóm szelférzésükkel fizetnek érte. Lehet, hogy a gyerekek együttműködővé válnak, de nem a valódi morál és társas felelősségérzet belső, szerves kibontakozása következtében. Ezen a módon annyi esélyünk van a valódi szocializációra, mint arra, hogy egy piramist a csúcsára állítsunk.



HUSZONHARMADIK FEJEZET

Bizalom a gyerek iránt, bizalom önmagunk iránt: figyelemhiány zavar az osztályban Végső soron tehát mit is jelent a diák számára megfelelő oktatás? Őszintén szólva, senki sem tudja. A megfelelő oktatás relatív. A gyerektől függ. Vannak tizenhét évesek, akiknek arra van szükségük, hogy többtagú kifejezéseket bontsanak tényezőikre és az Ivanhoe-t dekonstruálják; más tizenhét éveseknek a gyakori vizuális jelzések felismerését kell megtanítani: a koponya és a lábszárcsontok mérget jelentenek, ne fogd meg, tartsd magad tőle távol. És rengeteg tizenhét éves helyezkedik el e két szélsőség között. Nehéz megmondani, hogy kinek mire van szüksége… Allyson Goldin: The Incoherent Brain20 Az észak-amerikai oktatásba beépült egy ellentmondás, amely különösen erős hatást fejt ki a figyelemhiány zavarral élő diákokra: az iskolák úgy tanítják a gyerekeket, mintha mindenkinek ugyanolyan lenne az agya – miközben az igazság az, hogy nem ugyanolyan. Társadalmi krízishelyzetben élünk, ugyanis az iskolák képtelenek a növekvő számú speciális nevelési igényű diák szükségleteit kielégíteni, miközben igényeiket legjobb esetben is puszta egészségügyi problémaként kezelik. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek esetében a helyzet még rosszabb: kizárólag fegyelmezéssel és viselkedéskontrollal próbálnak mindent megoldani. A cél az lenne, hogy pozitív módon tanítsunk meg minden gyereket arra, hogy felelősséget vállaljon a saját tanulmányaiért. Ez a tanárok számára nem könnyű feladat. Különösen nem a hiperaktív gyerekekkel kapcsolatban, hiszen miattuk szüntelen a rendbontás az osztályteremben. Emellett a tanároknak szembe kell nézniük a figyelemhiány zavarral élő gyerek koncentrációs nehézségeivel, alacsony önbecsülésével, állandó ellenkezésével és mély társas szorongásaival is. Lehet, hogy szembesülniük kell a saját felkészületlenségükkel is. Mielőtt visszatértem volna az egyetemre, hogy orvosnak tanuljak, három évig tanítottam egy középiskolában. Tanítási stílusomat a saját figyelemhiány zavarom határozta meg: tehetséges rögtönzőbajnok voltam, de gyakorlatilag egyáltalán nem terveztem meg az óráimat, a féléveket és a tantárgyi célokat. Az eredmények híven tükrözték a módszereimet. Voltak diákok, akiket inspiráltak a kötetlenül kíváncsiskodó, jó hangulatú, felszabadult légkörű órák, azok azonban, akiknek nagyobb strukturáltságra és irányításra lett volna szükségük, elég elveszettnek érezték magukat. Nyilván nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon tanítási módszereimet hogyan tudnám hozzáigazítani a diákok eltérő igényeihez – az óra menetét én szabtam meg, ami teljes egészében tanárközpontú volt. Azt hiszem, hogy olyan gyengeség ez, amely Észak-Amerika egész oktatási rendszerére jellemző – habár a legtöbb osztályteremben a probléma éppenséggel a visszájáról jelentkezik: túl sok a diákokra erőltetett struktúra és fegyelem, miközben az egyéniség nem kapja meg a kellő szabadságot az önkifejezésre. Az óratervek alapja kizárólag a tanárnak kijelölt tananyag, és nem veszik figyelembe, hogy kik az adott diákok, és hogy életük mely szakaszában járva mire is van igazán szükségük. A

tanítási módszerek figyelmen kívül hagyják a diákok érzelmi és kognitív valóságát. Sok diák egyszerűen elveszíti a fonalat – és a figyelemhiány zavarral élők szinte biztos, hogy köztük lesznek. 1969-ben, a West Vancouver Gimnáziumban alkalmam volt megtapasztalni, milyen az, amikor a tanár egy egész osztálynyi figyelemhiány zavarral élő diákkal áll szemben. Habár akkoriban senki sem diagnosztizálta őket, visszatekintve egyértelmű számomra, hogy ez lehetett a problémájuk, és azt is világosan látom, hogy miért vonzódtam hozzájuk annyira. Az történt, hogy a tanárképzési évem első gyakorlatán az oroszlán barlangjába hajítottak, amikor egy osztálynyi olyan diák elé kellett kiállnom, akikről a legtöbben már lemondtak – az „iskolától eltanácsoltak”, így beszéltek saját magukról. Ebbe az osztályba minden gyakorló tanárnak beletört a bicskája, és a tapasztaltabb tanárok is kudarcot vallottak. Térképkészítést kellett tanítanom nekik. Puszta szeszélyből az első nap minden kezem ügyébe eső hangszert magammal vittem: a gitáromat, kasztanyettákat, furulyákat, harmonikákat, lábasokat és serpenyőket, bongó dobokat. Egy gyertyát is bevittem. Megkérdeztem a vezető tanáromat – aki nagyon merev, de igen kedves férfi volt –, hogy az iskolában hol zajonghatnánk. Aztán az egész osztályt kihajtottam az asztalosműhelybe, kiosztottam a hangszereket, meggyújtottam a gyertyát, és a gitár húrjaiba csaptam. Mind azonnal és spontán módon bekapcsolódtak. „Az a szabály, hogy senki sem lehet csak megfigyelő. Vagy megfog egy hangszert maga is, vagy el kell mennie” – mondtam a vezető tanáromnak. Otthagyott minket. Egy egész órán át tartott a zene(bona). A végén már a műhely tetején táncoltak a diákok. Kiáltoztunk és rikoltoztunk. Egyetlen szó sem hangzott el. Amikor megszólalt a csengő, összeszedtem a hangszereket. Másnap belefogtunk a térképkészítésbe. Itták a szavaimat. A vezetőtanár alig hitt a szemének. Ma már értem, hogy ösztönösen rezonáltam a gyerekek elfojtott energiáira, és felismertem, hogy kifejezésért kiált. Emellett kedveltem őket, élveztem a társaságukat, és nem ijedtem meg tőlük. Az alábbi általános alapelvek minden olyan tanárnak segítségére lesznek, akinek az osztályába figyelemhiány zavarral élő diák jár. Ám ne tévesszük szem elől az alapelvek és a technikák közötti különbséget. Abban semmilyen gyakorlatom nincs, hogy miként kellene tanároknak bármilyen technikát is ajánlani. De úgy hiszem, hogy ezek az alapelvek központi jelentőségűek, függetlenül az egyébként alkalmazott tanítási technikáktól. Azokon a belátásokon nyugszanak, amelyeket a figyelemhiány zavar kapcsán a könyv többi részében összefoglaltam. 1. Ne árts! A hippokratészi eskü legelső tézise, amelyet az orvoslás gyakorlásával kapcsolatban megfogalmaz, a primum non nocere: először is, ne árts! A tanári pályán is ez kell legyen a legfőbb alapelv. A tanárok olykor elfelejtik, hogy nagyon mély sebeket ejthetnek a gyerekeken. Hogy az osztályteremben milyen mély érzelmi sérülések keletkezhetnek, és azok milyen krónikussá válhatnak, azt jól illusztrálják a figyelemhiány zavarral élő felnőttek elbeszélései a saját iskolai tapasztalataikról. Sokan a mai napig összerándulnak, ahogy felidézik a megszégyenítéseket, tanáraik gunyoros megjegyzéseit, a büntetéseket a szándéktalan „rosszalkodásért” és az olyan készséghiányokért, amelyeken nem tudtak felülkerekedni. A tanároknak észben kell tartaniuk, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyerek definíció szerint eleve azzal a fájdalommal él, hogy el van szakítva a számára érzelmileg fontos felnőttől, hogy mélységes szégyen gyötri, és – legyen bármilyen a viselkedése – az önbecsülése gyenge és törékeny. Emellett jó eséllyel kisebb-nagyobb mértékben a közösség visszautasításával is számolnia kell. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek megszégyenítése hibáik, figyelmetlenségük, az instrukciók megértésének lassúsága vagy rendetlen kézírásuk miatt csak megerősíti negatív önképüket, és aláássa érzelmi és intellektuális fejlődésüket. „Az osztály most megvárja, hogy Karen visszatérjen a Földre” – ez egy viszonylag enyhe megjegyzés, amelyet egy harmadikos kislányra tett a tanára. Azon az estén a kislány vigasztalhatatlanul zokogva ment haza. „N.

néni utál engem. Az egész osztály rajtam nevetett” – mondta. Az ilyen élmények minden gyerek számára fájdalmasak, az érzékeny és bizonytalan gyerekek esetében azonban egyenesen pusztítók. Nino Ricci kanadai író az In a Glass House című novellájában felkavaróan írta le annak a diáknak a magányos küzdelmét és szenvedéseit, aki a megfélemlítő iskolai környezetben igyekszik koncentrált maradni. Talán érdemes lenne kötelező olvasmánnyá tenni a tanárképző karokon: Amikor önállóan kellett dolgoznunk, a füzetem mindig ugyanazokkal a reménytelen hibákkal volt teli, amelyeket Bertram nővér már tucatnyi alkalommal kijavított, úgyhogy néha végül vonalzót ragadott, és azt a füzetre fektetve egyetlen könnyed mozdulattal kitépte a lapot. De továbbra sem figyeltem, bár tudtam, hogy Bertram nővér ki fogja szúrni, és rám szól majd: ha nem figyelek, tanulni sem fogok, képtelen voltam megállítani elkalandozó elmémet, mert abban a pillanatban, hogy Bertram nővér beszélni kezdett, úgy éreztem, hogy az osztályterem lassan, mint egy álom az ébrenlét első pillanataiban, lebegve és feltartóztathatatlanul távolodni kezd, és én többé képtelen vagyok erre a világra összpontosítani… A másik személyiségéről alkalmanként a saját reakcióink szolgáltatnak nekünk információt. Amikor a tanár észreveszi magán, hogy hajlamos rendszeresen gúnyosan és ingerülten, vádló hangon szólni egyik vagy másik diákjához, igencsak tanácsos elgondolkodnia azon, hogy mi is az, ami a gyerek viselkedésében ilyen reakciót provokál ki belőle. Hacsak nem olyan zavart személyiség, hogy a gyerekekkel szembeni ingerültség és szarkazmus már beépült a személyiségébe – amely esetben vagy a saját fejlődéséhez kell segítséget kapnia, vagy új hivatás kereséséhez –, a tanárnak mérlegelnie kell azt a lehetőséget, hogy az adott gyereknek esetleg figyelemhiány zavara lehet, és ez vált ki belőle ilyen ingerültséget. 2. Együttműködés a szülőkkel A tanárképzésből ugyanúgy hiányzik a figyelemhiány zavar szisztematikus tanulmányozása, ahogy az orvosképzésből is. A figyelemhiány zavarral élő gyerekeket az iskolában ugyanolyan kiszámíthatatlan módon kezelik, mint az egészségügyben: az egyik helyen felkészült gondossággal, a másik helyen értetlenséggel. Mindeközben a tanár a helyzetéből fakadóan elsőként ismerheti fel a problémát, és kezdeményezheti, hogy a gyermek segítséget kapjon. Nem a tanárok vagy az iskolapszichológusok feladata, hogy a szülőket megváltoztathatatlan adottságként szembesítsék a diagnózissal, mondván: „a gyereke figyelemhiányos” – de fel kell hívniuk a szülők figyelmét a viselkedési problémákra és tanulási nehézségekre, mint amelyek a család és az iskola közös fellépését igénylik. A szülőt nem szabad sem a problémát kiváltó gonosztevőként kezelni, sem pedig az iskola utasításait végrehajtó ügynökként. Mondanom sem kell, hogy véleményem szerint az iskoláknak kifejezetten tilos a szülőket nyomás alá helyezniük a gyerek gyógyszeres kezelése érdekében. Az iskola legfeljebb olyan módon hozhatja fel ezt, hogy a szülőnek javasolja a kérdés szakemberrel való megvitatását. A gyógyszeres kezelést sohasem szabad a gyerek iskolalátogatásának feltételéül szabni. A mit akarunk tanítani kérdését minden esetben meg kell előzze a kit akarunk tanítani kérdése. A tanítási módszereinket legalább olyan mértékben kell az utóbbihoz igazítanunk, mint az előbbihez. Ha a diákok között mérhető mennyiségben vannak jelen figyelemhiány zavarral élők – ahogy az mind gyakrabban fordul elő szerte Észak-Amerikában –, akkor az oktatásban dolgozó kreatív elméknek nem arra kell fordítani az energiáikat, hogy ezeket a gyerekeket az iskola feltételeihez alakítsák, hanem arra, hogy az iskolákat szabják e diákok igényeihez.

3. A figyelemhiány zavar szakértői Nem szükségszerű, hogy minden családorvos, gyerekorvos és pszichiáter a figyelemhiány zavar szakértője legyen, ám mindegyiküknek fel kell tudnia ismerni azt anélkül, hogy valami mással összetévesztené. Ugyanilyen túlzás lenne az is, ha a tanároktól várnánk ugyanezt. Az iskolakerületeknek azonban – eltekintve a hangoskodó politikusok főkönyveitől – semmilyen mentségük nincs arra, ha nem alkalmaznak olyan tanárokat, pszichológusokat, sajátos nevelési igényű gyermekekkel foglalkozó nevelési tanácsadókat, iskolai segítő szakembereket, akik felmérhetik a figyelemhiány zavarral élő gyermek igényeit, és segíthetnek a tanároknak is. Minden iskolában kell legyen olyan személy, aki a tanárnak segítséget tud nyújtani például azzal, hogy szükség esetén külön tud foglalkozni a figyelemhiány zavarral élő gyerekkel. A hiperaktív gyerekeket sokszor megnyugtatja, ha külön foglalkozik velük valaki, és szükségük lehet rá, hogy fokozatosan vezessék be őket az osztálytermi munkába. A közvetlen anyagi ráfordítások hosszú távon bőségesen megtérülnek, nem beszélve arról, hogy mennyi érzelmi stressztől mentesül ezáltal az iskolai személyzet, a szülők és – nem utolsósorban – maguk a gyerekek. 4. A gyerek kötődésigényét tartsuk szem előtt Az a tanár, aki képes bensőséges és nem fenyegető kapcsolatot fenntartani a diákkal, jutalmul kevesebb rendbontásra és nagyobb koncentrálóképességre számíthat, kivéve a legsúlyosabb eseteket. Éppúgy, mint odahaza, mindig a gyerekkel való kapcsolatot, nem pedig a kognitív célokat kell a legelőrébb helyezni. Szükségszerű, hogy a tanárok nem tudnak eleget tenni minden egyes diák kötődési igényének. Egy tanár sem fogja „meggyógyítani” a figyelemhiány zavarral élő gyereket. Ám minden egyes kellően tájékozott és motivált tanár rengeteget könnyíthet a figyelemhiány zavarral élő gyerek iskola mindennapjain pusztán azáltal, hogy kellő figyelmet fordít a kapcsolatukra. Akármilyen nehéz is a zsúfolt osztályterem napi mókuskerekében a tanárnak mindennap, akár csak egyetlen rövid pillanat erejéig is a diák felé fordulnia, az mégis sokkal több haszonnal jár majd, mint a legszigorúbban meghagyott instrukció. 5. Hagyjunk időt a játékra és a kreatív kifejezésre Szinte feleslegesnek is tűnne, hogy a játék gyermekkori jelentőségéről ejtsünk itt szót, ha nem látnánk azt a fenyegető tendenciát, hogy az észak-amerikai oktatási rendszer kezd megfeledkezni a játék értékéről. Egy 1998-as New York Times-cikk arról számolt be, hogy az Egyesült Államokban újonnan épülő iskolák némelyikében már nincsenek udvarok, mégpedig abból a megfontolásból, hogy a játék puszta időfecsérlés, amely csupán elveszi a diákok figyelmét és energiáit az igazán fontos tanulmányi céloktól.21 „A célunk a tanulmányi teljesítmény fokozása – mondta az georgiai Atlanta iskoláinak szuperintendánsa a Times-nak. – Márpedig ezt azzal nem fogjuk elérni, ha a gyerekeket hagyjuk a mászókán lógni.” Ez a hozzáállás a fejlődéspszichológiai kutatások évtizedes eredményeit hagyja figyelmen kívül. Különösen a figyelemhiány zavar kezelésében kulcsfontosságú, hogy minél több játékot építsünk a tantermi képzésbe – több szabad mozgással töltött időt, több kreatív kifejezési lehetőséget. Ahogy azt a kilencedik osztályos „eltanácsoltakkal” kapcsolatban átélt saját példám is igazolta, a figyelemhiány zavarral élő gyerekek vulkanikus mennyiségű elfojtott mozgási energiával rendelkeznek. Ha lehetőséget teremtünk rá, hogy ennek egy része kreatív módon jusson kifejezésre, kezdetben akár bármilyen meghatározott cél nélkül, ebből az energiából rengeteget tudunk

konstruktív irányokba terelni. A probléma itt sem az, hogy miként motiváljuk a gyereket, hanem az, hogy miként szabadítsuk fel a belső motivációt. A kreativitás ápolásával kapcsolatban a legfontosabb az, hogy a szándékot és az erőfeszítést tiszteljük, ne pedig az eredményeket méricskéljük. Az a diák, akik megkapja a bátorítást saját kreatív hajlamainak kiéléséhez és a tanárral való kapcsolatának biztosításához, előbb vagy utóbb kérni fogja majd az irányítást és korrekciót, és meg akarja majd tanulni, hogy munkáját hogyan tudná fegyelmezett erőfeszítés révén fejleszteni. Az oktatási kiadások napjainkban elterjedt pénzügyi megközelítése nyomán az első dolog, amit rendszerint visszavágnak – a tanárok fizetése, az iskolapszichológusi állások és egyéb, feleslegesnek mondott, életbe vágóan fontos pozíciók mellett –, a kreatív órák: a zene, az énekkar, a technika és a rajz. A CBC rádió egyik betelefonálós programja a minap egy egész órát szentelt Brit Columbiában annak a kérdésnek, hogy anyagilag megengedhető-e a közoktatási intézményekben a kreatív művészetek oktatása. Az, hogy ez a kérdés egyáltalán nyilvános vitára bocsátható, már önmagában jól mutatja korunk szomorú tendenciáit, hiszen az emberi lélek mélyen esztétikai és zenei természetű, és ezek a művészetek rengeteg embernek rendkívül sokat jelentenek, ráadásul fontos szerepet játszanak az egészséges pszichológiai, sőt még a neurológiai fejlődésben is. Társadalmi szinten a művészeti képzés visszaszorítása az önkifejezéssel szemben a fogyasztás kultúrájának előmozdítója. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek esetében pedig nem kevesebbet jelent, mint az érzelmi fejlődés és a kreatív teljesítmény egy fontos csatornájának blokkolását. 6. Igazítsuk hozzá a vizsgákat és házi feladatokat a figyelemhiány zavar sajátosságaihoz Amikor egy figyelemhiány zavarral élő gyereket az idő szorításában vizsgáztatunk, nem feltétlenül az ismereteiről szerzünk majd benyomást, hanem inkább arról a képességéről, hogy tud-e koncentráltan tesztet írni. A gyenge osztályzatok sem feltétlenül a tudásának hiányosságaira utalnak majd, hanem arra, hogy a prefrontális kérge mennyire képes kontroll alatt tartani az érzelmeit a vizsgadrukk nyomása alatt.{5} Az, hogy egy diák ilyen körülmények között kudarcot vall, semmilyen értelemben nem vetíti előre, hogy mennyire tudja majd tudását a való életben alkalmazni. Éppen ezért a vizsgaszituációt a számára alkalmas módon kell átalakítani. Kapjon több időt, írja a dolgozatait például egyéni felügyelet mellett, az őt zavaró osztályteremtől vagy vizsgateremtől távol. Ezen a módon a tényleges ismereteit ellenőrizhetjük majd. Az Egyesült Államokban már számos olyan régió van, amelyek a figyelemhiány zavarral élő diákok esetében kötelezővé teszik ezeket a formákat. A kanadai rendszer ebben a vonatkozásban még nagy lemaradásban van, és jelen pillanatban még konokul ragaszkodik a hibás felfogáshoz. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek speciális igényeire a házi feladat kiszabásánál is figyelemmel kell lennünk. Azt a hosszú távú célt, hogy támogassuk a célirányos és konzisztens munkavégzés készségének kialakításában, nem szabad feláldoznunk. Ha azonban valaki arra kényszeríti ezeket a gyerekeket, hogy már iskolás koruk kezdetén ugyanolyan önállóan dolgozzanak a feladataikon, mint azok az osztálytársaik, akik neurofiziológiailag nem elhangoltak és nem olyan könnyen megzavarhatók, az semmi mást nem ér el, mint hogy e gyerekekben elülteti a kudarc és az alkalmatlanság krónikus érzését és tudatát, és elbátortalanítja őket. Ha olyan a helyzet, hogy nem tudunk az osztály néhány tagjával kivételt tenni, akkor lehet, hogy az általános szabályok merevségén kell lazítanunk, és mérsékelnünk kell az elvárásokat. Szinte semmilyen kutatási adat nem utal arra, hogy ez bármilyen hátrányt okozna a gyerekek hosszú távú fejlődésében. A szülők kulcsfontosságú szerepet játszanak a nyugodt, támogató és rendezett otthoni környezet megszervezésével. E nélkül ugyanis az iskola folyamatosan széllel szemben hajózna. Másrészt viszont az iskola sem várhat ölbe tett kézzel arra, hogy a szülők majd minden otthoni problémájukat

megoldják – hanem erőfeszítéseket kell tennie a gyerek segítése érdekében. 7. Bizalom a gyerek iránt, bizalom önmagunk iránt „A könyve segített világosabban megértenem, hogy az iskolák mit tehetnek, és mit nem – írta nekem e könyv kéziratának elolvasása után Mary Watson, aki korai fejlesztéssel foglalkozik San Franciscóban. – A tanár nem tudja a szülőtől átvenni azt a szerepet, hogy feltétlen pozitív figyelmet biztosítson. Az osztálytermi helyzet egyszerűen nem így működik – a tanárnak muszáj ítéletet alkotnia, bátorítania, és olykor a kritikának is szükségét érzi. Ennek ellenére is hiszek abban, hogy a diák megértése már önmagában is változást hoz magával. Olykor már pusztán a gondos figyelem is segít a diákon. Az első, hogy bízzak az emberekben – a gyerekekben, hogy megteszik, amit meg kell tenniük. Ám egyúttal saját magunkban is bíznunk kell, a saját tapasztalatainkban. Nem hiszem, hogy e nélkül képesek lennénk másokkal valóban együtt lenni. És azt hiszem, tulajdonképpen ez az alapja annak is, amit maga mond. Óriási bizalomra van szükség ahhoz, hogy el tudjuk engedni a »kell«-eket és a »gyógyulás« vagy mások mindenféle bajból való »kigyógyítása« utáni vágyat. Az a tanár, aki megérti a figyelemhiány zavart, azáltal tudja a legtöbb segítséget adni a diákjainak, ha a maguk saját útján támogatja őket.” A természetnek megvan a maga pozitív terve, amely mindegyikőnkben ott munkál. Az oktatás lényege, akárcsak a gyógyításé, nem csupán annyi, hogy bele tudjunk avatkozni a természetes folyamatokba, hanem legelsősorban annak a tudása, hogy miként figyeljük meg a természetet anélkül, hogy megzavarnánk a működését, és hogyan segítsük a kibontakozásban.



HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Mindig csak én: a tinédzserek Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e majd beleilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. És azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés. J. D. Salinger: Zabhegyező (Gyepes Judit fordítása) A serdülőkor és a figyelemhiány zavar együttesen valódi robbanóelegyet alkot. Amikor a tinédzser kezdi meglazítani a családi kötelékeit, egyre inkább a kortársainál keresi a megértést, értékelést és azokat az értékeket, amelyekkel azonosulni tud. Mivel kötődési szükségleteit immár részben a kortársi csoport elégíti ki, megengedheti magának, hogy még lázadóbban viszonyuljon a szüleihez. Az ellenakarat megizmosodik, és a sok figyelemhiány zavarral élő gyerek esetében szinte második természetté váló túlzó ellenkezés óriási lökést kap. A szülők azt látják, hogy szavukat semmibe veszik, véleményüket megvetés fogadja. Pontosan ez az az időszak, amelyben mind több és több szülőnek lesz elege az utódaik figyelemhiány zavaros vonásaiból. Elvárásaik fokozódnak, és kezdik elveszíteni a türelmüket gyerekük együttműködést megtagadó, látszólag közömbös és rendzavaró viselkedése iránt. Már az is elég frusztráló, amikor a kisgyerek után kell elpakolni, egy szinte felnőtt méretű emberi lény mellett lakájként vagy cselédként szolgálni nap mint nap, egyenesen tolerálhatatlan. A szülők ekkor, mindössze néhány évvel az előtt, hogy a gyerekük felnőttként kirepülne a munka, tanulás és teljes felelősség világába, úgy érzik, hogy sürgősen mindent rendbe kell tenniük. És ami szorongást ébreszt bennünk, azt azonnal ellenőrzésünk alá akarjuk vonni, ha pedig nem sikerül, bedobjuk a törülközőt. A szülő attitűdje ide-oda csapong az irányítás és az engedékenység között, és alig-alig találja a kettő közötti nyugvópontot. Ideális a helyzet vitákra, kölcsönös bizalmatlanságra és a szülők fokozódó kétségbeesésére. A kétségbeesés még csak nem is túl erős kifejezés a szülők állapotának leírására, akik felkeresik a rendelőmet tinédzser gyerekeik esetleges figyelemhiány zavarának megállapítása miatt. Béketűrésük végén járnak. A tinédzser gyerekükkel való napi interakciójuk során azt érzik, hogy a józan eszük éppen olyan gyorsan hagyja el őket, ahogy az arra való szükséglet fokozódik. Úgy kapaszkodnak a diagnózisba, mint utolsó szalmaszálba. Mivel magam is két figyelemhiány zavarral élő fiút neveltem fel, akik már túl vannak a kamaszkoron, megértem a szülők által érzett riadalmat. Ám többé nem osztozom benne. A családok komoly kihívásokkal és problémákkal kell szembenézzenek ebben az időszakban, ám a megoldás ott van a törődő és nyitott gondolkodású szülők keze ügyében. Bármilyen rossznak is tűnjék a helyzet, a családokban a viták és sérelmek mögött óriási erőforrások vannak a gyógyulásra. Ehhez is – mint

minden más feladat megoldásához – megbízható szövetségesre találunk a természetben. Az a visszautasítás, amelyet a tinédzserek szüleikkel szemben gyakorolnak, megtévesztő. Kihívó modoruk mögött az anyjuk és apjuk szeretete és elfogadása iránti vágy és szükséglet húzódik meg. Ha ezt feltétel nélkül megkapják, az sokkal erősebbnek bizonyul majd a kortársi kultúra minden szirénhangjánál. A látszattal ellentétben ez különösen így van a figyelemhiány zavarral élő, különösen érzékeny fiatalok esetében. A fiatal személy készségesen ápolja a családjához fűződő kapcsolatait és fogadja el a szülei tekintélyét, ha és amennyiben nem kell olyan kényszereknek megfelelnie, amelyek érzése szerint a szelférzését fenyegetik. A tinédzser akkor lázad a szülő tekintélye ellen, ha az tekintélyelvű. A tinédzserekkel és szüleikkel beszélgetve újra és újra az autonómiával és az irányítással kapcsolatos problémák buknak felszínre. A szülők általában arra panaszkodnak, hogy figyelemhiány zavarral élő tinédzser „egy szavunkat sem veszi figyelembe”. Az igazság ezzel szemben az, hogy a tinédzsert a hallottak gyakran nagyon is más irányba terelik, mint amit a szülő szeretett volna. Sok tinédzser bizalmatlanul fogadja a figyelemhiány zavar diagnózisát. Nem akarnak mások lenni, nem akarják, hogy egy mentális probléma bélyegét süssék rájuk. Igen határozottan érzik, hogy a szüleik a figyelemhiány zavart okolják a mindennapi konfliktusokért és összecsapásokért. „Azt a látszatot akarják kelteni, hogy a probléma kizárólag az én fejemben van” – mondta nekem a legelső tinédzser, akit egykor kivizsgáltam. Lara vidám tizenhat éves lány volt. Biológiai apja már évekkel korábban eltűnt az életéből, az anyja pedig újra férjhez ment. Ebből a házasságából volt Larának egy kétéves öccse. A lány szerette a nevelőapját, de arra panaszkodott, hogy „teljesen rám száll. Nem is az apám, és mégis mindent ő akar megmondani.” Lara folyton vitába keveredett az anyjával és a nevelőapjával. A szülei úgy érezték, hogy képtelenek kézben tartani, mindeközben Lara úgy érezte, hogy mindenki ellene van. Amikor elbeszélgettem Lara anyjával, nyilvánvalóvá vált, hogy belenyugodott a férje nevelési elveinek alkalmazásába, ami igen merev szabályokból és azonnali büntetésekből állt. Larát már a szabályok viszonylag apró megsértéséért is elővették. Ha pedig kitört a vihar – előfordult, hogy szó szerint lökdösődtek –, az anya könnyebbnek találta, hogy a férje pártjára álljon ahelyett, hogy a lányát támogassa, vagy akár csak meghallgassa az álláspontját. Attól való félelmében, hogy a férjével való kapcsolatát kockáztatja, megpróbálta a lánya temperamentumát visszafogni, és elfojtani a felnőttek irányító szándékával szemben természetesen benne élő ellenállást. Anya és lánya rengeteget harcolt. Lara enyhén depressziós volt, nagyon elszigeteltnek érezte magát a családban, és attól félt, hogy ha anyjának választania kellene közte és az új családja között, akkor az utóbbit választaná. Ugyanakkor túl heves volt ahhoz, hogy félelmében meghunyászkodjon, ami – mint arra anyjának rámutattam – annak volt köszönhető, hogy éveken át elfogadó és támogató szülői szeretetet kapott tőle. Lara esetében egyértelmű volt a figyelemhiány zavar diagnózisa. Már az iskolás évek elejétől kezdve nehezen tudott koncentrálni, rendbontóan viselkedett az osztályban, elfelejtette az iskolai és egyéb kötelezettségeit, és meglehetősen rosszak voltak tanulási szokásai. Azt azonban nem akarta elismerni, hogy ezek komolyabb gondokat okoznának az életében. Az önismeret teljes hiánya miatt, ami a fiatal figyelemhiány zavarral élőkre igen jellemző, képtelen volt belátni, hogy a saját viselkedése bármilyen módon hozzájárulhatott a gondjaihoz. Ezzel persze csak visszatükrözte a körülötte lévő felnőttek attitűdjét – a szüleiét és tanáraiét –, akik szintén képtelenek voltak felismerni, hogy Lara reakcióinak kiváltásában milyen szerepet játszik az ő hozzáállásuk. Úgy éreztem, hogy adott esetben sokkal fontosabb problémákkal kell számot vetni, mint az, hogy Lara hogyan végzi majd el a 10. osztályt, vagy képes lesz-e a házi feladatára koncentrálni. Ha egyszerűen a szemébe mondtam volna a figyelemhiány zavar diagnózisát, azzal csak egy újabb tekintélyfigurává váltam volna, aki ismét csak őt vádolja minden problémáért, ami az életében és a szüleivel való kapcsolatában felmerült. A hozzá hasonló bizonytalan és hárító tinédzserek esetében

semmit sem érnek az olyan magyarázkodások, hogy „nem a te hibád, csak az agyi áramköreid és vegyületeid okozzák”, hiszen ezek a fiatalok már eleve azzal az aggodalommal tekintenek a világba, hogy ők valahogy mások, és éppen ezért szeretnének normálisnak tűnni, olyannak, mint a többiek. Elmondtam Larának és az anyjának is, hogy úgy látom, Lara valóban a figyelemhiány zavar tüneteit mutatja, és ezek kezelése lehet, hogy segítene neki. Azt is elmagyaráztam, hogy a Lara és szülei közötti ellentétek egyáltalán nem a figyelemhiány zavarból fakadnak, hanem a családon belüli interakciók zavartságából, amiért közösen viselik a felelősséget. Azt mondtam, hogy át kellene gondolniuk a Lara életét meghatározó szabályokat, azok ugyanis jelenlegi formájukban inkább a probléma okozói, semmint megoldások. A legsürgetőbb feladat nem Lara koncentrálóképességének vagy viselkedésének javítása volt, hanem az, hogy a családon belül fejlesszük a megértést és a kommunikációt. Ha ezeken a területeken sikerülne javítani, akkor vissza tudnánk térni a diagnózis és a szükséges kezelés kérdéseihez. Ezt követően találkoztam Lara anyjával és nevelőapjával. Arra biztattam őket, hogy jobban ismerjék el Lara autonómiaszükségletét. Elmondtam, hogy véleményem szerint a kapcsolatuk is elbírna némi fejlesztést, hogy az anya konfliktushelyzetben ne érezze úgy, hogy kénytelen vagy a lány, vagy a férje pártjára állni. A szülők nyitottak voltak erre a megközelítésre, Lara legnagyobb meglepetésére. „Ez az első eset, hogy valaki végre meghallgatott” – mondta. Három hónap múltán már Lara is sokkal nyitottabban állt hozzá saját figyelemhiány zavarral kapcsolatos problémáihoz. Végül úgy döntött, hogy kipróbál egy pszichostimuláns gyógyszert a koncentráció fokozása és az impulzivitás csökkentése érdekében. A gyógyszerre először kedvezőtlenül reagált. Mellékhatások léptek fel, és Lara nem akart tovább próbálkozni. Most, két évvel később, a kedvenc tantárgyából ő a legjobb az osztályban – ilyen pozíciónak korábban még csak közelébe sem jutott. Anyja szerint Larának továbbra is gondot okoz a koncentráció más területeken, ám sokkal motiváltabb, és nagy várakozással tekint a főiskola elé. A család rendszeres tanácsadáson vesz részt, és az otthonuk hangulata hatalmasat javult. Most, hogy Larának már nem kell annyit ellenállnia, annak is tudatára ébredt, hogy ha segítségre van szüksége, bizton fordulhat a családjához – például, ha a jövőben bármilyen gondja adódna a tanulmányaival vagy a magánéletében. Mint szüleinek is elmondtam, nem az számít, hogy mikor kerül erre sor – most, két vagy öt év múlva –, a lényeg az, hogy amikor készen áll majd a segítségkérésre, akkor az a saját döntése lesz, ami sokkal valószínűbbé teszi a sikeres végkimenetelt, mint ha úgy érezné, mások erőltetik rá. Lara esetéből rengeteg olyan dolgot tanulhatunk, ami csak további megerősítést nyert a többi figyelemhiány zavarral élő tinédzserrel végzett munkám során. Az első és legfontosabb, hogy a figyelemhiány zavarral élő tinédzsereknek nagy szükségük van arra, hogy meghallgassák őket. Amíg azt nem érzik, hogy a véleményüket figyelembe veszik és érzéseiket elfogadják, egyszerűen nem kezdenek bele, hogy saját magukat megvizsgálják. Ezekben a fiatal emberekben mélyebben rögzült a félreértettség érzése, mint hinnénk. Minden kritika, minden vád – sőt bármi, amiben egy kicsi kis ítélkezést érzékelnek – olyan erős szégyenmechanizmust hoz mozgásba bennük, hogy azzal szemben minden erőforrásukat be kell vetniük. A szülők könnyen abba a csapdába eshetnek, hogy vitatkozni kezdenek a tinédzserrel, megpróbálnak „logikusan” érvelni, és megpróbálják felhívni a figyelmét azokra az esetekre, amikor nagyon is igyekeznek figyelembe venni az érzéseit; eközben hevesen hangoztatják, hogy nekik is vannak érzéseik; hogy ha van valaki, aki képtelen a másik álláspontját figyelembe venni, akkor az pontosan a tizenéves gyerekük; hogy a dolgok sokkal jobban mennének, ha végre felfogná, hogy rajta kívül más is van a világon stb. Ez a megközelítés azonban bebetonozza a szemben álló felek pozícióit. Régebben magam is olyan keserűséggel beszéltem a gyerekeimmel és a gyerekeimről, mintha egyenrangú emberekként bántottak volna meg. Sok figyelemhiány zavarral élő gyerek szülei

beszélnek ugyanígy a saját gyerekeikről. De nekik is meg kell érteniük, hogy nem egyenrangú felek mérkőznek meg. Akármilyen elkeseredettek és zaklatottak is, a gyerek és felnőtt közötti érzelmi viszony alapvetően egyensúlytalan, és a szülők képviselik a nagyobb súlyt. A gyerekek nemcsak anyagilag és számos egyéb gyakorlati szempontból függnek tőlük, hanem a szeretetük és elfogadásuk utáni sóvárgás miatt is, harcias viselkedésük pedig csak álca, hogy a felnőttek és saját maguk elől is elrejtsék sérülékenységüket. A nagyobb hatalommal azonban nagyobb felelősség is jár. Ha változtatni kell valamin, akkor a szülőknek kell megtenniük az első lépést, ehhez pedig nemcsak gyermekük odavetett szavait kell megérteniük, hanem a mögöttük rejlő üzenetet, és fel kell ismerniük az általuk elfedett tudatállapotokat és érzelmeket is. Ha ezt képesek nem defenzív módon megtenni, akkor túllendülhetnek az érzelmi holtponton. A szülőknek nem kell attól tartaniuk, hogy ezáltal az elfogadhatatlan viselkedésre adnának engedélyt, vagy egyenesen erre biztatnák a gyereküket. Attól, hogy a másik álláspontját meghallgatjuk, és érzelmei jogosságát elismerjük, még távolról sem kell mindenben egyetértenünk vele, sem minden tettét helyeselnünk. Nekem az a tapasztalatom, hogy a figyelemhiány zavarral élő tinédzserek attól a pillanattól fogva, hogy azt látják, hogy a szüleik hajlandóak őket úgy és olyannak elfogadni, amilyenek, és tiszteletben tartják érzéseiket és autonómiájukat, maguk is készek reálisabban szemlélni saját magukat, és segítséget kérni. Ez kell legyen az első lépés. Mint Lara esetén láthattuk, egy szakember aligha érheti el, hogy a „kezelés”-t egyáltalán megkezdjék, ha a szülők nem ismerik el felelősségüket, és nem vállalnak szerepet a folyamatban. A figyelemhiány zavarral élő tinédzserek szüleivel szinte mindig azzal zárul az első beszélgetés, hogy lazítsanak azokon a szabályokon, amelyeket éppen azért hoztak, hogy a gyerek munkamorálját és viselkedését javítsák. A szabályokra is igaz, hogy a kevesebb több. Vannak szülők, akik ezt egészen addig paradoxnak látják, amíg meg nem értik az ellenakarat működését. Miért adjunk a gyerekünknek több privilégiumot, kérdezik, ha egyszer a meglévő privilégiumaival oly felelőtlenül él? A válasz az, hogy nem a privilégiumokról van szó, hanem az autonómiáról. Az autonómia pedig nem privilégiumokból, hanem jogokból áll. A kamasznak kell hogy joga legyen eldönteni, hogy kitakarítja-e a szobáját, illetve mikor. Ha a szülők nem tudják elviselni a rendetlenség látványát, akkor csukják be az ajtót. Egészen addig, amíg egy idősebb gyerek másoknak nem okoz kényelmetlenséget, ő kell hogy eldöntse, hogy kivel és milyen hosszan telefonál, vagy hogy mikor fekszik le. El kell választani egymástól azt, ami tisztán az ő személyes ügye, és azt, ami másokat is érint. A szobája állapota az ő ügye, a házimunkában való részvétele viszont már családi ügy, hiszen ha a konyha rendetlen, az mindenkit zavar. Ha azt akarjuk, hogy a serdülő képes legyen ilyen megkülönböztetésekre, akkor szülőként először nekünk kell a különbségeket megértenünk. Egy személy akkor fogja tiszteletben tartani mások határait, ha az ő jogait és határait is tiszteletben tartják. A jogok kérdésétől függetlenül már csak abból a praktikus okból is biztosítanunk kell a tinédzser autonómiáját, hogy ez az előfeltétele a pszichológiai fejlődésének, és egyúttal a mi hosszú távú céljaink megvalósulásának. A figyelemhiány zavarral élő tizenéves napi rendszerességgel csap össze szüleivel az iskolai és az otthoni munka felett. A gyenge koncentrációs készség a kis érdeklődést kiváltó tevékenységek esetében, a halogatás és a motiváció nehézségei oda vezetnek, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyerekek az iskolában alulteljesítenek, és alig akad köztük, aki potenciálja közelébe tud érni. „Ki fog bukni az iskolából, ha nem teszünk valamit” – mondják a szülők, vagy: „Olyan szívszakasztó látni, hogy ez a nagyszerű kölyök ilyen gyengén teljesít.” Én azt tanácsolom, hogy a szülők tegyék félre a házi feladat problémáját, amíg sokkal fontosabb feladatok várnak megoldásra. Soha senki nem halt még bele abba, hogy 10. osztályban megbukott. Ez nem betegség. „Ez lehet, hogy igaz – mondják a szülők olykor –, de milyen hatással lesz ez az önbecsülésére?” Csak azt mondhatom erre, hogy az ilyen diáknak már eleve alacsony az önbecsülése. Ha azt akarjuk, hogy hosszú távon fejlődjön ezen a

téren is, akkor először pszichológiailag kell felgyógyulnia, éreznie kell a feltétel nélküli elfogadást, és képesnek kell lennie önálló döntéseket hozni. Jó, ha elkerüljük az iskolai bukást, de a család érzelmi kötelékei és a tinédzser autonómiaérzése sokkal fontosabb, mint a tanulmányi eredmények. Ha az iskolai teljesítmény és a jó családi kapcsolatok párhuzamosan is biztosíthatók, nos, az a legjobb. Ha azonban valamelyiket fel kell áldoznunk a másik érdekében, akkor ismét azzal a kérdéssel állunk szemben, hogy a rövid vagy a hosszú távú célokat választjuk-e. Az embernek meg kell találnia az arany középutat az irányítás és az engedékenység között. A fiatalabb gyerek több irányításra szorulhat, mint az idősebb, ám egyetlen gyerek sem fogadja el az irányításunkat kényszerítés nélkül, ha bizonytalan a szülővel való kapcsolata. A fiatalabbak egyszerűen ellenállnak majd, talán passzív módon, a tinédzserek viszont meg fogják találni a lázadás aktív és drámai formáit. A szülőknek fel kell hagyniuk azzal, hogy a gyerek iskolai előmenetelén aggódnak, és minden lehetőséget igénybe kell venniük ahhoz, hogy fejlesszék a gyerekükkel való kapcsolatukat, és jobban megértsék érzelmi állapotát. Még bennünket, szülőket is lefárasztanak saját, bíráló megjegyzéseink és az ezerszer elismételt, ingerült felszólítások. A tinédzsereket pedig egyenesen frusztrálják, és csak még jobban elidegenítik tőlünk. A szülőknek ezt szoktam mondani: „Ha a vádaskodás, hízelgés, győzködés, erősködés, sürgetés, érvelés, bizonygatás és könyörgés jottányival is javítaná a gyerek tanulmányi eredményeit, lenne alapja az ilyenfajta megközelítésnek, de a hosszú távú károk még úgy is túlsúlyban lennének a pillanatnyi eredményekkel szemben. Valójában azonban a helyzet rosszabb. Az ilyesmi egy szemernyit sem mozdítja előre a céljainkat, hanem kifejezetten nehezíti azok elérését.” Másrészt azonban hasznos megbeszélni a tinédzserrel, hogy mi a célja a tanulmányaival, hogy milyen akadályok korlátozhatják annak elérésében, és ezeket az akadályokat hogyan lehetne leküzdeni. Ha a kapcsolat bizalomteli, és megvan a motiváció is, akkor a szülők energiája és támogatása felbecsülhetetlen értékű lesz. A drámai eseteket kivéve óvakodnunk kell attól, hogy olyan területekre tolakodjunk, amelyeken a tinédzsert már autonómiával ruháztuk fel – még olyankor is, ha a tetteivel vagy a céljaival éppen nem értünk egyet. Az a személy, akinek a kudarcai a saját szabad döntéseiből fakadnak, sokkal könnyebben tanul majd a hibáiból, mint az, aki külső utasítások vagy követelések hatására járt el, vagy éppen azok ellenében. Végső soron a fiatalnak a saját egyéni útját kell majd megtalálnia a világban. Nem tudjuk őket megóvni a saját hibáiktól, és még ha meg tudnánk is, azzal sem használnánk nekik. Azt tanácsolom a figyelemhiány zavarral élő tinédzserek szüleinek, hogy egészen a fájdalomküszöbig harapjanak inkább a nyelvükbe – és, magam tanúsíthatom, ez olykor nagy fájdalommal jár. „De hogyan tanítom a fiamat önfegyelemre, ha nem kényszerítem arra, hogy megírja a leckéjét?” – kérdezte egy tizenhét éves srác anyja. „Nos, sehogy – feleltem. – De ezen a ponton azzal sem fogja önfegyelemre tanítani, ha nyomást gyakorol rá. Lehet, hogy meg tudja fegyelmezni egy kis időre, de önfegyelmet így sem taníthat neki. Ha viszont tiszteletben tatja az autonómiáját, azzal legalábbis lehetőséget ad neki arra, hogy fejlessze az önfegyelmét.” Az én praxisomban minden figyelemhiány zavarral élő tinédzser ugyanarra panaszkodott, mint Lara: a szülei örökké csak vele foglalkoznak. Olykor megfeledkezünk róla, hogy a tinédzsereknek megvan a maguk élete. Hogy másképp látják a dolgokat. Hozzáállásunkat és aggodalmainkat sokszor látják irrelevánsnak, vagy mint Holden Caulfield a Zabhegyezőben, egyenesen abszurdnak. Nem osztják a prioritásainkat. Ezt nagyon jól megvilágította számomra az Angusszal, egy nagyon tehetséges tizenhat éves fiatalemberrel való beszélgetésem. Hozzám járt kezelésre, de már születésétől fogva ismertem, ugyanis én magam segítettem világra. Láttam, hogyan nő fel. Láttam a szülei házasságának pusztulását, ahogy apja – egy nagyon megnyerő és okos férfi, kiváló zsonglőr – egyre mélyebben csúszott az alkoholizmusba. Angus figyelemhiány zavarral élt, és egész tavalyig, amikor is egy

nagyon intenzív vidéki elvonókúrán vett részt, súlyos drogproblémái is voltak. A 9. és 10. iskolaévben nem kevesebb mint öt helyről tanácsolták el. Azért idézem itt hosszabban, mert nagyon világosan fogalmazza meg azt az ambivalenciát, amellyel sok tinédzser fogadja a figyelemhiány zavar diagnózisát. A szülők azzal tesznek a legjobbat, ha igyekeznek elfogadni ezt ahelyett, hogy erőltetnék a kérdést. Angus egyúttal hangot ad annak az elfogadás utáni vágynak is, amelyet minden ilyen tinédzser érez. – Szeretem a törit és az irodalmat, a többi órán viszont állandóan azt mondják a tanáraim, hogy „Angus nem figyel. Nem koncentrál. Túl sokat beszél. Nem jegyzetel.” – Nem akarsz kipróbálni valamilyen gyógyszert? – kérdeztem. – Én ilyen vagyok. Furcsán hangozhat egy leszokott drogostól, vagy nevezzük akárhogy, egy pillanatnyilag tiszta függőtől, egy józan alkoholistától, de nem akarom az elmémet a viselkedéskontroll érdekében drogokkal kezelni. Olyan vagyok, amilyen a neveltetésem miatt lettem, amilyenné a világ tett, amilyenné a tapasztalataim tettek. Nem fogok csak azért megváltozni, mert néhányan azt mondják, hogy valamilyen problémám van. Lehet, hogy van is. – Ha szerinted ez nem probléma, akkor nincs rá okod, hogy gyógyszert szedj. – Nem arról van szó, hogy nem probléma – mondta Angus. – Látom, hogy milyen gondokat okoz, csak éppen nem érdekel. Nem fogok mások miatt megváltozni. Lehet, hogy ebben nagyon önző vagyok, de nem fogok csak azért gyógyszereket szedni, hogy… hogy is mondják… kontrollálhatóbb… – Kezelhetőbb – javasoltam. – Igen, ez az, hogy a tanáraim számára kezelhetőbb legyek. Azért nem, mert az nem én lennék. Ha nem tudsz ilyennek elfogadni, amilyen vagyok, akkor mit akarsz tőlem? Akkor mit kérsz tőlem? Ezt próbáltam kicsit feszegetni: – De nem akarnál jobban koncentrálni, nem akarnád, hogy a kedvenc tárgyaidon kívül néhány egyéb dologra is tudj összpontosítani? – Nem. Szerintem a figyelemhiány zavar önmagában nem olyan nagy gond. Akkor lesz belőle súlyos probléma, ha összeadod az elvált vagy alkoholista szülőkkel, azzal, hogy rossz társaságba keveredsz, amiből nem tudsz kiszakadni, ha összeadod az alacsony önbizalommal. És ezeket a Ritalin nem oldja meg. Csak a figyelemhiány zavart tudja kezelni, az összes többi problémára ez nem fog megoldást nyújtani.



HATODIK RÉSZ

A FIGYELEMHIÁNY ZAVARRAL ÉLŐ FELNŐTT



HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A személy létezésének igazolása: az önbecsülés Ha a késztetéseidet mindig elfojtod, ragacsos váladékként végzed. Amikor aztán kiköpöd a csomóba gyűlt anyagot, teljesen kiüresedsz, és csak évekkel később ébredsz majd rá, hogy az a csomó volt az igazi önmagad. Ha ezt elveszíted, örökké kísértetek üldözte tébolyultként bolyongsz majd a sötét utcákon. És akkor teljes őszinteséggel mondhatod: „Fogalmam sincs, mit akarok az élettől.” Henry Miller: Sexus „Az életem nagyobb részét elvesztegettem – mondta Andrea, egy ötvenéves munkanélküli nő. – Semmi mentségem nincs a létezésemre. Még nem igazoltam a létezésemet.” A bűntudat, a szégyen, az önkritikus szavak a figyelemhiány zavarral élő felnőttekkel beszélgetve újra és újra felszínre buknak. Ugyanakkor a krónikus és zavart pszichológiai állapotok, mint például az alacsony önbecsülés és a kíméletlen önkritikusság olyan mélyen szervesülnek a figyelemhiány zavarral élő személyiségébe, hogy szinte lehetetlen megmondani, hol végződik a figyelemhiány zavar, és hol kezdődik az alacsony önbecsülés. Meggyőződésem, hogy a figyelemhiány zavar számlájára írott személyiségjegyek jó része nem a neurofiziológiai sérülések kifejeződése, hanem a gyenge önbecsülésé. Ebben a fejezetben többek között a munkamánia, a kényszeresség és a nemet mondásra való képtelenség példáit taglaljuk majd, amelyek elterjedtsége a figyelemhiány zavarral élő felnőttek körében járványos mértékű. A figyelemhiány zavarral élő gyerek nemcsak az önbecsmérléssel („hülye vagyok”, „béna vagyok”) mutathatja ki gyenge önbecsülését. Az mindenekelőtt a perfekcionizmusban, valamint a kudarc esetén tapasztalt letörtségben és elbátortalanodásban jelentkezik – legyen szó akár játékról, akár feladatról. Az ilyen gyerek nem tudja elfogadni, ha nincs igaza. A törékeny és önelutasító ego képtelen elviselni bármit is, ami saját esendőségére emlékezteti. A figyelemhiány zavarral élők közül sokan egészen felnőttkorukig őrzik ezt a törékenységet. Mi az önbecsmérlés és az alacsony önbecsülés oka? Az a bevett vélekedés, hogy a figyelemhiány zavarral élő felnőttek alacsony önbecsülését azok a kudarcok, elvesztegetett lehetőségek és csalódások okozzák, amelyek neuropszichológiai fogyatékaik miatt gyerekkoruk óta kísértik őket. Ez elfogadható magyarázatnak tűnik, pedig egyáltalán nem teszi érthetővé, hogy az ilyen emberek miért tartják magukat olyan kevésre. Andrea – annyi más páciensemhez hasonlóan – sosem vetemedett volna arra, hogy másokról is ugyanolyan keményen ítéljen, mint önmagáról. A hozzá hasonló emberek nem a gyenge teljesítményük miatt ítélkeznek ilyen kíméletlenül önmaguk felett, hanem alacsony az önbecsülésük. Az önbecsülés, ezt kell észrevennünk, az ember érzelmi életében és viselkedésében megjelenő önérzet minősége. A felszínesen pozitív önkép és a valódi önbecsülés nem feltétlen esik egybe. Sőt, esetenként egyenesen kizárják egymást. Tudatos szinten grandiózus és felfuvalkodott nézeteket vallanak magukról, pszichéjük legmélyén a valódi önbecsülés hiányától szenvednek. Hivalkodásukkal

és túlzó önértékelésükkel csak hárítani próbálják értéktelenségük mélyen beléjük épült érzését. A szakmailag sikeres munkamániás gyenge önbecsüléstől szenved, függetlenül attól, hogy tudatosan milyen önképet alakít és vetít ki magáról. Néhány évvel ezelőtt egy szerencsétlen torontói kutatás arra az eredményre jutott, hogy a férfiak önbecsülése jobb, mint a nőké. A kutatók eredményeiket arra alapozták, hogy a megkérdezettek hogyan válaszoltak arra a kérdésre, hogy érezték-e már magukat csüggedtnek, sérülékenynek vagy magányosnak. A férfiak ezeket az érzéseiket hajlamosak voltak palástolni, és ez vezetett a fenti tévkövetkeztetéshez. Úgy tűnik, a kutatókban fel sem merült, hogy eredményeik nem az önbecsülést tükrözték, hanem a negatív érzések elfojtásának és tagadásának mértékét – márpedig ez éppen az alacsony önbecsülés ismertetőjele! A figyelemhiány zavarral élő felnőttek között vannak olyanok, akik meghatározott területeken nagy önbizalmat sugároznak, és a társadalmi normák szerint kimagaslóan teljesítenek. Sokan azonban gyengén teljesítenek, az önbizalmuk csekély, és elmaradnak a sikereik. Ami közös bennük, az az alacsony önbecsülés. Azok, akik gyengén teljesítenek, azt hihetnék, hogy ha megszabadulnának a figyelemhiány zavar okozta károsodásaiktól, és a társadalom szemében sikeresebbek lennének, akkor önbecsülést szerezhetnének. Nos, a kimagaslóan teljesítők ezt könnyen megcáfolják. A siker és az önelfogadás közötti szakadékot jól illusztrálja az a naplótöredék, amelyet egy negyvenhárom éves, figyelemhiány zavarral élő szakember mutatott nekem, akinek magas jövedelme volt, akiről ügyfelei igen jó véleménnyel voltak, és a közösség elismerésében sem szenvedett hiányt. A naplóban feltáruló mélységes tépelődés tipikus a figyelemhiány zavarral élőknél. Tipikus a formája is: a mondatok kutya rágta fecnikre vésve, az évek és hónapok megjelölése nélkül, a bejegyzések elkülönítése nélkül sorjáztak: Nem értem el eleget az életben. Úgy érzem, hogy a képességeim meghaladják az eredményeimet. Úgy érzem, többet tehetnék… Csak vegetálok, az ambícióim olyanok, mint a rothadó gyom. Festeni akarok. Nyelveket akarok tanulni: franciát, németet, spanyolt… És még? Szeretnék edzeni. Meditálni akarok. Olvasni akarok. Emberekkel akarok találkozni. Több kultúrára vágyom. Szeretnék eleget aludni. Többé nem akarok ócska tévéműsorokat nézni. Nem akarok minden este egyedül zabálni… Élni akarok!{6} Jellemző, hogy egy dolog nem jutott az eszébe: Meg akarom tanulni elfogadni magamat. Melyek az alacsony önbecsülés jellemzői az éles önkritikán kívül? Mint az előbb említettem, például a felfuvalkodottság – amely gyakran tapasztalható politikusoknál. A sóvárgás mások jó véleményére. A kudarc miatti csalódottság. Az a hajlam, hogy bármiért, ami nem sikerül, magukat okolják, vagy éppen ellenkezőleg, mindig másokat – azaz mindig meg kell találniuk a bűnbakot. A gyengébbekkel vagy alárendeltekkel való rossz bánásmód, vagy ennek ellentéte, a rossz bánásmód ellenállás nélküli elfogadása. A vitatkozó hajlam – vagy azt akarják, hogy mindig nekik legyen igazuk, vagy azt feltételezik magukról, hogy soha sincs igazuk. Jellemző lehet az is, hogy megpróbálják a véleményüket másokra erőltetni, vagy épp ellenkezőleg: nem merik kimondani egyetlen gondolatukat sem a mások véleménye miatti félelemből. Engedik, hogy mások ítélete befolyásolja az érzelmeiket, vagy éppen mereven elutasítanak bármilyen kritikus megjegyzést a munkájukkal vagy a viselkedésükkel kapcsolatban. A gyenge önbecsülésről árulkodik az is, ha a kapcsolatokban túlzott felelősséget vállalnak másokért, és – amint nemsokára szó lesz róla – nem tudnak nemet mondani. Lehet teljesítménykényszerük is, azaz mindig el kell érniük valamit, hogy jó véleménnyel legyenek magukról. Rengeteget elárul az önbecsülésről az is, hogy valaki hogyan bánik a testével és a lelkével: a magát nem becsülő ember árt nekik vegyszerekkel, viselkedéssel, túlzott munkavégzéssel, az önmagára fordított idő hiányával. Az ilyen hozzáállás és mindezek a viselkedésmódok azt jelzik, hogy a szelffel szembeni alapállás mindig feltételekhez kötött, hiányzik belőle az igaz önérzet.

A teljesítmény révén elért önbecsülést feltételes önbecsülésnek vagy szerzett önbecsülésnek nevezzük. A feltételes önbecsüléssel szemben a valódi önbecsülésnek semmi köze a teljesítmény alapján kialakított önértékeléshez. Nem azt mondja ugyanis: „értékes emberi lény vagyok, mert ezt és ezt tudom tenni”, hanem ezt: „értékes emberi lény vagyok attól függetlenül, hogy meg tudom-e tenni ezt vagy azt”. A feltételes önbecsülés értékel, a valódi önbecsülés elfogad. A feltételes önbecsülés ingadozik, és az adott teljesítmény függvényében erősebb vagy gyengébb. A valódi önbecsülés állandó, nem csapong ide-oda. Az feltételes önbecsülés sokat ad mások véleményére. A valódi önbecsülés független attól, hogy mások mit gondolnak. A szerzett önbecsülés csak hamis utánzata a valódinak: akármilyen jól is érzi magát tőle valaki az adott pillanatban, valójában nem önmagát becsüli benne az ember. Ez csak a teljesítményt becsüli, ami nélkül a puszta szelfet elutasítaná. A valódi önbecsülés arra irányul, hogy ki az ember, a feltételes önbecsülés pedig arra, hogy mit tesz. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek önbecsülése nem azért alacsony, mert gyengén teljesítenek, hanem fordítva: a gyenge önbecsülés miatt ítélik meg saját magukat és teljesítményüket olyan kíméletlenül. Részben az is az alacsony önbecsülés következménye, hogy az emberek nem tudják kiteljesíteni a bennük lévő potenciált, nem igyekszenek megtalálni magukban a kreativitás és az önkifejezés forrásait, nem mernek olyan vállalkozásba belevágni, ahol az eredmény kétséges. Biztosabbnak tartják, ha meg sem próbálják, mert gyenge önbecsülésük miatt rettegnek a kockázatoktól. A hozzám tanácsért fordulók figyelmét először leginkább arra kell felhívnom, hogy a probléma elsősorban nem az, hogy mit értek el az életben, hanem hogy hogyan látják magukat. Vannak emberek, akik sokkal komolyabb fogyatékosságokkal élnek, és mégsem értékelik magukat feltétlenül olyan alacsonyra, ahogy az a figyelemhiány zavarral élők körében szokásos. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek mélységes szégyenérzete megelőz minden tudatos kudarcélményt. Az alacsony önbecsülés és a figyelemhiány zavar közötti kapcsolat nem úgy néz ki, hogy az előbbi származik az utóbbiból, hanem úgy, hogy mindkettő ugyanabból a forrásból táplálkozik: a csecsemőkori környezetet ért stresszből és az összehangolódás/kötődés zavarából. Az egészséges önbecsülés fejlődéséhez arra van szükség, amit Carl Rogers a „feltétel nélküli pozitív törődés” légkörének nevezett.{7} Ehhez nélkülözhetetlen, hogy a felnőtt világ megértse és elfogadja a gyerek érzéseit, amelyekből a szelf központi magja majd kifejlődik. Az a gyerek, akinek azt tanítják, hogy a legbelső érzéseit és gondolatait ne vegye figyelembe, azokban ne bízzon, automatikusan azt fogja érezni hogy azokban, és emiatt saját legmélyebb szelfjében valami szégyellnivaló van. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek kivétel nélkül arról számolnak be, hogy emlékeik szerint mindig is kényelmetlen volt számukra az érzéseik kifejezésre juttatása. Amikor azt a kérdést teszem fel nekik, hogy gyerekként kivel tudták megosztani magányukat vagy lelki fájdalmaikat, szinte sohasem említik, hogy a szüleik arra invitálták volna őket, hogy nyugodtan kiöntsék előttük a lelküket. Legmélyebb fájdalmaikat megtartották maguknak. Másrészt viszont sokan számolnak be arról, hogy rendkívüli mértékben tudatában voltak a szüleik nehézségeinek és küzdelmeinek, és hogy nem akarták őket a maguk nyomorával és gyerekes problémáival zaklatni. Egy érzékeny gyerek – írja Alice Miller svájci pszichoterapeuta – „bámulatos képességekkel rendelkezik arra, hogy az anya vagy mindkét szülő szükségleteit észlelje és intuitív módon, azaz tudattalanul, megválaszolja”1. Amikor a pácienseimmel megvizsgáljuk a gyerekkori történeteiket, legtöbbször olyan kapcsolati mintázatok rajzolódnak ki, amelyekben a gyerek gondoskodott érzelmileg a szülőről, például azzal, hogy saját legmélyebb érzéseit megtartotta magának, hogy azzal ne terhelje a szülőt. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek azért vannak meggyőződve arról, hogy alacsony önértékelésük hű tükre gyatra teljesítményüknek, mert nem értik, hogy legelső kudarcuk – a felnőtt világ teljes és feltétlen elfogadásának elnyerése – valójában egyáltalán nem az ő hibájuk volt. Habár az alacsony önbecsülés közvetlenül a szülővel kialakított összehangoltság és kötődésviszony zavarainak következménye, az az állítás sem téves, hogy a későbbi kudarcok csak

tovább rontanak rajta. Csak éppen nem közvetlen ok-okozati viszonyról van szó. Az általam vizsgált felnőttek többségénél nyilvánvaló volt, hogy az önelfogadásra való képtelenség egész gyerekkorukban újra és újra megerősítést nyert a szüleik magasabb elvárásai, és az eredmények híján kifejezésre juttatott csalódásuk és helytelenítésük révén. A szüleik rájuk hárított szorongását ráadásul sokszor tetézték az iskolában számukra kijutó elítélő mondatok és megszégyenítések. Sokan közülük nem is annyira a saját teljesítményük alapján tanulták meg, hogyan értékeljék magukat, hanem abból, hogy a teljesítményükre a felnőtt világ milyen attitűddel reagált. A második ülésen megkérdeztem Andreától, az önigazolás nevű játékban immár ötven éve csak veszítő páciensemtől, hogy vajon tényleg semmi értékeset nem csinált egész életében? Egy ideig hallgatott. – Megpróbáltam kedves lenni az emberekkel – mondta végül. – Megpróbáltam nem megbántani az embereket. A kézimunkában kreatív vagyok, másokat is tanítok. Sokat kertészkedem. De nekem ezek a dolgok könnyen mennek. Egyszerűen ilyen vagyok. Ezeken nem kell sokat erőlködnöm. Úgy értem, nem vagyok könyvvizsgáló, sem ügyvéd. – Szeretne könyvvizsgáló vagy ügyvéd lenni? – Nem mintha ilyesmivel akarnék foglalkozni – mondta Andrea, ismét csak pillanatnyi szünetet követően –, csak úgy érzem, mintha ezekkel kellene akarnom foglalkozni. Még mindig az apám helyeslését próbálom kivívni. Mélyen megérintett az a lekicsinylés, amivel Andrea a saját adottságait kezelte. Egyetemista koromban és még jóval az után is nagyon kevéssé becsültem az írástehetségemet. Használtam apró előnyök megszerzésére, például kissé gyenge esszécskéimet viszonylag elegáns nyelvi megformáltsággal igyekeztem eladni, de kevéssé értékeltem, pontosan azért, mert úgy éreztem, ezt természetes könnyedséggel művelem. „Nem bízom a szavaimban, túl könnyen jönnek” – mondhattam volna. Sohasem gondoltam arra, hogy ha valakinek tehetsége van, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne szabad elkötelezett munkával kiaknáznia azt. Ha valamiben tehetséges voltam, vagy valamit élvezettel csináltam, akkor az nem lehetett értékes. Rengeteg figyelemhiány zavarral élő felnőtt számolt be nekem igen hasonló tapasztalatokról. Voltak köztük olyanok, akik fejüket a falba verve igyekeztek, hogy számvizsgálók lehessenek, miközben, amennyire meg tudom állapítani, ez az a szakma, ami egy figyelemhiány zavarral élő személy számára a legkevésbé testhezálló. Azt hiszem, azzal próbálták meggyőzni magukat saját értékességükről, hogy valami természetükkel szöges ellentétben álló foglalkozást választottak. Debra, egy a harmincas évei elején járó nő, aki BA fokozatot szerzett zoológiából, emlékezetének és koncentrálóképességének hiányosságai miatt keresett segítséget. „Olyan ostobának érzem magam – mondta. – Képtelen vagyok követni a beszélgetéseket. Az emberek a politikáról és a közügyekről beszélgetnek, de én képtelen vagyok ilyesmivel foglalkozni. Nagyon igyekszem, próbálok tényeket, neveket és dátumokat megjegyezni az újságból, de egyszerűen nem ragadnak meg. Valahogy eltűnnek.” Debrának arra volt tehetsége, hogy az emberek életében felkutassa az érzelmi igazságot, azt, hogy a társas szívélyesség máza alatt milyen személyiség rejtőzik. Az a vágya, hogy jobban részt tudjon venni a társas kommunikációban, nem volt értelmetlen célkitűzés. Mégis az volt az érzésem, hogy nagyobb értéket tulajdonított a számára érdektelen és lényegtelen tényeknek, mint azoknak a mélyebb igazságoknak, amelyek a birtokában voltak: a belátásnak, az együttérzésnek és a megértésnek. A figyelemhiány zavarral élő, és az önbecsülésüket kergető felnőttek előtt álló akadályok egyike az, hogy nem igazán tudják, hogy is keressék azt a bizonyos felbecslésre váró önmagukat. „Teljesen kikészülök attól, amikor valaki azt kérdező tőlem, hogy mit érzek – mondta egy húszas évei közepén járó diák. – Fogalmam sincs, mik az érzéseim. Már annak is örülök, ha arra rá tudok jönni, hogy néhány órája vagy napja mit éreztem, amikor ez vagy az történt, de azt sohasem tudom, hogy most

mit érzek.” Mivel az erős szelférzés azon alapszik, hogy az ember elfogadja a saját érzéseit, ha valaki képtelen kapcsolatot tartani a saját érzelmi oldalával, akkor saját szelfjével, azaz önmagával sem tud kapcsolatot tartani. Így viszont mit is tudna felbecsülni? Csak egy hamis szelfet, egy kiagyalt valamit, ami abból áll össze, amilyennek hinni és képzelni szeretné magát, és abból a feltételezésből, hogy mások szerint milyennek kellene lennie. Az emberek azonban előbb-utóbb ráébrednek, hogy ez a hamis szelf – ami azt akarja, amiről azt gondolják, hogy akarnia kellene, és azt érzi, amiről azt gondolják, hogy éreznie kellene – egyszerűen nem működik számukra. Amikor magukba tekintenek, ijesztő ürességet látnak, vákuumot, a valódi szelf és a belső motiváció hiányát. Rengetegszer hallottam az ilyen felnőttek szájából: „Nem tudom, hogy ki vagyok” vagy: „Nem tudom, hogy mit akarok az élettől”. A figyelemhiány zavarral élő nők különösen hajlamosak arra, hogy mások szükségleteit jóval a sajátjaik elé helyezzék. „Nem tudok nemet mondani. Mindig annyira megrémít, hogy mi lesz a másik érzéseivel – mondta Catherine, egy negyvenhárom éves gimnáziumi tanár. – Nem tudom, miért. Azt hiszem, ez a második természetem.” Mint mindig, az emberek megfogalmazásai e téren is megvilágító erejűek. Catherine nagy igazságot mondott ki az alábbi szavaival: saját érzéseinek alárendelése másoknak a második természete volt. Azaz sohasem volt az első. Szerzett tulajdonságról van szó. Az újszülöttek egyáltalán nem képesek az érzéseik elfojtására, legyen szó éhségről, félelemről, kényelmetlenségről vagy fájdalomról. Az egészséges újszülöttek könnyen ki tudják mutatni haragjukat, és nagyon könnyen tudnak nemet mondani – ahogy azt bárki tanúsíthatja, aki tanúja volt már egy frusztrált kisgyerek dühének, vagy próbált már olyasmivel etetni csecsemőt, amit az nem kívánt. A kicsik a világba kürtölik nemtetszésüket, hangosan és világosan. Mivel az érzelmek kifejezésének óriási értéke van a túlélés szempontjából, a természet nem kérné tőlünk az erről való lemondást, hacsak a környezetünk nem igényelné ezt. Amikor elfeledjük, hogyan kell nemet mondani, feladjuk az önbecsülésünket. A figyelemhiány zavarral élő felnőttet maguk alá temetik az igenjei, amelyek nagy része egyáltalán nem is „igen”, hanem ostobamód ki nem mondott „nem”. Az életük pedig egy véget nem érő kísérlet, hogy kibújjanak alóluk, ami igen frusztráló feladat, tekintve hogy sokkal gyorsabban adódnak hozzá új és új igenek, mint ahogy ki tudnának hátrálni belőlük. Akármilyen elfoglalt is voltam világéletemben, szinte mindig képtelen voltam visszautasítani azokat, akik a pácienseim kívántak lenni. A világ szenvedélyemmé vált szolgálata olyan mértéket öltött, hogy egy tizenhárom évvel ezelőtti emlékezetes hónapban, amikor épp az új házunkba kellett volna átköltöznünk, tizenöt újszülöttet segítettem világra. A legtöbb első terhességből született, ami azt jelentette, hogy a vajúdás jellemzően hosszú volt, és szinte elkerülhetetlenül azzal járt, hogy az éjszaka egy részét is ébren töltöttem. Pontosan arra a napra jutott a legtöbb feladat, amelyen Rae, a feleségem a legtöbb segítséget várta tőlem a pakolás, szervezés és szülői kötelezettségek terén. A szenvedélybetegekre jellemző alattomossággal nem mondtam meg neki, hogy mit vállaltam magamra. Csak azt látta, hogy napra nap eltűnök. Amikor otthon voltam, kivettem a részem a munkából, már amennyire egy olyan ember ki tudja, akinek teli a feje a magára vállalt kötelezettségekkel, amelyek éjjel-nappal lefoglalják. Éreztem, ahogy napról napra kimerültebbé válok, ahogy családom számára megszűnök. Az énem egyik valóban fontos részét tükröző, elfoglalt, együtt érző és önzetlen orvos álcája mögött egy olyan ember rejtőzött, aki kényszeresen arra vágyott, hogy magát fontosnak és nélkülözhetetlennek érezze, és aki ezért kész volt feláldozni a magánéletét. És egyúttal egy olyan személy is, aki saját szelfjétől oly mértékben elidegenedett, hogy kénytelen volt a lehető legtávolabb kerülni a szembesüléstől. A szükség, hogy mindenáron szükség legyen ránk a legelső tapasztalatainkból származik. Ha a csecsemő nem érzi, hogy feltétel nélkül elfogadják, megtanulja, hogy megdolgozzon az elfogadásért és a figyelemért. Ha épp nem végzi ezt a munkát, attól való tudattalan félelmében, hogy a szülőtől elvágják, aggódni kezd. Később – már felnőttként –, ha nem foglalatoskodik épp semmivel,

bizonytalan rossz érzés vesz erőt rajta, és úgy érzi, hogy valamin munkálkodnia kellene. A felnőtt pszichikailag sosem pihen, mert a csecsemő és a kisgyermek sosem ismerte a pszichikai pihenést. Retteg az elutasítástól, és kielégíthetetlenül nagy igénye van arra, hogy mások vágyjanak rá, és elismerjék értékeit. Droggá válik, hogy szükség legyen rá. Önbecsüléshez csak az önbecsülés hamis árnyéka, a feltételes önbecsülés révén juthat. Az, hogy ki ő, másodlagos lesz ahhoz képest, hogy mit csinál, illetve, mások mit gondolnak erről. A kényszeres és túlteljesítő munkamániás azzal próbálja elkábítani magát, hogy bizonyára nagyon fontos, ha egyszer ennyi ember akarja őt. Eszement tevékenykedése érzéketlenné teszi az érzelmi fájdalommal szemben, és távol tartja a tudatától az alkalmatlanság érzését is. Egy pszichoterápiás csoport ülésén néhány évvel ezelőtt az egyik vezetőtől azt hallottam, hogy az az igazán fontos személy, aki magát olyan fontosnak tartja, hogy naponta legalább egy órát megtart saját magának. Nevetnem kellett. Ráébredtem, hogy olyan keményen dolgoztam, és olyan „fontossá” tettem magam, hogy egy percet sem tudtam volna kikönyörögni, kölcsönvenni vagy ellopni saját magamnak. A figyelemhiány zavarral járó sajátos neurofiziológiai károsodások egy bizonyos vonatkozásban valóban hátráltatják a központi szelférzés fejlődését és az önbecsülés megszerzését. Ezzel összefüggésben valóban a szelf érzéséről kell szólnunk, mivel neurofiziológiai szempontból szelf egyszerűen nem létezik. Nincs neurobiológiai „szelfáramkör” az agyban, nincs emeltyűket húzogató törpe. Amit szelfként érzékelünk, az valójában konstrukció, mely ahhoz a vizuális illúzióhoz hasonló módon jön létre, aminek következtében a szemünk előtt gyorsan váltakozó állóképek sorozatát a való világban sebesen mozgó emberek és tárgyak haladásaként érzékeljük. Amit „szelfnek” érzékelünk, az valójában nem más, mint számtalan neurológiai áramkör kisüléseinek elképzelhetetlenül gyors sorozatai. „A szelf állapota minden egyes pillanatban újra és újra felépül, az alapoktól felfelé – írja Antonio Damasio. – Egyfajta tünékeny referenciális állapot, amely folyamatosan és következetesen minden egyes pillanatban újraépül, miközben tulajdonosa ennek legkevésbé sincs tudatában egészen addig, míg valami hiba nem csúszik a rendszerbe.”2 Az agy ismétlődő neurológiai tevékenységeinek viszonylagos következetessége győz meg bennünket arról, hogy szilárd szelfünk van. Úgy is mondhatjuk, hogy a figyelemhiány zavar esetén ez a következetesség nem következetes. A gondolatmintázatok és az érzelmi állapotok nagy sebességgel és tág határok között követik egymást. Úgy tűnik, hogy kevesebb a kapaszkodó. Emellett az önbecsüléshez bizonyos mértékű önszabályozásra is szükség van, amit a figyelemhiány zavar neurofiziológiája gátol. A gyerek vagy a felnőtt könnyen kerül szélsőséges érzelmi állapotokba, és nem elég erős az impulzuskontrollja ahhoz, hogy megerősödjön az önbecsülése. Gyenge impulzuskontrollja dacára a figyelemhiány zavarral élő személy ironikus módon állandóan elfojtja az impulzusait, hogy Henry Miller kifejezését kölcsönözzük. A felszínes és gyerekes impulzusok fodrozta felszín alá, a mélybe szorulnak vissza az értelmes tevékenységekért felelős impulzusok, a személy autonómiaigénye, a saját személyes igazság és a valódi emberi kapcsolatok keresése. Minél mélyebbre süllyednek, annál kevésbé tudja az ember, ki is valójában, és merre kellene indulnia. Az önbecsülés megszerzésének útján az első lépés az, ha megtaláljuk a valódi impulzusokat és késztetéseket, és a napvilágra hozzuk őket.



HUSZONHATODIK FEJEZET

Ebből állnak emlékeink Emlékeink csekély megbízhatóságát csak akkor tudjuk kellő mértékben megmagyarázni, ha megismerjük, milyen nyelven és milyen ábécével íródtak, milyen felületre és milyen tollal… Primo Levi: Akik odavesztek, és akik megmenekültek (Betlen János fordítása) „Ma elvesztettem a fejem, emlékezetes nap” – mondta Elsa, egy huszonhét éves irodai alkalmazott, akit kihozott a sodrából egy incidens, amelyet a buszon rendelőm felé tartva élt át. Tanúja volt, ahogy egy csoport tinédzser lány gúnyolódott egy nagyon túlsúlyos férfin, magukban kuncogva, ám ahhoz éppen elég hangosan, hogy a többi utas is hallhassa. „Valami bekattant nálam – mesélte tovább. – Leszállás közben egyszer csak azt vettem észre, rájuk ordítok. »Ti betegek vagytok!«, kiáltottam. »Éretlenek, gonoszak és betegek vagytok. Fel sem szabadna engedni benneteket erre a buszra.« Mások is leszálltak velem együtt ugyanannál a megállónál. Amikor a busz továbbment, én csak álltam ott, még mindig dühösen. Úgy néztek rám, mint egy őrültre – és én is úgy éreztem, hogy őrült vagyok.” David, a negyvenéves kézműves hasonló történetet mesélt el. Az utcán sétált, amikor azt látta, hogy két rendőr egy idősebb olasz nőt bilincsel meg éppen, aki láthatólag a szomszédjaival kiabált és veszekedett valami miatt. „Annyira durvák voltak vele – mondta David. – Semmi kíméletesség nem volt bennük, az arcukon a megértés szikrája sem látszott. Az a nő csak egy probléma volt számukra. Amikor betaszították a kisbuszba, rájuk akartam kiáltani, hogy állj, de megbénultam. A szám kiszáradt, és egy szót sem tudtam kinyögni. Később aztán elszégyelltem magam, hogy ennyire gyáván viselkedtem. Legalább telefonon felhívhattam volna valakit, miután hazaértem, hogy bepanaszoljam a dolgot, de még ahhoz is túl zaklatott voltam.” Elsa és David is figyelemhiány zavarral él, és az általuk elmesélt történetek olyan élményeket és érzéseket visszhangoznak, melyeket számos alkalommal hallottam sok más sorstársuktól: az igazságtalanság fájdalmas tudatát hiábavaló düh vagy megszégyenült hallgatás kíséri. A figyelemhiánnyal élő felnőttek újra és újra azt mesélik, mennyire feldúlta őket, amikor egy gyengébbet valamilyen igazságtalanság ért – hogy mennyire zaklatottak voltak, és amikor közbeavatkoztak, az is mennyire reménytelen volt. Ilyenkor hányingerük lesz, émelyegnek és szédülnek. Néhány a figyelemhiány zavarról szóló népszerű ismeretterjesztő könyvben és néhány weboldalon egyenesen ünneplik ezt az állapotot azért, mert az emberi együtt érző képesség egy különös formáját látják benne. „A világnak szüksége van ránk, figyelemhiány zavarral élő emberekre” – hallottam a szónokot, ahogy ezt dörgi a mikrofonba egy jelentős konferencián, és lelkesült taps volt a válasz. Van némi igazság a figyelemhiány zavar e felfogásában, ám nem túl sok. Elsa és David története valami sokkalta fájdalmasabb és kevésbé hatékony dologról számol be, mint az együttérzés: mégpedig az

azonosulásról. Amikor az ember együtt érez, akkor képes megérteni a másik ember érzéseit, sőt osztozni is képes bennük, ám eközben tudatában van, hogy ő különálló személy, aki képes a független és hasznavehető cselekvésre. Amikor valaki azonosul, ez a határ elmosódik. Úgy reagál, mintha ő maga lenne az áldozat. Érzi az áldozat megaláztatását, a reménytelen dühét, a szégyenét. Ez nem a felnőtt ember bajtársias érzésének állapota, amelytől képes lenne a hatékony cselekvésre és beavatkozásra, hanem egyfajta emlékezeti állapot. Ilyenkor az embert az emlékei tartják fogva. Judith Lewis Herman, a Harvard pszichiátere rámutatott, hogy „bizonyos mértékig minden ember a múlt foglya”3. Anélkül, hogy tudnánk, gyakran újraéljük a múltat. Amit a jelen valóságának hiszünk, az számos helyzetben nem más, mint újraaktivált, korai emlékeink. Ezeket az implicit emlékezeti rendszer őrzi, amely tévedhetetlen pontossággal rögzíti mindazt, ami velünk történt. Az implicit emlékezet olyankor lép működésbe, mondja Daniel Schacter pszichológus és emlékezetkutató, „amikor az embereket egy régi élmény befolyásolja, miközben nincsenek tudatában, hogy épp visszaemlékeznek rá”4. A tudattalan érzelmek és a tudatos érzések, a gyors hangulatváltozások és a test drámai fiziológiai változásai jelentkezhetnek az implicit emlékezet hatására. Ma már tudjuk, hogy az emlékezet nem úgy működik, mint egy videokamera, amely egy élményről minden információt egyetlen, korábban üres szalagra rögzít. Az emlékek visszakeresése nem olyan, mintha egy mappában keresnénk egy bizonyos dokumentumot. A felvétel, a tárolóhely és minden egyes emlék aktiválása is nagyon sok részből tevődik össze, ráadásul a területet kutató tudósok napjainkban arról számolnak be, hogy az emlékezetnek nem csak egyféle folyamata van. „Az agyban egyértelműen több emlékezeti rendszer működik, melyek mindegyike eltérő tanulási típushoz és emlékezeti funkcióhoz van rendelve” – írja Joseph Ledoux idegtudós.5 Az a képességünk, hogy tudatosan fel tudunk idézni meghatározott eseményeket, érzéseket vagy gondolatokat, csak az emlékezet egyik formája, amelyet explicit emlékezetnek nevezünk. Az explicit emlékezet felidéz: múltbeli tényeket, képeket és benyomásokat, amelyeket többé-kevésbé képesek vagyunk akaratlagosan „előhívni” és nyelvileg leírni. Ahhoz, hogy a rövid távú emlékezetben eltárolt emlékek átkerüljenek a hosszú távú emlékezetbe és rögzüljenek az agyban, kódolni kell őket. Minden élménynek rengeteg összetevője van, mutat rá Daniel Schacter, fizikai és érzelmi egyaránt: látványok, hangok, szavak, tettek, érzések. Ezek mindegyikét az agy más-más áramkörei elemzik. A kódolás olyankor zajlik, amikor a tapasztalat által érintett különböző áramkörök megerősödnek. (Felidézhetjük itt a már említett alapelvet, amely szerint „az együtt kisülő neuronok egybeforrnak”.) Ezek az áramkörök az agy számos különböző részében helyezkednek el, ez az oka annak, hogy az emlékek tárolásának nincs egyetlen, jól körülhatárolható neurológiai raktárszobája. Minden egyes új emlék az agyban szétszórt áramkörök megerősödött kapcsolatainak új mintázata. Olyankor bukkan elő egy emlék, amikor az eredeti kódolásban részt vevő áramkörök valamilyen jelenbeli inger révén egyszerre kerülnek ingerületi állapotba. Idővel az áramkörök közötti kapcsolatok erősödhetnek és gyengülhetnek is. Nagymértékben befolyásolják őket az érzelmi hatások, amelyek megerősítést vagy gátlást is jelenthetnek. Az implicit emlékezeti áramkörök a csecsemőkori és kora gyerekkori neurológiai mintákat hordozzák. A korai tapasztalatok érzelmi tartalma van bennük kódolva, ám az érzelmeket felkeltő események részletei már nem feltétlenül. Ennek legalább három oka lehet. Először is, ahogy azt az agyfejlődésről szóló fejezetben láttuk, a csecsemő korai interakciói másokkal inkább érzelmi, és nem kognitív jellegűek, és inkább érzéseken, nem pedig a környezetről alkotott reflexív tudaton alapulnak. Másodszor, az explicit emlékezetet és annak felidézését kódoló agyi struktúrák később fejlődnek ki, mint azok, amelyek az implicit emlékezetben játszanak szerepet. Harmadszor, az érzelmek már születésükkor elválhattak az őket kiváltó eseményektől, illetve az elnyomásuk már ugyanekkor bekövetkezhetett. Az implicit emlékezet kódolásához és beindításához nincs szükség a reflexív

tudatra. Egy hangszín vagy egy tekintet erőteljes implicit emlékeket hívhat elő, miközben az ezeket átélő személy hiheti azt, hogy a jelenre reagál, és egyáltalán nincs tudatában annak, hogy a testétlelkét elöntő hirtelen érzésáradat valójában mit is jelent. Az implicit emlékezet az emberi viselkedés jelentős részéért felelős, és hatását csak fokozza, hogy tudattalan. Amikor azt tapasztaljuk, hogy az érzések elborítanak, akkor valószínűleg az implicit emlékezet lépett működésbe – ahogy olyankor is, amikor úgy érezzük, hogy el vagyunk szakítva érzéseinktől. „A múltbeli tapasztalatok implicit hatásai határozzák meg érzelmi reakcióinkat, preferenciáinkat és hajlamainkat – ezek pedig kulcsszerepet játszanak abban, amit emberi személyiségnek nevezünk – írja Daniel Schacter. – …Miközben szelférzésünk és önazonosságunk nagymértékben a korábbi események és önéletrajzi adatok explicit emlékezetétől függ, személyiségünk szorosabban kapcsolódik az implicit emlékezet folyamataihoz.”6 Az Elsával és Daviddel történtek implicit emlékek. A megalázás és a kemény bánásmód tanújaként átélt érzelmi és fizikai reakciójuk olyan érzeteknek a feléledése volt, amelyeket emlékezetük sokkal korábban kódolt egy olyan alkalommal, amikor gyámoltalanok voltak, megaláztatást éltek át és szégyellték magukat. David, ezt már akkor is tudtam, alkoholista apa mellett nőtt fel, aki hajlamos volt a hirtelen hangulatváltozásokra és az erőszakra. Mivel ő volt a legkisebb gyerek, ki volt szolgáltatva a nővérei verbális és fizikai bántalmazásának is. Elsa élete – habár nem ilyen mértékben traumatikus – érzelmileg ugyanilyen fájdalmas volt. Négy testvér közül ő volt a legidősebb, és mindig úgy érezte, hogy kiszorul a családból. Anyja kritikusan viszonyult hozzá, mert saját magát látta viszont a gyerek érzékeny és mindenre reagáló természetében. Elsát olykor megütötték, ám leginkább attól szenvedett, hogy az anyja képtelen volt hozzá érzelmileg kapcsolódni, és éles szavakkal illette. „Nem értem, hogy hogyan születhetett ilyen lányom, mint te” – vágta az arcába az anyja. Az Elsában és Davidben a felnőtt fejjel látott igazságtalanság miatt ébredő érzelmek egy kisgyermek reakciói voltak: tehetetlen düh, kétségbeesett megszégyenülés. Annak érdekében, hogy a szüleikkel fenntarthassák a kapcsolatukat, az érzelmi reakcióikat le kellett választani a tudatosságukról, ezért az érzelmek nem bukkantak elő a gyermekkori tények felidézésekor, hanem csupán egy jelenbeli esemény hatására. Az események az explicit memóriában raktározódtak el, az érzelmek pedig implicit emlékekként maradtak fenn. Vannak olyan esetek is, amikor csak az implicit emlékek lehetnek tartósak, a fizikai eseményeket nem lehet előhívni, azok teljesen elvesznek. Természetesen a figyelemhiány zavar esetében nem találkozunk mindig a hibás szülői magatartás olyan szélsőséges formáival, mint Elsa és David esetében. Ám nincs szükség súlyos traumára ahhoz, hogy a kívül rekedés, igazságtalanság és megaláztatás érzelmi állapotai neurológiai áramkörökként kódolódjanak. Ez szeretetteli családokban is megtörténhet, ha az érzékeny gyereknek öntudatlan vagy még beszéd előtti tapasztalatai vannak arról, hogy magányos, nem értik meg, és tele van szégyennel. Ebből pedig a gyengékkel és alávetettekkel – Dosztojevszkij szavaival: „a megalázottakkal és megszomorítottakkal” – való erős azonosulás fakad. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt célja az, hogy az azonosulás reménytelenségétől továbblépjen az együttérzés tetterős állapotába. A figyelemhiány zavar más közismert jellemzőit is megérthetjük az implicit emlékezet felől értelmezve – idetartoznak különösképp a tekintélyszemélyekkel szembeni problémák, amelyekről a legtöbb figyelemhiány zavarral élő felnőtt beszámol. Ez háromféleképpen jelentkezhet: félelem, lázadás vagy a kettő kombinációjának formájában. Mindig jelentkezik a tekintéllyel szembeni belső elutasítás, az a talán kimondatlan érzés, hogy a hatalommal bírók figyelmetlenek, érdektelenek és igazságtalanok. Ez egyszerűen annak a felnőttnek az implicit emléke, aki érzékeny gyerekként keresztüllátott a felnőtt világ igényein és gyengeségein. A tekintélyszemélyek közelében, például a munkáltatóval, az orvossal, a tanárral vagy a rendőrrel szemben a figyelemhiány zavarral élő felnőtt olyan ideges lesz, és annyira megszűnik az önbizalma, hogy az már az aktuálisan fennálló hatalmi viszonyokkal nem magyarázható. Akármilyen nagy befolyással is rendelkezhetnek ezek az emberek, normális körülmények között egyikük sem rendelkezik olyan hatalommal, amely akár csak e félelem

töredékéért is felelős lehetne. A tekintéllyel való interakció során aktiválódik az implicit emlékezet rendszere. Az ember ismét gyerekké válik, aki egy erősebb felnőttel áll szemben. „Mint egy gyerek” – sok figyelemhiány zavarral élő felnőtt pontosan így írja le azt, hogy miként érzi magát a tekintéllyel való kapcsolatban. A figyelemhiány zavarral élők nem minden esetben az implicit emlékezet miatt reagálnak így vagy úgy a tekintélyre. Reakciójukat esetenként az ellenakarat mozgatja, ami – mint láttuk – a fejletlen szelférzés jele. „Mindig lázadó voltam – mondta Mary-Lynn, egy harminchat éves kétgyerekes anya. – A tekintély legkisebb jelére egyszerűen azonnal dacossá és harciassá váltam.” A szabályokkal, törvényekkel vagy tekintéllyel szembeni ilyen automatikus ellenállás egyszerűen azt jelenti, hogy a felnőtt még nem felnőtt. Az ember még nem találta meg útját a világban. Én szinte minden helyzetben úgy éreztem, hogy mindenáron fel kell tárnom a hatalom gyengeségeit, pajzsának repedéseit, és a felelős pozícióban lévők hibáit. Csakhogy túlságosan is kézenfekvő igazság azt állítani, hogy a hatalmasok gyarló emberek. Nyitott elmével szerencsére az ember rengeteget fejlődhet, és rengeteget tanulhat, ha az automatikus ellenkezését levetkőzi. Az implicit emlékezettel párosult ellenakarat mélyen meghatározhatja az ember társadalomhoz és politikához való viszonyát. A hatvanas évek végén, a vietnami háború idején radikalizálódott diákként dühös voltam minden olyan pszichológusra és pszichiáterre, aki a fiatal generációk háborúellenes radikalizmusát és politikai forradalmiságát a szülőkkel szembeni meggondolatlan és tudattalan serdülőkori lázadás eltolódásaként értelmezte. Visszatekintve látom már, hogy ebben a nézetben mennyi igazság rejlett – és egyúttal milyen ostoba elvakultság. A diákellenállás stílusa és hangneme nyilván sokat kölcsönzött a serdülők rebellis viselkedéséből, olyan feloldatlan haragot cipelt, amelynek forrása nem a háború volt. A tanult kritikusoknak igazuk volt: a tekintéllyel szembeni olykor reflexív és meggondolatlan kirohanások a tudattalan, implicit emlékezet és az éretlen forradalmiság ismertetőjelei. És éppen ezért, amilyen mértékben ez igaz volt, annyival volt kisebb e forradalmiság hatása is, mint lehetett volna, mivel elidegenített másokat. Amiben a tanult orvosok és elmeszakértők tévedtek, az a háborúellenes mozgalom által felvetett kérdések valóságossága volt. A pszichológiai folyamatokat viszonylag pontosan azonosították. Ám hibáztak, amikor azt hitték, hogy ezzel érvénytelenítették azt az éleslátást, amelynek indulata ott lakozott a háborúellenes ifjúságban. Ugyanez a helyzet a figyelemhiány zavar esetében. Lehet, hogy a megszomorítottakkal való azonosulás egy implicit emléken alapszik, ám ezzel nem húzzuk át annak a tapasztalatnak az érvényességét, amelyről szó van. Ebben az értelemben a fent idézett szónoknak is igaza van: az emberiségnek szüksége van olyan emberekre, akik képesek felismerni a határok áthágását, és képtelenek vagy nem hajlandók tudatukból mindazt kitörölni, ami a világban rossz és helytelen. Az implicit emlékezet sokkal kevésbé feledékeny, mint az explicit – különösen akkor, amikor az érzelmi szabályozásról, kondicionálásról van szó. „A tanult félelemreakció különösen tartós – mondja Joseph Ledoux –, és valóban kitörölhetetlen tanulási formát jelenthet.”7 A korai félelemkondicionálás implicit emléke valószínűleg hozzájárul a figyelemhiány zavarral járó sajátos neurofiziológiai károsodáshoz. Ennek példája lehet a mentális tisztánlátás elvesztése, egészen a mentális paralízis szintjéig, amelyet az ilyen személyek stresszélmény hatására élnek át. Ez lehet a felelős sok figyelemhiány zavarral élő diák jól ismert „vizsgaamnéziájának”. Az explicit emlékek előhívásakor a homloklebeny vérellátása fokozódik. A figyelemhiány zavarral élők agyának vizsgálata azt mutatta, hogy stressz hatására a homloklebeny ezen részének vérellátása csökken, ami a félelmet kódoló implicit emlékek aktiválódására utal.{8} A diák teljesen felkészülve lép be a vizsga helyszínére, ahol azt tapasztalja, hogy képtelen megválaszolni a feltett kérdéseket. Azt hiszem, ilyenkor az történik, hogy a bizonyításkényszer és a kudarctól való félelem a figyelemhiány zavarral élő elmének olyan erős érzelmi sokkot jelent, hogy képtelenné válik az emlékek előhívására. Áramköreit blokkolják a szorongás neurofiziológiai és neurokémiai hatásai.

Az agy szinte leáll. A bizonyítás kényszere, ráadásul adott idő alatt, az arra érzékeny – gyerek vagy felnőtt – diák agyában a visszautasítástól való mélységes félelem reakcióját indítja be, ami mélyen beépült a tudattalanjába. Mivel ebben a helyzetben a vizsgálat tárgya nemcsak a tudása, hanem az a képessége is, hogy a visszautasítástól való szorongás kereszttüzében aktivizálni tudja-e az emlékezetét, a figyelemhiány zavarral élő diák jelentős hátrányban van. Az implicit félelememlékezet, amely sokkal korábbi, mint az intellektuális emlékezet, eluralkodik rajta. Vannak olyanok is a figyelemhiány zavarral élők között, akik vizsgahelyzetben magabiztosak. Ám más, triviális helyzetekben ők is az épp csak beszélni kezdő totyogó reménytelen artikulálatlanságába zuhanhatnak vissza, ha az implicit emlékezetük rendszerébe régen beégett szorongás aktivizálódik. Hogy egy személyes példát mondjak, a hangom azonnal elcsuklik már attól is, ha az, akihez beszélek, csak a tekintetét elfordítja. A mondataim szétesnek, a szavak felszívódnak, mint a homokra csöpögtetett víz. „Az egész további életünk során – írja Stanley Greenspan pszichiáter és kutató – az elsőként csecsemőkorunkban megértett, látszólag triviális gesztusok horgonyoznak le bennünket az emberei kapcsolatainkba és a gondolkodási folyamatainkba. (…) Ha csak valaki is üresen néz ránk, a távolba réved vagy válasz nélkül hallgat, zavartságot, visszautasítást és talán szeretetlenséget érzünk. A nagyon érzékeny emberek akár azt is tapasztalhatják, hogy gondolkodásuk szervezettségét veszíti, és céltudatuk fokozatosan elpárolog.” Nos, én pontosan így érzek.



HUSZONHETEDIK FEJEZET

Emlékezni a soha meg nem történtre: a figyelemhiány zavarral élő ember kapcsolatai Az a gyerek, aki hiányt vagy visszautasítást szenved el, egész életében hajlamos lesz túlreagálni az egymást követő szeparációs helyzeteket. Robert W. Firestone „A nőkkel való kapcsolatomon nem igazodom ki – mondta Trevor, egy harminchat éves bróker, akinél pár évvel azelőtt diagnosztizálták a figyelemhiány zavart. – Beteg dolog, hogy amikor hűvösek veled, olyan erősen kívánod őket, amikor pedig felengednek, hirtelen kezded meglátni a hibáikat.” Trevor egyetlen házassága öt év múlva válással végződött, utána négy évig élt együtt egy másik nővel. Mindkettőjüket megcsalta. Mellettük tucatnyi más nővel randizott és szexelt, de egyik kapcsolata sem tartott tovább néhány hónapnál. Beszélgetésünk idején három nővel volt viszonya, és mindegyikük elől titkolta a többi létezését. Számos kalandját már nem sokkal a kezdete után lezárta, mert gyorsan rájuk unt. Attól viszont rettenetesen érezte magát, ha egy nő visszahúzódott tőle. „Egyszerűen utálom, ha elhagynak – mondta. – Még azt sem bírom elviselni, ha egy nő le akar zárni egy telefonbeszélgetést. Szándékosan kezdem húzni az időt, újabb és újabb témákat hozok fel, amelyek nem is érdekelnek, csak hogy a telefonnál tartsam.” Egy évvel ezelőtt Trevor a nyarat egy fiatal külföldi nővel töltötte, akivel akkoriban ismerkedett meg. „Furcsa volt – mondta. – Sohasem mondta nekem, hogy szeret, vagy hogy hiányozni fogok neki, ha hazautazik. A végén megsértődtem emiatt.” „Maga mondta neki, hogy szereti? – kérdeztem. – Úgy érezte, hogy szereti?” Trevor vállat vont. „Ez az, ami olyan furcsa. Az egész nem is érdekelt, csak az zavart, hogy elmegy. A vége felé kezdtem nagyon szemét lenni vele. Most már sajnálom. Ő mindig nagyon kedves volt. Nem is értem, mi volt velem.” A dolog iróniája, hogy miközben Trevor egyik rövid távú kapcsolatból a másikba ugrik, valójában mindvégig egyetlen, teljes és monogám kapcsolatra vágyik. Azt reméli, hogy egyszer majd családja lesz, és nyomasztja, hogy képtelen mély kötődést kialakítani női partnereivel. Negyven felé rohanva attól tart, hogy kifut az időből. „Vajon az a baj, hogy még nem találtam meg az igazit, vagy egyszerűen képtelen vagyok megállapodni?” – kérdezte. Megosztottam vele azt a véleményemet, hogy már bizonyára legalább fél tucat „igazival” találkozott. „Valószínűleg igen – mondta ő is. – A feleségem csodálatos volt, és Melanie [akivel négy évig éltek együtt] szintén nagyon rendes volt. Ez egyszerűen beteg, nem? Úgy értem, hogy keresztény családban nőttem fel, és hiszek a zsidókeresztény hagyományban. Nagyon szilárd értékei vannak, csak éppen én gyenge vagyok ezeknek megfelelően élni.” Az önmegértés szótárában nincs helye a „beteg” és „gyenge” kifejezéseknek. Azt javasoltam neki, hogy hagyjuk az önbecsmérlést, és próbáljunk meg az intimitástól és elkötelezettségtől való félelméhez egy kis együtt érző kíváncsisággal közelebb kerülni.

Az intimitástól való félelem általános a figyelemhiány zavarral élő felnőttek körében. Együtt jár néhány látszólagos ellentétével: a szenvedély utáni sóvárgással és a visszautasítástól való rettegéssel. Az intimitástól való reflexív visszahúzódás a figyelemhiány zavarral élő személyt képtelenné teszi arra, ami őt leginkább meggyógyíthatná: egy másik lénnyel való kölcsönös szeretetkapcsolat megélésére. Lehet, hogy Trevor a kapcsolatok vándorainak szélsőséges esete, ám az őt próbára tevő problémák kisebb-nagyobb mértékben minden olyan kapcsolatban megjelennek, amelyben egyik vagy mindkét fél figyelemhiány zavarral él. Trevor a múltban többféle terápiát is kipróbált. Próbálkozásai általában azzal végződtek, hogy néhány ülés után, amelyen megpróbálták feltárni a kapcsolatokat övező zavartságához és ellentmondásos érzéseihez vezető traumatikus élményeket, felhagyott a terápiával. Az volt a gond, hogy semmi traumatikus élményre nem tudott visszaemlékezni. Senki sem bántalmazta, szülei nem voltak alkoholisták, és otthon nem tapasztalt erőszakot. Nem az emlékezete hagyta cserben, az ugyanis pontosan azt mondta neki, amit kellett. Csakhogy ő nem ismerte fel azokat az élénk emlékeket, amelyeket nap mint nap megtapasztalt. Vannak emlékeink, magyarázza Mark Epstein pszichiáter, „amelyek nem annyira valami szörnyű eseményre vonatkoznak, hanem – D. W. Winnicott [nagyszerű brit gyerekpszichiáter] kifejezésével élve – »azt mutatják, hogy semmi sem történt, miközben valószínűleg történt valami«. Ezek az események gyakrabban tárolódnak el a szómában, a testben, mint a verbális emlékezetben, és csak az utólagos tapasztalatfeldolgozás és értelmezés révén integrálhatók a verbális emlékezetbe.”8 Amikor Trevor végül felismerte és megértette azokat az emlékeket, amelyek testi állapotaiba és érzelmi reakcióiba kódolódtak, megértette, hogy jelenlegi problémáinak okai nem a családjában történtek voltak, hanem az, ami nem történt meg. Ráébredt, hogy minden alkalommal, amikor egy nő hűvös reakciója miatt, vagy mert a nő be akarta fejezni a késő éjszakai telefonhívást, szorongani kezdett, mert egy emléket élt át. Az intimitástól való félelme is jóval korábbi események újraélése volt, pontosan annak a jele, ami sohasem történt meg. Az implicit emlékezet lépett működésbe. Az előző fejezetben láttuk, hogy az implicit emlékezet a korai tapasztalatok érzelmi tartalmának agyi áramkörökbe égése. Ezek az áramkörök anélkül lépnek működésbe, hogy az ember tudatára ébredne annak, hogy amit a jelenben érez, valójában a múlthoz tartozik. „Ilyen helyzetben olyan érzelmi viharok közepén találhatjuk magunkat, amelynek okait egyáltalán nem értjük” – írja Joseph Ledoux.9 Ledoux joggal nevezi az implicit emlékezetet érzelmi emlékezetnek.{9} Hogyan érthetjük meg Trevor viszonyát a szeretőivel az implicit emlékezet fogalma révén? A tizedik fejezetben láttuk, hogy a jobb oldali homloklebeny szürkeállományának egy bizonyos része, az orbitofrontális kéreg játssza a legfontosabb szerepet az érzelmek feldolgozásában és az érzelmi ingerek értelmezésében. Ez inkább a hangszínre és a testbeszédre reagál, és nem a szavak jelentésére. Azt, hogy hogyan értelmezi a jelenlegi interakciókat, erősen befolyásolják a gyerekkori érzelmi interakciók lenyomatai, amelyek áramköreibe kódolódtak – ezeket a kisgyerekkor lenyomatainak nevezzük. Tegyük fel, hogy Trevor kora gyerekkorában a szülei életét stressz nehezítette, és emiatt nem tudtak eleget tenni az összehangolódás és kötődés iránti igényeinek. (Ezt rengeteg olyan emléke is alátámasztja, amelyeket gyerekkora későbbi szakaszából már fel tud idézni.) Egy érzékeny gyerek mély szorongást érezne, ha azt tapasztalná, hogy érzelmileg elszakadt elsődleges gondozóitól – márpedig Trevor pontosan ezt éli át akkor, ha egy nő, akinek a figyelmére vágyik, hűvösen reagál, akár csak a telefonban is. Trevor nem a kapcsolatok végétől szorong, hiszen maga is számos kapcsolatot lezárt már, hanem attól, hogy ő legyen az elhagyott fél. Amikor az anya és a csecsemő tekintete mámorosan összeolvad, a csecsemő egy ponton elfordítja a tekintetét, hogy elkerülje a túlingerlést. Nem fél megtenni ezt. Ha viszont az anya szakítja meg a szemkontaktust, akkor a csecsemő megretten, és azonnal a szégyen pszichológiai állapotába zuhan. Az, hogy Trevor ezt az állapotot kényszeresen igyekezett elkerülni,

pont ennek az állapotnak a korai tapasztalatain alapult. Ez az érzés fenyegette, ezek az áramkörök aktiválódtak, ahányszor csak úgy érezte, hogy elhagyták. A visszautasítástól való félelme azoknak a neurális áramköröknek az aktiválódását jelezte, amelyek gyerekkorában rögzítették szorongással és szégyennel teli érzelmi állapotát. Ezek akkor keletkeztek, amikor igen érzékeny újszülöttként nem kapta meg azt a minőségi és osztatlan, szeretetteli figyelmet, amelyre szüksége volt, és amely után sóvárgott. Ezek az áramkörök azt égették implicit emlékezetébe, ami nem történt meg. A visszautasítástól való félelem nem csak a figyelemhiány zavarral élők személyiségére jellemző – valójában a figyelemhiány zavarnak nincs is kizárólag rá jellemző pszichológiai tulajdonsága. E félelem jelentőségét a figyelemhiány zavar esetében az a túlérzékeny temperamentum adja, amely minden figyelemhiány zavarral élő emberre születésétől fogva jellemző. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt – és gyerek – esetében a túlérzékenység minden érzelmi inger hatását sokszorosára nagyítja. A visszautasítástól való félelem mindig kész a felszínre törni. A figyelemhiány zavarral élők a legkisebb jelére is érzékenyen reagálnak, még akkor is, ha az csupán ijesztő képzelődés formájában jelentkezik. Minden olyan inger beindítja, amely csak a legkisebb mértékben is értelmezhető elutasításként, még akkor is, ha senki sem szánta annak. A kiváltó inger lehet az is, hogy egy nő visszautasítja a férje szexuális közeledését egy adott éjjel, de lehet olyan apróság is, mint egy pillantás, egy figyelmetlen megjegyzés vagy egy elforduló tekintet. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt nem tudja megkülönböztetni az elutasítást a visszautasítástól. Amikor a szeretője, barátja vagy munkáltatója nemet mond, úgy éli meg, mintha az egész világegyetem vonta volna meg tőle a jogot a létezésre. A fenti példában például nem derül ki, hogy a feleség vajon érzelmileg elutasítja-e a férjét vagy sem. De mindegy is, mert a férfit implicit emlékezete képtelenné teszi arra, hogy azt ne elutasításként értse. A gyenge önszabályozása szintén megnehezíti számára, hogy felnőttként reagáljon, függetlenül attól, hogy a partnere érzelmileg elutasítja, vagy pusztán az adott pillanatban nincs kedve ilyesmihez. Az elutasítottsággal kapcsolatos érzések implicit emlékeinek aktivizálódása olykor annyira intenzív élmény, hogy az emberben megkérdőjeleződhet, érdemes-e egyáltalán élni. „A férjem olyan elveszettnek látom, amikor nemet mondok neki – mesélte egy nő az egyik családterápiás ülésen. – Teljesen megalázottnak és összetörtnek tűnik. Erős bűntudatot kelt bennem.” Ez pontosan az, ahogy a kisgyerek reagálna, hiszen ő a szülei nélkül tényleg képtelen életben maradni. A másik, aki az „elutasító” fél, minden hatalom birtokosának és kegyetlennek tűnik számára; a szelf olyan elszigetelt és reménytelen helyzetben van, hogy teljesen képtelen megszabadulni érzelmi szenvedésétől. Egy férfi, aki úgy érezte, hogy a felesége nem szívesen veszi szexuális közeledését, keserűen Jégkirálynőnek nevezte a feleségét – következésképp ő volt a nyomorult alávetett. Érdemes felidézni, hogy az orbitofrontális kéreg jelentős szerepet játszik az érzelmi önszabályozásban is. Segít a félelemhez – így a félelem leszármazottjához, a szorongáshoz – hasonló erőteljes érzelmek tiltásában, amelyek az amigdalában, és más, az agykéreg alatti területeken keletkeznek.10 Mint láttuk, a figyelemhiány zavar esetében fogyatékosan fejlődött ki az erőteljes érzelmek tiltásának képessége, mivel az orbitofrontális kérget az alacsonyabb agyi központokkal összekötő kapcsolódások nem fejlődtek optimálisan. Pont úgy, ahogy a túlérzékenység felerősíti az elutasítottság érzését, az agykéreg gátló funkciójának fogyatékossága miatti önszabályozás-hiány felerősíti az elutasítottság érzésére adott reakciót. Ha ezt szem előtt tartjuk, láthatjuk, mi következik. A kisgyerek a feneketlenül mély szorongásra, amelyet a szülőtől való érzelmi vagy fizikai elszakadás váltott ki benne, háromféleképpen reagálhat: dühvel, visszahúzódással vagy a kettő kombinációjának sorozatával. Pontosan így reagáltam én is sokszor hasonló helyzetekben. Biztos vagyok benne, hogy ilyenkor az a szorongás és düh aktiválódott, amelyet akkor éltem át, amikor anyám érzelmileg elszakadt tőlem, illetve az első születésnapomat megelőző időszakban, amikor három hétre fizikailag is el kellett válnunk.{10}

A kötődésről írott trilógiájának második kötetében John Bowlby leírja, hogy mit tapasztaltak, amikor tíz, bentlakásos nevelőotthonban gondozott kisgyerek tizenkét naptól egészen huszonegy héten át tartó elszakadás után ismét találkozott az édesanyjával. Az elválás oka minden esetben olyan családi szükséghelyzet volt, amelyben az anya egyéb segítséget nem tudott igénybe venni – és egyetlen olyan eset sem volt köztük, amikor az anya önszántából mondott volna le a gyereke felügyeletéről. Amikor napok vagy hetek múltán a gyerek először találkozott az anyjával, a tíz gyerek mindegyike kisebb-nagyobb mértékű elszakadást mutatott. Kettő úgy viselkedett, mint aki fel sem ismeri az anyját. A másik nyolc elfordult, vagy egyenesen odébb ment. A legtöbbjük vagy sírt, vagy majdnem sírt; néhányan pedig hol sírtak, hogy kifejezéstelen arccal bámultak.11 Rövidebb elválások után az egy év körüli kisgyermek dühösen reagál. Bowlby arra is rámutat, hogy előfordulhat olyan eset, amelyben a szülő fizikailag ugyan jelen van, ám érzelmileg valamilyen szorongás, stressz, depresszió vagy egyéb problémák miatt eltávolodik a gyerektől. A gyerek nézőpontjából ez mit sem számít. A kódolt reakciói ugyanolyanok lesznek, mivel számára nem a szülő fizikai jelenléte az igazán fontos, hanem az érzelmi elérhetősége. John Bowlby a visszahúzódás dinamikáját defenzív elszakadásnak nevezi. Ezt jelenti: a hiányod tapasztalata olyan szenvedést okozott nekem, hogy bezárkózom a harag kagylóhéjába, amely ellenáll a szeretetnek, és ezért a fájdalomnak is. Soha többé nem akarom azt a fájdalmat átélni. Ennek az a következménye, hogy a figyelemhiány zavarral élő felnőtt nehezen tud bízni a kapcsolataiban, nehezen tud megnyílni és nehezen tudja feltárni sérülékenységét. Attól függően, hogy kisgyerekkorban milyen erős gyászt élt át, már pusztán a kötődés gondolatától is szorongás kerítheti hatalmába. Kiváltképpen a figyelemhiány zavarral élő férfiak hajlamosak fél szemüket a kijáraton tartani, amikor kapcsolatot kezdenek. „Minden kapcsolatommal párhuzamosan igyekszem egy menekülőkapcsolatot is fenntartani” – mondta nekem egy harmincéves férfi. Függetlenül az aktuális partnerétől, ő mindig nagyobb biztonságban érezte magát, ha keze ügyében volt egy másik nő is, aki beugrik a jelenlegi helyére, ha kell. Az a kritikus szemléletmód, amelyről Trevor számolt be azokkal a partnereivel szemben, akikkel „összemelegedtek”, valójában az intimitástól való félelmének kifejeződése volt. Trevor kritikájának más része az unalomból származik. Sok figyelemhiány zavarral élő felnőtt számol be arról, hogy hamar megunják a kapcsolatokat, csakúgy, mint sok mindent az életben. Úgy képzelik, hogy az unalmuk azt jelenti, hogy valami hiányzik a partnerükből, pedig a valóság az, hogy magukat unják. Az az ember, akinek nincs kapcsolata a belső energiaforrásaihoz, kénytelen külső források után nézni, mivel azt hiszi, hogy a beteljesülés csak mások által következhet be. Ez a csecsemő implicit emléke arról, amikor táplálékra vágyott, de nem volt még meg a képessége, hogy szükségleteit kielégítse, ezért meg kellett keresnie a gondozóját. A szerelmi kapcsolatban tehát azt követeli meg a partnerétől, hogy a benne lévő űrt töltse ki. Ilyen táplálékhoz azonban csak a pszichológiai és spirituális növekedés, az önfelfedezés révén juthat az ember. Amíg azt várom valakitől, hogy azt biztosítsa, ami hiányzik a bensőmből, nem történhet más, mint hogy csalódni fogok. Utána pedig jön a kísértés, hogy új partnert keressek, új kapcsolatot, amelyben talán megtalálom azt, ami hiányzik. Személyes fejlődés nélkül ez azonban lehetetlen, amint azt a kapcsolatok vándorai újra meg újra felfedezik. Az intimitástól való félelem egyben a szelf elvesztésétől való félelem. Újra szembesülünk a jól ismert paradoxonnal: a figyelemhiánnyal élő személy valódi emberi kapcsolatok után sóvárog, kívülállónak érzi magát és tartozni szeretne valahová – ugyanakkor elvonul a világtól, többnyire inkább van egyedül, mint másokkal. A paradox viselkedés oka, hogy két félelem között cikázik: a magányosságtól és az elhagyatottságtól való félelem miatti szorongás áll az egyik oldalon, vele

szemben pedig az a veszély, hogy ha elkötelezi magát, társa eluralkodik rajta és felemészti. „Csak akkor lehetek önmagam, ha egyedül vagyok” – mondta Frank, az ötvenéves író, aki azután keresett fel, hogy kudarcba fulladt egy újabb kapcsolata. Az ilyen ember két rossz lehetőség közül választhat: vagy kapcsolatba lép valakivel és feladja önmagát, vagy megtartja a szelférzést és feladja a kapcsolatát – néhány esetben szinte minden társas kapcsolatot. A megoldandó probléma: hogyan lehet valaki önmaga másokkal való kapcsolataiban. Akik elkeseredetten vágynak a kapcsolatra, a visszautasítástól való félelmükben feladják a szelférzésüket; ha aztán kapcsolatot létesítenek, visszakozhatnak, ahogy azt Trevor többször is megtette, hogy visszaszerezzék bizonytalan szelférzésüket. Ez a dinamika gyakran a legintimebb cselekedet, a szexuális együttlét után lép életbe, amikor a komoly vonzalom és egyesülés után beköszönt az elidegenedés és az elszakadási vágy, amit különösen férfiak szoktak megtapasztalni. Előfordulhat, hogy valaki úgy él, akár évtizedekig tartó kapcsolatban, hogy sosem érzi magát teljes mértékben elkötelezettnek. A kettősség egy gyerekkori érzés belsővé vált emléke, amikor választania kellett, hogy önmagával és valódi érzéseivel marad, és ezzel veszélyezteti a szülőjével való kapcsolatát, vagy a kapcsolatot helyezi előbbre azon az áron, hogy elnyomja önmagának egy részét. A figyelemhiány zavarral élők kapcsolatában az egyik jelentős és tartós problémaforrás a szexuális élet, vagy annak hiánya. „Nincs” és „Mi az, hogy szexuális élet?” – ez a két leggyakoribb válasz, amikor erről érdeklődöm pácienseimnél. A szexuális intimitás hiánya a legtöbb esetben a kölcsönös érzelmi bezárkózás legbiztosabb jele. Érdekes módon ezt nemcsak azokban a családokban tapasztalom, ahol a szülők egyike vagy mindkettője figyelemhiány zavarral él, hanem ott is, ahol csak egyik vagy másik gyerek tapasztalja a tüneteket. Utóbbi esetekben a szülők közötti intimitás hiánya arról az érzelmi elidegenedésről és feszültségről beszél, amelyet a gyerek átélni kénytelen. A szexuális vágy egy másik gátja a figyelemhiány zavarral élők körében az, hogy – különösen a férfiak – hajlamosak felelőtlen gyermekekként viselkedni. Ez oda vezethet, hogy a házastárs – általában a feleség – mintegy anyjaként lép fel: szervezi az életét, gondoskodik érzelmi szükségleteiről. A figyelemhiány zavarral élő férfiakkal élő nők sokszor panaszkodnak nekem arra, hogy úgy érzik, mintha még egy gyerek lenne a házban: aki nagyjából száznyolcvan magas, talán kissé kopaszodik, és enyhén őszülő szakállat visel. Az anyaszerepnek azonban sajnos a mind több korholás és nyaggatás is velejárója – amiről viszont sok férfi panaszát hallgattam már meg. Amikor pedig valaki azt érzi, hogy a másik irányítani akarja – akkor is, ha az a házastársa, és minden oka megvan rá, hogy így tegyen –, az ember ellenáll. A huszadik fejezetben tárgyaltam az ellenakarat problémáját, ez nagyrészt a gyerekek és tinédzserek problémája, ám dinamikája erőteljes hatást gyakorol a figyelemhiány zavarral élő felnőttek reakcióira is. A figyelemhiány zavarral élők kapcsolatainak erőteljes tényezője. A pár tartósan a szorongás, kontroll, ellenállás és ellenkezés sűrű bozótjának fogságában találja magát. Az ilyen anya-fiú kapcsolattal az az egyik probléma persze, hogy egyetlen épelméjű anya sem akar a fiával lefeküdni; és értelemszerűen a kellően egészséges férfiak sem akarnak lefeküdni az anyjukkal. Gyakran tanácsolom azt a pároknak, hogy kölcsönösen fel kell adniuk az egymással szemben játszott szülő-gyermek szerepeket. „Az emberek a saját érzelmi tükörképük felé gravitálnak” – mutat rá Michael Kerr.12 Ma már közismert tény, hogy az emberek olyanokkal alakítanak ki kapcsolatot, akiknek a pszichológiai fejlettsége és önelfogadása pontosan azon a szinten van, mint az övék. „Az emberek nemcsak a házasság céljából, hanem számos egyéb okból is érzelmi fejlettség szerint sorolják be magukat – írja Stanley Greenspan –, mivel a különböző szinten működő személyiségek gyakorlatilag más nyelvet beszélnek. (…) Azoknak, akik nagyon különböző fejlettségi szinten állnak, nem nagyon van miről beszélniük egymással.”13 Amit az egyenlő fejlettség törvényének nevezhetünk, akkor is érvényes marad, ha a partnerek egyike magát azzal hitegeti, hogy érzelmileg érettebb a másiknál. Ez az illúzió azért jöhet létre, mert az egyikük esetleg sikeresebbnek tűnik a másiknál. Általában a figyelemhiány

zavarral élő nők azok, akik azt mondják, hogy a férjük náluk jobban alkalmazkodott a világhoz. Bizonyos kritériumok alapján valóban ez lehet a látszat. A férfi esetleg dolgozik, jól keres, és a hétköznapi ügyek terén esetleg sokkal nagyobb önbizalma van, mint a feleségének. Amikor azonban közelebbről is megvizsgáljuk ezeket a kapcsolatokat, azt látjuk, hogy habár az anyagilag jövedelmező munkát a férfi végzi, a láthatatlan, érzelmi munkamegosztásban minden felelősséget a feleség visel. Nemcsak az a feladat hárul rá, hogy a család érzelmi életét egyben tartsa, hanem azt a titkos és mindkettőjük előtt tudattalanul maradt feladatot is magáénak tudja, hogy magáévá tegye a férje szorongásait, megvédje annak törékeny egóját, és képessé tegye abban a hitben végezni a munkáját, hogy az ereje tisztán saját forrásaiból táplálkozik. A férfi szorongása azonban rögtön felszínre tör, ha a nő elérhetetlenné válik, bármi is legyen annak oka. Az ok lehet olyan csekélység is, mint egy háromnapos megfázás. Sok feleség számol be arról, hogy amikor betegek, a férjük érthetetlenül feszültté válik, és mogorván megtagadja a segítséget, ami a férfi szorongását mutatja – azt az implicit emlékét, hogy az anyja vagy esetleg az apja elérhetetlen volt számára. A figyelemhiány zavarral élő személy elkerülhetetlenül olyan partnert választ magának, aki a pszichológiai fejlődés vele azonos lépcsőfokán áll. A figyelemhiány zavar definíció szerint fejletlen érzelmi intelligenciával jár. Ez azt jelenti, hogy az ilyen kapcsolatokban két olyan ember él együtt, akik az érzelmi fejlődés viszonylag korai fázisában rekedtek meg. Habár – mint minden más vonatkozásban – itt is jelentős eltérések lehetnek, egyetlen figyelemhiány zavarral élő személy kapcsolata sem fogja elkerülni az érettség hiányából fakadó problémákat. Érettségen itt az individuáció fokát értjük, a személy azon képességét, hogy valóban képes legyen saját érzelmi állapotának szabályozására stressz esetén anélkül, hogy valaki más gyámolítására szorulna. Azért mondom, hogy „valódi”, mert sokan önmaguk és mások előtt is eljátsszák, hogy képesek saját maguk érzelmi szabályozására, ám ezt valójában azon az áron teszik, hogy elfojtják a szorongásaikat. Az elfojtott szorongás azonban nem tűnik el, hanem pszichológiai tünetek vagy közvetlen fizikai megbetegedések formájában bukkan felszínre. Egy másik törvény, amely alól szinte nincs kivétel, úgy hangzik, hogy olyan partnerekkel alakítunk ki kapcsolatokat, akik a szülői gondozóinkkal való interakció-mintázatainkkal egybevágnak. Ez még akkor is így van, ha a felszínen úgy tűnik, hogy a különbségek minden lehetséges hasonlóságnál súlyosabbak. „Sokaknak okoz komoly gondot annak elfogadása, hogy olyan partnert keresnek maguknak, aki gondozójukra hasonlít – írja Harville Hendrix családterapeuta és oktató. – Tudatos szinten kizárólag pozitív vonásokkal bíró személyeket keresnek – olyanokat, akik többek között kedvesek, szeretetteljesek, jó megjelenésűek, intelligensek, kreatívak… Ám tudatos szándékaiktól függetlenül a legtöbb ember olyan társhoz vonzódik, akiben a gondozója pozitív és negatív vonásai is megvannak, és jellemző módon a negatív vonások bírnak nagyobb befolyással.”14 Neurofiziológiai értelemben a párválasztásunk azokon a neurális áramkörökön alapszik, amelyek a jobb oldali prefrontális kéregbe, különösen annak orbitofrontális részébe égtek bele. Az orbitofrontális kéreg felismeri azt a személyt, aki tudattalan szinten beindítja az ismerős reakcióit, és ráhangolódik. Ez a személy végül is igen nagy mértékben hasonlít majd arra, akinek szeretete után egész életében annyira sóvárgott.{11} Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy leküzdhetetlen késztetést érzünk arra, hogy pontosan olyan partnerrel kössük össze az életünket, aki a legnagyobb valószínűséggel fogja majd kiváltani bennünk a legfájdalmasabb és legfelzaklatóbb implicit emlékeket – és egyúttal a legmelegebbeket és legboldogabbakat is. A kapcsolatoknak azonban meg kell változniuk, ha valaki meg akarja teremteni a fejlődés körülményeit. „Nagyon erős személyiségnek kell lennem – mondta egy harminchárom éves, figyelemhiány zavarral élő nő. – Annak kell lennem, különben nem tudnám mindazt elviselni, amit ki kellett állnom a házasságomban.” A férje jó szándékú, de domináló alkat volt, aki érzelmileg elhúzódott, és teljesen elzárkózott bármilyen közös tanácsadás vagy terápia ötletétől. A nő nagyon

magányosnak érezte magát. Egyetértettem vele, hogy rengeteg ereje van, ha ilyen feltételek mellett képes élni az életét, állást vállalni és a gyereknevelés feladatainak jelentős részét vállalni (a gyerekek egyike szintén figyelemhiány zavar jegyeit mutatta). Abban is komoly lelkierőről tett tanúbizonyságot, hogy férjével ellentétben felismerte, hogy segítségre van szüksége. Van azonban egy gyakran elfelejtett, pedig fontos különbség a között, hogy valaki erős, vagy pedig hatalma van. Az erő belső érték, a hatalom pedig kapcsolat kérdése. Lehet erőm, és előfordulhat, hogy egyik kapcsolatomban van hozzá hatalmam is, a másikban viszont nincs. „Vajon egy kapcsolatban melyik félnek kell több terhet viselnie? Annak, akinek több hatalma van, vagy akinek kevesebb?” – kérdeztem. Az, hogy készségesen magára vállalta az otthoni kötelezettségek nagyobb részét, mint mindig, az ő esetében is a gyerekkori szerepének újrajátszása volt. Addig, amíg ezeket a feladatokat kérdés nélkül továbbra is magára vállalta, addig nemigen tudott továbblépni sem a céljai vagy pszichológiai fejlődése irányába, sem a saját figyelemhiány zavarra utaló viselkedésmintázatainak felszámolása felé. Azok számára, akiket nem érint a figyelemhiány zavar, a partnerükkel való viszonyukban az az egyik leginkább zavarba ejtő probléma, amit John Ratey a figyelemhiány zavarral élő elme „történetietlen emlékezetének” nevez. Más szóval, a figyelemhiány zavarral élő felnőtt (és persze gyerek) időről időre úgy viselkedik, mintha a korábbi – esetenként egészen friss – események sohasem következtek volna be. Lehet, hogy a figyelemhiány zavarral élő partnere az előző este sértegette – ám reggel kedves mosollyal üdvözli, meg akarja ölelni, és azt várja, hogy hasonlóan meleg fogadtatásban lesz része. Önnek persze ehhez semmi kedve, hiszen az előző este szerzett sebei még nagyon is frissek. A történetietlen emlékezet másik jellemzője a vagy-vagy természete. Amikor például valaki felidézi a kapcsolata szép időszakait, azt úgy teszi, mintha soha semmi rossz nem történt volna. Sajnos az ellenkezője is igaz: ha a rosszra emlékezik, nem jut eszébe semmi, ami jó lett volna. A pillanatnyi érzések határozzák meg az emléket. Ebből a szempontból a figyelemhiány zavaros elme olyan, mint egy tévéképernyő: nem lehet egyszerre két csatornát nézni. Ha az egyik műsor megy, a másik elérhetetlen. Ez jellemző a gyermekek „minden vagy semmi” elmeállapotára, a felnőtteknél pedig annak a jele, hogy fejlődésük nem fejeződött be. A figyelemhiány zavarral járó neurológiai károsodások persze egyéb kellemetlenségeket is okoznak. Nehéz például olyan partnerrel együtt élni, aki szétszórt és rendetlen, aki nem emlékszik az ígéreteire, aki a beszélgetés közepén elkalandozik, aki elfelejti az eseményeket és évfordulókat, hamar kijön a sodrából, és krízishelyzetekben nincs benne semmi belátás. Ám mindezek együttesen is jelentéktelennek tűnnek ahhoz a problémához képest, amelyet az ilyen személy agyának implicit emlékezetében tárolt szorongás és fájdalom jelent.



HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Mózest megmenti az angyal: önnevelés (I.) Hogy az ember az lesz, ami, föltételezi, hogy távolról sem sejtjük, mik vagyunk. E tekintetben még életünk tévelygéseinek, az átmeneti mellék- és tévutaknak, a halogatásoknak, a „szerénységnek”, s a föladaton kívüli föladatokra elfecsérelt komolyságnak is van értelme és értéke. Friedrich Nietzsche: Ecce homo (Horváth Géza fordítása) Amikor a szülők azért jönnek, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyermeküket kezeljem, akkor elsősorban arra figyelek, hogy az ő helyzetük és felkészültségük a lehető legjobb legyen ahhoz, hogy végig segíteni tudják gyermeküket a fejlődés hosszú útján. Számos fejezetben tárgyaltuk azokat az alapelveket és megközelítéseket, amelyeket alkalmazhatnak. A felnőttek esetére is hasonló alapelvek vonatkoznak. A kérdés mindig az: melyek az önszabályozás, a belső motiváció és az önbecsülés fejlődéséhez szükséges feltételek a felnőtt számára? A gyerekek és a felnőttek közötti különbség abban áll, hogy ezeket a kérdéseket többé nem a gondozó felnőttnek kell megválaszolnia. Egy felnőtt ember azzal a nehéz kérdéssel áll szemben, hogy saját magának hogy adja meg azt a támogatást és dédelgető figyelmet, amelynek megszerzésében a figyelemhiány zavar mindig is megakadályozta. A figyelemhiány zavarral élő felnőttnek nem egyszerűen a szervezettséget fokozó eszközökre és viselkedésmódosító technikákra van szüksége, ahogy a gyermeknek sem. Habár ezeknek is megvan a maguk helye, az alapvető problémát nem tudják kezelni, hiszen az nem az, hogy az adott személy ezt vagy azt a kötelezettségét vagy saját magára kirótt feladatát hogyan végzi el, hanem az, hogy saját szelfjével milyen viszonyban áll. A gyerek esetéhez hasonlóan ez is kapcsolati kérdés – csak éppen szülő és gyerek ez alkalommal egyetlen személyben kombinálódik.{12} Amikor az önnevelésre kerül a szó, azt javaslom a pácienseimnek, hogy az önmegértés és önmaguk pszichológiai támogatása legyen a legelső feladat. A többi – a fizikai gondoskodás, ami egyszerű, világos, de szinte mindig elhanyagolják – a következő fejezet témája lesz. 1. Együtt érző kíváncsiság az önmegértés útján Ebben a könyvben végig arra helyezem a hangsúlyt, hogy a figyelemhiány zavar gyógyítása szempontjából a legfontosabb a megértés, és erre kell minden technikát vagy kezelést alapozni, amellyel a gyógyulást elősegíteni kívánjuk. A szülői szeretet a természet olyan bölcs és hatalmas erőforrása, hogy amikor a szülők azzal a kérdéssel kerülnek szembe, kik is a gyerekeik, miért teszik, amit tesznek, akkor a megfelelő szavak és tettek szinte maguktól jönnek majd. Ha valaki nyitottan és együtt érző kíváncsisággal fordul a gyerekéhez, ha eközben képes feladni azt az elképzelését, hogy ismeri a gyerek érzéseit és szükségleteit, és vágyik arra, hogy képes legyen a gyereket feltételek nélkül szeretni, akkor a korábbi hibák, téves ítéletek és a szülő saját érzelmi gátjai okozta sérülések

képesek gyógyulásnak indulni. Nos, ez az attitűd ugyanilyen fontos akkor is, amikor egy felnőtt az öngyógyítás útjára lép. Nem könnyű feladat az embernek új szemmel néznie saját magára, hiszen az egész életét meghatározó beidegződést kell legyőznie. Ezt nem lehet az ún. pozitív gondolkodás varázsszerével elintézni, vagy saját magunk olyan naiv biztatgatásával, mint amikor azt mondogatjuk: „Ma kedvesebb leszek önmagammal”. Arra van szükség, hogy a régmúltban az implicit emlékezetbe égett szorongással szembeni, kényszerűségből felhúzott védelmi mechanizmusokat leépítsük. Arra is szükség van, hogy vágyjunk az önelfogadásra, és meglegyen a bátorságunk az őszinte szembenézésre. Emellett el kell sajátítani az önmegértés készségét is, ebből is az első lecke, hogy mindig vegyük észre, ha kritikus és ítélkező megjegyzést teszünk magunkra, vegyük észre, amikor elönt a szorongás, vegyük észre, amikor viselkedésünk nem felel meg hosszú távú céljainknak. Aki ezekre felfigyel, és képes rákérdezni a jelentésükre – ahogy a szülőknek rá kell kérdezniük a gyerek viselkedésének jelentésére –, annak számára feltárulhat, hogy a furcsa viselkedések palackpostájával milyen üzenetek próbálnak a mélyből a felszínre jutni. Amikor minderre felfigyelünk, fokozatosan megtanuljuk, hogy ne ítélkezzünk, hanem fogadjuk el az érzéseket, amelyek viselkedésünket kiváltják. „Én vagyok saját magam legnagyobb ellensége” – így panaszkodhat majd az ember. „Miért törődöm olyan sokat azzal, hogy mások mit gondolnak?” Vagy: „Miért tenném ezt, amikor úgyis tudom, hogy nem fog működni?” Amikor ezeket a kérdéseket az együtt érző érdeklődés hangján tesszük fel, segíteni tudnak annak feltárásában, ami mindaddig a homályba és sötétségbe rejtőzött. Ám gyakran a kérdések nem valódi kérdések, hanem ingerült és önbecsmérlő kijelentések. „Miért törődöm olyan sokat azzal, hogy mások mit gondolnak” – ebben ez az ítélet rejtőzik: „Valami komoly probléma van velem. Inkább a saját ítéleteimre kellene hallgatnom ahelyett, hogy mások véleményétől tartanék.” Ám a hangnem 180 fokos fordulatával és a megfogalmazás enyhe kiigazításával máris gyümölcsöző kérdést kapunk: „Nagyon szeretném megérteni, hogy miért vált ki belőlem akkora szorongást, ha másoknak csalódást okozok.” Ennek mindig van valamilyen oka, vagyis volt, amikor az adott attitűd vagy viselkedésmód rögzült. Amit megértettünk, azt magunk mögött tudjuk hagyni; legelkeseredettebben a személyiségünknek azokba a vonásaiba kapaszkodunk, amelyek rejtve vannak előttünk, és amelyek hatalmát nem értjük meg. Hogy tudatára ébredjünk, milyen hangnemben szólunk saját magunkhoz, ezt a kérdést kell feltennünk: vajon éppen inkvizíciót folytatunk magunk ellen, vagy hasznosan és belátáscentrikusan kérdezősködünk? Ez nem olyan munka, amelyet egyetlen éjszaka elvégezhetnénk. „Véleménye szerint mennyi időt vett igénybe a problémái kialakítása és a jelenlegi állapotának elérése?” – szoktam kérdezni figyelemhiány zavarral élő pácienseimtől, akik jellemzően mindent egy csapásra akarnak megoldani, lehetőleg még az előtt, hogy elhagynák az irodámat. A válasz általában ez: három-négy évtizedig. „El tudjuk azt fogadni, hogy ezzel az időtartammal legalábbis összemérhető ideig tart majd, hogy a dolgokat rendbe tegyük?” 2. Önelfogadás: elviselni a bűntudatot és a szorongást Az önelfogadás nem földtől elrugaszkodott absztrakció, mivel nem létezik szabadon lebegő absztrakt szelf, amely elfogadásunkért kuncsorog. A szelf nem más, mint az a mód, ahogy magunkat észleljük: az egyik percben boldog, a másikban szorong; reggel tele önbizalommal, délután pedig bűntudattal és szégyennel; egyszer adakozó, másszor szűkölködik. A gond nem a változó és egymással konfliktusban álló érzésekkel van, hanem azzal, hogy egy nagyon is feltételes attitűddel viseltetünk irántuk. Vannak érzéseink, melyeket meg akarunk tartani, másokat pedig el akarunk űzni. Ezzel tökéletesen leképezzük azt, ahogy gyerekkorunkban a felnőtt világ a személyiségünknek azokat az aspektusait akarta tudomásul venni, amelyek nem keltettek benne rossz érzéseket. Az önelfogadás

tehát nem azt jelenti, hogy életünk minden pillanatában csodálnunk, vagy akár csak szeretnünk kellene magunkat, hanem azt, hogy minden érzelmet képesek legyünk elviselni, ideértve azokat is, amelyek kellemetlenek. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt számára elsősorban a bűntudat érzése a legelviselhetetlenebb. Akár a világból kifutna, hogy elmeneküljön előle. Sokan nehezen tudják elfogadni, hogy a pszichológiai biztonságot nem akkor szerzik meg, ha mindenáron kerülik a bűntudat érzését, hanem akkor, ha megtanulnak együtt élni vele. „Mindenkinek kedveskedem” – a figyelemhiány zavarral élő felnőttek rutinszerűen jellemzik így magukat. „Mindig nagyon figyelek arra, hogy a másik mit várhat tőlem. Bűntudatom van, ha csalódást okozok. Képtelen vagyok nemet mondani.” Vagy: „Az a fajta ember vagyok, akit mindenki azért hív fel, hogy elsírja neki a problémáit. De én magamnak sohasem tudok a problémáimról beszélni. Bűntudatom lenne tőle, mert eszembe jutna az a rengeteg ember szerte a világban, akik nálam sokkal többet szenvedtek. Nem lenne szabad, hogy segítségre szoruljak.” Hogy illusztráljam, mennyire nem bölcs dolog az embernek kizárnia lelkéből a bűntudatot, felidézek egy régi zsidó legendát Mózesről, amely nem szerepel a Szentírásban. Az Exodus ismert története szerint Mózesnek az volt a sorsa, hogy kivezesse a zsidó rabszolgákat az egyiptomi fogságból. A fáraó kegyetlen rendelkezésével szembeni isteni fricskaként az újszülött Mózest maga a fáraó lánya fogadta örökbe. A legenda szerint az udvari jövendőmondók azt jósolták, hogy a gyerek egy nap szembeszáll majd az uralkodói hatalommal. Úgy döntöttek, hogy halálos vizsga alá vetik. A királyi ambíció egyik emblematikus szimbólumát, egy ónix követ és egy izzó széndarabot helyeztek elé a földre. Ha a követ megfogja, akkor kivégzik. Gábriel őrangyal azonban mindenki számára láthatatlanul ott állt Mózes mögött. „Mózes kinyújtotta a kezét az ónix kő felé, és megpróbálta megfogni, de Gábriel félrehúzta a kezét, ezért Mózes a szenet ragadta meg, amely megégette a kezét, aztán felemelte a széndarabot, és megérintette a száját, megégette az ajkait és a nyelvét, és ezért egész életében lassan beszélt és lassan forgott a nyelve.”15 Az emberek hamar elismerik, hogy az angyal megmentette Mózest. Még ha meg is nyomorította védencét, az adott körülmények között nem tehetett másként. A bűntudat ugyanilyen szerepet játszik a túlélésben. Védelmez. Amikor a felnőtt világ azt kéri, még ha csak figyelmetlenségből is, hogy a csecsemő vagy kisgyerek a szelfjének egy részét – saját vágyait, érzéseit és preferenciáit – fojtsa el, akkor a gyerek kifejleszti azokat a belső mechanizmusokat, melyek ezt automatikusan elvégzik majd. Ha nem teszi, akkor büntetésképpen a szülő csalódottsága miatt szorongást kell átélnie, az azt érzést, hogy érzelmileg elszakadt a szülőtől. A bűntudat ilyen belső mechanizmus. A gyereket távol tartja az ónix kőtől, saját legbelső késztetésétől, és arra készteti, hogy az izzó szenet érintse ajkához – mert az az érzés a szülő számára elfogadható. A gyerek sérülést szenved, ám a szülővel való pótolhatatlan kapcsolata fennmarad. A bűntudat kényszeresen konok, csak egy ingert és egy reakciót ismer el. Az inger ez: te, gyerek vagy felnőtt, olyasmit akarsz tenni saját érdekedben, ami másban csalódást kelthet. Ez lehet valódi vétség, például lopás, ám lehet az a nagyon emberi vágy is, hogy saját belső késztetéseidnek megfelelően cselekedj, esetleg olyan érzéseket kifejezésre juttatva, amelyeket a szülő nem tud tolerálni benned. A bűntudat ebben nem tesz különbséget. A vétségért és az önkifejezésért is pontosan ugyanazzal a váddal illet: önző. A múltat és a jelent sem tudja elkülöníteni. A jelenbeli interakcióid helyén – házastársaddal, barátoddal, orvosoddal, a hentessel, a pékkel vagy a számítástechnikusoddal – mindig és kizárólag a gondviselőddel való korai kapcsolatodat látja. A bűntudat nem érti meg, hogy szolgálataira már nincs szükség. Egyszerűen ott marad, kellemetlen érzés formájában. Az a gond, hogy félünk tőle. Szeretnénk tőle megszabadulni. Engedelmeskedem. Bármit megteszek, hogy eltűnj. Csak menj el. Ha annak a jóakaratú barátnak tudjuk tekinteni a bűntudatot, amely egykor volt – és aki a mai napig ragaszkodik egy régi tévedéséhez –, akkor

megtaláljuk majd a helyét. Hallani fogjuk majd egyhangú dalát: ne légy önző, ám tudatosan el tudjuk majd dönteni, hogy annak dallamára akarunk-e táncolni. Igen, köszönöm, értem, hogy mire gondolsz. Ha akarsz, maradj csak itt, de felnőtt elmém áramköreire bízom a döntést, hogy tetteimmel valóban ártok valakinek, vagy csupán saját magamat szolgálom. Jobb, ha megtanuljuk elfogadni a bűntudatot, és saját magunk ítélünk üzenete felől. Nem tehet róla, hogy itt van. Erősen és mélyen beidegzett implicit emlékek hangján beszél. Erővel nem tudjuk elhallgattatni, és csak pillanatnyi megkönnyebbülést okoz, ha követjük utasításait. De üdvözölhetjük fejlődő önnevelésünk jeleként is. A növekedésnek legalábbis az elején, ha nem érzünk bűntudatot, valószínűleg legmélyebb szelfünket ignoráljuk. A öntudatosságot aláásó szorongással ugyanez a helyzet. John, egy negyvenes éveiben járó meleg férfi, aki közel húsz éve él partnerével, mintegy hat hónapja kezdett gyógyszert szedni figyelemhiány zavara miatt. Az a pszichológiai munka, melyet John a diagnózis felállítása óta elvégzett, a partnerétől való mind nagyobb függetlenedésre teszi képessé. „Sohasem gondolkodtam azon, hogy én mit szeretnék csinálni – mondja –, mindig azt csináltuk, amit George akart. Most már vannak saját elképzeléseim, de ha meg akarom őket valósítani, vagy akár csak szóba hozni, szorongani kezdek. Kapkodva kezdek lélegezni, az izmaim megfeszülnek.” Gratuláltam neki. George-dzsal való kapcsolatában már majd két évtizede rekesztette ki szorongását a tudatából, csak azért, mert sohasem engedélyezte magának a függetlenség legkisebb gesztusát sem. A szorongása óriási lépés volt saját megismerése felé, hiszen az öntudatosság automatikus következményeként jelentkezett. Ha John képes lesz elviselni a szorongást,{13} és üdvözli ahelyett, hogy menekülne előle, akkor tovább tud majd fejlődni. Ellentmondásosnak tűnhet ez a gondolat, hiszen mindeközben sok figyelemhiány zavarral élő személy önzőn viselkedik, különösen akkor, ha valamilyen szenvedélyes vagy kényszeres viselkedésről van szó. Hogyan egyeztethető ez össze azzal, amit az imént mondtunk a bűntudat és szorongás gátló hatásáról? Magam is tanúsíthatom, hogy az életem néhány fontos – de közel sem minden – aspektusában mindig az emberek kedvét kerestem, és saját valódi szelfemet elfojtottam. Eközben sokszor a narcisztikus önérzetesség vezérelt. Minél mélyebb elfojtás alatt van a központi szelfünk – legmélyebb késztetéseink –, annál kényszeresebben próbáljuk kompenzálni saját felszínes és gyerekes késztetéseink és vágyaink kielégítésével. 3. Nem büntetheted magad azért, amilyen vagy Ha tovább akarsz menni a gyógyulás útján, akkor nem szabad számon kérni magadon azt, hogy jelen pillanatban hol tartasz. Nem ítélheted el magadat amiatt, mert nem jutottál oda hamarabb. „El sem tudom hinni, hogy mennyi időt vesztegettem el életemben” – ez gyakran visszatérő refrénje a figyelemhiány zavarral élő felnőttek önbecsmérlő litániájának. „Most, a negyvenes éveimben értem meg, amit már egyetemista koromban kellett volna.” Én magam is átestem azon, hogy azt kívántam, bárcsak tíz, húsz vagy harminc évvel korábban tudtam volna azt, amit azóta tanultam – legnagyobb részt a közelmúltban. Csakhogy nem tudtam. Ha tudhattam volna, akkor megtudtam volna. Ez ilyen egyszerű. Semmi értelme áldozatnak látnom magamat, habár egyáltalán nem én alakítottam ki a neurofiziológiai felépítésemet és a személyiségemet, ami egy és ugyanaz a dolog. Az ember akkor tud választani, amikor tudatossá válik és feleszmél – előtte nem. A feleszmélés nem hirtelen jön. Fokozatos, és állomásai vannak. Vannak, akik sok kitérőt tesznek az úton, és számos zsákutcába belefutnak. Az ember minden hibájáért megfizet – és sajnos mások is, vele együtt. Ám ez mind elkerülhetetlen, és nemcsak azért kell így történnie, hogy az ember megtalálja a helyes utat, hanem azért, hogy tudja, hogy a helyes útra lelt. Ám az út ezzel nem ért

véget, és az ember újra tévúton találhatja magát. Pont úgy, ahogy Nietzsche írta: még a téves kitérőknek és a mellékutaknak is van értelme és célja, még ha csak annyi is, hogy megtudjuk, az ott nem a mi utunk. 4. A tanácsadó választása: pszichoterápia és tanácsadás A figyelemhiány zavarral élő személy, legyen a diagnózis idején bármilyen életkorban, egész életében alacsony önbecsüléssel és érzelmi fájdalommal élt együtt. Viselkedésének nagy része hiábavaló és nem is túl jól álcázott kísérlet a fájdalom csökkentésére. A fájdalmat azonban nem lehet megszüntetni, hanem meg kell hallgatni. Története van, amelyet el akar mesélni, és meg akar tanítani nekünk valamit. Az önnevelés projektjében ez olyan, döntő jelentőségű segítség, melyet egy felnőtt csak a legnagyobb nehézségek árán tud saját maga számára biztosítani. Egy szerető anya és apa időt tud szakítani a gyerekével való együttlétre, a története meghallgatására, segíteni tud érzései kifejezésében, a felnőttnek viszont találnia kell valakit, aki helyettesíti a szülőt. Az erre kiképzett személyek a tanácsadók és pszichoterapeuták. Azok a figyelemhiány zavarral élő felnőttek, akik úgy vélik, hogy képesek az ezzel összefüggő problémáikat egy szakember irányításával végzett pszichológiai munka nélkül kezelni, általában az elkerülhetetlen kudarccal néznek szembe. A pszichoterápia és a tanácsadás célja nem az, hogy a terapeuta vagy meggyógyítsa a „pácienst”, vagy megmondja neki, hogy mit kell kezdenie az életével. A cél az éretté válás és az individuáció, az, hogy saját jogon önbecsüléssel bíró személlyé váljunk. Más szóval a cél nem a „gyógyulás”, hanem a fejlődés. A terapeuta szerepe részben az, hogy beszélő tükörként viselkedjen, amelybe tekintve az egyén tisztábban láthatja saját magát, amely segít neki, hogy önmagáról gondolkodjon. Amíg az ember meg nem szerzi a szükséges jártasságot, tükör nélkül ugyanúgy képtelen a saját pszichéjét látni, ahogy az ember a saját szemét sem látja. A terapeutának képesnek kell lennie arra, hogy a Carl Rogers által feltétlen pozitív figyelemnek nevezett attitűddel forduljon a pácienséhez. A brit pszichiáter és analitikus, Anthony Storr így ír: „Amikor valakit arra bátorítanak, hogy saját legmélyebb érzéseivel lépjen kapcsolatba, és azokat juttassa kifejezésre abban a biztos tudatban, hogy nem utasítják majd el, nem kritizálják és nem várják tőle, hogy más legyen, az elmében gyakorta egyfajta újrarendszerezési művelet zajlik le, amelynek végén egyfajta nyugalom érzése száll az emberre; az az érzés, hogy valóban sikerült eljutni az igazság kútfőjéhez.”16 De kihez forduljon az ember? Sajnos a kompetens és együtt érző tanácsadó fellelésének problémája éppen olyan akut az egész észak-amerikai kontinensen, mint abban a csücskében, ahol éppen ülök és dolgozom. Először is sokan keverik a pszichológus és a pszichiáter fogalmát. Habár mindkét szakember az elme problémáival foglalkozik, jelentősen eltérő a képzettségük. A pszichológusok képzése általában – bár nem mindig – az alábbi témákat foglalja magában: az emberi elme fejlődése a gyermekkortól, a potenciális zavarainak gyökerei, a tanácsadás gyakorlati tapasztalatai. A pszichológusok nem orvosok, ezért nem írhatnak fel gyógyszert, és szolgáltatásaikat általában nem térítik az egészségügyi biztosítók, bár vannak kivételek. A terápia anyagi oldala bonyolultabb. A pszichoterapeuták által felszámolt díjak sokak számára megfizethetetlenek. Másoknak a pszichoterápia választás és prioritás kérdése. A saját példámból tudom, hogy amikor vonakodtam elismerni, hogy nekem is szükségem van pszichoterápiára, az anyagi érvek sokkal nyomósabbnak tűntek, mint akkor, amikor elismertem a terápia értékeit. Az ellenállás az ember problémájának összetett tagadása: az ember nem értékeli eléggé érzelmi szükségleteit, a pszichológiai fejlődés jelentőségét, és pesszimista a terápia előnyeit illetően. Azokat az eseteket kivéve, amikor valaki súlyos depressziója miatt kórházi kezelésre szorul vagy egyéb összetett mentális zavarral él, húzódozom attól, hogy pácienseimet pszichiáterhez küldjem.

Ennek nem az az oka, hogy kételkednék a pszichiáterek képességeiben vagy szándékaiban, hanem kétségeim vannak azzal szemben, amivé a pszichiátria vált, illetve a jövőbeli pszichiáterek számára nyújtott képzéssel szemben. Ahogy egy amerikai pszichiáter írta a Psychiatry News egy 1996-os számában: „sok mai pszichiátriai szakorvosnak halványlila gőze sincs arról, hogyan értelmezhetné az emberi szervezetet a környezeti és kapcsolati stressz kontextusában”. A képzések a szűken vett biológiai folyamatok megértésére koncentrálnak, és azok gyógyszervegyészeti manipulációjára. „Döbbenetes látnunk, hogy az orvostanhallgatók úgy tanulnak pszichopatológiát, hogy a normál pszichológiáról mit sem hallanak” – jegyzi meg Antonio Damasio.17 Ez az oka sok páciens tapasztalatainak. A pszichiátria a betegség-gyógyítás orvosi modelljét követi. A pszichiátereknél tett látogatások ellenére sokan arról számolnak be, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon felszínesen érintették azokat az alapvető életproblémáikat, melyek depressziójukat, figyelemhiányukat, szorongásukat vagy pánikproblémájukat kiváltották. Az orvosi modellben a páciens az orvosnak a szimptómáiról számol be. A megfelelő információ birtokában az orvos diagnózist állít fel, gyógyszereket ír elő és ad be, és meggyógyítja a beteget. Ez a megközelítés működik a csonttörés esetén, ám a lélek sérülése kapcsán már nem; működik egy begyulladt vakbéllel szemben, de nem a begyulladt érzelmekkel kapcsolatban. A figyelemhiány zavarhoz hasonló összetett fejlődési rendellenességek esetében az orvosi modell inadekvát és nem helyénvaló; kivéve a farmakológiai kezelések szűk határmezsgyéjét. Ebből az következne, hogy egyetlen pszichiáter sem tudja, hogyan nyújtson pszichoterápiát, míg ugyanezzel minden pszichológus tisztában lenne? Ilyen általánosításra nem vetemedhetünk. Én magam például egy pszichiáterhez jártam tanácsadásra, akinek a megközelítését hasznosnak találtam, másrészt ismerek olyan pszichológusokat, akiknek a kompetenciáját nem tudom tisztelni. Önmagában nincs az a formális képzés és diploma, ami garantálná a jó pszichoterapeuta jellemzőit: a beleérzőképességet, az integritást, az együttérzést, az őszinteséget, a belátást és a jártasságot. És vannak olyan kiváló pszichoterapeuták is, akik nem orvosok és nem is pszichológusok. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek problémáit tovább bonyolítja, hogy az agy gyakoribb fogyatékai közül éppen a figyelemhiány az, amelyet a legkevésbé értünk, és a legtöbbször hagynak figyelmen kívül. Ez az a probléma, amelyről a legkisebb a konszenzus, amelynek általánosan elterjedt szakszókészlete a legszűkebb, és amely a leginkább vitatott. Ha nincs egyéb különbség köztük, akkor két terapeuta közül érdemes azt választani – bármi is legyen a szakmai háttere –, akinek vannak ismeretei a figyelemhiány zavarról. Mindazonáltal fontos, hogy ismerje az embereket – és mindenekelőtt saját magát. A legelismertebb képzésen elsajátítottak is csupán veszélyes értelmetlenségek maradnak, amikor olyan elmegyógyász szakemberek szájából hangoznak el, akik a saját pszichológiai problémáikkal még nem küzdöttek meg. Még ennél is rosszabb, ha azt is tagadják maguk előtt, hogy vannak problémáik. Nincs olyan ember, akinek ne lennének. Az pedig egész biztos, hogy egyetlen olyan személy sem választja az elmegyógyászat területét, akinek ne lennének érzelmi problémái. Minden terápiás forma közül a családterápiát tartom a figyelemhiány zavar esetén leginkább gyümölcsözőnek. Egy felkészült családterapeuta nem fog kényszeresen az emberek diszfunkcióival és érzelmi problémáival foglalkozni. Segít a pácienseinek fájdalmas érzelmeik elfogadásában és abban is, hogy problémáikat egy többgenerációs családi rendszer kontextusába állítva értelmezzék, amelynek részesei. Az embereket felelősségvállalásra biztatja saját érzéseik iránt, ahelyett, hogy arról fantáziálnának, hogy ezek az érzéseik a partnerük, barátaik, munkatársaik stb. hibáiból vagy rosszakaratából fakadnak; olyan – sok terápiában elsikkadó – felszabadító perspektíva ez, amelynek segítségével az ember előléphet az áldozatlét árnyékából. A családterápia abban is segít, hogy az emberek észrevegyék azokat a láthatatlan kötelékeket, amelyek érzelmi tapasztalataikat a számukra fontos többi emberhez kapcsolják anélkül, hogy ez az

életüket egymáshoz csomózná. A családterápiához nem kell feltétlenül minden családtagnak megjelennie az üléseken – sőt, általában nem is termékeny, ha a szülők a gyerekeiket is magukkal viszik. A családterápia elnevezés a terapeuta megközelítésére, az általa kapott képzésre utal. Az egyedülálló felnőtt is járhat családterápiára; a párok pedig együtt mehetnek. A megfelelő pszichoterapeutát leginkább a suttogó propaganda révén találhatjuk meg. Ez azonban sok helyen ugyanolyan nehéz feladat, mint tűt megtalálni a szénakazalban – de aki keres, az talál. A végső szót úgyis az mondja majd ki, hogy az ember hogyan érzi magát a pszichoterapeuta társaságában. A figyelemhiány zavarral élők sokszor nem ismerik fel a saját érzéseiket – nem is beszélve azok figyelembevételéről. Ám mégis a zsigeri érzések jelentik a legjobb iránymutatást. Sokszor látok olyan embereket, akik egy adott pszichiáter, pszichológus vagy más terapeuta mellett hónapokon vagy éveken keresztül kitartanak, még jóval azután is, hogy ráébrednek, az nem segít rajtuk, sőt negatív élményeik vannak. A bűntudattól és a szorongástól való régi félelmük tartja ott őket. Ám jobban járnak, ha inkább vállalják a bűntudatot és szorongást, és elhagyják a terapeutát.



HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A fizikai és spirituális környezet: önnevelés (II.) Szükség van az egyedüllét készségének kifejlődésére valamilyen szinten, ha azt akarjuk, hogy agyunk a lehető legmagasabb szinten működjék, és szeretnénk a lehető legmagasabb szinten kibontakoztatni a bennünk rejlő potenciált. Az emberek könnyen elidegenednek a saját legmélyebb szükségleteiktől és érzéseiktől. A tanulás, a gondolkodás, az innováció és a saját belső világunkkal való kapcsolattartás mind-mind az egyedüllét állapotában zajlik. Anthony Storr A figyelemhiány zavarral élő felnőtt, aki szimptómái gyógyszeres kordában tartásánál szeretne többet elérni, meg kell tanuljon magáról gondoskodni, ahogy a szülő gondoskodik a gyerekéről. Agyának állandó örvénylése egész életében arra kárhoztatja, hogy automata pilótával repüljön, a napi létezés részleteibe merüljön anélkül, hogy elgondolkodna azon, hogy mire lenne szüksége egy egészségesebb és saját magával jobb kapcsolatot ápoló létezéshez. Az ideje szétszóródik, mint napfény a prizmán. Egy jó szülő többet tesz annál, mint hogy csupán végigcipeli a gyerekét a napokon. Szem előtt tartja, hogy a gyerek fejlődésben lévő élet, amelynek szükségleteit ugyanolyan mértékben diktálja a jövő, mint a jelen. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek nem képesek a saját jövőjükre emlékezni, mint John Ratey megfogalmazta. Gyakran egyáltalán nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen feltételekre van szükségük ahhoz, hogy a saját legbelsőbb természetüknek megfelelő irányba növekedjenek és fejlődjenek. Amikor megkérem ezeket az embereket, hogy egy egyszerű skálán értékeljék a saját szülői-nevelői képességeiket és a saját magukra fordított figyelmüket, általában alacsony pontszámot mondanak. Olyan felháborítóan alacsonyakat, hogy azt kell mondanom nekik, hogy ha olyan nyomorult sorsuk lenne, hogy saját maguk gyerekeként kellene élniük, mérlegelés nélkül riasztanám a gyermekvédelmi hatóságokat. (Egyedül az tartana vissza ettől, hogy legelőször persze saját magamat kellene feljelentenem.) Mint azt a korábbi fejezetekben láttuk, az önmegértés és az önelfogadás a felnőtt első kötelezettsége, ha szeretné saját növekedését előmozdítani, és ez valójában ugyanaz, mint amit minden szülő szeretne a gyerekével kapcsolatban. Az önnevelés második aspektusa szintén párhuzamos azzal a gondoskodással, amellyel a lelkiismeretes szülők gyermekeikhez fordulnak. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt egyáltalán nem vesztette el azt a vele született érzékenységét, amellyel meglátta a napvilágot. A környezeti feltételek az ő érzelmeire és gondolkodási folyamataira is ugyanolyan közvetlen és erőteljes hatással vannak, mint a gyerekekére – még akkor is, ha képessé vált ezeken túllépni, mintha megszabadult volna a valóságtól, és teste-lelke már nem szorulna dédelgetésre. A megfelelő feltételek nélkül az agy nem képes új áramkörök kifejlesztésére, és az elme sem képes új módokon kapcsolódni a világhoz és a szelfhez. Az ember nem józanodhat ki a saját maga által

keltett káosz közepén. Melyek tehát a fejlődés nélkülözhetetlen környezeti feltételei? 1. A fizikai tér Először is tudatos döntést kell hoznunk arról, hogyan akarunk élni. Az ember szemügyre veheti saját kaotikus szobáját, és tudatosan dönthet úgy, hogy nem tesz semmit. Ebben a vonatkozásban nincs semmiféle kell, és nem is szabad, hogy legyen. Az ellenakarat, a nyomással szembeni automatikus ellenállás ugyanolyan hamar jelentkezik, ha az ember saját magától kap utasításokat, mint amikor másoktól. Az embernek saját magát is fel kell ruháznia legalább egy töredékével annak az autonómiának, amit egy tinédzsernek biztosítana. Az embernek nem kötelessége egy bizonyos fizikai tér kitakarítása, hiszen elméjét nem fogja elnyomni a rendetlenség; ám célszerű dolog, ha a hosszú távú cél a fejlődés. Ha úgy dönt, hogy mégsem tesz rendet, akkor is segíteni fog neki a döntés abban, hogy ráébredjen választása hosszú távú következményeire. A figyelemhiány zavarral élő felnőttnek tudnia kell, hogy az őt körülvevő fizikai tér elősegítheti, hogy elméjét harmonikusabbá vagy épp szervezetlenebbé tegye. Habár sokan azt állítják, hogy jól tudnak működni a káosz közepette is, a valóság az, hogy túlságosan is érzékenyek ahhoz, hogy ez igaz legyen. Amikor a fizikai környezetüktől megtagadják a tudomásulvételt, saját magukat tagadják meg. Ha szükséges, akkor az ember apró, köztes célokat állíthat maga elé. Ijesztő lehet olyan nagy céllal szembesülni, amely meghaladja az ember pillanatnyi képességeit. A figyelemhiány zavarral élő agyat elborítják a személy sokrétű feladatai. Az ember azt sem tudja, hová kapjon, és a „mindent vagy semmit” beállítottság azt követeli tőle, hogy mindent egyszerre végezzen el. Nos, semmit sem kell azonnal elvégezni. A legjobb terv az, ha nem akarunk semmivel sem feltétlenül végezni, hanem szigorúan megszabott időkeretet adunk a vele való foglalatoskodásnak. Ha az idő letelt, a munkát abbahagyjuk. Ezzel a módszerrel fokozatosan jobban fel tudjuk majd mérni, hogy pontosan mit is csinálunk az idővel, amikor olyan különös és természetellenes rituálékat végzünk, mint például a ruhák felszedegetése a földről vagy a sarokban porosodó újságok szétválogatása. Ehhez a feladathoz is – mint mindegyikhez – arra van szükség, hogy megtanuljuk elviselni a kudarcot. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt a csalódásoktól nem kudarctűrővé válik, hanem frusztrálttá. A legtöbb embernek nem esik túlságosan nehezére, hogy maga körül rendet tartson, a figyelemhiány zavarral élő személy azonban már az első pillanatban is megadja magát annak a gondolatnak, hogy idővel úgyis megint rendetlenség lesz. De ez nem számít. Maga az erőfeszítés ugyanis hosszabb távon szervező hatást gyakorol az elmére. 2. Alváshigiénia A figyelemhiány zavarral élők gyakran éjszakai baglyok. Az nem világos, hogy miért hajlamosak a késő éjszakába hajló ébren maradásra, de azt hiszem, ezen a téren sokat tanulhatunk az ilyen gyerekek megfigyeléséből. A figyelemhiány zavarral élő gyereket sokszor nehéz felébreszteni reggelente, este viszont alig tudjuk ágyba tenni. Azt hiszem, hogy a problémát a szeparációs szorongás okozza, mert azt tapasztaltam, hogy ugyanez a gyerek sokkal kooperatívabb lesz esténként, ha érzi az érzelmi biztonság fokozódását. Éveken át gyűjtött tapasztalataim alapján csodálkozva eszméltem rá, hogy olyankor, amikor enyhül a feleségem és köztem lévő feszültség, kevésbé hajlok az éjszakai virrasztásra. A figyelemhiány zavarral élő emberben valami nem hagyja, hogy lefeküdjön és lekapcsolja a

lámpát. Az a félelem, hogy ha csak néhány pillanatra is, de egyedül marad saját sürgető elméjével. Sokszor addig olvastam, amíg a könyv ki nem hullott a kezemből, és órákkal később arra ébredtem, hogy a szemüvegem még mindig az orromon, a lámpa pedig ég. Sok más figyelemhiány zavarral élő ember ugyanezeket a szimptómákat mesélte el nekem. A félelem, hogy egyedül maradunk az elménkkel, azt hiszem, annak a gyerekkori tapasztalatunknak az implicit emlékéből táplálkozik, amikor a szülővel elveszítettük a kapcsolatot. Olyankor a csecsemő elméjét hatalmába kerítette a szorongás, és egy másik mentális vagy fizikai tárgyat keresett, amivel kapcsolatba tud lépni, hogy a szorongás ne borítsa el teljesen. Ez az oka annak, hogy a kisgyerekek automatikusan saját testük valamely részét ragadják meg, például a hajukat vagy genitáliájukat. Az implicit emlék aktiválódásától való tudattalan félelem az, ami miatt a felnőtt nem akar elterelő hadműveletek nélkül lefeküdni és elaludni. A problémát fokozza, hogy a könnyen megzavarható figyelemhiányos elme könnyebben tud koncentrálni éjjel, amikor mindenki lefeküdt, és minden elcsöndesedett. Sok felnőtt mesélte azt, hogy ilyenkor tudnak a legjobban dolgozni, vagy hogy ilyenkor elég nyugodtak az olvasáshoz és a lazításhoz. Az a probléma, hogy az agy neurológiai apparátusának regenerálódásához, az éberség és figyelem megfelelő működéséhez elengedhetetlen a jó alvás. Emellett az elme az éjszakai alvás során végzi az ébren átélt tapasztalatok integrálását. „Amikor éjszakáról éjszakára belépünk az álmok világába, olyan folyamatok indulnak be az elme egészségének érdekében, melyeket valószínűleg még nem értünk teljesen – veti fel Anthony Storr. – Egyértelműnek tűnik, hogy az álmok során olyan beolvasási vagy újraprogramozási folyamat zajlik, amely jótékony hatással van a mindennapi mentális működésünkre.”18 Ez talán magától értetődő, a figyelemhiány zavarral élő személy azonban saját strukturálatlan alvásmintázatát zavarának „szimptómájaként” értelmezi, ahelyett, hogy észrevenné azt a szerepet, amit érzelmi állapotának, éberségének és figyelmi képességeinek aláásása terén játszik. 3. Táplálkozás A szülő a gyerekét tápláló és jó ételekkel akarja ellátni, azokat feszültségtől mentes légkörben szolgálja fel, és szeretné, ha oldott hangulatban fogyasztanák el. Mivel ezen a ponton az önmagát nevelni kénytelen felnőtt komoly kihívásokkal küzd, sokszor megadóan felteszi a kezét. Az étkezések nem rendszeresek, nem a tápértékükre való tekintettel gondolja ki őket, és étkezését evés helyett inkább zabálásnak lehet nevezni. A figyelemhiánnyal élő gyerek vagy felnőtt nemcsak a külső környezetére érzékeny kiemelkedő módon, hanem a belsőre is. Nemcsak az agy biokémiájával kell törődnünk, hanem az egész testtel: mindkettő egészségéhez elengedhetetlen a megfelelő táplálkozás. Csak figyeljük meg, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyerek hogy széthullik, amikor a vércukorszintje túl alacsony, vagy milyen hiperaktív tud lenni, amikor túl magas – és máris beláthatjuk, hogy a táplálkozás milyen nagy hatással van az agyra. Ismét csak az a kérdés, hogy mik a céljaink. Ha a mentális egyensúly hosszú távú fejlődése fontosabb, mint az egész napot végigzakatolni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a belső környezetet. 4. Testedzés „A »gyereke« eleget mozog?” – szoktam kérdezni a figyelemhiány zavarral élő felnőttektől. Az izomzat kellő tónusa és az egészséges keringési és légzőrendszer persze minden ember esetében

fontos. A figyelemhiány zavarral élő személy esetében azonban a mozgáshiány olyan belső tunyasághoz vezet, amely aláássa az éberséget és a figyelmet. A mozgással olyan vegyületek szabadulnak fel az agyban, amelyek a hangulat, a motiváció és a figyelem stabilitásához elengedhetetlenek, és hosszú távon a mozgás oda vezet, hogy a szervezet hatékonyabban tudja előállítani ezeket az anyagokat. Azt tanácsolom, hogy mindenki napi rendszerességgel végezzen intenzív testmozgást. Az intenzív mozgás miatti izom-összehúzódás ellensúlyozásához elengedhetetlen a mozgás előtt és után nyújtógyakorlatokat végezni. Ám a nyújtás olyankor is fontos, amikor valaki nem tudja elvégezni a kellő testmozgást. A figyelemhiány zavarral élők egész életükben saját maguk generálta feszültségben vannak, ennek következtében izmaik feszesek, ízületeik és ínjaik pedig merevek. A napi rendszerességgel végzett néhány perces nyújtógyakorlatok hatalmas fizikai és pszichológiai felszabadultságot hoznak. Nagyszerű módja ez a nap elkezdésének, és a felszabadult feszültségtől is könnyen meg lehet így szabadulni lefekvés előtt. 5. Természet Az a szülő, aki gyerekét sohasem viszi a természetbe, az erdőbe, a tengerpartra, ki a városból, nemcsak csodálatos élményektől fosztja meg őt, hanem a természet hatalmas elmeharmonizáló erejétől is. A természet egészlegességének, harmóniájának és békéjének nincs párja – márpedig ennek a figyelemhiány zavarral élő ember mind híján van. Sok szülő azt látja majd, hogy gyermeke túlságosan is mozgékony agya, teste vagy szája fokozatosan megnyugszik majd, amint néhány napot a mindennapi mókuskeréktől távol töltenek. A felnőttek is fontos szükségletüket hagyják figyelmen kívül, ha lemondanak a rendszeres természetjárásról. A világtól visszavonultan élő, túlérzékeny Proust írja: „Egyébként maguk az érzések is, melyeket felkeltett bennem, olyannak mutatták a természetet, mint amely teljes ellentéte az emberek gépies alkotásainak. Mennél kevésbé látszott rajta az emberek keze nyoma, annál nagyobb teret nyújtott az én szívem szétáradására.” Andrea, aki – mint a huszonötödik fejezetben írtam – úgy ítélte meg, hogy képtelen saját létezésének igazolására, egy csodálatos koncentrációs technikát tanult egy idősebb észak-amerikai őslakostól, aki népének gyógyítóitól tanulta azt. „Azt mondta nekem, hogy üljek le egy réten, válasszak ki egy négyzetméternyi területet, és egy órán keresztül nézzem. Nézzek meg minden fűszálat, vegyem észre a lehullott falevelek felszínének különbségeit, kövessem a hangyák és katicák minden mozdulatát, és mire észrevettem volna, már el is telt az óra. Még soha nem éreztem magam olyan felszabadultnak. Azóta rengetegszer csináltam ezt.” 6. Munkaidőn kívüli tevékenységek Egyetlen szülő sem akarja a gyerekét agyonnyomni kezelhetetlen mennyiségű feladattal és kötelezettséggel. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt azonban túlvállalja magát, mert soha nem tud nemet mondani, és munkamániás. A pácienseim jelentős része túl sok feladattal zsonglőrködik, amelyek miatt alig van ideje arra, hogy akár csak egyetlen gondolatot is végiggondoljon. Olyan helyzetbe hozzuk magunkat, amelyben elménk egyszerre tízfelé szakad, aztán csodálkozunk rajta, hogy az a nyomorult képtelen annyi ideig nyugton maradni, hogy bármit is észrevegyen. A figyelemhiány zavar e „szimptómája” is önmagát erősíti és tartja fenn. Ha az a célunk, hogy az elménk másfajta kapcsolatot alakítson ki saját magával, akkor időt kell szakítanunk neki a fejlődésre. Bizonyos tevékenységekről valószínűleg le kell mondanunk.

7. Pihenés Különbség van a szórakoztató figyelemelterelés és a pihenés között. A tévézés lehet szórakoztató, de nem pihentető tevékenység. Amikor az ember kikapcsolja a tévét, nem érzi, hogy felfrissült volna. A pihenéshez olyan tevékenységeket kell folytatnunk, amelyek dédelgetik elménket, vagy felszabadítják testünket. Hogy mi legyen ez, az személyenként változó, de a figyelemhiány zavarral élő felnőttek általában megtagadják maguktól a rendszeres mentális és fizikai felfrissülést. 8. Kreatív önkifejezés Nagyon ritkán találkozom olyan figyelemhiány zavarral élő felnőttel, aki titokban ne szeretne valamilyen művészi tevékenységbe fogni, ám ugyanilyen kevesen vannak köztük, akik végül belevágnak. Ahhoz, hogy életünkben értelmet és célt találjunk, fel kell szabadítanunk a kreatív ösztöneinket. A figyelemhiány zavarról az interneten folyó beszélgetéseket böngészve könnyen akadhatunk sikertörténetekre: vannak, akik a figyelemhiány zavar dacára sikeres művészekké, írókká, teremtő szellemekké válnak. Még olyat is olvasni – véleményem szerint igen vitathatóan –, hogy a figyelemhiány zavar egyenesen együtt jár a kreativitással és a jó humorérzékkel. Mozart, Einstein és Edison néhány azok közül, akiket példaként szoktak felhozni. Hogy a figyelemhiány zavarral élő elme hajlik a kreativitásra, az vitathatatlan. Általában még azoknak is jó a kreativitása, akiket a művészetek nem érdekelnek – például olyan ötletekkel állnak elő nehéz helyzetek vagy problémák megoldására, amelyekre mások álmukban sem gondoltak volna. Örülnék, ha meg tudnám győzni magamat arról, hogy a figyelemhiány zavarra jellemző neurofiziológiai fogyatékoknak és pszichológiai diszfunkcióknak van valamilyen pozitív oldaluk, amelyek másokkal együtt engem is felruháznak a kreatív önkifejezés tehetségével. De sajnos nem tudom. Azt a tehetséget, ami esetleg osztályrészemül juthatott, a szétszórtságom, kényszerességem, rebbenékeny figyelmem, a kitartás hiánya, a feledékenység és a pszichikus letargiában töltött időszakok egyáltalán nem segítették kibontakozásában. Sőt akadályozták. A figyelemhiányra jellemző problémák nélkül ezek az adottságaim sokkal hamarabb megtalálták volna a kibontakozás útját. Azt gondolom, hogy a figyelemhiány zavar semmivel sem inkább oka a kreativitásnak, mint a kreativitás a figyelemhiánynak. Inkább arról van szó, hogy mindkettő ugyanannak a velünk született jellemzőnknek köszönhető: az érzékenységnek. A kreativitáshoz nélkülözhetetlen a vele született érzékenység. Az érzékeny személy, mint láttuk, mintegy magába issza a környezetével folytatott láthatatlan érzelmi és fizikai kommunikációt. Az érzékenyebb személyek ezért a világról mélyebb intuitív és tudattalan belátással bírnak. Bizonyos érzékszervi ingerekre könnyebben ráhangolódhatnak, például a hangokra, a színekre vagy a zenei hangszínekre. Ez az érzékenység szolgáltatja a nyersanyagot az elméje számára, amelyet az majd feldolgoz és újraalakít. Az érzékenység éppen ezért egyaránt hozzájárul a figyelemhiány zavar és a kreativitás megjelenéséhez. Colin, egy negyvenéves férfi, akit két évvel ezelőtt diagnosztizáltam figyelemhiány zavarral, az elmúlt húsz évben pultosként dolgozott egy bárban – jól keresett, a kelleténél többet ivott, és szégyellte magát, hogy a testvéreivel szemben neki nincsen egyetemi diplomája. Valójában a filmkészítés érdekelte. A terápiás megközelítésem része, hogy a pácienseimmel igyekszem felfedeztetni kreatív oldalukat, és ösztönzöm őket annak feltárására, hogy személyiségüknek ezt az aspektusát vajon miért hagyták figyelmen kívül. Ha az önbecsülés azt jelenti, hogy megbecsüljük saját szelfünket, akkor tiszteletben kell tartanunk a saját legmélyebb kreatív ösztönzéseinket. Meggyőződésem, hogy a figyelemhiány zavarral élő felnőtt gyógyulásának folyamatában az önnevelés részeként figyelmet kell fordítanunk a teremtés iránti vágyra.

Colin nemrég újra meglátogatott. Újabban Vancouver virágzó filmiparában kezdett dolgozni. Nagyon élvezi, és hamarosan bátran beleveti magát az anyagi bizonytalanságba azzal, hogy feladja bárpultos állását. „Csak egy dolgot sajnálok – mondja. – Olyanokkal dolgozom, akik mindig is tudták, mit akarnak. Húsz évvel előttem járnak. Nagyon sok dologban kell utolérnem őket.” „Ez tényleg nagy feladat – feleltem. – De előbb saját magát kell utolérnie.” Nem mindenki képes arra, hogy a maga választotta kreatív tevékenységből megéljen, de mindig arra ösztönzöm az embereket, hogy fedezzék fel, hogy kreatív energiáik merre tartanak, és hagyják azokat felszínre bukni. Sok figyelemhiány zavarral élő felnőttnek keresgélnie sem kell: elég, ha megnézik magukban, mi is az, amivel jó idővel korábban elveszítették a kapcsolatot. 9. Meditáció és figyelmesség A figyelemhiány zavar problémáját ugyanúgy, mint minden más problémát, amellyel egyénileg vagy közösségileg szembesülünk, akkor tudjuk megoldani, ha kiegyensúlyozottan tekintünk emberi szükségleteinkre. Láttuk, hogy miért van szükség a testünk gondozására, és hogy a gúzsba kötő pszichológiai kötelékek átvágásához segítséget kell keresnünk. A kiegyensúlyozott emberi létezés harmadik pillére pedig a spirituális munka. Erre sor kerülhet vallási kontextusban is, de ez nem szükségszerű. A spirituális munka a figyelmes egyedüllét művelése. A tradicionális meditatív és kontemplációs technikák – köztük a sokféle imagyakorlat – mindegyike megfogalmazza azt a célt, hogy segítsen az emberekhez, a tárgyakhoz, a vágyainkhoz, a gondolatainkhoz és a félelmeinkhez fűző kötelékek felfüggesztésében, hogy aktívan kereshessük a kapcsolatot közöttünk és a teremtés többi része között. A spiritualitás mindenkinek hasznos, a figyelemhiány zavarral élő személynek öngyógyítása szempontjából viszont egyenesen életbe vágó. A világon létező hagyományok és kultúrák ősi bölcsessége, hogy a valóságnak több mély és egyetemes aspektusa van, mint képzelnénk, miközben rohanó, elszigetelt, munkával töltött hétköznapjainkat éljük. Az az ember, aki úgy érzi, hogy nem „önmaga”, felismeri ezt a bennünk rejlő tudást. Anélkül, hogy magyarázatot tudna adni rá, érzi, hogy létezik egy igazabb önmaga, akit ugyan nem tud közvetlenül megtapasztalni, de létezésében bizonyos – különben honnan tudná, hogy épp nem önmaga? A tudatunkba beszivárog a sejtés az igazi szelfről, bár lehet, hogy csak csalódottságként, hogy nem vagyunk képesek összekapcsolódni vele. Valahogy érzékeljük, hogy miközben céljainkat próbáljuk elérni, gyakran árnyékot kergetünk – viszont már az árnyék létezése mutatja a valódi tárgyak, teremtmények vagy entitások létezését. Amikor egy ember azt mondja, hogy nem tudja, valójában kicsoda, azt a meggyőződését fejezi ki, hogy amit saját magaként ismer, az csupán a teljességének, vagyis az igazi énjének töredékes tükörképe. A nyugati civilizáció alapvető eredményét, a tudományos módszert már csak olyan szűk területen lehet alkalmazni, hogy az kizárja lényeges emberi tudáskészletek értelmezését, melyeket pedig sok száz generáció tanulmányozott és halmozott fel számunkra. A tudomány nem tud mit kezdeni azzal például, hogy nem csak véletlenszerűen összeverődött molekulákból áll a testünk, hogy vannak gondolataink, amelyek egy időre lefoglalják az elménket, és minden pillanatban vannak érzéseink, amelyek megnyugtatnak, vagy épp felzaklatnak. Annyira „tudományosak” lettünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy tagadjuk az emberiség legnagyobb tanítóinak munkáját és tapasztalatait. Nem szeretném, ha térítőnek gondolnának, és nem vindikálok jogot magamnak, hogy bármit kinyilatkoztassak – be kell vallanom, hogy sosem volt olyan spirituális élményem, ami feljogosítana arra, hogy a közvetlen tudás birtokában mondhassak bármit. Egyrészt csak nemrégen kezdtem komolyabban figyelni spirituális szükségleteimre – és mind ez idáig csak a tipikus figyelemhiány zavaros következetlenséggel. De még így is az az érzésem, mintha emlékeznék ezekre a spirituális valóságokra, ami számomra azt jelenti, hogy nem vagyok tőlük teljesen elszakítva – bár régebben

épp ellenkezőleg gondoltam. Azok az emberek, akik komolyan tanulmányozták „az igazi szelf” kérdését, például Mark Epstein pszichiáter és gyakorló buddhista, vagy A. H. Almaas pszichológus, spirituális tanító, azt állítják, a szelf teljességének eléréséhez az embernek a nyugati pszichológia meglátásait és eredményeit együtt kell alkalmazniuk a keleti és közel-keleti spirituális felfedezésekkel, illetve a többi kontinensen élő natív spirituális tanításokkal. Nem azt javasolják, hogy a keleti spiritualitás és a nyugati pszichológia szintézisét hozzuk létre – csupán megmutatják, hogy mindkét rendszer ugyanazt a területet próbálja feltárni. Nem kell szintetizálni, ami már amúgy is egységet alkot. Meg vagyok győződve róla, hogy igazuk van. A széttöredezett figyelemhiány zavaros elme egységének megtalálásához szükség van tehát spirituális keresésre is, bárhogy is definiálja ezt önmaga számára az érintett személy. Én a meditációt választottam. A figyelemhiányos elme számára ez kellemetlen feladat, és rettenetesen unalmas is. Annál is meglepőbb számomra, hogy mostanában kezdem élvezni, és előre várom az alkalmakat. Egy idő után szórakoztató nézni a nyűgös és nyugtalan elme hátraszaltóit, bukfenceit és szökési kísérleteit – megfigyelni mindent, és azon dolgozni, nehogy azonosuljak vele, nehogy összetévesszem önmagammal. A spirituális hagyományok közül a buddhizmus műveli a meditációt a legmélyebben. Nietzsche Buddhát a „legmélyebb pszichológusnak” nevezte. Joggal nevezhette volna neuropszichológusnak is. Láttuk, hogy a figyelemhiány zavar neurofiziológiai alapját részben azoknak a mélyen beidegzett neurológiai idegpályáknak a tartós túlélése jelenti, amelyek kora gyermekkorban fejlődtek ki annak következtében, hogy azok az idegcsoportok, amelyek egyetlen alkalommal is közösen sültek ki, hajlamosak máskor is így tenni. A figyelmességre, az elme „harmadik szemének” megerősítésére irányuló meditáció közvetlen módja a beégett neurológiai áramkörök gyengítésének. „Pillanatról pillanatra pontosan arra figyelj, amit pont most tapasztalsz, és reakcióidat különítsd el a nyers érzékszervi eseményektől” – írja Mark Epstein.19 A meditáció a figyelemhiány zavar neuropszichológiai feltételeinek egyik kezelési módja. Fontos módja, de nem az egyetlen. Minden olyan tevékenység – a kertészkedéstől a harcművészetekig – meghozza majd a gyümölcsét, amely előmozdítja a figyelmes koncentrációt. A figyelemhiány zavarral élő felnőtteknek legalábbis mérlegelniük kell annak lehetőségét, hogy napi rendszerességgel gyakorolják a szemlélődő egyedüllétet. A szemlélődő egyedüllét nem azonos azzal, amikor egyedül vagyunk egy szobában és olvasunk, zenét hallgatunk vagy ábrándozunk. A szemlélődő egyedüllét során az életünkre, a gondolatainkra és az érzéseinkre figyelünk. Mint a természetnek, ennek is integráló és harmóniateremtő hatása van. Gyakorlás nélkül ugyanúgy nem fejleszthetjük koncentrálóképességünket, ahogy zongoratudásunkat sem. A figyelemhiányos elme számára nincs is annál nehezebb, mint meditálni, vagy meghatározott tárgyra irányított figyelemmel szemlélődni. Az évtizedes figyelmetlenséghez és rendezetlenséghez szokott agy nem fogja egy nap alatt újjászervezni saját magát. Ha azonban valaki hosszú távon azt szeretné, ha elméje képes lenne a figyelemre és a jelenlétre, akkor minden egyes nap gyakorolnia kell, és erőfeszítéseket kell tennie ennek érdekében. Kezdetben már az is elegendő, ha az ember napi húsz vagy harminc percet gyakorlásra tud szánni, és a rászánt idő tíz százalékában tényleg sikerül koncentrálnia. A régóta elhanyagolt pszichológiai izmok kigyúrásán múlik minden. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt önneveléséről szólván a 22-es csapdája ebben áll: pontosan az az állapota akadályozza a fejlődéshez szükséges körülmények megteremtésében, amelyet szeretne kinőni. A belső káosz felszámolásához fel kell számolnunk a külső rendezetlenséget, amit viszont éppen a belső rendezetlenség hozott létre. Egy egész életnyi csüggesztő tapasztalattal a hátuk mögött az emberek magától értetődően abban reménykednek, hogy a csodaszerű megoldás majd egy tabletta vagy egy szakember bölcs mondásainak formájában érkezik. „Sokan akarják átalakítani az életüket –

mutat rá Andrew Weil orvos-író –, de el sem tudják képzelni, hogy külső segítség nélkül ez hogyan lenne lehetséges. Bárcsak hozzáértő kezek megadnák nekik a kényszerítő erejű kezdőlökést! Egyedül is meg tudnák tenni a szükséges lépéseket, de segítség nélkül beidegzett szokásaik rabjai maradnak.” Mint már láttuk, senki sem tud másba motivációt csepegtetni. Erőszakkal még saját magát sem tudja motiválni az ember. A legjobb hozzáállást az együtt érző türelem jelenti, amely magában foglalja a kudarcok elviselését is. Az egészségtelen szokások megváltoztatása és az egészséges szokások beiktatása terén, írja Weil, „nem az a döntő, hogy sikerrel jársz vagy sem, hanem maga a próbálkozás.”20 És mikor fogjunk hozzá? Nincs rá jobb pillanat a mostaninál. Vagy Brit Columbia egy korábbi miniszterének emlékezetes és örökké inspiráló szavaival szólva: „Ideje, hogy a szarvánál fogva ragadjuk meg a bikát, és erősen a szemébe nézzünk.”



HARMINCADIK FEJEZET

Könnyek és siralom helyett: a szenvedélybetegségek és a figyelemhiány zavaros agy …nem igaz, hogy akinek tele van a szíve, annak a szeme is feltétlenül megtelik könnyel, sőt vannak, akiknek sose sikerül könnyezni, főleg az utóbbi évtizedekben nem, ezért is fogja majd az utókor századunkat könnytelen századnak nevezni, a sok bánat és szomorúság ellenére… Günter Grass: A bádogdob (Szíjgyártó László fordítása) Minden szenvedély fájdalomcsillapító. A tudatunkba beleépült nyugtalanságtól szabadít meg bennünket. Ismerős és fáradt tudatunkat elhajítjuk, hogy egy másik tudatállapotba kerüljünk, amely – legalább néhány pillanatra – elviselhetőbbnek ígérkezik. A saját elménktől és tudatosságunktól való megszabadulás után sóvárogva kiszolgáltatottá válunk a szenvedélybetegségek, a mesterséges alvajárás iránt. Akár tudják, akár nem, a különböző viselkedések vagy szerek szenvedélybetegeinek nagy százaléka figyelemhiány zavarral él, függetlenül attól, hogy mitől függenek: a szerencsejáték, a kényszeres szexuális kalandozás, a krónikusan impulzív vásárlás, a munkamánia, a túlzott testedzés vagy az olyan veszélykereső tevékenységek, mint a roncsderbi, avagy a nikotin, a kokain, az alkohol vagy a marihuána használata. Kutatások azt mutatják például, hogy a figyelemhiány zavarral élők körében háromszor magasabb a dohányosok aránya, mint a nem figyelemhiányos populációban. Könnyen érthető, hogy a szenvedélybetegséget okozó anyagok miért olyan csábítóak a figyelemhiány zavarral élő agy számára. A nikotin például az embert éberebbé teszi és fokozza a mentális teljesítőképességet. A hangulatot is javítja, mert fokozza az agyban a dopamin nevű vegyület koncentrációját (ami a jutalomérzés és a motiváció szempontjából fontos), és az endorfintermelést. Az endorfinok, amelyek kémiai szerkezetüket tekintve a morfinhoz hasonlítanak, szintén fájdalomcsillapítóként lépnek fel, a fizikai és érzelmi fájdalmat egyaránt mérsékelve. (A totyogó korú gyermekek bámulatos állhatatosságának – annak, hogy nevetve verik be a fejüket hol ide, hol oda, vagy horzsolják le térdükről a bőrt a világ felfedezése közben – a feltételezések szerint szintén ez a vegyület az oka, mely ebben a korban nagy koncentrációban van jelen az agyban.) A nikotin izgató és egyúttal nyugtató hatása a nikotinfüggőt – és a koffeinfüggőt – egyfajta élénk alvajáróvá teszi. Ezzel szemben, akik az alkoholtól dülöngélve görcsösen megmerevednek, azok idegvégződései elhalnak. Ilyenkor, mint ők is mondják, nem éreznek semmi fájdalmat. Nem ilyen látványosak, ám nem kevésbé fiziológiai jellegűek az önstimuláló viselkedések agyra gyakorolt hatásai. A szerencsejátékos és a szexfüggő, a kényszeres vásárló és az a férfi vagy nő, aki

újra és újra feltérképezetlen gleccsereken síel, ugyanazt a dopamin- és endorfinlöketet keresi, mint amit a szerfüggőnek az elfogyasztott anyagok biztosítanak. Bármi megteszi, amivel kihúzod az éjszakát. Mi, akik figyelemhiány zavarral élünk, imádjuk a dopamint és az endorfint. Voltak idők, amikor munkamániám sem tudta kielégíteni a felejtés utáni sóvárgásomat. Még többre volt szükségem, és olyan tevékenységeket találtam, amelyek mintegy másodkézből kielégítették a spiritualitás és kreativitás iránti szükségleteimet. Másodkézből, mivel a figyelemhiány zavarral élő személy képtelen felismerni saját szükségleteit, ezért ezeknek pótlólagos és szimbolikus kifejezésmódot találtam. Az én verzióm a régi lemezek és CD-k kényszeres vásárlása volt, amit őrjöngő könyvvásárlási rohamokkal váltogattam, vagy éppen egészítettem ki. A felszínen ezek ártatlan, sőt talán egyenesen csodálatra méltó időtöltésnek tűntek – és azok is lettek volna, ha tudatosan és mértékkel űzöm őket. A szenvedélybeteg azonban nem tudja kontrollálni magát. A kényszer int, a szenvedélybeteg pedig rohan, hogy kedvére tegyen. Minden vásárlási orgia során fokozatosan azt éreztem, hogy saját magam kísértetévé válok, teli önváddal, és mentegetőzve létezésemért. Akkoriban már kezeltem heroinfüggőket, és felismertem saját pillantásomban azt az ürességet és kényszerességet, amit az ő pillantásukban láttam. A viselkedésfüggők tudják, vagy tudniuk kell, hogy a szerfüggőktől mindössze egy keskeny senki földje és a szerencse választja el őket. Az évek során sok ezer dollárt költöttem CD lemezekre. Semmi gondot nem okozott, hogy egy-két óra alatt több száz dollárt kiadjak értük. A kiadási rekordom, azt hiszem, az egy hét alatt elköltött nyolcezer dollár volt. (Annak a hétnek a számláit megtartottam magamnak, hogy mindig emlékeztessenek arra, amikor puszta bábu voltam.) Az anyagi összeomlástól a jövedelmem mentett meg, melyet a világ által csodált önfeláldozó – vagyis munkamániás – orvosként végzett munkámért kaptam. Könnyen igazoltam magam előtt a költekezéseimet, mint a kemény munka után járó kompenzációt: egyik szenvedélybetegségem igazolta a másikat. A zavarodottságom oka az volt – és ezt sokszor látom tükröződni a figyelemhiány zavarral érkező pácienseimen –, hogy mindkét viselkedéses szenvedélybetegségem a bensőm valamilyen fontos részét fejezte ki, habár teljesen fékevesztett módon. A zene és a könyvek iránti szenvedélybetegségem esztétikai szenvedéllyé maszkírozva jelent meg előttem, a munka iránti szenvedélybetegségem pedig az emberiség érdekében végzett szolgálatként – és valóban van esztétikai szenvedélyem, és valóban segíteni akarok az embereken. Önmagában semmi rossz nincs abban, legalábbis a mi társadalmunk normái szerint, ha valaki rengeteg lemezt és könyvet vásárol.{14} Azt hiszem, az ember szeretheti a zenét és az olvasást olyan mértékig, hogy megfelelő megfontolás után úgy dönt, hogy bevételeinek és életenergiáinak jelentős részét ezekbe fekteti. Az én esetemben azonban – mint minden függő esetében – az igazság az volt, hogy az okokat nem a cél szolgáltatta, vagyis a zene birtoklása, hanem a megszerzés maga. Most, évekkel később, még mindig rengeteg operát és szimfóniát meg sem hallgattam az akkor vásároltak közül, nem is beszélve azokról a lemezekről, amelyeken fillérekért túladtam, mert kellett a hely egy másik, jobb verziónak. A szenvedélybetegséget a szenvedélytől egy vékony, ám világosan kirajzolódó határ választja el. Minden szenvedély válhat szenvedélybetegséggé. Az dönti el a kérdést, hogy ki a főnök: a személy-e vagy a viselkedés. A szenvedélybetegség ismétlődő viselkedés, amelyet az ember annak ellenére végez, hogy tudja, az számára és mások számára is káros. A szenvedély szereti a tárgyául szolgáló célt vagy folyamatot, legyen az akár a festmény megvásárlása, akár a megfestése. A szenvedélybetegség valódi tárgya a viselkedésbe való alámerülés kiváltotta borzongás, és nem annak szeretete. (A szerencsejátékos célja nem a nyeremény, hanem a játékkal járó borzongás.) A családi életemre mindez pusztító hatással volt, nem az anyagi nehézségek miatt, és elsősorban nem is a vásárlással töltött idő miatt. A legsúlyosabb hatást az váltotta ki, hogy miközben a szenvedély

fogságában voltam, képtelen voltam valóban és teljes egészében emberi lényként jelen lenni. A függő számára a morál, az igazság, a partner és a gyerekek iránti odaadás puszta absztrakció. A gyerekeimet megvárakoztattam vagy sürgettem, ahogy a céljaim követelték. Alkalmanként heteken, hónapokon keresztül mindennap hazudtam a feleségemnek. Amikor jött az elszámoltatás, ahogy mindig szokott, bűntudatos vallomásokat és rövidesen megszegett ígéreteket tettem. Berohantam a házba, legújabb zsákmányomat időlegesen a verandán elrejtve, és úgy tettem, mint aki otthon van, jelen van. Mindeközben semmi másra nem tudtam gondolni, csak a zenére. Persze eközben gyűlöltem magamat, és minél jobban gyűlöltem, annál keményebben, annál irányítóbban és kritikusabban viselkedtem a fiaimmal és a lányommal. Képtelenek vagyunk mások – legkevésbé a gyerekeink – szükségleteit tolerálni, amikor mindennél jobban foglalkoztat saját hamis szükségleteink kielégítése. A szenvedélybetegség éveinek nadírja – ám nem a vége – az volt, amikor egy vajúdó nőt magára hagyva berohantam a belvárosba, hogy az akkor éppen engem foglalkoztató zenét megszerezzem. De még így is időben visszaértem volna, ha nem kezdtem volna a többi lemez között is válogatni. Amikor visszaértem, elnézést kérőn mormogtam, de magyarázatot nem adtam. Mindenki nagyon megértő volt, még a csalódott páciensem is.{15} Hiszen végül is egy elfoglalt orvos voltam. Nem lehettem ott mindenütt egy időben. Annál nem is lehettem volna koncentráltabb, mint amikor a szenvedélyemet űztem. Emlékeztem a címekre, a karmesterekre, a lemezek címkéjére, a zenekritikákra. Az agyam teljesen éber volt. Képes voltam két különböző emberrel két különböző étterembe azonos időpontra találkozót megbeszélni, de ha meg akartam rendelni egy lemezt, akkor sohasem felejtettem el felhívni az üzletet. A prefrontális kérgem endorfinokban és dopaminban ázott, amelyet a vadászat és zsákmányszerzés borzongása szabadított fel. A szenvedélybetegség különös módon úgy hat, hogy a függő úgy érzi, elevenebben kapcsolódik az élethez. A dolog visszája, hogy eközben egyre jobban és jobban elszakad saját magától. Csak az étvágyát eteti, nem az éhségét csillapítja. Biokémiailag minden függőséget okozó anyag vagy viselkedés egyfajta öngyógyítás, saját magunknak adagolt érzelmi fájdalomcsillapító. A figyelemhiány zavar esetében ez a „kezelés” egyúttal olyan állapotra irányul, amelyről az ember nem is tudja, hogy fennáll. Akármilyen viselkedés vagy szer okoz függőséget, a figyelemhiány zavar kezelésének sikerére egészen addig nem lehet számítani, amíg az ember el nem fogadja függőségének tényét, és lépéseket nem tesz a függősége ellen. Nem lehet az érzéseket egyrészt álomba ringatni, másrészt azt várni, hogy teljesen éberek legyenek. Amikor a szenvedélybetegség dominál, akkor a valódi szelf – mindazoknak az érzéseknek az összessége, amelyekkel a világgal szemben viseltetünk – szendereg. A függőség leküzdésének első lépése, hogy birtokba veszed a fájdalmat. Amíg ezt nem teszed, a fájdalom birtokol, és a függőség irányít téged. Robert J. Kearney pszichológus és a szenvedélybetegségek szakértője így ír erről: A gondolatok és érzések integrációjának feladatát sajáttá tételre való törekvésnek nevezzük. Amikor az ember képes felelősséget vállalni, nem pedig tagadásban él, akkor tudatában van annak (…), amit érez, és tudja (…), hogy milyen belső folyamatok hozzák létre benne ezeket az érzéseket. Ez egy háromelemű láncolat, melyet a tudatosság tart egyben: az esemény tudata, az események értelmezésének a tudata, és az értelmezésre adott érzelmi reakciók tudata. Ha ez a láncolat megszakad, akkor az érzés sajáttá tétele sikertelen. Akkor tudja az ember a sajáttá tétel feladatát elvégezni, amikor ez a láncolat szilárd.21 Mindenhol azt olvasom – mondtam egyszer a terapeutámnak –, hogy „a fájdalmam és a gyászom átérzése” révén kellene magamat meggyógyítanom. Ám hiába próbáltam, nem tudtam az érzéseimet egy tankönyvi formulának megfelelően elővarázsolni egy bűvészkalapból. Az érzések vagy jönnek,

vagy nem. De akkor hol van a fájdalmam, a gyászom? „Igaza van – mondta egyetértően. – De honnan ismerné fel az érzéseit?” Ébren töltött óráimban, mint rámutatott, folyamatos tevékenységgel stimuláltam magamat, túlóráztam, hogy agyamat lekössem, az elmének szóló cukorkákkal tömtem magam – akkor pontosan milyen érzésre is vártam? Hol találtak volna érzéseim rést ezen a pajzson? Egyértelművé vált, hogy a függőségre hajlamos emberek agya biológiailag valamilyen kémiai egyensúlyhiánnyal bír. A narkotikumfüggők például a feltételezések szerint az átlagosnál kevesebb endorfinnal, vagyis az agy természetes narkotikumával rendelkeznek. A figyelemhiány zavarral élő emberek, úgy tűnik, dopaminszegények, a dopamin pedig a jutalomérzésért felelős vegyület. Valószínűleg különböző egyensúlytalanságok kombinációi is léteznek. De mi az abnormális kémiai állapot oka? A tudományosan leegyszerűsítő válasz ismét csak az lenne, hogy mindenért a genetikai örökségünk felelős – habár vannak olyan kényszeres moralisták is, akik kizárólag a gyarlóságaink, az etikai romlottságunk és akaratgyengeségünk rovására írnak mindent. A moralisták álláspontjában is megvan az igazságmag, amikor visszautasítják a genetikai determinizmust, a genetikát hibáztatóknak pedig abban van igaza, hogy a biológia és a pszichológia jelentőségét hangsúlyozzák. Ám mindkét álláspont elvéti a lényeget. A függőség felborult neurokémiája – csakúgy, mint a figyelemhiány zavar neurokémiája – az emberi élet első egy-két évében, az agy legfontosabb fejlődési szakaszában végbemenő eseményekig követhető vissza.22 A tizenkettedik fejezetben láttuk, hogy az érzelmi stressz hatással lehet az agy kémiájára – idézzük csak fel például, hogy a majomcsecsemők homloklebenyének dopaminszintje már néhány nappal azután csökkent, hogy elválasztották őket az anyjuktól. „A szociális elszigeteltség, a beleérző gondoskodás csecsemőkori megvonása az agy ópiátreceptorainak számában tartós csökkenéshez vezet” – írja az úttörő kutatásairól és elméleteiről ismert Allan Schore.23 Az ÉszakAmerika elnyomott kisebbségeiben tapasztalt katasztrofális mértéket öltő szerfüggőség e szerint annak az elviselhetetlen stressznek tudható be, amellyel társadalmunk a szegényeket és elesetteket egész életükben megnyomorítja. Ennek ellenére a média önfeledten kürtöli tele a világot a legújabban felfedezett „alkoholizmus génről” és hasonlókról szóló sületlenségekkel. Immár látjuk, hogy annak a fájdalomnak a forrásai, amelyet a szerhasználó a különböző anyagokkal megpróbál elfojtani, ugyanazok a tapasztalatok, amelyek megfosztották őt azoktól a vegyületektől, amelyeket megpróbál így vagy úgy pótolni. Azok az érzelmek, melyek elől a viselkedésfüggő menekül, ugyanakkor égtek bele emlékezetének áramköreibe, amikor a dopaminreceptorai károsodtak – és most izgalomkereső viselkedésével ezeket próbálja ingerelni. Minél erősebben igyekeznek ezek az emberek felborult biokémiai háztartásuk egyensúlytalanságait függőségük révén kompenzálni, annál jobban elmélyítik érzelmi kiüresedésüket, amit kizárólag a problémájuk sajáttá tétele, valamint a múlt- és jelenbeli okainak felismerése tudna felszámolni. Az általam ismert figyelemhiány zavarral élő felnőttek jelentős része használt valamilyen szert élete bizonyos szakaszában, és nem kevesen a mai napig élnek ilyesmivel. Ha azt látom, hogy az engem figyelemhiány zavarral élő gyerekük miatt felkereső felnőttek maguk is szerfüggőséggel élnek, mondjuk alkoholisták, akkor a tőlem telhető legtapintatosabban közlöm velük, hogy amíg ők, a szülők szembe nem néznek a maguk szenvedélybetegségével, aligha tudnak segíteni a gyereküknek bármiben is. Ezeknek a szülőknek egy része nem tér vissza többet. Akik le akarják küzdeni figyelemhiány zavarukat, azoknak ugyanígy dönteniük kell. Amíg megmaradnak a szenvedélyüknél, addig pont ugyanúgy viszonyulnak magukhoz, mint azok a szülők, akik nem hajlandók lemondani a saját szenvedélyükről azért, hogy gyerekeiken segíteni tudjanak. A gyógyulni vágyó szenvedélybeteg rengeteg potenciális segítségforrásra számíthat – habár ezek közül nagyon sok csak a függőségre koncentrál, és nem foglalkozik az okokkal. „Olyan sokszor ragadunk le a drog okozta problémáknál, hogy feltáratlanul hagyjuk azt a kérdést, hogy milyen célból fogyasztja a páciens az adott szert” – írja Hallowell és Ratey Driven to Distraction című

könyvében.24 Sem a figyelemhiány zavart nem lehet sikerrel kezelni mindaddig, amíg a szenvedélybetegség dominál az ember életében, sem a szenvedélybetegséget nem lehet a megfelelő módon kezelni addig, amíg figyelmen kívül hagyjuk a figyelemhiány zavart, és amíg fel nem tárjuk a mindkettő mögött meghúzódó okokat. Günter Grass német író A bádogdob című regényében leír egy éjszakai mulatót, ahová azért jár a közönség, hogy csípős hagymagőzt szippantson őrülten pergő dobok ritmusára. Eközben ömlik a könnyük, és átérzik bánatukat, amely máskor túlságosan is mélyen visszahúzódik lelkük belsejébe. Függőkké válnak a mesterségesen felingerelt mély érzelmektől. Mint Grass írja, nagyon eltávolodtunk a gyászainktól, pedig ezek a legigazabb alkotórészeink. Nem vezet olyan út saját magunk felé, amely nem a fájdalmon át haladna.



HETEDIK RÉSZ

BEFEJEZÉS



HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Sohasem vettem észre a fákat: mire jók a gyógyszerek, és mire nem Azt hiszem, hogy a neurobiológia és az orvoslás egyik legfontosabb célkitűzése a szenvedés csökkentése kell legyen. (…) Az azonban teljességgel megoldatlan kérdés, hogy az egészségügy területén kívül eső, személyes és társadalmi konfliktusokból eredő szenvedéssel mihez kezdjünk. A jelenlegi tendenciák arra hatnak, hogy a megkülönböztetést mint olyat teljes mértékben hagyjuk figyelmen kívül, és minden kényelmetlenség leküzdésére az egészségügyi megközelítést vegyük igénybe. Antonio Damasio Gyakorlati szempontból tekintve a figyelemhiány zavar gyógyszeres kezelése lényegre törő. A bonyodalmakat az ennek során felmerülő kérdések okozzák: a gyógyszer pontos adminisztrálása, illetve hogy a gyógyszereléssel kell-e kezdeni a kezelést. Jogos aggálynak tűnik, hogy túlságosan is sokszor adnak a gyermekeknek gyógyszert pusztán azzal a céllal, hogy a felnőttek nézőpontjából kezelhetőbbé tegyék őket. Találkoztam olyan gyerekkel, aki azért kapott Ritalint, mert a szüleinek azt az ultimátumot adták, hogy e nélkül nem járhat iskolába. Az ilyen történetek még csak nem is szokatlanok. Bizonyos becslések szerint Québecben a Ritalint használó gyerekek száma 1990 óta majdnem megnégyszereződött. A The Globe and Mail jelentése szerint Pierre Paradis, a Québeci Egyetem neveléstudományprofesszora úgy fogalmazott, hogy ennek nagyrészt az az oka, hogy az iskolák azt kérik a szülőktől, hogy a gyerekeknek adjanak Ritalint.1 Paradis professzor rámutat, hogy a Ritalin használatának terjedésével párhuzamosan az oktatási rendszerben csökken a gyógypedagógusok, pszichológusok és szociális munkások száma – mégpedig a forráskivonás következtében, amit egész Észak-Amerikában úgy kezelnek, mintha a „felelős” kormányok előtt álló szent célok egyike lenne. Az is igaz azonban, hogy a gyógyszerek alkalmazásával szemben sokszor éppen olyanok foglalnak állást, akiknek ezen a területen nincs meg a kellő szakértelmük. Egy alkalommal élesen rám támadott egy rádióműsor riportere, hogy milyen jogon foglalok én állást a mellett, hogy gyerekeknek olyan új és nem elég széles körűen tesztelt gyógyszereket adjanak, mint a Ritalin. Nos, a valóság ezzel szemben az, hogy ezt a gyógyszert már legalább negyven éve ismerik és alkalmazzák. Azt is tapasztaltam, hogy azok hajlanak a gyógyszerek kérdésével kapcsolatban a leginkább szűklátókörű véleményalkotásra, akik a figyelemhiány zavarról is a legkevesebb ismerettel bírnak. Mivel nem ismerik el annak komplex pszichológiai vetületeit, hajlamosak azt képzelni, hogy semmi másról nincs szó, mint hogy az autoriter iskolák a hanyag szülők sérült és zavart gyerekeit igyekeznek az irányításuk alá vonni. Csak azok az emberek foglalnak állást kategorikusan a gyógyszerek alkalmazása ellen, akik még nem tapasztalták, hogy milyen sokat tudnak segíteni. A pozitív hatások sokszor drámaiak, és azonnal jelentkeznek. Az egyik páciensem, egy ötvennégy éves nő felindultan jött vissza hozzám, miután a Dexedrin nevű pszichostimuláns szerből bevett egy enyhe dózist. „Sohasem láttam a fákat – mondta. –

Egy parkkal szemközt lakunk, és csodás kilátás nyílik a lakásunkból, de eddig sohasem vettem észre, milyen zöldek.” Majdnem három évvel később ugyanazt az alacsony dózist szedi, és ugyanerről a hatásról számol be, amelyet még mindig csodálatosnak érez. Más felnőttek is ugyanilyen tapasztalatokról mesélnek. „Tudja, hogy életemben először mit csinálok? – kérdezte egy negyvenéves férfi, amikor három hete szedett Ritalint. – Határozottá váltam.” Mások képesek végigdolgozni a napot anélkül, hogy hárompercenként kizökkennének a feladatukból, vagy képesek egy egész oldal szöveget végigírni felállás nélkül. Egy egyetemi diák azt tapasztalta, hogy a migrénje enyhült. Az ő esetében voltak aggodalmaim a Ritalin felírását illetően, mivel mellékhatásként fejfájást okozhat; ám kiderült, hogy a migrénjét a tanulási nehézségei miatti szorongás váltotta ki. Mivel a gyógyszerrel könnyebben tanult, minden korábbinál jobb eredményeket ért el, és fejfájása alábbhagyott. Egy tinédzser – egy nagyon jó humorú tizenöt éves lány –, akinek nemrégiben írtam fel Ritalint, fél órával az első adag bevétele után ezzel ment oda a szüleihez: „Úgy érzem magam, mintha egy földrajztanár unalmas előadását hallgatnám.” És valóban: életében először egy ismeretterjesztő csatornát nézett a tévében. Azon az estén évek óta első alkalommal tudott az anyjával nyugodtan és bensőségesen elbeszélgetni. Az alsó tagozatba járó gyerekek esetében is idézhetnénk hasonlóan pozitív eredményeket. Sok más esetben viszont az eredmények nem ennyire lenyűgözők. A gyógyszer nem hat, vagy kellemetlen mellékhatásokkal, fejfájással, étvágytalansággal, kedvetlenséggel, álmatlansággal vagy szorongással jár,{16} vagy egyszerűen csak nem lesz olyan drámai a pozitív változás. Semmilyen módon nem tudjuk megjósolni, hogy egy adott személy egy adott gyógyszerre hogyan reagál majd. Mindenkinek, aki pszichostimuláns szerek kipróbálása mellett dönt, el szoktam magyarázni, hogy minden emberi agynak megvan a maga saját kémiai mintázata; lehetetlen előre megmondani, hogy az hogyan reagál majd. Bár gyógyszertípusként már 1937 óta alkalmazzák a pszichostimuláns szereket, és ugyanolyan biztonságosak és ismertek, mint az egészségügyben alkalmazott bármely egyéb gyógyszer, mindenki, aki első alkalommal vesz be egy ilyen hatóanyagot, bizonyos értelemben saját magával kísérletezik. De semmi okunk arra, hogy féljünk tőlük. Pontosabban, ha vonakodni akarunk a kipróbálásuktól, akkor valamilyen alapos okkal vonakodjunk, ne pedig olyan dezinformációk alapján, mint például az, hogy figyelemhiány zavar esetében függőséget okoznának. Természetesen, csakúgy, mint más gyógyszerekkel, vissza lehet élni velük, ám az orvosok által felírt mennyiségek nem okoznak függőséget. Sokkal jobban alátámasztott állítás ezzel szemben az, hogy a függőséget ezek a gyógyszerek meg tudják akadályozni, mivel a szerhasználatra hajlamos agy belső biokémiai egyensúlyát helyreállítják – ahogy azt az előző fejezetben leírtam. A figyelemhiány zavar kezelésére főként pszichostimulánsokat alkalmaznak, ezek közül is a legismertebb a metil-fenidát, vagy kereskedelmi nevén a Ritalin, illetve a dextro-amfetamin-szulfát, amelyet gyakrabban említenek Dexedrin néven. Bár eltérő módon, de mindkét gyógyszer az agykéreg tevékenységét stimulálja, hogy az agy homloklebenyi részének, valamint az izgalmi állapotért és a figyelemért felelős egyéb központoknak a neurotranszmittereit egyensúlyi állapotba hozza. Az agykéreg gátlóképességének fokozásával csökken az elmében lévő káosz, és nő a zavartűrés. Az ember nyugodtabbnak, koncentráltabbnak és céltudatosabbnak érzi magát.{17} Nem lehet kijelenteni, hogy a metil-fenidát vagy a dextro-amfetamin jobb-e. Az adott személy egyéni fogékonysága határozza meg, hogy melyik lesz rá kedvezőbb hatással. Vannak más gyógyszerek is, amelyeket szükség esetén szintén ki lehet próbálni – idetartoznak a pszichostimulánsok, az alacsony dózisban szedett antidepresszánsok és néhány egyéb gyógyszerosztály. Ehelyütt nem fogok szakmai vitát nyitni arról, hogy melyik gyógyszert és milyen adagolással érdemes alkalmazni; a figyelemhiány zavarról szóló könyvek ezt a kérdést már kellőképpen körüljárták. Ennél sokkal fontosabbak egyrészt a gyógyszeres kezelést irányító alapelvek, másrészt ugyanilyen mértékben az a kérdés, hogy az adott gyerek vagy felnőtt kezeléséhez

szükség van-e egyáltalán gyógyszerre. Kizárólag egyetlen személynek van joga dönteni arról, hogy szükség van-e gyógyszeres kezelésre: a kezelendő személynek. A felnőttek esetében ez egyértelmű, ám gyerekek kezelése esetén ezt az alapelvet sokszor nem ismerik el. Életbe vágóan fontos, hogy a gyerek magát ne lássa betegnek, ne gondolja, hogy valami baj lenne vele. Ezek a gyerekek nem betegek, és nem is kell őket meggyógyítani. A gyógyszer révén bizonyos tevékenységek könnyebbé válhatnak számukra, ha ők maguk ezt szeretnék, de senki sem érvényesítheti rajtuk a felnőtt világ igényeit. Ezek a vegyületek megváltoztatják a saját magunkhoz és a világhoz való viszonyunkat. Ám még olyankor is, amikor a változás pozitív, igen nagy határsértésnek minősül a szülőktől és az iskolától egyaránt azt követelni egy gyerektől, hogy akarata ellenére vesse magát alá a belső kémiai állapotait befolyásoló kezelésnek. Könnyen érthető annak a tanárnak a frusztrációja, aki egy egész osztálynyi gyerekkel áll egyedül szemközt, miközben közülük esetleg kettő–négy figyelemhiány zavarral él. Hacsak nem zárja ki őket teljesen a tudatából vagy kényszeríti őket passzivitásba, energiáinak jó felét ez a néhány gyerek fogja elvinni, a többiek rovására. A legtöbbször a tanár nincs felkészítve és kiképezve az ilyen gyerekek tanítására. Hogy az adott tanár tisztában van-e a figyelemhiány zavar jelentésével, az ugyanúgy megjósolhatatlan, mint az orvosok esetében. Ami a leginkább felháborító, az az, hogy a krónikus pénzhiánnyal lebénított oktatási rendszer rá van kényszerítve arra, hogy a gyerekekre kémiai kényszerzubbonyt húzzon. Inkább a gyerekeket módosítják úgy, hogy idomuljanak az iskolákhoz, ahelyett, hogy az iskolákat szerveznék a gyerekek igényei és szükségletei szerint. Mindeközben a gyerekek pontosan a társadalmunk felől érkező nyomás hatására olyan szükségletekkel és személyiségjellemzőkkel bírnak, amelyek nagyobb rugalmasságot és kreativitást kívánnak meg az intézményektől, mint amilyet jelen pillanatban legtöbbjük biztosítani képes. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek szüleinek vágya, hogy egy kis könnyebbséget találjanak, szintén érthető, hiszen teendőik tényleg sokszor szinte elviselhetetlenül bokrosak, miként az a félelmük is, hogy gyógyszerek nélkül a gyerekük iskolai eredményei elmaradnak a kívánatostól. Az egyik pár, aki eljött hozzám, egyenesen odáig merészkedett, hogy Ritalint kevert a gyerek reggeli italába. A gyerek nem volt hajlandó bevenni a szert, viszont a nélkül folyamatosan problémái voltak az iskolában. Szorgalmaztam, hogy azonnal hagyjanak fel ezzel a gyakorlattal. A szülőket olykor szorongással tölti el, hogy olyan határozottan nyomatékosítom a gyerek autonómiájának fontosságát. „Meg fog bukni, ha nem kényszerítem a gyógyszer szedésére” – érvelnek. Az elvi kérdésektől most eltekintve tanácsom gyakorlati szempontból is igazolható, ha nem a rövid, hanem a hosszú távú célokat tartjuk szem előtt. Könnyen előfordulhat, hogy valaki a kikényszerített gyógyszerelés segítségével átlökdösi gyerekét az első néhány iskolai évfolyamon. És utána? A legtöbb gyerek – a leginkább megfélemlítetteket kivéve – már jóval a serdülőkor előtt képes erős ellenállás kifejtésére. Akkor aztán minden addig elfojtott és az ellenakarat irányította ellenkezés kirobban belőlük. Az eredmény az lesz, hogy belekényszerülnek abba a pozícióba, hogy tekintet nélkül a lehetséges pozitív hozadékra mereven elzárkóznak majd bármilyen gyógyszer alkalmazásától. Emellett, amikor a gyerekre nyomást gyakorlunk, és megsértjük határait, gátoljuk a fejlődésével kapcsolatos hosszú távú célt, ami pedig a kezelés elsődleges oka kell legyen. Sokkal jobban járnak a szülők, ha nem az osztályismétlés miatt aggodalmaskodnak, hanem a gyerekkel való kötődési kapcsolatuknak és a saját nevelő gyakorlatuknak szentelik figyelmüket és erőfeszítéseiket. Azok a gyerekek, akik jól érzik magukat a bőrükben, és biztonságosan kötődnek a szüleikhez, nem szokták elutasítani a gyógyszer kipróbálását, ha arra valóban szükség van.

A gyógyszer felírójának gondosan kell eljárnia. A figyelemhiány zavar esetén alkalmazott gyógyszerek adagolását nem lehet olyan rögzített szabályok mentén előírni, ahogy az a legtöbb gyógyszer esetében megszokott. Az orvosok megszokták a szakácskönyv módszert, hiszen legtöbbször ezt használják. A bakteriális torokfertőzésre felírt penicillin adagolása például a nyolc- és a nyolcvanéves beteg esetében is ugyanolyan. Más gyógyszerek adagolását például a testtömeg alapján szokták megadni. A pszichostimulánsok esetében azonban az adagok nem fixek, és a testtömeg alapján nem tudjuk azokat meghatározni. Előfordulhat, hogy egy kisgyereknek többre van szüksége, mint egy felnőttnek, és fordítva. Az az alapelv, hogy először nagyon alacsony dózissal indítjuk el a kezelést, majd azt fokozatosan növeljük. Ha egy gyerek hosszú ideje szedett pszichostimulánsok nem kívánt mellékhatásait tapasztalja, akkor nem a gyógyszerben, hanem a gyógyszer felírójában van a hiba. Probléma esetén nagyon könnyen csökkenthetők az adagok, vagy akár el is hagyható az adott gyógyszer. A gyógyszerelés célja nem a viselkedéskontroll, hanem a gyerek koncentrálóképességének és kitartásának támogatása. A serdülőkort megelőzően Ritalint szedő gyerekek elsöprő többsége fiú, és még a figyelemhiány zavarral élő fiúk esetében is könnyen előfordulhat, hogy nem a figyelemhiány zavar, hanem egyéb okok állnak az izgágaság mögött. Ha valaki addig emeli a gyógyszer adagját, amíg a gyerek osztálytermi viselkedése tökéletessé nem válik, akkor végül olyan túlságosan lenyugtatott állapotba hozhatja a gyereket, hogy kiveszik belőle az a sajátos elevenség és tűz, amely a legtöbb figyelemhiány zavarral élő gyerekben ott van. A dózis beállítását nem szabad kizárólag a külső szemlélő nézőpontjára támaszkodva végezni, hanem a gyerek saját tapasztalatát kell figyelembe venni. Egyetlen gyereknek sem szabad olyan gyógyszert szednie, amely mellékhatásokat vált ki – ahogy a felnőttek sem szeretnének egy gyógyszert tovább használni hasonló esetben. A felnőtteknek világosan meg kell fogalmazniuk, hogy milyen eredményeket várnak a gyógyszerszedéstől. Egy figyelemhiány zavarral élő felnőttekről szóló konferencián a szekciók közötti szünetben főleg arról folyt a szó, hogy kinek milyen gyógyszert írtak fel, és mit használhatna a helyett vagy azzal párhuzamosan. Általános volt a csalódottság amiatt, hogy a gyógyszeres kezelés ellenére sokan továbbra is nehézségekkel néztek szembe az életükben. A gyógyszerek, ez csak természetes, nem oldják meg az ember életének jelentősebb problémáit. Esetenként sokat segíthetnek, más esetekben előnyeik korlátozottak. Egyetlen esetben sem oldják meg azonban az alacsony önbecsülés, az intimitástól való félelem, a kényszeres életstílus és az önismereti hiányosságok okozta gondokat. Ha gyógyszert szedünk, akkor azt azzal a meghatározott céllal kell tegyük, hogy fokozzuk zavartűrésünket és koncentrációs képességünket, nem pedig azért, hogy megváltsuk az életünket. A felnőttnek tisztában kell lennie saját érzelmi állapotával, amikor úgy dönt, hogy figyelemhiány zavarát gyógyszerrel fogja kezelni. Nem ritka, hogy a figyelemhiány zavarral élő felnőtt krónikus, alacsony fokú depressziótól vagy szorongástól szenved. Ilyen esetben a pszichostimulánsok nem feltétlen segítenek, vagy egyenesen ronthatnak a helyzeten. Ha valaki depressziós vagy szorong, akkor először ezeket az állapotokat kell

kezelni, vagy legalább ezeket is kezelni kell a figyelemhiány zavarral egy időben. A gyógyszerelést nem szabad önmagában, vagy első kezelésként alkalmazni. A gyógyszerek széles körű alkalmazásával kapcsolatban az az egyik legsúlyosabb probléma, hogy sokszor – valószínűleg az esetek elsöprő többségében – ez az egyetlen következetesen végzett beavatkozás. Mindeközben a gyógyszerek önmagukban nem mozdítják elő a hosszú távú javulást. Amikor aztán a felnőttek vagy a gyerekek abbahagyják a szedésüket, hirtelen azzal szembesülnek, hogy egyetlen problémájuk sem oldódott meg közben magától. A figyelemhiány zavar elsősorban nem egészségügyi probléma. Sem az okai, sem a megjelenési formái nem betegségre vezethetők vissza. A figyelemhiány zavarral kapcsolatos viselkedéseket és mentális zűrzavart fenntartó tényezők csak részben alapszanak a személy belső biokémiáján, nagyobbrészt annak a környezetnek a következményei, amelyben a felnőttek és a gyerekek élnek. Csábító a tabletták kínálta „királyi út”, csak éppen a rossz irányba visz. Sokkal nehezebb, ám sokkal fontosabb is egyúttal a pszichológiai biztonság, a családi kapcsolatok, az életstílus és az önbecsülés fejlesztése és előmozdítása. A Thomas Armstrong pszichológus által The Myth of the ADD Child című könyvében megfogalmazott számos pontos javallat egyike úgy hangzik, hogy a figyelemhiány zavar esetén nem szabad első kezelésként gyógyszert alkalmazni. „A gyógyszereket mindenekelőtt végső mentsvárként tartogassuk arra az esetre, amikor már minden odaillő, nem gyógyszeres beavatkozást kipróbáltunk, de nem hoztak számottevő eredményt” – írja.2 Én nem fogalmaznék ilyen kategorikusan, ám annak ellenére, hogy a figyelemhiány zavar jelenségének megismerése után milyen nagy lelkesedéssel fordultam a gyógyszerek felé, és dacára annak, hogy sokszor milyen nyilvánvaló eredményeket hoznak, ma már magam is a fent idézett vélemény felé hajlok.{18} Vannak olyan esetek, amikor javallott a gyors gyógyszeres beavatkozás – már ha a gyerek hajlandó azt elfogadni –, ilyen például annak a nyugtalan, hiperaktív gyereknek az esete, akinek élete a családban és az iskolában is krízisbe jutott. Ám sohasem szabad a gyógyszereket kizárólagosan alkalmazni, és mindig a fejlődést kell végső célként szemünk előtt tartani, ahogy azt ebben a könyvben megfogalmaztam. A gyógyszeres kezelés hosszú távú következményeit is mérlegeljük, ne csak a rövid távú előnyöket. Az a tizenöt éves lány, aki az első Ritalin-adag bevételét követően úgy érezte magát, mint aki egy földrajztanár unalmas előadását hallgatja, ennek ellenére ellentmondásos érzéseket táplált a gyógyszer iránt. „Nem olyan vagyok, mint ahogy megszoktam – mondta nekem. – Furcsa azt látni, hogy az elmém máshogy működik.” A tízes éveik előtt és alatt a gyerekeknek meg kell szilárdítaniuk saját szelférzésüket. A gyógyszerek mesterséges állapotban tartják őket, befolyásolják hangulatukat és gondolataikat. Még a pozitív változások is csak további bonyodalmat visznek egy olyan folyamatba, amely már eleve változásokkal és belső konfliktusokkal teli. Mint Stanley Greenspan rámutat, ezek „alááshatják a serdülő hosszú távú célját, hogy egységes szelférzést alakítson ki”3. Részben éppen azért nem szabad a gyerekekre ráerőltetni a gyógyszerhasználatot, mert az egységes szelférzésük sokkal könnyebben szenvedhet sérüléseket, ha nem ők maguk döntenek a gyógyszeres kezelés mellett. Ha szabadon döntenek, akkor nemcsak a gyógyszerekhez jutnak hozzá, de egyúttal azt is jelzik, hogy készen állnak arra, hogy szelférzésükbe integrálni tudják annak tudatát, hogy vannak olyan területek, amelyeken kihívásokkal élnek, és képesek segítséget elfogadni. A fiatal személy szabad választásának támogatása érdekében a szülők kifejezhetik a döntése iránti bizalmukat,

és azt, hogy nem gondolják, hogy vele bármi probléma lenne. Ezáltal a gyerek afeletti szorongását sem fokozzák tovább, hogy a szülei esetleg nem fogadják el olyannak, amilyen. Ne írjunk többet a gyógyszerek javára, mint ami nekik köszönhető. Könnyű az olyan tapasztalatok alapján téves következtetéseket levonni, mint amilyet az a fiatal lány élt át az első Ritalin-adagjának bevétele után, aki azon az estén évek óta először beszélgetett az anyjával értelmesen. Ezt lehetne úgy értelmezni, hogy anya és lánya között a probléma egyetlen forrása a gyerek figyelemhiány zavara volt, amely, lám, immár „meggyógyíttatott”. Hát nem. Továbbra is rengeteg probléma maradt a családban, amelynek feldolgozását a szülők még éppen csak megkezdték. Maga a lány a Ritalin hatása alatt anyjával folytatott beszélgetés ellenére továbbra is lemondóan beszél a szüleiről. „Miért nem tudnak olyannak elfogadni, amilyen vagyok? – kérdezi. – Nem is értem, hogy egyáltalán miért akarják, hogy otthon lakjam.” Az, hogy a gyógyszer megnyugtatta, és segített neki a koncentrációban, egyértelműen arra utal, hogy a lánynak neurofiziológiai problémája volt, az anyjával folytatott beszélgetés viszont rámutat az anya problémájára is: valami az anyában feszültséget generál, ha a lánya feszült. Az ő szorongásai aktiválódnak, úgyhogy képtelen nyugodt, szeretetteli és figyelmes maradni. Ha a lánya viselkedése nem megfelelően kontrollált, akkor nem tud elfogadón fordulni felé. Individuációjuk, egymástól való differenciálódásuk nem kielégítő. A maga módján az apa is részévé vált a háromszögnek. A szülők felelőssége, hogy az ilyen dinamikákat felismerjék, és lépéseket tegyenek a megváltoztatásuk felé, amire ez a házaspár nagyon vágyik. Figyelembe véve a nem gyógyszeres megközelítések fontosságát, vajon hogyan tudjuk megmagyarázni azt, hogy a figyelemhiány zavar kezelése ma elsősorban gyógyszerekkel zajlik? Ott van e mögött persze az is, hogy Észak-Amerikában kultusszal övezzük a gyors megoldásokat, de az is, hogy hinni akarunk egy kínzó és bonyolult probléma gyors feloldásában. De a valódi válasz nem ilyen egyszerű. „Miközben egészen a legutóbbi időkig a beteget ellátó orvosok mondták meg a kutatóknak, mit vizsgáljanak a laboratóriumban, ma ugyanilyen sokszor találkozunk azzal, hogy a laboratóriumi felfedezések alapján mondják meg az orvosoknak, hogy mit tegyenek a beteggel. Gyakran a farok csóválja a kutyát. Sőt, valójában, ami farok volt, kezd kutyává válni” – írja Sherwin Nuland.4 Tény, hogy a kutatók és az orvosok sokkal könnyebben gyűjtenek pénzt egy új gyógyszer kipróbálásához, mint olyan terápiás eljárások fejlesztéséhez, amelyek senkit sem kecsegtetnek jelentős profittal. A gyógyszergyártó vállalatoknak, a kutatási pénzek igen jelentős forrásainak semmilyen érdekük nem fűződik olyan alternatív megközelítések támogatásához, amelyek semmit sem tesznek majd az ő zsebükbe. Ha, mint azt Nuland felveti, a laboratóriumi farok csóválja a kórházi kutyát, akkor annak nagyrészt az az oka, hogy a kutya akkor is éhezik, amikor a farok mind zsírosabbra hízik.



HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Mit jelent figyelni Az emberek (konvenciók segítségével) mindig a könnyű, sőt a legeslegkönnyebb megoldást választották; világos azonban, hogy nekünk a nehézre kell igyekeznünk; minden élőlény ezt vállalja, a Természetben a maga módján nő és védekezik minden, önmagából fejlődik sajátossá és mindenáron megkísérel azzá válni, minden ellenállással szemben. Keveset tudunk, de az a bizonyosság sohasem hagyhat el bennünket, hogy a nehezet kell vállalnunk. Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz (Szabó Ede fordítása) „Az egész életemben úgy csináltam, mintha normális lennék” – mondta Elizabeth, egy ötvenéves belsőépítész. Normalitást színlelni – ez minden figyelemhiány zavarral élő felnőttnek ismerős. Az ember igyekszik beilleszkedni, és tompítja olyan dolgokkal kapcsolatos érzéseit, amelyek mások szemében feltehetően jelentéktelenek, kínlódva igyekszik elfojtani intenzitását, és számára sírni valóan unalmas dolgok iránt tettet érdeklődést. Kétséges játszma. Teljesen mindegy, hogy a földönkívüli milyen okosan igyekszik átjutni a földlakók ellenőrzési pontjain, modorának futó bizonytalansága, valódi természetének végzetes jelei az óvatlan pillanatokban elárulják majd, hogy mi ő: más. Habár az észak-amerikai kultúrában sokan osztoznak a másságtól való lélekpusztító félelemben, a konformizmus azoknak sokkal kevesebb szenvedéssel jár, akik valóban a társadalmi normák között helyezkednek el. Akik magukat nem észlelik másnak, szintén visszariadhatnak attól a kísértéstől, hogy önmagukká váljanak, de legalább nem fogják úgy érezni, hogy nap mint nap álarc viselésére vannak kárhoztatva, rettegve attól, hogy az egyszer csak lehull. A dolog iróniája az, hogy a figyelemhiány zavarral élő felnőtt éppúgy csak az energiáit vesztegeti, hogy ugyanolyannak látsszék, mint a gyereke mássága miatt aggódó szülő. A világ sokkal készségesebben fogad be egy olyan embert, aki más, mint egy olyat, aki önmagát megtagadva, elkeseredetten igyekszik hasonulni és beilleszkedni. Nem a másság, hanem az önelutasítás az, ami az emberekben ellenérzést kelt. Úgyhogy a felnőtt számára nem a „beilleszkedés” a megoldás, hanem a beilleszkedésre való képtelenség elfogadása. A gyerek egyediségének először a szülő szívében kell megtalálnia az örömteli fogadtatást. Ezt puszta akarattal nem érhetjük el – és az is lehet, hogy az ember sohasem ér majd el teljes sikert. De ez nem fontos. A fontos az, hogy kitartóan vegyünk részt a folyamatban, akármilyen nehéz is legyen. A gyógyulás nem egyetlen esemény vagy aktus. A gyógyulás egy folyamat révén, magában a folyamatban áll elő. Szó sincs róla, hogy könnyű lenne. Az ember kezdetben elszigeteltséget érez. Jó dolog ráébredni, hogy sokak éltek, élnek ugyanilyen tapasztalatokkal. Észak-Amerikában milliók vannak, akiknek az életére ilyen vagy olyan módon hatással van a figyelemhiány zavar. Egészen biztos, hogy a

figyelemhiány zavarral élő felnőttek, vagy az ilyen gyereket nevelő szülők számára nagy segítséget jelenthet a sorstársaikkal való találkozás és kölcsönös támogatás, hiszen ők nap mint nap ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek. A sokaság erőt ad. A sokaság adta erő egy másik cél szempontjából is fontos. Az egyéni pszichológiai támogatás kérdésén túl azon a téren is elő kellene mozdítani a változásokat, hogy általában a társadalom és ezen belül a szakemberek miként tekintenek a figyelemhiány zavarra. A figyelemhiány zavarral kapcsolatos jelenlegi attitűdöket a ködös elképzelések, a zavarodottság és az ellenséges szkepticizmus jellemzi. A figyelemhiány zavarra vonatkozó legfrissebb ismereteink arra emlékeztetnek engem, ahogy húsz évvel ezelőtt, pályám kezdetén az orvosok a szüléseket levezették. A rutin az volt, hogy minden egyes szülő nőn gátmetszést hajtottak végre. „Itt az idő egy kis vágásra” – jelentettem be, amikor a magzat feje megjelent a gátnál, készen a szülőcsatorna elhagyására. A hüvely nyílásához közel fájdalomcsillapítót fecskendeztem, majd egy 10-15 centiméteres bemetszés után elkaptam az újszülöttet, és a szülésznő kezébe adtam. Majd nekiláttam összevarrni a magam ejtette sebet. Így tanultam az orvosin; nem ismertem más eljárást. Később néhány bábától megtanultam – abban a sötét korban titokban még dolgozott néhány Brit Columbiában –, hogy a legtöbb szülés esetében teljességgel szükségtelen a gátmetszés. Később újabb meglepetések értek: a nők úgy is képesek életet adni a gyerekeknek, ha a lábuk nincsen a kengyelben, sőt esetleg le sem fekszenek. Ha nem voltak komplikációk, akkor az újszülöttet úgy is oda lehet adni az anyának, hogy előtte nem döfködjük, nem szurkáljuk, nem tesszük éles fény alá, és még csak műanyag szívócsövet sem dugunk a szájába. Ezeket az eretnek tanokat azóta alapos orvostudományi kutatások igazolták, úgyhogy ma már az orvosok nyugodt szívvel követhetik azokat az eljárásokat, amelyeket a bábák több száz éven át biztonságosan alkalmaztak. A nők és más laikusok által éveken át kifejtett nyomás eredményeképpen ma már számos kórházban alkalmazzák a természetes szülési eljárásokat – habár még távolról sem az összesben. Ebből a tapasztalatból három következtetést kell levonnunk. Az első az, hogy az elterjedt orvosi nézetek jellemzően nem túlságosan bíznak a természetben. A második, hogy vannak a világban olyan igazságok, amelyeket az orvosi egyetemen nem tanítanak. És a harmadik, hogy olykor az orvosokat a közönségnek kell tanítani, ha szükséges, hosszas kitartással. Amióta foglalkoztatni kezdett a figyelemhiány zavar, azzal szembesültem, hogy ez a három lecke mindmáig érvényes. Érvényesek az oktatási rendszerre is, de a pszichológia és a terápia területére is. Az embereknek követelniük kell azt a segítséget, amire szükségük van, és ki kell képezniük azokat a szakembereket, akiktől az életük valóságos tapasztalatai alapján kérhetnek segítséget. A szülőknek és a figyelemhiány zavarral élő felnőtteknek ki kell tartaniuk amellett, hogy a világ fordítson figyelmet a szükségleteikre, még akkor is, ha ők már megtanulták, hogyan figyeljenek saját magukra és a gyerekeikre. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az emberi élet célja nem lehet a fájdalmas érzések hárítása. A hozzám hasonlóan figyelemhiány zavarral élő emberek számára, de mindenki más számára is, az érzelmi fájdalom a valóság része. Ettől még nem fogja kizárni életünkből az örömöt és az élet szépségének megtapasztalását. Mindegyikünk saját maga kell hogy felfedezze azt az ősi bölcsességet, hogy a lényeg nem a fájdalommal való birkózás, hanem az, hogy amikor elkerülhetetlen, képesek legyünk elviselni. „Sok szülőnek nagyon nehéz pillanatokat okoz a gyereke szomorúsága vagy csalódottsága – írja Stanley Greenspan. – Különösen nehéz ez az érzékeny gyerekek szülei számára, hiszen ezek a gyerekek nagyon erősen átélik érzelmeiket. A szülők azonban segíteni tudják a gyerekeket abban, hogy e nehéz érzéseken fogást találjanak, megtanulják elviselni a veszteség és csalódás érzését, és továbblépjenek.”5 A gyerekeknek mit sem segít, ha megpróbáljuk megóvni őket a szomorúság vagy a kudarc érzésétől. Hiszen valójában azt szeretnénk, ha képesek lennének felismerni szomorúságukat, ha képesek lennének elviselni a csalódást és a fájdalmat, ha nem

rejtőznének fedezékek mögé dühös és kényszeres viselkedéshez folyamodva az érzelmi gyötrelemtől való menekülés jegyében. Más szóval, nem szeretnénk, ha figyelemhiány zavarral élő felnőtt válna belőlük. Rengeteg szeretetre van szükség ahhoz, hogy a gyereket megtanítsuk a szomorúság elfogadására, hogy tudja, az elviselhető, és hogy a szomorúság minden más elmeállapothoz hasonlóan múlandó. Tovatűnik. Ebben a könyvben az emberi kapcsolatok és a figyelem közötti kapcsolatot igyekeztem nyomatékosítani. A szeretet, mint kiderült, szoros belső összefüggésben van a figyelemmel. Scott Peck briliáns módon a szeretetet olyan cselekvésként határozza meg, amely kész meghosszabbítani magát egy másik ember vagy saját maga spirituális vagy pszichológiai növekedése érdekében. Önmagunk meghosszabbítása azt jelenti, hogy pontosan azt tesszük, ami nehezünkre esik. A legtöbb szülőt nem kell arra megtanítani, milyen érzelemmel szeressék a gyereküket, ám mindannyian hasznát vesszük a gyakorlásnak, ha a kérdés az, hogyan szeressük őket cselekvő odafordulással nap mint nap. Azt remélem, hogy az olvasóimnak segíteni fog ez a könyv. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek előtt áll minden feladatok legnehezebbike: meg kell tanulniuk, hogyan forduljanak szeretettel önmaguk felé. Ez a legnehezebb küzdelem, mert ehhez lépésről lépésre kell lebontani azokat a védelmi mechanizmusokat, amelyeket saját magunkkal azonosítottunk, és egy teljesen új területre kell merészkednünk. A szeretet önmagunk meghosszabbítása egy másik ember vagy saját magunk felé, mondja Peck. Történetesen pontosan ez a jelentése a másik ember vagy a saját magunk iránti figyelemnek is. Az angolban, franciában és egyéb nyelvekben használt „figyelem” jelentésű, latin eredetű kifejezés gyökere a latin tendere ige, ami annyit jelent, „kinyúlni, nyúlni valami felé”. Ha képesek leszünk az aktív szeretetre, akkor többé nem lesz sem figyelemhiány, sem pedig zavar.

Irodalom Nem próbáltam minden könyvet megemlíteni, amelyet a könyv megírásához használtam, és azokat sem gyűjtöttem össze, amelyeket a nagyközönség vagy a szakmai közönség hasznosnak találhat. Csak azokat a műveket vettem fel az irodalomjegyzékbe, amelyekből a könyvben idézek, illetve azokat, amelyek különösen fontosak voltak megírásához. Általános művek a figyelemhiány zavarról Armstrong, Thomas, Ph. D.: The Myth of the A. D. D.: 50 Ways to Improve your Childs Behavior and Attention Span, Without Drugs, Labels or Coercion. New York: Dutton, 1995. Hallowell, Edward M., M. D. – Ratey, John J.: Driven to Distraction: Recognizing and Coping with Attention Deficit Disorder from Childhood Through Adulthood. New York: Touchstone, 1994. Hallowell, Edward M., M. D. – Ratey, John J.: Answers To Distraction. New York: Pantheon Books, 1994. Tudományos szakmunkák a figyelemhiány zavarról Barkley, Russell A.: Attention Deficit Hyperactivity Disorder: A Handbook for Diagnosis and Treatment. New York: The Guildford Press, 1990. Barkley, Russell A.: Impaired Delayed Responding. In Routh, Donald K. ed.: Disruptive Behavior Disorders in Childhood. New York: Plenum Press, 1994. Barkley, Russell A.: ADHD and the Nature of Self-Control. New York: The Guildford Press, 1997. Hinshaw, Stephen P.: Attention Deficits and Hyperactivity in Children. Thousand Oaks, CA: Sage Publications, 1994. Nadeau, Kathleen G., Ph. D.: A Comprehensive Guide to Attention Deficit Disorder in Adults: Research, Diagnosis, Treatment. New York: Brunner/Mazel, 1995. Wender, Paul H.: Attention-Deficit Hyperactivity Disorder in Adults. New York: Oxford University Press, 1995. Pszichológia, pszichiátria és a gyermek fejlődése Bowlby, John: Attachment. New York: BasicBooks, 1969. Bowlby, John: Separation: Anxiety and Anger. New York: BasicBooks, 1973. Bowlby, John: Loss: Sadness and Depression. New York: BasicBooks, 1980. Bowlby, John: A Secure Base: Parent-Child Attachment and Healthy Human Development. New York: BasicBooks, 1988. Magyarul: A biztos bázis. Ford. Balázs-Piri Tamás. Budapest: Animula, 2009.

Chess, Stella – Thomas, Alexander: Origins and Evolution of Behavior Disorders: From Infancy to Early Adult Life. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1984. Deci, Edward. L.: Why We Do What We Do: Understanding Self-Motivation. New York: Penguin Books, 1995. Dinnerstein, Dorothy: The Mermaid and the Minotaur: Sexual Arrangements and Human Malaise. New York: Harper Perennial, 1977. Epstein, Mark, M. D.: Thoughts Without a Thinker: Psychotherapy from a Buddhist Perspective. New York: BasicBooks, 1995. Erikson, Erik. H.: Childhood and Society. New York: W.W. Norton and Company, 1985. Magyarul: Gyermekkor és társadalom. Ford. Helmich Katalin. Budapest: Osiris, 2002. Firestone, Robert W., Ph. D.: The Fantasy Bond: Effects of Psychological Defenses on Interpersonal Relations. New York: Human Sciences Press, Inc., 1985. Freeman, David, S.: Family Therapy with Couples: The Family-of-Origin Approach. New York: Jason Aronson Inc., 1992. Goleman, Daniel: Emotional Intelligence: Why it can Matter More Than IQ. New York: Bantam Books, 1995. Magyarul: Érzelmi intelligencia. Ford. N. Kiss Zsuzsa. Budapest: Háttér, 2003. Greenspan, Stanley I.: The Challenging Child: Understanding, Raising and Enjoying the Five „Difficult” Types of Children. Reading, MA: Addison-Wesley Publishing, 1995. Herman, Judith Lewis, M. D.: Trauma and Recovery: The Aftermath of Violence-From Domestic Abuse to Political Terror. New York: BasicBooks, 1992. Magyarul: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Ford. Kuszing Gábor et al. Budapest: Háttér – NANE Egyesület, 2011. Kagan, Jerome: The Nature of the Child. New York: BasicBooks, 1994. Kaufman, Gershen: Shame: The Power of Caring. Rochester, VT: Schenkman Books, 1980. Kearney, Robert J.: Within the Wall of Denial: Conquering Addictive Behaviors. New York: W.W. Norton and Company, 1996. Kerr, Michael E. – Bowen, Murray: Family Evaluation: The Role of the Family as an Emotional Unit that Governs Individual Behavior and Development. New York: W.W. Norton & Company, 1988. van der Kolk, Bessel A. et. al, ed.: Traumatic Stress: The Effects of Overwhelming Experience on Mind, Body and Society. New York: The Guildford Press, 1996. Lynn, Steven Jay – Rhue, Judith W., ed.: Dissociation: Clinical and Theoretical Perspectives. New York: The Guilford Press, 1994. Mahler, Margaret S., et. al.: The Psychological Birth of the Human Infant: Symbiosis and Individuation. New York: Harper Collins, 1975. Miller, Alice: The Untouched Key: Tracing Childhood Trauma in Creativity and Destructiveness. New York: Anchor Books, 1988. Miller, Alice: The Drama of the Gifted Child: The Search for the True Self. New York: BasicBooks, 1994. Magyarul: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása. Ford. Pető Katalin. Budapest: Osiris, 2005.

Montagu, Ashley: The Human Revolution. New York: Bantam Books, 1965. Plomin, Robert: Development, Genetics, and Psychology. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, 1986. Ratey, John J. – Johnson, Catherine: Shadow Syndromes: Recognizing and Coping with the Hidden Psychological Disorders that can Influence Your Behavior and Silently Determine the Course of Your Life. New York: Pantheon Books, 1997. Rathvon, Natalie: The Unmotivated Child: Helping Your Underacheiver Become a Successful Student. New York: Fireside, 1996. Rogers, Carl R.: On Becoming A Person: A Therapist’s View of Psychotherapy. New York: Houghton Mifflin Company, 1995. Magyarul: Valakivé válni. A személyiség születése. Ford. Simonfalvy László. Budapest: Edge 2000, 2008. Singer, Dorothy G. – Revenson, Tracey A.: A Piaget Primer: How a Child Thinks. New York: Penguin Books, 1978. Stern, Daniel N.: The Interpersonal World of the Infant. New York: BasicBooks, 1985. Magyarul: A csecsemő személyközi világa a pszichoanalízis és a fejlődéslélektan tükrében. Ford. Balázs-Piri Tamás. Budapest: Animula, 2002. Sulloway, Frank J.: Born To Rebel: Birth Order, Family Dynamics and Creative Lives. New York: Pantheon Books, 1996. Winnicott, D. W.: The Child, The Family, and The Outside World. New York: Penguin Books, 1964. Magyarul: Kisgyermek, család, külvilág. Ford. Széchey Orsolya. Budapest: Animula, 2000. Winnicott, D. W.: The Maturational Process and the Facilitating Environment: Studies in the Theory of Emotional Development. Madison, CT: International Universities Press, 1985. Agy, elme és agyfejlődés Damasio, Antonio R.: Descartes’ Error: Emotion, Reason, and the Human Brain. New York: G. P. Putnam & Sons, 1994. Magyarul: Descartes tévedése. Érzelem, értelem és az emberi agy. Ford. Pléh Csaba. Budapest: Aduprint, 1996. Dawson, Geraldine – Fischer, Kurt W., ed.: Human Behavior and the Developing Brain. New York: The Guilford Press, 1994. Diamond, Marian Cleeves: Enriching Heredity. New York: The Free Press, 1988. Edelman, Gerald M.: Bright Air, Brilliant Fire: On the Matter of the Mind. New York: BasicBooks, 1992. Greenspan, Stanley I.: The Growth of the Mind and the Endangered Origins of Intelligence. Reading, MA: Addison-Wesley Publishing Company, 1997. Kotulak, Ronald: Inside The Brain: Revolutionary Discoveries Of How The Mind Works. Kansas City, MO: Andrews and McMeel, 1996. LeDoux, Joseph: The Emotional Brain: The Mysterious Underpinnings of Emotional Life. New York: Simon & Schuster, 1996. Restak, Richard, M.: The Modular Brain: How New Discoveries in Neuroscience are Answering Age-

Old Questions About Memory, Free Will, Consciousness, and Personal Identity. New York: Simon and Schuster Inc., 1994. Restak, Richard M.: Receptors. New York: Bantam Books, 1994. Schacter, Daniel L.: Searching For Memory: The Brain, the Mind and the Past. New York: BasicBooks, 1996. Magyarul: Emlékeink nyomában. Az agy, az elme és a múlt. Ford. Dankó Zoltán. Budapest: Háttér, 1998. Schore, Allan N.: Affect Regulation and the Origin of the Self: The Neurobiology of Emotional Development. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, 1994. Siegel, Daniel J.: „Cognitive Neuroscience Encounters Psychotherapy: Lessons from Research on Attachment and Development of Emotion, Memory and Narrative.” Presented in plenary address to the 1996 Annual Meeting of the American Association of Directors of Psychiatric Residency Training. (to be published in Memory Matters, New York: Guilford). Storr, Anthony: Solitude. London: Flamington, 1989. Egyéb idézett művek Bly Robert: The Sibling Society. New York: Vintage Books, 1996. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics. Feljegyzések az egérlyukból. Ford. Makai Imre. Szeged: Lazi, 2001. Franke, Anne: The Diary of a Young Girl. New York: Doubleday, 1995. Magyarul: Anne Frank naplója. 1942. június 12. – 1944. augusztus 1. Ford. Bernáth István. Budapest: Park, 2012. Ginzberg, Louis: The Legends of the Jews. New York: Simon & Schuster, 1909; 1961. Grass, Günther: A bádogdob. Ford. Szíjgyártó László. Budapest: Magvető, 1973. Hendrix, Harville: Getting the Love You Want: A Guide for Couples. New York: HarperCollins, 1990. Magyarul: Pár-bajok és békés megoldások. Ford. Komló Zoltán. Budapest: Park, 2007. Illich, Ivan: Limits to Medicine. London: Marion Boyards, 1976. Krishnamurti, Jiddu: On Relationship. New York: Harper San Francisco, 1992. Miller, Henry: Sexus. New York: Grove Weinfeld, 1965. Magyarul: A hús megfeszítése – szexus. Ford. Tábori Zoltán. Budapest: Athenaeum, 1999. Morrow, Lance: Heart: A Memoir. New York: Warner Books, 1995. Nietzsche, Friedrich: Ecce homo. Ford. Horváth Géza. Budapest: Göncöl, 2003. Peck, Svott F.: The Road Less Travelled. New York: Touchstone, 1978. Magyarul: A járatlan út. A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája. Budapest: Park, 2001. Proust, Marcel: Az eltűnt idő nyomában. Swann. Ford. Gyergyai Albert. Budapest: Európa, 1983. Ricci, Nino: In a Glass House. Toronto: McClelland & Stewart, 1983. Rilke, Rainer Maria: Levelek egy ifjú költőhöz. Ford. Szabó Ede. Budapest: Fekete Sas, 1994. Sacks, Oliver: An Anthropologist on Mars. Toronto: Alfred A. Knopf Canada, 1995. Magyarul: Antropológus a Marson. Ford. Racsmány Mihály. Budapest: Osiris, 1999.

Salinger, Jerome David: Zabhegyező. Ford. Gyepes Judit. Budapest: Európa, 1964. Suzuki, Shunryu: Zen Mind, Beginner’s Mind. Tokyo: Weatherhill, 1970; 1984. Magyarul: A zen szellem az örök kezdők szelleme. Ford. Halasy Sándor. Budapest: Buddhista Misszió, 1987. Weil, Andrew: 8 Weeks to Optimum Health. New York: Fawcett Columbine, 1997. Magyarul: Az egészség nyolchetes programja. Ford. Magyar László András. Budapest: Édesvíz, 2002. Winnicott, D. W.: Home is Where We Start From. New York: W. W. Norton, 1986.

Jegyzetek 1 A szakirodalomban Stephen P. Hinshaw, a Berkeley Egyetem Pszichológia Tanszékének docense képvisel markáns álláspontot. Véleménye szerint a figyelemhiány zavar komplex biológiai, társadalmi és pszichológiai interakciók együttes eredménye: „Csak lassan válik elfogadottá az a gondolat, amely szerint a pszichobiológiai kockázati tényezők, a problémás családi működés és a nagyobb rendszerek hatásai összeadódhatnak, és együttesen okozhatnak problémát a figyelemszabályozásban, az aktivitási szint beállításában és a gátlásokra adott reakciókban” (Hinshaw, ix.). A figyelemhiány zavar természete 2 Kanadai statisztika a Ritalin-használatról: The Vancouver Province, April 3, 1998. 3 Bár még meglehetősen kezdetleges a tudásunk az agy mikroszintű működéséről: „Még messze vagyunk attól, hogy egy idegi hálózat vagy egy idegsejtcsoport összetett tevékenységének akár egyetlen aspektusát fel tudnánk térképezni” – írja Patricia S. Goldman-Rakic agykutató (DawsonFischer, xi.). 4 Singer-Revenson, 95. 5 Goleman, 34. 6 A kutatásról lásd Janzen, T. – Graap, K. et al.: „Differences in Baseline Measures for ADD and Normally Achieving Preadolescent Males.” Biofeedback and Self-Regulation, Vol. 20 (1995), No. 1, 65. 7 „A prefrontális kéreg feladata inkább abban áll, hogy megakadályozza a helytelen válaszokat, mintsem hogy előállítsa a megfelelőket” (Ledoux, 165.). 8 Greenspan, 143. Hogyan fejlődik az agy? Hogyan jelennek meg a figyelemhiány zavar agyi áramkörei, és milyen a kémiája? 1 A személyiségjegyek genetikai háttere nem csak a figyelemhiány zavar esetén áll gyenge lábakon. A boulderi Coloradói Egyetem nemzetközileg ismert viselkedésgenetikusa, Robert Plomin Development, Genetics and Psychology című könyvében foglalkozik e témával. Véleménye szerint ahhoz, hogy az örökletes hatások szerepét kutassuk a személyiségfejlődés szempontjából, arra lenne szükségünk, hogy azonosítsuk azokat a géneket, amelyek egy-egy jellemző kialakulásáért felelősek. „Sajnos nem találunk példát arra, hogy egyetlen gén a pszichológiai jellemzők (például kognitív képesség, személyiség, pszichopatológia) átlátható mennyiségű variációjáért felelne” (Plomin, 4.). 2 „Miután a szülő és gyermekeik osztoznak a családi környezetben és örökségben, a szülő és a

gyermek közötti hasonlóság nem bizonyítja a genetikai hatás meglétét” (Plomin, 9.). 3 Van még egy genetikai érv az egypetéjű ikrekkel kapcsolatban: a külön-külön örökbe fogadott egypetéjű ikrek konkordanciája magasabb, mint a hasonló sorsú kétpetéjű ikreké. Ez természetesen bizonyos fokig igaz. Minden olyan hajlam, amelyet az egyik egypetéjű iker örököl, hatással lesz a másikra is. Azonban a környezet szintén szerepet kap ilyen esetekben. A világ feltehetőleg inkább reagál majd hasonlóan az egypetéjű ikrekre – akik azonos neműek, azonos öröklött hajlamaik és fizikai jellemzőik vannak –, mint a kétpetéjűekre, akik akár különböző neműek is lehetnek, és nemcsak külsejükben, de reakcióikban is nagyban eltérhetnek egymástól. Más szóval: az egypetéjű ikrek esetén a környezet nagyobb valószínűséggel lesz hasonló, még akkor is, ha különböző családokba kerülnek. 4 Wender, 98. 5 Greenspan, 143. 6 „A születési sorrend hatása, mint a gyermek nemének hatása, és következményei tisztán és világosan végigkövethetők a történelemben. (…) A sorrend pszichológiai következményei ékesen bizonyítják a családi környezet szerepét” (Sulloway, xiv.). 7 Mahler, 3. 8 Dawson-Fischer, 349. 9 „A szinapszisok száma az agykéregben elképesztően nagy – írja Peter Huttenlocher, a Chicagói Egyetem idegtudósa. – Világos, hogy ezt a mennyiséget egy olyan genetikai program, amely pontosan és egyenként kijelölné a helyüket, nem képes meghatározni. Sokkal valószínűbb, hogy az alapvető kapcsolódásoknak csupán a körvonalai vannak meghatározva genetikailag” (DawsonFischer, 138.). 10 Damasio, 260. 11 A csecsemő agyának környezeti hatásokkal szembeni sérülékenységéről dr. Robert Post, az Egyesült Államok Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézetének vezetője a következőket mondta a Chicago Tribune tudományos szerkesztőjének, Ronald Kotulaknek egy interjúban: „A fejlődési folyamat bármely pillanatában lehetőség van jó és rossz ingerek érkezésére, amelyek meghatározzák az agy mikroszerkezetét” (Kotulak, 8.). 12 Kurt Fischer és Samuel P. Rose a következőket írják a „neurális darwinizmusról”: „Az idegsejtek és az idegsejtek közötti kapcsolatok egyaránt a túlélésért és növekedési lehetőségért küzdenek. A kevés inputot kapó neuronok, amelyek emiatt nem aktívak, kihullnak, az aktívak pedig fennmaradnak. A szinapszisok ugyanígy versengenek egymással, és a sok inputot fogadók virágzanak, a keveset fogadók elgyengülnek vagy végképp elmúlnak. A versengés tehát a fejlődés fontos eleme, és az egyedi tapasztalatok számos hatásáért felelős. A tapasztalatok okozzák bizonyos kiválasztott neuronok és szinapszisok túlélését és növekedését” (Dawson-Fischer, 9.). 13 „Minden létező bizonyíték azt támasztja alá – írja Ashley Montague –, hogy bár az emberi terhesség ideje csupán 1–2 héttel tér el a nagymajmokétól, sok tényező miatt, amelyek együttesen az embergyermek sokkal hosszabb fejlődéséhez vezetnek, a gyermek a terhesség teljes befejezése előtt megszületik” (Montague, 86.). 14 A cikket idézi Schore, 73. 15 Dawson-Fischer, 367.

16 Murray-Cooper, 97. 17 Siegel, Daniel J.: „Cognitive Neuroscience Encounters Psychotherapy.” Notes for a plenary address to the 1996 Annual Meeting of the American Association of Directors of Psychiatric Residency Training. 18 Az összehangolódás bonyolult folyamatát a következőképpen írja le Daniel Stern pszichiáterprofesszor, aki egyúttal a Cornell Egyetem Orvosi Központjának fejlődési folyamatokat vizsgáló laboratóriumát vezeti: „Először is, a szülőnek képesnek kell lennie arra, hogy a gyermek érzelmi állapotát a viselkedéséből kiolvassa. Másodszor, a szülőnek olyan módon kell viselkednie, amely szigorúan véve nem utánozza, ám valamilyen módon megfelel a gyermek viselkedésének. Harmadszor, a gyermeknek képesnek kell lennie ezt a szülői válaszviselkedést úgy értelmezni, mint aminek köze van az eredeti érzelmi állapotához, és nem pusztán leutánozza az ő viselkedését” (Stern, 139.). Más szóval, az anyának (vagy elsődleges gondozónak) tökéletesen kell észlelnie a gyermek érzelmi állapotának parányi, könnyen és gyorsan változó árnyalatait. Ezután arckifejezéssel, testbeszéddel, hangszínnel kommunikálnia kell, hogy érti ezeket az érzelmeket, és együtt van a gyermekkel, miközben az megtapasztalja őket. Ezeket az üzeneteket a jobb oldali prefrontális kéreg közvetíti és értelmezi. 19 Bowlby: A Secure Base, 7. 20 A kötődést a kötődéselmélet úttörője, John Bowlby így magyarázza: „Akkor mondhatjuk, hogy egy gyermek valakihez kötődik, ha erősen hajlamos e személy közelségét keresni, illetve vele kapcsolatot teremteni, különösen azokban a helyzetekben, amikor fél, fáradt vagy beteg…” (Bowlby: Attachment, 371.). 21 Greenspan, 53. 22 Kutatási adatok és pszichológiai megfigyelések igazolják, hogy az orbitofrontális kéreg központi szerepet játszik az önszabályozásban, a motivációban, az érzelmek kezelésében és a figyelemben. Mindezekről részletesen szól dr. Allan N. Schore Affect Regulation and the Origin of the Self című könyvében, amelyet biztos, hogy az agyfejlődésről szóló szakirodalom klasszikusának fog tartani a világ. 23 Schore, 195. 24 „A kéreg elektromos és kémiai funkcióinak zavarai sokféle módon lehetnek káros hatással egyegy agyterületre, a fizikai sérülés ennek extrém esete” – írja Joseph Ledoux pszichológus és idegtudós (Ledoux, 250.). 25 Damasio, 78. 26 Dubovsky, 193. 27 Caldji, Christian – Tannenbaum, Beth et al.: „Maternal care during infancy regulates the development of neural systems mediating the expression of fearfulness in the rat.” Neurobiology, Vol. 95, Issue 9 (April 28, 1998), 5335–5340. A figyelemhiány zavar gyökerei a családban és a társadalomban 1 Barkley: Attention Deficity Hyperactivity Disorder, 147–148.; 157. 2 van der Kolk, 31.

3 Barkley: Attention Deficity Hyperactivity Disorder, 149. 4 Barkley: Attention Deficity Hyperactivity Disorder, 148. 5 Bowlby: Separation, 266. 6 Hallowell-Ratey: Driven to Distraction, 191. 7 Bowlby: Attachment, 46. 8 Hallowell-Ratey: Driven to Distraction, 191. A figyelemhiány zavar jellemzőinek jelentése 1 „Legtágabb értelmében a disszociáció egyszerűen azt jelenti, hogy két vagy több mentális folyamat vagy tartalom összekapcsolása vagy integrálása nem történik meg” – írja Etzel Cardena pszichológus (Lynn-Rhue, 15.). Hasonlóképpen magyarázza a disszociáció jelentőségét dr. Bessel van der Kolk, a Harvard Orvosi Egyetem pszichiátriaprofesszora, és a brooklyni Emberi Erőforrás Intézet Kórház traumaközpontjának igazgatója: „Traumatikus élmény során azért jelentkezik disszociáció, hogy a résztvevő külső szemlélőként tudja értékelni a helyzetet, miközben fájdalmat vagy szorongást csak minimális mértékben, vagy egyáltalán nem érez. Egyúttal tudatát is megóvja attól, hogy az események minden következményével számolnia kelljen” (van der Kolk, 192.). 2 Freyd, 68. 3 Dawson-Fischer, 33. 4 Ledoux, 287. 5 Greenspan, 45. 6 Amikor az anya arca pozitív belső érzelmi állapotot fejez ki, a csecsemő hajlamosabb megkeresni a tekintetét. Az első életév vége felé, amikor a gyermek elkezd járni, az anya arcának ellenőrzése a világ felfedezésében fontos útmutató lesz. Az anya boldog, támogató, biztató tekintete növeli a gyermek érdeklődését a környezete iránt. A gyermek egy pillanat alatt – átlagosan 1,33 másodperc alatt – leolvassa anyja arcáról, hogy további felfedezésre biztatja-e, vagy a tevékenység befejezésére. (Az adat Schore-tól származik.) 7 Schacter, 154. 8 Az itt leírt pásztázás, csakúgy, mint más automatikus viselkedésformák, amelyek figyelemhiány zavarral élő gyermekeknél és felnőtteknél megfigyelhetőek, feltűnően hasonlítanak azokra a leírásokra, amelyeket John Bowlby adott a csecsemők magatartásáról, miután elválasztották őket az édesanyjuktól: „A csecsemő órákon át időről időre a nyakát nyújtogatva a környezetét pásztázza anélkül, hogy bármire fókuszálna, végignéz a tárgyakon anélkül, hogy tekintete bármin megállapodna” (Bowlby: Separation, 54.). Az idősebb gyermekek, akik már tudnak mozogni, túlmozgásosak lesznek, amit levert tétlenség válthat fel. Az inga kilengése ez, ami jól jellemzi a figyelemhiány zavarral élők viselkedését. Egy másik Bowlby által idézett kísérletben a következőket figyelték meg: „A fokozott aktivitás gyakran ideges keresgélésben és izgatott mozgásban nyilvánult meg. Esetenként azonban az egyedüllét okozta stressz ezzel ellentétes reakciót váltott ki: a gyermek mozdulatlanságba dermedt. (…) Időnként az is előfordult, hogy a gyermek, akit feldúlt, hogy anyjától elválasztották, felváltva rohangált összevissza, majd dermedt

mozdulatlanságba” (Bowlby: Separation, 50.). Sokatmondóak az állatkísérletek is. A Pennsylvaniai Állami Egyetemen azt figyelték meg, hogy azok a patkányok, amelyeknek az orbitofrontális kérgét csonkolták, hiperaktívvá váltak. A Coloradói Egyetem Orvosi Központjában hasonló eredményre jutottak, amikor fiatal majmokat választottak el az anyjuktól. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy az anya-gyermek kapcsolat akadályozása hasonló következményekkel jár, mint az orbitofrontális kéreg fizikai sérülése. A különbség annyi, hogy az ember által végrehajtott csonkolás végleges, viszont a kötődési folyamat zavara visszafordítható. 9 Kaufman, 13. 10 Az ebben a fejezetben felhasznált kutatási eredmények forrása, ha másképp nem jelölöm, Allan Schore Affect Regulation and the Origin of the Self című könyve: 15–16. fejezet, 199–230. A figyelemhiány zavarral élő gyermek és a gyógyulás 1 Ez és a következő két idézet: Diamond, 150., 157., 164. 2 Dawson-Fischer, 147. 3 Dawson-Fischer, 198. 4 Damasio, 112. 5 Greenspan, 151. 6 Rogers, 283. 7 Diamond, 163. 8 Rogers, 283. Rogers összefoglalta a jó terapeuta értékeit is a páciensei viszonylatában: a terapeuta helyettesíti a szülőt, a páciens a gyereket. Ugyanilyen kifejezően írja le, hogy mire van szükség a szülő-gyermek viszonyban. 9 Kerr-Bowen, 203. 10 Freeman, 8. 11 Deci, 28. 12 Greenspan, 68. 13 Lepper, M. R. et al.: Undermining Children’s Intrinsic Interest With Extrinsic Rewards. Journal of Personality and Social Psychology, 28 (1973), 129–137. 14 Deci, 18., 25. 15 Rathvon, 25. 16 Deci, 30., 42. 17 Greenspan, 50. 18 Greenspan, 44. 19 Rathvon, 119. 20 Harper’s Magazine, May, 1998. 21 New York Times, April 7, 1998.

A figyelemhiány zavarral élő felnőtt 1 Miller: The Drama of the Gifted Child, 33. 2 Damasio, 240. 3 Herman, 235. 4 Schacter, 161. 5 Ledoux, 198. 6 Schacter, 233. 7 Ledoux, 204. 8 Epstein, 65. 9 Ledoux, 203. 10 „Az orbitofrontális kéreg kapcsolatot biztosít, amelyen keresztül az amigdalában feldolgozott érzelmek a munkamemóriában összekapcsolódhatnak azokkal az információkkal, amelyeket az agykéreg más területei dolgoznak fel” – írja Ledoux. Röviden: az orbitofrontális kéreg adatokat gyűjt a beérkező információról, különösen az inger érzelmi tartalmáról, és az élet első időszakában agyi áramkörökbe égetett implicit emlékek fényében értelmezi őket, majd az „eredményt”, azaz a teljes inputot összekapcsolja azokkal az érzelmi üzenetekkel, amelyek a kéreg alatti régiókból özönlenek elő. 11 Bowlby: Separation, 12. 12 Kerr-Bowen, 165. 13 Greenspan, 248. 14 Hendrix, 35. 15 Ginzberg, 294. 16 Storr, 22. 17 Damasio, 255. 18 Storr, 25. 19 Epstein, 110. 20 Weil, 7. 21 Kearney, 62. 22 A természetes ópiátok szerepe a csecsemők kötődésében: „Az ópiátok különleges szerepet játszanak a társas érzelmek, a bevésődés és a kötődés fejlődési folyamataiban. A szemtől szembeni, érzékeny interakciók során a bevésendő tárgy, azaz az anya kifejező arca változásokat indít el a gyermek fejlődő agyában lévő opioid peptidekben” (Schore, 145.). 23 Schore, 438. 24 Hallowell-Ratey: Driven to Distraction, 368.

Befejezés 1 The Globe And Mail, May 27, 1998. 2 Armstrong, 48. 3 Greenspan, 204. 4 The New York Times, May 10, 1998. 5 Greenspan, 46.

Tartalom Előszó A szerző megjegyzései Bevezetés ELSŐ RÉSZ – A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR TERMÉSZETE ELSŐ FEJEZET – Totál leves és szemeteskuka MÁSODIK FEJEZET – Mennyi végig nem járt út HARMADIK FEJEZET – Mindannyian megőrülhetünk NEGYEDIK FEJEZET – Konfliktusos házasság: a figyelemhiány zavar és a család (I.) ÖTÖDIK FEJEZET – Feledni az előttük álló jövőt MÁSODIK RÉSZ – HOGYAN FEJLŐDIK AZ AGY? HOGYAN JELENNEK MEG A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR AGYI ÁRAMKÖREI, ÉS MILYEN A KÉMIÁJA? HATODIK FEJEZET – A figyelemhiány zavar és a gyermekkori környezet HETEDIK FEJEZET – Érzelmi allergiák: figyelemhiány zavar és érzékenység NYOLCADIK FEJEZET – Szürreális koreográfia KILENCEDIK FEJEZET – Összehangolódás és kötődés TIZEDIK FEJEZET – A gyermekkor lenyomatai HARMADIK RÉSZ – A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR GYÖKEREI A CSALÁDBAN ÉS A TÁRSADALOMBAN TIZENEGYEDIK FEJEZET – A tökéletes idegen: a figyelemhiány zavar és a család (II.) TIZENKETTEDIK FEJEZET – Történetekbe csomagolt történetek: a figyelemhiány zavar és a család (III.) TIZENHARMADIK FEJEZET – A legizgágább kultúra: a figyelemhiány zavar társadalmi gyökerei NEGYEDIK RÉSZ – A FIGYELEMHIÁNY ZAVAR TÜNETEINEK ÉS SZIMPTÓMÁINAK JELENTÉSE TIZENNEGYEDIK FEJEZET – A gondolatok és a fecsegés szétválása: elhangolódás és rebbenékeny figyelem

TIZENÖTÖDIK FEJEZET – Leng az inga: hiperaktivitás, letargia és szégyen ÖTÖDIK RÉSZ – A FIGYELEMHIÁNY ZAVARRAL ÉLŐ GYERMEK ÉS A GYÓGYULÁS TIZENHATODIK FEJEZET – A legutolsó pillanatig semmi sincs veszve: feltétel nélküli pozitív törődés TIZENHETEDIK FEJEZET – A gyermek beédesgetése TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Mint hal a vízben TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Csak fel akarja hívni magára a figyelmet HUSZADIK FEJEZET – A dacos gyerekek: az ellenkezés HUSZONEGYEDIK FEJEZET – Az ellenakarat hatástalanítása HUSZONKETTEDIK FEJEZET – A mályvacukrom lángra kapott: motiváció és autonómia HUSZONHARMADIK FEJEZET – Bizalom a gyerek iránt, bizalom önmagunk iránt: figyelemhiány zavar az osztályban HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Mindig csak én: a tinédzserek HATODIK RÉSZ – A FIGYELEMHIÁNY ZAVARRAL ÉLŐ FELNŐTT HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – A személy létezésének igazolása: az önbecsülés HUSZONHATODIK FEJEZET – Ebből állnak emlékeink HUSZONHETEDIK FEJEZET – Emlékezni a soha meg nem történtre: a figyelemhiány zavarral élő ember kapcsolatai HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Mózest megmenti az angyal: önnevelés (I.) HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – A fizikai és spirituális környezet: önnevelés (II.) HARMINCADIK FEJEZET – Könnyek és siralom helyett: a szenvedélybetegségek és a figyelemhiány zavaros agy HETEDIK RÉSZ – BEFEJEZÉS HARMINCEGYEDIK FEJEZET – Sohasem vettem észre a fákat: mire jók a gyógyszerek, és mire nem HARMINCKETTEDIK FEJEZET – Mit jelent figyelni Irodalom Jegyzetek

1 Egy 1998-as svédországi felmérés eredménye szerint a börtönökben élő elítéltek között nagyon gyakori a figyelemhiány zavar. 2 Hogy ebben milyen agyi áramkörök és kémiai rendszerek vesznek részt, azt a következő fejezet tárgyalja. 3 Az ellenakarat kifejezést eredetileg Otto Rank analitikus alkalmazta. A fogalom e fejezetben alkalmazott leírása a Gordon Neufeld által elért szintézisen nyugszik, és a szerző szíves engedélyével a témában tartott előadássorozatából adaptáltam. 4 Minden figyelemhiány zavarral élő gyermek szülei számára kötelező olvasmány Rathvon The Unmotivated Child című könyve. Csak abban az egy dologban nem értek egyet a szerzővel, hogy úgy tűnik, ő különbséget tesz a figyelemhiány zavarral élő gyermek és a motiválatlan gyermek között, amire szerintem nincs szükség, és a figyelemhiány zavarral élők többségénél nem is állja meg a helyét. 5 Hogy a vizsgadrukk hatására a prefrontális kéreg hogyan fagy le, azt bővebben tárgyalom a huszonhatodik fejezetben. 6 A bejegyzés még az előtt született, hogy a férfi megtudta a figyelemhiány zavar diagnózisát. Szíves engedélyével idéztem. 7 Lásd a tizenhatodik fejezetet. 8 Ezeket a kutatási eredményeket az ötödik fejezetben érintettük. 9 A tizedik fejezetben leírt dühroham a forgalmi dugó miatt az implicit, azaz érzelmi emlékezet megnyilvánulása volt. Az autósok dührohamai mindig azok. 10 Lásd a tizenegyedik fejezetben. 11 Ez az oka annak is, hogy a gyerekkorában bántalmazott nők oly meglepően nagy arányban választanak maguk is bántalmazó partnert. Olykor „ostobának” nevezik magukat, amikor a fájdalmas valóság kiderül. De az ostobaságnak ehhez semmi köze. 12 Sokan fel szokták vetni a kérdést, hogy a közmondásos „bennünk lakozó gyerekről” beszélek-e. Nem pontosan. Nekem ez a kifejezés szentimentálisnak tűnik, mintha az ember egy csapdába ejtett és sajnálatra méltó kis teremtmény élő sírkamrája lenne. De ebben is van igazság, ha a kifejezésen a személy kielégületlen pszichológiai szükségleteit, csökevényes érzelmi képességeit és a fájdalmas implicit emlékeket rögzítő neurális áramköreit értjük. 13 Itt nem a krónikus szorongás állapotáról, sem az akut pánikrohamról van szó, hanem azokról az azonosítható szorongató érzésekről, amelyeket John automatikusan érez öntudatossága hatására. Semmiképp sem tanácsos az említett súlyos szorongásos állapotokat a fejlődés jeleként értelmezni. 14 Eltekintve attól az ellentmondástól, hogy az állítólag humanitárius elveket valló ember miként igazolja saját maga előtt vágyai ilyen jellegű kiélését, miközben tőle néhány utcasaroknyira mások éheznek. Olyan kérdés ez, melynek megoldásához még nem jutottam közelebb. Egyértelmű, hogy ezzel még nem tudok számot vetni. 15 Az asszonyt Joyce-nak hívják, és ezt a történetet már régóta ismeri. 16 Nem lehet megjósolni, hogy kinél jelentkeznek a mellékhatások, és kinél nem. A mellékhatásoktól való félelem önmagában nem ok arra, hogy ki se próbáljuk a gyógyszereket, ha egyébként javallottak. Néhány óra alatt kiürülnek a szervezetből, és nem okoznak hosszú távú károsodást. Egészében véve a pszichostimulánsokat a legtöbb ember igen jól tolerálja. 17 Lásd az ötödik fejezetben szereplő analógiát a „szendergő rendőrről”. 18 Sajnos, Armstrong kiönti a babát a fürdővízzel, amikor tagadja a figyelemhiány zavar létezését. Ennek ellenére könyve igen hasznos olvasmány a figyelemhiány zavarral élő gyermekek szülei számára.