Frank Tibor
Donald John Trump Amerikája PUBLICISZTIKA - LXI. évfolyam, 3. szám, 2017. január 20. Hónapokkal az amerikai választások előtt az Élet és Irodalomban közzétett írásomban (Az ígéretek földje, 2016/32., aug. 12.) igyekeztem körbejárni azokat a gazdasági-társadalmi körülményeket, melyek ismeretében azt is feltételezni lehetett, hogy Donald Trump az Egyesült Államok elnökének székébe kerülhet. Én magam sokáig úgy gondoltam, hogy ennek ellenére demokrata versenytársa összehasonlíthatatlanul nagyobb politikai gyakorlattal, szakértelemmel, országvezetési képességekkel s ehhez elegendő támogatottsággal is rendelkezik. Ebben talán nem is tévedtem. Ugyanakkor különféle (közöttük az Egyesült Államokban is megjelent) írásaimban, egyetemi kurzusaimon, a hazai médiában jó ideje foglalkozom az amerikai társadalom átalakulásának sokféle tünetével, és ezen közben fokozatosan egyre világosabbá vált számomra, hogy az Egyesült Államok egy több mint hetven esztendeje megalapozott világrendben immár nem képes s most már nem is hajlandó betölteni azt a szerepét, amelyhez a II. világháborúban és a hidegháborúban aratott győzelmei, a világháború során és nyomán megszerzett katonai és gazdasági fölénye révén jutott. Ez a szerepkör részben a kezdetektől a manifest destiny néven ismert amerikai térnyerési, befolyásolási és világmegmegváltási filozófiának, részben az ország teljesítőképességével arányos vállalásnak volt logikus következménye és eredménye. Idővel természetszerűleg minden megváltozott, a világ helyzete és Amerika abban elfoglalt helye is. A világháború utáni békerend – mint előbb-utóbb minden békemű – felborult, újrarendeződik a világ, új szereplők, megváltozott tapasztalatú nemzedékek jelentek meg, és új kihívások, új veszélyek és új erőviszonyok. Az amerikai impérium kezdeti reális vállalásaiból mára túlvállalás, imperial overreach lett, azaz a gazdasági lehetőségeken túlterjeszkedő hatalmi jelenlét a világban. Az elmúlt években, de különösen a most zárult elnökválasztási kampány során az is egyre világosabbá vált, hogy egy új amerikai társadalom van alakulóban. Amerikát sokféle tényező formálta át: minden jel szerint véget ért a Henry Luce által 1941-ben megjövendölt „amerikai évszázad” sikertörténete. Új jelenség az új bevándorlási tendenciák szerkezete, a fehérek és színes bőrűek arányának folyamatos megváltozása, a gyártásból a szervizfunciókra váltó gazdaság új profilja és struktúrája, a 2001. évi terrortámadás nyomán kialakuló agresszív (és kudarcos) nemzetközi katonai irányváltás, az ismétlődő olajválság és az új energiaforrások keresésének kényszere, a klímaváltozás következményei – hogy csak tallózzunk a XXI. századdal együtt beköszöntő új világ kihívásai között. Mindez drasztikusan megosztotta Amerikát (és a világot is), hozzájárult a gazdagok és szegények, a tanultak és tanulatlanok, az egészségükért fizetni és fizetni nem képesek, az erősek és gyengék közötti egyre nagyobb különbségek kialakulásához s a társadalmi szolidaritás gyengüléséhez. Amint arról másutt már bővebben írtam, Amerika immár nemcsak a panaszok s az áldozatok kultúrája, de terjedőben van a kultúrában kódolt őszintétlenség, a hamis részvét, az álpátosz, a mellébeszélés, az eufémizmus, a jogi csűr-csavar, az álságos szenteskedés. A baloldalról jövő political correctness mesterkélt, felszíni, jobbára verbális megoldást erőltet a társadalmi megosztottság problémáinak tényleges orvoslása helyett, a posztmodern elméletnek nincs érdemi társadalmi cselekvési programja. A „családi értékek” konzervatív retorikája nem menti meg az amerikai családot sem a széteséstől. Ám az egykori puritán szemlélet is tovább él, és a „mi vagy ők” egy újabb megosztás fogságában tartja Amerikát. Az egykor munkaszerető, termelékeny, takarékos és lelki értékekre építő amerikai közösség mára jobbára a fogyasztás, az „elsajátítás”, a kényelem élvezetének, a test kultuszának társadalma lett. A szexuális szabadosság elérte az államélet legfelsőbb színtereit. A történetileg művelt kultúrkritikusok egyenesen
Róma végnapjait vizionálják. Kampánya során Trump mindvégig nagy tömegek életérzésére hangolódott rá, az amerikai társadalom jelentős hányadának gondolkodásmódját tükrözte, a „Tegyük újra naggyá Amerikát” jelszava nagy tömegekben rezonált. Egyszerű, populista szlogenjei, sokak számára attraktív és meggyőző médiajelenléte, rendkívül gyors kapcsolatkészsége, életpályájának irigylésre méltó sikerei sokak számára vonzóbbá tették őt nemcsak a maga pártján belüli komoly kihívóival szemben, hanem demokrata versenytársainál is. A Hillary Clinton győzelmét jósló csaknem minden amerikai és nemzetközi előrejelzést és várakozást azonban nem racionális tények és érvek hiúsították meg, hanem – a legnagyobb valószínűséggel – a titkosszolgálatok beavatkozása. Az alábbiakban azokkal az új tényezőkkel szeretnék foglalkozni, amelyek elárulnak valamit az új Amerika természetrajzáról, és amelyek végül is eldöntötték az elnökválasztási küzdelmet is.
Belbiztonság és titkosszolgálatok A New York-i ikertornyokat és a washingtoni Pentagont 2001-ben ért terrortámadás megrázta egész Amerikát. Az országban 1814 óta nem járt ellenség, s a Hawaii-szigeteken lévő Pearl Harbor elleni japán légitámadás (1941. december 7.) óta az országot nem érte külföldi háborítás. Az amerikaiak nemzedékek óta a vélt és valóságos biztonság, a szigetszerű elkülönülés ernyője alatt érezték és érezhették magukat. Sem a náci Németország, sem a Szovjetunió nem intézett közvetlen támadást az Egyesült Államok ellen, támadhatatlanságának illúziója véglegesnek tűnt. Ez az illúzió 2001. szeptember 11-én tévképzetnek bizonyult, s minden, ami azóta Amerikában történik, ettől a naptól veszi kezdetét, magyarázatát és legitimációját. Ez indította el – Szaddám Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereire való hamis hivatkozással – az ifjabb Bush elnök iraki háborúját 2003-ban. Innen datálhatunk minden rákövetkező amerikai lépést is a Közel- és Közép-Keleten. Innen indult az Arab Tavasz ígérete és csalódása, innen az Iszlám Állam terrorhadjárata és az Európába áramló tömeges migráció Szíriából, Afganisztánból, Irakból és Afrikából. Az Egyesült Államok kormánya a 2001-es terrortámadás után azonnal, szinte napokon belül, létrehozta a Belbiztonsági Minisztériumot (Department of Home Security), ez alá rendelve gyakorlatilag minden nemzetbiztonsági, rendvédelmi, hírszerzési, elhárítási szervezetet és intézményt, e minisztériumot téve meg az Egyesült Államok honvédelmi központjává. Az új minisztérium gyakorlatilag állam lett az államban, félelem hajtotta motorja az amerikai kül- és belbiztonsági politikának. Az idecsatolt titkosszolgálatok vezetői mind korlátozatlanabb befolyással rendelkeznek. Ezt tükrözte James Comey FBI-igazgató ismételt, lendületes és eredményes támadása Hillary Clinton ellen, majd csak pár napja az FBI és a CIA revelációt ígérő jelentése Donald Trump összes létező és elképzelhető hibájáról, tévedéséről és bűnéről, illetve Oroszországnak s az orosz titkosszolgálatoknak az amerikai elnökválasztás manipulálásában játszott szerepéről sugalmazott hírek vagy álhírek. Mindez még azt a hatalmi befolyást is meghaladja a bel- és külpolitikába, s különösen az elnökválasztás folyamatába, amit valaha J. Edgar Hoover, az FBI hírhedt első igazgatója megengedhetett és meg is engedett magának. A félelem Amerika tragikus lendítő erejévé vált, lehetővé teszi akár a II. alkotmánykiegészítés teljes félreértését is, és felhatalmazást vél adni mintegy 300 millió kézifegyver magánkézben tartására, lehetővé teszi elmebetegek támadássorozatát iskolásgyerekek és tanáraik ellen (legalább 150 ilyent tartanak nyilván csak 2010 óta), felbátorít fehér (és olykor fekete bőrű) rendőröket ártatlan (leggyakrabban fekete) életek kioltására, és aláássa az ország biztonságos élhetőségébe vetett hitet.
A közösségi média
Donald Trump megválasztása a közösségi média, kivált a Facebook és Twitter átütő sikere. Az Egyesült Államokban néhány esztendő alatt a kommunikációnak valóságos forradalma zajlott le. A közösségi oldalak nyilvánossága minden eddig elképzelhetőnél nagyobb: a 2004-ben elindított Facebookot már 2008-ban 100 millióan használták, 2012-ben egymilliárdan, számuk mára eléri az 1,6 milliárdot, s így nemcsak a világ leggyakrabban használt szociális hálózatává, de egyben legnagyobb közösségévé is lett. Egymilliárd fölött van azoknak a száma is, akik mobiltelefonjukról Facebookoznak. Számítások szerint 500 millió felhasználó naponta 100 millió órányi videót néz meg. A Facebook mára legsikeresebb vetélytársa a YouTube, a Wikipedia és a MySpace mellett a Twitter. 2016 márciusában havi 310 millió aktív használója volt, az amerikai elnökválasztás napján pedig példátlan rekordot ért el: aznap a keleti parti esti 10 óráig 40 millióan küldtek rajta keresztül üzenetet, azaz 140 leütésnél nem hosszabb tweetet. Ezzel a Twitter az elnökválasztás legfőbb hírcsatornájává vált. Ennek előnyeit Trump elnökjelölt is felfedezte a maga hasznára, és a leggyakoribb tweet-küldők egyike lett, azaz közvetlen kapcsolatba lépett a választói közösség egészével vagy annak tagjaival. E ténynek olyan jelentősége van, hogy a Twittert az internet SMS-ének kezdték nevezni, s a hírközlésben olyan forradalmat idézett elő, amely akár a nyomtatás vagy a televízió vagy a telefon feltalálásához hasonlítható, de mindezeknél nagyobb hatósugárral és személyességgel egybekötött közösségformáló erővel. A Twitter (és általában a közösségi média) máris meghaladhatóvá tette a reprezentatív demokrácia intézményrendszerét, és beléptette az Egyesült Államokat a közvetlen, bárki személyes részvételére épülő, „participációs politizálás” korába. Ez máris megkérdőjelezhetővé és meghaladhatóvá változtatja az amerikai alkotmányra épülő választási rendszert, a delegátusi és az elektori szisztémát, a nagy pártkonvenciók szükségességét – mindazt, amire a képviseleti demokrácia a maga idején, a XVIII. század végén a kommunikáció, az utazás, a távközlés, a hírszolgáltatás akkori színvonala alapján képes lehetett, és amire az egész politikai rendszer akkor felépült. A technikailag kiváló kommunikációs kultúra roppant veszélyeket is hordoz. A WikiLeaks csupán egyike azoknak a csatornáknak, amelyeken – erkölcsi vagy anyagi megfontolásból, különféle politikai érdekektől hajtva – olyanok szivárogtattak ki vagy adtak át külföldi hatalmaknak jól megfontolt célokkal államtitkokat, mint az egykori hírszerző Edward Snowden vagy az újságíró és WikiLeaks-alapító Julian Assange, akik azóta is viszonylagos biztonságban élik életüket, és gyaníthatóan közreműködtek az amerikai elnökválasztás befolyásolásában. A technikai tökély és az amoralitás házasságából olyan torzszülött látta meg a napvilágot, mint a máig bizonyítatlan hacker támadások, akár Hillary Clinton rosszul kommunikált emailjeinek, akár Donald Trump állítólagos moszkvai tivornyáinak leleplezésére és szétkürtölésére használták is fel őket. A WikiLeaksszel és társaival megszületett a tisztességtelenség ethosza.
Látványpékség Ma már nyilvánvaló, hogy a társadalmak és kultúrák mozgása nem kizárólag a globalizáció irányába tart, s hogy nem járt még le a nemzeti kultúrák ideje. Ráadásul az Amerikából szétáradó globalizációnak lehetnének az eddigieknél áldásosabb hozadékai is, mint például a hagyományos, puritán gyökerű amerikai értékek: a jó munkaerkölcs, az állampolgári lojalitás, a közszolgálat, az önsegélyezés, a türelem és a mindinkább közkinccsé váló, korszerű pszichológiai kultúra, melyeknek elterjedése rendkívül fontos lenne az egész világ számára. Sehol sem lenne megengedhető a tudás hitelvesztése, leértékelődése. A I. világháború óta, de különösen a II. világháborúval kezdődően új jelenségek figyelhetőek meg a brit és az amerikai angol nyelvben is. Az amerikai angol egyre inkább különbözik a brit angoltól: óriási azoknak a szavaknak, kifejezéseknek a száma, melyek a két országban élő anyanyelvi beszélők számára kölcsönösen magyarázatra szorulnak. Azonos szó is hordozhat eltérő jelentést, emellett a szavak helyesírása és természetesen a kiejtése is sokszor eltér (és mindig az amerikai helyesírás az egyszerűbb változat). Az amerikai angol nyelvben és rajta keresztül a világangolban megindult az egyszerűsítés és egyszersmind
az inflálódás folyamata is. A mai Amerikára oly jellemző nyelvi infláció a nagyzás, a túlzás, a végletes gondolkodás jeleit mutatja. Sok lett a szuperlatívusz, mely nemcsak hétköznapi kapcsolataikban hallható úton-útfélen, hanem nemzeti kommunikációjukban is. Amikor például az Egyesült Államokat az egész világgal azonosítják („The biggest... greatest... [etc] of the World” – ami többnyire pusztán Amerikát jelenti), ez már-már nem csak nyelvi pöffeszkedésként hat. Úgy tűnik, hogy ez a jelenség kapcsolatba hozható Amerika globális szerepvállalásával, az amerikai gondolkodás provincializmusát helyre billenteni igyekvő gondolkodási globalizálódással. Egyre inkább az a tapasztalatunk, hogy az angol – különösen a kereskedelemmel, a PR-tevékenységgel, a reklámmal összefüggő területeken – az elkoptatott kifejezési formák, a megmerevedett nyelvi klisék, a felsőfok, a túlzások, a tartalmatlan semmitmondások irányába fejlődik, vagyis a közlések tartalma egyre inkább kiürül. Ez nem vonatkozik természetesen az irodalmi nyelvre, de annál inkább a nemzetközileg leginkább terjedő köznyelvre. Amit a brit angolban hagyományosan, egészen a XX. század közepéig, még understatementekkel, tehát alulértékelő, lefokozó közlésekkel fejeztek ki, abból mára az amerikai túlzások világába léptünk. Ami valaha egyszerűen not bad volt („Nem is rossz”), az mára world class, best of all time, biggest of the world és bestest lett. A folyamat nyilvánvalóan összefügg a piac, a verseny követelményeivel, ez azonban már olyan zónákba is behatol, ahol értékválságot és értékelési zavarokat hoz létre. Mára ez már a magánbeszélgetéseket is áthatja, sőt, megtámadta a magyar nyelvet is, ahol egy tőzsdei papír napi állásáról ugyanúgy „történelmi mélypontként” és „lélektani határként” beszélünk, ahogyan ezt Amerikában is teszik. Amint arra már korábbi írásaimban is felhívtam a figyelmet, nincs értéke, piaci becse Amerikában annak a tudósnak vagy egyetemi oktatónak, aki nem star quality, nem hívják vissza azt az operaénekest, akinek hangja nem intoxicating, mesmerizing, aki nem egy hyper, akinek teljesítménye nem emblematic, highpowered, dazzling. A hokijátékosokat csillagászati összegekért vásárolják egymástól a klubok, de csak ha azok legendary, virtuoso, highpowered, iconic, dynamo kvalitásairól meggyőződtek. A vezető vagy egy terület vezetője ma king, emperor, pope vagy god, de mindenképpen super vagy hyper kell hogy legyen. Vagy towering innovator. És minden esetben star, lehetőleg super-, mega- vagy gigastar. Még egyszerűbben: simply the best. A nagy ember mindig charismatic vagy emblematic, vagy éppen egy magician, és persze mindig ő a winner. A piac kívánalmai szerint a szereplők mindig túltesznek egymáson: outdo, outwit, outweigh, outmanoeuvre. A reklám nyelve mind feljebb és feljebb srófolja a teljesítmény értékét is, amely irresistible, luminous vagy egyszerűen timeless minősítést kap, sokszor érdemtelenül. A New York-i Metropolitan Opera világában minden egyre inkább felfokozódik: rendkívüli, varázslatos, időtlen lesz. Produkciói csak kivételesek lehetnek: egyedül az opulent, ultrasensual jelzőt kaphatják, egy-egy énekes, illetve a hangja kizárólag extraordinary, stylish, fearless, clarion, golden-toned, crystalline, fiery, riveting, towering, formidable, mesmerizing, powerhouse, daunting lehet, hatásuk timeless, ők maguk egyegy stage legend. Különösen érdekes a klisészerűvé redukált közlések, az arc- és kézjáték, a hanghordozás, a hanglejtés, a mimika, a gesztusok, a magatartási formulák terjedő amerikai szokásvilága, a beszélt nyelvet kiegészítő vagy éppen azt helyettesítő közlési rendszer. A köszönetnek és a köszönésnek, az igennek és a nemnek, a hálának és az elutasításnak, az örömnek és a bánatnak egyre inkább nyelvi eszközök nélkül, sokszor vizuálisan, hangulatjelekkel, „emotikonokkal” történő kifejezése az amerikai interperszonális kapcsolatok egyik erősödő, nyelvi eredetiség helyett mind több játékos klisét forgalomba hozó jellegzetessége. A legtöbb amerikai hírtelevízió, így például a CNN bemondói és riporterei félreismerhetetlenül egyforma kiejtéssel intonálják mondataikat. Mindez igaz a politikai küzdelemben részt vevő elnökjelöltekre is. Ezek a túlzások már az 1980-as években elérték a politikát is: Ronald Reagan elnökként (1980–1988) a tények nagyvonalú kezelését vezette be a politikai diskurzusba, ahol egyfajta nyelvi infláció következett be. Hollywood belépett a Fehér Házba: a valóságnál többet ért az imázs, a kulissza, a látvány, az illúzió, a PR.
Trump PC-ellenessége sokaknak tetszik, mert félő, hogy egy olyan társadalom, amely túlzásba viszi az egyenlőséget, és a gyengét minden áron megsegíti, nem lesz versenyképes. Márpedig az Egyesült Államokat nem utolsósorban társadalmi berendezkedésének kompetitív természete tette fénykorában annyira sikeressé. A túlzásba vitt politikai korrektséget a középosztálybeliek közül sem mindenki szereti. A közeli jövő kérdése, hogy Trump elnöksége idején hogyan reagál majd az Egyesült Államok a PC-vel kapcsolatos fenntartásokra, mennyire befolyásolhatja a későbbiekben az új elnök politikája az amerikai angol nyelv és kommunikáció fejlődését.
Egy elnökjelölt ígéretei Elnökként Donald Trump egy sor területen – választóinak leginkább tetsző ígéretei szerint – döntő változást hozhat az amerikai világban és a nagyvilágban is. Ez még akkor is várható, ha megválasztása után több tekintetben szinte azonnal és határozottan visszalépett kampányának leginkább agresszív javaslataitól. Így vagy úgy, intézkedései a II. világháború utáni amerikai szerepvállalás lezárását jelenthetik világszerte, és egy defenzív, autochton, protekcionista, izolálódó Egyesült Államokat vetítenek előre. Nem feltétlenül üres ígéret persze, hogy kisebb arányú bevándorlás mellett nagyobb belbiztonság jöhet létre, s a külföldi (túl)vállalások csökkentésével talán több hazai állás születhet. Az új elnök egyik legszívesebben hallgatott kampányígérete az illegális bevándorlás megakadályozása volt, ennek megfelelően minden valószínűség szerint ténylegesen meg fogja építeni a mexikói határra tervezett Nagy Falat. Ehhez máris kérte a Kongresszus majdani támogatását, azaz a terv már nem a mexikói finanszírozás álmára alapul. Megvalósulása Trump nemzetvédelmi és nemzetépítési intézkedéseinek akár szimbolikus kezdete is lehet. Az országban lévő illegális migránsokat nagy valószínűség szerint milliószámra fogják kitelepíteni, és az újabb bevándorlási hullámokat sokféle technikai és adminisztratív eszközzel igyekeznek majd szabályozni. (Ez nem példa nélküli az amerikai történelemben, hiszen már 1882-ben született egy törvény, amely az akkor nagy számban bevándorló kínaiakat utasította el.) Ígérete szerint Donald Trump visszavonja az Obamacare-t, a most leköszönő elnök megfizethető egészségügyi rendszerről szóló törvényének legfőbb passzusait, jelentősen csökkentve ezzel a biztosítással rendelkezők számát és növelve költségeiket. Ez hátrányosan érinti az egészségügyi szolgáltatókat és dolgozóikat is – nem szólva a biztosítás nélkül maradó több 10 milliós tömegről. Nem tervezik viszont a gyógyszerárak emelését. A NATO fenntartásának jelenleg mintegy 70 százalékos amerikai költségvállalását Trump mint elnök a katonai szervezet tagországainak arányosabb pénzügyi terhelésével csökkentené, s várható az USA más nemzetközi kötelezettségeinek leépítése is (ez a Fulbright ösztöndíjak területén már évekkel ezelőtt megkezdődött, a USIA nemzetközi információs hálózatát pedig még Bill Clinton elnöksége idején, 1994-ben felszámolták). Nem lehet csodálkozni azon, hogy az amerikai választók visszafognák a külföldre menő támogatásokat, és azok leállítását vagy csökkentését igénylik, figyelemmel a gigantikus, dollártrilliókra rúgó amerikai államadósságra is. Jelentős lépések történtek máris Donald Trump protekcionista gazdaságpolitikájának érvényesítése felé. Az új elnök az amerikai érdekekre hivatkozva szigorúbb kereskedelmi szabályozást tervez. Trump megkezdte a nagy amerikai autógyárak (Ford, General Motors) meggyőzését a külföldi beruházások és az Amerikán kívüli álláshelyteremtés leállításáról. A nemzetközi kereskedelmi és fuvarozási vállalatokat negatívan érintheti ez a protekcionista gazdaságpolitika. Trump az amerikai érdekekre hivatkozva több szabadkereskedelmi, illetve nemzetközi megállapodás eltörlését ígérte, valamint nagyszámú otthoni állás teremtését. Az elnökjelölt Trump ígéretei szerint leszállítanák a vállalati és személyi jövedelemadókat, amivel egyaránt kedveznének a nagyvállalatoknak és a fogyasztóknak. 39 százalékról 10 százalékra csökkentenék a
nemzetközi technológiai mamutvállalatok – mint az Apple vagy a Microsoft – adóját, ha külföldön szerzett bevételüket dollárra váltanák. Újra fellendítenék a szénbányászatot, valamint az acélipart. Az infrastrukturális fejlesztési tervek is részben a bányászati vállalatok újraéledését szolgálnák. 500 milliárd dollárt költenének a közlekedés, a csatorna- és vízhálózat, valamint az áramszolgáltatás javítására, ami elsősorban a nagyobb építőipari vállalatoknak (például a Caterpillarnek) kedvezne. Az új államfő nem hisz a klímaváltozásban, ezért a környezetvédelemben sem. A megújuló energiaforrásokkal foglalkozó vállalatok kormányzati támogatás nélkül magukra maradnának a piacon. Vesztesei lehetnek Trump elnökségének mindazok a vállalatok, amelyek üzemeiket vagy azok egy részét az olcsóbb munkaerő miatt Mexikóba, Délkelet-Ázsiába vagy Kínába telepítették. A tervezett intézkedések megnövelhetnék az átlagamerikai vásárlóerejét, fellendíthetnék a szolgáltatószektor, többek között a kiskereskedők és az éttermek forgalmát. Elnökválasztási kampánya során Trump legnépszerűbb ígéretei közé tartozott az állásteremtés. Noha az Obama-korszak végére Amerika a legutóbbi évtizedben a legalacsonyabb munkanélküli rátát (4,9 százalék) érte el, ami a 2008. évi nagy gazdasági válság után igen jelentős eredmény, Obama kritikusai (s a CNN egy évvel ezelőtti adatai) szerint ez a siker látszólagos: a felnőtt lakosságnak csupán 62,7 százaléka áll munkában, jelentős a tartósan munkanélküliek száma (jelenleg 2,1 millió), végül a jövedelmek nagysága (az inflációval is számolva) a legnagyobb tömegek tekintetében nemigen változott az elmúlt két évtizedben: a jövedelemnövekedés évenként mintegy 2,5 százalékra tehető. Sajátságos hatalommegosztásra, a politikai befolyásolás különféle övezeteinek meglétére enged következtetni az a tény, hogy Trump elnök terveinek kritikusai között ott vannak saját új miniszterjelöltjei is. Miközben ezeket a USA Today kommentátora, Goldman Sachs bankárok, tábornokok és olajmilliárdosok gyülekezetének tartja, a már ismertté vált személyiségek lényeges pontokon ellent is mondanak Trumpnak, aki – szavai szerint legalábbis – önálló politizálást vár el vezető embereitől.
Határmezsgyén Az Egyesült Államok – és számos területén az egész világ is – új korszakba lépett. Trump megszemélyesítője, kifejezője, szimbóluma ennek az új amerikai világnak – nem ő teremtette. Érdemes viszont elgondolkodni rajta, hogy egy milliomos gyermeke, aki maga is ezermilliókat volt képes összegyűjteni és befektetni, hogyan válhatott hősévé a szegényebb és tanulatlanabb amerikai tömegeknek: miért érzik a magukénak, miért látják benne képviselőjüket, megváltójukat. 118 szobás floridai kastélyában, a Palm Beachen fekvő mesés Mar-a-Lagóban személyzete mint „a király”-t emlegeti. Világ életében uralkodni tanult és szokott. Milyen lesz egy „király” egy nagy hagyományú demokrácia és a „szabad világ” vezetőjeként?
