DIÓSI ÁGNES. Hetedíziglen

DIÓSI ÁGNES Hetedíziglen KOZMOSZ KÖNYVEK ··· A fedelet Árva Ilona készítette Az utószót Lóránd Ferenc írta © Diósi Ágnes, 1984

bőntett nélküli bőn kóborkutya-elrugdosó pillantások kiközösítı tekintet sohase lehet már semmilyen balzsammal ha egyszer rádsütötték eszméleted rabszolgabır nem felejti a bélyegzıt torzulása szégyenletesebb mementó mint a meggyalázott bırszöveté bármit teszel ez is veled nı fatörzzsel a forradás bármi leszel téged az ért meg aki ezt is megérti Rákos Sándor: Az emlék jelene

A tököli börtön sárgára van festve Körbenézek a tököli HÉV-állomáson, vajon mikor indul busz. Látom, mások is toporognak tétován. Középkorú cigány házaspárhoz lépek oda, öltözetük olyan, mintha vasárnapi misére mennének, mindkettıjük kezében csomag. Az asszonynál kosár formájú szatyor, patyolatfehér asztalkendıvel letakarva. Úristen, rémülök el magamban, úgy látszik, nem kellett volna komolyan venni, ami a papíron áll, én csak annyit hoztam, amennyit két óra alatt meg lehet enni. Persze, a táborba igyekeznek ık is, Nyíregyházáról indultak el még tegnap. Tíz hónapra ítélték a gyereket, a fele még visszavan. Egyetlen fiuk, ık azóta se elevenek, se holtak, nem is értik, hogyan keveredett ilyesmibe, azelıtt nem volt vele semmi baj. Szokott jönni a busz, nem érdemes gyalog elindulni, nagyon messze van. Hát az én hozzátartozóm? Az két évet kapott, rablás volt, sajnos. Fiam? Olyasmi. Növendékem volt. Furcsán néznek rám, hiszik is, nem is. Amikor a Róbertbe kerültem és megkaptam csoportom névsorát, Laci neve mellett a „Bö” jelzés szerepelt. Ez volt a „börtönben” egyezményes jele, mert a „B” beteget jelentett, az „SZ”, hogy szökésben van – a tizenöt fıs csoportból tán csak hat név mellett nem volt semmiféle jel. A következı év novemberében szabadult Laci, addigra sok minden lejátszódott az intézetben, amirıl ı szállongó hírek formájában értesült. Elsı találkozásunkkor kezet csókolt. A gesztus eléggé szokatlan volt a Róbertben, de ı nagy eleganciával fejtette ki a nık iránti mély hódolatát. Példaképérıl, Che Guevaráról beszélgettünk néhányszor, aztán mind a ketten elkerültünk az intézetbıl: én szabadúszó lettem, ıt ismét letartóztatták. A Che Guevara-értelmezés nem sikerült. Laci pályafutását nagy valószínőséggel az anyai szeretet hiánya határozta meg. Elızı börtönbüntetése után nem kellett volna visszajönnie az intézetbe, ha anyja elvállalja, de nem vállalta. A BM mosodájában dolgozik, neki ilyen fia nem lehet. İ csak a jóra intette, ha ez nem fogott rajta, nagyon sajnálja. Számomra az ilyen anya akkora rejtély, aminek a kibogozására pillanatnyilag nem vállalkozom. Továbbá annak boncolgatására sem, hogy hasonló elızmények mellett mitıl lesz az egyik gyerek bőnelkövetı, a másik meg nem. Családi traumák csak abban az esetben érdekelnek, ha nagy társadalmi földmozgások velejárói. Nem foglalkoztatnak most az anyagi javakkal elhalmozott, egyébiránt elhanyagolt csemeték félresiklásai – sem a felsıkáder–, sem az értelmiségi, sem a munkásváltozatok a témára. Azok szerencsétlensége érdekel, akikkel szemben eleve bizalmatlan a társadalom, amúgy is nehéz sorsukat elıítéletek súlyosbítják, ennek folytán a törvény sokkal inkább sújtja, mint védi ıket. De hát most Lacihoz megyek; anyja helyett engem hívott a beszélıre. Bent a váróteremben ıszes, hosszú hajú, szép termető, szép arcú cigányember és felesége szintén a buszt tudakolják. Erzsébetrıl jöttek, ık is felpakolva. „Decemberben történt, havas idı volt. Két férfi nekiment, ı adott az idısebbiknek egy pofont. Darabos téglák voltak ottan, jeges volt, elcsúszott, úgy tört el neki a vállcsontja. Ezért kapta az én fiam az egy évet. Pedig mondhatom, hogy a család ötven százaléka bent a fıvárosba muzsikál, nem egy le-maradi cigánycsalád. A feleségemnek tizennyolc éves munkaköre van. Nekem két vállalatnál van tizenkilenc évem. A gyerekek elmentek dolgozni, mindenki szépen letette a fizetését, ami kell, megvesszük, normálisan. Az a baj, hogy olyan lemaradi negyed az az erzsébeti negyed, ott van a legösszekevertebb emberiség. Hiába akarna rendes viselkedést egy gyerek felvenni, nem létezik, hogy meg bírja tartani. Olyan van, hogy bemegy akármelyik mulatóba, belekötnek. Nem vitás. Belekötnek. Nem számít, hogy fiatal vagy idıs, legyen az nı, legyen az férfi, odamennek és csibészkednek. Vannak azok a harmincévesek, azok gorombák. És nagyon csúnyán néznek a cigánygyerekekre, ha szépen fel vannak öltözve. Látják, hogy százasból fizetnek, akkor odamennek, szemtelenkednek, és ebbıl megvannak a diferenciák. Ez az igaz. Persze hogy nem hagyja egy se magát.”

Magas, szikár cigányasszony, a férje magyar volt, rég elváltak, két fiát egyedül nevelte. Siklósról jön, minden hónapban három napjába kerül, hogy láthassa a fiát. A hétvégéhez még egy nap szabadságot is ki kell vennie, így megy el az éves szabadsága. Elıtte egy napig sütfız, otthon is maradjon ennivaló a kisebbiknek, fel tudjon pakolni a nagyobbiknak is. Állatgondozó a téeszben, rengeteget dolgozik, de jól is keres, megbecsülik a munkahelyén. Kínos neki, hogy épp ott történt, ami miatt bekerült a gyerek. Többen voltak, valami nyolcszáz forintot vittek el a téeszirodáról, megitták a pálinkát, amit a szekrényben találtak. A többinek nem lett semmi baja, a szülık elsimították a dolgot, csak az ı fia került Aszódra, de onnan megszökött, azért van most itt. A szomszédok, munkatársak most olyan megjegyzéseket tesznek, hogy a helyében elsüllyednének a szégyentıl. – És a magáé? – Annak, sajnos, súlyosabb ügye van. Két év. – Az sok. Fia? – Növendékem volt a Róbertben. A magas asszony szemében rosszallás: mit beszélek itt összevissza, miért tagadom meg a fiamat, az anyának az a dolga, hogy vállalja a gyerekét, akármit követett is el. A mellette álló alacsony, testes asszony fölkapja a fejét. – Az én fiam is volt a Róbertben. – Hogy hívják a fiát? Megmondja. – Maga a Józsi anyja? – Az vagyok. Ismeri Józsit? – Hogyne ismerném. Kerestem ezt az asszonyt, amikor Józsi ügyében kutakodtam, de nem sikerült találkoznom vele Akkoriban költöztek el az óbudai cigányteleprıl a kilencedik kerületbe. Borsodba valók, 70-ben jöttek fel az óbudai téglagyárba. Józsi rendırverés miatt került a Róbertbe. Nem sokáig volt ott, mert egy alkalommal véresre verték, és az egyik tisztességes nevelı beavatkozása folytán az esetrıl jegyzıkönyv készült. Józsitól ajánlatos volt mihamarabb megszabadulni; okot találni nem nehéz, amivel egy gyereket a Róbertbıl Aszódra lehet küldeni. – Maga az, akihez följárt? – Én hát. Magával is akartam beszélni arról, ami Józsival történt. – Búcsú volt otthon, és ı elment oda, hazament. Egyszer jött egy papír, küldtek táviratot, hogy menjek haza, mert le van Józsi tartóztatva. Küldtem neki tisztát, ennivalót – nem is tudom, meddig volt ott, tán egy hónapig. A presszóban egy rendır civilben nekik ment. İk meg megverték a rendırt. Együtt voltak többen, a többi mind idısebb volt, de ı meg olyan nagy erıs volt. Amazok kaptak mind börtönt, ıt felfüggesztették. – Így került a Róbertbe. – Igen. Onnan elvitték Aszódra, egy évet kapott, nem volt Aszódon három hónapig se, mindég otthon volt, mindég keresték a rendırök. Utoljára ászt Tökölre jutott. – Verekedésért? – Lopásért. – Mit lopott? – Egy rossz magnót. Rossz órákat. A testvéremtıl hozta el, az meg följelentést tett ismeretlen tettes ellen. Mikor megtudta, hogy Józsi volt, sírt. A tárgyalásra el se jött, azt mondta, ı ezt nem bírja ki. Tíz hónapot kapott Józsi, négy hónapot még hozzávágtak Aszódról, így lett egy év, két hónap, az annyi, ugye? Nézze, ez itt a másik fiam, hasonlít Józsira? – Hasonlít. Hát ez a kis prüntyi? – Ez a lányomé, a Marika, négyéves. Józsi nagyon szereti, kért, hogy hozzam magammal, ráírta a nevét a beszélıre. Ez a sorsunk, mit csináljunk. Ez az ember meg az uram, nem apja

Józsinak, de eljött velünk, nem tudom, majd beengedik-e, nincs a neve a papíron. Kezet fogunk, most már egy családhoz tartozunk. Józsi családja is hatalmas pakkal jött, tudakolom, mi is a helyzet a szabállyal, mégis vihetnek be kaját a gyerekek? – Á, nem vihetnek be semmit, de hát nekünk is csak enni kell. Palacsintát sütöttem, meg madártejet kért a Józsi, hoztam levest, húst, tésztát, hadd egyen, ami jólesik neki. Ennek a fiamnak – mutat a jelenlévıre, és közel hajol a fülemhez – még pálinkát is vittem be, cseresznyét, megitta vizespohárból. De Józsinak nem merek vinni, gyenge az idege, megbolondulna tıle. – Én narancsot is hoztam – mondja a siklósi asszony –, szétszedem gerezdekre, beteszem mőanyag dobozba, egyenként adom a szájába. Még azt a kis vitamint is sajnálják tılük. Mindnyájan bemegyünk a boltba friss kenyérért, legalább ezzel én is tegyem jóvá a két órára szóló kaját, noha nyilvánvaló, le fogok vele égni. Közben a busz is beáll. – Nem megy ám odáig, de majd szólunk a sofırnek. Fölszállunk. Józsi bátyja tíz forintokat szed össze, szól a sofırnek. Az megígéri, hogy negyed tizenkettıre vissza is jön értünk. A kapunál, a terelırács mellett már hosszú sor kígyózik. Az úton néhány kocsi is vesztegel. „Fiatalkorúak börtöne és fogháza” – hirdeti a nagybetős felirat. Az utóbbi években az összes bőnelkövetık 8,5%-a volt fiatalkorú, vagyis 14-18 éves. A 10 ezer lakosra jutó fiatalkorú bőnelkövetık száma 1967-ben 107,7, 1977-ben pedig 123,8 volt. Mintegy 600 fiatal él itt a magas kıfalak és szögesdrótok, az önmőködıen nyíló-csukódó hatalmas, fekete vaskapu mögött, ıket vigyázza a toronyban a géppisztolyos ır. Széplelkek, ne hüledezzetek, az állam, még a szocialista állam is, tanultuk: erıszakszervezet, csak itt egy kicsit jobban meglátszik. Itt a hatalom farkaskutyaszínő egyenruhát hord, de gondoljátok meg, hogy olykor a szenvtelen fehér köpeny se vigasztalóbb. Nézzétek inkább a bebocsátásra várókat: eljöttek a hőséges szülık, fiatal feleségek felpakolva, itt vannak a· csinos menyasszonyok magas sarkú cipıben, rendezett frizurával, gondosan kikészítve, akárha kórházban, laktanyában vagy más közintézményben látogatnák szeretteiket. Kisebb-nagyobb gyerekeket, karonülı csecsemıket is látni, ha egyszer itt van apuci vagy a nagytestvér, hát itt kell meglátogatni. Sokgyerekes cigányasszonyok bólogatnak egymásnak, hogy ha-jaj, alighogy az egyik kiszabadul, már kezdhetnek beszélıre járni a másikhoz, még jó, ha nem többfelé kell járni egyszerre, mert az is elıfordul. Némely cigánycsalád taxit fogadott (ezen bérelt magán-személygépkocsi értendı), hogy az ország távoli részébıl hamarabb ideérjen. Autós cigányemberek számára megbízható jövedelemkiegészítés a börtönfuvar. Saját kocsin, motoron is jöttek néhányan. Vannak itt nagyon konszolidált külsejő házaspárok, akik bizonyára mindent megadtak a gyereküknek. Szó sincs róla, hogy itt csak a mezítlábas nyomor látható – persze, jelen van az is. A bejáratnál leadjuk a papírt, megmutatjuk a személyi igazolványt, ellenırzik, hogy azok jöttek-e el, akiknek az engedély szól. Józsi nevelıapja nem jöhet be, nem baj, mondja, addig kicsit elmegy a csajokhoz. Az udvaron újra sorba állunk a fekete kapu elıtt, amíg a láthatatlan kéz el nem tolja elıttünk, és beléphetünk. Még néhány lépés a teremig, ahol majd beszélhetünk a gyerekekkel. A végében pódium van, elıterében hirdetıtáblán a fiatalkorú elítéltek kulturális programjai. Bent a teremben végig, még a pódiumon is, hosszú asztalok, két oldalon székekkel. Sorban elfoglaljuk a helyeket az asztalok egyik oldalán, és mindenki megterít. Mint egy ünnepi családi szertartáshoz, az asszonyok asztalkendıvel letakarják az asztalt, halomba rakják a rántott csirkét vagy sült húst, kolbászt, szalámit, szépen elrendezik körülötte a kenyeret, uborkát, paprikát, süteményt, termoszt, befıttesüveget. A várakozás csendjében elılép egy nevelıtiszt. Harmincas, sápadt, vékony arcú férfi, vékony keretes szemüvegben. Mint valami szülıi értekezleten, üdvözli a megjelent látogatókat, és rövid tájékoztatást ad a szabályokról azok kedvéért, akik még nem voltak Tökölön. A termoszokkal, mondja, semmi baj, ha leves van benne, de ha feketekávé, akkor máris el lehet tenni. Üdítı

italt, déligyümölcsöt sem fogyaszthatnak az elítéltek. Nyomatékosan figyelmeztet, nehogy bárki pénzt adjon az elítélteknek, ez a legszigorúbban tilos, fenyítés jár érte, senki ne tegye, aki nem akarja, hogy hozzátartozója fogdára kerüljön. Közben negyedóra eltelt a látogatási idıbıl. – Hozzák már a csávókat – sírja el magát egy cigányasszony –, mindig sírnom kell, amikor meglátom ıket, nem akarok pedig sírni. Ablakon át látjuk a közeledı sort. Sötétkék posztóöltönyben jönnek a gyerekek. Az ajtóban mindegyik körülnéz, keresi a rá váró tekintetet. Asztal fölött öleljük magunkhoz ıket, a cigányszülık szájon csókolják fiaikat. Józsi anyja az asztal fölött Józsi karjára teszi a négyéves kislányt. – No, Marika, mit kell mondani? Mondjad: szervusz, Józsi bátyja, hogy vagy? Kínálgatjuk ıket, mindegyik eszik a másikéból is. A tiltott falatokat, kortyokat óvatlan pillanatokban adjuk nekik, mert az egyenruhások szünet nélkül cirkálnak az asztalok között. Józsi nyakát megveregeti az egyik, ahogy a lovakét szokás. – Ez az én fiam – tekint az anyjára. – Sajnos, volt vele egy kis probléma. – Pedig ez olyan jó gyerek, tessék elhinni, hát tudom, nem a jóságáért van itt, de ezt mindig beleviszik a hülyeségbe. Kiderül, hogy Józsi az egyik ırt elküldte a kurva anyjába, az megpofozta, mire ı vissza akart ütni, ezért fogdába került. A nyakát szelíden veregetı kéz alatt jámboran lesunyja a fejét. Laci elmondja, hogy nyomdában dolgozik, a szakmája is meglesz, mire kiszabadul – mellesleg hol fogjuk megünnepelni, a Moulin Rouge-ban? Mondom, hogy én jobban érezném magam otthon, szívesen fızök, mit fızzek? Amit gondolok, neki nagyon jó lesz. Szeretne majd egy ütıképes rockbandát is összehozni, orgona, basszusgitár és dob lesz benne, ı lesz a szólógitáros és az énekes, kellene valaki, aki Deep Purple-stílusú zenét szerezne a szövegeire. Ja, és legyek szíves, szerezzem meg a Nagy Hüllıkatalógust. Estin le akarja tenni a gimnáziumot, utána egyetemre megy, végcélja, hogy zoológus lehessen, képzeletben már sokszor bejárta a brazíliai ısvadont, oda szeretne eljutni, tíz kemény év kell hozzá, de megéri. Nem tudja, mit szólnék hozzá, ha úgy foglalkozna velem, mint anyjával, ıt az anyja feldobta, otthonról vitték el bilincsben, ezt nem tudja megbocsátani. Mit hozzak legközelebb? Meggybefıttet. De a levét öntsem le, és konyakot töltsek be helyette. Kínálgatjuk még a gyerekeket, de már nem bírnak enni. Összecsomagoljuk lassan, ami megmaradt, aztán felszólítanak bennünket, hogy fejezzük be a látogatást, és fáradjunk ki. Elbúcsúzunk, kérjük ıket, vigyázzanak magukra, legyenek okosak, majd csak eltelik az a kis idı. Az ajtóból még visszafordulunk, biztatóan intünk feléjük, csak utána vesszük elı a zsebkendıt. Újra megnézik a személyi igazolványunkat, már elmúlt negyed tizenkettı, mire kívül kerülünk a kapun, a busz sehol. Józsi nevelıapja legyint: nem jön az, induljunk el gyalog. Józsi anyja döcögve vonszolja a fájós lábát, a siklósi asszony még mindig sír. Múlt hónapban öngyilkosságot kísérelt meg a fia, ablaküveggel vágta el az erét, azóta kiderült, hogy ideget is megsértett, nem tudja rendesen mozgatni a kezét, festı a szakmája, mi lesz vele béna kézzel, meg kell ebbe bolondulni. Szolnok megyei oláhcigány házaspár csatlakozik hozzánk, gyilkosságért kapott tizennégy évet a gyerekük. Nem elıször járnak erre, tudják már, melyik házba kell betérni. Magányos öregasszony lakik az elhanyagolt portán, számított a vendégekre, hozza is már a csorba bögréket. Ujjával beletöröl, úgy tölti tele valami rémes savanyú borral, hét forint egy bögre. Az oláhcigány asszony a tornác lépcsıjére ül le, ı nem iszik. A siklósi asszony az oszlopnak támaszkodik, neki se kell. Józsi anyja leül a hokedlira, koccintunk a bögrével. – Szia, édesanyám. – Szervusz, kedvesem. Jó szíved van, roma is lehetnél.

Az oláhcigánynak hamar a fejébe száll, amúgy se kell neki sok az énekléshez, tánchoz. A többiek kacagják, biztatják: hopp, hopp. Marikának egy darab süteményt nyom a kezébe a nagyanyja, amíg majszolja, mozgatja ö is a kis fenekét. Az öregasszony rászól a vendégre: – Hallja-e, nem kocsma ez, itt nem lehet énekelni. Az kéne még nekem, hogy bejöjjenek a rendırök. Józsi anyja csitítja az öregasszonyt: – Hagyja, édesanyám, nem részeg ez, csak ilyen vicces ember. Van minekünk elég bajunk. Ha nem hülyéskednénk, ki se bírnánk. De csak fölcihelıdünk, battyogunk tovább az állomásra. Már csak egy presszónak tisztelt kocsma állja az utunkat. Palotai cigánycsalád mellé telepszünk, összébb húzzuk az asztalokat. A palotai gyerek rablásért van bent, anyja, apja és a bátyja voltak nála beszélın. Az asszony hallgatagon ül egy pohár kóla mellett, a fiú sört iszogat csendben, a férfi fölhajtotta már a pálinkát, beszédes. Mind a hárman a Hajógyárban dolgoznak. – Bıriparnál akart a gyerek, pont azon a napon, elhelyezkedni. A Pamutban volt elıtte, nem bírta a három mőszakot. Szóval, én nem tudom, hogy milyen munkák folynak ottan, az biztos, hogy ilyen nehéz fizikai munkán dolgozott a gyerek, anyagmozgató volt, tíz ötvenes órabérrel, még a kétezer forintja se volt meg neki. Én adtam neki háromszáz forintot, mikor ment a felvételre, a Bırgyárba. Hazajöttünk a gyárból, a gyerek nem jött haza. Ment az édesanyja a rendırségre, hogy nem tudnak-e valamit. Mentıállomást felhívtam, mindent, hogy a gyereknek nem történt-e valami baja. Mink három napig nem tudtunk semmit se. Aztán hát, szóval személyesen ismerem, hogy ki volt az, olyan vidéki gyerek volt az is, hát már nem fiatal gyerek, olyan huszonhét-huszonnyolc éves. A munkásszállón lakott a Pozsonyi utcában. Azt mondta a Robira, hogy az ı pénzét vette el. Mert igaz, hogy én adtam neki háromszáz forintot. Most abból ık elittak, nem is tudom, hogy mennyi pénzt. És már nem szolgálták ki ıket, és odaadott neki húsz forintot, hogy ıt jobban kiszolgálják. Se nem adta vissza, se nem hozott neki italt. Ebbıl volt a verekedés. Egy év, négy hónapot kapott a Robi. Fölhajt még egy pálinkát. Felesége szótlanul ingatja a fejét. A-fiú a sörbe feledkezik. – Én romungrica vagyok – koccint Józsi anyja az oláhcigánnyal –, de mindegy az, testvérkém, egy a mi bánatunk. Bedobunk egy felest, pálinkáspohárból isszuk rá a kólát. Bent áll a vonat, mikor kiérünk az állomásra. Elıreszaladok, el ne induljon, míg föl nem száll a társaság. – Nem nagyon szeretjük az ilyen utasokat – húzza el a száját a kalauznı. – Nem részegek, csak hülyéskednek – nyugtatom meg. A vonaton elıszedjük a kaját, amit meghagytak a gyerekek. Az oláhcigány asszony sült hallal kínál, én fasírttal, Józsi anyja mákos kaláccsal, a siklósi asszony szétkenıdött torta maradékával, Robi anyja sült tyúk csontos darabjaival. Eszünk, mit csináljunk. Szerencsére nincsenek sokan, szombat kora délután ki utazna itt Pest felé. A férfiak fölpattannak, most már táncol mindegyik. A Boráros téren válunk el. A baranyai asszony a Déli pályaudvarra megy, majd valamikor hajnaltájt ér haza, a Szolnok megyeiek a Keletibe tartanak. A palotaiak buszra szállnak, Józsi családja itt lakik néhány lépésre, én meg a kettes villamossal megyek tovább haza. Jövı hónapban találkozunk. Ha belülrıl veszi az ember szemügyre a terepet, mást lát, mint beszélıre várva a kapu elıtt. Pázsit, virágágyak, szökıkút, sportpálya igyekszik rácáfolni az ırtornyokra, szögesdrótokra, rácsokra. Az iskola jobban felszerelt, barátságosabb is sok kinti iskolánál. Könyvtár, kultúrterem, tornaterem nyugtatják a betévedı humanistát: emberként bánnak az idekerülı gyerekekkel. Még a zárkák épülete sem nyújt riasztóbb látványt akármely laktanyánál. De azért kérve kérlek benneteket, ti zordon ırei a tisztes polgárerénynek, kik

legszívesebben kenyéren-vízen, deszkapriccsen sínylıdve látnátok a közerkölcsök ellen vétıket: ne méltatlankodjatok túlságosan. A humánus börtön is börtön, sıt a humánus börtön mutatja fel leginkább mindazt a csıdöt, ami miatt úgyszólván emberbaráti intézményként kell funkcionálnia. Hiszen azok vannak itt, akik a kinti életben versenyképtelennek bizonyultak, és nagyon kevéssé a saját hibájukból. A humánus börtön fából vaskarika, mert fejtetıre állt helyzet az, hogy a börtön tegye jóvá, amit a szociálpolitika, az óvoda, az iskola, az ifjúsági szervezetek vagy éppenséggel a családok elmulasztottak, elrontottak. A börtön legfeljebb megértheti az elítélteket, de jóvá nem tehet semmit. Világosan látja ezt a börtön nívódíjas parancsnoka, aki azt mondja: ha már elkövette a gyerek a balhét, ami miatt itt van, legalább végezze el az általános iskolát, amit kint nem végzett el, szerezzen szakmát, amit odakint nem szerzett, járjon gimnáziumba, ha van hozzá tehetsége, de odakint. nem volt rá képes. Mindez azonban nem old meg semmit, ha újra a régi körülmények közé kerül vissza. Tudják a pszichológusok is, hogy a börtön nem más, mint a társadalom tehetetlenségének egyik megnyilvánulása. Könnyő volt harminc évvel ezelıtt hangoztatni, hogy a fiatalkori bőnözés a burzsoá társadalom produktuma; ezek a gyerekek régóta a mi neveltjeink már, sorsukban a mi társadalmunk kudarcait kell felismerni. A vezetı pszichológus szkeptikus: – Az idegenek azon szokták, többek között, lemérni a büntetés-végrehajtás színvonalát, hogy van-e pszichológus. Ha van, akkor az egy modern szemlélettel dolgozó intézet. A másik ok, amiért tartják, már komplikáltabb. Végsı soron a nevelést kellene elısegítenie. A nevelést elısegíteni – ez nagyon bonyolult dolog a büntetés-végrehajtásban. A pszichológiai módszerek, tesztvizsgálatok bizonyos fokig le tudják rövidíteni a megismerési idıszakot, de a modellhelyzetekbıl, teszthelyzetekbıl következı viselkedés nem pótolja a megismerést. Mégis elképzelhetı, hogy a tesztadatokból, elızményi adatokból viszonylag megbízható képet kapunk az illetırıl. A probléma ott van: ha tudjuk, hogy ez ilyen, akkor mit csináljunk. Sokáig az volt a véleményem, hogy az itteni intelligenciaátlag megfelel a kinti átlagnak, mi csak azért találunk több alacsony intellektust, mert megvizsgáljuk. Ezen módosítanom kellett. Csináíamk egy nagyobb szabású vizsgálatot, több száz emberre terjedt ki – nem-verbális intelligenciateszttel csináltuk –, és olyan görbét kaptunk, ami igen nagy mértékben tendál az alacsony intelligenciaszint felé. Alapvetıen a szociokulturálisan elmaradottakról van szó. Ezek után kérdés, hogy mit lehet velük csinálni. Azt nagyon jól tudom, hogy a szellemileg visszamaradottak, a szociokulturálisan visszamaradottak is fejleszthetık bizonyos módszerekkel – hat-nyolc éves korban. De hogy tizenhat-tizennyolc éves korban, amikor a személyiség alakulása eléggé elırehaladott, mit lehet csinálni, azt nem tudom. Felbomlóban vannak a cigány közösségek, amelyek stabil hátteret, gyökeret biztosítottak az egyénnek. Ugyanakkor a meggyökerezés a másik fajta kultúrába, civilizációba még nem történt meg. Persze, ez nem büntetés-végrehajtási téma. Mi nem teszünk különbséget, nincs külön cigány elítélt vagy magyar elítélt. Akkor volna ennek értelme, ha összefüggı kulturális rendszerekben lehetne róla gondolkozni. Azt, hogy cigány vagy nem cigány, az elítélteknél olyan szempontból kell figyelembe venni, hogy a szocializációs folyamata milyen környezetben játszódott le. Mint pszichológus, azt mondanám, hogy elızményi adatként kell figyelembe venni. Ezenkívül semmi jelentısége nincsen. Számomra egy városlakó cigánygyerek és egy lumpenproletár gyerek között az égvilágon semmi különbség nincs. Faggatom a fiatal nevelıtisztet – hét éve van Tökölön, itteni munkája mellett végezte el a tanárképzı fıiskolát, most az egyetem kiegészítı szakára készül -: nem nyomasztó-e huzamos ideig ez a könyezet egy pedagógusnak. Nem – válaszolja. Neki nincsenek, nem lehetnek elıítéletei. İ már nem a bőncselekménnyel foglakozik, hanem a gyerekkel, aki elkövette, és aki ugyanolyan gyerek, mint a többi, élhetne is ugyanúgy, ha a körülményei másképp alakulnak. Ha például a tanítója nem veri mindannyiszor fejbe, ahányszor a padsorok között

elmegy mellette, mivel cigány. Ha egy gyerek a börtönben szerzi meg az általános iskolai bizonyítványt, abba az írják, hogy a tököli általános iskola kihelyezett tagozata állította ki. -Egész pedagóguspályám alatt a hátrányos helyzető gyerekekkel való foglalkozást tartottam az egyik legfontosabb kérdésnek – mondja az iskola igazgatója. – Korábbi munkahelyemen, Szigetszentmiklóson elég nagy cigánytelep van, legalább 1000-1500 lakossal. Már a beilleszkedés határán voltak, amikor odakerültem iskolaigazgatónak, rengeteg kötelezı kontaktusom volt velük. Egyik család már felismerte az oktatás szükségességét, a másik meg mindent megtett azért, hogy ne szenvedjen a gyerek az iskolában – nagyon kemény, szívós harcot kellett vívni velük. Ez az ötvenes évek elejétıl a hatvanas évek közepéig tartott, amikor is Szigetszentmiklóson a cigánykérdés konszolidálódott. Közben volt egy földrengés, utána jött az árvíz, ami szintén lehetıséget nyújtott arra, hogy bizonyos hiteleket, olcsó anyagokat kapjunk, én voltam az építkezés megyei megbízottja a községiben. Talán az vitt bele ebbe a munkába, hogy rengeteg értelmes gyereket találtam közöttük. Hogy ne mondjak többet: szigetszentmiklósi cigánytanítványaim közül egy körzeti orvos lett, kettı fogorvos – az egyik a körzeti rendelıintézet párttitkára, kongresszusi küldött volt –, ketten gyógyszerészek. .. Amikor a tököli iskola igazgatója lettem, akkor lettem a börtöniskola vezetıje is. Egy évvel ezelıtt mondtam le a tököli iskola igazgatását, ezt az intézményt különválasztották, itt maradtam. Sokan azt hiszik, ez valami másodrendő pedagógiai feladat, a fejüket fogták, amikor ezt választottam, furcsán néznek rám. Egyes kollégáimnak az a véleménye, hogy „ezeket injekcióval kellene elaltatni”, „mindet le kellene géppisztoly ózni” és hasonlók. Rengeteg gyerek volt, aki nem akart iskolába járni, a legdrasztikusabban ellenállt, de mikor látták, hogy minden körülmények között emberek maradunk, emberként viselkedünk velük, soha nem tudnak kihozni a sodrunkból, lassan megszelídültek. Azt hiszem, a fı pedagógiai melléfogásunk, hogy mi a saját mércénkkel mérünk. Egyszerően nem vesszük figyelembe egyes családok szociális helyzetét, akiknek a gyerekét otthagyhatom akármelyik osztályban, de ha megbuktatom, elvágtam az életét. Tanítottam akkor, amikor az általános iskoláért harcoltunk 46-47-ben. Egy tanyán kezdtem nem buktatni a gyerekeket, Dunavarsányban. Az egész járás rajtam nevetett. Biztos, hogy mindet megbuktathattam volna. De hát akkor indult a tanyán az iskola, addig pap se volt, tanító se volt. Ma ott van az ország legjobb termelıszövetkezete, és azok az emberek a tagjai és vezetıi, akiket én akkor tanítottam. Aztán Szigetszentmiklósra kerültem, néztem a buktatási statisztikát, 30% fölött volt a bukás. De a nevelık semmit sem tettek ellene, csak a tanári noteszt ismerték. Ha ebbe belenyugszom, akkor azok a cigánygyerekek, akik elsımásodikban bizony nem voltak jó tanulók, ma nem lennének orvosok. A Tökölre bekerült gyermekeknek 55-60%-a nem végezte el a nyolc osztályt. A tököli csoport abból a 10%-ból kerül ki, akiket az iskolákból ilyen-olyan ok miatt kibuktattak. Arra is van pedagógustapasztalatom, hogy a nagyon gyenge gyerekeket nagyon nagy szeretettel lehet eredményesen tanítani. A fımérnök optimista. Szerinte az itteni létszám nagyon kis töredéke az ország fiatal népességének. Nem érzékeli azoknak a tömegét, akik intézetekben, munkásszállókon, veszélyeztetett családi környezetben bármikor olyan helyzetekbe sodródhatnak, melyek folytán a tököli intézmény potenciális lakóinak tekinthetık, ezért úgy látja, hogy az itteni sorsok nem mutatnak fel jellemzı tendenciákat. Nehézséget csak abban lát, hogy az idekerülök korosztályuk legsilányabb egyedei, mégis velük kell az értük szervezett feladatokat megoldani. 1974-ben alakult meg a vállalat, Dunai Vegyesipari Vállalat néven, azzal a céllal, hogy folyamatosan biztosítson társadalmilag hasznos munkát az elítélteknek, olyan szervezeti keretben, amely a civil munkavállalással azonos, olyan munkafolyamatokkal, amelyek révén alkalmassá válhatnak a kinti munkáséletre.

Számos próbálkozás után a Zrínyi Nyomdával és a Csepel Autógyárral való kooperáció bizonyult életképesnek. Nevelési célkitőzései és az intézmény jellegébıl adódó feladatai mellett – például az ırzést is meg kell oldani –, a vállalatnak még rentábilisnak is kell lennie. Ezért nem köthet szerzıdést olyanfajta munkára, amelyet az itteni gyerekek nem képesek termelékeny ütemben, hibátlanul elvégezni. A termelést irányító embereknek szakmai és pedagógiai szempontból egyaránt alkalmasaknak kell lenniük; nem mindenki felel meg ennek a kettıs követelménynek. A vállalat saját gazdálkodásából fizeti embereit, az intézmény költségvetésébıl nem kap. A nyomda körülbelül 150 gyereket foglalkoztat kétmőszakos munkában. Itt készül a Ludas Matyi, a Rádió-TV Újság és a Füles. A gyerekek segédgépmesteri képesítést szerezhetnek. Órabérük 8-12 Ft. A Zrínyi Nyomdával való együttmőködés nyolcéves. A nyomda saját költségvetésébıl építette fel kihelyezett mőhelyét az intézet területén, dolgozói közül húsz szakember jár ki naponta. A betonelem-készítı részleg a vállalat saját üzeme. Megrendelésre gyártanak járdalapokat és más betonelemeket, a TÜZÉP-pel állnak szerzıdéses viszonyban. Itt is körülbelül 150 gyerek dolgozik normában. A keverést és a szállításhoz szükséges jármővek vezetését nagykorú elítéltek végzik. (Hozzávetılegesen nyolcvanan vannak, túlnyomórészt közlekedési balesetek okozói.) A kiskunlacházi szakmunkásképzı közremőködésével szakmunkásvizsgát tehetnek a gyerekek. A termelımunka szervezeti rendjérıl részletesebben a Dunai Vegyesipari Vállalat termelési osztályának vezetıje beszél: – Igyekszünk olyan célt szolgálni, hogy egész emberként, munkavállalóként kezeljük ıket. A törvény szerint kötelességük dolgozni, az új szabályzat azt is kimondja, hogy joguk. Tehát, ha az elítélt akar dolgozni, és az üzem nem mőködik, akkor ez vizsgálat tárgyát képezi. A munkáltató kollektíva felépítése: van egy üzemvezetı, aki az egész üzem parancsnoka, azután mővezetık, akik a délelıtti vagy délutáni mőszakot vezetik, végül felügyelık, mi segédmővezetıknek hívjuk ıket. A mővezetı feladata, hogy a körletben átvegye az ı mőszakjába tartozó elítéltlétszámot, bevigye az üzembe. Utána az ı feladata, hogy figyelemmel kísérje, ezek a gyerekek mit csinálnak: azt a tevékenységet végzik-e, amire beállították ıket, olyan minıségben és olyan mennyiségben végzik-e, ahogy ez elvárható tılük. Eljár a rendbontókkal szemben, fenntartja a munkarendet. Az elítéltnek semmiféle szakmai, szervezeti háttere nincs. Nincsenek például munkavédelmi ismeretei. Egyáltalán nincs kialakult elképzelése a világról. Meg kell neki tanítani a munkahelyen való viselkedést és a munkavédelmi szabályokat. A nyomógépek elég veszélyesek, nagy odafigyelést igényelnek. A világszínvonalhoz képest nagyon elavultak, hazai viszonylatban jók – ami a konstrukciót illeti. A mőködıképes állapotot, a karbantartottsági szintet nézve eléggé elhasználódott gépek, régóta pörögnek. Nagyon nehezen tudja a Zrínyi Nyomda karbantartani, két évvel ezelıtt NDK-sok végezték a nagyjavítást. A főzıgépekrıl ugyanezt lehet elmondani. A népgazdaság minden ágában létszámhiány van, a nyomdában is. Ez a munka kevés szaktudást igénylı tevékenység, az újságok alacsony ára miatt megfizetni nem tudják, a nyomdák nagyon nehezen találnak embert ennek a végzésére. A legtöbb nyomda úgy próbálja megoldani, hogy valahol kooperációban csinálja, vagy alkalmi munkásokat szerzıdtet. Igyekszünk hasonló elveket érvényesíteni az anyagi ösztönzésben úgy, mint odakint, külsı vállalatoknál. Vagy idıbérben dolgozik az elítélt, és akkor órabér-besorolása szerint számoljuk el, vagy darabbérben, és tudja, hogy egy adott mővelet elvégzése esetén mennyit kap. Erre különbözı prémiumokat szoktunk fizetni. Termelési verseny alapján osztjuk el a mozgóbért. A nyomdaüzemnél havonta értékeljük, teljesítették-e az elvárásokat. Ha igen, 15 ezer forintot kapnak. Három szakasz között folyik a verseny, szakaszokon belül is kialakul az egyéni

sorrend, amelynek alapján a 15 ezer forintot elosztjuk. Ezenkívül havonta könyvjutalmat kapnak, szórakoztató filmet nézhetnek. Elég komoly dilemma elıtt áll a büntetés-végrehajtás, amikor a térítési díjakról kell nyilatkozni. A régen megkötött szerzıdés a térítési díjakat rögzítette. Fiatalkorú után 24 Ft-ot, nagykorú után 27 Ft-ot fizet a nyomda, ledolgozott óránként. Ebben azokat a költségeket ismeri el, amikbe nekünk az elítélt kerül (energia, mővezetı, fizetés). Olyan szerzıdést szeretnénk kötni, amely 30 Ft-on felüli térítési díjakat állapít meg. Abban az esetben, ha a büntetés-végrehajtási vállalatoknak a térítési díjakat leszorítják, és csak azokat a költségeket hajlandók elismerni, amibe itt egy elítélt kerül, akkor ezzel olyan elınyhöz juttatnánk a kooperáló vállalatot, ami ıt nem illeti meg. Ugyanis akkor azt a helyzetet használná ki, hogy egy intézménytıl jóformán ingyen kap munkaerıt. Viszont azt az összeget térítési díjként nem számolhatjuk fel, amennyibe a külsı vállalatnak kerülne egy ilyen munkás fenntartása, mert az lényegesen több, mint amennyibe az elítéltek kerülnek. Ezt próbálják most tárgyalásokkal egyeztetni, olyan szinten tartani, hogy a kooperáló vállalatnak is megérje, és valami jövedelmet mi is nyerjünk, amibıl a béreket növeljük, az állóeszközeinket fejlesztjük. A Csepel Autógyárral, úgy tőnik, ez sikerül. Mindenre kiterjedı, hosszú kooperációnak ígérkezik. A Csepel Autógyár annyira hasznosnak ítélte a hároméves együttmőködést, hogy csarnokot épít az intézet területén. Egyelıre a gyárba járnak ki a gyerekek. Ötven dolgozik a présmőhelyben, mindig délután, száz a hegesztıben, mindig délelıtt. ív– és lánghegesztésbıl vizsgázhatnak. A mőhelyek köré kerítést, szögesdrótot húztak, két sarkán ırtornyot állítottak. Két busz hozza reggel hétkor a gyerekeket, akik a hegesztımőhelyben dolgoznak. Elıször az ırök szállnak ki. A gép-pisztolyosok fölmennek a toronyba, a gumibotosok bezárnak minden ajtót. A busz ajtajában nagykorú elítéltek állnak, akik csak ezután engedik ki a fiatalkorúakat. Ide csak az enyhébb bőntettesek, a fogházasok járhatnak. A mőhely végében öltöznek át rabruhából munkásruhába. Robi is köztük van. Idıközben meglátogattam a családját, ık is Borsodból jöttek a fıvárosba. A régi Palotán, kertes ház hátsó udvarában, nem emberi lakás céljára készült, két kis helyiségbıl álló omladozó melléképületben laknak tízen, öt év óta csak ideiglenes bejelentıvel. – Hány gyárban dolgoztál már, mielıtt bekerültél? – Volt: Izzó, Hajógyár, Pamut, Cipıgyár, Bányagépgyár és az építıipar. – Pénzed mennyi volt? – Kettı, kettı és fél... – Iskolád? – Hét osztályom megvan. Most tanulom a hegesztıt. – Hogyan szeretnél élni, ha kiszabadulsz? – Szeretnék rendes családi körülmények közt élni, rendes házba, nem olyanba, mint most is lakunk, mert az nem ház, az istálló. Elkísérte a gyerekeket a Dunai Vegyesipari Vállalat alkalmazottja, az üzemvezetı is. Huszonkilenc éves, szakmunkás volt, most levelezın végzi a tanárképzı fıiskolát Szegeden. Négyezer-hatszáz a fizetése, munkaideje kötetlen, de ez többnyire egész napos elfoglaltságot jelent. Sok vitája van, mondja, a humánus börtönnel kapcsolatban. Nem tartja jónak, hogy a börtönnek már semmiféle riasztó hatása sincs. A fiatalkori bőnözés okait a családi kötelékek és az erkölcsök általános lazulásában látja. Meséli, hogy tudomása szerint jogászok körében végeztek errıl közvélemény-kutatást. Húsz év körüli nappali tagozatosok és harmincas levelezık egybehangzóan vallották, az a baj, hogy a lerombolt valláserkölcs helyett nincs másik, ami fékezné a fiatalokat. A Csepel Autógyár alkalmazottjai közül öten foglalkoznak velük a hegesztımőhelyben.

Egyikük, a meós, régi ismerısöm Szigetszentmártonból, gyerekeink együtt játszottak a Dunaparti kiserdıben. – Szerinted a gyárnak miért éri meg? – Kevés a munkaerı, csak ezért hozták be a rabokat. Nagyon sok munkást elengedtek, törzsgárdatagokat, mindenki, aki máshol többet kapott, az elment. Én is elmentem volna, hiába vagyok itt már húsz éve, én is elmennék, ha találnék jobbat, de nem találok jobbat, azért maradok. – A többiek, akik elmentek, hova mentek? – Szanaszét, hát nem tudnám megmondani, hogy hova, ahol több pénzt kaptak. Megbecsülték a munkájukat, nem úgy, mint a Csepel Autógyár. Ezért mentek el, ezért kevés a munkaerı. Ha volna rendesen munka, meg aztán pénz is volna, még vissza is jönnének. Mert nem volt ez olyan rossz hely, hem a veszekedés miatt, meg nem tudom, mi miatt ment el az ember, hanem amiatt, hogy nem volt pénz. Az én férjem keresett tíz, tizenöt évvel ezelıtt kétezer-kettıt, esetleg kétezer-hármat, és szakmunkás, három szakmája is van, mégse volt ezek szerint megbecsülve, az új helyén, a téeszben, ahol új volt, ezer forinttal többet kapott. Az pedig nagy szó. – Hogyan tudjátok betanítani ıket? – A tanfolyam odabent van, odajár a szakember, az alapokat megtanítja nekik. Utána meg a civilek magyaráznak nekik, meg én magam is tanítom ıket. Mondjuk, így belejönnek, van a kezükben szakma. Ebbıl a szempontból nagyon hasznos mindenkinek, a rabnak is, a népgazdaságnak is. – Mit tartasz ezekrıl a gyerekekrıl? – Énnekem az a véleményem, hogy túl laza gyeplıre vannak engedve. És azért fordul az ilyesmi elı. Itt úgy viselkednek, hogy ha nem tudnánk, hogy rabok, azt hinnénk, hogy ez egy rendes, becsületes civil. Arra kell vigyázni, hogy ki hogy szól hozzájuk, úgy kell bánni velük, mint a hímes tojással, különben – hogy mondjam? – mint akik nem normálisak, ugrik, hogy ütne... Bizony, minket nem tanítottak, és nem voltunk így kiszolgálva, sokkal nagyobb rabszolgák voltunk, de ezek úgy el vannak dédelgetve. És nem lehet tılük elvárni, mert ha ık is volnának olyan ötéves szakmunkások, akkor meg lehetne tılük követelni, de alig egypár hónaposak, sokat mondok, ha valamelyik egy félévet itt hegeszt. Soha nem fognak annyit dolgozni, mint mi. Ezek tanulók maradnak. – Termelési értekezleten nincs szó róla, hogy a munkájuk mit jelent? – Szó van róla, hogy megtermelték, amit kellett, megvan a terv, mindent teljesítenek ugye, vannak sokan, dolgoznak. – Olyasmi nem merül fel, hogy jönnének ide emberek dolgozni, és azért nem veszik fel ıket, mert úgyis járnak a rabok? – Nem hiszem, hogy van ilyen. A présben volt akkor, három évvel ezelıtt, amikor kezdték, egy kis zúgolódás a civilek között, hogy behozzák a rabokat, és most már ınekik kevesebb lesz a pénzük, mert nem túlórázhatnak. – És ık azt túlórában el tudták volna végezni? – Annyit nem. Hát azért kellett a rabhadsereg, mert nem volt elég. Fıleg a prés fogadott be sokat, mert oda meg nem jelentkeznek, mert kevés a pénz, és nehéz a munka, olajos, piszkos, és azért oda nincs jelentkezı, sıt aki újat odavesznek, egypár nap alatt megtudja, hogy mi van ott, elmegy, elmenekül a fenébe. A munkaerı-gazdálkodás vezetıje készségesen nyilatkozik a börtönnel kötött kooperációról a Csepel Autógyárban. – A vezérigazgató 1980. január elsején egy szerzıdést írt alá az Igazságügyi Minisztériummal, aminek kapcsán mi kint üzemet építünk. Abból indult ki a vállalat, azért ment ki a hegesztıtanfolyam is, mert a vállalat vezetıségének volt egy ilyen elképzelése, hogy bizonyos fokú szociális feladatot is elláson. Hátsó gondolatunk a munkaerı biztosítása

volt. Megnéztük, milyen területen tudnánk foglalkoztatni az elítélteket. Nekünk nagy gond, hogy ezek a gyerekek túl fiatalok, nemcsak azért nem lehet bizonyos munkákat rájuk bízni, mert esetleg még soha. életükben nem dolgoztak, hanem azért, mert bizonyos gépeknek a mőködtetése korhoz kötött. De megtaláltuk azt a területet, ahol azért biztonsággal foglalkoztathatók. Egyik a présüzem, ahol a legegyszerőbb betanított munkát kell végezni, másik a hegesztı. Fı profilunk pillanatnyilag a padlóváz, a Magyarországon gyártott buszoknak az alváza. Mivel nagy szériában gyártjuk, rengeteg betanított munkaerıre van szükség. Azok hajlandók szériamunkára, akiknek nincs szakmájuk. Sok van, aki a szabad életbıl jön, de szellemi képességüket, életmódjukat vizsgálva, egy színvonalon vannak az elítéltekkel. Az élet olyan: dolgozik itt valaki egy betanított területen. Két év alatt, vállalati kedvezménnyel szakmához jutatjuk. Szakmunkás lesz abból a korábbi parasztból, aki itt kezdte az ipari tevékenységet. Szakmunkáspapírral a kezében, de az is, akinek nincs papírja, csak van bizonyos ipari gyakorlata, most már szétnéz. Elıfordul, hogy míg itt 15, forintot keres, máshol olyan területen van üresedés, ahol 17 forintot tudnak neki adni. A vállalatok: isi hajlamosak arra, hogy mindent ígérjenek, csak; hogy a dolgozót megkaparintsák. Ez nagyon egészségtelen politika, sajnos, a vállalatok nem tudnák! egymás között megegyezni, nincs központi irányítás, amely ezt részrehajlás nélkül végezné. Ez a vállalat milliárdokat köt le a népgazdaság állóeszközébıl, míg egy tsz üzemága az innen kiselejtezett gépeket vásárolja meg és csak százezres nagyságrendben köti le az állóeszközt. Mégis innen viszi el a jó szakembert, mert rossz gépen már csak a jó szakember tud dolgozni. El tudja vinni, mert meg tudja fizetni. Kevesebb az állóeszköze, kevesebb adót kell fizetnie, más a gazdálkodási rendszere – magasabb órabért tud biztosítani a dolgozónak, mint a Csepel Autógyár. Mi itt úgy ítéljük meg, hogy a büntetés-végrehajtás, az igazságügyi terület eléggé humánus. Sok minden együtt kell, hogy legyen ahhoz, hogy valaki egyáltalán eljusson Tökölre. Többet is összeszedhetnének az aluljárókban, legalább biztonságosabb lenne a közlekedés. Elıfordul, hogy hiába szerzıdünk mi ennyi emberre, nincs bent ennyi ember. Elıször is, nem lehet mindenkit kiküldeni, egy sor dolog miatt. A bent lévı munkaerı-állomány is hullámzik, hadra foghatóságuk még inkább hullámzik. Ha például száz emberre szerzıdünk, nekik százhúsz embert Csepel autósnak kell nyilvánítani, hogy száz mindennap kijöhessen. Mégis elıfordul, hogy hetvenet se tudnak kihozni. Ezt nagyon nehéz elviselni a termelésnél. Ha száz emberre van munka, azt hatvanöt nem tudja elvégezni. De éves állapot tekintve, mégis összejön egy komoly létszám annyian, amire számítani lehet. Biztos, hogy az lenne nekünk jó, ha minél hosszabb ideig dolgoznának nálunk. Ezért lesz jó, ha fejgépül a csarnok az intézetben, mert oda már súlyosabb ítélettel is el lehet vinni, de ide nem. Ide mi szállítjuk ıket, ez nem olyan biztonságos terület, bármennyire segítettünk ezen, amennyire lehetett. Egyrészt a szökési lehetıséget, másrészt az érintkezési lehetıséget kellett a minimálisra csökkenteni. Odakint ez más. Néhány embernél okozott feszültséget az ı munkába állításuk. A dolgozóknak egy rétegénél. Például Szabolcsból jött ide, mert keresni akart, szeretné az életszínvonalát magasabbra emelni. Ott eladta a kis házacskáját, itt vett egy még kisebbet, de azért, hogy kicserélje, fölépítse az új házát. Igen ám, de ezért ı is meg a felesége is túlórázik. Ha kiváltják emberekkel a túlórákat, ı többletjövedelemtıl esett el. Feszültséget okoz a vállalat dolgozói között az is, hogy nem tudunk szállást adni egy régi dolgozónak, de tudunk egy börtönbıl szabadultnak, sokkal több kedvezménnyel. A fiatalkorúak főt-fát megígérnek, könyörögnek, sírnak – tudnak színészkedni ezek a gyerekek, kifinomult érzékük van ahhoz, hogy kivel hogyan beszéljenek –, mindent elkövettünk, hogy jöjjenek. Volt, hogy saját személygépkocsival elmentek érte, mert

hajnalban szabadult, itthagyták a kapuban, de már a felvételét nem intézte el. Ennek kettıs oka lehet. Az egyik: nem biztos, hogy komoly a szándéka. Csavargásból anyagilag jobban ki lehet jönni, mint munkavégzésbıl. Hamar elköt valamit, és apró stiklikkel, amíg le nem bukik, megél. Míg nekem nem éri meg, hogy ellopjak egy biciklit, és ezzel a mai napra ezer forint jövedelemhez jussák, neki megéri. Ha lebukik, Tökölön megvan újból a helye, nem okoz lelki törést. A másik ok, hogy aki komolyan gondolja, nem engedik. Lebeszéli a haveri környezet abban a pillanatban, amikor hazaér. Vagy otthon tartják a szülei, most már nagyon akarnak rá vigyázni. Ez a munkahely nem tudja megkötni ıket. A dolgozók, akikkel együtt voltak, vagy haragszanak rájuk – mert elvették a többletkereseti lehetıséget –, vagy sajnálják ıket; esetleg szintén cigányok, cigarettát, süteményt adnak nekik. Tudja az elítélt, hogy szabad munkavállalóként már nem számíthat ilyen kedvezményekre, és más dologban nem érzi a kollektíva vonzását. Ha odáig eljutnánk, hogy a munkában találjanak valami örömet, legyenek munkasikereik, amire büszkék, és még el is mondhatják valakinek – de hát ez a civil dolgozókra is érvényes, és nem autógyári probléma. Az a gyerek, akit a szocializációs folyamat során minduntalan fejbe vernek, nagy eséllyel lesz fogyatékos, deviáns. Kevés a valószínősége annak, hogy ha egy fiatal a börtön keretei között ismerkedik meg a termelımunkával, vonzónak fogja találni. Azokat a mechanizmusokat, amelyek egy embert kiszorítottak a társadalomból, a börtön reszocializációs törekvései nem tudják visszafordítani. A társadalomból kiszorult emberek kénytelenek kialakítani a maguk külön értékrendjét, mert eredendıen nem fogyatékosok és nem deviánsak. A szubkulturális környezet nemcsak azt jelenti, hogy feljogosítja az egyént a bőnözésre, hanem azt is, hogy védelmet nyújt számára az ıt megítélı normákkal, törvényekkel szemben. Rózsit notórius tolvajnak ismerik Tökölön. A családja: vándoréletet élı, lókupec oláhcigányok, valamikor harminc éve szekereztek Nógrád megyébıl Fótra. Itt letelepedtek, de a szabad élethez szokott, írástudatlan emberek egyszerően képtelenek voltak élni a társadalom által felkínált lehetıségekkel a gyárakban. (Ahol egyébként nem is igen tőrik meg ıket.) Szerettek volna kialakítani maguknak valami testükre szabott, fuvarozó-kereskedı életformát, de ezt a tanács mindig azzal a meggondolással korlátozta, hogy ık a fuvarozást lopásra is felhasználják. Mivel biztos keresetük nem volt, jövedelmüket valóban lopással voltak kénytelenek kiegészíteni. A népes család tagjai közül néhányan mindig börtönben vannak. İk ezt úgy élik meg, mint életmódjuk természetes velejáróját. Az asszonyok számára magától értetıdı, hogy amíg börtönben vannak, férjük másik feleséget hoz a házhoz. A nagytestvérek is vállalják a kicsik gondozását, állami gondozásba nem adnak gyereket. Akik épp otthon vannak, hőségesen küldik a csomagokat, járnak beszélıre azokhoz, akik épp börtönben vannak. Rózsit kétszer ítélték el, 14 és 19 éves kora között mindössze hét hónapig volt szabadlábon. Tökölön végezte el az általános iskolát, gyerekkorában egyáltalán nem járt iskolába, mert börtönben lévı anyja helyett ı nevelte kistestvéreit. Saját környezetében Rózsi teljes értékő ember. Pontosan tudja, hogy a törvények értelmében miért mi jár, de ezek a törvények nem az ı törvényei. „Én nem buktam le soha. Csak volt egy hülye nı, az jött velem, és olyan hülye volt, hogy nem tudott szaladni, rákos volt, vagy mi volt vele, a pusztulat. És elkapták, kérdezték tıle, kivel volt, és kimondta, hogy kivel volt. Akkor jöttek utánam a rendırök, bevittek. De nem elég volt, hogy egy bőncselekmény, hát jól van, lebuktunk, de még felhozta az összes bőncselekményeket. Összevissza kerekedett ki nyolc vagy kilenc bőncselekmény, és ez miatt kaptam annyi sokat. Két és fél évet.” Λ cigányság élı folklórjában szembeszökı gyakorisággal fordulnak elı börtöndalok, balladák, felbukkannak ezekben a hagyományos magyar rabénekek megszokott motívumai: a levelet vivı madár, sőrő erdıben a rabtemetı, a halálmadár, a rabok kezén-lábán csörgı lánc

– és a mai börtönszleng szavai. A szövegek néhol sematikusan követik a magyar népdalok szövegét, máshol a cigány közösségek életének sajátos tartalmát hordozzák. Gyakran elıfordul, hogy az elıadó önmagára aktualizálja, ha tud cigányul, cigány szavakat kever bele. A dallamok váza a legtöbb esetben egyszerő, új stílusú magyar népdal vagy nóta, de ez jellegzetes cigány elıadásmóddal, gazdag ornamentikával, sok töltelékszóval, szótaggal szólal meg, különösen az etnikai hagyományokat leginkább ırzı oláhcigányok elıadásában. Sajátossága ennek az éneklésmódnak az is, hogy a versszak utolsó szótagja elıtt szünetet tart az énekes, és az utolsó elıtti szótagot vagy annak utolsó hangját díszítı hanggal megismétli. Azt hiszem, nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy folklorisztikus vagy szubkulturális termékek-e ezek a dalok, amelyekben a börtön fala mindig sárgára van festve, az udvara márványkıbıl kirakva; hogy szubkultúrává lett folklór vagy folklórrá vált szubkultúra fejezi-e ki azokat az embereket, akiknek az életéhez a börtön is hozzátartozik.

Madárka, madárka, levél a szájába, viszi a levelet zárkáról zárkára. Börtönben az uram, anyám, mit csináljak? Eredj férjhez, lányom, ne várd ki az urad. Kivárom én, anyám, szeretett az engem, ütött-vágott, gyilkolt, verje meg az isten. Nem bántottam senkit, mégis ver az isten, a fiatal életem nagy bánattal élem. Nem kell az árvát bántani, kenyérrel kell megkínálni. Kenyérrel kell megkínálni, úgy kell útjára engedni. Vizes lett az ingem a nagy utazásba, szégyellem mondani, el vagyok fáradva. El vagyok fáradva, el vagyok hervadva, el vagyok hervadva, mert be voltam zárva. Ha bemegyek, anyám,

ebbe a kocsmába, ott látom az asszonyt másnak a karjába. Testvérek, rokonok, ne bántsatok engem, mert én magam vagyok, ti meg sokan vagytok. Árva az a madár, kinek párja nincsen, kinek párja nincsen, nekem sincsen párom. Gyere vissza, romnyi, megbocsátok néked, nem leszek rab többé ezen a világon. A tököli börtönudvar márványkıbıl van kirakva, nem azért van az kirakva, hogy én sírva járjak rajta. Csütörtökön detehára jön a smasszer az ajtómra, azt kérdezi, mit csinálok, nem-e vésem ki a rácsot. Hogyan vésném ki a rácsot, mikor szabadulást várok? Szedjed össze mindenedet, kitöltötted az ítéleted. Fenn az égen száz csillag van, mind a száz, sej, kigyulladott, mind a száz, sej, kigyulladott, megtudták, hogy szabadulok. Mikor megyek hazafelé, az anyámnak hazafelé, ne mondja, hogy édes fiam, kurva lett a feleséged. Ha elkurvult, én nem bánom, van még kurva a világon, száradjon el mindkét karom, ha még egyszer betakarom. Zöldül már az erdı,

nyílnak a virágok, minden virág nyílik, csak az enyém hervad. Hervadj, romnyi, hervadj, én is elhervadok, én is elhervadok, mert nálad nélkül vagyok. A tököli börtön sárgára van festve, odajár az anyám minden áldott este. Ne járj, ne menj arra, ennek így kell lenni, tninden jó családba kell egy rossznak lenni. Esik esı, szép csendesen csepereg, cigányasszony a fegyház elıtt kesereg. Szépen kéri a felügyelı urakat, engedjék ki rég nem látott uramat. Cigányasszony, ezt megtenni nem lehet, szigorú a váci fegyházrendelet. Most is ott sétál a börtön udvarán, csörög a lánc mind a két keze-lábán. Ha még egyszer szabad ember lehetnék, én már többet sittes kaját nem ennék. Az ebédem egy keserves sóhajtás, a vacsorám egy nadrágszíjszorítás. Nyisd ki, anyám, zöldre festett ajtódat, engedd be a rég nem látott fiadat. Adjál neki enni-inni eleget, úgysem evett három évig eleget. Bent a táborban délutáni mőszakra vonul a csapat. Négyes sorokban, katonás rendben lépnek; bal, bal, bal-jobb-bal; vonulnak az analfabéták és akik még életükben nem dolgoztak; akik vétettek a rend ellen, de a rend is vétett ellenük, a büntetést mégis ık kapják, hiszen a „társadalom felelıssége” megfoghatatlan; pedig, ha a kiváltó okok maradnak a régiben, ugyan mitıl változzanak meg?

Józsi Amikor a Róbertben, a zárton elıször láttam Józsit, és megsimogattam kopasz fejét, még nem ismertem véresre verésének és az errıl fölvett jegyzıkönyvnek a történetét, amit aztán visszavonattak vele. Késıbb tudtam csak meg, miért helyezték olyan sietve Aszódra, ahonnan aztán útja Tökölre vezetett. A novemberi beszélın nem láttam se ıt, se az anyját. Laci mondta, hogy Józsi a fegyelmezı szakaszban van. Elmentem hozzájuk a kilencedik kerületi lakásra. Körfolyosós ház negyedik emeletén van két udvari szobájuk, és még egy félszoba nyílik az elıszobából. Jó nagy konyha, régi típusú fürdıszoba van a lakásban. A berendezés régi, szedett-vedett, kopott, a fekete parkettán mocskos szınyegek, borzalmasan elhanyagolt minden. De a kékre, rózsaszínre, lilára meszelt falak, vásári terítık, orgonakölni-szagú mővirágok, bekeretezett fényképek és szentképek, kiragasztott reklámfotók s a szanaszét heverı holmik mégis valami derős meleget árasztanak. Józsi anyja, Ica dinamikus erejő asszony. Az edelényi cigányteleprıl harmadik férjével jött fel Pestre szálláscsinálónak. Mint annyi fıvárosba települı cigánynak, nekik is a téglagyár adott elıször munkát és otthont a gyár menti barakklakások egyikében. Innen az óbudai cigánytelepre költöztek saját pénzen vásárolt házba. A telep fokozatos felszámolása során a tanács lakáshoz juttatja az ott élı cigányokat, de nem mindegyiknek jut ilyen lakás, amilyet Ica kiügyeskedett magának. A félszobában Tibiék laknak hárman, a két szobában Ica és az ura, Marika és a kislánya, meg aki gyerek éppen itthon van. Most itt a tizenöt éves Gabi, aki apjával él Edelényben, meg egy rakás rokon, barát. Ica szekrényt rendez a belsı szobában, tele van minden ruhákkal, és a polc nélküli szekrénybe rakosgatja a összehajtogatott ruhákat egymás tetejére. Betegállományban van a fájós lábával, és egy családhoz jár takarítani, a zsidókhoz, ahogy emlegeti. Szeptember óta nem látta Józsit. – Kaptam tıle levelet. írja, hogy küldhetné beszélıt, de nem akarja, hogy rács mögött lássam. Hát majd én megírom neki (ezen tollbamondást kell érteni, írni nem tud), hogy „kedves gyerekem, te nem akarod, hogy rács mögött lássalak, de erre te hamarabb nem gondoltál? Mért kellett a munkát megtagadnod? Megmondtam én neked, hogy te itt se szép, se okos nem lehetsz, csak jó. Hát mért nem tudsz te úgy viselkedni, ahogy rabnak kell?” Temlectöltelék lesz belıle, meglátod. De hát mondta az ır is, hallottad, hogy itt nem javul meg. Az ember – néhány hónap távollét után nemrég jött vissza – az ágyon fekszik, nem állja meg, közbeszól: – Hát hol javul meg? – Hol javuljon? Ott biztos nem. – De sok eszed van, hát akkor hol javul meg? A váci szigorú börtönben vagy a szegedi Csillagbörtönben? Itt még aranyéletük van. – Na jól van, ne pofázz, eredj ki. Csukd be az ajtót is. – Legyint. – Mostoha nem édes. De most már elválok tıle, elég volt. Ezer forintért kosztot is adjak, lakást is, tiszta ruhát is, és még feküdjek is mellé. Mibıl? Én a kezemmel keresem a pénzt, nem a seggemmel. És ha nem megy el? Akkor hiába lesz meg a papír, hogy elváltatok. – Olyan nincs. Majd kilökik a gyerekek, ha nem megy Józsi is itthon lesz már, ı különösen nem állhatja. – Hova megy majd dolgozni? – Még azon is én gondolkozzak? Tizennyolc éves, még mindig én gondolkozzak helyette? Nem akarok én itt maradni. Nem érzem jól magam Pesten. Eladom ezt a házat, otthon veszek egy lakást. Bent a faluban, nem szeretek cigányok között. Szeretném, ha Józsi megnısülne. Van otthon egy lány, vele volt, mielıtt bevitték, néma, de nagyon szép. Cigány, de nagyon

tiszta. Most majd hazamegyek, elhozom. Józsi írta, hogy szeretné, ha itt lenne, mire szabadul. Elhozom, éljen vele. Jut neki egy tányér leves. Aztán hazamegyünk. Annak az apja, anyja a miskolci üveggyárban dolgozik. Vigyék be Józsit is, fogják. Tudod, örülnek neki, mégis, néma a lány. De Józsi megérti. írta, hogy ezer forinttal fog szabadulni. Most mondd meg. Hát nem jobb lett volna, ha dolgozik? Még háromezer-ötszáz forintot követeltek rajta. Mikor írta, hogy háromezerötszázat követelnek rajta, azt mondtam, én kifizetem. Veszek fel kölcsönt, akárhogy. De aztán lefogták a pénzébıl, így csak ezer forinttal szabadul. Mi az, mikor minden kell? Cipıt már beküldtem neki, nadrágot, pulóvert vettem, még egy kabátot kell vennem. – Hány gyereked volt már börtönben? – A Tibi – verekedésért. Sanyi – verekedésért. Attila – verekedésért Marika is verekedésért. Szóval ez mind ugyanazért a verekedésért, Marika miatt. Elıször Józsi is verekedésért került be. – Tudom. A Róbertbe. – Én húsz gyereket szültem, hetet fölneveltem. Hát majdnem mindegyik volt börtönben. Ilyen a sorsom. Pedig az én dédnagyanyám nagy úri családból való volt. Erre, Pestre való volt a dédnagyanyám. Megesett nagyanyámmal, a családja kitagadta, elkerült arra mifelénk Borsodba, ott rokonoknál felnevelte nagyanyámat. Nagymamám is megesett, nem vette el a férfi, akitıl lett egy fia. Nagymamát is kitagadták, mikor megesett. Utána férjhez ment az anyám apjához, az cigány volt. így keveredtünk el a cigányokkal. Aggtelken laktak, ott nıtt fel az édesanyám, nagyon szép asszony volt. A cseppkıbarlangnál dolgozott, és ott lettem neki én, egy szerelemgyerek. – Cigánytól? – Nem. Zsidótól. Ezt nem muszáj odatenned, hogy zsidótól. Tudod, sose tudja az ember, mikor mi van. Ez így volt. így ászt elkeveredtünk. Az anyám aztán férjhez ment, de nem jó volt. Az is egy olyan ember volt, parasztba, hogy nem megbízható volt. Attól lett neki Mari, de aztán elmaradt tıle. Az édesanyám úgy nevelt minket, hogy ı dolgozott, zsidóknál szolgált. Adtak egy lakást, azért dolgozott, amit megettünk meg a lakásért, nagymamám volt velünk. Aztán férjhez ment mostohaapámhoz, egy cigányhoz, az nevelt aztán minket. Községi pásztorember volt. De attól már nem lett gyereke, csak ketten maradtunk. Iskolába én nem jártam, akkor nem erıszakolták úgy, mint most. Egyszer-kétszer mentem, utána jóéccakát. Józsi apja volt az elsı uram, de akkor még nem lett gyerekem, fiatal voltam. Elmaradtunk egymástól az anyós miatt, én elmentem szolgálni, zsidóknál szolgáltam két évig, tizenhat éves koromba. De azok meghaltak, elvitték ıket. Utána kerültem a Tibi apjához, vele éltem tizenöt évig, tizenhatig. Tibi apjától van nekem hat élı: Tibi, Pista, Sanyi' Marika, Attila, Gabi. Rosszul éltünk, ütött-vert, visszamentem az elsı uramhoz, úgy lett Józsi, pe mire meglett volna, megint visszakerültem a Tibi apjához, ott szültem meg. Azután lett Gabi, még Gabi után is lett egy, az meghalt. Hetvenbe jöttem fel Pestre Gyurival, evvel a mostani urammal. A gyerekek az apjuknál maradtak, az megnısült, most is avval él, lett két gyereke. Józsikát hoztam, mivel ı nem tartozott a többi közé, de ı nem tudott itt megmaradni, fölakasztotta magát. Hazavittem, aztán a mostohaapjával volt, a Kálmánnal. Még otthon kezdett járni iskolába, de kimaradt. Mikor itt volt velünk, küldtem én mindig az iskolába, Bécsi útra járt, de nem ment. Józsikának másfél éves korában agyhártyagyulladása volt, nem szeretett tanulni. Küldték iskolába otthon is, de nem sokat járt. Téglagyárba dolgoztunk. Válásra várni kellett, de megesküdtünk. Júliusba kerültünk össze, októberbe megesküdtünk. Öt évig laktunk a téglagyárba. Hetvenötbe hazamentem, vettem egy házat. így tudtam cserélni a harmadik kerületbe azt a kis lakást. Aztán ahelyett adták ezt. Budán be volt adva a kérelem, kaptam volna Budán is, de idejártam takarítani, a zsidók jöttek velem, segítettek intézni, így kaptam ezt. Elıször Tibi jött fel dolgozni, a fémmunkásokhoz jött, megtudtam, hogy ott van,

elmentem, felkerestem. Egy napot rászántam és megkerestem, megtanáltam. Azt mondtam, gyere ki nálunk, minden reggel-este gyere, itt vagyok, fızök, mosok. Volt harag, érted, de az engem nem érdekelt, a harag. Gyuri haragudott, kikaptam érte, mikor nem látta a gyerek, de nem érdekelt, csak mellettük álltam. Marika is fent volt nálam a hegyen, Józsika is. Sokan laktunk. Egyszoba-konyha volt, spejz volt. Ott lakott aztán Tibi a másik feleségével, két gyerekével. Csinált mellette Tibi deszkából egy kis házat, hát nyárba jó volt, télbe is jó volt. Tüzeltek, meleg volt. Kút volt az udvaron. Józsikát aztán elvitték, volt Edelényben az a verekedés. Mikor kaptuk ezt a lakást, feljött hozzám Attila. Pista meg Sanyi otthon maradtak. Sanyiék még a cigánytelepen laknak, de nagyon tiszta a felesége, bemehet hozzájuk akárki, két gyerekük van. Pistáék a Cs-telepen laknak, szép házuk van, három gyerekük. Sanyi Barcikán dolgozik, az erımőbe. Pista Sajókeresztúrba jár. Gabi az apjánál van, még iskolába jár, hetedik osztályos. Józsi meg börtönbe van. Itt most velem van Tibi, Attila, Marika. Tibi a sütıiparba dolgozik, felesége is, csak most gyesen van. Attila a gumigyárba volt, aztán elment a békávéhoz, elköltözött munkásszállóra. Marika fatelepen dolgozik, nem tudom, mit csinál. Neki nincs iskolája egy se, ı föl lett mentve. Hároméves volt, megette a gyógyszeremet. Megtanálta és megette. Ha öt perccel késıbb ér be a mentı, nem él. Nem is szabad lett volna szülni neki gyereket. Szült, kettıt. A kicsivel a börtönben volt terhes. Az most hároméves, pici korában tüdıgyulladással kórházban volt, onnan vitték el intézetbe. Akkor még Óbudán laktunk, vizes volt a lakás, villany se volt, a védını azt mondta, örüljünk, hogy a nagyobbikat nálunk hagyja. Nem a tisztaság végett, mert az megvolt, csak a körülmény nem volt olyan. Azóta nem láttuk. Ki akarjuk venni, de nem találjuk, most a gyámhatósággal kerestetjük. Marika most z uránál van. Nem a gyerekek apjánál, másiknál, munkásszállón. Együtt dolgoznak a fatelepen. A kis Marika ott csetlik-botlik, a nagyanyja idınként rákiált: hallgass már! – Miért nem adjátok óvodába Marikát? – Tibi felesége vigyáz rá, ha én nem is vagyok itthon, vagy az anyja. – Mégis jobb lenne. Tanulna valamit, mire iskolába megy. – Majd ünnepek után elmegyek a tanácshoz. Jaj, de álmos vagyok, virrasztottunk az éjjel. Óbudán voltunk, kettıkor jöttünk haza. Ekkora szoba, tele volt itallal. Az a sok cigány, énekeltek... Hirtelen halála volt. Egy jóvágású cigányember, hetvenéves. Csinos. Egészséges, mint a makk. Este lefeküdt, még négy órakor felkelt, a feleséginek beszélt, utána lefeküdt, reggel a felesége mondja neki, keljél már fel, nyolc óra, hát meg van halva. Ki szoktam menni barátokhoz, orvoshoz is, és így hallottam, hogy meghalt. El voltam révedve. Még az orvos nem is tudta. Kérdeztem tıle, hogy vannak az öregek, jól vannak, azt mondja, éppen most voltam kint. Mondom, kimegyünk Gyurival megnézni ıket. Aznap reggel halt meg. Míg el nem temetik, mindennap virrasztanak. Nekem is virrasztották azt a kisgyereket, amelyik volt Gyuritól. Egy se maradt meg, aki Gyuritól volt. Csak a Gyuri nem hagyott énekelni. Vannak ezek az énekek, amit szoktak halottnak énekelni. Szép énekek. Mikor rákezdtek, a szemem felpattant, eszméletlen voltam, úgy élesztettek. Azt mondta Gyuri, ne haragudjanak, nagyon köszöni mindenkinek a kedvességit, hogy megtisztelnek ebbe az ügybe bennünket, imádkozzanak, beszélgessenek, csak ne énekeljenek. Meséltek, beszélgettek, ki mit mondott, mi történt az életibe vele, nem énekeltek. Pedig virrasztottak soká. Míg el nem temették. Ez meghalt szerdán, már kedden temetik. Gyere el, meglátod, milyen szép lesz. Annyit fogol ríni, mint a záporesı. Szép családja van, mind dolgoznak. Óbudai temetıbe lesz. Megmutatom, hol fekszik a fiam. Megmutatom azt is, hogy hol laktunk. Holnap elmegyek dolgozni, keresek egy kis pénzt, veszek rajta egy szép nagy csokrot. Nagyon rendes ember volt. Úgy érzett velem, mikor soroltam a bajomat Gyurival, szemtelen, aljas, azt mondja, égjen ki a szeme. El ne zavard a gyerekeidet, fiam, egyet se, hogy gondolod? Egyet se. Bassza meg a kurva édesanyját. Pedig Gyuri is oláhcigány. Mifelénk nem beszélnek cigányul, csak ami nagyon fontos. Mint a svábok. Hogy ne értsék. Még holnap este elmegyünk virrasztani, hazajövünk

éccaka, nem is drága, hatvan forintért hozott haza a taxi Óbudáról... Százszor is kérdezte Józsit: mikor jön haza a Józsikád? Gyertek ki, ha hazajött, szeretném látni. Józsi hordta a szenet az öregeknek. Józsikám, hozzál szenet, azt mondja. Jó, majd viszek. Mert nekik nem adtak, de nekünk, nem tudom, miért, mindig adtak az oroszok. Józsi meg adogatta el. Azért megyek el a zsidókhoz dolgozni, hogy tudjak ezt-azt készíteni, mire szabadul. Üres kamorával nem várhatom. Már vettem egy liter házipájinkát, eljöhetnél, megcsinálnánk valaminek. Egy munkatársam hozza, de olyan erıs, meg kéne valami jó kivonattal csinálni. Veszek húst, veszek egy nagy tyúkot, sütök mákos kalácsot, az a mindene, csak nincs mákdarálóm. – Majd én elhozom az enyémet. – Jó. Tortát is akarok csinálni, jó lenne, ha segítenél, nem az, hogy nem tudom megcsinálni, csak nagyon ideges leszek. Az a baj, hogy taxit nem tudok szerezni, ilyen csúszós úton senki se vállal fuvart. Tibit ötszázért hoztam haza, Attilát nyolcszázért, nem sajnálnám Józsitól se a költséget, de ha nincs, aki elvállalja. Még azért megpróbálom, Óbudán van egy ismerıs... Aznap, amikorra Józsit várták, újra elmentem hozzájuk. Icát az ágyban találom kimerülten, nagy a széjjelség. – Józsi? – Majd csak holnap szabadul. Képzeld, elmentem Tökölre az éjféli vonattal. Ott ültem az állomáson hajnalig. Kigyalogoltam a táborba. Egy pocsaji ember volt ott a fiáért, meg két lány szabadult. Kérdezték, kiért jöttem. Hát, mondják, az csak holnap szabadul. Most mondd meg. A lábamra már nem bírok ráállni. Holnap majd taxival megyek, sokba fog kerülni, mit csináljak. Pedig még ezer forintot is be kell fizetnem, nézd meg. Párnája alól tárcát kotor elı, kivesz belıle egy papírt. Nézem az írást, megtudom belıle, hogy Marika a közértben elemelt egy üveg bonbonmeggyet. Mivel büntetett elıélető, ezer forintra büntették. Persze hogy befizeti, csak nem hagyja húsz napra lecsukni a lányát, így is felriad éjjel, nem a rendırök jöttek-e érte. Jó lenne, ha kitölteném a csekket. Nem értem, hogy bírja ezeket az anyagi terheket. Étteremben dolgozik konyhán, kétezernél alig keres többet, most táppénzen van. Ha kétszer egy héten elmegy takarítani, még harmincforintos órabérrel számolva is, kétezernél többet havonta nem tud összeszedni. Az ura alig ad haza valamit, legfeljebb lophatja tıle a pénzt. Tibiékre nem számíthat; az asszony gyesen van, Tibi fizetésébıl lefogják a gyerektartást, jó, ha megélnek, és nem kérnek tıle. Három gyereke van Tibinek két másik asszonytól, aki ettıl van, az a negyedik. Tibi huszonkilenc éves. A huszonkét éves Marika írástudatlan. Az anyja nem tudja, mit dolgozik a fatelepen, és mennyit keres. Szereti a férfiakat, azok meg kihasználják. Nagyon csinos, a nyelvét is jól felvágták, de tökéletlen. Több baj van vele, mint négyéves kislányával. Józsi hazajövetele nem kevésbe kerül, közben Marika hülyeségéért is fizethet. Amíg a csekket kitöltım, elıszed még egy papírt. Marikát tárgyalásra idézték Szikszóra, apasági perben. Még augusztusban szabadult a gyerekek apja, eljött Marikáért és a kislányért. Marika visszaállt hozzá, mégis a gyerekei apja, kiveszik, mondták, a kicsit is az intézetbıl, elment vele haza, Borsodba. Annak az apja magyar, az anyja cigány, kis Marikát szerette az apja családja is nagyon. De nem tartott sokáig a békesség, bár ı Marikának megbocsátott. Ica megmondta neki: „Ebbe nincs szavazati jogod, te is találtál magadnak asszonyt, amíg Mari a börtönbe volt.” Nem is hánytorgatott fel semmit Marinak, de a másik asszony nem hagyta annyiban a dolgot. Nagy cirkuszt rendezett a presszóban, hogy ı nem engedi el az urát. A férfi erre kijelentette, hogy ıt nem érdekli se Mari, se a gyerekek. Pedig az ı nevén vannak, elismerte ıket. – Azt láttad volna, mikor az elsı tárgyalás volt, még a börtönbıl vezették elı. Mikor kis Marikát meglátta, sírt. A bíró is látta, milyen tiszta a kis1ány, csinos, meg is mondta neki, köszönje meg az aI1yósának, hogy így gondját viseli a gyerekének, elismerte mind a kettıt. Most meg nem lehet rajta behajtani a tartásdíjat. Elkísérhetnéd, nekem felülvizsgálatra kell

mennem aznap, az a lány meg olyan hülye, nem lehet egyedül elengedni. Meghálálom én neked a jóságodat, majd megmutatom, mit szántani neked, azt el kell fogadnod tılem. Kikászálódik az ágyból piros kombinében, kemény húsú kövérségében van valami ısanyái erı, fékevesztett termékenységgel ı szüli a földre a szerencsétlenséget. Mégis meg kell hajolni nagysága elıtt és valahogyan útját állni a szerencsétlenségnek, mert az ı termékenysége végtelen. – Ez a tiéd – húz ki a szekrénybıl egy piros kásmírkendıt, rojtokkal, festett rózsákkal –, egy szót se halljak, te nekem olyan vagy, mint a testvérem. – Köszönöm – próbálom fel a kendıt, és egymás nyakába borulva bıgünk egy verset Mariért, Józsiért, ezért az egész kurva mindenségért. – Csak még azt megérjem, hogy a fiam hazajön, én szilveszterkor úgy berúgok... Tavaly szilveszterkor csak sírtam és sírtam, az én fiamért és mindenkiért, aki börtönben van, de az idén mulatok. – Itt a mákdaráló. Daráltasd le a mákot a gyerekekkel, holnap újra eljövök, sütünk-fızünk Józsinak. – Nekem a Tibi felesége nem segít, ne is segítsen. Nézd meg – mutat a cserépkályha tetejére, ott a cukor, liszt, zsír, petrezselyem –, itt kell tartanom mindent, mert elhasználja. Akkor még ı van megsértve. Úgy látszik, azt mondja, én nem szeretem egyformán mindegyik unokámat. Mert az ı gyerekének csizmát vettem, a többinek csokit, mikulásra. Nem csokicsizmát, igazit, hetven forintért. Te hülye, mondtam neki, hát nem többet ér az, mint egy húszforintos csoki? Még akkor se lehetne egy szava se, ha a borsodi unokáimnak drágább ajándékot vennék, azok nincsenek itt velem, nem adok nekik lakást, mindent, mint nekik. Hát a te anyád, mondtam neki, mit adott neked meg a gyerekednek? Semmit az égvilágon. Sanyi állít be, Józsi régi haverja, együtt voltak abban a régi verekedésben. Új bunda, hegyes orrú cipı rajta, frizurája is digós. Azt hitte, itthon van már Józsi. A malomiparban dolgozik, öt és fél ezret keres, be tudja vinni Józsit is. – Nem kell – mondja Ica, amikor elment már –, bőntársak voltak, tudod, mi van. Majd hazamegyünk, jobb lesz neki otthon. – A néma lánnyal mi van? – Nem tudtam elhozni, annyi baj legyen. Talál addig kurvát magának, amíg hazamegyünk. Már fı a leves másnap, amikor megérkezem, Józsi a rendırségre ment jelentkezni, Ica ragyog. – Na hálaistennek, ezt a napot is megértem. Fogtam egy taxit, visszafelé csak Csepelig jöttünk vele, háromszázötven forintba került, ötven forint borravalót adtam a sofırnek, megérdemelte, rendes volt. Egy társa is velünk jött, intézeti gyerek, meghívtam szegénykémet, majd délután megy vissza Hatvanba, azt se tudom, kihez. Vannak pedig szülei. Micsoda szülık, szőzmáriám! Képzeld, Józsi még ötszáz forintot se hozott haza, megette a pénzét a fogda. De engem nem érdekel, fütyülök rá, börtönös pénzre. Azt mondja, majd keresek, anyám, elállók dolgozni, semmire se lesz gondod. Mondtam neki, kedves szép gyerekem, csak magadra keress. Nyolc napon belül el kell helyezkednie, az áll a papírján. Még ki kell váltsa a munkakönyv személyi igazolványát... Karácsonyra hazamegyünk, nem is tudom, érdemes-e addig... Tibi felesége közbeszól: – Hogyne volna érdemes, ünnepen úgyse kell dolgozni, de akkor már az ünnepnapokra is kapja a fizetést. – İ tudja, ı rendezze el a sorsát, nem dirigálhatok neki. – A mákot ledaráltátok? – Ott van, csak dagasztani nem bírtam, vettem réteslapokat. Megcsinálod? – Csak adj egy tiszta ruhát, amin föltekerem. Rózsás konyharuhát hoz ki. – Ezt vittem a börtönbe is mindig. Van egy tortalap, meg kéne kenni valamivel, de már

nincs pénzem. Pénzt adok vajra, cukorra, kakaóra, Marika leszalad a közértbe. Bent a szobában jó néhány üveg sör az asztalon meg egy üveg pálinka. Tibi szabadságot vett ki mára, ünnepli az öccse szabadulását, kicsit homályos már a szeme. – Tölthetek, csókolom? – Megvárom Józsit. Jön is már a szıke, kék szemő barátjával. Eléggé börtönviselt külsejőek mind a ketten, de ennek jellege is, jelentése is ugyanolyan, mint a katonaviseltségé. Leszerelık. Tibi teletölti a poharakat, koccintunk: – A szabadulás örömére, a soha vissza nem jutásra. Józsi fölteszi kedvenc együttesének nagylemezét, erre vágyott, hogy ezt itthon hallgathassa, boldog. Elıbb velem táncol, aztán az anyjával. A lemez árának talán kétszeresét hozta haza tizennégy hónap után, de ez volt a legfontosabb, sıt az egyedül fontos, s végeredményben ennyi pénzbıl és egyáltalán, mit akarjon, mit tervezzen; sorsa kilátástalanságában van a szabadsága, és ı most, feloldódva ebben a zenében, teljes mámorban adja át magát ennek a szabadságnak. Nem elıször vagyok hasonló közegben, sose elemeztem, mitıl érzem otthon magam cigányok nyomorúságos hajlékaiban. Most fölteszem magamnak a kérdést, és rájövök, hogy van ennek az életnek valami olyan minısége, ami a célszerően elrendezett, biztonságos életekbıl hiányzik; erre az önmagáért való, felszabadult örömre a konszolidált társadalom nem képes, pedig, ha ez kimarad, mire való akkor a nagy okosság és rend. Kicsit megnyugszom, hogy mégis van igazság, az embert nem lehet kisemmizni. Visszamegyek a konyhába, megsütöm a rétest, kikeverem a krémet, megkenem a tortát. Tibi felesége csirkehátakat ránt ki – tizenhat forint kilója, megéri –, Ica tölteléket fız a levesbe, ilyet még nem láttam. Felüt három tojást, zsírt tesz bele, sót, borsot, petrezselymet, liszttel elkeveri, és zacskóba töltve fızi meg a levesben, fölszeletelve teszi a tányérokba. Ahogy elkészül az étel, hordjuk be az asztalra, lényegtelen a sorrend. Akinek leves kell, mer magának, de tányérra, evıeszközre várni kell, addig eszik rétest. A húshoz kenyeret szel Ica, és kibont egy nagy üveg csalamádét. İ tette el, dicsérem, milyen jóíző, erre egy kis üveget telerak nekem, azt haza kell vinnem. Marikával a konyhában beszélgetek. Kérdezem, hogyan képzeli az életét azután, hogy a kicsit kihozta az intézetbıl. İ az emberével akar maradni, a Ricsit viszi magával, Marikát az anyja úgyse adja oda. – Ez így nem lesz jó. Mibıl gondolod, hogy az a másik férfi különb lesz? – Mert az egész más. – Ide figyelj, te lány. Csinos vagy, szép vagy, férfit minden utcasarkon találsz, de a gyerekeidet csak anyád segít fölnevelni. – Anya engem nem bír. Csak a fiait szereti. – Azért neveli a gyerekedet. Mert nem szeret. – Egy fillér nélkül – teszi hozzá Ica. – De anya velem mindig csak veszekszik. – Talán oka van rá. – Hagyjon nekem anya békét, törıdjön a maga dolgával. – Láthatod a sorsomat – mondja Ica –, azért magyarázok neked. Mostoha nem édes. Hazajön Gyuri, eszik, iszik ı is a többiekkel. Benézek Tibiék szobájába. Egy heverı, egy gyerekágy, rossz szekrény, egy rozoga szék van benne, ettıl dugig tele van. Két és fél éves gyerek álldogál a gyerekágyban, szép nagy, de nem beszél. A szők helyen vágni lehet a füstöt. Arra gondolok, menynyivel jobb helyen lenne bölcsıdében ez a gyerek. Józsi kijön utánam, pálinkát hoz. Újra koccintunk a szabadságra.

– Elmondanád, miért voltál a fegyelmezı szakaszban? – Az igazat megmondva, fel akartuk gyújtani a nyomdát. – Ezt meg hogy képzeltétek? – Kilencen voltunk benne. Nekem kellett volna jelt adni. De az egyik beköpte. Rohadt vamzer. Annak a gyereknek ne adja az isten, hogy velem találkozzon. Miatta szenvedtem. Az ellenségemnek se kívánom. Engem mindenhova bilincsben vittek. – De hogy jutott eszetekbe, hogy ilyet csináljatok? – Ezt nem tudnám megmondani. – Nem gondoltatok rá, hogy csak baj lehet belıle? – Nem. Muszáj volt csinálni. Olyan ez, hogy ha az embert sokat pumpálják, egyszer kirobban. Mindegy, túléltem. Kibírtam. Csak nem szeretek rágondolni. – Akkor beszéljünk arról, hogy mi lesz ezután. Cédulát mutat, újsághirdetést írt fel még a börtönben, a Taurus telefonszámát. Örömmel látom, hogy megtanult írni, mielıtt bement, nem tudott. – Levizsgáztam a negyedik osztályból. – No ez derék. Szóval, a Taurusba akarsz menni? – Majd felhívom ezt a számot, megkérdezem, mi van, meglátom. Tibi hívott a sütıiparba, ı is ott van meg haverok, jó társaság, csak nagyon meleg van. – Valamit mindenütt ki kell bírni. A perzsaszınyeges irodákban, azt hiszem, nem rád várnak. Visszamegyünk a szobába, Ica a fia kezét csókolgatja. – Kedves, szép gyerekem, én csak arra kérlek tégedet, rossz társaságba ne keveredj, dolgozz, amit keresel, költsd magadra, amíg én élek és fızök, jut neked is. A vendég gyerek csendben eszik, látszik rajta, hogy jól érzi magát, meg irigyli is egy kicsit Józsit ezért a családi boldogságért, amiben ı csak vendég. Józsi megígéri, hogy elhelyezkedik hamarosan. Munkakönyvéért a tanácshoz kell mennie, személyi igazolványt újat kap, ahhoz még fénykép kell meg valami lap, majd hétfın elintézi. Kijelenti, hogy csak Pesten hajlandó élni, és a néma lányt nem veszi feleségül, senkit se vesz feleségül, megfogadta, hogy katonaság elıtt nem nısül. Marika még szipog egy kicsit, aztán megbeszéljük az utazást. A kérdéses idıpontban természetesen nincs ott a pályaudvaron. Idıközben kiderült, hogy nincs pénze, és anyja nem volt hajlandó többet költeni rá. Fel akart hívni telefonon elızı este, de elveszett a cédula, amire a számom volt felírva. Vagy a telefonálás okozott megoldhatatlan problémát. S végeredményben úgyis észrevettem, hogy nem jött el. A Markóban találkoztam Józsival, itt kell jelentkeznie a kijelölt pártfogónál. Józsi késik, amíg várok rá, felnıtt férfi telepszik mellém a padra. Honnan jött, kérdezem. Állampusztáról, válaszolja. Miért volt ott, folytatom. Kérdéssel válaszol: hogy én miért voltam ott, ahol voltam. – Milyen bőncselekményt néz ki belılem? – Veszélyeset. – Emberölést? – Hát... Próbálom felidézni azokat, akiket életem során tiszta szívvel megöltem volna, de leginkább a csirke van elıttem, amelyik egyszer a bal kezemben volt már, aztán a jobb kezemben lévı kés sehogyan se bírt a nyaka felé közelíteni. – Ezt a veszélyességet mibıl látja? – Olyan elgondolkodó. Kezd belemerülni a meggyızésembe, hogy nem érdemes gondolkodnom, hisz még elıttem az élet, gyorsan úgy döntök, hogy nem várok tovább Józsira, bekopogok az irodába, bemutatkozom. A Róbertrıl szóló írásomat ık is olvasták, elmondom, hogy most a rácsokon és falakon kívül szeretném nyomon követni a mögülük kikerülı gyerekek útját. Megkérdezik,

nem volna-e kedvem itt dolgozni, kevesen vannak, nem gyızik a munkát, nézzem ezeket az aktahegyeket. A börtönbıl ide küldik a pártfogó felügyelet alá helyezett szabadulók iratait, az ı dolguk, hogy figyelemmel kísérjék ıket a munkahelyeken. Amíg ott vagyok, bejön egy-két ember, ugyanúgy, mint bármely más, nemszeretem hivatalba, a velük való foglalkozás rövid és hivatalos, látom, ez is egyike azon munkaköröknek, amiknek az égvilágon semmi értelme sincs. Mire Józsi megérkezik, az ı ügyét is elintéztük, egy hét múlva kell jelentkeznie, de úgy, hogy már munkahelye van. Még mindig nincs személyi igazolványa, pedig már eltelt egy hét a szabadulása óta. Igazoltatták is egyszer a Keletinél, bevitték az ırszobára, csak a szabadulólevelével tudta igazolni magát. Ötöl-hatol, miért maradt el eddig a dolog, mintha nem tudnám. Az, hogy a börtönben levizsgázott a negyedik osztályból, nem jelent többet, mint hogy le tud másolni egy hirdetést az újságból, ki tud keresni egy nevet a telefonkönyvbıl. A személyi igazolványhoz szükséges adatlap kitöltése tudását messze meghaladó feladat. Bemegyünk a postára, megveszem az adatlapot, hazamegyünk, kitöltım. Adok pénzt fényképre, okmánybélyegre, mert a pénze, természetesen, rég elfogyott már. Felhívja a Taurust, közlik, hogy tizennégy ötvenes órabérrel tudják fölvenni a présmőhelybe. Nincs elragadtatva, szeretne még körülnézni. Megállapodunk, hogy ha meglesz a személyi igazolványa, átnézzük a hirdetéseket. Újabb hét telik el. Karácsonyra hazautaztak, ünnepek után elegyek hozzájuk. A család még odahaza van Borsodban, Józsi megjött hamarabb, volt valami verekedés otthon, nem akart belekeveredni, gyorsan vonatra ült, visszajött. Nincs neki arra szüksége, hogy visszavigyék, elég volt. A családi veszekedések is elkezdıdtek már, anyja kezd ideges lenni attól, hogy még mindig nem dolgozik. A lakás hideg, Józsi nem főt, zsíros kenyeret eszik, és zenét hallgat. Megismerkedett egy intézeti kislánnyal, aki most szabadságon van a szüleinél Dunaharasztin, épp hozzá készült. Vadonatúj munkakönyve, személyi igazolványa megvan már, még a kijelentkezést kell elintéznie a Kállaiból és a bejelentkezést ide, akkor minden el lesz intézve, mehet dolgozni. Csak még nem döntötte el, hova. Nem baj, kap kétezer forint segélyt a Kállaiban nagykorúságára, abból meg tudja venni, ami szükséges. Kérdezem a sütıipart, a Taurust. Meleg van, büdös van. Hát, igaz. Érzem, tılem várja, találjak ki valami jobbat. Ez az az eset, amire azt szokták mondani, hogy „nem akar dolgozni”. Kétségkívül így van, de nagyon felületes ez az ítélet, ha olyanok hangoztatják, akik sosem dolgoztak kenyérgyárban, gumigyárban,– szövıgyárban, nem voltak nap mint nap bezárva emberi testhımérsékletnél nagyobb melegbe, emberi fül számára bírhatatlan zajba, mérges gázok közé, nem végezték ugyanazt a gépies mozdulatot napi nyolc órában, heteken, hónapokon, éveken keresztül, amire, ha mégsem figyel oda eléggé az ember, testi épségével fizethet. Másnap feljön, böngésszük az újsághirdetéseket. – Nézd csak. A Sugár takarítókat keres. Vadonatúj áruház, ott nem lehet túl nehéz munka a takarítás. – Jó lenne. – Hát akkor gyerünk. Csak egy ugrás. A gondnokságon megtudjuk, hogy nıket vesznek fel, eddig is csak nık dolgoztak ebben a munkakörben, bonyodalmakat okozna, ha bekerülne közéjük egy fiú. Mehetünk tovább. Józsi hallotta egy haverjától, hogy az Otthon Áruház kocsikísérıket keres. Barátságos férfi közli velünk, hogy kocsikísérıre ugyan most nincs szükség, de rakodómunkásra igen. Kérdezi Józsi iskolai végzettségét, elızı munkahelyét. Érzi, mirıl van szó, tapintatosan hangsúlyozza, hogy ez, ugye, kereskedelmi cég, itt erkölcsi bizonyítvány kell. Még ha garázdaságért nem kap valaki, hagyján, de ha lopás miatt, akkor sajnos... Hát, sajnos, akkor mehetünk tovább. Józsinak elege van az álláskeresésbıl, még elmegy a Kállaiba a segélyért, aztán mára kifújt. Ha más nincs, holnap beáll a sütıiparba. Másnap azért még megpróbálkozik a Corvin Áruházzal is. Fölvennék rakodónak, erkölcsi

bizonyítványt se kérnek, de nem jó, hatra kell járni, ez neki messze van, mindig elkésne. Anyja egyre idegesebb, én is. – Addig válogatsz, míg Baracskán találod magad. Fölszed egy kurvát, akinek jól jön a strici, megfelezi vele a jövedelmét. A tripperét is. Megismerkedik egy másik stricivel, az meghívja a Hiltonba. Száz forint egy fél deci cseresznye, elmulatnak vagy ezer forintot. De legalább szép helyen volt. És micsoda tisztaság van ott... Végül elszánja magát, bátyjával, Attilával elmegy a Taurusba, felvételre, Attila már dolgozott ott. Józsit fölveszik a présmőhelybe tizennégy ötvenes órabérrel. Végszóra. Már több mint egy hónap telt el a szabadulása óta. Január végén elmegyek hozzájuk. Attila üldögél a szobában a feleségével (feleségen mindig azt érti a cigány férfi, akivel éppen együtt van, függetlenül attól, hogy mennyi ideig) meg Józsi egy lánnyal, bemutatja mint menyasszonyát. Sovány, sápadt, riadt kis veréb. – Dolgozol? – kérdezem Józsit. – Persze. Bementem az irodára, munkaügyire, mondtam, mi van, elsı munkahelyem, kiadták a munkapapírt, a lapot, menjek, intézzem el, elintéztem, másnap már mentem dolgozni. Egy hónap a betanuló idı, de aki tíz éve van ott, annak is csak tizennégy forint az órabére. Nyolc-tíz nı van a mőhelyben, három manusz van köztük, aki szakember, gépkezelı. Gızzel meg ilyesmivel mőködnek a gépek. Árammal. Fel is emelkedik, amire rárakják a gumit, meg össze is csukódik. Amikor összecsukódik, akkor préseli ki ezt a gumit. – Baleseti oktatás volt? – Volt. Fölösleges. Hiába csak nyolc napja dolgozok, jobban ismerem a gépet, mint a tenyeremet. Besegítek a munkatársaknak is. Lehet, hogy átkérem magam a ragasztóba, ott több a pénz. – Kijött olyan négy és fél, ötre, túlórával – mondja Attila –, csak a szervezetem nem bírta a szagot. A szédülés, az az egy nálam. Valahol vendéglátónál vagy piacon ilyen virslit ettem, gyomorfertızést kaptam. Hozzá szerettem vón szokni, mert nem volt rossz munkahely, jók voltak a munkatársak is, fınökök is, rendbe volt minden. Nem bírtam a szagot. – És te hogy bírod a szagot, Józsika? – Ki lehet bírni, csak nagyon meleg van. Mióta ott vagyok, már megégtem egyszer. – A munkatársaid is a közelben laknak? – Van, aki vidékrıl jár be. Vagy szállón lakik. Lehet, én is elmegyek szállóra. Anyámmal nem jövök ki. İszintén megmondva, parancsolni akar nekem. Én már nem vagyok ahhoz hozzászokva. Oda megyek, ahova akarok. Elkezd kiabálni, hogy én nem hozok ide senkit. Miért? Állandóra vagyok bejelentve. Azzal élek, akivel akarok. Fogjam a kezét, menjek vele? Tizenkilenc éves ember vagyok. – A választásoddal nincs kibékülve, vagy egyáltalán azzal, hogy nıt hozol fel? – Sok minden ellen kifogása van. Legjobban a nık ellen. – Megjegyzéseket tesz arra, hogy Erika milyen? – Nemcsak Erikára, sok volt már. Pedig voltam náluk, elég rendes faterja van, kocsijuk, lakásuk. – A te szüleid mit szólnak Józsihoz? – Az én apám elvált az anyámtól. – Szóval Erika az apjával lakik? – Lakott idáig. Most itt lakik. – Hogyan történt ez az ideköltözés? – Moziba akartam menni. Nıt fogni, na. Megláttam a Bástya mozi elıtt. Beszélgettem vele picit, hát nem picit, több mint egy óra hosszat. Megfőztem, hogy eljöjjön velem. Akkor mondta, hogy menjünk el a faterjához. Elmentünk, és mondta a faterja, hogy semmi köze, mert ı már nagykorú. És akkor feljöttünk ide, másnap elmentünk a ruhájáért.

– Végeredményben egyórás beszélgetés után döntöttél úgy, hogy most Erikával akarsz élni? _ így is lehet mondani. – Anyáddal ezt megbeszéltétek? – Meg. De még nem tudom, mi lesz. Vagy ıvele maradok meg, vagy mással. Amíg bent voltam a börtönben, megfogadtam, katonaság után nısülök. Ha ı úgy gondolja, hogy megvár, akkor vele maradok. De ha nem, akkor felmondok. Úgy, mint a munkahelyen fel szoktak mondani. İ tudja. Megmondtam a faterjának is, hogy mi van. – És te hogyan gondolod, Erika? Szereted Józsit? – Megmondtam, ha kérdeznek, felelj. Tudod, hogy ezt nem szeretem. Mondd azt, hogy nem, ászt kész. – Hogyan fértek el? – Hát, Tibiék elköltöztek. Otthon kaptak szoba-konyhás lakást. Abba a kis szobába be tudunk menni, de esak úgy, ha Tibi ideadja a kulcsot, mert be van zárva. És nekem akkor oda még be kell vinnem egy rekamét, egy szekrényt, egy széket meg egy kisebb asztalt. Ha úgy lesz, hogy itt maradok, akkor én anyámnak kifizetem a lakbért is, villanyt is meg a gázt. De ı most azt mondja, hogy le akarja adni ezt a lakást, hát most nem tudom, mit akar. Azért mondom, akkor én elmegyek szállóra. Az biztos, én vidékre nem megyek lakni. Megmondom ıszintén, hiába anyám, nagyon sok hülyeséget csinál. Volt már legalább négy lakása, Pesten is, vidéken is. Szép, kertes ház, szılıvel, minden. Ráhallgat erre a mostohafaterra, a Gyurira, nem marad belıle semmi. Most megint ráhallgat, megint nem fog maradni semmi. – Mióta van itt Erika? – Hatodik napja. – Mit csinál? – Semmit. Háztartásba. Eljött ide lakni, a munkahelyén leszámolt. – Mikor számolt le? – Két-három hónapja. Az a helyzet, a faterja a Volánnál dolgozik, és ıvele fızetett. – Most ki fız a faterjának? – Most meg akar nısülni. – Mondjad, Erika, mit csináltál idáig? – Én takarítónı voltam, irodákat takarítottam. – Miért számoltál le? – Nem én számoltam le, hanem hathónapos próbaidıre voltam, és ık mondtak fel. – Mielıtt odakerültél volna, hol dolgoztál? – Vidéken. Dömsödön. Szögeltem a ládákat. – Hogy kerültél oda? – Nevelıszülıknél voltam. Intézetben is. – Nyolc osztályod megvan? – Én csak hat osztályt jártam. – Most hova megy dolgozni Erika? – Odajön hozzám a mőhelybe, ahol én vagyok. – Szívesen mész, Erika? – Nekem teljesen mindegy, hogy hol dolgozom. A következı héten összevesznek, Erika visszaköltözik az apjához. Józsi három hétig dolgozik a Taurusban, akkor kilép. Állítólag azért, mert a munkatársak pletykáltak vele kapcsolatban az egyik férjes asszonyról. Ekkora szégyent nem lehet elviselni. Egy hétig lóg, utána beáll a malomiparba. Ide is tizennégy ötvennel veszik fel, rakodnia kell és zsákokat varrnia. Néhány napig csinálja, aztán elunja. Férfi létére csak nem fog varrni? Legközelebb nagy veszekedésre állítok be. Ica pöröl Józsival, ı ezt már nem bírja, teljesen ki van borulva. Mutatja a dagadt, fájós lábát, ideggyulladása van. – Azt mondja Gyuri, engem a gyerekeim tesznek tönkre, de igaza is van. Nem azért, hogy

mostoha, ezt egy édesapa se tőrné, hogy nem dolgozik. Felhoz ide mindenféle rossz kurvákat, csak henteregnek az ágyban, nem csinálnak semmit, tartsam azokat is. Hogy megígérte, drága jó istenem, hogy megígérte, dolgozni fog, keresni fog, tessék, itt van. Elzavard azt a riherongyot, énrám ne hozza ide a rendıröket! Józsi komoran bevonul a konyhából a kisszobába. Szakadt kis csaj üldögél a széken, egy rakás szerencsétlenség, a fóti gyermekvárosból szökött meg, néhány napja itt csövezik. – Tényleg jobb lenne, ha visszamenne. – Ha egyszer szeretem – hajtja fejét Józsi a kislány ölébe. – Hétvégeken eljöhetne rendesen, kimenıcédulával. A kislány hallgat, néznek egymásra, mint két kisborjú. – Kitakarodj innen – néz be az ajtón Ica. – El ne hidd egy szavát se – ez nekem szól –, rossz kurva ez, a munkásszállón szedték fel a nıvérével együtt, kilenc férfi ment keresztül rajtuk. A kislány győlölködve néz Icára. – Menj szépen vissza, Gabika, nincs ennek értelme, csak baj lehet belıle. – Én nem megyek vissza. – Ha el nem mész, rendırt hívok – mondja Ica, mint egy fúria. Józsiban is derengeni kezd lassan, mi történhet, ha rendırök jönnek, ıt is igazoltatják. Félrehív, megkér, vigyem el a kislányt. – Na fogd a cuccodat, Gabika, és gyere szépen. – Nincs ennek semmije – veti oda Ica –, így jött, egy szál ingben. – Nem megyek. – Menj el, Gabika – kérleli Józsi is. A kislány most már mind a hármunkra győlölködve néz. Kézen fogom, megrántja magát, és sértıdötten kivonul. A kapu elıtt lecövekel, otthagyom. A villamosból még látom, hogy elindult; lemondott róla, hogy Józsi utánajön. Még két gyárba szegıdik el Józsi, okát se adja, hogy miért jön el. A segédmunkaerı-piacon állandó a mozgás, az elhelyezkedés nem gond, következésképp a kilépés se. Lehetıségei, kilátásai egyformák, mindegy, hol van. Marika száz forintot kér kölcsön. Bajban van, nincs pénze, kétezer forint büntetést kellett befizetnie. Egy munkatársa lecigánykurvázta, ı nekiment, nem volt súlyos, de az utcán többen látták a verekedést, szóltak rendırnek. Ismeretlen, harminc körüli nıt látok a lakásban (lehet, hogy fiatalabb, de ennyinek látszik), vékony szemöldökő, festett szájú. – Ki ez? – kérdezem Józsitól. – Attila felesége. – És aki a múltkor volt felesége? – Az már nincs. Attila eljött a szállóról, kilépett a BKV-tól. – Most hol dolgozik? – Sehol. – Mibıl él? A feleségrıl aztán megtudom, hogy munkásnınek álcázott profi, az Emkében ismerkedik arabokkal, azok jól fizetnek, ha férfit tudnak mellette, Attilának is jutott hat rongy. Négyen laknak együtt albérletben lányok, mind dolgoznak gyárban, a lebukás veszélye így nagymértékben lecsökkenthetı, csak második és harmadik mőszakban őzik az ipart, amelyet törvényeink üzletszerő kéjelgésnek neveznek. Ebbıl ugyan csak az üzlet igaz, kurva, aki valamit is ad magára, ezt nem élvezetbıl csinálja, hanem pénzért. A kéjelgés kizárólag azok számlájára írandó, akik erre a célra pénzt áldoznak, de ıket nem bünteti a törvény. Hogy ez miféle erkölcsi rend alapján van így, még tisztázatlan. Átmeneti korban élünk. Ica mérges. – Nincs nekem semmi hasznom ezekbıl az asszonyokból.

– Meddig csinálhatja ezt Attila? Lebukik, ha nincs munkahelye. – Mit csináljak velük? Semmit se tudok csinálni. Nagykorúak, nem felelek értük. Ha nem gondolkoznak, én hiába magyarázok nekik. Erika is felbukkan újra, szeretne kibékülni. Életének legboldogabb ideje volt az a tíz nap, amit Józsiéknál töltött. Hányódott csak mindig, intézetekben, nevelıszülıknél, egyik helyrıl a másikra. Anyja azért győlöli, mert apjára hasonlít, apja azért, mert csak kolonc a nyakán. Ica elzavarja, elege van fiai nıügyeibıl. Józsi elmegy hozzájuk este. Erika meg van sértve, nem akarja beengedni, hagyjon neki Józsi békét. Aztán mégis beengedi. Apja nincs otthon, szállítómunkás a Volánnál, sokat jár vidékre. Jól keres, a lakás be van rendezve, bútor, tévé, lemezjátszó, magnó, minden van. A gyámhatóság azért döntött úgy, hogy Erika az. apjához kerüljön nagykorúsága után, mert itt megfelelı a környezet. De azt a szobát, ami a kislányé lett volna, a volt élettárs saját fia számára leválasztotta. Erika apja megosztotta már néhány nıvel magányos életét, de egyikkel sem volt szerencséje, kifosztották mindig csúnyán. Még nem adta fel a reményt, szeretne újra megnısülni, csak hát most egy szobában lakik a lányával. Ezért örült meg, amikor Józsi személyében komoly udvarlója támadt, aki el is vitte a lányt, és nagyot koppant, hogy visszajött. Józsi nézegeti a lemezjátszót, magnót, jó lenne hazavinni kicsit. Sok lemeze is van a faternak, át lehetne játszani a jó számokat. Ezt verje ki a fejébıl, mondja Erika, a fater agyonütné. Józsi ott alszik, reggel elkíséri Erikát a munkahelyére, most egy moziban takarít a lány. Utána gondol egyet, visszamegy a lakásba. Az ajtón rossz a zár, csak be kell kicsit nyomni az ajtót. A szobában ott áll egy bırönd, kiszórja belıle Erika ruháit, berámolja a lemezjátszót, hangfalakat, magnót. A lemezek a szekrényben vannak, fölfeszíti a szekrényt, kiveszi a lemezeket. A bırönddel kisétál a lakásból, hazamegy. Anyjának bejelenti, hogy ezt a cuccot elhozta Erikától, majd jön a lány is. Erika, apjától való félelmében, a rendırségre rohan, amikor meglátja, mi történt, ne érhesse az a vád, hogy összejátszott Józsival. Józsiért karpereccel megy ki a rendırség, három napot tölt ırizetben. Ica elátkozza a lányt, aki fel tudta jelenteni a fiát, ahelyett hogy ide jött volna elıször. Megjön az idézés. Szabadulása után öt hónappal Józsi ismét bírósági tárgyalásra hivatalos. Olvasom az iratot, amely különös visszaesıként, lopás bőntettével vádolja. – Gyerekek, ez nem vicc. Ez két év, testvérek között is. Most kezdik felfogni, mirıl van szó. De leginkább Erikára dühösek, a feljelentésért. Hiszen nem lopási szándékkal hozta el Józsi ezeket a dolgokat, hanem hogy használja egy kicsit. Ha Erika idejön, szépen visszavitték volna. Erre sajnos rácáfol az a tény, hogy a lemezjátszót eladta bizományiban. Próbálom szóra bírni Józsit: miért csinálta ezt. Csak annyit mond, hogy elıtte való nap ivott, másnapos volt. Tiszta fejjel biztos nem tette volna. S még mindig Erika szemtelenséget hajtogatja. – Tegyük fel, Ági nénitıl elvittem volna valamit. Nem tettem, sose tenném, de tegyük fel. Képes lett volna Ági néni, hogy följelentsen? – Azon gondolkozz inkább, te hogyan voltál képes Erikáéknál olyasmire, ami nálam meg se fordul a fejedben? – Nem tudom. – És miért adtad el a lemezjátszót? – Attila biztatott. – Nem tudtad azt mondani, hogy nem? – Nem tudtam. – Mit csináltál a pénzzel? – Kaptam kétezer-ötszáz forintot. Négyszázat Attilának adtam. A többiért vettem magamnak cipıt, pulcsit, ezt-azt.

Ica ırjöng. – Ha még egyszer börtönbe kerülsz, nekem ne írj levelet, mert úgyse válaszolok, csomagot se küldök, beszélıre se megyek. De ha mégis küldök levelet, abba olyat írok, hogy öngyilkos leszel tıle! Amikor ketten vagyunk, leroskad, sír. – Meghal vagy megbolondul, ha bekerül. Nem fog jól viselkedni, mindig a fogdán lesz. Hát ott bolondult meg, azért ilyen hülye. Lehet, hogy ki se engedik tárgyalás után? – Nem tudom. Megtörténhet. – Majd viszek magammal egypár doboz cigarettát meg vagy kétszáz forintot, odaadom neki, tudjon spájzolni, ne kelljen az ennivalóját cigire cserélni. – Nem ártana, ha elhelyezkedne. A tárgyaláson meg fogják kérdezni, dolgozik-e. – Visszahívhatná azt a lányt, élhetne vele. Nem csúnya lány, helyes kislány. Én nem bánnám, ha vele élne. Józsi hallani se akar Erikáról. – Nekem ne jöjjön ide, mert szétverem a pofáját. – Nono. Elıbb ı verhetné szét a tiédet – igazgatom az erkölcsi érzékét. – Nem tudsz gondolkozni, te marha? – ébresztgeti Ica a szunyókáló értelmét. Józsiban pislákol lassan, mirıl van szó. Félóra alatt felfogja, neki most Erikával kell élnie. Méghozzá szépen. Megígérem, hogy elmegyek követségbe. Este kilenckor Erikát a bezárt ajtó elıtt találom. Görnyedten támaszkodik a falnak, szeme fénytelen, arca elgyötört, mint a sokat vert asszonyoké. A BKV-nál takarít, négy órakor kell fölkelnie, de addig nem fekhet le, míg apja haza nem támolyog az átellenben lévı presszóból. Mióta Józsi kirabolta a lakást, nincs kulcsa, apja elvette tıle, vasalózsinórral üti, félholtra veri mindennap Józsi miatt. Persze hogy följelentette, ha ı nem teszi meg, apja tette volna meg, és akkor ı még rosszabbul járt volna. Tudni se akar többet Józsiról, bőnhıdjön csak azért, amit vele tett, a tárgyaláson minden rosszat el fog mondani róla. Megjön az apa. Ötvenes, jó erıben lévı férfi, nem rosszarcú. Kissé bambán néz rám, akadozó nyelvvel tessékel be a lakásba. A konyhában sok a mocskos edény, nagy a rendetlenség, a szoba sincs kitakarítva. Megjegyzem, hogy ezt Erika mind rendbe tehette volna, amíg kint ácsorgott. – Nem csinált ez itthon soha semmit – legyint. – Most meg, sajnos, olyasmi történt... – Tudom, ismerem Józsit. Nem akarom mentegetni, ocsmány dolgot mővelt, de nemcsak a saját hibájából jutott idáig. – Én is intézetben nıttem fel, engem se simogatott az élet, de én a máséhoz soha nem nyúltam, én még börtönben nem voltam. Dolgoztam mindig, most is nehéz munkát végzek, páncélszekrényeket cipelek, meg tudom mutatni a vállamat, ki van sebesedve, de én a keresetembıl szereztem mindent, amim van. Neki is azt magyaráztam: dolgozz, keresd meg a pénzedet, utána szórakozhatsz, és nem kell félned. Igazoltatnak engem is néha, de én attól nem félek, bármikor megmutatom a személyi igazolványomat. Mert láttam én rögtön, amikor a lányommal eljött, hogy ilyen újmagyar gyerek, sejtettem, hogy nem lesz jó, de azt mondta, komolyan akar foglalkozni a lányommal, hát vigye. Én ebbe nem szólok bele. Hát alig múlt el egy hét, visszajött a lány. Na, mondom, eddig tartott? Beszélek, beszélek én is. Arról, hogy Józsi nagyon megbánta, amit tett, édesanyja is mindenre hajlandó, van félretett pénze, utolsó fillérig megtérítik a kárt, örülnének, ha Erika és az édesapja meg tudnának bocsátani. Az emberben fölcsillan a remény, hátha mégis megszabadulhat a lányától. Mondom tovább, hogy itt most két szerencsétlen gyerekrıl van szó, akiknek a szerencsétlenségét fölösleges szaporítani. Erika se lesz attól okosabb, ha kizárják a lakásból, Józsi se lesz jobb a törvény legnagyobb szigorától, ami ebben az esetben lesújthat rá.

Az ember kijelenti, ha ı megkapja, ami neki jár, nem fogja kívánni Józsi megbüntetését. Noszogatja a lányát, nyilatkozzon már: akar-e visszamenni Józsihoz. Elfacsarodó szívvel latolgatom, melyikük a kiszolgáltatottabb. Fölrémlik elıttem Józsi kopasz feje a zárton, és tudom, hogy amit ott elszenvedett, ennek a nyomorult lánynak fogja visszaadni. Micsoda világba löki sorsa az embert? Lennénk inkább madarak, fák. Vastag törzső, terebélyes koronájú fa szeretnék lenni, hogy elférnének rajtam mind az ilyen ázott kis verebek. Erika húszéves arcán százévnyi fáradtság. – Ne álljon az ember bosszút azon, akit szeretett, akármit követett is el – búcsúzom tıle halkan. Másnap Józsi is velem jön. Az utcán várakozik, míg én odabent ráhangolom a húrokat. Mire kiszólok, hogy jöhet, már egy festett szıke rihonyával diskurál. – Józsi, a mindenségit a főzfánfütyülıdnek, még mindig nem érted, mit csináltál? Húzd be füled-farkad, és próbáld helyrehozni, amit még lehet. Harmadnap Erika újra Józsiéknál lakik. – Csak addig maradok vele, míg meglesz a tárgyalás, utána egy napig se. – Utána a sittre mész, drága fiam, arról van csak szó, hogy mennyi idıre. Erika vissza akarja vonni a feljelentést. Icával elmennek a bíróságra. Visszavonni nem lehet már, a tárgyalást meg fogják tartani, de a megbocsátás enyhítı körülmény lesz. Józsi újra munkát keres. Leginkább jegy szedı szeretne lenni a kertmoziban, aztán mégis visszamegy a Taurusba. Tizenhét forintos órabérrel most a ragasztóüzembe kerül. Néhány nap múlva betegállományba megy. – Mi bajod van? Kezét mutatja, sebhelyes. – Mit csináltál? – Arabokkal verekedtem. – Csak nem Attila feleségét patronálod te is? – Nem azt, másikat. Hármat is. Védelmem alatt állnak. – Miért kellett verekedned az arabokkal? – Nem akartak fizetni. – Mennyit kerestél ezen az üzleten? – Tizenöt rongyot szedtek össze a lányok, ötöt nekem adtak. – Elhiszem, hogy ha ilyesmivel töltöd az éjszakáidat, bajosan tudsz reggel gyárba menni, de ráfizethetsz erre az üzletre csúnyán. – Majd csak lesz valahogy. Anyjával összebalhéznak, Ica el se jön a tárgyalásra. Józsi vadonatúj acélkék öltönyben feszít, fekete ing, bordó olasz cipı van rajta. – De kicsípted magad. Akár szaros pista Jézus neve napján. – Felöltöztettek a lányok. Kvarcórát is vettem ezer forintért egy részegtıl a Keletiben, meg új magnót. – No hála istennek. Erikán is legújabb divatú, répaszabású farmernadrág, mintás trikó. Elköltötték az egész havi fizetését. Egymást átölelve ülnek a tárgyaló elıtti padon nagy békességben, amíg be nem szólítják ıket. Józsi kihallgatása gyorsan megy, de Erikával rengeteget kínlódik a bíró. – Milyen kapcsolatban áll a vádlottal? – Együtt élnek? – Igen. – Mióta? – Három hete.

– Közös háztartásban? – Hazaadják mind a ketten a pénzt, fız neki, mos rá? – Vele akar maradni? – Meddig akar vele maradni: napokig, hetekig, hónapokig, évekig? Hosszas hallgatás után Erika úgy dönt, hogy hónapokra tervezi Józsival való kapcsolatát. A bíró figyelmezteti, hogy nem köteles vallomást tenni, de a hamis tanúzást a törvény bünteti. Erika beszélni akar. Háromszor kell föltenni minden kérdést, mire megérti. Amikor odaér a vallomásban, hogy ı adott lakáskulcsot Józsinak, a bíró újra figyelmezteti a hamis tanúzás következményeire és kérlelı hangon arra, hogy nem köteles beszélni. De Erika beszélni akar. Nagy keservesen véget ér a kihallgatás, amihez Józsinak csak annyi hozzáfőzni valója van, hogy nem kapott kulcsot a lánytól. Az utolsó szó jogán semmit se kíván mondani. Erikát még megkérdezik, kívánja-e a vádlott megbüntetését. Nemmel válaszol. Amíg az ítéletre várunk a folyosón, Józsi odamegy az ügyészhez – középkorú, markáns, erıteljes asszony –, és megkérdezi, mire számíthat. Az asszony hónapokat jósol és tanácsolja, hogy kérjen halasztást. A bőncselekményért kiszabható minimum hat hónap, maximum négy és fél év között – mivel visszaesı, csak kiszabható büntetés jöhetett számításba – tíz hónap börtönt tartott igazságosnak a bíróság. Súlyosbító körülményként értékelte, hogy hozzátartozója ellen követte el, enyhítı körülményként, hogy az megbocsátott neki. Józsi nem akar fellebbezni, nem kér gondolkodási idıt, belenyugszik az ítéletbe, csak három hónap haladékot kér. – Rendben van, csak valamit mondjon, hogy miért kéri. – Pénzt akarok keresni. Józsi megígéri, hogy nem kell majd rendıröket küldeni érte, három hónap múlva önként bevonul. Jókedvően megy haza, otthon bekapcsolja a magnót, táncol, vidám: három hónapig övé a világ. Erika most már szálka az egész család szemében. Marika sértıdötten panaszolja az anyjának, hogy kis Marikának nem adott cukrot, amikor kért tıle. – Menyecskének itt vagyok én. Nem kell ide több menyecske. Pláne ı nem kell. Nem a vérünk. Ica is megszabadulna a lánytól szívesen. Az ı szemében a följelentés olyan égbekiáltó bőn, hogy amit Józsi tett, emellett nem is jön számításba, a szerencsétlen lání kényszerítı körülményeit se mérlegeli. Hétvégére hazamegy Borsodba, Sanyi fiával kisírja magát Józsi sorsán, aztán jót mulat egy cigánylakodalomban, énekel, táncol, minden bánatát elfelejti, minden öröme eszébe jut. Mire visszajön, Józsi már elzavarta Erikát. Munkakönyvét kiadta a gyár, három napot nem tudott igazolni. Józsival nem lehet beszélni, rádióról játszik át magnóra számokat, nem ér rá. Erika lépcsıházban alszik, nincs mit ennie. Enni adok neki, és kérvényt írok a vállalatnak, hogy a körülményekre való tekintettel, helyezze el munkásszállón. Apjának is levelet írok, amelyben szépen megkérem, ha egy mód van rá, ne verje agyon a lányát, és ne engedje lépcsıházban aludni. Apuka másnap virágot küld és üzenetet, fontos ügyben beszélni szeretne velem. Erika a lakásban aludt. Néhány sorban megköszönöm a szép virágot, és kérem további jóindulatát gyermeke iránt. Erika megint a lépcsıházban aludt. Apuka csemperagasztót küld ajándékba és egy levelet. Nagyon kér, hogy menjek el hozzá, ha mégsem megyek, tudni fogja, hogy tárgytalan. Erikának enni adok, és azt tanácsolom, hogy a rendırségtıl kérjen segítséget. Erika ötven forintot kér kölcsön, tizedikén már egy fillérje sincs a havi fizetésébıl. Mutatja a szoknyát, karórát, amit vett, haját bedaueroltatta, mütyürkéket vásárolt. Leülök vele számolni: mennyi pénzre van naponta szüksége ahhoz, hogy legyen mit ennie, mennyit kell

ehhez fizetéskor félretennie. Tisztázzuk, hány nap a hét, a hónap, nincs vele tisztában. Számtanból – mondja – mindig gyenge volt. Ica kinézett magának egy jó állapotban lévı házat Borsodban, kert is van hozzá. Úgy gondolja, hogy ezt a lakást elcseréli egy kisebbre. Ami pénzt kap, negyvenezer forintra számít, azzal leelılegezi a házat. Utána azt a lakást is eladja, és kifizeti a teljes vételárat. – Mit keressek itt? Elegem van Pestbıl. Csak valamire megkérnélek. Nézzél nekem házkezelıségnél takarítást, olyan helyen, ahol szobát is adnak, mindegy, akármilyen, mosókonyhában is meghúzom magam, amíg Józsi a börtönbe lesz. Gondold el, Borsodból feljönni Pestre, innen meg, ki tudja hova, ahova majd viszik, mennyi idıbe telne az nekem, hogy meglátogassam? Józsi már nem is keres munkahelyet magának, amíg még szabadlábon van, élni akar. Néha igazoltatják, mondja, hogy börtönbe hivatalos, addig nem érdemes beállni sehova, maszekhoz jár dolgozni – nem bántják. Rákóczi téri lányok népesítik be a lakást. – Hazaadják a pénzt, nem szólhatok semmit -mondja Ica. – Mennyit tudtok egy éjszaka megkeresni, lányok? – Kétezret, hármat, mikor hogy. – Mit csináltok a pénzzel? – Odaadjuk a srácunknak. – Mire költöd a pénzt, Józsikám? – Nem tudom. Elmegy az. Nem foglalkozom vele. Megvan mindenem, mit érdekel engem, hogy mi lesz. Majd ha kijövök, másképp csinálom. Vagy betörı leszek, ki tudja. Utolsó este. Józsi elment mulatni, Ica az ágyból nézi a tévét. A másik ágyban kis Marika alszik, a belsı szobában Gyuri. – Reggel még bevásárolok ennivalót, cigarettát, tíz óra fele elindulnak. Gyuri meg Attila majd elkísérik, én nem megyek. Ott esnék össze a börtönkapu elıtt. Szidom, de a szívem majd megszakad érte. Megint bezárul rá az ajtó... Szótlanul meredünk a képernyıre. Ica elbóbiskol csendben. S míg Cousteau kapitány a tenger titkait tárja elı a mélybıl, elıttem elvonulnak Józsi életének színhelyei. Morajlik az óceán: a végtelen, beláthatatlan emberi nyomorúság.

Robi A XV. kerületi cigánygondozót kérdeztem meg, ismeri-e Robiékat. Persze hogy ismerte, éppen nemrég intézte el, hogy bejelentkezhessenek abba az istállóba, amiben öt éve laknak. (A drasztikumnak tőnı szó nem jelképes jelzı otthonuk minısítésére; a düledezı, két szők helyiségbıl álló melléképület ténylegesen istálló volt azelıtt.) Segélyt is utalt ki nekik karácsonyra, szép összeget, fıhet a feje, hogyan fog vele elszámolni, mert többek között fülbevalót is vettek rajta a két kislánynak. Amikor beléptem hozzájuk, és visszaköszönt rám a barátságos reménytelenség, az elsı, amit megértettem, a fülbevaló volt. Mit is vehettek volna, amivel sorsukon javítanak? A betevıt megkeresik, a rajtukvaló is elıteremtıdik, lakást meg nem vehetnek a segélybıl. Robi apja izmos, markáns férfi, még innen az ötvenen. – Az igazság az, annyira dörzsöltek nem vagyunk. Mentünk a tanácshoz, a tanács nem intézkedett, máshova hova menjünk? írtam az igazságügyi minisztériumba, ık aszonták, járjam a tanácsházát, hogy intézkedjenek. Jártam én, a feleségem is volt, de ha ez a fiatalember nincsen, mái napig se vagyunk bejelentve. A két ötéves kislány közül egyik a gyereke, másik az unokája. Állandó bejelentı hiányában a gyerekek tejjegyet se kaptak.– Elnézést kérek, a tanácsnak is tekintettel kéne lenni, már csak a gyerekek végett, tisztálkodás végett. Magyarán megmondva, ha fel akarok reggel öltözni, el kell nekik fordulni. Ha a gyárban nem lenne fürdı, az ember meg se tudna rendesen mosakodni. Meg az az igazság, hárman-négyen egy ágyba feküdni, helytelenség. Szóval nekem az a kívánságom lenne, hogy legalább egy olyan szükséglakást adnának. Még az is megfelelne. Jobban lehetne tisztálkodni. A gyerekek mindég betegesek. Harmincadikán éjfélkor jött ki a kórházi orvos, mind a kettınek harminckilenc fokos láza volt. Ha kinyissuk az ajtót, a pára a gyerekeket elkapja, ha megfürdik, már megkapja a betegséget. Azt nem értem, annyian beköltöztek itt Újpesten a lakásokba, és azok a lakások, amiket otthagytak, mind üresen állnak. Épp a rádió közvetítette, hogy mennyi üres lakás van Pesten. És mondjuk, ilyen szegény családnak, mint mink vagyunk, megfelelne olyan is. Esküszöm az istenre, tovább fogok lépni, mert ez tarthatatlan. Nem akarom föld alá tenni a gyerekemet. A védını is mindég mondja, hogy mikor kapunk már lakást. Bemegyek én a vöröskereszthez, és vizsgálják ki a körülményt, hogy egészséges vagy egészségtelen. Az ember akármilyen ruhát betesz abba a rohadt szekrénybe, egy hónapig bent áll, tiszta penész. Minden ruha meg van penészedve. Nedves a lakás nagyon, ahogy kint esik, úgy esik itt is majdnem. Nem is csodálkozunk, hogy mindég betegek a gyerekek. – Hányan laknak itt összesen? – Tízen. Mert itt a nıvérem is, ez is rosszul járt, férje meghalt... – Élettársam volt, tizenkét évig laktam vele. És akkor az anyja, és anyáról vannak édestestvérek hárman, egy másik, az meg apáról testvére, azok adták el a lakásomat. – Ne mondd, hogy azok adták el, hanem együtt adtátok el. – İk sokan voltak, én magam voltam, le vagyok százalékolva, beteges asszony vagyok... – Jó, megérdemled a sorsodat. – Nekem nem fizették ki, felvették a pénzt, és a férjemet abból temették el. – Közös beleegyezéssel adtátok el. – Hát megfogták a kezemet erıszakkal. Mert ık együtt voltak a Palota Gyöngyébe, ott ittak, és akkor ottan kiabálgattak, szemtelen szavakat használtak, megfogtak, megfogták a kezemet, és akkor aláírattak. Na, hát akkor én arról tehetek? – Jól van na, hallgass már, elég, hogy itt vagy a nyakamon. Már úgy féltem a gyerekeket is meg magunkat is, az egész deszka, ami a tetıt tartja, el van rohadva. Gerendák szintén. Esik az esı befele.

Az egyik helyiségben tőzhely, konyhakredenc és két fekvıhely. A másikban asztal, szekrény, tévé és két fekvıhely. Mozdulni alig lehet, de tisztaság van. Robi anyja negyvenöt éves, de többnek látszik: sovány, hajlott, foghíjas. Sötét bırő, óriási fekete szeme van, szép lehetett valamikor. – Mióta laknak itt? – Hat éve. Borsodból jöttünk. Dolgoztam ott is, kelengyegyárba. De hogy a férjem itt dolgozott, mondta, hogy számoljak le, és jöjjek fel ide. Jöttem ászt Robival. Elálltunk mi is dolgozni. – Változó munkahelyeken, de hatvanháromtól itt dolgozgattam Pesten. Itt a bútorban dolgoztam, akkor dolgoztam a kilenc kerületbe, tíz kerületbe, autó- és motorszerelı vállalatnál, ide voltam már szokva, a feleségem ide feljött. – Akkor még csak Robika volt velünk. A nagyobb gyerekem, az nıs volt, a többi intézetbe volt. – Szóval, mink, abba az idıbe, úgy mondom, ahogy van, elváltunk, nem éltünk együtt. És most hat éve, hogy újra összekerültünk úgy, hogy tíz évig voltunk külön. – így lett Aranka. – Hány gyerekük van? – Hét. Jani ötvenötbe született. Hét osztályt járt odahaza, egyet meg a honvédségnél. Letette most az általános targoncavezetıit. Hetvenkettı óta él a feleségével, tavaly esküdtek meg, most lesz a második gyerekük. İk is a hajógyárba dolgoznak. Ibolya ötvenkilencbe született, kijárta a kereskedelmit az intézetbe Miskolcon, most férjnél van Ózdon, két kis családja van, illatszerboltba dolgozik, férje meg a faiparba. Utána a Robi van, hatvanegyes. Utána Erika, ı kijárta a kilencet, volt neki egy szakmunkás éve is. – Miért csak egy? – Nem szerettem azt a szakmát – mondja Erika. – Én egészségügyibe jelentkeztem, és helyhiány miatt nem vettek föl, mondták, hogy jelentkezzek a pamutfonó gyárba ott, Miskolcon. Nekem nem tetszett az a szakma, elszöktem az intézetbıl. Voltam a nıvéremnél is, és ı mondta, hogy jobb lesz, ha hazamegyek, ne csavarogjak. – Aztán Erika után jön Bertike. Tizenötödik évébe van, hetedik osztályt végez. İ még iskolás. – Mennyit keresnek? – Férjemnek tizenhét tíze van. Nekem tizennégy ötvenem. Gyereknek tizenöt ötvenje. Feleséginek tíz ötvenje. Mi az? Hát ennivalóra elmegy. Nekünk egy reggeli száz forint, négyınknek. Veszünk magunknak hideg élelmet, avval vagyunk, míg haza nem jövünk. Úgy vagyunk vele, minek fizessünk be ebédet, család van itthoN, fızni is kell. Hazajövök, akkor fızök. Ha én nem tudok, akkor Erikának hagyok pénzt, fıznek. – Óvodába nem járnak a kicsik? – Még nem vették fel ıket. Erika van velük. – Maguk jártak-e iskolába? – Én nem jártam. Nevemet azért le tudom írni. Férjem járt. Letette a targoncavezetıit ı is. – Bertikének hogy megy a tanulás? – Tanul rendesen. Rákospalotán ritkán fordul elı, hogy cigánygyerek elvégzi a nyolc osztályt. Esetleg, ha intézetben volt, vagy börtönben. A helybeli születésőek oláhcigányok, cigány anyanyelvőek, többnyire analfabéták. Mivel a gyerekekkel otthon cigányul beszélnek, az iskolába kerülık komoly nyelvi nehézségekkel küzdenek. Ha az iskolaérettségi vizsgálat nem eléggé körültekintı, könnyen megállapíthatja róluk, hogy fogyatékos értelmőek, mert a feladatokat, nyelvismeret hiányában, nem értik meg. Jelentıs részük jár most már óvodába, de a zsúfolt csoportokban iskolára való felkészítésük nem biztosított. A mővelıdési ház keretében cigányklub mőködik, mintegy tizenöt gyerek látogatja rendszeresen a foglalkozásokat. A

programok célja is, eredménye is nagyon esetleges. A klubba járó gyerekek által közösen kitalált mese jellemzı mozzanatokat mutatott fel az itt élı családok életérıl. A vándorútra induló három királyfi három rendırt ütött le a kocsma elıtt, és rendırruhában tért be a kocsmába. Majd, amikor útjuk háromfelé szakadt, a legkisebb királyfi egy öregemberrel találkozott, akitıl kvarcórát kapott. A szülık jó része dolgozik az IKV-nál mint takarító, ez rövid idıtartamú és kötetlen munkát jelent, amit esetleg nyugdíjassal, öreggel végeztetnek megfelelı díjazásért, ık pedig, nem a legszabályosabb módon, kereskednek; lóval és kvarcórával egyaránt. Valószínőleg nagy pénzeket keresnek, de életszínvonulukat ez csak esetlegesen és szertelenül befolyásolja. Laknak például rozzant, szők lakásban, összezsúfolva, és primır paprikából fıznek lecsót. Vagy tanszersegélybıl veszik meg a legszükségesebb füzeteket, de eközben a bömbölı gyereknek százforintos kisautót vásárolnak. Az ilyesmi aztán érthetıen fokozza az irányukban amúgy is meglévı ellenérzéseket, kínos helyzetbe hozza a sorsukért elkötelezett embereket. Bonyolult dolog a hátrányos helyzet. A messzirıl idetelepült cigánycsaládok élete gyökeresen más, mint a helybeli születésőeké. A kötetlen, kereskedı életforma rájuk egyáltalán nem jellemzı, nagy pénzek nem fordulnak meg a kezükön. Gyárakban dolgoznak segéd– és betanított munkásként, nehéz munkáért kevés pénzért. Helyzetük megváltozását csak munkahely-változtatástól remélik idınként, nyilvánvalóan hiába: ugyanaz várja ıket mindenütt. Robi apja oláhcigány, tud cigányul, de otthon magyarul beszélnek. A gyerekek magyar anyanyelvőek. – Hol dolgozott Robi, mielıtt bekerült? – Sokszor változtatta a munkahelyét, volt már neki négy vagy öt. Én a technikai gépgyárba dolgoztam, a vákumba, hát a gyerek is, igaz, hogy tizenhét éves volt, rendesen dolgozott. Este elment szórakozni, hazajött éjszaka, letette a fejét, már fölemelte, hogy menjünk dolgozni. Csak aztán, ahogy leült reggelizni, elaludt. – Már a nyolcadikat azért nem járta, mert feljöttünk ide, és elállt dolgozni. Bútorgyárba. Mert ott dolgozott az édesapja, én is odamentem, és ott dolgoztunk hárman. Tizennégy éves volt akkor. – Mi lesz vele, ha kiszabadul? -Eljön velünk dolgozni. Bementem a munkaügyi osztályra, és mondtam a nınek, hogy mi van. És küldött ilyen levelet a börtönbe, hogy ha szabadul, oda fog jönni dolgozni. Másfél évet töltött el Robi Tökölön egy idétlen kocsmai verekedés miatt. A vádirat részletesen taglalta, mi módon vette el ivócimborájától a pénzt, és szaladt el, foga között százharminc forinttal. Azt semmiféle irat nem rögzítette, hogy hányadmagával, milyen lakásban lakott, hogy tizennégy éves korától csak a legkeservesebb, legrosszabbul fizetett munkák vártak rá az üzemekben, hogy az italozás, részegség, verekedés indítóoka az életét megülı kilátástalanság volt. Arról sem szólt semmiféle irat, hogy épp ez a kilátástalanság a stigma, ami ıt megjelöli a törvénykezés számára. Robi szabad. Levetette a rabruhát, de megnıtt rajta a stigma. Most már büntetett elıélető. Robi szabad. Visszatért az albérleti istállóba, ahova immár be is jelentkezhet. A négy ágy közül egyiken szülei alszanak az ötéves Arankával. Másikon húga és nagynénje. Harmadikon bátyja, sógornıje és az ötéves Marica. Negyediket ı osztja meg öccsével. Robi szabad. Kezdheti újra segéd- és betanított munkás életét a külváros üzemeiben és kocsmáiban. Robi szabad. Családja három napig ünnepli hazatérését. Esznek-isznak, mulatnak, éneküket magnóra veszik fel, Rob nem énekel. – Milyen cigánynak tartod magad, Robi? – Én magyar cigánynak. – Tudsz cigányul?

– Nem. Csak szavakat értek. Nekem nem kell. A börtönben akartak tanítani. Megkérdeztük egymástól, te milyen vagy, milyen származású? Elmeséltük a kisebb korunkat. De én nem szeretek cigányul beszélni. – Kik a barátaid? – Most egyelıre nincsen. – Mielıtt bekerültél, kik voltak? – Magyar gyerekek. Cigányok nagyon ritkán. – Palotán pedig sok a cigány. – Én nem barátkozok velük. Bele visznek a balhéba, rám verik a cinket. Cigányklubba hívom, elıadásra, ismerısök közé, társaságba. Eljön, unokabátyját is magával hozza. A hajógyárban festımőhelybe kerül, négytagú brigádba ötödiknek, fiatal cigány a brigádvezetı. Tizenhét ötvenes órabérrel veszik fel, igaz, hogy munkakönyvében „kilépett” az utolsó bejegyzés, de annak már több mint egy éve. Ki hinné, mire jó a börtön. – Megvolna nekem a nyolc iskolám, mert hét és felet jártam. Ha nincs a betegségem, még tovább is megyek tanulni, festıszakmára. – A gyár nem küldene tanulni? – Van hároméves tanfolyam, szobafestı és mázoló. Úgy, hogy nappal dolgoznék, este meg mennék iskolába egy héten háromszor. Lehet, hogy ebbe az évbe már nem lehet jelentkezni, jövıre akkor is elmegyek. Tanultam most is a hegesztıt, csak a zárkába egyik jobban kiabált, mint a másik, rendesen nem is lehetett tanulni, nem vizsgáztam le. ? – Mire emlékszel a gyerekkorodból? – Nagyon szegények voltunk akkoriba. Sokan voltunk egy házba. Plusz apámnak a testvére is ott volt, plusz apámnak az anyjáék. – Cigánytelepen laktatok? – Igen, csak az apámnak az anyja vett egy házat a faluban, magyarok között, és odaköltöztünk. Pici kis ház volt, egy szoba meg egy konyha. – Volt még sok cigány a faluban, rajtatok kívül? – Nem volt. İk cigánytelepen laktak, ott nagyon sokan. – Mivel foglalkoztak? – Dolgoztak. Némelyik téeszbe, némelyik vállalatnál, meg parasztoknál vállaltak munkát. Volt egy ember, aki báránybıröket vett házaknál, és Miskolcon eladta. – Volt-e olyan tanárod, akit szerettél? – Nem hiszem. – Emlékszel-e arra a tanítóra, aki írni-olvasni tanított? – Igen. Igazgatóhelyettes volt. Elég rendes nı volt. Segített rajtunk, adott ilyen ruházati segélyt, könyvet is adott. – Buktál-e valamelyik osztályban? – Ötödikben. Azért, mert kórházban voltam több mint három hónapig, és elmaradtam. Erika, Robi két évvel fiatalabb húga másképp emlékszik. Szerinte Robi még az alsó osztályban bukott meg. İk ketten együtt voltak nevelıszülıknél, és az iskolában egy évfolyamba kerültek még az alsó osztályokban, csak Robi a kisegítıbe. A nevelıszülıktıl Robi a megyaszói intézetbe került, ott végezte el a hét osztályt, kisegítıben. – Rendırökre emlékszel-e gyerekkorodból? – Folyton jöttek a rendırök. A faternak volt egy balhéja, egy srác gyilkosságot akart elkövetni ellenünk, mert apám egyszer megverte ıtet. A nagynénémnek a lányával élt, attól van egy fia, és az miatt összeverekedtek. Kicsi voltam akkor. Ezért jöttünk fel. – És megtette volna? Csinált ilyeneket az a srác? – Nem, csak lopásokat csinált. Összeszedett tyúkokat.

– Még miért jöttek a rendırök? – Miattam is. Már itten Pesten. Nem dolgoztam. Sok helyen dolgoztam, csak egyszer két hónapig nem dolgoztam. Azelıtt volt egy balhém, azért kaptam hat hónapot, akkor felfüggesztettek, most töltöttem ki. – Melyik munkahelyedrıl jöttél el, amikor két hónapig nem dolgoztál? – Tanácsról, úgy hiszem. Ilyen építésen voltam, házakat építettünk. Házakról kellett a vakolatot leverni, járdaszegélyeket csinálni, csákányozni, elég kemény meló volt. Ott csak egy napot dolgoztam, láttam, hogy nehéz munka, nem nekem való, akkor még tizenhét körül voltam. – A többi munkahelyeden mit csináltál? – A Bányagépgyárban festı voltam. Tizenegy forintos órabérrel, nagyon kevés volt. Cipıgyárban a szállítási osztályon voltam. Ott se sokat kerestem. Két és fél ezret. Izzóban anyagmozgató voltam. Ott is ilyen kétezer-kettıt kerestem. – A hajógyárban festı voltál azelıtt is? – Igen. Azelıtt tizenkettı volt az órabérem, most meg tizenhét ötven. – Volt-e olyan munkahelyed, amit többé-kevésbé szerettél? – Igen, volt. A szövetkezet. Festı voltam, ki voltunk helyezve. Postát kellett festeni, vagy gyárakat. – Ott mennyi ideig dolgoztál? – Hat hónapig. – Miért hagytad ott? – Mert nem jártam be rendesen dolgozni. Késın jártam haza mindig, és elaludtam. Este elmentem szórakozni, és messzi is volt nekem onnan hazamenni. – Hova jártál szórakozni? – Jártam mindenfele, diszkóba. Nyolcadik kerületbe, tizenegy kerületbe, Óbudára, volt olyan is, hogy csak másnap mentem haza. – Olyankor merre jártál? – Mindenfele az éjszakába. – Mibe kerül egy ilyen éjszaka? – Egy ezres bıven elég. – És egy hónapban kétezer-kétszázat kerestél. – Sose költöttem annyit. – Voltak nık, akik fizettek neked? – Voltak olyanok is, egypáran. – Szeretted ezt az életet? – Szeretném, de az a baj, nem lehet most már. Másképp kell vennem az életemet. Nem akarok visszakerülni. – Tudják a brigádtársaid, hogy honnan jöttél? – Kérdezték, miért ilyen rövid a hajam, csak nem a sittrıl jöttem? De nem tudják. Én meg nem szóltam semmit. Öt napig dolgozott Robi, utána influenzás lett, és betegállományba ment, három napra írta ki az orvos. Hátrányos neveltetésük miatt amúgy sem egészségesek, kevéssé teherbíróak ezek a gyerekek, állapotuk a börtönben tovább romlik, körülményeik miatt is fogékonyabbak a betegségekre. Másfelıl biztos, hogy hiányzik belılük a munkahelyhez való kötıdés, a közösen végzett munka iránti felelısség, ami az embereket általában képessé teszi arra, hogy a munkában nehézségek árán is kitartsanak. De hát errıl sem ık tehetnek csupán. Börtönmunka nem nevel felelısségre. A kivetettség felold minden felelısség alól. Robi ráadásul egy tragikus vétséget is elkövetett: otthon, a zsúfolt lakásban letette valahova a táppénzes papírját, és azt a két kislány összetépte. Robi brigádvezetıje szintén cigány, szintén vidékrıl települt a fıvárosba, régebben, mint

Robi. Sikerült beilleszkednie, munkáját azzal is megbecsülték, hogy megválasztották brigádvezetınek, lakást is kapott az újpesti lakótelepen. Keservesen elért társadalmi presztízsét most már nem kockáztatja egy olyan cigánygyerekért, akivel mindenféle zőrök vannak. Nem vállal közösséget Robival, nem küldi el az orvoshoz másik igazolásért, nem néz utána maga a dolgoknak, egyáltalán, igyekszik minél távolabb tartani magát a nyomorúságoknak attól az ingoványától, amiben Robi él. Igazolatlan hiányzásért kiteszi a brigádból Robit, aki most már ezzel a priusszal kerül át egy másik brigádba, csupa meglett korú angyalföldi munkás közé. Idegenül érzi magát közöttük, és idegenségét senki sem igyekszik feloldani. Kolonc lesz belıle, aki csak tehertétel a nyakunkon, bőnbak, aki minden bajnak oka. „Igazságügyi Minisztérium Bejelentések és Panaszok önálló csoportja. Beadványát illetékes eljárás végett megküldtem a XV. kerületi Tanács VB. Lakásügyi Osztályának. Elintézésrıl a fenti hatóság fogja értesíteni. Kérelmével a továbbiakban szíveskedjék a fenti szervhez fordulni, ügyének elintézése nem tartozik az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe. 1980. január 11. dr. Fodor Gyula csoportvezetı.” „XV. kerületi Tanács VB. Lakásügyi Osztálya. Az Igazságügyi Minisztériumból illetékességbıl hozzánk továbbított lakásügyi panaszára az alábbi tájékoztatást adjuk. Évenként csak érvényes lakásigénylési kérelemmel rendelkezı jogosultak részesülhetnek lakásjuttatásban, akiknek neve a végrehajtó bizottság által jóváhagyott névjegyzéken szerepel. Közelebbi tájékoztatást félfogadási idıben, lakáskérelem bemutatása mellett a lakásügyi osztályon adunk. További tájékoztatásul közlöm, hogy lakásigénylési kérelmet formanyomtatványon, személyesen lehet elıterjeszteni azoknak a Budapesten lakóknak, akik igazolni tudják az ötéves ittlakásukat és budapesti munkaviszonyukat. 1980. január 21. Kiss Anna o. v.” „Kérelmére a Bp. XV. ker. Aporháza u. 5/b sz. alatti lakásának egészségügyi szempontból történt szakhatósági véleményét az alábbiakban közlöm. A lakás szoba, konyha helyiségekbıl áll. A szoba mérete 4x3x2 m. A falak a padozattól a mennyezetig vizesek, a vakolat hiányos, mennyezete beázik, vakolata hull. Padozata gödrös beton, ablaka kis mérető, korhadt, nem nyitható, a helyiség sötét. A konyha 3x3x2 m, a falak állapota hasonló a szobáéhoz. Mennyezete funérból készült, hajlott, esızéskor beázik. Padozata töredezett beton. Bejárati ajtó szimpla, vetemedett. Vízvételi lehetıség utcai kifolyóról biztosított. A lakáshoz udvari árnyékszék tartozik. A lakás levegıje dohos, nyirkos. A leírtak alapján a lakás egészségre ártalmas. Errıl értesül: A címzett – felhasználás végett, a XV. ker. Tanács Lakásügyi Osztálya – felhasználás végett, a XV. ker. Tanács Mőszaki Osztálya -tudomásulvétel végett. 1981. február 20.” „Kérem a XV. kerületi Tanács VB. Lakásügyi Osztályának vezetıjét, hogy a Bp. XV. Aporháza u. 5/b alatt, albérleti minıségben lakó Kolompár János lakáskörülményeit a rendkívüli körülmények miatt vizsgáltassa ki, és a szükséges segítséget adja meg. A »lakás« megnevezésre méltatlan helyiségben jelenleg tízen laknak szörnyő zsúfoltságban, rendkívül egészségtelen körülmények között. A leginkább putrinak nevezhetı épület eredetileg nem lakás céljára készült, ennek ellenére hat éve lakik itt a népes család. Lakásigénylést 1980-ban tudtak beadni. A családban három kiskorú gyermek van, ilyen körülmények között veszélyeztetett helyzetben vannak. A tisztálkodás, pihenés és tanulás feltételei a gyermekek és felnıttek részére a legminimálisabb mértékben sincsenek biztosítva. A család veszélyeztetett helyzete miatt sürgıs vizsgálat és segítség szükséges. 1981. február 23. Zsigó Jenı cigánygondozó.” „Beadványára helyszíni szemlét tartottam a Bp. XV. Aporháza u. 5/b sz alatti ingatlanon. Megállapítottam, hogy a lakásban a falak nedvesek, talajvíz elleni szigetelés valószínőleg eredetileg sem készült. Konyhában a padozat hiányos. Az épületen nem tapasztaltam olyan

szerkezeti elváltozást, melynek alapján mőszaki szempontból intézkedésre lett volna szükség. Kérem fentiek szíves tudomásulvételét. 1981. február 26. Selmeczi Katalin fımérnök” – Elmentem Kiss Annához a lakásügyi osztályra, és mondta áztat nekem, nézze, azt mondja, esetleg szeptemberben sorra kerülhetnek. Mondom, ahogy esik az esı, úgy ázik be az egész lakás. Hát nem az enyém, csak én lakom benne. Abszolút a gyereknek nincs lehetısége a tanulásra, tessék, mondom, kigyönni, átvizsgálni az ügyet. Már tudomásul vettük, azt mondja, majd szeptemberben esedékes lesz. Akkor is csak szoba-konyha. Hát akkor kérdezem én azt: nem mindegy, hogy itt lakom, vagy szoba-konyhát adnak nekem? Majd be fogok írni a Kádár-titkárságra, és majd onnan ıtet fogják értesíteni, hogy intézkedjenek. Mert ez kibírhatatlan, teljesen kibírhatatlan. Megmondtam a tanácselnöknek is. Elnök elvtárs. Már mindegy, úgyis ide vagyok bejelentkezve. Én akármilyen lakásba, megfogom a gyerekeket, beköltözık. És próbáljon engem akárki kidobni. Mert ez már nem az enyém, albérletem föl van mondva, úgy vagyok, mint vízen a bugyborék. És utána, mondom, akármi következhet. Az egész családot megfogom, és ide hozom be a tanácsházára, és ide fogok pakolni a folyosóra. „Jánoskám, pillanat.” Fogta a telefont, letelefonált Kiss Annának, hogy mit beszéltek, én nem hallottam. Aszonta, várjak még egy kicsit türelmesen. Bementem Kiss Annához, azt mondja, tudja, mit mondott a tanácselnök, szeptemberben, azt mondja, majd esedékes lesz. – Nem bánta meg, hogy felhozta a családját Ároktırıl? – Nem. Hát miért? Itt nagyobb nekik a lehetıségük, magyarán megmondva, ott úgy nıttek volna fel, mint a borjú. Itt legalább egy kis mőveltséget tanulnak. „Kolompár Róbert 1981. február 27-én a Magyar Hajó- és Darugyár Váci úton lévı kultúrtermében, kártyázás közben ismerkedett meg Szabó Pál sértettel. Elıbb Szép Ferenccel és Matos Józseffel négyesben, majd a sértettel kettesben játszottak. 19 óra után Szabó Pál sértett hazaindult, a vádlott pedig rövidesen utánament. A kultúrteremtıl kb. 150 méterre a vádlott utolérte Szabó Pált, s a kissé ittas sértett belsı zsebébıl egyetlen mozdulattal kiemelte a levéltárcáját. Szabó Pál a vádlott keze után kapott, mire Kolompár Róbert a tárcát elengedte, majd a sértettet ököllel állon vágta. Szabó Pál az ütéstıl a földre esett, rövid idıre eszméletét vesztette. A vádlott ezalatt ismét elvette a sértett tárcáját, majd a helyszínrıl elment. A tárcából a benne lévı 2700 Ft-ot magához vette, a tárcát pedig eldobta.” „A Budapesti XIII. kerületi Ügyészség vádiratában Kolompár Róbert ellen a Btk. 321. § (2) bek. szerint minısülı rablás bőntette miatt emelt vádat. A vádlott különös visszaesı, utolsó büntetésébıl 1981. január 26. napján szabadult. A kiszabható büntetésre tekintettel a vádlott szökésétıl, elrejtızésétıl tartahi lehet, ezért a bíróság elızetes letartóztatását a 92. § (1) bek. b. pontjára tekintettel fenntartotta.” – Húsz éve dolgozom a gyárban, a faipari mázoló mőhely üzemvezetıje vagyok. Én itt kezdtem a gyárban, nem tudom, hogy ez napjainkban dicsıség-e. Itt jelentkezett nálunk, úgy tudom, a vállalattal ez le volt levelezve, hogy ide kell neki jönni. Mi itt úgy fogadtuk, hogy tényleg, minden körülményt és anyagi lehetıséget biztosítottunk volna neki. Személyesen beszéltem vele, magánjellegő ügyeket, nem kíváncsiságból, hanem tényleg azért, hogy melléállhassunk. Sajnos, ı nem úgy állt hozzá, csak fogadkozott. Öt napot rendesen dolgozott, aztán három vagy öt napot igazolatlanul hiányzott, én felszólítottam, fel akartunk neki mondani, akkor is fogadkozott, tekintsünk el a felmondástól, sıt a bíróság kötelezte a vállalatot, hogy vegyük vissza. Ez a mőhelynek nem jó. – Ha önöket a bíróság nem kötelezte volna, akkor nem vették volna vissza? – Megmondom ıszintén, nem vettük volna vissza. Minden körülményt biztosítottunk neki a munkával kapcsolatban, szociális ellátással kapcsolatban, komoly pénzt kereshetett volna, tizenöthúsz éve szakmunkások nem keresnek annyi pénzt. Nagyon reméltem, hogy ahogy mi

hozzáálltunk, ı is úgy fog hozzáállni. Sajnos, valahogy nem az a típus volt. Elmondtam neki, hogy én magam is ismerek ilyen embereket, itt nıttem fel Angyalföldön, tehát nekem ez nem új jelenség. Ismerem az angyalföldi cigánykérdést is, ı is ismeri, elbeszélgettem vele. A Tripoliszt csak az tudja ténylegesen megítélni, aki itt lakott. Ott sok becsületes ember is volt, nem lehetett mindenkit egy kalap alá venni. Én különösképpen kihangsúlyoztam a mőhelyben, nálunk nincs az, hogy valaki cigány vagy fehér. Egyenrangú mindenki, munkája után. Személy szerint is haragszom, ha megkülönböztetik, nincs is ilyen. Tehát nem szín kérdése volt ez. Itt a munka dominál. – Mit tudott ennek a gyereknek az iskolázottságáról, és mi volt a benyomása az értelmi képességeirıl? – Én úgy tudom, hogy nyolc általánossal rendelkezik, és nem tartottam buta fiúnak. Szóval, azt nem lehet rá mondani, hogy nincs birtokában a szellemi képességeinek. Csak nem láttam benne azt a komolyságot. Az elsı hiányzása után beszélgettem vele, és nagyon korrekt alapra helyeztem a dolgot. A bíróság, ugye, utasította a vállalatot, hogy meg kell tartani. Ez mőhely szinten nagyon rossz. Csinált itt nekünk tizenöt vagy húsz nap igazolatlant, amit nekünk sehol nem írnak jóvá, és annak a brigádnak vagy csoportnak a terhére, aki bizony becsületesen dolgozik. Ez a mőhelyt üti, és én ezt nem tudom sehol elfogadtatni, felsıbb szinten, hogy kérem, ez az ember csinálta. Sajnos, az igazolatlan mulasztásokat ezek az újonnan beállt emberek követik el. Most nem az, hogy valaki honnan jött. Vannak, akik nagyon becsületesen beálltak, talán itt a gyárban nem tudnék mondani ilyet, de a régi ismeretségi körömben ismerek egy-kettıt, aki nagyon becsületesen megállta a helyét egy ilyen kisebb büntetés után. Nem hiszem, hogy azoknak többet segítettek volna. Mert nincs elıítélet, se a színe miatt; se amiatt, hogy honnan jött. Nagyon tiszta lappal indult, de van egy pont, amikor nekünk, vezetıknek meg kell állnunk. Netán odalent a brigádban van valami nézeteltérés – munkában mindig akad –, akkor odamondják azért elég gyorsan. Mi ezt elkerüljük, csak a vezetıket tájékoztatjuk, tehát brigádvezetıi szintig. Véletlenül se kerüljön arra sor, hogy valaki rákiabálja, honnan jött. Mi ezt teljes mértékben ki akarjuk szőrni, és ki is tudjuk. Merem állítani, hogy lent a társaság, a brigád nem is tudta, honnan jött. – Beszélhetnék velük? – Nem látom célszerőnek. így egyenrangúként tudnak dolgozni. Neki sincs gátlása – hát nem is volt, mert rövid idın belül bebizonyította, hogy neki az a jobb. – Értesült arról az esetrıl, ami a klubban történt? – Nem. Egy rövid információt kértek róla, hogy az eltöltött idı alapján mi a véleményünk. Megadtuk, a valóságnak megfelelıen, hitelesen. A személyzeti osztály kérte, valószínőleg a rendırség részére. Hogy ı most milyen üggyel kapcsolatban van elızetesben, azt nem tudom. Minket errıl nem tájékoztatnak. A gyár kultúrháza egyemeletes kis épület a Váci úton. Földszintjén könyvtár van, emeletén nagyterem, ahol ünnepségeket tartanak, de vendéglátóipari egység is mőködik. Ide térhetnek be munka után kártyázni, sörözni a gyár dolgozói, bejönnek más üzemek munkásai is. A nagyteremmel szemben, a folyosó másik végén van a KISZ-klub. Barátságos helyiség, a gyár fiataljai rendezték be maguknak, elıfordul, hogy a vezérigazgató is itt fogadja az üzem látogatóit. A klubvezetı az üzem dolgozója, társadalmi munkában látja el ezt a feladatot, itt tölti minden délutánját. Elmondja, hogy itt részegeskedés nincs, legfeljebb egy üveg sört ihatnak meg a fiatalok. Mutatja a havi programot tartalmazó füzetet, itt kulturált szórakozás folyik, az üzemi újság rendszerésen beszámol a KISZ-klub rendezvényeirıl, versenyeket is nyertek az ifjúsági klubok valamiféle vetélkedıin. Robit nem ismeri, nem hallott róla semmit, nyilván KISZ-tag sem volt. A KISZ-klub tízlépésnyire van attól a teremtıl, ahol Robi, a vádlott, a sértettel kártyázott és ivott. Idáig nem jutott el.

Robi apja is ott volt aznap délután. – Amikor ide kijött a nyomozó, körülbelül március másodikán, tılem kérdezték, hogy ki volt ott. Maga, azt mondja, tudjuk, hogy hamar eljött. Ki volt sárga bırdzsekibe? Kérem, abba a gyárba dolgozik kétezer ember. Abból biztos eljött hatszáz. Pláne, fizetés volt. Hát mindenkirıl megállapítsuk, milyen ruhába volt? Hát jó, azt mondja, ebbe igaza van, de különben egy jól öltözködı gyerek volt, aki, aszongya, bırdzsekibe volt. Hát ha abba a gyárba felöltöznek, ott senki nem mondja meg, ki a szakmunkás, ki a betanított munkás, ki a mővezetı, ott mindenki jól öltözködik. Különben a Robin fekete bırkabát volt, meg tudom mutatni, egy háromnegyedes bırkabát. Hányszor mondtam neki: rossz társaságba ne keveredj. Ne veszekedjek, azt mondja. Hát nem azért veszekszik egy szülı, hogy a rosszat akarja, hanem hogy a jót. Kérdezte a nyomozó, maga, azt mondja, kivel kártyázott? Mondtam. Nagy párttag, cigánygyerek különben, elvégezte a pártiskolát. Szóval, ilyen párttagokkal játszottam. Hatodikán tartóztatták le, éjszaka jöttek érte. Mondtam nekik, nappal maguk nem tudnak jönni, muszáj a gyerekeket is fölijeszteni? Nekik, azt mondják, amit kiadnak parancsba, azt kell csinálni. Én aztán rosszul lettem, bevittek kórházba, egy hónapig voltam a kórházba. Kivagyok teljesen. Már küldtem neki csomagot, szalonnát, kolbászt, cigarettát tettem bele, most majd biztos messzire viszik, járhatunk beszélıre minden hónapba vagy kéthónapba, a jóisten tudja, hova, akkor is pakolni, csomagot is küldeni... A gyerek, hogy kijött, pénzt nem tudtunk neki biztosítani. Nem azt mondom, ha tudtunk, adtunk neki. Kiszabadult, azonnal új nadrágot, új cipıt, ezeregyszáz forintos cipıt vettem neki, inget, ruhát vettem neki, ami tılem telt, én adtam neki. Kevéssel szabadult, kétezervalamennyivel, mire hazajött, mi maradt belıle? Könyvet vett a börtönbe, ilyen verseket, bele se tekintett, a gyerekek összefirkálták. Könnyő elményő volt mindig a Robi. Úgy, hogy egyik szava a másikba megy, nem tudja magát kimagyarázni. A gyereknek az agya néha kihagy. Nem tiszta elményő a Robi. Ha jól van, az fát vág, söpröget, mindenbe segít az édesanyjának, játszik a gyerekekkel, de ha az agya elborul, akkor robban. Szegény gyerekem. A kislányok is, hányszor elmondják: szegény Robi bátyja... Egyet szégyellek a gyárba, nagyon szégyellem, hogy a gyerek ezt csinálta. Csak él az ember, boldogsága meg nincsen. Dolgozunk, mint az állatok, de minek. A rendır-fıkapitányságon betessékelnek egy dosztojevszkiji kopárságú hivatali szobába. Az íróasztal elıtt farács jelzi az itteni hivatali személyek fontosságát és távolságát az elıttük várakozóktól. Senki sem ül az asztalnál, de ez mellékes, a hatalom itt már személytelen. A falaknál padok. Három csöves gyerek üldögél a szobában, egyikük csuklóján kötés, talán az erét vágta el. Fogas árválkodik az egyik sarokban, valami rongy csüng rajta céltalanul. A jobb oldali falon még egy ajtó nyílik a szobából, még érthetetlenebb tartományba, elıtte mocskos condra lóg függöny gyanánt egy félkörbe hajlított drótról, az alját fölhajtották a drótra, hogy ne legyen útban. Az átható klórszagban a Central étterem plakátja kínálja ételkülönlegességeit, Civil ruhás fıhadnagy tájékoztat, hogy Robit a jövı héten átszállítják a Markóba, az ügy súlyos, három év kinéz neki. Egy alkalomra szóló engedélyt kapok, hogy Robit a Markóban meglátogassam. Gombnyomás, piros fény, kattanás, ajtó nyílik, ajtó csukódik. Lépcsı, folyosó, ajtó, gombnyomás, piros fény, kattanás, nyílik, csukódik. Pontosság, rend, biztonság. Olajozott, hibátlan gépezet. Tévedés kizárva. Gombnyomás, piros fény, kattanás, nyílik, csukódik. Leülünk a nevelıi irodában. A nevelési szolgálat vezetıje nem ismeri Robit, nem tud róla semmit. Itt csak elızetes letartóztatásban vannak az elítéltek, nem ismerhet mindenkit. Fölmegyünk a körletbe. Lépcsı, folyosó, ajtó, gombnyomás, piros fény, kattanás, nyílik, csukódik. Fülke. Egyenruhás nı, egész fülkét betöltı, nyomogatja a gombokat. Lépcsı.

Följebb-följebb egy hosszú dobozban. A lépcsıházban, az emeletek között drótháló. Az emeleteken körbefutó folyosók, a folyosókon ajtók. Fehér falak, sötétszürke ajtók. Zárt ajtók. Az ajtók mögött emberek. Középen ventillátor. Középen smasszer. Csend. Csak a ventillátor zúg. Kétezer-hétszáz forint. És egy húszéves élet, ebbe a dobozba zárva. A negyedik emeleten egy kis irodában várok Robira. Civil ruhában jön, nagyon sápadt. Másfél év után alig egy hónapig volt szabadlábon, s ki tudja, mikor lesz megint szabad; lesz-e még, lehet-e még belıle szabad ember. Húszévesen, elzárva mindentıl, ami emberi: csoda lesz, ha nem roncsként fog szabadulni. Nézzük együtt a vádiratot. İ nem ütött, mondja, azzal csak a sértett vádolja, akit ı kísért ki a villamoshoz, mert már olyan részeg volt, hogy elesett. A tanúk nem láthatták, mi történt, akkor már nem voltak ott. – Miért tetted? – Hülye voltam. – Mit csináltál a kétezer-hétszáz forinttal? – Csak ezerötszáz volt. Mire hazaértem, semmi se volt, kirántottam a zsebembıl. – Részeg voltál? – Ittam én is. Az a benyomásom, már ı maga se tudja, hogy történt ez az egész. Kérdezem, mire van szüksége. Mondja, hogy nem kap otthonról levelet. Hát persze: anyja nem tud írni, apjának is elég komoly feladat az írás, nehezen szánja rá magát. Testvérei megerıltethetnék magukat, csak hát mit írjanak? Hogy ık jól vannak, melyhez hasonlót neki is kívánnak? A tárgyaláson megjelenik majdnem az egész család. Robi apja világoskék, nagy kockás öltönyben, fekete ingben, fényesre suvickolt hegyes orrú, fekete cipıben. Anyja világoszöldfehér kockás szoknyában, mintás blúzban, piros szandálban, hátrakötött kendıvel. Bátyja sötét öltönyben, fehér ingben. Sógornıje hasán apró virágos ruha feszül, kilencedik hónapban van. A két kislányt vadonatúj ruhácskákba öltöztették, Marica karján játék karóra, Arankán játék napszemüveg. Eljött Etus is, Robi unokahúga, aki jelen volt a kártyázásnál. Szők szoknya, feszes trikó, magas sarkú cipı van rajta, szeme, szája kifestve. Üldögélnek a tárgyaló elıtti padon, sétálgatnak a folyosón. Robi is itt várakozik már, kissé távolabb ül a fıtörzzsel, győrött világosszürke öltöny van rajta, rejtegeti a kislányok elıl a bilincset. Leülök Robi anyja mellé, nézünk egymásra tehetetlenül. – Szegény gyerekem. Alig ismertem rá. Az egyik tanú, fiatal, dundi, szıke férfi, széttárt kézzel magyarázza Robi apjának, hogy ı tudja, ezt másképp is el lehetett volna intézni, de a gyerek eltőnt, ık meg az öreget – egyébként fınökük – nem tudták lebeszélni a följelentésrıl. Félrevonulva álldogál a sértett. Negyvenöt éves ember, de legalább tíz évvel látszik öregebbnek, hajlott hátú, fogatlan. Magányosan várakozik az ügyész is. Az ügyvéd mellénk telepszik. Próbálom magam elé képzelni azt a hivatali apparátust, ami beindult ennek a feljelentésnek a nyomán. Elképzelni se tudom, hányan foglalkoztak azóta Robi életének ezzel az egy mozzanatával, függetlenül az összes többitıl, kivéve az elızı büntetést. Csinos, fiatal bírónı üde hangon szólítja be a tárgyalóba a Robi ügyében idézetteket. Bemegyünk mindnyájan, csak a két kislány marad kint a folyosón Robi sógornıjével. Robi szavát alig érteni. Különben is dadog, most szinte elakadt a hangja. Elıadja, hogy ıt a portás kérte meg, kísérje haza a sértettet, aki olyan részeg volt, hogy elesett, ki is jelentette (mármint a portásnı), hogy ez az ember ide többé be nem teszi a lábát. Errıl eddig nem történt említés. Robi leírja a portásnıt: negyvenéves, középtermető, szıke. A sértett, Robi szerint, két-három üveg sört és némi töményét fogyasztott, ı maga egy üveg sört, és egy-két féldecit. Szavaiból a lezajlott esemény több, egymásnak ellentmondó változata rajzolódik ki.

A tanúk szerint a portásnı ötven-hatvan éves, magas, ıszes. A sértettre nem jellemzı, hogy be szokott rúgni. Nyereségrészesedést fizettek aznap a Volánnál (mind a hárman ott dolgoznak), az egyik tanú jobban emlékszik a sértett nyereségére, mint a sajátjára. A sértett bemutatja a papírt, amely szerint 2700 forint nyereségrészesedést kapott. A dokumentumot a bíróság az ügyiratokhoz csatolja. Azon kívül, mondja, valami százhatvan forint volt nála. Elismer öt üveg sört, amit megivott. Háromszor vette elı a tárcáját. A vádlott ıt az utcán leütötte. Felesége veszekedett vele otthon azért, ami történt. Szembesítés. A sértett úgy mondja el a bőntényt, ahogy a vádiratban áll. A vádlott szerint ez hazugság. A bírónı rendreutasítja: ilyen szavakat ne használjon, ırá se mondta senki, hogy hazudik. A szembesítés eredménytelen. Az ügyvéd kínban van. Összevissza beszélı vádlottat nagyon nehéz védeni. Robi védelméért egyébiránt nyolcvan forintot fizet tárgyalásonként a bíróság az ügyvédi munkaközösségnek. Az ügyvéd éppen állást akar változtatni, ı itt nem tud megélni. Az ügyész felteszi Robinak a kulcskérdést: miért tette? – Nem tudom. – Mégis. Ha azt mondja, hogy „csak”, az is válasz. – Nem tudom. – Kellett az a pénz, mert akart venni egy magnót? Vagy másra kellett? Vagy csak azért, mert mátós volt az ipse, és könnyő volt elvenni tıle? Miért? – Nem tudom. Az ügyész indítványozza, hogy idézze meg a bíróság tanúként a portásnıt. Az ügyvéd csatlakozik az ügyészi indítványhoz. A tárgyalást elnapolják. A folyosón Etus a sértettre mordul: – Most könnyebb a lelke, hogy börtönbe záratta ezt a fiatal gyereket? – Nem én csináltam vele. İ csinálta magával. – Honnan tudja maga, hogy mi történt, hát olyan részeg volt, mint a disznó! A sértett elkullog, Etus tovább pattog: – Ezzel a két szememmel láttam, hogy elesett, ne lássam többé a gyerekemet, ha nem igaz! Hát ajánlatot tett nekem is a vén disznó, pénzt akart adni, hogy feküdjek le vele, kell a fenének, a gyomrom fordul ki, ha ránézek, van nekem fiatal uram, és ezt pártolja a bíróság? – Ne veszekedjen itt, nem a piacon van – szól rá az ügyész. – A rák essen bele... Harmadnap elmegyek Robiékhoz, apját is otthon találom. – Kértem, hogy a gyereket orvossal vizsgáltassák ki, megfizeti ı azt a nyolcvan forintot vagy száz forintot, vizsgálja meg az orvos, mert a gyereknek nem tiszta az elmélete. – Mit vett ki ebbıl az egészbıl? – Én egyet izéltem a bíróságnak a szavából. Mikor ı azt kérdezte a sértettıl, hogy hányszor vette ı elı a pénztárcáját. Aszonta, háromszor. És voltak többen, négyen voltak. Minden körbe ı vette elı a pénztárcáját? Hát egy személy háromszor egymás után nem kér. Ha négyen voltak, ı háromszor elıvette, négyszer három tizenkettı. Én csak négy óráig voltam ott, de az az ember már akkor részeg volt, a büfés megmondhatja. Mondtam is az ügyésznek, idéztesse be. Ott volt a portás is. – Maga szerint hogy néz ki? – Negyvenen felüli nı, olyan százhetven centi, nálam magasabb, inkább barna hajú, de már ıszes. İ jól ismer engem, játszom ott a sok párttagokkal… Ahogy a Robi mondja, az egy részeges ember, azért mondta a portás, hogy többé oda be ne tegye a lábát. Persze, a két tanú neki beosztottja. Most kérdezem, ezek meg fogják mondani bíróság elıtt, hogy ez italos ember? Azt mondja, harminc forintot vesztett a kártyán. Háromszor vette elı a tárcáját. Különben szlovák sör volt, tizenkét forint egy üveg. Bírónınek kellett volna rögtön rávágni,

Hogy mennyi egy üveg sör? Valami nem tiszta ebbe a dologba. Az ügyész, az nagyon rafinált. A tanúnak arra a szavára, hogy a saját nyereségére nem emlékezett, de a másikéra igen, nem kérdezett semmit. Hogy maga honnan tudja, ı mennyit kapott? A magáéra mér nem emlékszik? Szóval, ez nekem valahogy nem tiszta dolog. Mer ha valami igazság, azt elvállalom, maradok az egyenes úton, pohárba tiszta vizet öntök. És ha kártyáztak: én nem láttam, hogy mennyibe kártyáztak, már három személy elment, hát ki tudja, azok mennyit nyertek el tıle? Mire mentek el? A nagy semmire? Ki tudja, azelıtt már hol jártak? Nem-e voltak már a Csavargyárba vagy abba cukrászdába, hogy is hívják ott mellettünk – nem-e ott jártak? – Elkövette Robi a rablást? -Nem. – És a lopást? – Azt igen. – Miért? – Hát, nem volt pénze. A következı tárgyalásra eljön a portásnı. Felismeri a sértettet, akit gyakran lát a klubban részegen, arra is volt példa nemegyszer, hogy elesett, mással kellett kikísértetni vagy kiutasítani. Robit nem ismeri, nem emlékszik rá, hogy valaha is látta, beszélt vele. A bíróság bőnösnek mondja ki Robit rablás bőntettében, és mint különös visszaesıt, négy év, hathónapi börtönre ítéli. Súlyosbító körülményként értékeli, hogy a különös visszaesést megalapozó elítélésen kívül is büntetést szabott ki vele szemben korábban a bíróság, vagyon elleni bőncselekmények miatt. Figyelembe veszi, hogy a vádlott szabadulását követıen rövid idı múlva valósította meg a bőncselekményt. Ez arra utal, hogy a vele szemben korábban alkalmazott büntetés a kívánt hatást nem érte el. Az ügyvéd fellebbezést jelent be. Védıbeszédében hivatkozik arra, hogy a vádlott akár le is tagadhatta volna a cselekményt, mert az eseménynek tanúja nem volt. Igaz, hogy a rendırségen tett vallomásában a vádat elismerte, de ezen a vallomáson érezni lehet, hogy nem saját fogalmazása. A sértettre vonatkozó tanúvallomások nem egybehangzóak; míg két tanú szerint nem jellemzı rá a részegeskedés, a portásnı gyakran látta ıt részegen, olyan körülmények között, amilyet a vádlott elıadott. Indítványozza, hogy az ítéletet a bíróság a vádlott vallomására alapozza, és lopás bőntettében mondja ki bőnösnek. – Mit vár a fellebbezéstıl? – kérdezem az ügyvédet. – Semmit. A másodfokú tárgyalás helyben fogja hagyni az elsıfokú ítéletet. Az ügyvéd A bőntett és büntetése címmel cikket írt az egyik tudományos folyóiratba. Egy ismert jogi szaktekintély könyvérıl írott recenziójában fejezi ki a témával kapcsolatos gondolatait. – Írja, hogy a mai szocialista kriminológia még a voluntarista elmélet alapján áll. Amikor más társadalomtudományokban a marxizmus ezt kezdte levetkızni, a kriminológiában éppen akkor értek be ezek az elméletek. – Pontosabban nem a kriminológiában, inkább a tételes jogban. Gondolok itt elsısorban a szigorított ırizetre, amit 1974-ben vezettek be. Ezt annak idején, még a hatvanas években az egyetemen, mint a fasiszta elméleteknek a követelményét és következményét tanultuk. Ti. ha nem a tett veszélyes a társadalomra, hanem az elkövetı, akkor függetlenül a büntetés céljától, nem a tettet kell büntetnünk, hanem az elkövetıt. Ha az elkövetıt büntetjük, akkor ez bizonyos értelemben függetlenedik a tettıl. Vagyis magában a személyiségben tételeznek fel olyan vonásokat, amelyek hajlamossá teszik az egyént a bőn elkövetésére. Ez arra a következményre vezet, hogy vannak emberek, akik veszélyesek a társadalomra, mert ezt meg ezt el fogják követni. Ad absurdum: nem is kell megvárni, míg elkövetik. Valamit elkövetett, ezzel mintegy kifejezésre juttatta a társadalomra veszélyességét. Az Egyesült Államok büntetıjoga hasonló ehhez némileg, és ott fordulhat elı – általában ott is feketékkel –, hogy

néhány tízdolláros lopásért 20-25 évet töltenek börtönben. – Arról is ír, hogy a mai marxista kriminológia nem foglalkozik eléggé a bőnözés osztály– és rétegelemzésével. – Az alapelképzelés, ami a szocialista társadalmak létrejötte elıtt született, hogy a kapitalista társadalmakban az osztálystruktúra, a kizsákmányolás, a pauperizálódás hozza létre a bőnözést, és a szocializmusban a bőnözésnek nincsenek társadalmi okai. Ezeket az elképzeléseket hitték, hirdették, csak éppen ezeket nagyon kevéssé igazolta a gyakorlat. Pontosabban, lehet a statisztikai adatokat úgy csoportosítani, hogy úgy tőnjék, mintha a gyakorlat igazolná. Ha szocialista viszonyok között megnézünk bizonyos standard bőncselekményeket, azt látjuk, hogy ezeknek a száma nem csökken. A kriminológia erre hosszú ideig azt mondta, hogy ez részben a múlt átkos maradványa, részben az imperialista fellazítás eredménye. Noha a dogmatizmus a pszichologizálást elítélte és üldözte, nem vette észre, hogy ez teljesen pszichologizáló magyarázat, ugyanis a társadalomban megjelenı magatartásokat pszichológiai okkal, az elkövetı társadalomellenes beállítottságával magyaráz, ahelyett hogy azt mutatná meg, melyek azok az objektív körülmények, amelyek szükségszerővé teszik a bőnözést. Miután a bőnözés volumene érdemi csökkenést nem mutat, sıt az elkövetık mintegy 30-40%-a visszaesı, ez arra utal, hogy a szocialista társadalomban is megvannak a bőnözés okai. Ha megvannak, akkor ezek vizsgálhatók is. Azok a vizsgálatok, amelyeket eddig elvégeztek, azt mutatják, hogy ez a magatartás osztály-, ill. rétegdeterminált. – A méltatott könyvben dokumentált vizsgálat bebizonyította, hogy a gyors ütemő társadalmi-gazdasági változások feltételei között a kriminális veszélyeztetettség azoknál a társadalmi csoportoknál a legnagyobb, melyek környezete ugyan alá van vetve ezeknek a változásoknak, de a csoport maga mintegy kimarad belılük. – Ez eléggé evidens dolog. Egy adott gazdasági-társadalmi változás tömegeket, amelyek be tudnak kapcsolódni, felemel. Ugyanakkor olyan rétegeket, amelyek nem tudnak bekapcsolódni, sıt a hagyományos tevékenységi formáik értéktelenné válnak, kivet a társadalom perifériájára. – Ha abból indulunk ki, hogy a szocialista fejlıdés alapja a szocialista nagyipariakkor felfogható fejlıdésnek az is, hogy egy faluszéli cigánycsalád felkerül a fıvárosi iparba. – Ha ez fejlıdésnek fogható fel, mindenesetre nagyon ellentmondásos. Világosan látható, hogy a budapesti nagyipar, budapesti építıipar ezeknek az embereknek csak a munkaerejére tart igényt. Több évtizedes munka után sem teszi lehetıvé nekik, hogy Budapesten megtelepedjenek. Nemcsak azért nem, mert ezek az emberek a lakásárakat megfizetni nem tudják. 62-ben megtiltották a budapesti ingatlanvásárlást azoknak, akiknek nincs Budapesten ötéves állandó bejelentett lakásuk vagy ötéves munkaviszonyuk. Ha megnézzük ennek a rendelkezésnek a célját és tényleges funkcióját, diszfunkcionálisnak, kifejezetten a saját célja ellen irányulónak fogjuk találni. A cél az lett volna, hogy megakadályozza a budapesti lakáshelyzet rosszabbodását; noha azok a betelepülık, akiknek lett volna pénzük Pesten lakást venni, nem rontották volna a lakáshelyzetet. Ugyanakkor egyfelıl megélhetési problémák miatt, másfelıl a budapesti munkaerıhelyzet miatt, Budapesten talán kevésbé, de az agglomerációs övezetben nagy mértékben romlott a lakáshelyzet. S nemcsak lakást nem adott ezeknek az embereknek a nagyipar: közösséget sem. Tehát az ipar képes volt arra, hogy kenyeret adjon nekik a munkaerejük ellenében, ugyanakkor nem volt képes arra, hogy valamilyen mértékben pótolja a felbomlott, felbomlasztott közösségeiket. Budapesten gyökér nélküliek, ami természetesen hozza magával a deviánsnak nevezett magatartást. – Robi ítéletébıl idézek: a bőnösségi körülményekre a vádlott személyében és cselekményében rejlı társadalomra veszélyességre tekintettel a bíróság a büntetési célokat a kiszabott büntetéssel látta elérhetınek. Mi a véleménye errıl? – A cselekmény társadalomra veszélyessége viszonylag objektív. Személyi társadalomra veszélyesség elmélete véleményem szerint teljesen értelmetlen megközelítés. Személyi

társadalomra veszélyességnek a bírói gyakorlat azt tekinti, hogy az elkövetı tudatában olyan magatartásmód rögzült, amely megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a társadalomban általánosan elfogadott normáknak a betartását, deviáns magatartásmódot helyesel. Ez lehet, hogy így van, de általában, akinek ez rögzült a tudatában, annak meg is van az oka. Kemény, materiális oka. Ha egy ember bizonyos gazdasági bőncselekményeket vagy erıszakos bőncselekményeket is elkövet – igaz, hogy az egyéni viselkedés hajtóereje az egyéni psziché, de hát ez az egyéni psziché is nagyon kemény társadalmi tényezık következménye –, az illetı egyén adott helyzetében igenis szükségletkielégítı, problémamegoldó, ebben az értelemben racionális viselkedés. – Ë1 lehet-e képzelni, hogy az egész jogi struktúra, aminek keretében Robi ily mértékben minısült bőnösnek: hibás kiindulás, téves premisszák következménye? – Két tényezıre utalnék ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy a személyi társadalomra veszélyesség elmélete terjedıben van. A másik a bírói függetlenség, ami annyit jelent, hogy a bíró szabadon kialakított, legjobb meggyızıdés szerint ítél, szubjektív evidencia alapján. Ami számára evidensnek tőnik szubjektíve, az minısül ítéleti tényállásnak. Egy büntetıbíró, aki folyamatosan, apróbb-nagyobb bőnügyeket tárgyal, észleli, hogy egy adott cselekménytípus elkövetıinek nagy része hasonló társadalmi közegbıl származik. Hajlamos lehet a dolog megfordítására, és nem úgy mérlegel, hogy az ebben a társadalmi közegben élıknek olyanok a körülményei, amelyek között az adott cselekmény elkövetése racionális magatartás, hanem azt gondolja, hogy ezek az emberek azért élnek abban a társadalmi közegben, mert olyanok, amilyenek. Konkrétan pedig a jelenleg bevezetett új büntetı törvénykönyv következménye, hogy olyan cselekményeket is, amelyeknek a tárgyi súlya roppant csekély, az elkövetési magatartás nem kirívóan közösségellenes, igen szigorúan büntetnek, ha az elkövetı különös visszaesı vagy többszörös visszaesı. A rablás büntetési tétele 2 évtıl 8 év. Amennyiben többszörös vagy különös visszaesırıl van szó, a minimális tételt felével meg kell emelni, vagyis 3 évnél kevesebb nem szabható ki, csak rendkívüli körülmények között. – Nem áll-e fenn a veszély, hogy a társadalomra sokkal inkább veszélyes cselekmények annál, mint hogy Robi italos állapotban elvette egy másik részeg ember pénzét: nem minısülnek bőncselekménynek, mert azokat más társadalmi réteghez tartozók követték el? – Azt, hogy mi bőncselekmény, a büntetıjog dogmatikailag elég szigorúan rögzíti, évszázadok óta. A kérdés pontosan, azt hiszem, inkább úgy hangzana, hogy olyan magatartások, amelyeket a büntetı törvénykönyv bőncselekménynek minısít, bizonyos társadalmi helyzetben lévıkre nem jellemzık. Ha el is követik, a bőnüldözésre hivatott apparátus ezt nem észleli, vagy észleli, de az illetık személyi társadalomra veszélyességét olyan csekélynek tartja, hogy nem indít eljárást. Nevetséges dolog volt néhány évvel ezelıtt, amikor az önkiszolgáló közértben elkövetett lopásokat bőncselekménnyé nyilvánították. Ennek az lett a következménye, hogy olyan esetben, amikor az elkövetı nem a társadalom által legjobban diszkriminált réteghez tartozott, hanem konszolidáltabb réteghez, a bírák általában csekély összegő pénzbüntetést szabtak ki. – Ez a bőnözıvé minısítés-minısülés, amit napjainkban magunk körül észlelünk, hova vezet? Arra gondolok, hogy ha egyre inkább azok fognak bőnözıvé minısülni, akiknek a társadalmi körülményei indokolják a bőncselekményeket, akkor ettıl nemhogy megszőnni nem fognak a bőncselekményeket elıidézı okok, hanem inkább rosszabbodás várható. Nyilvánvaló, hogy négy és fél évi börtönbüntetéstıl Robi nem fog megjavulni, körülményei pedig még rosszabbak lesznek. – Magánvéleményem, hogy a bőnözés volumenét két dolog szabja meg. Az egyik az ismert, kemény társadalmi tények. A másik az apparátus észlelésmódja, teherbíró képessége, egyszerően azt kell mondani: az aktafeldolgozó képessége. Nem hiszem, hogy a statisztikailag kimutatható bőnözés nagyobb mértékő növekedése lenne várható, mert az aktafeldolgozó gépezet aktafeldolgozó képessége korlátozott. Viszont ha a statisztikailag kimutatható

bőnözés korlátozott, ám a tényleges bőnözés ennél jóval nagyobb, ez a közbiztonság leromlásával egyértelmő. Ebben az esetben, a társadalmi közvélemény nyomására, gazdasági eszközöket csoportosítanak át az aktafeldolgozó apparátus növelésére. – Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ezzel a négy és fél évvel Robi életfogytiglanra van ítélve. – Sajnos, valószínő. Egyes kirívó esetektıl eltekintve, a börtön nem gyakorol az emberekre olyan nevelı hatást, hogy lehetıvé váljék a társadalomba való beilleszkedésük. 1860-ban a Cobden-szövetség vitát tartott a halálbüntetésrıl. Karl Marx is felszólalt. Az volt a véleménye, hogy a büntetésnek két célja lehet: vagy az elkövetı megjavítása, vagy a többiek visszatartása. A mai büntetıjog ezt úgy nevezi, hogy speciálprevenció vagy generálprevenció. Ám, teszi hozzá Marx, az emberiség története Káin óta azt mutatja, hogy büntetéssel az embereket sem megjavítani, sem megijeszteni nem lehet. Közben eljött, el is múlt a szeptember. Robi családja még mindig nem kapott lakást. Esélyüket csökkenti a hivatalos helyeken róluk kialakított vélemény: hogy magatartásuk nem felel meg a társadalmi normáknak.

Ildikó „Tisztelt Járásbíróság! Serbán Ildikó felperes által ellenem indított 4.P.20.179/1979. sz. alatti ügyben bejelentem, hogy a Gyámhatóság szeptember 15-én intézkedett a gyermekeknek intézetbe történı utalása iránt. Már el is vitték ıket, és ezért a hátralékos gyermektartásdíj behajtása nem a gyermekek tartását szolgálná, ezért kérem a végrehajtás mellızését. A fenti okokból kérem velem szemben a gyermekek vonatkozásában a tartásdíj megszüntetését is. Felperes egyébként szabadságvesztés büntetését tölti. Tisztelettel: Bozsákovics János alperes.” ILDIKÓ „Rengeteget szenvedtem a gyermekeimért. De szenvednek a gyermekeim is. És most is azt mondom, hogy ártatlanul tettek a börtönbe. Verekedni nem bírtam. Csak az udvaron voltam. Sógorom, az uramnak a testvére rám lökte a gyerekágyat, ott volt valami beton, és arra ráestem. Nekem elég volt onnan felmászni. Én nem bírtam verekedni. Kéthónapos terhes voltam, jószágokkal foglalkoztam, írattunk egy kocát, meg is kaptuk. Mondtam az uramnak, mind a két gyerek koraszülött volt, szeretném, hogy megmaradjon nálam a gyerek, ki tudjam rendesen hordani, ne kelljen cipekedni. Mert a trágyázástól kezdve minden rám volt maradva, ı nem segített rajtam annyit se, hogy egy vödör vizet behozott volna. Jól van, azt mondja, eladjuk a malacokat. Eladott kilenc darab süldıt, azt mondja, menj, vedd föl a pénzt. İ nem kelt föl az ágyból, én segítettem még a malacokat is fölrakni a kocsira. Bevittem a pénzt, tizenegyezer forintot adtak. İ evvel felöltözött, elment, én nem gondoltam, hogy pénzt visz magával. Vett magának cipıt, nadrágot, dzsekit, este jött haza. Én meg bevittem a konyhába a vizet, hogy megfürösztöm a gyerekeket. Lehajoltam, már nem tudom, hogy Katit öltöztettem-e le, vagy Janikát, csak azt tudom, hogy a tarkómra kaptam egy ütést, elterültem. Jó kis idı múlva föleszméltem, néztem, a gyerekek nincsenek. Néztem a szekrényt, ott van-e a pénz, nem volt. Mondom, hoppá, ez engem leütött, elvitte a pénzt, elvitte a gyerekeket. Az anyja nagyon messze lakik, meg lehetett szervezve, mert mire kiszaladtam, senkit se láttam. Mentem a nyomozóhoz meg a segédrendırhöz, nem voltak otthon. Tél volt, február, nagyon fáztam, vettem föl nadrágot, dzsekit, mentem be Miklósra, a rendırségre, jelentettem az ügyet. Azt mondja a rendır, most neked mi kell, a pénz vagy a gyerekek. Mondom, nekem nem kell semmi, csak a két gyerek. Nem adhatják nekem vissza, mert a gyerekek meghaladták a kilenc hónapot. Ezt nem értettem. Szóval, ha a gyerekek meghaladták a kilenc hónapot, akkor egy anyát le lehet ütni, és el lehet tıle rabolni a gyerekeket? Elutasítottak. Gyámhatóságon, bíróságon, tiszti fıorvosnál, mindenütt voltam. Ahol csak nagy épületet láttam, gondoltam, ott is hatóság van, még a tőzoltókhoz is bementem. Idegileg nagyon ki voltam merülve, mentem szóval mindenfele. Megláttam valakit, akinek csillagja volt, én azt mind megszólítottam. Várjam meg a bírósági döntést, azt mondták, ha a bíróság nekem ítéli a gyerekeket, akkor megkapom. Elmentem, hogy mutassák meg a gyerekeket. Az anyósom jött ki, mert a férjem be volt rúgva, aludt. És aszonta az anyósom, te büdös cigány kurva, szóval ezt nem tudom úgy kifejezni, ahogy ı mondta, ha nem mész el innen, megtüzesítem a vasat, kisütöm a szemedet, te gyereket akarsz nézni? Hát ezeket nem fogod meglátni. Úgyhogy hazamentem, rosszul lettem. Jött a nıvérem, mondta, hogy találkozott az urammal, egy reklámtáska gyógyszer volt nála, és azt mondta, hogy a gyerekek betegek, ki vannak éhezve, az anyja csak teát ad nekik meg sült kolompért. Estére volt már akkor az idı, anyuék nem engedtek el, megvártuk a másik napot. Másik nap jött velem az anyukám, a nıvéreim, a sógorom. Szépen megálltunk a kerítésen kívül, onnan mondtam, Jancsi, a jóistenre kérlek, legalább ablakon keresztül mutasd meg a két gyereket, csak azt lássam, élnek-e. De nem mutatta meg a gyermekeimet. Akkor

aztán úgy döntöttünk, hogy elhozzuk a gyerekeket. Még akkor este rosszul lettem, lehívták hozzám a körzeti orvost. Mi van, Ildikó? Jaj, doktor úr, nem lesz nekem semmi bajom, csak a két gyermekemet adják vissza. Akkor áztat mondta, hogy én nem szóltam semmit se, nehogy rám hivatkozzanak, de azt hiszem, vannak maguk elegen. Már megvolt a picikém, amikor ítéletet hozott a bíróság. Hárman kaptunk börtönt a gyerekekért, mert magánlaksértésnek meg testi sértésnek lett véve. Kaptam halasztást a pici végett. Egyéves elmúlt a Lajcsikám, mentem be a gyárba, oda jöttek értem a rendırök, a gyár kapujában megvártak, onnan vittek a börtönbe. Volt a börtönbe ilyen karácsonyi könyvvásár és játékvásár. Hát, mondom, istenem, börtönbe vagyok, ne vegyek a gyerekeimnek semmit? Én ezt nem szoktam csinálni. Mondom, ha anyu sírni is fog, akkor is. És úgy döntöttem, hogy veszek. A lányomnak egy magyarruhás babát, a Janikámnak egy piros autót, a picikémnek meg egy csingilingi babát. Akkor közölték velem a nıvéreim, hogy a gyerekeket elvitték. Próbáltam magam kihúzni, hogy nem sírok, ne mondják anyunak, hogy néztem ki, de nem bírtam ki, csak kitörtem. Zárkába rosszul lettem, gyógyszert kaptam. Írt nekem az uram levelet a börtönbe. Itt van. „Kedves Ildikó, leveledet megkaptam, melyet nem vártam és csodálkoztam, hogy eszedbe jutottam két év után, csak nem tudom, mi az oka ennek a nagy változásnak, biztos az, hogy a gyerekeket elvitték állami intézetbe, és biztos azt is tudod, hogy miért, mert amikor tizennyolcadikán elvittük ıket, a gyerekek büdösek voltak, azért ragaszkodott anyád értük. És ne felejtsd el, te sem vagy különb, és azért ítélte a bíróság állami intézetbe a gyerekeket. Voltam a Katinál, jól vannak, csak az a baj, hogy fürödni nem szeretnek...” Azt mondták a lányok, a zárkatársaim, Ildi, ha kaptál tıle levelet, írjál neki választ. Mondom, én nem írok választ, mert én ıérette vagyok a börtönbe. Nemcsak a magánlaksértést sózta rám, hanem a szomszédnak a disznóját este behajtotta az udvarunkra, én nem láttam a sötétbe, hogy ez nem a mienk, befogatta velünk, és még azt is rám sózta. Tönkretett, hát hogy tudjak én neki írni.” SERBAN VINCÉNÉ „Mink Szabolcs-Szatmárba, Kisarba laktunk. Úgy, mint itt, sajátunkba, magyarsorba. Hát nem volt akkora, mint ez a ház. Egy kis szoba meg egy konyha. Tizedmagammal voltam, mert énnékem nyolc gyerekem volt. Mink csak magyarul beszélünk. Minálunk a cigányok magyar munkát végeznek. Földi munkát. Miótától gyár van, azóta gyárban dolgoznak és vállalatnál. Fakanált én magam is tudok csinálni. A férjem meg tekenıt. Sózótekenıt, az én férjem azt csinált. Kisebb-nagyobb tekenıköt. Az én apám is azt csinált, annak az apja is azt csinált. Ez a származások vagyunk. Tekenısök voltunk. Az öcsém Kanalas, az apám nevét hordja, én az anyám nevén vagyok. Mióta férjhez mentem, az uram nevén. Nem válok el, habár elment a férjem egy fiatal nıvel, családjok is van, de én nem válok el. Nem haragszok rá. Eljön, itthon van. El szokott jönni. Én nem haragszok. Az én uram tekenıt csinált. Osztán én árultam. Osztán nem szólott nekem az ipar, csak a férjem nevére. Ezért kaptam kétszáz forint pénzbírságot. Mentem Fehérgyarmaton a gyámügyi elıadóhoz. Mikor bementem elibéje, mondom, hát meg tetszik engem büntetni? Azt mondja, meg ám. Most megbüntetem, majd visszaadom magának. Vissza is adta. Kaptam még abba az idıbe nyolcszáz forintot. Bevásárolhattam a botba ruhát. Amit akartam, azt vettem. Ami szükséges volt. Énnekem hét jányom van. A hetedik gyerek kisfiú volt. Tizenkét évig neveltem a fiamat. Hatvankilencbe elütötte a kocsi. Meg is halt. Rögtön meghalt. Irén meg hatvankilencbe feljött dolgozni, én azt mondtam, hogy nem maradok otthon. Csalándomtól, mér legyek család nélkül. Az öcsém mán akkor egy éve itt lakott. Itt lakott, és ö mondta áztat, hogy itten van gyár. İ egy pici telket vett, és pici ház volt rajta. İ abba meg tudott húzódni negyedmagával. Hazajöttek látogatóba, és mondták, hogy itten van munka. így jött fel a családom a gyárba. Albérletet váltottak, elálltak dolgozni. És mikor hazagyöttek, pénteken vonatra ültek, szombatra hazaértek. Reggel

nyolc órára jöttek haza, bebújtak a dunyhába szegények, egész napot kialudtak. Meg is értettem. Úgy kellett mozgatni ıket, hogy egyetek, keljetek már fel. Nem tudtam velük még beszélgetni se. De már vasárnap igyekezni kellett, mert fél háromkor jött a busz, hogy az ötös vonatot elérjék, reggel már dolgozni kellett. Én meg a gyerekekkel otthon voltam. Óvodát és bölcsıdét a gyár nem tudott biztosítani. így én a gyerekeket elvállaltam. Vigyáztam a gyerekekre, a családom meg dolgozott. Az Irénemnek volt a Sanyika – egy. Borisnak volt egy kisjánya, az kettı. Icának volt egy kétéves kisfia, akkor született neki egy másik kisfia, a kisfiú hathetes volt, akkor ı mán bement dolgozni. így éltünk. Hetvenbe árvizesek lettünk, százszázalékosak, nem maradt, csak ami rajtunk volt. A házunkat elvitte a víz. Adtak nekünk kamatmentes kölcsönt, és kérdezték áztat, hogy mért akarok én Pestre jönni. Hát azt én elmondtam szépen, szabályosan, hogy otthon munkahely nincs. Csak egy kódus téesz. Nem vesznek be tagnak, mert nincs födünk. Csak ha nagyon szorul a helyzet, elmehetünk egy kis tengerit törni vagy krumplit szedni. Ha nem bírják a tagok. Nekünk másképp nem adnak munkát. Nincs födünk, nincs munka. Családom itt dolgozik fenn a gyárba. így építettük ezt a házat. Legidısebb jányom Székesfehérváron lakik. Három jányom Tökölön lakik. Egy jányom itt lakik Szigethalmon, csak másik házba. Itt maradt az Irénem meg az Ildikóm. Irénnek van négy családja, Ildikónak lett három. Van három szobánk. Elférünk. Munkakönyvem elvitte a víz, énnekem hatszáz forintért adtak volna munkakönyvet. Gondoltam magamba, dolgozhatok én úgy is. Volt nekem munkám. Többet kerestem, mint a gyerekeim a gyárba. Soroksáron is dolgoztam, Milleneum-telepen is dolgoztam, téeszbe. Fizettünk esztékát, azt lefogták tılünk. Teljesítménybe dolgoztunk, krumplit szedtünk, paradicsomot. Több pénzünk volt, mint eszünk. Mikor mink idejöttünk, az Ildikó volt tízéves. Ötödik osztályba megbukott. Én hatszáznegyven forint ótépét fizettem, mindegy, hogy bulgárnál dolgoztam vagy téeszbe, az Ildikónak dolgozni kelletett. Ez volt az igazság. Dolgoztunk mi ketten zöldségbe, paradicsomba. Megbüntettek engemet kétezer-hatszáz forintra. Felhívtak a tanácsházához, szedjem össze a sátorfámat, mert énnekem Baracskára kell elmenni, munkahelyem nem volt, le kellett volna tölteni. Én elkezdtem a sírást. Mért büntetnek meg engem, nyomorúságomért? A férjemtıl külön vagyok, egy kiskorú gyerekem van, hatszáznegyven forint ótépét fizetek. Sírtam és megértett engem. Azt mondta, ide figyeljen, van magának egy lehetısége. Menjek el az igazgatóhoz, próbáljak meg egy felmentést kérni. Elmentem az igazgatóhoz, kiadták nekem a papírt, nem kellett se fizetni, se börtönbe menni. Ildikó még tizennégy éves nem volt, ment a gyárba. Egyébre nem vették fel, csak kifutónak. Amikor már tizenötödikre fordult, akkor ő mán gépen dolgozott.” IRÉN „Présmőhelybe dolgozok, az a legveszélyesebb. Ildikó is ott dolgozott. Van ott sok, akinek levitte az ujját. Van egy beállító, öt családja van, annak meg négy ujját. Akkora gép, mint ez a ház, ott a férfimunkát nık csinálják. Negyvenegy nı van és öt férfi. Úgy kell alátenni a lemezt annak a nagy gépnek. Nekem is volt már balesetem. Ott mindig van baleset. Énnekem tizenkettı ötven az órabérem, kétezer-hétszáz forintra rúg ki. Egy mőszakban. Tökölrıl járnak a rabok, ezért adták meg az egy mőszakot. Háromkor kimegyünk a mőhelybıl, úgy jöhetnek be a rabok. Beadtam én már kétszer a felmondást, csak nem engedett a nagyfınök. Ott a gyár területén szerettem volna elhelyezkedni, de mondjuk, nem ezért a pénzért. Mert van úgy, hogy a karom megdagad, annyit dolgozom. És meg is vannak velem elégedve, de órabéremelést nem adnak. Kaptam volna ötven fillérrel többet, de két mőszakba. Az nekem nem jó. Most azt ígérték, januártól felemelik az órabéremet. De ha nem emelik fel, akkor felmegyek a vezérigazgatóhoz. Mindegy, hogy veszélyes, de szeretem is a munkahelyemet. A munkatársak, a vezetık is, összeszoktunk. Tizenkét éve, hogy ott vagyok.

Emlékszem, még kisjány voltam, aludtunk, mikor az anyuék megjöttek a vásárról, megnéztük a kötızsebjét, ászt megijedtünk a pénztıl, annyi pénze volt az anyunak. Mi meg, azért a kis pénzért, azt se tudjuk, hazajövünk-e épségbe. Na de mindegy, nekünk már csak a gyárat kell kibírni. Hiába csinálnánk tekenıt, nem kell az már senkinek. Mikor az Ildikó hozzáment a Bozsákovicshoz, szóval rendesen ment hozzá, lakodalmat is csináltunk az Ildikónak, csak nem tudtak megesküdni, mert kiskorú volt az Ildikó. Tizenöt éves. Na és akkor többet itthon volt, mint a Janival, az urával, mert részeges volt. Az Ildikó terhes lett a kisjánnyal. Itt volt, innét vitte a mentı. Mikor a kisjány meglett, könyörgött az apja, hogy hadd vigye haza ıket. Mindig sírt, bıgött, rimánkodott, hogy hát hadd vigye haza a családját. Hazavitte, akkor mindjárt terhes lett az Ildikó a Janikával. Innen minálunktól született a Janika, egy kiló tíz dekával hét hónapra. Bent tartották a kórházba, amíg el nem érte a súlyát. Az anyjának be kellett hordani a tejet minden második nap. Már mikor a Janikát kiadták a kórházból, akkor újból hazavitte ıket. Mikor a Janikát hazavitte, megint terhes lett az Ildikó, de arra azt mondta az ura, hogy nem tıle van. A házukat mi segítettünk fölépíteni. Dolgoztunk, mint az állatok, hogy legyen nekik házuk. A halált szereztük meg magunknak vele. Még a paláinál is rosszabb, ami velünk történt. Szigethalom a fıvárostól 20 km-re, a Csepel-szigeten fekszik. Területe 1950-ig közigazgatásilag Tökölhöz tartozott. Tökölrıl elıször egy 1270-bıl való oklevél tesz említést. A török hódoltság alatt a lakosság nagyobb része elpusztult. A török kiőzése után I. Lipót rác lakosságot telepített Tökölre. Szigethalom az 1800-as évekig felméretlen terület volt, közös legelınek használták a tököli gazdák. A múlt század végén felmérték a legelıterületet, és az egyes gazdák nevére parcellázták. Ezzel egyidejőleg megkezdıdött a parcellák eladása. 1890tıl fıleg Szilágyi Lajos fıbíró területén indult meg háztelkek parcellázása. Ezért kapta a település elıször a Szilágyi-telep elnevezést, amit 1930-ban Horthy-ligetre változtattak, majd 1945-50-ig újra Szilágyi-telepnek neveztek. A háború céljaira építették itt fel a Duna Repülıgépgyárat. A gyárban katonai parancsnokság mőködött a háború alatt, nem szerették a baloldali beállítottságú munkásokat. A háború idején a gyárat lebombázták, sokat szenvedett a környék lakossága. Területén épült fel 1948-52 között a megye legnagyobb ipari vállalata, a Csepel Autógyár. Amikor a Csepel Autógyárat üzembe helyezték, már nagyon kevesen maradtak a hajdani repülıgépgyár dolgozói közül. Csepelrıl jöttek át munkások, és nagy vonzerı lett a gyár a környéken lakó, korábban csak mezıgazdasági munkát végzık számára is. 1949-ben még a kapitalista idıkre emlékeztetıen álltak sorba felvételért a kapu elıtt. Aztán, ahogy felvirágoztak a környékbeli téeszek, és sorra nyíltak kisebb üzemek, az Autógyár létszáma fogyatkozni kezdett. Olyan községekben, ahol azelıtt semmi munkalehetıség nem volt, ma több üzem között is válogathatnak az emberek. Ezért csak félsikerrel járt az a vállalkozás is, hogy busszal szállítsák naponta a munkaerıt a környezı falvakból az Autógyárba. A Szeghalomra, Körösladányba, Dévaványára és más, távoli községekbe telepített üzemek esetében is hamarosan elveszítette monopolhelyzetét a Csepel Autógyár. Mostanra már mindenütt sok a kihelyezett üzem és helyi kezdeményezés, kevés a szabad munkaerı. A gyár tehát foglalkoztatni tudja a messzirıl idetelepülıket, a szakképzetlen, tanulatlan embereket is. Mint mindenütt, a szériagyártás itt is jóval több betanított, mint szakképzett munkaerıt igényel. A vállalati összlétszám (kb. 10 ezer fı) fele szakmunkás és alkalmazott, másik fele betanított munkás. Az ötvenes évek bevándorlói még olcsó parcellákhoz jutottak. Az elsı bevándorló-hullám megsokszorozta a község területét, kialakította most már véglegesnek tőnı központját. İk a hatvanas évekre konszolidált életmódot teremtettek maguknak. Késıbb egyre elesettebbek érkeztek, a parcellák egyre drágábbak, a lakáshelyzet egyre súlyosabb lett. A késıbbi bevándorlók a központból kiszorultak, a mőút, a Duna-part és a Marlyn-telepi részen telepedtek le. Marlyn-telepen a községtervezést utcarendszer kialakítása jelzi. A mostanában

épülı családi házak mellett még mindig sok a putri-szerő épület, sokan laknak albérletben, családustul ágybérletben. A lakosság létszámának növekedését az alábbi számadatok jelzik: 1946-ban 1270, 1949-ben 1600,1960-ban pedig 2876 fı a lakosok száma; 1967-ben már 5170, 1971-ben 6500, 1975-ben 8000, napjainkra eléri a 10 ezret. A Serbán család az árvízsegélybıl Marlyn-telepen vásárolt telket. Ez a rész olyan távol esik a központtól, hogy külön HÉV-megállója van. (Külön kocsmája is persze, hasonló jellegő a nagyállomás „Késdobáló” néven emlegetett italboltjához.) Az állomástól a Duna-partig vivı hosszú út utolsó mellékutcájában építették fel házukat. Bevakolva még nincs a vályogépület, de a kerítés elkészült már. Az udvar hepehupás, veteményeskert, virágoskert nincs. Három lépcsı visz az ajtóhoz, ami hosszú, keskeny elıszobára nyílik. Két oldalán két-két helyiségbe nyílik ajtó: hármat szobának, egyet konyhának használnak. A padlós szobában Irén lakik a családjával, a köves szoba Ildikóé, a földes szobában most éppen Irén legnagyobb gyereke, a 14 éves Sanyi lakik 16 éves élettársával, a mama betonpadlós konyhában alszik. A bútorok nagyon öregek és kopottak, de Irén szobájában friss bútorhuzat takarja a rozogaságot; hímzett terítık, fényképek, mővirágok igyekeznek széppé tenni ezt a szépnek ugyan nem, de otthonnak azért bízvást mondható hajlékot. Két községre: Szigetszentmiklósra és Szigethalomra épült az Autógyár, és ez a két község most már a gyárra épít: lakást, bölcsıdét, óvodát a gyártól vár. A Szigetszentmiklóson 30 év óta folyamatosan épülı lakótelep kellene, hogy otthont adjon a gyár rászoruló munkásainak. Kezdetben ingyen adták a lakást, a munkásokra úgy kellett sok esetben ráerıltetni. Az igények növekedésével egyenes arányban lett a lakás egyre kevésbé elérhetı az egyszerő dolgozók számára. Elképzelhetı, hogy a robbanás éveiben a szigethalmi vezetés nemhogy nem állt hivatása magaslatán, de a zavaros állapotokat korrupciókra használta fel. A jelenlegi tanácselnök már magáénak tudhat néhány eredményt: befejezıdött a község – 1952-ben elkezdıdött – villamosítása, felépült az új tanácsháza, kielégítı üzlethálózat alakult ki. Vízmő létrehozásáról viszont még szó sincs, az utcák jelentıs része, még a központban is, portól, sártól járhatatlan. Közmővelıdési intézmény nincs. Az Autógyár mővelıdési háza elvben minden helybelinek rendelkezésére áll, de programjában a gyári igényekhez alkalmazkodik. A felnıtt lakosság igen jelentıs része nem fejezte be az általános iskolát. Néhányan járnak esti iskolába, ami szintén az Autógyár égisze alatt mőködik. A községi általános iskola a folyamatos fejlesztések ellenére sem gyızi befogadni a gyerekeket. Az iskola igazgatójának tanulmánya érzékletesen jellemzi az állapotokat. Részlet a tanulmányból: „1952 szeptemberében a tanítás az iskola 3 tantermében és a pártházban folyik. Természetesen a pártszobákban elhelyezett iskolapadok, a zsúfoltság akadályozta azt az élénk pártmunkát, amely megindult ebben az idıben. Gondot okozott a pártülések, összejövetelek, elıadások elıtti átrendezés, takarítás s a párt irattárának, könyveinek biztonságos elhelyezése, azért kérték a helyiségek visszaadását. Ez meg is történt. A gyermekek elhelyezésére új lehetıségeket kellett keresni. Kiigényeltük a HÉV-megállónál lévı italboltot, mely akkor zárva volt verekedés miatt. Ezt is átalakítottuk tanteremmé. Emellett folytatni kellett a lehetıségek felkutatását, s így a további években az iskola 3 tantermén kívül tanítottunk még a mai kis nıi fodrászhelyiségben, amely akkor egy magánkereskedı bezárt boltja volt. Átmenetileg megkaptuk a mai vasüzlet helyiségét is, majd tanítottunk a Frey-féle kis húsbolt helyiségében s a mai pártház nagytermében, ami azelıtt kultúrház volt színpaddal és mozival.” 1955-ben felépült az új, hattantermes iskola, amelyben azonban rövidesen be kellett vezetni a három váltásos tanítást. 1965-ben két tanteremmel bıvült, de a háromváltásos tanítást ez sem tudta hosszabb idıre kiküszöbölni. 1970-ben új, hattantermes iskola épült, de közmővesítve még ez sincs. Tornaterem nincs, gyakorlati foglalkozás az iskolában soha nem volt. A napközi otthoni ellátás igen hiányos, mind minıségben, mind kapacitásban. A

demográfiai hullám elkövetkezı csúcsára, a készülı új iskolaépület üzembe helyezése ellenére is, az ellátottság romlása várható. A korábbi években, amikor meg az óvodai ellátás is rendkívül gyenge volt, a hátrányos helyzető gyermekek zöme elıkészítés nélkül került iskolába. A nagy létszámú osztályokban hátrányuk, lemaradásuk fokozódott. Az oktatáspolitikai kényszerítı tényezık ellenére is rendkívül magas volt a bukások aránya, a tizennégy évesen alsóbb osztályokból felmentettek száma. A kisegítı tagozat három osztályába több mint ötven gyerek jár, a tanulólétszám több mint 4%-a. Egy részük ugyan feltehetıen pszeudodebilis, viszont valódi fogyatékosok ülnek a normál osztályokban, mivel a kisegítı tagozat itt is a társadalmi elkülönítés egyik formája. A továbbtanulók aránya igen alacsony, sokan még szakmát se tanulnak. A továbbtanulást se a családi háttér, se az iskolai elıképzés nem segíti elı. A községi tanácsnál stabil, gyermekvédelemmel foglalkozó dolgozó nincs. így gyámhatósági jogkört sem kaptak, az elsıfokú gyámhatósági jogkört a járási hivatal igazgatási osztálya gyakorolja, húsz kilométernyi távolságból. Az iskola gyermekvédelmi felelıse a tanulók kb. egynegyedét tekinti hátrányos vagy veszélyeztetett helyzetőnek. Mint a társadalom által kijelölt hivatásos filantrópnak, az lenne a feladata, hogy az iskolai követelmények által meghatározott befolyást gyakoroljon a nyilvántartásában szereplı gyerekek családi körülményeire. Ez a feladat nyilvánvalóan megoldhatatlan. Tehetetlen kétségbeesésében, a legjobb szándékoktól vezérelve, beadványt írt a Minisztériumba, egyenesen a miniszternek címezve. „Valamikor februárban értesültem a rádióból arról, hogy fel fogják mérni, mi a tankötelesek lemorzsolódásának oka, miért nem végzi el a gyermekek 7-9%-a az általános iskolát 16 éves koráig. Budapest agglomerációs övezetében, Szigethalmon (ráckevei járás) vagyok gyermek védelmis. Községünk problémái tipikusak és égetıek. Megpróbálok a nyilvántartásomban szereplı néhány veszélyeztetett tanuló esetének elemzésével valamelyes segítséget nyújtani a felméréshez. Legyen munkám egyúttal intı jel: az eddigieknél sokkal többet kell tenni az alkoholisták és munkakerülık gyógyításáét, átneveléséért, munkára kényszerítésük érdekében; a bentlakásos gyermekintézmények erıteljesebb, gyorsabb fejlesztéséért. Pl. nem tudom megérteni, mi az akadálya annak, hogy a helyi hatóságok, a lakosság, az iskola által többszörösen feljelentett közveszélyes munkakerülıket miért nem lehet hosszú távú büntetéssel sújtani. Eddig akárhányszor tettünk feljelentést kmk miatt, az elkövetıt legfeljebb 8-12 napig tartották fogva, de volt, akit már 2 nap után elengedtek. Csak akkor csukják le ıket, ha tetten érik betörésen vagy garázdaságon. Pedig tetemes munkaerıtöbbletet jelentene ezek kényszerő dolgoztatása. (Pl. fel lehetne velük építtetni néhány gyermekintézményt.) Arról nem is beszélve, milyen morális fertızı gócot jelentenek ezek az emberek a családjukra és tágabb környezetükre nézve. Az évek tapasztalatai alapján kialakult szilárd meggyızıdésem az, hogy ameddig hathatós intézkedésekkel nem tudunk gátat vetni a munkakerülésnek, alkoholizmusnak és az ezzel szorosan összefüggı családon belüli despotizmusnak és garázdaságnak, addig az általános iskolát 16 éves korukig el nem végzık száma jelentısen csökkenni nem fog. Sıt! Idınként növekedhet is.” , A 32 oldalas beadvány 18 családról közöl esettanulmányt. Több, mint 3 oldalon szól „A Serbán nemzetség”-rıl. „Többé-kevésbé becsületes, rendes cigánycsalád. Nyolc éve laknak itt, és még csak most elıször fogják az egyik lányt lecsukni zsebmetszésért. A hat lány közül átlag négy folyamatosan dolgozik, ahol van, a férj is. Az élettársakról ugyanez már nem mondható el. Az öt, kisebb-nagyobb helyiségbıl álló házban jelenleg állandó lakos Serbán Vincéné és idınként változó élettársa (férjét már vagy négy éve elzavarta), Irén nevő, analfabéta leánya jelenleg négy gyermekével és ugyancsak változó élettársával. A nemzetség többi tagja hol odaköltözik, hol el, aszerint hogy férjével (élettársával) vagy az öreg „vajdával”, Serbánnéval

veszett-e össze. Irén munkaviszonyban áll a Csepel Autógyárban, amikor éppen nincs gyesen, néha dolgozik is. Ez tehát kevés, de biztos jövedelemforrás Serbánné számára, aki viszont nem dolgozik. Az árvíz elvitte a munkakönyvét, és sohasem volt 200 Ft-ja másikat kiváltani. Különben is beteges, és az alkalmi munkához minek a munkakönyv. Mert azért tavasszal, nyáron el-elmegy néhány napra kapálni, gyomlálni, paradicsomot szedni, amikor már végképp nincs cigarettára és pálinkára valója, vagy ha végképp leszakadt róla a cipı, ruha. Irén legidısebb fia Horváth Sándor. Apja már rég otthagyta ıket. Sanyi 13 éves, nyurga és erıs legény. Évek óta ı patronálja kisebb testvéreit. Olyankor persze nem jön iskolába. A kisegítı iskola 5. osztályát végzi, de ha egy héten 3 napot bent tölt, akkor örülhetünk. Négy éve hadakozom a különbözı fokú gyámhatóságokkal, hogy vegyék ıt állami gondozásba, hiába. A többi gyerek apja Kanalas György. Nevezett kb. öt évig élısködött Serbán Irén nyakán. Sanyi vetett véget idınként a randalírozásnak. A gyárkapuban megvárta Gyurit, amikor az felvette élettársa fizetését, elkísérte a kocsmába, és ott olyan visítást, patáliát csapott, amíg Gyuri oda nem adta neki a maradék pénzt. Az ivócimborák Sanyinak szurkoltak, és jót szórakoztak a havonta ismétlıdı nagyjeleneten. Kanalas Györgyöt magam jelentettem fel közveszélyes munkakerülésért. Igen gyorsan el is vitték három napra, aztán elengedték. Néhány hónap után egy rendırnyomozó ismerısöm örömmel jelentette, hogy sikerül lecsukatni Gyurit. Tetten érték betörésen. Miniszter Elvtárs! Ha ez nem törvényhozásunk szégyene, akkor mi?! Munkakerülésért, gyermekeinek megnyomorításáért senkit nem lehet elítélni Magyarországon! Talán attól félnek honatyáink, hogy Jimmy Carter az emberi jogokat fogja számon kérni tılünk, ha az ilyen csavargókat munkára kényszerítjük? Nemcsak cigányok szerepelnek ebben a kategóriában, tehát még csak faji kérdést sem lehet felróni a számlánkra ez ügyben. ! Kanalas Irénke 1979 ıszén került iskolába. Fel akartam vetetni elıtte óvodába, mint súlyosan veszélyeztetett gyereket, de vele együtt legalább 90 kisgyerek számára nem jutott hely a 130%-osan kihasznált óvodában. Irénke iskolába került úgy, hogy önmagáról csak annyit tudott, Ircsinek hívják. A legegyszerőbb utasításokat sem értette. Kanalas Lacika idén ısszel jön elsı osztályba, és aligha jobbak az esélyei, mint Ircsiéi voltak. Erzsike pedig, aki most két és fél éves, 6 hónapos kora óta fél vesével tengıdik. Egyéves korában már hasra tudott fordulni, és aranyosan gıgicsélt. Nem valószínő, hogy elvégzi az általános iskolát 16 éves koráig, ha egyáltalán elvégzi.” Nem irigylésre méltóak a veszélyeztetett gyerekekkel túlzsúfolt osztályok tanítói. Voltaképp dicséretes az a buzgalom, ahogyan az egyes gyerekek fejlıdését naplóban rögzítik. „Fejlıdési lap. Horváth Sándor, született Fehérgyarmaton, anyja neve Serbán Irén. Az árvízsegélybıl vásárolták a félig kész kétszobás lakást. Nem lehet tudni, hány tagból áll a 4-5 családból álló família. Anyja leányanya, rajta kívül még két kicsi testvére van. Anya szülési, ill. gyermekgondozási szabadságon van, kevés a jövedelme, füzetre, könyvre nem hoz be pénzt. Sokat hiányzik, a cigány szokások, a társadalommal való szembenállás nagyon negatívan hat tanulmányaira. Év elején gyakran lopott. l. o. Iskolai tanszereit én biztosítom, a szülı így megpróbálja látszólag hiányzásait megakadályozni, bár a testvér felügyeletére gyakran otthon tartja. 2. o. Az anya elköltözött. A nagymama tartja el unokatestvérével alkalmi munkából. Napközis. Mindennap megpróbál valamit ellopni. 3. o. Állandó jelleggel hiányzik. Leányanya bulgárokhoz megy dolgozni, s ı ügyel fel testvéreire. Se könyvre, se tanszerre nem hozott be pénzt. Sokat hazudik, kihasználva az iskola és a szülı közötti állandó vitát. 4. o. Az anyának alig van pénze, élettársa börtönben van, súlyos anyagi gondokkal küzd. Az apa kétszáz forintot küld. 5. o. Évet ismétel. A szülı a feljelentése ellenére 1 hóig nem járatta gyermekét iskolába. Családlátogatási lap. Az anyának az új élettárstól (aki alkoholista, munkakerülı) három gyereke van. Gyesbıl és családi pótlékból él a népes család. Az élettárs az anyával,

nagymamával bulgárokhoz jár dolgozni, hogy legalább élelemre, italra legyen pénz. Ez alatt az idı alatt Sándor vigyáz a gyerekekre. Ha hiányozni fog, elıre bejelenti a szülı. Minden évben tucatnyi feljelentést küldünk a tanácshoz.” Mire tehát Ildikóék gyermekelhelyezési perére sor került, addigra a család ismertté vált az iskolában, tanácson, gyámhatóságon, rendırségen. „Tisztelt Ráckevei Járásbíróság! Serbán Ildikó 2315 Szigethalom, Fenyı u. 5. sz. lakos alperessel 1975. aug. 25-én léptem életközösségre. Az együttélésünkbıl 1976. jún. 17-én Beáta nevő gyermek született, akinek tartása fejében a T. Bíróság végzésével havi 800 Ft gyermektartásdíj megfizetésére kötelezett. Erre azért került sor, mert ekkor külön éltünk, és a különélés alatt az alperes a jelenlegi lakcímen, szüleinél tartózkodott. Kérıbb az életközösséget helyreállítottuk, és azt követıen született meg 1977. szept. 17-én a János utónevő gyermek is. 1977. nov. 22-e óta éltem ismét közös háztartásban az alperessel, miután azonban a gyermekek nevelésével nem törıdött, és mert mindent, amit csak tudott, a családjának juttatott, ezért megszakítottam vele az életközösséget 1979. febr. 9-én. Magammal vittem a gyerekeket édesanyám lakására, ahol jelenleg is tartózkodnak velem együtt. Közös lakásunk – amely az én személyi tulajdonomban áll – Árpád u. 6. sz. alatt volt. Onnan azonban az alperes 1979. febr. 12-én elköltözött. Teljesen kirámolta a lakást, és magával vitt kb. 25 000 Ft értékő külön vagyonomat képezı ingóságot, továbbá a sertések árából befolyt 11 000 Ft-ot, amelybıl legfeljebb fele illette volna ıt meg. Egyébként, ha alperes nem költözött volna el a lakásból, kénytelen lettem volna a lakás kiürítése iránt is pert indítani. A gyermekek jelenlegi körülményei olyanok, hogy veszélyeztetik a testi és szellemi fejlıdésüket. Igen rossz körülmények között élnek. A fentiek alapján kénytelen vagyok alperes ellen ezt a kereseti kérelmet elıterjeszteni, hogy szíveskedjék Bozsakovics Beáta és Bozsakovics János kk. gyermekeket nálam elhelyezni. Tanúként kérem megidézni édesanyámat, aki vállalja a gyermekek gondozását és nevelését. Tisztelettel: Bozsakovics János felperes. 27. sz. Ügyvédi munkaközösség, dr. Fehér József ügyintézı.” ILDIKÓ „Volt már problémám azelıtt is a gyerek elvitelébıl. Mikor a Janikámmal terhes voltam, akkor is rossz viszonyba voltunk, hazajöttem anyuhoz lakni. Vasárnapi nap volt, kimentem a piacra, vásároltam, fızni akartam, anyu Fehérváron volt. İ kint volt az udvaron a gyerekkel, megfogta a kislányt, ellopta. Még a gyerek a kilenc hónapot nem töltötte be, szoptattam, a rendırségtıl visszakaptam. Aztán visszamentem hozzá, gondoltam, én is apa nélkül nıttem fel, ı is, az én gyerekeim ne apa nélkül nıjenek fel. Az anyja mindig jött, amit talált, elvitt, közbe azt mondta, a cigány kurva anyád viszi el. Hát ha énnekem nem volt pénzem, én nem mehettem senkihez se segítségért, én csak anyámhoz jöttem segítségért, és a testvéreim segítettek. Mondta nekem azt is az anyósom, hogy ha Jancsival haragba vagyok, csak jöjjek fel a Rákóczi térre, ott meg lehet keresni öt perc alatt ötszáz forintot.” SERBÁN VINCÉNÉ „Én meg bajoltam a vejemmel. Énnekem nem volt vele semmi bajom, abszolúte semmi bajom. Én nem szeretem a vejeimet, egyet se szeretek. Amennyi tisztességet, becsületet megérdemel, én megadom neki. Nem érdekel engem, hogy ő mit csinál, mér szeressem én őtet? Dehogy szeretem. Ő legyen meg magának, hagyjon engemet nyugodtan. Dehogy szeretem. Rossz vagyok, legyek rossz. Ronda vagyok, legyek ronda. Minden vejem azt mond, amit akar. Nekem nem fiam. Hát a vejem nem fiam. A Bozsákovics anyjának az öccse, az meg a Mari ura. Hát a Béla már úgy megverte, nem egyszer, se kétszer Marit, hogy a mentık szállították el. Az Ildikó, ha kikapott, ı is ütött. Nem innen indult el a rosszaság. Hanem hogy

a Bozsákovics azt mondta, hogy koszos az Ildikó, hogy mink koszosok vagyunk.” ILDIKÓ „Amikor ı elvitte az anyjához a gyerekeket, én meg elmentem a ráckevei tanácsra, ı a lakásba trágyától kezdve mindent behordott, hogy én koszos, trehány vagyok, és ı azért csinálta az ügyet. Elvitte az anyjához, az anyja a két gyermekemet ütötte, szenvesztette, enni nem adott nekijek. De nemcsak a gyerekek voltak éhbetegek, én is. Nem azért, hogy nem volt mit enni, nem tudtam. Két hétig az én számba kávén, cigarettán kívül más nem volt. Mert alkoholt én nem iszok, és nem ettem, már olyan sovány voltam, a hasam a hátammal egybeért. És kéthónapos terhes voltam.” SERBÁN VINCÉNÉ „Ugye, én írni-olvasni nem tudok. Mit csináljak, hát nem tudok. Iskolába, még abba az idıbe, nem jártam. A nagyobb gyerekeim se. Az Ildikónak van már négy osztálya. Irénnek nincs egy se. De hát mi ügyvédet nem fogadtunk, eszünkbe se volt. Azt mondtuk, ha törvény van, az igazság úgyis kiderül. Én azt gondoltam magamba, hogy hát ugye, még törvény is van, a gyerekeket csak visszaadják. Elmentünk mink bizony, elıbb elmentünk Miklósra, a rendırségre. Kértünk segítséget. Nem kaptunk. Bementünk a tanácshoz, gyámügyi hatósághoz, nem kaptunk segítséget. Egész addig mentünk, míg a tiszti fıorvost el nem értük. Hát aztán, így mondták, hát vágynak maguk elegen, szerezzék vissza. Bement az Ildikó a bíróságra, feljelentette a bíróságon, hogy elvitte a két kisgyereket. Hát a bíróság se olyan, hogy elintézi egy huszonnégy órán belül, az se olyan. Az anyja meg nem tudta azt kivárni, hogy odalegyenek olyan sokáig a gyerekek. Mert hát minden gyereket csak az anyja tud gondozni. Hát az anyósa, az olyan részeges, hogy négykézláb mászik hazafele, mint a disznó. Nem is voltak hozzászokva a gyerekek. Hát az Ildikó állandóan sírt. Mikor a tiszti fıorvosnál voltunk, ott is összeesett az Ildikó. Az az orvos gyorsan elintézte, adott neki egy injekciót, lábra kélt. A védıné meg, az is úgy sajnálta a jányomat, de nem segített.” ILDIKÓ „Elıször mi nem úgy indultunk, hogy verekedünk. Csak annyira, hogy megnézem a gyerekeket. Anyósom felvett egy marék földet, a nıvéremhez dobálta féltéglával. Minálunk nem volt semmi ütıszerszám. Jancsinál, az uramnál meg fejsze volt meg metszıolló, úgy tettek, mintha dolgoztak volna, de nem dolgoztak, hanem arra számítottak, hogy ha berontunk, akkor verekedünk. Akkor a lakóinál, az egyiknél volt söprő, a másiknál villa, anyósomnál az a picike kapa, aminek két villája van. Kiabálta, hogy cigány kurvák, szóval nagyon csúnyán csinálta. Aztán mondtam, hogy anyu, ha meghalok, akkor is bemegyek, megnézem a gyerekeket. Nem engedtek, karon fogtak úgy, hogy a lábam a földet nem érte, hazahoztak.” MARI „Akkor a testvérek összejöttek, az egész nıvéreim, és megtárgyaltuk áztat, hogy már ezt nem lehet bírni, hogy a húgunk itt haljon meg, mert tán a kutyának se volt érdemes ránézni, ahogy kinézett, így csináltuk, hogy elmegyünk, ha ott halunk meg, hát nekünk is ki volt tőzve a halál, ott halunk meg, vagy ık halnak meg, bármilyen esetbe elhozzuk a gyerekeket.” SERBÁN VINCÉNÉ „Így oszt a jányok összeszedıdtek. Az egyik az Ildikó, a másik az Ilona, a harmadik a Mari, a negyedik a Boris. És kettı férfi, aki közénk való volt, meg kettı, idegen férfiak. így voltak nyolcan. Elmentek, hazahozták a gyerekeket. Takarosan bementek, kinyitották az ajtót, felvették a két gyereket, hazahozták. Hogy osztán, azt mondják az én gyerekeim, nem igaz,

hogy ık ajtót-ablakot levertek. Mert az asszony is vaslapátot fogott, ugyan a fia is. Lapátot, baltát fogtak. Csak hát, ugye, ezek nyolcan voltak, erısebbek voltak, persze hogy ıket megverték.” „A Ráckevei Járásbíróság a személyesen eljárt Serbán Ildikó segédmunkás felperesnek a budapesti 27. sz. Ügyvédi munkaközösség által képviselt Bozsákovics János betanított munkás alperes ellen gyermekelhelyezés stb. iránt indított perében meghozta a következı ítéletet. A Bíróság a felperes keresetét és az alperes viszontkeresetét elutasítja. Indoklás. A peres felek 1976-tól élettársi kapcsolatban éltek. Együttélésük kezdettıl fogva nem volt harmonikus. Havonta többször is elıfordult, hogy valamelyikük a körzeti megbízott segítségét és intézkedését kérte a másik féllel szemben. Emiatt több alkalommal megszakították, majd helyreállították együttélésüket. A felperes a gyermekek tisztán tartásáról, élelmezésérıl, megfelelı öltöztetésérıl nem volt képes gondoskodni, az alperes pedig ehhez semmi segítséget nem nyújtott. Az állandósult viták és veszekedések oda vezettek, hogy 1979. február 19-én az élettársi kapcsolatot megszakították. Az alperes ekkor a gyermekeket édesanyja, Judik Matild lakására vitte. 1979. február 23-án a felperes, rokonai és ismerısei segítségével erıszakkal elhozta a gyermekeket Judik Matild lakásáról. Az eset miatt a felperes és társai ellen büntetı eljárás van folyamatban. A felperesi család életvitelével jelenleg is komoly problémák vannak. Garázda magatartásuk miatt velük szemben több ízben kellett intézkedni. A bíróság a tényállást a felek egyezı tényelıadásai, a beszerzett környezettanulmányok, valamint a kihallgatott tanúk vallomása alapján állapította meg. A bíróság megállapította, hogy a gyermekek nevelésére mindkét fél alkalmatlan, ezért a keresetet és viszontkeresetét elutasította. A bíróság vizsgálta azt is, hogy a szülık alkalmatlansága folytán nincs-e olyan személy, akinél a gyermekek elhelyezésének feltételei megfelelıen biztosítva vannak. Ε körben azt állapította meg a bíróság, hogy az alperes édesanyja, Judik Matild személyében alkalmas lenne a gyermekek nevelésére. A nála történı elhelyezést azonban két körülmény is kizárja, illetve aggályossá teszi. Judik Matild együtt lakik az alperessel, akit a bíróság alkalmatlannak talált gyermekei nevelésére. A két család között fennálló és a hasonló pereknél elıforduló ellenségeskedés mértékét meghaladó kiélezett helyzet miatt nyilvánvaló, hogy a nagymamánál történı elhelyezés esetén nem megszőnni, hanem erısödni fog a felperesi családot eddig is jellemzı agresszivitás. A gyermekek objektív érdekei megkövetelik, hogy kikerülhessenek jelenlegi helyzetükbıl, a két család közötti viszály légkörébıl, és nyugodt körülmények között biztosítsák valóban megfelelı szellemi, erkölcsi és testi fejlıdésüket. A bíróság álláspontja szerint ez csak a gyermekek állami gondozásba vétele útján valósítható meg.” „Tisztelt Pest Megyei Bíróság! Serbán Ildikó felperes által ellenem indított ügyben az alábbi csatlakozó fellebbezést nyújtom be. Kérem, szíveskedjenek az I. fokú bíróság ítéletét helybenhagyni, ha azonban a Megyei Bíróságnak aggálya támadna az I. fokú ítélet helyessége iránt, úgy kérem a két kiskorú gyermeket nálam elhelyezni. Én ragaszkodom a gyermekekhez, és az I. fokú bíróság ítéletét csak azért nem fellebbeztem meg, mert a felperes családja bosszújától tartottam, és gondoltam, hogy megnyugszik ebben az ítéletben, hogy a gyermekek állami gondozásba kerülnek. Most azonban, hogy fellebbezett, kénytelen vagyok ehhez csatlakozni, mert nem bírnám elviselni, hogy a gyermekek továbbra is olyan környezetben éljenek, mint a felperes, ahol a gyermekek jövıje, szellemi és erkölcsi fejlıdése, nevelése nincs biztosítva. A per anyagából kitőnik, hogy felperesnél a gyermekek nem maradhatnak, és ez áll a gyermekek érdekében is. Azt még el tudnám viselni, hogy állami gondozásban legyenek, azt azonban nem, hogy a felperesi környezetben maradjanak, ahol nemcsak a szellemi és erkölcsi fejlıdésük nem lenne biztosítva, hanem rövidesen csavarognának, és idıvel el is züllenének. Tisztelettel: Bozsákovics János. Budapesti 27. sz. Ügyvédi munkaközösség, dr. Fehér József ügyvéd.”

SERBÁN VINCÉNÉ „Hat hónapra szült az Ildikó. A mentıbe lett meg a gyerek, én voltam mellette, a kezembe fogtam a picit. Egy kiló ötven dekával született.” „Vádirat a kisebb mértékben elkövetett lopás vétsége miatt Serbán Ildikó ellen folyamatban lévı bőnügyben. 1978. november 7-én este Serbán Ildikó gyanúsítottnál tartózkodott többek között Lukács Gergely gyanúsított. Ekkor valamennyien nagyobb mennyiségő szeszes italt fogyasztottak el, amelytıl ittas állapotba kerültek. Ezen a napon Papp Rudolf szigethalmi lakos sertése ismeretlen körülmények között kiszabadult az utcára. A sertés Serbán Ildikó gyanúsított háza körül tartózkodott. Serbán Ildikó gyanúsított a sertést meglátva – bár tudta, hogy nem az ı tulajdonát képezi –, szólt Lukács Gergelynek, és azt mondta neki, hogy hajtsa be az ı sertésóljába, mert az az ı tulajdona. A nyomozás során a sertést megtalálták, és a nyomozóhatóság intézkedett annak kiadása érdekében. A sertés értéke abban az idıben 4600 Ft volt. A tényállás alapján Serbán Ildikó gyanúsítottat vádolom...” „A Ráckevei Járásbíróság 1980 júliusában nyolc vádlott ellen hozott ítéletet. Ötük büntetését felfüggesztette, hármukét nem. Köztük volt Ildikó is. „Serbán Ildikó VI. r. vádlott együtt élt Bozsákovics Jánossal, életközösségükbıl két kiskorú gyermek származott. Az együttélést megszakították, és ekkor Bozsákovics János két kiskorú gyermekkel együtt édesanyja, Judik Matild házába költözött. Serbán Ildikó többször kérte a gyerekeket vissza, kérését azonban megtagadták. 1979. február 23-án este Serbán Ildikó VI. r. vádlott testvéreivel megbeszélte, hogy a kiskorú gyermekeket elhozzák. Tartva attól, hogy verekedésre is sor kerül, nyolcan együtt este 9 óra után Judik Matild házához mentek... Kezükben botok, lécek voltak, illetve Serbán Ildikónál kisbalta, Lakatos Ferencnénél kés volt...” IRÉN „És ezért kapott az Ildikó hat hónapot, a sógorom is hat hónapot, nıvérem tíz hónapot. A tanúk mind a Bozsákovics tanúi voltak.” SERBÁN VINCÉNÉ „Mikor az ítélet megvolt, akkor én beleszóltam. Azt mondta nekem Szilvia bírónı, tessék, azt mondja, anyuka megérteni, hogy törvényileg nekik van igazuk. Én is sajnálom a lányát, de el kell ítélnem. Én is sajnálom az Ildikót, de nem tehetek semmit, mert bíró vagyok, és el kell ítélnem.” EGY KÍVÜLÁLLÓ JOGÁSZ „Nem kellett volna. Kaphattak volna mindannyian felfüggesztett ítéletet.” A BÍRÓ „Igen, emlékszem rá, én ítéltem el Ráckevén. Valóban súlyos volt az ítélet, sajnos, kénytelen voltam rá. Az utóbbi idıben nagyon elharapóztak az erıszakos bőncselekmények. Az ilyen, állati indulatoktól vezérelt embereket csak büntetéssel lehet megtanítani, másképp nem. Szívesen beszélek, csak ehhez a felettesem engedélyére van szükség.” A BÍRÓ FELETTESE „Nem adhatom meg az engedélyt. Ennek az interjúnak amúgy sem lenne semmi értelme. A bírónak nem lehet magánvéleménye, vagy ha van, az nem tartozik a nyilvánosságra. A bíró véleménye benne van az ítéletben.”

SERBÁN VINCÉNÉ „Szeptemberi nap volt. Bement Ildikó a gyárba, hogy fölveszi a pénzét, jöttek a rendırök, ide a lakásra. Kérdezték, hol van az Ildikó. Mondtuk, hogy bement a gyárba a pénzéért. Utána mentek, az Ildikó kijött a gyárkapun, kocsiba tették, elvitték. Ez már mindegy lett volna, csak ezt a nehéz fájdalmat ne okozták volna a gyerekekkel. Velünk voltak, megvoltak a gyerekek. Elıször, mikor az anyját elvitték, akkor jöttek, hogy elviszik a gyerekeket. Kérte az apa, hogy vigyék el a gyerekeket állami intézetbe. Gyerektartást nem fizet, és még azt mondta nekem az az ember, a gyámügyis, hogy én felszedtem a gyerektartást. Én, gyerektartást? Egy fillért se. Tizenegyezer forinttal volt ı elmaradva. Amikor elvitték a jányomat – meghalásra gondoltam, de arra nem. Nyolc óra volt, pénteken. Csak gyönnek a gyerekekér. Két rendır és a gyámügyiné. Hogy elviszik. Hát miért? Azért, mert mi koszosok vagyunk. Nem vagyunk mink koszosok, hát nézze meg, hogy semmink se koszos. Nem koszosok vagyunk, csak nem vagyunk fényesek. Fényesek nem vagyunk, de nem igaz, hogy koszosok vagyunk. Nem járunk koszoson, hát nem vagyunk koszosok, ne vigye el a gyerekeket. De hát nem ért az neki semmit, hanem minden áron el akarta vinni. Rosszul voltam akkor is, már annyira rosszul voltam, hogy a ruhát is leszedtem magamról, annyira eszelıs voltam. Oszt az egyik rendır, az megsajnált. Mondta, menjek Ráckevére, a gyámügyi hatósághoz, kérjek papírt, hogy ne vigyék el a gyerekeket. Na de nem mentem oszt Ráckevére. Mert ha elmentem vón, addig a gyerekeket elvitték vón. Hát, mondtam, elviszem a gyerekeket is. Mentünk vagy három állomást, akkor leszálltunk, a következı vonattal meg visszajöttünk. Bementünk Pestre, ott kocsiba ültünk, elmentünk Székesfehérvárra. Egy hónapig ott voltam a gyerekekkel a jányómnál, na de ık is sokan vannak. Hazajöttem velük, nem is volt semmi, szóba se került, hogy elviszik a gyerekeket. Jött a védıné, nagyon meg volt elégedve a gyerekekkel, kosztjáról is, ruhájáról is, meg hogy jól néztek ki a gyerekek. Tanácsadásra kellett vinni a kicsit, injekcióra, felvittük, semmi baj se volt. Aztán csak egyszerően rám rontottak. December tizennyolcadikán, olyan nyolc óra felé történhetett. Idebe voltam, hát a kisonokám, a Katika ott feküdt, a Janika meg itt, a legkisebb meg amoda bent. Egyszer csak kopognak az ajtón. Én a Janika mellé ledıltem, hogy aludjon el. Mostam. A gép odabenn volt, a gyerekeket meg itt altattam el. Kinyitom az ajtót, csak rohannak befele. Két rendır, a gyámügyi elıadó, a gyerekeknek a volt apjok és még egy civil. Hát, mondom, mit akarnak tılem. Azt mondja a gyámügyis, hogy elviszi a gyerekeket. Azt mondom, nem. Nézze meg, itt a papír, egy hónapja van a janyomnak, ha eddig kibírtuk, akkor már ezt is kibírjuk. Háromezerkétszáz forintot kapok a gyártól, disznót öltünk, van, amit egyenek. Szegénységes a lakásunk, evvel nem dicsekszek, olyan, amilyen, minekünk megfelel. Ha eddig fölneveltük a gyerekeket, egy hónapra nem érdemes elvinni. Akkor csak nekiszaladtak a szekrénynek, kinyitották a szekrényt. Kinyitották, bevágták. Mondom, mért kutatnak, van maguknak házkutatási engedélyük? Nem kutatnak semmit, azt mondja, csak a gyerekekre ruhát. Értse meg, hogy nem adok semmit. Figyeljen ide, üljön le mellém, és beszélgessünk szépen. Értse meg, hogy egy hónapon belül itthon a jányom. Nem adom a gyerekeket. Van, amit egyenek, van, amit rájuk adjak. Nézze, melegbe vagyunk, nem viheti el tőlem a gyerekeket. Elég, hogyha így árvák, nálam nélkül még árvábbak. Kivettem a beszélgetıpapírt, és megmutattam nekik, itt van a papír, viszem a két gyereket, a két nagyobbikat, már a kocsit megfogadtam. A múltkor is vittem a gyerekeket, hadd vigyem most is az anyjához. így beszéltem én, szépen. De a civil ember és gyerekeknek, aki volt apja, azok csak hántak-vetettek. Mondom, ne keressenek ruhát, mert úgysincs ruha, köteleken ki van teregetve, nézzék meg, menjenek föl a padlásra, ott is van három kötél ruha, kimostam mindent, fugánk nincsen, mert odavan csináltatni, nem tudom gyorsan megszárítani, úgyse adom a gyerekeket. A két kisgyerek, a Janika meg a Katika így idebújt a hátamhoz. A két nagyobbik. Belecsimpaszkodott a hátamba. De hát a picit, azt fölvették odabe, az ölébe az apja, valami

rongyot rágöngyöltek, hogy mit, ezt én már nem tudnám megmondani, azt már szállította ki a kocsiba. A gyámügy is ember meg szólt, mondja meg a kocsisnak, hogy főtsön. Hozzáfogtam ordítani, visítani. Jajgattam, ordítottam, kiabáltam, nem tagadom. Rablók, mér raboljátok el a családomat. Ne vigyék el a családomat. Kiszaladtam, hogy a picit ne vigyék el. El akartam venni. Akkor a folyosóról ide bevágtak engemet, hát persze hogy kiterültem. Ötvenhét éves vagyok én már. Kiterültem. Hát ugye, nem mondom én azt, hogy a rendır bántott engem. Hanem az a civil. Az egy hosszú, magas ember volt. Az engem idébb-odébb vágott, hun ide, hun amoda vágott, hun a fıdhöz vágott. Ezt az ajtót nem lehet kinyitni, mert bevágódik. Itt volt az olajoskanna, idetettem, hogy álljon meg az ajtó. Azt mondja az ember, hogy én le akartam olajjal önteni. Nem akartam én magát leönteni. Nem verekedtem én az életembe sose. Soha büntetve nem voltam, még rendırségi kihallgatáson se voltam, hát mér bántanám én magát, ne vigye el a gyerekeket, hagyja itt a családomat. A kisjány, ahogy én itt voltam, hátulról a nyakamba kapaszkodott. Aszongya az a kis alacsony rendır, Péternek hívják, a gyámügyis-nek, hogy engem priccoljon szembe? Mondom, ne priccoljon szembe, mer gyenge a szemem. Még erre emlékszek. Akkor húzták tőlem a gyerekeket el. A kisfiú is nagyon ordított, Katika is nagyon ordított, mamám, ne hagyj el, drága mamám, hiába dőltem rá, csak kihúzták tőlem a gyerekeket. Akkor aztán, mikor én felugrottam, és utána akartam kapni a gyerekekért, kezemet megfogta a civil ember, rendır a lábamat, belevágtak az ágyba, akkor a paplant rám takarták, a paplanon keresztül így lefogták a számat. Akkor megfogták és kivitték a gyerekeket. Akkor kivitték, mert mán akkor nem hallottam a gyerekek sírását, mán akkor mentek elfelé. Akkor én is kiszaladtam a gyerekek után, utánuk vágtam a bádogot, félliteres bádog, én megfogtam áztat, odavágtam, a rendır szemközt priccolt engemet, én meg hasra vágódtam. Utána aztán nagyon rosszul voltam. Mondtam is a jányomnak, az Irénnek, hogy ha úgy gondoljátok, hát hozzatok orvost. Bementem aztán Ráckevére. A gyámügyishez. Mondom neki, tudja, mit csinált maga énvelem? Én már ezt átéltem. Elıbb összeszedték a zsidókat, utána a cigányokat. Mikor két csendır az udvarunkra jött, azt mondták, ötnapi eleséget vigyünk, és az apám kérdezte, hogy mit csináltunk – akkor, ahogy ott állott az apám, keresztülment rajta a ló. Nálam meg másfél éves gyerek volt, aztán majdnem hogy rajtam is keresztülment a lóval. Na mondom, maguk is így csináltak velünk. Én már ezt átéltem. De én még ilyet, mióta a háború megszőnt, sose tapasztaltam.” IRÉN „Itt a fényképük, úgy néznek ki, mint aki nincs gondozva? Az intézetbe különbül fognak kinézni? A kisjány ideget kapott, nem tud enni, vagy ha eszik, hány. A kisfiú nagyon rossz, úgyhogy azt mondják, nincsen vele boldogulás. Mindig itt voltak közöttünk, és nem volt semmi bajuk, pedig mind a három kicsi súllyal született, a húgom nem ment se segítséget kérni, se semmit a világon, hogy most mért vitték el és pont ebbe az utolsó hónapba és ilyen rumlit vágni, ilyen rumlit még annak se vágnak tán, akinek a gyereke kint van az utcán. Jó, hogy nem vagyunk, mint kellene lenni, de mitılünk vannak még rosszabb helyzetbe is, úgy cigányok, mint magyarok. Az igaz, hogy nincs olyan bútorunk, hogy mit tudom én, de mink meg vagyunk vele elégedve. És mindegy, hogy yámügyi elıadó vagy mi a franc, de még ilyennel nem találkoztam. Mióta elvitték a gyerekeket, én s az ünnepeket végigfeküdtem, szívrohamot kaptam, kisfiam is beteg azóta. Én nem vágyok, hogy menjek hozzájuk. Ha meglátnám ıket, úgyis hoznám ıket haza, ha ott agyonvernének, akkor is. Ezért nem is megyek. Egy apának ennyire megadni a kedvét, mert az apa csinálta. Ildikó azt mondta, ha nem adják vissza a gyerekeit, addig fog menni, míg az apát ki nem nyírja. İ a gyerekeiért kapta eztet. Mi nem úgy mondtuk nekik, hogy börtönbe van, hanem hogy kórházba van. Aztán egyszer látta a kisjány a tévében, hogy a rabok fehér kendıben vannak, és az anyja is fehér kendıben

volt, akkortól tudta, hogy hol van az anyja. De bele volt nyugodva, mikor küldte Ildikó a beszélıpapírt, mindig mondta: megyünk anyuhoz? Egyem meg a kis szívét, úgy készült, hogy mikor megyünk már. És pont azon a héten vitték el. Csütörtökön elvitték a gyerekeket, szombaton volt a beszélı. Ilyet átélni, talán nem is lesznek már egészségesek sose.” Szabadulása után Ildikó elsı útja a gyerekekhez, második útja Ráckevére vezetett, a gyámügyi elıadóhoz. – Mondja meg nekem, mit mér még rám? Börtönben voltam a gyerekeimért. Mire kiszabadultam, elvitték tılem a gyerekeimet. Mit kell még elszenvednem, hogy visszakapjam ıket? – Javuljon meg. Menjen el dolgozni. Tartsák tisztán a lakást. Majd egy-két hónap múlva elmegyek, megnézem, van-e változás. Aztán majd meglátjuk. – Egy-két hónap múlva... Nagyon messze lakunk, ugye? – Nem laknak messze. De ezt nem lehet gyorsan elintézni. Dolgozik? – Hogy dolgoznék, mikor tegnap szabadultam, a gyerekeim nincsenek itthon, ebbe hogy tudjak belenyugodni? Menjek be a gyárba, hogy a gép vigye le a kezemet? A börtönbıl egyenesen az intézetbe mentem. A Janikámnak tiszta kék a szeme alja, nem eszik. A Katikám bánatbetegségbe van. Ezt maguk nagyon jól elintézték. És ha én, mint anya, teszek valamit, mert nem adják vissza a gyerekeimet, akkor mit fog szólni a törvény? – Nem tesz maga semmit. Menjen el dolgozni, viselkedjen rendesen, aztán majd utánanézek. – Van magának gyereke? – Van. – Kívánom, hogy olyan öröme legyen benne, mint most nekem az enyémekben. „Pest Megyei Tanács V. B. Szakigazgatási Szerve Budapest Városház u. Alulírott gyermekeim állami gondozásba vétele ellen fellebbezéssel élek. 1960. VII. 1-én születtem Vásárosnaményban. 1970 óta Szigethalmon élek édesanyámmal és testvéreimmel. 1975 szeptemberétıl dolgozom a Csepel Autógyárban. Ugyanebben az évben ismerkedtem meg élettársammal, Bozsákovics Jánossal. Három gyermekünk született, a két idısebb az apja nevét viseli, a legkisebb az enyémet. Harmadik gyermekemmel voltam terhes, amikor különváltunk. Házunkban leütött, a két nagyobb gyerekkel elköltözött az anyja házába. Vagyonunkat is elvitte. Panasszal fordultam a rendırséghez, gyámhatósághoz, bírósághoz, de segítséget nem kaptam, hogy gyerekeimet visszaszerezhessem, sıt azt a tanácsot kaptam, hogy vagyunk mi elegen, hogy visszaszerezzük. így testvéreimmel elmentünk, és a gyerekeket visszaszereztük. Volt élettársam és anyja feljelentett minket. Magánlaksértésért elítéltek. Amikor segítséget kértem, nem kaptam, de mikor cselekedtem, a karhatalom ellenem fordult. Ügyünk bírósági tárgyalásán volt élettársam kérte a gyermekek állami gondozásba vételét. Engem hathónapi börtönbüntetésre ítéltek. 1980 szeptemberében beszállítottak a börtönbe. A Pest Megyei Bíróság gyermekeim állami gondozásba vételének ügyében a döntést a Gyámhatóságra bízta. Beszállításom napján a Gyámhatóságtól rendıri kísérettel kijöttek lakásunkra, hogy a gyerekeket intézetbe vigyék, noha errıl határozatot nem kaptunk. Ezért édesanyám kérte a rendıröket, hogy adjanak módot a határozat megtekintésére Ráckevén. így akkor a gyerekek beszállítása elmaradt. 1980. december 18-án kiszállt a Gyámhatóság karhatalommal, édesanyámat megverték, mert a gyerekeket nem akarta odaadni, és a gyerekeket elvitték a Gyermekvédı Intézetbe. 1981. január 25-én szabadultam, még aznap meglátogattam gyerekeimet az intézetben, másnap pedig felkerestem a Gyámhatóságot. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy a két nagyobbat állami gondozásba vették, nevelıszülıkhöz szándékoznak kihelyezni. A gyámügyi fıelıadó úgy tájékoztatott, hogy az állami gondozás megszüntetése hosszú folyamat lesz, környezettanulmányt kell fölvenni, határozatot hozni. Azt tanácsolta, hogy csináljak rendet otthon, menjek dolgozni, noha véleményem szerint lakásunk megfelelı a gyerekek neveléséhez, magam pedig változatlanul

munkaviszonyban állok. A legkisebbet csak ideiglenesen utalták intézetbe, ıt visszaszereznem könnyebb lesz. Mindent, amit tettem, a gyerekeim érdekében igyekeztem tenni, ıértük vállaltam a börtönbüntetés kockázatát is, mivel más lehetıséget nem találtam. Változatlanul úgy gondolom, hogy a gyerekeim az apjuknál vagy az intézetben, nevelıszülınél is csak rosszabb helyzetben lehetnek, mint nálam. Kérem sürgıs intézkedésüket gyermekeim hazahozatala érdekében.” „Gyermekei állami gondozásával, illetve ideiglenes beutalásával kapcsolatos beadványát megvizsgáltam, és az alábbiakról tájékoztatom. A kiskorú gyermekek állami gondozásba vételére, illetve intézeti beutalására bírósági kezdeményezésre került sor, mivel Ön megkezdte jogerıs szabadságvesztés büntetésének kitöltését. A kiskorúak beszállítása 1980. december 18-án történt a Ráckevei Járási Hivatal gyámügyi fıelıadója jelenlétében. Nem felel meg a valóságnak, hogy az intézkedés során az Ön édesanyját bárki is bántalmazta volna. A végrehajtásnál jelenlévı karhatalom csupán, azt biztosította, hogy a kiskorúak elıírásszerő beszállítása megtörténjen. A Ráckevei Járási Hivatal igazgatási osztálya arról tájékoztatott, hogy a miután megvizsgálja az Ön élet- és lakáskörülményeit és annak függvényeként fogja a kiskorúakkal kapcsolatos döntését meghozni. Eljárása során nyilvánvalóan azt is megnézik, hogy az Ön anyagi körülményei következtében a gyermekek megfelelı egészséges felnevelését biztosítani tudja-e a jövıben. Megállapításom szerint ez ideig az eljáró gyámhatóságok a kiskorúak érdekében intézkedtek. A gyámhatósági eljárás lefolytatásáig szíves türelmét kérem azzal, hogy ha a döntésünkkel nem ért egyet, úgy azt osztályom felé szíveskedjék jelezni.” „Jegyzıkönyv. Készült Szigethalom Községi Tanács V.B. Szakigazgatási Szerve hivatali helyiségében 1981. február 26-án. Tárgy: Bozsákovics Beáta és János, ill. Serbán Lajos állami gondozásának ügye. Jelen vannak alulírottak. Idézés nélkül megjelent Serbán Ildikó Szigethalom, Fenyı u. 5. Környezettanulmányt folytattunk fenti címen, a korábban készült környezettanulmánytól a körülmények annyiban tértek el, hogy rendet, tisztaságot találtunk a lakásban. Az egyik nagyszobát egy kétszemélyes és egy egyszemélyes heverıvel, asztallal, szekrénnyel rendezték be, itt van a tévé is. A Lajos nevő gyermek még gyermekágyban alszik. A másik nagyszobában Serbán Irén nevő testvére lakik három gyermekével, Serbán Vincéné édesanyjuk egy nagymérető, egyébként konyhának használt helyiségben alszik. Mosógép, centrifuga, hőtıszekrény van. Bejelenti, hogy 1981. január 25-én szabadságvesztés büntetését kitöltötte. Munkahelyén jelentkezett, ahol a korábbi 10,50 Ft órabérével ellentétben most; 12 Ft órabérrel alkalmazták. A fentiek alapján kéri, hogy a gyámhatóság gyermekei állami gondozásba vételét szüntesse meg. A családjuk ellen eddig foganatosított védı-óvó intézkedéseket tudomásul veszi, és kijelenti, hogy a jövıben gyermekei gondozásáról, neveltetésérıl megfelelıen gondoskodik, és a gyerekekkel kapcsolatos mindennemő kötelezettségének eleget tesz.” ILDIKÓ „Csak csodálkozott, mikor nézte a szekrényben a gyerekek holmiját, hogy hát pizsamájuk is van? Mondom, ezt hamarabb mért nem tudták megnézni. Nálunk az nem volt szokás, hogy a gyerekeknek nincs ruhájuk, vagy nem kapnak rendesen enni, vagy nincsenek gondozva. A kisfiam lágyéksérvét is azért nem kellett mőteni, mert az orvos megmutatta, hogyan kezeljem, és visszafejlıdött. Azt mondják a tanácsnál, legyek türelemmel, majd meg fogom kapni a papírt, hogy hazahozhatom a gyerekeket. Hát nem kutyakölyköket vittek el tılem, hanem a családomat, hogyan legyek türelemmel?. Értesítést kaptam, hogy a két nagyobbik már nincs Pomázon az intézetben, hanem Gyálon, nevelıszüléknél. Elmentünk az anyuval, váratlanul mentünk. Olyan trehányság volt, amilyen nálunk sosincs. Szanaszét a sok mocskos edény. A konyha köve nem volt felmosva. A kút az

udvaron nincs lefedve. A gyerekek rosszul néznek ki, látszik, hogy nem esznek eleget. Vittünk nekik almát, süteményt, úgy ettek, mint akik ki vannak éhezve. Azért kellett erıvel elvinni ıket, hogy ilyen helyen legyenek?” SZABÓ JÁNOS „Beszélgettünk itt a feleségemmel, köllött volna gyerek. Az a helyzet, nekünk nem lehet több. Mindenáron hármat szerettünk volna, vagy többet, nem lehetett, csak ez az egy, ez is nagy nehezen. Hatéves. Aztán, hogy gyerek szempontjából olyan kevesen voltunk – hozzunk ki vagy kettıt. Egy kisfiút meg egy kislányt. Amikor elment a feleségem, akkor mondták, hogy van két testvér. Akkor hozzuk ki ıket. Mondták, hogy majd kijön Vecsésrıl a felügyelı, el is ballagott ide. Egyik kedden jött, aztán adott ilyen papírokat, orvoshoz mentánk vele, mentünk gyámügyre, elfutottunk oda gyorsan, aztán hétfın már mentünk is a gyerkıcökért. Feleségem nem dolgozik, elég neki a három gyerek. Én azért vagyok állandó éjszakás a BKV-nál, mert így lényegében megkeresem a feleségemnek a fizetését is. Ötszázharminc forint a gondozási díj. Ruhát, orvosi ellátást, óvodát kapnak. Semmi baj nincsen velük. Visszabeszélnek, de amúgy semmi baj. Az intézetben annyit mondtak, hogy a Kata, az nagyon jó kislány, Janika meg, az egy kicsit rossz. Hogy mennyi ideig lesznek állami gondozásban, arról nekünk nem mondtak semmit, mi örültünk, hogy kaptunk gyerekeket. Érdeklıdtünk, de nem tudják. Ha esetleg elviszik ıket, hozunk másik kettıt, kilegyen a család.” SZABÓ JÁNOSNÉ „Gyerekekkel szemben nekem soha nincs elıítéletem. Néger vagy cigány, teljesen mindegy. Én nagyon szeretem a gyerekeket, férjem is. Gyerekekkel dolgoztam óvodában, bölcsıdében, én szeretem a gyerekeket. Nekünk nem lehet több, csak ez az egy van. Tizedik terhességre sikerült ez is. Mindent megpróbáltam, hogy nekem is legyen, legalább egy. Tizenkét hónapból nyolcat biztos kórházban voltam. Én már annyi mindenen keresztülmentem... Harmincnégy éves vagyok. Többnek nézek ki, tudom. Mondták, majd kijön a felügyelını, körülnéz, milyen körülmények vannak – hát mondjuk, most elég kosz van, mert elromlott a porszívónk is –, kijött, nagyon örült, hogy így gondoltuk, hogy hozunk ki gyerekeket, és mikor ı beküldte a jelentést Pomázra, akkor értesítettek, hogy menjünk ki, és akkor megmutatták ıket. Elıször is mondták, úgy néz ki, hogy apuka, az nincs a láthatáron, szóval teljesen lemondott a gyerekekrıl. Az anyukát börtönbe vitték, és azért vették el a gyerekeket, mert sokan laknak egy helyen, meg rosszak a körülmények. Ahogy én néztem a gyerekeket, tele volt sörkével mind a kettınek a feje, a lábukon vastagon volt a kosz... December közepe táján vitték be ıket, mi február elején hoztuk ki, olyan másfél hónapig voltak az intézetben. Mondták, hogy látogatta ıket az anyuka is, a nagymama is. Mi nem gondoltunk semmit, mert nem tudtunk semmit. Mikor idejöttek, tisztán, rendesen voltak felöltözve, játékot hoztak a gyerekeknek, cukrot, hát egy hónapban egyszer, gondoltuk, ha nincs is rá mondjuk pénz, azért jut. Most már, hogy tudom, mi történt, fel vagyok háborodva, az embertelenség a családdal szemben is, a gyerekekkel meg velünk szemben is. Elmegyek akárhova, és megmondom, adják vissza az anyjának a gyerekeket.” ILDIKÓ „Behívtak a rendırségre az elmaradt tartásdíj miatt. Ott volt a Bozsákovics. Huszonegyezer forinttal van elmaradva. Azt mondta, hogy tizenegyezer forintot kifizet egybe, a többit részletekbe, jó lesz-e így. De a rendır integetett, hogy ne egyezzek bele, kérjek inkább állami tartásdíjat. Azt mondja a Bozsákovics, ne szúrjak ki vele, akkor ıt elviszik Baracskára. Most

vissza akarom adni, hogy ı is engem börtönbe vitetett? Jövı hónapba meglesz a vagyonmegosztási tárgyalás is. Voltam a Pest megyei gyámügyi hatóságon. Elmondtam, hogy a gyerekek helyével egyáltalán nem vagyok megelégedve. Hát ki volt akadva rajta, hogy kiadták nevelıszülıkhöz, mikor még nincs is végleges határozat. Meg arra is fölkapta a fejét, mikor mondtam, hogy a kút nincsen lefedve, és nagyon félek, hogy a gyerekek beleesnek, vagy a kislány beleugrik. És panaszkodtam, hogy a tanácstól még mindig nem kaptam papírt. Beszéltem a Pest megyei cigány gondozó val is. Azt mondta, legyek nyugodtan, a gyerekeket megkapom, de fogadjak ügyvédet, mert a Bozsákovics nem fog belenyugodni. Eddig is azért csinálhatta velünk, amit ı akart, mert neki volt ügyvédje, nekünk meg nem volt. Mentem a metróval. Hát ahogy bedobtam a forintot, rossz helyen indultam el, vagy mi, összecsukódott elıttem. Mondom magamban, mi ez, már itt is le akarnak fogni?” A vagyonmegosztási tárgyaláson Bozsákovics nem jelent meg. Ildikó kérte a tárgyalás elnapolását, mert ügyvédet akar fogadni. Az ügyvédi munkaközösségnek négyezer forintot kellett volna elıre kifizetni. Ildikó nem tudta elıteremteni a pénzt. A gyámhatóság nem sietett a határozattal. Tartott tıle, hogy ezzel az ügy nem fog lezárulni. Fölmerült a peres felek békülésének gondolata, mint járható út. A határozat kiadása elıtt figyelmeztették Ildikót: érvénybe ez csak akkor lép, ha Bozsákovics nem fellebbez. Ellenkezı esetben elölrıl kezdıdik a bírósági hercehurca. Amikor megkapta a gyerekek állami gondozásának megszüntetésérıl és nála való elhelyezésérıl szóló határozatot, Ildikó elıször is az anyja nyakába borult. Az elszenvedett megpróbáltatások utáni megkönnyebbülésben ordítva-üvöltve zokogtak. Ettıl kezdve tizenöt napig Ildikó számára mindennél fontosabb volt, hogy Bozsákovics ne fellebbezzen. Bozsákovics számára pedig mindennél fontosabb volt, hogy ne kelljen megfizetnie az elmaradt tartásdíjat, ne kerüljön sor a vagyonmegosztásra, és hogy visszaszerezze szép feleségét, akinél kívánatosabb nıt valószínőleg nem talált magának a hányatott évek alatt. Rendszeresen találkoztak. Bozsákovics főzte, hogy menjen vissza hozzá. Családja zaklatta, hogy miért áll szóba Bozsákovicscsal. Ildikó már amúgy is gyenge lábon álló egészsége, idegállapota egyre inkább felırlıdött. Letelt a tizenöt nap, Bozsákovics nem fellebbezett. Hanem aztán egy szép napon kocsiba rakta a három gyereket Ildikóstul, és elvitte ıket Gyömrıre. A Szigethalmon eladott közös ház árából ott vásárolt telket, és kezdett házat építeni. IRÉN „Az Ildikó állandóan azt mondta, hogy neki menni kell a tanácsházára. De nem a tanácsházánál volt, hanem az élettársával volt. Mink elmentünk Ráckevére, az anyu eljött velem. Mire mink Ráckevéról hazajöttünk, akkorára a Jani idejött kocsival, elszállította a családját. Két hétig vele volt Gyomron, két hét után felhívta az anyut a telefonhoz.” SERBÁN VINCÉNÉ „Mikor felhívott engem az Ildikó, csak könyörgött azon, hogy ı nem akart elmenni, erıszakkal vitte el Jancsi ıtet. Ugyanúgy mondtam akkor is, mint most, nekem jányom nem vagy, nekem semmi közöm hozzád. Azt mondta, anyu, mikor már a gyermekemet kocsiba rakta, akkor már mindegy volt, hogy én is beleültem. Ha az én gyermekemet elhozza, nem lett volna semmi értelme, hogy én otthon maradjak. Azt mondtam neki, hogy Ildikó, ez nem igaz, mert erıszakkal téged három gyerekkel nem lehetett elvinni. Azt mondja, jó anyám, hidd meg nekem, nem hazudok, gyere értem. Gyere értem, drága jó anyám, elmegyek haza. Mondtam, Ildikó, nem megyek érted, mert nagyon jól tudod, hogy ezt még a család se engedi meg.”

IRÉN „Mai napig nem jöhet haza az Ildikó. Akármilyen sorsba lesz, ha az utcán lakik is, ebbe a lakásba ı már nem jöhet. Azér, mer ı börtönbe került az ura miatt. A nıvérem börtönt kapott, ült nyolc hónapot, a sógorom ült hat hónapot, az egyik húgomat felfüggesztették egy évre, ezer forintra büntették, két családja van neki, a másik húgomat megin felfüggesztették. Az anyámat a gyerekekér leverték. És az anyám egy hónapig bujdosott a gyerekekkel, se országa, se hazája nem volt. Hiába küldtem az anyámnak megélhetıségi pénzt, nem adták oda, mert nem volt az anyám bejelentve, és a nıvérem se vehette fel. Én itthagytam a négy gyerekemet, a munkahelyemet, elvittem anyámnak a megélhetıségi pénzt, hogy mentsük meg Ildikónak a gyerekeit. Ez így volt. İ börtönbe volt, nem érizte a gyereke áztat, hogy nincsen anyja. Ugyanúgy fıztem rá, mostam rá. Az anyám itthon volt, vigyázott rá. Ugyanúgy a Ferim is. Én elmentem meglátogatni, elvittem a gyerekeket is látogatni, a börtönhez, kettı nagyobbikat. Őhozzá mentem, az én anyámat vizes lepedıbe hagytam itt. Vizes ruhába hagytam itt az anyut, én elmentem. Kiszabadult, ı Ráckevére ment, bár akárhová ment, ı Janival találkozott. Két hét után az anyu elment érte, az én pénzembıl, mert se az anyuéból, se az övébıl. Nagyon sokat nélkülöztünk érte. Az anyu elment érte avval a nıvéremmel, amelyik börtönbe volt. Még egyszer reckérra tette magát. És akkor az anyu hazahozta őtet.” SERBÁN VINCÉNÉ „Háromszázhetven forintot fizettem a kocsiért, amiért a Keletibıl levitt Gyömrıre. Nem mentünk be az udvarra, kint maradtunk az utcafronton. Összeszedte a három gyerekét, nem is hozott más egyebet semmit, csak kétezer forint megélhetıségi pénzt. És azzal elgyöttünk haza.” IRÉN „Bementem vele a gyárba, beszéltem a nagyfınökkel, hogy vegyék vissza dolgozni. İ elment dolgozni, a gyerekek itthon voltak, ı három napig nem jött haza. Három nap után hazajött reggel, úgy kilenc óra fele, megmosdatta a gyerekeket, nem szólt semmit. Az anyu mondta neki, Ildikó, mért érdemlem én ezt, a sok szenvedelemért, de szóval nem veszekedett vele az anyu. Utána úgy tíz óra fele jött két rendır meg a gyámügyi nı. Hát meg voltunk lepıdve. Azt mondom a rendırnek, hogy mért jöttek. Egyik miklósi rendır volt, a másik meg szigethalmi. Azt mondta a rendır, hogy azért, mert az anyu nem akarja odaadni a gyerekeket. Ezért. Amér őérte annyit szenvedett az egész család, és még rendırt hozott az anyura és gyámügyi nıt, ı ide nem jöhet. És én ezt meg is mondtam akkor a rendır elıtt, hogy ı ebbe a lakásba csak meghalni jöhet. Ha az én anyám meghal, vagy bárakármi lesz a családba, ő ide nem jöhet. Heten vagyunk testvérek, egyér se szenvedett az anyu annyit, mint őérte. Megértettem volna, ha azt mondja, három családom van, nekem kell Jani, akármit csinált, én visszamegyek.” SERBÁN VINCÉNÉ „Míg én élek, nem egyeztem volna bele, hogy az Ildikó a Bozsákovicshoz visszamenjen. Ezért minden gyerekem megszenvedett. El voltak börtönyözve, ezt megengedni Bozsákovicsnak soha nem bírom. Ez nem olyan, hogy ı ad nekem egy pofont, én meg neki visszavágok. Ez nem olyan. Engem hogy megvertek, mért vertek meg a rendırök? Mert nem akartam a gyerekektıl megválni. Most már legyenek meg az anyjával, semmi baja nincs a gyerekeknek. Éljenek boldogan, én tájára se nem megyek. A boldogság hamarább zavarja meg ıket, mint én meg fogom. Én soha nem megyek tájára se. Ha meghalok, ı se jöjjön az enyémre. Hipózzák ki a szemét, ha odagyün, ha én meghalok. Nekem nem kell soha. Soha nem bocsátom meg neki. Se élve, se halva. Ezt nem eszi meg az idı. Ezt soha, ez

felejthetetlen. Soha nem eszi meg az idı.” Az új ház alapját már lerakta Gyomron Bozsákovics. Most egy sufniban laknak öten. Közben Irénnek új élettársától gyereke született. Sanyit, a hatodik kisegítı osztály elvégzése után, tizennégy éves korában fölmentették az iskolából. Felesége van, dolgoznia kell. Lacikát egy évre fölmentették, majd csak jövıre megy iskolába. Súlyos beszédhibás, óvodába kellene járnia, de Irén nem íratja be. Nem érti, ez miért olyan fontos. Bozsákovics két megoldást lát: vagy vele marad Ildikó, vagy intézetbe kerülnek a gyerekek. Ildikó attól fél, hogy újra elvitetné ıket, ha akarná. A gyámhatóság még azt szeretné elintézni, hogy a legkisebb gyereket is nevére vegye az apa.

Ferike A Róbertben Ferike mindig mocskos volt. Nem lehetett rávenni, hogy mosakodjon, kimossa a holmiját, átöltözzön. Mellesleg nem is volt mibe átöltöznie. Mikor odakerültem és átvettem a csoportot – köztük Ferikét –, elsı dolgom volt, hogy két trikót, két alsónadrágot és két pár zoknit vettem neki; de nem sok idı kellett hozzá, hogy ezeket is koszos rongycsomóként lássam viszont a szekrénye alján. Felruházások idején egy-két napig látszott, hogy új holmi van rajta, aztán pillanatokon belül, szinte varázslatos módon vált olyanná mindene, mint amilyen a Lehel téri tróger ok szerelése. Ott született, azon a környéken, abban a közegben. Anyjáról a részegség emlékeit ırzi, apja most is él, de nemigen zavarják egymás életét. Ferike állami gondozásban nıtt fel, szökések miatt került a Róbertbe. Sokáig semmi balhéja nem volt, csak szipuzás miatt vitték fel idınként a zártra. Lányokkal nem járt, a kimenıidıt is gyakran bent töltötte az intézetben, rúgta a labdát a porban. Gyerek volt a többihez képest. Persze, gyerek volt a többi is a nagy vagánysága mögött, handabandázó részegeket tudtam leszerelni azzal a hangnemmel, ahogyan egy anya a kisgyermekeivel beszél – mivel annak hiányában handabandáztak, amit ötéves korukban nem kaptak meg. De Ferike nem is játszotta a vagányt. Biológiai érettségben kicsit lemaradt kortársai mögött; önfeledten szavalta a Toldit, büszke volt rá, hogy kívülrıl tudja. A többiek ezt akkor se tették volna, ha történetesen tudják kívülrıl a Toldit. Kicsi korában epilepsziás volt, nagy korában a ragasztótól gyomorfekélyt kapott. Ha kimenıre ment, legtöbbször a bátyjával közös lakást kereste fel. A 15-ös busz végállomásánál, állványok mögött, három lépcsın kell lemenni az otthonukat jelentı üzlethelyiségbe. Ezt örökölték anyjuktól. Van benne vízcsap, egy villanyrezsó, televízió, két fekvıhely – ócska heverıbetétek a földön, kilógó rugókkal –, egy rozzant konyhakredenc, asztal (tán szék is) és polc; rajta lekváros üveg, szerszámok, Grant kapitány gyermekei és a Toldi. Kimenık után elmesélte, mit fıztek a bátyjával, hogyan lopták össze a hozzávalót a Lehel piacon. Mondta, kik laknak ott éppen, milyen csajjal él a bátyja. Elmagyarázta, milyen manıvert kell csinálni a villanyórával, amikor kikapcsolják a villanyt – mert nem fizettek villanyszámlát –, hogy mégis égjen. A lakást és lakóit hosszú idı óta tartja számon a kerületi rendırkapitányság. ^ A nyolcadik osztályból már ifis korában vizsgázott le Ferike. Szakmát ı sem tanult, ahogy a többiek sem a Róbertben. A Medicor kihelyezett mőhelyében dolgozott, napi nyolc órán keresztül végezte ugyanazt a forrasztási mőveletet, ha volt munka. Ha nem volt, akkor randalírozott a bezárt mőhelyben, vagy megszökött. Ez volt a munkára nevelés. Semmi kétség, megfelelt annak, ami Ferikére az életben várt. Fizetésük felét OTP-be rakja a gyerekek számára, nagykorúságuk idejére az intézet. Feri bácsi, az intézeti utógondozó segít nekik munkahelyet keresni, pénzükbıl a legszükségesebbeket megvásárolni, azután útjukra engedi ıket a vasrácsos alma mater. Ferike 1980 áprilisában lett nagykorú, bátyja akkortájt került a sittre sorozatos áruházi lopásokért, amit a csajjal együtt követett el. A nı kábította az eladókat, amíg a férfi az érdemi munkát végezte. Gyermekére való tekintettel a lány halasztást kapott. Ferike nem tehette ki a lakásból, mert be volt jelentve. Odaköltözött aztán Pali is, amikor Aszódról szabadult – azelıtt csoporttársak voltak a Róbertben –, és feleségül vette a csajt. Szállongó híreket hallottam csak Ferikérıl, hónapokig nem láttam. Haverjaitól tudtam meg szilveszterkor, hogy nem dolgozik, a rendırség keresi. Újév napján elmentem hozzá. Nem találtam otthon, a lakás zárva volt. A szomszédos üzlethelyiség lakója mondta, hogy Gödöllıre ment a nagynénjéhez, ott keresnek munkát neki, talán ott is fog lakni. Két nap múlva beállított hozzám. Akkor jött meg Gödöllırıl, megtudta, hogy kerestem. Indulóban voltam éppen, velem jött. Mondta, el tudott volna helyezkedni kocsikísérınek,

lakhatott is volna a rokonainál, de nem akart ott maradni. – És most mi lesz? – Mi lenne? Megyek Baracskára. – Ne beszélj hülyeségeket. – Nekem már oly mindegy... Ott legalább megvan a kajám, ágyam, melegbe vagyok, dolgozok is... Ági néni most riporter? – Könyvet írok, Ferikém. Rólatok. Akarsz benne szerepelni? – Hát, nem bánom. – Válassz valami mővésznevet magadnak. Érted, álnéven nyugodtabban nyilatkozhatsz. – Fedıneve: Lukács. – Jó. – Nekem megvan a véleményem. Azt a sok felnıttet, aki folyton hıbörög, hogy ezek a mai fiatalok, én lefektetném este a járdára, na most aludjatok, jó éjszakát. Kijön a sok csóró gyerek az intézetbıl, tizennyolc éves, éljen meg. Ászt se lakása, se családja, semmi. Jöttek hozzám a rendırök, amikor szabadultam, aszongyak, nem szeretnék, ha csövestanyát rendeznék be. Mit csináljak velük, dobjam ki ıket az utcára? Meg: mért nem dolgozok. Hát ık mihez értenek? Gumibottal megverni az embert, máshoz nem. Villamoson utazunk, Ferike hangosan beszél, kezdenek ránk figyelni. Most már mősort ad. – Gondoltam, egyszer megölök valakit. Akkor bekerülnék az újságba, híres lennék, mindenki megtudná, hogy ez az a nagy vagány. Ez a szöveg csak játék, mind a ketten tudjuk. De azt is tudjuk mind a ketten, hogy a játék mélyén igazságok húzódnak meg és valódi vágyak. Ferike szeretne vagány lenni, és szeretné valamivel felhívni magára a figyelmet. Veszem a lapot, folytatom a mősort. Közönségünk: két budai úriasszony. – Még a fényképedet is közölnék. Szerepelhetnél a Kék fényben is. – Aztán a tárgyaláson a bírót is megölném. Olyan még úgyse volt. Én lennék az évszázad gengsztere. Ezt már nem lehet tovább fokozni. – Csórikám. Hazamegyünk, eszünk, aztán kitaláljuk, hova mehetnél dolgozni. Zöldborsót párolok, bélszínrolót sütök ki, Amíg elkészül, tejet töltök Ferikének. – Hogy van a fekélyed? – Mikor hogy. – Mit szoktál enni? Hol? – Nagyanyámnál. – Jól fız? – Nem jól fız, de már megszoktam az intézetben, azt is meg kell enni. Mindig két fogást eszek a mamánál. Levest meg ami van. Csirkepörkölt, rizses hús, diós tészta, mákos guba, összevissza. – Hány éves a nagyanyád? – Nyolcvan. – Egyedül él? – Nagybátyámmal. – Dolgozott valahol? – Valami gyárban. – És a nagybátyád, aki vele él, hány éves? -Nem tudom, még nem olyan idıs. Üzemi konyhán van. Egyszer lerúgom, mint a kutyát. – Miért? – Mert szemtelen mindig a mamával. Kiabál. – Nem félsz, hogy megver? – Hát vékonyabb, mint én vagyok. A sok ital kiölte a beleit, már mindene fáj neki. Fejét is

fájlalja sokszor. Megmurdel hamarosan, de úgy kell neki. – Ha nem mész nagyanyádhoz, mit eszel? – De olyan nincs, hogy nem megyek el a nagyanyámhoz. Kitálalok kettınknek, leülünk a konyhaasztalhoz, eszünk. – Ez a nagynénéd, akinél most voltál, hogyan rokonod? – Apai. – İk mivel foglalkoznak? – Semmivel, nyugdíjasok. A nı ötvenhat éves, a férfi hatvanegy. Ott dolgoztak Gödöllın, valami vállalatnál. A fiuk is ott dolgozik, Közép-magyarországi Mélyépítı Vállalatnál. Sofır. Odavitt volna maga mellé kocsikísérınek. Náluk lakhattam volna. – Ezt komolyan gondolták? – Igen, csak én nem akartam. – Miért nem? – Veszekednek mindig. Mikor beisznak, mindig ilyenek. A férje megveri a nıt, azt nem szeretem nézni, aztán, ha ott vagyok, én közbeszólok, és ha nekem akar jönni, én megverem. – Sőrőn elıfordul ilyesmi? – Mindennap. – Mind a kettı iszik? -Mind a kettı. – Mit isznak? – Mindent. Van házi italuk. Fıznek pálinkát, boruk is van. Ketten megisznak egy nap tíz liter bort. – Nem túlzás ez? Tíz litert megisznak? – Tíz litert megisznak. Hülyére isszák magukat. És akkor a férfi kést fog, a nı meg baltát fog, megunja a férfi, leteszi a kést, a nı leteszi a baltát, utána a férfi agyba-fıbe rugdossa. Ez így megy. Egyetlen a fia, aki normális. – És ı mit szól ehhez? – Hát ı nem szól semmit. Már megszokta, azt mondja. Kérdeztem, hogy bírja ezt, azt mondta, ıt nem érdekli, bemegy a szobájába. – Van külön szobája? – Persze, háromszobás lakásuk van'. – Saját házuk? – Saját. Mint egy jó nagy parasztház. – Kertjük is van? – Kétszázhetven öles. – Mővelik a kertjüket? – Mővelik a fenéket. Bemondta már a rádió hogy metszeni kéne az almafákat, szılıt, de eze1 inkább isznak. – Van gyümölcsfájuk? – Van cseresznye, alma, szilva. – Szılıjük is van? – Ötven öl. Nem olyan nagy darab, de sok szılı terem rajta. – Most már házi boruk nem nagyon lehet, ha ilyen ütemben isszák. – De még van. Három ballonnal. Egy ballon pálinkájuk van még. – Hány hónapja jöttél ki az intézetbıl, Ferike? – Kilenc hónapja. Április hetedikén. – Mennyi pénzzel szabadultál? – Hétezer forinttal. – Mit vettél rajta? – Kordnadrágot, olasz cipıt... – Megvan még?

– Á... szétment. A cipıt ellopták még odabent. Vettem egy ballonkabátot... – Az megvan még? – Megvan. – Ez a nadrág, ami rajtad van, honnan van? – Ezt úgy kaptam. – A cipı? Az a Palié. – Hány alsónadrágod van? Egy. – Hány pár zoknid? -Egy. – Kimosni milyen idınként szoktad, és addig mi van rajtad? – Hetenként, kéthetenként... van egy melegítıalsó is alatta... – A pulóver, az ing? |– Azt úgy kaptam. – Mikor fürödtél? – Most, mielıtt eljöttem Gödöllırıl. – Otthon hogyan tudsz mosakodni? – Lavórban. Melegítek vizet. – Mivel főtesz? – A rezsóval. Mert az olajkályha az rossz. – Villanyszámlát mennyit szoktál fizetni? – Száz forintot kell most majd januárban. – Mibıl fogod kifizetni? – Arra megvan a pénz. Mikor dolgoztam a nyomdában, félretettem háromszáz forintot. Ahhoz nem nyúlok. – Most mivel fogsz pénzt keresni? – Majd csak kitalálok valamit. Lefékeztem magam, hogy fel ne törjem azt a trafikot. Inkább otthagytam. Tudom, hogy van egy kis kezdıpénz ottan, meg amit találnék, cigarettákat, öngyújtókat, bicskákat, elviszem, eladogatom, akkor jól járnék. – És ha lebuksz? – Hát akkor ülök érte. Egy évet, másfél évet, kettıt. Kifizetem a kárt, vagy leülöm. Utána meg már nem tudom megállni, hogy ne csináljam még egyszer. Már csak azért is, hogy lebuktam, most nem fogok lebukni. Ha lebukok megint, akkor vessek magamra. A nagy gengszterek is így fognak neki a dolognak. Ha meg lebukok, akkor mit tudok csinálni? Sóder. „Bőnösnek érzem magam, megbántam” – ilyenek. Amikor a betöréses lopásom volt, akkor is ezt csináltam. Mégis kaptam érte egy év próbát. – Letelt már? – Letelt. – Próbaszegésed? – Nem volt. – Próbálj visszaemlékezni, mi történt azóta, hogy az intézetbıl kijöttél. – Behozom elıbb a cigarettámat. – Jól van, én meg hozok hamutálcát. – Mi történt azóta? Züllök. – Csak sorban. Amikor kijöttél, Feri bácsi szerzett munkahelyet. Az melyik volt? – Bádogszerelı kátéesz. A Rigó utcába, nyolcadik kerület. – Mit kellett ott csinálnod? – Újpestre helyeztek ki elıször, építkezésre. Odatartozott a Rigó utcához az újpesti építkezés. Ászt oda kihelyeztek, betanított víz- és gázszerelınek. Ilyen szennyelvezetı meg elıelvezetı csatornákat kellett, szóval így bilinccsel, bele a falba, meg így összetologatni. – Kivel dolgoztál? – Két szakemberrel. Ászt egyszer mondták, akkor is föl kellett bilincselni, mondták, hogy álljak fel a létrára, és ott a drót, és amikor azt a csövet így megemeljük, akkor alatta

drótozzam össze. Fölálltam a létrára, ászt összecsuklott a létra, aztán leesett az eternit csı, persze hogy széttört. Aztán azt mondta a manusz, hogy hát ezt meg kell fizetnem. Azt mondtam neki, hogy ezt úgy fizettesse meg velem, hogy utána az összes fogát kiverem akkor. Aztán hıbörgött nekem, hogy mingyár agyonver, ászt ráhagytam. Gondoltam magamba, ha annyira akar valamit, majd szól. Aztán bementem a központba, azt mondtam, kilépek. Én nem vállalom a rizikót. – Ez mennyi idı után volt? – Ez volt öt nap után, azt hiszem. – Összesen öt napot dolgoztál ott? – Nem, utána onnan még áthelyeztek Rákoskeresztúrra. – Ott is volt valami építkezés? – Ott is, ilyen panelházakat építettek. – Ott mennyi ideig bírtad? – Ott még bírtam másfél hétig, két hétig. – Mi történt? Mitıl untad meg? – Messze kellett kijárni. Korán kellett felkelni, négy órakor, már fél hétre bent kellett lenni. Szóval hatra kellett volna igazság szerint menni, csak mondták, hogy ráérek fél hétre jönni, ık is fél hétre járnak mindig. – Kettıig tartott a munkaidı? – Négyig. – Szabad szombat volt minden héten? – Csak minden második héten. És akkor ráadásul jöttek a rendırök hozzám. Éjszaka. – Miért jöttek? – Pártfogó küldte ıket. Rutinellenırzésre, azt mondta. Aztán mondtam neki, hogy itt nem kell semmiféle rutinellenırzés. – Hányan jöttek a rendırök? – Hát volt, mikor egy kocsi, volt mikor két kocsi, mikor egy szakasz. – Mit csináltak? – Bejöttek, ottan nézelıdtek – most ez a ruha mért van a polcon, a felmosórongy mér nincs a sarokba –, mondtam nekik, jó, hogy megszabják nekem, mit hova teszek. Ezt meg sértınek vették, verekedtek ottan, rájuk hagytam. – Hogyan szereztél tudomást róla, hogy pártfogód van? – Nekem a szomszédnál hagytak üzenetet, hogy be kell mennem a tanácshoz. Mert van egy ilyen munkatárs, aki kijár, aztán az hagyott ott egy üzenetet, mondják meg nekem, hogy hétfın be kell mennem. Bementem, aztán kérdezte, ki vagyok. Á, szervusz fiacskám, mingyár behívott, lelkizett, ilyen sóderok. – Milyen sóderok? – Akkor már nem dolgoztam az építkezésnél, aztán kérdezte, van-e munkahelyem. Ászt mondtam neki, hogy van. Aztán aszonta, hogy hát mért nem dolgozok. Hát, mondom, most léptem ki az építıiparból. Aszongya, aztán hova szeretnél menni dolgozni. Nem tudom. Aszongya, megnézzük neked a BRG gyárat. Mondom, nem muszáj. De, aszongya, megnézzük. Mondom, de én oda csak úgy megyek, hogy betanított mőszerésznek. Aztán behelyeztek oda, Budapesti Rádiótechnikai Gyár, három nap múlva otthagytam. Abból kettı igazolatlan. – A ktsz-ben mennyi volt az órabéred? – Tizenegy forint. – És a BRG-ben? – Nem is tudom. Azt hiszem, ott is tizenegy forint. – Mit kellett ott csinálnod? – Van ez a szalagos magnó, ez a tárcsás. Belsı szerkezetében az a henger, ami elvezeti a

szalagot. Olyanokat kellett sorjázni, ilyen csiszolópapírral meg lecsiszolni fényesre, Mire lecsiszoltam kettıt, addigra ötszáz vágás volt az ujjamon. És darabbérbe számolták, de nem is mondták el, hogy ezt hogy gondolják, hogy darabbér meg órabér. El se magyarázták nekem, nem is tudtam, hogy órabérbe dolgozom vagy darabbérbe. Kiadták a munkát, aztán csináljam. A csiszolópapírt a fúrógép kettévágta, és úgy vágta el a kezemet. Meg égette, csupa hólyag volt. Ászt otthagytam. Bementem a pártfogóhoz, neki is megmutattam a kezem. Mondom, nézze, ezért dolgozok. Aztán aszongya, mit értek ezalatt. Mondom, azt értem, hogy kilépek. Aszongya, majd megszokja a kezed. Mondom, hát igen, köszönöm, és addigra nem lesz ujjam. Aztán mondta, hogy jól van. Kérdezte, hogy akkor hova akarok elhelyezkedni. Hát, mondom, meg szeretném próbálni az IKV-t. Meg is próbáltam. Szóval, bírtam is volna. Csak egyedül az bántott, hogy nem kaptam rendes fizetést. – A pártfogó segített elhelyezkedni, vagy magad mentél? – Hát annyit segített – nem is ért semmit az a segítség. Elküldött a munkaközvetítıhöz. És csak annyit segített, hogy írtak egy papírt az IKV-hoz, de mire azt odaadták, már benn volt a munkakönyvem. Nem is volt lényeges az a papír. – Milyen munkakörbe vettek föl? – Segédmunkásnak. Tizenegy forintos órabérrel. A Frangepán utcába. Villanyszerelık, víz, gázszerelık, ilyen gyorsszolgálat. Ez volt a telep, ahol kocsik voltak, innen mentek ki a szerelık meg az anyagok, én meg ott bent voltam a telepen. Udvart kellett söprögetni. Mikor azzal végeztem, akkor telefonhuzalokat húzattak át velem ilyen kis réseken, hogy alig fértem be. Aztán az elsı hónapba beutaltak kórházba. – Miért? – Voltak nálam az Ivánék. Az Iván volt lenn meg még egy nagy ragasztós. A Kanóc. És ragasztósán mentek vissza kimenırıl. – Te nem ragasztóztál? – Á... Aztán megint jöttek és mondták, hogy vigyázzak, mert az igazgató rám akarja küldeni a rendıröket, hogy én ragasztóval táplálom a róbertosokat. Meg hogy lázítok mindenkit. De nem tartottam a rendıröktıl. Gondoltam, lejönnek, aztán tisztázom velük is. Aztán jött az értesítés. Elıször bementem a pártfogóhoz, ászt azzal fogadott, hogy mér ragasztózok. Hát, mondom, bravó. Nem ragasztózok. Ragasztóztam egy ideig, de most nem ragasztózok. Azt mondja, és fogsz? Mondom, ki tudja, ha elzüllök, akkor biztos, hogy fogok, ha nem, akkor pedig megvagyok nélküle. Azt mondja, jól van, akkor beutallak kórházba. Mondom, szép. Ászt jött egy izé, hogy én önkéntesen be akarok menni. Ez volt ráírva, hogy önkéntesen vállalja. Dühös lettem, ászt bementem – elıtte ittam is –, meg dühös lettem, hogy én nem vállaltam önkéntesen, aztán mentem be Takácshoz, fıorvoshoz, az még a Radnótiba volt akkor, most már a kórházba van. Mentem be hozzá a rendelıbe, hogy hát én nem vállaltam önként, én nem fogok bemenni. Azt mondták, hogy ha nem megyek be, akkor bevitetnek rendırséggel. Aszondom, jól van, bemegyek. Abba a hónapba négyszáz forintot fizettek ki. IKV-tól. – Mennyi ideig dolgoztál? – Hét napot. Aztán abból levontak izét, valami biztosítást, ászt levontak száz forint gondozási díjat. Mentem a kerületi tanácshoz, és szóltam, hogy én már nem vagyok állami gondozott, és levonják a gondozási díjat, és ez így nem megy. És követelem, hogy fizessék vissza. Aztán mondta a nı, hogy üljek le, ı már várt engem. Mondom, mért nem küldött ki értesítıt, hogy menjek be. Ászt visszafizették. És biztosítást vontak, ötven forintot, ászt biztosítási könyvet nem is adtak. Ilyen sumák az a vállalat. Meg valami ilyen tartozást. De nem is adtak munkaruhát, egyáltalán. Mert úgy volt, hogy egy hét múlva adnak munkaruhát. – Mennyi ideig voltál a kórházban? – Egy hónapig. Aztán visszamentem, és még két hónapig ott dolgoztam, de munkaruhát nem adtak. Kérdeztem, mikor fogok munkaruhát kapni. Aszongyák, vegyek magamnak. Ezt

mondták. Vegyek magamnak. Egész idı alatt nem kaptam munkaruhát, mindig a saját ruhámba dolgoztam. Már egy farmernadrágomat ott tönkre is tettem. Jó kis farmert, áruházba vettem, ezerkétszáz forintért. Mert nem volt más nadrágom, csak az a farmer. Ászt abba kellett dolgozni is meg járkálni is. Jó, volt egy hónapba öt igazolatlanom. Na de a másik hónapban nem volt igazolatlanom, és csak ugyanannyit kaptam, mint elızı hónapba. – Mennyit? – Ezerháromszáz vagy ezernégyszáz. – Az igazolatlan az miért volt? – Egyszer nem mentem be, aztán nem tudtam vinni orvosit, utána meg már nem mertem bemenni. Ászt kijött a fınök, hogy menjek be. Aztán bementem, jó, igazolatlan, kaptam egy fegyelmit, nem lényeges, kész. De órabérem nem csökkent, és ugyanannyit kaptam. A harmadik hónapba, mikor a huszonhatodikai fizetést megkaptam, nem mentem két napig. Aztán bementem, és mondta a fınök, hogy mér nem mentem, ki akarom venni a munkakönyvem? Aztán mondtam, hogy igen. Ászt meg volt lepıdve, hogy csak úgy rávágtam. Mondom, azért, mert itt zsarnokoskodnak, nem kaptam rendes fizetést, és nem volt minden hónapba igazolatlanom. És ha izét nem is kapok, prémiumot, a rendes fizetést azt kötelesek kifizetni. Mondom, tizenegy forintos órabérrel vettek föl, tizenkettedikén is 6-700 forintot adnak meg huszonhatodikán is. Mondom, ez nem is jön ki tizenegy forintos órabérrel. Mit gondolnak, hogy én maguknak ingyen fogok dolgozni? Inkább itthagyom a vállalatot. Azt mondja, de utána mi lesz veled? Hát, mondom, káemkás leszek, elmegyek börtönbe, aztán kész. Bementem a munkaügyire, mondtam, hogy felmondok, kész. – Ez mikor történt? – Ez történt szeptember tizenhetedikén. – És azóta? – Azóta, hol elmegyek alkalmizni, hol nem. Jártam a nyomdába, elmentem havat hányni... – Azért mennyig kaptál? – Elég sokszor voltam havat hányni. De csak éjszakára mentem mindig. Százkilencven forintért, meg volt, amikor felemelték, kétszázhatvan forintot adtak. – Nyomdában mennyit lehet keresni? – Száznegyven forintot fizetnek egy éjszakára. Elszámolnak huszadikáig, és huszonhatodikán fizetnek. Utána meg elszámolnak ötödikéig, és tizenkettedikén fizetnek. Mikor mennyit dolgozott az ember. Egyszer kaptam háromszázkilencvenhat forintot, egyszer meg négyszázharmincat. – Mit kell csinálni? – Az attól függ. Ha kimegyek külsı szállításra, elrakok, vagy futószalagról szedem le, bedobálom a postakocsiba, ha pedig belsı szállításnál vagyok, akkor is vagy szalagra tesznek, ahol az újság jön ki, ha tudok kötözni, lehetek kötözı, ha nem tudok kötözni, akkor elrakok, meg lehetek stócoló. – Te mit csináltál? – Elrakó voltam a belsı szállításnál, futószalagra adtam föl, meg voltam a külsı szállításnál is. – Hányszor mentél el? – Hétszer. – Hólapátolásra hányszor mentél? – Nagyon sokszor. Amíg volt hó. – De most már elég régóta nincs hó. Azóta mit csinálsz? – Azóta nem csinálok semmit. – Mibıl élsz? – Mamánál vagyok. – Pénzt is ad a mama? – Nem. Csak kaját.

– Azért csak kell valami pénz. – Cigarettára mindig ad apám. Ha van pénze, ha nincs, mindig ad két doboz cigarettát. İ ugyanott lakik, mint én, csak két emelettel följebb. Szoba-konyhás lakás, nem az ı lakása, az élettársáé. Részeges, elzüllött, nem szoktam hozzá menni. – Ez az üzlethelyiség hogyan lett a tiétek? – Úgy, hogy az anyám meghalt, aztán volt az anyám élettársa, azt meg kirúgtuk. Szemtelen volt az is. És akkor hazamentünk a bátyámmal, és kivágtuk. Elıször nem tetszett neki, most már meg van nyugodva. – Találkozol vele néha? – Szoktam vele. – Most hol lakik? – Lehel piacon. Ott alszik a zsákokon. Ponyva alatt. – Télen is? – Hát van egy pokróca is neki, azt mondta. – Reggel, amikor fölkelsz, mit eszel? – Semmit. Akkor várok négy óráig, mert a mama úgy tudja, hogy én dolgozok. Várok négy óráig, elmegyek, megkérdezi, mi volt az ebéd. Rágondolok valami kelkáposztára vagy krumplis tésztára, mindig megmondom neki, mi volt a gyárba az ebéd, azt mondom, hogy juj, de rossz volt, nem is ettem meg, otthagytam. Aztán mindig azt mondja, akkor biztos éhes vagy. Nem vagyok annyira. Szedjek levest? Hát, egy kicsit. Teleszedi a lábost, mindet megeszem. – Ez van négy órakor. Aztán? – Aztán, mikor eljövök onnan, eszek. Ugyanazt. Jól teli legyen a hasam. Aztán másnap vagy eszek, vagy nem. Ászt megint megyek a mamához. De van, mikor van pénz, aztán fızök otthon a Palival gulyáslevest. Hát én nem nagyon szoktam, én csak pucolok mindig, krumplit, hagymát. – És ki fız? – Hát a Pali meg a nı. – Ki vásárol? – A nı. Ö tudja, mi kell. Én meg csak pucolgatok ottan, kotnyeleskedek, aztán, mikor kész, eszek. – És most mihez fogsz kezdeni? – Nem is tudom. Ez az egy év, ezt úgy éreztem, mint tizennyolc évet. Annyira soknak éreztem. Úgy, hogy már bele is törıdök. – Mibe? – Mindenbe. Ha munka nélkül vagyok, ha nem, ha betörök, ha nem, ha börtönbe jutok, ha nem... engem már nem érdekel. Apám is ilyen volt, munkakerülı, aztán most dolgozik a piacon vagy tizenöt éve. Ilyen maszek zöldségkereskedı. Aztán nincsen semmire se gondja. Van mindig pénze, van ennivalója, lakása, minden. Gond nincsen. – Az élettársa mit csinál? – Az dolgozik valamilyen gyárba. Takarítónı. – Bátyád mennyit kapott? – Másfél évet. Sándorházán van, küldött egy beszélıt, de nem volt pénzem. Aztán nem tudtam hozzá elmenni. – És a nı? – Az majd most megy be, februárba. Tíz hónapot kapott, négy hónapot levettek neki, meg nyolcezer forint kártérítést. A kisgyerek miatt kapta a halasztást. – Kitıl van a gyerek? – Valamelyik régi krapekjától. – Volt már sitten az a csaj?

– Volt. Gyerekért azt a gondozási manit elfelejtette befizetni. – Mennyi lakbért fizetsz? – Hatvan forintot. Aztán villanyszámla minden második hónapban. Nincs is kedvem már itt lakni. Utálom ezeket a szomszédokat. Pletykál, leselkedik. Nem egyezik bele, hogy megcsináltassam a vízvezetéket. Van egy maszek, aki megcsinálta volna már ingyen nekem, de nem engedi. Be kell vésni hozzá is, hogy a csövet ki lehessen cserélni. – Kikkel barátkozol? – Néha fel szoktam menni Cegajékhoz, néha lejön hozzám Totya... – Csak róbertosokkal barátkozol? – Persze. – Más ismerısöd nincs is? – Hát nem is akarok más ismerıst. – Szórakozni nem jársz? -Nem. – Diszkóra se mész? – Azelıtt egypárszor voltam a Kassákban. Nem táncoltam, csak elmentem. – Nem szeretsz táncolni? – Nem. – Mit szeretsz? – Inni. Meg hallgatni a zenét. – Voltál te már szerelmes? – Voltam. Utána meg nem. Utána megvetettem a nıket. Nem is annyira érdekelnek. Majd, idı múlva. Most nem lenne jó eggyel se, akiket ismerek. —Mi a jó az életben? – Az életben nincs is jó. Ott kell kezdeni, hogy nincs is jó. Semmi, csak az ital, ami jót tesz az embernek, elfelejt mindent, amikor iszik. Legalábbis szerintem csak ez. Aztán utána kifújt. Talán késıbb jó lesz, katonaság után. – Akkor mitıl lesz jó? – Akkor majd lehet, hogy tanulok a katonaságnál, lehet ott tanulni sofırnek, jogsit megszerzem, ha arra alkalmas leszek, akkor azt megcsinálom. Tiszti iskolát nem végzek. Nem akarok én tiszthelyettes lenni. Amit elérek magamtól, azt elfogadom, a többi le van ejtve. Nekem olyan mindegy, hogy közlegény vagyok vagy szakaszvezetı. Annak se jobb. Csak annyival, hogy neki a közlegény nem parancsol. De már a zászlós, százados parancsol. – Szerinted kinek jó az életben? – Aki milliomos. – Csak annak? – Hát semmi gondja. Meg, aki boldog. – Aki boldog, az mitıl boldog szerinted? – Biztos olyan jó élete volt... – Milyen a jó élet? – Nem tudom. Még nem voltam boldog se, nem éltem jól... bele kéne kóstolni, aztán egybıl meg tudnám mondani. – De csak gondolsz olyasmire, hogy mitıl lennél boldog? – Jó élet az, hogy dolgozik az ember, mindene megvan, otthon várják, szülı, vagy feleség, vagy gyerek, pénze van mindig, nem zaklatják – ez jó élet. De amikor már rendırök mennek az emberre rá, állandóan zaklatják, senki se várja – az már nem is javul meg egyáltalán. – Nem tudod elképzelni, hogy egyszer még téged is várhat valaki? Hogy lehet munkád, pénzed? – Olyat még el tudok képzelni. De boldogság, az már csak úgy öregkor felé lesz. Akkor lesz boldog életem, mert már csak a hátralévı éveket kell eltöltenem, hirtelen elmúlok, aztán kész. Nem kell semmirıl se gondoskodnom.

– Szereted még a verseket? – Még igen. Meg is van otthon a Toldi, van Petıfi... – Még mindig kívülrıl tudod a Toldit? – Most már többet tudok belıle. Azelıtt csak a Toldit tudtam, most már tudok a Toldi estéjébıl is. Otthon megvan nekem. – Megvetted? – Elloptam a Róbertbıl. Könyvtáros, a Rózsi néni kérdezte, hogy mi van ezzel a két könnyvel, hát mondom, azt már réges-régen levonták nekem. Na hát akkor kiírom, ászt kiírta. Hazahoztam, aztán itthon van. Sokszor elolvastam, mindig megjegyeztem belıle egy kicsit. – Gitározni nem szoktál? – Mostanában nem, mert nincsen gitárom. Múltkor, mikor a Totya lejött, hozta a gitárját, akkor gitároztam. Majd ha dolgozok, akkor majd veszek. De most nem ötszáz forintosat, most egy nagyobbat veszek. Amilyen a Totyának van, hétszáz vagy nyolcszáz forintosat. – Van itthon egy gitár, játszol valamit? – Megpróbálhatom. Régi repertoárját vezeti elı: Napfényes utakon... A börtön ablakába... Egy-két népszerő cigánydal, ami a nem cigány állami gondozottak körében is közismert. Nem játszik túl jól, de érzéssel. Muzikális – mondanák rá, ha konszolidáltabb társadalmi réteghez tartozna, és tíz évvel fiatalabb lenne. Egy régi, sok versszakos, nyomdafestéket csak néhol tőrı rigmus dallamára új strófákat tud: „Van nekem egy munkakönyvem, / belenézek, hull a könnyem, / az van abba beleírva, / hogy a munka visz a sírba...” İseik elesettségét hetedíziglen bőnhıdık: a szocialista gazdaság „vendégmunkásai” ık. Velük töltik be a futószalagok másként betölthetetlen hézagait az üzemekben, velük pótolják a fogaskerekek foghíjait, hogy foroghassanak. Tudatlanságukkal, tájékozatlanságukkal sokszor visszaélnek, megvonják tılük jogos járandóságaikat is. Szavuk nincs, hıböröghetnek csupán, annál rosszabb nekik. Sehol sem fontos, hogy kiképezzék, megtartsák ıket; ha elmennek, jön a helyükbe más. Van belılük utánpótlás, nem gond, ha kilépnek, és ezzel újabb hátrányokat szereznek maguknak. S ahogy szaporodik munkakönyvükben a bejegyzés, úgy súlyosbodik a rájuk nehezedı priusz. Már szinte megkönnyebbülés, ha börtönbe jutnak, mert a rácsok egy idıre megszabadítják ıket megoldhatatlan gondjaik terhétıl. S mi tagadás: a társadalom is így tudja legegyszerőbben, intézményesen megoldani munkáltatásukat, ellátásukat, fegyelmezésüket. Ettıl kezdve aztán még szigorúbban – mert bőnözıként, újabb vétség esetén visszaesıként – kezelheti ıket. Törékeny egészségüket, roncsolt idegeiket, a lét peremére szorult esendı életüket felırli az erıszakszervezet. – Hol szeretnél dolgozni, Ferike? – A Takarító Vállalatnál. – Próbáljuk meg. A Fıvárosi Takarító Vállalat munkaügyi osztályának vezetıje barátságosan tájékoztat Ferike esélyeirıl: két hónap a betanuló idı, azalatt tízforintos órabért kap, azon túl teljesítményben dolgozik, megkereshet négyezer forintot is. Elmondom én is, amit Ferikérıl tudnia kell, kérem a jóindulatát, hiszen jó érzéső, jó szándékú gyerekrıl van szó, aki a megértés közegében mindenre képes, amit elvárnak tıle. A vezetı érti a helyzetet, látszik: tudja, hova tegye Ferikét. Azt még megkérdezi, kap-e erkölcsi bizonyítványt, ez követelmény a vállalatnál, a takarítás bizalmi feladat, magánlakásban és irodában egyaránt. Efelıl nem vagyok egészen nyugodt, mert a próbaidı letelt ugyan próbaszegés nélkül, de most ez a káemká – mindenesetre rávágom: persze. Leteszem a kagylót, és útnak indítom Ferikét. Néhány napba beletelik, amíg mindent elintéz, közben kiderül, dehogyis fog négyezret keresni, hiszen „kilépett” könyvvel megy, mindegy, ha hármat, az is jó, csak rendes emberek közé kerüljön. Háromtagú ablaktisztító brigádba osztják be, ebbıl stabil csak kettı, a brigádvezetı és a

sógora, a harmadik nem megbízható, valószínőleg ıt akarják kicserélni. Állandó helyük van két egymás melletti irodaházban a Madách tér környékén, bedolgozták magukat, mindegyik vállalat csak jól jár a biztos munkával. Ferike megismerkedik velük, megbeszélik a munkakezdés napját és a reggeli találkozót a Deák téri metróállomásnál, elsı alkalommal ne kelljen keresgélnie. A megbeszélt napon, hajnali negyed ötkor rendırök kopogtatnak Ferike ajtaján. – Személyi igazolványt. – Tessék. – Öltözz. – Miért? – Dolgozol? – Persze. Most helyezkedtem el a Takarító Vállalatnál. Reggel hétkor találkozom a brigádvezetıvel, kezdem a munkát. – Ma nem mész, mert velünk jössz a rendırségre. Szállj be. A rendırségen bezárják az elıállítóba, fél kilenckor vezetik a százados elé. – Eljárás indult ellened kmk miatt – olvassa fel a százados, hogy milyen szabálysértést követett el Ferike. – Épp ma akartam elkezdeni a munkát. Várt a brigádvezetı. Ma lett volna a baleseti oktatás. – Mit csináltál szeptember tizenhetedikétıl? Mibıl éltél? Hol jártál? – Sétáltam a körúton. Otthon néztem a tévét. Látogattam a rokonokat. És végeztem minden hónapban hét nap alkalmi munkát. – Hol dolgoztál? – Nyomdában, meg havat lapátoltam. – Karácsonykor hol voltál? – Gödöllın, rokonomnál. – Állj fel. Elsorolja, hogy milyen paragrafus alapján indítja meg az eljárást, és 1500 forint pénzbírságra kötelezi. – Ezzel most elérték azt, hogy hét órára nem tudtam elmenni a csoportvezetımhöz és a baleseti oktatásra. Szépen elrontották a renomémat. Csak gondoljanak bele, hogy fogom én ezt kimagyarázni. – A bírságot tizenöt napon belül kell megfizetned, különben tizenöt nap elzárás. Ha nyolc napon belül kérvényt adsz be, akkor esetleg részletekben fizetheted. Okmánybélyeget is ragassz rá. Délelıtt becsönget Ferike. – Hát te? Miért nem dolgozol? Elmondja. – Kurva anyjukat. Na írjuk meg azt a kérvényt. „Alulírott azzal a kéréssel fordulok a T. Rendırkapitánysághoz, hogy a részemre kiszabott 1500 Ft pénzbírságot részletekben fizethessem, illetve, ha mód van rá, szíveskedjenek azt elengedni. Mióta nagykorú lettem és kikerültem a Róbert Károly körúti Nevelıotthonból, három munkahellyel próbálkoztam meg. Nemcsak rajtam múlt, hogy egyik helyen sem tudtam megmaradni. Szemptember 17-tıl alkalmi munkából tartottam fenn magam. Most újra elhelyezkedtem a Takarító Vállalatnál. Épp aznap kezdtem volna a munkát, amikor a rendırök elıállítottak. Ez a körülmény nagyon megnehezíti most számomra a munkakezdést új helyemen. Kérem, hogy legyenek méltányosak velem szemben. Egész életemben állami gondozott voltam, nem könnyő megtanulni az önállóságot. Azt hiszem, a segítség hamarabb rávezetne a helyes útra, mint a büntetés.”

– És most mit csináljak? Hol keressem a brigádvezetıt? Mit mondjak neki? – Bemész a központba, majd csak megtalálod. Másnap: – Találkoztam a fınökkel, valahogy kidumáltam magam. A kerületi kapitányság irodájában civil ruhás, sovány, víz-szemő, nagyon ellenszenves fazon ül az íróasztalnál. – Horváth százados elvtársat keresem. – Én vagyok. – Ferike miatt jöttem. Nevelıje voltam. – Közveszélyes munkakerülésért ezerötszáz forint bírságot szabtam ki rá. – A lehetı legrosszabbkor. Épp aznap állíttatta elı a gyereket, amikor reggel találkoznia kellett volna a csoportvezetıjével, hogy munkába álljon. – Nem elıállíttattam, csak elı vezettettem. – Amikor már a személyi igazolványába is be volt írva az új munkahely. – Kérem szépen, ı szeptember tizenhetedikén kapott felszólítást, hogy tíz napon belül jelenjen meg, munkahelyet igazoljon. Ezt elmulasztotta. Ennek idestova három hónapja. Hát ha valaki felszólítást kap, az a legkevesebb, hogy megjelenik. – Ez nem ilyen egyszerő. Akkor valóban nem volt munkahelye, és nem tudott szerezni. Érthetı, hogy félt eljönni. – Magyaráz itt nekem összevissza, hogy alkalmizott, meg a nagynénjét is meg kellett látogatnia. Beláthatja, hogy ilyesmit nem vehetek komolyan. – Én csak arra gondolok, hogy ha egy jól szituált család gyereke három hónapig nem dolgozik, nem bírságolja meg senki, pedig a szülık nyilván ki tudnák fizetni. Ezt a csóró gyereket, akinek nincs mibıl fizetnie, megbüntetik. – Egy jól szituált család gyerekével nem fordul elı, hogy nem dolgozik semmit, elvonókúrára viszik ragasztózásért, tetszik érteni? – Hogyne érteném. A csórón kell elverni a port. Aztán minél többet büntetik, annál nehezebben tud kikecmeregni a béka feneke alól. – Nekünk ellenkezı tapasztalataink is vannak. Sokszor elıfordul, hogy az a néhány nap elzárás nagyon jót tesz. Kicsit megijednek, elgondolkoznak. – Ez igazán örvendetes. Azért én megírtam a kérvényt, mondta a gyerek, ha nyolc napon belül beadja, akkor megengedik, hogy részletekben fizesse. – Igen, ez így van. – Arról nem lehet szó, hogy netán elengedik a büntetést? – Hát, lehet kérvényezni, de a jogszabályok értelmében erre nem lesz mód. – Arra véletlenül nem lenne mód, hogy a jogszabályokat emberségesen alkalmazzák? – Tudjuk, hogy sokszor ellentmondás van, de sajnos... Látszik rajta, hogy nagyon elégedett. – Valami okmánybélyeget is mondott a gyerek. – Igen, húszforintos okmánybélyeg kell rá. Elküldöm a kérvényt, két hét múlva megjön a válasz a részletfizetés három idıpontjáról. Ferike elsı fizetésébıl levontak 410 forintot, 950-et kapott kézhez. Reméltük, hogy talán a rendırség tiltatta le ezt az összeget, nincs külön gond a büntetés befizetésére. Felhívom a szabálysértési osztályt, de ez nem az ı letiltásuk volt. Noszogatom a gyereket: menjen be a központba, tudakolja meg, mit vontak le tıle; de mindig talál valami kifogást, hogy ne kelljen mennie. Belegondolok: valóban fárasztó az embernek ilyesmi után futkosnia, én is nehezen szánnám rá magam. És ha megmagyarázzák, mire vonták le – attól nem lesz több a pénze. Kilencszázötven forintból megélni se lehet, nemhogy ötszáz forint büntetést befizetni. Felhívom a századost, vázolom a helyzetet, és megkérdezem, mi van akkor, ha nem fizeti be az elsı részletet. Közli, hogy a harmadik idıpontig nem foganatosítanak semmi szankciót.

Ferike naponta feljön, eszik abból, amit fıztem, és csomagolok neki, amit tudok. A pénze így is kevés. Megpróbálok neki maszek ablaktisztítást szerezni, hívogatom barátaimat, ismerıseimet. Végül egy barátom ajánlja ismerısét, aki nemrég lett maszek ablaktisztító, és segítséget keres. Elküldöm Ferikét a megadott címre. Elıször nem találja otthon az illetıt, másodszor úgy kell elrugdalni. Megállapodnak harmincöt forintos órabérben, és hogy majd jelentkezik, ha szüksége lesz Ferikére. – Na látod. Majd csak kihúzod a mellényzsebedbıl azt az ezerötszáz forintot, még borravalót is adsz a rendıröknek. – Mi az hogy! Ötszázasokkal fogom kitapétázni a lakásomat. Ászt hajönnek a rendırök, csak leveszek egypárat: nesztek, apukáim, igyátok meg az egészségemre. De nem jelentkezett aztán a maszek ablaktisztító. Tovább hívogatom ismerıseimet, egyiknél épp idıszerő az ablaktisztítás, nagyon megörül Ferikének. Felvilágosítom, hogy a gyerek rá fogja bízni, mennyit fizessen, és ha nem kér enni, akkor is éhes lesz. Utólag lekáderezem ismerıseimet Ferikénél. – Hő, de jó nı! – Mondtam neked. Na és mennyit fizetett? – Százhúsz forintot. Ennyi munkáért a fınök ötszázat zsebre tesz, az biztos. – Ne felejtsd el, még tanuló vagy. Enni mit adott? – Sütött tojást, nem akartam elfogadni, de azt mondta: „A fejéhez vágjam?” Hát elfogadtam. Ha ennyire komolyan gondolja... – Magáztak? – Persze. A fiuk is. A fiú egykorú Ferikével. Gimnazista. Apja a MADISZ-ban kezdte pályafutását. A brigádvezetı alacsony, fekete, macskaléptő, széles mosolyú – a széket is megfújja a tervezıvállalat alagsori öltözıjében, amikor felkeresem. Sógora meg vörös hajú, vörös képő, Ferikét Francinak szólítja, kézfogása kemény, el is mondja, hogy a hadseregnél volt azelıtt, nem egy ilyen legénykébıl faragott embert. Kérik, mondjak nekik valamit errıl a különös gyerekrıl. Módjával ecsetelem a körülményeket, se túl sok, se túl kevés ne legyen, amit mondok. Megkérdezik, nem lenne-e jobb, ha áthelyeznék ıt olyan helyre, ahol csak fiatalok vannak. Hivatkozom a megértésükre, jóindulatukra. Elismerik Ferike érdemeit: hogy nem iszik, hogy pontosan jár dolgozni, csak hát – bizonyára tudom – ez a gyerek fogyatékos. Megmagyarázom, hogy errıl szó sincs, csak az intézetben sok mindent nem tanult meg, ami családban élı gyerekek számára természetes. Félre ne értsem, nem akarják ık bántani, láthattam, ruhákat is hoztak neki. Persze, legyenek is jók hozzá, meglátják, érdemes lesz. Kávéval kínálnak, köszönöm a szívességüket. – Hát ez óriási! Most már mind a ketten nevelni akarnak. – Kértem ıket, hogy törıdjenek veled. – Azt kérdezi a fınök, van-e életcélom. Hát, mondom, minek az nekem. Azt mondja, hogy én mért dolgozom, ha nincs életcélom. Mondom, én azért dolgozom, hogy el ne vigyenek káemkáért. Neki, azt mondja, emeletes háza van, meg Rönól kocsija. Felesége, két gyereke. Az életcéltól. Mondom, nekem nem kell ház meg kocsi, nem akarok megnısülni, gyereket se akarok csinálni. Tudnék, de nem akarok. Szóval nekem életcél se kell. – Ne izgasd magad, apukám. A fınök sógora nevelıtiszt volt a hadseregben, ez egy etikai beszélgetés volt. – Csak azt röhögöm, hogy KRESZ-bıl meg nem tudott levizsgázni, a felesége vezeti a kocsit. – Te csak ne röhögj, hanem tanulj meg tıle pénzt keresni. – Ezek azt csinálják, hogy reggel bejönnek, ott vannak két-három órát, aztán mennek maszekolni. – Van is emeletes háza. így kell ezt csinálni. – Meg folyton hajbókolnak. így, mérnök úr, úgy mérnök úr, tessék parancsolni, bocsánat –

valami vezetınınek meg kezet is csókolt. Én csak röhögtem a háta mögött. Meg is sértıdött. – Magyarázd meg, hogy nem volt gyerekszobád. Majd tılük megtanulod a jó modort. – Nekem itt valami bőzlik. Az IKV-nál is így kezdıdött. Azt mondja a fınök, hogy menjek át más munkahelyre. Szóval úgy látom, hogy meg akarnak szabadulni tılem. Nem üzlet nekik, hogy velük vagyok. Folyton csak a lépcsıt mosatják velem. Hát ha tanulóidıre adtak hozzájuk, miért nem tanítanak? Meg is mondtam, hogy izé, én így nem fogom megtanulni az ablaktisztítást, ha mindig csak a lépcsıt mosom. – Csigavér. Csak disztingváltan. – Na, ilyen még nem volt! Ma jól leégettem a fınököt. Megyek be az egyik szobába, ott épp búcsúztattak egy öreg spinét, ment nyugdíjba. Ittak. Hát az egyik mérnök azt mondja: iszik egy pohár bort? így. És nyújtja nekem a poharat. Mondom, köszönöm, antialkoholista vagyok. Kérdi a fınök, mi van. Mondom, megkínáltak borral, de nem fogadtam el, antialkoholista vagyok. Csak nézett. Mert ı hiába hajbókol, borral még nem kínálták meg. Megyek be a másik szobába, ott meg: iszik egy kávét? Szóval úgy látom, nem rossz hely ez. És már engednek ablakot tisztítani... De azért tartok tıle, hogy ezek át akarnak verni engem. Mert mondja a fınök, hogy majd nekem is kell vennem szarvasbırt, ık is a sajátjukat használják. És hogy ı ad nekem háromszázért egy darabot. De tudom, hogy abból az ócskából akar nekem adni, amit a központból kapnak. – Cuccokat is hozott neked. – Az. Öltönyt. Hogy jól öltözött legyek. Azt se tudtam, hova dugjam a lábam, úgy néztem ki benne, mint akit a Hortobágyról szalasztottak. – Normális cuccot is hozott, ne légy igazságtalan. – Baj van. Megint kijött a rendırség. Éjjel fölzavartak. – Mit akartak? – Rutinellenırzés. De én már úgy éreztem, mintha pumpálnák fejemet. Nem tudom, mit képzelnek, mibıl vannak az idegeim. Mondtam, nem értik, hogy dolgozom, reggel korán kell fölkelnem? Most majd maguk miatt elalszom, elkések, ki fognak rúgni, így akarnak kikészíteni? Erre elkezdenek ordítani, nyúlnak a gumibothoz, hogy fogjam be a számat. El is késtem. Én nem tudom, mit csinálok, ha még egyszer kijönnek, de hogy jót nem, az biztos. Ferike pártfogója régi gyermekvédelmi szaktekintély. Valaha intézetet is igazgatott, humánus módszerekkel; esténként a gyerekek ágyára ült le mesélni, virágot tetetett az asztalukra, elbocsátotta azokat, akik a gyerekeket megütötték. Szép, lakótelepi otthonában modern és régi bútorok harmonikus együttese, ezüstök, porcelánok; a régi, megállapodott polgári jólét új idıkbe átmentett rekvizitumai. Makulátlan rend mindenütt; hímzett, keményített, kifogástalanul vasalt terítıcskéken szolgálja fel a kávét és saját kezőleg készített süteményeket. A rendıri zaklatások miatt kérem közbenjárását. Elmondom, nagyon félek, hogy a jól induló munkaviszonynak majd ez fog véget vetni. Ne értsem félre, egy percig se gondoljam, hogy ı a rendıri módszerek híve, de azért lássam be: Ferike okot adott ezekre a látogatásokra. Pártfogói munkájáról beszélgetünk aztán. A szabadidı eltöltését tartja központi problémának: azt kell elérni, hogy ne italozzanak, csavarogjanak, hanem kulturáltan töltsék el az idejüket. Évek óta operajegyeket ad pártfogoltjainak, eleinte vonakodva mennek, késıbb megszeretik az operákat. Nem Wagnert persze, de a könnyebbeket... Ferikéhez változatlanul sőrőn járnak a rendırök és mindig éjszaka. Palit meg a csajt keresik, Ferikérıl felvételeket készítenek. – Ehhez is van joguk, hogy engem fényképezzenek, mint valami bőnözıt? Már többször elkésett, egyre nehezebben tudja kimagyarázni magát. Közben már önálló ablaktisztító lett, az egyik irodaházat rábízták, háromezer forintos munka van rajta. A gondnok elégedett a munkájával. A brigádvezetı macerálja a késések miatt, holott ık is kötetlen munkaidıben dolgoznak. Magával viszi Ferikét a maszek munkáira, nem fizet érte semmit annak fejében, hogy a központban „nem szól” a késések miatt.

Ferike megkérdezi, odaadnám-e neki a kempingbiciklit, ami ott van a lakásomban, közlekedésre is, sportolásra is jó hasznát venné. A kerékpár Lacié, nekem küldött meghatalmazást Tökölrıl, hogy bőnjelként lefoglalt holmijait átvegyem a Markóban. Szívesen odaadom Ferikének, csak kérem, hogy vigyázzon rá, és ha majd Laci kiszabadul, hiánytalanul adja vissza. Az éjszaka kellıs közepén agresszív csengetésre riadok fel. A bejárati ajtó üvegablakán zseblámpa fénye hatol be erıszakosan; mintha gyerekkoromból, 1944 egyik novemberi éjszakájából villanna elı. Két rendır áll az ajtóban és Ferike. – Ez a gyerek azt állítja, hogy kapta a kempingbiciklit. Másnap írásban küldök bejelentést a rendırkapitányságnak. „Az 1981. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka két rendır csengetett be a lakásomra volt intézeti növendékemmel. Igaz-e, kérdezték, hogy én adtam a kempingbiciklit a – nyilván lopással gyanúsított – gyereknek., Igennel válaszoltam, és még néhány szót arról ejtettem, hogy miért kellett emiatt megzavarni a gyerek éjszakai nyugalmát. Az enyémrıl nem is beszélve. Tudom, hogy Feri lakásában idınként túl sokan vannak. (Nem akarok itt kitérni a volt állami gondozottak lakáshelyzetére.) Azt is tudom, hogy Feri sőrőn váltogatja a munkahelyeit, sokáig nem volt munkahelye. (Az üzemek munkaerı– és bérgazdálkodását, a volt állami gondozottakra osztott munkákat, a velük szemben elkövetett visszaéléseket, az ıket körülvevı munkahelyi légkört sem kívánom részletezni.) Elismerem, hogy ezek a gyerekek ellenırzést igényelnek, de nem a szankciók, hanem a védelem miatt, amire nagyon is rászorulnak. Ehelyett viszont csak zaklatásban, büntetésben, bántalmazásban van részük, ez pedig a legkevésbé sem szolgálja a társadalomba való beilleszkedésüket. Súlyos hibának tartom, hogy Ferit épp aznap állították elı közveszélyes munkakerülésért, amikor már elhelyezkedett. Valamint azt is, hogy 1500 forintra büntetnek egy gyereket, akinek a pénze még a megélhetésre is kevés. Továbbá azt is, hogy napirenden tartanak nála éjszakai ellenırzéseket, emiatt nem tud éjszaka pihenni, reggel idıben felkelni. Többször elıfordult, hogy késve érkezett a munkahelyére, ahol pedig elégedettek a munkajával, ı is jól érzi magát. Kérem, gondolják meg: ha most ezért elveszítené a munkahelyét, az nem az ı hibája lenne. De bőnhıdnie neki kellene érte...” Eltelik egy nap, két nap, három nap. Ferike nem jön. Rosszat sejtek. Negyedik nap elmegyek hozzá. Öten ücsörögnek a lakásban, nagy a kosz, Ferike visszavedlette régi, megszokott külsejét. – Mi van? – Ez van. Züllök. – Azóta nem dolgoztál? – Azóta nem. Hát jönnek minden éjjel, az éjszaka kétszer is itt voltak már. Nem bírom én ezt. – Tudunk új munkahelyet. Iskolatakarítás, kézbesítés. Úri munka, nyári szabadság, jó fizetés. Gyere fürödni, vacsorázni, mindent megbeszélünk. A barátaid addig lesznek szívesek és kitakarítanak itt. Nem könnyen elviselhetı ügyeimmel egész családom szolidáris. Az új munkahelyet vejem szervezi Ferikének abban az iskolában, ahol tanít. Latolgatjuk a Takarító Vállalattól való távozás esélyeit: úgy lenne jó, ha igazolatlan hiányzásért zsebre tenné a fegyelmit, és felmondással jöhetne el. Errıl persze szó sincs. A fegyelmi tárgyaláson csupán annyit közölnek vele, hogy kiadják a munkakönyvét. Megjön a válasz a rendırkapitányságról, amely szerint bejelentésemet illetékességbıl az V. kerületi Rendırkapitányságnak küldték meg. Azonnal válaszolok.

„Tudomásul vettem tájékoztatását, amely szerint bejelentésemet az V. kerületi Rendırkapitányságnak küldte meg. Csak nem értem, hogy miért. Bejelentésem Önre tartozik, orvoslást Öntıl várok. Értesítem, hogy növendékem azóta, a rendıri zaklatások következtében, valóban elveszítette az állását, ahogy ezt bejelentésemben elıre jeleztem. Kilépése után azonnal elhelyezkedett a II. kerületi Loránffy Zsuzsanna általános iskolában mint takarító. Mivel »kilépett« munkakönyvvel ment, a jogszabályok szerint csak a legalacsonyabb bért kaphatja: 1300 Ft-ot. Felettesei jóindulattal vannak iránta, különbözı juttatásokkal igyekeznek helyzetén könnyíteni. Ennek ellenére a gyerek súlyos megélhetési gondokkal küzd. Kérem ezért, hogy járjon közbe érdekében a szabálysértési osztályon. Április 15-én telik le a határidı, ameddig az 1500 Ft büntetést be kell fizetnie. Nincs pénze rá. Kétheti elzárás még jobban visszavetné. Legyenek méltányosak vele: adjanak neki legalább három hónap haladékot, vagy engedjék el a büntetést...” Az izgalmaktól kiújult Ferike gyomorfekélye, a gyógyszerek ellenére néha nagy fájdalmai vannak, de azért elkezdte becsülettel a munkát az iskolában. Vejem megnyerte az ügynek az iskolavezetést, maximálisan megtesznek a gyerekért mindent, ami lehetséges. – Jó fejek. Mondták, hogy ott kajálhatok, ha nem is tudok még befizetni. Jó kaja van. Meg is dicsértek, rég nem voltak, azt mondják, ilyen tiszták a termek. A te tantermedet mindennap felmosom. – Kösz. Egyébként, mint KISZ-titkárt, engem bíztak meg a patronálásoddal. Ha bármelyik részrıl valami probléma van, majd én közvetítek. – Na és van valami hézag? – Egyelıre semmi. Csak a kezed tisztaságáról esett szó. Öregem, nem árt, ha tudod, arra még nem volt példa, hogy takarító a tanári asztalnál ebédelt volna. – Jó, majd kezet mosok. És belépek a szakszervezetbe. Mondta az igazgatónı, ha belépek, kaphatok segélyt, mehetek üdülni meg minden. Úgyhogy be fogok lépni a pedagógus szakszervezetbe. Április hetedike, Ferike születésnapja. Gyertyás tortát csinálunk neki, felköszöntjük. Csórikáim, ti világba vetettek, állam kenyerén, rendırök oltalmában nevelkedık, kikrıl sokan mondják vagy gondolják, tán jobb lett volna nektek is, a társadalomnak is, ha meg sem születtek: értetek gyújtom meg ezt a tizenkilenc gyertyát. A bennetek szunnyadó s tán soha ki nem bontakozó emberi szépségekre esküszöm: senki emberfia el nem döntheti, kinek az élete fontosabb a másikénál ezen a világon. Éltessen mindnyájatokat az én istenem. Ferike bátyja kiszabadul. A gyerek fél tıle, meg hogy a rendırök most majd még sőrőbben járnak, nem megy haza. Csövezik itt-ott, dolgozni se megy. Üzenek neki: a szemem elé ne kerüljön, amíg el nem rendezte a hiányzásait, és nem dolgozik rendesen. Este becsönget. Holtkoszosan áll az ajtóban a biciklivel. – Nem vagyok itthon. Nyakamba borul, bocsánatkérıen. Simogat a mocskos kezével, engesztelésül. Egy percig latolgatom, hogy elküldjem-e, vagy behívjam fürödni. Elküldöm. Ε percben napnál világosabb, hogy a gyertyás torta se ér többet, mint az operajegy, és mindaz, amit egész eddigi neveltetése ellenében tettünk érte, annyi csak, mint fuldoklónak a szalmaszál. Hiába. Ha nem kapaszkodik meg benne, nincs segítség. Társadalmi problémákat nem lehet megoldani egyéni akciókkal. Két nap múlva felhív. Beszélt az igazgatónıvel, hiányzásait kiadja fizetetlen szabadságnak, dolgozhat tovább. De a jó kapcsolat mégis megromlott már. Végül fegyelmivel távozik az iskolából. Hónapokig nem látom. Gyerekeim találkoznak vele az utcán, újságolja nekik, hogy maszeknál dolgozik, jól keres. Aztán egyszer csak megjelenik újra. Tiszta, jól öltözött, a Termál Szállóban dolgozik, férıhelyet is adtak neki, ki akarják képezni londinernek. – Bementem a munkaközvetítıhöz. Pártfogó mindig azt mondta: „Ferikém, a Margitszigeti

Nagyszállóban akarlak elhelyezni, csak ott a szigeten elıbb fél évet kell dolgozni kertészetben, hogy megismerjenek.” Egyszerően odamentem, azt mondtam, a vendéglátóiparhoz akarok menni. Adták ezt a helyet, elmentem, felvettek. Utána még egyszer jöttek a rendırök, mondták, de felvitte az isten a dolgomat. Bátyámmal összevesztem. Most megint ott van a csaj. Pali még bent van. Ha kiszabadul, biztos meglesz a nagy leszámolás. Engem nem is érdekel már egyik se. Nagyanyám mindig mondta: miért nem mész el a húgodat megkeresni, neked van egy húgod is. Én meg nem hittem el. Aztán itt a szállodán szóltam a gondnoknak, hívja fel a Kállait, és kérdezze meg. Mondták, hogy menjek be személyesen, vigyem az igazolványt, és megtudom. Bementem, mondtam a nevemet, húgom nevét, és hogy szeretném megismerni. Csodálkoztak, aztán nézelıdtek, hogy ıt már tíz éve magukhoz vették nevelıszülık. De azok most nyertek a lottón, vissza akarják tenni intézetbe. Összehoznak minket a Kállaiban, hát kíváncsi vagyok. Ha ilyenek a nevelıszülei, hogy nyerés után vissza akarják tenni, akkor nem lehetnek valami csudaszülık. Pedig a húgom biztos megszokta azt a környezetet, legalább nagykorúságáig maradna ott, aztán utána lányoknak könnyen megy a férjhez menés. És ha talál egy hozzávalót, normálisát, rendes családi környezetet, akkor odamegy a sráchoz, és nincsen gondja. Gondnok megígérte, ír kérvényt a tanácsnak, leírja a családi problémákat meg miegyéb, utaljanak ki nekem egy szükséglakást. És akkor, ha olyan jó viszony lesz a húgommal, akkor odaviszem magamhoz. Ha nem megy férjhez. Hadd legyen boldog. Ne mindig azt kelljen hallania, hogy „tíz éven keresztül tartottalak”. Azt én se hallgatnám. Talán sikerül ez a beiskolázás londinernek. Talán sikerül a lakás. Aztán könnyebb lesz. – Mi lett a büntetéssel? – Kiküldték a felszólítást. Én meg írtam egy levelet. Megírtam, hogy keresek ezerháromszáz forintot. Ahhoz még kétszázat kéne lopnom, hogy be tudjam fizetni. De utána még be is kéne törnöm, hogy valamibıl megéljek. Szóval, ha nem akarják, hogy rossz útra térjek, akkor ne büntessenek. Azóta nem zavarnak.

Titi Titi régóta Titi volt már, amikor a Róbertben megismertem. Bizonytalan eredetőek ezek a ragadványnevek; a „Titi” talán még a selypítı gyerekkorból származó nyelvemlék, aztán valamelyik intézetben a kezére tetoválták, így a szó szoros értelmében rajta maradt. Az Örkényi cigánytelepen született, anyját kiskorában elvesztette, apja nem törıdött a gyerekekkel, állami gondozásba kerültek. Három bátyja van. Valami motorlopásban való bőnrészességért kapott egy év próbát, emiatt került a Róbertbe tizenhat éves korában. Az általános iskolából addig hat osztályt sikerült elvégeznie. Az anarchia hónapjaiban nap mint nap szipuzott, elrémítı állapotba került. A „konszolidáció” idején többször elküldte az „erıs kéz” alapján álló igazgatót melegebb éghajlatra, emiatt tetemes idıt töltött a zárton. Büntetése volt még az is, hogy az intézetbe kihelyezett Medicor-mőhelyben a lehetı legalacsonyabb – nyolcforintos – órabérért kellett dolgoznia. Intézeti gyerekek egyetlen magánterülete az egyajtós szekrény, amiben a holmijukat tartják. Ezt I mindegyik ízlése szerint dekorálja képesújság-kivágásokkal, reklámfotókkal, szívéhez nıtt apró csecsebecsékkel. Volt, aki villanyt is vezetett a szekrényébe, az ajtó nyílásakor pici égık gyulladtak fel. Titi szekrényében a Beatrice együttes fényképe volt látható az ajtó belsı oldalán. A törzsközönséghez 213 tartozott, személyes barátság főzte az együttes tagjaihoz. Kifejtette, hogy ez a zene az egyetlen, ami ıt le tudja kötni, mert ebben magára ismer. Én ezt megértettem, és tiszteletben tartottam. Tiszteltem az együttest is, amiért megtalálta a hangot, ami ezeket a gyerekeket kifejezi. Funkciója, amit betöltött a perifériára szorult gyerekek életében, számomra ismert diszfunkciókat tett kiáltóvá – üvöltıvé. Nevelıtanár voltam olyan intézményben, amely gyakorlatilag szerencsétlen sorsú gyerekek megbüntetését szolgálta, ehhez a feladathoz képest kétségkívül magam is deviáns. Eredendıen sem azért mentem oda, hogy megneveljem, hanem hogy szeressem ıket. Legújabb kori történelmünk és egyéni történelmem mélyrétegeibıl fakadt a velük való azonosulás igénye. Egyszerre láttam ıket áldozatnak és győlöletre bármikor, bármilyen jelszóval mozgósíthatónak – de akiket győlölni sohasem tudnék. Hosszú évtizedek után fölkerestem templomában az ötezer-hétszáznegyvenes éveit számláló népet, amelybıl származom, s amelynek soraiban a torkomat ma is szorító alapélményeket szereztem. Fehér blúzt vettem föl, fejemre fehér kendıt tettem, ahogy illik Kol Nidré estéjén: hátha meglelném gyökereimet az ısi dallamban, ószövetségi rítusban, ószövetségi arcok gyülekezetében. Rossz fordításban próbáltam követni a héber szöveget, ami arról szól, hogy mind a fogadalmak, eskük, átkok, amit csak gyarló tévedésbıl tettünk, legyenek érvénytelenek, bocsássa azt meg nekünk az Örökkévaló az engesztelés napján, hisz mindezekben mi nem vagyunk illetékesek. Nem vártam meg a szertartás végét, méla búcsút intettem ıseim istenének. Az én fogadalmaim és átkaim érvényesek. A gondolkodás és ítéletalkotás jogát semmiféle hatalmasságra nem ruházom át. Továbbra sem kérek semmiféle gyülekezet akolmelegébıl. Az én helyem a mindenkori kivetettek között van, gyökereimet közéjük eresztem. Téli felruházásra 1200 forintos keretet kaptak fejenként a gyerekek 1979 novemberében. Titi akkoriban egy fekete bırnadrágban járt – szerezte valakitıl adósságra –, és majd meghalt a vágyakozástól, hogy talpig fekete bırbe öltözhessen. Természetesen tudtam, hogy a Jerikó falait üvöltve ostromló szekta szerelése a fekete bırruha, pirosfehér pettyes, nyakba kötött háromszöglető kendıvel. Beláttam, hogy értelmesebb közösséget Titi számára senki se teremtett, méltányoltam a Beatrice-egyenruha utáni sóvárgást. 1000 forintért csizmát vettünk neki az Úttörı Áruházban az intézeti keretbıl, 1200-ért meg egy bırzakót a bizományiban,

erre én adtam pénzt. Ez lett aztán az egyik ok, amiért fegyelmit kaptam. A másik, hogy értekezlet alatt kötöttem; mivel több gyerek is kért, hogy kössek neki pulóvert, és fonalat is vettünk a felruházási pénzbıl. Ekkortájt szólt valamelyik nap Titi, hogy Kanál terhes tıle, menjek le hozzá, itt van a kapuban, beszéljek vele. Kanál bányais volt (ez a Róbert „leányvállalata”), nem tudni, hogyan ragadt rá a „Kanál” név. Hogy sokan merítgettek vele a szerelmi örömökbıl, azt mindenki tudta a Róbertben, Titi is. Helyben is hagyta néhányszor a lányt. Beszélgettem én fiaimmal arról, hogy nıt megütni a lehetı legocsmányabb dolog, ha egy lány ilyet érdemel, azt inkább ott kell hagyni és kész. De ık megmagyarázták, hogy helytelenül gondolkodom, nem kell egy nıt mindjárt otthagyni, ha két pofonnal is le lehet rendezni a differenciákat. Leszaladtam a kapuba, néhány perc alatt megbeszéltem Kanállal, mi a legcélszerőbb ebben az esetben és a továbbiakban, aztán visszamentem a csoportomhoz. Kisvártatva hívatott a „kemény kéz” elvét valló igazgató. Legalább két órán keresztül fejtegette, miért nem volt jogom magára hagyni a csoportomat és egyáltalán, hogy mi a szocialista magatartás. Szóba került persze a Mozgó Világ, sıt a Szabad Európa is. Mondtam, hogy én nem a Szabad Európának szántam, amit az intézetrıl írtam. Ellenségeink kárörvendése ellen egy biztos módszert tudtam ajánlani: dolgaink olyan rendezését, hogy ne legyen min kárörvendeni. Kételyemet fejeztem ki azzal kapcsolatban is, hogy határainkon kívül csak ellenségek élnek. Helyzetem az intézetben egyértelmővé vált: ha bebizonyítom, hogy nem élek hússal, majd bebizonyítják, hogy a nagymamám biztosan megevett egy farkast, és ezért bőnhıdnöm kell. Eljöttem; de anyai jellegő nevelıi magatartásomnak még az emléke is vörös posztó maradt a vezetıség szemében, amitıl csak megvadulnak a gyerekek. Titit hamarosan próbaszegésért küldték bíróság elé. Titi ivott is, szipuzott is, szökött is, okot találni nem volt hát nehéz. Hogy ki és mi idézi elı ezeket az okokat, azt a bíróság nem firtatja. Titi sorsa ad acta került a Róbertben, a tárgyalás puszta formaság volt már. Félóra sem kellett az ítélethozatalhoz, Titi Aszódra került. Levelet írtam az aszódi igazgatónak. Tudom, hogy ott jobb helyen van, mint a Róbertben – írtam neki –, csak a büntetések megállíthatatlan sorozatától félek. Nagyon rossz állapotban van, bármelyik pillanatban elkövethet valamit, ami újabb büntetést von maga után. Levelemben ısanyái átkokat szórtam azokra, akik megrendezik az ilyen színjátékokat, mint ez a bírósági tárgyalás, akiknek félórába se telik, hogy döntsenek egy szerencsétlen gyerek sorsáról. Leszögeztem, hogy ha hinnék istenben, azért imádkoznék, verje meg ıket: ne legyen egy nyugodt éjszakájuk, bukjanak bele a paragrafusaikba, saját gyerekükkel éljék át, amit én ott Titi miatt átéltem. Kedves választ kaptam, meg is nyugodtam aztán, amikor Titit meglátogattam. Haját rövidre vágták, ettıl kerekebb lett a feje, arca kisimult, nem ivott, nem ragasztózott. Elıbb kertészetbe, aztán állatok mellé került, iskolába is befogták. Rendszeresen írt. „Kedves Ági néni, ne haragudjon, hogy levelemmel zavarom, remélem, jól van és a családja is, én jól vagyok” – kezdte minden levelét, majd rövid beszámoló után a befejezı formula következett: „maradok tisztelettel szeretı fia Titi”. Az én leveleim a tanulásról és hasonlókról tartalmaztak sematikus intelmeket, mígnem egyszer meleg helyzetbe kerültem. Azt írta, hogy most lesz a születésnapja, és legyek szíves küldjek neki egy pár olasz cipıt, egy farmernadrágot és egy pulcsit. Nemsokára elengedik szabadságra, megérthetem, hogy nem akarja kinevettetni magát intézeti cuccban. Nem volt ebben semmi szemtelenség. A bırkabátügy után joggal hihette, hogy az ilyen kis felruházás nekem semmiség, s végül is kitıl várjon anyai törıdést, ha nem tılem. A fekete szerelésen hamar túladott annak idején, és ezen nem is csodálkoztam. Intézeti gyerekek körül oly sőrőn változnak a személyek, hogy ezzel összefüggésben tárgyakhoz sem kötıdnek, mindennapos ügy közöttük a csereberélés. Részemrıl sem tárgyi gondoskodás volt ez a gesztus, .sokkal inkább a megértés, a óbortok mögötti lényeglátás kifejezése. Ezért válaszlevelemben is csak zárójelben utaltam erre a körülményre. Az árakról írtam és a megélhetési ondókról, amit majd ı is tapasztalni fog, ha

saját keresetébıl kell megélnie. Leírtam, hogy milyen ruhadarabokat vettem magamnak egy év leforgása alatt, s hogy az mennyivel kerül kevesebbe, mint amit ı kíván tılem. Írtam arról, hogy négygyermekes családomban milyen születésnapi ajándékok toltak szokásban. Végül minden jót kívántam neki tizennyolcadik születésnapja alkalmából. Hamarosan újra levelet kaptam tıle. „Kedves Ági néni! Ne haragudjon, hogy levelemmel zavarom. A levelet megkaptam, aminek nagyon örültem és vártam. Megértettem mindent az írás alapján és igaza is van. Köszönöm a felköszöntı sort. Most arra szeretném megkérni, hogy 19-én jöjjön le látogatni, már olyan régen láttam magát és régen beszélgettünk együtt. Karácsonyra megyek szabira és magának küldöm az elvállalási papírt, remélem aláírja és visszaküldi ennyit kérhetek de ezt ne vegye sértésnek. Még a Kanállal tartom a kapcsolatot nagyon jóba vagyunk és még szeretjük egymást ha kiszabadulok feleségül veszem. Remélem maga és a családja is jól van és a fia is a feleségével jól vannak. Zárom levelem a viszont írásig és látásig szeretı fia Titi.” Palacsintával és cigarettával felpakolva mentem Aszódra. Aláírtam és visszaküldtem az elvállalási papírt. Jött a válasz: nagyon köszöni, az ı papírja ért vissza leghamarabb. Csinosan érkezett, ruháján nem látszott, hogy intézeti holmi, Kanál már várta. – Nem tudsz te rendesen felöltözni? Haljak meg, én nem járok ilyen csöves csajjal. – Én meg ilyen putris cigánnyal. – Elmegyek a Kassákba, fogok magamnak egy jó csajt. – Én meg elmegyek a Felszab térre, fogok magamnak egy jó hapsit. – Te normális vagy? Nem tudsz gondolkozni. Én azért öltöztem fel rendesen, mert rájöttem, hogy másképp néznek az emberre, ha normális cucc van rajta. Te még erre nem jöttél rá? Az elvállalás azt jelenti, hogy mint szülı, felelısséget vállalok szabadsága idejére az intézeti gyerekért. Népes családdal zsúfolt lakásomban nem fért el Titi (meg a többi tíz vagy tízezer, aki ugyanilyen címen odajöhetett volna), de ha nem vállalom el, akkor nem engedik el szabadságra. Meg kellett beszélnünk, hova fog menni, mit fog csinálni. Mondta, hogy hazalátogat Örkénybe, a szilvesztert meg Cegajéknál szeretné tölteni. Pogácsával és egy üveg pezsgıvel mentem én is Cegajékhoz Óbudára. Hat fiú, két lány, egy kutya és egy tévé töltötte meg lármával az egyszobás lakótelepi lakást. Cegaj anyja nem volt otthon, nevelıapja sem. A gyerekek és a kutya az ágyakon heverészve nézték a tévét, róbertes levegı lengte be a szobát. Cegaj a téglagyárban született, ott laktak barakklakásban. – Huszonnyolc évet úgy nyomott le anyám, nı létére, ilyen téglarakó volt. Most takarít. Harmincegy év után tizenhárom harmincas órabérrel. Megmondtam a fınöknek, hogy az én anyámmal nem csinálhat ilyet, sittet hord, és azóta megy a manzáré. Otthagyom a gyárat, kész, és anyámat is el akarom hozni. Múltkor fent volt a rendırség ilyen ellenırzésen, merthogy megkapom a refet. Sok balhé volt, szóval nem az én balhém volt, több balhé abból volt, hogy a mostohaapám megverte anyámat. Öt éve lakunk itt, most már el akarom cserélni, szóval jobb, ha elcserélem. Utálnak az egész házba a lakók. Részbe az, hogy intezetis, részbe tényleg az, hogy jönnek a srácok, szól a lemezjátszó, ha van valami gáz, mindig engem keresnek. Túl sokan feljönnek, és mikor részegek, ordibálnak. Meg az is igaz, hogy ittasan elvertem anyámat, de jogos volt. Azért, mert nekem ne fızzön az én anyám moslékot, és berúg, meg ilyen dolgokat csinál, egy iszákos. Mióta az öregem meghalt, hetvenkettıbe, azóta iszik. Voltunk már úgy is, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz, aztán kibékültünk, beláttam, hogy öregebb, meg mit üssek rajta, olyan vézna... Fekszik az ágyon részegen, nem tud fölkelni. Kikísérem a vécére, körülbelül egy óra múlva mondom, Teve, nézd már meg, mit csinál – felborulva ott fekszik. Fürdés közben elalszik a kádba – sok ilyen eset van. Már kiment annyira az idegem… A gyárba is nagyon sokat elhallgattam amiatt, hogy a gyárba miket csinál. Egy takarítónı nem rúghat be. Aztán volt egy olyan összetőzésünk, hogy megvertem a mutert, tiszta lila volt, nem filózok, meg is érdemelte. Jött a rendırség, mondom, anyukám, mondd meg ıszintén, ki hívta ki a rendırséget. İ nem. Nagyon részeg volt. És

akkor elkezdte, hogy egy se dolgozik, meg így, meg úgy, az összesét vigyék a rendırségre – na, azóta jönnek ki. Könyörögtem a rendırnek: legyenek szívesek anyámat elvinni elvonókúrára, nem vagyok olyan idegállapotban, hogy izé... megverem... Szabadultam júliusban tízezer forinttal, anyám tévéért sírt, megkapta. Négyezer rupó volt, szóval bizományiba. Vettem lemezjátszót, lemezeket, odaadtam a többit anyámnak. Elmaradt a muternak a villanyszámla meg egyéb dolgok, azt is ki kellett fizetni... Anyám mondta, hogy menjek oda a téglagyárba, már régebben dolgoztam ott nyári szünetben, elmentem vásárolni, összesöpörtem a mőhelyt, jó volt, rendesek voltak. Most meg már megváltozott az egész, régebbiek elmentek nyugdíjba, meg nagyon sokan elmentek onnan. A szakmunkások olyan vén rókák, összeszokott társaság, általában, ha isznak, akkor már kötözködnek. Azt nem lehet kifejezni, mennyit isznak. Nem az, mert én is ittam, szóval nem úgy, hogy mindennap tökrészegre, a napi egy-két felest reggel. Egy másik sráccal, mindig nekünk kellett összesöpörnünk a mőhelyt. Állandó jelleggel, nem hogy egyszer egy héten valaki más söpörte volna. Bennem is megvolt a hiba, mert nekem is voltak megjegyzéseim. Van a pad alatt ilyen limlom, olyan egy-két éves izé, valaki eldugta, nem akarta elvinni, vagy nem volt rá ideje, az mind oda be volt dobálva. Mondták, szedjem össze. Én is ittam, ment a duma, „nem vagyok a csicskása” – ilyenek... Múltkor lehív a körzetis, nagyon rendes. Kézfogás, üdvözöllek, foglalj helyet – nagyon finoman fogadott. Gyújtsak rá, megkínált cigivel, minden dolog – kérdezi a Tevét. Mert a gondnoknınek meg lett tiltva, hogy aláírja, ha én valakit be akarok jelenteni... Teve régi róbertes haver, aki azóta zártabb helyeket is megjárt, a külváros ugyanolyan közegébıl való, mint a vadmacska külsejő Cegaj; de sunyi tekintete, puha mozdulatai egészen másfajta jellemrıl árulkodnak. Rajta kívül itt ütött most tanyát Tibi is, a nyolcadik kerület vagánya. Ide húzódott, Aszódról szabadulva, Totya, akit anyja még csecsemıkorában adott állami gondozásba, és azóta se akar tudni róla. A többiek vendégek csak. Pista rendezett külsejő, szülei konszolidált munkások, Zuglóban laknak, ı most szabadságon van Aszódról. A lányok bányaisok. S itt van Titi, akire súlyosító körülményként nehezedik a szegénység és árvaság szociális kategóriájában az, hogy ráadásul még cigány is. Kibontjuk a pezsgıt, koccintunk a boldogabb újesztendıre. – Ki mit vár az újévtıl, gyerekek? – Én már sejtem, mit várjak. Öt hónapra biztos visszavisznek Aszódra. Volt egy kis incidensem a közértesekkel. Garázdaság – mondja Cegaj. – Nyolc hónap Baracskát – folytatja Teve. – Pártfogói felügyelet megszegése, káemká, lopás. – Hogy leteljen az a harminc napom, ami még hátravan – sóhajtja Pista. – Csak a februári tárgyaláson essek át – fohászkodik Kanál. – Mindenütt csak a kabaré, a kabaré – összegezi Tibi. – Engem nem érdekel, mi lesz – szólal meg To-tya. – Én is úgy vagyok – helyesel Cegaj. – Nem érdekel senki és semmi. Akit én ismerek, én avval vagyok. Azoknak tartozok valami becsülettel, odaadással, szóval, ha ık adnak, én is adok, de azonkívül én nem lépek be a szakszervezetbe, meg nem leszek KISZ-tag. Bementem a téglagyárba, már egybıl kimutatták, hogy intézetis vagyok. Általában olyan dirigált, aki részeg volt. Én meg visszadumáltam, utána összeverekedtem a csoportvezetımmel, mert belém kötött. Trágár szavakat mondott, de fıleg arra lettem mérges, hogy ilyen intézetis szavakat, és hogy én nem vagyok alkalmas arra, hogy a fúrógép mellett álljak. Pedig tudtam fúrni... Beállít még egy-két róbertes, aszódos haver, a szoba egyre inkább hasonlít a róbertes hálótermekhez. Mire másnap délelıtt újra meglátogatom ıket, már tökéletes a csendélet: szanaszét dobált ruhák és cipık, ételmaradékok, mocskos edények, eltaposott csikkek, kutya által kitépett párnák, szállongó tollpihék. A szınyegpadlós lakótelepi szobát már meg se lehet különböztetni a gyerekek megszokott intézeti környezetétıl. Megállapodunk Titivel, hogy legközelebbi szabadságát nem fogja megosztani Cegajékkal. Búcsúzóul palacsintát sütök, és

ellátom a szokványos intelmekkel. Rövidesen megjelenik újra, elızetes bejelentés nélkül. Szakadt nadrágját megvarrom, pénzt adok neki, és útjára engedem. Az utána érdeklıdı nyomozónak, aki nem is érti, miért szöknek meg ezek a gyerekek, röviden elmagyarázom: az a legemberibb, hogy aki be van zárva, meg akar szökni. Büntetését alighogy leülte, újra az ajtómban áll. Még hatan sorakoznak mögötte. Egész éjjel jöttek, átfagyottak, sárosak, éhesek. Kenyeret vágok, zsírt kenek, teát fızök, cipıkefét, ruhakefét, pénzt adok, családomnak megköszönöm, hogy mindezt békén tőrik. A nyomukban járó rendır százados megkérdezi, nem félek-e, hogy egyszer kést szúrnak a hátamba. Leüli a büntetést, újra kap engedélyt szabadságra, aláírom az elvállalási papírt. Orosházára való barátjával érkezik, vele szeretne elmenni. Megbeszéljük, mikorra kell visszajönnie, két napot késik. Tényleg dühös vagyok, de még rá is játszom a nagyobb hatás kedvéért. Megígéri, hogy visszamegy Aszódra. Néhány nap múlva újra jön a százados, nem kell hazudnom, nem tudom, hol van. Ezután kapok csak levelet tıle Örkénybıl: ne haragudjak, nem ment vissza, otthon csövezik, legyek szíves, küldjek pénzt. Megírom, hogy nem küldök semmit, azonnal menjen vissza Aszódra, úgyse szabadság ez a bujkálás. Eltelik egy-két hét, megint becsönget. Örkénybıl jön, unokanıvérét kísérte kisbabájával a gyermekklinikára. Nem tudta rászánni magát, hogy visszamenjen, értsem meg. Fuvarosok mellett rakodik, ehhez nem kell munkakönyv, megkeres naponta kétszáz forintot, a rokonságból valaki mindig befogadja. Értem, hogyne érteném, mi van ezen nem érteni való. Ezt a büntetését is leüli, de közben a szabadulás ideje egyre messzebbre tolódik, az iskolából se tud levizsgázni. Mindegy, mondja, ha balhét nem csinál, tizenkilenc éves korában így is, úgy is kiengedik, majd idekint befejezi az iskolát. Szabadulása elıtt két héttel az intézeti jogásszal jön: segítsek munkahelyet, szállást szerezni. Ismerıs textilgyárat hívok fel, persze, nagy szükség van emberre, jöjjön minél hamarabb, jelentkezzen az elıkészítı mőhely vezetıjénél. Hárommőszakos munka, háromezer-valahány forint a fizetés, ami négyre is fölmegy a különféle pótlékokkal, albérleti szobát biztosít a vállalat. Sajnos, pontosan tudom, mi van a kedvesen hívó szó mögött: orromban még az írezı mőhely gızei, látom a kincstári vaságyakkal berendezett külvárosi albérleti szobákat, ahol négyen-öten is szoronganak. Ismerem a gyár fegyelmezı apparátusát, ami az intézet helyére lép majd Titi életében. Telefonálok Csepelre is, ott is elhelyeznék valamelyik üzemben és a munkásszállón. Szabadulása elıtt egy héttel három intézeti gyerek állít be, Titi anyját keresik. Majd jön Titi is, mondják, húszan szöktek meg egyszerre. Aztán mégis rendesen szabadul. Dehogy szökött meg, ı csak a rácsot főrészelte, majd elintézi azokat, akik rá hivatkoztak. Új, Világos bırcipı, sötétkék vászonnadrág, fehér ing, fekete mőbır dzseki van rajta, a többi holmija két reklámszatyorban, és nyolcszáz forint a zsebében: ez minden vagyona. Semmiféle közös szállásra nem megy, elege van. Mit mondjak erre, amikor úgyis tudom, hogy a legkorszerőbb munkásszálló is csak hazátlanságáról biztosítaná újra és újra. Hazamegy Örkénybe, mondja, apja öccsének szép, kétszobás háza van, elıszobával, fürdıszobával, mindennel, igaz, a fürdıszobát még nem lehet használni, de van ott hely bıven. Háromtagú a család, bátyja is odaköltözött, és még mindig üresen áll egy szoba. Ott fog lakni, a szomszéd faluban meg van üzem, oda jár majd dolgozni, biciklivel nem nagy távolság. Hát jól van, okosabbat én se tudok mondani. Kitálalom az ebédet, közben megtartom az alapfokú szemináriumot a pénz beosztásáról. – Keresel, mondjuk háromezer forintot. Abból ezret leteszel a családnak, amiért szállást adnak, eszel is velük. Ezret magadnál tartasz, be tudjad fizetni az ebédet a munkahelyen, legyen cigire, egy pohár sörre, cukorra a gyerekeknek a családban. Ezer forintért meg minden hónapban vásárolsz magadnak valamit: nadrágot, pulcsit, fehérnemőt, kabátot, sorban, ami kell. Ebben a cuccban nem telelsz ki, váltásra is szükséged van.

Bólogat, mint aki érti és helyesel. Megkér, hívjam fel Kanált az intézetben; azóta Rákospalotán van (ez meg Aszód „leányvállalata”) – Mit akarsz tıle? – Már semmit, csak leszámolok. Megmondtam neki, csinálja akárkivel, engem nem érdekel, csak a barátommal ne. Erre lefekszik Cegajjal. Az esetet Cegajtól is tudom. Szolidaritásból mondta el: Titit le kéne beszélni Kanálról. Nem avatkozom ilyen ügyekbe, Titi kér, tárcsázom az intézetet, de állandóan foglaltat jelez. Nem vár tovább, ma még el akar utazni, és addig hivatalos ügyeket is el kell intéznie a Róbertben és a Kállaiban. Megbeszéljük, hogy hamarosan meglátogatom Örkényben. Elmagyarázza, hogy fogom megtalálni: csak azt kérdezzem, a Szergej hol lakik, megmondja akármelyik cigány. Ha bemegyek a kocsmába, amelyik az állomás mellett van, valószínőleg apjával is találkozni fogok. – Vele is leszámolok. Megverem, amiért eldobott. Utána meg fizetek neki egy felest. Utálom is, de szeretem is. Különben nem is nagy baj, hogy intézetbe adott. így mégis kulturáltabban nıttem fel. Korán érkezem Örkénybe, az állomás melletti kocsma még zárva van. Elindulok a kövesúton, megállítom az elsı, biciklin szembejövı cigánygyereket, tudakolom a Szergejt. Mondja, hogy az nagyon messze lakik, de a rokonsága itt van a közelben, ide fog jönni ı is nemsokára, mert veszik fel a makkpénzt. Mi az a makkpénz, kérdezem. Hát makkot szedtek az erdészetnek, kilóját húsz forintért, ma van a kifizetés. Egy lány is odajön, megerısíti a híreket. Elkísérnek a rokonok kékre-pirosra festett kerítéséig. Közben Titi felıl is érdeklıdöm, rájönnek, kirıl van szó, de hát, mondják, az nincs Örkényben. Valamikor látták, de hogy most nincs itt, az biztos. Bekopogok a láthatóan nagyon öreg, rózsaszínre festett házba. Keskeny elıszobába nyílik az ajtó, szemközt van a konyha, jobb felıl meg két, egymásba nyíló szobába látni. A belsı szobában új szekrénysor van, az ágyak szépen bevetve, az asztalon terítı, a padló teljesen be van borítva színes rongy szınyegekkel. Az alacsony mennyezeten nedves foltok. Barátságos, kerek arcú, fejkendıs, ötvenen túli asszony sürgölıdik a tőzhelynél. Legkisebbik fia jött haza a katonaságtól elsı eltávozásra, érte van a nagy készülıdés. Megmondom, ki vagyok, kit keresek. – Az a Vakcigánynak a fia – azonosítja Titit az asszony. – Nem tudok róla, hogy vak lenne a gyerek apja – mondom. – Nem is vak – magyarázza a nyúlánk, húszéves lány –, csak mindig hunyorog a szemével, azért hívják Vakcigánynak. A szomszéd községben birkapásztor, ott lakik a rokonoknál, de gyakran át szokott jönni. Titit ık se látták mostanában, de Szergej fog jönni valóban, talán ı többet tud. A konyhában lévı heverın két, hat év körüli kislány kuporog, rokon öreglegény mókázik velük. Kicsit félnótás, megjárta a Hárshegyet is, mondják, de amúgy semmi baja. Leültetnek a heverı mellett álló székre, az asszony kávét melegít nekem. – Más férfit be se engednék a lakásba, tizenhét éve özvegy vagyok, mit szólnának a cigányok. De ha Laci bejön, elszórakoztat mindnyájunkat. Asszonylánya nyit be – a két kislány közül az egyik az övé –, pálinkát hoz. Harmincéves, szép, kerekded nı, szintén özvegyen maradt. Öt éve él gyedül a kislányával, a másik kislányt intézetbıl ózta ki, legyen kivel játszania a gyereknek, ha már testvére nem lehet. İ szerette az urát, nem megy többet férjhez. Magdusnak berendezett háza van a szomszédban, de inkább itt lakik az anyjával. Az asszony pálinkáspoharat vesz ki a kredenctıl, az enyémet színültig tölti. – Tam baktále – koccintok a családdal. – Mi fajtánk, úgy látom. Maradjon nyugodtan, anyukám, sül a hús, eszik egy kicsit,

megvárja Szergejt. – Hogy élnek itt a cigányok? – Dolgoznak, anyukám. Ki helybe, ki a szomszéd faluba, ki Pestre jár. Az Örkényiek is, meg akik Szabolcsból jöttek, azok is. Mind dolgoznak. Mégis ki van dobva a cigány. A parasztok lopnak, gyilkolnak, milliomokat sikkasztanak, az el van törülve. De ha egy cigány valamit csinál, pedig nem olyan nagy nem tudom mit, a cigány egy kalap alá van véve. Figyeljen ide, hány éve, hogy demokrácia van? Nekem meghalt az uram tizenhét éve. Mert a Gyuszika most tizenkilenc éves, kétéves volt, mikor meghalt. Már akkor is demokrácia volt. Minden olyan lehetıséget megkaptak a nagycsaládos anyák, ugye, hogy segítették mindenhogy. Hét gyerekkel maradtam. Aztán nemhogy segítettek volna, hanem ha kimaradtak egy hétig a gyerekek – ugye, dolgozni jártam –, ezer forintokra megbüntettek. Tizenhét éves volt a gyerek, esti tagozatra járt, most két éve, még akkor is ezer forintra büntettek. Ez nem reális. Mer jó, hogy az általános iskoláér büntetnek. De esti iskolába járt, és nem az iskolába járt, hanem a lányokhoz járt – a tanács ezer forintra büntetett. Gondolhassa, hogy ki voltam magamból kelve, megfogtam az igazgatón a kabátot. Köll kávéra a tanácsnak. Itt nagy gazemberség folyik. – Itt tényleg úgy van – folytatja Magdus –, ha valamiér bemegy az ember a tanácsba, a titkár nem tud semmit, a titkárnı még úgy se, aki a lakásügyet intézi, az még úgy se, máshova küld, úgyhogy itt nincs az, hogy meghallgassák az embert. – Nagyon szegények voltunk, Ilonába laktunk – mondja az asszony. – Cigánytelep volt, de már régen föl van osztva. Iparkodtunk, hogy kigyöjjünk a cigányteleprıl. Amíg élt az uram, volt bent annyi pénzünk, hogy építhettünk volna. De mikor meghalt az uram, én építeni nem akartam. Volt húszezer forintom, beleadtam ebbe a házba. Régi parasztház, aszonták, nem éri meg az ötvenezer forintot. Minden évbe csináltassuk, ászt mégis rozoga. Úgy volt megkötve a szerzıdés, ha arra az idıre nem fizessük ki a másik húszezret, akkor elvész a húszezer forintom. Na most, hova tudtam folyamodni, ha annak idején nincs az öcsém, elvész a húszezer forintom. Az öcsém ászt kisegített. Neki ötezret kellett akkor befizetni, csinálták ezeket a cigánylakásokat. – Az én házamat olyan kımőves csinálta, hogy majdnem egyedül. Hetvenhatba épült, és azóta így van, most már nem is engedem neki megcsinálni. Negyvenezer forintér csinálta a lakást, aszonta, legyek szíves egy papírt aláírni. Aztán omlik le a fal, mert kilopta belıle a cementet – háborog Magdus. Nem elıször hallok ilyesmirıl, semmi okom kétségbe vonni, amit mondanak. Eszegetem a rántott csirkét, közben Titi családjáról próbálok értesüléseket szerezni. Megtudom, hogy anyja huszonnégy és volt, amikor meghalt „vízbetegségbe”. Apja meg elkótyavetyélte lakásukat a cigánytelepen, ami helyett a tanács új házhoz segítette volna ıket. De hát nem is lehet csodálkozni a Vakcigányon, szerencsétlen ember az. – Nem tudta volna a rokonság fölnevelni a gyedeket? – Nevelgettük ıket – mondja az asszony –, a Feró nálam is volt egy ideig, Misi tán nem is volt intézetbe egyáltalán, de a kisebbeket csak elvitték. Múlik az idı, Szergej nem jön. Mondom, elnézek presszóba, hátha ott találom ıt vagy valakit, aki tud a gyerekrıl. A nagylány és Laci ajánlkoznak, hogy elkísérnek. Terin zöld brokátruha van piros övvel, bordó kabátot vesz fel és fekete tősarkú cipıt. Laci szabadkozik a cejgnadrágja, tornacipıje miatt. Teri elmondja, hogy a téesz melléküzemágában dolgozik, bővös kockákat csinálnak, háromezer-hétszáz körül keres. Magdus nem mehet állásba, mert a kislány szívasztmás, nem vették fel óvodába sem. Bedolgozik egy szövetkezetnek, kétezret megkeres, kapja az árvasági segélyt, özvegyi nyugdíjat – üzemi baleset érte a férjét –, megél. Vállal alkalmi munkákat, most a makkért négyezer forintot kapott. Anyjuk is dolgozik, persze, vállal mindenfélét, de hát kell is a pénz. Most például Gyuszi nagyon sokba kerül. Minden áldott héten utaznak hozzá, az ötszáz forint. Amit visznek neki, az a másik ötszáz. Még amellett csomagokat

küldenek neki, pénzt. Szóltak is már a felettesei, hogy nem szabad ennyit küldeni egy kiskatonának. Hát nem baj, most már hazajöhet idınként, majd olyankor odaadják neki a pénzt, ne nélkülözzön, ne szenvedjen szegény. Bemegyünk a presszóba, tágas, tiszta hely, tele jól öltözött cigánnyal. Leülünk egy asztalhoz, Laci a pultnál rendel. – Én nem mennék paraszthoz – mondja Teri. – Akarna pedig udvarolni a tanácselnök is, igaz, annak nem feleségnek kellene a cigánylány, csak szeretınek, de nekem nincs huzalmam a paraszthoz, semmiképpen. A cigány, ha pénze van, szórakozik, nem veri a fogához, a cigány tud élni. Csak az az igazság, cigányhoz se akarok menni, kivárom, míg egy rendes akad, mert van hiba a cigányba is elég. – Azt nem tudják a cigány férfiak – mondja Laci –, hogy az asszonyt meg is kell becsülni. Ha valaki engem otthon vár, ahhoz én is jó vagyok. Kedves. Nem, hogy lefordulok róla, ászt már hátat is fordítok neki. Ez fáj énnekem, ettıl ment el az eszem, hogy én jó voltam a feleségemhez, mégis elkurvult. Azóta élek egyedül. Most meg már öreg vagyok ahhoz, hogy mindennap más kurvával feküdjek. Asszony kéne, aki rendes, aki engem vár, akit én is megbecsülnék. Az ajánlat nekem szól, semmi kétség. Hiába is mondanám, hogy férjem van, nem hinné el. Olyan nincs, hogy egy asszonyt csak úgy elengedjen az ura, lófrálni a világba egy magnóval. Ha lófrál, férjet akar szerezni, mi mást akarna. De Laci finoman pedzi a témát, nem kell feltétlenül elértenem a szót, maradhatok megértı kívülálló, aki résztvevıen bólogat szomorú sorsa hallatán. Rokonok, ismerısök jönnek oda az asztalhoz, mindegyiknek elmondom, miért jöttem, Titit nem látták. Közben bort veszek én is a családnak, cukrot a gyerekeknek. Végül egy negyven körüli, jól fésült cigány férfi lép hozzánk, elegáns drapp felöltıben. – Tudom, kit keres, azt is tudom, hol van. Arckifejezése azt sugallja, hogy olyat tud, ami nem tartozik nyilvánosságra, de nekem elmondja, ülök vele egy üres asztalhoz. – Tizenharmadikán láttam. – Így van, aznap szabadult. Reggel jött hozzám, délután utazott haza. – Késı éjjel érkezett.... – Ezt már nem tudom, hogy miért ilyen késın. – Fekete bırdzseki volt rajta. Nyakkendı. – Aznap vette a nyakkendıt. – Nem volt egyedül. Két sráccal jött, intézetbıl böktek, egy lány is volt velük. Ott akartak aludni, elondtam nekik, értsék meg, én ezt nem tehetem, az én fiam is intézetben van, nem bújtathatok szökött gyerekeket. Akkor elmentek az egyik gyerek rokonságához, megmondták a pontos címet, hova. Az valóban olyan, mint egy pusztaság, a lakosság nyolcvan százaléka cigány, oda nem jár se vonat, e busz, ha akarja, szerzek egy kocsit, elviszem. – Köszönöm – mondom tétován. Elköszönök a presszóbeli cigányságtól, elindulunk. Teri jön mellettem, Laci lemaradt. Az ismerıs motorra kap, úgy indul kocsit szerezni. Teri elmondja, hogy Laci megsértıdött, féltékeny arra a másik férfira, aki úgy látszik, jobban tetszik nekem. İ már ilyen bolondos, nem kell komolyan venni. Jó ember különben, jól is keres, kımővesekkel dolgozik, nagyon ügyes, szép háza van. Szereti az italt, fogni kéne egy kicsit, de jól járnék vele. Mit mondjon neki? – Hogy a házasság nem szerepel a terveim között – mondom. Hazamegyünk, elbúcsúzom a családtól, indulok a fél kettes vonathoz, nem megyek Titi után sehova, ígérik, majd gondolnak vele, ha látják, nekem meg küldenek meghívót a cigánybálra. Hivatalos levelet kapok Aszódról. „Farkas János (Örkény, 1962. október 12., anyja: Kovács Gizella) az általános iskola VII. osztályát végzett növendékünket – felnıtt korúként – a mai napon végleg elbocsátottuk Diósi Ágnes nevelıszülıhöz. Errıl értesítést kapnak:

1. Pesti Központi Kerületi Bíróság, hivatkozással az 1980. május 23-án kelt 11. Fk. 30.333/1980/2. sz. javítóintézeti nevelést elrendelı ítéletre. 2. Budapesti Rendır-fıkapitányság Fiatalkorú és Gyermekvédelmi Osztálya – Budapest II. Rómer F. u. 8. 3. Fıvárosi Gyermek– és Ifjúságvédı Intézet – Budapest VIII. Kállai Éva u. 9/11. Mellékelten visszaküldjük az állami gondozásba vételt elrendelı határozatot, IV. 18 558. sz. gondozási könyvet és egyéb állami gondozási iratokat. 4. Nev. szülı: Diósi Ágnes Még aznap válaszolok. „Megkaptam az értesítést, amely szerint Farkas Jánost hozzám, mint nevelıszülıhöz, végleg elbocsátották. Farkas János növendékem volt, akit szerettem – akárcsak a többit –, ragaszkodását nem utasítottam vissza – ahogyan a többiét sem. Kifejezést adtam annak, hogy szabadulása után szívesen segítek ügyei intézésében – amint ezt másokkal is megteszem. De jogilag semmivel sincs több közöm hozzá, mint a többi intézeti gyerekhez ebben az országban. Megható, hogy az az odafordulás, amellyel a perifériára szorult gyerekek sorsát magamra vettem, így rögzıdött a hivatalos köztudatban. Le kell azonban szögeznem, hogy nevelıszülıje sem Farkas Jánosnak, sem más intézeti gyereknek nem gyök. Üdvös lenne viszont, ha az illetékes szervek és intézmények osztoznának velem az irántuk érzett felelısségben és szeretetben. Errıl értesülnek: Pesti Központi Kerületi Bíróság. Budapesti Rendır-fıkapitányság Fiatalkorú- és gyermekvédelmi Osztálya. Fıvárosi Gyermek– és Ifjúságvédı Intézet.” Körülbelül egy hét múlva levél jön a bíróságról. A bíróság mellékelten visszaküldi beadványát azzal, hogy a bírósági ügyszám és peres felek nevének eltüntetése után terjessze vissza a bírósághoz.” Lésıbb Titi visszakerült Örkénybe. Egyik bátyja épes cigánycsaládba nısült, oda költözött ı is, tizennyolcadiknak. A tanács nem volt hajlandó arra, hogy bejelentse; nagyon kellett vigyáznia, nehogy igazoltassák. Havi ötszáz forinttal járult hozzá a közös költségekhez, ezért kapott egy ágyat, ehetett abból, ami volt otthon, és az egyik lányt szívesen hozzáadták volna feleségül. Ez utóbbi miatt jobbnak látta, ha inkább Pesten üt tanyát. Egyik haverjánál szintén befogadta a család. A kötetlen munkaköröket szereti: hol figuráns a Geodéziánál, hol maszek kımővesnél dolgozik, vagy más alkalmi munkákat vállal. Hajszálakon múlik, hogy felszínen tudja-e tartani magát, nem viszik-e be valamiért a rendırségre. De mindig elıteremti a betevıt, mindig kerül rávaló ruha, és mindig befogadják valahol, a társadalom peremén. Budapest, 1980-81.

UTÓSZÓ Mindenkinek egyetlen élete van: visszahozhatatlan, megismételhetetlen és jóvátehetetlen. Visszahozhatatlan és jóvátehetetlen, amit tesz és amit vele tesznek. Vajmi sovány vigasz az egyénnek, ha okultak a sorsán: akár azon, amit ı tett, akár azon, amit vele tettek. Annál nagyobb kötelesség az okulás. Mert valamennyien hatások és kölcsönhatások láncolatában élünk, így részesei vagyunk mások életének – tetteinkkel, nézeteinkkel, ítéleteinkkel és elıítéleteinkkel. Jó volna hát helyesen látnunk a körülöttünk zajló történéseket, jó volna tanulnunk a megtörténtekbıl: legalább rajtunk ne múljék, hogy az igazságtalanságok, fájdalmak, sértések és megaláztatások újratermelıdnek. Az ember nem kerülheti el, hogy Diósi Ágnes könyve kapcsán a felelısségrıl – a másokéról és a magáéról is – el ne gondolkodjék. Mennyi megmérhetetlen és összehasonlíthatatlan ostoba szenvedés. Miért kellett ezeknek a dolgoknak így történniük? Szükségszerő volt mindez? Nézem az elmúlt tíz év statisztikáit. A fiatalkorú „bőnelkövetık” – így nevezi ıket a statisztika -száma az 1970 és 1979 közötti években a közel hétezer és a kilenc és fél ezer között hullámzott. Tízezer fiatalkorúra átszámítva 109 és 133 között ingadozott a számuk; ez az adott korosztály 1,1-1,3 százalékát, az összes „bőnelkövetı” 8-10 százalékát jelenti. Valami ördögi szükségszerőség munkál itt, ha egyetlen év sem kegyelmesebb a másiknál, ha minden esztendıben minden ezer fiatal közül 11-13 „bőnelkövetıvé” lesz. De ha ilyen konzekvensek a számok, beszélhetünk-e egyáltalán bárkik személyes felelısségérıl? Nem helyesebb-e inkább beérni azzal, hogy a társadalom mai állapota mellett a bőnözés és ezen belül a gyermekkornak és fiatalkorúak bizonyos százalékának törvénysértıvé válása kerülhetetlen, a felelısség tehát a viszonyoké. Ez minden bizonnyal helytálló megállapítás. Csakúgy, mint mondjuk annak megállapítása, hogy a gépkocsik számának vagy a forgalomnak a növekedésével szükségszerően növekszik a közlekedési balesetek száma. Ki itt a felelıs? A közlekedés? No, nem. Ilyen olcsón nem lehet elintézni a dolgot. Hiszen a volán mögött emberek ültek! Elvben statisztikailag az is kimutatható volna, hogy a mőtétek hány százalékában fordul elı évente mőhiba. A mőhibák bizonyos százaléka is elkerülhetetlen velejárója annak, hogy mőtéteket hajtanak végre. Azt jelenti ez, hogy nincs személyes felelısség? A társadalmi szükségszerőség mindig emberek tettein keresztül valósul meg. Ami azonban társadalmi értelemben és méretben szükségszerő, nem feltétlenül az azoknak az egyéneknek az életében, akik tetteikkel a szükségszerőséget megvalósítják. A társadalmi szükségszerőségre hivatkozva nem bújhatunk hát el a kérdés elıl: ki a felelıs, hogy évente 69000 fiatal ember olyan tettekbe sodródik, amelyek miatt félniük kell másoktól, másoknak pedig ıtılük? És ki a felelıs azért, hogy ha már megjárták a rácson belüli világot, még egyszer vissza ne kerüljenek oda? Szakkönyvekbıl tudjuk, hogy az elítélteknek mintegy fele visszaesıvé válik, azaz egy meghatározott idın belül újabb bőncselekményt követ el, többségük röviddel a büntetés letelte után, kb. 3/4 részük 3 éven belül. Diósi Ágnes könyvét olvasva azt hinné az ember, valami különös balszerencse üldözte az írónıt, hogy a visszatérés ilyen különlegesen nehéz eseteivel volt csak találkozása. Némi rosszhiszemőséggel azt is gondolhattam volna: csak azt írta meg, ami a legfeketébb. Ebben is igaza lehetett volna, hiszen az akármilyen szőrıvel kiválogatott életek is egyetlen, egyszeri, megmásíthatatlan és megbocsáthatatlan életek: annak, akinek osztályrészül jutnak, az egyetlen lehetıség örömre, értelmes küzdésre. Kinek van hát joga puszta számként kezelni egyetlen életet is és sokallani a tragédiákat, ha valóban megtörténtek? A szakirodalom tanulmányozása nyugtalanítóan „megnyugtatott”: a kudarcoknak, fájdalmaknak, csalódásoknak ez a töménysége nem írói tömörítés. Olvasom pl., hogy 1978-

ban a javító-nevelı intézetbe utalt fiataloknak 70%-a állami gondozott volt, a javító nevelésre utalt általános iskolások között pedig 305 : 174 volt az arány az állami gondozottak „javára” a családban élıkkel szemben. Az állami gondozottaknak tehát – és ez a könyv olyanokkal ismertetett meg, akik nem kerülhették el ezt a sorsot – sokkal nagyobb az esélyük arra, hogy kibillenjenek a társadalomból, mint a családban nevelkedıknek. Miért csodálkoznék hát, hogy annak a volt állami gondozottnak, aki a börtönt is megjárja, jóformán semmi esélye a megkapaszkodásra. Nem is csodálkozom, de az adatokat tovább vallatom. így tudom meg, hogy egy hazai empirikus vizsgálat szerint a visszaesési arány a büntetés töltését követı elsı három hónapban, tehát épp akkor a legnagyobb (kb. 20-25%), amikor a börtön tiszító hatásának még a legerısebben kellene érvényesülnie, s hogy a visszaesıknek mintegy 70-75%-a szabadulás utáni másfél éven belül újra rács mögé érül. Diósi Ágnes könyvét olvasva már tudom, hogy miért. Felfedte elıttem annak a kétes értékő „szabadságnak” bizalmatlanságból, bürokratikus pedantériából, álszent buzgalomból és az életet jelen-ı „apró ügyek” iránti totális közönybıl font hálóit, amelyben a tököli börtön volt lakói vergıdtek a visszaesésig. Megértettem, hogy milyen iszonyúin nehéz, hogy szinte már-már lehetetlen megkapaszkodnia annak, aki állami gondozott is volt, cigány is, meg „bőnözı” is lett. Három stigma egyetlen homlokon! Ki a felelıs? Mindenki, aki itt élvén és gondolkodván maga is alkotja azt a közvéleményt, amely folyondárként fonja körül azt, aki e honban cigánynak született, állami gondozásba kényszerült, és elkövette a maga bőnét, amely sokszor nevetséges semmiség ahhoz képest, amit mások – más társadalmi státusban persze – pusztán élelmesség címén elkövetnek. És persze „felelıs” a család, a társadalom perifériájára szorult család, a nyomoron idınként valamicskét innen, de többnyire túl, amelyben az emberhez méltó lakás, az egy személyre minimálisan szükséges légköbméter vagy az idegek megpihenéséhez szükséges csend hiánya éppoly természetes, mint a részegség és az ütlegek, és mint mindennek megmagyarázhatatlanul konok és erıs vállalása, vagy – pontosabban – a megszabadulni nem tudással való összeszorított fogú kiegyezés, amelybe szorongva éppúgy bekalkulált a gyerekek elzüllése, mint az apa májzsugora vagy delírium tremense. De ki felelıs azért, hogy ezek a családok képtelenek a felemelkedésre? Hogy gyerekeiket sem tudjuk megmenteni, pedig tudván tudjuk, hogy belılük ugyanolyan apák lesznek, hetedíziglen... Az iskola persze éppúgy felelıs ezért, mint a család. Az iskola, amelyen ne csak személyeket értsünk most, hanem szisztémát, szervezetet, amelyet meghatározott mőködési elvek tartanak mozgásban. A tanuló mindenekelıtt, sıt mondhatni kizárólag csak tanulmányi eredményei alapján méretik meg, és az iskola kegyetlenül a létezés utolsó padjaiba ülteti azokat, akik leverik a lécet. A tanulásban lemaradó, szégyenével mit kezdeni nem tudó, kilátástalanságaival magára hagyott gyerek pedig „rossz” lesz – mint mondani szokták. Ekkor pedig büntetni kezdik, mert már az iskolában is az a represszív logika uralkodik, hogy a vétséget az ún. „igazság” és egy konokul élı, hamis, voluntarista pedagógiai hatásfeltételezés nevében meg kell torolni. Jól látja a jogász szakember is: „Nem ritka eset – írja Vígh József–, hogy a fegyelmezési módszerek és eszközök alkalmatlanok a társadalmi követelményektıl eltérı magatartások megelızésére vagy az ilyen magatartási sémák leépítésére. Még a pedagógiai, a fegyelmi büntetések alkalmazásában is dominál a cselekményszemlélet, vagyis az alkalmazásra kerülı hátrányok elsısorban a cselekmény súlyához igazodnak. Ezt az elvet a pedagógusok, de maguk a tanulók is általában helyesnek, 'igazságosnak' tartják, csak a megfegyelmezettek érzik gyakran igazságtalannak, amire az iskolának már nemigen terjed ki a figyelme, s ezért a fegyelmi büntetésnek rendszerint elmarad a kedvezı hatása.” – Hát nem kell megbüntetni a vétkest, megtorolni vétket? – kérdheti az Olvasó.

– És miért gondolja – vethetjük e kérdés ellen a magunkét –, hogy a büntetésnek feltétlenül megtorlásnak kell lennie? Nem inkább a célt kellene-e nézni, az elérendı jövendıt, amikor büntetünk, mintsem a múltat? Ki ne helyeselné ezt elvben? De többségben azok annak, akik szerint a „megjavuláshoz” a félelmen keresztül vezet az út. Minden fenyítés hívei minden korban azzal áltatták magukat, hogy a bőnök megtorlása megszünteti a bőnöket. A tények hiába cáfolják ezt a hiedelmet. Lehet, hogy a megtorlás, a szemet szemért, fogat ígért hívei a retorziókkal újabb megtorolni valókat akarnak megelızni, hogy tehát céljuk voltaképpen preventív. A dolog azonban fordítva sül el. „Az tény – írja Vígh József –, hogy ma még az elítéltét általában a büntetés-végrehajtás után is ugyanaz a megvetés kíséri, mint a cselekmény elkövetésekor, éppen a megtorló büntetési célra és rendszerre őzethetı vissza, amikor is nem elvárás a büntetései szemben, hogy az elkövetıt megjavítsa, hogy örvénytisztelı állampolgárrá formálja. A bíróságiak, de általában az igazságszolgáltatásnak ma még nem tartozik alapvetı feladatai közé annak figyelemmel kísérése, hogy a büntetés milyen következményekhez vezet.”1 Ki a felelıs tehát? Tudományos elemzésekben és vitákban, lám, felmerülj hogy az igazságszolgáltatás mai elvei és módjai is felelısek, mert inkább a múltra tekintenek, semmint a jövıre. „Tettarányos büntetés” -mondja a szaknyelv arról a büntetésrıl, amely a büntetést a cselekmény súlyához méri, nem pedig ahhoz, ami tıle a megbüntetett egyén aktuális viszonyait és állapotát figyelembe véve az átnevelés eszközeként várható. A már idézett szakember szerint: „Hogy milyen büntetést alkalmazunk, az már nem lehet csupán a cselekmény súlyának következménye, hanem ugyanígy vagy esetenként még inkább figyelembe kell vennie az elkövetı személyiségét, szocializáltságát, reszocializálhatóságának feltételeit is. Ha úgy tetszik, legyen arányos a büntetés ne csak a múlt történéseivel, hanem a jövıbeni kedvezı irányú determinálódás követelményeiével is.” Nem azt bizonyította-e Diósi Ágnes könyve, hogy mennyire jogos ez a követelés? Különösen a fiataloknál, akiket egy életre tönkretehet, ha ismételten börtönbe zárják ıket valami ostoba, megfontolatlan cselekedetükért. Mert nálunk a büntetések fele – börtönbe zárás. A magyar büntetési rendszerben ui. – a szakemberek egy tekintélyes csoportja szerint is – feleslegesen nagy a szabadságvesztésbüntetés aranya. A törvény rendelkezései nálunk a bőncselekménnyé nyilvánított 188-féle magatartás közül 172-re szabadságvesztést rendelnek. Minden lehetséges mentıkörülményt figyelembe véve is a bőncselekmények 25%-át szabadságvesztéssel kötelezı megtorolni. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a szabadságvesztés a fiatalkorúakra kirótt büntetéseknek is a 40-50%-át tette ki .az elmúlt években. „Ma már láthatjuk a korábban idézett szakkönyvben – a büntetıjogászok többsége is arra az álláspontra helyezkedik, hogy a szabadságvesztés-centrikus büntetési rendszer és büntetıjog lényeges átalakításra szorul. Ez a felismerés félreismerhetetlenül megnyilvánult pl. a XI. Nemzetközi Büntetıjogi kongresszus fıreferátumát elıkészítı várnai értekezlet ajánlásaiban: 1. A represszióra alapított büntetıjogi szankciórendszer a mai követelményeknek már nem felel meg. 3. A szabadságvesztés, mint büntetési nem, kivé-îles eszköz, ultima ratio kell hogy legyen; alkalmazási körét mind szőkebbre kell vonni. 4. A szabadságvesztés-büntetést helyettesíteni kell más, a büntetıjog nevelı céljainak jobban .megfelelı intézményékkel. A bőncselekményekre való társadalmi reagálás új rendszerét kell kialakítani...” 1

* Vígh József: Kauzalitás, determináció é ä prognózis a kriminológiában (Akadémiai Kiadó, Bp. 1980)

Szegény Robik, Ferik, Jóskák és Marikák, segít-e a ti egyetlen, vissza- és helyrehozhatatlan életeteken ez a bölcs követelés? Elég lesz-e a tőrıképességetek kivárni, amíg gyakorlattá érnek a haladó szellemő jogászok és kriminalisták felismerései? Hogy mit ér az átnevelés szempontjából a fiatalkorúak börtöne, arról Diósi Ágnes könyve nem nyújt általánosítható tájékoztatást. Annyi mindenesetre biztos, hogy azok, akiknek sorsával megismerkedhettünk, aligha szerepelnek a pedagógiai sikerek nyilvántartásában. Vajon ezért csak ık a felelısek? Varga Zoltán pszichológus szabadságvesztés-büntetésüket töltı fiatalkorúakon végzett, több mint egyéves megfigyelés alapján többek között az alábbi megállapítást tette: „...a szabadságvesztés-büntetés elsıdleges célja a fiatalkorúnál a fiatalkorú törvénysértı pozitív irányú átformálása, reszocializálása. A büntetés-végrehajtási intézményben ez a cél módosul azáltal, hogy a körülmények miatt a hangsúly a formai magatartás szabályozására és a követelményekhez való alkalmazkodás megteremtésére kerül. Ennek oka... az adott körülményekben rejlik; a büntetés-végrehajtás személyeinek az érvényben lévı Büntetésvégrehajtási Szabályzat kívánalmait, az úgynevezett fegyelmezett magatartást meg kell követelniük. A belsı, konstitucionalis átformáláshoz nincs meg a megfelelı 'terápiás miliı', így a gyakorlati – szükségszerő – fı cél a formai magatartás szabályozásává módosul.” A börtönélet, még ha önmagában maximálisan humánus is, a személyes szabadság korlátozásával és a börtönön belüli érintkezési viszonyok reguláival és koreográfiáival akarva-akaratlan megalázottsági állapotot és ennek megfelelı tudatot hoz létre. „Hatása – írja Varga Zoltán – rendkívül erıs agresszió keletkezése, amely sok esetben oka a visszaesésnek, egyes esetekben pedig a személyiség irreverzíbilis összeroppanását eredményezi, fokozza a társadalomellenességet.”2 1980-ban 4613 fiatalkorút ítéltek el. Ebbıl 1553-at – 33,7%-ot – szabadságvesztésre. Ha meggondolom, hogy 10 évvel ezelıtt ez az arány meghaladta az 50%-ot! Ki a felelıs? Bár tudhatnám, hogy legalább néhányan az olyanok közül, akiknek életérıl modellértékő példák segítségével ez a könyv szól, el is olvassák azt, talán még idáig is eljutnak az olvasásban. Mert legszívesebben csak nekik, de mindenképpen elsısorban nekik mondanám, hogy ık is felelısek, [ennél kevesebb igaz barátja, ıszinte segítıtársa, te felelısséget érzı bajtársa van valakinek, annál nagyobb az önmagával szembeni felelıssége. „Magamban bíztam eleitıl fogva...” – írta József Attila. Diósi Ágnes kemény tényeket mutatott fel nekünk. Hogy okuljunk belılük. Abból a helyzetbıl tette ezt, amelyben a tények ıt magát is elérték, és történések szereplıjévé tették. Ez sajátos helyzet, és nem mentes az érzelmi, indulati befolyásoltságtól, mint ahogy egyetlen valóságos élethelyzet sem lehet az. Ahol valóságos ütlegek valóságos fájdalmat fakasztanak, ott a könnyek és dühök, a szegyetek és a tehetetlenség okozta légszomj is valódi. Valahol persze mindenki áll, sehol sem állni lehetetlen. Szemben a közhiedelemmel, csak a valahol lilás adja kezünkbe az objektív megítélés képességét. Feltéve persze, hajó helyen állunk. A pártosság nem mond ellent az igazságnak, mert az igazság minden olyan kérdésben pártos, ahol pártok – azaz a küönféle, olykor ellentétes érdekek – vannak. A kérdés most már csak az, hogy kiknek a pártján van az igazság? Azt hiszem, azokén, akik – mint Diósi Ágnes – minden rendelkezésükre álló eszközzel küzdenek ezekért a gyerekekért. Csak errıl a küzdı, sem a viszonyok, sem az emberek gyarlóságaiba beletörıdni nem tudó és nem akaró álláspontról lehet helyesen megítélni a valóságot. Csak így kerülhetı el egyfelıl a szentimentalizmus és romanticizmus csapdája, másfelıl a hideg racionalizmus és bürokratikus leegyszerősítés kényelme. 2

* Varga Zoltán: Fiatalkorúak büntetés-végrehajtásával kapcsolatos megfigyelések , Pszichológiai Tanulmányok 1961. évi VI. kötet

Budapest, 1982. június 1.

Lóránd Ferenc

TARTALOM A tököli börtön sárgára van festve Józsi Robi Ildikó Ferike Titi Utószó

ISBN 963 211 603 8 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelıs kiadó: Sziládi János igazgató Alföldi Nyomda (1411,66-15-2), Debrecen, 1984 Felelıs vezetı: Benkı István igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedı Üzem (849645/08) Felelıs szerkesztı: Székely Éva Szakmailag ellenırizte: Lóránd Ferenc Mőszaki vezetı: Szakálös Mihály Képszerkesztı: Diósi Katalin Mőszaki szerkesztı: Beszédes Natása 15 000példány Terjedelem: 12,25 (Á/ ív)