Brian W. Aldiss - Neanderbolygó Rejtett gépezetek választották ki a Fürkészhely öt axiómája közül a megfelelőt. A jelek spontán rendszereken haladtak át, aztán beletorkolltak a kolmogoroviánus végső szakaszba, harmonikusan ellenpontozva a nem negatív valós számok megfelelőit, amiket a Műszaki Mesterzseni a mélyen Manhattan alatt húzódó hálózaton át azonnal a paretikus területek felé továbbított. A Főfürkész - kedvelte az Euler nevet is - türelmesen szemlélte a modulációkat, miközben a hívásra várt. Következetesség: ez minden tett lényege. Ez kormányozza az élet valamennyi mozzanatát. Ez a gépek etikai törvénye. És mégis: nem egészen három mérföldnyire innen elvadult robotok mulatoznak, tombolnak a bozótosban. Borostyánszínű fény lobbant a bétapanelon. Euler azonnal modulálta a hívószámot. A bejövő jel így dekódolta magát: - Megtaláltuk Andersont, főnök. A névtelen szonda megadta a koordinátákat, majd kikapcsolt. Mindez úgy történhetett meg, hogy a Mesterzseni tudta, mennyi idő - hét nap - telt el Anderson eltűnése óta. A gépek ebből levonták a logikai következtetéseket, és minden zugot felforgattak a szökevények után. Az ember nem viselkedett racionálisan: mindvégig New Newyork kupolája alatt maradt. Euler egy jelet továbbított az Adattároló felé, és beolvasta az információt. Aztán begyújtotta a hajtóműveit, és felröppent. A kiválasztott axióma szétvált a feje felett. Kisuhant rajta a légtérbe, és elrepült New Newyork poli-poliédere felett. Az épületek sajátos módon nyüzsögni látszottak, amint elvonultak az áttetsző fazetták alatt. Tetszése szerint bármelyik fazettán át utat nyithatott magának, ha a szükség úgy hozta, és lévén főnök, be is zárhatta a saját belátása szerint ugyanúgy, ahogy a Dominánsok is aktiválhatták őt, ha éppen arra volt szükség. Euler "megpillantott" odalent egy komplex hangjelet, mire ereszkedni kezdett. Kiterjesztette a szárnyait, hogy a leszállás csendben menjen végbe. A hernyótalp mellett szállt le, ami a hírt továbbította neki. Az most újra leadta a hívójelet, és sugározni kezdte: - Anderson 800 méternyire előttünk van, főnök. Mihelyt csatlakozik hozzám, indulhatunk. - Milyen felszerelésre lesz szükség? - kérdezte Euler egyetlen rövid jellel. - Még három olyan egység kell, mint én vagyok, uram. Plusz az inaktív szerelvények. - Azt az embert nem szabad megsebesíteni. - Megértettem, főnök. Ez az egész jelváltás nem tartott egy ezredmásodpercnél tovább. Euler magnetikusan a hernyótalphoz tapasztotta magát, úgy gördültek tova. A talaj egyenetlen volt, törmelékhalmok borították. A földből hitvány fű serkent. Alatta a régi New York kövületei lapultak, még lejjebb az egykori érhálózat húzódott, immár élettelenül, mozdulatlanul. Csupán a magasabb épületek emelkedtek a romok fölé, hogy a pusztulásra emlékeztessenek. A hernyótalp megállt, nem tudott továbbhaladni anélkül, hogy fel ne fedje ottlétét, így hát Euler leoldotta, és teljesen átlátszóvá transzformálta magát. Négy teleszkópos lábat eresztett, pár hüvelyknyire a talaj fölé emelte magát, és óvatosan továbbindult. Ez a D-Szeméttároló területe volt. Az egész egy hatalmas, mesterséges fennsík, amit az ősi emberi technológia törmelékéből hordtak össze, amikor azt teljesen megsemmisítették a racionális, modern rendszerek. Az azóta eltelt negyven év alatt a birtokba vett területeket talajréteg vonta be. Itt, a föld
alatt mint valami vérrel átitatott és ékkövekkel kirakott tudatalatti lelkek hevertek egy teljesen kiveszett faj utolsó nyomai. Euler óvatosan haladt előre a feltört talajon, lábai kiegyenlítették a talaj görbületeit. Amikor maga előtt mozgást észlelt, megállt és fülelt. Régimódi, humán típusú házak nőttek ki a szeméthalomból. Euler rájuk fókuszálta az objektívjeit, és látta, hogy azok az emberi építmények paródiái, a szemét közt lelt maradványokból épültek fel, öreg autoalkatrészek alkották az ablakot, horpadt számítógép-panelekből állt az ajtó, a küszöböt pedig kenyérpirítóból rakták össze. A házak közötti utcautánzaton kísérteties emberi alakok játszadoztak: húz-dobbant-lök-csosszan, ránt-csosszan-lódít-toppan, szökken-csosszan. Lassú, ritmikus táncot adtak elő, bonyolult koreográfia szerint ingatták a fejüket, tapsoltak, hol saját, hol a másik kezét csapkodva. Némelyikük furcsán nőies, másikuk groteszkül férfias volt. Az ajtó elé felhalmozott régi hűtőgépeken más, még furcsább alakok kuporogtak. Humotok voltak ezek - régi fazonú, embertervezte robotok a huszadik század végéről és a huszonegyedik század elejéről: az automata világban teljességgel használhatatlanok, a régi technológiával együtt kerültek a szemétre. Amíg telepeik bírják, itt, ebben az utolsó gettóban még tovább működnek. Euler láthatatlanul elosont közöttük, ő Andersont kereste. Anderson közöttük talált menedékre. Régimódi, anyagcserén alapuló testét, bőrét, csontjait, szőrzetét ónlemezekkel takarta el, és rozsdásodó konzervdobozokkal vértezte fel magát. Alakja, ahogy az egyik ajtóutánzat előtt állt, azonnal kirajzolódott Euler képernyőjén: testének-tömegének összetétele árulkodott a hús-vér és fém részarányáról. Euler felszállt és föléje szökkent. Lecsévélte kábítóját, és megszúrta vele. Azután leengedett egy hálót, és belekotorta az embert. Mindenfelé durva vészjelek harsantak. A humotok is abbahagyták automatatáncukat. Szétszóródtak, mint a szélfútta falevelek, csörömpöltek, mint a feldőlt szemeteshordók. Elbújtak a házutánzatokban, a földbe ásták magukat, átengedve a D-Szeméttárolót a szinte láthatatlan, zümmögő alaknak, aki máris visszafelé repült a Fürkészhely felé hálójában zsákmányával, akinek aszimmetrikus tömege alatt himbálózott. A szeméttároló riasztója még azután is sokáig bömbölt, hogy a szín kiürült. Emberi szem számára a szobában sötét volt. New Newyork Tizedik Dominánsa megjelenésében egy falfestményre emlékeztetett, amiből a teljes elektromágneses színkép szivárgott valamennyi járulékos spektrumával együtt. Pillanatnyilag ilyen volt a megjelenése. Euler Főfürkész nem remélte, hogy valaha is a színe elé kerülhet. Némán állt ott. Az ember Anderson a padlón kuporgott a hálóban, elhullatott konzervdobozai közt. A kábító hatása alól csak lassan nyerte vissza az eszméletét. A Domináns jele azt mondta: - Látásuk a négyszer és a hétszer tíz a mínusz ötödiken centiméteres hullámhosszak között működik. Euler engedelmesen indukálta a parietális területet, mire fény gyúlt a helyiségben. Anderson felnyitotta a szemét. - Feltételezem, rendelkezik némi ismeretanyaggal az emberekről, Főfürkész? - kérdezte a Domináns. Hangot használt. Nem pont a rádiótelefon hanghát. Közvetlenül a csupasz, emeri típusú hangot. New Newyork hangok nélkül maradt, amikor az utolsó humotokat is kivonták a forgalomból. - Én... én sok mindent tudok az emberekről - artikulálta Euler. A szokásos csatornán, de szűrve továbbította a jelet. - Ennek az egységnek sok az emberiségre vonatkozó, a Műszaki Mesterzseni adatbankjában a H 00100-tól a H 801000000-ig terjedő adatsorból való információval kell rendelkeznie, ha akciót indítottak az elfogására.
- Használja a hangot, Fürkész, ha képes rá! Képes volt. Az elfogási manőver során legalább 2,4 másodpercet fordított arra, hogy a helyi emberi nyelvet tanulmányozza. - Akkor bizalmasan beszélgethetünk egymással, Fürkész... mint két ember. Euler érezte, hogy a zavartság halvány fényei villannak fel rajta. - A Tároló automatáinak milliói sem képesek dekódolni a beszélgetésünket, Fürkész - artikulálta a Domináns. - Mi ennek a célja? - Az ember oly különös, oly zárt világ. Utánoznunk kell, hogy megértsük. Meg kell értenünk Andersont. Hűvösen hozzátette: - Vissza kell mennie az állatkertbe. - Anderson túl jó ahhoz, hogy állatkertbe kerüljön, ezt bizonyítja az is, hogy hét napba és négy órába került, mire elkaptuk. Anderson segíteni fog nekünk. Anderson csendesen jelét adta kétkedésének. - Igaz. Ha én... ember volnék, türelmetlenséget éreznék a hitetlensége miatt. A jelen világprobléma magnitúdója igen nagy. Maga... maga rendelkezik a megfelelő kódszámmal, mégis Eulernek nevezi magát, és automata csoportja is így hívja. Miért? A Főfürkész vonakodva fogalmazta meg a választ. - Mint vezetőnek, speciális hívószámra, azaz kódra van szükségem. - Magának talán igen. De a munkacsoportjának nem... éppen ezért a kódja megfelel az előírásoknak. A maga neve, az Euler ember alkotta embernév. Az ilyen szokások gyengítik a hatékonyságunkat. Mégis, anélkül, hogy tudnánk róla, ragaszkodunk a szokások legtöbbjéhez. Ez része az örökségünknek azóta, hogy az ember megalkotta a fajtánkat, a humotokat. Az emberiség maga pedig az állati örökségével küszködik. Nekünk tehát meg kell szabadulnunk az emberi örökségünktől. - Az én hibám. - Kapott híreket az "A" Járulékos Spektrum szondájától? - Túl sok programozott feladatom volt ahhoz, hogy a hírekkel foglalkozzam. - Akkor figyeljen! - A Tizedik Domináns a közönséges UHF képcsatornán kezdte a visszajátszást. A Tároló automata forradalmi változás küszöbén állt, ami egész létének értelmét megváltoztathatja. Három járulékos spektrumot már felfedeztek, további kettőnek a létét pedig feltételezték. Ezek közül az "A" invospektrum a legígéretesebb. A gazdaságosan feldolgozható fosszilis energiaforrások gyakorlatilag kimerültek, s ez a tény az alacsony energiaszintek fizikáját és a pikofizikát késztette gyors fejlődésre. Ezentúl az energia minijoule szinten történő átalakítása a reaktív kvantumoknak egy egészen új felhasználási területét nyitotta meg. Az utóbbi öt évben, ezen új területek kihasználása során megvalósulhatott a pikoelektrikus hasadás, és a jelenésszerű invospektrum is kézzelfogható közelségbe került. Az új automaták segítségével az invospektrum feltárása elméletileg lehetővé vált. Ez felvillantotta a mindenhatóság, a még tizenkét évvel ezelőtt sem remélt, teljesen új egyetemesség gondolatát. Napjainkban az első autoflották már leszálltak a leggazdagabb, de legkevésbé veszélyesnek ítélt invospektrumokon. Nyolcszázkilencven egység indult útnak. 3,056 pí-lexen túl a kommunikáció megszűnt velük, 7,01 pí-lexen túlról pedig csupán hat egység tért vissza. Felfedezéseiket még dekódolják. A többi nyolcszáznyolcvannégy egységről semmi hír.
- Akármiről is szólnak a felvételek - artikulálta a Tizedik -, ez komoly kudarc. A kontinensen fenntartott, pusztán állagmegóvás céljából életben tartott városgólemeknek mintegy felét ki kell iktatni, amíg az egész invospektrum-szituációt alaposan át nem vizsgáljuk. A Főfürkész előtt az egész gondolatmenet homályos maradt. Most ő szólalt meg: - Az okfejtést elfogadom. De azt nem értem, mindennek mi köze a majdnem kihalt emberiséghez. - Az én következtetésem szerint a belénk épített emberi örökség okozta ezt a kudarcot. Mint ahogy az embernek a világűrt meghódító szándékát is főemlős elődeinek örökségei fullasztották kudarcba. Így hát most Andersont tanulmányozzuk. Ennélfogva az elfogására törekszünk, nem a megsemmisítésére. - Ezt értem. - Láthatja, Anderson különleges ember. Ő emberi fogalom szerint - nekünk nincs ilyen fogalmunk író. Lakóhelyén a megközelítően 19940 lakos között mindössze kettő vagy három hozzá hasonló akadt. Anderson írt egy fantasztikus történetet éppen a Nukleáris Hét előtt. Egy ilyen történet döntő jelentőségű lehet a mi megismerési folyamatainkban. Nekem ez a történet megvan, és el fogom olvasni. A továbbiakban a két gép egymással társalgott. Anderson kioldozva hevert a padlón, teljesen a tudatánál volt, hallgatózott. Szemügyre vette a helyiséget. Túl kicsi volt ahhoz, hogy felálljon benne, mintegy öt láb magas lehetett - bár ez az automaták fogalmai szerint óriásinak számított. A szeme sarkából a képernyőt leste, ami momentán a Tizedik Dominánst reprezentálta. Azután Euler Főfürkészre bámult, aki enyhén ökölbe szorított bal kezére támaszkodva szondáját a bőréhez szorította, hogy az automata leolvasó azonnal elvégezhesse a riasztást, mihelyt a legkisebb mozdulatot észleli. Így aztán ember és gép a legnagyobb mozdulatlanságban figyelhette a faliképen kirajzolódó szöveget: "Neander-völgy érintése". Ez volt Anderson fantasy történetének a címe, amit éppen a Nukleáris hét előtt írt. A Bolygóközi Kutatási Osztály folyosói hosszúak voltak, s bennük a várakozás is hosszúnak tűnt. Az emberiséget képviselő K. D. Anderson kék behívókártyáját szorongatva, kényelmetlen pózban támaszkodott az egyik válaszfalnak, és a régi szép napok után sóvárgott, amikor a kormány még az ember kezében volt, és a kormányzóság épülete elég civilizált volt ahhoz, hogy a helyiségeiben megfelelő teret tudjon biztosítani az ember számára. Amikor végre a Nyomozó szobájába vezették, erkölcsileg már össze volt törve. Még a fémből készült miniandroid Nyomozó látványa sem nyugtatta meg. - Parson Nyomozó vagyok, a Nehru II eseten dolgozom. Beidéztük magát, mert biztosak vagyunk benne, hogy tud nekünk segíteni, Mr. Anderson. - Természetesen, ha tudok, segítek - mondta Anderson. - De biztosíthatom, a Nehru II-ről semmit nem tudok. Az emberek manapság nem igen utaznak a világűrbe - majdnem lehetetlen a vállalkozás, ugye? - Ez konzervatív felfogás. Biztosan érdekelni fogja, hogy hamarosan a Nehru II-re fog utazni. Anderson csodálkozva bámult az androidra. Amaz jellegtelen arca oly semmitmondó volt, hogy lehetetlenség volt leolvasni róla a szadista örömet, ami a közlést kísérte. - Én ősrégészettel foglalkoztam az egyetemen - tiltakozott Anderson. Az én munkám a kutatás. Semmit nem tudok a Nehru II-ről. - Akárhogy is, a maga képesítése Tanult Ember, és mint ilyen, a Világkormánytól kapja a fizetését. A kormánynak joga van oda küldeni magát, ahova akarja. Ami pedig a Nehru II bolygóról való ismereteinek a hiányát illeti, maga félre akar engem vezetni. Az ön egyik tutora, az ember Arlblaster, mint arról önnek is tudomása van, eltöltött ott néhány évet. Anderson sóhajtott. Hallott róla, hogy ilyesfajta dolog már másokkal is megesett. Összefonta ujjait. Az emberi ügyekre az Automatizált Tudományos Jövendőmondó rendelete vonatkozik. - És Arlblasternek mi köze van énhozzám? - kérdezte.
- El fog menni a Nehrura, és kideríti, hogy mi történt vele. Azt fogja mondani neki, hogy a régi idők emléke késztette erre. Már csak azért is meg fogja tenni, mert az egyik tanítványa volt. Anderson előhalászott egy csomag maszkalint, egyre rágyújtott, és sértésképpen megkínálta ellenfelét is. - Frank Arlblaster tán bajban van? - Akad némi probléma a Nehrun - erősítette meg a Nyomozó óvatosan. Maga azért megy oda, hogy kiderítse, miféle probléma az. - Nos, ha parancsot kapok, akkor természetesen mennem kell. De még mindig nem értem, miért éppen engem küldenek oda. Ha gond van arrafelé, küldjenek robotrendőrhajót! A Nyomozó mosolygott. Igen életszerűen. - Két rendőrhajót már elveszítettünk arrafelé. Ezért küldjük most magát. Nevezheti ezt új megközelítésnek, Mr. Anderson. No lám, egy fémtömb hús-vér humora! Az ösvény elkanyarodott, és lejteni kezdett a zöld völgy felé. Swettenham, az egyetlen település a Nehru II-n a kanyargós folyó egyik kanyarulatánál terült el. Amint a jármű a völgy felé fordult, K. D. Anderson megérezte a súlyos hőséget, ami úgy ült meg a völgyben, mint víz a nyitott tenyérben. Éppen izzadni kezdett, amikor pontosan előtte valami előbukkant a füves ösvényen. Fékezett, és kíváncsian bámult előre. Egy apró állat nézett vele szembe. Mintegy két láb magas lehetett, hosszú, bozontos bundája volt, és esetlenül állt a négy lábán. Hosszúkás, mintegy egy láb hosszú koponyáján két tülök ült. Amikor alaposan megnézte magának Andersont, becammogott a bozótba, és eltűnt. - Hé! - kiáltott utána Anderson. Felrántva az ajtót kiugrott, elővette a kábítóját, és berohant a bokorba. Úgy vélte, egy szőrös rinocéroszkölyköt látott. A talaj kemény volt, a fű hosszú. A bozótos egészen a völgy aljáig húzódott, apróbb bokrokból állt. Az állat az egyik bokorban tűnt el. Anderson észrevette, és utána iramodott. Nem valami történelem előtti titokra akart rábukkanni; ezek az állatok a Sol III-hoz hasonlóan a Nehru II-n is a kihalás előtt álltak. Tovább rohant. A gyapjas rinó - ha ugyan az volt - Swettenham települése felé iramodott. Most elveszítette a nyomát. Két mintegy húsz láb magas, cakkos szélű sziklatömb állt a völgy fenekén. Zavarában, amiért elszalasztotta a zsákmányt, Anderson lelassított, és a két szikla felé vette az útját. Közben szinte öntudatlanul is kiértékelte a látványt: beékelődött hordalékkő, amit egykor a gleccserek szállítottak ide, lepusztulásának színhelyére. A környező csend érzékelhetővé vált. Egy majdnem lakatlan bolygó, primitív, lassú tengelyforgású, mintegy 29 óra alatt fordul meg. Napjai felhőktől borúsan telnek. Swettenham az északi félteke hűvösebb vidékén, egy hegylánc alatt terül el, és enyhén nyirkos éghajlatnak örvend. A Földéhez képest 0,16-os gravitáció is csak az általános letargia érzetét növelte. Anderson megkerülte a magas sziklatömböket. Egy hatalmas, fenyegető arccal találta magát szemben. Fekete szempár bámult rá kettős üregéből. Husáng lendült, és a kábítója messzire repült. Anderson hátraugrott. Támadóállást vett fel, de ellenfele nem mutatta jelét annak, hogy folytatni akarja a bemutatkozást. Még szerencse: a fickó barna köpenye alatt vaskos bicepszek és vállak dudorodtak. Harcias álla előrenyúlt, ezzel együtt durva alaknak látszott. Anderson a békülés módozatait fontolgatta magában, a rinókölyökről momentán megfeledkezett.
- Nem rád vadásztam - mondta. - Egy állatot hajszoltam. Biztosan meglepődtél, amikor előbukkantam fegyverrel a kezemben, ugye? - Ugye? - visszhangozta amaz. Nem tűnt meglepettnek. Kinyújtotta szőrös mancsát, és megragadta Anderson csuklóját. - Swettenhambe jössz - mondta. - Éppen oda igyekeztem - értett egyet Anderson dühösen, és hátrább húzódott. - De a kocsim odafent áll a dombon, és benne ül a nővérem, úgyhogy ha elengednél, inkább visszamennék hozzá. - Vele később törődj! Swettenhambe jössz - mondta a durva fickó. Határozott léptekkel elindult a házak felé. A legközelebbi mintegy száz lábnyira látszott a bokrok között. Anderson megalázottan követte. Itt, a szabadban teljesen kilátástalannak tűnt a veszélyes külsejű férfival a megegyezés. Megjegyezte a helyet, ahová a fegyvere repült, aztán megindult abban a reményben, hogy a településen békésebb fogadtatásban lesz része, mint amilyet az előjelek sejtetnek. Nem úgy lett. Swettenham két párhuzamosan, patkó alakban elrendezett bungaló- és viskósorból állt. A külső sor kifelé tekintett a folyókanyarulat félkörívére, a belső, a figyelemreméltóbb pedig befelé egy nagy, poros térre, amint néhány fa állt. Andersont a kísérője a térre penderítette, aztán elkiáltotta magát. A karján a szorítás csak akkor enyhült, amikor már mintegy tizenöt férfi és nő oldalgott elő, és szótlanul körülvéve bámulni kezdte. Egyikük sem volt bizalomgerjesztő. Hajuk hosszúra nőtt, mélyen a homlokukba lógott. Alsó ajkuk előrefittyedt. Némelyikük szinte teljesen pucér volt. Testszaguk bántóan erősen érződött. - Úgy vélem, mostanában nem sok látogató fordulhatott meg a Nehru II-n - mondta Anderson zavartan. Mostanra úgy érezte magát, mint akit rémálom gyötör. Űrhajója mintegy mérföldnyire, két hegylánc mögött maradt, s ő most szíve szerint ugyanilyen messze lenne innen. Valójában nem is vendéglátóinak rosszindulata rémisztette meg, hanem a megjelenésük. Swettenham az egyetlen település volt ezen az egyébként üres bolygón; ezt is jobbára entellektüel felnőttek lakták, akik a Föld egyre növekvő automatizált világa elől menekültek ide. De ezek itt inkább majomra hasonlítottak, mint emberre. - Mondd el, honnan jöttél! - kérte egyikük. - A Földről való vagy? - Földi vagyok, igen - a Földön születtem - mondta Anderson a kitervelt mesét tálalva. - Valójában éppen a Lenin bolygóról jövök, csak megálltam itt hazafelé utamon. Megfelel ez a válasz a kérdéseidre? - Még mindig olyan rosszul mennek a dolgok a Földön? - érdeklődött az egyik asszony. Fiatal volt. Andersonnak be kellett ismernie, hogy az egyébként csúf arcvonásokban volt valami szépség. - Tart még az olajháború? - Igen - válaszolta Anderson. - És a Nincstelen Államok is vívják még a háborújukat Közös Európa ellen. De a legutóbbi ellentámadásunk Dél-Amerika ellen eredményesnek bizonyult, ha lehet hinni a telejelentéseknek. Feltételezem, számos kérdésetek van még a szülőbolygótokkal kapcsolatban. Megválaszolom valamennyit, ha elvezettek ahhoz az emberhez, akit keresek. Dr. Frank Arlblaster az. Volna szíves valaki megmutatni, hogy hol lakik? Ezt meg kellett vitatniuk egymás között. Az legalább bizonyítást nyert, hogy az Arlblaster név jelent valamit a számukra. - A férfi, akit keresel, még nem találkozhat veled - jelentette ki valamelyikük. - Vezessetek a házához, a többit bízzátok rám! Régi tanítványa vagyok. Örülni fog, ha találkozhat velem. Nem vettek róla tudomást, még egy ideig vitatkoztak egymás közt. A szőrös, aki elfogta Andersont - a társai Ellnek hívták - indulatosan ismételgette:
- Ez egy kró! - Persze, hogy kró! Vigyétek el Menderstone-hoz - mondta egyikük. Az egyetemes angolnak nevezett nyelv kész áldás. Igaz, hogy hadarva, és furcsa akcentussal beszélték, de teljesen hibátlanul. - Stanley A. Menderstone-ra gondoltok? - kérdezte Anderson hirtelen támadt reménnyel. Az irodalmi kritikus valószínűleg intellektuális környezetet hozott létre maga körül ezen a bolygón. - Elviszünk hozzá - mondta Ell egyik társa. Anderson megfigyelte, hogy vonakodnak egyenes választ adni. Kíváncsi lett, vajon mit csinál a nővére, Kay. Azt remélte, megpillanthatja, amint a járművel a település felé közeleg. Ell barátja megragadta Anderson csuklóját, és békésen elindult a belső patkó egyik végén álló ház felé. A tömeg egy része visszavonult a kellemes árnyékba. A többiek helyben lekuporodtak, ki megrettenve, ki elégedetten, ki várakozón vagy éppen kíváncsian. A kunyhók között kutyák rohangáltak, egy kacsa totyogott elő a vízpart felől, a poros ürülékhalmokat legyek döngték körül. Mindezek mögött a hegyek csúcsai nyomakodtak a felhők közé. Menderstone lakhelye nem volt valami hívogató, régen épülhetett már, talán húsz év is elszállhatott fölötte. A vakolat repedezett, mállott, a vaskeretes ablakok rozsdásodtak, s az ablaktáblák is olyan homályosak voltak, mint egy alkoholista tekintete. Ell barátja fellépett az ajtóhoz, és bekopogott. Aztán komótosan megfordult, és csatlakozott a társaihoz, otthagyva Andersont a lépcső tetején. Kinyílt az ajtó. Egy tagbaszakadt férfi állt ott, kezében régimódi puska, ami a magabiztosságát volt hivatva erősíteni. Az arca barna volt és barázdált, mint a fa kérge, a feje kopasz. A homloka úgy csillogott, mintha szándékosan fényesítette volna ki. Bár minden valószínűséggel már a hatvanas évei taposta, úgy nézett ki, mintha csak most lépne húszas éveinek valamelyikébe. Ennél is figyelemreméltóbb volt, hogy a szeme előtt lencsét viselt, amit a füle köré tekert vékony huzallal rögzített. Anderson felidézte magában a régimódi szerkezet nevét: szemüveg. - Van valami közlendője a számomra? - kérdezte a szemüveges férfi, türelmetlenül rázva a puskáját. - A nevem K. D. Anderson. A barátai javasolták, hogy látogassam meg. - A micsodáim? A barátaim? Ha tényleg beszélni akar velem, azt ajánlom, válogassa meg a szavait! - Mr. Menderstone - ha egyáltalán ön az -, ez most a legkisebb gondom. Vendéglátást várok, és némi segítséget. - Maga bizonyára a Földről jött, különben nem kérne egy idegentől ilyen furcsa dolgokat. Alice! Ezt a nevet már a ház hátsó fertálya felé kiáltotta. Eredményeként egy határozott vonású női arc bukkan fel Menderstone válla fölött, minta egy papagáj telepedett volna oda. - Jó napot, asszonyom! - mondta Anderson türtőztetve magát. - Bejöhetek, és beszélhetek önnel? Csak az imént érkeztem a Nehrura. - Jézus! Az első "Jó napot", amit életemben hallok - válaszolta az asszony. - Jobb lesz, ha beljebb kerül, maga költői lélek. - Én döntöm el, ki lép be - csattant fel Menderstone, és könyökével oldalba vágta az asszonyt. - Akkor miért nem döntesz, ahelyett, hogy itt tétovázol a küszöbön? Jöjjön be, fiatalember! Menderstone puskájának csöve vonakodva húzódott vissza, utat engedve Andersonnak. Alice egy nagyobb helyiségbe vezette, ami több célt szolgálhatott. Az egyik végében egy kályha, a másikban egy ágy, a kettő között pedig egy asztal állt. Anderson gyorsan körbepillantott, mielőtt teljes figyelmét a házigazdának szentelte volna. Furcsa pár. Így, közelebbről szemlélve Menderstone kevésbé látszott megtermettnek, mint az imént a lépcsőn
állva, de figyelemre méltó személye most nagyobb benyomást keltett Andersonban. Az erős egyéniségek manapság ritkák a Földön. Anderson elhatározta, hogy ő is úgy fog viselkedni, ha elnyeri a vendégszeretetét. Alice most jóval megközelíthetetlenebbnek tűnt. Láthatóan fiatalabb volt Menderstone-nál, mégis jó alakja volt. Arca legalább annyira kedves, mint komikus. Madárszerű fejét oldalra billentve, érdeklődéssel vizsgálta Andersont, aki ezért inkább az ő érdeklődését igyekezett magára vonni. Ez hibának bizonyult. - Éppen el akartam mondani a férjének, hogy azért álltam meg itt, mert találkozni szeretnék régi barátommal és tanítómmal, dr. Frank Arlblasterrel... Menderstone nem hagyta, hogy befejezze. - Ha már idetévedt, Mr. K. D. Anderson, jó lesz, ha tisztába jön a tényekkel. Alice nem a feleségem, ergo én nem vagyok a férje. Csak együtt élünk, méghozzá oly jól, mint Swettenhamben senki más. És ez legalább annyira kényelmes, mint kellemes. - Mr. Anderson meg én méltányolnánk, ha egy időre lemondanál arról, hogy csak magaddal foglalkozz - mondta neki Alice éles hangon. Majd Andersonhoz fordulva széket mutatott neki, és ő is letelepedett az egyikre. - Hogyan szerezte meg az engedélyt, hogy leszállhasson itt? Gondolom, van fogalma arról, hogy mi folyik a Nehru II-n? - kérdezte. - Kik vagy mik azok a totyogó majmok odakint? - érdeklődött. - És maguk mitől olyan érzékenyek? Én azt hittem, ezt a települést menekült értelmiségiek lakják. - Ez Kantról, a valószínűségszámításról, meg a szexről akar társalogni - kommentálta Menderstone. Alice így szólt: - Talán azt várta, hogy majmok helyett tojásfejűek várnak itt magára? - Én emberekkel szeretnék találkozni. - Mit tud maga Arlblasterről? Anderson türelmetlenül intett. - Nagyon kedves volt magától, hogy beengedett, kedves... Alice, de diskurálhatnánk egy másik időpontban? A járművem odafent áll, a hegyen, benne a nővérem, Kay, aki arra vár, hogy visszatérjek. Tudni akarom, visszajuthatok-e oda anélkül, hogy azok az útonállók odakint rám támadnának. Alice és Menderstone egymásra pillantottak. Láthatóan értettek egymás tekintetéből. Kis szünet után Menderstone váratlan mozdulattal előrenyújtotta a puskáját. - Vegye ezt el! - mondta. - Nem fogják bántani, ha puskát látnak a kezében. Készüljön fel a használatára! Hozza ide a járművét, meg a testvérét! - Ezer köszönet, de van egy revolverem a jármű hátuljában... - Fogja a puskát! Ezt ismerik, és félnek tőle. És vésse az eszébe: maga rohadtabb helyre került, mint azt el tudná képzelni! Ne hagyja, hogy bármi - bármi - megpróbálja eltéríteni a visszaúton! Akkor majd meghallgathatja, mit tudok mondani magának. Anderson elvette a puskát, kiegyensúlyozta a kezében, hogy érezze a fegyvert. Súlyos darab volt, vékonyan olajozott, egy porszem nem látszott rajta, akárcsak a ház berendezésén. Valamilyen rejtett okból a fegyver tapintása nyugtalanná tette. - Nem túlozzák el az itteni helyzetet, Mr. Menderstone? A Földön kellene most élniük - az most olyan, mint egy katonai tábor. A feszültség ott valódi, nem mesterséges. - Ne mesélje, hogy nem érzett semmit, amikor idejött! - mondta Menderstone. - Láttam, hogy reszketett. - Mit tud maga Arlblasterről? - tette fel újra a kérdést Alice. - Sok mindent. Arlblaster talált egy történelem előtti koponyát Bretagne-ban, Franciaországban még a nyolcvanas években. Sok furcsa dolgot állított arról a koponyáról. A legújabb elméletek szerint mintegy kilencvenötezer évesnek kellett lennie, de az RCD
csak néhány ezer évesre taksálta. Arlblaster emiatt sokat veszített akadémiai tekintélyéből. Visszavonult a katedráról. Én egyike voltam utolsó tanítványainak. Azóta szigorú visszavonultságban élt. Mindent feladott őrült elmélete miatt, de a kormány persze nem méltányolta. - Ó, a régi bölcselet: "Dolgozz a közemberért, ne a közjóért!" - sóhajtotta Menderstone. - Maga ugye azt hiszi, hogy félbolond volt? - Félbolond volt! És mivel Tanult Ember volt, a fizetését a Világkormánytól kapta - magyarázta. Természetesen eredményeket vártak tőle. - Természetesen - értett egyet Menderstone. - Nekik tetsző eredményeket. - Az élet a Földön nem olyan könnyű, Menderstone, mint itt. Az ember vagy megszokik, vagy megszökik. Akárhogy is, amikor Arlblasternek alkalma nyílt, hogy csatlakozzon Swettenham közösségéhez, megragadta a lehetőséget, és eljött. Feltételezem, maguk is tudják ezt. Hogy van ő? - Gondolom, mondhatom azt, hogy életben van - mondta Menderstone. - De megváltozott, mióta utoljára látta - mondta Alice, és mindketten nevettek. - Megyek, hozom a járművet - mondta Anderson, akinek egyáltalán nem tetszett a viselkedésük. Viszlát. A puskát a jobb hónalja alá szorítva kiment a sarokra. A nap pillanatnyilag oly erősen tűzött át a felhőtakarón, hogy vörös és szürke foltokkal tarkázta az árnyékot. A hűsben, Swettenham viharvert házai előtt a település lakói majom módjára kuporogtak a letaposott porban. Szemét rajtuk tartva Anderson a hegyek felé tartott. Senkinek nem állt szándékában, hogy kövesse. Vaktában kitaposott ösvény vezetett felfelé, durvasága csak kihangsúlyozta elhanyagoltságát. Amint Swettenham eltűnt szem elől, Andersont újra elővette az aggodalom. Felrohant a csapáson, és kiáltozni kezdett: - Kay! Kay! Semmi válasz. Az alvadt fény mintha elnyelte volna a hangját. A lejtő végére érve elhaladt a hely mellett, ahol a szőrös rinót látta. Járműve ott állt, ahol hagyta. Üres volt. A puskát készenlétben tartva odarohant. Körbeszaladt. Újra és újra nővére nevét kiáltozta. Semmi válasz. Legyőzve a pánikot, lábnyomok után kezdett kutatni, de egyet sem talált. Kay eltűnt, felszívódott. Pedig az egész bolygón nem volt hová mennie, csak Swettenhambe. Hirtelen ötlettel lerohant a kettős sziklához, ahol a brutális Ell-lel találkozott. A kőtömbök csendben és magányosan álltak. Amikor meglelte a fegyverét, felvette, és felállva megfordult. Dühösen visszavánszorgott a járművéhez. Inge a hátához tapadt. Bemászott a járműbe, elindította, és elindult a település felé. A sarkon lefékezett, kiugrott, és odaállt az árnyékban lapuló nagytestű lények elé. - Hol a nővérem? - kiáltotta nekik. - Mit szórakoztok velem? Egyikük belekárogott az erős fénybe: - Kró! - Kró! - mondta egy másik, szava mint szikla gördült bele a csendbe. Anderson dühében az alacsony kunyhók fölé célzott Menderstone puskájával, és meghúzta a ravaszt. A fegyver hangos csattanással rúgott vissza. Az emberszabásúak talpra ugrottak, és eltűntek a kunyhóikban vagy a hátsó utcában. Anderson Menderstone ajtajához lépett, belökte, és belépett rajta. Menderstone hámozott almát evett, de nem hagyta abba vendége érkezésére. - Elrabolták a nővéremet - mondta Anderson. - Merre van a rendőrség? - A legközelebbi rendőrőrs a Földön van - mondta Menderstone két falat között. - Ott robotőrsök vannak minden sarkon. "A Föld rendőrsége az emberek jólétét szolgálja". Itt, a Nehrun csak az
anarchia van. Borzalmas ugyan, de jobb, mint a maguk robotokráciája. A legnagyobb komolysággal azt tanácsolom, Anderson, üljön bele a kis hajójába, és induljon hazafelé, ne foglalkozzon a testvérével. - Nézze, Menderstone, most nincs kedvem hülyéskedni. Én nem veszem a dolgot ilyen könnyen. Ki a parancsnok errefelé? Messze van a tojásfejűek tábora? Kinek van itt beleszólása a helyi ügyekbe? Beszélni akarok vele. - Ki a parancsnok errefelé? Maga tényleg elfeledkezett robotfőnökei vaskezéről? Menderstone letette az almáját, de még rágta az utolsó falatot. Terebélyes arca oly kemény és rideg volt, mint egy tengermélyi szikla. - Adja ide azt a puskát! - mondta, az egyik kezét a csőre fonta, és húzni kezdte. Az asztalra hajította. - Ne használjon nagy szavakat, K. D. Anderson! Történetesen utálom a földi rezsimet és az olyan mitugrászokat, mint maga. Ha segítséget kér, tegye udvariasan! - Nem kérek magától segítséget - tiszta sor, maga önmagán sem képes segíteni. - Jobban tenné, ha nem szemtelenkedne Stanley-vel - mondta Alice. Előrelépett, és megállt Menderstone mögött. Papagájcsőrre emlékeztető orra élesen kirajzolódott, amint Andersont bámulta. - Lehet, hogy nem találta a legvonzóbbnak, de pillanatnyilag ő itt a tojásfejű. Ez a szeméttelep pedig az egykori főhadiszállás. Csak éppen a többi jógyerek elment a hegyek közé, a folyón túlra, Arlblaster után. - Arrafelé biztosan kellemesebb és egészségesebb. Most már tudom, hogy magukat miért nem vitték el oda - mondta Anderson keserűen. Menderstone nevetésben tört ki. - Nem ért maga semmit. - Akkor gyerünk, magyarázzon! Hallgatom. Menderstone újra felvette az almáját, a szabad kezét pedig a nadrágzsebébe süllyesztette. - Elmagyarázzuk neki, Alice? Meg tudod már mondani, hogy melyik oldalon áll? Igen magas az N-faktorja, nem találod? - Kró lehet. Inkább, mint majom, azt hiszem, igazad van. A pokolba is, akárhova is tartozik, értelmesebb, mint a társaságod bármelyik tagja, Stanley. - Ne nézz rá olyan csábosan, te kró! A fiad lehetne! - Ami jó volt Jocastának, jó lesz nekem is - kodácsolta Alice. Menderstone-hoz fordulva így szólt: - Ne bonyolódjunk most vitába! Jobb lesz, ha itt marad éjszakára. Azok odakint mindenesetre nem kannibálok - akármit is csinálnak a nővérével, megenni, azt nem fogják. Okuk lehetett rá, hogy elrabolták, így hát jobb, ha megvárja, amíg érintkezésbe lépnek magával. Meg aztán már fél nyolc, így a legjobb, ha holnap folytatja az Arlblaster utáni vadászatot. Némi vita után Anderson elfogadta Alice javaslatát. Menderstone csak csücsörített a szájával, nem szólt semmit. Képtelenség volt megállapítani, hogy viseltetik vendége iránt. A fény gyorsan fogyott. Miután kiemelte a járműből a felszerelését, bevitte az épületbe. Más tennivalója nem is volt. Megpróbált Alice-szal a Nehru II-ről beszélgetni, de amaz nem bizonyult közlékenynek; bár bőbeszédű teremtés volt, valami érezhetően visszafogta. Csak a napnyugta után elköltött vacsorát követően ejtett egy-két szót arról, hogy mi is történt a bolygóra érkezésük után. - Radioperátor voltam az egyik járőrhajón, az irányítópultnál dolgoztam - mondta. - Ennek öt éve. A hajónk egy völgyben szállt le, innen két mérföldre keletre. A hajó még most is ott van, csak tavaly télen egy földcsuszamlás eltemette. A legénységből senki nem ment vissza oda azután, hogy eljutottak Swettenhambe. - Keith nem kíváncsi a régi dolgokra - mondta Menderstone szemtelenül, Anderson keresztnevét
használva. - Mi lett a legénységgel? - kérdezte Anderson. Alice élesen felnevetett. - Ők aztán magukévá tették a maga barátjának, Arlblasternek az életmódját, mondhatom. Megtértek... Mindegyikük, csak én nem. És mivel egyedül nem tudom elvezetni a hajót, nekem is itt kellett maradnom. - Ez az én szerencsém, drágám - mondta Menderstone gúnyos gyengédséggel. - Te csak az enyém vagy, ugye? Alice felpattant, hirtelen könnyek szöktek a szemébe. - Kussolj, te... béka! Te csak púp vagy a hátamon. Nem kell emlékeztetned, hogy micsoda szajhává tettél engem! - Lecsapta a villáját, sarkon fordult, és kiszaladt a szobából. - Az isteni, utolérhetetlen nő! Megosztjuk egymás közt, amit meghagyott a vacsorából? - kérdezte Menderstone, és Alice tányérja után nyúlt. Anderson felállt. - Amit mondott, az csak a szépítése volt mindannak, amit eddig láttam. - El tudja képzelni, hogy én élvezem ezt az életet? Vagy ő? Vagy akár maga? Üljön le, Anderson! A létezés olyasmi, ami mindig a tökéletesre törekszik, nemde? Untat a közhelyeivel, és az előre megjósolható reagálásaival. A viharos légkör az ágyba is elkísérte őket. Keserű csend telepedett közéjük, amíg Menderstone el nem kísérte Andersont a hosszú épület egyik távolabbi helyiségébe. A kapott takarókat szétteregette a penészes tábori ágyon. Nem vizsgálta meg a többi helyiséget; némelyiknek az ajtaján ismerős nevet pillantott meg: ezeket a helyiségeket használhatták, amikor a társaság még együtt volt. Fáradt volt ugyan, de mihelyt lehajtotta a fejét, aggódni kezdett a lány miatt is, meg az egész helyzet miatt is. Volt-e valami esélye nővérének, hogy eljusson a hajóig? Holnap majd elválik. Nyugtalanul forgolódott. Valaki figyelte az ablakon túlról. Anderson egy pillanat alatt felpattant, megragadta a revolverét, a szíve hevesen kalapált. Odakint majdnem teljesen sötét volt. Csak egy barbár körvonalait látta, a szeme megcsillant, aztán elillant. Már tudta, hogy ostoba volt, amikor elfogadta Alice laissez faire tanácsát, hogy várja meg, amíg Kay fogvatartói keresik vele a kapcsolatot. Őrült lehetett, hogy beleegyezett, vagy talán őt is legyűrte a Nehru II bágyadtsága. Akármi is történik itt, elég ocsmány dolog ahhoz, hogy veszélyben tudja Kay életét, még mielőtt hírnök jő, hogy tudassa azt. Alice azt mondta, hogy Arlblaster a folyón túl lakik. Ha valóban olyan közel áll a titok nyitjához, mint az látszik, akkor hamarosan szembe kell néznie Arlblasterrel. Alaposan megijedt, odament az ablakhoz, és kinyitotta. Kibámult az áporodott éjszakába. Senkit nem látott. Amint a szeme hozzászokott a sötéthez, elég jól ki tudta venni a közelben álló alakokat. Az égen apró égitest világított, a Bose volt az, a Nehru II kicsiny holdja. Az ablakpárkányon átvetve a lábát Anderson a földre ugrott. Semmi nem mozdult. Egy kutya csaholt. Áthaladva a külső házsoron, fegyverét a kezében tartva, Anderson a vízpartra ért. Ráébredt tettének vakmerőségére, de elhessegette a gondolatot. Újra meg újra megállt, hogy meggyőződjön arról, hogy nem követik-e. Végighaladt a vízparton, kerülgette az útjába eső akadályokat. Egyfajta hídhoz ért. Egy kidőlt fa hevert a víz felett. Alsó felét a víz nyaldosta. Anderson eltette a fegyverét, és kitárt karokkal egyensúlyozva áthaladt a kezdetleges hídon.
A túloldalon földművelés nyomaira bukkant. A rendetlen ágyások ott szakadtak meg, ahol a lejtő meredekké vált. Ház nem látszott sehol. Megint megállt, hallgatózott. Halk és leírhatatlan morajlást hallott maga előtt. Ahogy előbbre haladt, a zajok jobban elkülönültek: egy részüket az éjszakai természet és a folyó hangjai alkották. Feljebb most jól kivehetővé vált egy fénypont. A fény a hanggal együtt növekedett. Megkerülve egy tüskésbokrot Anderson egy teraszt pillantott meg a lejtő oldalában. Valami - talán szertartás - folyt a teraszon. Az utolsó métereket futva tette meg, pisztolya ismét a kezében, arcán izgatott vigyor. A terasz pereménél a földre vetette magát, és lebámult a földteknőbe. A körkörös üreg közepén tűz égett. Körülötte mintegy három tucat alak parádézott, két férfi körül köröztek. Ezek egyike szolgaféle lehetett, port szórt a tűzbe, amitől zöld és bíbor lángok csaptak fel. A másik valamiféle pap szerepét játszotta. A többiek mezítelenek voltak. A pap köpenyt és csúcsos süveget viselt. Karjait kiterjesztve énekelt, magas alakja ismerős volt Andersonnak. A táncosok - ha a ritmikus vonaglást táncnak lehetett nevezni - rövid kiáltásokkal válaszoltak neki. Az összhatás, ha nem is szép, de különös volt. Anderson megbabonázva figyelt. Azon kapta magát, hogy a fejét a kántálás ütemére ingatja. Mint azt előre sejtette, Kay-nek nyoma sem volt. De a répasárga szakállú, tekintélyes orrú papot a tűz fényénél kétségbevonhatatlanul felismerte. Frank Arlblaster volt az. Vagyis Frank Arlblasternek kellett lennie. A testtartásában, a járásában voltak apró jelek, amiből felismerte a barátját. A pap most földre vetette magát, és megdőlt felsőtesttel kántált tovább. De hangjának magasabb árnyalatai változatlanok maradtak, jóllehet Anderson előtt ismeretlen nyelven imádkozott. A táncosok lelkesen tapsoltak, bólogattak bozontos fejükkel. Anderson lassan rájött, kikre hasonlítanak. Kétségtelen, ők, Swettenham lakói a homo sapiens elődei. Ő most nyilvánvalóan a neander-völgyi ember rituáléjának a tanúja. Mámor és viszolygás keveréke szögezte Andersont a helyére. Igen, vitathatatlanul, Ell és barátainak arca magán viseli a neander-völgyi vonásokat. Amióta ez a felismerés megfogalmazódott benne, nem tudott szabadulni tőle. Mintegy transzban hevert ott, amíg a tánc abba nem maradt. Most az egész társaság arrafelé nézett, ahol ő rejtőzött. Érezte, hogy a hideg futkároz a gerincén. Arlblaster felemelte egyik kezét, és feléje mutatott. Azután nagyon hangosan, a tömeg kórusától kísérve azt mondta: - Aigh murg eg neggy oggy Kay bat doo! A szavak Andersonnak szóltak. Ismeretlenek voltak a számára, mégis beléje hatoltak. Az, hogy a hollétét felfedezték, nem zavarta, csak az idegei feszültek meg tőle még jobban. Az egész lénye reszketett, érezte, hogy valami hatalmas felfedezés küszöbén áll. Különös transzállapotba került. Szó szerint nem volt önmaga. A jelentés nélküli szavak az egész lelkét megrázták. Tátogva felállt, és futásnak eredt. Nem üldözték. Nem emlékezett rá, hogyan jutott vissza Menderstone házába, nem tudta, hogyan jutott át a fahídon, sem azt, hogyan mászott be az ablakon. Végigvágódott az ágyon, arcát a párnába fúrta. Visszatérte után nyugtalanság fogta el. Nem tudott aludni. Az álom elérhetetlenné vált. Minden végtagja reszketett. Az éjszaka órái végtelennek tűntek. Végül Anderson felkelt. Halvány hajnali fény áradt szét a kinti világon. A felszereléséből előhalászott egy zseblámpát, és elindult, hogy felderítse a szomszédos, üres
szobákat. Poros folyosó vezetett hozzájuk. Alice szerint ez volt Swettenham eredeti intellektuális klikkjének főhadiszállása. Az egyik helyiségben a könyvtár foglalt helyet. A felhalmozott tekercseket por lepte be; Anderson nem vette a fáradságot, hogy elolvassa a címeket. Bizonytalan ellenszenvet érzett a csendes halmok iránt. A másik szoba egy kis tárgyaló volt. A falon térképek lógtak, jelentés nélkül, használatlanul. Különösebb érdeklődés nélkül állapította meg, hogy az egyikről a zászlócskák java része a padlóra hullott. A harmadik pihenőszoba volt. Fura gyűjteményét őrizte a tojásfejűek játékszereinek. Még egy több évszázaddal régebbről való, földi vasútmodellt is tartalmazott. A sarokban álló esztergapad azt sugallta, hogy a terepasztal a helyszínen készült. Anderson a sínekre bámult. Csillogtak lámpájának fényében. Nem voltak porosak. Tétován végigsimította ujjaival. A sínek egy darabja - mint valami kígyó - felemelkedett. Anderson csuklójára tekeredett, és szorosan tartotta. Megpróbált szabadulni tőle, meglepetésében felkiáltott. Az egész terepasztal megmozdult, és rátámadt. Hátrálni kezdett, miközben az asztalról letekeredő modellvasutat csépelte. A vasút megremegett, és vagonokat, mozdonyokat szórva Andersonnak vágódott. Az vadul lövöldözni kezdett a pisztolyával. Sínek tekergőztek a feje köré, és őrült módon gúzsba kötötték. Anderson a padlóra vetette magát, eldobta a fegyverét, elhajította a lámpáját, és tépni kezdte az egyre szorosabban rátekeredő fémcsíkokat. A sínek vadul vergődtek, Anderson lábait szorosan egymáshoz kötözték. Összefüggéstelenül kiáltozni kezdett. Amíg viaskodott, Menderstone puskával a kezében berontott, Alice mögötte. Ez volt az utolsó, amit Anderson látott, azután elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, Menderstone nappalijában találta magát egy fekvőhelyen elterülve. Alice mellette ült, és amikor megmozdult, feléje fordult. Menderstone nem volt a szobában. - Istenem... - mordult fel Anderson. Agya meglepően tiszta volt, mintha csak az imént hagyta volna el a testét a láz. - Újra önmagam vagyok. Mi történt velem? Tegnap... nekem nincs Kay nevű nővérem. Nekem egyáltalán nincs testvérem! Egyke vagyok! Alice nem lepődött meg. Anderson felült, és a lányra meresztette a szemét. - Ezt sejtettem, meg is mondtam Stanleynek. Amikor kivette a cuccát a kocsiból, abban nem volt semmi női holmi. - A gondolataim... Biztos voltam benne... láttam őt, le tudtam írni... valóságos volt! És mégis, ha bárki... ha valaki megkérdezte volna, azt hiszem, tudtam volna, hogy... látomás. Kusza gondolatai mellé most újabb emlékek tolakodtak. Zavartan feküdt vissza, behunyta a szemét, és azt mormogta: - "Aigh murg eg neggy oggy Kay bat doo!"... ezt kiáltották felém a hegyoldalon. "Neked nincs Kay nevű nővéred!" Ezt jelenti... Alice, ez olyan furcsa Keze a lány keze után kutatott, meg is találta. Jéghideg volt. - A nevében a K Keith-t jelent - mondta a nő elfehéredett ajkakkal. Maga tegnap odakint önmagát kereste. Alice lepillantott rá, arca ráncos volt és csúf, mégis volt a kifejezésében valami gyengéd türelem. - Én azt hiszem... megbolondultam - suttogta Anderson. - Persze, hogy megbolondult! - mondta Menderstone, ahogy kivágta az ajtót. - Engedd el a kezét, Alice! Ez a mi szeretett otthonunk, nem egy földi mozi nézőtere. Anderson, ha maga nem őrült meg, akkor miért fetrengett a padlón habzó szájjal, és miért lövöldözött a pisztolyával ma reggel hat órakor?
Anderson felállt. - Maga látta, hogy engem gúzsba kötött az az átkozott vasút, Menderstone! Még egy perc, és kinyomta volna belőlem a szuszt! Menderstone csodálkozása valódinak tetszett. Ez volt az első eset, hogy Anderson a magabiztosság vértje nélkül látta őt. - A modellvasút? - mondta. - Az sértetlen. Maga meg sem érintette. - Az érintett meg engem - mondta Anderson elfúló hangon. - Az... támadt rám, körém tekeredett, mint valami polip. Maga kellett, hogy leszedje rólam. - Értem - mondta Menderstone, és az arca elkomorult. Lassan bólintott, szórakozottan leült, majd megint bólintott, ezúttal Alice felé. - Tudod, mit jelent ez, asszony? Anderson N-faktorja elérte a domináns szintet. Ez a fiatalember nem a mi oldalunkon áll, ezt kezdettől fogva sejtettem. Ő nem kró. Anderson, a maga ideje lejárt sajnálom! Mostantól kezdve maga Arlblaster embere. Sosem fog visszatérni a Földre. - Ellenkezőleg, már úton is vagyok visszafelé. Menderstone a fejét rázta. - Maga nincs tisztában önmagával. Ezt szó szerint értem. Maga arra kárhoztatott, hogy itt maradjon, és egy majom életét élje. A Föld ismét elveszítette egy tiszteletre méltó gyermekét. - Menderstone, magát a gyűlölet emészti! Maga gyűlöli ezt a bolygót, de gyűlöli a Földet is! Menderstone megint felállt, az asztalra tette a puskát, odament Andersonhoz, és összeszorított ököllel megállt előtte. - Engem néz bolondnak, maga tökfej? Hadd mondjak magának egy jó kis észérvet arra, hogy miért gyűlölöm mindazt, ami a Földön történik! Gyűlölöm az ember telhetetlen sáskatermészetét, amit arcátlanul "a természet feletti uralom"-nak nevez. Túltáplálkozik, túlszaporodik, amíg csak egyetlen állat is marad a tengerben, állatkertekben vagy az ételgyárak karámaiban. Kimeríti a természetes energiaforrásokat, amire agyonmagasztalt technológiáját alapozta. A végső katasztrófa a küszöbön áll! Ez a természet feletti uralom? Amikor még a saját gondolatain sem tud uralkodni? - A helyzet lehet, hogy nyomasztó, de a Világkormány új, gazdaságos... - Világkormány! A Világkormányt merészeli emlegetni? Egy rakás számítógépet, meg automatát? Vajon az, hogy az ember a kontrollt apránként a robotok kezébe adja, nem önfegyelem nélküli sáskatermészetét bizonyítja-e? És mit jelent mindez? Talán az a civilizáció fél önmagától, amelyik folyton megsemmisíteni igyekszik önmagát? Miért próbálkozik ezzel? A történelem folyamán született valamennyi ember azt kérdezi önmagától, hogy miért? Egyikük sem lelte meg a választ, mert felé keresték, csak a maga Arlblaster barátja botlott bele véletlenül. Mert a válasz itt rejtezik valahol, ahol a Föld számára elérhetetlen, mert aki idejön, az már nem megy vissza. Én visszamehetnék, de nem teszem. Ezek itt azt eszik, amit maguknak főztek. - Én visszamegyek - mondta Anderson. - Összeszedem Arlblastert, és már indulok is - mihelyt maga abbahagyta a szövegelést. Menderstone nevetett. - Akar fogadni velem? De ne szakítson félbe, Mr. Anderson, amikor beszélek! Hallgassa meg az igazságot, amíg módja van rá, mielőtt az végérvényesen elvész a maga számára is! - Ne ordítozz, Stanley! - szólt rá Alice. - Csendet, asszony! Hallgass! Akar bizonyítékot arra, hogy félelemtől hajtott autokraták kormányozzák a Földet? A kezükben van az űrutazás képessége, egy tucatnyi érintetlen, de lakható bolygót fedeztek fel, és mit csináltak? Lakatlanul hagyták! Túl sokat foglalkoztak saját történelmükkel, és megrettentek, mert attól tartottak, hogy ha gyarmatokat hoznak létre, azok ellenük fognak lázadni.
- Swettenham kivételes férfi volt. Sosem jöttem rá, hogyan tudott rávenni minket arra, hogy idejöjjünk. De ez a kis település - ahhoz túl kicsi, hogy gyarmat legyen - volt a kivétel, amely erősítette a szabályt, mely szerint az uralkodó rezsim kórosan életellenes - és egyre inkább azzá lesz, ahogy a robotok veszik át az ellenőrzést. Anderson felállt, és a fekhelynek támaszkodott. - Miért nem hagyja már abba? Én már itt sem vagyok. Menderstone reakciója váratlan volt. Mosolygott, és átnyújtotta Anderson revolverét. - Ahogy gondolja, fiam. Itt a fegyvere. Fogja, és menjen. A lábai elé hajította a fegyvert. Anderson lehajolt, hogy felvegye. A rövid cső tompán csillogott. Hirtelen idegennek, félelmetesnek tűnt. Felegyenesedett, zavartban volt, a fegyvert a földön hagyta. Egy lépést hátrált, a hátgerince bizsergett. Együttérzés és fájdalom futott át Alice arcán, amikor rápillantott. Még Menderstone is lecsillapodott. - Nincs szüksége fegyverre ott, ahová készül - mondta. - Sajnálom, hogy így alakult, Anderson! A hosszú és unalmas evolúció ellentmondásokba hajszolt minket. Ez jutott eszembe, amikor megláttam magát. - Felejtse el! Anderson megkönnyebbült, amikor kiért a napfényre. A ház mintha valami csapda lett volna. A tér közepén megállt, lassan térdre ereszkedett, és hagyta, hogy a meleg szétáradjon a bensejében. Az emberek magányosan vagy párosával szállingóztak elő. Egy csapat különösen felnőttes arcú gyerek megbámulta. Nem érezte azt az ellenséges légkört, amit előző nap érzett. Végül is, gondolta, ezek nem minden nap látnak idegent; természetes, hogy köréje gyűlnek. Egyikük sem akarta megtámadni - pedig még Ellnek is jogában állt volna védekezni, amikor megpillantotta a szikla mögül fegyverrel a kezében előbukkanó idegent. És amikor az éjjel észrevették a hegyoldalban, akkor sem bántották, csupán kinyilatkoztatták: "Neked nincs Kay nevű nővéred". Elindult. Tudta, hogy sok mindenre kell magyarázatot kapnia. Csak annyit tudott, hogy egy rejtélyes eseménysor közepébe pottyant, aminek még nincs vége. Pillanatnyilag azonban elégedett volt, mert élt, és most csak élni akart, nem gondolkodni. A gondolat, hogy találkoznia kell Arlblasterrel, még bizonytalanul élt benne. Csak most - vagy már nagyon is régóta? - agyának egy része mintha tisztulni kezdene. A táj megélénkült körülötte, információk özöne árasztotta el az érzékeit. Még a pornak is érezte az édes illatát. Könnyedén áthaladt a fatörzshídon, végigsétált a folyóparton, és gyönyörködött a víz folyásában. Néhány asszony lustán tett-vett a zöldségágyások közt. Anderson megállt, és megkérdezte az egyiktől: - Meg tudná mondani, merre találom Frank Arlblastert? - Az az ember most alszik. Amikor lemegy a nap, ő akkor kel. Akkor találkozhat vele. - Köszönöm. - No lám, milyen egyszerű volt! Továbbment. Bőven volt ideje mindenre. Jó sokáig ment, felfelé a hegyre. Valami titok rejtőzött az időben - érezte a tarkóján; nem akart percekké, másodpercekké állni. Teljesen egyedül volt, odalent a kanyargó folyó, a túlsó partján emberek: mit tudat a folyó az időről? Anderson a csuklójára szíjazott órára pillantott. Mit akar tőle, vagy az mit akar őtőle? Az óra az időt szolgáló kultúrákban a szolgaság jelvénye. Hirtelen mozdulattal lecsatolta, és a folyóba hajította. A megbolygatott víztükör felhőket tükrözött vissza. Esni fog. Mozdulatlanul állt ott, mintha az eldobott óra miatt meztelenné, védtelenné vált volna. Fázni kezdett.
Valami megváltozott... Félelem költözött belé. Zavartan pillantott körbe. Különös, kettős hang töltötte be a levegőt: mély, reszelős morgás, amit csikorgó, magas hang ellenpontozott. Nem tudván, honnan jön az egyre erősödő zaj, Anderson előreiramodott, aztán újra megállt. Visszatekintve látta, hogy az asszonyok még mindig dolgoznak az ültetvényen. Aprók voltak, de kristálytisztán látszottak, mintha fordított távcsőn át nézte volna őket. Közönyösen végezték munkájukat, tehát ők nem hallották a zajt. Anderson újra körbepillantott. Valami jött lefelé a völgybe. Akármi volt is az, szilárd falként töltötte meg a völgyet, a hegyoldalt, körbeölelte a folyómedret. Gyorsan jött, üvöltve, dübörögve. Csillogott, mint a víz. Mégsem víz volt: a pereme túl éles, túl határozott. Egy gleccser volt az. Anderson a földre vetette magát. - Megőrültem, mégis megőrültem! - kiáltotta, és eltakarta a szemeit, igyekezett meggyőzni önmagát, hogy mindez csupán érzékcsalódás. Azzal nyugtatta magát, hogy a gleccserek nem így szoktak mozogni. Mégis, mihelyt némiképp felbátorodott, a talaj megrázkódott alatta. Nagyot nyögve felállt. A jégfal gyorsan leterítette. Darabok szakadtak le róla, ahogy közeledett, jégszilánkok lökték vissza a földre. A gleccser egyre nőtt, gyorsan és kíméletlenül tört elő a hegyoldalból, és töltötte fel a völgyet. A hangja elviselhetetlenné vált. Repedések cikáztak végig a felszínén, mint villámok. Vihar tombolt benne. Anderson a pániktól űzve rohanni kezdett, bundája a lábához tapadt. A gleccser túl gyorsan mozgott. Oly erővel közeledett, hogy Anderson teste reszketni kezdett. A gleccser legyőzte őt. Hangosan imádkozni kezdett a gleccser istenéhez, még emlékezett az ősi szavakra. Egy barlang tátongott a hegyoldalban. Őrültként rohant feléje, a gleccser a sarkában recsegett-ropogott. Végső erőfeszítéssel beugrott az alacsony, sötét nyíláson, és négykézláb mászva a barlang mélye felé igyekezett. Éppen időben. A gleccser - tovább nyomulva előre - földdarabokat fröcskölt a barlangba. Az üreg zöldeskék homályba borult. Azután mindent ellepet a kongó feketeség. Az eső hangját csak a zokogása törte meg. Ez volt az első dolog, aminek a tudatára ébredt. Azután észrevette, hogy valaki a haját simogatja, és csendes szavakkal csitítgatja. Anderson féltérdre emelkedve kinyitotta a szemét. A barlang nyílása szabad volt. Látta odakint a folyó csíkját és a parti növényzetet. Súlyosan szakadt az eső. Feje Alice ölében nyugodott, ő cirógatta a haját. Eszébe jutott a nő ízléstelen megjegyzése Jocastáról, de ez most elmerült az emlékek zűrzavarában. - A gleccser... elvonult? Messze van? - Jobban vagy már, Keith. Nincs semmiféle gleccser. Nyugodjál meg! - Egyenesen felém zúdult... Alice, hogy kerülsz ide? Alice kinyújtotta a kezét, hogy visszahajtsa a fejét, de Anderson kitért előle. - Amikor Stanley elbocsátott, nem tudtam elviselni, hogy úgy távozz, elhagyatottan, hát követtelek. Stanley persze dühös volt, de én tudtam, hogy veszélyben vagy. Nézd, elhoztam a revolveredet. - Nem kell! Rontás van rajta! - Ne beszélj így, Keith! Ne válj neander-völgyivé! - Micsoda? - Felállt, és a homályon át rábámult. - Hogy a fenébe érted ezt? - Tudod te azt. Megértetted, nem? - Semmit sem értek abból, ami itt folyik. Akár el is kezdheted magyarázni. Először is azt szeretném tudni, mit láttál akkor, amikor futni kezdtem a barlang felé?
- Ne izgasd fel magad, Keith! Elmondom, amit tudok. - Anderson kezére tette az övét, mielőtt folytatta. - Amikor eldobtad az órádat, megfordultál, és rohanni kezdtél, mintha menekülnél valami elől - aztán beugrottál ide. - Nem hallottál semmit, semmi furcsát? Nem láttál semmit? - Nem. - Nem volt gleccser? - A Nehrun nem, soha! - És én sem voltam... bőrökbe öltözve? - Persze, hogy nem! - Az agyam. Megesküdnék, hogy gleccser volt... csak túl gyorsan mozgott... Alice arca sápadt volt, amikor megrázta a fejét. - Ó, Keith, veszélyben vagy. Azonnal vissza kell térned a Földre. Nem veszed észre, hogy működni kezdtek az agyad neander-völgyi régiói? Nyilván ezeknek az életre kelt régióknak a faji emlékeit éled át. Oly erősek voltak, hogy egy időre minden egyebet elnyomtak. El kell menned. Anderson felállt, kétrét görnyedt, nehogy a fejét beverje a barlang mennyezetébe. Odakint az eső dobolt. Türelmetlenségében reszketett. - Alice, Alice, lennél szíves az elején kezdeni? Nem tudok semmit, csak azt, hogy már nem vagyok ura az agyamnak. - Voltál valaha ura egyáltalán? Voltál valaha közönséges ember? Vajon az agykutatásnak mi a célja, ha nem az, hogy ellenőrzés alá vonja az ellenőrizhetetlent? Még amikor alszol, akkor is csak a neocortex van kikapcsolva. Az ősi, limbikus régiók tovább működnek. Azon a szinten nincs nappal és éjszaka. - És akkor mi van? Mi köze a tudattalannak ehhez a különleges rendszerhez? - A tudattalan egy áltudományos terminus annak palástolására, amit nem tudunk. A te koponyádban, édesem, egy degenerált manó kuporog, amelyik sosem alszik. Néha-néha oldalbabök, olyankor az ő őrült gondolatait hallod, s közben azt hiszed, álmodsz. - Nézd, Alice... A lány is felállt. Aggodalom torzította el az arcát. - Magyarázatot akartál, Keith. Megtisztelnél, ha meghallgatnál. Hadd kezdjem a történetet a másik végén, meglátod, így jobb lesz. A neander-völgyiek faja Európában élt mintegy nyolcvanezer évvel ezelőtt, mielőtt még a homo sapiens színre lépett. Békés teremtmények voltak, szerették a természetet, voltak szerszámaik, és agyuk térfogata még a homo sapiensénél is nagyobb volt. Békések és tudatlanok voltak, aminek a jelentőségét a későbbiekben meg fogod érteni. Aztán felbukkant egy másik faj, a kró - a cro magnoniakat nevezték így -, a nyugati embertípus előfutára. Harcias faj lévén valahányszor összetalálkoztak a neander-völgyiekkel, mindannyiszor legyőzték azokat. Megölték a férfiakat, a nőket pedig saját asszonyaikká tették. Mi, a modern ember az ebből a fajból kialakult fattyúfaj vagyunk. És itt lép be Arlblaster elmélete. A keveredés sosem volt teljes. Emiatt van nekünk manapság különböző - olykor egymással ellenséges magatartású - vércsoportunk. És emiatt vannak az agyunkban elégtelen idegkapcsolatok. A kró és a neander-völgyi agy sosem léphetett egymással közös nevezőre. A kró volt a domináns, de az erőszakkal elnyomott neander-völgyi jelleg fennmaradt, csakhogy elcsökevényesedett, mint a vakbél. - Úristen, de jól esne most egy meszkalin - mondta Anderson. Mindketten ültek, mit sem törődve a vízcseppekkel, amik a barlang tetejéről csöpögtek rájuk. Alice közelebb húzódott hozzá, és a szeme csillogott a sötétben. - Kezded érteni a történelmi vonatkozást, Keith? A nyugati embertípus a maga kettős örökségével mindig is nyugtalan faj volt. Freud id-elmélete igen közel áll ahhoz, hogy a neander-völgyi túlélőt
fedezze fel bennünk. Arthur Köstler is közel járt hozzá. Valamennyi civilizációt lehet úgy jellemezni, mint amelyik egy kró módjára le akarja győzni túlélőt, és menekülni akar az irracionális elől, amit képvisel. Ugyanakkor ez az idegen vonás gazdag forrása az álmodozóknak, művészeknek és alkotóknak, mivel ez a mágia kútfője. A neander-völgyieknek mágikus erejük volt. Egy korszak hajnalán éltek, a racionalitás korának hajnalán, amikor nem volt paradox kijelentés az, hogy a természetfeletti és a természet egy és ugyanaz. A krók, a mi őseink tudományosak voltak, vagy potencionálisan azok: lándzsakészítők inkább, mint gyűjtögetők. Voltak hiedelmeik, céljukban és hatásukban eleinte talán bizonytalan hiedelmeik, de voltak. Mint te is tudod, valamennyi nyugati típusú tudomány ezt a megváltoztathatatlan hatású és célú struktúrát tükrözi. Az ilyesfajta hiedelmek ismeretlenek a neander-völgyiek előtt. Ők csak az eseményeket ismerik, ebből fakadóan az ő struktúrájuk a mágia. Jelen időt használok, mert a neander-völgyi ma is erős faj, és itt a Nehru II-n nemcsak hogy erős, de szabad is: végül megszabadult üldözőitől, a króktól. Anderson megmozdult, megvakarta ázott koponyáját. - Feltételezem, igazat beszélsz. - Van itt épp elég bizonyíték - mondta Alice keserűen. - Gondolom, ezek a bizonyítékok választ adnak arra, hogy a régi Európa - a cro magnoniak és a neander-völgyiek ősi csatatere - civilizációja és az a civilizáció, amelyik ebből fejlődött ki Észak-Amerikában, miért a legvegyesebb és legszertelenebb. De ez megint Arlblasterhez vezet vissza minket, ugye? - Már láthatod, hova vezetett ez a teória a Swettenhammal való kapcsolatát tekintve. A bretagne-i koponya, amit a nyolcvanas években talált, ha csak néhány száz éves is, de tisztán neander-völgyi volt. Nyilvánvalóan egy ritka visszaütés bizonyítéka. De milyen ritka? Helyezz egy jól öltözött neander-völgyit New York utcáira, és hamarosan elveszíted a nyomát. Stanley szerint te ezt megtetted néhányszor. - Felejtsük el Stanleyt! Arlblaster a saját elméletét követi... igen, már látom. A neander-völgyi jelleg valószínűleg személyenként változó. Ha végiggondolom barátaim mentalitását, megtudhatom, melyikükben a legmagasabb szintű ez a vonás. - Pontosan - mosolygott Alice. Most már megnyugodott, és higgadtabb volt, mint amikor a kezét és a pisztolyát babusgatta. - És mert a Földön a politikai-gazdasági helyzet olyan-amilyen, Arlblaster itt megtalálta a módját annak, hogy hogyan fejlessze ki, és helyezze át a teóriáját a gyakorlatba. Vagyis hogy hogyan szabadítsa ki a rabot az agy börtönéből. A Föld, hogy ártalmatlanná tegye őket, nagyon keveset engedett meg Swettenham csoportjának, ezért egyre közelebb kerültek a természethez. Ez és az intellektuális felismerés hozta felszínre, szabadította fel a neander-völgyi jelleget. - Úgy érted, hogy mindenki neander-völgyivé válik? - Itt, a Nehrun, amely némely vonatkozásban a történelem előtti földre emlékeztet, a neander-völgyi jelleg biztosabb túlélést jelent, mint a kró. Mégsem alakul át mindenki, nem. Mint Stanley Menderstone. És Swettenham. És az értelmiségiek közül néhányan. Az ő N-faktoruk - ahogy Stanley elnevezte - igen alacsony volt, vagy egyáltalán nem is volt nekik. - Mi lett Swettenhammel? - Megölték. Így járt valamennyi kró, kivéve Stanleyt. Ő, tudod, milyen szívós. Eleinte sok probléma volt, de aztán megértették, hogy mi a helyzet, és elkülönítették magukat. - És az a két járőrhajó, amit a Világkormány küldött? - Azt láttam, hogy mi történt azzal, amelyik engem idehozott. Mintegy hetvenöt százalékunknak igen
magas volt az N-faktorja ahhoz, hogy dezertáljanak, s a hajlandóság a dezertálásra csak segítette őket. A többiek kihaltak. Megölték őket, hogy pontos legyek. Valamennyiüket, engem kivéve. Stanley megvédett. Durván felnevetett. - Ha azt védelemnek lehet nevezni. Már nagyon tele vagyok Stanleyvel, meg a Nehru II-vel, Keith. Azt akarom, hogy visszavigyél magaddal a Földre. Anderson ráemelte a tekintetét, még mindig kétkedett. - És mi van az én N-faktorommal? Nyilván nekem is van. Emiatt volt a gleccser, ami sokkal veszélyesebb jelzés volt, mint a korábbi illúzióm, az, hogy van nővérem. Gondolom, emiatt tartok az olyan kródolgoktól, mint az óra, a revolver, a modellvasút. Az isten szerelmére, kró vagyok, vagy nem? - A küzdelem alapján, amit önmagaddal vívsz, azt mondhatom, hogy tökéletes egyensúlyban vagy. Talán még választani is tudnál. Melyiket akarod? Anderson meghökkent. - Természetesen a krót, a normális önmagamat. Ki akar totyogó, bozontos szemöldökű, szőrős csavargó lenni, amikor választhat? - A melléknevek, amiket használtál, szubjektívek, nem igazán becsmérlőek. Valójában a krópropaganda szavai. Akár egy neander-völgyi is mondhatta volna őket. A két nézőpont összeegyeztethetetlen. - Ezt komolyan gondolod... Alice, ezek ember előttiek! - Számunkra úgy tűnik, azok. Mégis elégedettek, kapcsolatuk van a földi erőkkel, és mágiájuk van. Agyuk mégsem alacsonyabb rendű, mint egy króé. - Túl sok ez a jóból! A cro-magnoniak mégis legyőzik őket. - Bizonyos értelemben meg nincsenek legyőzve. De mágiájuk még finomításra szorul: az inkarnáció például olyasmi, amire nem képesek még, mert a rájuk zúduló nyílzáporral kell foglalkozniuk. De magukra hagyatva csak szellemekké, állatokká válhatnak. - Szőrös rinocérosszá például? - Igen. - Egy ilyen csalt el a járművemtől, amitől bizonyára félt! Istenem, Alice, ez igaz lehet? - A kezei közé fogta a fejét, és felnyögött. Aztán felpillantott, és megkérdezte: - Miért erőlteted rám a nézőpontjukat, ha te is kró vagy? - Hát nem érted, kedvesem? - Szemei elkerekedtek, ahogy a tekintetével az övét kereste. - Hogy megtudjam, milyen erős az N-faktorod. Hogy megállapítsam, barát vagy-e vagy ellenség. Ha eláll az eső, nekem vissza kell mennem. Stanley keresni fog engem; és nem lepne meg, ha Arlblaster nem keresne téged: tudnia kell, hogy időre van szükséged ahhoz, hogy rendezd a gondolataidat. Azt szeretném tudni, visszamehetek-e veled a Földre... Anderson megrázta magát, szétdörzsölt egy vízcseppet a homlokán, húzta az időt a válaszadással. - A Föld nem olyan rossz - mondta. - Menderstone-nak persze igaza van: katonai fegyelem van ott - ez egy magafajta individualistának nem felel meg. Nem olyan szép, mint a Nehru... Igen, Alice, visszaviszlek, ha jössz. Nem akarlak itt hagyni. A lány hozzásimult, megragadta karjait, és csókot nyomott a fülére, arcára, ajkára. - Szerető asszony vagyok - suttogta. - Még Stanley is... Az esőn túlról, odakintről hallatszó zajra megmerevedtek. Anderson is megfordította a fejét, hogy lássa, mit néz a lány. Az eső most egy kissé alábbhagyott. Oszló függönye mögött egy arc bukkant fel. Az arcot leginkább az előreugró szemöldök, a két nagy, csillogó szem, a figyelemreméltó orr és a rendetlen, hosszú, homokszínű szakáll jellemezte. Frank Arlblaster volt az.
Mindkét kezét felemelte. - Jöjj, és nézz rám, Föld gyermeke, ahogy én is eljöttem, hogy megtekintselek békében, nyugalomban, készen arra... Amint alakja jobban betöltötte a barlang nyílását, Alice elsütötte a fegyvert. A szűk barlangban a lövés fülsiketítően hatott. Tíz lépésnyiről nem tudta elvéteni. Arlblaster a melléhez kapott, és artikulálatlanul üvöltve előrebukott a nedves földre. Anderson megfordult, és kiütötte Alice kezéből a pisztolyt. - Gyilkos! Közönséges gyilkos! Ezt nem lett volna szabad megtenned! Nem lett volna szabad... Alice arcul ütötte. - Ha kró vagy, ugyanúgy az ellenséged, mint nekem. Megölt volna! Ő egy majom! - Hosszan, borzongva sóhajtott. - Most pedig igyekezzünk a hajódhoz, mielőtt a horda ránk talál! - Rosszul vagyok tőled! - Anderson megpróbálta megkaparintani a revolvert, de nem sikerült. - Keith, hazafelé úton mindent megmagyarázok, ígérem. Én... kétségbe voltam esve! - Ne is szólj hozzám! Gyerünk, tűnjünk el! Elosontak Arlblaster teste mellett, ki a szitáló esőbe. Ahogy megindultak legelé a lejtőn, csaholó üvöltést hallottak balkéz felől. Egy csoport neander-völgyi, asszonyok, férfiak vegyesen, állt az egyik hegyfokon, alig kétszáz lábnyira. Láthatták Arlblaster halálát, s most összeszedték erőiket. Ahogy Alice és Anderson előbukkant, néhányan közülük előrerohantak. - Szaladj! - kiáltotta Alice. - Le a folyóhoz! Ha átúszunk, biztonságban leszünk. Szorosan egymás mellett leereszkedtek a csúszós lejtőn, ahol az imént a képzeletbeli gleccser nyomult előre. Szótlanul, megállás nélkül rohantak át a sáson, mocsáron, és ruhástul belévetették magukat a lassú folyású vízbe. A neander-völgyiek elég hamar utolérték őket, de a vízparton megtorpantak. Elérve a túlpartot, Anderson megfordult, és kisegítette Alice-t a vízből. A lány a fűbe roskadt. - Már nem vagyok olyan fiatal... Most már biztonságban vagyunk, Keith. Azokat a majmokat csak az erdőtűz tudja belekényszeríteni a folyóba. De még ezen az oldalon is leshetnek ránk veszélyek... Ki kell kerülnünk a települést. Még ha a majmok nem is jönnek utánunk, nem szeretnék Stanley puskája elé kerülni... Szegény, öreg Stanley! Segíts fel! Anderson mogorván mozdult. Megrázta Arlblaster halála, és úgy érezte, hogy felhasználták ehhez a gyilkossághoz. Miközben átfurakodtak a csepegő bokrok között, az eső elállt. Széles ívben megkerülték a falut, és megkeresték a csapást, amelyik Anderson hajójához vezetett. Alice útközben néha magában elégedetlenkedett. Végül Anderson feléje fordult: - Nem kell velem jönnöd, Alice. Ha akarsz, visszamehetsz Stanley Menderstone-hoz. - Ő legalább méltányolja asszonyi érzéseimet! - Figyelmeztetlek, a Földön nem olyan türelmesek, ott nincs a nőnek a hiányából fakadó előnye. Gyűlölte önmagát, amiért ilyen durván beszél. De magányra van szüksége ahhoz, hogy rendet teremtsen a gondolatai között. Alice szótlanul lépkedett mellette. Megcsillant a napfény. Nemsokára megpillantották a fák között a fekete hajótestet. - A Földön dolgoznod kell! - kötekedett vele. - És a robotokrácia fog irányítani. - Férjhez fogok menni. Még eléggé szemrevaló vagyok. - Egyvalamit elfelejtesz, édesem. Manapság egy nőnek munkavállalói igazolványának kell legyen, ha férjhez akar menni. A katonás fegyelem jót tesz majd neked. Elöntötte a gyűlölet. Eszébe jutott a pap Arlblaster halála. Amikor Alice feléje közelített, a vállára csapott. Riadalom és felismerés futott át a lány arcán.
- Ó, Keith - mondta -, te... - hangja elhalt, az arca megváltozott. Anderson látta az arcán a kétségbeesést, mielőtt megfordult, és artikulálatlanul üvöltve elrohant a település felé. Anderson egy darabig figyelte. Aztán megfordult, és átfurakodott a csöpögő fák között. Végre szabad! Egyedül van! A kró asszony nélkül. Nem sokáig örülhetett a hajójának. Átgázolt egy tócsán, és megérintette a hajót, aztán gyorsan visszakapta a kezét. A hajótest ívétől eltorzítva a saját arca tekintett vissza rá a fényes fémfelületről. Nem ismert rá. - Valaki be van zárva ebbe a kró hajóba - mondta, és elfordult. A bolygó lélegzete melegen simogatta az arcát. Lehányta magáról a ruháit, és eltűnt a levelek és virágok, a talaj és a növényzet illatai között. Árnyék és fény rajzolt a bőrére majdhogynem tapintható mintázatot, mielőtt a növényzet végképp elnyelte, s ő teljesen átadta magát az Új Édennek. A büszke szerző ott hevert a helyén, az apró szobában, az álcaként használt fémlemezei közt, amik a humotok elől rejtették el. Mióta a Tizedik Domináns felolvasta a történetet - ami még azelőtt íródott, hogy ő bölcsességet nyert volna -, csend ült a Domináns és a Főfürkész között; hogy egyáltalán kommunikáltak-e UHF-sávon, azt Anderson nem tudta megmondani. Úgy döntött, jobb, ha csinál valamit. Felülve azt mondta: - Mi volna, ha szabadon engednének? Vagy ha hagynák, hogy visszamenjek az Állatkertbe?... Nos, legalább vigyenek akkora helyiségbe, ahol elférek. A Domináns szólalt meg: - Kérdéseket kell feltennünk a történetével kapcsolatban. Hogy megtudjuk, igaz-e vagy sem. - Fikció. Többé-kevésbé azonban a maga nemében helytálló. - Némely dolog igaz benne, úgy van. Mint Frank Arlblaster személye. Mint Stanley Menderstone személye. De a többi valótlan. Maga nem maradt a Nehru II-n. Visszajött a Földre. - A történet fikció. Felejtse el! Semmi köze magához. Vagy hozzám. Most már csak verseket írok azt a sztorit csak kedvtelésből írtam. - Nem értjük a történetet. El kell magyaráznia. - Krisztusom! Nézze, nem akarom untatni vele! A Nehru II-ről hazatérve útközben írtam, csak hogy elfoglaljam magam. Amikor hazaértem, kiderült, hogy néhány olyan szintű civilizációt fedeztek fel, amilyenek a Nukleáris Hét után maradtak errefelé. A történet azonnal értéktelenné vált. - A Nukleáris Hétről mindent tudunk. De nem tudunk mindent a maga sztorijáról. Kitartunk amellett, hogy tudni akarunk róla mindent. Anderson sóhajtott, mindazonáltal felismerte, hogy itt most több mindent mérlegelnek, mint amennyit ő felfogni képes. - Rossz fiú voltam, Domináns, tudom! Elszöktem az állatkertből. Vigyenek vissza, hadd telepedjek le újra a feleségemmel együtt. A részemről többé nem fogom megkísérelni a szökést. Azután beszélgethetünk a sztorimról. A csend a másodperc tört részéig tartott csupán. - Legyen! - mondta a Domináns fölényes hangsúllyal ejtve az emberi idiómát. Az Állatkert nem volt kellemetlen hely. Az érvényben lévő normák szerint tágas volt. Az új, humán típusú felhőkarcolók nem voltak túl kényelmetlenek; a liberálisok beismerték, hogy az emberkas bőséges élettérrel rendelkezett. Mintegy húszezer ember lakott itt, a Nukleáris Hét keleti parti túlélői. A robokrácia számított rájuk: gondozniuk kellett az összes túlélő vadállatot, amit az automaták be tudtak fogni. A magas lakóblokkok közt tőlük igen csak elütő struktúrák sorakoztak: a lerombolt állatkertekből begyűjtött állatok ketrecei. Voltak ott büszke oroszlánok, leopárdok, egy pár gepárd, egy ocelot, több teve. Voltak ott majomházak, struccházak, elefántházak, akváriumok, terráriumok. Voltak karámok
tele disznókkal, birkákkal, tehenekkel. Az aviáriumokban egzotikus és honos madarak laktak. Keith Anderson feleségével, Sheilával lakásuk balkonján üldögélt, pótkávét ivott, és elégedetten szemlélte az odalent látható állatokat, aklokat. - Hát, a robotok elég furcsán viselkednek - mondta Sheila. - Amikor eltűntél, három egészen kicsiny példány jött, és mindent felkutattak. Látszólag csak a sztorid érdekelte őket. Biztosan fénymásolatot készítettek róla. - Emlékszem, a bőröndben volt, az ágy alatt. Teljesen megfeledkeztem róla. Ők említették meg. Kell a fenének a népszerűség! - A dolognak ez az oldala nem érdekli őket. Akkor mitől izgultak úgy fel? Elmélázva nézett Sheilára. Még mindig egy kissé idegen volt a számára, de azért kedvelte. A Nehruról visszatérve káoszt talált, minden partiképes nőt elvettek már feleségül - a férfiak kétszer annyian voltak, mint a nők. Neki szerencséje volt a lényegében vakon tett választás során. Sheila nem volt különösképpen szép, de jó volt az ágyban, azonkívül megbízható és intelligens is volt. Ennél többre pedig nincs is szükség. Azt mondta: - Bevallottad önmagadnak valaha is az igazságot? Hogy az új automaták jelentik most a felsőbb rendű fajt. Tucatnyiszor értelmesebbek nálunk. Gyakorlatilag elpusztíthatatlanok. Apró termetük legalább annyira válik előnyükre, mint amennyire nekünk ez hátrányt jelent. Hallottam pletykákat arról, hogy megdöbbentő új felfedezések jutottak a birtokukba. Ahogy ki tudtam venni a Tizedik Domináns szavaiból, olyan új dimenziók küszöbére jutottak, ahová mi valószínűleg egy pillantást sem vethetünk. És mégis... - És mégis a te sztorid kell nekik! - nevetett Sheila, és ő vele nevetett. - Rendben! Kell nekik az átkozott sztorim! Figyelj... Tervező és következtető képességük egyszerűen csodálatos. De nincs képzeletük: a képzelet hiánya roppant akadály lehet a számukra. Ezért a Domináns, aki nagyobb tudással bír, mint azt te vagy én el tudnánk képzelni, zavarba kerül, ha a munkájához fikcióra van szüksége. Az én képzeletem kell neki. - Nem egészen, Mr. Anderson. Anderson csészével a kezében felugrott, felesége aprót sikkantott. Végtelenül határozott pózban, teljes hat hüvelyknyi magasságával egy zömök automata gubbasztott az erkély korlátján. Anderson a csészét, egyetlen fegyverét vágta hozzá. Az nekivágódott a gépnek, apró darabokra tőrt, szilánkjai a földre hullottak. A gép még csak tudomást sem vett róla. - Mi megértjük a képzeletét. Nekünk a történetének a háttere a fontos, arról szeretnénk több mindent megtudni. Anderson leült, megfogta Sheila kezét, jelzést adva neki, amit az automata nem észlelhetett. - A sztorijával kapcsolatban szeretnék kérdéseket feltenni. Miért írta azt, hogy a Nehrun maradt, amikor valójában visszajött? - Maga a Főfürkész, aki elkapott engem a D-Szeméttárolóban? - Maga a Tizedik Dominánssal beszél, a Keleti Tengerpart parancsnokával. Pillanatnyilag én helyettesítem a Főfürkészt, hogy személyesen beszélhessek magával. - Ez valami gépi transzvesztizmus, mi? - Miért írta, hogy ottmaradt, amikor valójában hazajött? - Jobb lesz, ha egyenes választ adsz neki, Keith - mondta Sheila. Ingerülten fordult az asszony felé: - Honnan tudnám a választ? Ez csak egy történet! Úgy gondoltam, jobb vége lesz úgy, ha az Anderson figura a Nehrun marad. Itt van ez a neander-völgyi-kró dolog a sztoriban, és én a drámai hatás miatt neander-völgyinek ábrázoltam magam. Valójában az egész egy nagy hülyeség.
- Miért nevezi hülyeségnek, amikor maga írta? - kérdezte a Domináns. Most már a kávézóasztal közepén gubbasztott. A férfi kimerülten sóhajtott. - Mert már öregebb vagyok. A történet tiszta hülyeség, mert belekevertem azt a kró-neander-völgyi elméletet, ami nem több fiatalos ostobaságnál. Csak azért csináltam, hogy el tudjam magyarázni azt, ami a Nehrun történt, hogy hogyan ment tönkre a tojásfejűek tábora, meg minden. Pillanatnyilag az elméletnek semmi értelme, mai megvilágításban, a Nukleáris Hét után, meg miegyebek után már látom. Nézze... Elhallgatott. Megállt a mondat közepén, és a kis mesterséges szerkezetre bámult. Az beszélt hozzá, de ő nem hallotta, a saját gondolatait követte. Kinyújtotta a kezét, és felvette. Az automata súlyos volt és meleg, csak kicsit volt ijesztő, alig érezte vibrálását, amit a hangja okozott. A Domináns nem akadályozta meg, hogy felvegye. Anderson úgy nézett rá, mintha még sosem látott volna ilyesmit. - Megismétlem, hogyan tudná felülvizsgálni most ezt az elméletet? - mondta az automata. Anderson visszazökkent a valóságba. - Miért segítenék én magának? A maga fajtájának az ember nem több, mint egy állatfaj az Állatkertben, egy alacsonyrendű lény. - Nem egészen. Úgy tiszteljük magukat, mint őseinket, és sohasem bántunk magukkal másként. - Meglehet. Talán valahogy mi is így tekintettünk az állatokra, mégis a túlnépesedés és az éhínség sötét korszakában is arra törekedtünk, hogy mind több állatot zsúfoljunk bele az állatkertjeinkbe. Lehet, hogy elmondom magának a mostani elméletemet... Ez most igazi elmélet; a történetemben szereplő elméletnek nincs semmi értéke, az csak mutatvány volt, egy intellektuális bolondság, egy csipetnyi science-fiction. Most már éltem, szerettem, gondolkodtam, szenvedtem és beszélgettem más emberekkel. Ha most mondom el az elméletemet, látni fogja, hogy az működik - része az ebben az állatkertben élő emberek örökségének. - Ez most igaz vagy hamis? - Maga a főnök, ezt magának kell eldöntenie. Az agynak két különböző része van, az ősi limbikus fél és a neocortex, ami körülveszi azt, és amitől főemlős az ember. Ettől igaz az én történetem. Van egy ennél ősibb része is az agynak, de ezzel most ne bonyolítsuk a képet! Durván fogalmazva a limbikus rész az érzelmek bölcsője, a neocortex az intelligenciáé. Oké. Válsághelyzetben ez az új agyrész hajlamos a kikapcsolásra, míg a régi tovább működik. Dióhéjban ez az oka annak, hogy az emberiség nem képes előbbre jutni. Mi vagyunk az elhibázott faj. Sosem fogunk megszabadulni állati örökségünktől. Sosem leszünk egy másabb faj, amik lehetnénk. - Ó, drágám, a helyzet már nem olyan sötét, ahogy... Megszorította Sheila kezét. - Ti, nők mindig optimisták vagytok. - Szemével kacsintott úgy, hogy a Domináns ne vegye észre. Amaz így szólt: - Mindez hogyan alkalmazható a Nehru II-n történtekre? - A sztori már nem érvényes - nem a tények miatt, hanem a tények korrekt jelentése miatt. Az embereket az ösztönük Swettenham pártjára állította. Ő, meg Arlblaster, meg a többiek azt hitték, hogy egy olyan bolygón, ahol nincsenek állatok, az ember elérheti szellemi magaslatait - mondjuk, homo superiorrá válhat. Amit én N-faktornak nevezek, az okozta a vesztüket. A törzs túl nagy volt, s ők inkább visszafejlődtek, mintsem fejlődtek. - De maga azt hiszi, hogy egy faj csak akkor képes elszakadni gyökereitől, ha elhagyja a helyet, ahová a gyökerei kötik? - Ez az impulzus rejlett az űrutazás mögött is - mondta Sheila -, a vágy, hogy olyan világon élhessen az ember, ahol még emberebbé válhat.
A Domináns kiugrott Anderson kezéből, és az alacsony mennyezet alatt kezdett körözni. Meglehetősen kellemetlen gesztus. - De a limbikus agy olyan kis darabja az agynak, és úgy el van rejtve! - Az ösztönök bölcsője. - Az ösztönök bölcsője... igen, és így az embert állati része sodorja a katasztrófába. - Kielégítő ez a válasz? Az automata visszatelepedett az asztal közepére. - Még egy további kérdés. Mit képzel, mi történne az emberrel, ha most, a Nukleáris Hét után magára maradna a Földön? Anderson tenyerébe temette az arcát, hogy így leplezze győzelme felett érzett örömét. - Azt hiszem, folytatnánk. A D-Szeméttárolóban, meg a többiben is sok régi mesterséges szerkezet hever. Kiásnánk őket, és tovább folytatnánk. - De a Föld energiaforrásai szinte teljesen kimerültek. Ezt tette az ember ahelyett, hogy automatákat gyártott volna. A férfi mosolygott. - Esetleg visszaáramoltatnánk. Ugye ez is egyfajta neanderbolygó? A dolgok egyre kevésbé kedveznek az embernek, állatnak, robotnak, nemde? Mint annak idején a dinoszaurusznak, meg a neander-völgyi embernek! - Én most megyek - mondta a Tizedik Domináns. Elhallgatott. Eltűnt. Anderson kimerülten támaszkodott a feleségére. - Egy szót se! Gyere be! Ölelj meg és csókolj meg! Vagy imádkozz, ha akarsz! Útban az ágy felé Sheila csak ennyit mondott: - Lehet, hogy íróként végzed. Úgy látom, van hozzá tehetséged! Öt teljes nap telt el, mire a nagy állatkertben az emberek észrevették, hogy az automaták eltűntek. Egyszeriben mind elmentek, egyetlen szó nélkül. Az egész kontinens, feltételezhetően az egész világ kiürült; az ember újra a saját, időközben elkorcsosult lábára állt. - És te tetted ezt, Keith Anderson! - kiáltott fel Sheila. - Dehogy. Ők maguk. Ők jutottak a helyes döntésre. Én legfeljebb ösztönöztem őket. - Te tetted - egy zseni, aki most már csak disznókat fog etetni. - Történetesen szeretem a disznókat. - Mindezt egy tucat állat között állva mondta. Sheilával együtt viselték gondját az állatoknak. - Szóval az egész automata horda eltűnt az invospektrumban, de akárhol is vannak, a mi világunkat elhagyták. - Ez már egy másik világ. Próbáljuk ki, és tegyük ésszerűbbé, mint amilyen a régi volt. Jámbor remény? Újévi fogadalom? Új életfelfogás? Nem tudta megmondani, bár egész lényét átitatta a kérdés. Miközben maguk előtt terelték a disznókat, Anderson így szólt: - Amikor a Domináns rátért az állati örökségre, idejében eszembe jutott, hogy hallottam, amikor azt mondta a Főfürkésznek: "Meg kell szabadulnunk emberi örökségünktől". Láthatod, milyen helyzetben voltak. Valamennyi emberszabásúra tervezett humotot szemétre vetettek, s önmaguknak tiszta, funkcionális formát adtak. De mégis őseikként kellett tisztelniük minket, és nem tudtak elszakadni számos emberi és természeti fogalomtól - habár megpróbálták - mindaddig, amíg a természeti környezetben tartózkodtak. Most, ebben a képtelen alternatívenergia-világban, amely végül is összeomlott, tiszta automaták maradtak. Ez olyasmi, amit nem voltak képesek felfogni. Hogy valódi fajjá alakultak. Tiszta automatákká... Elhallgattak. Áthajtották a disznókat a kapun. Addig terelgették őket, míg valamennyi odabent nem volt. Az állatok visítoztak, megpróbálták átugrálni egymást. Anderson lihegve csapta be a külső ajtót.
- Csak azt szeretném tudni, hogy milyen lehet tiszta embernek lenni! - kiáltotta Sheila. Anderson nem válaszolt. Gondolkozott. Természetesen szüksége lesz egy kutyára! A D-Szeméttárolónál voltak kutyák, igaz, vadkutyák, de egy részüket be lehetne fogni és betanítani. Még szerencse, hogy a földszinti lakók elköltöztek. A legtöbb ember, mihelyt tehette, elhagyta az Állatkertet, így a hatalmas lakótömb majdnem üresen állt. A disznókat éjszakára bezárták a nappaliba, aztán fáradtan felmásztak saját lakásukba. Ma túl fáradtak voltak ahhoz, hogy a jövőt tervezgessék.