BRIAN W. ALDISS: Amíg világ a világ ELSŐ RÉSZ A TAT Roy Complain úgy érezte, hogy tulajdon szívverésének dobogása, mint valami távoli tárgyról visszaverődő és forrásához visszatérő radarvisszhang, betölti a tisztást. Féllábbal még fülkéjének küszöbén, a belsejében dúló vihart figyelte. - Hát menj csak, ha már elindultál! Azt mondtad, elmégy. A mögötte felcsattanó hang, Gwenny hangjának metsző gúnya kikergette a tisztásra. Hátra sem nézett, becsapta az ajtót, halk morgás hördült fel torkában, majd fájdalmasan dörzsölte össze a kezét, mintha így akarná visszanyerni önuralmát. Ez volt az élete Gwennyvel: semmiségekből kipattanó civakodások, eszeveszett dühkitörések, amelyek akár a betegség, végigszáguldottak létezésén. Még csak nem is tiszta harag, hanem zagyva locsogás, amelynek leghevesebb áradása közben is tudta, hogy csakhamar visszakullog, és megalázva bocsánatért könyörög majd. Szüksége volt erre az asszonyra. A korai ébredési periódusban többen tartózkodtak a közelben: később rendszerint szétszéledtek, munkához láttak. Egy kis csoport a fedélzeten ült és Fellövést játszott. Complain kezét zsebre dugva odasétált hozzájuk, és bozontos fejük között rosszkedvűen letekintett. A fedélzetre rajzolt játéktábla kétszer olyan szélesen terpeszkedett, mint egy ember kiterjesztett karjának a fesztávolsága. Csupa skála és jelmagyarázat. Az egyik játékos előrehajolt, és odább tolta kockáit. - Átkarolás az Ötösön - jelentette be ádáz diadallal, és feltekintve cinkosán Complainre kacsintott. Complain közönyösen elfordult. Életének hosszú szakaszaiban ez a játék rejtélyes vonzalmat keltett benne. Addig játszotta, amíg kamaszlába el nem zsibbadt a guggolástól, és szeme még felismerte az ezüstszínű bábukat. A Fellövés másokat is, a Greene törzs szinte valamennyi tagját, bűvöletében tartotta, az életükből hiányzó tér és hatalom érzésével ruházta fel őket. Complain azonban már megszabadult a bűvölettől, s nem érdekelte a játék. Jó lett volna valamiben ismét feloldódni. Rosszkedvűen bandukolt végig a tisztáson, rá sem hederítve a kétoldalt sorakozó ajtókra. Ehelyett a szembejövőket fürkészte, mintha valami jelzést keresne rajtuk. Látta, hogy Wantage leviharzik a torlaszokhoz, arcának torz bal oldalát ösztönösen elfordítva a többiek szeme elől. Wantage sohasem játszott a hosszú játéktáblánál: nem bírta elviselni, hogy mindkét oldalán álljon valaki. Miért kímélte meg születésekor a tanács? Sok torzszülött akadt a Greene törzsben, de rájuk a kés várt. Gyerekkorukban Wantage-et Lyukasfejűnek csúfolták és állandóan gyötörték, ő mégis felnőtt, erős lett és vad, s ez arra késztette a többieket, hogy óvatosabban bánjanak vele: már csak a háta mögött merték gúnyolni. Wantage-et követve Complain is a torlaszok felé tartott, bár alig ébredt tudatára, hogy céltalansága elhatározássá változott. Itt sorakoztak a legjobb fülkék, természetesen mindet a tanács sajátította ki saját használatára. Az egyik ajtó kicsapódott, és maga Greene hadnagy lépett ki, két tisztjével. Bár Greene öregembernek számított, még most is hirtelen haragú volt, és türelmetlen járása megőrzött valamit ifjúságának sodró lendületéből. Tisztjei, Patcht és Zilliac dölyfösen lépkedtek mellette, kábítójuk kidudorodott övükből. Complain legnagyobb örömére váratlan megjelenésük megrémítette Wantage-et, aki tisztelgett főnökének. Szégyenletes mozdulattal szinte fejét illesztette a kezéhez, nem pedig megfordítva: Zilliac csupán ijesztő vigyorral nyugtázta a kőszöutést. Az alárendeltséget általánosnak tekintették, bár a büszkeség tiltakozott ellene. Amikor Complainre került a sor, hogy elhaladjon a trió mellett, ő szokásához híven mogorván elfordította a fejét. Senki ne képzelje, hogy ő, a vadász nem egyenlő bárki mással. A Tan így mondta: “Egyetlen ember sem alábbvaló, amíg azt nem érzi, hogy szükséges kinyilvánítania tiszteletét a másik iránt.” Complain lelki egyensúlya helyreállt, utolérte Wantage-et és a bal vállára csapott. Wantage megperdült, és kurta vívóbotját Complain hasába nyomta. Olyan óvatosan mozgott, mint akit meztelen pengék vesznek körül. A bot hegye pontosan köldökébe döfődött. - Lassan a testtel, kedveském. Hát így szokás üdvözölni a barátodat? - kérdezte Complain, és elhárította a bot végét. - Azt hittem... Táruljon fel éned, vadász. Miért nem vadászol húsra! - és Wantage tekintete elkerülte Complain pillantását.
- Mert veled együtt a torlaszokhoz igyekszem. Azonkívül az edényem tele van és az adómat megfizettem: nincs szükségem húsra. Némán sétáltak, és Complain igyekezett átkerülni társa bal oldalára, de Wantage meghiúsította szándékát. Complain ügyelt arra, nehogy túlfeszítse a húrt, mert akkor Wantage rátámad. A Tatban az erőszak és a halál megszokott dolognak számított, a szapora születések természetes kiegyenlítőjének, de senki sem hal meg szívesen az egyensúly kedvéért. A torlaszok közelében a folyosó zsúfolásig megtelt, Wantage olyasmit mormogva, hogy valamit ki kell tisztítania, meglépett. Szorosan a fal mellett, nyílegyenesen haladt, s lépteiben valami keserű méltóság érződött. A legelső torlasz lécfal volt, rajta kapu, s ez tökéletesen elreteszelte a folyosót. Két őr vigyázott rá állandóan. Itt végződött a Tat, s kezdődött a pónika kusza bozótja. Am a torlasz csupán ideiglenes volt, mert a helyzet maga is szüntelenül változott. A Greene törzs félnomád állapotban élt, s mivel képtelen volt megfelelő mennyiségű terményt és élelmet előteremteni, gyakran kényszerült továbbállni, új talajt keresni. Ilyenkor az éltorlaszt előretolták, a hátsó torlaszokat pedig a Tat másik végén maguk után vonszolták. Most éppen ilyen mozgásban voltak, a pónika bozót, amelyet maguk előtt legázoltak és kiirtottak, majd ismét felütheti a fejét mögöttük: a törzs lassan fúrta előre magát a végtelen folyosókon, mint a kukac a puha almában. A torlaszon túl fürgén dolgoztak a férfiak, levagdosták a magas pónikák szárait, a tápláló nedvek csak úgy freccsentek pengéjük nyomán. A szárakat kidöntötték, felfordították, hogy minél több nedvet megőrizzenek. Ezt aztán később leszívták, az üres rudakat pedig kiszárították, szabályos hosszúságúra vágták, és sok mindenre felhasználták. A serény pengék a növény más részeit is learatták: a levelekkel gyógyítottak, a zsenge hajtások csemegének számítottak, a magvakat változatos célokra, élelemnek, gombnak, a Tatban divatos csörgődobhoz, gyerekjátéknak használták. A pónikák kiirtásában az volt a legfáradságosabb, hogy el kellett metszeni az összekötő gyökérhálózatot, amely alsó indáival a fedélzetre tapadva acélhálóként húzódott a fövény alatt. Mihelyt a gyökereket sikerült levágni róla, a termőtalajt ásóval zsákokba gyűjtötték - itt a humusz különösen mély volt, majdnem méter vastagon takarta be a fedélzetet: ez is azt bizonyította, hogy ezek még felderítetlen területek, egyetlen más törzs nem járt még erre. A teli zsákokat a Tatba cipelték, ahol kiürítették őket, hogy az új területen új termőföldként használják, amit összegyűjtöttek. Egy másik csoport a torlaszok előtt szorgoskodott, és ezeket Complain különleges érdeklődéssel figyelte. Sokkal magasabb rangúak voltak, mint a többiek: ők voltak az őrök, őket csakis a vadászok közül toborozták, és talán egyszer, ha neki is kedvez a szerencse, egy napon Complain is felemelkedhet ennek az irigyelt osztálynak a tagjai közé. Amikor a bozót csaknem tömör falán túljutottak, ajtók következtek, megmutatták fekete felületüket a bámészkodóknak. Az ajtók mögött nyíló szobákból titokzatosság áradt: ezernyi furcsa tárgy, hasznos, haszontalan, hasznavehetetlen, mindegyik az Óriások kipusztult fajának a tulajdona volt valamikor. Az őrök kötelessége volt feltörni ezeket az ősi sírokat és kisajátítani mindazt, ami hasznára válhatott a törzsnek, azaz saját maguknak. Kellő időben a zsákmányt a tanács szeszélyétől függően szétosztották vagy megsemmisítették. Az ily módon a Tatba jutott tárgyak zömét azonban a Hadnagyság veszélyesnek nyilvánította és elégette. Az ajtók felnyitása nem volt minden valódi vagy vélt kockázattól mentes. A Tatban az a hír járta, hogy más apró törzsek, amelyek hozzájuk hasonlóan harcoltak létezésükért a sűrű bozótban, nyomtalanul elenyésztek egy-egy ilyen ajtó felnyitása után. Időközben már nemcsak Complaint ejtette rabul a szakadatlan munka látványa. Töméntelen gyerekkel együtt néhány asszony is őgyelgett a torlasznál, akadályozva a termőtalajt és a pónikát cipelő férfiak menetét. A legyek halk és állandó zümmögését, amitől a Tat soha nem szabadult meg, fokozta az apró nyelvek locsogása, és e kórus közepette törték be az őrök a következő ajtót. Pillanatnyi csend támadt, amelyben még a munkások is megálltak, hogy félénken odasandítsanak a nyílásra. Az új szoba csalódást okozott. Még csak egy Óriás-csontvázat sem találtak, hogy megborzadjanak vagy elámuljanak. Inkább kicsiny raktárnak látszott, apró zsákokkal megrakott polcok sorakoztak odabent. Az apró zsákokat különféle színű porok töltötték meg. Egy világossárga és egy skarlátszínű leesett, kiszakadt, a fedélzeten két kúpot és a levegőben két összekeveredő felhőt alkotva. A gyerekek elragadtatott kiáltásai - ritkán láttak ennyi színt - arra késztették az őröket, hogy nyers parancsszavakat osztogatva, a torlasz mögött várakozó targoncáig élő láncba állva nekilássanak elhordani a talált kincseket.
Complain homályosan megérezte a hirtelen hangulatváltozást, és továbbállt. Talán mégis elindulhatna vadászni. - De miért van fény a bozótban, ha nincs itt senki, akinek szüksége volna rá? A kérdést az általános lármában is meghallotta. Megfordult, és megpillantotta a kérdezőt, egy kisfiút a gyűrűben, amely a középen guggoló magas férfi körül rajzott. Egy-két anya is ott ténfergett, elnézően mosolygott, szórakozottaii hessegetve el a legyeket. - Szükség van a fényre, hogy nőjön a pónika, mint ahogy te sem élhetsz sötétben - kapta meg a választ kérdésére a fiú. Complain meglátta a beszélőt, Bob Fermourt, a lusta fickót, akit csak a szobákban használhattak mezei munkákra. Barátkozó természetű volt - sokkal inkább, mintsem ezt a Tan szentesítette volna - és ebből következően népszerű a gyerekek körében. Complainnek eszébe jutott, hogy Fermour mesemondó hírében áll, s hirtelen elfogta a vágy, hogy meghallgassa. Haragja elszállt, most üresnek érezte magát. - Mi volt itt, mielőtt a pónika nőtt? - érdeklődött egy kislány. A maguk ügyetlen módján a gyerekek mesemondásra próbálták rávenni Fermourt. - Mondd el nekik a világról szóló mesét, Bob! - tanácsolta az egyik anya. Fermour fürkészve pillantott fel Complainre. - Velem ne törődj - vetette oda Complain. - Engem a legyek jobban érdekelnek, mint az elméletek. A törzs hatalmasságai nem jó szemmel nézték az elméleteket, vagy minden más gondolatot, amelynek nem volt szigorúan gyakorlati haszna: innen Fermour habozása. - No, jól van, de ez mind csak találgatás, mert nincs semmiféle feljegyzésünk, mi volt a világban a Greene törzs előttmondta Fermour. - És ha találunk is feljegyzéseket, nem sok az értelmük. - Éles pillantást vetett a hallgatóság felnőtt tagjaira, majd gyorsan hozzáfűzte: - Mert sok fontosabb dolgunk van, semhogy ósdi legendákon törjük a fejünket. - Hogy szól a mese a világról, Bob? Izgalmas? - faggatózott türelmetlenül az egyik lurkó. Fermour hátrasimította a fiú szeméből az előrehulló hajtincset, és komolyan folytatta: - Ez a lehető legbűbájosabb mese, mert rólunk szól, és arról, ahogyan élünk. A világ csodálatos hely. A fedélzetek számtalan rétegéből áll, olyanokból, mint ez itt, és ezek a rétegek soha nem érnek véget, mivel visszatérnek önmagukba. így az ember egyre csak mehet előre, és soha nem éri el a világ végét. És mindegyik réteg tele van titokzatos helyekkel, az egyik jó, a másik rossz, és minden folyosót elzár a pónika. - És mit tudsz az Élszektor népéről!? - kérdezte a fiú. - Igaz, hogy zöld az arcuk? - Majd rájuk is sor kerül - felelte Fermour, és lehalkította a hangját, úgyhogy ifjú hallgatósága közelebb nyomakodott hozzá. - Már mondtam nektek, mi történik, ha az ember a világ oldalfolyosóin indul el. De ha a főfolyosónak vágtok neki, kiértek a főútra, amely egyenesen elvezet a világ távoli tájaira. És talán eljuttok az Élszektor területére. - Igaz, hogy két fejük van? - kíváncsiskodott egy kislány. - Természetesen csak egy. Sokkal civilizáltabbak, mint a mi kis törzsünk - felelte Fermour ismét csak a felnőtt hallgatóságot fürkészve -, de keveset tudunk róluk, mert számos akadály választja el országainkat egymástól. A ti kötelességetek lesz, hogy ha majd felnőttök, nekivágjatok, és minél többet fedezzetek fel világukból. Ne felejtsétek el, sok mindent nem tudunk, és a mi világunkon kívül számos más világ is létezhet, amelyről jelenleg még csak sejtelmünk sincs. A gyerekeket szemlátomást lenyűgözte a mese, de az egyik asszony felnevetett és így szólt: - Sokra mennek vele, ha olyasmit találgatnak, amiről senki sem tudja, létezik-e. Lelke mélyén Complain osztotta az asszony véleményét, és továbbindult. Mostanában rengeteg efféle elmélet járt szájról szájra, mind más, mind nyugtalanító, és a hatóság egyet sem erősített meg. Kíváncsi volt rá, vajon növelné-e tekintélyét, ha feljelentené Fermourt, de sajnos Fermourt mindenki lenézte, túl lassú volt. Legutóbb éppen a múlt ébredéskor botozták meg nyilvánosan, amiért a mezőszobákban henyélt. Sokkal jobban izgatta Complaint az, hogy menjen-e vadászni. Visszaemlékezett rá, hogy nem is olyan régen, milyen gyakran őgyelgett nyugtalanul, a torlaszig és vissza, éppen úgy, mint most, s ez a felismerés váratlanul érte. Keze ökölbe szorult. Az idő telik, az alkalom egyre várat magára, és valami mindig hiányzik, újra meg újra hiányzik. És műit gyerekkora óta mindig, agyán ismét vadul átviharzott a gondolat: kereste azt a valamit, ami egyre csak ígérkezett, de sohasem volt. Homályosan úgy érezte, hogy kenyértörésre készül, de akaratától függetlenül. Olyan volt ez, mint a felfelé kúszó láz, de talán a láznál is rosszabb. Futásnak eredt. Hosszú fekete haja egymástól távolálló szemébe hullott. Arckifejezése dúlttá vált. A kerek, fiatal arcot
erős, kellemes vonások tették kifejezővé. Álla szabályos volt, szájának vonala magabiztos. Ám egész ábrázatán valami sorvasztó keserűség honolt, az a levertség, amely szinte az egész törzset jellemezte. Bölcsen mondta a Tan, hogy az ember pillantásának nem szabad kereszteznie a másik ember tekintetét. Complain szinte vakon futott, homlokát kiverte a veríték. Alváskor is, ébredéskor is, a Tatban állandóan meleg volt, az ember könnyen megizzadt. Sok mindenki mellett elhaladt, de ügyet sem vetett rá senki: sok ilyen céltalan rohanást láttak már, sokan menekülnek a belső fantomok elől. Complain csupán annyit tudott, hogy vissza kell jutnia Gwennyhez. A nők még rendelkeztek a megbocsátás mágikus feloldozóerejével. Az asszony moccanás nélkül állt, kezében egy csésze teával, amikor Complain berontott fülkéjükbe. Az asszony úgy tett, mintha észre sem venné, de egész magatartása megváltozott, arcának keskeny síkjai megfeszültek. Erős csontú volt, zömök teste nem illett vékony arcához. Határozottsága most szemlátomást fokozódott, mintha felkészült volna a fizikai támadásra. - Ne nézz rám így, Gwenny. Nem vagyok én halálos ellenséged - nem ezt akarta mondani, a hanglejtése sem sikerült ír, engesztelőre, dehát ahogy megpillantotta az asszonyt, haragja ismét fellobbant. - Igenis halálos ellenségem vagy - mondta az asszony tagoltán, és továbbra sem nézett rá. - Senkit sem gyűlölök úgy, mint téged. - Akkor adj egy korty teát, és reméljük, majdcsak felfordulok tőle. - Bárcsak így lenne - válaszolta epésen Gwenny, és átnyújtotta a csészét. Complain jól ismerte az asszonyt. Nem így szokott dühöngeni. ő maga lassan csillapul le, de az asszony haragja mindig pillanatok alatt elpárolgott, szívesen szerelmeskedett vele akár egy perccel azután, hogy megpofozta. És ilyenkor volt a legigézőbb. - Fel a fejjel! - vetette oda. - Jól tudod, semmiségen vitatkoztunk, mint rendszerint. - Semmiségen! Lidya semmiség? Nemrég halt meg születése közben... a mi egyetlen kislányunk, és ezt te semmiségnek nevezed! - Mégiscsak jobb, ha semmiségnek nevezem, mint hogy fegyvernek használjam ellened, nem? - Amikor Gwenny visszavette a csészét, Complain keze felsiklott az asszony csupasz karján, és ujjai fürgén megtalálták az asszony blúzán a nyílást. - Hagyj békén! - visította kapálózva Gwenny. - Ne légy ilyen ostoba l Te csak erre tudsz gondolni, még akkor is, amikor beszélek hozzád? Engedj utamra, te szemérmetlen vadállat. De a férfi nem tágított. Másik karjával átölelte az asszony derekát, és szorosan magához húzta. Gwenny rugdalózott. Complain a térdével hátulról ügyesen megrogyasztotta Gwenny térdét, mindketten lehemperedtek a padlóra. Föléhajolt, de az asszony hajszál híján beleharapott az orrába. - Hozzám ne nyúlj! - lihegte. - Gwenny... Gwenny, na gyere, drágám - hízelgett a férfi. Az asszony viselkedése egycsapásra megváltozott. Arcának vad ébersége ábrándossá olvadt. - Utána elviszel magaddal vadászni? - El - válaszolta Complain. - Mindent megteszek, amit csak akarsz. Ennek ellenére Gwenny mondhatott amit akart, ez nemigen változtatta meg az események feltartóztathatatlan áramát. Két rokonlányka, Ansa és Daise futott be lélekszakadva azzal, hogy Gwenny apjának, Ozbert Bergassnak az állapota válságosra fordult, s a lányát szeretné látni. A sávkór döntötte le a lábáról egy alvás-ébrenléttel ezelőtt, és Gwenny egyszer már ellátogatott távoli fülkéjébe. Úgy vélték, nem sokáig húzza; aki egyszer a Tatban megbetegedett, ritkán élt sokáig. - El kell mennem hozzá - mondta Gwenny. A szülők függetlensége, amelyet gyerekeiknek tiszteletben kellett tartaniuk, az élet utolsó óráiban meglazult, a törvény engedélyezte a beteg meglátogatását. - A törzs nagy embere volt - jegyezte meg Complain ünnepélyesen. Ozbert Bergass sok-sok alvás-ébrenléten át vezette a törzset, és elvesztése érzékenyen érintett mindenkit. Ennek ellenére Complain mégsem ajánlotta fel, hogy felkeresi apósát, lévén az érzelmesség az egyik gyengeség, amelyet a Greene törzs igyekezett kiirtani. Ehelyett Gwenny távozása után lesétált a piacra, hogy Ern Rofferytól, a becsüstől megtudakolja a hús jelenlegi árfolyamát. Útközben elhaladt a ketrecek mellett. Zsúfoltabbak voltak, mint valaha, a szelídített állatok egészségesebbnek és
finomabb húsúnak bizonyultak, mint a vadonélők, amelyeket a vadászok ejtettek el. Roy Complainnek nem volt kenyere a gondolkodás, és így képtelen volt megfejteni valamit, amit még saját magának sem tudott megfogalmazni. A törzs még soha nem élt ilyen gazdagon, a farmok még soha nem virágoztak ennyire, a legalacsonyabbrendű munkás is legalább egyszer húshoz jutott a négy alvás-ébrenlét ciklusban. Ennek ellenére Complain maga szegényebb volt, mint valaha. Többet vadászott, de kevesebbet zsákmányolt, és egyre kevesebbet kapott érte. Jónéhány másik vadász ugyanerre a sorsra jutott, már fel is hagytak a vadászattal, más munka után néztek. Az ügyek rosszrafordulását Complain egyszerűen annak a számlájára írta, hogy Roffery, a becsüs, ellenszenvvel viseltetett a vadászrend iránt, mivel képtelen volt összefüggést találni Rofferynek a vadhúsért fizetett alacsony árai és a háziállatok elszaporodása között. Ezért aztán átverekedte magát a piaci sokaságon, és kelletlenül üdvözölte a becsüst. - Táruljon fel éned - mondta mogorván, - A terhedre - válaszolta szívélyesen a becsüs, s felpillantott a végtelen hosszú listából, amit éppen körmölt. - Ma zuhan a hús ára, vadász. Csak egy jókora dögért kapsz hat cipót. - A fenébe! És legutóbb még azt mondtad nekem, hogy a gabona ára csökken, te csaló, te lator. - Zabolázd meg a nyelved, Complain, a te zsákmányod még a kenyér pilisét sem éri meg nekem. Bizony azt mondtam, hogy a gabona ára csökken. Alacsony is, de a hús ára még erősebben zuhan. A becsüs megpödörte óriási bajszát, és felnevetett. Néhány közelben ténfergő férfi is elnevette magát. Egyikük, egy bűzös, testes férfi, név szerint Cheap, egy rakás kerek kannát cipelt, abban a reményben, hogy a piacon elcserélheti. Complain felbőszültén rúgta fel a kannákat. Cheap dühében felordított és négykézlábra ereszkedve, igyekezett összeszedni őket, megpróbálta visszaszerezni a többiektől, akik már felkapkodták. Ezért Roffery még harsányabban mulatott, hangulata megfordult és már nem haragudott Complainre. - Az Élszektorban nehezebben élnél meg - jegyezte meg engesztelőén. - Ott a csodák népe lakik. Egyetlen lehelettel varázsolják elő a vadat, csak úgy, a semmiből bizony. Egyáltalán nincs szükség vadászokra. - Bőszen lecsapott a nyakán mászó légyre. - És ők már legyőzték a repülő bogarak átkát. - Badarság - mondta a közelben álldogáló egyik öreg férfi. - Ne vitatkozz velem, Eff - felelte a becsüs. - Különösen akkor nem, ha a szarnál többre tartod azt a vén hülye fejedet. - Márpedig ez valóban badarság - mondta Complain. - Ki lenne olyan bolond, hogy elhiggye: van olyan hely, ahol nincs légy. - Én el tudok képzelni olyan helyet is, ahol nincs semmiféle Complain - horkant fel Cheap, aki időközben összeszedte kannáit, és fenyegetően Complain mellé nyomakodott. Egymás arcába bámultak, az összetűzés a levegőben lógott. - Ugorj neki, verd el - tüzelte Cheapet a becsüs. - Tanítsd meg rá, hogy egyetlen vadász sem zavarhatja meg az üzletemet. - Mióta van a Tatban egy kanna-túró bogárnak nagyobb becsülete, mint egy vadásznak? - sopánkodott az Effnek nevezett vénember. - Figyelmeztetlek benneteket, szörnyű idők virradnak még erre a törzsre. Csak hálás lehetek, hogy már nem érem meg. Elítélően morogtak az öregre, érzelemnyilvánítása köröskörül visszatetszést szült. Complain hirtelen ráunt a társaságra, félrehúzódott és eloldalgott. Észrevette, hogy a vénember követi őt, mire óvatosan bólintott feléje. - Értem én ezt tökéletesen - szólalt meg Eff, aki nyilvánvalóan egyre jobban belelővallta magát rossz hangulatába. Elpuhultunk. Nemsokára senki sem vesződik majd azzal, hogy elhagyja a Tatot, vagy irtsa a pónikát. Kihal minden kezdeményezés. Nem marad egyetlen bátor ember sem, csak zabálnak és játszanak. Járvány meg halál, és más törzsek támadása zúdul majd ránk, olyan bizonyos vagyok ebben, mint ahogyan téged látlak. Nemsokára a bozót lep el mindent, ahol valaha a Greene törzs élt. - Úgy hírlik, hogy az Élszektor népei jámborak - szólt közbe Complain, félbeszakítva a tirádát. - Van eszük, és nem foglalkoznak mágiával meg más ilyen ostobasággal. - Egyszóval hallgattál erre a Fermourra - válaszolta mogorván Eff - vagy valamelyik hasonszőrűre. Némelyek megpróbálnak port hinteni a szemünkbe, nehogy megtudjuk, ki az igazi ellenségünk. Embernek nevezem őket, de ők nem emberek, ők a kívülállók. Mert kívülállók ők, vadász: természetfeletti lények. Ha tőlem függne, mindet kiirtanám. Kedvem lenne egy kis boszorkányvadászatra. De még mennyire. Manapság már nem rendezünk egyetlen boszorkányvadászatot
sem. Gyerekkoromban egymást érték. Én mondom neked, az egész törzs lassan elpuhul. Ha tőlem függne... Kifulladt és elhallgatott, nyilván valamelyik hajdani mészárlás kéjes látomása vette el a hangját. Complain szinte észrevétlenül faképnél hagyta az öreget, Gwennyt pillantotta meg, aki a tisztáson át közeledett. - Az apád? - érdeklődött. Az asszony félkézzel bágyadtán intett, jelezve, hogy semmi újság. - Ismered a sávkórt - mondta színtelen hangon. - Mielőtt eltelik a következő alvás-ébrenlét, nekivág a Nagy Utazásnak. - Életünk delén is a halál foglyai vagyunk - jegyezte meg Complain ünnepélyesen: Bergasst mindenki tisztelte. - És a Nagy Utazás már megkezdődött - felelte Gwenny, kiegészítve a Litániából idézett mondást. - Most már nincs mit tennünk. Időközben megkaptam apám áldását, és az ígéretedet, hogy elviszel vadászni. Induljunk, Roy. Vigyél magaddal a pónikák közé, kérlek. - A hús ára csökkent, már csak hat cipót ér egy vad - közölte Complain az asszonnyal. - Nem éri meg, Gwenny. - Egy cipóért sok mindent vehetsz. Egy edényt apám koponyájának, például. - Ez a mostohaanyád kötelessége. - El akarok menni veled vadászni. Már ismerte az asszony hanglejtését. Haragosan sarkon fordult, egyetlen szó nélkül elindult az éltorlasz felé. Gwenny illedelmesen követte. A vadásszenvedély hatalmába kerítette Gwennyt. így megszabadult a Tattól, mivel egyedül egyetlen asszony sem hagyhatta el a törzs lakóterületét, meg aztán szórakoztatta is a dolog. Nem vett részt az öldöklésben, de mintha csak Complain árnyéka volna, úgy lopakodott a bozótot benépesítő vadak nyomában. Annak ellenére, hogy a háziállatok rohamosan szaporodtak, és a vadhús ára esett, a Tat képtelen volt kielégíteni fokozódó húsigényét. A törzs helyzete mindig ingatag volt, csupán két nemzedékkel ezelőtt alapította Greene Nagyapó, és egy ideig még nem is lehetett önellátó. Valójában egy komoly baleset vagy kudarc még most is megrendíthette létét, és a családokat kiszolgáltatta volna a környező törzsek kénye-kedvének. Complain és Gwenny egy darabon a Tat éltorlaszán túli bozótcsapáson haladtak, majd befordultak a sűrűbe. Egykét vadásszal és vadfogóval találkoztak, aztán csak a magány következett, a bozót recsegő-ropogó magánya. Complain egy kis kabinlépcsőn vezette fel Gwennyt, inkább átnyomakodott a sűrű szárak között, nem kaszabolta le őket, hogy csapásuk kevésbé legyen feltűnő. Odafent megállt, s Gwenny türelmetlenül és aggódva kukucskált előre a férfi válla fölött. Rövid életű energia-felvillanásaikban a magányos pónikák felfelé, a fénypászmák irányába kúsztak. Az általános bágyadt világításban inkább csak elképzelni lehetett a tárgyakat, mintsem látni. Ráadásul ott voltak még a legyek és a parányi szúnyogok felhői, amelyek füstként lengedeztek a növényzet körül. Csak közvetlenül maguk elé láttak a megtévesztő félhomályban. De most minden kétséget kizáróan egy ember figyelte őket, mélyenülő szemű, krétafehér homlokú férfi. Három lépésnyire előttük állt, és feszülten figyelt. Hatalmas felsőteste meztelen volt, csupán rövidnadrágot viselt. Úgy tetszett, kissé balra tőlük egy pontot figyel mereven. De a világítás olyan bizonytalan volt, hogy minél inkább meresztették a szemüket, annál kevésbé lehettek bizonyosak bármiben, kivéve azt, hogy a férfi ott áll. És aztán egyszerre csak már nem volt ott. - Szellem? - susogta Gwenny. Kábítóját megmarkolva Complain előrelódult. Hajlott a feltevésre, hogy az árnyékok játéka tévesztette meg őket, oly nesztelenül tűnt el a látvány. Semmiféle nyoma nem maradt a férfinak, csupán a letiport zsenge hajtások, azon a helyen, ahol állt. - Ne menjünk utána - súgta idegesen Gwenny. - Biztosan az Élszektor embere... vagy egy kívülálló. - Ne butáskodj - válaszolta Complain. - Jól tudod, errefelé vademberek is élnek, akik ámokfutókként menekültek ide, és magányosan tengődnek a bozótban. Minket nem bánt. Ha le akart volna lőni bennünket, már régen megtehette volna. De azért ő is megborzongott a gondolatra, hogy a kóbor vadász még most is rájuk irányíthatja fegyverét, vagy más módon tervezheti halálukat éppoly biztosan és láthatatlanul, mint valami betegség. - De az arca olyan sápadt volt - nyugtalankodott Gwenny. Complain erősen megragadta az asszony karját és tovább húzta előre. Minél előbb elmennek innen, annál jobb. Elég gyorsan haladtak, közben egy disznócsapást kereszteztek, aztán befordultak az egyik mellékfolyosóra. Complain nekivetette hátát a falnak, és Gwennyt is erre késztette.
- Fülelj, és nyisd ki a szemed, nem követnek-e bennünket - mondta. A pónika hajladozott, zizegett, a csendet megszámlálhatatlan apró rovar rágcsálta. Mindez együtt olyan fültépő lármát okozott, hogy Complainnek úgy rémlett, ha még fokozódik, széthasad a feje. Ám a lármából valami szokatlan zaj is kihallatszott. Gwenny is hallotta. - Egy másik törzs közelébe értünk - suttogta. - A sikátor végén élnek. A hang kétségkívül gyereksírás és kiáltozás volt, s ez árulta el más törzsek jelenlétét, jóval azelőtt, hogy elérték torlaszaikat, vagy megérezték az idegen szagokat. Alig néhány ébredéssel ezelőtt ezen a területen még disznók tanyáztak. Ezek szerint egy újabb törzs költözött fel egy másik szintről, s lassan közeledett a Greene törzs vadászterülete felé. - Majd jelentjük, ha visszatértünk - jegyezte meg Complain, és az ellenkező irányba vonta az asszonyt. Mindvégig könnyedén haladt előre, útközben számlálta a fordulókat, nehogy eltévedjenek. Amikor baloldalt feltűnt egy alacsony bolthajtás, áthaladtak rajta, és rátértek egy disznócsapásra. Ezt a területet Tatlépcső néven ismerték, innen hatalmas lejtő vezetett le az alsó szintekre. A meredélyen túlról robaj hallatszott, amit félreismerhetetlen visítás követett. Disznó! A férfi intett Gwennynek, hogy maradjon a dombtetőn, és ügyesen lecsúsztatva válláról ijját, egy nyílvesszőt illesztett rá, s megindult lefelé. Elfogta a vadásszenvedély, minden bajról megfeledkezett. Úgy lopakodott előre, mint valami kísértet, Gwenny pedig bátorító pillantást küldött feléje. Az alsó szinten a pónikák, mintha végre elegendő teret kaptak volna a kibontakozásra, fent összeboruló, vastag fákká növekedtek. Complain a meredély szélére merészkedett, és a magasra nőtt pónikákon át lekémlelt. Odalent egy állat turkált elégedetten, az ivadékokat ugyan nem látta, de úgy hallotta, mintha malacok visítanának. Óvatosan leereszkedett a dombról, amelyet ugyancsak elborított a mindenütt jelenvaló bozót, s egy pillanatra belenyilallt a szívébe, hogy egy életet készül kioltani. Egy disznó életét. Azonnal elhessegette a lelkiismeretfurdalást, a Tan nem engedélyezte az “ellágyulást”. A koca mellett három malac forgolódott. Kettő fekete és egy barna: hegyes orrú, hosszú lábú, bozontos jószágok, akár a farkasok. A koca előzékenyen fordította horpaszát a kiröppenni készülő nyíl felé. Gyanakodva felcsapta fejét, és apró szemével megpróbálta átfúrni a körötte meredő törzseket. - Roy! Roy! Segítség... A velőkig ható sikoly fentről harsant. Gwenny hangjából halálfélelem csendült ki. A disznócsalád nyomban megrettent, és teljes sebességgel elrobogott a növények szárai között, a malacok elszántan loholtak anyjuk nyomában. Lármájuk azonban nem nyomta el a vadász feje fölött felhangzó dulakodás zaját. Complain nem késlekedett. Gwenny első sikoltására elejtette a nyílvesszőt. Meg sem kísérelte, hogy felvegye, ijját vállára kanyarította, előrántotta kábítóját, és vágtatott vissza felfelé a Tatlépcső dombján. De a domboldal bozótos sávja nem éppen alkalmas terep a futásra. Mire felért a tetőre, Gwennv eltűnt. Bal kéz felől puffanás hallatszott, Complain arra kanyarodott tehát. Megfeszített erővel futott, a lehető legkisebb célpontot mutatva. Csakhamar két szakállas férfit pillantott meg: Gwennyt hurcolták. Az asszony nem kapálózott, nyilván elvesztette eszméletét, amikor leütötték. Csak a harmadik férfit nem vette észre, aki majdnem elbánt vele. A növényszárak közé visszavonuló két társa mögött ügetett, fedezve útjukat. Most egy nyílvesszőt eresztett meg visszafelé a folyosón. A nyíl Complain füle mellett sivított el. Nyomban felbukfencezett, ezáltal elkerülte a második nyílvesszőt, és gyorsan visszainalt a csapáson. Ha meghal, azzal senkin sem segít. Csend lett, csak a bolond növények növekedésének megszokott percegése hallatszott. Ha életben marad, azzal sem sokat segíthet senkin. Az események előbb egyenként, majd együttesen zuhantak rá, Elszalasztottá a disznókat, elvesztette Gwennyt, szembe kell majd néznie a tanáccsal, és meg kell magyaráznia, miért hiányzik egy asszony. A rémület egy pillanatra elhomályosította a legfájóbb valóságot: elvesztette Gwennyt. Nem szerette, gyakran gyűlölte, de az övé volt és neki szüksége volt rá. A düh elöntötte agyát, elnyomott minden más érzelmet. Düh! A Tan szerint ez volt a megváltás. Marokszámra tépdeste fel a gyökér megkötötte talajt, és szerteszét szórta, arca eltorzult, a düh mindinkább hatalmába kerítette, szinte felpuffasztotta, mint a kovász a tésztát, őrület, őrület, őrület... a földhöz vágta magát, öklével verve a talajt, átkozódott és
fetrengett. Mindezt némán, egyetlen hang nélkül. Végül a roham megtette a magáét, benseje megüresedett. Sokáig ott maradt, fejét tenyerébe temetve üldögélt, agya oly csupaszra mosódott, akár az árapály hordaléka. Nem maradt más választása, fel kell tápászkodni, és visszamenni a Tatba. Jelentést kell tennie. Fejében egymást kergették a fáradt gondolatok. A végtelenségig el tudnék üt üldögélni. Olyan enyhén fújdogál a szellő, soha nem változik a hőmérséklete, a fény csak ritkán halványul él. A pónikák felnövekednek és elkorhadnak körülöttem. Semmi sem bántana, csak a halál... Csak ha életben maradok, csak akkor találom meg az elveszett valamit, a nagy valamit. Amit még gyerekkoromban megígértem magamnak. Most talán már soha nem találom meg, talán Gwenny megtalálhatta volna nekem, nem, ő sem tehette, ő csupán helyettesíthette, talán. Talán nem is létezik az a nagy valami. De ha ilyen nagy valaminek a nemlétezéséről beszélünk, már ez maga is létezés. Mint egy űr. Vagy egy fal. Ahogyan a pap mondja: balsors. Szinte látom magam előtt. Nagy. Olyan nagy... az ember képtelen nagyobbat elképzelni, mint maga a világ, vagy amilyen esetleg a világ. Világ, hajó, Föld, bolygó... más emberek elméletei, semmi közöm hozzájuk: az elméletek semmit sem oldanak meg. Csupa szerencsétlen fecsegés, merő szerencsétlen fet.segés, középszerűség, motyogás. Kelj fel, te nyavalygó bolond. íeltápászkodott. Annak sem volt sok értelme, hogy visszatérjen a Tatba, de annak sem, hogy itt üldögéljen. Valószínűleg főként azért késlekedett, mert tudta, milyen közöny fogadja majd: milyen álnokul fordítják el majd a fejüket, milyen vigyorgással részletezik majd Gwenny várható sorsát, és milyen büntetést szabnak ki rá az elvesztéséért. A bozóton át lassan botorkált hazafelé. Mielőtt kilépett volna a torlasz előtt a tisztásra, füttyentett, erről felismerték, és beengedték a Tatba. Távollétének rövid ideje alatt elképesztő változás ment végbe: erre még eltompult állapotában is felfigyelt. A ruházkodás nagy gond volt a Greene törzsben, amit a ruhák nagy változatossága is ékesen bizonyított. Nem akadt két ember, aki egyformán öltözködött volna, de inkább kényszerűségből, mintsem divatból, hiszen az egyéniséget nemigen istápolták körükben. A törzsben a ruha szerepe inkább arra korlátozódott, hogy őrködjék a tisztességen, levezesse a hivalkodást, és a társadalmi rang mutatója legyen, semminthogy melegen tartsa testüket. Csupán az elit, az őrök, a vadászok és a becsüshöz hasonló emberek juthattak hozzá holmi egyenruha-féléhez. A többiek különféle szövetekben és bőrökben járkáltak. De most az ócska szürke rongyok is vadonatújnak látszottak. A legutolsó fajankó is rikítózöld condrákban pompázott. - Mi az ördög történt, Butch? - kérdezte Complain az egyik szembejövőtől. - Táruljon fel éned, barátom. Az őrök rábukkantak egy titkos festékraktárra. Áztasd be te is a ruhádat! Pompás ünnepség készül. Távolabb izgatottan társalogva nagyobb csoport gyülekezett. Végig a fedélzeten egész sor tűzhelyet állítottak fel: fölöttük mint megannyi boszorkányfazék fortyogtak a rendelkezésükre álló legnagyobb üstök. Sárga, bíbor, rózsaszín, mályva, fekete, tengerészkék, égszínkék, zöld és rézvörös lé forrt, bugyborékolt, rotyogott a katlanokban, s köröttük ide-oda szaladgáltak az emberek, itt az egyik, ott a másik ruhadarabjukat mártva bele a festékbe. A vastag gőzfüggönyön át élesen harsogott szokatlanul lelkes kiáltozásuk. De a festéket nemcsak erre használták. Miután kihirdették, hogy a tanács nem tart igényt rá, az őrök bárkinek kiadták a zsákokat. Sok kiszakadt, és tartalma szétszóródott a falra, a padlóra. Az egész falut a rikító színek kerek foltjai, sávjai és kúpjai ékesítették. Kezdetét vette a tánc. A barna tócsákat eresztő szivárványszínű, még nedves ruhákban férfiak és nők kézenfogva viháncolni kezdtek a nyílt tereken. Az egyik vadász fent termett egy dobozon, és rázendített. Egy sárga ruhás asszony tapsolva mászott fel utána. Egy másik belecsapott a tamburába. Egyre többen és többen csatlakoztak a csődülethez, énekeltek, körülugrálták az üstöket, végigtombolták a fedélzetet, majd kifulladva, de boldogan visszafordultak. Megittasodtak a színektől: legtöbbjük még nemigen látott ilyesmit. Most már a kézművesek és az eleinte tartózkodó őrök is csatlakoztak, képtelenek voltak ellenállni az általános izgalomnak. Az emberek előtódultak a mezőkamrákból, faképnél hagyták a különféle torlaszokat, mindenki ki akarta venni részét az örömből. Complain zordan szemlélte az eseményeket, majd sarkonfordult, és indult, hogy jelentést tegyen a Hadnagyságnak. Egy tiszt szótlanul végighallgatta, és kurtán Greene hadnagy elé rendelte a vadászt. Egy nő elvesztéséért súlyos büntetés is járhatott. A Greene törzs alig kilencszáz lelket számlált, ennek mintegy a fele
kiskorú, és mindössze százharminc a nő. Párválasztási harcok igen gyakran fordultak elő a Tatban. Complain a hadnagy elé lépett. Öröktől körülvéve a vénember egy ósdi asztalnál ült, szeme óvatosan kémlelt elő ősz szemöldöke alól. Egyetlen mozdulat vagy hang nélkül is képes volt a légkört megfagyasztani maga körül. - Táruljon fel éned, uram - hajolt meg alázatosan Complain. - A terhedre - hangzott a szokványos válasz. Aztán a hadnagy felmordult: - Hogyan veszítetted el az asszonyodat, Roy Complain vadász? Complain akadozva előadta, hogyan ragadták el az asszonyt a Tatlépcső tetején: - Nyilván az élszektorbeliek műve - próbálta megindokolni. - Ne ijesztgess minket ezzel a mumussal - förmedt rá Greene egyik kísérője, Zilliac. - Már nem egyszer hallottuk a meséket erről a felsőbbrendű fajról, de nem hiszünk bennük. A Holt-út innenső oldalán mindennek a Greene törzs a gazdája. Miközben Complain előadta történetét, a hadnagy mind nagyobb dühbe gurult. Lába reszketett, szeme megtelt könnyel, szája eltorzult, végül állán is nyál csillogott, orrlyukait eltömte a váladék. A pad egy ütemben remegett a dühöngővel. A hadnagy reszketett, morgott, és bozontos fehér haja alatt a bőr halvány vörössé vált. Szorongása ellenére Complainnek el kellett ismernie: fenségesen félelmetes látványt nyújtott. A látvány akkor érte el a tetőpontját, amikor a hadnagy már kitörni készülő vulkánként vibrált, majd hirtelen a a földre bukott, és hangtalanul elterült. Zilliac meg a társa, Patcht kábítójukat készenlétben tartva nyomban a test elé ugrottak, arcuk a hadnagy dühét tükrözte, vonásaik rángatóztak. Lassan, nagyon lassan és az elmaradhatatlan szertartástól remegve a kimerült hadnagy visszamászott székébe: “Egy napon még megöli magát, ha így folytatja” - gondolta Complain. A gondolat kissé felderítette. - Most pedig eldöntjük büntetésedet a törvény szerint - mondta a vénember rekedten. Gyámolatlanul körülpillantott a szobában. - Gwennynek nem sok hasznát vette a törzs, bár az apja pompás fickó volt - jegyezte meg Complain, és megnyalta kiszáradt ajkát. - Egyetlen gyereket sem tudott szülni, uram. Volt egy gyerekünk, egy lány, de meghalt, még mielőtt elválasztottuk. Többet aztán nem is tudott szülni, uram, Marapper, a pap mondta. - Marapper hülye! - kiáltott fel Zilliac. - Gwenny jóformája lány - jegyezte meg Patcht. - Jó teste van. Ágybavaló leányzó. - Tudod, hogy hangzik a törvény, fiatalember - szólalt meg a hadnagy. - A nagyapám hozta, amikor megalapította a törzset. Majdnem olyan fontos az életünkben, mint... a Tan. Mi ez a zsivaj odakint? Igen, a nagyapám nagy ember volt. Emlékszem, aznap, amikor meghalt, elküldött értem... Complain mirigyei még bőségesen termelték a félelmet, de most, egy váratlanul tárgyilagos pillanatban egyszerre meglátta magukat, mind a négyüket, amint mindegyikük egyegy csalóka szálat kergetett létezése folyamán, s embertársát csupán mint saját félelmének a magyarázatát vagy megjelenését észlelte. Elszigetelten éltek, mindenki magának, mindenki mindenki ellen. - Mi legyen az ítélet? - mordult fel Zilliac, félbeszakítva a hadnagy elandalodását. - Ó, igen, no lássuk csak. Már elnyerted a büntetésedet, azzal, hogy elveszítetted az asszonyodat, Complain. Egyelőre nem kaphatsz másik asszonyt. Mi ez a zaj odakint? - Meg kell büntetni, mert különben még azt hiszi, hogy kicsúszik a kezedből a hatalom - sugalmazta fortélyosan Patcht. - Ó, persze, persze, meg akartam büntetni. Felesleges volt a javaslatod, Patcht. Vadász, izé, hm, Complain, az elkövetkező hat alvás-ébrenlétkor hat botütést kapsz, amit az őrkapitány hajt végre minden egyes alvás előtt, mostantól fogva. Távozhatsz. Te pedig Zilliac, az istenért nézd már meg, mi ez a civakodás odakint. Complain ismét kívülkerült. Tarka zaj- és színáradat fogadta. Mintha mindenki ide csődült volna, eszüket vesztve táncoltak a mámoros orgiában. Máskor ő is belevetette volna magát az áradatba, a többiekhez hasonlóan ő is kapott volna az alkalmon, hogy ledobhatja magáról az élet mindennapi robotját, de most igyekezett kijutni a tömegből, és elkerülte az emberek tekintetét. Mindazonáltal egyre halogatta visszatérését a fülkéjébe. (Hamarosan úgyis ki kell majd költöznie: magányos emberek nem foglalhattak el külön helyiséget.) Céltalanul őgyelgett a vigadozók körül, gyomrát kőként nyomta az elkövetkezendő büntetésre való várakozás. A fergetegesen táncoló sokaság szédülten keringett. A főcsoportból kiváló apróbb csoportok
vadul rángatóztak a húros hangszerek hangjaira. A lárma egyre nőtt, a táncosok őrjöngő mozdulatai - fejüket ide-oda vetették, karjukat rángatták - a kívülálló szemlélőben jogosan aggodalmat kelthettek volna. Akadtak azonban néhányan, akik nem vettek részt a táncban. A magas, komor doktor, Lindsey volt az egyik; Fennour a másik, aki túl lassúnak bizonyult a forgatagra, no meg Wantage, aki nyomorék arcát most is igyekezett elfordítani a csődülettől, meg az ítéletvégrehajtó. Ez utóbbinak most is be kellett tartani a kijelölt időpontot, és őrkísérettel meg is jelent Complain előtt. Durván leráncigálták a ruhát a hátáról, és kimérték rá a botütés első adagját. Az ilyen eseményt rendszerint sokan bámulták. Most azonban akadt jobb szórakozás: Complain szinte magányosan szenvedett. Másnapra persze már több érdeklődést várhatott.1 Ingét sebeire borítva, nyomorultan vánazorgott a fülkéjébe. Belépett. Odabent Marapper, a pap várta. Henry Marapper, a pap, testes férfi volt. Türelmesen guggolt, óriási pocakja előredudorodott. Ebben nem is volt semmi különös, csak látogatásának időpontja tetszett szokatlannak. Complain idegenkedve állt meg a guggoló figura előtt, üdvözlést vagy magyarázatot várt, de egyiket sem kapott, neki kellett elsőnek megszólalnia. Önérzete csak egy mordulást engedélyezett. Erre aztán Marapper felemelte szurtos mancsát. - Táruljon fel éned, fiam. - Terhedre, atyám. - És zűrzavar a tudattalanomban - duplázott rá kenetteljesen a pap, és a szokásos térdhajtást csak jelezve, meg sem kísérelt felállni. - Megbotoztak, atyám - mondta nehézkesen Complain, és a korsóból merített egy csupor sárgás vizet. Húzott egyet belőle, és a maradékkal lesimította a haját. - Hallottam, Roy, hallottam. Úgy vélem, az elméd megkönnyebbült a megaláztatástól. - A gerincem bizonyos terhére, igen. Leráncigálta ingét a vállán keresztül, amely most már sajgott egy kissé. Szinte kellemes volt a kin, ahogyan a ruha szálai kiszakadtak a sebekből. A következő alvás-ébredésre majd kellemetlenebb lesz. Végül ledobta a véres ruhát a padlóra, és leköpte. Felzúdult benne az ingerültség, látva, milyen közönyösen figyeli küzdelmét a pap. - Nem táncolsz, Marapper? - érdeklődött udvariatlanul. - A szellem a hivatásom, nem az érzékek - hangzott az ájtatos válasz. - Ezenkívül ismerek jobb módszert is a felejtésre. - Mint például a bozótba rohanást, ugye? - Fülemnek jólesik hallani, hogy oly súlyosan megpróbáltattál, barátom, a Tan szerint való ez. Attól tartottam, hogy rosszkedvben talállak, de szerencsére úgy látom, nincs szűkség a vigaszomra. Complain elkerülte a pap mézesmázos tekintetét, és az arcába bámult. Ezt az arcot nem lehetett volna csinosnak nevezni. Ebben a pillanatban nem is arcra, inkább holmi szalonnából kifaragott totemre, vagy talán emlékműre hasonlított, amelyet azoknak az erényeknek emeltek, amelyek segítségével az ember fennmaradhatott ebben a világban: az alattomosságnak, a kapzsiságnak, az önzésnek. Complain, aki saját magán úgysem segíthetett, hirtelen valami rokonszenv-félét érzett a pap iránt: végre talált valakit, akit ismert és akivel éppen ezért foglalkozhatott. - Talán megbocsátható az idegességem, atyám - szólalt meg. - Tudod, hogy az imént veszítettem el az asszonyomat, s az életem ugyancsak szétzilálódott. Bármibe fogtam is - nem volt olyan sok minden -, kicsúszott a kezemből, s ami megmaradt, azt erőszakkal veszik el tőlem. Jönnek az őrök, akik már megbotoztak, és holnap ismét megbotoznak, és elkergetnek innen, hogy a magányos férfiakkal és a sihederekkel lakjam. Jutalmat nem kapok a vadászatomért, sem vigasztalást bánatomra! A törzs törvényei túl kemények, atyám - maga a Tan is kegyetlen prézsmitálás -, az egész fojtogató, világ nem egyéb a szenvedések forrásánál. Miért kell ennek így lennie? Miért nincs egy szikrányi remény sem a boldogságra? Ó, én is ámokfutással fogom végezni, mint a testvérem tette hajdanán, áttörök ezen az ostoba tömegen odakint, és beléjük oltom sérelmem emlékét. - Kímélj meg - vágott közbe a pap. - Nagy egyházközséget kell még meglátogatnom, vallomásaidat majd meghallgatom, de dühöddel csak szórakoztasd saját magadat. - Felemelkedett, kinyújtózkodott, és megigazgatta vállán a zsíros condrákat. - Dehát mi értelme van az életünknek? - kérdezte Complain, és legyűrte feltörő kívánságát, hogy jól megmarkolja ezt a hájas nyakat. - Miért élünk itt? Mi a világ célja? Pap vagy, mondd meg hát, ne kímélj. Marapper szuszogva sóhajtott egyet, és tenyerét elutasítóan emelte fel:
- Gyermekem, tudatlanságod megdöbbent: micsoda meghatározás! “A világ” mondod, erre a mi jelentéktelen, nyomorúságos kis törzsünkre. A világ több ennél. Mi mindnyájan - a pónikák, a Holt-út, az Élszektor népe, ez az egész banda - egyfajta tartályban élünk, amelynek neve Hajó, és a világ egyik részéből tart a másik felé. Már nemegyszer elmondtam ezt neked, de úgy látszik, képtelen vagy felfogni. - Már megint ez az elmélet! - csattant fel makacsul Complain. - És ha a világot Hajónak nevezik, vagy a Hajó a világ, mit számít az nekünk. Bár a hajó-elméletet jól ismerték, de általában elvetették a Tatban, valamiért most mégis felkavarta és megrémítette Complaint. Ajka éles vonallá keskenyedett, ahogy folytatta: - Most szeretnék aludni, atyám. Az alvás végül is megvigasztal. Te úgyis csak talányokban beszélsz. Tudod, néha látlak álmomban, állandóan magyarázol valamiről, amit meg kellene értenem, de valahogy soha nem hallok egyetlen szót sem. - És nemcsak az álmaidban - válaszolt kedélyesen a pap, majd elfordult. - Valami fontosat akartam tőled kérdezni, de ráér. Holnap visszatérek, és remélem, már nem leszel így kiszolgáltatva az adrenalinodnak - tette hozzá, és ezzel távozott. Complain egy ideig a csukott ajtóra meredt, de a dorbézolás kívülről beszűrődő hangjai nem hatoltak el a füléig. Aztán fáradtan felmászott az üres ágyba. De álom csak nem jött a szemére. Agyában felidéződtek a Gwennyvel folytatott végtelen viták itt ebben a szobában - s az, hogy miként kereste a még kegyetlenebb, még megsemmisítőbb válaszokat, és hogy milyen dőreség volt a fegyverszünetük. Olyan sokáig tartott mindez, és most vége: Gwenny mostantól fogva valaki mással alszik. Complain sajnálkozással vegyes örömöt érzett. Nyomon követve az eseményeket, amelyek Gwenny elrablásához vezettek, váratlanul felrémlett előtte az a szellemalak, aki közeledtükre eltűnt a pónikák között. Felült az ágyán, az aggodalom most még erősebbé vált benne, mint az a kellemetlen érzés, amely akkor fogta el, amikor az alak eltűnt. Odakint már minden elcsendesedett. Gondolatai, úgy látszik, hosszasabban kergetőztek, mint képzelte: a tánc véget ért, a táncosokat legyűrte az álom. Tudatosságával csupán ő döfte át a Tat folyosóira boruló kriptaszerű fátylat. Ha kinyitná az ajtót, most is hallhatná a növekedő pónikák soha nem szűnő távoli ropogását. De az idegesség félelmetessé tette azt a gondolatot, hogy esetleg kinyithatná az ajtót. Felidézte a furcsa lényekről szóló legendákat: a Tatban gyakran hallhatott róluk. Itt volt mindenekelőtt az Élszektor titokzatos népe. Az Élszektor távoli terület volt, lakói idegen utakon jártak, idegen fegyvereket használtak, ismeretlen hatalom birtokában voltak. Lassan közelednek a bozóton át, és végül nyilván kiűzik az apró törzseket: legalábbis a legendák erről szóltak. Ám bármilyen félelmetesek voltak is, mindenki tudta, hogy voltaképpen emberek. A mutánsok félig emberek, félig állatok voltak. Remetékként elzárkóztak, vagy apró hordákban kóboroltak a bozótban, ahová a törzsek űzték őket. A kelleténél több foguk volt, vagy karjuk, vagy kevesebb eszük. Csak bicegni vagy mászni vagy nyargalni tudtak végtagjaik nyomorékságától függően. Ijedősek voltak, és éppen ezért számos hátborzongató tulajdonsággal ruházták fel őket. Aztán a kívülállók. Ők nem voltak emberek. Az Effhez hasonló vénemberek álmát zavarták. A bozót forró trágyájából keltek életre természetfeletti úton. Ahová senki sem hatolhatott be, ők ott születtek. Nem volt szívük, sem tüdejük, csupán külsejük hasonlított az emberére, úgyhogy észrevétlenül befurakodhattak az emberek közé, erőt gyűjtve, és kiszipolyozva az emberek erejét, mint a vérszopó vámpírok. A törzsek időről időre boszorkányvadászatot rendeztek, de amikor a gyanúsítottak testét vizsgálat céljából felmetszették, mindig megtalálták szívüket és tüdejüket. A kívülállók számtalan úton-módon menekültek meg a vizsgálat elől, de mindenki tudta, hogy léteznek: maguk a boszorkányvadászok is ezt bizonyították. Bizonyára most is kint gyülekeznek az ajtó előtt, éppoly fenyegetően, mint ahogyan az a hallgatag figura eltűnt a pónikák között. Ez volt a Greene törzs egyszerű mitológiája, amely néni sokban különbözött a más törzsek által tisztelt lidércek hierarchiájától - ezek a törzsek lassan vonultak át a Holt-út néven ismert övezeten. Egy részük teljesen külön fajt képezett: az óriásokét. Az Élszektor lakóiról, a mutánsok és a kívülállók létezéséről mindenki tudott: olykor-olykor egy mutánst élve vonszoltak be a bozótból, és táncra kényszerítettók a nép előtt, aztán ha ráuntak, elindították a Nagy Utazásra. Nem egy harcos megesküdött rá, hogy magányos párviadalt vívott egy-egy élszektorbelivel vagy kívülállóval, de a lények e
három rendjének volt valami megfoghatatlan jellege. Az ébredési ciklusokban, társaságban könnyű volt megfeledkezni róluk. Az óriásokkal azonban mindenkinek számolnia kellett. Valóságosak voltak. Mivel minden, a világ is az övék, egyesek még azt is feltételezték, hogy tőlük származtak az emberek. Nyomaikba lépten-nyomon beleütköztek, és rendkívüli méreteik nyilvánvalók voltak. Ha valaha visszatérnének, sehol nem ütköznének komolyabb ellenállásba. Ezek mögött a képzeletszülte alakok mögött homályosan élt még valaki más is: inkább jelkép, mint személy. A neve Isten volt, és nem kellett férni tőle: jóllehet soha senki nem ejtette ki a nevét, meglepő módon mégis nemzedékről nemzedékre öröklődött. Valami meghatározhatatlan kapcsolatban állt azzal a kifejezéssel, hogy “azistenit”, ami minden pontosabb jelentés nélkül ugyan, de nyomatékosabban hangzott. Az Isten jámbor szitokként végezte pályafutását. Amit azonban Complain ebben az ébredési ciklusban megpillantott a bozótban, sokkal riasztóbb volt, mint mindez együttvéve. Kétségei közepette valami más jutott az eszébe: a gyereksírást ő is hallotta és Gwenny is. Két távoli tény lassan összeilleszkedett. A férfi... és a közeledő törzs. A férfi nem kívülálló volt, vagy valami más rejtélyes személy. Hús és vér ember volt, egy másik törzs vadásza. Éppoly nyilvánvaló, mint az, hogy... Megpihenve visszafeküdt. Lám, egy rövidke következetes gondolatmenet könnyedén elsöpörte ostobaságát. Bár kellemetlenül érintette, hogy elsiklott a nyilvánvaló tény fölött, mégis büszke örömmel töltötte el, hogy felfedezte a dolgoknak ezt az új megvilágítását. Eddig sohasem kutatta a dolgok értelmét. Mindent automatikusan tett, a helyi törvény, vagy az egyetemes Tan, vagy tulajdon hangulata vezérelte: mostantól fogva ennek meg kell változnia. Mostantól fogva sokkal inkább hasonlítani kell... mondjuk Marapperre például, aki értékeli a dolgokat - legalább a nem-anyagiakat, mint ahogyan Roffery az anyagiakat értékeli. Kísérletképpen újabb tényeket igyekezett felkutatni. Ha az ember elég adatot összegyűjt, talán a hajó-elmélet is értelmet nyer. A másik törzs közeledtét jelenteni kellett volna Greene hadnagynak. Hiba volt, hogy nem tette. Ha találkoznak a törzzsel, elkeseredett harc alakul ki: A Greene törzsnek fel kell készülnie. No, rendben van, később feltétlenül jelenteni fogja. Észre sem vette, úgy aludt el, egyik pillanatról a másikra. Amikor felébredt, nem köszöntötte étvágygerjesztő illat. Mogorván feltápászkodott nyögdécselt, megvakarta fejét, és kimászott az ágyból. Egy ideig úgy vélte, csak a levertség a baja, aztán a levertség mögött megérezte a felkavaró tettrekészséget. Készen állt a cselekvésre, cselekednie kellett: hogy miképpen, azt később kell majd eldöntenie. A nagy valami ismét elérhető közelségben volt. Felrántotta nadrágját, az ajtóhoz baktatott és kinyitotta. Kintről furcsa csend csalogatta. És Complain követte a csendet a Tisztásra. A tivornya véget ért. A résztvevők nem igyekeztek vissza lakásukba, ki-ki ott hevert, ahol az álom elnyomta, vidámságuk rikító romjai közepette. Báván hortyogtak a kemény deszkapadlózaton, vagy felébredtek, de eszük ágában sem volt mozdulni. Csupán a gyerekek unszolták álmos anyjukat szokás szerint. A Tat csatatérre emlékeztetett, de a holtak nem véreztek, és szenvedésük még nem ért véget. Complain nesztelenül végigsétált az alvók között. A magányos férfiak kantinjában talán kaphat valami élelmet. Kikerült egy szerelmespárt: a férfi Cheap volt, Complain megismerte, egy pufók lányt tartott a karjában, keze a lány blúzában, arca épp a Böppályán nyugodott, lábuk a Tejutat keresztezte. Apró legyek mászkáltak a lány lábán, be a szoknyája alá. Valaki közeledett. Complain felismerte az anyját, és rögtön balsejtelem ébredt benne. A Tat törvénye szerint - igaz, hogy ennek a törvénynek a tiszteletbentartását nem nagyon ellenőrizték - a gyereknek meg kell szakítania az érintkezést fivéreivel és nővéreivel, mihelyt eléri a csípőmagasságot, anyjával pedig, mihelyt eléri a derékmagasságot. Myra azonban locsogó természetű lévén, bármit írt is elő a dereka, nyelve ügyet sem vetett rá, és ha csak szerét ejthette, szóba elegyedett számos gyermekével. - Köszöntelek, anyám - morogta Complain. - Táruljon fel éned. - A terhedre, Roy. - Hasonlóképpen táruljon fel öled is. - Öreg vagyok én már az ilyen megtiszteltetésre, jól tudod - válaszolt az asszony, kissé zavartan, hogy fia ilyen hivatalos
hangnemet ütött meg. - Enni indultam, anyám. - Akkor hát Gwenny halott! Hallottam! Bealie jelen volt a botozásnál, és hallotta a bejelentést. Hát tudod, ez aztán megadja a kegyelemdöfést szegény öreg apjának. Rettenetesen sajnáltam, hogy nem lehettem ott - mármint a botozásnál -, de ha rajtam múlik, nem fogom elmulasztani a többit. A tülekedésben sikerült a legpompásabb árnyalatú zöldet megkaparintanom. Mindent befestettem. Ezt az inget is befestettem, ami rajtam van, tetszik? - Figyelj csak rám, anyám, fáj a hátam: nem bírom a sok beszédet. - Persze, hogy fáj, Roy, nem is várhatod, hogy ne fájjon. Még a gondolatra is elborzadok, mi lesz veled, mire végére érsz a büntetésnek. Szereztem egy kis hájat, majd bekenlek vele, az egy kicsit lazítja a pórusokat. Aztán Lindsey doktornak is meg kellene vizsgálnia később, ha van egy kis megtakarított vadhúsod, cserébe a tanácsért, és most, hogy Gwenny elment, nyilván van. Tulajdonképpen soha nem tudtam igazán megkedvelni. - Figyelj csak, anyám... - Ó, veled tartok, ha a kantinba indultál. Ügy sincs semmi különösebb dolgom... Azt hallottam, persze teljesen suba alatt, a vén Toomer Munday-tól, bár istentudja, honnan szedte, hogy az őrök egy kis teát meg kávét is találtak a festékraktárban. Látod, ezt nem osztották szét! Az óriások jobb kávét termesztettek, mint mi. A szóáradat körülölelte Complaint, miközben elgondolkozva falatozott. Később az asszony becipelte a fülkéjébe, és felhurkásodott hátát bekente hajjal. Eközben ismét a már előbb hallott jótanácsokkal látta el. - Ne keseredj el, Roy, a dolgok nem mennek majd mindig ilyen pocsékul, most rád jár a rúd. Ne hagyd magad. - A dolgok mindig pocsékul mennek, anyám, miért éljen az ember? - Nem szabad így beszélned. Tudom, a Tan szerint nem rejthetsz magadba semmiféle keserűséget, de te nem úgy nézed a világot, ahogyan én. Én mindig azt mondtam: az élet rejtély. Maga az, hogy élünk... - Ó, ezt már jól ismerem. Az élet csak kölönc, véleményem szerint. Myra figyelmesen szemlélte fia arcát, és arcvonásai ellágyultak. - Ha meg akarok vigasztalódni - mondta -, egy hatalmas fekete ürességre gondolok, amely örökkön örökké tart minden irányban. És ebben a feketeségben temérdek piciny lámpás gyullad ki. Ezek az apró lámpák a mi életünk, és pompásan világítanak. Megmutatják a környezetünket. De hogy mi is ez a környezet, ki gyújtja meg a lámpákat, miért gyújtja meg... - felsóhajtott. - Majd ha elindulunk a Nagy Utazásra, amikor a lámpánk kialszik, talán többet tudunk. - És azt állítod, hogy ez megvigasztal? - kérdezte szemrehányóan Complain. Nagyon-nagyon régen volt, hogy először hallotta anyjától ezt a lámpa-hasonlatot, és megnyugtatta, hogy ismét hallja, de nem engedhette meg magának, hogy anyja ezt észrevegye. - Igen. Igen, ez megvigasztal. Látod, a mi lámpásunk itt ég együtt. - Kisujjával rábökött egy pontra kettejük közt az asztalon. - És én hálás vagyok, amiért az én lámpám nem valahol ott ég az ismeretlenben egyedül. - És kinyújtott karral valahová messze mutatott. Complain fejcsóválva állt fel. - Én nem így látom - vallotta be. - Sokkal több lehet odakint. - Ó, igen, talán igazad van. De ott egészen más az élet. És én éppen ettől félek. Minden más, minden más. - Talán igazad van. Bárcsak itt is minden egészen más lenne. Anyám, Gregg bátyám, aki itthagyta a törzset és egyedül nekivágott a bozótnak... - Még nem felejtetted el!? - kérdezte mohón az öregasszony. - Gregg jó fiú volt, Roy, ha itt marad, még őr is lehetett volna belőle. - Mit gondolsz, életben maradt? Myra határozottan megrázta a fejét: - A bozótban? Bizonyosra veheted, hogy a kívülállók elkapták. Kár, nagy kár... Gregg pompás őr lett volna. Mindig mondtam. Complain már indulni készült, amikor az anyja élesen rászólt: - A vén Ozbert Bergass még nem halt meg. Azt mondják, a lányát, Gwennyt hívta. Kötelességed, hogy felkeresd. Most az egyszer tagadhatatlanul igazat mondott. És ezúttal a kötelesség örömmel is vegyült: Bergass a törzs hősének számított.
A félkarú Olwell, ép karjára akasztva egy csomó felfűzött vadkacsát cipelt, és barátságtalanul köszöntötte Complaint. Egyébként a vadász egyetlen teremtett lélekkel sem találkozott. Bergass házatája messze a Tat alvégén húzódott meg. Valamikor az éltorlasznál állott. És ahogy a törzs lépésről lépésre nyomult előre, úgy maradt egyre hátrább. Amikor éppen a törzs közepén állt, Ozbert Bergass akkor érte el hatalma teljét. Most öregségére az ő fülkéje volt a legtávolabb. Az utolsó torlasz, az emberiség és a Holt-út közt húzódó torlasz most éppen az ő ajtajánál emelkedett. Több üres szoba választotta el szomszédaitól: előző szomszédsága, néhány nyápic fickó, nem sokkal ezelőtt költözött el, továbbhúzódtak a biztonságosabb központi tájak felé, de ő, a makacs vénember, maradt, ahol volt, és a kapcsolatot az élettel számtalan asszonya segítségével tartotta fenn, akikkel diadalmas örömben éldegélt. Itt az alvégen nyoma sem volt a dáridónak. A Tat egyéb részeinek átmeneti vidámságával ellentétben Bergass lakhelye komornak és sivárnak látszott. Réges-régen, talán még az óriások idejében, itt valamiféle robbanás mehetett 40 végbe. Bizonyos távolságban a falak megfeketedtek, és fejmagasság felett embernagyságúnál is nagyobb nyílás tátongott a fedélzeten. Itt, a vén vezér ajtaján túl egyetlen lámpa sem égett. A törzs folyamatos előrenyomulásával együtt ezt az elhanyagoltságot még csak fokozta néhány pónika, amely eltökélten gyökeret vert a hátsó torlasszal szemben, és bozontos, kényszeredett tolakodásában csupán combmagasságig nőtt meg a koszos fedélzeten. Complain viszolyogva dörömbölt Bergass ajtaján. Az ajtó kinyílt, a belépőt bábeli hangzavar, hatalmas gőzfelhő csapta meg, amely rajzó rovarcsapatként gomolygott arca körül. - Az éned, anyám - szólt udvariasan Complain a kikukucskáló vén boszorkához. - A terhed, harcos. Ó, te vagy az, Roy Complain, valóban? Mit akarsz? Azt hittem, minden bolond fiatal részeg. No, hát gyere be. Csak maradj csendben. Egy nagy szobába jutott, amelyet telisdeteli zsúfoltak szárított pónikaszárral. A fülkét holt erdővé változtatva, a fal mellett sorakoztak. Bergass megszállottan munkálkodott azon, hogy világuk építményeit, a falakat és a fedélzetet rombolják le és a törzs a pónikaszárakból épült kunyhókban lakjon, a bozót sűrűjében. Saját magán ki is próbálta ezt a Holtút egyik lapályán, és kétségkívül túlélte a kísérletet: de ötletén senki sem kapott. Leves-illat terjengett: az egyik sarokból egy hatalmas gőzölgő üstből szállt fel. Fiatal lány kavarta a löttyöt. A szobában kavargó gőzön át Complain megpillantotta a többi nőt. Elég meglepő módon Ozbert Bergass a szoba közepén üldögélt egy szőnyegen. Éppen szónokolt, amire azonban senki sem figyelt, a nők egymással társalogtak. Complain azon csodálkozott, hogy egyáltalán meghallották a kopogtatását. Letérdelt az öreg mellé. A sávkór már előrehaladott stádiumába ért. Szokás szerint most is a gyomorból indult ki, és már megtette rövid útját felfelé a szívig. Karhosszúságú, barna színű, puha sávok emelkedtek ki a húsából, a fonnyadt test botokkal szétroncsolt hullára emlékeztetett. -... így aztán a Hajó elveszett, és az ember is elveszett, és a veszteség is elveszett - folytatta rekedten az öreg, Complainre függesztve tekintetét. - Egyre csak másztam a törmelék között, és tudom, és mondom, hogy minél több idő telik el, annál kevesebb az esélyünk, hogy ismét magunkra találjunk. Ti bolond asszonynép, nem értitek, ti nem törődtök ezzel, de Gwennynek nemegyszer mondtam, hogy ez az ember csak tönkreteszi a törzset. “Rosszat cselekesztek” mondtam neki – “amikor mindent leromboltok, ahol áthaladtok, csak azért, mert nincs rá szükségetek. Elégetitek ezeket a könyveket, meg ezeket a filmtekercseket” - mondtam -, “megsemmisítitek, mert azt hiszitek, hogy valaki felhasználhatja ellenetek. De ezek titkokat hordoznak magukban, amelyeket ismernünk kellene” - mondtam -, “és ti bolondok vagytok, össze kellene szedegetnünk a tárgyakat, nem szétrombolnunk. Én mondom nektek, több fedélzetet bejártam, mint ahánynak a létezését el tudjátok képzelni” - mondtam - ... Mit akar, kérem? Mivel a monológ megszakítása nyilván Complainnak szólt, a vadász azt válaszolta, hogy segíteni jött, ha lehetséges. - Segíteni? - kérdezte Bergass. - Én mindig megálltam a magam lábán. És azelőtt az apám is. Az apám volt valamennyi között a legnagyobb vezető. Tudod-e, mi tette a törzsünket azzá, ami most vagyunk? Én majd elmondom. Az apám velem együtt cserkészett odakint, amikor még fiatal legény voltam, és megtalálta, amit az óriások hajdan fegyverraktárnak neveztek. Igen, a kamrák zsúfolásig tele voltak kábítókkal. A felfedezés nélkül a Greene törzs nem lenne az, ami, mostanáig már kivesztünk volna. Igen, odavezethetnélek a fegyverraktárhoz, ha lenne merszed velem jönni. A Holt-út közepén túl, ahol a láb kézzé változik és a padló elugrik előled, és úgy szállsz a levegőben, akár a bogár... “Félrebeszél” - gondolta Complain. Hiába is beszélne neki Gwennyről, amíg arról fecseg, hogy a láb kézzé változik. Ám
a vén vezető hirtelen elhallgatott, majd megkérdezte: - Hogy kerülsz ide, Roy Complain? Adjatok még egy kis levest, olyan száraz a gyomrom, akár a tapló. Complain intett az egyik asszonynak, hogy hozzanak egy bögrét, aztán válaszolt: - Eljöttem, hogy lássam, mint búcsúzol. Nagy ember vagy: sajnálom, hogy így talállak. - Nagy ember - motyogta bárgyún Bergass, majd hirtelen dühkitöréssel ordította: - Hol a levesem? Azt a hülye fejüket, mit csinálnak azok a lotyók? A micsodájukat mossák a levesben? Egy fiatalasszony sietősen átnyújtott egy bögre levest, közben pajkosán rákacsintott Complainre. Bergass már túl erőtlen volt hozzá, hogy egyedül egyen, így Complain kanalazta szájába a zsíros löttyöt. Észrevette, hogy a vezető tekintete az övét keresi, mintha valami titkot készülne átadni, úgy mondják, a haldokló mindig valaki másnak a tekintetét keresi, de a szokás arra késztette Complaint, hogy ne nézzen bele ebbe a világos szembe. Elfordult, és csak ekkor eszmélt rá, micsoda piszok van körös-körül. Annyi szemét volt a fedélzeten, hogy pónikát lehetett volna termeszteni benne, még az elhalt növényi szárak is szürke masszává álltak össze. - Miért nincs itt a hadnagy? Hol van Lindsey, a doktor? És Marappernek, a papnak nem kellene meglátogatnia téged? fakadt ki mérgesen. - Méltóbb társaságot érdemelnél. - Óvatosan bánj a kanállal, fickó. Várj egy percig, amíg vizelek... ó, ez az átkozott gyomrom. Feszes. Nagyon feszes... A doktor... az asszonyaimmal elzavartattam a doktort. A vén Greene nem jön el, fél a kórtól. Meg aztán ő is éppen olyan öreg, mint én, Zilliac majd leüti az egyik szép alvás-ébredéskor, és maga veszi kezébe a hatalmat... Hát persze, az ember... Látva, hogy Bergass ismét elkalandozik, Complain elszántan megkérdezte: - Elhívjam a papot? - A papot? Kit? Henry Marappert? Gyere közelebb, mondok neked valamit, csak neked. Titkot. Soha ne mondd el senkinek. Óvatosan... Henry Marapper a fiam. Igen! Én már nem hiszek a hazudozásaiban, és abban sem hiszek, hogy... Károgáshoz hasonló hanggal szakitotta félbe saját szavait. Complain egy pillanatig fájdalomkiáltásnak vélte, majd rádöbbent, ez nevetés, amelyben ez a szó keveredett: “Fiam!” Nem volt értelme tovább maradnia. Odavetett egy nyers köszöntésfélét az egyik asszonynak, és hirtelen támadt undorral faképnél hagyta Bergasst, oly hevesen reszketve, hogy a gyomra is felkavarodott. Az asszonyok közönyösen álldogáltak, kezüket csípőre tették, vagy a legyeket hessegették. Távozás közben beszédfoszlányok csapódtak a fülébe. - ...csak azt szeretném tudni, honnan szerzi ezeket a ruhaanyagokat. Közönséges kétkezi munkás. Én azt mondom, spicli... - Nagyon könnyen osztogatod a csókjaidat, kicsi Wenda. Hidd el nekem, mire olyan idős leszel, mint én... - ...a legpompásabb velő, amit valaha is kaptam. - ...Cullindram anyó most kölykezte a hetediket. Mmdegyik halva született, kivéve egyetlen kis korcsot. Emlékszel, legutóbb ötösikrei voltak. Megmondtam neki őszintén, azt mondtam: “Ha biztosra akarsz menni a férjednél...” - ...az egész keresetét eljátszotta... - …hazudik... - ...még soha nem nevettem ilyen jót... Complain hátul a sötét folyosón egy ideig nekitámaszkodott a falnak, megkönnyebbülve lihegett. Semmit sem végzett, még Gwenny halálhírét sem mondta el, amiért pedig felkereste Bergasst, de valami mégis lezajlott benne. Mintha óriási súly gördült volna előre agyában, fájdalmat okozott, de lehetővé tette, hogy sokkal világosabban lásson, ösztönösen érezte: valamiféle válság pillanata következik. Bergass szobájában borzasztó hőség uralkodott, Complainról csörgött a veríték. Még innen a folyosóról is jól hallotta a női hangok csipogását. Hirtelen felrémlett előtte a Tat képe a maga valóságában. A hatalmas barlangot számtalan hang fárasztó csiripelése töltötte meg. Sehol egyetlen tett, csak hangok, haldokló hangok. Az ébrenlétidő lassan lejárt, és ahogy az alvás közeledett, büntetésének legközelebbi adagját várva, Complain gyomra egyre inkább elszorult. A Tatban és körös-körül minden ismert területen a négy alvás-ébrenlét közül egy sötét volt. Nem koromsötét, mert a folyosókon mint megannyi apró hold négyszögletes irányfények égtek, de a lakófülkékben tökéletes volt a sötétség. Megszokott törvénye volt ez a természetnek. Egyes aggastyánok motyogása szerint szüleik gyakran emlegették, hogy ifjúkorukban a sötétség nem tartott ilyen sokáig, de a vének köztudomásúan rosszul emlékeznek, letűnt
gyermekkoruk kacatjaiból furcsa meséket tákolnak össze. A sötétben a pónikák összekunkorodtak, akár a zsákvászon. Sudár száruk megroskadt, és a legduzzadóbb hajtások kivételével megfeketedtek. Nekik ez volt a kurta tél. Amikor a fény visszatért, a zsenge hajtások és csemeték ismét energikusan törtek felfelé, és az új zöld hullám mindent elborított. Újabb négy alvás-ébrenlét alatt mind lekonyult. Csak a legvastagabb és a legfejlettebb szárak élték túl ezt a ciklust. Ebben az ébrenlétidőben a néhány száz Tatlakó zöme bágyadt volt, többségüknek nem tért vissza az ereje. Mulatozásuk barbár kitöréseit mindig ilyen általános elesettség követte. Túlságosan kimerültek, és ráadásul képtelenek voltak ismét belezökkenni az élet megszokott kerékvágásába. Tehetetlenség nyűgözte le az egész törzset. Mint valami takaró, borította be őket a csüggedés, és túl a torlaszokon a pónikák bozótja betört a tisztásra. Csak az éhség állíthatta őket ismét talpra. - Az egész bandát legyilkolhatod, és senki sem emelne rád kezet - mondta Wantage és arcának jobb felén valami lelkesedésféle suhant át. - Akkor miért nem teszed meg? - kérdezte csúfondárosan Complain. - Tudod, mi áll a Litániában: az elfojtott gonosz kívánság megsokszorozódik és felfalja az őt tápláló elmét. Rajta hát, Lyukasfejű! Alighogy kimondta, egy kemény kéz ragadta torkon és szeme előtt éles penge villant. Félelmetes látvány volt, ahogyan Wantage fél orcája eltorzult a dühtől, a másik pedig állandó bárgyú vigyorba rándult, a kitágult szürke szem pedig közönyösen bámult mindezen túl, valahová messze, felolvadva saját külön látomásában. - Te ocsmány dög, eszedbe ne jusson még egyszer így nevezni! - tajtékzott Wantage. Aztán elfordítva fejét, kést tartó keze lehanyatlott. Hátat fordított Complainnek, dühe megaláztatássá lohadt, amint tudatára ébredt torz voltának. - Bocsáss meg - Complain már akkor megbánta a megjegyzést, amikor kicsúszott a száján, de Wantage már nem fordult vissza. Lassan Complain is elindult, idegeit felborzolta a találkozás. Akkor futott össze Wantage-dzsal, amikor a bozótból jött visszafelé, ahol a közeledő törzset fürkészte. Ha összetalálkoznának a Greene törzzsel, ami egyáltalán nem volt biztos, akkor az hamarosan bekövetkezik. Az első bajokat a vetélkedő vadászok összecsapásai okozzák majd. És ez a halált hozhatja: annyi bizonyos, hogy egycsapásra véget ér az egyhangúság. Addig is azonban ő megtartja magának, amit tapasztalt. Jelentse a hadnagynak a híreket az, aki rokonszenvezik a hatósággal. Az őrök szálláshelye felé tartott, hogy elszenvedje a büntetést. Wantage-on kívül senkivel sem találkozott. A tehetetlenség itt is tartott még, az ítéletvégrehajtó is elhárította hivatása teljesítését. - Lesz még újabb alvás-ébrenlét - mondta. - Mit töröd magad ennyire? Kotródj innen, és hagyj engem heverészni. Menj, és keress új asszonyt. Így aztán Complain visszaballagott a fülkéjébe, gyomrában lassan felengedett a görcs. Valahol, egy szűk oldalsikátorban valaki húros hangszert pengetett, a világos tenorhang szövegének néhány foszlányát meg is értette: ... ez a folytonosság ... túlontúl hosszú ... Glória. Az ősi dallam szinte már feledésbe merült, Complain nagy erővel becsapta az ajtót, ezzel végképp elhallgattatta a dalt. Zsíros képét tenyerébe temetve Marapper ismét ott várt rá, a gyűrűk csillogtak kövér ujjain. Complaint hirtelen megrendítette az a felismerés, hogy előre tudja, mit mond majd a pap, mintha már egyszer átélte volna ezt a jelenetet. Megpróbált áttörni a hálószerű káprázaton, de sikertelenül. - Feltárulás, fiam - mondta a pap, bágyadtán ismételve a düh jelét. - Rosszkedvűnek látszol, nemde? - Nagyon rosszkedvű vagyok, atyám. Csak az segítene rajtam, ha gyilkolhatnék. - Igyekezett valami meghökkentőt mondani, de közben egyre ott volt az érzés, hogy nvndez csak ismétlődése egy hajdanvolt jelenetnek. - Vannak más dolgok is, mint gyilkolni. Olyanok, amiről még csak nem is álmodsz. - Ne add be nekem ezt a mesét, atyám. Most majd kijelented, mint az anyám, hogy az élet rejtély és megfejthetetlen. Úgy érzem, meg kell ölnöm valakit. - Persze, hogy meg kell ölnöd valakit - csillapította a pap. - És jó dolog, ha ezt érzed. Soha ne hátrálj meg, fiam, mert az a mi halálunk. Mi itt most elődeink bűneiért vezekelünk. Mindnyájan megnyomorítottattunk! Mindnyájan vakok vagyunk, rossz irányban keresgélünk... Complain fáradtan felkecmergett a priccsre. Már elillant a káprázat, hogy a jelenet csak ismétlés, s mihelyt elmúlt,
Complain el is felejtette. Most csak aludni kívánt. Holnap kikergetik őt ebből a különfülkéből, és megbotozzák: most csak aludni akart. De a pap elhallgatott. Complain feltekintett: Marapper a priccsre támaszkodott, és őt bámulta. Egy pillanatig találkozott a tekintetük, majd Complain sietve elkapta szemét. Társadalmukban a legszigorúbb tabunak számított nyíltan egy másik ember szemébe nézni, becsületes, jószándékú emberek csupán oldalpillantásokkal méregethették egymást. Complain erőszakosan előretolta alsó ajkát. - Mi az istent akarsz velem, Marapper - robbant ki Complainból. Csábította a gondolat, hogy felvilágosítja a papot: már kiismerte gazemberségét. - Nem kaptad meg a hat botütésedet, Roy fiam, ugye? - Mit törődsz te ezzel, atyám? - A pap nem ismeri a haszonlesést. Miattad kérdem: egyébként személyesen is érdekel az ügy. - Nem, nem vertek el. Mindnyájan eltikkadtak, tudod jól, még az ítéletvégrehajtó is. A pap tekintete ismét Complain pillantását kereste, aki kényelmetlenül az oldalára dőlt, és a falat bámulta; de a pap kérdése ismét arra késztette, hogy visszaforduljon. - Még soha nem érezted úgy, hogy ámokfutást akarsz rendezni, Roy? Szinte akarata ellenére felrémlett előtte a kép: működő kábítóját szorongatva rohan végig a Taton, mindenki retteg, mindenki fél tőle, mindenki tiszteli, mindenki a helyzet urának tekinti. Aggasztóan dobogott a szíve. A törzs nem egy kiváló és legvadabb tagja - az ő egyik bátyja, Gregg is ámokfutással végezte, átszáguldottak a településen, némelyek a bozót még felderítetlen sűrűjében kerestek menekülést, vagy más közösséghez csatlakoztak, féltek visszatérni és szembenézni büntetésükkel. Complain tudta, hogy ez a férfias, sőt tiszteletreméltó dolog, de nem a pap kötelessége, hogy erre bújtogasson bárkit is. A doktor esetleg ajánlhatja, ha valaki halálos beteg; a papnak össze kell tartam a törzsét, nem pedig szétforgácsolni azzal, hogy az emberi elmékben rejtőző kudarcot felszínre hozza, ahol az szabad utat talál és nem csap át idegbajba. Most először tapasztalta, hogy Marapper is valamilyen válsággal küszködik, egy pillanatra felvillant benne, vajon ez összefügg-e Bergass betegségével. - Nézz rám, Roy! És válaszolj! - Miért mondod nekem ezeket? - Complain most már felült, a pap sürgető hangja rákényszerítette. - Tudnom kell, miféle ember vagy. - Tudod, hogyan tanít bennünket a Litánia: gyávák fiai vagyunk, éltünk napjai rettegésben telnek. - És ezt el is hiszed? - kérdezte a pap. - Természetesen. Ez a Tan. - A segítségedre van szükségem, Roy. Követnél-e, akárhová vezetnélek, még a Körleten túl is, a Holt-útba? Mindezt halkan és szaporán mondta. És Complain vérében halkan és szaporán dübörgött a határozatlanság. Nem is erőlködött, hogy tudatosan döntsön, az idegeké itt a döntő szó: az elmében nem bízhatott, az túl sokat tudott. - Ehhez bátorság kell - bökte ki végül. A pap megcsapkodta vaskos combját, idegességében rikoltó hangot hallatva ásított. - Nem, Roy, hazudsz, híven a hazugok sorához, akiktől származol. Ha nekivágnánk, megmenekülnénk, leráznánk a társadalom felnőtt tagjainak a felelősségét. Az ám, titokban fogunk meglógni. A régi módszer lesz ez, fiú, vissza a természethez, meddő kísérlet, hogy visszatérjünk az anyaméhbe. Mondhatnám, ez lenne a gyávaság igazi mélysége és örvénye, ha itt maradnánk. Nos, velem tartasz? Valami, ami a pap szavai között rejlett, megérlelte Complainben az elhatározást. Vele megy. Most már elege van abból, hogy mindig akad valami, ami felhőként lebeg értelme felett. Lecsúszott a priccsről, és egyelőre igyekezett eltitkolni elhatározását Marapper furfangos szeme elől. Előbb meg akart ismerkedni a vállalkozás részleteivel. - Mihez kezdenénk mi ketten a Holt-út bozótjában, atyám? A pap belefúrta vaskos hüvelykujját az egyik orrlikába, és ökle fölött bámulva így szólt: - Nem egyedül megyünk. Még négy ember tart velünk, válogatott férfiak. Már jó ideje készülök erre, s most minden készen áll. Te elégedetlen vagy, asszonyodat elrabolták: mit veszíthetsz? Hallgass rám, gyere, saját érdekedben, természetesen, bár nekem is kapóra jön, ha valaki lesz mellettem, akinek gyenge az akarata és éles a szeme. - Ki a másik négy, Marapper?
- Ezt csak akkor mondom meg, ha azt válaszolod, hogy velünk tartasz. Ha elárulnád az őröknek, mindnyájunknak elvágnák a torkát... és legelsőként az enyémet! - Mire készülünk? Hova megyünk? Marapper lassan feltápászkodott és kinyújtózkodott. Hosszú ujjaival végiggereblyézte haját, s közben a lehető legocsmányabbul vigyorgott, két hatalmas orcája eltorzult, fele felfelé, fele meg lefelé húzódott, szája pedig mint valami összegubancolódott kötél tekergett középen. - Menj magad, Roy, ha ennyire nem bízol a vezetésemben! Olyan vagy, mint valami fehércseléd, csupa hasfájás meg kérdezősködés. Márpedig többet nem árulok el, legfeljebb még annyit, hogy tervem meghaladja a felfogóképességedet. Uralkodni akarok a hajón. Erről van szó, nem másról! A hajón való tökéletes uralom... még csak nem is sejted, mit jelent ez a kifejezés. Complaint megfélemlítette a pap vad ábrázata, és csak ennyit felelt: - Nem szándékoztam visszautasítani az ajánlatodat. - Úgy érted, hogy velünk tartasz? - Igen. Marapper szó nélkül hevesen megmarkolta a vadász karját. Képe ragyogott. - Most pedig mondd meg, ki az a másik négy férfi - mondta Complain, aki alighogy elkötelezte magát, már meg is rémült saját merészségétől. Marapper elengedte Complain karját. - Ismered a régi mondást Roy: az igazság még senkit sem szabadított meg. Majd megtudod idejében. Jobb, ha most nem árulom el a neveket. Ügy tervezem, a következő alvás idején korán nekivágunk. Most magadra hagylak, még sok az elintézni valóm. Egy szót se, senkinek. A küszöbön megtorpant. Zubbonyába süllyesztve kezét valamit kiráncigált, és diadalmasan meglengette. Complain felismerte: egy könyv, betűhalmaz, amelyet a kihalt óriások használtak. - Ez a kulcsunk a hatalomhoz - jelentette ki drámaian a pap, és visszadugta a könyvet rejtekhelyére. Aztán behúzta maga mögött az ajtót. Sóbálványként állt Complain a padló közepén, csak az agya működött. A fejében pedig kiutat keresve cikáztak a gondolatok. Dehát Marapper a pap, Marapper sok olyasmit tud, amiről másoknak sejtelmük sincs, Marappernek kell vezetnie őket. Feleszmélve az ajtóhoz sietett, kinyitotta és kikémlelt. A pap már eltűnt szeme elől. A szakállas művész, Meller kivételével senki sem tartózkodott a közelben, ő a fülkéje külső falára festett éppen színes freskót, elmélyülten ügyeskedve az egy alvás-ébrenléttel ezelőtt megkaparintott különféle festékekkel. Keze nyomán hatalmas macska jelent meg a falon. Nem vette észre Complaint. Későre járt. Complain elsietett a majdnem néptelen kantinba, hogy harapjon valamit. Oda sem figyelt, hogy mit eszik. Amikor visszatért, Meller még akkor is átszellemülten festett. Complain becsukta fülkéje ajtaját, és lassan lefekvéshez készülődött. Az ágy mellett egy kampón még ott lógott Gwenny szürke ruhája. Hirtelen leakasztotta és egy szekrény mögé repítette, hogy ne is lássa. Aztán lefeküdt, és minden elcsendesedett. Váratlanul beesett a szobába Marapper, kidülledt szemmel, hatalmasan, kifulladva. Becsapta maga mögött az ajtót, rángatva és húzogatva ruhája sarkát, amely beakadt a nyílásba. - Rejts el, Roy, azonnal! Gyorsan, ne tátsd a szád, te bolond. Pattanj fel, húzd elő a késed. Az őrök nyomban itt lesznek, Zilliac is velük jön. Engem keresnek. A szegény öreg papot nyomban lemészárolják, amint megpillantják. Eközben a priccshez futott, elráncigálta a faltól, és mögéje kuporodott. - Mit követtél el? - faggatózott Complain. - Miért üldöznek? Miért itt rejtőzöl el? Miért keversz bele engem is? - Nem megtiszteltetésnek szántam. Te voltál a közelben, és a lábam soha nem bírta a futást. Az életem forog veszélyben. Közben vadul tekingetett körbe, mintha valami jobb búvóhelyet keresne, majd nyilván úgy döntött, hogy marad, ahol van. Egy takarót ráncigált az ágy túlsó felére, így az ajtóból nem láthatták. - Bizonyára látták, amikor bejöttem - jegyezte meg. - Nem a bőrömet féltem, de terveim vannak. Az egyik őrt beavattam a tervünkbe, ő aztán egyenesen rohant jelenteni Zilliacnak. - Miért kellene nekem... - fortyant fel Complain. A kint felhangzó lárma azonban elhallgattatta; az ajtó kicsapódott, majd kiszakadt sarkaiból. Csupán néhány hüvelykkel kerülte el Complaint, aki félig az ajtó mögött állt.
A veszély megsokszorozta találékonyságát. Hangosan nyögdécselve és tántorogva mindkét kezét az arcára szorította, és előregörnyedt, mintha az ajtó sarka nekivágódott volna. Ujjai között meglátta Zilliacot, a hadnagy jobb kezét, a Hadnagyság várományosát, ahogy berontott a szobába, és berúgta maga mögött az ajtót. Megvetően mérte végig Complaint. - Fogd be a mocskos pofádat, fickó - förmedt rá. - Hol a pap? Láttam, amikor bejött. Ahogy készenlétben tartott kábítójával megfordult, hogy megszemlélje a szobát, Complain fél lábbal felkapta Gwenny zsámolyát, és lecsapott vele ZiIliac tarkójára, pontosan a tömzsi nyakra merőlegesen. A fa meg a csont tompán koccant össze, és Zilliac teljes hosszában elvágódott. Még el sem érte a padlót, amikor Marapper már talpon termett. Fogait vicsorítva egyetlen lendülettel fellökte a nehéz priccset, hogy rázuhant a fekvő testre. - Elcsíptem! - kiáltott fel a pap. - Azistenit, elcsíptem! - Kövérségét meghazudtoló fürgeséggel felkapta Zilliac kábítóját és az ajtó felé fordult. - Nyisd ki, Roy! Odakint nyilván várnak a cimborái, éa ha most nem jutunk ki innen ép bőrrel, akkor soha többé. Ekkor azonban Complain beavatkozása nélkül feltárult az ajtó. Meller, a festőművész állt ott, egy kést dugott vissza éppen a tokjába; arca halottsápadt volt. - Ajándékot adok neked, atyám - mondta. - Inkább addig hozom be, míg valaki erre nem jön. Bokájánál fogva vonszolni kezdett egy őrt, aki összeroskadva hevert a folyosón. Complain a festő segítségére sietett, közös erőfeszítéssel beráncigálták az ernyedt testet és bezárták az ajtót. Meller a falnak támaszkodott, homlokát törülgette. - Nem tudom, mi a szándékod, atyám - szólalt meg -, de ez a fickó hallotta a csetepatét idebenn, és éppen a cimboráiért készült szaladni. Kényelmesebb megoldásnak tartottam, ha elintézem, mielőtt a többieket idecsődíti. - Tegye meg a Nagy Utazást békében - mondta erőtlenül Marapper. - Jó munka volt, Meller. Műkedvelő létünkre valóban mindent pompásan csináltunk. - Van egy hajítókésem - magyarázta Meller. - Szerencsére, mert nem bírom a közelharcot. Leülhetnék? Kissé kába mozdulatokkal mozogva Complain letérdelt a két test közé, és meghallgatta szívverésüket. Alighogy a harc elkezdődött, a megszokott Complain kicserélődött, fürge mozgású és biztos érzékű emberré vált. A vadász lett, aki mindig átvette az irányítást, ha a vadászat elkezdődött. Keze most is fürgén tapogatta Zilliacot meg az ernyedt testű őrt, és úgy találta, hogy egyiknek sem ver a szíve. A kis törzseknél a halál éppoly megszokott jelenség volt, mint a svábbogár. “A halál az ember leghosszabb szerepe” mondta egy népi költemény. A Tan legnagyobb része az oly gyakran előforduló kinyújtózkodásnak ezzel a látványával foglalkozott: pontosan előírta, hogyan kell ilyenkor viselkedni. A Complainben lakozó ösztönösen cselekvő ember, most, hogy ismét szembetalálkozott a halállal, nyomban arcra borult, mint ahogy erre nevelték annak idején. Példáját követve Marapper és Meller is csatlakozott hozzá, Marapper halkan fel is zokogott. Csak akkor zökkentek vissza a normálisnak mondható kerékvágásba, amikor végeztek körülményes ceremóniájukkal, és elmondták az utolsó Nagy Utazást. Aztán letelepedtek, és az elcsendesült testek fölött szorongva és zavart diadallal egymásra meredtek. Odakint minden csendes volt: a nemrég lezajlott dáridó után uralkodó tunyaság mentette meg őket a bámészkodók sokaságától és az elkerülhetetlen leleplezéstől. Kisvártatva Complain úgy érezte, már ismét képes gondolkozni. - Mi van az őrrel, aki elárult Zilliacnak? - érdeklődött. - Rövidesen bajt keverhet, Marapper, ha itt maradunk. - Ha mindörökre itt maradnánk, ő akkor se okozna már semmi bajt - mondta a pap -, legfeljebb az orrunkat bántaná. Itt fekszik előttünk. - És a férfira mutatott, akit Meller bevonszolt, majd hozzátette: - Mégis szerencsénk van: nyertünk némi időt, amíg keresni kezdik Zilliacot. Úgy gyanítom, neki is megvolt titokban a maga kis terve, máskülönben kísérettel jött volna, így még jobb nekünk. Gyere, Roy, azonnal indulnunk kell. A Tat levegője nem tesz jót nekünk. Felállt, majd váratlanul meginogva nyomban leült. Aztán sokkal óvatosabban újra feltápászkodott, és védekezőn megjegyezte: - Elég jól bántam ezzel a priccsel, ahhoz képest, hogy milyen érzékeny lelkületem van, mi? - Még nem tudom, miért üldöztek, atyám - felelte Meller. - Annál tiszteletreméltóbb gyors segítséged - válaszolta kenetteljesen Marapper, és az ajtó felé indult. Meller azonban kinyújtott karjával eltorlaszolta az utat, és így szólt: - Tudni akarom, mibe keveredtél bele. Úgy látszik, most már én is belekeveredtem.
Amikor Marapper némán felegyenesedett, Complain hirtelen közbeszólt: - Miért ne jöhetne velünk, Marapper? - Szóval így állunk - mondta lassan a művész. - Mindketten el akarjátok hagyni a Tatot. Jó szerencsét barátaim, remélem, megtaláljátok, bármit kerestek is. Én inkább itt maradok a biztonságban, és festegetek, köszönet a meghívásért. - Leszámítva azt, hogy semmiféle meghívás nem hangzott el, egyetértek veled - vágta rá Marapper. - Jól megálltad a sarat az imént, de nekem most igazi cselekvőképes férfiakra van szükségem és csak egy maroknyi csoportra, nem pedig egy hadseregre. Meller félreállt, és Marapper megfogta az ajtó kilincsét, majd hirtelen ellágyulva így szólt: - A mi életünknek kifejezhetetlenül kevés jelentősége van, de azt hiszem, most neked köszönhetjük, hogy élünk, festő. Eredj vissza a festékeidhez, vidd hálánkat, és egyetlen szót se, senkinek. Nekiiramodott lefelé a folyosón, Complain alig bírt vele lépést tartani. Az alvás már hatalmába kerítette a törzset. Kikerültek egy hajdani őrhelyet, és az egyik hátsó torlasz felé irányították lépteiket - két fiatalember és két rikító ruhájú lány élesztgette a mulatozás hangulatát, egyébként a térség elhagyatott volt. Marapper befordult az egyik mellékfolyosóba, és a saját szállása felé sietett. Lopva körülpillantott, és előszedett egy mágneses nyitószerszámot, kinyitotta az ajtót, majd maga előtt betuszkolta Complaint. A tágas szobát megtöltötték egy élet szerzeményei, ezernyi apróság, amelyet baksisként kapott vagy elkunyerált; az óriások kihalása óta hasznavehetetlen tárgyak, most csupán egy, a jelenleginél sokkal fejlettebb és tarkább civilizáció bűvös totemjeiként díszelegtek. Complain gyámoltalanul bámult körbe, mivel nem ismerte fel a fényképezőgépet, a villanyventillátort, a kirakós mozaikjátékot, a könyveket, a villanykapcsolókat, a kondenzátorokat, az ágytálat, a madárkalitkát, vázákat, haboltókat, kulccsomókat, két olajfestményt, egy “Holdtérkép” felírású tekercset (Tervező Szektor), a játéktelefont és egy rekesznyi “Sampon”-nak nevezett száraz üledékkel teli üveget. Limlom, csupa limlom, alig volt valami értéke, hacsak nem a ritkaság. - Maradj itt, amíg elmegyek a másik három lázadóért - rendelkezett Marapper, és kifelé indult. - Aztán elindulunk. - És ha ők is elárultak, mint az őr? - ők nem tesznek ilyet, ha meglátod őket, te is bizonyos leszel benne - válaszolta kurtán Marapper. - Az őrt csupán azért avattam be, mert látta, amikor eltettem ezt ni. - És a zubbonya belsejében megtapogatta a könyvet. Távozása után Complain hallotta, hogy a mágneses zár halk csattanással visszaugrik a helyére. Ha valami hiba csúszik a pap terveibe, akkor ő itt ül a csapdában. Rendkívül kínos lesz kimagyarázkodni, talán ott is hagyja a fogát Zilliac haláláért. Feszülten várt, közben egyik kezét babrálta, amelyen parányi gyulladt pont látszott. Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy egy szálka fúrodott a tenyerébe. Gwenny zsámolyának a lába mindig is érdes volt. MÁSODIK RÉSZ A HOLT-ÚT A Tatban ez a szólásmondás járta: “Ugorj, csak aztán bámulj”, s a fürgeség közmondásosán a bölcsesség ösvényének számított, akik valamire vitték, mindig a pillanat ösztönző hatására, azonnal cselekedtek. Nemigen lehetett ott másféle magatartásra ösztönözni, ahol a tehetetlen töprengés, amely semmi értelmét nem látta a cselekvésnek - már azzal fenyegetett, hogy a törzs minden tagját letaglózza. Marapper, aki igyekezett minden bölcsességet a saját előnyére csűrni-csavarni, ilyen és hasonló érvekkel próbálta vállalkozásának másik három tagját talpra állítani. Felszedegetve holmijaikat és a kábítókat, nehézkesen cammogva kelletlenül követték vezetőjüket a falu folyosóin keresztül. Kevesen látták őket, és ez a kevés ember is közönyös volt, mivel a nemrég lezajlott mulatozás utáni másnaposság még tartott. Marapper megtorpant fülkéje előtt, és a nyitószerkezetért nyúlt. - Miért álltunk meg? Még elkapnak, ha itt ácsorgunk, és miszlikbe aprítanak mindnyájunkat. Gyerünk a bozótba, ha már elindultunk. Marapper mogorván pillantott a kérdezőre, majd válaszra sem méltatva társát elfordult. Szótlanul belökte az ajtót, és így szólt: - Gyere elő, Roy, ismerkedj meg társaiddal. A jó vadász elővigyázatos, ügyel műiden lehetséges csapdára, így hát Complain is kábítóját előreszegezve bújt ki
rejtekhelyéről. Csendben végigmérte a Marapper mellett álló férfiakat. Mindegyiket jól ismerte: Bob Fermour nyugodtan pihentette könyökét az övén duzzadó két táskán, és diplomatikusan vigyorgott, Wantage szünet nélkül forgatta botját, Ern Roffery pedig, a becsüs, kihívó és kelletlen arccal bámult. Complain hosszú pillanatokig meredt rájuk, s eközben ők vártak. - Nem indulok útnak ezzel a bandával, Marapper - jelentette ki aztán a vadász határozottan. - Ha ők a legjobb fickók, akkor engem hagyj ki a játékból. Azt hittem, ez expedíció lesz, nem pedig paprikajancsik felvonulása. A pap türelmetlenül kotkodácsolt egyet, mint valami kotlóstyúk, és elindult Complain felé, de Roffery félrelökte a kövér embert, s félkézzel megmarkolva kábítóját Complain előtt termett. Bajsza alig néhány centire táncolt Complain állától. - Ó, te hús-szállító - mondta. - Hát így vélekedsz? - Így vélekedem - vágott közbe Complain. - És ha tovább babrálod a táskádban azt a játékszert, majd leolvasztom róla az ujjaidat. A pap azt mondta, hogy expedícióra indulunk, nem pedig a vöröslámpás szobákba kujonkodni. - De hiszen ez expedíció - ordította a pap, közéjük vetette magát, és fröcskölő dühében arcát egyiktől a másik felé forgatta. - Ez expedíció, és azistenit ti mind velem jöttök a Holt-útba, még akkor is, ha egyenként kell becipelnem oda a hullátokat. Ti hülyék, itt ugattok egymás bamba képébe, ti nyamvadt hülyék, hát azt hiszitek, megbízhattok bárkiben rajtam kívül, magatokat is beleszámítva? Szedjétek fel a kacatjaitokat, és indulás, vagy rátok uszítom az őröket. Ez a fenyegetés olyan nyilvánvalóan ostoba volt, hogy Roffery harsány röhögésbe tört ki. - Azért csatlakoztam hozzád, hogy rie lássam a Complainhoz hasonló fakóképűeket, atyám - mondta. - Dehát fájjon emiatt a te fejed. Vezess hát, te vagy a főnök. - Ha így vélekedtek, akkor miért vesztegetjük az időt ilyen ostoba jelenetekre - szólt közbe Wantage. - Mert itt én vagyok a főnökhelyettes, és olyan jelenetet rendezek, amilyenhez éppen kedvem van - vágott vissza Roffery. - Nem vagy te semmiféle főnökhelyettes, Ern - jelentette ki nyájasan Marapper. - Itt csak én parancsolok, és a ti dolgotok engedelmeskedni, egyformán, akár a törvény előtt. Wantage gúnyosan felnevetett, mire Fermour így szólt: - Ha befogtátok a kereplőtöket, talán elpucolhatnánk innen, mielőtt valaki felfedez bennünket, és mindörökre megoldja a problémáinkat. - Lassan a testtel - mondta Complain. - Továbbra is szeretném tudni, mit keres itt a becsüs. Miért nem kotródik vissza az áruihoz? Könnyű munkája van, miért hagyná itt? Nem látom értelmét, az ő helyében én nem mennék el innen. - Mert még a nyúlnál is gyávább vagy - morgott Roffery, és a pap csillapítóan kinyújtott karjának feszült. Mindnyájunknak megvan rá az okunk, hogy nekivágjunk ennek az őrült kiruccanásnak, de neked semmi közöd hozzá, hogy én miért indulok el. - Mit teketóriázol ennyit, Complain - kiáltotta Wantage. - Te miért jössz? Nekem nem hiányzik a társaságod, annyi szent. A pap késének kurta pengéje váratlanul közéjük villant. Láthatták, hogy a markolatra kulcsolódó keze elfehéredett a szorítástól. - Mivelhogy szentéletű ember vagyok - dörögte -, esküszöm a Tat minden egyes utálatos csepp vérére, hogy aki még egy szót szól, elküldöm a Nagy Utazásra. Némán álltak, megmerevedtek a gyűlölettől. - Édes, béketeremtő pengém - suttogta Marapper, majd leoldott egy csomagot a válláról, és hétköznapi hangon így szólt: - Kösd ezt a hátadra, Roy, és szedd össze magad. Ern, hagyd békén a kábítódat, úgy babusgatod, mint valami kislány a babáját. Béküljetek ki mindnyájan, és kövessetek. Maradjatok együtt. Át kell hatolnunk az egyik torlaszon, hogy bejussunk a Holt-útba, én megyek elöl. Nem lesz könnyű. - Bezárta fülkéjének ajtaját, elmélázva pillantott a zárószerkezetre, majd zsebébe csúsztatta. Társaira többé ügyet sem vetve elindult lefelé a folyosón. A többiek pillanatnyi habozás után engedelmesen felsorakoztak mögéje. Marapper acélossá vált tekintetét mereven előreszegezve egy új világegyetembe vezette őket. A következő folyosó-kereszteződésnél balra fordult, kettővel odább pedig ismét balra. Rövid zsákutcába jutottak, végét sodronyszerű kapu zárta el, előtte egy őr állt, mivel ez volt az egyik oldalsó torlasz.
Az őr pihent, de éberen figyelt. Egy ládán üldögélt, állat öklére támasztotta, s amikor az öt ember feltűnt a sarkon, felugrott és rájuk szegezte kábítóját. - Nagy örömmel puffantanálak le benneteket - kiáltotta a szokásos felszólítást. Tekintete elszánttá vált, lábait szilárdan megvetette, és a szavai nem üresen pufogtak. - Én is örömmel meghalnék - felelte szívélyesen Marapper. - Vidd odább a fegyveredet, Twemmers, nem vagyunk kívülállók. Ügy tűnik, kissé ideges vagy ma. - Állj vagy lövök! - szólította fel őket Twemmers, az őr. - Mit akartok? Állj, mind az öten! Marapper továbblépkedett, a többiek lassan felzárkóztak mögé. Complaint érthetetlen módon kellemes izgalommal töltötte el a jelenet. - Túlságosan rövidlátó vagy erre a munkára, barátom - szólalt meg a pap. - Majd értesítem Zilliacot, hogy váltson le. Én vagyok, Marapper, a papod, kétes józanságod őre, néhány hívemmel. Ma este vér nélkül maradsz, jóember. - Mindenkit szívesen lelőnék - fenyegetőzött vadul Twemmers a fegyverét lóbálva, de visszahátrált a sodronykapu felé. - Nos, tartogasd valami jobb célpontra, bár soha kevesebbet nem fogsz találni. - mondta a pap. - Valami fontosat hoztam neked. A közjáték során Marapper előnye nem csökkent. Már majdnem az őr előtt voltak. A szerencsétlen fickó bizonytalanul toporgott, a többi őr hallótávolságon belül tartózkodott ugyan, de ha vaklármát csap, ez korbácsolást vonhat maga után, így hát nem tudta, mit tegyen. Ám néhány másodperces habozása végzetesnek bizonyult. A pap ráugrott. Fürgén előrántva kabátja alól a kurta pengét, felhörrenve beledöfte az őr hasába, megforgatta benne, majd ügyesen a hátára vetette az előrebukó hullát. Egészen addig húzta felfelé a testet, amíg Twemmers ernyedt keze oda nem csapódott a vékonyához, akkor elégedetten felmordult. - Ez tiszta munka volt, atyám - mondta lenyűgözve Wantage. - Magam sem tudtam volna szebben csinálni! - Remek volt! - kiáltott fel tisztelettel Roffery. - Jólesett látni egy papot, aki ekkora szakértelemmel cselekszi is azt, amit prédikál. - Örülök, hogy tetszett - mormogta Marapper -, de ne ordítsatok, mert a kutyák rögtön a nyakunkon lesznek. Fermour, átvennéd tőlem? A hulla átkerült Bob Ferrnour vállára, aki jó százkilencven centijével egy fejjel magasabb volt a többinél, sokkal könnyebben elbánt tehát vele. Marapper játékosan rásuhintott pengéjével Complain kabátjára, majd visszadugta tokjába a fegyvert, és figyelmét a sodronykapura fordította. Valamelyik feneketlen zsebéből előhalászott egy drótvágót, s rést vágott vele a kapun. Ránehezedett a kilincsre, az ajtó körülbelül tíz centire kinyílt, majd megakadt. Marapper erőlködött és nyögött, de a kapu nem mozdult. - Majd én - mondta Complain. Teljes erejéből nekiveselkedett, és megnyomta az ajtót. A kapu rozsdás sarokvasain fordulva, átható csikorgással váratlanul feltárult. Kútszerű üreg tárult fel, fekete, tátongó lyuk, úgy látszott, feneketlen. Kissé megrettenve hőköltek hátra. - Ez a zaj valószínűleg felriasztja a Tat legtöbb őrét - mondta Fermour, és érdeklődéssel szemlélte egy “LIFTCSENGŐ” felírást az akna oldalán. - Most mitévők legyünk, atyám? - Mindenekelőtt lökd be ide az őrt - válaszolta Marapper. - Csak fürgén! A hullát belendítették a sötétbe, és egy pillanat múlva elégedetten hallották a súlyos puffanást. - Undorító! - kiáltott fel élvezettel Wantage. - Még meleg - suttogta Marapper. - Nincs szükség halotti szertartásra... így kell tennünk, ha életben akarunk maradni. És most, gyermekeim, ne féljetek, ezt a sötét helyet emberkéz csinálta, úgy hiszem, valamikor jármű közlekedett benne le és fel. Követnünk kell Twemmers példáját, bár kissé lassabban. A nyílás közepén kábelek csüngtek. A pap előrehajolt, megragadta őket, és óvatosan függeszkedve leereszkedett az öt méterrel lejjebb fekvő következő szintre. A tátongó akna fölött a keskeny szegélyperemnek vetve lábát, félkézzel a sodronykapuba kapaszkodott, a másikkal pedig a drótvágót kezelte. Óvatosan nyomkodva a hálót, lábát egy pillérnek vetve, kitágította a kaput olyan szélesre, hogy átbújhassanak rajta. A többiek sorra követték a papot. Complain hagyta el utolsónak a felső szintet. Lecsúszott a kábelen, néma, kelletlen búcsút mondott a Tatnak, és a többiek után ő is kibújt a következő szinten, öt társa már szótlanul bámult körül a zizegő
félhomályban. Furcsa birodalomba jutottak, ám a pónikatelepek mindenütt egyformák voltak. Marapper ügyesen becsukta maguk mögött a kaput, majd előrefordult, kihúzta magát, és megigazgatta a köpenyét. - Egy ébrenlétre ennyi elég, különösen egy magamfajta vén papnak - mondta. - Ha csak valaki nem akarja újra kezdeni a vitánkat a vezetésről. - Ezt soha nem vitattuk - felelte Complain, és kihívóan elnézett Boffery feje fölött. - Ne próbálj felmérgesíteni - figyelmeztette társa. - Az atyának engedelmeskedem, de mindenkit lekaszabolok, aki bajt kever. - Lesz itt annyi baj, hogy a leggyilkosabb ösztöneidet is kielégítheted - jósolta Wantage, arcának torz felét a köröttük magasodó falnak fordítva. - Értelmesebb volna, ha abbahagynánk a szócséplést, és valaki más hasának tartogatnánk a pengéket. Vonakodva ugyan, de egyetértettek vele. Marapper gondterhelten kefélgette kurta köpenyét, és morcosán meredt maga elé: a köpeny szegélye véres lett. - Most alszunk egyet - jelentette ki. - Betörünk az első alkalmas szobába, és ott verjük fel táborhelyünket. Minden alvásunkat így kell megszerveznünk: nem maradhatunk kint a folyosón, túlságosan szem előtt lennénk. A fülkékben azonban őrt állíthatunk, és biztonságban alhatunk. - Nem lenne tanácsosabb minél messzebb jutni a Tattól, mielőtt alszunk egyet? - kérdezte Complain. - Bármit tanácsolok, az a legjobb tanács - válaszolta Marapper. - Vagy azt hiszed, hogy akad egy is azok között az elpuhult anyámasszony katonái között, aki kockára tenné azt a koszos nyakát, és bemerészkedne a pónikák ismeretlen vidékére, ahol számtalan csapda várhatja? És hogy ne pazaroljam tovább a hangomat ilyen esztelen javaslatok leintésére, jó lenne, ha mindnyájan világosan eszetekbe vésnétek: azt tegyétek, amit én mondok. Ez az egyesített akarat, és ha nem így cselekszünk, nem megyünk semmire. Tartsátok magatokat ehhez az elvhez, és akkor túléljük a dolgot. Elég világos? Roy? Ern? Wantage? Fermour? A pap társai konok arcát kémlelte, mintha gyanúsítottakat vonultatott volna fel személyazonosságuk megállapítására. Azok elrejtették szemüket a tekintete elől, mint négy szendergő keselyű. - Ebben egyszer már megállapodtunk - mondta türelmetlenül Fermour. - Mit akarsz még tőlünk? Csókoljuk meg a cipődet? Bár többé-kevésbé mindnyájan egyetértettek vele, mégis dühösen ráförmedtek, mivel kissé biztonságosabb célpontnak vélték, mint a papot. - Csak akkor csókolhatjátok meg a cipőmet, ha megérdemeltétek ezt a kiváltságot - felelte Marapper. - Hanem valami mást kívánok tőletek. Azt akarom, hogy fenntartás nélkül engedelmeskedjetek, és azt is megkövetelem, hogy esküdjetek meg: nem fordultok egymás ellen. Nem kérem tőletek, hogy bízzatok egymásban, vagy valami ehhez hasonló ostobaságot. Nem kérem, hogy szegjétek meg a Tan valamelyik szabályát... ha neki kell indulnunk a Nagy Utazásnak, az Igaz Hit szerint tesszük majd. De nem engedhetjük meg magunknak, hogy állandóan civakodjunk és verekedjünk, a Tatban töltött gondtalan napok véget értek. Jó néhány veszély várhat ránk, ismeritek őket: mutánsok, kívülállók, más törzsek, és végül az Élszektor szörnyű népei. De az is bizonyos, hogy olyan veszélyek is leselkednek ránk, amelyekről fogalmunk sincs. Ha valamelyik társatokra dühöngtök, tartogassátok dühötöket az ismeretlen dolgok számára: még szükségünk lesz rá. És ismét fürkészően nézett végig rajtuk. - Esküdjetek meg erre - parancsolta. - Ez mind nagyon rendben van - zsörtölődött Wantage. - Természetesen egyetértek, de ezzel nyilvánvalóan feláldozzuk, hogy úgy mondjam, a saját jellemünket. És ha mi ebbe belemegyünk, akkor neked is kell valami ehhez hasonlót tenned, Marapper, és fel kell hagynod a prédikációiddal. Mondd meg, mit kívánsz tőlünk, és mi megtesszük, minden lelkifröccs nélkül. - Ez elég tiszta ügy - szólt közbe gyorsan Fermour, mielőtt újabb vita kezdődhetett volna: - Azistenit, esküdjünk már, aztán alvás. Megegyeztek abban, hogy a vitákat félreteszik, majd lassan behatoltak a pónikák rengetegébe. A pap vezette őket, miután egy óriási köteg mágneses nyitószerkezetet halászott elő. Pár méterrel odább felfedezték az első ajtót. Megálltak, és a pap egyenként bepróbálta a nyitószerkezeteket az ajtó kis bemélyedésébe.
Közben Complain egy kicsit előrement, majd pár perc múlva visszatért társaihoz. - Van itt egy betört ajtó - jelentette. - Valamikor nyilván egy másik törzs is áthatolhatott itt. Ha odamegyünk, nem kell itt vesződnünk. Széttologatva a recsegő szárakat, a többiek csatlakoztak hozzá. Az ajtó csupán egy ujjnyira volt nyitva: bizalmatlanul szemléigették. Minden ajtó veszélyt rejthetett, belépést az ismeretlenbe, mindnyájan ismerték a hallgatag ajtók mögül előszökkenő halálról szóló meséket, és a félelem gyerekkoruk óta beléjük rögződött. Roffery előhúzta kábítóját, felemelte a lábát, és belerúgott az ajtóba. Az ajtó feltárult. Odabent kurta csapódás hallatszott, majd néma csend. A fülke nyilvánvalóan elég tágas volt, de sötét, fényforrásai már összetörtek... ki tudja, mikor? Ha odabent világos van, csillapíthatatlan fényszomjúságukban kíméletlen előrehaladásuk során a pónikák bizonyára rég elsodorták volna az ajtót, de így még az embernél is kevesebbre mentek a sötét sarkokkal. - Csak patkányok - mondta kissé elfúlva Complain. - Gyerünk Roffery. Mire vársz? Válasz helyett Roffery lámpát szedett elő a csomagjából és előrenyújtotta. Belépett, társai utánatódultak. Az eddigiekhez képest nagy helyiségbe jutottak, a nyolcszor öt lépésnyi szoba üresen tátongott. Roffery lámpájának idegesen cikázó sugara élesen siklott fel a mennyezet megszokott rácsozatára, az üres falakra, és a törmelék-borította padlóra. Székek és asztalok, a fiókok mellettük hevertek, a tartalmuk szétszórva, s mindezt valaki vadul széthasogatta. A könnyű acélból készült fiókos szekrények felborulva a porban hevertek. Az öt férfi gyanakodva torpant meg a küszöbön, s bizonytalanul találgatták, vajon milyen régen vitték véghez ezt a rombolást. Úgy tetszett, mintha a barbárság emléke körüllengené őket, hiszen a barbárság - az erkölcstől eltérően - még sokáig fennmarad, miután elkövetője már régen elenyészett. - Itt megalhatunk - jelentette ki kurtán Marapper. – Roy, nézz körül, mi van az ajtó mögött. A szoba túlsó felén levő ajtó félig nyitva állt. Egy rokkant asztalt félresodorva, Complain a zárra nehezedett; egy kis mosdó tárult fel, a kagyló széttörve, a csövek csupaszon meredtek. Végig a falon ősrégi rozsdacsík futott le, de nagyon régen lehetett, hogy a víz utoljára végigcsurgott rajta. Ahogy Complain benézett, egy bozontos fehér patkány ugrott elő a lombok közül, és oldalozó szökelléssel elinalt mellette. Fermour feléje rúgott, de elhibázta, és a patkány eltűnt a folyosón, a pónikák bozótjában. - Megteszi - ismételte Marapper. - Most eszünk, aztán sorsot húztok, hogy ki őrködjön. Haraptak valami keveset készleteikből, és étkezés közben azon perlekedtek, szükséges-e őrt állítani vagy sem. Mivel Complain és Fermour azt állították, hogy igen, Roffery és Wantage pedig, hogy nem, a két tábor egyenlően oszlott meg, és a pap nem szándékozott szítani a viszályt. Szótlanul evett, kezét kényeskedve beletörölte egy rongyba, majd még teli szájjal megszólalt: - Roffery, te fogsz elsőnek őrködni, aztán Wantage, úgyhogy ti bizonyíthatjátok be elsőként az igazatokat. A következő alváskor Fermour és Complain őrködik. - Azt mondtad, hogy sorsot húzunk - felelte ingerülten Wantage. - Meggondoltam magam. Ezt olyan nyersen közölte, hogy Roffery ösztönösen taktikát változtatott, és megjegyezte: - Te, atyám, feltételezem, nem fogsz őrködni? Marapper kiterjesztette kezét, és arcát gyermeki ártatlanság öntötte el: - Kedves barátaim, a ti papotok állandóan őrködik felettetek, akár alszik, akár nem. Fürgén előrántott kabátja alól egy kerek tárgyat, és témát változtatva így szólt: - Ezzel a szerkezettel, amelytől Zilliacot szabadítottam meg, előreláthatóan, tudományosan szabályozhatjuk az őrségváltásokat úgy, hogy mindenki egyforma ideig őrködik. Látjátok itt ezen az oldalán körben a számokat, és a három kart vagy mutatót. Óra a neve, és ez is mutatja, hogy az óriásoké, ők készítették, hogy ellenőrizzék az őrszolgálatot, s ez azt bizonyítja, hogy nekik is dolguk akadt a kívülállókkal meg az ámokfutókkal. Complain, Fermour és Wantage érdeklődéssel vizsgálgatták az órát, Roffery, aki becsüs korában többször találkozott efféle tárgyakkal, fensőbbségesen visszaült a helyére. A pap visszakérte kincsét, és egy kis gombot kezdett forgatni az óra oldalán. - Azért csinálom, hogy működjön - magyarázta nagyképűen. - Ami pedig a három mutatót illeti, a kicsi igen gyorsan szalad, ezt figyelmen kívül hagyhatjuk. A két nagy különböző sebességgel halad, de csak a lassúbbal kell törődnünk.
Látjátok, most éppen a nyolcas számon áll. Ern, te addig maradsz ébren, amíg a mutató a kilencesre nem mutat, akkor felébreszted Wantage-et. Te pedig, Wantage, amikor a mutató a tízesre ér, mindnyájunkat felkeltesz, és akkor továbbmegyünk. Világos? - Hová megyünk? - érdeklődött komoran Wantage. - Majd megtárgyaljuk azt is, ha aludtunk - jelentette ki megfellebbezhetetlenül Marapper. - Első az alvás. Keltsetek fel, ha valami mozgást hallotok odakint, de ne riasszatok fel feleslegesen. Hajlamos vagyok az ingerültségre, ha megzavarják az álmomat. Bevonult az egyik sarokba, odábbrúgott egy ingatag széket, és az alváshoz készülődött. A többiek sem sokat teketóriáztak, kivéve Rofferyt, aki ellenségesen figyelte őket. Már mindnyájan a padlón feküdtek, amikor Wantage tépelődve megszólalt: - Atyám, Marapper atya - szólította kissé esedező hangon. - Nem mondasz imát a biztonságunkért? - Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bárkinek a biztonságáért közbenjárjak - hárította el Marapper a kérést. - Csak egy rövid könyörgést, atyám. - Ahogy kívánod. Gyermekeim, táruljon fel énetek, imádkozzunk. - És a szennyes padlón kuporogva imádkozni kezdett, szavai eleinte közönyösen peregtek, majd ahogy ihletet merített gondolatai sodrásából, egyre nagyobb erőre kaptak. - Ó, Tudat, mi, kik egybegyűltünk íme, nem vagyunk rá méltók, hogy edényeid legyünk, mivel jól tudjuk, tökéletlenek vagyunk, és nem igyekezünk kiűzni magukból fogyatékosságainkat úgy, ahogy az illendő volna. Nyomorult férgek vagyunk, nyomorultul tengődünk, de mindaddig éltet bennünket a remény, amíg hozzád tartozunk. Ó, Tudat, vezesd különösképpen ezt az öt edényedet idelent, mert több remény kecsegtet minket, mint azokat, akiket hátrahagytunk, és éppen ezért bennünk sokkal több tér nyílik számodra. Jól tudjuk, hogy amikor nem vagy közöttünk, akkor csupán az ellened lakozik mibennünk, a Tudattalan. Vezéreld magadhoz a mi gondolatainkat. Tedd fürgébbé kezünket, erősebbé karunkat, élesebbé szemünket, és bőszebbé haragunkat, hogy győzhessünk és megölhessünk mindenkit, aki ellenünk szegül. Bárcsak lesújthatnánk rájuk és eltiporhatnánk őket! Zsigereiket szerteszétvetnénk a hajó teljes hosszában! Hogy azután ezáltal hatalmasok lehetnénk, teljesen birtokolhatnánk téged, és te is teljesen birtokolhatnál bennünket. És szikrád éltetne bennünket, ama végső fenyegető pillanatig, amíg az Ellened megkaparint minket, és mi is nekivágunk a Nagy Utazásnak. Mindezt elmondva, a pap feltérdelt, és kezét kitárta feje fölött, majd jobb mutatóujját jelképesen kinyújtotta és szertartásosan elhúzta a torka előtt. A többiek híven utánozták mozdulatait. - Most aztán kuss az egész bandának - jelentette ki átmenet nélkül hétköznapi hangnemre váltva és ismét befészkelte magát a sarokba. Complain a falnak vetette a hátát, feje a csomagján nyugodott. Rendszerint úgy aludt, mint a vadállat, éberen, és minden átmenet nélkül zuhant álomba vagy ébredt fel. Ám ebben a szokatlan környezetben egy ideig félig nyitott szemmel hevert, megpróbált gondolkodni, összefüggéstelen, elmosódó képek tódultak agyába, Gwenny üres priccsét látta, a Zilliac fölé tornyosuló diadalmas Marappert, Mellért és az ujjai nyomán kirajzolódó ugró állatot, Ozbert Bergassnak a szennyes löttyből előkavargó életét, Wantage nyakán a megfeszült izmokat, mindenkor készen arra, hogy elfordítsák fejét a tapintatlan szemek elől, Twemmerst, az őrt, amint lassan Marapper karjai közé omlik. És a képek mögött ott rejtőzött az a fontos tudat, hogy mindez csupán az, ami már elmúlt. Ami rájuk vár, arról nem talált képeket, mert ismeretlen tartományba lépett be, annak a másik sötétségnek vágott neki, amelyről anyja is beszélt, és amitől ő maga annyira félt. Nem vont le semmiféle következtetést, nem vesztegette idejét a bánkódásra, valójában inkább reménykedett, mert ismerte a szólásmondást, hogy “az ismeretlen ördög legyőzheti az ismerőst”. Elalvás előtt még látta az elhagyatott szobát, amelyet a folyosóról beszűrődő fény világított meg, és a külső ajtón keresztül a mindenütt jelenvaló bozót egy részletét. A változatlan, moccanástalan hőségben a pónikák szünet nélkül percegtek, néha-néha a közvetlen közelben pendülés hallatszott, egy mag pattant be a szobába. A növények olyan rohamosan növekedtek, hogy amikor Complain felébredt, a fiatalabb hajtások már nyolc-tíz centivel magasabbak voltak, a vénebbek pedig nekidőltek az útjukban álló válaszfalnak, majd kókadozni kezdtek és végképp lekonyultak, míg aztán a következő sötétség letarolta őket. De a szüntelen zsibongás közepette sem döbbent rá, hogy mennyire emlékeztet mindez az őt körülvevő emberek életére. - Te horkolsz, atyám - jegyezte meg nyájasan Roffery, amikor a következő ébrenlét kezdetekor együtt falatoztak.
Feltűnően megváltozott a kapcsolatuk, mintha az alvás idején holmi túlvilági hatalmak működtek volna. Az az érzés, amely szüntelenül motoszkált bennük, mióta a Tatot elhagyták, hogy ugyanis ők öten vetélytársak, teljesen eltűnt. Még most is vetélytársak voltak, de csak abban az értelemben, ahogy minden ember vetélytársa a másiknak, most azonban már ki nem mondott egyezség alapján összefogtak a környező erők ellen. Az őrködés kétségkívül jót tett Roffery lelkiállapotának, jóval engedékenyebbnek látszott, ötük közül csupán Wantage-en nem lehetett észrevenni semmiféle változást. Jellemét magány és a megaláztatás formálta, mint ahogy az áradó viz elsodorja a facölöpöt, és már semmi sem maradt benne, ami változhatott volna: csak megtörhetett vagy megölhették. - Ebben az ébrenlétben olyan gyorsan kell haladnunk, ahogyan csak bírunk - mondta Marapper. - Mint tudjátok, a következő alvás-ébrenlét sötét, márpedig nem tanácsos olyankor mennünk, amikor lámpáinkat bárki észreveheti. Indulás előtt azonban hajlandó vagyok elárulni valamit a terveinkből, és éppen ezért szólnom kell a hajóról. Körülnézett: a többiek rávigyorogtak, és mohón zabáltak. - Mindenekelőtt egy hajóban élünk. Egyetértetek ezzel? Sürgető tekintete mindannyiukból kiváltott valamiféle választ: “Természetesen!”-t Fermourból, türelmetlen kaffantást Wantage-ból, mint aki a dolgot mellékesnek tekinti, bizonytalan kézmozdulatot Rofferyből, és Complainből a “Nem!”-et. Utóbbinak Marapper nyomban teljes figyelmet szentelt. - Akkor jobb lenne, ha gyorsan megértenéd, Roy - mondta. - Vegyük sorra a bizonyítékokat. Figyelj erősen... fontosnak tartom a dolgot, és ha valaki makacsul korlátolt, sajnálatos módon feldühíthet. Miközben rendkívül nyomatékosan és határozottan beszélt, körbejárta a roskatag bútorzatot, s arcvonásai szokatlanul komollyá mélyültek. - Nos, Roy, óriási különbség, hogy egy hajó belsejében vagy azon kívül vagy. Látod, mindnyájan tudjuk, milyen benne lenni, emiatt gondoljuk azt, hogy csupán a hajó létezik. De rengeteg más hely van, ami nem a hajó, hatalmas helyek, sok ilyen van... Ezt onnan tudom, mert láttam az óriások néhány hátrahagyott feljegyzését. A hajót az óriások készítették, saját céljaikra, amelyeket egyelőre még nem ismerünk. - Már hallottam ezt az érvelést a Tatban - mondta gondterhelten Complain. - Tegyük fel, elhiszem mindazt, amit mondasz, Marapper. És aztán? Hajó vagy világ, mi a különbség? - Nem érted. Figyelj ide! - a pap előrehajolt, szakított egy maroknyit a pónikalevelekből, és meglengette Complain arca előtt. - Ezek természetesek, csak úgy nőnek, maguktól - mondta. Berontott a hátsó szobába és belerúgott a porcelán kagylóba, hogy az nagyot csendült. - Ezt valaki csinálta, mesterségesen hozták létre - mondta. - Most már érted? A hajó is mesterséges dolog. A világ természetes. Mi természetes lények vagyunk, és nem ez itt a jogos otthonunk. Az egész hajót az óriások csinálták. - De még ha így van is... - kezdte Complain. - így van! így van! A bizonyíték állandóan a szemed előtt van... a folyosók, a falak, a szobák, mind mesterségesek... de úgy megszoktad őket, hogy nem fogod fel: ez is bizonyíték. - Nem baj, ha nem érti - mondta Fermour a papnak. - Mit számít? - De értem - válaszolta haragosan Complain. - Csak nem tudom elfogadni. - Rendbeli van, ülj le, maradj csendben, és emészd meg az egészet, közben mi továbbmegyünk - felelte Marapper. Sok könyvet olvastam már, tudom, mi az igazság. Az óriások építették a hajót meghatározott célra, de valahol ez a cél elsikkadt és az óriások maguk is kihaltak. Csak a hajó maradt meg. Abbahagyta a járkálást, a falnak dőlve nekitámasztotta homlokát. Amikor folytatta a beszédet, szinte saját magához intézte a szavakat: - Csak a hajó maradt meg. Csak a hajó, és benne a csapdába esett emberi törzsek. Valami szerencsétlenség történt, valami valahol borzalmasan félresikerült, és minket itthagytak szörnyű sorsunkra. - Az ördögbe is, minek ez a sok fecsegés - szólt közbe ingerülten Wantage. - Miért nem próbálod elfelejteni, Marapper, hogy pap vagy? Arról halljunk, hogy mi köze van mindennek ahhoz, amire most készülünk? - Nagyon sok - felelte Marapper, és barátságtalanul zsebre vágta mindkét kezét, aztán az egyiket ismét előhúzta, és megpiszkálta a fogát. - Engem valójában természetesen csak a kérdésnek a hittel való kapcsolata izgat. Ami azonban benneteket érdekel, az az, hogy egy hajó eleve valahonnan jön és valahová megy. Ez a valahonnan és a valahová sokkal
fontosabb, mint maga a hajó, oda kell eljutnunk, ahonnan a hajó jött és ahová megy. Azok természetes helyek. - Mindebben semmi rejtély nincs, ilyesmin csak hülyék töprengenek. A rejtély az, hogy milyen összeesküvés gátol bennünket abban, hogy megtudjuk, hol vagyunk? Mi történik itt, a hátunk mögött? - Valami elromlott valahol - kapott a szón Wantage. - Én mindig mondtam: valami elromlott. - Rendben van, de nekem ne mondd többet - csattant fel a pap. Úgy vélte, hogy tekintélye rovására megy, ha megengedi, hogy egyetértsenek vele. - Ez valami összeesküvés, amit ellenünk szőttek. A hajó vezetője vagy kapitánya elbújt valahol, és mi az ő irányításával száguldunk, nem ismerjük úticélunkat, azt sem tudjuk, miért utazunk. Egy őrült ragad magával bennünket, aki elzárkózott mindenki elől, mi pedig ősapáink bűneiért bűnhődünk. Complain mindezt borzasztónak és hihetetlennek vélte, bár ez sem volt sokkal hihetetlenebb, mint az az elmélet, hogy valamennyien egy mozgó hajóban élnek. Ha az egyik feltevést elfogadta, következésképpen a másikat is el kell ismernie, így aztán nem szólt egy szót sem. Megsemmisítő bizonytalanság lett úrrá rajta. Lopva végignézett társain, egyiken sem látta semmi jelét, hogy lelkesen egyetértenének a pappal: Fermour inkább gúnyosan mosolygott, Wantage arcán a különvéleményt sejtető szokásos közömbösség tükröződött, Roífery pedig türelmetlenül ráncigálta a bajuszát. - Tervem tehát a következő - folytatta a pap -, és sajnos szükségem van a segítségetekre, hogy végrehajtsam. Megkeressük ezt a kapitányt, kézrekerítjük, bárhol rejtőzzék is. Jól elbújt, de semmiféle bezárt ajtó nem menti meg tőlünk. Ha elkapjuk, megöljük... és mi fogjuk irányítani a hajót! - Mihez kezdünk a hajóval, ha megszereztük? - kérdezte Fermour olyan hangon, amely óvatosan ellensúlyozni kívánta Marapper zabolátlan lelkesedését. A pap csupán egy pillanatra látszott tanácstalannak. - Majd csak találunk neki útirányt - válaszolta aztán. - Az efféle részletkérdéseket bízzátok rám. - És pontosan hol is találhatjuk meg ezt a fickót? - kíváncsiskodott Roffery. Válaszul a pap félrehajtotta köpenyét, és a zubbonya zsebébe nyúlt, majd széles mozdulattal felmutatta a könyvet, amelyet Complain már látott. Orruk alá dugta a címet, de ez Roffery kivételével nem sokat mondott nekik, egyedül ő olvasott ugyanis folyékonyán. A többiek, bár a szótagokat kibetűzték, a szokatlanabb szavakkal hosszabb erőfeszítés nélkül képtelenek voltak megbirkózni. Marapper elkapta a könyvet kezük ügyéből, és leereszkedően elmagyarázta, hogy ez a “Csillaghajó Áramköreinek Kézikönyve”. Azt is kifejtette - hiszen a magyarázat alkalmat adott a hencegésre -, hogyan jutott a könyvhöz. Abban a raktárban hevert, ahol Zilliac az őreivel felfedezte a festékes zsákokat, s a Hadnagyság felülvizsgálatára váró tárgyakkal együtt elkobozták ezt is. Itt pillantotta meg Marapper, aki nyomban ráeszmélt a könyv értékére, és saját használatára zsebredugta. Sajnos az egyik őr elcsípte, s ennek a hűséges embernek a hallgatását csak azzal az ígérettel lehetett megvásárolni, hogy Marapperrel tarthat és hatalomhoz jut. - Feltehetően ezt az őrt intézte el a szobám előtt Meller? - kérdezte Complain. - Pontosan ezt - felelte a pap, és gépiesen megismételte a gyász jelét. - Amikor átgondolta tervünket, minden bizonnyal úgy döntött: sokkal több haszna lesz belőle, ha feltárja Zilliac előtt. - Ki tudja, nem volt-e igaza? - fűzte hozzá kajánul Roffery. A pap a szúrást eleresztette a füle mellett, kinyitotta a könyvet, és rábökött egy ábrára. - Itt a kulcsa az én hadjáratomnak - jelentette be hatásosan. - Ez itt a hajó tervrajza. Legnagyobb bosszúságára nyomban félbe kellett szakítania beszédét, és elmagyarázni, mi is az a tervrajz. Ez a fogalom ugyanis teljesen új volt a többieknek. Ezúttal Complain kerekedhetett Wantage fölé, mert egycsapásra megértette a dolgot, társa azonban képtelen volt egy hajó nagyságú, három dimenziós tárgyat két dimenziós ábrázolásban felfogni: Meller festményeire való utalás sem segített, következésképpen az egész ügyet a kötelező feltevések körébe kellett utalniuk, mint ahogyan magának Complainnak is “feltételeznie” kellett, hogy hajóban tartózkodnak, anélkül hogy valamiféle ésszerű bizonyítékot kapott volna erre. - Eddig még soha senki nem jutott hozzá az egész hajó tervrajzához - mondta Marapper. - Szerencse, hogy az én kezembe került. Ozbert Bergassnál többet senki nem tudott a hajó beosztásáról, valójában azonban ő is csak a Tatlépcső körzetét ismerte, meg a Holt-út egy részét. A tervrajz tanúsága szerint a hajónak kissé elnyújtott tojásalakja volt, a közepe hengeres, és mindkét vége legömbölyített. Nyolcvannégy kör alakú fedélzetből állt, ezek egyforma lapos korongok voltak. A legtöbb fedélzet (a hajótest két végén akadt néhány kivétel) három körkörös rétegből tevődött össze, a felső, a középső és az alsó szintből,
ezekben folyosók húzódtak, amelyeket liftek és lépcsők kötöttek össze. A folyosók mentén sorakoztak körben a lakófülkék, a kisebb irodahelyiségek vagy nagyméretű termek, amelyek elfoglalták az egész szintet. A fedélzeteket egyetlen széles folyosó kötötte össze, amely a hajó hossztengelyében futott végig: ez volt a Főfolyosó. Ezen kívül voltak még tartalékösszeköttetések a fedélzetek kör alakú folyosói, meg az előző és a következő fedélzetek folyosói között. A hajó egyik végén jól olvashatóan állt a név: Tat. A másik végén egy kis körnek Irányítófülke volt a neve. Marapper rábökött az ujjával. - Itt fogjuk megtalálni a kapitányt - mondta. - Bárki legyen is itt, az tartja hatalmában a hajót. Oda megyünk. - Ez a tervrajz olyan könnyűvé teszi a dolgunkat, mintha csak egy farönköt kellene felhasogatnunk - jelentette ki Roffery kezét dörzsölve. - Csupán végig kell hatolnunk a Főfolyosón. Ügy látszik, mégsem voltunk olyan sült bolondok, hogy hozzád csatlakoztunk. - Azért nem lesz ez olyan könnyű - mondta Complain. - Eddig minden ébrenlétet a Tatban töltöttetek kényelmesen, és nem tudjátok, milyen körülmények uralkodnak ott, ahová készülünk. A vadászok elég jól ismerik a Főfolyosót, sehova sem vezet, éppen úgy, mint a többi közönséges folyosó. - Naiv magyarázatod ellenére, igazad van, Roy - hagyta rá a pap. - Ebben a könyvben azonban megtaláltam az okát, miért nem vezet sehová. A Főfolyosó mentén, minden fedélzet között vészkijáratok voltak. Minden fedélzet-kört többékevésbé önállónak építettek, úgyhogy baj esetén elszigetelhették őket és lakóik életben maradtak. Végigpergette az ábrákkal telirajzolt oldalakat - Még csak nem is szándékozom mindezt megérteni, de annyi világos, hogy valami baleset történt, tűz vagy más ilyesmi, és a Főfolyosó ajtói azóta zárva vannak. - Hát ezért olyan nehéz eljutni bárhová is - tette hozzá Fermour. - Az ember csak körbe-körbe járhat. Meg kell találnunk a vész-járatokat, amelyek nyitva állnak, és azokon áthatolni. Ez annyit jelent, hogy körbe kell haladnunk, nem pedig nyomban előretörni. - Köszönöm, majd én megadom az utasításokat - jegyezte meg kurtán a pap. - Mivel mindnyájan olyan okosnak látszotok, minden további teketória nélkül elindulhatunk. Dobd a hátadra ezt a csomagot, Fermour, és gyerünk. Engedelmesen feltápászkodtak. Odakint a fülkén kívül a Holt-út várt rájuk, nem valami barátságosan. - Át kell törnünk az Élszektor területén, hogy elérjük a Vezérlőfülkét - mondta Complain. - Inadba szállt a bátorságod? - vigyorgott Wantage. - Igenis, Lyukasfejű, inamba szállt. Wantage sértődötten elfordult, de túlságosan elfoglalták gondolatai ahhoz, hogy veszekedjen, akár a csúfneve miatt is. Csendben vonultak a bozótban. Az előrehaladás lassú volt és kimerítő. Egy magányos vadász a saját jólismert környezetében simán átjuthatott a pónikák között, nem kellett kivágnia a növényeket, ha szorosan a falhoz lapult, így többesben, libasorban haladva sokkal nehezebb volt előrejutni, mivel a visszacsapódó ágak a hátrább jövő arcát, szemét veszélyeztették. Ezt csak úgy kerülhették volna el, ha elválnak egymástól, de megállapodásuk értelmében a lehető legszorosabb közelségben kellett maradniuk, mivel túlságosan idegesítő volt a gondolat, hogy elölről is, hátulról is védtelenül marad a kis csapat. Egy másik érv is szólt az ellen, hogy a fal mellett osonjanak: ott ugyanis a kitines pónikahajtások sűrűbben nőttek, mindenfelé kibújtak, ahová csak lehullottak a magvak, és a hajtások zajosan ropogtak, amikor rájuk tapostak. Complain gyakorlott vadásszemének a rengeteg hajtás azt bizonyította, hogy ezen a területen kevés vad él, hiszen a zsenge pónikákat a kutyák és a disznók egyaránt kedvelték. A legyek sokaságában sem lehetett szembeötlő változást tapasztalni. Szünet nélkül ott röpködtek az utazók füle körül. Az élen haladó Roffery bele-belevágta fejszéjét a pónikatörzsekbe, s közben gyakran fenyegetően megforgatta a feje fölött, hogy így próbáljon megszabadulni kínzóitól. Elérték a fedélzeteket összekötő első tartalékjáratot. Nem volt nehéz észrevenni. Egy rövid oldalfolyosóban egymástól körülbelül egy méterre két egyszerű fémajtót találtak, mindegyikkel külön-külön is el lehetett zárni a folyosót, bár most a mindent elborító zöld növényzet nyitva tartotta őket. Az első ajtó külsején a “61. Fedélzet” feliratot olvashatták, a másikon “60. Fedélzet” állt. Marapper elégedetten horkantott egyet, további megjegyzésekhez túlságosan nagy volt a hőség. Vadászatai alkalmával Complain már nemegyszer áthatolt ilyen járatokon, és látott hasonló felírásokat, de számára eddig semmit sem jelentettek. Most azonban megpróbálta az emlékezetében felbukkanó tapasztalatokat összefüggésbe hozni azzal az elképzeléssel, hogy mozgó hajón tartózkodnak, de a gondolat ahhoz még túl friss volt, hogy elfogadhassa.
A 60. Fedélzeten emberekkel találkoztak. Most Fermour vezette őket, szenvtelenül csörtetett előre, amikor egy nyitott ajtóhoz érkeztek. A nyitott ajtók mindig veszélyt rejthettek, de be kellett lépni rajtuk, így hát megvárták, amíg mindnyájan odaérnek és egyszerre nyomultak be. Eddig ilyenkor nem is történt semmi különös. Ez alkalommal azonban egy vénasszonnyal találták szembe magukat. Meztelenül feküdt a padlón, mellette egy kipányvázott juh aludt. Az asszony nem nézett feléjük, így zavartalanul szemlélhették. Valami ismeretlen betegség következtében a bal füle felduzzadt, mint a szivacs, és a koponyájától elállva hátraszorította piszkosszürke hajfonatát. A megbetegedett részen bőre élénkpiros volt, ellentétben arcának sápadtságával. Lassan elfordította a fejét, és két bagolyszemével rájuk meredt. Arckifejezése változatlan maradt, de tompán visítozni kezdett. Eközben Complain észrevette, hogy az asszony jobb füle ép. A juh felriadt, és bégetve, hörögve rémületében addig futott, amíg a kötél engedte. Mielőtt az öttagú csapat továbbindulhatott volna, a hátsó fülkéből két férfit is előcsalt a lárma. Előrejöttek, és védekezőén megálltak a visítozó asszony mögött. - Ezek nem fognak bántani! - mondta megkönnyebbülten Fermour. Ezt mindjárt látták valamennyien. Mindkét férfi öreg volt, egyikük szinte kétrét görnyedt a Nagy Utazás ígéretétől, amelyre csakhamar elindul, a másik rettenetesen vézna és félkezű, egyik karját nyilván egy régi késcsatában veszítette el. - Meg kellene öklünk őket - mondta Wantage, és félarca váratlanul felragyogott. - Különösen ezt a rusnya boszorkát. Ezekre a szavakra az asszony abbahagyta a sivalkodást és fürgén rávágta: - Táruljon fel a te külön éned, rontás szálljon a szemedre, érints meg minket, és a minket sújtó ragály legyen terajtad. - Táruljon fel a füled, asszonyom - válaszolta zordau Marapper. - Gyertek, hősök, ne ácsorogjunk itt. Álljunk odább, amíg valami durvább fickó elő nem kerül erre a hülye visongásra. Visszafordultak a bozótba. A szobában álló három alak moccanástalanul figyelte őket. Talán a Holt-út törzsének utolsó maradványai lehettek, bár sokkal valószínűbbnek látszott, hogy szökevények voltak, és a vadonban tengették sanyarú életüket. Ezután más mutánsok és remeték nyomaira is bukkantak. A pónikák itt-ott le voltak taposva, ennek következtében az előrehaladás könnyebbé vált, de még fokozottabb éberséget követelt, bár eddig még senki sem támadta meg őket. A következő tartalékjáratot zárva találták, és a tokjába pontosan illeszkedő acélajtó ellenállt minden együttes nyitogatási kísérletüknek is. - Dehát bizonyosan van valami nyitja - jegyezte meg mérgesen Roffery. - Szólj a papnak, nézze meg abban az átkozott könyvben - mondta Wantage. - Ami engem illet, én itt letanyázom, és harapok valamit. Marapper amellett kardoskodott, hogy tovább kísérletezzenek az ajtóval, de a többiek Wantage mellett szavaztak, és szótlanul enni kezdtek. - Mi lesz, ha olyan fedélzetre jutunk, amelyiken minden ajtót így találunk? - kíváncsiskodott Complain. - Az lehetetlen - állította magabiztosan Marapper. - Egyébként soha nem hallhattunk volna az Élszektorról. Nyilván van valamilyen út, talán nem is egy, amely nyitva áll és elvezet azokhoz a részekhez. Most át kell mennünk egy másik szintre, és ott megpróbálkozni. Végül átjutottak az 59. Fedélzetre, majd biztató gyorsasággal az 58-asra. Időközben besötétedett, a sötét alvás-ébrenlét már a nyakukon volt. Ismét nyugtalankodni kezdtek. - Senki nem vett észre semmit? - kérdezte váratlanul Complain. Most újra ő vezette a menetet, és patakokban folyt róla a veríték. - A pónikák más formájúak. Valóban így volt. A rugalmas szárak húsosabbá és ritkábbá váltak. A levélzet is mintha megritkult volna, és több viaszos virágot láttak. Lábuk alatt megváltozott a talaj. A fövény általában szilárd volt, csak a bonyolult gyökérrendszer szabdalta, amely a pára minden elérhető cseppjét felszívta. Az előrehaladás kényelmesebbé vált, a talaj sötét és nedves lett. Minél tovább hatoltak előre, annál inkább szemet szúrt a változás. Csakhamar dagasztották a sarat. Elhaladtak egy paradicsom-növény, majd egy másik felismerhetetlen gyümölcstermő mellett. Sok másfajta növény is küszködött a nyilvánvalóan elgyengült pónikák között. A változás idegesítő volt. Ennek ellenére Marapper megálljt vezényelt, mivel ha rövidesen nem találnak pihenőhelyet, a sötétség meglepi őket. Benyomakodtak egy oldalsó szobába, amelynek az ajtaját valaki már régebben betörte. Odabent zsúfolásig
halmozódtak a bonyolult mintázatú vastag posztó-végek. Fermour kémlelő lámpája felriasztott egy raj lepkét. Mély, zizegő hanggal rebbentek fel a szövetről, amely nyomban elveszítette a mintázatát: csupán mélyen kirágott lyukak ásítoztak rajta. A szobában örvénylettek a lepkék, és kisuhantak a folyosóra. Mintha porviharba kerültek volna. Complain íélreugrott, amikor egy hatalmas lepke egyenest az arcának tartott. Egy pillanatig furcsa érzése támadt, amely jóval később jutott megint eszébe: bár a lepke a füle mellett repült el, mégis úgy képzelte: egyenest belefúródik a fejébe. Szinte érezte mélyen az agyában: aztán eltűnt. - Itt úgysem tudnánk nyugodtan aludni - mondta undorodva, és megindult az ingoványos folyosón. A következő feltáruló ajtón túl eszményi táborhelyre leltek. Valamiféle gépműhely lehetett, egy tágas szoba, tele szerelőpadokkal, lécekkel, és sok más, teljesen érdektelen eszközzel. Egy bizonytalanul csordogáló csap vízzel is ellátta őket, igaz miután kinyitották, többé nem sikerült elzárni: a víz akadálytalanul csörgedezett a lefolyóba, a hatalmas vízelvezető rendszer valahol a lábuk alatt működött, lent a fedélzet alatt. Fáradtan megmosakodtak, ittak, ettek a készletükből. Alighogy végeztek, rájuk tört a sötétség, a természetes sötétség, amely a négy alvás-ébrenlét közül csak az egyikben érkezik meg. Senki sem hiányolta az imát, és a pap sem kezdeményezte. Ő is elfáradt, és ugyanaz a gondolat nyugtalanította, mint a többieket. Eddig mindössze három fedélzetet jártak be: hosszú-hosszú utazás várt még rájuk a Vezérlőfülkéig. Marapper csak most döbbent rá, hogy bármilyen nagy segítség is a tervrajz, korántsem érzékelteti a hajó valódi nagyságát. Az értékes órát most Complain kapta, akinek akkor kellett felkeltenie Fermourt, amikor a nagy kar teljes kört ír le. A vadász irigykedve szemlélte társait, amint behúzódnak a padok alá és elszunnyadnak. Eltűnődve álldogált egy ideig, de azután a fáradtság leülésre késztette. Agya száz meg száz kérdést forgatott meg, majd ebbe is belefáradt. Hátát nekivetette egy padnak, és a csukott ajtót bámulta: odakint a folyosón, a kör alakú tej üveg ablakon túl halvány irányfény pislogott. Ez a kör szemlátomást egyre növekedett, forgott, keringett, és Complain behunyta szemét. Balsejtelemmel eltelve rezzent fel. Az ajtó most már tárvanyitva állt. A folyosón a fényforrás kialvása után rohamosan haldokoltak a pónikák. Csúcsuk meggörbedt, s egymásnak roskadtak, mintha egy sor törötthátú vénember térdelne egy pokróc alatt. Em Roffery eltűnt. Complain előkapta kábítóját, felugrott és az ajtóhoz rohant. Hallgatózott. Egyáltalán nem tartotta valószínűnek, hogy elrabolták Rofferyt, ez dulakodással járt volna, amire a többiek felébrednek. Önként távozott tehát. De miért? Hallott valamit a folyosón? Valóban valami szörtyögő hang hallatszott távolról, műit a folyóvíz zaja. Minél tovább hallgatta, annál hangosabbnak tetszett. Visszapillantott három alvó társára, és nekivágott, hogy felderítse a hang eredetét. Jobbnak vélte a riasztó csordogálás okát felderíteni, mintsem felébreszteni a papot, magyarázkodni neki, hogy miért is nyomta el őt magát az álom. Mihelyt kiért a folyosóra, óvatosan felvillantotta a lámpát, és az iszapban azonnal felfedezte Roffery lábnyomait, amelyek a szint még feltáratlan vége felé vezettek. Könnyebben haladt előre, mivel itt a bozót a falaktól a folyosó közepe felé húzódott vissza. Complain lassan lépkedett, műiden fényforrás nélkül, de kábítóját készenlétben tartotta. A folyosó elágazásánál megpihent, és tájékozódni próbált, ismét a szortyogó hangra fülelve. A pónikák lassan elfogytak, és a fedélzet padlója ismét előtűnt: a víz áramlása lemosta róla a talajt. Complain belegázolt a vízbe, óvatosan lépkedett, hogy ne csapjon zajt. Ilyet még soha nem tapasztalt. Előtte fény világított. Amint közelebb ért, látta, hogy kettős üvegű ajtó mögül egy tágas szobából árad a világosság. Amikor ajtóhoz ért, megtorpant; ez volt ráfestve: “Uszoda”, s ahogy önmagában kiejtette a szót, értelmetlennek találta. Bekémlelt az ajtón és néhány felfelé vezető lépcsőfokot látott: a tetején oszlopok álltak, az egyik mögött egy ember homályos figurája. Nyomban lekushadt. Amikor az ember nem mozdult, Complain arra a következtetésre jutott, hogy nem vette őt észre, azért ismét kikémlelt, hogy megfigyelje, merre néz a férfi. Pontosan olyan volt, mint Roffery. Complain óvatosan nyitotta ki az egyik üvegajtót: vízhullám zúdult a lábának. A víz lefelé ömlött a lépcsőn, valóságos vízeséssé változott. - Roffery! - kiáltotta, és kábítóját az alakra irányította. A háromtagú szó felerősödött, borzalmas bömböléssé fokozódott, és mielőtt elhalt volna, többször körülzúgta a sötétlő üreget. Vele együtt minden elhalkult, csupán kongó csend maradt utána, amely most ismét visszanyerte jogait. - Ki az? - szólította suttogó hangon az alak. Félelme ellenére Complainnek sikerült visszasuttognia a nevét. A férfi intett. Complain moccanás nélkül állt a helyén, majd az újabb hívásra lassan felment a lépcsőn. Amint egy szintre ért a másikkal, teljes bizonyossággal felismerte a
becsüst. Roffery megmarkolta Complain kezét. - Elaludtál, te hülye! - súgta dühösen Complain fülébe. Complain engedelmesen bólintott, félt, hogy ismét felriasztja a visszhangot. Roffery témát változtatott. Szótlanul előremutatott. Complaint meglepte társának arckifejezése, és arrafelé nézett, amerre Roffery intett. Ilyen tágas helyen még egyikük sem járt soha. Csupán baloldalt világított egy lámpa, s úgy tetszett, a térség a sötétség végtelenjébe vész. A padlót víz borította, hullámok sodródtak kifelé. A fényben a víz szinte fémesnek tetszett. Távolabb, a helyiség végén megtört a sima felület, csövek meredeztek elő, különböző magasságokban, s ezek pallót tartottak. Mindkét irányban kunyhók sorakoztak a homály miatt alig megkülönböztethetően. - Gyönyörű! - suttogta Roffery. - Ugye, gyönyörű!? Complain meglepetve bámult rá. A “gyönyörű” szónak szerelmi jelentése volt, és csak a különösen kívánatos nőkre alkalmazták. Belátta azonban, hogy ez a látvány különlegesen választékos szót érdemel. Tekintete visszasiklott a vízre, ez teljesen kívül esett tapasztalataikon. A víz eddig csupán csapokból csöpögött vagy folyt, vagy fecskendőből fröcskölt, vagy valami edény alján lötyögött. A vadászt bizonytalan kíváncsiság fogta el, vajon mire használnak ilyen töméntelen sok vizet. A komor, sejtelmes látvány azonban ennél többet is nyújtott, és Roffery ezt próbálta kifejezni. - Tudom, mi ez - mormolta Roffery. Mintha megigézték volna, úgy bámult a vízre, arcvonásai úgy kisimultak, hogy egész külseje megváltozott. - Olvastam erről a régi könyvekben, amelyeket becslésre hoztak hozzám, de mindeddig ködös sületlenségnek tartottam, aminek nincs semmi értelme. - Elhallgatott, majd idézte a szöveget: - “És akkor a halottak soha többé nem kelnek fel, és még a leghosszabb folyó is biztonságban kanyarog a tenger felé.” Ez a tenger, Complain, és mi rábukkantunk a tengerre. Sokat olvastam róla. Vélemenyem szerint ez bizonyítja, hogy Marapper téved, nem hajón vagyunk: hanem egy föld alatti városban. Ez mit sem mondott Complainnek, aki nem sokat törődött azzal, hogy minek nevezik a dolgokat. Csak az lepte meg, hogy most valamit megsejtett abból, ami mostanáig izgatta: Roffery miért hagyta ott gondtalan megélhetést biztosító foglalkozását, és miért csatlakozott a pap bizonytalan kimenetelű expedíciójához. Most látta csak, hogy társának is megvan az övéhez hasonló oka: vágyakozás valami felé, amit soha nem ismert, és amit nem tud néven nevezni. Ám ez nemhogy közelebb hozta volna Rofferyhez, hanem inkább arra késztette, hogy még jobban ügyeljen, mert ha céljaik megegyeznek, sokkal valószínűbb az összecsapás. - Miért jöttél fel ide? - kérdezte, továbbra is halkan, nehogy felidézze a kongó visszhangot. - Amíg te édesen aludtál, felébredtem, és hangokat hallottam a folyosón - válaszolta Roffery. - A tejüvegen keresztül láttam két férfit, csakhogy embernek túl nagynak tetszettek. Óriások voltak! - Óriások! Az óriások halottak, Roffery. - Ezek óriások voltak, én mondom neked, csaknem két méter magasak. A fejük az ablakig ért. - Complain kiolvasta társa szeméből az emlék borzadályát. - Követted őket? - kérdezte. - Igen. Követtem őket idáig. Complain ismét belemeredt a homályba. - Meg akarsz ijeszteni? - tudakolta. - Nem kértelek rá, hogy gyere utánam. Miért félnénk az óriásoktól? A kábító mindenkit leterít, bármilyen magas is. - Jobb lenne, ha visszamennénk, Roffery. Nincs sok értelme itt álldogálni, azonkívül őrködnöm kell. - Erre előbb is gondolhattál volna - felelte Roffery. - Majd később idevezetjük Marappert, hadd lássuk, mihez kezd a tengerrel. De mielőtt visszaindulunk, még megnézek valamit. Nézd, ott tűntek el az óriások! Rámutatott egy pontra a kunyhók mellett, ahol egy négyszögletes kútkáva emelkedett ki a vízből mintegy tizenöt centiméterre. A fölötte függő magányos lámpát az óriások mintha csak azért állították volna fel, hogy jól be lehessen látni a mélységbe. - A kútkáván belül csapóajtó van - súgta Roffery. - Az óriások itt mentek le, aztán bezárták maguk mögött. Gyere, megnézzük. Ezt aztán végképp esztelen vállalkozásnak tartotta Complain, de nem merészelt ellenkezni, csak megjegyezte:
- Rendben van, maradjunk a homályban, hátha másvalaki is jár erre. - A tenger csak bokáig ér - mondta Roffery - Nyugodtan belegázolhatsz. Rendkívüli módon, szinte gyerekesen izgatottnak látszott, mint ahogy gyanútlanságában a gyerek sem fogja fel a veszélyt. Ennek ellenére hallgatott Complain figyelmeztetésére, és a fal fedezékében indult előre. Egymás mögött tocsogtak a tenger szélén, fegyverüket készenlétben tartva, így érkeztek el a csapóajtóhoz, amelyet a káva védett a víztől. Társára fintorítva Roffery előrehajolt, és lassan felemelte a fedelet. A nyílásból gyenge fény szűrődött ki. Egy vaslétrát pillantottak meg, amely csövekkel teli kamrába vezetett. A kamra alján két kezeslábast viselő figura szorgoskodott szótlanul, egy elzárócsappal bíbelődtek. Bizonyára meghallották az áramló víz felerősödő zúgását a fölöttük levő teremből, mert alighogy a fedél kinyílt, felnéztek és megrökönyödve meredtek Rofferyre meg Complainre. Kétségkívül óriások voltak, rettenetesen magasak és testesek, s az arcuk sötét. Roffery idegei nyomban felmondták a szolgálatot. Nagy csattanással lecsapta a fedelet, sarkonfordult és futásnak eredt. Complain szorosan a nyomában. A következő pillanatban Roffery eltűnt, elragadta a víz. Complain azonnal hátrahőkölt. Lába előtt, a tenger felszíne alatt jól láthatóan egy sötét kútnyílás tátongott. Roffery ismét felbukkant a kútban, vagy egy méternyire Complaintől, csapkodta a vizet és üvöltött. A sötétségben az arca olyan volt, mintha közel állna a gutaütéshez. Complain odanyújtotta neki a kezét, és amennyire mert, előrehajolt. Társa megpróbálta elkapni a segítő kezet, evickélt, majd ismét elmerült az áramló bugyborékolásban. A tágas barlangban süketítő volt a lárma. Amikor Roffery ismét felbukkant már talajt ért a lába, és mellig érő vízben állt. Lihegve és átkozódva előretörtetett, hogy megragadja Complain kezét. Akkor a csapóajtó kivágódott. Feljöttek az óriások. Miközben Complain viharsebesen megfordult, még észlelte, amint Roffery megáll, hogy előrántsa kábítóját, amelynek nem árt a nedvesség. Magasan a feje fölött őrülten cikázó fénymintákat pillantott meg. A vadász célzás nélkül tüzelt saját kábítójából a kútból kiemelkedő fejre. A fénysugár szétterült. Az óriás rájuk vetette magát, és Complain ijedtében elejtette fegyverét. Ahogy lehajolt, hogy megkeresse a sekély vízben, görnyedő háta mögül Roffery is tüzelt. Jobban célzott, mint Complain. Az óriás megingott és hatalmas loccsanással, amelyet a visszhang még csak fokozott, felbukott. Ahogyan Complain később visszaemlékezett, a szörnyeteg nem viselt fegyvert. A másik azonban igen. Társa sorsát látva, a létrára kuporodott, a kútkáva fedezékébe, és kétszer tüzelt. Az első találat arcán érte Rofferyt. Hangtalanul a víz alá csúszott. Complain felcsapva a vizet rögtön lemerült a fenékre, de könnyű célpontul szolgált a célzónak. A halántékába csapódott a második sugár. Arccal előre, ernyedten bukott a vízbe. Az óriás kimászott a kamrából, és fenyegetően közeledett feléjük. Az ember énjének középpontjában az életösztön áll. Ez az ösztöne annyira nem tudatos, hogy az élet némely, még korán tapasztalt kínos élménye éppen az ellenkező hatást válthatja ki: a halálvágyat. A két ösztön békésen megfér egymás mellett, és az embernek lepereghetnek a napjai, s nem vesz tudomást róluk, de egy váratlan esemény egyszerre szembesíti vele, és egycsapásra kihántva rárakódott mesterséges burkaiból, végzetes kettőssége a maga meztelenségében tárul fel előtte: abba kell hagynia a belső küzdelmet ahhoz, hogy felvehesse a harcot a külső ellenséggel. így járt Complain is. Az ájulás után csupán őrjöngő vágyakozás következett, hogy visszasüllyedjen a tudattalanságba. Ám a tudattalanság visszadobta őt, és életösztöne csakhamar követelőzni kezdett, hogy bármilyen bajba jutott is, küzdenie kell, ha meg akar menekülni. Aztán ismét semmiféle sürgetést nem érzett, hogy meneküljön, csak a vágyat, hogy behódoljon és visszaolvadjon a semmibe. De az élet csökönyösen visszakövetelte. Egy pillanatra felnyitotta szemét. A félhomályban a hátán feküdt. A meghatározhatatlan minőségű szürke tető csupán néhány centire volt a feje fölött. A tető visszafelé haladt, vagy Ő mozgott előre, nem tudta megállapítani, és ismét lehunyta szemét. Már ismét érzékelte testének minden porcikáját, és rájött, hogy csuklóját és bokáját is összekötötték. Fájt a feje, és görcsös zihálásra késztetve áporodott szag töltötte meg a tüdejét. Rádöbbent, hogy az óriás valamiféle gázlövedékkel találta el, most még érzi a hatását, de talán később utóhatás nélkül elmúlik. Ismét felnyitotta szemét. Továbbra is úgy érzékelte, hogy a tető hátrafelé halad, de teste erősen rázkódott, s ez arról tanúskodott, hogy valamiféle járművön viszik. Éppen amikor felpillantott, a mozgás megszűnt. Egy óriás elmosódott körvonalait látta maga mellett, feltehetően azét, aki rálőtt és elfogta. Félig nyitott szemhéján át megfigyelte a hatalmas lényt: az alacsony helyiségben négykézláb állt. A tetőn tapogatva most valamiféle kapcsolót fordított el, és a tető egy része felfelé indult.
Odafentről fény és mély hangok szűrődtek le. Complain később kitalálta, hogy ez a lassú és súlyos mormolás az óriások jellemző beszédje. De mielőtt füle hozzászokhatott volna a hangokhoz, megragadták és továbbvonszolták a járművet, és könnyedén átbújtatták a nyíláson. Lapátnyi kezek emelték fel, és rakták le viszonylag kíméletesen a fal mellé. - Magához tér - jegyezte meg egy hang, amelynek különös kiejtését Complain alig értette. A megjegyzés rendkívüli aggodalommal töltötte el, részint azért, mert hiszen semmiféle jelét sem adta annak, hogy magához tért, másrészt pedig azért, mert arra következtetett belőle, hogy ismét elkábíthatják. A nyíláson át újabb test érkezett, aztán az első óriás visszamászott a felső fülkébe. Suttogó párbeszéd hallatszott. Abból a kevésből, amit kifülelt, Complain összeállította a képet, hogy a test azé az óriásé, akit Roffery megölt. Az óriás elmagyarázta, mi történt. Csakhamar kiderült, hogy két társához beszél, bár helyéről Complain csak a falat láthatta. Visszazuhant a gondolattalan állapotba, s megpróbálta kifújni tüdejéből az undok szagot. Az egyik oldalsó szobából újabb óriás lépett be, és ellentmondást nem tűrő hangnemben parancsokat osztogatott. Complain foglyulejtője ismét megpróbálta elmagyarázni a helyzetet, de leintették. - Megszüntette a vízömlést? - kérdezte az újonnan jött. - Igen, Mr. Curtis. Felszereltük az új elzárócsapot a régi helyett, amit megevett a rozsda, és leengedtük a vizet. A levezetőcsövet is megtisztítottuk, és egy szakaszon új csöveket raktunk le. Már majdnem befejeztük, amikor felbukkant az Álomszuszék. A medencének azóta ki kellett ürülnie. - Rendben van, Randall - felelt az ellentmondást nem tűrő hang, amelynek gazdáját Curtisnek szólították. - Most számoljon be, miért vette üldözőbe ezt a két zümzümöt. Kis szünet következett, majd a másik mentegetőzve válaszolta: - Fogalmunk sem volt róla, hányan lehetnek. Csupán annyit tudtunk, hogy rajtunk üthettek volna az ellenőrző kamrában. Ki kellett onnan kecmeregnünk, és körülnézni. Feltételezem, ha tudjuk, hogy csak ezzel a két fickóval van dolgunk, közbelépés nélkül székiek eresztjük őket. Az óriás olyan vontatottan beszélt, hogy furcsa kiejtése ellenére Complain majdnem mindent megértett. De nem tudta, hová akar kilyukadni. Már-már lanyhult az érdeklődése, amikor elérkezett a beszélgetés tetőpontja, és egyszeriben felvillanyozódott. - Tudja-e, Randall, hogy kellemetlen helyzetbe került? - mondta a szigorú hang. - Ismeri a szabályzatot, ez egyenlő a haditörvényszékkel. Véleményem szerint nehéz lesz bebizonyítania, hogy önvédelemből cselekedett. Különösen azért nem, mert a másik zümzüm a vízbe fulladt. - Nem fulladt bele. Kihalásztam a vízből, és lefektettem az egyik zárt búvónyílás tetejére, ott majd magához tér... válaszolta nyersen Randall. - Ezt leszámítva, mit szándékozik tenni ezzel, akit idehozott? - érdeklődött Curtis. - Belefulladt volna, ha otthagyom. - Miért hozta ide? - Nem készíthetnénk ki most, és ezzel elintéznénk az ügyet, Mr. Curtis? - szólalt meg egy másik óriás, először azóta, hogy Curtis belépett. - Szó sem lehet róla. Főbenjáró szabálysértés. Ezenkívül meg tudna ölni hidegvérrel egy embert? - Csak egy zümzüm, Mr. Curtis - hangzott a védekezés. - Elmehetne esetleg rehabilitációra - javasolta Randall olyan hangon, mint akit elkápráztat saját ragyogó ötlete. - Ember, ez már túl öreg hozzá, tudja jól, csak gyerekeket fogadnak el. Mi a pokolnak kellett idehoznia? - Hát ahogy már mondtam, nem hagyhattam ott, azután hogy kihúztam a cimboráját, én... hát igen, elég hátborzongató hely az, és mintha hallottam volna valamit. Egyszóval gyorsan magammal hoztam, hogy biztonságban legyen. - Teljesen nyilvánvaló, hogy pánikba esett, Randall - mondta Curtis. - Semmiképpen sincs szükségünk itt felesleges zümzümökre. Vissza kell vinnie, és kész. - A hang kurta volt és határozott. Complain bátorságra kapott tőle: neki is ez lett volna a legjobb megoldás. Nem mintha nagyon félt volna az óriásoktól, most, hogy már közöttük volt, nagyon is lassúnak és nyájasnak látszottak ahhoz, hogy kárt tegyenek benne. Nem egészen értette Curtis álláspontját, de neki valóban kedvező volt. Az óriások azon vitatkoztak, hogyan kellene visszajuttatni Complaint. Randall barátai ellenezték a parancsnok, Curtis tervét. Curtis végül is dühbe gurult.
- Rendben van - csattant fel. - Gyerünk az irodába, a keserveteket, majd felcsengetjük a Kis Kutyát és felsőbb parancsot kérünk. - Bepörgött, Curtis? - kérdezte az egyik óriás, miközben a maguk fura, lassú mozgásával követték a paracsnokot a másik szobába, és ügyet sem vetve Complainre, rácsapták az ajtót. Első gondolata az volt, milyen ostobák, hogy őrizetlenül hagyják itt, most elmenekülhet a padlón levő nyíláson át, ahol behozták. Ez az illúziója azonban nyomban szertefoszlott, mihelyt megmoccant. Alighogy megpróbálta mozdítani valamelyik izmát, szúró fájdalom nyilallt végig rajta, és a tüdejében megrekedt bűz szinte összesűrűsödött. Nyögve visszazuhant, feje a fal hajlatának dőlt. Csupán egy másodpercig maradt egyedül az óriások távozása után. Nyikorgó hang hallatszott a térde körül. Nyakát kissé elfordítva megpillantotta a fal egyik kis részletét: egy körülbelül tizenöt négyzetcentiméteres csipkés szélű nyílás tárult fel. A lyukból lidércálomba illő figurák tódultak elő. Öten voltak, hihetetlen gyorsasággal bukkantak fel, Complain körül száguldoztak, átugráltak rajta, majd villámgyorsan visszasuhantak a lyukba. Nyilvánvalóan valamiféle megnyugtató hírt vihettek, mert újabb három figura tűnt fel a mögöttük előrenyomulókat hívogatva. Patkányok. Az öt előőrs tüskés gallért viselt a nyaka körül: aprók voltak és simatestűek, az egyik fólszemű, üres szemgödrében egy porcogó rángatózott, a megmaradt másik pupilla pillantásaival egyidejűleg. A következő három patkány közül az egyik szurokfekete volt, ő látszott a vezérnek. Felállt, mályvaszínű apró mancsával belemarkolászott a levegőbe. Nem viselt gallért, de felsőtestét mindenféle fémből összeszerelt páncél fedte: gyűrű, gomb, gyűszű, szögek: nyilvánvalóan vért gyanánt, derekát pajzs övezte, amelyből kis tőrhöz hasonló fegyver állt ki. Bőszen vinnyogott, és az öt előőrs ismét körbeszáguldotta Complaint, a lába között elsurranva ugráltak, időnként belevigyorogtak az arcába, nyaka fölött egymásnak rontottak, ide-oda ráncigálták az ingét. A patkányvezér két testőre idegesen várakozott, folyton hátrafelé pillogtak, pofaszakállukat ide-oda billegették. Négy lábon álltak, és csupán köpenyre emlékeztető kopott, apró rongyokat viseltek a hátukon. A nagy nyüzsgés közepette Complain akarata ellenére számtalanszor összerándult. Megszokta már a patkányokat, de most ezek szervezetten háborgatták. Az is átvillant agyán, hogy nemigen tudna védekezni, ha az állatok úgy határoznának, hogy kivájják a szemét. De a patkányok most más valamire készülődtek, nem csemegére vadásztak. Megjelent az utóvéd. A lyukból újabb négy hímpatkány lihegett elő. Egy kis ketrecet cipeltek, és a patkányvezér füttyjeleire sietősen Complain area elé helyezték, úgyhogy jól érezte, és be kellett lélegeznie a belőle áradó bűzt. A ketrecben levő állat nagyobb volt a patkányoknál. Tojás alakú fejének tetejéről a szőr közül két hosszú fül nyúlt ki, a farkán csupán apró bolyhok meredeztek. Complain még soha életében nem látta ezt az állatfajtát, de a Tat vén vadászainak a leírásából felismerte. Ez volt a nyúl, amely már szinte teljesen kiveszett, mert természetes zsákmánya lett a patkányoknak. Complain érdeklődve szemlélte, és az állat idegesen bámult vissza rá. Alighogy a nyulat becipelték, az első öt patkány elhelyezkedett a belső ajtónál, az óriások visszatértét figyelve. A vezérpatkány előrerontott a ketrecig: a nyúl visszahúzódott, de négy lábánál fogva tömlöce rácsaihoz volt pányvázva. A vezérpatkány fejét előrehajtotta a pajzsán levő tőrhöz, majd amikor ismét előremeredt, a két metszőfoga fölött elhelyezkedő ádáz kis penge finom sarlóját mohón villogtatta a nyúl nyaka felé. A fenyegető dühroham elmúltával ismét hüvelyébe rejtette a pengét, és virgoncan ide-oda szökellt a ketrec meg Complain arca között, miközben egyre gesztikulált. A nyúl nyilván megértette a patkány szándékát. Complain értetlenül meredt rá. Az állat pupillája kitágult, és Complain szabadulni próbált a gondolatain elhatalmasodó kényelmetlen érzéstől. Az érzés azonban nem hagyta el. Átitatta agyát, mint a kövek között szétfolyó tócsa gyanakvó előrenyomulása. Megpróbálta a fejét rázni, de a kísérteties érzés megmaradt, sőt erősödött. Keresett valamit, vaktában, mint amikor egy haldokló botorkál a sötét szobákban, és a lámpa kapcsolója felé tapogat. Complaint elöntötte a veríték, fogait csikorgatta, s közben igyekezett visszaszorítani az undorító kapcsolatot. És ekkor rádöbbent, hogy a hatás hol jut be a tudatába. Agya hatalmas, kérdő kiáltásokká bomlott ki. MIÉRT... KICSODA... MIT... HOGYAN...
MEGTESZI-E... MEGTEHETI-E... MEG AKARJA-E TENNI... Gyötrődve üvöltött fel. A megsemmisítő zagyvaság nyomban megszűnt, az alaktalan kétség elhalt. Az előőrs patkányok otthagyták posztjukat és a ketrecet visszacipelték a falba. Testőrei kíséretében a vezérpatkány vadul utánuk iszkolt. A következő pillanatban a fal négyszögű nyílása becsapódott mögöttük... épp jókor, mert egy óriás rontott be a szobába, hogy kiderítse, mi volt ez a visítozás. Lábával átfordította Complaint, aki gyámoltalanul meredt rá, és megpróbált megszólalni. Az óriás megnyugodva ballagott vissza a másik szobába, de ez alkalommal nyitva hagyta az összekötő ajtót. - A zümzümnek megfájdult a feje - jelentette ki. Complain hallotta a hangjukat. Mintha valami gépbe beszéltek volna. De őt szinte teljesen lekötötte a patkányok okozta felfordulás. Koponyájában egy pillanatig mintha valami őrült rejtőzött volna el. A Tan figyelmeztette arra, hogy elméje ocsmány hely. Csak a szent háromság, Froyd, Yung és Bassitt, haladt át az álomnak, a halál fivérének szörnyű gátjain - és ott csupán barlangok, föld alatti útvesztők voltak, meg vámpírok, gonosz kincsek, vérszopók és savként égető gerjedelmek - nem pedig a nagy semmi, mint ahogy hajdan hitték. Amikor az ember szembenézett önmagával: végtelen bonyolultságot és rettegést látott. A Tan célja az volt, hogy minél többet felszínre engedjen ebből az alattomos kacatból. De lehetséges, hogy a Tan soha nem hatolt elég mélyre? A Tan képletesen Tudatról és Tudattalanról szólt. És ha valóban létezett Tudattalan, az vajon olyan lény, amely képes átvenni a hatalmat az ember elméje fölött? Maga a Tudattalan volt az az őrült, aki üvöltözött odabent? És akkor megkapta az oly egyszerű és mégis hihetetlen választ. A ketrecben tartott lény villantotta fel elméjét. Az elképesztő kérdéssorozatot idézve Complain megértette, hogy az ebből az állatból áradt, nem pedig valami félelmetes lényből odabent a saját fejében. A felfordulás egyszeriben elviselhető lett. Az ember a nyulat lelőheti. Híven a Tat bölcsességéhez, nem törődve a megoldás mikéntjével, Complain máris túllépett a témán. Továbbra is ott feküdt, pihent, és igyekezett kilélegezni tüdejéből a tapadós szagot. Az óriások csakhamar visszatértek. Foglyulejtője, Randall, minden teketória nélkül felkapta Complaint, és kinyitotta a padlóban levő csapóajtót. Vitájuk nyilván Curtis javára dőlt el. Terhével együtt Randall beügyeskedte magát az alacsony alagútba. Feltette Complaint a járműre, és a zajokból ítélve ő maga is felkapaszkodott a fogoly feje mögé. Halkan felszólt az óriásoknak, majd elindította a motort. A szürke tető ismét szaladni kezdett hátrafelé, síkját csak az egymást keresztező csövek, vezetékek és tömlők szakították meg olykor-olykor. Végül megálltak. A tetőn matatva az óriás megnyomott valamit, és fejük felett négyszögletes nyílás tárult fel. Complaint áthúzta a lyukon, néhány méterrel odább vitte, átgyömöszölte egy ajtón és lerakta. A vadász ismét a Holtútban volt: csalhatatlanul felismerte a szagot. Az óriás szótlanul föléje hajolt, árny az árnyék között, aztán eltűnt. A homályos alvás-ébrenlét sötétsége úgy ölelte körül Complaint, akár az anya karja. Otthon volt, olyan veszélyek között, amelyekkel már megtanult szembenézni. Elaludt. Légiónyi fantom-patkány viharzott el fölötte, és gázolta le. Eljött a nyúl is: bemászott az alvó fejébe, és lecsúszott agyának hosszú járatain. Nyögve ébredt fel, megalázta álmának rettenete. Még sötét volt. A gázlövedék okozta merevség eltűnt testéből, tüdeje kitisztult. Óvatosan feltápászkodott. Lámpáját elernyőzve, hogy csupán egy kicsinyke fénysugár jusson ki, az ajtóhoz osont, és kitekintett a sötétbe. Amennyire kivehette, előtte a végtelenbe vesző nyílt tér terült el. Kimászott, és jobbra tartva egész sor ajtóra bukkant. Ismét igénybe vette a lámpát, nyirkosságra bukkant, talpa alatt csupasz kőlap volt. Ekkor már tudta hol van: fülében az üresség megerősítette a bizonyosságot. Az óriás arra a helyre vitte vissza, amelyet Roffery tengernek nevezett. Most, hogy tájékozódott, lassan levette ernyőző kezét a lámpáról. A tenger eltűnt. Odament a gödör pereméhez, ahová Roffery bezuhant. Üres volt, és majdnem száraz. Roffery eltűnt. A gödör falán vórszínű rozsdakoszorú virított, a meleg levegőben a gödör padlója gyorsan száradt. Complain sarkonfordult, igyekezett minél messzebb jutni innen, és óvakodott attól, hogy felkeltse a vad visszhangot.
Marapper tábora felé irányította lépteit. A talaj megőrizte nedvességét, továbbra is cuppogott a talpa alatt. A múlt évszak pónikáinak süppedő trágyájából kikecmeregve elérkezett a tábor ajtajához. Türelmetlenül füttyentett, kíváncsi volt, vajon ki őrködik: Marapper? Wantage? Fermour? Szinte kedvtelve gondolt rájuk, és suttogva idézte fel a régi jó Tat közmondását: “Jobb egy ismert ördög az ismeretlennél”. Jelzésére nem kapott választ. Készenállva minden eshetőségre, benyitott. A szoba üres volt. Továbbmentek. Complain magára maradt a Holt-útban. önfegyelme szétfoszlott: ez már sok volt. Óriások, patkányok, nyulak, ezeket még elviselte - de a Holt-út süket magányát már nem. Körbe száguldott a szobában, széthajigálta a szilánkos fát, mindenbe belerúgott, szitkozódott, kirontott a folyosóra, üvöltött, káromkodott, átcsörtetett a pépes növényeken, ordított és szitkozódott. Egy test vágódott hozzá hátulról. Complain beesett a bozótba, eszeveszetten küszködött, hogy megforduljon és elkapja támadóját. Egy kéz lerázhatatlanul tapasztotta be a száját. - Kuss, te kurvakölyke, te hímcsoroszlya! - sziszegte fülébe egy hang. Izmai elernyedtek. Féiiy vetődött rá, és három alak hajolt föléje. - Azt hittem... azt hittem, hogy elveszítettelek benneteket - mondta. Váratlanul sírva fakadt. A megrázkódtatás ismét gyermekké tette. Válla rázkódott, a könnyek lefolytak az arcán. Marapper higgadtan arcul csapta. Mentek tovább előre. Zordan kaszabolták és hárítgatták el a pónikákat, éber figyelemmel vonultak át a sötét szakaszokon, ahol semmiféle fény nem világított, és pónikák sem nőttek. Csúnyán szétrombolt területeken vágtak át, mindenfelé betört ajtók, s a folyosókon magasra halmozódott a törmelék. Az élőlények, ha csak tehették, kitértek előlük, de kevesen éltek errefelé, egy-egy kivert kecske, hóbortos remete, félig állati lények bandája, akik elmenekültek, ha Wantage csak tapsolt egyet. Ez volt a Holt-út: az üresség, a csend ismeretlen tartománya. A Tatot már messze maguk mögött hagyták és el is felejtették. Már ködös végcéljuk is elhomályosult, mivel a jelen műiden figyelmüket lekötötte, minden fizikai képességüket igénybe vette. Nem mindig bukkantak rá könnyen a fedélzetek között húzódó tartalékjáratokra, még Marapper tervrajzának a segítségével sem. A liftaknákat gyakran zárva találták, a szintek nemegyszer zsákutcákba torkolltak. De azért fokozatosan nyomultak előre: már elhagyták az ötvenes fedélzeteket, aztán a negyveneseket, és a Tat elhagyása óta a nyolcadik ébrenlétkor eljutottak a 29. Fedélzetig. Roy Complain most már hitt a Hajó-elméletben. Észrevétlenül, de teljesen átalakultak nézetei. Ehhez sokkal járultak hozzá az értelmes patkányok. Amikor társainak elmesélte, hogyan ejtették foglyul az óriások, ezt az incidenst nem említette, ösztönösen érezte, ez annyira fantasztikus, hogy úgysem tudná hűen visszaadni, csak magára vonná vele Marapper meg Wantage gúnyolódását. Most azonban gondolatai mind gyakrabban tértek vissza ezekhez a félelmetes lényekhez. Párhuzamot látott a patkányok és az emberek élete között, amit még fokozott az az emberszerűen durva bánásmód, amelyben sorstársukat, a nyulat részesítették. A patkányok ott léteztek, ahol tudtak, nem elmélkedtek a környezet természetéről, mostanáig Complain is csak ennyit mondhatott el magáról. Marapper feszülten figyelte az óriásokról szóló történetet, csak ritkán szólt közbe. Egyszer megjegyezte: - Ezek szerint ők tudják, hogy hol van a kapitány? Különösen az érdekelte részletesen, amit az óriások egymás közt beszélgettek. Mintha valami varázsigét mormolna, többször is elismételte a neveket: “Curtis” és “Randall”. - Mi volt az a Kis Kutya, amihez elmentek beszélni? - kérdezte. - Ügy gondolom, valami név - felelte Complain - Nem valódi kis kutya. - Minek a neve? - Nem tudom. Mondom, hogy félájult voltam. - És valóban, minél tovább törte ezen a fejét, annál kevésbé értette, miről volt szó. Az egész annyira kívül esett megszokott tapasztalatai világán, hogy utólag még saját maga előtt is féligmeddig hihetetlennek rémlett. - Egy másik óriás neve, úgy gondolod, vagy valami tárgyé? - firtatta a pap, fülcimpáját gyűrködve, mintha onnan csalhatná elő az igazságot. - Nem tudom, Marapper. Nem emlékszem. Csak annyit mondtak, hogy mennek, és beszélnek a kis kutyával... így emlékszem. Marapper sürgetésére mind a négyen megszemlélték az “Uszoda” felírású csarnokot, ahol a tenger volt annak előtte.
Mostanra már teljesen kiszáradt. Nyomát sem találták Rofferynek, amit sehogy sem értettek, hiszen az egyik óriás azt állította, hogy Complainhoz hasonlóan a becsüs fel fog gyógyulni a gázlövedék okozta ájulásból. Hiába kutatták és szólongatták, Roffery nem jelentkezett. - A bajsza már egy mutáns priccse fölött lóg - mondta Wantage. - Gyerünk tovább. Semmiféle nyílást nem találtak, amely az óriások szobájába vezetett volna. Ahol Complain és Roffery először megpillantotta a két óriást, az ellenőrző kamra acélfedele oly szilárdan simult le, mintha soha nem nyitották volna ki. A pap kétkedve pillantott Complainre, és ezzel az ügy lekerült a napirendről. Megfogadták Wantage javaslatát, és továbbmentek. Az egész jelenet ugyancsak megcsappantotta Complain hitelét. Wantage mindig fürgén kihasználta az előnyöket: vitathatatlanul második ember lett a csapatban. Marapper mögé került, őt követte Fermour, majd Complain. Az elmélyült hallgatás közben, amikor a feldélzetek végeérhetetlen körein törtettek előre, Complain töprengőbb és önállóbb lett, de a pap magatartása is megváltozott. Bőbeszédűsége és forrása, állandó elevensége is elapadt. Végül is ráébredt, milyen hatalmas feladatra vállalkozott, és hogy minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy elviselje a nehézségeket. - Itt valami szerencsétlenség történt... valamikor régen - mondta egy helyen vándorlásuk során. A falhoz hajolt, s előrekukucskált a 29. Fedélzet középső szintjére. A többiek hallgattak. A bozót alig néhány méternyire előttük véget ért, utána már kezdődött a sötétség, ott nem éltek meg a pónikák. Nyilvánvaló volt, miért nincs fény: a Tatban ismeretlen hajdani fegyverek lyukakat robbantottak a folyosó falába és mennyezetébe. Egy súlyos fiókosszekrény átzuhant a tetőn, a környező ajtók kiszakadtak keretükből. Sok-sok méternyi körzetben a robbanás ereje mindent furcsán bepettyezett és ragyássá tett. - Legalább megszabadulunk egy időre az átkozott bozóttól - jegyezte meg Wantage és elővette lámpáját: - Gyerünk, Marapper. A pap továbbra is a falhoz hajolt, hüvelyk- és mutatóujja közé szorította orrát. - Már közel kell lennünk az Élszektorhoz - mondta. - Attól tartok, hogy a lámpák elárulhatnak bennünket. - Te csak sétálgass a sötétben, ha neked úgy tetszik - vágott vissza Wantage. Előrement, Fermour utána. Marapper mellett elhaladva Complain is szó nélkül a nyomukba eredt. A pap zsörtölődve loholt utánuk: senki sem tudta olyan méltósággal elviselni a méltánytalanságot, mint ő. Az árnyék pereméhez érve Wantage felvillantotta lámpáját, s előreirányította. Aztán a furcsaságok lassan hatalmukba kerítették őket. Complain szeme már hozzászokott az ilyesmihez, és ő vette észre elsőként, hogy a pónikák a természet törvényeit megcsúfolva nőnek. A fénytelen szakaszok körül rendszerint megritkultak és csenevésszé váltak, itt azonban különösen zizegtek, száruk petyhüdtnek látszott, mintha képtelenek volnának súlyt hordozni, és a felső világítástól is a szokásosnál messzebb merészkedtek. Aztán egyszerre kicsúszott lábuk alól a talaj. Wantage már előttük tántorgott. Fermour lába a levegőben kalimpált. Complaint furcsa gyámoltalanság lepte meg: testének bonyolult egyensúlyozó rendszere felbillent, mintha vízen próbált volna átgázolni, de egyszersmind megmagyarázhatatlan lebegést érzett. Feje kóválygott. Füle zúgott. Hallotta Marapper meglepett felkiáltását, aztán a pap nekizuhant a hátának. A következő pillanatban Fermour az ő jobb válla mellett elzúgva hosszú repülésbe kezdett. Complain összegörnyedt, és csípőjével nekiütődött a falnak. A talaj lassan közeledett: két karját kiterjesztve, mellével ért földet, majd elterült. Amikor kábán belemeredt a sötétségbe, meglátta Wantage-et, aki továbbra is lámpáját szorongatva, sokkal lassabban libegett lefelé. Másik oldalán Marapper evickélt, mint valami víziló, szeme kidülledt, szája hangtalanul nyitódott-csukódott. Fermour elkapta a pap karját, és gyakorlott mozdulattal megperdítve, visszahúzta a biztonságos övezetbe. Aztán köpcös termetét meggörnyesztve kinyúlt a sötétségbe Wantage-ért, aki a padló közelében csendesen szitkozódott. A fal mentén csúszkálva Fermour megragadta társát, és egyetlen szökelléssel nekirugaszkodva, lágyan elpattanva felrepült. Támogatta a részegen dülöngélő Wantage-et. A mutatványon meglepődve Complain azonnal felismerte, hogy ily módon eszményien lehet előrehaladni. Bármi történt is a folyosón - ködösen feltételezte, hogy a levegő változott meg valamiképpen, bár továbbra is belélegezhető maradt -, egymást követő szökellésekkel gyorsan előrejuthatnak, óvatosan talpra állt, és felkattintva lámpáját, kísérletképpen
előreugrott. Az üres folyosón laposan hömpölygött tova a meglepett felkiáltás visszhangja. Csak úgy menekült meg a faltól, hogy kezét előrenyújtotta. A mozdulat megperdítette, ennek következtében a hátára esett. Kabult volt, minden felfordult körülötte. Mindazonáltal tíz méterrel jutott beljebb a folyosón. Társai a zöld hátterű homályban egészen távolinak tetszettek. Complain felidézte Ozbert Bergass összefüggéstelen visszaemlékezését, amit annak idején lázas fclrebeszélésnek vélt. “A hely, ahol a kéz lábbá válik, és úgy úszol a levegőben, akár a rovar”. Hát ilyen messzire eljutott a vén vezető? Complain elképedt, ha arra gondolt, hány korhadó alagút választja el őket a Tattól. Túl sietősen emelkedett fel, ezért ismét megperdült. Váratlanul hányni kezdett, és a hányadék galacsinokká formálódva repült előre a levegőben, majd szétfröccsent, amikor Complain megpróbált visszaevickélni társaihoz. - A hajó megbolondult! - mondta Marapper. - Miért nem mutatja ezt a térképed? - kérdezte ingerülten Wantage. Sosem bíztam ebben a vacakban. - A súlytalanság nyilván azután keletkezett, hogy a térképet készítették. Használd azt a nyomorult agyadat, ha van egyáltalán - csattant fel Fermour. Ezt a szokatlan kitörést talán a következő megjegyzésből kicsendülő aggodalom magyarázta: - Ügy hiszem, elég nagy lármát csaptunk ahhoz, hogy az Élszektor a nyomunkba eredjen, inkább pucoljunk vissza minél gyorsabban. - Vissza!? - kiáltott fel Complain. - Nem mehetünk vissza! A következő fedélzethez vezető út odafent van. Át kell hatolnunk az egyik betört ajtón, aztán a folyosóval párhuzamosan haladva átvergődünk a szobákon. - Hogy az ördögbe csinálhatnánk ezt? - kérdezte Wantage. - Van valami szerszámod, amivel áttörhetjük a falat? - Meg kell próbálnunk, hátha találunk összekötő ajtókat - felelte Complain. - Bob Fermournak igaza van, őrültség továbbra is itt vesztegelni. Gyerünk! - Rendben van, de nézz csak ide - kezdte Marapper. - Ó, eredj a Nagy Utazásra! - vágott vissza dühösen Complain. Feltárta a legközelebbi sérült ajtót, és belépett. Fermour szorosan a nyomában. Marapper és Wantage egymásra pillantottak, és ők is elindultak. Szerencséjükre tágas szobát választottak, a világítás még működött, és a helyiségben burjánzóit a növényzet. Complain vadul csapkodta a növényeket, és a folyosó felőli fal mellé húzódott. A súlyuk megint csökkent, ahogy előrejutottak, de a súlytalanság hatása itt kevésbé érvényesült, és a pónikák is segítették őket. A fal mellett elértek egy hasadékhoz. Wantage a csorba szélű nyíláson át kikandikált a folyosóra. A távolban éppen akkor aludt ki egy kör alakú fényforrás. - Valaki követ bennünket - mondta. Aggodalmasan néztek egymás arcába, majd egyszerre indultak tovább. Fémpult állta útjukat, a pónikák már jócskán ellepték ezt is. Félre kellett hengergetniük, közben kissé a szoba közepe felé jutottak. Az óriások idejében ez valamiféle bazár lehetett: csővázas székekkel körülvett hosszú asztalok álltak széltében-hosszában. Mostanra azonban lassú szívóssággal a pónikák beborították a bútorzatot, befurakodtak közéjük, csípőmagasságig nyomták fel őket, úgyhogy eltorlaszolták az utat. Minél tovább hatoltak előre az utazók, annál inkább gátolta őket. Lehetetlen volt visszajutni a falhoz. Műit valami nyomasztó álomban, úgy vágtak utat maguknak a székek és az asztalok között, félig vakon a szúnyogfelhőtől, amely porhoz hasonlóan szállt fel a levélzetről, és az arcukra telepedett. A vadon mind elviselhetetlenebb lett. A pónikák egész nyalábjai roskadtak össze saját súlyuk alatt, és nyálkás zsombékokban rothadtak, amelyeknek a tetején újabb növények tenyésztek. A penész is rátelepedett mindenre, a tapadós kék penész, amely csakhamar szinte használhatatlanná tette a csapat késeit. Izzadva és lihegve, Complain rápillantott Wantage-re, aki mellett szorgoskodott. Wantage arcának ép fele úgy megdagadt, hogy alig látszott a szeme. Orra csepegett, és magában motyogott. Amikor magán érezte Complain tekintetét, átkozódni kezdett. Complain nem szólt egy szót sem. Túlságosan melege volt, és aggódott. Rozsda-ragyás falmaradványon hatoltak keresztül. Lassan jutottak előre, de végül is elvergődtek a szoba végébe. Melyik végébe? Már egyáltalán nem tudtak tájékozódni. Marapper nyomban ledőlt, hátát a sima falnak támasztotta, nehézkesen elhelyezkedett a pónikák hajtásai között. Bágyadtán törülgette homlokát.
- Teljesen kimerültem - nyögte. - Nos, akkor nem jössz tovább - csattant fel Complain. - Ne felejtsd el, Roy, ezt nem ón javasoltam. - Complain mély lélegzetet vett. A levegő áporodott volt, az az undorító érzése támadt, mintha tüdejét is szúnyogok bélelnék ki. - Csak a következő ajtóig kell előrefurakodnunk a fal mentén. Itt könnyebb előrejutni - mondta. Aztán szándéka ellenére lezökkent a pap mellé. Wantage tüsszögni kezdett. Mindegyik tüsszentésre kétrét görnyedt. Arcának roncsolt fele épp úgy felduzzadt, mint az ép, jelenlegi baja tökéletesen eltakarta nyomorékságát. A hetedik tüsszentésre minden fény kialudt. Complain nyomban talpra ugrott, lámpáját Wantage arcába irányította. - Hagyd abba a tüsszögést! - morogta. - Csendben kell maradnunk. - Oltsd el a lámpát! - csattant fel Fermour. Tétova csendben álltak, szívük torkukba dobogott. Ebben a hőségben úgy érezték, mintha valami kocsonyában állnának. - Véletlen is lehet - jegyezte meg szorongva Marapper. - Emlékszem, régen is kialudt a fény néha itt-ott. - De hiszen ez az Élszektor, és a nyomunkban vannak - suttogta Complain. - Csak azt tehetjük, hogy csendben tovább haladunk a fal mentén a legközelebbi ajtóig - mondta Fermour, szinte szóról szóra elismételve Complain előző kijelentését. - Csendben? - vigyorgott Complain. - Azonnal meghallanak bennünket. Legjobb, ha nyugton maradunk. Tartsd készen a kábítódat, esetleg megpróbálnak rajtunk ütni. így álldogáltak ott verejtékezve. Az éjszaka forró áramlattal vette körül őket, mintha valami bálna bendőjében lettek volna. - Atyám, mondd el a Litániát - könyörgött Wantage. Hangja remegett. - Nem most, az isten szeremére - nyögte Fermour. - A Litániát! Mondd el a Litániát! - ismételte Wantage. Hallották, ahogy a pap térdre ereszkedik. A sűrű homályban nehézkesen zihálva Wantage követte példáját. - Gazfickók, ti is! - sziszegte. Marapper dünnyögő hangon kezdte el az Egyetemes Hitvallást. A hiábavalóság mindinkább felülkerekedő érzésével Complain azt gondolta: “Itt veszünk ebben a zsákutcában, és a pap csak imádkozik, nem is tudom, miért tartottam a tettek emberének”. Kábítóját babrálta, félfüllel az éjszakába figyelt, félszívvel a válaszokat mondogatta. Hangúk felemelkedett, lehalkult, végül mindnyájan kissé jobban érezték magukat. - ...és imigyen megszabadulván kóros ösztöneinktől, megmenekedhetünk belső konfliktusainktól - zengte a pap. - És pszichoszomatikus tisztaságban élhetünk - feleltek társai. - Hogy aztán eme természetellenes élet beletorkolljon az Utazás Végébe. - És hogy hirdessük a józan észt - válaszolták. - És hogy a hajó hazaérkezzék - fejezte be a pap. Sorban odakúszott mindegyikükhöz a mocskos sötétségben, bizalmát helyreállította tulajdon hangja, kezet rázott velük, feltárulást kívánva énüknek. Complain durván eltolta magától. - Majd ha kijutottunk ebből a kutyaszorítóból - mondta. - Mindenekelőtt ki kell jutnunk innen. Ha csendben lépkedünk meghalljuk, közeledik-e valaki. - Nincs semmi értelme, Roy - felelte Marapper. - Itt ragadtunk, és én fáradt vagyok. - Emlékezz a hatalomra, amit el akartál érni! - Hadd üldögéljünk itt egy kicsit - könyörgött a pap. - A pónika túl sűrű. - Mit mondasz, Fermour? - kérdezte Complain. - Pszt! Fülüket hegyezve figyeltek. A pónikák recsegtek, fény hiányában kornyadozva halni készültek. Fejük körül szúnyogok zümmögtek. Bár a levegőt apró zajok kavarták, szinte belélegezhetetlen volt, az elhullott növények fala elzárta a túlnan álló egészséges példányok által kibocsátott oxigén útját. Ijesztően váratlanul Wantage megbolondult. Fermourra vetette magát, aki felkiáltott, amikor társa ledöntötte lábáról. A
sárban hemperegtek elkeseredetten viaskodva. Complain nesztelenül odaugrott hozzájuk. Kitapogatta Wantage izmos alakját, amint Fermour kövér testén vonaglott. Fermour a torkáról igyekezett lefejteni Wantage kezét. Complain vállon ragadta, és húzta el Wantage-et, aki vadul meglökte őt is, de elhibázta, s ezután kábítójához kapkodott. Előrántotta a fegyvert, de Complain megragadta és durván megcsavarta a csuklóját. Lassan visszakényszerítette a dühöngőt, majd állonvágta. A sötétben az ütés célt tévesztett. A mellén talált Wantage felüvöltött, és kibontakozott, eszeveszettül csapkodva maga körül. Complain ismét megragadta a másikat. Ez alkalommal ütése pontosabbra sikerült. Wantage teste elernyedt. Visszahanyatlott a pónikák közé, majd nagyot puffanva elterült. - Köszönöm - mondta Fermour. Csak ennyit tudott kinyögni. A küzdelem közben mindnyájan ordítoztak. Most elhallgattak, ismét füleltek. Csak a pónikák ropogtak, ez a zaj egész életükben elkíséri őket, és akkor is velük marad majd, ha megtették a Nagy Utazást. Complain kinyújtotta kezét, és megtapogatta Fermourt, aki minden ízében reszketett. - Használnod kellett volna a kábítót ez ellen az őrült ellen - mondta Complain. - Kiütötte a kezemből - válaszolt Fermour. - Most aztán odaveszett ez az átkozott kábító a sárban. Lehajolt, és a pónikák szárai között keresgélni kezdte fegyverét. A pap is lehajolt. Felvillantotta lámpáját, de Complain nyomban kiütötte a kezéből. Amikor a pap megtalálta halkan nyögdécselő Wantage-et, féltérdre ereszkedett mellette. - Nem egy ilyen esetet láttam már - suttogta. - De a szegény Wantage-nél igen kevés választotta el az épelméjűséget az őrültségtől. Mi, papok, ezt hiper-klausztrofóbiának nevezzük: feltételezem, többé-kevésbé egyikünk sem mentes ettől. Számos halált okozott a Greene törzsben, bár nem volt mind ilyen erőszakos. Legtöbbjük csendesen kialszik, mint a lámpa. - és ujjaival csettintett, mintegy szemléltetésképpen. - Hagyd most a kórtörténetet, atyám- mondta Fermour. - A józan ész nevében mihez kezdünk vele? - Hagyjuk itt, és lépjünk meg - javasolta Complain. - Nem érted, miért érdekel ez az eset!? - kérdezte korholóan a pap. - Kisfiú kora óta ismerem Wantage-et. És most itt kell meghalnia, itt a sötétségben. Gyönyörű és megszégyenítő dolog az ember életét mint egészet szemlélni: a műalkotás kész, a forma kerek. Egy ember elindul a Nagy Utazásra, de történetét itthagyja mások tudatában. - Amikor Wantage megszületett, anyja a Holt-út bozótjaiban lakott, saját törzséből számkivetve. Kettős hűtlenséget követett el, az egyik férfi vele tartott, vadászott neki. Rossz asszony volt. A férfit vadászat közben ölték meg: az asszony nem élhetett magányosan a bozótban, azért aztán nálunk keresett menedéket a Tatban. - Wantage akkoriban még csak totyogott, kis emberke, nagy nyomorúsággal. Az anyja az őrök rimája lett, a szabad nőknek gyakran ez a sorsuk, de egy részeg csetepatéban megölték, mielőtt a fia felcseperedett. - Kinek az idegeit próbálgatod ezzel a mesével? - érdeklődött Fermour. - A félelemben nem rejlik feltárulás: az életünket csak kölcsön kaptuk - jelentette ki Marapper. - Nézd csak szegény bajtársunk életének körvonalait. Mint olyan gyakran megtörténik, a vége egybecsendül a kezdetével, a kerék teljes körfordulatot ír le, majd széttörik. Gyerekkorában Wantagenek állandóan tűrnie kellett társai piszkálódását... csúfolták, mert az anyja utolsó lotyó, csúfolták az arca miatt, ő a kettőt egyetlen bajként fogta fel. Ezért aztán arca csúnyábbik felét mutatta a falnak, és szándékosan elfojtotta anyja emlékét. Mihelyt azonban visszajutott a bozótba, feléledtek gyerekkori emlékei. Elöntötte az anyja miatt érzett szégyen. Gyerekes félelem fogta el a sötétség és a veszély miatt. - Most, hogy kis gyónás-leckénk véget ért - szólalt meg bárdolatlanul Complain -, talán eszedbe juthatna, Marapper, hogy Wantage nem halt meg. Még él, és továbbra is fenyeget bennünket. - Már indulok is, és végzek vele - mondta Marapper. - A lámpádat egy pillanatra, sötét van itt. Nem engedhetjük meg, hogy visítson, mint valami malac. Complain óvatosan előrehajolt, hasogató fejfájása erősödött, ahogy a vér a fejébe áramlott. Hirtelen valami arra késztette, hogy kövesse Wantage példáját: hajítsa el az ész nyűgeit, és sikoltozva, vakon rohanjon be a leskelődő bozótba. Csak később kérdezte meg önmagától, miért engedelmeskedett ilyen vakon a papnak ebben a veszedelmes órában: talán mert Marapper szellemi menedéket talált a krízis elől, amikor papvoltának megszokott fordulataival élt, s csak azért ásta elő Wantage gyerekkorát, mert ezzel álcázta, hogy ő is keresi a sajátját. - Ügy érzem, megint tüsszenteni fogok - jegyezte meg fektében józan hangon Wantage. Visszanyerte eszméletét, a
többiek észre sem vették. A Complain ujjai közül kiszűrődő fénysugárban alig lehetett felismerni arcát. Egyébként sápadt és sovány ábrázata most felduzzadt és véraláfutásos lett: egy jóllakott vámpír maszkja is lehetett volna, ha szemében nem szikrázik a halál inkább égető, mintsem fagyos pillantása. Alighogy Complain lámpájának fénye rávetődött, felpattant. A felkészületlen Complain elterült a támadástól. De lábával és karjával vadul csapkodva Wantage csupán azért állt meg, hogy félrelökje előző támadóját. Aztán a kis csapattól eliszkolva már messze járt a bozótban. Marapper lámpája felgyulladt, és a zöld vadonban cikázva elcsípte a menekülő Wantage hátát. - Nyírd ki, te hülye pap! - hörögte Fermour. - A kábítóval akarom leteríteni - kiáltotta Marapper. De nem tette meg. Wantage nem jutott messzire a bozótban, megállt, és félreugrott. Complain jól kivehetően hallotta a furcsa füttyentő hangot. Egy pillanatig minden csendes volt. Aztán Wantage megismételte a fütyülő hangot, és visszakerült Marapper lámpájának hatósugarába. Felbukott, majd összeseit és négykézláb próbált feléjük mászni. Két méterre Marappertől felhemperedett, rándult egyet és elcsendesedett. Hitetlenkedve és kifejezéstelenül bámult a hasából kimeredő nyílra. Társai még bárgyún meredtek a holttestre, amikor az Élszektor őrei előrontottak a homályból, és lerohanták őket. HARMADIK RÉSZ AZ ÉLSZEKTOR Élszektorhoz hasonló vidéket Eoy Complain még sohasem látott. Sem a Tatlépcső pompája, sem a Tat meghitt mocska, sem a Holt-út ocsmány vadonja, de még a kísérteties tenger látványa sem, ahol az óriások elfogták - nem készítette fel arra, hogy az Élszektor egészen más lesz. Bár kezét, akár Fermourét és Marapperét, hátrakötöttók, vadásszeme egyáltalán nem maradt tétlen, amikor a kis csapat bevonult a táborba. Csakhamar kiderült a különbség az Élszektor és a Holt-út rothadó világába süllyedt falvak között. A Greene törzs és a többiek is, folyton vándoroltak előre, az Élszektor azonban nem változott, határai szilárdak és állandók voltak. Úgy tetszett, ez nem a véletlennek, hanem tudatos intézkedésnek köszönhető. Complain eddig édeskeveset tudott minderről, gondolataiban inkább valami félelmetes helyként élt, főképp azért, mert ismeretlen volt. Csak most látta, hogy hatalmasabb, mmt egy falu. Inkább önálló körzetnek számított. Torlaszai sokban különböztek a Tat hevenyészett tákolmányaitól. A csapat minden teketória nélkül csörtetett át a pónikákon, s elsőként egy nehéz függönyhöz érkezett, amelyen apró csengők függtek; ezek minden érintésre csilingelni kezdtek. A függönyön túl újabb folyosó-szakasz kezdődött, szemetes, mocskos de mentes a pónikáktól. Asztalokból és padokból emelt torlaszban végződött, amely mögött az Élszektor őrei álltak készenlétben, íjjal és nyíllal. Hosszas habozás és szólongatás után a portyázó csapatot - négy férfit és két nőt - beengedték, s hamarosan elhaladtak az utolsó torlasz mellett is. Emögött újabb függöny következett, ez alkalommal finom szövésű, amely mögé nem hatolhattak el az idáig is elmerészkedő szúnyogok - a Holt-út csapása. Emögött terült el a voltaképpeni Élszektor. Complain szinte alig hitte, hogy a pónikák eltűntek. Természetesen a Taton belül is irtották vagy letaposták a bozótot, de közönyös érdektelenséggel, annak tudatában, hogy a tisztás úgyis csak ideiglenes, elég gyakran még a régi gyökérzetet is otthagyták a fedélzeten. Megmaradt a levegőt megtöltő savanykás-édes bűz, megmaradtak a szárított növényszárak ezeket a férfiak használták fel - és a kitinhéjú magvak, ezekkel a gyerekek játszottak. Innen azonban úgy kiűzték a pónikát, mintha soha nem is létezett volna. Éltető elemét, a törmeléket és a talajt tökéletesen elhordták: még a gyökerek vájta mintázatot is eltüntették a kemény fedélzetről. A világosságot nem takarta el a kapzsi levélzet árnyéka, akadálytalanul fénylett. Mindennek furcsa körvonala lett - éles és meztelen, s ráadásul szabályos -, úgyhogy jó időbe telt, amíg Complain felfedezte, hogy ezek az ajtók, folyosók és fedélzetek sem alkotnak külön birodalmat, hanem valójában csak folytatásai másutt is fellelhető, de nyomorúságosabb másaiknak. Olyannyira újnak tetszettek, hogy eleinte nem vette észre, valójában minden ugyanolyan, mint a Tatban. A három foglyot belökték egy kis fülkébe. Minden felszerelésüket elvették, de kezüket feloldozták. Az ajtót rájuk csapták.
- Ó, Tudat! - nyögött fel Marapper. - Szép kis kalamajkába kerültem szegény ártatlan öreg pap létemre. Froyd rothassza szét a lelkűket ezeknek a mocskosoknak! - Legalább most elvégezheted Wantage halotti szertartását - jegyezte meg Fermour, és megpróbálta kiszedegetni hajából a szemetet. Kíváncsian tekintettek rá. - Mi mást vártok? - kérdezte Marapper. - Ezek a vadak végül is emberi lények. De ettől függetlenül egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy nem akasztják nyakukba a beleinket a legközelebbi étkezésükig. - Ha nem vették volna el a kábítómat... - panaszkodott Complain. Nemcsak kábítójukat, hanem márnájukat és minden felszerelésüket is elszedték tőlük. Complain kétségbeesetten vizslatott körül a kis szobában. A Tat ismert szobaihoz hasonlóan ezt sem lehetett jellegzetesnek mondani. Az ajtónál két törött tárcsa volt a falban, a másik falhoz erősítve egy pad. Az enyhe levegőmozgást a mennyezet rácsozata biztosította. Fegyverként semmit sem lehetett felhasználni. A három embernek idegesítő türelemmel kellett várnia, amíg az őrök visszajönnek. A csendet egy ideig csupán a pap gyomrának mély és aggasztó korgása törte meg. Majd mmd a hárman fészkelődni kezdtek. Marapper a köpenyére ragadt szemetet igyekezett eltávolítani. Kényszeredetten piszmogott és éberen pillantott fel, amikor az ajtó feltárult, és két férfi jelent meg az ajtonyilásban: durván elvágtatott Fermour mellett, s egyenesen feléjük tartott. - Vigyetek a hadnagyotokhoz, és táruljon fel énetek . mondta. - Fontos, hogy minél előbb találkozzam vele. Nem vagyok az az ember, akit váratni lehet. - Mindnyájan velünk jöttök - mondta megfellebbezhetetlenül az egyik férfi. - Ezt a parancsot kaptuk. Marapper bölcsen jobbnak látta, ha azonnal engedelmeskedik bár méltatlankodva tiltakozott, amikor kituszkolták őket a folyosóra. Útközben több kíváncsi bámészkodó mellett elhaladva, még mélyebbre kísérték be őket az Élszektor területére. Complain észrevette, hogy az emberek haragosan merednek rájuk. Az egyik középkorú asszony így kiáltott: - Ti korcsok, ti öltétek meg az én Frankomat! Most majd titeket ölnek meg.. A veszély felfokozta érzékeit, és útvonaluknak minden részletét megjegyezte. Itt is, mint ahogy a Holt-útban végig, amit Marapper Főfolyosónak nevezett, mindegyik fedélzetnél zárva volt, s ők is a kanyarodó folyosók körkörös vonalán léptek át a fedélzetközi ajtókon. Nem a puskából kiröppenő golyó egyenes vonalát követték tehát, hanem a puskacső huzagolásáét. Ily módon két fedélzeten vonultak keresztül. Complain enyhe meglepetéssel pillantotta meg a “22. Fedélzet” felírást az egyik fedélzetközi ajtón: ez volt a kapocs az útjukat meg-megszakító, látszólag végeérhetetlen fedélzetszámok között, és ez azt feltételezte, hogy hacsak a Holt-út nem folytatódik az Élszektor túlsó oldalán, akkor az Élszektor egymaga huszonnégy fedélzetet foglal el. Ez már szinte hihetetlennek hatott. Complainnek erőszakkal kellett eszébe idéznie, mennyi mindent volt képtelen felfogni, amiről azóta kiderült, hogy igaz. De mi van az 1. Fedélzeten túl? Csak az óriási pónikák vadonját tudta elképzelni, amely belenőtt a másik sötétség-tartományba, ahogy anyja, Myra nevezte azt, ahol a furcsa lámpácskák pislákoltak. Még a nyomtatott szöveg nyilvánvalóságával bizonyított Hajóelmélet sem törölhette ki belőle a gyerekkora óta ismert képet. Bizonyos örömmel mérlegelte a két elméletet: régebben kivétel nélkül mindig kényelmetlenül érezte magát, ha a megfoghatatlanról kellett elmélkednie. Villámgyorsan levedletté a Greene törzset korlátozó száraz burkot. Complain belső monológját őrei szakították félbe, akik most Fermourral és a pappal együtt mindhármukat egy tágas szobába lökdösték be, majd maguk is beléptek és becsukták az ajtót. Két másik őr már a szobában tartózkodott. Számos szokatlan dolog különböztette meg ezt a szobát a többitől, amelyekben eddig Complain megfordult. Egy dézsában ismeretlen növény nőtt, rajta pompás virágokmintha valami célja volna, de hogy mi volt ez a cél, a vadász nem tudta kitalálni. A másik szokatlan jelenség egy lány volt; egy asztal mögül figyelte őket, csinos szürke egyenruhát viselt. Haja egyenesen és csinosan övezte a nyakát. Haja fekete volt, szeme szürke, arca sovány, sápadt és fürkésző, arcának szájáig hajló pontos íve - Complain lenyűgözve érezte - valamiféle üzenetet hordoz, amelyet szeretett volna megértem. Bár a lány fiatal volt, és szemöldöke merész ívű, mégsem annyira a szépsége hatott, hanem a nemességeamíg az ember az állára nem pillantott. Onnan finom, de fékeérthetetlen figyelmeztetést lehetett leolvasni, hogy nagyon is kényelmetlenné válhat túl közekői megismerkedni vele. Sorra végigmérte a foglyokat.
Complain furcsa borzongást érzett, amikor pillantásuk találkozott, és Fermour viselkedése is arra utalt, hogy ő is vonzódik a lányhoz. És mivel a lány nyílt tekintete szöges ellentétben állt a Tat szigorú tabujával, ez még izgatóbbá tette a dolgot. - Egyszóval ti vagytok Gregg haramiái - szólalt meg végül. Most, hogy eléje kerültek, nyilván nem kívánta többé szemlélni őket, csinos fejét felszegte, és egy foltot tanulmányozott a falon. - Végre sikerült néhányat elfogni közületek. Sok felesleges zavart okoztatok. Most majd átadunk benneteket a kínvallatóknak, híreket kell kicsikarnunk belőletek. Vagy a magatok jószántából is hajlandók vagytok itt és most kipakolni? Hangja hidegen csengett és szenvtelenül, a bűnözőkkel szokásos hangnemet használta. Annak, hogy az ilyen népségtől meg lehessen tisztítani a világot, nyilvánvalóan a kínzás volt az egyetlen természetes módja. Fermour beszélni kezdett. - Arra kérünk, mivelhogy nyájas asszony vagy, kímélj meg minket a kínzástól. - Nem feladatom és nem is szándékom nyájasnak lenni - válaszolt a lány. - Ami a nememet illeti, úgy gondolom, ehhez semmi közötök. A nevem Vyann felügyelő, én vizsgálom meg az Élszektorba hozott foglyokat, és a szűkszavúakat kissé megszorongatjuk. Ti, haramiák, különösen nem érdemeltek egyebet. Tudnunk kell, hogyan jutunk a bandátok vezéréhez. Marapper széttárta kezét. - Nekem elhiheted, hogy semmit sem tudunk erről a vezérről - mondta. - Sem a haramiákról, akik az ő szolgái. Mi hárman tökéletesen függetlenek vagyunk, törzsünk sok fedélzettel odébb lakik. S minthogy jámbor pap vagyok, nem hazudok neked. - Te, jámbor? - kérdezte a lány és apró állat előretolta. - Tudjátok, milyen veszélyes minket megközelíteni? - Fogalmunk sem volt róla, hogy ilyen közel járunk az Élszektorhoz - felelte a pap. - A pónikák sűrűn nőttek. Nagy utat tettünk meg. - Pontosan honnan indultatok? Ezt egy hosszú kérdéssorozat első kérdéseként zúdította rájuk Vyann felügyelő. Marapper kenetesen és vonakodva válaszolgatott, de nem kalandozhatott el. Akár beszélt, akár hallgatott, a szürkeruhás lány kissé átnézett rajta. Akár három mutatványos kutya is lehetett volna a három férfi, úgy serénykedtek előtte, ő pedig olyan közönyösen nem vette őket emberszámba. A két szótlan alak, és a harmadik, Marapper, aki valamivel a kis társaság előtt állt és gesztikulált, és tiltakozott, és egyik lábáról a másikra toporgott, a lánynak csupán egy megoldásra váró probléma véletlen elemei voltak. Keresztkérdései csakhamar nyilvánvalóvá tették, hogy eleinte egy martalócbanda tagjainak nézte őket, de végül már kételkedik ebben. A banda, ez kiderült, az Élszektor közelében fekvő tanyájáról csapott le többször is rájuk, éppen most, amikor úgyis van elég bajuk - de hogy mi, arról nem beszélt. Vyann természetesen kissé csalódva vette tudomásul, hogy a trió a vártnál kevésbé érdekes, s ez tovább hűtötte modorát. Minél vastagabbra hízott a jégpáncél, annál bőbeszédűbb lett Marapper. Könnyen hevülő, zabolátlan képzelőtehetsége könnyűszerrel felrajzolta előtte, hogy az érzéketlen fiatal nő csupán pattint egyet az ujjával és máris elindítja őket a Nagy Utazásra. Végül előrelépett, s egyik kezét finoman a lány asztalára tette. - Nem vetted észre, asszonyom - kérdezte nyomatékosan -, hogy mi nem közönséges foglyok vagyunk? Amikor portyázó harcosaid utunkat állták, éppen fontos híreket hoztunk az Élszektorba. - Valóban? - A nő szemöldöke diadalmasan a magasba ugrott. - Egy perccel ezelőtt még azt mondtad, hogy csak egy eldugott kis falu jámbor papja vagy. Unom ezeket az ellentmondásokat. - Tudás! - mondta Marapper. - Miért kérdezed, honnan ered? Komolyan figyelmeztetlek, én értékes ember vagyok. Vyann arcán fagyos mosoly futott át. - Meg kell tehát kimérni az életeteket, mert rendkívül fontos híreket tudtok, így van, te, pap? - Azt mondtam, hogy én - mutatott magára fortelyosan Marapper, s felfújta arcát. - Ha pedig kegyes vagy, és megkíméled szegény tudatlan barátaimnak a lelkét is, természetesen örökre leköteleznél. - Úgy? - a lány most először leült az asztal mögé, szája sarkában mosoly bujkált, s meglágyította vonásait. Complainre mutatott. - Te például - szólította meg. - Ha semmifele tudást nem önthetsz fülünkbe, mit ajánlasz fel? - Vadász vagyok - felelte Complain. - Barátom, Fermour, ez itt ni, farmer. Ha nincs is tudásunk, erőnkkel szolgálhatunk. Vyann nyugodt mozdulattal összekulcsolta kezét az asztalon, s nem nagyon igyekezett rájuk nézni.
- A papotok, úgy hiszem, jól gondolkodik: a tájékozottság értékes lehet nekünk, az izmok nem. Az Élszektorban rengeteg izom van. Fermourra vetette tekintetét, és így folytatta: - És te, te tagbaszakadt fickó, te még egyetlen szót sem szóltál a magad érdekében. Milyen ajándékot tudsz te felajánlani? Fermour mereven bámult a nőre, majd elkapta a tekintetét. - Hallgatásom csupán megzavart gondolataimat leplezte, asszonyom - mondta finoman. - A mi kicsiny törzsünkben egyetlen hölgy sem vetekedhet veled semmiféle tekintetben. - Ilyesmivel sem lehet megnyerni engem - jegyezte meg higgadtan a lány. - Rendben van, pap, remélem érdekes híreket hoztál. Mi lenne, ha előadnád őket? Marapper diadalának most érkezett el a pillanata. Kezét bedugta rongyos köpenye alá, és fejét határozottan megrázta. - Csak az arra illetékesnek - jelentette ki. - Bocsáss meg, asszonyom, de nem bízhatom rád. Ügy látszott, a lány nem sértődött meg. Talán az is tanúsította magabiztosságát, hogy keze egyszer sem rándult meg az asztalon. - Azonnal idehívatom a feljebbvalómat - mondta. Elküldte az egyik őrt, aki hamarosan fürge, középkorú férfival tért vissza. A jövevény nyomban lenyűgözte őket. Arcán mély ráncok futottak, akár a vízmosások a domboldalon, és külsejének ezt a megviselt látszatát csak fokozták szőke hajának szürke csíkjai. Szeme tágranyílt, ajka erőszakos volt. Támadó mosolyát megpihentette Vyannon, és félrehúzódott vele az egyik sarokba, a lány jelentését hallgatva csak időnként vetett egyegy pillantást Marapperre. - Nem lóghatnánk meg? - súgta oda Complainnek bágyadtán Fermour. - Megőrültél? - súgta vissza Complain. - Soha nem jutnánk ki a szobából, nem beszélve a torlaszon levő őrökről. Fermour érthetetlenül morgott valamit, úgy tetszett, saját szakállára akarja megkísérelni az áttörést. Ebben a pillanatban a Vyannal tanácskozó férfi előrelépett és megszólalt. - Bizonyos próbáknak akarunk alávetni mindhármotokat - mondta szelíden. - Téged, pap, nemsokára visszahívunk ide. Addig, őrök, vigyétek ezeket a foglyokat a Hármas Fülkébe. Az őrök készségesen engedelmeskedtek. Fermour tiltakozása ellenére őt, Complaint és Marappert áttuszkolták néhány méterrel odább egy másik szobába, majd az ajtót rájuk zárták. Marapper kényelmetlenül érezte magát, hiszen népszerűségének árthatott, hogy az imént társai kárára saját magát igyekezett előtérbe tolni. Azzal próbálta visszanyerni kedvező helyzetét, hogy nyugtatgatta őket. - Nos, gyermekeim - mondta, és feléjük terjesztette karját - a Nagy Utazás már elkezdődött, ahogy az írás mondja. Az Élszektor népe sokkal fejlettebb nálunk, és valószínűleg borzalmas sors vár ránk. Hadd végezzek el néhány utolsó szertartást értetek. Complain elfordult, és letelepedett a szoba távoli sarkakában. Fermour követte példáját. A pap utánuk eredt, lezökkentette vaskos ülepét, és karját a térdén nyugtatta. - Tágulj tőlem, atyám! - mondta Complain. - Hagyj békén. - Nincs benned egy szemernyi bátorság és tisztelet? - kérdezte a pap. Hangja úgy megsűrűsödött, mint a hideg szirup. Ügy gondolod, hogy a Tan békét engedélyez neked az utolsó órádban? Véglegesen be kell dobni téged a Tudatosságba. Miért roskadoznál itt elkeseredetten? Mi van a te nyomorult piszkos életedben, ami megérne akár egy szitkot? Mi lehet az elmédben olyan értékes, hogy ne lehetne gondtalanul kiirtani? Beteg vagy, Roy Complain, szükséged van rám. - Vedd már észre, hogy nem vagyunk már az egyházközségedben - felelte elcsigázottan Complain. - Tudok én vigyázni magamra. A pap elfintorodott, és Fermourhoz fordult. - És te, barátom, neked mi a mondanivalód? - kérdezte. Fermour mosolygott. Már visszanyerte önuralmát. - Szívesen eltöltenek egy órát egyedül ezzel a kis buja Vyann felügyelővel, aztán boldogan nekivágnék az útnak mondta. - Nem tudnád ezt elintézni nekem, Marapper? Mielőtt Marapper megfelelő erkölcsös választ adhatott volna, az ajtó kicsapódott, és egy ocsmány ábrázat kémlelt be,
majd egy kéz is benyúlt, amely a papot hívta. Marapper felemelkedett, és gépiesen lesimítgatta ruháját. - Majd szólok egy-két szót az érdeketekben, gyermekeim - jegyezte meg, és méltósággal kivonult az őr után a folyosóra. Egy perccel később ismét ott állt a felügyelő és a feljebbvalója előtt. Ez utóbbi az asztal sarkára támaszkodva nyomban megszólalt: - Tárulj fel. Te vagy Henry Marapper, a pap, ugye? A nevem Scoyt, Scoyt mester, és én vezetem az idegenek kivizsgálását. Akit behoznak az Élszektorba, az elém és Vyann felügyelő elé kerül. Ha az vagy, akinek mondod magad, nem esik bántódásod, de furcsa dolgok történnek a Holt-útban, és résen kell lennünk. Ha jól értettem, azért jöttél ide, hogy bizonyos híreket hozz? - Hosszú utat tettem meg, sok fedélzeten át - kezdte Marapper -, és most nem térek ki rá, hogyan fogadtak. Végül is itt vagyok. Scoyt mester üdvözlésképpen meghajtotta a fejét. - Milyen híreket hoztál? - kérdezte. - Csak a kapitánynak árulhatom el. - A kapitánynak? Miféle kapitánynak? Az őrség kapitányának? Itt nincs más kapitány. Ez kétséges helyzetbe sodorta Marappert, mivel nem akarta használni a “hajó” szót, amíg a helyzet meg nem érett erre. - Ki a felettesed? - kérdezte. - Vyann felügyelő és én csakis az ötök Tanácsának felelünk - válaszolta némi ingerültséggel Scoyt. - Lehetetlen a Tanács elé jutnod, mielőtt mi meg nem győződünk a hír fontosságáról. Gyerünk, pap, más elintézni való ügyeink is vannak! A türelem régimódi erény, s bennem nincs egy csepp sem. Mi az a tudás, amit elraktároztál? Marapper habozott. A pillanat még nem érett meg egészen. Scoyt felkelt, mintha menni készülne, Vyann nyugtalannak látszott. Mindegy, tovább nem kertelhet. - Ez a világ - kezdte hatásosan -, az egész Élszektor és a Holt-út egészen a Tatlépcső távoli vidékéig egyetlen test, a Hajó. És a Hajót ember készítette, és az űrnek nevezett valamiben mozog. Ezt bizonyítani tudom. - Szünetet tartott, hogy megfigyelje tekintetüket. Scoyton nem lehetett eligazodni. Marapper folytatta, nagy ékesszólással ecsetelte elméletének oldalhajtásait, így fejezte be: - Ha bíztok bennem, bízzatok bennem egészen, és adjatok hatalmat a kezembe, elviszem ezt a Hajót rendeltetési helyére, erre mérget vehettek, s mindnyájan kiszabadulunk belőle és rabságából mindörökre. Elakadva szünetet tartott. Hallgatóinak arcán fanyar ámulat tükröződött. Egymásra tekingettek, és kurtán felnevettek, de nevetésük nem hangzott jókedvűen. Marapper bizonytalanul vakargatta tokáját. - Nem hisztek nekem, mert egy kis törzsből jöttem - mormogta. - Nem ez a baj, pap - felelte a lány. Előrejött, és odaállt Marapper elé. - Nézd csak, mi az Élszektorban régen tudunk a hajóról, és arról, hogy már jóideje halad az űrben. Marappernek leesett az álla. - Akkor... a ha jó kapitány a... megtaláltátok? - nyögte ki. - A kapitány nem létezik. Bizonyára sok-sok nemzedékkel ezelőtt megtette a Nagy Utazást. - És a... vezérlő termet... megtaláltátok? - Az sem létezik - válaszolta a lány. - Csak a legendája él, semmi más. - Csakugyan? - tört fel Marapperből váratlan hevességgel és izgalommal. - A mi törzsünkben még a legendája is elhalványult... feltehetően azért, mert mi sokkal távolabb vagyunk feltételezett helyétől mint ti. De léteznie kell! Kerestétek már? Scoyt és Vyann ismét egymásra pillantottak, a ki nem mondott kérdésre Scoyt bólintott. - Ha már belebotlottal a titok egy részébe - mondta Marappernek Seoyt -, elmondhatjuk nekedaz egészet. Értsd meg, ezt még az Élszektor népének tagjai közül sem sokan tudják... Mi, az elit megtartottuk magunknak, mert egyesek esetleg belebolondulnának, és általános nyugtalanságot keltene. Ahogyan a közmondás tartja, az igazság soha senkit nem tesz szabaddá. A Hajó valóban hajó, ahogyan ezt helyesen megállapítottad. De kapitány nincs. A hajó irányítás nélkül száguld az űrben, megállás nélkül, amíg világ a világ. Csak feltételezhetjük, hogy valamiképpen elveszett. Feltételezzük, hogy mindörökre úton lesz, amíg mi, akik a feldélzetén vagyunk, mindnyájan meg nem tesszük a Nagy Utazást. Nem lehet megállítani... végigkutattuk az egész Élszektort a vezérlőterem után: nincs. A lány hallgatott, és együttérzőn nézte Marappert, aki a kellemetlen hírt emésztette: túlságosan hátborzongató volt,
semhogy elfogadhassa. - Ősatyáink szörnyű vétke - mormolta, és jobb mutatóujját babonásán végighúzta torka előtt. Aztán összeszedte magát. - A vezérlőterem mégiscsak létezik - mondta. - Nézzetek ide, itt a bizonyíték. Szurtos köpenye alól előhúzta a könyvet az áramkörök kapcsolási táblázatával, és meglengette. - A torlasznál kikutattak - jegyezte meg Scoyt. - Hogy tudtad ezt megőrizni? - Elárulhatom? Hála a bozontos hónalj szőr zetemnek - pillogott Vyannra a pap. Láthatóan imponált nekik, és ezzel visszalendült formájába. A felügyelő asztalán kiteregette a kis könyvet és hatásosan bökött rá a rajzra, amelyet régebben már Complainnek is mutatott: a vezérlőtermet jól látható kis karika jelölte a hajó elején. Miközben Scoyt és a lány a rajzot bámulta, Marapper elmondta, hogyan jutott a könyvhöz. - Ezt a könyvet az óriások készítették - mondta. - Kétségkívül övék volt a hajó. - Ezt is tudjuk - jegyezte meg Scoyt. - De a könyv értékes. Most már pontosan betájolhatjuk a vezérlőterem helyét. Gyere, Vyann drágám, menjünk, és nézzünk utána azonnal. A lány kihúzta az asztal egyik mély fiókját, elővett onnan egy kábítót, és sudár derekára csatolta. Ez volt az első kábító, amelyet Marapper itt látott: nyilván nem sok akadt. Visszaemlékezett arra, hogy a Greene törzs is csak azért fegyverkezhetett fel ilyen jól, mert a vén Bergass apja egy nagy raktárát fedezett fel a Holt-útban, sok fedélzetnyire az É1szektortól. Már éppen távozni készültek, amikor nyílt az ajtó, és magas férfi lépett be. Finom ruhát viselt, haja hosszan és apoltán hullott alá. Mintha kijárna neki a hódolat, Scoyt és Vyann tisztelettudóan húzta ki magát. - Elérkezett hozzám az üzenet, hogy foglyaid vannak, Scoyt mester - mondta vontatottan a jövevény. - Végül is elcsíptünk néhányat Gregg fickói közül? - Attól tartok, nem, Deight tanácsos - felelte Scoyt. - Csak három vándor a Holt-útból. Ez itt közülük való. A tanácsos élesen Marapperre pillantott, aki félrefordította tekintetét. - És a másik kettő? - kérdezte sürgetően a tanácsos. - A Hármas Fülkében vannak, tanácsos – válaszolta Scoyt. Majd később kihallgatjuk őket. Vyann felügyelővel most faggatjuk ezt a foglyot. A tanácsos mintha egy pillanatig habozott volna. Majd bólintott, és csendben visszavonult. A pap meglepődve bámult utána, ami igen ritkán fordult elő nála. - Ő volt Zac Deight tanácsos - világosította fel Scoyt -, az Ötök Tanácsának egyik tagja. Ügyelj a viselkedésedre, ha előttük vagy, különösen Deight előtt. Vyann zsebre vágta a pap könyvét. Épp jókor leptek ki a szobából, még látták, amint az Öreg tanácsos eltűnik a folyosó kanyarjában. Hosszú gyaloglás várt rájuk az Élszektor külső területe felé, ahol a tervrajz szerint a vezérlőteremnek lennie kell. Több alvás-ébrenlétbe telt volna, amíg megteszik ezt a távolságot, ha térkép nélkül kellett volna átvágniuk magukat a pónikák sűrűjén. Bármennyire elfoglalták Marappert az eljövendő tervek - hiszen ha megtalálják a hajó vezérlőtermét, ez kétségkívül megerősíti helyzetét -, érdeklődve nézegetett körül. Csakhamar rádöbbent arra, hogy az Élszektor korántsem olyan csodálatos hely, ahogyan ezt a Holt-út pletykái festettek, vagy ahogyan ő maga is feltételezte első pillantásra. Sok ember mellett haladtak el, többségük gyerek volt. Kevesebb öltözéket viseltek, mint a Tatban, de a ruhák tisztának, csinosnak tetszettek. Az általános tisztaság kellemesen hatott, de a testük szikár volt, szinte csontig soványodtak. Nyilván szűkében voltak az élelemnek. Marapper úgy vélte, azért, mert kevesebb a pónika. Az Élszektor kevesebb vadászatra számíthatott, mint a Tat, valószínűleg azok is silányabbak voltak. Miközben előrehaladtak, észrevette, hogy bár az egész területet a 24. Fedélzet határaitól az 1. Fedélzet zsákutcájáig az Élszektor tartotta hatalma alatt, csupán a 22.-től a 11.-ig terjedő Fedélzeteket foglalták el, azokat is csak részben. Amint túljutottak a 11. Fedélzeten, a pap ennek is megtalálta a magyarázatát. Három teljes fedélzeten nem működött a világítás. Scoyt mester felvillantotta a derekára erősített lámpát, és mindhárman behatoltak a félhomályba. Ha a Holt-útban nyomasztott a sötétség, akkor kétszeresen így volt ez itt, ahol a léptek kongva visszhangoztak, és semmi sem mozdult. Amikor befordultak a 7. Fedélzetre, és a világítás ismét vibrálni kezdett, semmi jó nem kecsegtette őket. A visszhang ide is elhatott: mindenfelé pusztulás nyomait látták. - Nézd csak! - kiáltott Scoyt, és a fal egyik pontjára mutatott, ahol nagy lyuk tátongott, szélei nekigörbültek a rekeszfalnak. - Micsoda fegyverek lehettek a hajón, amelyek ilyet művelhettek! Bárcsak nekünk lenne szerszámunk, ami
átvágja a falat. Csakhamar kijutnánk az űrbe. - Ha legalább ablakokat építettek volna, akkor nem merült volna feledésbe a hajó igazi célja - jegyezte meg Vyann. - A tervrajz szerint - szólt közbe Marapper - a vezérlőteremben elég széles ablakok vannak. Elhallgattak. A környezet eléggé félelmetes volt ahhoz, hogy elnémítson minden társalgást. A legtöbb ajtó nyitva állt, a szobákat, amelyeket felfedeztek, többnyire zsúfolásig megtöltötték a hallgatag, törött, és nemzedékek óta porosodó gépek. - Mennyi különös tárgy, és fogalmunk sem volt róla, hogy a hajón vannak - mondta lehangoltan Scoyt. - Kísértetek járnak közöttünk, és ellenünk dolgoznak. - Kísértetek? - kérdezte Marapper. - Hiszel bennük, Scoyt mester? - Roger úgy érti - válaszolt Vyann -, hogy két problémával állunk szemben. Az egyik az, hogy a Hajó hová megy, és miképpen lehet megállítani, ez az alapprobléma, amelytől nem szabadulhatunk. A másik probléma egyre égetőbb: ükapáink még nem találkozhattak vele. A hajón egy különös faj él, amely azelőtt nem létezett. A pap rámeredt a lányra. Ahogyan előrehaladtak, Vyann minden ajtón gondosan benézett, Scoyt is éppen ilyen óvatosan viselkedett. Marappernek égnek állt a haja. - A kívülállókra gondoltok? - kérdezte. A lány bólintott. - Emberálarcba bújt emberfeletti fajta - mondta. - Te tudod a legjobban, hogy a hajó háromnegyed része dzsungel. A bozót forró sarában, valahol, valahogy új faj született, és embernek tetteti magát. De nem emberek, hanem ellenségek, előbújnak rejtekhelyeikről, kikémlelnek és meggyilkolnak bennünket. - Állandóan résen kell lennünk - szólt Scoyt. Ettől kezdve Marapper is benézett minden ajtón. Az elrendezés változott. A fedélzetek három körkörös folyosója kettőre csökkent, és ívük szűkült. A 2. Fedélzet csupán egy folyosóból állt, körben egy sor szobával, középen a mindörökre lezárt nagy tolóajtó a Főfolyosó kezdetén - Scoyt könnyedén megkocogtatta. - Ha kinyithatnánk ezt a folyosót, az egyetlen egyenes folyosót a hajón - mondta -, akkor egyetlen ébrenlét alatt elsétálhatnánk a hajó túlsó végén levő Tatlépcsőig. Most csupán egy csigalépcsőn mehettek tovább. Dobogó szívvel Marapper vezette őket: ha a tervrajz helyes, a vezérlőteremnek a lépcső tetején kell lennie. Fent a homályos fény egy kis kör alakú szobát világított meg, bútor sehol, a padló csupasz, a falak is csupaszok. Semmi más. Marapper a falhoz ugrott, ajtót keresett. Semmi. Haragos könnyek törtek elő szeméből. - Hazudtak! - kiáltotta. - Hazudtak! Mindnyájan áldozatai vagyunk egy gyalázatos... egy gyalázatos... De nem talált elég súlyos szót. Roy Complain unottan ásított, és már vagy huszadszor fordult meg a fülke padlóján. Bob Fermour a falnak vetette hátát, jobb kezén szünet nélkül forgatott egy vastag gyűrűt. Nem kellett szólniuk egymáshoz, nem volt mit mondaniuk, sem gondolniuk. Kissé megkönnyebbültek, amikor kintről a bulldogképű őr bedugta a fejét, és válogatott szitkok kíséretében Complaint szólította. - Viszlát az Utazáson - mondta Fermour vidáman, amikor társa felkászálódott. Complain visszaintegetett neki, és követte az őrt: a szíve egyre hevesebben vert. Nem abba a szobába vitték, ahol Vyann felügyelő kihallgatta őket, hanem azon az úton, amelyen idevezették, a 24. Fedélzet egyik irodájába, a torlaszok közelébe. A rosszképű őr kint megállt, és rácsapta az ajtót. Complain egyedül maradt Scoyt mesterrel. Az idegeneket kivizsgáló Scoyt a tornyosuló bajok súlya alatt még megviseltebbnek látszott. Mintha fájna az arca, hosszú ujjait rátapasztotta, ujjai nem voltak megnyugtatók, szakavatottan kegyetlenek is lehettek, bár jelenleg éber ábrázatán nyugodva inkább önkínzó kezeknek látszottak. - Tárulj fel - mondta komoran. - Tárulj fel - válaszolta Complain. Tudta, hogy próbának vetik alá, de most legjobban az foglalkoztatta, hogy a lány, Vyann nem volt jelen. - Volna néhány kérdésem - kezdte Scoyt. - Tanácsosabb nyomban felelni rájuk, több okból. Mindenekelőtt: hol születtél? - A Tatban.
- Így nevezitek a falutokat? Vannak testvéreid? - A Tatban mi a Tannak engedelmeskedünk - válaszolta Complain határozottan. - Nem ismertük többé testvéreinket, ha elértük anyánk csípőmagasságát. - Az ördögbe, a Ta... - Scoyt elharapta a szót, és kisimította homlokát, mint aki csak nagy nehezen uralkodik magán. Nem pillantott fel, úgy kérdezte fáradtan: - Hány testvéred volna, ha elismernéd őket? - Három nővérem. - Fivéred egy sem? - Volt egy. Nagyon régen ámokfutó lett. - Mivel tudod bizonyítani, hogy a Tatban születtél? - Bizonyítani? - visszhangozta Complain. - Ha bizonyítékot akarsz, menj, és fogd el anyámat. Még él. Nagyon szívesen beszámolna neked erről. Scoyt felállt. - Értsd meg - mondta. - Nincs időm arra, hogy tisztességes válaszokat csalogassak ki belőled. A hajón mindenki átkozottul szemét helyzetben van. Tudjuk, hogy ez itt egy hajó, de senki sem sejti, merre tart. A hajó ócska és recseg-ropog, tele van fantomokkal és rejtélyekkel, talányokkal és szenvedéssel... és kell, hogy akadjon egy szerencsétlen fickó, aki végre kideríti, hogy mi van itt, amíg nem késő, ha ugyan már most nem az. - Elhallgatott. Most elárulta magát, ő is csak szerencsétlen fickó volt, akinek egyedül kell viselnie a terheket. Sokkal nyugodtabban folytatta:Azt kell megértened, hogy minket mindnyájunkat fel lehet áldozni, s ha nem tudod hasznossá tenni magad, akkor elindulhatsz a Nagy Utazásra. - Bocsáss meg - felelte Complain. - Sokkal többet segíthetnék, ha tudnám, melyik oldalon állok. - A sajátodon. Még ennyire sem tanított meg a Tan? “Az emberiség igazi célja saját maga”, akkor használsz legtöbbet önmagadnak, ha válaszolsz a kérdéseimre. Régebben Complain talán megadta volna magát, de most már jóval öntudatosabb volt, és még valamit kérdezett: - Henry Marapper nem adta meg a választ mindarra, amit tudni akartok? - A pap rászedett minket - mondta Scoyt. - Már megtette a Nagy Utazást. Ez a szokásos büntetése azoknak, akik túlságosan próbára teszik a türelmemet. Amikor Complain felocsúdott a hír okozta kábulatból, mindenekelőtt kételkedett valódiságában: nem Scoyt könyörtelenségében - aki ölni képes, az többnyire nem sokat töpreng -, de alig bírta elhinni, hogy nem látja többé a locsogó papot. Agyában rajzottak a gondolatok, miközben Scoyt kérdéseire felelgetett, amelyek főképp a Holt-útban megtett kalandos útjukról faggatták. Complain már éppen azt magyarázta, miként ejtették őt foglyul az óriások, amikor az addig diplomatikus nyomozó lecsapott: - Óriások nincsenek - mondta. - Réges-régen kihaltak. A hajót tőlük örököltük. Bár nem titkolta kétkedését, mégis kíváncsi volt a részletekre, és lassan szemlátomást elfogadta, amit Complain mesélt. Arca elborult, hosszú ujjaival az asztalon dobolt. - A kívülállókat ellenségnek tartjuk - mondta -, de az óriásokat eddig egykori szövetségeseinknek tekintettük, akiknek a birodalmát az ő jóváhagyásukkal vettük át. Ha még most is élnek valahol a Holt-útban, miért nem mutatkoznak, hacsak nem valami aljas szándék vezérli őket? Már enélkül is elég bajunk volt. Complain azt magyarázta, hogy az óriások őt sem ölték meg, pedig nyilván megtehették volna, és Ern Rofferyt sem, bár ma sem tudja, mi történt a becsüssel. Mindent egybevetve az óriások szerepe tisztázatlan maradt. - Hajlandó vagyok elhinni a történetedet, Complain - zárta le a beszélgetést Scoyt -, mert időről időre eljutnak hozzánk bizonyos pletykák... az emberek megesküsznek rá, hogy látták az óriásokat. Pletykák! Mendemondák! Semmi kézzelfogható bizonyíték. Végül is, úgy látszik az óriások nem fenyegetik az Élszektort, és főként nemigen állnak szövetségben a kívülállókkal. Ha külön-külön végezhetnénk velük, az lenne az igazi. Hallgatásba burkolózott, majd megkérdezte: - Milyen messze v an innen a tenger, ahol az óriások elfogtak? - Sok fedélzettel, talán negyvennel is odább. Scoyt elégedetlenül emelte magasba karját. - Túl messze van! - jegyezte meg. - Azt hittem, hogy felkereshetjük..., de az Élszektor emberei nem szeretik a pónikát.
Az ajtó kivágódott. Egy lihegő őr állt a küszöbön, és minden teketória nélkül bekiáltott: - Támadás a torlaszokon, Scoyt mester! Gyere azonnal, szükség van rád. Scoyt rögtön felpattant, arca elkomorult. Félúton az ajtó felé megtorpant, és visszafordult Complainhoz. - Maradj itt - parancsolta. - Mihelyt lehet, visszajövök. Az ajtó becsapódott. Complain egyedül maradt. Lassan, hitetlenkedve nézett körül. Scoyt ülése mögött a túlsó falban másik ajtó lapult. Óvatosan odalopózott, és lenyomta a kilincset. Kinyílt. Újabb szoba következett, egy kis előtér, és a túlsó végében újabb ajtó. Az előtérben csupán egy rozoga kapcsolótábla éktelenkedett, egyik oldalán törött műszerek, és a padlón négy málha. Nyomban azonosította mindet: a sajátja, Marapperé, Fermouré és Wantage-é. Ügy látszik, még itt van az egész szegényes holmijuk, bár nyilvánvalóan átkutatták cókmókjukat. Complain futó pillantást vetett a csomagokra, majd átment a szobán és benyitott a túlsó ajtón. Egy oldalfolyosóra jutott. Egyik irányból hangokat hallott, a másik irányban néhány lépésnyire pónikákat pillantott meg. Nyilvánvalóan nem őrizték ezt az utat. Szíve vadul vert. Ismét bezárta az ajtót, és töprengve dőlt neki. Megpróbáljon elmenekülni vagy sem? Marappert megölték, és semmi biztosíték, hogy öt nem teszik el ugyanolyan hidegvérrel láb alól. Bölcs dolog lenne megszökni, de hová? Magányos embernek túl messzire van innen a Tat. De a közelebb lakó törzsek bizonyára szívesen látnak egy vadászt. Felidézte emlékezetében, hogy Vyann is az Élszektort fosztogató törzs tagjainak vélte csoportjukat, de fogságbaesésük zűrzavarában nem nagyon figyelt a lány szavaira. Talán ugyanarra a bandára gondolt, amely most a torlaszokat ostromolja. Azok bizonyára megbecsülnék a vadászt, aki tud egyet-mást az Élszektorról is. Hátára kanyarította csomagját, kinyitotta az ajtót, előbb baka, majd jobbra nézett, és beosont a bozótba. Az oldalfolyosó valamennyi ajtaja zárva volt, egy kivételével. Elhaladtában Complain ösztönösen bepillantott, és lába gyökeret vert. Meredten bámult be a küszöbről. A szobában a heverőn, mintha csak aludna, egy test hevert. Teljes hosszában kinyújtózva, lábát keresztbe vetve, piszkos köpenyét párnaként gyűrte feje alá: arca egy túltáplált bulldog bánatos képére emlékeztetett. - Henry Marapper! - kiáltott fel Complain, és az ismerős arcéke bámult. A pap hajára és homlokára vércsomók tapadtak. Complain előrehajolt és óvatosan megérintette a karját. Jéghideg volt. Complainon nyomban eluralkodott a Tat ősi szokásainak hatalma. A Tan régóta ösztönössé vált benne. A rettegés szertartását teljesítve gondolkodás nélkül arcra borult. A félelmet nem szabad beengedni a tudattalanba, mondja a Tan, a rettegés bonyolult szertartásával azonnal ki kell iktatni. Leborulva, a gyász körülményes szertartását végezve Complain egészen megfeledkezett menekülési vágyáról. - Attól tartok, meg kell szakítanunk ezt a látványos színjátékot - hangzott fel a háta mögött egy metsző női hang. Complain riadtan egyenesedett fel, és körülnézett. Vyann állt előtte, oldalán két őr, felemelt kábítóval. A lány szájának vonala elragadó volt, de mosolya nem sok jót ígért. így végződött Complain próbatétele. Most Fermour következett, őt lökdösték be a 24. Fedélzet egyik szobájába. Scoyt mester várta ott őt is, mint már Complaint is, de modora most leplezetlenül nyers volt. Akárcsak Complaintől, Fennourtól is azt kérdezte, hol született. - Valahol a bozótban - felelte a szokásos megfontolt modorában Fermour. - Soha nem tudtam, hogy pontosan hol. - Miért nem a törzsben születtél? - Szüleim elszöktek a törzsükből. A Fő-út számtalan apró törzsének egyike volt ez, kisebb, mint a Taté. - Mikor csatlakoztál a Greene törzshöz? - Szüleim halála után - válaszolta Fermour. A sávkór végzett velük. Akkorra már felnőttem. - Scoyt természettől vaskos ajka most hosszúkás réssé formálódott. Egy gumibotot is előkerített valahonnan, és szórakozottan egyensúlyozgatta. Le s fel lépkedett Fermour előtt, közelebbről szemügyre vette foglyát. - Be tudod bizonyítani ezt a sok ostobaságot, amit most összehordtál nekem? - kérdezte. Fermour sápadt volt, idegesen forgatta ujján a vastag gyűrűt. - Miféle bizonyítékot kívánsz? - érdeklődött kiszáradt torokkal. - Bármilyet. Ami származásodat igazolja, s amit ellenőrizhetünk. Nem vagyunk a Holt-út ágrólszakadt falujában, Fermour. Ha már betévedtél ide a bozótból, tudnunk kell, ki vagy, mi vagy... Nos? - Marapper, a pap, kezeskedik értem. - Marapper meghalt. Egyébként olyasvalaki kellene, aki gyerekkorod óta ismer, bárki. - Megperdült a sarkán, úgyhogy
szemtől szembe meredtek egymásra. - Röviden, olyasmit akarunk, Fermour, amit, úgy látszik, képtelen vagy előteremteni: bizonyítékot, hogy emberi lény vagy. - Sokkal inkább ember vagyok, mint te, te kis... - beszéd közben Fermour felpattant, és ökle kilendült. Scoyt fürgén hátraugrott, és a gumibottal erősen Fermour csuklójára suhintott. Fermour karja elzsibbadt: lecsillapodva roskadt össze, arca eltorzult a gyűlölettől. - Túl lassúk a reflexeid - jegyezte meg komoran Scoyt. - Pedig ha meglepsz, könnyen elkaphattál volna. - A Tatban is mindig lassúnak neveztek - mormogta Fermour, és ruhája ujját tapogatta. - Mennyi időt töltöttél a Greene törzzsel? - faggatta tovább Scoyt, és a gumibotot forgatva isméb közelebb lépett hozzá, mintha csak azt lesné, mikor csaphat le újra. - Ó, elvesztettem az idő nyomát. Kétszer száz tucatnyi alvás-ébrenlétet. - Mi az Élszektorban nem használjuk ezt a kezdetleges időszámítást, Fermour. Négy alvás-ébrenlétet egy napnak nevezünk. Ezek szerint a törzsnél... hatszáz napot töltöttél. Nagy idő egy ember életében. Ott állt, és mintha várt volna valamit Fermourtól. Az ajtót feltépték, és egy őr jelent meg zihálva a küszöbön. - Megtámadták a torlaszt, Scoyt mester - kiáltotta. - Gyere azonnal, szükség van rád. Az ajtó felé tartva Scoyt megtorpant, és fintorogva visszafordult Fermour felé. - Maradj itt - parancsolta. - Mihelyt lehet, visszajövök. A szomszéd szobában Complain lassan Vyann felé fordult. A lány már visszatette kábítóját az övén függő tokba. - A támadásról szóló mese ürügyén hívtátok ki tehát a szobából Scoyt mestert? - kérdezte. - Ügy van - vágta rá a lány. - Figyeld csak, mit csinál Fermour! Egy hosszú pillanatig Complain a lány szemébe nézett, amely teljesen megigézte. Szorosan mellette állt, egyedül voltak a Megfigyelő Teremnek nevezett szobában, a másik fülke szomszédságában, ahol most Fermour, előbb pedig Complain tartózkodott. A férfi elfordult, nehogy a lány leolvassa a gondolatait az arcáról, és ismét átkukucskált a kulcslyukon. Még látta, hogy Fermour felkap egy kis zsámolyt, a szoba egyik sarkából, középre húzza, feláll rá, és a mennyezet rácsa felé nyúl: ilyen rács a legtöbb fülkében volt. Ujjai azonban csak a levegőbe markoltak, néhány centire a rácstól. Néhányszor megpróbált felugrani, lábujjhegyre állni, aztán elkeseredve nézett körül a szobában, és észrevette az ajtót, amely mögött a csomagok hevertek. Fékerúgta a zsámolyt, kirohant és eltűnt Complain szeme elől. - Elment, éppen úgy, mint én - jegyezte meg Complain, majd megfordult, és ismét szembenézett a szürke szempárral. - Az embereim elcsípik, mielőtt elérné a pónikákat - vetette oda közönyösen Vyann. - Egy cseppet sem kételkedem benne, hogy Fermour barátod kívülálló, de néhány percen belül meggyőződünk róla. - Bob Fermour! Az lehetetlen! - Ezt majd még megvitatjuk - mondta a lány. - Egyébként, Roy Complain, szabad vagy, már amennyire mi szabadok vagyunk. Mivel sokat tudsz és tapasztalt vagy, remélem, segítesz elhárítani egynémely bajunkat. Sokkal szebb és fenyegetőbb volt, mint Gwenny bármikor. Complain hangjából kicsendült ideges zavara. - Segíteni fogok nektek, amennyire erőmtől telik. - Scoyt mester hálás lesz - válaszolt a lány, s elhúzódott; hangja váratlanul élessé vált. Ez ismét a valóságra ébresztette Complaint, és hasonló éles hangon megtudakolta, mit művelnek a kívülállók, ami ennyire félelmetessé teszi őket: mert bár a Greene törzs is félt tőlük, de csak azért, mert különösek voltak, nem hasonlítottak az emberekre. - Ennyi nem elég? - kérdezte a lány. Aztán beszámolt a kívülállók erejéről. Scoyt mester különféle vallatási próbatételeivel már elkaptak néhányat - de egy kivételével mind megszökött. A fülkébe gúzsba kötve rakták be Őket, néha ráadásul eszméletlenek is voltak - és mégis nyom nélkül elillantak, s ha őrök is maradtak velük a fülkében, azokat ájultán találták meg, és testükön egyetlen karcolást sem fedeztek fel. - És az a kívülálló, aki nem menekült el? - érdeklődött Complain. - Meghalt a kínvallatás közben. Semmit nem tudtunk meg tőle, kivéve azt, hogy a pónikák közül jött. A lány kivezette Complaint a szobából. A vadász a hátára emelte csomagját, és fáradtan lépkedett a lány mellett. Néha egy-egy pillantást vetett Vyann arcára, amely tiszta vonású és ragyogó volt, akár a lámpa fénye. Már nem látszott olyan barátságosnak, mint egy pillanattal előbb: hangulata szeszélyesen váltakozott és Complain megkeményítette szívét. Igyekezett felidézni, hol a helyük a nőknek a Tatban, de úgy rémlett, a Tat ezer alvás-ébrenlétnyi távolságban maradt
mögötte. A 21. Fedélzeten Vyann megállt. - Itt lesz a fülkéd - mondta. Az enyém három szobával odébb van, Roger Scoyté pedig velem szemben. Nemsokára ő vagy én érted jövünk, és elviszünk enni. Complain benyitott a szobájába. - Még soha nem láttam ilyen szobát - mondta meglepetten, - Nehéz sorod lehetett, ugye? - kérdezte ironikusan a lány, és magára hagyta. Complain utánabámult, ahogy távolodott, aztán levetette piszkos cipőjét, és bement a szobába. Nem látszott valami fényűzőnek, a mosdókagyló csapjából vékony sugárban folyt a víz, az ágyat pónikalevelek helyett durva szövet takarta. Legmeglepőbb a falon függő kép volt: mozgalmas szín-örvény, nem ábrázolt semmit, de kétségtelenül lehetett valami sajátságos jelentése. Tükröt is talált, s ebben újabb képet pillantott meg: ijesztően elhanyagolt lény nézett vele szemközt, haja csimbókokba ragadt össze, ruhája rongyokban lógott le róla. Nekilátott, hogy rendbe tegye magát, és elkeseredetten fontolgatta, vajon mit gondolhatott Vyann erről a barbár alakról. Megfésülködött, tiszta ruhát vett elő csomagjából és kimerülten rogyott le az ágyra. Fáradt volt, de szemére nem jött álom: agya most kezdett működni. Gwennynek vége, Rofferynek vége, Wantage-nek, Marappernek és most már Fennournak is - csak saját magára számíthat. Az újrakezdés lehetősége felcsillant előtte - és ez a lehetőség izgató volt. Csak akkor borult el, amikor Marapper kenetteljes és jó kedélyű arcára gondolt. Gondolatai még javában száguldoztak, amikor Scoyt mester nézett be az ajtón. - Gyere enni - szólt egyszerűen. Complain követte a mestert, és feszülten figyelte, hogyan viselkedik vele Scoyt, de a kihallgatásvezető túlságosan elfoglaltnak látszott, rá sem hederített volt foglyára. Majd feltekintett, és elkapta Complain pillantását. Megszólalt: - Nos, Fermour barátodról kiderült, hogy kívülálló. Amikor nekivágott a pónikáknak, és meglátta a papotok holttestét, megállás nélkül elrohant mellette. Őrszemeink csapdát állítottak neki, és könnyűszerrel elfogták. Complain kérdő tekintetére Scoyt türelmetlenül megrázta fejét, de elmagyarázta, mire gondol: - Nem közönséges emberi lény, nem a hajó valamelyik közönséges törzsében született, máskülönben barátja holtteste előtt gépiesen meg kellett volna torpannia, és elvégeznie a félelem térdhajtását, ez a szertartás minden embergyerekbe születése óta belerögződött. Hogy te elvégezted, éppen ez győzött meg bennünket arról, hogy ember vagy. Ismét hallgatásba burkolózott, amíg el nem érték az étkezőt. Útközben alig-alig üdvözölte a szembejövő férfiakat és nőket. A teremben néhány tiszt üldögélt, éppen ettek. Egyik asztalnál Vyann ült egyedül. Amikor Scoyt meglátta a lányt, nyomban felderült, odalépett hozzá, és kezét a vállára tette. - Laur, drágám - szólította meg. - Milyen megnyugtató, hogy vársz ránk. Szereznem kell egy kis sört, meg kell ünnepelnünk az újabb kívülálló elfogását. Ez nem fog megszökni. A lány rámosolygott: - Remélem, te is eszel valamit, Roger. - Tudod, milyen bolond a gyomrom - válaszolt Scoyt, és intett egy felszolgálónak, majd nyomban részletezni kezdte, hogyan kapták el Fermourt. Complain kelletlenül telepedett le az asztalukhoz: nem tehetett róla, féltékeny lett Scoytra, amiért ilyen bizalmas Vyanhoz, bár a kihallgatásvezető kétszer olyan idősnek látszott, mint a lány. A sört felszolgálták, és az ételt is, kissé szokatlan fehér színű hús volt, de nagyon jóízű, az is csodálatosnak tetszett, hogy evés közben nem vették körül szúnyogok, amelyek pedig a Holt-útban kénytelen-kelletlen körítésül kínálkoztak minden falathoz, de Complain mégsem sokkal lelkesebben fogyasztotta el az ételt, mint Scoyt. - Levertnek látszol - fordult hozzá Vyann, félbeszakítva Scoyt szavait. - Pedig vidámnak kellene lenned. Mégiscsak jobb itt, mintha egy fülkében kuksolnál Fermourral. - Fermour a barátom - magyarázta meg kedvetlenségét Complain az első eszébe ötlő kifogással. - Kívülálló - állapította meg nyomatékosan Scojt. - Minden jellegzetességüket magán viseli. Lassú, vagyis inkább nehézkes... szűkszavú. Nekem csak rájuk kell pillantanom, és azonnal felismerem őket. - Pompás vagy, Roger - nevetett Vyann. - Miért nem eszed a haladat? - És dédelgetve rátette kezét a férfi kezére. Complain talán ettől jött lázba. Lecsapta villáját. - A fenébe a pompátokkal! - kiáltott. - Mi van Marapperrel? Ő nem idegen, mégis megöltétek. Azt hiszitek, hogy el
tudom felejteni? Miért is várnátok, hogy segítsek nektek, miután megöltétek? Idegesen várta, hogy kitör a botrány, mert már többen is abbahagyták az evést, és feléjük bámultak. Scoyt kinyitotta száját, majd becsukta, és Complain mögé meredt, akinek a vállára váratlanul súlyos kéz nehezedett. - Nemcsak hülyeség, de korai dolog is engem meggyászolni - szólt az ismerős hang. - Még most is egyedül csatázol a világgal, Roy? Complain ámultán fordult hátra: sugárzó arccal, összevont szemöldökkel ott állt a pap, és a kezét dörzsölgette. Complain hitetlenkedve tapogatta meg Marapper karját. - Igen, Roy, én vagyok, senki más: a hatalmas tudattalan visszautasított, és átkozottul lehűtött. Remélem, a terved simán ment, Scoyt mester? - Kiválóan - felelte Scoyt. - Harapj valamit ebből a megemészthetetlen ételből, és magyarázz el mindent barátodnak, akkor talán kevésbé vadul néz majd ránk. - Halott voltál! - mondta Complain. - Csak egy rövidke Utazás volt - válaszolta Marapper, és letelepedett melléjük, majd a söröskancsóért nyúlt. - Ez a boszorkánydoktor, Scoyt mester, nagyon kellemetlen próbatételt eszelt ki nekem és Fermournak. Bekente a fejemet patkányvérrel, bevetetett velem valamiféle vad kotyvalékot, és el kellett játszanom a halálomat a te kedvedért. - Csak egy kissé nagyobb adag klorálhidrát - közölte titokzatoskodó mosollyal Scoyt. - De megtapogattalak, hideg voltál - tiltakozott Complain. - Még most is az vagyok - felelte Marapper. - A kotyvaléktól. De mi volt az a szörnyű ellenszer, amit az embereid belém erőszakoltak? - Azt hiszem, sztrichnin a neve - válaszolta Scoyt. - Nem valami kellemes. Hős vagyok, Roy, úgy bizony, mindig is szent voltam, de most már hős is vagyok. A cselszövők még egy forró kávét is kegyeskedtek adni, amikor magamhoz tértem. A Tatban még soha nem ízleltem ilyen finomat- De ez a sör jobb. Pillantása találkozott Complain tekintetével, aki még most is mereven bámult át a korsó karimáján. Kacsintott egyet, és elbájoló leplezetlenséggel nagyot böffentett. - Nem vagyok szellem, Roy - mondta. - A szellemek nem isznak. Röviddel az étkezés befejezése előtt Scoyt elkomorodott. Morgott valami bocsánatkérésfélét és eltávozott. - Túl sokat dolgozik - állapította meg Vyann, és utánanézett. - Mindnyájunknak sokat kell dolgoznunk. Mielőtt elalszunk, be kell avatnunk téged a terveinkbe, mert a következő ébrenlétkor nem érünk rá. - Ó - felelte mohón Marapper, és felhajtotta sörét. - Ezt akartam hallani. Értitek, ugye, hogy nekem csupán a hit szempontjából fontos az egész ügy, de szeretném tudni, mi hasznom lesz nekem belőle. - Mindenekelőtt ki kell űznünk a kívülállókat - mosolygott a lány. - Ha elég ügyesen vallatjuk Fermourt, nyilván elárulja a rejtekhelyüket. Odamegyünk és megöljük őket, utána aztán szabadon összpontosíthatjuk erőinket a hajó titkainak kiderítésére. Mindezt hadarva mondta, mintha szeretné elkerülni a további kérdezősködést, s nyomban kituszkolta őket az étkezőből, majd néhány folyosón sietett velük keresztül. Marapper már ismét a régi volt, és sikerült odasúgnia Complainnek, hogy hiába kutatták fel a vezórlőtermet. - Annyi minden megváltozott - panaszkodott Vyann. Acél kabinlépcsőn haladtak át, amelynek kettős ajtajai nyitva álltak, és szabad átjárást engedtek egyik fedélzetről a másikra. Könnyed mozdulattal mutatott az ajtókra: - Ezek például egyes helyeken nyitva állnak, másutt zárva vannak. A Főfolyosó mentén mindegyik zárva van, ami nagy szerencse, különben minden rablóbanda rátörhetne az Élszektorra. De nem tudjuk tetszésünk szerint nyitni vagy csukni az ajtókat, mint valamikor az óriások, amikor még ők uralkodtak a hajón. Az ajtók már nemzedékek óta ilyen állapotban vannak: de valahol lennie kell egyetlen karnak, amellyel szabályozták őket. így nem megyünk semmire. Semmit sem irányíthatunk. Arca idegesen rángatózott, és állának harcias vonala egyszerre szembetűnővé vált. Hirtelen ötlettől vezérelve - maga is meglepődött rajta - Complain azt gondolta: “ő”is szakmai betegségben szenved, mint Scoyt, mert saját munkáját a férfival azonosítja. Aztán tulajdon érzékeit igyekezve figyelmen kívül hagyni, gondolatban felidézte a hatalmas hajót, amint mindnyájukkal együtt száguld előre örökkévaló pályáján, s be kellett látnia, hogy a valóság aggasztó. Ám továbbra is
nagyon kíváncsi volt a lány nézeteire, és ezért megkérdezte tőle: - Csak te és Scoyt mester dolgoztok ennek a problémának a megoldásán? - Ugyan, dehogy - felelte a lány. - Mi csak beosztottak vagyunk. Nemrég alakították meg az úgynevezett túlélési kutatócsoportot, és velük együtt az Élszektor tisztjei, kivéve az őrség tisztjeit, minden figyelmüket ennek a kutatásnak szentelik. Az Ötök Tanácsának két tagja vezeti a csoportot, az egyikkel már találkoztál, Zac Deight tanácsos, a hosszú hajú, magas férfi. A másik, akihez éppen most viszlek, Tregonnin tanácsos, a könyvtáros. Az ő kötelessége lesz, hogy elmagyarázza nektek a világot - így aztán Roy Complain és a pap megkapták első csillagászati leckéjüket. Magyarázata közben Tregonnin a szoba egyik berendezési tárgyától a másikig szökdécselt, szinte nevetségesen apró és ideges volt. Majdnem nőiesen csinosnak tetszett, s a birodalmát képező szobában rendetlenül, összevissza hevertek a könyvek és mindenféle limlom. Művészi zűrzavar uralkodott itt. Tregonnin előbb azt fejtette ki, hogy nem is olyan régen még az Élszektorban - és így volt a Tatban is - minden könyvet vagy nyomtatott szöveget megsemmisítettek, vagy babonából, vagy mert azt kívánták, hogy a kormányzottak tudatlansága révén tartsák fenn a kormányzók hatalmát. - Kétségkívül így történt, hogy a hajó eszméje eltűnt - jegyezte meg Tregonnin, fel-alá járkálva előttük. - Ezért aztán az Élszektor körzetében csak ezek a feljegyzések maradtak meg, amelyeket itt láttok. A többi elpusztult. Ami megmaradt, csupán az igazság egy töredékét mutatja meg nekünk. Alighogy a tanácsos mesélni kezdett, Complain nyomban megfeledkezett a furcsa mozdulatokról, amelyekkel beszédét kísérte. Mindenről elfelejtkezett, annyira lenyűgözte, hogy miképpen áll össze a mese, a kis szobában felvázolt csodálatos történet. Az űrben, ahol világuk mozog, más világok is haladnakkét különféle fajtájú világ, az egyik neve: Nap, onnan ered a meleg és a világosság, a másikat bolygónak nevezik. A bolygók a napoktól nyerik a hőt és a fényt. A Solnak nevezett naphoz tartozó egyik bolygón emberek élnek, ennek a bolygónak Föld a neve, és az emberek a felszínén laknak, mert a belsejébe nem bírnak behatolni, és ott különben nincs világosság. - Az emberek nem esnek le róla, még akkor sem, ha az alján élnek - magyarázta Tregonnin. - így fedezték fel a gravitációnak nevezett erőt. A gravitáció teszi lehetővé, hogy ha körbesétálunk a körkörös fedélzeten, nem esünk le. Az emberek sok más titkot is felfedeztek. Kitalálták, hogyan hagyhatják el saját bolygójukat, és hogyan látogathatják meg a napjukhoz tartozó más bolygókat. Ez bizonyára bonyolult titok lehetett, mert csak nagysokára fedezték fel. A többi bolygó különbözik az övékétől, mert vagy kevés fényt és hőt kap, vagy éppen túl sokat. Ezért egyiken sem éltek emberek. Ez elszomorította a Földön lakókat. Elhatározták hát, hogy meglátogatják a többi naphoz tartozó bolygókat, vajon ott mit találnak. Földjük ugyanis lassan túlnépesedett. A Tregonnin rendelkezésére álló hiányos feljegyzések itt kissé zavarossá váltak, mivel némelyek szerint az űr teljesen üres, mások szerint pedig ezer meg ezer napot tartalmaz csillagokat, ahogyan néha nevezték őket. Ma már ismeretlen okok miatt az emberek csak nehezen döntötték el, melyik napot keressék fel, de végül is műszereik segítségével - ezek készítésében igen jártasak voltak - kiválasztottak egy Procyon nevű napot, amelyhez néhány bolygó is tartozik, és amely csupán tizenegy fényévnek nevezett távolságra esik a Földtől. Még ezeknek a találékony embereknek is jókora vállalkozás volt ekkora távolság áthidalása, mivel az űrben nincs sem hő, sem levegő, és tudták, hogy az utazás sokáig tart, olyannyira, hogy több nemzedék él és hal meg az utazás befejezéséig. Ennek megfelelően az emberek felépítették ezt a hajót, amelyben most ők élnek - elpusztíthatatlan acélból, nyolcvannégy fedélzettel, megtöltötték minden szükséges holmival, és tudásukkal felfegyverkezve ionnak nevezett elektromos töltésű részecskék segítségével működő hajtóművet építettek bele. Tregonnin fürgén átviharzott a szoba másik sarkába. - Figyeljetek ide! - kiáltotta. - Itt van a mása annak a bolygónak, amelyet őseink annak idején elhagytak... ez a Föld modellje! Egy gömböt emelt a feje fölé. A gondatlan kezelés már rajta hagyta nyomait, a felmérhetetlen mennyiségű idő múlása elhomályosította, de még így is kivehető volt rajta a tengerek és a földrészek körvonala. Complain, maga sem tudta mitől, megindultán Marapper felé fordult. A vén pap arcán könnyek peregtek alá. - Milyen... milyen csodálatos történet - zokogta Marapper. - Bölcs ember vagy, tanácsos, és én mindent elhiszek, az utolsó szóig. Micsoda hatalmuk volt azoknak az embereknek, micsoda hatalmuk! Én csak egy szegény öreg pap vagyok, aki nem tud semmit sem, de... - Ne hergeld fel magad, ember - szólt rá váratlan szigorral Tregonnin. - Tereld el a figyelmedet az énedről, és arra
összpontosíts, amit én mondok neked. A tények számítanak, a tények, nem az érzelem! - Te már megszoktad a mese nagyszerűségét, én még nem - zokogta rendíthetetlenül Marapper. - Ha az ember meggondolja, micsoda hatalom... Tregonnin óvatosan lerakta a földgömböt, és ingerülten fordult Vyannhoz: - Felügyelő, ha ez az elviselhetetlen fickó nem hagyja abba a siránkozást, el kell vinned őt innen. Nem állhatom a nyafogást. Tudod jól, hogy nem bírom. - És mikor érjük el a Procyon bolygóit? - tört fel a kérdés Complainból. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy esetleg el kell távoznia innen, mielőtt mindent megtudhat. - Ez józan kérdés, fiatalember - felelte Tregonnin, és voltaképpen most nézett rá először. - Megpróbálok józan választ adni. Ügy látszik, hogy a Procyon bolygóira való eljutásnak két célja volt. A hajót elég nagyra készítették, mivel kisebb hajón nem bírták volna elviselni a bezártságot ilyen hosszú ideig, és a telepeseknek nevezett rengeteg embert is el kellett helyezniük valahol. Ezek a telepesek az új bolygón szándékoztak kiszállni és letelepedni, sokasodni és szaporodni. A hajó számos gépet is vitt magával, megtaláltuk ezeknek a tárgyaknak a jegyzékét, traktorokat, betonkeverőket, cölöpöket, ezekre a nevekre emlékszem. A másik feladat az volt, hogy adatokat és talajmintákat kellett gyűjteniük az új bolygóról, és visszavinni az embereknek a Földre tanulmányozás céljára. Tregonnin tanácsos ideges léptekkel az egyik szekrényhez sietett, és matatni kezdett benne. Tucatnyi kerek bádogdobozt tartalmazó fémrekeszt halászott elő: ezek éppenhogy elfértek a tenyerében. Az egyiket kinyitotta. Apró, töredezett lemezkék hullottak ki belőle, akár áttetsző, levágott körömdarabkák. - Mikrofilm! - magyarázta Tregonnin, és lábával az asztal alá kotorta a lemezkéket. - Az Élszektor távoli zugából hozták nekem. A-nyirkosság tönkretette valamennyit, de még sértetlen állapotban sem vennénk sok hasznát, csak egy bizonyos gép segítségével lehet elolvasni, ami rajtuk áll. - Akkor nem értem... - kezdte tanácstalanul Complain, de a tanácsos felemelte kezét. - Mind járt elolvasom a bádogdoboz címkéjét - mondta. - Akkor majd megértitek. Csak a címkék maradtak meg. Az egyik így szól: “FILM: Új Föld Kataszter. Légi térkép. Sztratoszféra. Orbitális pálya. Napforduló. Északi Félteke.” Egy másik: “FILM: A. Kontinens. Űj Föld. Flóra és Fauna.” És így tovább. Lerakta a dobozokat, sokat sejtetően elhallgatott, majd hozzátette: - Itt a felelet tehát a kérdésedre, fiatalember, ezek a dobozok arról tanúskodnak, hogy a hajó nyilvánvalóan sikeresen elérte a Procyon bolygóit. Most visszafelé utazunk a Föld felé. A zsúfolt szobára mély csend borult, mintha mindegyikük külön-külön küzdötte volna el magát képzeletének végső határáig. Végül Vyann felállt, mintha valami bűvöletet rázott volna le magáról, és közölte, hogy menniük kell. - Várj! - kérte Complain. - Annyi mindent mondtatok nekünk, és mégis olyan keveset. Ha visszafelé utazunk a Föld felé, mikor érünk oda? Honnan tudhatjuk meg? - Kedves barátom - kezdte Tregonnin, majd felsóhajtott, és egészen mást mondott, mint amire készült: - Kedves barátom, láthatod, mennyi minden elpusztult... A válaszok nem mindenkor világosak. Néha maga a kérdés is odaveszett, ha követni tudtad fejtegetésemet. Hadd válaszoljak neked a következőképpen: tudjuk a távolságot az Új Földtől, ahogyan a telepesek nevezték, a Földig, ez tizenegy fényév, mint már mondtam. De azt még nem tudtuk megállapítani, hogy milyen gyorsan halad a hajó. - Egy valamit azért mégis tudunk - vetette közbe Vyann. - Számolj be Roy Complainnek az Élszektor Tekercsről, tanácsos. - Igen, már éppen rá akartam térni - felelte kissé érdesen Tregonnin. - Amíg mi, az ötök Tanácsa át nem vettük a parancsnokságot, az Élszektorban magukat Kormányzónak nevező emberek sora uralkodott. Az Élszektor az ő uralmuk alatt növekedett szánalmas kis törzsből a mai hatalmas állammá. Ezek a Kormányzók gondosan átadták egymásnak a Tekercset vagy Testamentumot, és az utolsó Kormányzó nekem nyújtotta át halála előtt. Ez alig valamivel több, mint a Kormányzók nevének lajstroma. De az első Kormányzó neve alatt ez áll: - lehunyta szemét és könnyed kézmozdulattal kísérte az idézetet – “...Én vagyok a hazafelé tartó hajó negyedik Kapitánya, de mivel ez a cím immár merő gúny, inkább nevezem magamat Kormányzónak, még ha e név nem hangzik is olyan nagyszerűen.” A tanácsos kinyitotta szemét, és hozzátette: - Láthatjátok tehát, ha az első három ember neve elveszett is, a Tekercs feljegyezte, hány nemzedék élt a hajó
fedélzetén azóta, hogy a hajó visszaindult a Föld felé. Huszonhárom. Marapper sokáig hallgatott. Majd megkérdezte: - Akkor ez nagy idő. Mikor érjük el a Földet? - Ezt kérdezte a barátod is - felelte Tregonnin. - Én csak arra tudok felelni, hogy hány nemzedék óta utazunk. De egyetlen ember sem tudja, mikor vagy hogyan állunk meg. Az első Kormányzó uralkodása előtt történt a katasztrófa bármi volt is az -, és azóta a hajó kapitány nélkül, vezérlés nélkül halad előre, amíg világ a világ, szüntelenül az űrön át. Tegyük még hozzá: reménytelenül. Bármilyen fáradt volt is Complain, ebben az alvás időszakban alig hunyta le szemét. Agyában félelmetes képek kavarogtak, a legkülönfélébb kételyek mardosták. Újra átgondolta a tanácsos szavait, próbálta megemészteni őket. Volt mi nyugtalanítsa. És mint az egész problémakör középpontja, a könyvtárban tett látogatásuknak egy jelentéktelenül apró epizódja jutott állandóan újra meg újra eszébe, belenyilallt, mint a fogfájás. Amikor történt, senki sem vette észre, Complain kivételével, de ő sem szólt róla. Utólag azonban egyre növekedett a jelentősége, még a csillagok gondolatát is elhomályosította. Miközben Tregonnin beszélt, Complain véletlenül feltekintett a könyvtár mennyezetére. A rácson át, éberen, mintha figyelne és mindent megértene, egy patkány apró pofája leskelődött. - Szűküljön be éned, Roy! - tört ki Marapperből. - Ne dőlj be az Élszektor eszméinek. Minden a lány műve, tudom én, jegyezd meg a szavaimat, ő csak játszik veled. Annyira belegabalyodtál szoknyájának titkaiba, hogy nem látod a pónikáktól az erdőt. De ne felejtsd el: megvolt a célunk azzal, hogy idejöttünk, és erről a célról még nem tettünk le. Complain a fejét rázta. A pappal kettesben reggeliztek. A tisztek megszállták ugyan az étkezőtermet, de Vyann és Scoyt még nem tűntek fel. Marapper most a régi elképzelését ismételgette: együtt kellene megszerezniük a hatalmat. - Eljárt feletted az idő, Marapper - intette le kurtán Complain. - Vyann felügyelőt pedig kihagyhatod a dologból. Az Élszektor népét más is fűti, nemcsak a kicsinyes hatalomvágy. És ha megölnéd őket? Mi jó származna belőle? Segítene a hajón? - Az ördög vigye a hajót. Figyelj rám, Roy, és bízz a te jó öreg papodban, aki soha nem hagyott cserben. Ezek az emberek a saját céljaikra használnak fel bennünket. Ugyanezt mi is megtehetjük. Ne felejtsd el a Tan intését: keresd önmagadat, hogy megszabadulhass a belső konfliktustól. - Valamiről megfeledkezel - válaszolta Complain. - A Litánia így végződik: “És térítsd haza a hajót”, s a Tannak ez az egyik fő tétele. Te mindig rémesen pocsék pap voltál, Marapper. Vyann megjelenése szakította meg vitájukat, a lány friss volt és nagyon csinos. Kijelentette, hogy már reggelizett. A szokásosnál nagyobb zavarban Marapper kimentette magát. Vyann modorából áradt valami, ami azt súgta Complainnek, hogy a lány örül Marapper távozásának: ez egyébként neki is kapóra jött. - Kivallatták már Fermourt? - kérdezte. - Nem. Az Ötök Tanácsának egyik tagja, Zac Deight megvizsgálta, ennyi az egész. Roger - azaz Scoyt mester - majd később hallgatja ki, de jelenleg más váratlan ügy köti le. Complain nem feszegette, mi lehet az a más ügy. Annyira hatalmába kerítette az élmény, hogy ismét maga mellett láthatja a lányt, hogy alig bírt arra gondolni, mit is mondjon. Főképp azt szerette volna tudtára adni, hogy fekete haja a csodával vetekszik. Ehelyett nagy erőfeszítéssel csak azt tudakolta meg, mi lesz a teendője. - Pihenni fogsz - mondta jókedvűen a lány. - Azért jöttem, hogy körülvezesselek az Élszektorban. Lenyűgöző volt a körút. Sok szoba, akár a Tatban, kopáran és üresen állt. Vyann elmagyarázta, hogy ez nyilván azért van így, mert tartalmukat a Procyon bolygóján, az Űj Földön hagyták. Másokból mezőgazdasági telepet csináltak, s ezek jóval nagyobbak voltak a Tatbelieknél. Complain rengeteg soha nem látott állattal találkozott. Most látott először halakat, amelyek nagy tartályokban úszkáltak. Vyann elmagyarázta hogy innen ered a fehér hús, amely annyira ízlett Complainnek. Elképesztően sokféle kalászos növényt látott. Némelyek külön lámpák alatt növekedtek. Tervszerűen növesztett pónikák is voltak itt, és élénk virágú cserjék. Egy hosszú szobában, a fal mellett álló fákon gyümölcs termett, a középen bokrok és palánták sorakoztak barázdákban, Complain most látta élete első grapefruitját. A levegő meleg volt a szobában, a kertészek övig meztelenül szorgoskodtak. Veríték lepte el Complain arcát, s észrevette Vyann mellére tapadó blúzát; neki ezek voltak a legédesebb gyümölcsök a hajó fedélzetén. Sok férfi és nő dolgozott a mezőgazdasági fedélzeteken, egyszerűbb és bonyolultabb munkákat végeztek. Az Élszektor
voltaképpen békés közösség volt, és főfoglalatosságának a mezőgazdaságot tekintette. Ám minden rápazarolt fáradozás ellenére, mint Vyann elmesélte, az aratások titokzatos módon kudarcot vallottak, az állatok minden észrevehető ok nélkül elhullottak. Az éhínség állandóan fenyegette őket. Átmentek más fedélzetekre is. Néhol az út sötétben vezetett, a falak rég elfelejtett fegyverek pusztításairól árulkodtak: a katasztrófára emlékeztettek. Amikor lassan nyomasztani kezdte őket a magányosság, elérkeztek a hajtómű emeletre, ahová néhány tiszt kivételével szigorúan tilos volt belépni, Vyann ezt is elmagyarázta. Itt senki sem lakott, mindent por lepett, süket csend honolt. - Néha elképzelem, milyen lehetett ez valamikor - súgta Vyann, és lámpáját jobbra-balra forgatta. - Biztosan pezsgett az élet... Itt állították elő azt az erőt, ami előrevitte a hajót. Bizonyára rengetegen dolgoztak itt. Ütjük során a nyitott ajtókba süllyesztett súlyos kerekeket láttak, a közönséges fémajtóktól eltérően. Áthaladtak egy utolsó boltozaton, és beléptek a sok emelet magasságú, óriási terembe. A lámpa fénycsóvája mindkét oldalon furcsa körvonalú tömör padokra vetődött, közöttük pedig kerekeken álló ormótlan építmények voltak, horgonyokkal, kampókkal és fémfogantyúkkal. - Valamikor ez élt, most minden halott! - suttogta Vyann. Itt nem visszhangzóit semmi, a fém durva egyenetlensége elnyelt minden hangot. - A vezérlőterem ezt irányítaná, ha megtalálnánk. Visszahúzódtak, és Vyann másik szobába vezette át Complaint, ez kissé hasonlított az előzőre, csak kisebb volt, bár közönséges mértékkel mérve még így is óriásinak számított. Itt a vastag por ellenére, mély és állandó zúgás hallatszott. - Látod, az erő mégsem egészen halott! - mondta a lány. - Az acélfalak mögött még most is ól. Gyere és nézd meg magad! Egy oldalszobába léptek be, amelyet szinte teljesen megtöltött egy gigantikus méretű gépezet. A három egymásba fonódó hatalmas kerékre emlékeztető gépet páncél fedte, több méter átmérőjű cső nyúlt ki mindkét oldalából, és belekanyarodott a válaszfalba. Vyann unszolásának engedve Complain rátapasztotta tenyerét a csőre, amely rezgett. Az egyik nagy kerék oldalán ellenőrző nyílást találtak. Vyann elhúzta a reteszt és kinyitotta, a búgó hang nyomban felerősödött, ügy hangzott, mint egy hosszan kitartott akkord. A lány odairányította lámpáját a nyílásba. Complain elragadtatva bámulta. A vibráló és megtévesztő sötétben valami egyre forgott, visszaverte a fényt, s közben mély hangon zümmögött. Legbelül egy kis csövecskéből folyadék csepegett az őrjítően forgó kerékagyra. - Ez az űr? - kérdezte Vyanntól a vadasz, elakadó lélegzettel. - Nem - felelte a lány, és ismét becsukta az acéllapot. - Ez a három hatalmas ventillátor egyike. Középen az a kis cső keni a forgórészeket. A ventillátorok soha nem állnak meg, ezek hajtják el a levegőt a hajó minden részébe. - Honnan tudod? - Roger lehozott ide, és mindent elmagyarázott. Complain számára a környezet egyszerre megszűnt létezni. Mielőtt meggondolhatta volna magát, kibokte: - Ki neked Roger Scoyt? - Nagyon szeretem őt - válaszolta a lány meleg hangon. - Árva vagyok, anyám és apám még akkor elindultak a Nagy Utazásra, amikor fiatal voltam. Megkapták a sávkórt. Roger Scoyt és a felesége, aki meddő volt, örökbe fogadtak, s mivel sok-sok ébrenléttel ezelőtt az asszonyt megölték az egyik rajtaütés alkalmával, Scoyt tanított és gondozott. A megkönnyebbülés áradatában Complain megragadta Vyann kezét. A lány azonnal lekattintotta lámpáját, messzire penderült a férfitól, és a sötétben játékosan felnevetett. - Nem azért hoztalak ide, kérlek, hogy kacérkodjam veled - mondta. - Előbb bizonyítanod kell, mielőtt megpróbálkoznál velem. Complain igyekezett elkapni a lányt, de a sötétben beleverte a fejét valamibe, mire a lány azonnal felgyújtotta lámpáját. Kudarca miatt a vadász dühösen és mogorván elfordult Vyanntól, és fájó koponyáját dörzsölgette. - Miért hoztál ide? - kérdezte. - Egyáltalán, miért voltál hozzám, barátságos? - Túl komolyan veszed a Tant, de ezt várhattam is egy vidéki törzs tagjától! - felelte durcásan a lány. Majd kissé megenyhülve így folytatta: - Gyere már, ne nézz ilyen morcosán. Nem szabad azt hinned, hogy ha valaki barátságosan viselkedik veled, az mindjárt rosszakaród. Ez az ósdi felfogás inkább barátodhoz, Marapperhez, a paphoz illik.
Complaint nem lehetett egykönnyen megbékíteni, különösen miután Marapper nevének említése felidézte emlékezetében a pap figyelmeztetését. Mogorva hallgatásba süppedt, és Vyann túl dölyfös volt ahhoz, hogy megtörje a csendet, így hát kedvetlenül ballagtak visszafelé. Egyszer vagy kétszer Complain majdnem könyörgőn pillantott a lány arcába, mintha szóra akarná bírni. Végül a lány megszólalt, de nem nézett Complainre. - Szerettem volna kérdezni tőled valamit - mondta vonakodva. - A kívülállók fészkét meg kell találnunk, a haramiák törzsét szét kell zúznunk. Mivel a mi népünk főként földműveléssel foglalkozik, nincsenek vadászaink. Még gyakorlott őreink sem merészkednek be túl mélyen a bozótba, ők bizonyára képtelenek lennének megtenni azt a hatalmas távolságot, mint ti. Roy, szükségünk van rád, hogy te vezess az ellenségeink ellen. Reméljük, elég sok mindent megmutattunk neked, hogy meggyőzzünk: ők a te ellenségeid is. Complainre nézett. Nyájasan és szomorúan mosolygott rá. - Ha így nézel rám, képes lennék gyalog elmenni a Földig! - kiáltott fel Complain. - Ezt nem kívánjuk tőled - felelte továbbra is mosolyogva a lány, és ez alkalommal tartózkodása teljesen feloldódott. Most sietnünk kell. Nézzünk utána, hogyan halad Roger. Bizonyosan a hajó minden ügyét magára vállalta. Én beszéltem neked a kívülállókról, Scoyt pedig majd elmond mindent Gregg bandájáról. Gyorsan továbbindult, és nem vette észre Complain arcán a meglepetést. Scoyt mesternek nemcsak rengeteg elfoglaltsága volt, hanem munkája sikerrel is járt. Úgy érezte, most az egyszer a legjobb úton van ahhoz, hogy elérjen valamit. A homloka kisimult, Complaint régi barátként üdvözölte. Fermour vallatását későbbre halasztották - még most is egy közeli fülkében őrizték - a Holt-útban lezajló csetepaté miatt. Az Élszektor portyázói zajt hallottak a bozótból, és egészen a 29. Fedélzetig nyomultak (ahol mint kitudódott, Complaint és Marappert is elfogták). Ez mindössze két fedélzetnyire volt az Élszektor határain túl, de erősen megrongált állapotban volt - az előőrsök soha nem merészkedtek túl rajta. Most is üres kézzel tértek vissza, és beszámoltak valamiféle küzdelemről, amely a 30. Fedélzeten zajlott le. A 30. Fedélzet férfiak és nők éles sikolyaitól volt hangos. Ezzel lezárhatták volna az ügyet. De nem sokkal ezután Gregg egyik cimborája megközelítette a torlaszokat: fegyverszünetet kért, és hivatalos személlyel kívánt tárgyalni. - Bevitettem a szomszédos fülkébe - mondta Vyannak és Complainnek Scoyt. - Nyomorult kis fickó, Hawl a neve, de azon kívül, hogy a főnökét “Kapitány”-ként emlegeti, épeszűnek látszik. - Mit akar? - érdeklődött Vyann. - Megszökött? - Még ennél is jobb, Laur - válaszolta Scoyt. - Ahogy előőrseink jelentették, a Holt-útban Gregg és egy másik banda között folyt a harc. Hawl nem akarja elárulni, miért csatáznak, de az eset komolyan megviselte őket. Gregg a Hawl nevű fickó közvetítésével békét kér tőlünk, törzsének pedig menedéket az Élszektorban. - Ez csak csel! - kiáltott fel Vyann. - így akarnak beférkőzni. - Nem, nem hiszem - mondta Scoyt. - Hawl nyilvánvalóan komolyan beszél. Az egyetlen bökkenő, hogy Gregg tisztában van vele, hogyan vélekednek róla nálunk. Azt akarja, hogy jóakaratunk jeléül az Élszektor egyik hivatalos képviselője keresse fel őt, a feltételek megbeszélése végett. Bárki legyen is az, Hawllal megy vissza. - Ez egy kicsit gyanús nekem - jegyezte meg Vyann. - Nos, akkor gyere, és nézd meg a fickót. De készülj fel. Nem valami gyönyörű emberpéldány. Az Élszektor két tisztje tartózkodott Hawl mellett, feltehetően őrizték. Összesodort kötéllel nyilván jól helybenhagyták. Scoyt haragosan elzavarta őket, de egy ideig nem bírták magához téríteni Hawlt, aki arcra borulva feküdt és nyögött. Végül újabb verés ígérgetésével sikerült talpraállítani a foglyot. Nyomorúságos teremtmény volt, semmivel sem épebb a mutánsoknál. Valamilyen betegség következtében szinte teljesen kihullt a haja, sőt sem szakálla, sem szemöldöke nem maradt, fogait is elhullatta, és egy születési rendellenesség következtében arcának felső része jóval vaskosabb volt az alsónál, aminek következtében felső foghúsa szinte a levegőben lógott, a homlokát elcsúfító csontkinövés pedig szinte teljesen elárnyékolta szemét. Hawl fő érdekességeként ezek a csúfságok normális növésű testen helyezkedtek el, s a koponyája nem nőtt nagyobbra, mint egy felnőtt férfi két egymásra tett ökle. Amennyire meg lehetett állapítani, középkorú volt. Rettegve pillantott Vyannra és Complainre, és az írás egy töredékét mormolta: - Bár csak ne sértene meg idegességem... - No, te szemérmes - kezdte kedélyesen Scoyt mester. - Miféle biztosítékot nyújt kedves mestered a képviselőnknek,
ha elküldünk valakit, hogy biztonságban visszatér? - Ha biztonságban visszaérek a kapitányhoz - motyogta Hawl -, az emberetek biztonságban visszatér hozzátok. Erre esküszünk. - Milyen messze van innen az a briganti, akit kapitánynaknevezel? - Az emberetek megtudja, ha velem jön - válaszolta Hawl. - Ez igaz. Vagy pedig mi kiverjük belőled. - Nem fog sikerülni! - Volt valami a furcsa teremtmény hanghordozásában, ami tiszteletet ébresztett. Scoyt nyilván érezte ezt, mert rászólt a férfira, hogy álljon fel, porolja le magát, és igyék egy kis vizet. Közben Scoyt megkérdezte tőle: - Hány ember van Gregg bandájában? Hawl letette az ivóedényt, és kihívóan csípőre tette a kezét. - Megtudja az emberetek, ha velem jön, és megtárgyaljuk a feltételeket - felelte. - Mindent elmondtam, amit akartam, most nektek kell megfontolnotok, beleegyeztek-e vagy sem. De ne felejtsétek el: ha mi ide jövünk, nem lesz velünk semmi bajotok. Inkább értetek fogunk harcolni, mint ellenetek. Erre megesküszünk. Scoyt és Vyann egymásra nézett. - Érdemes lenne megpróbálni, ha a találunk egy vakmerő önkéntest. - A Tanács elé kell vinni az ügyet - javasolta a lány. Complain mind ez ideig nem szólalt meg, várta a kedvező alkalmat. Most odafordult Hawlhoz. - Ennek az embernek - kezdte -, akit kapitánynak nevezel, van-e más neve a Greggen kívül? - Majd megkérdezheted tőle, ha a feltételekről tárgyalsz vele - ismételte Hawl. - Nézz rám, figyelmesen, fickó. Hasonlítok-e egy kicsit a kapitányra? Válaszolj. - A kapitánynak szakálla van - felelte köntörfalazva Hawl. - Odaadhatná neked, hogy betakard vele a fejedet - dühödött meg Complain. - Akkor mit szólsz ahhoz, hogy volt egy fivérem, aki valamikor régen ámokfutó lett a Holt-útban. A neve Gregg volt... Gregg Complain. Ő a ti kapitányotok, fickó? - Azistenit! - mondta Hawl. - Ha belegondolok, hogy a kapitány fivére itt henyél ebben a buzibarlangban! Complain felhevültén fordult Scoyt mesterhez, akinek komor arca meglepett ráncokba szaladt. - Vállalom, hogy elmegyek ezzel az emberrel Gregghez - mondta. Az ötlet tetszett Scoyt mesternek. Óriási energiáját nyomban arra fordította, hogy minél előbb útnak indítsa Complaint. Zseniális, de kíméletlen rábeszélőképességének minden erejével megostromolta az Ötök Tanácsának véneit, akiket azonnal összehívtak. Tregonnint a könyvtárból húzták ki lóhalálában, Zac Deightet pedig egy Marapperrel folytatott hitvitából kellett kiszakítani. Billyoet és Dupontot meg Ruskint, a Tanács másik három tagját különféle más elfoglaltságuktól kellett elcsalogatni. Egy rövid, zártkörű megbeszélés után maguk elé hívták Complaint, és tudtára adták, milyen feltételekről tárgyalhat Gregg-gel, majd minden jót kívánva útnak engedték. Sietnie kellett vissza, nehogy a következő sötét alvás-ébrenlét utolérje. Bár nyilvánvaló volt, milyen hátrányokkal járhat, ha Gregg bandáját beengedik az Élszektorba, a Tanács mégis örült a javaslatnak, mert ez egyszer s mindenkorra véget vetett volna az Élszektor határain dúló csatározásoknak, és tapasztalt szövetségesre tettek volna szert a kívülállók ellen. Egy napostiszt visszaadta Complain kábítóját és lámpáját. Éppen ezeket szíjazta a szobájában magára, amikor Vyann belépett, és bezárta az ajtót. Arca mulatságosán elszánt kifejezést öltött. - Veled tartok - jelentette ki minden bevezetés nélkül. Complain tiltakozva fordult hozzá. Nincs hozzászokva a pónikákhoz, veszélybe kerülhetnek, Gregg esetleg rászedi őket, Vyann mégiscsak nő. De a lány közbevágott: - Nem használ semmi ellenérv - mondta. - A Tanács így döntött. - Te győzted meg! Te vetted rá őket! - mondta Complain. Most látta, hogy sejtése nem csalt, és éppen ezért hirtelen mámoros boldogság fogta el. Megragadta a lány csuklóját, úgy kérdezte: - Miért tetted? A válasz nem volt olyan hízelgő, mint amilyet hallani szeretett volna. Mindig nagyon vonzotta a vadászat a bozótban, felelte Vyann, ez a dolog pedig majdnem ugyanolyan jónak ígérkezik. Complainnek hirtelen - kissé viszolyogva - eszébe jutott Gwenny, hogy ő is mennyire szeretett vadászni. - Akkor jól kell viselkedned - mondta szigorúan, és azt kívánta, bár sokkal személyesebb indok miatt csatlakozott
volna. Sötétedés előtt megjelent Marapper aki még akart néhány szót váltani Complainnel Megtalálta élethivatását: az Élszektor népét vissza kell térítenie a Tan kebelébe, mivel a Tanácsok sokkal elnézőbb uralkodása óta a Tan szorítása kissé enyhült. Különösen Zac Deight ellenezte a “térítést” - ezért hadakozott vele Marapper. - Nem szeretem ezt az embert - dohogott a pap. - Valami szörnyű őszinteség árad belőle....... - Ne kavarj itt bajt, kérlek - konyorgott Complain. - Éppen most, amikor ezek az emberek be akarnak fogadni maguk közé. Azistenit, maradj nyugton, Marapper. Erőltesd meg magad! Szomorúan rázta meg a fejét, hogy orcái beleremegtek. - Beáltál a hitetlenek táborába, Roy - mondt. - Bajt kell kavarnom: zűrzavar az énedben ki vele. Itt van a nü megváltásunk, és persze, ha a nép körém csoportosul akkor még jobb. Ó, kedves barátom, oly nagy utat tettunk mt együtt csak azért, hogy egy lány eltántorítson téged? - Vyannra gondolsz, atyám - mondta Complain -, jól vigyázz, őt hagyd ki ebből. Már figyelmeztettelek, hozzá ne nyúlj! Szava kihívóan csengett, de Marapper változatlanul mézes-mázos maradt. - Ne hidd, hogy kifogásolom Roy. Bár pap lévén, nem számít. - szólott. Marapper. Mihelyt a három ember maroknyi csoportja túljutott a torlaszokon, szakavatottan előreinalt. Vyann követte, és Complain zárta be a sort. Hawl már korántsem volt csupán megbámulni való torzszülött, olyan könnyedséggel haladt előre, hogy Complain vadász-énje ámult: a fickó szinte egyetlen levélhez sem ért hozzá. Complain csak azon csodálkozott, vajon mi riaszthatta meg ezt a férfit olyannyira, hogy kész természetes életelemét felcserélni az Élszektor rideg fegyelmével. Csupán két fedélzetnyi utat kellett megtenniük, tehát nem haladtak sokáig a pónikák között. Legalábbis Vyann ezt jó jelnek tekintette, a bozótot nem találta romantikusnak, csupán egyhangúnak, és zavarta a sok apró fekete szúnyog. Megörült hát, amikor Hawllal együtt ő is megállhatott és a sűrűsödő növényi szárak között kíváncsian kémlelt előre. - Ráismerek erre a szakaszra! - kiáltott fel Complain. - a közelben fogtak el engem és Marappert. Fekete és romos folyosó ásítozott előttük, a falakon sérülések és foltok éktelenkedtek, a tetőt szélesre tágította valami hajdani robbanás ereje. A Tat felfedezői itt futottak bele a kísérteties súlytalanságba. Hawl előrevilágított és éleset füttyentett. Válaszképpen szinte azonnal kötél hullott alá a tető egyik nyílásából. - Ha megragadod, felhúznak - mondta Hawl. - Csak oda kell sétálni és megfogni. Egyszerű dolog. A bátorítás ellenére a dolog könnyebb is lehetett volna. Amikor a súlytalanság elkapta, Vyann riadtan felkiáltott, de Complain jobban felkészült erre, átfogta a lány derekát és segített neki. Nem esett túl nagy csorba a tekintélyükön, végül is eljutottak a kötélig, ahol nyomban felrántották és áthúzták őket a tetőn, majd a fölötte levő szint tetején is: a pusztulás nagy kiterjedésű lehetett. A kötelet igénybe sem véve, Hawl elsőként ugrott ki és ért talajt a többiek előtt. Négy toprongyos ember köszöntötte őket: a Fellövés szövevényes rajza fölött guggoltak. Vyann és Complain egy szétrombolt szobában találta magát, még majdnem súlytalanul. A lyukat, amelyből előbukkantak, furcsa kevert bútorzat övezte, nyilván menedékül annak, aki szükség esetén támadás ellen védelmezte a nyílást. Complain azt várta, hogy megfosztják a kábítójától, de ehelyett Hawl néhány szót váltott toprongyos barátaival, és átvezette őket egy másik folyosóra. Itt nyomban visszanyerték súlyukat. A folyosót sebesült férfiak és nők töltötték meg, kivágott pónikák halmain feküdtek, legtöbbnek arcát vagy lábát kötés fedte, valószínűleg a nemrég lezajlott csata áldozatai voltak. Hawl együttérzőn vetett oda nekik egy-egy szót, elsietett mellettük, és benyitott egy másik fülkébe, amely zsúfolásig tele volt mindenféle holmival és férfiakkal; majdnem mindegyik toldozott-foldozott, szakadozott ruhát viselt, és kötés éktelenkedett rajtuk. Közöttük volt Gregg Complain is. Kétségkívül Gregg volt. A szeme és keskeny ajka körül kirajzolódó elégedetlenség megszokott vonásait nem takarta el a sűrű szakáll, sem a homlokán húzódó mély sebhely. Complain és Vyann közeledtére felállt. - Ő a kapitány - jelentette ki Hawl. - Elhoztam a fivéredet és ezt a csinos hölgyet, hogy beszélgess velük, kapitány. Gregg odalépett hozzájuk és úgy bámult rájuk, mintha az élete függne ettől. Már elhagyta a Tat régi szokását, hogy nem néz a másik szemébe. Fürkészte őket, de arckifejezése nem változott. Akár fahasábok is lehettek volna, és ő is lehetett volna fahasáb: a vérségi köteléket semmibe sem vette. - Hivatalosan jöttél az Élszektorból? - kérdezte végül öccsét. - Igen - mondta Complain.
- Elég hamar a kegyükbe férkőztél, mi? - Mit tudsz te erről? - vágott vissza Complain. Bátyjának magabiztos önállósága minden jel szerint még csak fokozódott, amióta annak idején olyan feltűnő módon távozott a Tatból. - Mindent tudok arról, hogy mi megy végbe a Holt-útban - mondta Gregg. - Ha máshol nem is, de a Holt-útban én vagyok a kapitány. Hallottam, hogy az Élszektor felé igyekszel. Hogyan tudtam meg, nem érdekes, térjünk a tárgyra. Minek hoztál magaddal asszonyt? Dadára van szükséged? - Ahogy mondtad, térjünk a tárgyra - felelte élesen Roy Complain. - Ügy gyanítom, azért jött, hogy szemmel tartson téged - morogta Gregg. - Ez rávall az Élszektorra. Inkább gyere velem, itt túl sokan nyögdécselnek... Hawl, gyere te is. Davies, addig te vagy a parancsnok, csinálj csendet, ha tudsz. Gregg vaskos válla után haladva, Complain és Vyann egy leírhatatlanul zűrzavaros szobába jutott. Szerteszét dobálva sérült bútorzat, véres rongyok és ruhák hevertek, vörösre átázott kötések hányódtak a padlón, mint megannyi kettétört lekvárostekercs. A jómodor szikrája mégiscsak pislákolhatott Greggben, mert amikor Vyann arcán észrevette az undort, elnézést kért a felfordulásért. - Az asszonyomat tegnap éjszaka megölték a csatában - mondta. - Darabokra szaggatták, hú, soha nem hallottál még olyan sikoltozást. Nem bírtam odajutni hozzá. Ahogy mondom, nem bírtam odajutni hozzá. Ő már régen kitakarította volna innen ezt a mocskot. Talán te megcsinálnád nekem? - Megvitatjuk a feltételeidet, aztán amilyen gyorsan csak lehetséges, távozunk - felelte határozottan Vyann. - Miféle csatától ijedtél meg ennyire, Gregg? - érdeklődött Complain. - Szólíts kapitánynak - válaszolta a bátyja. - Szemtől szembe senki sem nevez Greggnek. És értsd meg, nem ijedtem meg, eddig még soha semmitől nem ijedtem meg. Csak gondoskodom a törzsemről. Ha itt maradunk, megölnek bennünket, ez olyan biztos, mint a szégyen. Tovább kell költöznünk, és az Élszektor éppolyan biztonságos, mint bármely más hely, ahová elvonulhatunk, így hát... - fáradtan lezökkent az ágyra, és intett öccsének, hogy kövesse példáját. - Itt már nem vagyunk biztonságban. Emberek ellen tudunk harcolni, de patkányok ellen nem. - Patkányok ellen? - ismételte Vyann. - Igen, patkányok ellen, szépségem - felelte Gregg, és a nyomaték kedvéért kivillantotta agyarait. - Hatalmas nagy mocskos patkányok ellen, amelyek éppúgy gondolkodnak, terveznek és szerveznek, akár az emberek. Tudod, miről beszélek, Roy? Complain halottsápadt lett. - Igen - válaszolta. - Egyszer már átgázoltak rajtam. Jeleznek egymásnak, rongyokat viselnek, és más állatokat is foglyul ejtenek. - Ó, hát ismered őket? Meglepő... Többet tudsz, mint amennyit kinéztem belőled. Ok fenyegetnek bennünket, a patkányesordák, a hajó legnagyobb veszedelme. Megtanulták, hogyan kell együttesen, szervezetten támadni... ezt tették a múlt alvásidő alatt is, amikor harcolni próbáltunk ellenük... és ezért vonulunk innen tovább. Ha még egyszer teljes erővel megtámadnak bennünket, képtelenek vagyunk ellenállni. - Ez különös! - kiáltott fel Vyann. - Az Élszektort soha nem érték ilyen támadások. - Lehetséges. Az Élszektor nem az egész világ - válaszolta mogorván Gregg. Előadta elméletét, miszerint a patkányhordák azért törtek be a Holt-útba, mivel magányos emberekre bukkantak, akiket zavartalanul megtámadhatnak és elpusztíthatnak. Legutóbbi rajtaütésük részben növekvő szervezettségükről tanúskodott, részben pedig a véletlenről, mert kezdetben nem fogták fel, milyen erős Gregg bandája. Gregg úgy vélte, eleget mondott, és hirtelen témát változtatott. Kifejtette, milyen egyszerű módon akar beköltözni az Élszektorba. Önálló egységként megtartaná körülbelül ötven főnyi csoportját, nem keverednének el az Élszektor népével, ébrenléti idejüket éppenúgy töltenék, mint eddig, cserkésznének a Holt-útban, csak alvásidőre térnének vissza. És felemének az Élszektor védelméért a kívülállók, az óriások, a patkányok, valamint más rajtaütők ellen. - És ennek ellenében? - kérdezte Complain. - Ennek ellenében megtartom a jogot, hogy az embereimet megbüntethessem - felelte Gregg. - És mindenki köteles Kapitánynak szólítani. - Eléggé gyerekes kikötés. - Ügy hiszed? Soha nem tudtad, mi válik hasznodra. Kezembe került egy régi napló, amely azt bizonyítja, hogy én, és
természetesen te is, a hajó egyik kapitányának a leszármazottai vagyunk. A neve Complain kapitány, Gregory Complain kapitány. Övé volt az egész hajó. Képzeld el, ha te képes lennél... Gregg arcán váratlanul töprengő kifejezés jelent meg, de aztán ismét ráborult a magabiztosság álarca. Mögötte azonban felvillant valami emberi igyekezet arra, hogy kibéküljön a világgal. De aztán újra az ápolatlan, nyers fickó üldögélt a kötéseken. Amikor Vyann azt tudakolta, milyen régi az a napló, Gregg vállat vont, s azt felelte, hogy nem tudja, a címoldalnál soha nem jutott tovább az olvasásban... és ahogy Complain rögtön gyanította, ez is sok idejébe került. - A napló ott van mögötted a szekrényben - mondta Gregg. - Majd egyszer megmutatom neked, ha megegyeztünk. Döntöttetek? - Valóban nem sokat ajánlasz fel, hogy vonzóvá tedd az üzletet, testvér - válaszolta Complain. - A patkányok fenyegetését például, saját érdekedben, kissé eltúlzod. - Úgy gondolod? - állt fel Gregg. - Akkor gyere és nézd meg. Hawl, itt maradsz, és szemmel tartod a hölgyet, ami most következik, nem neki való látvány. Az elhagyatott, rendetlen folyosón át vezette Complaint, s útközben elmondta, mennyire sajnálja, hogy el kell hagynia ezt a rejtekhelyet. A hajdani robbanás és néhány véletlenül zárva maradt fedélközi ajtó révén bandája olyan erődhöz jutott, amely csupán az átvágott tetőn át volt megközelíthető, ahol Complain és Vyann is bejutott. Beszéd közben - szokásos nyerseségén túl bizonyos jelek már arra mutattak, hogy örül öccse látásának Gregg benyitott egy szekrényhez hasonló szobába. - Itt van egy régi cimborád - mondta, és széles kézmozdulattal előre mutatott. Complaint felkészületlenül érte a látvány. A durva és mocskos priccsen Ern Roffery, a becsüs feküdt. Alig lehetett felismerni. Három ujja, archúsának a fele és egyik szeme eltűnt. Büszke bajszának legnagyobb része hiányzott. Complamnek nem kellett magyarázni, hogy ez a patkányok műve, a kiálló pofacsonton láthatta foguk nyomát. A becsüs nem mozdult. - Nem lenne meglepő, ha elindult volna az Utazásra - jegyezte meg mintegy mellékesen Gregg. - Szegény fickó szörnyen kínlódik. Mellének a felét lerágták. Durván megrázta Roffery vállát, felemelte a fejét, majd visszaengedte a párnára. - Még meleg, talán eszméletlen - mondta. - De ez talán meggyőz róla, hogy mi vár ránk. A legutóbbi ébrenlétkor szedtük fel ezt a hőst, néhány fedélzettel odább. Elmondta, hogy a patkányok tették csúffá. Tőle hallottam rólad is... felismert, szegény fickó. Nem rossz fiú. - Egyike a legjobbaknak - válaszolta Complain. Alig bírt megszólalni, torka elszorult, képzelete meglódult, s önkéntelenül is felrémlett előtte a szörnyű jelenet. Tekintetét nem bírta levenni Roffery megcsonkított arcáról. Kábultan hallgatta bátyja szavait. A patkányok az uszodában találtak rá Rofferyre, s mialatt az óriások gázlövedékétől még magatehetetlenül feküdt, felrakták valamiféle targoncára és bevonszolták a fészkükbe. Ott aztán kínvallatás közben kikérdezték. A patkányok fészke két romos fedélzet között húzódott, ahová az emberek nem juthattak be. Zsúfolásig megtelt patkányokkal, amelyek rendkívül változatos kacatokkal tömték meg a lyukakat és repedéseket. Roffery látta a fogoly állatokat: borzalmas körülmények között tengődtek. A legtöbb magatehetetlen torzszülött, s az emberi mutánsokhoz hasonlóan, képes volt elméjével behatolni mások elméjébe. Ezeket a mutáns állatokat használták fel a patkányok Roffery vallatására. Complain megborzongott. Visszaemlékezett, milyen undor fogta el, amikor a nyúl esztelen kérdései elöntötték agyát. Roffery huzamosabb tapasztalata hasonlíthatatlanul rosszabb lehetett. Bármit tudtak meg tőle - és bizonyára sok mindent ellestek az emberektől -, Roffery is megtudott valamit tőlük: a patkányok mindenkinél jobban ismerték a hajót, legalábbis a katasztrófa óta. A bozót nekik nem volt akadály, mivel a fedélzetek közt húzódó alacsony járatokon közlekedtek, ezért látták őket olyan ritkán az emberek. A nagy hajó érrendszerén, a tízezer csövön, kanálison és csatornán át jöttek-mentek. - Most már látod, miért nem vagyok hajlandó ittmaradni - mondta Gregg. - Nem akarom, hogy lerágják a koponyámról a húst. Ha jól sejtem, ezek a patkányok jelzik a véget. Menjünk vissza az asszonyodhoz. Jó fogást csináltál vele, testvér. Az én asszonyom nem volt valami nagy szépség, lábában a porcogó becsontosodott, nem bírta hajlítani a térdét. De... ez nem akadályozta az ágyban. Amikor visszatértek, Vyann elégedettnek látszott, valami meleg italt kortyolgatott. Csupán Hawl pillogott bűnbánóan, és
nagy igyekezettel fogott magyarázkodásba, miszerint a lány rosszul lett a véres kötésektől, azért kellett elszaladnia egy kis italért. - Hagytunk neked egy kortyot, kapitány - tette hozzá a madárfejű fickó. - Húzd le, ahogy jó baráthoz illik. Miközben Gregg ivott, Complain indulni készült. Még most is megrendültén töprengett Roffery sorsán. - A Tanács elé terjesztjük a javaslatodat - mondta. - El kell fogadniuk, ha tudomást szereznek a patkányokról. Én majd visszajövök, és elmondom, hogyan döntöttek. Indulnunk kell, a következő alvás-ébrenlét sötét, és addig még nagy utat kell megtennünk. Gregg keményen nézett testvérére. Arcának mogorva közönye alatt valami zavartság lapult, kétségkívül szerette volna minél előbb az Élszektorba vezetni bandáját. Talán most fogta fel először, hogy öccse olyan erő, amellyel számolnia kell. - Van itt neked egy ajándék, amit magaddal vihetsz - mondta esetlenül, és valamit felemelt az ágyról, majd átnyújtotta Complainnek. - Valamiféle kábító, az egyik óriástól szereztük, akit leszúrtunk két ébrenléttel ezelőtt. Meleggel öl. Meglehetősen nehéz kezelni, mert megégeted magad, ha nem vigyázol, de elég hatásos a patkányok ellen. A “valamiféle kábító” rövid és vastag fémtárgy volt, súlyos, és ahogyan Gregg mondta: ha lenyomott egy gombot rajta, majdnem láthatatlan hősugár lövellt ki az elejéből. Complain eléggé távol állt tőle, mégis érezte melegét, de hatótávolsága nyilvánvalóan rövid volt. Complain hálásan fogadta az ajándékot, és nem várt szívélyes hangulatban vett búcsút bátyjától. Ügy vélte, tulajdonképpen furcsa, hogy ennek a személyes kapcsolatnak örül. Vyann és Complain kíséret nélkül tértek vissza az Élszektorba. A férfi most még inkább aggódott, mint amikor elindultak, mert egyre a patkányokat leste. Biztonságban hazaérkeztek. Az Élszektort felbolydulva találták. Az Élszektorba egy óriás tört be. Nem a torlaszokon át, amelyeket természetesen állandóan őriztek, hanem váratlanul bukkant fel egy hazafelé tartó munkáslány előtt a 14. Fedélzeten. Mielőtt a szerencsétlen lány kiálthatott volna, az óriás megragadta, betömte a száját, és összekötözte, de különben nem bántotta, s miután megkötözte, el is tűnt. A lány könnyűszerrel kiköpte szájából a pecket, majd segítségért kiáltott. A rendőrség és az őrök azonnal elloholtak a betolakodó felkutatására. Nemcsak az riasztotta meg őket, hogy bizonyságot nyertek az óriások létezéséről, ha ugyan ez a bizonyság még szükséges volt az Élszektorban, hanem riadalmukat az is fokozta, hogy az óriás tettének nem látták semmi célját: az óriások nyilván valamilyen komoly lépésre készültek. A közvélemény szerint az óriások most ébredeznek hosszú álmukból, és vissza akarják foglalni a hajót. Az ezt követő hajszához Scoyt mester és embereinek többsége is csatlakozott, s jelenleg éppen a színhely közelében levő szinteket kutatták át. Mindezt a torlaszoknál álló izgatott őrszemtől tudták meg. Amikor fülkéjük felé indultak, távolról füttyök harsantak fel, a folyosók szinte elnéptelenedtek, nyilván aki csak tehette, csatlakozott a vadászathoz. Éppen úgy, mint a Tatban, az Élszektorban is örömmel üdvözöltek minden felfordulást. Vyann megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Legalább egy kicsit kifújhatjuk magunkat - mondta. - Mielőtt a Tanács elé állunk, beszélni akartam veled. Nem ismerem a véleményedet, de én egy dologban bizonyos vagyok: nem engedhetjük be a bátyád csőcselékét: nem lehet őket féken tartani. Complain sejtette a lány álláspontját. Bár kész volt egyetérteni vele, mégis így szólt: - Nem bánod, hogy a patkányok prédájául hagyjuk ott őket? - Gregg szándékosan túlozza a patkányok képességeit, mert arra számít, hogy ezzel bejuthat ide. Ha annyira aggasztják őt a patkányok, költözzenek tovább a Holt-útban. Semmiképpen nem jöhetnek ide, szervezetünk összeomlana. Vyann szája körül ismét megjelent a makacs vonás. Olyan magabiztosan viselkedett, hogy Complaint elfogta az ellenkezés. Vyann észrevette a férfi szemében a dacot és kissé rámosolygott: - Gyere a szobámba, Roy, beszéljük meg. Az élénk színű szőnyeg kivételével éppen olyan volt a szobája, mint Complainé, sivár, katonás. Vyann becsukta az ajtót, és így szólt: - Azt kell majd javasolnom Rogernek és a Tanácsnak, hogy mindenáron tartsák távol Gregget. Bizonyára észrevetted, hogy embereinek többsége nyomorék: úgy gyanítom, a Holt-út torzszülöttei közül kellett összeválogatnia őket, de ezt itt mi nem engedhetjük meg. - Többet tud a hajónak erről a részéről, mint bárki más - válaszolta Complain; meglepte a lány hangjából kicsendülő
megvetés. - Felbecsülhetetlen segítségünk lenne, ha behatolnánk a pónikák közé. A lány legyintett, majd kezét lágyan rátette Complain kezére. - Ne veszekedjünk. Csak a Tanács dönthet. De azért megmutatok valamit neked... - Mielőtt másról beszélnénk - szakította félbe Complain -, Gregg egyik megjegyzése nagyon aggaszt. Szerinte azért jöttél velem, hogy szemmel tarts. Igaz ez? A lány fürkészően nézett Complainre, majd a szája sarkában bujkáló mosollyal visszakérdezett: - És mi van, ha szívesen tartalak szemmel? Complain elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem visszakozhatott: vérében ott lüktetett a titokzatos bizonyosság, már tudta, hogy mit fog tenni. Gregg súlyos fegyverét az ágyra dobta. Minden visszautasítást megért volna az a lázas pillanat, amikor átölelte és magához vonta - a fekete, az elérhetetlen Vyannt! - és szájon csókolta. Ám nem érte visszautasítás: amikor a lány ismét kinyitotta szemét, éppúgy elragadtatás csillogott benne, mint a Complainéban. - “Itthon a vadász, hazatért a vadászatból...” - suttogta Vyann a még gyerekkorában tanult versikét. - Most már ittmaradsz az Élszektorban, ugye, Roy? - Még kérdezed? - kiáltott fel a férfi és megsimogatta Vyann haját, amely mindig annyira vonzotta. Ott álltak összesimulva egy ideig, csak nézték egymást, érezték, hogyan árad bennük az élet, míg végül a lány megszólalt: - Ez nem lesz így jó. Gyere, nézd meg, mit akartam mutatni neked... valami izgalmasat. Ha egy kis szerencsénk van, sok mindent elárul nekünk abból, amit tudnunk kell a hajóról. Vyann ismét gyakorlatias lett: Complainnek kissé több időre volt szüksége, hogy felocsúdjék. A lány leült az ágyra. Amikor Complain letelepedett melléje, Vyann kigombolta a zubbonyát, és egy lapos fekete könyvet húzott elő. Még érzett rajta testének melege. Complain eldobta a könyvet, és kezét rátette a lány blúzára, végigsimítva mellének feszes körvonalain. - Laur, drágám... - most ejtette ki először hangosan a lány nevét. - Épp most kell megnéznünk ezt az átkozott könyvet? Vyann játékosan, de határozottan visszanyomta a férfi kezébe a könyvet. - Igen, épp most kell megnéznünk - válaszolta. - Az egyik ősöd írta. Kiloptam Gregg szekrényéből, amikor kiküldtem italért azt a félelmetes szörnyeteg Hawlt. Gregory Complainnek, a hajó valamikori kapitányának a naplója. Az érzék, amely arra ösztönözte Vyannt, hogy csenje el a naplót, nem csalta meg: bár a könyv kevés bejegyzést tartalmazott, mégis kinyilatkoztatásként hatott. Mivel Vyann sokkal gyorsabban olvasott, mint Complain, a férfi csakhamar feladta a küzdelmet, fejét a lány ölébe fektette, és Vyann felolvasta a naplót. Egyikük sem lehetett volna izgatottabb, még ha tudták volna is, milyen szerencsés véletleneknek köszönheti a könyv, hogy hosszú évek után is fennmaradt. Eleinte nehezen követték a beszámolót, mivel olyan dolgokról szólt, amelyeket egyikük sem ismert. De csakhamar beleélték magukat a napló írójának és kortársainak riasztó helyzetébe. A hajdani veszély hirtelen nagyon közelinek rémlett, bár mindez nagyon-nagyon régen történt, mivel ahogyan ezt Vyann csakhamar felfedezte - Gregory Complain volt az első kapitány a Procyonról hazafelé vezető úton. Alig néhány oldal után következett a bejegyzés, amely egyszerre érthetővé tett mindent: “2521. XI. 28. Sok baj van a mezőgazdasági kamrával (írta a hajdan volt Gregory kapitány). Watkins, a növénykultúra kezelője a reggeli szemle után felkeresett. Jelentette, hogy a több növényfajtát kínzó klorózis az állandó vaskezelés ellenére sem javul. A serkentő színképet két fokkal növeltük. Nem sokkal ezután Stover hadnagy keresett fel - ha jól tudom, a legénység Noénak becézi őt. A mesterséges megtermékenyítés szakembere sem kevésbé aggódik alacsonyabbrendű állatai, mint Watkins a maga növényei miatt. Kiderült, hogy az egerek a rendesnél jóval gyorsabban szaporodnak, de a magzat nem fejlődik ki a vemhesség alatt, és a tengeri malacoknál hasonlót tapasztalt. De nem ez a legnagyobb baj. Ezeknek az állatoknak a többségét a tervnek megfelelően kirakodtuk az Űj Földön (ez a Procyon V. beceneve), csak néhány maradt a hajón, a szentimentális Noé közbenjárására - bár érvelése, hogy ezek az állatok hasznosak lehetnek bizonyos laboratóriumi vizsgálatokhoz, valamelyest helytálló. 2521. XI. 30. Tegnap este megtartottuk szokásos hó végi bálunkat. Általában drága feleségem, Yvonne szervezi ezeket az összejöveteleket, s most is rengeteget fáradozott. Yvonne bájos volt - persze az évek mindkettőnkön meglátszanak -, de nehéz elhinni, hogy Frank már tizennyolc éves! Sajnos a tánc teljes kudarccal végződött. Mióta elhagytuk az X. Röppályát, most táncoltunk először, és a telepesek távolléte ugyancsak megérződött. Kevesen maradtunk a fedélzeten.
Tíz nappal ezelőtt indultunk el a Procyon V.-ről. Az egyhangú évek kásahegyként tornyosulnak előttünk. Ma reggel elmentem és megnéztem a hajó középső részén a növénykultúrát. Watkins és Montgomery, a vízkultúrás növények szakértői sokkal vidámabbak voltak. Bár sok terményük sokkal rosszabb állapotban van, mint azelőtt, a legfontosabb növények - a levegőt termelő öt kultúra - ismét magukhoz tértek, a kezelés nyüván megtette a magáét. Noé kevésbé jókedvű - elég sok beteg állatot kell kezelnie. 165 2521. XII. 2. Elértük a maximális gyorsulást. Elmondhatjuk, hogy most már igazán elkezdődött a nagy utazás hazafelé: ha valakit ez egyáltalán izgatna. A hangulat nyomott... Yvonne és Frank ragyognak, de gyanítom, részben így próbálják elfelejteni, hogy Joy t - a mi édes kislányunkat! - most már jónéhány csillagászati egységnyire hagytuk magunk mögött. A legénységi körletben valami magát “Soha többé utódokat” néven emlegető gyalázatos klub alakult, a Belső Rendészet értesített róla. Ügy vélem, az alapvető emberi ösztönök majdcsak megbirkóznak vele... Sokkal nehezebb a dolguk szegény Bassittal... Másodosztályú madárápoló volt, de néhány verében kívül minden madarat az Űj Földön hagytunk, így alig tud mihez kezdeni az idejével. Valamiféle gyászos vallást fabrikált, egy ócska pszichológiai olvasókönyvből tákolta össze, és ezt állhatatosán prédikálja a Főfolyosó teljes hosszában. És ami a csodálatos, úgy látszik, az emberek meg is hallgatják. Gyanítom, ez az idők jele. Ezek még a kisebb bajok. Éppen a komolyabbal akartam foglalkozni - az állatokkal - amikor elhívtak. Majd folytatom. 2521. XII. 5. Nincs többé időm a naplóírásra. Valamiféle járvány támadott meg bennünket. A hajó fedélzetén szinte minden állatot levert a lábáról, legtöbbje elhullott. A többi fennakadó tekintettel hever, egy-egy izomgörcs jelzi, hogy még él. Az állatkultúra vezetője, Distaff is - akivel együtt jártunk iskolába - megbetegedett, de beosztottjai és Noé derekas munkát végeznek. A szenvedő páriákon, úgy látszik, semmiféle orvosság nem segít. Bár tudnának beszélni! Az agrotechnikusok gőzerővel dolgoznak együtt a Laboratóriumfedélzettel, megkísérlik kideríteni, miféle járványról van szó. Mindez persze Bassit malmára hajtja a vizet. 2521. XII. 10. A szokásos jelentések között az asztalomon minden reggel ott van a betegek listája. Nyolcadikán kilencen betegedtek meg, tegnap tizenkilencen, ma negyvenegyen... Ma Toynbee, az egészségügyi főtiszt kért, hogy keressem fel. Egyenesen a kórházkamrába mentem. Azt állítja, hogy a baj forrása valamilyen ismeretlen eredetű ételmérgezés. Szokása szerint most is csillogva szellemeskedett, és fitogtatta tudását, de voltaképpen semmit sem mondott, szerinte nyilván ugyanaz fertőzi pácienseit, mint ami az állatokat. Szívfacsaró látványt nyújtanak, igen sok a gyerek köztük. Akár az állatok, ők is merevgörcsben hevernek, néha izomrángás észlelhető náluk, magas a lázuk, hangszálaik nyilván megbénultak. A kórházkamrát lezártuk a látogatók elől. 2521. XII. 14. Minden gyerek és serdülő szörnyű kínok közepette, elkülönítve fekszik a kórházkamrában. A felnőtteket is megtámadta a kór. A betegek száma: 109. Majdnem egynegyede csapatunknak, szerencsére úgy látszik, hogy az idősebbek sokkal ellenállóbbak, márpedig a hajó kormányzása az ő feladatuk. Distaff tegnap meghalt, de ő egyébként is betegeskedett. A furcsa bénulásos betegség eddig egyetlen halálesetet sem okozott. Mindenfelé aggodalmas arcok. Alig viselem el a látásukat. 2521. XII. 17. Kilenc nappal ezelőtt jelentették az első kilenc beteget. Nyolcan már meghaltak. Azt hittük, és Toynbee is biztosított róla, hogy lábadoznak. A merevgörcs egy hétig tartott, az utolsó két napban a betegek megnyugodtak, bár a lázuk nem csökkent. Hárman értelmesen tudtak beszélni, s elmondták: jobban érzik magukat, a másik hat fékebeszélt. A halál csendben, minden agónia nélkül következett be. A Laboratórium-fedélzet munkatársai felboncolták őket. Az elsőkként megbetegedettek közül csupán egy tizenhárom éves kislány, Sheila Simpson maradt életben: a láza csökkent, talán megmenekül. A kilencnapos ciklus holnap tíz újabb beteget ér el. Szörnyű sejtelmek gyötörnek. Száznyolcvannyolc ember fekvő beteg, sokat saját szobájában hagytunk, mert a kórházkamra megtelt. Az irányító tisztek éppúgy betegek, mint a beosztottak. Bassittnak kedvez a sors! Ma, reggeli után, húsz tisztből álló küldöttség keresett fel, élükön Watkins-szal, tisztelettudóan, de határozottan követelték, hogy térjünk vissza az Új Földre, míg nem késő. Természetesen le kellett őket beszélnem erről: szegény Cruikshank a Hajó Sajtótól is velük tartott - a fia egyike volt a ma reggeli nyolc halottnak. 2521. XII. 18. Nem bírok aludni. Drága kisfiamat, Franket is elérte a betegség. Olyan mereven fekszik, mint valami hulla, és bámul... de hová? És ő csak egy a húsz új eset közül: most már az idősebbek is megkapják. Kénytelen voltam megváltoztatni a hajó életritmusát: még néhány nap, és a hajó végképp sorsára marad. Hála az égnek, a legtöbb
berendezés automatikus és önkiszolgáló. A tíz beteg közül, akiknél ma ért véget a kilencnapos ciklus, heten meghaltak. A másik három az eszméletlenség küszöbén maradt. A kis Sheila állapota változatlan. A betegséget mindenki csak így emlegeti: a “kilencnaposláz”. Bassittot fülkéjébe zárattam, mert terjesztette a levertséget. Belefáradtam már a mezőgazdasági kamra állandó ellenőrzésébe, különösen Watkinsba, aki egy kissé kimérten viselkedik a tegnapi küldöttség kudarca után. Az állatállomány kilencvenöt százalékát megtámadta a járvány, mondja Noé. Ebből negyvenöt százalék felépült, bár az embereknél is ilyen kedvező lenne az arány! Sajnos, a nagyobb állatok rosszabbul jártak, egyetlen ló sem maradt meg, és ami sokkal aggasztóbb, egyetlen tehén sem. A juhok rosszul bírták, a disznók és a kutyák aránylag jól. Az egerek és a patkányok tökéletesen felgyógyultak, szaporodási képességük rendkívüli. A közönséges földi növények körülbelül hasonló százalékban vészelték át a bajt. Hátgörnyesztő munka folyt itt: a megcsappant létszámú személyzet hősiesen megbirkózott a hatalmas területű palánta-ágyak gyomlálásával. A szomszédos szobákban Montgomery büszkén mutogatta vízkultúrás növényeit. Tökéletesen kiheverték a klorózist ha egyáltalán klorózis volt - és virgoncabbak mint valaha: mintha jót tett volna nekik a kilencnapos láz. Ötféle oxigéntermelő növényünk van, kettő “nedves” vagy “félnedves” és kettő “száraz”. Különösen a két száraz változat egyike, egy évszázadokkal ezelőtt bodzafába oltott ehető változat burjánzott el, ez már-már kinövi kavicságyát, és ellepi a fedélzetet. A növénykultúrát magas hőmérsékleten tartják, Montgomery szerint ez majd segít. Telefonáltam a Laboratóriumba. Holnapra ígérik a járvány ellenszérumát (eddig is ígérgették): sajnos a legtöbb tudóst szintén ledöntötte lábáról a láz, és egy Payne nevű asszony próbálja intézni az ügyeket. 2521. XII. 21. Otthagytam a vezérlőtermet - talán örökre. A kísérteties csillagok elől bezártuk az ablaktáblákat. Az egész hajón félhomály uralkodik. Legénységünknek több mint fele megkapta a kilencnapos lázat. Hetvenhatan estek át a teljes cikluson, közülük negyvenhat meghalt. A halálesetek százaléka napról napra csökken, de a túlélők furcsa, bénult állapotban vannak, Sheila Simpson például alig moccan. Egyre nehezebb bármiféle rendet fenntartani. Mióta a kapcsolóközpont legénységét elkapta a láz, gyakorlatilag minden összeköttetés megszakadt a hajó többi részével. Mindenfelé férfiak és nők bújnak össze és várnak. A szabadosság versenyre kel a fásult közönnyel. Víziómban már láttam, amint mindnyájan haldoklónk, és ez a szörnyűséges kripta talán ezer évig is száguld, amíg vonzásába nem keríti egy nap. Ez a pesszimizmus a gyengeség jele, még Yvonne sem tud felvidítani. A kutatás kiderítette a láz okát: valahogy most már ez sem sokat számít. A tudás későn érkezett. De azért mégis leírom az eredményt. Mielőtt elhagytuk az új bolygót, egész vízkészletünket felújítottuk. A hajó vízkészletét kiszórtuk az űrbe, és friss készletekkel töltöttük fel a tartályokat. Az automatikus műveletek, amelyek a levegő nedvességét kivonják és visszatöltik a hajóderék tartályaiba, mindig hatásosnak bizonyultak, ám az ilyen újra meg újra felhasznált víznek - enyhén szólva - nem marad se íze, se bűze. A Procyon V. folyóinak a vize jóízű volt. Természetesen mikroszkopikusán is megvizsgáltuk és átszűrtük, de talán nem voltunk eléggé alaposak... a tudományos módszerek természetesen már nemzedékek óta nem fejlődtek. Ennek ellenére jelen helyzetünkben kár bárkit is szemrehányással illetni. Röviden, a proteinek a vízben molekuláris szuszpenziót alkottak, és átjutottak szűrőinken. June Payne a kutatórészlegből - egy ragyogó és okos fiatal nő, akit erős gomba-allergiája megakadályozott abban, hogy férje mellett maradjon a Procyon V-ön - közérthetően elmagyarázta az események láncolatát. A proteinek voltaképpen az aminosavak komplex kondenzációi, az aminosavak alkotják a bázist és fűzik peptid-láncba a proteineket. Mi csupán huszonöt aminosavat ismerünk, de tudjuk, hogy a proteinek lehetséges kombinációinak a száma végtelen. Sajnos, a Procyon V. vize éppen a huszonhatodik aminosavat tartalmazta. A tartályokban a proteinek csakhamar lebontódtak alkotóelemeikre, mint ahogy kétségkívül ez történt velük a bolygón is. Időközben a hajón tartózkodó emberek, állatok és növények naponta sok liter vizet fogyasztottak, a szervezetük az aminosavakat ismét felépítette proteinné, s ezek a proteinek bejutottak a sejtjeikbe, ahol az anyagcsere égési folyamataiban ismét aminosavvá bontódtak le. Általában a folyamat így megy végbe. A huszonhatodik aminosav azonban felrúgja ezt a sorrendet. A protein túl bonyolult ahhoz, hogy akár növényi, akár állati szervezet megbirkózzék vele. Ekkor lép fel a végtagok merevsége. Ahogy Payne asszony kifejtette, a szorosabb
peptid-kötés részben talán az Új Föld erősebb gravitációjának következménye. Nagyon keveset tudunk arról, hogyan hat a huzamos gravitáció a nyílt láncú molekulákra. Ma már az újföldi település is minden bizonnyal ugyanilyen szomorú állapotban kínlódik, mint mi. Legfeljebb annyi előnyük van, hogy a szabad ég alatt halhatnak meg. 2521 XII 22 Nem volt időm tegnap befejezni. Ma, úgy tetszik, a világ minden ideje az enyém. A fáradt Toynbee ma reggel tizennégy újabb halálesetet jelentett. Vitathatatlanul a kilencnapos láz kormányozza a hajót: az én drága Yvonneom a legutóbbi áldozat. Ágyba fektettem, betakargattam, de nem bírok ránézni - túlságosan borzalmas. De hadd fejezzem be, amit Payne asszony mondott. Mérsékelt optimizmussal nyilatkozott arról, hogy legénységünk hány százaléka maradhat életben. A láz áldozatai cselekvésképtelenek, amíg belső erőik a rendkívül bonyolult proteinekkel harcolnak, s ezt voltaképpen csak akkor képesek leküzdeni, ha szervezetük elég alkalmazkodókepes; “egy kevés protein nem tesz kárt bennünk” - véli Mrs. Payne könynvedén A proteinek minden élő sejtben jelen vannak, és ha a krízist a sejt túlélte, az újabb, kissé eltérő protein már nem árt. Ez a ragyogó fiatal teremtés nyájasan tudtomra adta, hogy a paynine-nek elkeresztelt új aminosavat sikerült kiválasztania a már ismert leucinhez és lisinhez hasonlóan ez is a növekedést befolyásolja - de hogy miképpen, azt majd csak hosszas kutatás lesz képes megállapítani - és én kétlem, hogy van annyi időnk... A közvetlen következményeket látjuk. A növények többsége beépítette sejtjeibe a paynine-t, és úgy látszik, ezután zavartalanul gyarapodik. Fajuktól függően az állatok szintén adaptálták, bár úgy tetszik, csupán a malacok szaporodtak el. Mrs. Payne szerint minden túlélőt mutációnak kell tekinteni, vagy ahogy ő mondja, “alacsonyszintű mutációnak”. Úgy látszik, a mezőgazdasági kamra jót tett, ezért elrendeltem, hogy a belső erőmű tíz fokkal emelje meg az egész hajó hőmérsékletét. A szó szoros értelmében az egyetlen lehetőségünk a segítségnyújtásra... Úgy tetszik, minél bonyolultabb a szervezet, annál nehezebben fogadja be az új proteineket. Legrosszabbul jár az ember, vagyis mi magunk. 2521. XII. 24. Toynbee is megkapta a lázt. Montgomery is. Velük együtt már csak öt új áldozat van ma reggel. Az átkozott proteinek, úgy látszik, kifulladtak. Megpróbáltam elemezni a kórházkamra jelentéseit, amelyeket hősiesen továbbra is megküldenek, s észrevettem, hogy minél öregebb valaki, annál tovább tartja magát, ám annál kevesebb a valószínűsége, hogy túléli, ha már egyszer megkapta. Megkérdeztem Payne asszony véleményét, amikor felajánlotta, hogy megvizsgál (kinevezte magát a kutatási részleg egészségügyi vezetőjévé, én csak áldani tudom ügyességét), szerinte a számokkal nem kell törődni - a fiatalok sok mindent jobban bírnak, mint az öregek. A kis Sheila Simpson felépült! Ő volt az első betegek egyike, tizenhat hosszú nappal ezelőtt tört ki rajta a kór. Lementem és megnéztem: láthatóan teljesen jól van, bár mozdulatai furcsa módon gyorsak és idegesek. A hőmérséklete még magas. De mégiscsak ő az első gyógyultunk. Rettentően bízom most ebben. Ha csak száz férfi és nő vészeli át a járványt, azok szaporodhatnak, és leszármazottaik hazavihetik a hajót. De túlélik-e ennyien? A válasz kétségtelenül valahol a könyvtárban rejtőzik, talán azokban az ijesztően vastag kötetekben, amelyeket a hajó hajdani lakói írtak... Ma lázadás tört ki, ostoba összetűzés, amelyet a hajórendőrség őrmestere, Tugsten és “Dagi” Murphy vezetett, a megmaradt fegyvermester. Ámokfutást rendeztek azzal a kevés kézi atomfegyverrel, amelyet nem raktunk ki a Procyon V-ön, megölték hat társukat, és a hajóderékban súlyos sérüléseket okoztak. Elég különös módon engem nem támadtak meg! Lefegyvereztem és fogdába zártam őket - Bassitt legalább tud kinek prédikálni. Minden fegyvert összegyűjtöttünk és megsemmisítettünk, kivéve az idegbénítót, vagy ahogy népszerűén mondják, a kábítót, hogy elejét vegyük az esetleges későbbi pusztításnak. A kábítók csak az élő idegrendszerre hatnak, a szervetlen anyagokra hatástalanok. 2521. XII. 25. Újabb lázadási kísérlet. Éppen lent jártam a mezőgazdasági kamrában, amikor kirobbant. Mint a hajó egyik alapvető szolgáltatását, a farmot mindenáron üzemben kell tartani. Az oxigénfejlesztő hidropónikákat sorsukra hagytuk, azok saját magukat szabályozzák, az egyiket, a száraz változatot már említettem, ez elburjánzott a padlón, úgy látszik, megél. Amíg éppen ezt vizsgálgattam, Stover Noé jött, kezében “kábítóval”, s egy csapat felzaklatott asszony kísérte. Egy gyenge töltetet rámlőtt. Mire felocsúdtam, már a vezérlőteremben találtam magam: halállal fenyegettek, ha nem térítem vissza a hajót az Új Föld felé. Nagy nehezen megértettem velük, hogy a hajó 180 fokos irányváltoztatása, most, amikor körülbelül 1328,5-es FS-sel (Földsebességgel) haladunk, majdnem öt évbe telne. Amikor lerajzoltam nekik az áramlási faktorokat, és ők is
megértették a dolgot, annyira csalódottnak érezték magukat, hogy engem mindenképpen meg akartak ölni. Ki mentett meg? Nem a tisztjeim, be kell vallanom, hanem June Payne, egyedül - az én kis hősnőm a kutatási részlegről. Olyan vadul támadt rájuk, hogy végül is elsomfordáltak Noéval az élen. Most is hallom őket: lent dorbézolnak az első fedélzetben. Feltörték az italraktárakat. 2521. XII. 26. A kis Sheilát is beleszámítva, most már hat olyan esetünk van, amelyet teljesen felgyógyultnak minősíthetünk. Még mindegyik lázas és ideges hirtelenséggel mozog, de azt állítják, hogy jól vannak, és szerencsére nem emlékeznek, milyen kínok gyötörték őket. Közben a láz még egyre szedi áldozatait. A kórházkamra jelentéseit már nem kapom meg, de becslésem szerint már alig ötven ember lehet talpon. Ötven! Ellenállásuk ideje - az enyém is - hamar letelik. Végül is úgysem lehet elkerülni a protein-felhalmozódást, de mivel a szeszélyes kapcsolódások a véletlentől függnek, szöveteink kritikus telítettségét néhányan tovább tűrjük társainknál. Legalábbis June Payne így mondja. Ismét nálam járt. Természetesen nagyon hálás vagyok a segítségéért. Meg talán azért is, mert egyedül vagyok. Azon kaptam rajta magam, hogy szenvedélyesen csókolgatom. Fizikailag is vonzó nő, jó tizenöt évvel fiatalabb nálam. Részemről ez őrültség, ő azt mondta - ó, kár ismételgetni ezt a régi érvet -, hogy egyedül van, fél, oly kevés időnk maradt, miért ne szeretnénk egymást? Hirtelen indulatomban elküldtem, amiért megkísértett: ma már sajnálom, hogy olyan nyersen viselkedtem - de képtelen voltam megfeledkezni Yvonne-ról, aki néhány méterre tőle, a szomszéd szobában némán gyötrődik. Fel kell fegyverkeznem, és megszerveznem a hajó ellenőrzését. 174 2521. XII. 27. Találtam két fiatal tisztet, John Hallt és Margaret Prestellant, ők kísérnek körül a hajón. Nagyon fegyelmezett emberek. Noé betegápoló-szolgálatot szervezett, ők etetik a kilencnapos lázból lábadozókat. Vajon milyen káros utóhatásai lesznek a katasztrófának, a távoli jövőben? Valaki szabadon engedte Bassittot. Dühöngő őrült, mégis lenyűgöző. Szinte magam is majdnem elhiszem a tanait. Ebben a hullaházban könnyebb hinni a pszichoanalízisben, mint istenben. Lementünk a mezőgazdasági kamrába. Romjaiban alig lehet ráismerni, az élőlények szabadon bitangokiak a vetések között. És a vízkultúrás növények! A hidropónikák! A száraz oxigénfejlesztő, amelyet már említettem, a paynine hatására vad mutációba kezdett. Benőtte a hidropónika-szekció közelében fekvő folyosókat, gyökérrendszere pedig talajt gyűjtött össze magának, mintha a növényben kifejlődött volna valamiféle intelligencia. Abszurd látomások gyötörnek: a növények elárasztják és ellepik az egész hajót. Felmentem a vezérlőterembe, és átállítottam az emelőt, a főfolyosó mentén lezártam a fedélzetközi ajtókat. Ez majd kordában tartja a növényeket. Frank merevgörcse ma felengedett. Nem ismert meg: holnap ismét megnézem. June-t ma döntötte le a láz. A ragyogó és eleven June-t Prestellan mutatta meg: éppolyan moccanástalanul feküdt kínjaiban, ahogyan előre megjósolta. Álnok módon jobban gyötört ez a látvány, mint amikor Yvonne-t figyeltem. Azt kívánom... de mit számít az, hogy mit kívánok? ÉN KÖVETKEZEM. 2521. XII. 28. Prestellan emlékeztetett rá, hogy közben elmúlt karácsony: el is felejtkeztem róla. Hát ezt ünnepelték a részeg lázadók, szegény ördögök! Frank ma megismert: a szeméből kiolvastam, bár még nem tud beszélni. Ha valaha kapitány válik belőle, akkor az egy egészen más hajón lesz. Ma húszan gyógyultak meg. Ez már haladás: lehet reménykedni. A megpróbáltatás mindnyájunkat bölcselővé tesz. Csak most, amikor a nagy út csupán a sötétségbe vezet vissza, csak most kezdek kételkedni, van-e értelme a csillagközi utazásnak. Hány boldogtalan férfi és nő kételkedett ebben a Procyon felé vezető úton, bebörtönözve az örökkévaló falak közé! Egy grandiózus eszme kedvéért életük hiába fecsérlődött el, műit ahogyan számtalan leszármazottunké is így telik majd el, mielőtt ismét kilépnek a Földre. Szeretném, ha megváltozna az emberek szíve, hogy ne legyen olyan, mint a kemény fém, amelyet oly sokáig szerettek és szolgáltak. Csak egy műszakilag virágzó kor, mint például a huszonnegyedik század képes ilyen csodálatos űrhajókat fellőni, de a csodás mégis meddő és kegyetlen. Csak egy műszakilag fejlett kor képes arra ítélni meg nem született nemzedékeket, hogy úgy létezzenek benne, mintha csupán protoplazmák volnának, érzelem és elhivatottság nélkül. A műszaki kor kezdetén - elmém számára tökéletes szimbólum - mementóként áll Belsen: csupán abban reménykedhetünk, hogy az örökkévalónak tűnő kínszenvedés vége felé jár, véget ér egyszer s mindenkorra, mind a Földön, mind a Procyon V. új világában.”
Itt végződött a napló. Olvasás közben Vyannak többször is szünetet kellett tartania, amíg újra képes volt megszólalni. Szokásos katonás modora cserbenhagyta, egyszerű, gyenge lánnyá változott, aki az ágyon fekszik és könnyeivel küszködik. Amikor befejezte az olvasást, visszalapozott az első oldalra, ahol Complain figyelmét elkerülte egy bejegyzés. Gregory Complain kapitány hegyes betűivel ezek a szavak állottak ott: “A Föld felé tartunk, s tudjuk, hogy akik majd meglátják azt az égboltot, csak hat nemzedék múltán születnek meg.” Vyann fennhangon és remegő hangon olvasta fel ezt, és végképp kitört belőle a sírás. - Hát nem érted? - zokogott. - Ó, Roy, az utazást csak hét nemzedékre tervezték. És mi a huszonharmadik nemzedék vagyunk. A huszonharmadik! Bizonyára messze elkerültük a Földet, most már semmi sem menthet meg minket. Complain reménytelenül és szótlanul próbálta megvigasztalni a lányt, de a szerelem erőtlennek bizonyult, képtelen volt enyhíteni csapdájuk embertelenségét. Végül, amikor Vyann már csak szipogott, Complain beszélni kezdett. Hallotta, hogy hangja tompán csikorog erőlködésében, hogy elvonja a lány figyelmét - mindkettejük figyelmét - helyzetükről. - Ez a napló sok mindent megmagyaráz, Laur - kezdte. - Nem szabad elcsüggednünk, és hálásnak kell lennünk, hogy megtudtuk az igazságot. Azonkívül a napló a katasztrófát is megmagyarázza, most már nem félelmetes legenda, hanem olyasvalami, amivel szembenézhetünk. Talán soha nem tudjuk meg, hogy Gregory kapitány túlélte-e a lázat, de a fia bizonyára, és továbbvitte ezt a nevet. Talán June Payne is túlélte... egy kissé rád emlékeztet... És az is nyilvánvaló, hogy az emberek túlélték, kis csoportokban törzseket alkotva... És azóta a hidropónikák majdnem ellepték a hajót. - Ki gondolhatta volna - suttogta a lány -, hogy a pónikáknak nem ez az igazi helye, ők... ők a dolgok természetes rendjéhez tartoznak. Ügy hiszem... - Laur! Laur! - vágott közbe váratlan felkiáltással Complain. Felült és megragadta a furcsa fegyvert, amit a bátyjától kapott. - Ez a fegyver! A napló azt mondja, hogy a kábítók kivételével minden fegyvert megsemmisítettek. Akkor ez nem fegyver! - Talán elveszítettek egyet - felelte bágyadtán a lány. - Talán. Talán nem. Ez hőszerszám. Különlegesen kell használni. Valamire bizonyára képes, amiről fogalmunk sincs. Hadd próbáljam meg... - Roy! Vigyázz! - kiáltotta Vyann. - Tüzet csinálsz! - Valami olyan tárgyon próbálom ki, amely nem ég el. Nyomra jutottunk, Laur, esküszöm neked! Óvatosan felkapta a fegyvert, és csövét a fal felé irányította. A készülék sima tetején egy skálajelzőt és egy gombot talált. Megnyomta a gombot, mint ahogyan Gregg tette. Óriási hősugár lövellt ki, majdnem láthatatlanul, és nekicsapódott a falúak. A fal fakó fémjén éles vonal jelent meg. Tágult és szélesedett. Két vérvörös ajak nyílt ki, szinte mosolyra. Complain sietve ismét megnyomta a gombot. A meleg elhalt, az ajkak elveszítették pírjukat, sárgásbarnává fakultak, és fekete, tátott szájjá keményedtek: rajta keresztül kiláthattak a folyosóra. Vyann és Complain dermedten bámultak egymásra. - El kell mondanunk a Tanácsnak - jelentette ki végül megilletődötten Complain. - Várj! - mondta a lány. - Roy, drágám, valamire szeretném felhasználni ezt a fegyvert. Ugye, velem jössz, mielőtt bárkinek bármit is szólnánk? Amikor kiléptek a folyosóra, némi meglepetéssel tapasztalták, hogy még tart a hajtóvadászat. Gyorsan közeledett az idő, amikor a következő alvás-ébrenlét sötétsége mindent eltakar, s akik nem vettek részt a vadászatban, aludni készülődtek a bezárt ajtók mögött. A hajó szinte néptelennek tetszett, valószínűleg így festett hajdanán, amikor lakóinak több mint fele a kilencnapos láz fogságában hevert. Vyann és Complain észrevétlenül surrant előre. Amikor a sötétség elkezdődött, a lány szó nélkül meggyújtotta az övén függő lámpát. Complain ámultán figyelte, hogy a lány milyen hamar túltette magát a kudarcon, ő maga nem értett eléggé az önelemzéshez, hogy észrevegye: őt is ilyen fából faragták. Viszolygó érzés kerítette hatalmába, hogy patkányokkal vagy óriásokkal, vagy kívülállókkal találkozhatnak, vagy mind a hárommal: egyik kezében a lángfegyvert tartotta készenlétben, a másikban pedig a kábítót. De semmi nem történt, s biztonságban elérték az 1. Fedélzetet, a zárt csigalépcsőt. - Barátod, Marapper tervrajza szerint - mondta Vyann - a vezérlőteremnek a lépcső tetején kell lennie. A tervrajzon a terem tágas, de itt a tetőn csak egy sima kerek falú kis kamra van. Talán ezeket a falakat is azért emelték, hogy távoltartsák az embereket magától a vezérlőteremtől? - Ügy gondolod, hogy ez Gregory kapitány műve?
- Nem feltétlenül. Talán valaki más csinálta, később - válaszolt a lány. - Gyere és próbáld ki a fegyveredet a falon... Felkapaszkodtak a zárt lépcsőn, szembenéztek a fémfal körével, s visszafojtották magukban azt az érzést, hogy rejtéllyel állnak szemben. Vyann fájdalmasan belemarkolt Complain karjába. - Itt próbáld meg - suttogta, és találomra rábökött egy pontra. Amikor Complain bekapcsolta a fegyvert, Vyan eloltotta a lámpáját. A sötétségben a felemelt csőszájjal szemben vörhenyes pír keletkezett a falon, majd egészen kifehéredett, és Complain kezének mozgására sugárzó nyílássá formálódott. A nyílás széle gyorsan kicsipkéződött. A fém bőrként visszahajlott, átbújhattak rajta. Csípős szag csapott az orrukba, és ők ketten türelmetlenül várták, hogy csillapodjon a hőség. A nyíláson túl ködösen felrémlett egy nagy terem, és benne megpillantottak egy keskeny sávot, valamit, amit nem tudtak megnevezni, mert még soha nem láttak ilyet. Amikor a nyílás eléggé lehűlt, és átmászhattak rajta, egy akarattal e felé a hívogató derengő sáv felé indultak. A hatalmas ablaktáblák, amelyek, ha bezárták őket, eltakarták a 270 fokos megfigyelőkupolát, pontosan úgy álltak, ahogyan annak idején Gregory Complain kapitány hagyta a termet. Még a hanyagul lerakott csavarkulcs is ott volt, amelyet az egyik párkányra helyeztek, hogy megakadályozza az ablaktábla bezáródását. A két tábla közti rés vonzotta Complaint meg a lányt, oly biztosan, mint ahogyan a pónikák keresik a fényt. A szűk hasadékon át, amely majdnem a padlótól nyúlt fel a fejük fölé, kipillanthattak a világűr egy szeletére. Hány értelmetlen év telt el azóta, hogy a hajó lakói utoljára kinéztek erre a lenyűgöző térre. Fejüket összedugva Complain és a lány kibámultak az ablak áttetsző hyaline-tungsten lemezén, igyekeztek befogadni mindazt, ami szemük elé tárul. Természetesen nem sokat láthattak, a világegyetemnek csupán egy keskeny szeletét a rajta ragyogó csillagokkal, ahhoz nem volt elég, hogy megszédüljenek, de ahhoz igen, hogy bátorság és remény töltse el őket. - Mit számít az, ha a hajó elhaladt a Föld mellett? - zihált Vyann. - Megtaláltuk a vezérlőművet! Ha majd megtanuljuk, hogyan kell kezelni, leszállíthatjuk a hajót az első bolygón, amelyet elérünk. Tregonnin szerint a legtöbb napnak vannak bolygói. Biztosan meg tudjuk tenni. Biztosan! A többi már gyerekjáték! A halvány, nagyon halvány fényben a lány meglátta Complain szemében az elrévedező sugarat, a néma töprengés kifejezését. Átölelte a férfit, hirtelen aggodalmasan óvni akarta, mint ahogy Scoytot is óvta mindig, úgyhogy Complaint egyetlen pillanat alatt elhagyta a Tatban oly lankadatlanul őrzött függetlensége. - Most először látom - mondta -, tökéletesen látom, itt belülről is, hogy hajón vagyunk. - A lába reszketett. A lány szavai parancsolóan csengtek: - Az ősöd az Új Földről hozta el a hajót. Neked egy Újabb Földön kell leszállítanod. Felgyújtotta lámpáját, és sugarát mohón körbejáratta a hatalmas vezérlőművön, amelyet mind ez ideig sötétség takart. A tárcsák egymásra halmozott oszlopai, a hajó hajdani idegközpontja, a kapcsolósorok, dísszemlére felsorakozott katonákhoz hasonló jelzőtáblák, fogantyúk, kapcsológombok és képernyők, amelyek együttesen a hajón még most is feszülő erőről tanúskodtak, lávaszerű masszává olvadtak össze. A készülékek táblái mindenütt ragacsos szirupra emlékeztettek, és annyi volt a hasznuk is. Semmi sem maradt épségben. Bár a lámpa sugara növekvő köröket leírva siklott ide-oda, egyetlen ép kapcsolót nem talált. A vezérlőmű tökéletesen szét volt rombolva. NEGYEDIK RÉSZ A NAGY VALAMI A. tekergő folyosó hosszú mérföldjeit csak az irányfények halvány pislogása világította meg. A hajó egyik végében a pónikák lassan egymásra omlottak a minden sötét alvas-ebrenlóttel megérkező halál során, a hajó másik végében Scoyt mester tovább vezette embereit, és a lámpa fényénél tovább kereste az óriást. Scoyt csapata a hajtómű emelet alsóbb szintjein kószálva szinte teljesen kiirtotta az életet az M-szektor húszas számú fedélzeteiről. A sötétség leszálltával Henry Marapper, a pap, éppen Iregonnin tanácsostól igyekezett hazafelé a szobájába - lámpa nélkül. Marapper óvatosan beférkőzött a könyvtáros bizalmába, számítva arra az időre, amikor az Ötök Tanácsát esetleg mint Hatok Tanácsát szervezik újjá - s természetesen saját magát képzelte a hatodik tanácsos helyére. Most azonban óvatosan lépkedett előre a homályban, félig-meddig attól tartva, hogy bármely pillanatban szembetalálkozhat az óriással.
Majdnem így történt. Kicsapódott előtte egy ajtó, és fénycsóva zúdult ki a folyosóra Marapper rémülten hőkölt hátra. A fénycsóva kísértetiesen libegett és himbálózott, az árnyékokat ijedt denevérekké változtatta, miközben a lámpa viselője körbejárta a szobát. A következő pillanatban két hatalmas figura bukkant fel egy kisebb alakot fogtak közre, aki úgy roskadozott, mintha beteg volna. Kétségkívül óriások: magasságuk meghaladta a száznyolcvan centimétert. A kivételes erejű fénysugár az egyik óriás fejére erősített holmiból áradt. A riadozó árnyékok ismét szétugrottak, amikor a lámpa viselője lehajolt, és a kis alakot támogatta. Vagy hat lépést tehettek meg a folyosón, majd megálltak a közepén és Marappernek háttal letérdeltek. A fény most a kisebb ember arcára hullott: Femour! Fermour szólt valamit az óriásoknak és előrehajolva furcsa mozdulattal, nyitott tenyerével felfelé a padlóhoz érintette kezét. Tenyere egy pillanatig a lámpa fénykévéjében fehérlett, majd a nyomásnak engedve a fedélzet egy része megmozdult, az óriások megragadták a meglazult padlózatot, és felhúzták: ember nagyságú nyílás tárult fel. Az óriások lesegítették Fermourt, majd utánamásztak, és magukra húzták a csapóajtót. Az elhagyatott folyosón ismét csak a falon pislákoló négyszögletes irányfények világítottak. Marappernek megjött a szava. - Segítség! - bődült fel. - Segítség, üldöznek! A közeli ajtókhoz rohant, és amikor a dörömbölésre nem kapott választ, feltépte őket. Itt munkások laktak, akiknek többsége elhagyta fülkéjét, és Scoyttal meg a túlélési kutatócsoporttal együtt úton volt. Az egyik szobában Marapper egy anyát fedezett fel, aki éppen kicsinyét szoptatta a halvány fényben. Az asszony és a gyerek félelmében üvölteni kezdett. A kavarodás csakhamar futó lábakat és égő fáklyákat vonzott oda. Körülvették Marappert, és vallatóra fogták. Főként férfiak gyűltek össze, akik részt vettek az óriásvadászaton, vérüket feltüzelte a szokatlan izgalom, még Marappernél is vadabbul ordítottak, amikor meghallották, hogy az óriások itt bukkantak fel lakhelyük kellős közepén. A tömeg egyre nőtt, a lárma fokozódott. Marapper azon vette észre magát, hogy a farnak szorul és az egymást követő tisztek vég nélkül ismételtetik vele mondókáját, míg végül egy rideg férfi, név szerint Pagwam, a túlélési kutatócsoport másodkapitánya, szétlökdöste a tömeget. Pagwam villámgyorsan helyet csinált Marapper körül. - Mutasd meg azt a lyukat, ahol az óriások leereszkedtek - rendelkezett. - Jelöld meg. - Bátrabb embernek is inába szállt volna a bátorsága - jegyezte meg Marapper, még minden ízében remegve. A fedélzeten egy vékony vonallal határolt négyszög jelezte, hol távoztak az óriások, alig észrevehető hajszálnyi hasadék. A négyzet egyik végén másfél centiméter széles, furcsa, nyolcszögletű mélyedés látszott, ettől eltekintve nem lehetett megkülönböztetni a fedélzet többi részétől. Pagwam parancsára két férfi megpróbálta felemelni a csapóajtót, de a hasadék oly keskeny volt, hogy csak a körmük fért bele. - Nem lehet felemelni, uram - mondta az egyik férfi. - Hála istennek! - kiáltott fel Marapper, aki lelki szemével már látta, hogyan özönlenek elő a nyílásból az óriások. Időközben valaki előkerítette Scoytot. A mester arca a szokottnál keményebben feszült, hosszú ujjai szünet nélkül simogatták arcának barázdáit, miközben végighallgatta Pagwamot és Marappert. Fáradtnak látszott, mindazonáltal, amikor megszólalt, kiderült, hogy a jelenlevők közül az o elméje a legfürgébb. - Tudjátok, mit jelent ez? - kérdezte. - Ezek a csapóajtok száz lépésenként sorakoznak végig az egész hajón, és mi soha nem fedeztük fel őket, mert úgysem tudtunk volna kinyitni egyet sem, de az óriások könnyűszerrel kinyitják. Most már semmi kétség, bármit gondoltunk is ezelőtt, az óriások meg most is élnek. Megvolt rá az okuk, amiért sokáig csendben maradtak, de most fokozatosan visszajönnek, és mi más vezérelhetné őket, mint hogy ismét át akarják venni a hajón az uralmat. - De a csapóajtó...-kezdte Marapper. - Ez a csapóajtó a kulcsa mindennek - vágott közbe Scoyt. - Emlékszel még, amikor Complain barátodat elfogták az óriások? Ő elmondta, hogy egy lyukba eresztették le, és szűk, bonyolult folyosón utazott, ami egyáltalán nem hasonlított a hajó általunk ismert részeihez. Nyilvánvalóan ez a fedélzetek között levő tér, és ugyanilyen csapóajtón bocsátottak le őt is A csapóajtók összeköttetésben állnak egymással, s ha az óriások egyet ki tudnak nyitni, akkor mindennek ismerik a nyitját.
A folyosón tolakodó tömegből aggodalmas megjegyzések hangzottak. Az emberek szeme fénylett, lámpáik pislogtak, úgy látszott, még sűrűbben összetömörülnek, mintha így nagyobb biztonságban éreznék magukat. Marapper megköszörülte a torkát, és kisujja hegyével gyámoltalanul piszkálta fülét. - Ez annyit jelent... az isten tudja... ez annyit jelent, hogy a mi világunkat mindenfelől teljesen körülveszi egy másik vékony világ, ahová az óriások bejutnak, de mi nem - mondta. - így van? Scoyt zordan bólintott. - Nem valami kellemes gondolat, atyám, ugye? - kérdezte. Amikor Pagwam megérintette Scoyt karját, a felügyelő türelmetlenül fordult hátra: az Ötök Tanácsának három tagja, Billyoe, Dupont és Ruskin már megérkezett. Mindhárman kedvetlennek és bosszúsnak látszottak. - Ne is folytasd, Scoyt mester - szólalt meg Billyoe. - A lényeget már hallottuk, és ez nem tartozik a nyilvánosságra. Jobban tennéd, ha ezt az... izé... papot bekísérnéd a tanácskozószobába, ott majd elbeszélgetünk. Scoyt kissé habozott. - Ellenkezőleg, Billyoe tanácsos - felelte választékosán. - Ez mindenkit érdekel, aki a fedélzeten él. Mindenkinek meg kell tudnia, amilyen hamar csak lehetséges. Attól tartok, hogy nehéz idők várnak ránk. Bár Scoyt ellentmondott a Tanácsnak, arcán olyan kín tükröződött, hogy Billyoe bölcsen elkerülte a válaszadást. Ehelyett megkérdezte: - Miért beszélsz nehéz időkről? Scoyt széttárta a karját. - Gondold csak végig - kezdte. - Váratlanul megjelenik egy óriás a 14. Fedélzeten, megkötözi az első útjába kerülő lányt, de úgy, hogy a lány csakhamar elmenekülhet. Miért? Mert így a lány felriaszthatja társait. Utána az óriás ismét felbukkan a hajtómű emeleten - hadd tegyem hozzá, nem sokat kockáztat, hiszen, ha kedve szottyan, lebújhat valamelyik csapóajtón. Eddig is nemegyszer láttak egy-egy óriást, nyilvánvalóan teljesen véletlenül, de úgy tetszik, most más a helyzet. Most fordult elő első ízben, hogy egy óriás azt akarta, hogy meglássák, egyébként nem tudod megmagyarázni, miért kötözte össze a lányt ilyen értelmetlenül. - De miért kellene azt akarnia, hogy meglássuk és üldözzük? - értetlenkedett panaszosán Ruskin tanácsos. - Én tudom, miért, tanácsos - szólalt meg Marapper. - Ez az óriás zavart akart kelteni, amíg társai kimentik Fermourt a fülkéből. - Pontosan így van - hagyta rá kelletlenül Scoyt. - Éppen amikor elkezdtük vallatni Fermourt: akkor akartuk kissé megpuhítani. Ezzel a csellel csődítettek ki mindenkit, hogy így kiszabadíthassák Fermourt. Most, miután az óriások tudják hogy mi ismerjük szándékaikat, kénytelenek lesznek valamit tenni, mert különben mi cselekszünk elsőként. Marapper, térdelj le, és mutasd meg pontosan, hogyan nyitotta ki Fermour a csapóajtót. Marapper szuszogva engedelmeskedett. Minden lámpa sugara őrá irányult. A csapóajtó egyik sarkába mászott, és kétkedve feltekintett. - Azt hiszem, Fermour körülbelül itt lehetett - mondta. - Aztán előrehajolt, mondjuk így... és az öklét letette a fedélzetre, mondjuk így... és a csuklója így feküdt a padion Aztán... nem, azistenit, tudom, mit csinált. Scoyt, idenézz! Marapper megmozgatta összeszorított öklét. Halk kattanas hallatszott. A csapóajtó felemelkedett, és az óriások útja megnyílt. Laur Vyann és Roy Complain lassan baktatott vissza az Élszektor lakott része felé. Mindkettőjüket túlságosan megrázta az élmény, hogy a vezérlőtermet romokban találtak. Complaint ismét elfogta a halálvágy, de most már sokkal sürgetőbben: méregként áradt szét testében a felismerés, hogy élete tökéletesen reménytelen. Az Élszektorban töltött rövid pihenő, a Vyanntól nyert boldogság eltörpült a születése óta elviselt agyonfárasztó kudarcok mellett. Egyetlen dolog mentette meg attól, hogy belesüllyedjen ebbe a pusztító elkeseredésbe: a Tat ósdi Tana, amelyről még nem is olyan régen nagy büszkén azt állította, hogy már kiűzte magából. Fülében csengtek a pap szavai: “Gyávák ivadékai vagyunk, életünk napjai félelemben teltek el... A Nagy Utazás már elkezdődött: hadd dühöngjünk, amíg tehetjük, és imigyen elhagyva kóros ösztöneinket, megszabadulhatunk belső konfliktusainktól...” Complain gépiesen elismételte a harag jelét. Hagyta, hadd buzogjon fel dühe szánalmas helyzetének zugaiból, és hadd
melengesse meg testét a didergő sötétségben. Vyann szipogni kezdett a férfi vállán: és az, hogy a lánynak is szenvednie kell, még csak olaj volt a tűzre. Mindez fokozódó izgatottsággal forrt benne, arca eltorzult, felidézett minden igazságtalanságot, amelyet ő maga vagy bárki más bármikor elszenvedett, s mint valami keverőgép, mindet összegyúrta, tajtékosra verte. Zavaros, véres düh dobogtatta meg a szívét. Amikor kissé eszéhez tért, már Vyannt is vigasztalni tudta, és visszavezette népe lakhelyére. Amikor a lakott részhez közeledtek, fülükben furcsa zúgás erősödött. Zűrzavaros, különös zaj volt ez, baljós zaj, amelynek hallatán nyomban megszaporázták lépteiket, és aggodalmasan pillantgattak egymásra. Elsőként egy farmerrel találkoztak, futva közeledett feléjük: - Vyann felügyelő - kiáltotta. - Scoyt mester téged keres, már mindenütt szólított. - Ez úgy hangzik, mintha darabokra akarná itt szedni nekünk a hajót - mondta szárazon Vyann. - Azonnal megyünk, köszönöm. Gyorsabban szedték a lábukat, így aztán Scoyttal a 20. Fedélzeten találkoztak, ahonnan Fermourt megszöktették. Pagwam másodkapitány egy kisebb csapattal haladt előre a folyosón, minduntalan lehajoltak s felnyitogatták a fedélzet csapóajtóit. A félrezuhanó súlyos fedelek adták a furcsa zengő hangot, amelyet Vyann és Complain hallott. Amint egy lyukat feltártak, egy ember ott maradt őrködni, a többiek pedig előrerohantak a következő csapóajtóhoz. Az akciót irányító Scoyt körülnézett, és megpillantotta Vyannt. Ajkát azonban most nem lágyította meg üdvözlő mosoly. - Gyertek ide - mondta, és kinyitotta a legközelebb eső ajtót. Az idegen lakófülke véletlenül éppen üres volt. Amikor mindhárman beléptek, Scoyt bezárta az ajtót, és dühösen rájuk támadt: - Legszívesebben mindkettőtöket bezáratnálak egy tülkébe - fakadt ki. - Mikor érkeztetek vissza Gregg tanyájáról? Miért nem tettetek azonnal jelentést nekem vagy a Tanácsnak, a parancs szerint? Tudni akarom, hol voltatok együtt? - De Roger... - tiltakozott Vyann. - Nem sokkal ezelőtt érkeztünk vissza. Azonkívül, amikor megjöttünk, mindnyájan a hajtóvadászaton voltatok. Nem tudtuk, hogy az ügy olyan sürgős, különben... - Egy pillanat, Laur - szakította félbe Scoyt. - Inkább tartsd meg magadnak a kifogásokat: nagy bajban vagyunk. Ennek ellenére nem érdekelnek a szóvirágok: mi van Greggel? Complain látta Vyann arcán a sértődöttséget meg a bosszankodást, így hát előrelépett, és röviden előadta, mit tanácskozott meg a bátyjával. A végén Scoyt bólintott, és kissé megkönnyebbült. - Jobb, mint remélni mertem - mondta. - Kiküldjük őreinket, hogy minél előbb vezessék ide Gregg csapatát. Ideje, hogy azonnal jöjjenek. - Ne, Roger - vágta rá Vyann. - Ok nem jöhetnek ide. Minden tiszteletem Royé, de a bátyja közönséges haramia. A hívei pedig csőcselék. ők és az asszonyaik csupa nyomorék és mutáns. Az egész banda végtelen sok felfordulást okozna közöttünk, ha megengedjük nekik, hogy itt lakjanak. Semmi másra nem alkalmasak, csak a harcra, - Éppen erre akarjuk felhasználni őket - mondta komoran Scoyt. - Jobban tennéd, ha lépést tartanál az eseményekkel, Laur. - Sietősen beszámolt róla, mit látott Marapper és mi minden történt azóta. - Bántottátok Fermourt? - érdeklődött Complain. - Nem, csak egy kicsit megkorbácsoltuk, hogy megpuhuljon. - Szegény ördög, az ilyesmihez már a Tatban is hozzászokott - jegyezte meg Complain. Az együttérző emlékezetre a tulajdon háta is felsajdult. - Miért kell ezért ilyen sürgősen idecsődíteni Gregg csőcselékét? - kérdezte Vyann. Scoyt mester nagyot sóhajtott, és nyomatékosan így felelt: - Mert most először bizonyosodtunk meg róla kétségtelenül, hogy a kívülállók és az óriások szövetséget kötöttek... ellenünk. Keményen tekintett rájuk, amíg ezt felfogták. - Szép kis helyzet, mi? - kérdezte tőlük ironikusan. - Ezért nyittatok ki minden csapóajtót a hajón, és mindegyik mellé őrt állítok, így aztán kikergetjük az ellenséget, esküszöm, nem nyugszom, amíg meg nem tesszük. Complain füttyentett. - Valóban szükséged van Gregg fickóira, döntő lesz a létszám - jegyezte meg. - De hogyan sikerült Marappernek kinyitnia a csapóajtókat?
- Ez a hájas pap pontosan olyan, amilyen, hogy úgy mondjam - válaszolta kurtán felnevetve Scoyt. - Gyanítom, hogy a törzsetekben nagy szarka volt. - Mindent összeszedett, amihez hozzájutott - hagyta rá Complain, és felidézte, micsoda lomtár volt Marapper szobája. - A többi között egy gyűrűt is megkaparintott, egy nyolcszögletű kővel díszített gyűrűt, amelyet valaki hajdan egy hulláról húzhatott le. Nem is kő az benne, hanem valami kis mechanikus szerszám, pontosan beleillik a csapóajtók kulcslyuk-forma nyílásába, csak meg kell nyomni és a csapóajtó nyomban feltárul. Eredetileg a katasztrófa előtt, bizonyára mindenkinek volt ilyen gyűrűkulcsa, aki szolgálata közben ezeken a csapóajtókon át közlekedett. Egyébként Tregonmn tanácsos azt állítja, hogy ezeknek a fedélzetek között levő helyeknek ellenőrző járat a neve. A kacatjai között talált valami utalást erre, és mi most éppen azt tesszük, ellenőrizzük őket. Minden centiméternyi területet átfésülünk. Az embereim megkapták Marapper gyűrűjét, és a fedélzeten most minden csapóajtót kinyitnak. - Bob Fermournak is volt ilyen gyűrűje! - kiáltott lel Complain. - Emlékszem, gyakran láttam az ujján. - Ügy tudjuk, hogy minden kívülálló visel ilyet - mondta Scoyt - És ha ez így van, akkor érthető, miért tudnak olyan könnyen kijátszani bennünket. Ez sok mindent megmagyaráz csak azt nem, hogyan tudtak mindig kiszabadulni a gondosan őrzött fülkékből is. Mivel feltételezzük, hogy aki ilyen gyűrűt visel, az ellenségünk, a túlélési kutatócsoport néhány tagját megbíztam vele, vizsgálja meg az egész lakosságot, kutassák fel az áruló nyomot. Bárkin találunk ilyen gyűrűt, az elindul az Utazásra. Most mennem kell. Feltárulás! Kituszkolta őket a csengő-bongó folyosóra. Nyomban körülvették a parancsra váró beosztott tisztek, lassanként elsodródott Complain és Vyann mellől. Még hallották, amint kijelöl egy fiatal tisztet, hogy vigye meg a választ Greggnek, majd elfordult és hangja elhalt. - Szövetség Greggel... - mondta Vyann, és megborzongott. - De mihez kezdünk mi? Úgy látszik, Roger nem szándékozik újabb munkával megbízni bennünket. - Menj és feküdj le - felelte Complain. - Kimerültnek látszol. - Csak nem hiszed, hogy elalszom ekkora zajban? - kérdezte a lány, és kissé fáradtan mosolygott. - Azt hiszem, meg kellene próbálnod. Complaint meglepte, a lány milyen engedelmesen hagyja elvezetni magát, bár amikor az egyik oldalfolyosón az ott őgyelgő Marapperbe botlottak, Vyann váratlanul hátrahőkölt. - Hallom, te vagy a nap hőse, atyám - mondta a lány. Marapper arcát rosszkedv árnyékolta be, vélt sérelmébe burkolózott, mint valami köpenybe. - Felügyelő - mondta egy kissé keserű méltósággal. - Te kigúnyolsz. Átkozott életemben mindeddig felbecsülhetetlen értékű titkot hordoztam az ujjamon, és nem tudtam róla. Most, amikor tudatára ébredtem, íme, a teljesen szokatlan pánik pillanatában odaajándékoztam Scoyt barátodnak, semmiért! - Ki kell valahogy jutnunk a hajóból - mormolta Vyann. Beszéd közben szemét lehunyta, sötét hajkoronája a párnára omlott. Complain halkan kisurrant a sötét szobából, úgy vélte, a lány elalszik, mielőtt még becsukná az ajtót, a két fedélzettel odább zúgó hangzavar ellenére. Megállt Vyann ajtaja előtt, félig-meddig habozott otthagyni őt, nem tudta, vajon jó órában zavarja-e a Tanácsot vagy Scoytot a szétrombolt vezérlőterem hírével. Tétován matatott az övére fűzött lángfegyveren, majd gondolatai ismét visszatértek a sokkal személyesebb elmélkedésekre. Nem tehetett róla, de szerette volna tudni, mi a szerepe a környező világban: mivel azonban maga sem döntötte még el, mit akar az élettől, úgy tetszett, az események áradata sodorja őt. A hozzá közelálló embereknek, úgy tetszik, világos céljaik vannak. Marapper csak a hatalommal törődik, Scoyt látszólag teljesen belemerül a hajó véget nem érő problémáiba, szerelme, Laur pedig csak a hajó életének megkötöttségeitől akar szabadulni. És ő? Kívánta a lányt, de volt itt valami más is, valami, amit megígért magának még gyerekkorában, de nem talált meg, valami, amit soha nem tudott szavakba öltöztetni, valami, ami túl nagy volt ahhoz, hogy elképzelje... - Ki az? - riadt fel a közeledő léptekre. Egy közeli négyszögletes irányfény rávetődött a fehérruhás magas férfira; ez az alak elütött a többiektől, s ha beszélt, a hangja lassú volt és erőtől duzzadó. - Zac Deight tanácsos vagyok - szólalt meg. - Ne ijedj meg. Ugye, te vagy Roy Complain, a Holt-út vadásza? Complain rápillantott a férfi bánatos arcára, fehér hajára, s ösztönösen nyomban megkedvelte. Az ösztön nem mindenkor szövetségese az értelemnek.
- Én vagyok, uram - válaszolta. - A papod, Henry Marapper, nagy megbecsüléssel beszélt rólad. - Valóban, azistenit? - Marapper gyakran cselekedett jót titokban, de kivétel nélkül a maga javára. - Igen - mondta Zac Deight. Majd megváltozott hangon hozzátette: - Úgy hiszem, bizonyára tudsz valamit a folyosó falán látható lyukról. És rámutatott arra a nyílásra, amelyet Complain és Vyann vágott a lány szobájának falán. - Persze. Ezzel a fegyverrel csináltam - mondta Complain, és megmutatta a fegyvert az idős tanácsosnak, s kíváncsian várta, mi következik ezután. - Elmondtad-e valaki másnak, hogy ilyen fegyvered van? - kérdezte Zac Deight, és érdeklődéssel forgatta a lángfegyvert. - Nem. Csak Laur... Vyann felügyelő tud róla, ő most éppen alszik. - Át kellett volna adnod a Tanácsnak, hogy a legcélszerűbben használhassuk fel - jegyezte meg nyájasan Zac Deight. Ennek eszedbe kellett volna jutnia. Bejönnél a szobámba és elmesélnéd az egész történetet? - Igen, csak hát nincs sok mesélni valóm, uram... - kezdte Complain. - Bizonyára láttad, milyen veszélyes lehet ez a fegyver, ha illetéktelen kezekbe kerül... - Volt valami parancsoló a vén tanácsos hangjában. Aztán megfordult, és elindult a folyosón. Complain nem nagy örömmel, de tiltakozás nélkül baktatott az öregember széles háta után. Liften ereszkedtek le az alsó szintre, majd öt fedélzetnyit gyalogoltak a tanácsos szobájáig. Errefelé minden teljesen elhagyatott, csendes és sötét volt. Zac Deight előhalászott egy közönséges mágneses kulcsot, kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy beengedje Complaint. Mihelyt Complain belépett, az ajtó becsapódott a háta mögött. Csapdába esett! Sarkon fordulva vadállati dühvei esett neki az ajtónak - hiába. Elkésett: Zac Deight megkaparintotta a lángfegyvert, amellyel pedig kiégethette volna a szabadságba vezető utat. Complain felkattintotta lámpáját, és körülnézett a szobában. A mindent belepő porról ítélve rég nem használt hálószoba lehetett, s mint a hajó egész hosszában az ilyesféle szobák, ez is rideg, jellegtelen volt. Felkapott egy széket és ripityára törte a bezárt ajtón, ezután kissé alkalmasabbnak érezte magát a gondolkodásra. Egy kép bukkant elő az elmúlt időkből, amikor először állt ott Vyann mellett, és a kémlelőnyíláson át figyelte, hogyan hagyja Scoyt egyedül Fermourt a vallatószobában: Fermour felpattant egy zsámolyra, és igyekszik elkapni a mennyezeti rácsot. Nyilván úgy vélte, arrafelé elmenekülhet. Tegyük fel... A szoba közepére tolta az ágyat, a tetejére egy szekrényt rakott, és fürgén felkapaszkodva megvizsgálta a rácsot. Semmiben sem különbözött a hajó más szobáinak a rácsaitól: körülbelül egy méter átmérőjű, és széles pálcikák fedik, elég ritkán, úgyhogy ujját bedughatta közéjük. A kutató fénysugár felfedte, hogy az üreget tapadós porréteg tömítette el, mint csipa a szemet, az előfúvó légáramlatot valóban alig érezte. Kísérletképpen ráfüggeszkedett a rácsra. Nem mozdult. Pedig mozdulnia kellett. Fermour nem azért állt ezen a zsámolyon, és nem azért ágaskodott felfelé, mert szüksége volt egy kis csuklógyakorlatra. Ha a rács kinyílik, ez megmagyarázná, hogyan menekültek el a szigorúan őrzött fülkékből a Scoyt által foglyulejtett kívülállók. Complain átdugta ujjait a rácson, kitapogatta a belső peremét, s erein remény meg félelem viharzott át jegesen. Mutatóujja csakhamar egy egyszerű kallantyút tapintott. Lenyomta. Hasonló kallantyúkat talált a rács másik három ágyra helyezte. Szíve vadul dobogott. Egyetlen lámpa világított az alagútban, a fény a közvetítő főrácsból áradt. Hirtelen átütött eszébe, hogy pontosan úgy festhet, mint a palack nyakában a dugó, majd előremászott, és lebámult a rácson át. Egyenesen Zac Deight szobájába nézett le. Zac Deignt egyedül volt, és egy készülékbe beszélt. A szoba közepére tolt más szekrény elárulta, hogyan leplezték a készüléket rejtő fülkét. A meglepett Complain egy ideig nem értette, miről beszél Zac Deight. Aztán fülelni kezdett. - Ez a Complain nevű fickó rengeteg bajt okoz – mondfa Zac - Felfedeztem a tátongó lyukat... Igen. Curtis, hallasz? Ez a vonal pocsékabb, mint valaha. Deight egy percig hallgatott, amíg a vonal másik végén a társa beszélt. Curtis! Complain csaknem felkiáltott - ez az! Ő vezette az őt foglyulejtő fickókat. Lepillantott a tanácsosra, és hirtelen észrevette Zac Deight ujján a nyolcszögletű kővel
díszített áruló gyűrűt, és mind kíváncsibb lett, vajon a fondorlatnak miféle rettenetes szövevényébe bonyolódott bele. Aztán ismét Deight beszélt: - Sikerült beosonnom Vyann szobájába - mondta -, amíg a hajtómű emeleten teljes lendülettel folytak a figyelemelvonó hadműveletek. Találtam még valamit, amit a zümzümök már megszereztek, egy naplót, amelynek a létezéséről nem is tudtunk, a Procyon V.-ről visszatérő hajó első kapitánya írta. Sokkal több adatot tartalmaz, mint amennyit a zümzümöknek tudniuk kellene: mindenféle kérdésekre ingerelheti őket. Egy kis szerencsével mindkettőt megszereztem, a naplót is, és a hegesztőt is... Köszönöm. És ami még nagyobb szerencse, Complainen és ezen a lányon, Vyannon kívül senki sem ismeri sem a naplót, sem a hegesztőt, vagy nincsenek tisztában a jelentőségével. Igen, tudom, mi a Kis Kutya elképzelése a zümzümök sérthetetlenségéről, de ők most nincsenek itt, és nem nekik kell megoldaniuk ezt a problémát, és a helyzet óráról órára súlyosabb. Ha el akarják temetni ezt az értékes titkot, egyetlen könnyű megoldás kínálkozik. Complaint bezártam a szomszéd szobába... Természetesen nem erőszakkal: mint egy kisangyal sétált be a csapdába. Vyann pedig a szobájában alszik. Azt kérem tőled, Curtis, egyezz bele, hogy Complaint és Vyannt megölhessem... Igen, én sem kedvelem az ilyesmit, de csakis így tarthatjuk fenn a status quót, és én hajlandó vagyok erre, amíg nem késő... Zac Deight hallgatott, figyelt, és hosszú arcán türelmetlen kifejezés terült szét. - Nincs rá idő, hogy a Kis Kutyának rádiózzunk - mondta, nyilvánvalóan félbeszakítva a beszélőt. - Túl sokáig vacakolnának. Te vagy itt a parancsnok, Curtis, és nekem csak az engedélyre van szükségem... így még jobb... Igen. Feltétlenül szükségesnek tartom. Csak nem hiszed, hogy örülök ennek a feladatnak? Mindkettőt a szellőztetőnyíláson át gázosítom el, mint ahogy eddig is tettük a kényes esetekben. Legalább tudjuk, hogy nem szenvednek. Letette a kagylót. A szekrényt visszatolta a helyére. Egy ideig habozva álldogált, csuklóját dörzsölgette, arcát undor barázdálta. Kinyitotta a szekrényt, és előhúzott egy hosszú hengert. Tűnődve meredt a mennyezeti rácsra. Complain kábítójának lövése egyenesen az arcát érte. A szín kiszaladt Zac Deight arcából. Feje a mellére bukott, ő maga pedig végignyúlt a padlón. Egy ideig Complain a helyén maradt, agya igyekezett felfogni a történteket. Szörnyű érzés hozta vissza a jelenbe. Gondolatai között idegen gondolat suhant át, mintha egy vastag prémmel fedett nyelv nyalta volna végig agyát. Lámpájához kapva egy ijesztő lepkét pillantott meg: a rovar a szeme előtt körözött. Szárnya majdnem tizenöt centire nyílt ki: szeme mint két cseresznyeszínű gombostűfej tükrözte a fényt. Complain ájulással küszködve feléje csapott, de elhibázta. A lepke gyorsan elsuhant a légvezetéken. Complainnak eszébe jutott az a másik lepke, amely ugyanilyen mocskos lenyomatát hagyta az agyán, mikor a Holt-útban járt. Most arra gondolt: “A nyulaknak van ilyen hatalmuk, a lepkéké nyilván kisebb. S úgy látszik, a patkányok megértik őket... Ezek a lepkék talán a patkányhordák légi felderítői!” Ez a felfedezés még inkább elborzasztotta, mint Deight szavai, amelyekből a halálos ítéletét hallotta. A félelemtől verítékezve elfordította Zac Deight szobájának tetőrácsán a négy kallantyút, végighúzta a rácsot a légvezetéken, és ledobta a tanácsos szobájába. Odahurcolt egy asztalt, felmászott rá, és a rácsot visszaillesztette a helyére. Ekkor kissé biztonságban érezte magát. Zac Deight nem halt meg: Complain kábítója csupán közepesre volt állítva, de elég közéből kapta a lövést, és elég erőset ahhoz, hogy egy ideig eszméletlenül heverjen. Sértetlennek látszott, békésen hevert a padlón, haja hamuszürke homlokába hullott. Complain lelkiismeretfurdalás nélkül felkapta a tanácsos kulcsát meg a lángfegyvert, kinyitotta az ajtót, és kisurrant a néma folyosóra. Mielőtt kilépett, még egyszer visszafordult, és lámpáját a rácsra irányította. Apró, éles, rózsaszínű mancsok markolták a rácsozatot, és egy tucatnyi hegyes pofa meredt le rá gyűlölködőn. Complain tarkóján felborzolódott a haj, és odapörkölt nekik a kábítóval. Az apró égő szemecskék nyomban elveszítették csillogásukat, a rózsaszínű mancsok szorítása elernyedt. A folyosóra is elkísérte a vinnyogás, s ez arról árulkodott, hogy a felmentő seregeket is halálra sebezte. Loholás közben ötletei gyorsan semmivé foszlottak. De egy dolgot makacsul elhatározott: Deight tanácsos szerepét ebben az ügyben, és mindazt, amit azon a furcsa készüléken mondott Curtisnek (vajon hol lehet most Curtis?) nem szabad senkinek sem megemlítenie, amíg Vyannal nem tanácskozott. Most már nem lehetett tudni, ki van az ő oldalukon és ki van ellenük. - És ha Vyann is... - kezdte fennhangon, de rettegését azonnal elhessegette. Ezen a ponton a gyanakvás az őrültséggel
volt határos. Egy gyakorlati kérdés nyugtalanította Complaint, de még nem tudta megfogalmazni. Fermour menekülésével kapcsolatban tennie kellett valamit... Nem, várnia kell. Túlságosan izgatott volt, semhogy hűvösen mérlegelje a dolgokat: később kell töprengenie ezen. Időközben a lángfegyvert, vagy ahogyan Deight nevezte, a hegesztőt, át akarta adni valakinek, aki több hasznát veheti: Scoyt mesternek. Scoyt körül a lelkesedés növekedett, ő maga az események örvénylésének középpontjába helyezte át tartózkodási helyét. Az Élszektor és a Holt-út között a torlaszokat szétverték. Verejtékező férfiak szorgosan dobálták szét a barikádokat, élvezték a rombolást. - El velük! - kiáltotta Scoyt. - Eddig azt hittük, védik határainkat, de most már haszontalanok. A lerombolt torlaszokon keresztül beözönlött Gregg törzse. Rongyosán és piszkosán, férfiak, nők vagy hermafroditák, egészségesek vagy sebesültek, gyalogosan vagy durva hordágyon izgatottan tolongtak a figyelő élszektorbeliek között. Batyukat és hálózsákokat cipeltek, dobozokat és kosarakat, egyesek durva szánkókat húztak: a pónikákon át vonszolták őket, az egyik asszony egy girhes juhot terelgetett, annak a hátára kötözte a cókmókját. Velük együtt beözönlőttek a Holt-út fekete szúnyogjai is. Olyan lázas izgalom csapott át az Élszektoron, hogy a mocsoknak ezt a lelkes karattyolását is üdvözlő mosollyal és itt-ott éljenzéssel fogadták. A toprongyos légió visszaintegetett. Rofferyt sorsára hagyták: úgy vélték, halálán van, kár lenne fáradságot fordítani rá. Egy dolog azonban tisztázódott: bármennyire megtépázta is a számkivetetteket a patkányokkal való találkozás, csatára készen álltak. Mindegyik harcos kábítót, kést és rögtönzött lándzsát cipelt. Gregg borzadályos csatlósa, Hawl kíséretében zárt ajtók mögött tanácskozott Scoyttal, Pagwammal és Ruskin tanácsossal, amikor Complain a helyszínre érkezett. Minden teketória nélkül benyitott. Példátlan biztonságot érzett, és ezt a betolakodása miatt felhangzó kiáltások sem rengették meg. - Segíteni akarok nektek - mondta, és Scoythoz fordult, mint természetes vezérükhöz. - Két dolgot mondok, az első egy hír. Felfedeztétek, hogy minden fedélzet minden szintjén csapóajtók vannak. Az óriásoknak és a kívülállóknak ez csak az egyik útjuk. Ezen kívül minden szobában van egy ügyes kijáratuk. Felugrott az asztalra, és bemutatta, hogyan nyílik a rács. Minden további magyarázat nélkül lemászott az asztalról, és örömmel figyelte a többiek meglepett arcát. - Ezt is figyelned kell, Scoyt mester - tette hozzá. És ebben a pillanatban egyszerre megvilágosodott előtte Fermour eddig érthetetlen menekülése: a rejtély újabb részletére derült fény. - Az óriásoknak valahol a hajón van egy főhadiszállásuk - mondta. - Amikor elfogtak, engem is odavittek, de nem tudom, hol van... elkábított a gáz. Nyilvánvalóan valamelyik fedélzet vagy szint egy része, amely el van zárva tőlünk, önkényesen, vagy eleve a tervrajzon is. Rengeteg ilyen hely akad a hajón, ezeket kell megnéznünk. - Mi már elhatároztuk ezt - mondta türelmetlenül Gregg. - Csak az a baj, hogy a dolgok összekuszálódtak. Nem tudjuk, hol vannak lezárva a fedélzetek és hol nincsenek. Egy egész hadsereg rejtőzhet minden rekeszfal mögött. - Majd én megmondom neked, hol van ilyen hely a közelben - felelte izgatottan Complain. - A 21. Fedélzeten, Fermour fülkéje fölött. - Miből gondolod, Complain? - érdeklődött Scoyt. - Következtetek. Mint már tudjuk, az óriások hatalmas kockázatot vállaltak csak azért, hogy mindenkit elcsalogassanak a folyosókról, és így odaférkőzve Fermourhoz, elvihessék őt a csapóajtón keresztül. Mindettől a bonyodalomtól megkímélhették volna magukat, ha a rácson keresztül ereszkednek le a fülkébe. Egy percbe sem került volna, és senki nem látja meg őket. Miért nem tettek így? Úgy sejtem, azért, mert nem tehették. Mert valami a szint fölött elzárja ezt a rácsot. Más szavakkal a fülke fölött olyan kamrák lehetnek, ahová nincs bejárásunk. Meg kellene néznünk, mi van bennük. - Szerintem száz meg száz ilyen hely van... - kezdte Gregg. - Érdemes lenne mégis megvizsgálni... - mondta Ruskin tanácsos. - Tegyük fel, hogy igazad van, Complain - vágott közbe Scoyt. - Ha a rács el van torlaszolva, hogyan juthatunk át? - így ni! - Complain a szomszédos fal felé emelte a lángfegyvert, és vízszintes síkban elhúzta. A fal lassan szétolvadt.
Amikor kiformálódott a cikcakkos szélű nyílás, kikapcsolta a fegyvert és kihívóan körülnézett. Egy pillanatig mindenki hallgatott. - Azistenit! - morgott Gregg. - Ezt én adtam neked. - Igen. És így kell használni. Nem igazi fegyver, ahogy hitted, hanem lángszóró. Scoyt felállt. Arca kipirult. - Gyerünk le a 21. Fedélzetre - mondta. - Pagwam, az embereid nyissák fel a csapóajtókat, amilyen gyorsan csak körbe bírsz szaladni. Complain, jó munkát végeztél. Azonnal kipróbáljuk ezt a szerszámot. Scoyt vezetésével kitódultak. A mester hálásan szorította meg Complain karját. - Alkalomadtán ezzel a fegyverrel darabokra nyírhatjuk szét ezt az átkozott hajót - jelentette ki. Complain csak jóval később fogta fel ezt a megjegyzést. A 21. Fedélzet középső szintjén, ahol Fermour fülkéje volt, óriási felfordulás uralkodott. Mindegyik lejárót felnyitották, mindegyiket őrszem vigyázta, a fedőlapok rendetlen összevisszaságban hevertek egymás hegyen-hátán. Az itt lakó néhány embert - főként a torlaszt védő férfiak és családjuk éltek itt - a felfordulás előtt kitelepítették. Az emberek az őrök között csetlettek-botlottak, elözönlőitek az utakat. Scoyt a könyökét használva, durván átcsörtetett közöttük, jobbrabaka lökdösve a visítozó gyerekeket. Ahogy berontottak Fermour fülkéjébe, Complain egy kéz szorítását érezte a karján. Megfordult: Vyann állt előtte, frissen és ragyogó szemmel. - Azt hittem, elaludtál! - kiáltott fel, és elmosolyodott, örült, hogy ismét láthatja a lányt. - Nem vetted észre, hogy azóta már eltelt egy ébrenlétidő? - kérdezte Vyann. - Ezenkívül, mondtam neked, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Ki kellett jönnöm, és megnéznem, nem keveredtél-e bajba. Complain megszorította a lány kezét. - Amíg aludtál, már ki is keveredtem belőle - válaszolta vidáman. Gregg a fülke közepén termett, és a széket helyettesítő viharvert ládára állva, a feje fölött levő rácsra meredt. - Roynak igaza van! - jelentette ki. - Ennek az izének a másik oldalán van valami akadály, összegabalyodott fémet látok odafent. Adjátok fel a lángfegyvert, hadd próbáljunk szerencsét. - Húzódj félre alóla! - figyelmeztette Complain. - Különben leforráz az olvadt fém. Gregg bólintott, és elkapta a fegyvert, amit Scoyt nyújtott fel neki. Lenyomta a gombot. Az áttetsző hősugár nekicsapódott a mennyezetnek, és vörös hurkákat rajzolt rá. A csík szélesedett, a mennyezet megroskadt, a fém szárított húsként porlott alá. Az ólomszürke lyuk mögött másik fémfelület tűnt fel: az is szürkén olvadozott. A zaj fülsiketítő lett a szobában, füst gomolygott ki a folyosóra, szemüket csípő keserű füst. A lármát túlharsogta egy reccsenő dörrenés, mire a lámpák egy pillanatig váratlan fényességgel felragyogtak, majd kialudtak. - Ez az! - kiáltotta végtelen elégedettséggel Gregg. Lekecmergett az állványról, s a feje fölött tátongó nyílást vizsgálgatta. Szakálla szinte táncolt izgalmában. - Igazán úgy vélekedem, hogy teljes tanácsülést kellene tartanunk, mielőtt bármilyen efféle erélyes lépést tennénk, Scoyt mester! - jegyezte meg panaszosán Ruskin tanácsos, és szétnézett a rombadőlt fülkében. - Évek óta egyebet sem teszünk, csak ülésezünk - vágott vissza Scoyt. - Most cselekedni fogunk. Kisietett a folyosóra, elkiáltotta magát, s rövid időn belül egy tucatnyi fegyveres férfi és egy létra került elő. Complain úgy vélekedett, hogy nagyobb tapasztalata van ilyesféle dolgokban, mint a többieknek, elment hát a közeli őrszállásra egy vödör vízért, és rálocsolta a szétroncsolt fémre, hogy lehűtse. A felcsapó gőzfelhőben Scoyt odatámasztotta a létrát, és készenlétben tartott kábítójával felkúszott. Amilyen gyorsan csak lehetett, egyenként követték. Vyann szorosan Complain nyomában maradt. Csakhamar az egész csapat fent állt a fülke fölött levő furcsa szobában. Elviselhetetlen meleg uralkodott itt, alig bírtak lélegezni. Lámpáik csakhamar kiderítették, miért volt elreteszelve a rács és miért omlott be lábuk alatt az ellenőrző járat: a szoba padlójában szörnyű pusztítást végzett egy hajdani robbanás. Egy gép repült itt szerteszét - talán a kilencnapos láz idején hagyták felügyelet nélkül, gondolta Complain -, és mindent szétrombolt, még a falat is. Meglepően sok üvegcserép és fatörmelék hevert mindenfelé a padlón. A falakat szilánkok hasogatták fel. De óriásnak még a nyomát sem találták. - Gyerünk - szólt Scoyt, és bokáig gázolva a törmelékben, megindult az egyik ajtó felé. - Ne vesztegessük itt az időnket. A robbanás szorosan beékelte az ajtót. A lángfegyverrel szétolvasztották, majd átvergődtek rajta. Lámpájuk sugarának
a végén az éjszaka sűrűsödött fenyegetően. A csend dalolt, mint suhintó késpenge. - Semmi életjel... - jegyezte meg Scoyt. Hangja ijesztően visszhangzott. Egy oldalfolyosón találták magukat, elzárva, szinte eltemetve a hajó többi részétől. Lámpáikat idegesen forgatták ide-oda. A forróság csaknem fájt, alig láttak túl az orrukon. A kurta folyosó egyik végét kettős ajtó zárta el, rajta felirat. Fejüket összedugva silabizálták ki: CSAK ÜGYELETESEKNEK RAKTÁR - ZSILIPKAMRA VESZÉLYES! Mindkét ajtón zárótárcsa állt, mellette a figyelmeztetés: “NE NYISD KI, AMÍG JELZÉST NEM KAPSZ”. Ostobán meredtek a felírásra. - Mit csináltok, vártok a jelzésre? - acsargott Hawl. - Olvaszd ki az ajtót, kapitány! - Várj! - mondta Scoyt. - Itt óvatosnak kellene lennünk. - Szeretném tudni, mi az a zsilipkamra. Elég sokféle kamrát ismerünk, de mi az a zsilipkamra? - Nem érdekes. Olvaszd szét! - ismételte Hawl, és groteszk fejét ide-oda billegette. - Ez a te koszos hajód, kapitány... érezd otthon magad! Gregg bekapcsolta a lángfegyvert, a fém fakón és fénytelenül felizzott, de nem moccant. Az átkozódás sem segített, és Gregg végül dühödten leeresztette a fegyvert. - Bizonyára valami különleges fém - állapította meg. Az egyik fegyveres előrefurakodott, és megforgatta az egyik ajtón a kereket, mire az ajtó könnyedén becsúszott a falba. A feszültség feloldódására valaki élesen felnevetett: Gregg kényszeredetten és meghökkentőn bámult. Szabadon állt előttük az út a raktár-zsilipkamrába. Mégsem léptek be, hanem földbe gyökerezett lábbal álltak a könyörtelenül rájuk vetődő fénysugárban. A zsilipkamrában, ebben a közepes nagyságú szobában, a szemközti falon soha nem látott valamit pillantottak meg, valamit, ami megilletődött szemük sugarát a kamrán túl a végtelenségig meghosszabbította: egy ablakot, az űrbe kitekintő ablakot. Ez már nem szegényes szeletje volt az űrnek, mint amilyet Vyann és Complain a vezérlőteremben megpillantott, hanem széles négyszög. Eddigi tapasztalataik őket kettejüket valamennyire felkészítették erre a látványra. A mély poron átgázolva elsőként ők rohantak oda a ragyogáshoz: a csapat többi része megigózve toporgott a bejáratnál. Túl az ablakon a csillagok szikráztak tüneményesen, mint valami uralkodó kincseszsákjában a gyémántok, és az űr végtelen csendje zúgott. Ez szinte meghaladta látási képességüket lenyűgöző ellentmondásával, mert míg a könyörtelen feketeségbe meredtek, megszámlálhatatlanul sok színes fénynyíl csillogott előttük. Mindenki hallgatott, némán habzsolták a látványt. Bár mindnyájan közel álltak az elérzékenyüléshez az űr komorsága láttán, tekintetüket az kötötte le, ami az űrben úszott, s ez visszatartotta őket a sírástól: egy bolygó ragyogó sarlója, amely olyan vakító kéken ragyogott, mint a ma született cica szeme, s úgy tetszett, nem is nagyobb egy karnyújtásnyira levő sarlónál. A közepén, ahol mintha egy nap emelkedett volna fel belőle, vakító fehéren sziporkázott. És a szörnyűséges koronával övezett Nap nagyszerűsége minden mást felülmúlt. Továbbra is hangtalanul álltak. Némán figyelték, mint szélesedik a sarló, és tör ki mögüle a ragyogó Nap. Nem találtak szavakat a csodára. Megnémultak, megsüketültek és elkábultak a fenséges látványtól. Vyann szólalt meg elsőként. - Ó, Roy, drágám - suttogta. - Végül is elérkeztünk valahová! Még remélhetünk, még reménykedhetünk egy kicsit. Complain a lány felé fordult, és válaszolni akart. De nem bírt megszólalni. Hirtelen ráébredt, mi volt az a nagy élmény, amit egész életében áhított. Egyáltalán nem nagy dolog. Parányi. Csupán annyi, hogy megpillantotta Laur arcát - napfényben. A nagy hír eltorzított változatai egyetlen alvás-ébrenlét idő alatt eljutottak az Élszektorban minden férfihoz, asszonyhoz és gyerekhez. Mindenki mindenkivel meg akarta vitatni, mindenki, Scoyt mester kivételével, ő az epizódot mellékesnek tekintette, szinte akadálynak az óriások és szövetségeseik, a kívülállók elfogásában. Egyetlen óriást sem találtak; most aztán új tervet kovácsolt, amelyet egy kis szunyókálás és táplálkozás után valóra akart váltani. A terv egyszerűnek látszott: és még az sem rettentette vissza Scoytot, hogy borzalmas sérüléseket okoz a hajón.
Mindenestül le akarta rombolni a 25. Fedélzetet. A 25-ös volt a Holt-út első fedélzete az Élszektor felől. Ha szétrombolják, akkor olyan tökéletes senki földjét hoznak létre, amelyen lehetetlen észrevétlenül áthatolni. Ha ilyen hatalmas árkot vonnak és erős őrséget állítanak melléje, akkor az összes ellenőrző járaton egyszerre indíthatják meg a vadászatot, és egyetlen óriás sem menekülhet el. Azonnal hozzáláttak a terv megvalósításához, önkéntesek csatlakoztak Scoythoz, mindenki úgy segített, ahogyan tudott. Lázasan szorgoskodott az emberlánc, minden mozdíthatót hátraadogattak a pusztulásra ítélt fedélzetről, társaik pedig szétzúzták a tárgyakat, vagy ha ez lehetetlennek bizonyult, behajították egy üres szobába. A lánc elején verítékező harcosok, nagyobbrészt Gregg emberei, már jártasak voltak az efféle feladatban: nekirontottak a pónikáknak, lekaszabolták a szárakat, kiszaggatták a gyökereket, őket nyomon követték a tisztogatók, akik kirámolták, kifosztották és kibelezték a terepet. És amikor egy-egy szoba kiürült, maga Scoyt mester lépett be, és lángfegyverrel addig olvasztotta a falak szélét, amíg le nem omlottak. Mihelyt annyira kihűltek, hogy hozzájuk nyúlhattak, elhordták őket. A lángfegyver nem fogta a fedélzeteket elválasztó fémet - ez nyilván ugyanolyan volt, mint amilyenből a zsilipkamra ajtaját készítették, különlegesen ellenálló, de minden más megadta magát. Nem sokkal a munka kezdete után a MOSODA feliratú szobában patkányfészket fedeztek fel. Egy kazánt kettényírva, Gregg két embere rábukkant egy apró patkánytanya szeszélyes labirintusára, valóságos rágcsáló-falu húzódott meg itt. A kazán belsejében csontból, kőtörmelékből, bádogból és kacatokból ámulatosan tekervényes alaprajzú szintek és járatok épültek. Szűk ketreceket is találtak, gornyadozó állatok, egerek, hörcsögök, nyulak, még madarak és lepkék is tanyáztak bennük: ez utóbbiak viharfelhőként röppentek fel. Patkányokat is találtak: fiaztatókban, telepeken, gyakorlótermekben és mészárszékekben. Amikor Scoyt a miniatűr városkára irányította a lángfegyvert, és az lángbaborult, a rágcsálók bőszen előtódultak és támadásra indultak. Scoyt a lángfegyverrel védekezett, estében azzal tartotta távol magától az állatokat. Gregg két emberének a torkát átharapták a patkányok, de aztán megérkeztek a segélycsapatok a kábítókkal, és leterítették a kis fúriákat. A holttestek visszavándoroltak az emberláncon, és a rombolás folytatódott. Ekkorra már a 24. Fedélzettől a 13.-ig mindhárom szinten minden csapóajtót felnyitottak. Mindegyik nyílást őrizte valaki. - A hajó csakhamar lakhatatlanná válik - tiltakozott Tregonnin tanácsos. - Ez rombolás a rombolásért. Egy tanácskozáson elnökölt, amelyre minden fontos személyt meghívtak. Jelen volt Billyoe, Dupont és Ruskin tanácsos. Ott volt Pagwam és a Biztonsági Csapat más tisztjei. Végül ott volt Gregg és Hawl, továbbá Complain és Vyann is. Még Marappernek is sikerült beügyeskednie magát. Csak Scoyt és Zac Deight hiányoztak. A küldöncöknek, akiket a meghívással szalasztottak el Scoythoz, azt válaszolta, hogy “túl sok dolga van”. Marapper pedig, akit Tregonnin kért meg, hogy hívja oda Zac Deightet, azzal tért vissza, hogy a tanácsost nem találja a szobájában, mire Complain és Vyann, akik tudták, milyen sötét szerepet vállalt Deight ebben az ügyben, összenéztek, de nem szóltak egy szót sem. Talán sokan megkönnyebbültek volna a hírre, hogy Deight áruló, de más árulók is jelen lehettek, akiket nem lett volna bölcs dolog figyelmeztetni. - A hajót részeire kell szétszednünk, mielőtt az óriások minket szednek szét - üvöltötte Hawl. - Ez eléggé világos, mit kell ezen vitázni? - Hát nem érted? Ha a hajó szétszakad, mindnyájan meghalunk - tiltakozott Dupont tanácsos. - Legalább megszabadulnánk a patkányoktól - mondta gurgulázó nevetéssel Hawl. Ő és Gregg kezdettől fogva civakodtak a Tanács tagjaival, egyik fél sem kedvelte a másikat. A megbeszélést mégis más robbantotta szót: senki sem tudta eldönteni, mit akarnak inkább megvitatni, Scoyt intézkedéseit, vagy a különös bolygó felfedezését. Végül maga Tregonnin igyekezett összefoglalni a két eltérő irányzatot. - A helyzetet a következőképpen összegezhetem - mondta. - Scoyt tervét jóváhagyhatjuk, ha sikerrel jár. Ám a siker nemcsak annyit jelent, hogy az óriásokat foglyul kell ejtenünk, hanem ha foglyul ejtettük őket, ki kell csikarni belőlük a választ, hogy miképpen lehet leszállítani a hajót ennek a bolygónak a felszínére. Altalános helyeslő mormolás volt a válasz. - Az óriások nyilvánvalóan értenek ehhez - jegyezte meg Billyoe -, mivel mégiscsak ők építették a hajót.
- Akkor hagyjuk ezt, és menjünk, segítsünk Scoytnak - állt fel Gregg.. - Van itt még valami, amit szeretnek elmondani nektek, mielőtt elindultok - mondta Tregonnin -, mégpedig az, hogy vitánk mindeddig merőben anyagi természetű volt. Úgy vélem azonban, erkölcsileg is igazokiunk kell eljárásunkat. Számunkra ez a hajó szentély, és csak egy feltétellel rombolhatjuk szét: ha ezzel a Nagy Utazás véget ér. Szerencsére ez a feltétel megvan. Bízom abban, hogy a bolygó, amelyet néhányan közületek megpillantottak, maga a Föld. Beszédének kenetteljes hangnemét Gregg és a túlélési kutatócsoport néhány tagja gúnyosan fogadta. Mások azonban elragadtatva megtapsolták. Marapper harsányan azt kérdezte, hogy Tregonnin miért nem ment papnak. Complain hangja vágta ketté a lármát. - Ez a bolygó nem a Föld! - mondta. - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de biztos értesüléseim vannak, amiről ti nem tudtok. Valahol messze kell járnunk a Földtől, mert eddig huszonhárom nemzedék élt a hajón, a Földet pedig a hetedik nemzedéknek kellett volna elérnie. Hangját elnyomták a dühös, panaszos és követelőző kiáltások. Complain úgy döntött, jobb, ha mindenki szembenéz a valódi helyzettel, tudjanak meg mindent a szétrombolt vezérlőteremről, Gregory Complain kapitány naplójáról, Zac Deightről. Mindent fel kell tárni előttük, a probléma túlságosan égetővé vált ahhoz, semhogy egyetlen ember birkózzék meg vele. De mielőtt bármit szólhatott volna, a tanácskozó szoba ajtaja kicsapódott. Két férfi állt ott, arcuk eltorzult a félelemtől. - Az óriások támadnak! - kiáltották. A bűzös füst vakítóan kúszott előre az Élszektor fedélzetein. A 25. Fedélzetről a 24. és a 23. Fedélzetre áthordott és felhalmozott kacatokat meggyújtották. Senki nem törődött semmivel, hirtelen mindenkiben fellobbant a gyújtogatási szenvedély. A hajó legnagyobb részében automatikus berendezések gátolták meg a tűz elterjedését: lezárták a szobát, ahol kitört a tűz, és kiszivattyúzták belőle a levegőt. Sajnos, ez a tűz a nyílt folyosón és olyan szobában tört ki, amelyben a berendezés nem működött. Scoyt és romboló társai zokszó nélkül dolgoztak a füstben. A tájékozatlan szemlélő azt hihette volna, hogy őrjöngés szállta meg ezeket az embereket, az életfogytiglan foglyultartó hajó ellen érzett gyűlöletük most végre kitört, és megzabolázhatatlan erővel dühöngött. Az óriások okosan támadtak. Scoyt éppen egy kis mosdófülkét olvasztott szét, és azt várta, hogy három társa elhúzza a falat, s így egy időre kikerült a többiek látóköréből. Ebben a pillanatban feje fölött a rács félrehúzódott, és egy óriás gázlövedéket lőtt Scoytba. Arcán találta el a mestert, aki szó nélkül összeesett. Kötélhágcsó hullt alá a rácsból. Az egyik óriás leereszkedett, és kiráncigálta Scoyt elmerevült kezéből a lángfegyvert. Közben azonban az elmozdított fal a fejére zuhant és elkábította: a három ember óvatlan volt, nem számoltak azzal, hogy a fal ledőlhet. Most meglepetten bámultak az óriásra. Közben újabb három óriás kúszott le a hágcsón, tüzeltek rájuk, társukat felnyalábolták, felkapták a lángfegyvert, és vissza akartak húzódni a biztonságos fedezékbe. A füst ellenére azonban mások is meglátták a rajtaütést. Gregg egyik legtehetségesebb martalóca, egy Black nevű fickó, előrerontott. Az utolsónak kapaszkodó óriás, aki már majdnem elérte a rácsot, ismét lezuhant, hátát késszúrás érte, mire elejtette a lángfegyvert. Black segítségért kiáltott, és kihúzta az óriásból a kést, majd felfelé kúszott a hágcsón. Gázlövedék találta el, és ő is visszazuhant a padlóra. De társai már mögötte tolongtak. Átugrottak, és a hágcsón felmászva előretörtek, át a rácson. Szörnyű harc kezdődött a szűk ellenőrző járatban. Az óriások átvágtak a légvezetéken, hogy minél előbb elérjék az ellenőrző járatot, de visszavonulásukat akadályozta sérült társuk. A felmentő csapat azon az alacsony ellenőrző targoncán érkezett, amelyen annak idején Complaint szállították. Közben a csövek és a pillérek körül az Élszektor emberei szorongatták őket egyre nagyobb számban. Furcsa hadszíntér volt ez. Az ellenőrző járat körbefutott minden szinten, a fedélzetek között. Nem volt kivilágítva, és a szeszélyesen himbálózó lámpák kísérteties árnyékhálót festettek a gerendák közé. Magányos orvlövésznek eszményi hely, csapatnak maga a pokol, a barátot nem lehetett megkülönböztetni az ellenségtől. Ekkor érkezett meg a tanácskozásból Gregg, hogy átvegye az irányítást. Csakhamar rendet teremtett a találomra folytatott hajkurászásban. Most, hogy Scoyt ideiglenesen kidőlt a csatasorból, Greggnek még az élszektorbeliek is engedelmeskedtek.
- Hozza ide nekem valaki azt a lángfegyvert - ordította. - Mindenki más jöjjön utánam a 20. Fedélzetre. Ha lejutunk az ellenőrző ajtókon, elvágjuk az óriások visszavonulásának útját. Pompás ötlet. Az egyetlen bökkenő az volt - és ez magyarázta, hogyan jutottak az óriások észrevétlenül egyik fedélzetről a másikra, noha minden csapóajtó nyitva állt -, hogy az ellenőrző járatok körbefutottak a hajón, a hajóderékban, és így körbefogták az alsó szint szobáit. Amíg ezt fel nem fedezték, az óriások helyváltoztatását nem lehetett korlátozni. A hajó sokkal bonyolultabb felépítésű volt, mintsem ezt Gregg elképzelte. A csapóajtókon bőszen lezúduló emberek egy fia ellenséget sem találtak. Greggből kitört vadállati természete. A lángfegyverrel tört magának utat, és megolvasztott minden útjába kerülő akadályt. Az ellenőrző járatokat még soha nem nyitották ki a hajó lakói, még soha nem pusztított egy őrült kezében lóbált hegesztő a hajó finom ércsatornáiban. Három perc leforgása alatt Gregg szétroncsolt egy szennyvíz-zsilipet és egy fő vízvezetéket. A víz kilövellt, és az egyik kúszó férfit leterítette, megölte, átzuhogott rajta, áthömpölygött mindenen, végigbugyborékolt a fedélzetek fémlapjai között. - Kapcsold ki ezt az izét, te eszeveszett - ordított rá Greggre az egyik élszektorbeli férfi, megsejtve a veszélyt. Válaszul Gregg ráirányította a lángsugarat. Ezután egy energiakábel ment tönkre. Sercegve ágaskodott fel, mint a kígyó, az áram alatt levő vezetékek átvillantak az ellenőrző járat sínéin: két férfi mukkanás nélkül meghalt. A gravitáció megszűnt. Az egész fedélzeten váratlanul fellépett a súlytalanság. Semmi sem okoz olyan hirtelen pánikot, mint a talajvesztés érzése. Az összeszűkülő térségben csak fokozta a bajokat az ezt követő tolongás. Maga Gregg is elvesztette a fejét, pedig régebben már tapasztalta a nehézkedés hiányát: eldobta a fegyvert, és az lágyan visszahullott rá. Szakálla lángragyúlt, ő pedig üvöltve öklözte félre a lángoló csőtorkolatot... A zűrzavarban Complain és Vyann ott álltak Scoyt mester előtt, akit éppen akkor hoztak fel hordágyon a szobájába. Complain, aki maga is megkóstolta már a gázlövedéket, rokonszenvet érzett a még eszméletlen mester iránt. Megszagolta a gázt Scoyt hajában: az égés bűze is az orrába csapott. Egy felfelé vetett pillantással megbizonyosodott róla, hogy feje felett a rácsból füstcsík kanyarog elő. - Ezek az őrültek két fedélzettel odább felgyújtották a hajót és a légvezeték mindenhová elviszi a füstöt - kiáltotta oda Vyannak. - El kellene oltani. - Legalább a fedélzetközi ajtókat lezárhatnánk... - mondta a lány. - Nem kellene kivinnünk innen Rogert? Miközben a lány beszélt, Scoyt megmozdult és felnyögött. Arcára vizet fröcsköltek, karját dörzsölgették, túlságosan el voltak ezzel foglalva, semhogy felfigyeljenek a folyosón felhangzó kiáltásokra. Annyit ordítoztak már körülöttük, hogy egy kicsivel hangosabb lármát már észre sem vettek, egészen addig, amíg az ajtó hirtelen ki nem vágódott, és Tregonnin tanácsos be nem lépett. - Lázadás! - kiáltotta. - Lázadás! Ettől féltem. Azistemt, mi lesz még velünk? Kezdettől fogva mondtam, hogy a Holt-út bandáját nem szabad beengednünk. Nem bírsz talpraállni, Scoyt? Ő tudná, hogy mit kell tennünk. Rólam nem hiszik el, hogy a tettek embere vagyok. Complain komoran pillantott rá. Az apró könyvtáros szinte lábujj hegyen táncolt, arca eltompult az izgalomtól. - Mi a baj? - kérdezte. Tregonnin látható erőfeszítéssel szedte össze magát a lenéző tekintetre. - A hajó megsérült - felelte sokkal józanabbal. - Ez az őrült Hawl, az az aprófejű fickó megkaparintotta a lángfegyvert. A bátyád megsérült. Bandájának legtöbb tagja, és a mi embereink zöme is csak úgy vaktában mindent lerombolnak. Megparancsoltam nekik, hogy hagyják abba és adják át a fegyvert, de a szemem közé nevettek. - Scoytnak majd engedelmeskednek - felelte mogorván Complain. Erélyesen rázni kezdte Scoytot. - Roy, én félek. Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy valami szörnyűséges dolog fog történni - mondta Vyann. Complain egy pillantást vetett a lány arcára, s ez elárulta, Vyann mennyire fél. Melléje állt, és megsimogatta a karját. - Tanácsos, foglalkozz Scoyt mesterrel - szólt oda Tregonninnak. - Csakhamar magához tér, és elég eleven lesz ahhoz, hogy megoldjon minden problémát helyetted. Mindjárt jövünk. A meglepett Vyannt kituszkolta a folyosóra. Egy vékony csermely csörgött végig a fedélzeten, le a csapóajtókon.
- Most mihez kezdünk? - kérdezte a lány. - Bolond voltam, hogy eddig nem gondoltam rá - mondta Complain. - Kockázatos módon leromboljuk fejünk fölött a tetőt, hogy eljussunk az óriásokhoz, mintha ez volna az egyetlen lehetőség. De van másik lehetőség is. Zac Deight szobájában van egy készülék, amelyen Curtisszel beszélt, az óriások vezérével. - Roy, nem emlékszel, Marapper azt mondta, hogy Zac Deight eltűnt - jegyezte meg a lány. - Talán nélküle is megszólaltatjuk a készüléket - válaszolta Complain. - Vagy találunk ott valami mást, amit használhatunk. Itt nem veszik semmi hasznunkat, annyi bizonyos. Hangja gúnyosan csengett. Hat élszektorbeli férfi futott el mellette némán. Mindenki rohant, lábuk nyomán nagyokat loccsantak a tócsák. Kétségkívül a tűzvész orrfacsaró bűze kergette a menekülőket. Complain megfogta a lány puha kezét, és fürgén végigvezette őt a 17. Fedélzeten, le az alsó szintre. A csapóajtók fedelei, mint szétszórt sírkövek hevertek mindenfelé, de az őrszemek már elhagyták helyüket, hogy ők is kivegyék részüket az izgalmas eseményekből. Complain megállt a szoba előtt, ahol a kábult tanácsost hagyta, felemelte lámpáját és belökte az ajtót. Zac Deight egy fémzsámolyon ült. Marapper is ott volt, hájas testét egy karosszékbe gyömöszölte be, kezében a kábítóját lóbálta. - Táruljon fel énetek, gyermekeim - üdvözölte okét. - Gyere be, Roy, gyere be, és te is, Vyann felügyelő, drága gyermekem! - Mi az ördögöt akarsz itt, Marapper, te vén mézesmázos gazfickó? - kérdezte meglepetten Complain. A pap ügyet sem vetett a barátságtalan megszólításra, amelyet Complain a régi szép napokban soha nem merészelt volna, hanem készségesen adott magyarázatot. Állítása szerint azért jött ide, hogy kicsikarja Zac Deightből a hajó utolsó titkát, de még csak most fogott hozzá, mert bár régen itt tartózkodik, csak most sikerült felélesztenie a tanácsost. - A tanácsülésen azt mondtad, hogy nem találtad itt - jegyezte meg Vyann. - Nem akartam, hogy darabokra tépjék, mint kívülállót, mielőtt kifaggattam volna - válaszolt Marapper. - Mióta tudod, hogy kívülálló? - kérdezte gyanakodva Complain. - Mióta bejöttem és a padlón fekve találtam, az ujjan pedig megláttam a nyolcszögletű gyűrűt - felelte Marapper, hangjában nagy adag önelégültséggel. - Egy dolgot már kivettem belőle, a körme alá dugott kés segítségével. A kívülállók és az óriások arról a bolygóról jöttek, amelyet odakint láttatok, de addig nem mehetnek vissza, amíg egy hajó értük nem jön, és fel nem szedi őket. A mi hajónk nem tud ott leszállni. - Persze hogy nem, hiszen nem lehet irányítani - mondta Vyann. - Marapper, hiába vesztegeted az idődet. És azt sem engedhetem meg, hogy kínozd a tanácsost. Gyerekkorom óta ismerem. - Ne felejtsd el, hogy meg akart ölni bennünket - emlékeztette a lányt Complain. Vyann nem válaszolt, csak makacsul Complainra bámult. A férfi tisztában volt vele, hogy mint minden asszonynak, neki is az észokoknál erősebb érvei vannak. - Nem maradt más választásom, meg kellett próbálnom, hogy mindkettőtöket eltegyelek láb alól - válaszolta rekedten Zac Deight. - Ha megszabadítotok ettől a szörnyűséges alaktól, mindent megteszek a józan ész határain belül. Nincs a világon visszásabb helyzet, mint egy pap és egy lány vitájába keveredni. Complain nem nagyon örült a helyzetnek. Nagyon is kedvére való lett volna, ha Marapper segítségével felvilágosításokat húzhat ki Deightből, bármi áron is, de Vyann jelenléte ezt megakadályozta. A papnak sem magyarázhatta meg, miért lett hirtelen olyan érzékeny. Civakodni kezdtek. Közeledő zaj szakította félbe vitájukat, furcsa zaj, recsegés-ropogás, amely félelmetes volt, mert nem ismerték fel. Egyre hangosabb lett. Hirtelen a fejük fölé ért. Patkányok! A szint fölött a légvezetéken át vonultak, s a rácson, ahol Complain nemrég átbújt, rózsaszínű lábak kopogtak szaporán, ahogyan a patkányhorda elviharzott. Por záporozott le a szobába, és a porral együtt füst is betódult. - Az egész hajóra ez vár - szólt oda aggodalmasan Zac Deightnek Complain, amikor az áradat elvonult. - A tűz kikergette fészkükből a patkányokat. Idővel az emberek teljesen kibelezik a hajót. Végül meg fogják találni a titkos búvóhelyeteket, még akkor is, ha minket megöltök közben. Ha megvan a magadhoz való eszed, Deight, előhozod azt a készüléket, és megmondod Curtisnek, magasra emelt kézzel bújjanak elő. - Akkor sem fognak engedelmeskedni, ha ezt megmondom nekik - felelte Zac Deight. Papírvékony kezét összekulcsolta az ölében. - Ez már az ón dolgom - mondta Complain. - Hol van a Kis Kutya? A bolygó felszínén? Zac Deight szánalmasan bólintott. Megköszörülte a torkát, ezzel próbálva leplezni ideges feszültségét.
- Gyerünk, mondd meg Curtisnek, gyorsan beszéljen a Kis Kutyával, és küldjenek fel értünk egy hajót - rendelkezett Complain. Elővette kábítóját, és mereven Deightre szegezte. - A kábítót itt csak én kezelhetem - kiáltott Marapper. - Deight az én foglyom. - Felugrott és előreszegezett fegyverével Complain felé közeledett, aki dühödten rúgta ki a pap kezéből a kábítót. - Nem tehetjük, hogy hárman vitatkozzunk - mondta. - Ha itt akarsz maradni, hallgass. Ha nem tetszik, kimehetsz. Nos, Deight, meggondoltad magadat? Deight gyámoltalanul felállt, arcvonásairól világosan leolvasható volt, hogy képtelen határozni. - Nem tudom, mit tegyek. Egyáltalán nem érted a helyzetet - szólalt meg. - Valóban szeretnék segíteni, ha tudnék. Alapjában véve értelmes embernek látszol, Complain, ha te meg én... - Nem vagyok értelmes! - kiáltotta Complain. - Éppenhogy értelmes nem vagyok! Gyerünk Curtishez! Gyerünk, te vén róka, mozgás! Rendelj fel ide egy hajót! - Vyann felügyelő, nem tudnád... - kezdte Zac Deight. - De Roy, kérlek... - szólalt meg Vyann. - Nem! - dörögte Complain. Elviselhetetlen volt, hogy mindenkinek, most ínég egy nőnek is saját nézete legyen. - Ezek a nyomorultak felelősek minden szenvedésünkért. Most aztán rántsanak ki bennünket a csávából, különben baj lesz. Megragadta a könyvszekrény egyik sarkát, és haragosan elrántotta a faltól. A beszélőkészülék ott állt a falmélyedésben közönyösen és némán, készen arra, hogy bármilyen üzenetet közvetítsen. - Ez alkalommal a “halálos” fokra állítottam a kábítómat, Deight - figyelmeztette Complain. - Háromig számolok, ha addig nem beszélsz... Egy... kettő... Zac Deight szemét elfutotta a könny, amikor felemelte a kagylót. Remegett a keze. - Crane Curtist kérném - mondta, amikor megszólaltak a vonal másik végén. Complain, bármennyire nyeregben érezte magát, nem bírta elfojtani remegését arra a gondolatra, hogy ez a készülék most összeköttetésben áll a hajó titkos központjával. Amikor Curtis jelentkezett, a szobában mind a négyen teljesen érthetően hallották a hangját. Aggodalom csengett benne, olyan szaporán hadart, mintha nem is óriás volna. Nyomban beszélni kezdett, mielőtt az öreg tanácsos egy szót szólhatott volna. - Deight? Valahol elhibáztad - mondta. - Mindig is állítottam, hogy öreg vagy már erre a munkára. Az átkozott zümzümök munkához láttak a hegesztővel. Mintha azt állítottad volna, hogy megszerezted tőlük. Ámokfutást rendeznek vele, teljes a felfordulás. Egyikünk megpróbálta elvenni tőlük, de nem sikerült, most aztán a hajó tüzet fogott a közelünkben. Ez a te műved! Ezért te vállalod a felelősséget... A szóáradat közben Zac Deightet mintha kicserélték volna, visszanyerte régi méltóságát. Már szilárdan markolta a kagylót. - Curtis! - mondta. Parancsoló hanghordozása egy pillanatnyi szünetet eredményezett a vonal másik végén. - Curtis, szedd össze magad. Most nincs időnk a vádaskodásra. Nagyobb dolgok forognak kockán. Kapcsolatba kell lépned a Kis Kutyával, és elmondani nekik... - A Kis Kutyával! - kiáltott fel Curtis. Ismét áradt belőle a szó. - Nem tudom elérni a Kis Kutyát. Miért nem figyelsz rám? Néhány őrült zümzüm a hegesztővel megrongálta a 20. Fedélzet középső szintjén az energiakábelt, pontosan alattunk. Az áramellátás körös-körül tönkrement. Négy emberünk magatehetetlenné vált az áramütéstől. Kiégett a rádiónk és a világításunk. Kelepcébe kerültünk. Nem tudjuk fellármázni a Kis Kutyát, és nem bírunk kiszabadulni innen... Zac Deight felnyögött. Reménytvesztetten fordult el a készüléktől, és intett Complainnek. - Végünk van - mondta. - Hallottad. Complain a férfi sovány bordái közé nyomta a kábítót. - Maradj csendben - sziszegte. - Curtis még beszél. - A készülék tovább morgott. - Ott vagy, Deight? Miért nem válaszolsz? - Itt vagyok - felelte fáradtan Deight. - Akkor válaszolj. Azt hiszed, ugratlak? - dühöngött Curtis. - Még egy lehetőségünk maradt. Fent a 10. Fedélzeten a személyszállító légzsilipben van egy tartalék adó. Érted? Mi mindnyájan itt fővünk, mint a rákok a fazékban. Nem bírunk
kiszabadulni. De te odakint vagy. El kell jutnod a tartalék adóhoz, és rádión segítséget kell kérned a Kis Kutyától. Meg bírod tenni? A kábító mélyebben ékelődött Deight bordái köze. - Megpróbálom - felelte. - Jobban is teszed. Ez az utolsó mentségünk. És Deight... - Tessék? - Az isten szerelmére, mondd meg neki, hogy fegyveresen jöjjenek és siessenek. - Rendben. - Bújj be az ellenőrző járatba, és szállj targoncára. - Rendben van, Curtis. - És rohanj, öregem. Az ég szerelmére, siess. Zae Deight letette a kagylót. A beszélgetést hosszú hallgatás követte. - Megengeded, hogy megkeressem ezt a rádiót? – kérdezte Deight. Complain bólintott. - Veled megyek - mondta. - Hívnunk kell egy hajót. - Vyannhoz fordult. A lány egy bögre vizet hozott az öreg tanácsosnak, aki hálásan fogadta. - Laur - szólalt meg Complain. - Légy szíves, menj vissza, és mondd meg Roger Scoytnak, aki azóta már bizonyára magához tért, hogy az óriások rejtekhelye valahol a 20. Fedélzet felső szintjén lapul. Mondd meg neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, semmisítse meg. Mondd meg neki, óvatosan haladjon: valamiféle veszély leskelődik ott rá. Mondd meg neki... mondd meg, hogy van ott egy különösen érdekes óriás, Curtis a neve, akit nagyon lassan kellene elindítani a Nagy Utazásra. Vigyázz magadra, Laur. Mihelyt lehet, jövök vissza. Vyann megkérdezte: - Nem mehetne helyetted Marapper... - Szeretném, ha az üzenet valóban célhoz érne - válaszolta nyersen Complain. - Légy óvatos - kérlelte a lány. - Nem lesz semmi baja - jegyezte meg durván Marapper. - A sértések ellenére én is vele tartok. A vesémben érzem, hogy valami csúnya dolog készülődik. Kint a folyosón a négyszögletes irányfények üdvözölték őket. Pislákoló kék foltjuk éppenhogy fellazította a sötétséget, és Complain rossz előérzettel figyelte, mint tűnik el Laur Vyann. Kelletlenül fordult Marapper és Zac Deight után, ez utóbbi már egy nyitott csapóajtó fölé hajolt, a pap azonban gyámoltalanul toporgott. - Várj! - mondta. - És a patkányok odalent? - Neked is, Complainnek is van kábítótok - felelte csendesen Zac Deight. A megjegyzés, úgy látszik, nem oszlatta el teljesen Marapper vonakodását. - Sajnos, attól tartok, hogy ez a csapóajtó túl szűk nekem - kiáltott fel. - Nagyon kövér vagyok, Roy. - De még nagyobb hazug - vágta rá Complain. - Indulás, gyerünk lefelé. Majd ügyelünk a patkányokra. Ha szerencsénk van, nem nagyon érnek rá velünk törődni. Lebújtak az ellenőrző járatba, és négykézláb kúsztak előre a sínpárig, amely ennek a szintnek az alacsony targoncáit szállította a hajó egyik végétől a másikig. Egyetlen járművet sem találtak. Végigmásztak a sínek mentén, át egy szűk nyíláson, a fedélzeteket elválasztó fémlapon, amely még itt is végighúzódott a két fedélzet között, és végül a harmadik fedélzeten találtak egy targoncát. Zac Deight irányítása mellett felmásztak rá és lelapultak. A hajtóművet egyetlen gombnyomással bekapcsolva elindultak, sebességük gyorsan növekedett. A fedélzetek kereszteződései csupán néhány centire suhantak el a fejük felett. Marapper nyögve próbálta behúzni a hasát, de a targonca csakhamar lassított, megérkeztek a 10. Fedélzetre. A tanácsos megállította a járművet és leszálltak. A hajónak ebben a távoli részében minden a patkányok ármádiájáról tanúskodott. Ürülék- és szövetfoszlányok hevertek a padlón. Marapper lámpája szüntelenül egyik oldalról a másikra járt. Miután a targoncát éppen a fedélzet közepén fékezték le, felállhattak. Fölöttük és körülöttük az ellenőrző járat a fedélzet két korongja között dobbá szélesedett, széliében pillérek, pántok, csövek és vezetékek szövevénye szabdalta szét, s egy hatalmas alagút, amely a hajó folyosóit tartotta. Fejük fölött vaslétra vezetett fel a sötétségbe.
- A személyzeti zsilipkamra a felső fedélzeten van - jegyezte meg Zac Deight. Megmarkolta a létrafokokat, s elindult felfelé. Miközben Complain nyomon követte Deightet, mindkét oldalon számos jelét látta a rongálódásnak, mintha ezekben a szobákban, amelyeken most áthaladtak, hajdan robbanások zajlottak volna le. Mintegy a “robbanás” gondolatára morgó hang hullámzott át az ellenőrző járaton, és megkongatta a számtalan csövet, míg végül körös-körül úgy zengett minden, mint a zenekar. - Az embereitek még most is rombolják a hajót - jegyezte meg hűvösen Zac Deight. - Reméljük, közben néhány osztag óriást kinyírnak - mondta Marapper. - Néhány osztagot! - kiáltott fel Deight. - Mit gondoltok, hány - ahogy ti nevezitek - óriás van a fedélzeten? Amikor a pap nem felelt, Deight maga adta meg a választ: - Pontosan tizenketten vannak, szegény fickók - mondta. - Curtissel együtt tizenhárman. Egy pillanatra Complainnek majdnem sikerült egy teljesen ismeretlen ember, Curtis szemével nézni a helyzetet. Látta, ahogy a szorongó szolgálatvezető valahol a romos szobák sötétjében kucorog, miközben mindenki más a hajón veszettül vadászik a rejtekhelyre. Nem találta valami felemelő látványnak. De nem volt idejük töprengeni. Elérték a felső szintet, és még egyszer merőleges irányban felkapaszkodtak a legközelebbi csapóajtón. Zac Deight beleillesztette nyolcszögű gyűrűjét, és felemelte az ajtó fedelét. Ahogy kibújtak, egy csapat apró lepke szálldosott körözve a válluk körül, majd eltűntek a sötét folyosó mélyén. Complain fürgén felemelte kábítóját, és sugarat küldött utánuk: Marapper lámpájának fényénél elégedetten figyelte, hogy legtöbbje lehullik a fedélzetre. - Remélem, egy sem szökött meg - mondta. - Esküszöm, hogy ezek a piszkok a patkányok előőrsei. Ebben a körzetben olyan nagy mértékű volt a rongálódás, amilyent Complain és Marapper együttvéve sem látott eddig. Alig akadt fal, amely egyenesen állott volna. Üveg és törmelék takarta vastagon a padlót mindenütt, kivéve, ahol félreseperték és szűk ösvényt vágtak benne. Feszült figyelemmel ezen a kis ösvényen haladtak előre. - Mi volt ez a helyiség? - kíváncsiskodott Complain. - Már úgy értem, amikor még helyiség volt. Zac Deight nem válaszolt, szürke és töprengő arccal ment tovább. - Mi volt ez a helyiség, Deight? - ismételte meg a kérdést Complain. - Ó... a fedélzet legnagyobb részét az orvosi kutatóintézet foglalta el - felelte szórakozottan Deight. - Végül, úgy hiszem, egy elhanyagolt számítógép robbantotta darabokra. A hajó közönséges liftjein és folyosóin nem lehet ide bejutni, teljesen el van zárva. Sír a sírban. Complaint belső reszketés fogta el. Orvosi kutatóintézet! Itt dolgozott huszonhárom nemzedékkel ezelőtt June Payne, a paynine felfedezője. Megpróbálta elképzelni, mint hajolt a lány a dolgozóasztal fölé, de csak Laurra tudott gondolni. Így érkeztek el a személyzeti zsilipkamrához. Pontosan úgy festett, csak kisebb méretben, mint a teher-zsilipkamra, de a kerekek és a veszélyjelzések nem különböztek. Zac Deight az egyik kerékhez lépett, arcán továbbra is merengő kifejezés tükröződött. - Várj! - szólt rá sürgetőn Marapper. - Roy, amilyen csalafinta ez a mi vezetőnk, esküszöm, valami ocsmányságot tartogat nekünk. Veszélybe sodor bennünket. - Ha odabent valaki vár ránk, Deight - mondta Complain -, akkor ők is, meg te is azonnal elindultok az Utazásra. Figyelmeztetlek. Deight feléjük fordult. A végtelen fájdalom arcán egy nyugodtabb pillanatban, más társaságban talán szánalmat ébresztett volna. - Nincs bent senki - mondta kurtán köhintve. - Nem kell félnetek. - Az a rádió... odabent van? - kérdezte Complain. - Igen. Marapper megragadta Complain karját, és lámpájával Deight arcába világított. - Csak nem fogod hagyni, hogy beszéljen azzal a Kis Kutyával, és megmondja nekik, hogy fegyveresen jöjjenek ide? - Ne nézz engem bolondnak, te pap - válaszolta Complain -, azért, mert véletlenül a te egyházközségedben születtem. Deight azt az üzenetet küldi el nekik, amit mi mondunk. Nyisd ki, tanácsos. Az ajtó fékesiklott, és a zsilipkamra feltárult. Körülbelül öt lépés széles volt. A fal mellett hat fém űrruha állt, mint hat
páncél. A ruhákon kívül csupán egyetlen más tárgyat találtak a szobában: a rádiót, egy kis hordozható készüléket, amelyről hordozószíjak csüngtek, és kihúzható antennák me- redeztek. Mint a teher-zsilipkamrában, itt is volt ablak. A négy személyzeti és a két teheráru-zsilipkamra a hajó hosszában helyezkedett el, és a vezérlőterem most már elreteszelt gömbjén kívül csupán ezeken lehetett a hajóból kitekinteni. A hajó teljes külső héjához képest itt a héj vékonyabb volt, ezek alkották a gyenge pontokat, és csak ott építettek ilyeneket, ahol rendkívül fontos volt, hogy kilássanak. Marapper először látott ilyesmit. őt is elfogta a megilletődés, mint az imént a többieket. Lélegzetvisszafojtva bámult ki a lenyűgöző űrbe, s most az egyszer még az ő szava is elakadt. A bolygó szélesebbnek látszott, mint amikor Complain megfigyelte. A vakító kék színekbe fehérek és zöldek is keveredtek, és a légkör köpenyében úgy csillogtak, mint az idáig látott színek közül egy sem. A lenyűgöző sarlóhoz képest apró nap fényesebben izzott magánál az életnél is. Marapper elragadtatva mutatott rá. - Mi ez? Egy nap? - kérdezte. Complain bólintott. - Szentanyám! - kiáltott fel elképedve Marapper. - Milyen kerek! Valahogy mindig azt hittem, hogy négyszögletes, mint egy nagy irányfény. Zac Deight a rádióhoz lépett. Reszkető kézzel felemelte, és társai felé fordult. - Jobb, ha most tudjátok meg - mondta. - Bármi történik, jobb, ha megmondom nektek. Az a bolygó a Föld. - Micsoda? - ámult el Complain. Csak úgy tolakodtak elő belőle a kérdések. - Hazudsz, Deight! Bizonyosan hazudsz. Ez nem lehet a Föld. Mi tudjuk, hogy ez nem lehet a Föld. Az öregember váratlanul sírva fakadt, nagy sós könnycseppek peregtek le az arcán. Alig próbálta visszafojtani sírását. - Meg kellett mondanom nektek - felelte. - Annyi sokat... túl sokat szenvedtetek. Az ott a Föld, de nem szállhattok le rajta. A Nagy Utazás... a Nagy Utazás mindörökké tartani fog. De ez csak egy a sok szörnyűség közül. Complain megmarkolta Deight cingár nyakát. - Figyelj ide, Deight - hörögte. - Ha ez a Föld, miért nem vagyunk odalent, és ki vagy te... és ezek a kívülállók... és ezek az óriások? Kik vagytok ti? Kik vagytok? - Mi... mi a Földről jöttünk - köhögte Deight. Hasztalanul hadonászott Complain eltorzult arca előtt: Complain úgy rázogatta, mint valami kitépett pónika szárát. Marapper belekiabált Complain fülébe és a vállát ráncigálta. Mindhárman együtt ordítoztak, és Complain fojtogatása nyomán Deight arca egyre bíborszínűbb lett. Beleakadtak az űrruhákba, kettő közülük csörömpölve a padlóra gurult és a birkózókra zuhant. Végül a papnak sikerült lefejtenie Complain ujjait a tanácsos torkáról. - Megbolondultál, Roy! - lihegte. - Teljesen elment az eszed. Majdnem halálra szorongattad. - Hát nem hallod, mit mond? - kiáltotta Complain. - Valami félelmetes összeesküvés áldozatai vagyunk... - Előbb parancsolj rá, hogy beszéljen a Kis Kutyával... előbb hadd beszéljen... ő az egyetlen, aki működtetni tudja ezt a rádió-izét! Hadd beszéljen velük, Roy. Utána megölheted, és magad kérdezősködhetsz a rádión. A szavak fokozatosan jutottak el Complain értelméig. A vad düh és kudarc érzete, mint valami bíborszínű hullám, legördült agyáról. Marapper szokása szerint bölcsen beszélt, mint mindig, ha saját biztonságáról volt szó. Complain óriási erőfeszítéssel összeszedte magát. Feltápászkodott, és durván felráncigálta Deightet is. - Mi az a Kis Kutya? - kérdezte. - Az... az a fedőneve a bolygón felállított intézetnek, amelyet azért létesítettek, hogy a hajó lakóit tanulmányozzák mondta Zac Deight, és a torkát tapogatta. - Tanulmányozzák! - ... Rendben van, beszélj velük gyorsan, és mondd meg... mondd meg nekik... néhány emberetek megbetegedett, és küldeniük kell egy hajót, hogy visszavigyék őket a Földre. Nehogy valami mást fecsegj, mert ízekre szaggatunk, és a patkányok elé dobunk. Gyerünk! - Ó! - Elismerése jeléül Marapper a kezét dörzsölgette, és helyreráncigálta köpenyét. - Mint valami igazhivő, úgy beszéltél, Roy. Te vagy a kedvenc bűnösöm. Ha majd a hajó ideér, legyűrjük a legénységét, és visszamegyünk a Földre. Mindenki visszamegy! Mindenki! Minden férfi, minden asszony és minden mutáns, mindenki, aki a hajón él, egészen a Tatlépcsőig! Zac Deight ölébe helyezte a készüléket és bekapcsolta. Aztán haragját legyőzve, felbátorodva fordult szembe a másik két férfival.
- Hadd mondjam meg nektek - szólt méltósággal -, bármi történik is, és én rettenetesen félek, hogy mivé fajul ez a szörnyű ügy, szeretnélek benneteket emlékeztetni valamire. Joggal érezhetitek magatokat rászedve. Életetek a szenvedéssel együtt ide van bezárva a hajó szűk falai közé. De bárhol élnétek is, bármilyen helyen vagy időben, életetek nem lenne mentes a kíntól. A világegyetemben az élet mindenki számára hosszú, nehéz utazás. Ha ti... - Elég lesz, Deight - szakította félbe Complain. - Nem kérünk a Paradicsomból, azt követeljük, hogy választhassunk, hol akarunk szenvedni. Gyerünk, szólítsd a Kis Kutyát. Zac Deight sápadtan és elkeseredetten kezdett beszélni, és egyre az arcába meredő kábítóra pislogott. Aztán egyszercsak a fémdobozból érthető hang csendült fel: - Halló, Nagy Kutya, itt Kis Kutya, a vétel hangos és tiszta. Vége. - Halló, Kis Kutya - kezdte Zac Deight, majd elakadt. Fájdalmasan megköszörülte a torkát. Verejték csörgött a homlokán. Amikor elakadt, Complain orra elé nyomta a fegyvert, mire ismét folytatta, de egy pillanatig gyötrődve kipillantott a Napra. - Halló, Kis Kutya - mondta. - Küldjétek azonnal egy hajót... a zümzümök kiszabadultak! Segítség! Segítség! A zümzümök elszabadultak! Fegyveresen jöjjetek! A zümzümök... aahhh! Complain lövése a fogait érte, Marapperé a veséjét. Felhemperedett, de a rádió tovább szólt: együtt zuhantak le a padlóra. Meg sem rándult, halott volt, még mielőtt végignyúlt a fedélzeten. Marapper felkapta a készüléket. - Rendben van! - bömbölte bele. - Gyertek és fogjatok el bennünket, ti büdös koszevők! Gyertek és fogjatok el bennünket! Karjának egyetlen lendületével a rekeszfalhoz repítette a készüléket. Majd jellemző hangulatváltozással térdre esett Zac Deight holtteste előtt, és arcraborulva elvégezte a végtisztességet. Complain ökölbeszorított kézzel bámult ki a bolygóra. Képtelen volt csatlakozni a paphoz. Már semmi sem kötelezte, hogy végrehajtsa a szertartás mozdulatait: úgy látszott, kinőtt a babonából. De megbénította a felismerés, ami Marappernek eszébe sem jutott, a felismerés, ami minden reményüket szertefoszlatta. Ezernyi akadály után végül a Föld közelébe jutottak. A Föld volt az ő igazi otthonuk. És a Földet, Zac Deight beismerése szerint az óriások és a kívülállók tartják hatalmukban. És ez ellen a felismerés ellen hiába tüzelt Complain dühe. Laur Vyann némán és gyámoltalanul figyelte a 20. Fedélzeten végbemenő dühödt rombolást. Sikerült behúzódnia egy beszakadt ajtónyílásba: Scoyt mester rohamcsapatainak a dúlása következtében ezen a fedélzeten a nehézkedési erő megszűnt. A három körkörös szinten összezavarodtak az irányok: soha nem tapasztalt “lent” és “fent” keletkezett, és Vyann most először döbbent rá, a mérnökök milyen zseniálisan tervezték meg a hajót. A fedélzet felén lehetetlenné vált a további tartózkodás: a szobákat valójában a mennyezetre építették. Vyann köré hallgatag élszektorbeli asszonyok gyűltek, néhányan gyereküket szorongatták. Sokan végignézték otthonuk szétrombolását. Scoyt egyetlen szál nadrágban, koromfeketén, már teljesen magához tért kábulatából, és nekilátott az egész fedélzet lerombolásának, mint ahogy előtte a 25. Fedélzetet is elpusztította. Amint megkapta Vyanntól Complain üzenetét, félelmetes hevességgel vetette bele magát a munkába. Első lépésként minden teketória nélkül kivégeztette azt a két nőt és négy férfit, akiken Pagwam, a túlélési kutatócsoport néhány tagjával együtt megtalálta a kívülállók nyolcszögletű gyűrűjét. Intézkedései következtében - mint ezt Complain előre megjósolta - Hawlnak és haramiatársainak garázdálkodása megzabolázódott - vagy inkább kevésbé véletlenszerű mederbe terelődött. Gregg arcát és karját kötés fedte, így kiesett a küzdelemből. Hawl állt a helyére: fonnyadt arca ragyogott, miközben a lángfegyvert forgatta. Gregg csőcseléke szívesen segédkezett, a nehézkedés hiánya sem akadályozta őket. Nem annyira ők engedelmeskedtek Hawlnak, inkább Hawl démoni akarata felelt meg saját akaratuknak. Ami valaha a folyosók tervszerű szövevénye és lakóhely volt, most a számtalan lámpa fényénél holmi bronzba öntött fantasztikus mocsárnak rémlett. A kibelezett térségben - a rombolás ellenére a fémben kóborló áram mégis halálra sújtott öt embert - mindenfelé tömören meredezett elő a sok kemény fémpillér, maga a hajóváz, a girbe-gurba könnyűfém jégcsapok közül, amelyek már elolvadtak, szétfröcsköltek, majd ismét megszilárdultak. És mindezen keresztülhömpölygött a törött főcsapokból áramló víz. Talán az egész vad látványból a víz, volt a legkülönösebb. Lendülete előrezúdította, amikor azonban belefolyt a
súlytalanságba, már semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy valahová is igyekezzék, és cseppekbe formálódott. De a 23. és 24. Fedélzeten kitört tűzvész most dühöngött a legvadabbul: mindkét oldalon léghullámokat támasztott, közöttük kavargó víz örvénylett, és őrült üveghalként nyúlt végig a térségen. - Úgy hiszem, itt sarokba szorítottuk az óriásokat, fiúk! - ordította Hawl. - Akad vér elég, hogy megtölthessétek edényeiteket ebben az alvás-időszakban - és gyakorlott mozdulattal újabb rekeszfalat döntött le. Elragadtatott kiáltások törtek fel a körülötte serénykedő férfiakból. Fáradhatatlanul működtek, ide-odacsapongtak a vas-zuhatag között. Vyann képtelen volt tovább figyelni Scoytot. Arcvonásait félelmetesen eltorzította a lámpa és a tűz fénye, még a nehézkedés megszűnése sem lágyította meg. A barázdák mélyebbnek látszottak, mint valaha: Scoytot megrendítette, hogy lakhelyét elpusztítják. Idáig fajult hát szakadatlan ellenséghajhászása, amely az apró, tomboló Hawlban mintegy megtestesült. A lány mélységesen elszomorodva fordult el. Tekintetével Tregonnint kereste, de sehol sem látta. Talán egyedül reszketett lakófülkéjében. A kis ember ismerte az igazságot, de képtelen volt másokkal megértetni. Vyann-nak most Roy Complainre volt szüksége: úgy érezte, már csak a férfi őrzi az emberség arculatát. A rombolás lármája közepette, csendesen ráébredt, miért szereti Complaint. Azért (és ezt mindketten tudták, de nem beszéltek róla), mert Complain megváltozott, és Vyann egyszerre volt szemtanúja és oka a változásnak. Ebben az órában Complainhez hasonlóan sokan megváltoztak - Scoyt például - levetkőzték a gátlások ócska gönceit, de a többiek alacsonyabbrendű lénnyé süllyedtek, Roy Complaint pedig a metamorfózis magasabb szférákba repítette. A 19. és a 18. Fedélzeten összezsúfolódtak az emberek, mindnyájan nyugtalanul várták a homályosan sejtett végkifejletet. Azon túl, ahogy Vyann előrehaladt, már üresen találta a felső fedélzeteket. Bár a sötét alvás-ébrenlét elmúlt, a hajó fényei - mindeddig oly megbízhatók, akár a napfelkelte - csak nem gyulladtak ki. Vyann bekapcsolta az övén függő lámpát, és a kezébe vette kábítóját. A 15. Fedélzeten megállt. A folyosót halvány rózsaszínű fény öntötte el, nagyon finom és lágy. A fedélzet egyik csapóajtaján szűrődött ki. Vyann lekukucskált a járatba: lassan és fájdalmasan egy állat kúszott elő, egy patkány. Nem sokkal ezelőtt törhetett el a gerince, most valamiféle durva szánon feküdt a fara, ezen nyugodott a hátsó lába is. Mellső lábai segítségével kúszott előre, a szán megkönnyítette előrehaladását. Vyann meglepődve gondolt rá: “Mennyi idő múlva fedezik fel majd a kereket?” Nem sokkal azután, hogy a patkány előkecmergett a csapóajtón, a pirkadás fényessége erősödött. A lyukból lángnyelv csapott elő, szétterült, majd ismét erősebben emelkedett fel. Vyann rémülten kerülte ki, továbbsietett, és lépést tartott a patkánnyal, amely előbb rápillantott, majd közönyösen tavábbkúszott. Az állat iránt érzett beidegződött idegenkedését egy pillanatra feloldotta az a szívbemarkoló igazság, hogy mindketten egyformán gyötrődnek. Nyílt lánggal a hajó lakói eddig nemigen találkoztak. Vyann most döbbent rá először, hogy a tűz teljesen elpusztíthatja őket - és ez ellen senki sem tett semmit. A tűz holmi rákos sejtként burjánzóit szét a szintek között, és túl későn ismerték fel, hogy milyen veszély fenyegeti őket. A lány mind szaporábban lépkedett, duzzadt alsó ajkát beharapva, érezte, hogy a fedélzet egyre forróbb lesz a talpa alatt. A sántikáló patkány váratlanul vagy két lépéssel előtte köhögött egyet, és lekushadt. - Vyann! - szólította valaki a háta mögött. A lány sebzett dámvadként perdült egyet. Gregg állt mögötte, és éppen a kábítóját rakta el. Nesztelenül követte a lányt a folyosón, de nem tudott ellenállni a csábításnak, és leterítette a patkányt. Csaknem felismerhetetlen volt, fejét úgy bebugyolálták a kötések, ingén átbújtatott bal karjának a csonkját ugyancsak kötés fedte. A vöröslő sötétségben nem látszott valami bizalomgerjesztőnek. Vyann nem bírt elfojtani egy ijedt sikolyt, amikor Gregg felbukkant. Ha bármi okból segítségért akart volna kiáltani, a hajónak ebben az eldugott zugában senki sem hallotta volna meg. Gregg odalépett a lányhoz, és megérintette a karját. Ajka kilátszott a kötések között. - Szeretném, ha velem jönnél, felügyelő - mondta. - Követtelek a tömegen át, ilyen állapotban nekem már semmi hasznomat nem veszik ott. - Miért követtél? - kérdezte a lány, és elhúzta a karját. Ügy tetszett, Gregg mosolyog gézmaszkja alatt. - Valami baj van - mondta nagyon csendesen. S amikor látta, hogy a lány nem érti, hozzátette: - Úgy értem, a hajóval.
Mindnyájan benne vagyunk. Ez a Fény Halála. A csontjaidban is érezheted... Hadd tartsak veled, Laur, te olyan.. Ó, gyere, itt egyre melegebb van. Vyann szótlanul továbbindult. Szemét elöntötte a könny, mert csakugyan mindnyájan ugyanabban a csónakban eveztek. Amíg Marapper elvégezte a szertartást Zac Deight kiégett holtteste fölött, Complain a zsilipkamra kerekét forgatta, a lehetőségeket latolgatva. Ha az óriások fegyveresen érkeznek meg a Földről, ezt a helyet védeniük kell, és emiatt kell leginkább aggódniuk. Az egyik falban légmentesen záródó ajtó állt, ez vezetett a zsilipkamra előszobájába. Complain kinyitotta. Ebből a fülkéből ellenőrizték egykor a zsilipkamra forgalmát. Egy durva padon valaki feküdt odabent. Bob Fermour! Fermour rémülten köszöntötte hajdani társát, mert egy nyitott szellőzőnyíláson át jól hallotta, mi zajuk az ajtó túlsó oldalán. Scoyt és barátai nyájas vallatása - bár az óriások hamarosan kiszabadították - csaknem teljesen lehántotta hátáról a bőrt, és erkölcsi ellenállását is megtörték. Itt bújt meg, amíg megmentői visszatértek Curtishez, várta, hogy a segélyhajó felszedje és hazaszállítsa őket. Most szentül hitte, hogy megteszi a Nagy Utazást. - Ne bánts, Roy! - könyörgött. - Mindent elmondok, amit tudnod kell, olyasmiket is, amiről még csak nem is álmodsz. Akkor majd nem akarsz megölni. - Nincs időm meghallgatni - felelte zordan Complain. - De visszajössz a Tanács elé, és ott mindent elmondasz nekik. Veszélyesnek tartom, hogy csak én ismerjem ezeket a bizalmas titkokat. - Ne vigyél vissza a hajóba, Roy, nagyon kérlek. Elegem volt belőle. Képtelen vagyok ismét szembenézni vele. - Állj fel! - rivallt rá Complain. Megragadta Fermour csuklóját, felráncigálta, és belökdöste a zsilipkamrába. Majd finoman fenéken billentette Marappert. - Már leszokhattál volna erről a hókusz-pókuszról, atyám - mondta. - Meg aztán nincs sok vesztegetni való időnk. Ide kell összegyűjtenünk mindenkit, Scoytot és Gregget is, erre a fedélzetre, hogy együttesen fogadjuk az óriások támadását. Csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül elfoglalnunk a hajójukat, amikor megérkeznek. A pap vörös képpel tápászkodott fel, leporolta térdét, és válláról leveregette a korpát. Ügy ügyeskedett, hogy Complain Fermour és ő közé álljon, úgy kerülte Fermourt, mintha kísértetet látna. - Azt hiszem, igazad van - mondta Complainnek. - Bár én mint a béke embere, ellenzem ezt a vérontást. Könyörögnünk kell a Tudathoz, hogy inkább az ő vérük ömöljön, semmint a miénk. A vén tanácsost otthagyták, ahová leroskadt, Fermourt kituszkolták a zsilipkamrából és a lomos folyosón visszalökdösték a csapóajtó felé. Útközben különös zaj csapta meg fülüket. A csapóajtónál rosszat sejtve megtorpantak, s megtalálták a hang forrását. Lábuk alatt az ellenőrző járatban patkányok iszkoltak. Egyik-másik rózsaszínű pofa felpillantott Marapper lámpájára, de egy sem torpant meg, továbbrohantak a hajó orra felé. Barna patkányok, apró patkányok, szürke patkányok, rőt színű patkányok, némelyek a hátukra szíjazott cókmókjukkal száguldoztak a félelem kürtőjén. - Ide nem mászhatunk le - mondta Complain. Még a gondolatra is felfordult a gyomra. Rettenetes volt, ahogyan ez az áradat mindent elsöprően haladt előre. Mintha mindörökre özönlenének a lábuk alatt. - Valami valóban szörnyű dolognak kell történnie a hajóval! - kiáltott fel Fermour. Ebben a kísérteties szőrmefolyamban már cseppet sem félt hajdani barátaitól. Ez ismét egyesítette őket. - A zsilipkamra fülkéjében van egy szerszámosláda - mondta. - Megyek és elhozom. Bizonyosan van benne fűrész. Azzal utat vághatunk magunknak a hajó főrészébe. Visszarohant a már megtett úton, és egy csörömpölő zsákkal tért vissza. Kibontotta a zsákot, és előszedett belőle egy atomhajtású kézi körfűrészt, a szerszáma szemük láttára roncsolta szét a fal molekulaszerkezetét. Éles, őrlő zajjal csipkézett szélű kört vágott a fémbe. Átbújtak rajta, és szinte ösztönösen elindultak a fedélzet ismertebb része fele Mintha a hajó életre kelt volna, amíg ők a zsilipkamrában tartózkodtak, rendszertelen szívverésként halk dübörgés hallatszott mindenfelé. Scoyt romboló brigádja szorgosan tevékenykedett. Ahogy haladtak előre, a levegő mind elhasznaltabb lett, a sötétséget füst szőtte át. Ismerős hang szólította meg Complaint. A következő pillanatban sietve megkerültek egy hajlatot, és szembetalálkoztakVyann-nal meg Gregg-gel. A lány Complain karjába vetette magát. Sietve beszámolt a legújabb hírekről. Elmondta, hogy a pusztítás már átcsapott a húszas fedélzetekre Szavai közben l lámpák váratlanul felvillantak, majd kialudtak, még az irányfények is felmondták a szolgálatot. Egyidejűleg eltűnt a
nehézkedés is: kényelmetlenül lebegtek a levegőben. Mintha egy bálna tüdejéből buggyanna fel, nyögés hullámzott végig a hajó eresztékeiben. Most először éreztek, hogy a haió megbillen. - Vége a hajónak! - kiáltotta Fermour. - Ezek az örültek szétrombolják! Most már nem kell félnetek az óriásoktól, mire ideérnek, már csak mentőcsapat lesz belőlük, a roncsból csupán a szénné égett holttesteket húzzak elő. - Roger Scoytot soha nem lehetett feltartoztatni, ha valamibe belekezdett - jegyezte meg komoran Vyann. - Szentatyám! - mondta Complain. - Itt már nincs remény. - Eltekintve az ember végzetétől - mondta Marapper -, semmi sem reménytelen. Úgy vélem, még a vezetőteremben lennénk a legbiztonságosabb helyen. Ha úrra lehetnék a a lábamon, én oda mennék. - Nem rossz ötlet, atyám - felelte Gregg - Én már eleget estem Vyann-nak is ez lenne a legbiztosabb hely. - A vezérlőterem! - mondta Fermour. - Igen, természetesen... Complain nem válaszolt, csendben elállt szándékától, hogy Fermourt a Tanács elé citálja: ezzel már elkéstek. És ilyen körülmények között az is reménytelennek tetszett, hogy ellenállhatnának az óriásoknak. A kis csapat botorkálva, halálos lassúsággal tette meg a kilenc fedéízetnyi utat a szétrombolt vezérlőmű kupolájáig. Végül felvonszolták magukat a csigalépcsőn, át a lyukon, amelyet nemrég Vyann és Complain vágott. - Milyen különös - jegyezte meg Marapper. - Öten indultunk el a Tatból, hogy elérjük ezt a helyet, és végül hárman együtt jutottunk el ide. - Nem sok hasznunk volt belőle - felelte Complain. - Nem is tudom, miért követtelek. - A született vezéreknek nincs szükségük okokra - felelte szerényen Marapper. - Itt kellene maradnunk - mondta izgatottan Fermour. Lámpáját körbejártatta a tágas szobában, megvilágította a műszerfalak összeolvadt masszáját. - E mögött a roncs homlokzat mögött a vezérlőmű még működik. Valahol itt rejtőzik a szerkezet, amelyik lezár minden fedélzetközi ajtót, azok különleges fémből készültek, és csak nagy sokára égnek el. Ha megtalálom a szerkezetet... Meglengette atomfűrészét, ezzel fejezte be mondatát, és és máris hozzálátott megkeresni az áhított műszerfalat. - A hajót meg kell menteni! - mondta. - És megtehetjük, ha elvágjuk egymástól a fedélzeteket. - A fenébe a hajóval - fakadt ki Marapper. - Most már semmi mást nem akarunk, csak együtt maradni, amíg itt nem hagyhatjuk a hajót. - Nem hagyhatod itt! - válaszolta Fermour. - Inkább mérd fel a valóságos helyzetet. Közületek senki sem éri el a Földet. A hajóhoz tartoztok, és azon is maradtok. Ez véget nem érő utazás, addig tart, amíg világ a világ, itt soha nincs végállomás. Complain rátámadt. - Miért beszélsz így? - kérdezte. Hangját úgy elfojtotta a felindultság, hogy egészen színtelennek tetszett. - Nem az én bűnöm - vágta rá sietve Fermour, megneszelve a bajt. - A hajó Föld körüli pályán kering, és ott is kell maradnia, így határozott a Világkormány, amely megszervezte a Kis Kutya nevű intézményt, hogy ellenőrizze ezt a hajót. Complain ingerülten, Vyann pedig kétségbeesve rándult össze. - Miért? - kérdezte a lány. - Miért kell itt maradnia a hajónak? Ez olyan kegyetlenség... Mi is a Föld lakói vagyunk. Ez a szörnyű kettős utazás a Procyonra meg vissza... ezt megtettük, és úgy látszik, valahogy átvészeltük. Hát az embereknek nem... nem tudom, mi történik a Földön... az embereknek nem örülniük kellene, amiért visszatértünk, boldogan, izgatottan... - Amikor a hajót - a Nagy Kutyát, így nevezték el tréfás utalással a Gania Minorra, a Kis Kutya csillagzatra, amely felé annak idején útnak indult - a földi távcsövek felfedezték visszatérőben a nagy utazásról, a Földön mindenki boldog volt, izgatottan ámuldoztak, ahogy te mondod. - Fermour elhallgatott. Ez még az ő születése előtt történt, de gyakran hallotta a történetet. - Üzeneteket küldtek a hajónak - folytatta -, de válasz nem érkezett egyikre sem. És a hajó tovább száguldott a Föld felé. Nem értették a dolgot. Már túljutottunk civilizációnk műszaki korán, ennek ellenére sietve gyárakat építettünk, és egy kis űrflottát lőttünk ki a Nagy Kutya felé. Nekik kellett magyarázatot találniuk arra, mi történt a fedélzeten. - Sebességüket egyeztették a hatalmas űrhajóval, és átszálltak rá. És ott mindent, igen, mindent felfedeztek: a hajdani katasztrófa következményeként a hajón a sötét középkor uralkodott.
- A kilencnapos láz! - zihálta Vyann. Fermour bólintott, meglepte, hogy a lány erről is tud. - A hajót nem engedhették tovább - folytatta. - Kirepült volna a galaktikus éjszakába. Ezeket a vezérlőműveket pontosan így találták, mint ahogyan most látjátok, szétrombolva, nyilván nemzedékekkel azelőtt néhány őrült tette, így aztán a hajtóművet kikapcsolták, és a hajót Föld körüli pályára irányították a kis hajók, amelyek a nehézkedési erőt használták fel vontatókötélként. - De miért hagytak bennünket a fedélzeten? - kérdezte Complain. - Miért nem szálltunk le, miután rátértünk a Föld körüli pályára? Ahogy Laur mondja, ez kegyetlenség, embertelenség volt. Fermour tiltakozva ingatta a fejét. - Az embertelenség a hajón volt - mondta. - A lázt túlélő legénység tudta, hogy fiziológiai változások mentek végbe benne. Az új protein behatolt az élő sejtekbe és megnövelte az anyagcsere sebességét. Ezt a növekedést eleinte nem lehetett érzékelni, de nemzedékről nemzedékre fokozódott, úgyhogy ti most már a rendesnél négyszer nagyobb sebességgel éltek. Míg beszélt, szánalom fogta el, de társai hitetlenül bámultak rá. - Csak hazudsz összevissza, hogy megfélemlíts bennünket - makacskodott Gregg, és szeme vadul villogott elő a kötés alól. - Nem hazudok - erősítgette Fermour. - Az átlagos életkor a Földön nyolcvan év, de a tiétek csak húsz. És ez a rövidülés nem egyenlően oszlik el életetek folyamán, mint gyerekek gyorsabban nőttök, majdnem normális felnőttek vagytok, azután hirtelen vénültök meg. - Észrevettük volna, ha ez az átkozott menetrend valóban így működnék - üvöltötte Marapper. - Nem - válaszolta Fermour. - Nem vehetitek észre. Bár körös-körül mindez nyilvánvaló, ti nem láthattok semmit mindebből, mert nincs összehasonlítási alapotok. Elfogadtátok például, hogy a négy közül egy alvás-ébrenlét sötét. Mivel a normálisnál négyszer gyorsabban éltek, természetesen négy napotok vagy négy alvás-ébrenlétetek alkot egyetlen földi hosszúságú napot. Amikor a hajóban még minden működött - a Procyonra vezető úton - a lámpák az egész űrhajón automatikusan elaludtak éjfélkor, és reggel hatig nem égtek, részben, hogy az éjszaka illúzióját keltsék, részben azért, hogy a karbantartók a “színfalak mögött” elvégezhessék a szükséges javításokat. Ez a rövid, hatórás váltás nektek egy egész nap. Lassacskán mindent megértettek. Kissé furcsának tetszett, de mintha belülről kifelé kellett volna hatolniuk, és valami rejtélyes módon, az igazság mindvégig bennük rejlett volna. Borzalmas öröm töltötte el Fermourt, hogy mindezt a szörnyűséget tudtára adhatja azoknak, akik az imént még kínozták őt. Folytatta, mert hirtelen nagyon szívesen világosította fel őket, milyen átkozott a helyzetük. - Ezért nevezünk mi mai földi emberek titeket zümzümnek, hiszen olyan gyorsan éltek, hogy mi csak kapkodjuk a fejünket. De ez még nem minden! Képzeljétek el ezt a hatalmas hajót, amely még most is automatikusan működik, pedig senki sem irányítja. Mindent előállított, kivéve azt, amit a dolgok természeténél fogva, nem készíthetett: friss vitaminokat, friss levegőt, friss napsugarat. Minden egyes nemzedéketek egyre kisebb és kisebb lett, a természet úgy vészeli át a bajokat, ahogy tudja, és ezt a problémát így oldotta meg, alkalmazkodott a csökkentett anyagmennyiséghez. Más tényezők, mint például az egymás közötti házasodás ugyancsak megváltoztatott benneteket, annyira, hogy úgy döntöttünk, külön fajt alkottok. Voltaképpen annyira alkalmazkodtatok a környezethez, hogy az is kétséges, vajon túlélnétek-e, ha visszajutnátok a Földre. Most aztán mindent tudtak, meg is feküdte a gyomrukat. Fermour elfordította tekintetét a meggyötört arcokról, szégyellte, hogy diadalt érzett. Módszeresen előretörtetett a keresett műszerfalig. Meg is találta, s közben a többiek fojtott csendben álltak. A fűrésszel serényen munkához látott, hogy eltakarítsa a kiégett köpenyt. - Egyszóval, mi egyáltalán nem vagyunk emberi lények... - kiáltott fel Complain, mintha saját magához beszélne. - Ezt mondtad. Mindaz, amiért szenvedtünk, reménykedtünk, dolgoztunk, szerettünk... ez nem valóságos. Csak apró gépek vagyunk, akik őrjöngve viháncolunk, bábuk vagyunk, amelyeket vegyszerek irányítanak... Ó, istenem! Hangja elcsuklott, s ekkor nyomban meghallották a zajt. Ugyanezt hallották a személyzeti zsilipkamránál is, a sok millió patkány lármáját, amint ellenállhatatlanul törtek át a hajó kemény lépsejtjein. - Erre jönnek! - üvöltött fel Fermour. - Ide tartanak. Ez itt zsákutca. Legázolnak mindent! Ízekre tépnek bennünket!
Már lefejtette a készülék köpenyét, kezével szétfeszítette, és benyúlt mögéje. Alatta kapcsolófészküktől elválasztva nyolcvannégy kettős sodrású kábelvég lógott. A fűrész segítségével Fermour kétségbeesetten összelökte a kábelvégpárokat. Szikrák villantak fel, és a száguldó sereg szörnyű dübörgését mintha kettévágták volna. Mindegyik fedélzet elkülönült a szomszédjától: minden fedélzetközi ajtó, minden szinten nagy csattanással szorosan bezárult, elvágva minden további összeköttetést. Fermour lihegve rogyott le a műszerfal elé. Még éppen idejében hajtotta végre a műveletet. A hajszál híján elkerült szörnyű halál gondolata most átcsapott rajta, és ő magatehetetlenül rogyott le a padlóra. - Nézz csak rá, Roy! - kiáltotta Gregg, és ép kezével megvetően Fermourra mutatott. - Tévedtél, Roy. Mi éppen olyanok vagyunk, mint ő, vagy még jobbak... Halálra van rémülve... Épen maradt öklét összeszorítva Fermourhoz fordult, és kését kivonva Marapper is követte Gregget. - Valakit fel kell áldozni mindezért a szörnyűséges bűnért - mondta összeszorított fogain át a pap -, és ez te leszel, Fermour... te fogod megtenni a Nagy Utazást huszonhárom nemzedék szenvedéseiért. Nagyon nemes tett lesz... Fermour kétségbeesetten eldobta a fűrészt, és védtelenül állt ott. Meg sem moccant, nem szólt egy szót sem: mintha maga is elismerné a pap álláspontját. Marapper és Gregg egyre közeledtek. Complain és Vyann mozdulatlanul álltak mögöttük. Amint Marapper pengéje felemelkedett, váratlan zengés töltötte meg a kupolát. A Gregory Complain kapitány ideje óta bezárt ablaktáblák most titokzatos módon félrehúzódtak, és feltárták a hatalmas ablakokat. Az ötüket körülvevő félgömb háromnegyed része az űrbe néző kilátóvá vált. Az áttetsző lemezen át besugározta őket a világegyetem: a hajó egyik oldalán a Nap izzott és világított, a másik oldalán a Föld és a Hold csillogó gömbje függött. - Hogyan történhetett ez? - kérdezte Vyann, amikor a zengő-bongó visszhang elült. Nyugtalanul pillantottak körül. Semmi sem mozdult. Marapper egy kissé maflán eldugta kését. A látvány túl fenséges volt ahhoz, semhogy vérrel mocskolják be. Gregg is elfordult Fermourtól. A napsugár bearanyozta őket, szinte megnémultak. Végül Fermour jutott szóhoz. - Minden rendben lesz - mondta csendesen. - Nem kell aggódnunk. A hajó megjön a Kis Kutyáról, eloltja a tüzet, kiirtja a patkányokat és az egyéb rondaságokat, aztán majd ismét kinyitjuk a fedélzeteket, és tovább élhettek, mint azelőtt. - Soha! - jelentette ki Vyann. - Néhányan az életüket adták érte, hogy kijussunk ebből a kriptából. Inkább meghalunk, de nem maradunk itt. - Ettől féltem én - mondta szülte saját magának Fermour. - Mindig sejtettük, hogy ez a nap elkövetkezhet. Nem ért bennünket teljesen váratlanul, már mások is kitaláltak előttetek életfontosságú titkokat, de mindig idejében sikerült elhallgattatnunk őket. De most... Rendben van, talán jól érzitek majd magatokat a Földön, néhány itt született gyereket már levittünk oda, és életben maradtak, de mi mindig... - Mi! - kiáltotta Vyann. - Még most is azt mondod, hogy “mi”! De te kívülálló vagy, az óriások szövetségese. Miféle kapcsolat fűz a földi emberekhez? Fermour kedvetlenül felnevetett. - A kívülállók és az óriások a földi emberek - válaszolta. - Amikor a Nagy Kutyát Föld körüli pályára vontatták, mi, a Föld, tökéletesen tudatában voltunk annak, milyen felelősséggel tartozunk nektek. Különösen orvosokra és tanítókra volt szükségetek. Erős jellemű embereket toboroztunk, hogy leküzdjék a Tan hitvány erkölcstelenségét, amely bármilyen hitvány volt is, némiképp mégis hozzájárult a túléléshez. De az volt a bökkenő, hogy az orvosok és mások sem mászhattak be a zsilipkamrákon át, és nem keveredhettek el közöttetek, bár ez könnyen sikerült volna, az ellenőrző járatok és a hidropónikák sűrűje segítségével. A Kis Kutya Intézetben ezek az emberek előzőleg külön kiképzést kaptak, hogy a lehető leggyorsabban mozogjanak és beszéljenek, csupán négy-öt órát aludjanak, hogy... egyszóval úgy éljenek, mint a zümzümök. És hogy elviseljék a hajóban a szörnyű bűzt! És ráadásul az átlagosnál apróbb termetűeknek kellett lenniük, mivel egyikőtök sem éri el a 160 centiméter magasságot. - A veszedelmes hivatást végző emberek közül néhányat ismertetek és szerettetek. Lindsey doktor és Meller, a festő, ugyancsak a Tatban lakó földi emberek voltak - kívülállók, de barátaitok. - ...És te - mondta Complain. Arca elől elhessegetett valamit: kezéből egy lepke siklott ki, majd továbbra is ott körözött. - Antropológus vagyok, embertannal foglalkozom - mondta Fermour -, bár megpróbálkoztam a szellemi világosság
terjesztésével is. Vagyunk néhányan a fedélzeten. Soha vissza nem térő alkalom, hogy tanulmányozzuk, milyen hatással van az emberre a zárt környezet: sokkal többet tanultunk meg az emberről és a társadalomról, mint amennyit évszázadok alatt sikerült megtudnunk odalent a Földön. - Zac Deight volt a vezetője mindazoknak, akiket ti kívülállónak neveznétek. Rendszerint két évet töltöttünk a hajó fedélzetén, az én időm nemsokára lejárna, de képtelen vagyok itt maradni, hazamegyek, és megírom a tanulmányomat. A munkának itt megvolt az érdekessége, és igen fáradságos volt... de nem különösebben veszélyes, hacsak valaki nem szegült szembe az olyan tevékeny emberekkel, mint Scoyt. Zac Deight szerette a zümzümöket, szeretett benneteket. Jóval a határideje lejárta után is itt maradt a hajón, hogy megpróbálja enyhíteni a körülményeiteket. Az Élszektor népét sikerült sokkal normálisabb életmódra szoktatnia, ezt láthattátok, ha összevetitek az Élszektor szervezetét a Holt-út valamelyik törzsével, mondjuk a Tattal. Csodálatos ember volt Zac Deight. Igazi humanista, mint a huszadik században Schweitzer, vagy a huszonharmadikban Turnball. Talán megírom az életrajzát, ha befejezem tanulmányomat. Ennek hallatára Complain kényelmetlenül érezte magát, mert felidézte, Marapperrel milyen lelkiismeretfurdalás nélkül puffantották le az öreg tanácsost. - Akkor tehát az óriások nagyra nőtt emberek? - kérdezte, hogy másra terelje a szót. - Közönséges méretű emberek - válaszolta Fermour. - 190 centiméter magasak, vagy még nagyobbak, őket nem kellett az alacsony termetűek közül kiválogatni, mivel őket soha nem kellett látnotok, nem úgy, mint a kívülállókat. Ők voltak a hajó karbantartó legénysége. Akkor jöttek a fedélzetre, amikor a hajó Föld körüli pályára állt, s titkon elkezdték alkalmasabbá és kényelmesebbé tenni ezt a helyet számotokra, ők zárták le a vezérlőműveket, nehogy ha valaki véletlenül rábukkan, kíváncsiskodni kezdjen, bár mi állandóan próbáltuk belétek csöpögtetni annak tudatát, hogy hajón éltek... számítottunk arra az esetre, hogy egyszer majd képesek lesztek itthagyni a hajót - de a karbantartó legénység mindig ügyelt arra, hogy megsemmisítsen minden közvetlen bizonyítékot, ami önálló kutatásra ösztönzött volna benneteket, mert ez csak veszélyesebbé tette volna a munkájukat. Egyébként főként szereléssel foglalkoztak. Kijavították a víz- és légvezetékeket... emlékszel, Roy, amikor meglepted Jack Randallt és Jock Andrewst, akik az uszodában hárították el az áradás veszélyét. Rengeteg patkányt megöltek, de a patkányok fortélyosak voltak: más állatfajokkal együtt megváltoztak, mióta elhagyták a Procyon V.-öt. Most, hogy zömük a 2. Fedélzeten gyűlt össze, en masse kiirthatnánk őket. A gyűrűk, amelyeket mi, és ahogyan ti nevezitek, az óriások viseltek, az eredeti karbantartó legénység, akik még annak idején dolgoztak a hajón, kulcsainak másolatai. A karbantartók és az ellenőrző járatok, amelyeket ők nyitottak ki, tették elviselhetővé az életet a hajón. Ez annyit jelentett, hogy a hajón titkos főhadiszállást rendezhettünk be élelemmel és fürdővel - ahol időnként elrejtőzhettünk. Curtis valószínűleg ezért haldoklik most, hacsak a fedélzetajtók lezárása meg nem mentette őt is. Curtist nem olyan fából faragták, hogy sikeresen dolgozzék, túlságosan ideges ember. Mióta ő a parancsnok, egymást követték a hibák, és a fegyelem is meglazult. A szegény fickó, akit Gregg leszúrt - az övé volt az a sok bajt okozó hegesztő - egyedül dolgozott a Holt-útban, nem pedig másodmagával, ahogy a szabályok előírják. Ez volt Curtis egyik mulasztása. Ennek ellenére, remélem, biztonságban van. - Egyszóval, ti állandóan gondoskodtatok rólunk? Egyikőtök sem akart megfélemlíteni, mi? - kérdezte Gregg. - Természetesen nem - felelte Fermour. - Szigorú parancsot kaptunk, hogy egyetlen zümzümöt sem szabad megölnünk, nem is hordott egyikünk sem gyilkos fegyvert. A legenda, hogy a kívülállók a hidropónikák dugványában születnek, nem egyéb zümzüm babonánál. Semmi riasztót nem tettünk, csak segítettünk. Gregg kurtán felnevetett. - Értem már - mondta. - Egy csapat szárazdajka a sok szegény mamlasznak, mi? Soha nem jutott eszetekbe, ti nagylelkű gazemberek, hogy amíg cucliztattok és tanulmányoztok minket, mi a poklok poklát járjuk meg? Nézz rám! Nézd meg a társamat, Hawlt. Nézd meg a vezetésem alatt álló szegény fickókat. És nézd meg azokat a szerencsétleneket, akik olyan torzak voltak, hogy ha a Holt-útban rájuk akadtunk, megszabadítottuk őket a nyomorúságuktól! Nézzük csak, a hetediktől a huszonharmadikig... Igen, tizenhat nemzedéket hagytatok itt élni és meghalni, olyan közel a Földhöz, hagytátok, hogy elszenvedjék a kínokat, amelyeket elszenvedtünk, és még azt hiszed, hogy kitüntetéseket érdemelsz érte? Add ide a késedet, Marapper... hadd vessek egy pillantást ennek a véreskezű hősnek a zúzájára. - Rosszul értetted! - kiáltotta Fermour. - Complain, magyarázd meg neki. Már elmondtam, hogy az életritmusotok felgyorsult. Olyan hamar letűnik egy-egy nemzedéketek, hogy már a huszadiknál jártatok, amikor először léptünk a Nagy Kutya fedélzetére és Föld körüli pályára vontattuk a hajót. Esküszöm nektek, hogy lent a Kis Kutya laboratóriumaiban
állandóan dolgoznak a fő problémán. Mostanáig talán már meg is találták a vegyszert, amellyel ha beoltanak benneteket, lebontódik a peptidjánc a sejtjeitekben. Akkor aztán szabadok lesztek. Még most is... Váratlanul elhallgatott, és mereven bámult mögéjük. Követték tekintetét. Még Gregg is körülnézett. Az egyik megrongálódott műszerfal hasadékából valami füsthöz hasonló szivárgott be a tündöklő napsütésbe. - Tűz! - állapította meg Fermour. - Badarság! - felelte Complain. Odasietett a növekvő felhőhöz. Sok ezernyi lepke volt. Magasan a kupola tetejénél röpködtek, a váratlan napsütés felé törekedtek. A kisebb lepkék első csapata után következtek a nagyobbak, amelyek nagy nehezen vergődtek át a műszerfal nyílásán. Rágcsáló szövetségeseik zümmögő előhírnökeként a véget nem érő áradatnak sikerült elérnie a vezérlőmű mögött levő teret, mielőtt a patkányok foglalták volna ezt a fedélzetet. Egyre növekvő számban rajzottak elő. Marapper előrántotta kábítóját, és ahogy a lepkék előbújtak, azon nyomban leterítette őket. Agyuk mindinkább elbódult, a mutáns áramlatból félérzékeny szellemgondolatok áradtak feléjük. Marapper kábultan abbahagyta a tüzelést, és a lepkék tovább rajzottak a nyílásból. A műszerfal mögött a magasfeszültség nagyot csattant, a lepkefelhők beleütköztek a fedetlen csatlakozásokba, rövidzárlatot okoztak. - Kárt tehetnek valamiben? - kérdezte Complaintől Vyann. A férfi kelletlenül rázta meg a fejét, annak jeléül, hogy nem tudja, s közben elhessegette azt az érzést, mintha a koponyája muszlinnal volna bélelve. - Jön a hajó! - mondta megkönnyebbülten Fermour, és kimutatott a sziporkázó sötétségbe. Az anyahajó törzse mellett lassan közeledett egy fénysugár. Vyann zúgó fejjel kikandikált saját hajójukból, a “Nagy Kutyából”. Hirtelen ötlettől vezéreltetve felrúgta magát a kupola tetejéig, ahonnan jobb kilátás nyílt: Complain ott lebegett mellette, belekapaszkodtak az egyik keskeny csőbe, amelybe a redőnyök önműködően beszaladtak. Bizonyára a lepkék hozták működésbe véletlenül a redőnyöket, amikor a vezérlőmű mögött küszködtek. Most a lepkék körülöttük örvénylettek, egyöntetűen reményt sugározva. Vyann vágyakozva bámult kifelé. A bolygó látványa olyan elviselhetetlen volt, mint a fogfájás: el kellett fordítania a tekintetét. - Ha meggondolom, hogy feljönnek a Földről és ismét elzárják előlünk a Napot... - mondta. - Nem fogják megtenni... nem tehetik - mondta Complain. - Fermour sült bolond, semmit sem tud. Ha a többiek megjönnek, Laur, ők majd megértik, hogy mi megérdemeltük a szabadságot, a jogot, hogy megpróbáljuk az életet a Földön. ők bizonyára nem kegyetlenek, mert különben soha nem bonyolódtak volna miattunk ennyi bajba. Látni fogják, hogy mi inkább meghalunk, de nem élünk itt tovább. Alattuk ijesztő robbanás dördült. A szobába fémszilánkok zuhantak be, füsttel és halott lepkékkel vegyesen. Vyann és Complain letekintett, s látták, hogy a veszély elől Gregg meg Fermour egy távoli sarokba repült, a pap sokkal lassabban követte őket... köpenye ráborult a fejére. Újabb robbanás hallatszott, ez újabb halott lepkeáradatot sodort be a szobába, közülük egy-kettő még csapkodott. Ha így folytatódik, a vezérlőterem nemsokára megtelik lepkékkel. A második robbanás nyomán távol, a hajó közepe táján morajlás támadt, amely áthallatszott minden zárt ajtón, morajlás, amely egyre növekedett, s úgy tetszett, a hosszú évek haláltusája kap benne hangot. Egyre dörgőbbé vált, úgyhogy Complain úgy érezte, vele remeg a teste. Vyann szótlanul kifelé mutatott. A hajóderékon mint megannyi csík, repedések futottak végig. Négy és fél évszázad után a Nagy Kutya lassan szétesett: a moraj halálhörgése volt, egyszerre lenyűgöző és patetikus. - A vészfék! - kiáltott fel Fermour. Hangja nagyon távolinak tetszett. - A lepkék működésbe hozták a végső vészféket! A hajó fedélzeteire esik szét! Mindezt végignézték. A hajóhát nemes ívén a repedések szakadékokká tágultak. Aztán a szakadékok öböllé. És aztán eltűnt a hajó: csupán nyolcvannégy hatalmas korong maradt, s a korongok egyre kisebbek lettek, amint a láthatatlan útvonalat követve, elpörögtek egymás mellől. Mindegyik korong egy-egy fedélzet volt, és most mindegyik fedélzet külön világgá vált, és mindegyik fedélzet, emberekből, állatokból és hidropónikákból álló véletlen terhével együtt nyugodtan úszott a Föld körül, ragyogva, mint valami dugó a feneketlen óceánban. Ezt a széthullást nem lehetett helyreállítani többé.
- Most aztán nem lesz más választásuk, vissza kell vinniük minket a Földre - jegyezte meg halkan Vyann. Complainre pillantott és megpróbálta kitalálni, miféle új nehézségek várnak rájuk, miféle válogatott béklyók szorítják majd a hajó lakóit, amíg hozzászoknak a Föld fenségéhez. Mintha mindenkinek most kellene majd megszületnie, gondolta, és belemosolygott Complain megélénkülő arcába. Illettek egymáshoz, eddig még egyikük sem tudta soha teljes bizonyossággal, mit is keres; így aztán annál valószínűbb volt, hogy megtalálják.
