AZ EGÉSZSÉGGEL KAPCSOLATOS ÉLETSTÍLUS: BETEGVISELKEDÉS ÉS EGÉSZSÉGVISELKEDÉS

PhD. ÉRTEKEZÉS

AZ EGÉSZSÉGGEL KAPCSOLATOS ÉLETSTÍLUS: BETEGVISELKEDÉS ÉS EGÉSZSÉGVISELKEDÉS

Dr. Szántó Zsuzsanna Magatartástudományi Intézet

Programvezető: Prof Dr. Rajna Péter Alprogramvezető: Prof. Dr. Kopp Mária Témavezető: Prof. Dr. Molnár László

Semmelweis Egyetem 2005.

Tartalomjegyzék ...........................................................Hiba! A könyvjelző nem létezik. 1. Bevezetés ...................................................................................................................... 4 1.1. Az egészséggel kapcsolatos életstílus - történeti és szakirodalmi áttekintés........... 5 1.1.1. Az egészség és betegség fogalmának történeti változásai.................................... 6 1.1.2. Az egészséggel kapcsolatos életstílus fogalma .................................................. 11 1.1.3. Az egészségkárosító magatartással összefüggő mortalitás és morbiditás Magyarországon ........................................................................................................... 13 1.2 Az öngyógykezelés................................................................................................. 16 1.2.1. A betegviselkedést befolyásoló tényezők........................................................... 20 1.2.2. Laikus betegség-fogalmak, betegség-filozófiák ................................................. 23 1.2.3. A tünetek normalizálása ..................................................................................... 26 1.2.4. Az orvoshoz fordulás kerülése ........................................................................... 26 1.3. Egészségviselkedés, egészségmegőrzés, egészség-fogalmak................................ 28 2. Célkitűzések ............................................................................................................... 35 2.1. Öngyógykezelés..................................................................................................... 35 2.2. Egészségmegőrzés ................................................................................................. 35 3. Módszerek .................................................................................................................. 36 3.1. Adatgyűjtés............................................................................................................ 36 3.1.1. A „Budapest-vizsgálat” ...................................................................................... 37 3.1.2. A „Veresegyház-vizsgálat”................................................................................. 38 3.1.3. Az „egészség-befektetési hajlandóság” vizsgálat............................................... 39 3.2. A kérdőívek ........................................................................................................... 39 3.3. Statisztikai eljárások .............................................................................................. 41 4. Eredmények ................................................................................................................ 42 4.1. Betegviselkedés, öngyógykezelés ......................................................................... 42 4.1.1. A „Budapest-vizsgálat” és a „Veresegyház-vizsgálat” másodelemzése ............ 43 4.1.1.1. Egészségi állapot ................................................................................... 44 4.1.1.2. Panaszkezelési stratégiák....................................................................... 45 4.1.2. Az ún. „küszöb-korosztály” betegviselkedése - egy országos korcsoportos vizsgálat adatai ............................................................................................................. 50 4.1. 3. A betegviselkedés – az eredmények összefoglalása.......................................... 53 4.2. Egészségviselkedés................................................................................................ 55 4.2.1. Az egészségviselkedés modelljei és saját vizsgálatunk...................................... 56 4.2.2. Az „Egészség-befektetési hajlandóság” modell ................................................. 56 4.2.3. Az „egészség-befektetési hajlandóság” modell elméleti háttere ........................ 58 4.2.3.1. A „szalutogenezis” ................................................................................ 58 4.2.3.2. „Az egészség iránti kereslet”................................................................ 59 4.3. Az „Egészség-befektetési hajlandóság” modell vizsgálata ................................... 61 4.4. Eredmények ........................................................................................................... 62 4.4.1. Az egészségi állapot ........................................................................................... 62 4.4.2. A szervezet erőforrásainak percepciója .............................................................. 64 4.4.3. Az egészségügyi intézményrendszer használata ................................................ 64

2

4.4.4. Egészség- és betegségviselkedés ........................................................................ 65 4.4.5. Egészségbiztosítás, társadalmi szolidaritás ...........................................................67 4.4.6. Mortalitással kapcsolatos társadalmi ismeretek, egészség-jövőkép......................67 4.4.7. Az egészség-befektetési hajlandóság összetevői ................................................ 68 4.4.8. Az egészség-befektetési hajlandóságot befolyásoló tényezők elemzése lineáris regresszióval ................................................................................................................. 71 5. Megbeszélés, záró gondolatok.................................................................................... 74 6. Köszönetnyilvánítás ................................................................................................... 78 7. Felhasznált irodalom .................................................................................................. 79 8. A szerzőnek a dolgozat témakörében megjelent publikációi ..................................... 88 9. Összefoglaló ............................................................................................................... 89 10. Summary................................................................................................................... 90

3

1. BEVEZETÉS A modern társadalmakban elmosódik az egészség és a betegség határa. A krónikus beteg úgy élhet, akár az egészséges ember, ha betartja az orvosi előírásokat, fenntartja

gyógykezelését,

szabályozza

életmódját.

Az

egészséges

ember

veszélyeztetett: saját viselkedése, természeti és társadalmi környezete, genetikai adottságai a betegség fenyegetését hordozzák magukban. Az egészség megőrzése hovatovább ugyanannyi erőfeszítést követel, mint a betegség leküzdése, integráns részét képezi a mindennapi életnek, az életmódnak. Ma már lényegében elfogadott tény, hogy a modern társadalmakban a mortalitást és a morbiditást jelentős mértékben befolyásolják az életstílus különböző tudatos és nem-tudatos komponensei. A modern népegészségügy tevékenyégének középpontjában az úgynevezett életmód-betegségek állnak: azok a betegségek, amelyeket az életmód alakít ki, illetve amelyek kialakulását megfelelő életmóddal késleltetni lehet. A népegészségügy egyik fő célja ezért a viselkedés befolyásolása az egészséges életmód kialakítása

érdekében.

Olyan

ideológia

és

viselkedésmód

kialakítását

tartja

kívánatosnak, amely magába foglalja, hogyan bánjon az egyén a testével, milyen táplálékot vegyen magához, milyen gyakorisággal és formában végezzen testedzést, milyen szexuális szokásokat alakítson ki, hogyan ellenőrizze vagy ellenőriztesse egészségi állapotát, és mit tegyen, ha mindezen rendszabályok ellenére mégis megbetegszik. Ezek a feladatok az egyén életének szinte minden aspektusát érintik. Az egészség megőrzésével kapcsolatos feladatok megjelennek a munkában és a szórakozásban, a társas kapcsolatokban, a párválasztásban, az utódnemzésben és a gyermeknevelésben. Az egészség állandó figyelmet igényel, mint valami betegség. A Social Science and Medicine című folyóirat 1989. évi második számát a laikus egészségvédelemnek (self care) szentelte. Bevezető tanulmányában Kathryn Dean felvázolta az egészségvédelemmel kapcsolatos legfontosabb fogalmi, elméleti és módszertani problémákat (39). Véleménye szerint az egészségvédelem fogalmába

4

különféle viselkedésformák tartoznak, amelyeket az egyének azzal a céllal valósítanak meg, hogy visszaállítsák, megőrizzék, vagy javítsák egészségi állapotukat. Ezeknek a laikus a viselkedésformáknak nem az a legjellemzőbb közös eleme, hogy az egészségügyi ellátás határain kívül jelennek meg. Hiszen az orvoshoz fordulás is laikus döntés, amelyet a beteg tüneteinek értelmezése, súlyosságának, kimenetelének mérlegelése után tesz meg. Ez a mérlegelés legtöbbször öngyógykezeléssel jár együtt, és az orvoshoz fordulás után is folytatódhatnak az öngyógykezelési eljárások. Krónikus betegség esetén az öngyógykezelés és az orvosi ellátás többnyire együtt valósul meg. A legfontosabb közös jellegzetesség az, hogy a laikus saját erőforrásait, ismereteit, képességeit mozgósítja az egészséggel kapcsolatos cél elérése érdekében. Bár az egészségvédő viselkedés nem új jelenség, éppen ellenkezőleg, a legrégebbi és legelterjedtebb egészséggel kapcsolatos emberi viselkedés, a fogalom használata a szakirodalomban viszonylag új: annak a mintegy száz éves fejlődésnek az eredménye, amelynek során átalakult az egyénnek a saját egészségében játszott szerepe, felelőssége. Az egészség fenntartása, helyreállítása, vagy a további egészségromlás megakadályozása érdekében vállalt korlátozások és aktivitások (illetve ezek elmulasztása) nem elszigetelt, epizodikus jelenségek az emberek életében, hanem szokásszerűen, folyamatosan, gyakran, vagy ismétlődően előforduló mozzanatok, az életmód, ezen belül az egészséggel kapcsolatos életstílus elemei. Tanulmányomban az egészséggel kapcsolatos életstílus két fő komponensével, a betegviselkedési és egészségviselkedési stratégiákkal foglalkozom.

1.1. Az egészséggel kapcsolatos életstílus - történeti és szakirodalmi áttekintés Fájdalom, fáradtság, rossz hangulat, rossz közérzet: mindennapi tapasztalatok, amelyek nem feltétlenül okoznak az egyénben betegség-tudatot, nem késztetik az egyént arra, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe. Sőt, sokan élnek együtt súlyosabb korlátozottságot okozó betegségekkel, panaszokkal is, és mégsem fordulnak orvoshoz.

5

Ugyanakkor mindenki számára ismeretes, hogy egyes emberek orvosilag igazolható elváltozások nélkül is betegnek tartják magukat, gyakran mennek orvoshoz, és elégedetlenek, ha nem részesülnek valamilyen terápiában (45, 131). E két szélsőség között egyéni különbségek tapasztalhatók: egyesek ritkábban, mások gyakrabban vesznek igénybe orvosi segítséget; ugyanazt a panaszt az egyik ember figyelmen kívül hagyja, a másik maga gyógykezeli, a harmadik felkeresi vele orvosát. Az orvoshoz fordulási döntés nem egyszerűen a tünetek jelenlétén vagy hiányán múlik, hanem az egészség és a betegség személyes definícióján. Az egészség és a betegség a mindenkori orvosi gyakorlat által meghatározott jelenségek, de egyszersmind a laikus testi és lelki tapasztalatok kulturálisan befolyásolt reprezentációi. A testi és lelki érzületek nem csak biológiai, kémiai, fizikai történések, hanem a tudat által észlelt történések is, amelyek így tárgyai a laikus minősítési folyamatoknak. A „normális” és „abnormális” testi állapotok – vagy egyszerűbben szólva az egészség és a betegség – definíciója összetett folyamatok eredménye. Minden társadalomra illetve társadalmi csoportra jellemző, hogy mit tart egészségnek, illetve milyen állapotokat minősít betegségnek, milyen okokkal magyarázza ezeket az állapotokat, és milyen korrekciós mechanizmusokat tart szükségesnek vagy elfogadhatónak, ha ezek az állapotok kialakulnak. 1.1.1. Az egészség és betegség fogalmának történeti változásai Az európai kultúrákban az ókortól a modern társadalom megjelenéséig a betegséget úgy fogták fel, mint ami az egyénben - szokásaiban, fizikai, demográfiai, társadalmi, erkölcsi jellemzőiben, a környezetében lejátszódó eseményekben gyökerezik, vagyis a személyhez kötődő, egyéni tulajdonságokkal bír. Ennek megfelelően az egyén, illetve közvetlen környezete tudott a legtöbbet a betegség okairól és az alkalmazható gyógymódokról, tehát az egyén és a környezete (családja) volt a legalkalmasabb gyógyító. Az emberi testre vonatkozó információ felhalmozódásának következtében elkülönült társadalmi szerepek jelentek meg, amelyek az ápolásra és a gyógyításra, illetve az ismeretek gyűjtésére és átadására szakosodtak. Fokozatosan olyan nagy

6

mennyiségű tudás halmozódott fel, hogy azt már nem lehetett szájhagyomány útján továbbadni, személyesen kipróbálni és megtapasztalni, és lehetetlenné vált mindenkinek birtokolnia. Ez a folyamat vezetett el az egészségügyi intézmények kialakulásához és a gyógyító foglalkozások megjelenéséhez. A gyógyító és a beteg eltávolodásával a betegség a kezelést, gyógyítást igénylő állapot mellett tananyag és a tudományos vizsgálódás tárgya lett. A kísérletező orvostudomány a betegségnek a beteg jellemzőitől független tulajdonságait vizsgálta. A betegség oka, megjelenési formája, lefolyása a betegség sajátossága volt, nem a betegé. A betegség mintegy leoldódott a betegről: a kór megismerésében a konkrét betegek egyedi sajátosságaitól el kellett tekinteni, hogy rátaláljanak a kór egyedi sajátosságaira. A betegség definíciójából ki kellett hagyni a beteget, aki a betegségnek csak hordozója. A modern preventív népegészségügy felfogásában a test ismét veszélyes, problematikus tárgyként jelenik meg, amely kiszabadulhat az egyén és a társadalom ellenőrzése alól, vonzza a betegségeket, és ezáltal fenyegetést jelent nem csak az egyénre, hanem az egész társadalomra is. Ennek a felfogásnak messzire nyúlnak vissza a gyökerei. Századokon keresztül rettegett az emberiség a fertőző betegségek, a kolera, pestis, fekete himlő támadásaitól, és ez a rettegés vezetett az első közegészségügyi intézkedések bevezetéséhez, a karanténhoz, illetve a betegséghordozó (vagy ezzel gyanúsított) személyek és csoportok egyéb módon történő izolálásához. A tizennyolcadik századi iparosodó Európában a betegségeket már az egész társadalmat érintő gazdasági és politikai problémaként is tekintették, amelynek jelentősége így meghaladta az egyén kompetenciáját, és leküzdése bizonyos szintű kollektív erőfeszítést is megkövetelt. Ennek az erőfeszítésnek az egyik eszköze a jótékonysági alapon működő (nem csak a betegségek, hanem az ínség, az öregség, a magány, a munkanélküliség következményeit is enyhíteni próbáló) szegénykórházak állami forrásokból való támogatása volt. Az állami támogatással viszont együtt járt az állam fellépése a betegségek kialakulásának és terjedésének kedvező körülmények és viselkedésformák ellen. Ilyen állami beavatkozás volt például a lakásviszonyok és a gyermekellátás szabályozása, a védőoltások bevezetése, a köztisztaság, a köz-higiéné fenntartásának kikényszerítése. A tizenkilencedik század népegészségügyi mozgalmai a

7

születőben lévő epidemiológia eredményeire támaszkodtak, és elsősorban a teljes népességet, illetve annak meghatározott csoportjait fenyegető egészségi kockázatok minimalizálására törekedtek. Az egyén egészségét nem az egyén, hanem a társadalom érdekében kellett monitorozni, a betegségeket még kialakulásuk előtt leküzdeni, és a közjó érdekében akár kényszeríteni is lehetett az egyént arra, hogy részt vegyen a közösség egészségmegőrző erőfeszítéseiben. A huszadik század társadalmi betegségei, mint a TBC, a nemi betegségek és a gyermekbetegségek, új értelmezést és minősítést kaptak, amikor az orvostudomány figyelmét azokra irányították, akik egészségesek ugyan, de „veszélyeztetettek” (6, 104). Ennek a folyamatnak kulturális következményei is voltak. A betegség okait, kialakulását, lefolyását, illetve kezelését tekintve a laikus megítélésben is beszűkültek az egyéni, illetve mikro-környezeti szakértelem határai. Számos, korábban rutinszerűen önállóan gyógykezelt állapot ellátására ma a laikusok is megfelelőbbnek tartják az orvosi beavatkozást. Az 1960-as években azonban fordulat állt be abban, hogy az orvostudomány költséget nem kímélő fejlesztése, és az egészségügyi ellátás behatolása a társadalmi élet egyre távolabbi területeire a lakosság nagy részének a támogatását élvezte. A második világháborút követő másfél évtized gazdasági és társadalmi fellendülésének következtében egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a fejlett társadalmak betegségstruktúrája megváltozott. A morbiditás és a mortalitás fő okai már nem a fertőző, hanem a krónikus, degeneratív betegségek. A krónikus betegségekkel szemben az orvosi beavatkozás eredményei jóval korlátozottabbak, mint a fertőző betegségekkel szemben. Ezek az állapotok nem „múlnak el”, bármennyire lelkiismeretesen is követi a beteg az orvosi utasításokat. Másfelől a krónikus betegség nem követeli meg a betegtől, vagy legalábbis nem a betegség fennállásának egész tartamára, hogy teljesen feladja aktivitását, és orvosokra, ápolókra bízza magát, hiszen általában képes normális társadalmi funkcióit betölteni. Továbbá a krónikus betegségeknek mind kialakulásában, mind a lefolyásában felismerhetővé váltak a környezeti és magatartási-viselkedési elemek, a társadalmi és egyéni értékrend hatása, valamint az életesemények, és az azokra adott válaszok, a

8

megküzdési stratégiák sikerességének faktorai. Ezek a felismerések változást hoztak a beteg szerepének értelmezésében. A 18. századtól az 1960-as évek végéig az orvos-beteg kapcsolatban az orvosi autoritás dominanciája érvényesült. Ennek megfelelően az orvosi szociológiában a beteg viselkedésének elemzése a „compliance”, az orvosi utasítások betartásának kérdésére szorítkozott: milyen feltételek mellett követi a beteg az orvos utasításait, illetve mi lehet az oka annak, ha eltér az orvosi utasításoktól. Amint azonban a társadalom életének egyéb szinterein a politikai és társadalomtudományi gondolkodás a hatalom eloszlásának problematikája felé fordult, az orvos és beteg kapcsolatának hatalmi vonatkozásai is előtérbe kerültek. 1970-ben Elliot Freidson úttörő jelentőségű művében, a „Professional Dominance: The Social Structure of Medical Care”-ben keményen kritizálta a betegek elszemélytelenedését, tárggyá degradálódását az egészségügyi intézményben (58). Ez a mű beleilleszkedett abba a társadalomtudományi tendenciába, amely megkérdőjelezte a szakértői hatalom legitimitását a társadalmi működés más területein is. Habermas (65) véleménye szerint a szakértői kultúra minden formája (tehát az orvostudományi is) antidemokratikus. Hasonló tudományellenes véleményt fogalmazott meg Ulrich Beck is (11). Az egészségszociológia tematikájában megjelent a medikalizáció fogalma (76, 77, 56, 35), kritikai értelmezése annak a folyamatnak, amelynek során az orvostudomány behatol a társadalom által korábban más mechanizmusok által kontrollált területeire (pl. terhesség, szülés, idősgondozás, alkoholproblémák), és átdefiniálja a betegség és az egészség fogalmát. A medikalizáció szélesebb körben is népszerű, az egészségügyi ellátással kapcsolatos elégedetlenséget kifejező fogalommá vált. A gyógyítás hatalmi kérdéseinek kritikai elemzéséhez az 1970-es évek végétől az egészségügyi rendszer működésének politikai-gazdaságtani kritikája társult (134, 103, 102, 141, 61, 91, 119). Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben és az ellátás minőségében megnyilvánuló egyenlőtlenségek, valamint a meredeken emelkedő költségek

az

egészségügyi

rendszerek

működésével

kapcsolatban

egészségpolitikusok és társadalomkutatók radikális kritikáját váltották ki (53).

9

az

A tudománynak és az azon alapuló szakértő tevékenységnek ez a „legitimációs válsága” (120) a döntéshozási mechanizmusok demokratizálásához és a civil társadalom fokozottabb szerepvállalásához vezetett. Ez az érvrendszer hamarosan megjelent azokban a laikus társadalmi (civil) szervezetekben is, amelyek az egészség és betegség problémái köré szerveződtek (132). A feminista mozgalmak például, amelyek kiemelkedő szerepet játszottak az egészséggel kapcsolatos gondolkodásmód társadalmi szintű átalakulásában, a terhesség és a szülés, illetve általában a reprodukció kérdésében fogalmaztak meg - gyakran militáns - szembenállást az egészségügyi rendszerekben szokásos gyakorlattal (19, 128). Az átlagéletkor emelkedése, a modern társadalmak öregedése, illetve az öregedéssel együtt járó egészségügyi, gazdasági, társadalmi problémák is felvetették az egészségügyi döntések civil ellenőrzésének igényét. Az egészséggel kapcsolatos fogyasztás társadalmi-gazdasági súlyának, és ezzel összefüggésben a szabadidőnek megnövekedése is erősítette ezt a tendenciát, mivel a fogyasztás és a szabadidős tevékenységek egyre nagyobb mértékben irányulnak az egészség megőrzésére. Az egészség és a betegség értelmezésének kiterjesztéséhez – elsősorban Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, de az 1980-as évek derekától Magyarországon is – hozzájárultak a „wellness” és a „self-help” mozgalmak is (8). Ezeknek a mozgalmaknak az volt a fő üzenete, hogy a laikusoknak önmagukat kell tekinteniük egészségük legfontosabb irányítójának és alakítójának, maguknak kell meghozniuk

az

egészségükkel

kapcsolatos

alapvető

döntéseket;

ugyanakkor

alkalmasnak is kell tekinteniük magukat az ilyen döntések meghozatalára (83, 40). Az önsegítő csoportok („self-help groups”) ideológiája szerint a krónikus betegséggel való megbirkózáshoz, ami elsősorban nem biológiai paramétereket, hanem önálló életvitelt és önbecsülést lehetővé tévő életminőséget jelent, elengedhetetlen a laikusok egymásnak nyújtott segítsége és a kölcsönös tanulás (67). A hetvenes-nyolcvanas években létrejött önsegítő csoportok saját tagjaik számára támogatást és segítséget nyújtottak, ugyanakkor az egészségügyi intézményrendszer és az egészségpolitika felé érdekkifejező funkciót láttak el. Ez a politikai és érdek-kommunikációs tevékenység széles publicitást kapott és nagy hatást gyakorolt a gyógyítással és ezen belül az öngyógyítással kapcsolatos

10

közgondolkodásra (39, 86). A 20. század végére egyre nagyobb hangsúlyt nyert a betegek szempontjainak érvényesülése az orvosi döntésekben, és fontossá vált az orvosi-egészségügyi tevékenység laikus értékelése. A betegek és a hozzátartozók bevonása a döntési folyamatokba, a laikusok számára is érthető információ-közlés formáinak keresése, a betegek jogainak törvénybe foglalása széles körben megfigyelhető a modern egészségügyi rendszerekben, így Magyarországon is. Ezek a folyamatok elvezethetnek egy kulturális paradigmaváltáshoz: az egészség és betegség kérdéseiben leginkább relevánsnak tekintett orvos-beteg kapcsolatrendszert, a maga sajátos intézményi hátterével és társadalmi-hatalmi viszonyaival, felválthatja egy új viszonyrendszer, amelyben az egészségügy mellett az egészség, a terápia mellett a megelőzés, az orvosi ellátás mellett az öngyógyítás és önsegítés is fontos szerepet kap. 1.1.2. Az egészséggel kapcsolatos életstílus fogalma 1982-ben a WHO Európai Regionális Irodája programot indított el „Laikus, Közösségi és Alternatív Gyógyítás” (Lay, Community and Alternative Health Care) címmel, azzal a szándékkal, hogy állásfoglalást alakítson ki az egészség és az egészséggel kapcsolatos életstílus kérdéskörében. A program keretében szervezett tanácskozások eredményeként megfogalmazták az öngyógyítás alábbi definícióját: „Az öngyógyítás egyének, családok, szomszédságok, barátok, munkatársak, stb. által folytatott, egészséggel kapcsolatos spontán aktivitás és döntéshozás, amelybe beletartozik az öngyógyszerezés, az öngyógykezelés, a betegség esetén nyújtott támogatás, és a természetes körülmények között, a mindennapi élet szokásos kontextusában végzett elsősegélynyújtás. Az öngyógyítás az egészségügyi rendszeren belül az alapellátás egyik forrásának tekintendő” (86, 126. o.). Egy cselekvés vagy döntés szociológiai elemzésekor számításba kell venni azt az értelmezést, amelyet az egyén tulajdonít neki, azokat a normákat, amelyek az adott társadalomban erre a cselekvésre vonatkoznak, és az egyén szabadságát, amellyel az adott cselekvéssel kapcsolatos döntését meghozza (63). A döntéseket és a választott magatartásformák gyakorlását megkönnyítik, vagy megnehezítik a társadalmi, gazdasági és kulturális körülmények, adottságok. Az egészséggel kapcsolatos életstílus

11

a körülmények által kínált viselkedési lehetőségek közötti választás eredménye (112). Az egészséggel kapcsolatos életstílus magában foglalja mind az egészséggel, mind a betegséggel

kapcsolatos

viselkedésformákat,

illetve

a

hozzájuk

kapcsolódó

jelentéstartalmakat. Ezek a viselkedésformák és jelentések, a testhez, az egészséghez, a betegséghez, az öregedéshez és a halálhoz, a normális és az abnormális fogalmához, a tudományhoz és ezen belül az orvostudományhoz, valamint az orvosokhoz, az egészségügyi ellátáshoz és a támogató társas környezethez kötődő értékek, vélemények, elvárások részei a betegséggel és egészséggel kapcsolatos kultúrának. Egyes kutatók az egészséggel kapcsolatos életstíluson belül négy különböző viselkedéstípust különítenek el: •

a

szabályozó

viselkedéstípusba

tartoznak

a

rutinszerű

egészségfenntartó

tevékenységek (pl. táplálkozás, alvás, a testi higiéné fenntartása), •

a preventív viselkedéstípusba tartozik a testedzés, az ésszerű táplálkozási szokások betartása és a testi változások tudatos figyelése,

•

a reaktív viselkedés az orvos által nem diagnosztizált tünetek, panaszok öngyógykezelése,

•

a helyreállító viselkedés az orvos által előírt gyógymódok betartása, a felírt gyógyszerek beszedése (9). Érdemes megfigyelni, hogy a fenti osztályozás magába foglalja az orvoshoz

fordulás és a complience-viselkedés, tehát a szakértői beavatkozás mozzanatát is. A jelen tanulmány azonban csak a laikus viselkedésformákat elemzi, amelyek az egészséggel kapcsolatos életstílus két fő komponensét alkotják: •

az egészségviselkedést, amelynek célja az egészségi állapot fenntartása vagy javítása,

•

és a betegviselkedést, amelyet a betegségekre, panaszokra, egészségi problémákra adott laikus válasznak tekintünk (148).

12

1.1.3. Az egészségkárosító magatartással összefüggő mortalitás és morbiditás Magyarországon Magyarországon az összhalálozásnak csaknem 90 százalékát mindössze tíz halálok adja. Ezek a következők: a rosszindulatú daganatok, a szívkoszorúér-betegség, az agyér-betegség, az érelmeszesedés, a tüdő és a máj idült betegségei, a cukorbetegség és az alkoholos mentális zavarok, a balesetek és az öngyilkosságok. A fő halálokokként számon tartott krónikus betegségeket tartósan ható kockázati tényezők okozzák, amelyek gyakran évtizedekig fennállnak, mire a betegség első tünetei megjelennek. A dohányzás, illetve a túlzott alkoholfogyasztás egészségkárosító hatása nem tudatosul olyan közvetlenül az egyénben, mint pl. egy romlott étel elfogyasztásáé vagy egy influenzás fertőzésé. „A kóros elváltozások nem ötvenéves korban kezdődnek, de a sok, apró, nem érzékelhető patológiai epizódnak hosszú időn keresztül kell kumulálódnia ahhoz, hogy a betegség manifesztálódjék, és viszonylag rövidebb időnek kell eltelnie, ahhoz, hogy a betegség halállal végződjék” (82). Az

1.

táblázat

bemutatja

a

vezető

halálokoknak

a

legfontosabb

egészségviselkedési kockázati tényezőit, valamint a fiziológiai rizikófaktorokat, illetve ezek magatartással összefüggő meghatározóit. Magyarországon a felnőtt lakosság egyharmada (a férfiak 38 százaléka, a nők 23 százaléka) dohányzik. A lakosság 65 százaléka ki van téve a passzív dohányzás kockázatának (81). A férfiak 30 százaléka, a nők 15 százaléka rendszeres alkoholfogyasztó. 2001ben egy felnőtt lakos átlagosan 10 liter tiszta alkoholt fogyasztott. A 18 évesnél idősebb népesség egyötöde (21 százalék) elhízott, egyharmaduk (a férfiak 42, a nők 28 százaléka) túlsúlyos. Összességében felnőtt lakosság többsége (55 százalék) túlsúlyosnak minősül. A 18-30 év közötti felnőtt lakosságban a férfiak 87 százaléka, a nők 95 százaléka mozgásszegény életmódot folytat. A szív-koszorúér megbetegedéséből következő halálozás 2000-ben 300 százezrelék, az agyér-betegségből és magas vérnyomásból eredő halálozás 240

13

százezrelék – ez mintegy két és félszerese, illetve kétszerese az Európai Unió átlagának (t.i. Magyarország csatlakozása előtt). A daganatos betegségek halálozását tekintve a helyzet még rosszabb. A hetven év alatti népességben a potenciális 70 életévből a daganatos halálozás miatt elvesztett életévek meghaladják a keringési halálozásét. A magyar rákhalálozás a legmagasabb a világon. 2000-ben a daganatos halálozás 336 százezrelék volt. A 34 ezer daganatos betegség miatti halálozásból közel 10 ezer közvetlenül visszavezethető volt a dohányzásra, és hatezer ember halálát okozta a túlzott alkoholfogyasztás. Az összes halálozásnak 47 százaléka alkohollal vagy dohányzással volt kapcsolatos: a tüdőrákmortalitás 85 százaléka, a szájüregi daganatok 90 százaléka. Ennek a két haláloknak a gyakorisága nálunk a legmagasabb a világon. Az elmúlt három évtizedben az összhalálozás 10 százalékát az alkohol okozta. A májcirrózis előfordulása az elmúlt 35 év alatt hétszeresére növekedett, ennek mintegy négyötöde volt alkoholos májzsugorodás. A májcirrózis-halálozás 2000-ben 70 százezrelék volt Magyarországon; ez a gyakoriság a legmagasabbak közé tartozik a világon (42). „Táplálkozási vizsgálatok szerint a férfiak szív- és koleszterin-bevitele közel a kétszerese, a nőké hozzávetőleg a másfélszerese a javasoltnak. A túlsózás következménye, hogy a nátrium-bevitel a férfiak esetében a négyszerese, a nőknél háromszorosa az elfogadhatónak. Elégtelen a zöldség- és gyümölcsfogyasztás; kevés tejet iszunk, és kevés tejtermék, illetve kevés teljes kiőrlésű gabonát tartalmazó élelmiszer kerül az asztalunkra. Az egészségtelen táplálkozás nemcsak jól definiálható betegségeket okoz, de a vitaminban és bizonyos ásványi anyagokban szegény étrend csökkenti a szervezet ellenálló képességét. Más módon, de a szervezet protektív mechanizmusát gyengíti a mozgásszegény életmód is. Mivel a betegség úgy is meghatározható, hogy az a szervezet és a külvilág közötti dinamikus egyensúly megbomlása, az itt említett két kockázati tényező azáltal, hogy a védekezést rombolja, ily módon is elősegíti számos betegség: főleg a rosszindulatú daganatos betegségek és a szívkoszorúér-betegség kialakulását. Nemcsak a külvilág rizikófaktorainak nagy

14

gyakorisága, de a szervezet immunrendszerének viszonylagos gyengesége is hozzájárul a magas morbiditáshoz és mortalitáshoz” (81). 1. tábla. A tíz vezető halálok, és azok magatartással kapcsolatos kockázati tényezői és fiziológiai rizikó faktorai, illetve ezek magatartással összefüggő meghatározói (Forrás: Józan Péter 2002.) Fiziológiai rizikófaktorok Magatartással kapcsolatos Halálokok kockázati tényezők és egyéb magatartással összefüggő fiziológiai rizikófaktorok meghatározói dohányzás, zsírban gazdag étrend, Rosszindulatú daganatok rostszegény étrend dohányzás, a fizikai igénybevétel zsírban gazdag étrend, magas hiánya, orális fogamzásgátlás, kalóriatartalmú étrend, magas Szívkoszorúér-betegség magas szérum koleszterin, elhízás, kalóriatartalmú étrend okozta elhízás magasvérnyomás, cukorbetegség Idült májbetegség és alkohol májzsugorodás magas sótartalmú étrend, zsírban Agyér-betegség Magas vérnyomás, érelmeszesedés gazdag étrend alkohol, veszélyes vezetés, vezetés a biztonsági öv használata nélkül, Balesetek (lángok által okozottak is), testi sértés dohányzás, lőfegyver és egyéb veszélyes eszköz Öngyilkosság alkohol Krónikus obstruktív tüdőbetegségek: tüdőtágulat, dohányzás idült hörghurut, hörgőtágulat, asztma Alkoholos mentális és alkohol viselkedészavarok dohányzás, magas szérum zsírban gazdag étrend Érelmeszesedés koleszterin magas kalóriatartalmú étrend, a Cukorbetegség elhízás fizikai igénybevétel hiánya

Természetesen nemcsak a mortalitás, hanem a morbiditás adatait tekintve is súlyos fenyegetést jelentenek a fenti betegségek. A keringési betegségek a lakosságra nehezedő betegségtehernek 28 százalékát, a daganatos betegségek 8,5 százalékát adják. Míg a dohányzás és a túlzott alkoholfogyasztás hatása a halálozásra számszerűen becsülhető,

az

egészségkárosító

táplálkozás

és

a

mozgásszegény

életmód

következményei kevésbé kiszámíthatóak. Valószínű azonban, hogy ez a négy viselkedésforma gyakorolja a legerősebb negatív hatást a magyar lakosság egészségi állapotára, illetve halálozására.

15

1.2 Az öngyógykezelés Az 1950-es évekig, amikor számos országban a teljes lakosságra kiterjedő egészségügyi ellátórendszert hoztak létre, azt feltételezték, hogy az emberek a tünetek észlelése után azonnal segítségkérő magatartást tanúsítanak, és ha az orvosi ellátás hozzáférhető számukra, akkor ez a segítségkérés az orvoshoz fordulást jelenti. Egy 1954-ben publikált amerikai tanulmány azonban arról számolt be, hogy az emberek sokkal gyakrabban tapasztalnak testi és lelki betegségtüneteket, mint ahogy az egészségügyi ellátást igénye veszik, tehát a tünet észlelése nem vezet automatikusan vagy szükségszerűen az orvos felkereséséhez. (90). A következő évtizedekben más kutatók is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A betegség-érzet és a kezelésre vonatkozó döntés közötti kapcsolatot főként az orvostudomány, a szociológia, az antropológia és a pszichológia vizsgálta. Az orvostudomány érdeklődése e lehetséges választások közül elsősorban az orvoshoz fordulást meghatározó faktorokra irányult. Az elmúlt ötven évben bőséges tudásanyag gyűlt össze az orvoshoz fordulás okairól. Az orvossal való találkozás a betegség folyamatának fontos állomása, de nem a kezdete. A betegség azzal kezdődik, hogy az egyén számára érezhetővé válik, hogy valami nincs rendben a szervezetében, és azzal folytatódik, hogy ő maga, vagy a környezete ezt az állapotot betegségként definiálja. Ezután az egyén, a család, illetve a tágabb környezet arra törekszik, hogy az állapotot korrigálja. Egyes becslések szerint a betegség-epizódok 70-90 százaléka az egészségügyi rendszeren kívül kezelődik (159), és több tanulmány bizonyítja, hogy a betegek megpróbálják maguk kezelni a problémákat, mielőtt orvoshoz fordulnának (26 31). Több vizsgálat is megerősítette, hogy az egészségügyi ellátás igénybevételének gyakorisága jóval alacsonyabb, mint a tünetek előfordulása (5, 151, 46, 159, 15, 78, 47, 66).

A

betegségtünetek

felidézését

célzó

interjúkkal,

tünetlistákkal,

illetve

„tünetnaplókkal” elemezték a lakosság körében tapasztalt betegség-epizódokat és az alkalmazott kezelési döntéseket. A tünetnapló vezetésén alapuló vizsgálatokban a résztvevők lejegyezték egy adott időszak során tapasztalt tüneteket, és a tünetekhez alkalmazott kezelésmódokat. Az 1980-as években készült számos ilyen vizsgálat tanúsítja, hogy az emberek a tüneteknek csak töredékével fordulnak orvoshoz, a

16

panaszok többségét az egyén, illetve közvetlen környezete kezeli (41, 37, 147). A keresztmetszeti lakossági vizsgálatok hasonló eredményeket mutattak: bár a lakosság többsége számolt be fizikai tünetekről, csak elenyésző arányban vettek igénybe orvosi ellátást 92, 155, 66, 93). E vizsgálatok szerint egy átlagos kéthetes periódusban a felnőtt lakosság 90 százaléka tapasztal legalább egy tünetet, panaszt (66), illetve más vizsgálatok szerint az átlagpopulációban a napi egy tünet észlelése eléggé általánosnak tekinthető, mégis évente átlagosan csak 4-5 alkalommal fordulnak orvoshoz (146). Ezt a jelenséget nevezi a szakirodalom „tüneti jéghegynek”, szemléltetve, hogy a lakosságban tapasztalt tüneteknek, az egészség apróbb-nagyobb zavarainak csak töredéke jelenik meg a hivatalos egészségügyi ellátásban, a problémák túlnyomó része rejtve marad a felszín alatt. Az 1950-es évektől kezdve a kutatók már nem csak a tünetek természetével magyarázták az orvoshoz fordulást, hanem a betegeknek a tünetekkel, betegségekkel, illetve

az

egészségügyi

rendszerrel

kapcsolatos

beállítódásával,

ismereteivel,

hiedelmeivel is (6). A „tünetérzékelés ⇒ orvoshoz fordulás” egyszerű modellje nem írja le megfelelően az átlagpopuláció viselkedését. Azonos tüneteket eltérően érzékelhetnek és értelmezhetnek az emberek, és ennek következtében eltérően cselekedhetnek a tünetre való reakcióként. A tünetek észlelésétől kezdve a probléma megszüntetése érdekében végzett cselekvés folyamatának leírására Mechanic és Volkart bevezette a „betegviselkedés” fogalmát (110). Az ő modelljükben a betegviselkedés magába foglalja a tünetek észlelését, értelmezését, értékelését, valamint a tünetekkel kapcsolatos döntési folyamatokat és tevékenységeket, a tünetek jelentkezésétől az orvoshoz fordulásig. A betegviselkedés körülményeit és formáit az orvostudományi szakirodalom továbbra is elsősorban az egészségügyi ellátás szemszögéből vizsgálja, mint az orvoshoz fordulást megelőző folyamatot, vagy az orvos tanácsai alapján végzett laikus tevékenységet. Számos tanulmány foglalkozott az egészségügyi rendszer használatában megnyilvánuló eltérések magyarázatával. A nem és a kor, a társadalmi-gazdasági helyzet, az etnikai hovatartozás, a családi állapot és a lakóhely az orvoshoz fordulási döntés lényeges faktorainak bizonyultak (111, 130, 79, 154, 25, 69, 68, 54, 29, 27). Az

17

egészségügyi ellátásban szerzett korábbi tapasztalatok szintén befolyásolják a döntéshozás eredményét a későbbiekben (115). Annak ellenére, hogy különböző országokban végzett vizsgálatok eredményei szerint az öngyógykezelés az alapellátás domináns formája mind a fejlett, mind a fejlődő országokban, az orvosi szakirodalomban ma is csak marginális jelentősége van. A „self-care”, self-cure”, self-medication” keresőszavakkal a Medline „Pubmed Central” internetes keresőszolgálata mindössze 126 olyan tanulmányt talált, amelynek címében, absztraktjában vagy kulcsszavaiban szerepelt az öngyógyítás, öngyógykezelés kifejezés; azonban ezek kizárólag orvos által irányított vagy felügyelt, vagyis az egészségügyi ellátás keretébe tartozó terápiákat, vagy az orvoshoz fordulás halogatásának, elutasításának okait írtak le (2004. január). A valódi öngyógykezelés, amelyet az egyén saját maga vagy laikus környezete alkalmaz, orvos vagy más egészségügyi szakértő bevonása (tudomása) nélkül, érthető módon marad kívül az orvosi szakirodalom érdeklődésén. Az öngyógyítás, öngyógykezelés fogalmainak „compliance”-ként való definiálása azonban a betegségről való gondolkodás medikalizációjának megnyilvánulása. Az utolsó három évtized öngyógykezeléssel foglalkozó szűkös szakirodalmának elemzése azt mutatja, hogy meg kell különböztetni két nagy alkalmazási területet: az akut állapotokat és a krónikus betegségeket. A krónikus betegségek öngyógyításával kapcsolatos tanulmányokban az öngyógykezelés

laikus

gyógyításként

illetve

compliance-viselkedéskent

való

értelmezése összemosódik. Ennek ellenére megállapítható, hogy az öngyógykezelés számos krónikus betegségben – például a térd ízületi gyulladásában (107), krónikus fájdalom (94, 50), fejfájás (38) vagy hátfájás (149, 98) esetén – lényegesen javíthatja a betegek állapotát. Összefoglaló tanulmányok bizonyítják, hogy az öngyógykezelés alkalmazása költségkímélő és hatékony megoldás lehet a szorongásos és depressziós zavarok (20), valamint különféle akut (105) és krónikus (99, 100) betegségek esetén. Az öngyógykezelés lényegesen javítja a felnőtt asztma-betegek állapotát, és csökkenti az egészségügyi ellátás igénybevételének szükségességét (62).

18

Az enyhe akut betegségek jelentik a leggyakoribb panaszcsoportot, mivel azonban ezek azok az egészségi problémák, amelyek kezeléséhez az emberek a legkevésbé vesznek igénybe orvosi segítséget, ennek a területnek az elemzése csaknem teljesen hiányzik az orvosi szakirodalomból. Egyes, elsősorban a vényköteles gyógyszerek felszabadításával (vény nélkülivé minősítésével) kapcsolatos vizsgálatok szerint a vény nélkül kapható gyógyszerek alkalmazása a leggyakoribb öngyógykezelési módszer (145, 85, 21), amelynek aránya a bővülő OTC kínálat miatt gyors ütemben növekszik. A felnőtt lakosság körében előforduló enyhébb-komolyabb tünetek, panaszok jelentős részét már korábban is tapasztalták, gyógymódját ismerik. A panaszok egy részével régebben orvoshoz is fordultak, majd ezt követően az orvos által javasolt, bevált módszert önállóan alkalmazzák (145). Egy brit felmérés eredményei szerint a legtöbbször előforduló akut panaszok 50-80 százalékát a betegek maguk kezelik (21). A 2. és 3. táblázat 1989-ben és 1994-ben végzett angol vizsgálatok adatait mutatja be (forrás: 145). 2. tábla Enyhe panaszok, amelyeket az emberek többnyire maguk kezelnek, orvosi segítség nélkül, 1989 Panasz A panaszt említők %-ában (N= 2000) Fejfájás 80 Lábgombásodás 79 Korpa 73 Gyomorégés 62 Migrén 62 Menstruációs fájdalom 61 Nátha 60 Köhögés 56 Szájüregi fekély 50 Gyomorsav túltengés 51 3. tábla Enyhe panaszok kezelésmódja (%), 1994 Kezelésmód Felnőttek N=6009 Orvos vagy fogorvos felkeresése 13 Korábban kiváltott vényköteles gyógyszer 13 alkalmazása Vény nélkül vásárolható gyógyszer alkalmazása 33 Hagyományos, nem-gyógyszeres kezelés 9 A tünet figyelmen kívül hagyása (nem-kezelés) 45

19

Gyermekek N=806 17 13 24 11 28

Amerikai felmérés szerint a lakosság négyszer annyi egészségi problémát kezel öngyógykezeléssel, mint amennyivel orvoshoz fordul. Azoknak a panaszoknak, amelyekkel orvoshoz fordulnak, 60-95 százalékát korábban öngyógykezeléssel, ezen belül vény nélkül kapható gyógyszerek alkalmazásával már megpróbálták gyógyítani (52). Egy

összefoglaló

összehasonlító

elemzése

tanulmány alapján

szerzői

arra

a

nemzetközi következtetésre

kutatási jutottak,

beszámolók hogy

az

öngyógykezelés univerzális emberi viselkedés (84). Az öngyógykezelés alkalmazási körülményeit és konkrét formáit azonban kulturális, társadalmi, demográfiai tényezők befolyásolják.

1.2.1. A betegviselkedést befolyásoló tényezők Annak a ténynek a fontossága, hogy a betegek sajátos módon vélekednek betegségükről, először az orvosi antropológiában fogalmazódott meg (88). A megbetegedés az orvos és a beteg számára eltérő jelentéssel bír. Az orvos szervi abnormalitást, betegséget keres a szervezetben. A beteg számára a probléma nem annyira a tényleges biológiai zavarban jelenik meg; a rossz egészségi állapot azokat a hátrányos változásokat jelenti, amelyek módosítják a társadalomban való funkcionálását és státuszát. Az egészségi állapot hirtelen vagy fokozatos romlása megváltoztathatja a beteg gazdasági aktivitását, zavarhatja mindennapi teendőinek ellátásában, vagy visszahúzódásra késztetheti társas kapcsolataiban. Ezek a hátrányok nem azonos súllyal jelennek meg az emberek életében, és nem azonos módon ösztönöznek beavatkozásra, segítségkérésre. A betegmagatartást számos, a beteg nemétől, korától, gazdasági és társadalmi helyzetétől függő tényező befolyásolja (111, 146). A tünetek, panaszok értékelése során a súlyossági fokozatok megítélése elsősorban a munkavégzés képességéhez, és a mindennapi teendők ellátásában való korlátozottsághoz kapcsolódik. A társas kapcsolatokban való akadályoztatás, mint a normális életvitel velejárója, szintén arra ösztönöz, hogy a beteg tegyen valamit állapota javítására, esetleg szakértő segítséget kérjen. Igen gyakori, hogy az orvoshoz fordulást az egyén életében bekövetkezett – nem

20

egészséggel kapcsolatos - válsághelyzet idézi elő. Nehéz élethelyzetekben (pl. személyi konfliktusok, közeli hozzátartozó halála, stb.) az egyén tolerancia-szintje csökken, a máskor normalizálásra kerülő panaszok és tünetek érzékelése felerősödik, az életkörülményekben fellépő krízis a beteg egészségi állapotának megítélésére is kihat. A családtagok, barátok véleménye, tanácsa fontos szerepet játszik a betegviselkedés alakulásában, így az orvoshoz fordulásban is. A környezet nyomást gyakorolhat a betegre, így az orvossal való kapcsolatfelvétel mások tanácsára, rábeszélésére vagy sokszor unszolására következik be (154). Robinson (213), Fabrega (51), és Dingwall (44) kutatásaikban arra keresték a választ, hogy mit jelent a betegség, hogyan érzékelik az emberek, hogy betegek, illetve mit tesznek, amikor betegnek érzik magukat. A betegviselkedés elméleti modelljét Fabrega és Dingwall dolgozta ki. Fabrega szerint az egyén négy dimenzió mentén elemzi és értelmezi a történéseket: biológiai, társadalmi, fenomenológiai szinten és az emlékezet szintjén. Az emberek alapvetően racionális döntéseket hoznak a tünetértelmezéssel

és

a

tünetkezeléssel,

segítségkéréssel

kapcsolatban.

A

döntéshozásban a költség-haszon elemzés szabályait alkalmazzák. Dingwall szerint az egyén prioritásai nem feltétlenül a gazdasági racionalitás mentén rendeződnek el. Az egyén csak abban az esetben fog a gyógymód keresése mellett dönteni, ha elsődleges célja, hogy a környezete számára továbbra is egészségesként jelenjen meg. Ha az egyén számára világossá válik, hogy valamilyen egészségi problémája van, háromféle döntést hozhat: vagy nem vesz tudomást a tüneteiről, vagy kivár és elhalasztja a döntést, vagy külső segítséget vesz igénybe (57). Igen fontos kérdés, hogy minek alapján választ az egyén e három lehetséges reakció között. A választás nyilvánvalóan a tünetek súlyosságának a mérlegelésén alapul, de egyelőre nem tudjuk, hogy milyen kritériumok döntik el, hogy az egyén egy adott panaszt figyelmen kívül hagyhatónak ítél-e, vagy olyannak, ami azonnali beavatkozást igényel. Nyilvánvaló, hogy az egyén saját egészségi ismereteit használja a normális és abnormális állapot közötti különbségtétel során, de egyelőre nem ismeretes, honnan tudja, hogy egy korábban nem tapasztalt érzete normális-e vagy sem. Az egyénnek sajátos kapcsolata van a saját testével, aminek fényében ezt a különbségtételt megteszi. A kapcsolat magától értetődő, és nem tárgya

21

különösebb elemzésnek vagy megfigyelésnek az egyén részéről. Ez csak akkor változik meg, amikor a kapcsolatot a betegség megrendíti. Az egyénnek a testével való kapcsolatát nem ismerjük eléggé ahhoz, hogy az értelmezési-döntési folyamatot teljes egészében megértsük. Mint a korábbiakban már láttuk, az egyén társadalmi helyzete befolyásolja a testéhez való viszonyát, az egészégre vonatkozó elképzeléseit. Azok számára, akiknek a betegségek, testi problémák a mindennapi élet szerves, elkerülhetetlen részét jelentik (pl. idősek, hátrányos társadalmi helyzetűek, krónikus betegek), a beavatkozást kívánó állapotok határa máshol húzódik, mint azok számára, akik nem így gondolkodnak a fizikai panaszokról. Csak kevés empirikus kutatás tette fel ezeket a kérdéseket. Cowie infarktusbetegek körében vizsgálta, hogy hogyan értelmezték a tüneteket, és hogyan cselekedtek a hatásukra (33). A kutatás eredményei szerint a tünetek jelentkezésének körülményei erősen befolyásolták a betegek döntéseit. Ha a fájdalom váratlanul érte őket, nagy valószínűséggel azonnal orvoshoz fordultak. De még ilyen körülmények között is a betegek jelentős része először valamilyen mindennapi diagnosztikai kategóriába sorolta a tüneteket, pl. gyomorrontással, vagy más, enyhe betegséggel magyarázta. Csak amikor a tünetek hosszabb ideig nem illettek bele a feltételezett betegségről alkotott képbe, amikor már lehetetlen volt a szokásos, ismert folyamatokkal magyarázni a testi tapasztalatokat, akkor született meg a döntés, hogy orvosi segítséget vesznek igénybe. Robinson szerint (124) a betegeknek vagy hozzátartozóiknak két fontos döntést kell hozniuk a panaszaikkal kapcsolatban: milyen megterheléssel, költséggel járhat az, ha a beteg gyógykezelést vesz igénybe, és milyen kár származhat abból, ha nem teszi ezt. A két válasz összehasonlításából és mérlegelésből születik a betegviselkedési döntés. Robinson rámutatott, hogy a kérdések megválaszolásában gyakran jelen van egy bizonytalansági tényező, amennyiben a betegek vagy családtagjaik nincsenek tisztában sem a szóbajövő kezelésmódokkal, valamint azok költségével és hasznával, sem azzal, hogy az adott panaszt komolyan kell-e venni, vagy sem. Az orvoshoz fordulásnak ezekben az esetekben az a célja, hogy az orvos döntse el, szükség van-e beavatkozásra. Robinson kutatásából az is kiderült, hogy általában nem megy végbe hosszadalmas

22

mérlegelés és döntési folyamat, hanem a laikusok legtöbbször rutinszerűen cselekszenek a panaszaikkal kapcsolatban, és korábbi tapasztalataik alapján, már beváltnak tartott megoldásokat alkalmaznak. Más kutatások is alátámasztották, hogy a laikusok gyakran olyankor fordulnak orvoshoz, amikor nem tudják, hogy mi okozza a panaszukat (18), vagy amikor megállapítanak valamilyen diagnózist, de tudni akarják, hogy az helyes-e. 1.2.2. Laikus betegség-fogalmak, betegség-filozófiák Az egyik legkorábbi vizsgálatban, amely a laikus betegség-filozófiák megismerésére irányult, Herzlich (72) háromféle alapvető laikus betegség-filozófiát különített el: 1. A betegség, mint romboló erő: a nagyon aktív, önmagukat pótolhatatlannak tartó emberek látták ilyennek a betegségüket. Az ő életük kizárólag a társas mezőben (család, munkahely, baráti kör) zajlott, és amikor a betegség miatt ki kellett ebből lépniük, ezt deszocializációként, a társadalomból való kitaszításként élték meg. Ezek az emberek a betegségekkel szembeni sebezhetetlenséget tételeztek a maguk számára, és a betegség még első jelentkezésekor is tagadták annak lehetőségét, hogy megbetegedhetnek. Amikor a tagadás végképp lehetetlenné vált, akkor a teljes tehetetlenség és önfeladás állapotába kerültek. 2. A betegség, mint elfoglaltság: azok a betegek élték meg így a betegségüket, akik aktív szerepet vállaltak a betegséggel kapcsolatban annak érdekében, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak. Ezek a betegek nem deszocializálódtak, mivel nem azt érezték, hogy kikerültek a társadalomból, hanem éppen részeivé váltak a társadalom egy addig nem ismert szegmensének, annak az embercsoportnak, amelynek hasonló problémákkal kellett megküzdenie. Az aktív betegmagatartás volt számukra az egyetlen adekvát viselkedésforma, hogy visszanyerjék, vagy krónikus betegség esetén fenntartsák egészségüket. 3. A betegség, mint felszabadító: ebben a felfogásban a betegség szintén deszocializálja a beteget, de ez egy kellemes tapasztalat a számára, mert lehetővé teszi, hogy kikerüljön a mindennapok nyomása alól, és "megtalálja önmagát". Ennek a betegségfelfogásnak az jelenti a korlátait, hogy az egyén csak addig

23

élvezheti a betegség magányos örömeit, amíg a környezete ezt megengedi a számára. Azt, hogy az egyén milyen betegségfilozófiát vall megbetegedése esetén, számos tényező befolyásolja: a kor, a nem, a társadalmi helyzet, vallási, szubkulturális és etnikai hovatartozás, az egyén társas támogatottsága, olyan pszichológiai jellemzői, mint pl. a szorongásra való hajlam vagy az ellenségesség mértéke, továbbá az egészséggel, a munkával, a családdal, stb. kapcsolatos értékek és célok struktúrája. (7) Ugyanaz a személy másként vélekedhet egy betegségről életének különböző szakaszaiban, és eltérő betegségeivel kapcsolatban eltérő betegségfilozófiát fogalmazhat meg a maga számára. Mások és a magunk kutatási eredményei pedig azt mutatják, hogy eltérő betegségfilozófiák fogalmazódnak meg a kérdőíves vizsgálatokban, amelyekben a válaszolónak előre megadott állítások közül kell választania vagy az azokkal való egyetértését mérlegelnie, és az interjútechnikával készült vizsgálatokban, amelyekben az interjúalanyok csak azokról a fogalmakról számolnak be, amelyekre ténylegesen gondolnak az interjú idején. Az interjú színhelye is befolyásolja a kapott válaszokat: az otthonukban megkérdezettek válaszai jellegzetesen eltérnek azoknak a betegeknek a válaszaitól, akiket kórházi tartózkodásuk alatt kérdeztünk ki. A hetvenes-nyolcvanas évek Nyugat-európai munkás-vizsgálatai rávilágítottak arra, hogy a nehéz körülmények között élő, nehéz fizikai munkát végző emberek körében csak a súlyos korlátozottságot okozó állapotokat tekintették betegségnek, olyan állapotnak, ami felmentést ad a munka különböző formái alól, és segítségkérést tesz lehetővé (16, 117, 18, 31). A középosztály betegségfelfogása sokkal tágabb, ők a normálistól való kisebb eltérést is betegségnek minősítettek (72). Természetesen befolyásolja a betegségfelfogást a betegség természete, súlyossága, prognózisa is. Fiatal munkásosztálybeli anyák csak akut betegségekre, elsősorban gyermekbetegségekre gondolva fogalmazták meg betegségfelfogásukat, mivel saját személyes problémáik között elsősorban ezek a betegségtípusok fordultak elő (117). A betegségmagyarázatokat feltáró vizsgálatok a vizsgált populáció jellegzetességei alapján két nagy csoportra különülnek el.

24

1. Egészséges lakosságcsoportok körében végzett vizsgálatok (117, 16, 31). Ezekben a

vizsgálatokban

a

demográfiai-társadalmi

betegviselkedés csoportokban

szempontjából (pl.

gyerekek,

jellegzetesnek nők,

idős

tartott

emberek,

munkásosztálybeli anyák) zajlott az adatgyűjtés a betegségekk általános okairól. 2. Betegek körében végzett vizsgálatok (pl. 30, 133). Ezekben a kutatásokban krónikus betegeket (cukorbetegeket, szívbetegeket, hipertóniával kezelt betegeket, stb.) kérdeztek arról, hogy szerintük mi okozta adott, konkrét betegségüket. E vizsgálatok szerint a betegségeket több tényezővel is magyarázzák. A legfontosabb tényezők minden vizsgálatban ugyanazok voltak: •

Fertőzések

•

Örökletesség (családi eredetű betegségek)

•

Hajlamosság (egyéni jellemzők)

•

Környezeti ártalmak

•

Életmód (magatartási, viselkedési tényezők)

•

Stressz (munkahelyi, magánéleti konfliktusok, hajszoltság)

•

Érzelmi okok

•

Fizikai traumák (baleset, műtét, betegség)

•

Véletlen.

A betegségmagyarázat típusának, elemeinek, struktúrájának fontos szerepe van a betegviselkedés, az orvossal való együttműködés, tanácsainak betartása szempontjából. Több vizsgálat is bizonyította, hogy másként viselkednek azok a betegek, akik megbetegedésükben aktív szerepet tulajdonítanak önmaguknak, mint azok, akik nem. (133). Az elemzések szerint ebben a vonatkozásban nem az önvádnak van jelentősége, hanem annak, hogy a beteg külső, azaz tőle független okokkal magyarázza-e a betegséget, vagy kapcsolatba hozza vele saját szerepét. Akik a megbetegedésben saját tevékenységük eredményét látják, inkább felételezik, hogy a gyógyulásban is szerepük lehet, míg azok, akik passzív elszenvedői a betegség bekövetkeztének, sokkal passzívabbaknak bizonyulnak a betegséggel szembeni küzdelemben is.

25

1.2.3. A tünetek normalizálása A legtöbb esetben a tünetek, panaszok megjelenése nem jár együtt azonnali segítségkérő magatartással. A tünetek jelentkezésének gyakorisága és az orvoshoz fordulás sok esetben fordított arányban állnak egymással. Különösen igaz ez az olyan gyakran előforduló tünetekre, mint például a fejfájás, hátfájás, vagy az általános rossz közérzet. A „tüneti jéghegy” felszín alatti része magában foglalja a triviális és jelentéktelen panaszokat, amelyek valóban nem igényelnek orvosi beavatkozást, ugyanakkor tartalmazza azokat a súlyos panaszokat, tüneteket is, amelyek ha hosszabb ideig rejtve maradnak, negatívan befolyásolják a beteg gyógyulási- vagy életesélyeit. Valójában ez utóbbi esetben merül fel annak a kérdése, hogy mi gátolja az embereket abban, hogy orvosi segítséget kérjenek, illetve hogy melyek azok az ösztönzők, amelyek hatására az egészséggel kapcsolatos problémák az orvoshoz kerülnek. Az emberek panaszaik, tüneteik többségét nem tekintik betegségnek, megszokott jelenségként értelmezik, azaz normalizálják azokat. A fejfájást például a legtöbb ember az élet természetes velejárójának tartja; a fájdalmak előfordulása az idősebbek körében elfogadottabbnak tűnik, mint fiatalok között. Ugyanazon mértékű szervi elváltozás két betegben nem csak eltérő fokú fájdalmat vagy egyéb panaszt okozhat, hanem társadalmi helyzetüket is eltérő mértékben érintheti, és az orvosi beavatkozás igénye sem azonos pl. a fiatalok vagy a krónikus betegségben nem szenvedők számára. 1.2.4. Az orvoshoz fordulás kerülése A tünetekkel kapcsolatos halogató vagy hárító magatartásnak sokféle oka lehet. Ha a panaszok enyhék, az emberek azért nem igénylik az orvosi segítséget, mert úgy érzik, a problémák maguktól is elmúlnak, vagy képesnek érzik magukat arra, hogy tüneteiket öngyógyítással megszüntessék. Ebben az esetben nem is beszélünk hárításról vagy halogatásról. Visszatartó tényezőkről akkor beszélhetünk, ha felmerül az orvosi kezelés szükségessége vagy igénye, de a beteg valamilyen okból mégis kerüli az orvoshoz fordulást.

26

4. tábla Visszatartó tényezők az orvoshoz fordulásban (%)* Panaszai enyhék Tudja, mi a szükséges gyógyszer Nincs ideje Nincs türelme Fél az orvostól Felületes az orvosa Sok pénzbe kerül Nem tudja, kihez forduljon Nem akarja megtudni betegségét *Egy válaszoló több tényezőt is megemlített. Forrás: Társadalmi Riport 1998.

68,1 55,1 14,7 17,9 5,7 6,6 11,8 2,9 5,7

A 4. táblázat egy magyar reprezentatív mintán végzett felmérés adatait közli, arra vonatkozóan, hogy az emberek milyen okokkal magyarázzák fenti viselkedésüket (36). Magyar vizsgálatok szerint a késleltetett orvoshoz fordulás leginkább a 30-39 éves férfi korosztályokra, ezen belül pedig a vállalkozókra, a szakképzetlen fizikai munkásokra és a munkanélküliekre jellemző (95). A vállalkozók és a szakképzetlen fizikai munkások körében gyakran találkozunk azzal az érveléssel, hogy a mai piaci és állásviszonyok illetve az intenzív munkavégzés követelményei nem teszik lehetővé számukra a leállást, vagy azt, hogy hiányozzanak a munkahelyükről. A késlekedés gyakran jellemzi a munkanélkülieket is. Itt már nemcsak a tünetek normalizálásáról van szó, hanem arról is, hogy a betegség valós észlelése mellett akadályok merülnek fel az orvosi kezelés igénybevételét illetően. Lakossági vélemények szerint az orvoshoz fordulást gátló tényezők közül az ellátás során a betegre háruló költségeknek van a legnagyobb szerepük. A költségek egyrészt időráfordítást (pl. rendeléseken való hosszadalmas várakozást) jelentenek, másrészt anyagi veszteségek formájában jelennek meg. Az anyagi természetű meggondolások mögött elsősorban a munkából való kiesés valós és feltételezett veszteségei (pl. táppénz, elbocsátástól való félelem) állnak, és csak ezután következnek a kezelésből származó pluszkiadások terhei (pl. hálapénz, privát kezelés költségei). Az orvoshoz fordulást gátló vagy visszatartó tényezők között jelentős szerepet játszik az orvosokkal, az egészségügyi ellátással szembeni bizalmatlanság. Az emberek a gyógyulás reményében fordulnak orvoshoz, a kezeléstől tüneteik, panaszaik 27

megszűnését vagy enyhülését várják. Az orvos szaktudása iránti bizalmatlanság, amely korábbi felületes, hibás vagy sikertelen kezelésekre vonatkozó tapasztalatok miatt alakulhat ki, esetenként a betegeknek a hivatalos medicinától való elfordulását eredményezheti. Az elégedetlenség megnyilvánulhat a műhibaperek számának növekedésében, az ún. alternatív terápiák iránti kereslet fellendülésében, vagy egyszerűen abban a halogató magatartásban, amely a legvégsőkig igyekszik kitolni az orvoshoz fordulás időpontját. Az egészségügyi ellátás iránti bizalmatlanság nemcsak az orvosi szaktudással, hanem az orvos viselkedésével, az ellátás körülményeivel szemben is megnyilvánulhat. Az egészségügyi ellátórendszer hiányosságai, a rosszul felszerelt, gyógyszerellátási problémákkal küszködő és túlzsúfolt egészségügyi intézmények, a paraszolvenciáról szóló történetek, a nem megfelelő betegtájékoztatás, az orvos-beteg kapcsolat személytelensége, stb. mind a bizalom megrendülését okozhatják. A bizalmatlanság erősítheti a beteg félelmét, szorongását, újabb gátakat építve a kapcsolatfelvétel kezdeményezése elé. A beteg azért is félhet vagy szoronghat, mert attól tart, hogy az orvos által szembesülnie kell majd betegségével. Ez a hárító magatartás, amit akár “struccpolitikának” is nevezhetünk, jelentős mértékben gátolhatja az egyént abban, hogy tüneteivel, panaszaival orvoshoz forduljon.

1.3. Egészségviselkedés, egészségmegőrzés, egészség-fogalmak Az élettartam hosszát számos tényező befolyásolja. Ezek egy része genetikaibiológiai tényező, más részük demográfiai (az életkor és a nem), társadalmi-gazdasági (pl. az iskolai végzettség, a jövedelem, a foglalkozás), és jelentős befolyása van a viselkedési faktoroknak is (pl. dohányzás, alkoholfogyasztási szokások, táplálkozás, fizikai aktivitás). A biológiai tényezők elsősorban a veleszületett genetikai adottságokat és hajlamokat, és az életút során bekövetkezett fizikai és mentális elváltozásokat jelentik. Az öregedés, a táplálkozás, a fizikai aktivitás hiánya, a dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás és a drogfogyasztás, a stressz, a sérülések, valamint fertőzés illetve

28

mérgezés megváltoztathatja az egyén biológiai jellemzőit, vagyis biológiai tényezőként jelenhet meg. Az egészségviselkedés növelheti, vagy csökkentheti a biológiai faktorokban rejlő egészségi kockázatokat. Az egészségviselkedés és a biológiai adottságok között kölcsönhatások lehetnek. A dohányzás például a hatást gyakorolhat a tüdő sejtjeire, ezáltal légzési nehézségekhez, tüdőtáguláshoz, vagy tüdőrákhoz vezethet; a légzőszervi panaszok viszont arra késztethetik az egyént, hogy leszokjon a dohányzásról. Ugyanígy például a családban halmozottan előforduló szívbetegség motiválhatja az egyént arra, hogy fenntartsa fizikai aktivitását, ésszerűen táplálkozzon, és ne dohányozzon, és ez a viselkedésmód megelőzheti nála a szívbetegség kialakulását. A viselkedést a társadalmi és fizikai környezet negatív vagy pozitív irányban befolyásolhatja; ezeket a faktorokat az egyén kevésbé képes kontrollálni. A társadalmi környezet magába foglalja a családdal, barátokkal, munkatársakkal, szomszédokkal, stb. folytatott interakciókat. Ide tartoznak olyan társadalmi intézmények is, mint pl. a munkahely, az iskola, a szomszédság, a törvényhozás, a rendőrség, illetve a kultúra olyan elemei, mint a nyelv, a szokások, a hiedelmek. A lakáskörülmények, a közlekedés és a közbiztonság a társas környezet olyan, viselkedést befolyásoló komponensei; amelyekre az egyénnek alig van befolyása. A társas környezetnek alapvető hatása van az egyén egészségmagatartására. A fizikai környezet egyrészt az egyént körülvevő tárgyi világot jelenti, másrészt olyan hatásokat, mint pl. a sugárzás, a levegőszennyezés, vagy az ózon mennyisége. A fizikai környezet károsíthatja és óvhatja is az egyén egészségét; az egészségviselkedés növelheti, vagy csökkentheti a fizikai környezet hatásait. Az egyik legjelentősebb élettartam- és életmód vizsgálat, az 1930-as években kezdődött Alameda County Human Population Laboratory során a kutatók egy kaliforniai megye lakosságát vizsgálták longitudinális felmérésekkel. A kérdésfeltevés igencsak széles fókuszú volt: mi történik az emberekkel életük során. Évtizedeken keresztül részletes adatgyűjtést folytattak a vizsgált személyek egészségi állapotának, életkörülményeinek, életeseményeinek alakulásáról (14). A kutatássorozat egyik eredményeként hét egészséggel kapcsolatos kockázati magatartást azonosítottak,

29

amelyek hozzájárulnak az idő előtti halálozáshoz: a túlzott alkoholfogyasztást, a dohányzást, az elhízást, a reggeli étkezés elhagyását, a napközbeni rendszertelen étkezést, a napi 7-8 órai alvásidőnél kevesebb vagy több alvást, és a fizikai aktivitás hiányát. A kutatócsoport eredményei szerint azoknak, akiket 30 éves korukban kevés kockázati magatartásforma jellemzett, és erős társas támogatottságot élveztek, a túlélési medián élettartama 85 év volt (24). Manton és munkatársai szerint az egészségmegőrző magatartás több évvel meghosszabbítja az egyén élettartamát. Ezt bizonyítja az egészségesebb életvitellel jellemezhető népességcsoportok (pl. a mormonok) illetve országok (pl. Japán) magasabb várható élettartama (106, 49). Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy az egészségviselkedés populáció-szintű megváltozása befolyásolja az adott populáció mortalitásának alakulását. A fejlett országokban legmagasabb halálozási gyakoriságú krónikus betegségeknek, a keringési megbetegedéseknek a súlyossága az elmúlt évtizedekben csökkent, és javultak a túlélési mutatók. Ebben a változásban az orvostudomány lehetőségeinek bővülése mellett a lakosság életmódjában beálló változások - bizonyos rizikómagatartások visszaszorulása – is szerepet játszanak. Ugyanakkor nem lehet pontosan megállapítani, hogy a veszélyeztető tényezők milyen arányban adódnak genetikai adottságokból, környezeti hatásokból, illetve az egészséggel kapcsolatos életstílusból. Nem minden életstílus-komponens változtatható meg, és nem minden életstílus változás eredményezi az élettartam növekedését. Az USA-ban szívbetegségek visszaszorulását magyarázó életstílus-változások ellenére a hasonló viselkedési tényezőkel kapcsolatba hozható daganatos betegségek halálozási mutatói nem csökkentek, sőt egyes betegségfajtákban növekedtek. A szakirodalomban mégis egyetértés van abban, hogy az egészségmegőrző magatartás (pl. a fizikai aktivitás és a megfelelő táplálkozás) elősegítheti a krónikus betegségek megelőzését, míg az egészségkárosító magatartásmódok (pl. a dohányzás és a túlzott alkoholfogyasztás) inkább valószínűsítik e betegségek kialakulását (59, 138, 87, 89, 114, 118, 32, 157, 43). Becslések szerint a vezető halálokok miatti idő előtti halálozásnak több mint a fele megelőzhető lenne az egészségmegőrző viselkedés kialakításával és az egészségkárosító magatartásmódok elhagyásával.

30

Már az orvosi szociológia tárgykörében született legelső publikációk foglalkoztak az egészség és a betegségállapotok elválasztásának alapjául szolgáló laikus definíciókkal. A hatvanas és hetvenes években folytatott vizsgálatokban (10, 72) több alternatív laikus egészség-felfogás jelenlétét állapították meg: 1. Érzés-orientált egészség-felfogás („jól érzi magát”) 2. Tünet-orientált egészség-felfogás („nincsenek betegség-tünetei”) 3. Teljesítmény-orientált egészség-felfogás („képes elvégezni azokat a dolgokat, amiket az egészséges emberek el tudnak végezni”). 4. Érték-jellegű megfogalmazások: „kellő tartalékok” (az egészség az, amikor az egyén kellő biológiai-lelki erőforrásokhoz rendelkezik ahhoz, hogy a betegségeket elkerülje, vagy ha megbetegszik, gyorsan meggyógyuljon. E tartalékokat fel lehet élni, de újra fel is lehet tölteni. Kívánatos, hogy az egyénnek elegendő tartaléka legyen arra az esetre, ha szüksége van rá.). 5. Norma-jelegű megfogalmazás: („pszicho-szociális egyensúly”, testi-lelki és szociális harmónia). 6. Az egészség, mint viselkedés (egészséges életmód). 7. Jó erőnlét és vitalitás. Más kutatók (113, 48) azt vizsgálták, hogy mit jelent a gyerekek számára az egészség, és hogy a különböző megítélési szempontok melyik életkorban jelennek meg a gyerekek gondolkodásában. A 6 évesek még nem tudták megfogalmazni, hogy szerintük mit jelent egészségesnek lenni, de a 11 évesek számára már volt jelentése a fogalomnak: akkor egészségesek, ha képesek részt venni a kívánatosnak tartott tevékenységekben. A gyerekek még nem kötötték össze az egészséget a munkavégzés képességével. A megítélésnek ezt a szempontját valószínűleg a későbbi szocializáció során sajátítják el (28). Az egészségre vonatkozó alkotó fogalmi kategóriák nem egymástól elkülönülve jelentek meg a definíciókban, hanem a válaszolók egyszerre több definíciót is megadtak, és a különböző definíciókat különböző szituációkra és különböző személyekre alkalmazták. Az egészséges életmódnak egészségként való felfogását 31

például csaknem kizárólag más személyekre, nem pedig magukra vonatkoztatták. Vagy pl. a mintában szereplő súlyos betegek a saját egészségi állapotukat gyakran jónak minősítették, úgy fogalmazva, hogy „eltekintve a betegségemtől...”. Ez olyan dinamikus egészségfogalomra utal, amely a betegség állapotát is magában foglalja. Későbbi vizsgálatokban (17) a válaszok hasonlóak voltak a korai vizsgálatok eredményeihez, vagyis ezek az egészségfilozófiát alkotó gondolkodási struktúrák viszonylag állandónak mutatkoznak. Egyes vizsgálatok szerint az egészséges állapot meghatározásában társadalmi különbségek nyilvánulnak meg. Munkásosztálybeli nők az egészséget negatív és funkcionális megközelítésben definiálták: a betegség hiányaként, vagy arra való képességként, hogy az ember elvégezze a feladatait (117, 16). Az értelmiségiekre, szellemi foglalkozásúakra inkább a pozitív megfogalmazások és az érzelmi-mentális definíciók (boldogság, elégedettség, önkiteljesítés) voltak jellemzők. Más vizsgálatok szerint az egészség általános definíciójában a munkásnők inkább neveztek meg egyetlen tényezőt (főleg a feladatok elvégzésének képességét). A középosztálybeliek komplexebb meghatározásokat alkalmaztak, amelyek a fittséget, az aktivitást, a betegségek hiányát is tartalmazták. Az egészség fizikai dimenzióinak kiemelése is inkább a munkásnőket jellemezte (fizikai jóllét, fizikai képességek), a középosztálybeli nők a fizikai aspektusok mellett több lelki tényezőt is megemlítettek (26). Más adatok szerint a középosztálybeliek egészségfelfogásába beletartoznak a pozitív attitűdök, az energikusság, a problémákkal való megküzdés képessége, és általában az élet felett gyakorolt kontroll (73, 26). A kontroll gyakorlásának képessége különösen fontos lehet a középosztály tagjai számára, akik számára mindennapi tapasztalat a döntéshozás és a munkájuk felett gyakorolt ellenőrzés bizonyos foka. A munkásosztály tagjai életük sokkal kevesebb területén gyakorolhatnak ellenőrzést az események felett, ezért ez az érték számukra távolibb. Pierret egy francia vizsgálatban (116) arról számolt be, hogy az egészségfelfogásnak legalább négy különböző, komplex változata létezik, amelyek mindegyike

32

koherens egész, és azon a logikán és jelentésen alapul, amelyet az egyes kategóriába tartozók adnak saját életüknek. •

Az "egészség-betegség" változatban nem az egészségnek, hanem a betegségnek van jelentése. Az egészséges állapot mibenléte csak akkor tudatosodik, amikor átlépik a határát, vagyis betegség alakul ki. A normális és a patológiás közötti viszony rendezi el egészséggel kapcsolatos fogalmakat és szabályozza viselkedést. A dolgok rendjét az életciklusok változása és az élet természetes ritmusa határozza meg, az ebből eredő egészségromlást nem tekintik betegségnek, ami ellen védekezni kellene.

•

Az "egészség-eszköz" változat az egészséget tőkeként fogja fel. A munka és a gyereknevelés jelenti az élet két legfontosabb területét, ez ad értelmet különböző fizikai-egészségügyi és társas szokásoknak. A kitartás és kötelesség jelenti a legfontosabb morális parancsokat, és a betegség az egyetlen elfogadható indok, amely felment e parancsok teljesítése alól. Ez az egészségfelfogás elsősorban a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő társadalmi csoportokat jellemzi.

•

Az "egészség-produktum" felfogásban az élet egy személyes egészségkultusz köré rendeződik.

Az

egyéni

identitás

számos

ellentmondásra

épül,

amelynek

következtében az egyén állandó kompromisszumokra kényszerül az élvezetek és a kockázatok, a személyes szabadság és a társadalmi konvenciók, az egészség érdekében végzett tevékenységek és az élet racionális megszervezése között. •

Az "egészség-intézmény" felfogás elsősorban azokra jellemző, akik foglalkozásuk révén közvetlen kapcsolatban állnak az egészséggel vagy a neveléssel. Számukra az egészség társadalmi-politikai kérdésként fogalmazódik meg, az egészséggel kapcsolatos szokások pedig társadalmi-politikai fogalmakban, feladatok, felelősség, korlátok formájában jelennek meg. Megjegyzendő, hogy az orvosok, tanárok személyes életükben nem feltétlenül cselekszenek ezeknek az elveknek megfelelő módon. Az életkor és a nem is erőteljesen befolyásolja az egyén egészség-felfogását. Egy

amerikai

kutatásban

azonos

társadalmi

helyzetű

és

korú

férfiak

és

nők

egészségfelfogásában a hasonlóságok mellett jellegzetes eltérések is mutatkoztak (129). A férfiak számára az egészség a test feletti uralmat, ellenőrzést jelentette, a testről való

33

gondolkodásban jelen volt egy hatalmi dimenzió. A nőknél ez a tulajdonosi megközelítés hiányzott, számukra a test inkább úgy jelent meg, mint aminek saját akarata, önálló szubjektuma van. Az egészég megőrzésének eszköze a férfiak számára a sport volt, illetve a megfelelő táplálkozás, amely lehetővé teszi számukra, hogy sportoljanak. A nők szintén fizikai aktivitással óvták testüket, de ez az aktivitás nem a sport, hanem a testedzés; táplálkozás helyett pedig a megfelelő étrendről beszéltek. A nők ezen kívül a bőrápolást és a testápolás más formáit (szőrtelenítést, hajápolást, egyéb, a külsővel kapcsolatos tevékenységeket) is megemlítették, amelyekre a férfiak egyáltalán nem gondoltak az egészség vonatkozásában. A férfiak továbbá a nőkhöz képest inkább számoltak be konfliktusról, amely munka-aktivitásuk és az egészség megőrzésére irányuló aktivitásuk között feszült. Bármennyire is fontosnak tartották az egészséget,

a

munkahelyi

kötelezettségek

általában

előnyt

élveztek

az

egészségmegőrzésre irányuló tevékenységhez képest, amikor az időfelhasználás és az energia-befektetés prioritásairól döntöttek. Más tanulmányok etnikai, vallási és más szubkultúrák jellegzetes, eltérő egészségfelfogását mutatják be (108, 109). A legtöbb szubkulturális-etnikai egészségfilozófia azon alapul, hogy a test egyes alkatrészei között harmonikus egyensúlynak kell fennállnia. Ez az egyensúly egyrészt külső hatásoktól (ilyenek elsősorban a táplálkozás, a környezet fizikai és társas hatásai, valamint a természetfeletti erők), másrészt egyénhez kötött belső jellegzetességektől (pl. öröklött gyengeség, lelkiállapot) függ. A legelterjedtebb népi egészségfilozófiákban a természet különböző elemeinek (a természetet alkotó alapelemek, a testnedvek, a hideg és meleg, a férfi és női princípium, stb.) optimális aránya jelenti a harmóniát, vagyis az egészséget, a betegséget pedig a harmónia megbomlása, valamelyik elem túlsúlya okozza.

34

2. CÉLKITŰZÉSEK Az egészséggel és betegséggel kapcsolatos laikus viselkedésformák túlnyomó része kívül marad az egészségügyi ellátórendszer hatáskörén. Az orvoshoz kerülő beteg egészségmagatartását,

egészséggel

kapcsolatos

ismereteit,

attitűdjeit,

a

testi

tapasztalatok értelmezését optimális esetben megismerheti és befolyásolhatja a kezelőorvos. Azokról az egészséget befolyásoló tudati, érzelmi és magatartási jellemzőkről azonban, amelyek a magát egészségesnek tartó, illetve orvoshoz nem forduló egyének viselkedését, egészséggel kapcsolatos életstílusát befolyásolják, általában nem ismerjük. Ezeknek a tényezőknek az ismerete azonban elengedhetetlen a hatékony megelőzési és egészségnevelési tevékenység számára. A jelen értekezés célja ezeknek a többnyire rejtett motívumoknak a bemutatása.

2.1. Öngyógykezelés A

kutatás

első

részének

célja

azoknak

a

tevékenységi

formáknak,

viselkedésmódoknak a feltárása, amelyeket a laikus lakosság az egészségi állapot kedvezőtlen változása esetén, az orvoshoz fordulás előtt vagy helyett alkalmaz. Lakossági egészségfelmérések segítségével vizsgálom a tünetérzékeléshez kapcsolódó laikus kezelési stratégiák főbb típusait, az egyes típusok alkalmazási gyakoriságát, valamint az alkalmazást befolyásoló demográfiai és társadalmi háttértényezők szerepét.

2.2. Egészségmegőrzés A kutatás második részében, szintén lakossági felmérésre támaszkodva, az egészség megőrzésére irányuló attitűdök, tevékenységek, magatartásformák főbb típusait, gyakoriságát mutatom be, és elemzem az egészségviselkedés hátterében álló demográfiai és társadalmi-gazdasági tényezőket. Az egészségviselkedést befolyásoló kognitív beállítódás megismerésének érdekében különböző lakossági mintákon elemzem a laikus betegségmagyarázati struktúrák típusait.

35

3. MÓDSZEREK Az egészséggel kapcsolatos életstílus két fő összetevőjét, a betegviselkedést és az egészségviselkedést a magyar lakosság körében empirikus felmérések adatainak tükrében vizsgálom. Az értekezés három empirikus vizsgálat adatainak elemzésén alapul.

3.1. Adatgyűjtés 1997-ben és 1998-ban két lakossági felmérést végeztünk, amelyekben az öngyógyítást, az öngyógykezelési stratégiákat vizsgáltuk („Budapest-vizsgálat” és „Veresegyház-vizsgálat)1. A harmadik felmérés, amelynek adatait 2002 nyarán vettük fel, az egészséggel kapcsolatos életstílus másik elemének, az egészségmegőrzésnek, az egészségtudatos viselkedésnek befolyásoló tényezőit kívánta feltárni („Befektetési hajlandóság” vizsgálat)2. Az egészséggel kapcsolatos életminőség kutatásában feldolgozott empirikus vizsgálatok elemei tehát: „Budapest-vizsgálat”

Másodelemzés

Betegviselkedés

„Veresegyház-vizsgálat”

„Egészség-befektetési hajlandóság” vizsgálat Mindhárom

felmérés

során

Egészségviselkedés

kérdezőbiztosok

által

felvett

kérdőíveket

alkalmaztunk. Az első két felmérés kérdőíveinek kitöltése átlagosan 1 órát, a harmadiké átlagosan 40 percet vett igénybe. 1

A felmérést a Soros Alapítvány támogatása és OTKA kutatási támogatások tették lehetővé.

2

NKFP 1/017/2001: Megmentett minőségi életévek, MTA Szociológiai Kutatóintézet

36

A felmérések során többlépcsős, véletlen valószínűségi mintákat választottunk, amelyek életkor és nem tekintetében reprezentálták a vizsgált felnőtt populációt. A minták kiválasztásakor az ún. „véletlen sétás” módszert alkalmaztuk. Először meghatároztuk, hogy az egyes vizsgált településeken a lakosság hány százalékát kívánjuk a felmérésbe bevonni. Ennek megfelelően a kérdezőbiztosoknak egy előre meghatározott helyről indulva, egy meghatározott körzeten belül haladva, Budapesten minden tizedik, a többi településen minden negyedik háztartásban kellett kérdőívet felvenniük. Ez az eljárás biztosította a háztartások véletlen kiválasztását. A háztartásokon belül a kérdezettek kiválasztásához az ún. Leslie Kish táblát alkalmaztuk. Ennek lényege, hogy a kérdezőbiztosok egy adott szisztéma szerint, a kor és a nem figyelembevételével, de véletlenszerűen választják ki a kérdezett személyét a háztartás tagjai közül; ebben nem játszhat szerepet például, hogy az első megkereséskor ki tartózkodik otthon, vagy ki rokonszenves a kérdezőbiztosnak. Az „Egészség-befektetési hajlandóság” vizsgálat mintavétele annyiban tért el a másik két vizsgálattól, hogy ebben csak egy meghatározott életkori sávba (35-45 év) tartozó személyekkel vettünk fel kérdőívet. Ebben a felmérésben a „születésnap” módszerrel biztosítottuk a kérdezett személyének véletlen kiválasztását: több alkalmas személy esetén azt a személyt kellett választani, akinek születésnapja legközelebb volt a kérdezés napjához. A kérdőívek adatait kódoltuk és rögzítettük; a statisztikai feldolgozás az SPSS 9.1. verziójával történt. 3.1.1. A „Budapest-vizsgálat” A kutatás a lakosság gazdasági helyzetének és egészségi állapotának összefüggéseire irányult. Az adatfelvétel Budapest két kerületében történt. A kerületek kiválasztásánál a TÁRKI 5. Háztartás-Panel vizsgálatának eredményeire (136) valamint az

egy

főre

jutó

Személyi

Jövedelemadó

kerületek

szerinti

megoszlására

támaszkodtunk. Mivel a kutatás célja a gazdasági helyzet hatásainak elemzése volt, a Személyi Jövedelemadó alapján a legmagasabb és legalacsonyabb jövedelmű kerület került a mintába: a II. kerület képviselte a legmagasabb jövedelmű budapesti lakosságot, a VIII. pedig a legalacsonyabb jövedelműeket. Ennek a két kerületnek a lakosságszáma

37

nagyjából azonos, 88-90000 fő körül van, a lakások (háztartások) száma is közel megegyező (a VIII. kerületben 43000, a II. kerületben 45000 lakás van). Az egyes kerületeken belül a mintavételi egységeket a választási körzetek jelentették. A „Budapest vizsgálat” keretében összesen 720 kérdőívet vettünk fel (kerületenként 360at). 3.1.2. A „Veresegyház-vizsgálat” A felmérés elsődleges célja az volt, hogy feltárja egy új egészségügyi intézmény – a Misszió Egészségügyi Központ – valószínű jövőbeli használóinak egészségi állapotát, az egészségügyi intézmények használatát, az intézményekkel kapcsolatos elégedettségük mértékét illetve elvárásaikat, és mindezek hátterében a lakosság gazdasági, társadalmi helyzetének, családi beágyazottságának főbb jellemzőit3. Az adatfelvétel 1998 júliusában történt Veresegyházon, valamint abban a 13 községben (Csomád, Erdőkertes, Galgagyörk, Galgamácsa, Kisnémedi, Őrbottyán, Püspökhatvan, Püspökszilágy, Szada, Vácegres, Váchartyán, Váckisújfalu, Vácrátót), amelyekre a Misszió Egészségügyi Központ kezdeti ellátási tervei vonatkoztak. A kérdezőbiztosok orvostanhallgatók és antropológus szakos bölcsészhallgatók voltak. Az adatfelvétel időtartama egy hét volt, amely alatt a kérdezőbiztosok egy, a kérdezés lebonyolítására szervezett nyári táborban vettek részt. A mintanagyságot 1500 főre terveztük úgy, hogy minden településen a felnőtt lakosság 5 százalékával történjen adatfelvétel. Az adatok tisztítása után 1493 kérdőív adatai kerültek elemzésre. A két felmérés adatait közös pool-ba vontuk össze, és együtt elemeztük. Az összevont adatbázisban nem vettük figyelembe, hogy egy adott budapesti személy melyik kerületben lakott, hanem mindkét kerület lakóit budapestinek tekintettük. A „veresegyházi” mintát viszont szétbontottuk Veresegyházra, amely egy kisváros, és a környező községekre. Így a „település” változónak három értéke lehetett: 1 = budapesti, 2 = kisvárosi, 3 = községi. A 720 budapesti mellett a kisvárosi lakosságot 374, a községi 3

A felmérést teljes egészében a Somodi és Társa Kft szponzorálta.

38

lakosságot 1119 fő képviselte. A teljes összevont adatbázis így összesen 2213 személy adatait tartalmazza.

3.1.3. Az „egészség-befektetési hajlandóság” vizsgálat Az „egészség-befektetési hajlandóság” felmérés egy 10 éves életkori kohorsz, a 35-45 év közötti magyar lakosság országos reprezentatív vizsgálata volt. A korosztály létszáma kb. 1400 ezer fő, ezért eredetileg kb. 1400 fős mintavételt terveztünk; ez az érintett populáció egy ezrelékes mintája lett volna. Finanszírozási változások miatt azonban 1000 főre kellett csökkentenünk a minta nagyságát. Az adatfelvételt a Medián Közvélemény- és Piackutató Kft végezte. Az adatok rögzítését és kódolását a Medián Kft. végezte az általunk készített kódutasítás alapján.

3.2. A kérdőívek A budapesti és a veresegyházi felmérések során alkalmazott kérdőívek igen hasonlóak. Minthogy a „Veresegyház-vizsgálat felvételekor már tudtuk, hogy az adatokat együtt fogjuk elemezni a „Budapest-vizsgálat” adataival, a kérdőív szerkesztése során igyekeztünk azonos kérdés-blokkok beillesztésére. A két kérdőív azonos kérdéscsoportjai a következők voltak: •

Demográfiai jellemzők: nem, kor.

•

Településtípus (budapestiek, kisvárosiak, községiek).

•

Iskolai végzettség: alapfokú végzettség, szakmunkásképző, érettségi, diploma.

•

Egészségi állapot: az egészségügyi rendszer használatát mérő mutatók, az életvitelbeli korlátozottság indikátorai, a panaszok száma, valamint az egészségi állapot önértékelése. (Az egészségi állapot önbesorolása először egy ötfokú skála segítségével történt, amelyen az 1-es érték jelentette a "nagyon rossz", az 5-ös a "kiváló" minősítést. Egyes elemzésekhez ezt az ötfokú skálát háromfokúra transzformáltuk, amelyen az értékek a "rossz", "közepes", "jó" minősítést jelentették.)

39

Az „Egészség-befektetési hajlandóság” kérdőív az alábbi kérdésblokkokat tartalmazta: •

Demográfiai jellemzők: nem, kor.

•

Foglalkozás, jövedelem

•

Szülők adatai

•

Egészségi állapot: a. Multidimenziós Egészség Kérdőív b. EuroQol kérdőív c. Betegség-magyarázatok d. Az egészségügyi intézményrendszer használata e. Egészség-jövőkép f. Egészségviselkedés

•

Az egészségbiztosítással kapcsolatos ismeretek

•

Befektetési hajlandóság

•

Társadalmi gondoskodás

a. A Multidimenziós Egészség Kérdőív (Multidimensional Health Questionnaire, MHQ) egy olyan, egészséggel kapcsolatos attitűdöket mérő eszköz, amely kombinálja az egészségviselkedést kérdésblokkban

elemző

összesen

skálák 100

bizonyos

kérdést

elemeit

tartalmaz

(135). az

Az

MHQ

egészséggel

és

20 az

egészségviselkedéssel kapcsolatos attitűdök mérésére. A kérdések ötfokú skálák formájában vannak megfogalmazva. A kérdőívet három független fordító fordította magyarra, majd konszenzussal választották ki azt a kérdéssort, amelyet egy negyedik fordító visszafordított angolra. Az eltérések minimálisak voltak, így ezt a változatot használtuk a kérdőívben. Az MHQ-kérdőív adataiból faktoranalízis segítségével azonosítottuk a jellegzetes viselkedés-mintázati modelleket. b. A „EQ-5D” mérőeszközt az életminőség-mérés nemzetközi standardizálásával foglalkozó EuroQoL Group bocsátotta a rendelkezésünkre. A kérdőív első része öt dimenzióban méri az egészségi állapot önmegítélését. Ezek a dimenziók a következők: mozgásképesség, önellátási képesség, a megszokott tevékenységek elvégzésének

40

képessége, a fájdalom/diszkomfort érzés jelenléte, és a szorongás ill. lehangoltság mértéke. Minden dimenzióban három értékelési szint van: problémamentesség, mérsékelt problémák, súlyos problémák. E dimenziók és szintek kombinálásával leírható az egyén egészséggel kapcsolatos életminősége. Az EQ-5D ezen kívül tartalmaz egy 100 fokú, a hőmérőhöz hasonló vizuális analóg skálát (VAS), amelyen a kérdezett értékelheti az aznapi egészségi állapotát. A skálán a 0 pont az elképzelhető legrosszabb, a 100 az elképzelhető legjobb egészségi állapotot reprezentálja. A kérdőív magyar változatát a EuroQol magyar résztvevői validálták; a EuroQol előírja ennek a fordításnak az alkalmazását. c. A laikus betegségmagyarázatok vizsgálatára az ún. Egészség és Betegség Skálát (Health and Illness Scale, HIS) használtuk, amely az egészséget és megbetegedést meghatározó tényezőkre vonatkozik (Stainton Rogers 137). Ebből a kérdőívből vettük át azt a kérdéssort, amelyet a felmérés során alkalmaztunk. A kérdéssort három fordításvariánsból konszenzussal állítottuk össze. A kérdőív 31 állítást tartalmaz, amelyek a megbetegedések okaira vonatkoznak. A válaszadók ötfokú skálán jelezhették egyetértésük mértékét.

3.3. Statisztikai eljárások Az adatok statisztikai elemzései az SPSS.9-es verziójával készültek. Az eloszlások vizsgálatára chi-négyzet próbát alkalmaztunk. T-próbát, variancia-elemzést (ANOVA) alkalmaztunk minden olyan esetben, amikor a függő változónkat magas mérési szint, a független változókat pedig kategoriális mérési szint jellemezte és célunk az átlagértékek és szórások összehasonlítása volt. Ezzel a két módszerrel vizsgáltuk pl. az egészségi állapot önértékelésének település-típusok, nemek, életkori és foglalkozási csoportok szerinti különbségeit. A sokváltozós elemzések közül a változók közötti összefüggések vizsgálatára lineáris és logisztikus regresszió-elemzést végeztünk. Fakor-analízist alkalmaztunk azokban az esetekben, amikor a mért változók hátterében látens változók jelenlétét akartuk megragadni.

41

4. EREDMÉNYEK 4.1. Betegviselkedés, öngyógykezelés Korábbi nagyobb vizsgálatomban az alternatív gyógymódok használatának társadalmi jellegzetességeivel foglalkoztam (142, 143). Ebben a kutatásban felmerült, hogy a hivatalos orvosi ellátáson kívüli kezelésmódok gyakoriságáról – az alternatív gyógymódok igénybevételéről és az öngyógykezelésről – nem rendelkezünk ismeretekkel, és a kezelésmódok alkalmazóinak demográfiai, társadalmi, egészségügyi helyzetéről is csak találgatni tudunk: „Az alternatív gyógymódok jelentős része öngyógyításként

is

alkalmazható,

tanfolyamokon,

könyvekből

elsajátítható.

Elképzelhető, hogy azok, akik rendszeresen vásárolnak és fogyasztanak vitaminokat vagy gyógyteákat, speciális gyógy-diétákat, böjtkúrákat stb. tartanak, jógáznak, vagy gyógyító meditációt folytatnak, vagy belépnek egy vallásos öngyógyító közösségbe anélkül, hogy felkeresnének orvost vagy természetgyógyászt, lényegesen különböznek azoktól, akik szakértővel konzultálnak, terápiás segítséget kérnek. Ezeknek az embereknek a számáról, motívumairól, társadalmi és egyéni jellemzőiről szinte semmiféle adatunk nincs. Különféle becslések - vagy spekulációk - szerint az alternatív gyógyítók páciensei között öt alapvető csoport figyelhető meg. 1. Idős, alacsony iskolai végzettségű, falusias településről származó emberek, akiknek a körében egyrészt még él a tradicionális népi gyógymódok közvetlen tapasztalata, másrészt nagyobb bennük a bizalmatlanság az intézményesült hivatalos orvoslással szemben. 2. Középkorú, középosztálybeli nők, akik vagy kíváncsiságból, az új módszerek iránti fogékonyságból fordulnak az alternatív eljárások felé, vagy mert életkoruknak és társadalmi helyzetüknek megfelelő új életstílust keresnek - sok holisztikus alternatív eljárás valóban kínál ehhez segítséget -, esetleg egyszerűen azért, mert ráérnek és meg tudják fizetni. Ennek a csoportnak a tagjai, ha betegek, orvoshoz fordulnak; részükről az alternatív eljárások alkalmazása nem "betegviselkedés", hanem "egészségviselkedés".

42

3. Krónikus és terminális betegek, akiknek a hivatalos orvoslás nem tud gyógyulást kínálni. A betegek úgy érzik, hogy az orvosok lemondtak róluk, nem tesznek meg mindent a gyógyulásuk érdekében, a természetgyógyász azonban reményt nyújt nekik, még egy esélyt jelent. 4. Olyan betegek, akik valamilyen okból csalódtak a hivatalos orvosi ellátásban, vagy félnek a terápiák mellékhatásaitól és a fájdalmas beavatkozásoktól. 5. A „zöld” mozgalmak, az alternatív csoportok tagjai, a különböző politikai és társadalmi ellenkultúrák hívei, a nagyobb autonómia-törekvéssekkel jellemezhető, többnyire politizáló, nyitott, toleráns értékrendű fiatalok. Látható, hogy ezek a csoportok igen heterogének, esetenként átfedik egymást. Az egyik csoportot demográfiai ismérvek írják le, a másikat a diagnózis, megint más csoportok képződésének alapja az általános értékrend. Egyes csoportok motívumai között döntő jelentősége van a hivatalos gyógyítás terén szerzett tapasztalatoknak, más csoportok esetében ezek másodlagosak vagy jelentéktelenek (43-44. o.)” 4.1.1. A „Budapest-vizsgálat” és a „Veresegyház-vizsgálat” másodelemzése A másodelemzés egyik célkitűzése annak megállapítása volt, hogy a fent idézett „spekulációk” – vagy sztereotípiák – mennyiben érvényesek az öngyógykezelő lakosságra. Hipotézisként megfogalmaztuk, hogy az öngyógykezelés leginkább az idős, falusi, alacsony iskolai végzettségű, rossz egészségi állapotú emberekre, és elsősorban a nőkre jellemző. Úgy véltük, hogy a „posztmodern” értékrend hatásai Magyarországon még nem érvényesülnek, ezért az orvosi ellátás helyett választott öngyógykezelés hátterében kevéssé található meg a 2. és 4. pontban említett tudatos életforma- illetve értékválasztás. Ugyanakkor feltételeztük, hogy a hagyományőrzésnek van szerepe a betegmagatartásban, ezért a falusi lakosság, illetve az idősek körében az öngyógykezelés magasabb gyakoriságára számítottunk. Azt is feltételeztük, hogy a magasabb iskolai végzettségűek számára a tudományos orvoslás előnyt élvez a hagyományos, de nem bizonyított hatásmechanizmusú és eredményességű eljárásokkal szemben, ezért az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében inkább várható a tradicionális öngyógykezelés előfordulása. Ezeket a feltételezéseket kívántuk ellenőrizni

43

a két vizsgálat adatainak másodelemzése segítségével. Ennek megfelelően az életkor, a nem, az egészségi állapot, az iskolai végzettség, és a település típusa (nagyváros, kisváros, falu) függvényében elemeztük az öngyógykezelési formák előfordulási gyakoriságát. A kutatás célja a magyar lakosság betegviselkedési stratégiáinak, és a stratégiaválasztás fő háttértényezőinek leírása volt. A két vizsgálat helyszíne igen alkalmasnak tűnt a kérdés elemzésére. Veresegyház fiatal, dinamikusan fejlődő kisváros Pest megyében, Budapest vonzáskörzetében. Ugyanakkor a vizsgálat a kisváros körül található, különböző népességszámú és gazdasági perspektívájú, Budapesttől és Veresegyháztól eltérő távolságra lévő községek lakosságára is kiterjedt. Úgy véltük, ezek az eltérő települési formák lehetőséget adnak a lakosság betegviselkedésének, öngyógyítási stratégiáinak a különböző urbanizációs szinteken való vizsgálatára. 5. Tábla A legfontosabb háttérváltozók megoszlása N % Nem Férfi 846 38 Nő 1367 62 Korcsoport 18-29 392 18 30-59 1134 51 60687 31 Településtípus Budapest 720 50 Kisváros 374 33 Falu 1119 17 Iskolai végzettség Alapfokú 711 32 Szakm. 430 20 Középfokú 664 30 Felsőfokú 407 18

4.1.1.1. Egészségi állapot Az egészségi állapot mérésére több megközelítés is kínálkozott a kérdőívek adatai alapján: az egészségügyi rendszer használatát mérő mutatók, a korlátozottság mértékének indikátorai, a panaszok száma, valamint az egészségi állapot önértékelése (self-rated health). A jelen elemzés szempontjából a leginkább az egészségi állapot önértékelése tűnt megfelelőnek, hiszen a testi-lelki állapot önmegítélése az, aminek alapján az egyén eldönti, szüksége van-e bármilyen állapot-befolyásoló beavatkozásra. Az egészségügyi intézményrendszer használata ugyanakkor már a beavatkozás szakértői 44

szintjének igénybevételét jelzi, amiből az öngyógykezelés esetleges alkalmazására nem tudunk következtetni. Az egészségi állapot önbesorolása először egy ötfokú skála segítségével történt, amelyen az 1-es érték jelentette a "nagyon rossz", az 5-ös a "kiváló" minősítést. A továbbiakban azokat, akik egészségükre a kiválónál rosszabb minősítést adtak, megkértük, hogy panaszaik megnevezésével (esetleg felsorolásával) indokolják ezt a minősítést. A további elemzésbe csak azoknak a válaszolóknak az adatait vontuk be, akik beszámoltak valamilyen egészségi panaszról, tünetről, a normálistól eltérő állapotról (N=1561). 6. Tábla Az egészségi állapot mutatóinak megoszlása N % Önbesorolás Rossz 294 13 Közepes 783 36 Jó 1125 51 Panaszok Nincsenek 652 29 Vannak 1561 71

4.1.1.2. Panaszkezelési stratégiák Azoktól, akik egészségi állapotukat a kiválónál rosszabbnak minősítették, és minősítésük indoklására valamilyen panaszt (panaszokat) is megemlítettek, a továbbiakban megkérdeztük, hogy ezeket a panaszokat milyen módszerekkel kezelték. A megemlített kezelésmódok az alábbi fő csoportokba sorolhatók: •

Öngyógyítás házilagos, nem-gyógyszeres eljárással (16 %)

•

Öngyógyítás otthon meglévő vagy OTC gyógyszerrel (16 %)

•

Gyógyszerész tanácsa (1 %)

•

Orvoshoz fordulás (73)

•

Természetgyógyászhoz fordulás (4 %)

•

Semmit nem tesz (15%). A felsorolt kezelésmódok közül kiemeltük az első két helyen említett panaszkezelési

módot, amelyekben a kérdezettek tettek valamit panaszuk elmúlása érdekében, de ennek

45

során nem fordultak semmilyen szakértőhöz. Ez a két panaszkezelési mód alkotja együttesen a laikus öngyógykezelést. A laikus öngyógykezelés a panaszokat említő teljes vizsgálati populációnak valamivel több, mint egynegyedére volt jellemző (a megoldásmódok bizonyos átfedéseket mutatnak). A panaszkezelés laikus formáinak választását egyik háttérváltozó sem befolyásolta szignifikáns mértékben. Ha azonban a laikus kezelésmódok két típusát külön vizsgáljuk, kitűnik, hogy ebben a tekintetben egyes háttérváltozók mentén szignifikáns eltérések mutatkoznak. A leggyakrabban előforduló házilagos, nem gyógyszeres kezelésmódok – vagyis a hagyományos öngyógykezelési módszerek – a különféle teák, gyógynövény-főzetek, fűszerek, a külsőleg alkalmazott eljárások (borogatások, kenések, lemosások, masszázs, stb.), a pihenés és a diéta alkalmazása voltak. A kérdezettek összefoglaló csoportosításban az alábbi hagyományos öngyógykezelési módszereket említették: •

Hagyományos szerek belsőleg (főzetek, gyógyteák, fűszerek, méz, stb.) (25%)

•

Pihenés (21 %)

•

Diéta (16 %)

•

Hagyományos szer külsőleges alkalmazása (bedörzsölések, borogatások, áztatás, öblögetés, stb.) (15 %)

•

Torna, séta (11 %)

•

Állapotjavító szerek gyógyító céllal való alkalmazása (pl. alkohol, kávé, tea) (9 %)

•

Gyógyászati segédeszköz alkalmazása (pl. lúdtalp-betét, bot, stb.) (7 %)

•

Az életmód megváltoztatása, "egészségesebb életmód" (5 %)

•

Manuális terápiák (masszázsok, stb.) (5,%)

•

Gyógyfürdő (5 %)

•

Egyéb (4 %). E kezelésmódok használatának megoszlását csak azoknak a körében vizsgáltuk,

ilyen eljárást említettek. A házilagos, nem gyógyszeres kezelésmódok alkalmazási gyakoriságában a településtípus, a nem, a korcsoport, és az egészségi állapot tekintetében nem mutatkozott szignifikáns eltérés. Az egyetlen háttérváltozó, amely

46

befolyásolta a hagyományos öngyógykezelés előfordulását, az iskolai végzettség volt (7. tábla). A felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében szignifikánsan gyakrabban fordult elő ilyen kezelésmód említése, mint az alacsonyabb végzettségűek körében. Ez az összefüggés némileg meglepő és várakozásainkkal ellentétes volt, de a diplomásoknak

az

egészség

kérdéseiben

is

megnyilvánuló,

magasabb

fokú

autonómiáját, biztonságérzetét, illetve a panaszaik enyhébb voltát figyelembe véve mégis azt mondhatjuk, hogy a jelenség jól értelmezhető. 7. tábla Házilagos, nem gyógyszeres öngyógykezelés előfordulási gyakorisága az iskolai végzettség függvényében Alapfok

N % Nem alkalmazta 504 87,2 Alkalmazta 74 12,8 Chi˛=12,070 df=3 p=0,007

Szm

N 244 42

% 85,3 14,7

Középfok

Felsőfok

N 361 75

N 203 57

N 82,8 17,2

% 78,1 21,9

A laikus öngyógykezelés másik lehetséges formája az, hogy a panaszt valamilyen patikaszerrel, gyógyszertárban kapható készítménnyel kezelik. Ebben az esetben a panaszkezelés formáját tulajdonképpen határesetnek tekinthetjük a tisztán laikus és a tisztán szakértői kezelésmód között. Magyarországon a vény nélkül kapható gyógyszerek is kizárólag a gyógyszertárban vásárolhatók meg (ellentétben néhány más országgal, ahol az enyhe akut panaszok kezelésére szolgáló OTC készítmények szupermarketekben, drogériákban, vagy benzinkutaknál is kaphatók). Így az ilyen szerek beszerzésekor feltétlenül kapcsolatba kerül a vásárló az egészségügyi intézményrendszer egy szakértőjével, a gyógyszerésszel. Azonban az enyhe, akut panaszok kezelésére a felnőtt lakosság nagy része többnyire rutinszerűen vásárol korábban már kipróbált, bevált, vagy más laikus által javasolt készítményt, a gyógyszerész szakértő tanácsának kikérése nélkül. Sőt, a korábbról megmaradt vényköteles gyógyszerek alkalmazása is gyakran megtörténik, anélkül, hogy ehhez a felíró orvostól megerősítést kérne a beteg. Ezért a panaszkezelésnek ezeket a formáit is laikus öngyógykezelésnek tekintjük elemzésünk során. Az otthon megtalálható vagy OTC gyógyszerek használatában az életkor és az egészségi állapot, ismét meglepetésre, nem játszik lényeges szerepet. Mi azt feltételeztük, hogy a magasabb életkorral szoros összefüggést mutató rosszabb 47

egészségi állapot következtében az egyén nagyobb gyógyszerszedési jártasságra, rutinra tesz szert, és ez tükröződni fog az öngyógyszerezés előfordulásában.

A

településtípus, a nem és az iskolai végzettség azonban szignifikáns különbségeket eredményez a laikus öngyógyszerezésben (8-12. tábla). A községek lakói körében gyakoribb az otthon meglevő gyógyszer alkalmazása, mint Budapesten és Veresegyházon. Ebben vélhetően az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés különbségei érhetők tetten: a falvakban az ellátó hálózat kevésbé kiépített, így mind az orvoshoz fordulás, mind a gyógyszertár igénybevétele okozhat nehézségeket. Ezeket a nehézségeket enyhíteni lehet az OTC szerek alkalmazásával és az otthon őrzött vényköteles szerek alkalmazásával. 8. tábla Otthon meglevő gyógyszer használatának előfordulási gyakorisága a településtípus függvényében Budapest Kisváros Községek N % N % N % Nem alkalmazta 446 87 211 87 650 80 Alkalmazta 65 13 32 13 157 20 Chi˛=12,450 df=2 p=0,002

A legalacsonyabb iskolai végzettségűek minden más végzettségi csoportnál magasabb arányban kezelik panaszaikat öngyógyszerezéssel. Úgy véljük, ennek hátterében az orvoshoz fordulás lehetséges (emocionális és egzisztenciális) nehézségei, a gyógyszerektől való nagyobb függés, a gyári készítmények iránti nagyobb bizalom, a gyors megoldások keresése, és a panaszoknak a többi csoportéhoz képest viszonylagos komolysága egyaránt szerepet játszhat. 9. tábla Otthon meglevő gyógyszer használatának előfordulási gyakorisága az iskolai végzettség függvényében Alapfok Szm Középfok Felsőfok N % N % N N N % Nem alkalmazta 461 80 247 86 375 86 223 86 Alkalmazta 117 20 39 14 61 14 37 14 Chi˛=10,600 df=3 p=0,014

A nők nagyobb arányban említették a gyógyszerek használatát, mint a férfiak. Ez következhet a nők nagyobb laikus gyógykezelési rutinjából, bizonyos panaszok gyógyszerrel való kezelési gyakorlatából (pl. menstruációs panaszok), illetve abból,

48

hogy több panaszt észlelnek magukon, és ezeket nagyobb arányban kezelik, míg a férfiak körében gyakoribb a kivárás, a panasz ignorálása. 10. tábla Otthon meglevő gyógyszer használatának előfordulási gyakorisága a nem függvényében Férfi Nő N % N % Nem alkalmazta 466 88 841 82 Alkalmazta 66 12 188 18 Chi˛=8,852 df=1 p=0,003

A kétféle laikus panaszkezelési eljárás alkalmazásában mutatkozó eltérések magyarázatára a binomiális regresszió módszerét alkalmaztuk. A logisztikus regresszió segítségével a dichotóm függő változó és a magyarázó változók közötti kapcsolat erősségét vizsgáltuk. Az első modell esetében a gyógyszeres, a másodiknál a nem gyógyszeres eljárást tekintettük függő változónak (1=alkalmazza a bizonyos kezelést, 0=nem alkalmazza). Magyarázó változónak tekintettük a válaszadók nemét, korát, iskolai végzettségét, lakóhelyük típusát és egészségi állapotukat. 11. és 12. táblázatunkban a statisztikai elemzések eredményeit mutatjuk be. Mindkét táblázatban feltüntettük a modellben szereplő magyarázó változók és kategóriák regressziós paramétereit (B érték) és a hozzájuk tartozó esélyhányadosokat (Exp (B)), valamint a hozzájuk tartozó alsó és felső konfidencia határokat. A kategóriaváltozók esetében (pl. nem, korcsoportok, iskolázottsági szintek) az esélyhányados azt fejezi ki, hogy a vizsgált csoportban az adott öngyógykezelési forma alkalmazásának esélye hányszor nagyobb vagy kisebb egy kijelölt referencia csoporthoz képest. Táblázatainkban a referenciát az adott változó hiányzó kategóriája jelenti. A panaszok, tünetek öngyógykezelése esetében a nők és a falusiak kb. másfélszer nagyobb eséllyel fognak gyógyszert alkalmazni, mint a férfiak és a fővárosiak. A magasabb iskolai végzettség felé haladva csökken a gyógyszeres öngyógyítás esélye, de jelentős különbséget csak a 8 általánossal vagy alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők és a szakmunkások között találunk.

49

11. tábla A hagyományos eljárások választását befolyásoló tényezők

Magyarázó változók Közepes egészségi állapotúak Jó egészségi állapotúak Szakmunkásképzőt végzettek Érettségizettek Diplomások Nők Középkorúak Legidősebbek Kisvárosiak Községiek

B 0,045 0,011 -0,463 -0,329 -0,165 0,365 -0,023 -0,233 0,005 0,427

Szig. n.s. n.s. 0,031 n.s. n.s. 0,021 n.s. n.s. n.s. 0,017

Exp(B) 1,046 1,011 0,630 0,719 0,848 1,441 0,977 0,792 1,005 1,533

Az Exp(B) 95%-os confidencia határai alsó felső ,715 1,529 ,664 1,538 0,414 0,958 0,495 1,047 0,537 1,340 1,056 1,965 0,616 1,549 0,480 1,305 0,630 1,605 1,080 2,176

A hagyományos, nem gyógyszeres eljárások alkalmazásában mutatkozó társadalmi eltéréseket csak az iskolai végzettséggel tudjuk magyarázni. Az alacsony iskolai végzettségűekhez (8 általános) képest mind az érettségivel rendelkezők, mind a diplomások nagyobb valószínűséggel alkalmaznak hagyományos eljárásokat kezelés céljából. A szakmunkások viselkedése e tekintetben nem tér el jelentősen a legalacsonyabb végzettségűekétől. 12. tábla A hagyományos eljárások választását befolyásoló tényezők

Magyarázó változók Közepes egészségi állapotúak Jó egészségi állapotúak Szakmunkásképzőt végzettek Érettségizettek Diplomások Nők Középkorúak Legidősebbek Kisvárosiak Községiek

B -0,299 -0,323 0,225 0,429 0,758 0,052 -0,069 -0,103 -0,064 0,102

Szig. n.s. n.s. n.s 0,029 0,001 n.s. n.s. n.s. n.s. n.s.

Exp(B) ,742 ,724 1,252 1,536 2,134 1,053 0,933 0,902 0,938 1,107

Az Exp(B) 95%-os confidencia határai alsó felső ,510 1,078 ,480 1,091 0,814 1,928 1,045 2,259 1,373 3,317 0,784 1,414 0,594 1,465 0,552 1,474 0,603 1,457 0,790 1,553

4.1.2. Az ún. „küszöb-korosztály” betegviselkedése - egy országos korcsoportos vizsgálat adatai Korábbi kutatási eredményeink (124) alapján különösen fontosnak tűnt annak a korosztálynak a vizsgálata, amelyben a tartós egészségromlás első jelei tapasztalhatók.

50

A „Veresegyház-vizsgálatban” elemeztük a leggyakoribb panaszokat és betegségeket említő személyek kormegoszlását. A különböző típusú, nem-lokalizált fájdalmakat említők átlagéletkora volt a legalacsonyabb (40 év), ezt követte a rossz közérzetet, fizikai diszkomfort érzetet említők átlagéletkora (46 év). Ötven év felett a panaszok, tünetek jól körülhatárolható betegségcsoportok formájában maniszfesztálódtak. Az ötvenes életévek elején az izom- és csontrendszeri megbetegedések, az ötvenes évek végén a szív- és érrendszeri betegségek és a magas vérnyomás jelentek meg. A fájdalmakat, a rossz közérzetet és az izom- és csontrendszeri panaszokat, illetve betegségeket említő férfiak és nők átlagéletkora azonosnak tekinthető. A szív- és érrendszeri betegségek és a magas vérnyomás esetében viszont a férfiak és nők átlagéletkora már szignifikáns eltérést mutatott: a szív-érrendszeri betegség a nőknél, a magas vérnyomás pedig a férfiaknál alacsonyabb életkorban jelent meg. A 13. táblázatból látható, hogy az egészségromlás enyhébb formái, a diffúz fájdalmak, a rossz közérzet és a fizikai diszkomfort átlagosan 40 és 50 év között jelennek meg a vizsgált népességben. Ez arra utal, hogy az egészségi állapotban bekövetkező jelentősebb negatív változások előjelei a negyvenes évek tájékán jelentkeznek. Ezt az életkort a vizsgálat során “küszöb-életkornak” neveztük el, arra utalva, hogy Magyarországon∗ a negyvenes életévek jelentik az egészségromlás kezdetét, küszöbét. 13. tábla A különböző tünet- és betegségcsoportokra jellemző átlagéletkor alakulása nem szerint (N= 1493). Panaszok, betegségek férfi fájdalmak általában 42 rossz közérzet 47 izom-csontrendszeri panaszok 51 szív-érrendszeri panaszok 60 magas vérnyomás 54 Forrás: Veresegyházi felmérés 1998

Átlagéletkor nő együtt 40 40 41 46 53 52 56 58 59 58

∗ Itt jegyzem meg, hogy egy nemzetközi workshop eredményei szerint a küszöbéletkor országonként különböző, a skandináv országokban pl. a hasonló jellegű egészségromlás a hatvanas életévekben jelentkezik. (EQ-5D Scientific Plenary Meeting Slovenia 2003/09/11-13.)

51

A „küszöb-életkor” kezdetén lévő életkori csoportot tekintettük a továbbiakban az egészségi állapot, illetve az életminőség szempontjából „küszöb-korosztálynak”. A jelen disszertáció egészségviselkedéssel foglalkozó fejezete egy 2002-ben végzett, kifejezetten a „küszöb-korosztály” egészségi állapotára, motivációira és viselkedésére irányuló 1000 fős országos reprezentatív felmérés adatait dolgozza fel. A felmérés célja a küszöbéletkort megelőző illetve követő időszak sajátosságainak feltárása volt, ezért a mintába a 35-45 éves korosztály tagjai kerültek be. A felmérés résztvevőit arra kértük, hogy egy tünetlistán szereplő 12 tünet, panasz (mozgásszervi tünetek, emésztési zavarok, keringési panaszok, fejfájás, fáradékonyság, alvás-zavarok) jellemző kezelési stratégiáit jelöljék meg. A felsorolt tünetek közül egyik sem olyan, hogy azzal a betegek többsége a tünet észlelésekor azonnal orvoshoz fordult volna. Legnagyobb arányban a riasztónak számító keringési panaszokkal, elsősorban a légzési nehézségekkel (40 %), az erős szívdobogással (29 %), és a szívtáji szúrással (27 %) keresték fel azonnal az orvost. Az ízületi fájdalmakkal is a kérdezettek csaknem egyharmada (29 %) azonnal orvoshoz fordult, ami bizonyára a tünetek fájdalmasságával magyarázható, valamint azzal, hogy csak az orvosi rendelvényre kapható gyulladás- és fájdalomcsillapító gyógyszereket tartják igazán hatékonynak. Hasonló okkal magyarázható a hátfájás említésének viszonylag magas (24 %) gyakorisága. A mozgásszervi panaszok egyötödével (19 %) csak bizonyos várakozási idő elteltével keresték fel az orvost. A többi felsorolt tünettel kapcsolatban a kérdezettek 6-16 százaléka fordult egyből, vagy várakozási idő után orvoshoz. A korosztályra általánosságban elmondható, hogy tünetei jelentős részét kezeli ugyan, de ehhez nem vesz igénybe orvosi segítséget. Az emésztési problémákat a kérdezettek mintegy fele mindig öngyógyítással kezeli (széklet-problémák: 53 %, hasfájás, gyomorégés: 45 %, egyéb emésztési zavarok: 48 %). A fejfájást szintén hasonló arányban kezelik szakember segítsége nélkül (50 %). Ha a fáradékonyság, illetve az alvás-zavarok ellen alkalmaznak valamilyen kezelésmódot, jellemzően az is öngyógyítást jelent (40 %, 36 %). A mozgásszervi panaszok mintegy egyharmadának (hátfájás: 31 %, ízületi fájdalmak: 28 %) is megvan a saját, orvostól független

52

kezelésmódja. Sőt, még a keringési zavarokra utaló tüneteket is a kérdezettek egyötöde maga kezeli (szívtáji szúrás: 22 %, erős szívdobogás: 21 %, légzési nehézségek: 20 %). A tünetek nem elhanyagolható hányadát a kérdezettek igyekeznek figyelmen kívül hagyni, vagy legalábbis semmilyen kezelésmódot nem alkalmaznak rájuk. Leggyakrabban a kimerültséggel és a magas stressz-terheléssel kapcsolatos tünetek azok, amelyeknél a kezelés nélküli elviselést választják (fáradékonyság: 47 %, alvászavarok 40 %, szívtáji szúrás: 38 %, erős szívdobogás: 35 %). Ennek oka valószínűleg a kimerültséggel, hajszoltsággal társított szomatikus tünetek normalizálása. Ez a tünetértelmezés és a belőle következő viselkedésmód (a tünet negligálása) hosszú távon olyan egészség-károsító betegviselkedés, amely - éppen a keringési betegségek területén - hozzájárulhat a korosztály kiugró veszélyeztetettségéhez. Az emésztési panaszok egyharmadát szintén beavatkozás nélkül hagyják (gyomorégés, hasfájás, székletproblémák: 32 %, egyéb emésztési zavarok: 29 %). A mozgásszervi panaszokat a kérdezettek mintegy egynegyede, a tartós fejfájást egyötöde hagyja kezelés nélkül. Elgondolkodtató, hogy még a riasztó, illetve komoly zavarra figyelmeztető légzési nehézségeket is negligálja a kérdezettek csaknem egynegyede (23 %). 4.1. 3. A betegviselkedés – az eredmények összefoglalása A fentiekben megkíséreltünk képet adni a magyar lakosság betegviselkedési, öngyógykezelési stratégiáiról. A feladathoz kétféle forrást használtunk fel: egy „pool”ban egyesített adatbázist és egy korcsoportos vizsgálatból nyert adatokat. A „pool” adatbázis gyengeségének bizonyult, hogy az adatállományok egyesítésekor bizonyos adataink elvesztek. A Veresegyház-vizsgálatban – éppen a Budapest-vizsgálat hatására – az öngyógyításra vonatkozó adatok részletesebbek, gazdagabbak, kevesebb a hiányzó válasz; viszont az egyesítéskor a szűkebb adatállomány jelöli ki az elemzési lehetőségeket. Például a Budapest-vizsgálatban a kérdezettek panaszaira, betegségeire vonatkozó adatok annyira hiányosak, hogy a „pool” elemzésben annak ellenére sem térhettünk ki erre, hogy a Veresegyház-vizsgálatban a betegségstruktúráról használható

53

adataink

vannak.

Ezért

az

adatainkat

inkább

illusztráló,

problémakijelölő

jelentőségűnek tartjuk, mint a jellegzetességek egzakt bemutatásának. Ezeket a módszertani megszorításokat szem előtt tartva elmondhatjuk, hogy kiinduló hipotéziseink számos vonatkozásban helyesbítésre szorulnak. Igen fontos eredménynek tartjuk, hogy az öngyógykezelés háttértényezőinek elemzésekor külön kell választani a hagyományos, nem gyógyszeres eljárások alkalmazását és a hivatalos egészségügyi ellátásra támaszkodó öngyógyszerezést. A logisztikus regresszióval végzett elemzés szerint a laikus öngyógykezelés két formájának az alkalmazását eltérő tényezők befolyásolják. Az iskolai végzettség ugyan mindkét öngyógykezelési forma választásában szerepet játszik, de a magasabb iskolai végzettség a hagyományos módszereknek, az alacsony iskolai végzettség a gyógyszerhasználatnak kedvez. Az öngyógyszerezés az alacsony iskolai végzettségűeken kívül inkább jellemző a nőkre és a községi lakosokra. Úgy véltük, hogy a minta lehetőséget fog adni az urbanizációs eltérések vizsgálatára. Feltételeztük, hogy a falvakban, ahol az életmód-hagyományok jobban megőrződnek, ez a hagyomány-rendszer tükröződni fog a panaszkezelési stratégiákban. Mindkét szempont (hozzáférés, hagyományok) azt valószínűsítette számunkra, hogy település-szint tekintetében Budapesttől távolodva az öngyógykezelés egyre szélesebb körű alkalmazását fogjuk találni. Ilyen települési különbségeket azonban nem tapasztaltunk. Elképzelhető, hogy a Közép-Magyarországi Régió, amelyben a mintában szereplő személyek valamennyien élnek, kulturális és ellátási szempontból egyaránt homogénebb, mint vártuk, és emiatt nem érvényesül a települési szint hatása. Ezt a feltevést egy másik régióban végzett hasonló vizsgálattal lehetne ellenőrizni. A felmérés lényeges módszertani megfontolásokat is felvetett számunkra. Az öngyógykezelésre vonatkozó kérdéseket csak azoknak a válaszolóknak tettük fel, akik egészségi állapotukat nem tekintették kiválónak. Feltételeztük, hogy az ő körükben számíthatunk olyan egészségi problémákra, amelyek kezelésére öngyógykezelést alkalmaznak. Ezzel a kérdésfeltevéssel azonban az egészségi problémák körét leszűkítettük azokra, amelyek a kérdezettek számára egészségi állapotuk észrevehető megromlásával jártak (hiszen a kiválótól eltérő minősítés okai). Az adatok fényében

54

most úgy látjuk, hogy az ilyen, az egészségi állapot általános minősítését befolyásoló panaszokkal az emberek orvoshoz fordulnak; öngyógykezelést akkor alkalmaznak, ha biztosan ismerik a panasz hátterét, eredetét, tapasztalatuk van lefolyásában, rutinjuk a kezelésében. A kérdés megfogalmazásával gyakorlatilag kizártuk azokat a banális, mindennapi, egyszerű tüneteket, panaszokat (pl. a gyomorrontást, a megfázást, vagy a kisebb zúzódásokat), amelyek az egészségi állapot általános megítélését nem befolyásolják. A küszöbkorosztály betegviselkedésre vonatkozó felmérésben már hasznosítottuk az előző vizsgálatok tapasztalatait, így ennek a vizsgálatnak az alapján pontosabb képet tudunk alkotni a betegviselkedésről. A korosztály tagjai többnyire nem ignorálják enyhe panaszaikat, de nem fordulnak orvoshoz, hanem öngyógykezelést alkalmaznak. A kezelésmód megválasztása a tünetektől függ. Vannak tünetek, amelyeknek a kezelésmódja jellegzetesen öngyógykezelés (pl. emésztési panaszok, fejfájás). A mozgásszervi és a keringési rendellenességre utaló panaszokkal viszont inkább orvoshoz fordulnak. A kimerültség és a stressz tüneteit igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor elég nagy gyakorisággal olyan tüneteket is figyelmen kívül hagynak, vagy öngyógykezeléssel kezelnek, amelyekkel valószínűleg tanácsosabb lenne orvoshoz fordulni.

4.2. Egészségviselkedés A mortalitást elemző tanulmányok jelentős része azokra az egyéni és társadalmi jellemzőkre irányul, amelyek az idő előtti halálozásban szerepet játszhatnak. Jelen kutatás inkább azokra a faktorokra koncentrált, amelyeknek a jobb életminőségben leélt, hosszabb élettartam szempontjából lehet jelentőségük. Számos elméletet és modellt dolgoztak ki annak magyarázatára, hogy hogyan és miért változtatnak az emberek a viselkedésükön. Az egészségviselkedés változásait magyarázó modellek közül a legfontosabb a Health Belief Model (12, 13, 74, 75,), a Trans-theoretical Model (121, 122), a Theory of Reasoned Action and Planned Behavior (1, 2), és a Health Locus of Control Modell (127, 152, 153).

55

4.2.1. Az egészségviselkedés modelljei és saját vizsgálatunk Az egészség-befektetési hajlandóság vizsgálatakor a fentiekben ismertetett modelleket illetve mérőeszközöket nem illesztettük bele a kérdőívünkbe, de egyes megfontolásokat, vizsgálati szempontokat hasznosítottunk. A Health Locus of Control skálákat saját modellünkben nem tudtuk közvetlenül alkalmazni, mivel vizsgálatunk nem longitudinális, hanem keresztmetszeti jellegű. Ezért inkább olyan mérőeszközt kerestünk, amely keresztmetszeti vizsgálat körülményei között hasznosítja a HLC szempontjait. Ez az eszköz az MHQ kérdőív. A Transtheoretical Model megközelítésének nyomán az Egészségbefektetetési Hajlandóság Modell kialakításakor figyelembe vettük, hogy tervezi-e az egyén viselkedésének megváltoztatását, és hogy szerepet kap-e esetleges terveiben a társas környezetből érkező impulzus. A Theory of Reasoned Action and Planned Behavior modell megközelítésmódja nyomán feltételeztük, hogy az egészségviselkedés bizonyos esetekben tervezett, racionális viselkedés, és hogy az egyén esetenként mérlegeli egy viselkedésforma adaptálásának vagy elvetésének következményeit. A Health Belief Model megközelítésmódját is hasznosítani tudtuk, amikor az általunk végzett vizsgálathoz kidolgoztuk az egészségviselkedés becslésére szolgáló modellünket. 4.2.2. Az „Egészség-befektetési hajlandóság” modell 2002-ben az MTA Szociológiai Kutatóintézetének Kiemelt Népegészségügyi Kutatócsoportja, amelynek egyik vezetője voltam, és a Veresegyházon működő Misszió Egészségügyi Központ közös pályázatot nyújtott be az életminőség és az egészségviselkedés meghatározó tényezőinek kutatására. A pályázatot elnyertük, és ennek keretében lehetőségünk nyílt egy országos reprezentatív korosztály-vizsgálatra, amely a „küszöbkorosztály” egészségi állapotának, egészségviselkedésének, és az egészségviselkedést befolyásoló tényezőknek az elemzésére irányult. Ennek a kutatásnak a keretében nem csak az egészségviselkedés formáit akartuk bemutatni, hanem a viselkedés értékhátterét és is elemezni kívántuk. Feltételeztük, hogy

56

az életminőség, elsősorban az egészségi állapot percepciója, döntő módon befolyásolja az egészségmagatartást, és ezen belül az egészségvédő vagy egészségkárosító viselkedésmódokat. Korábbi kutatási eredményeink alapján (144) azt a hipotézist fogalmaztuk meg, hogy Magyarországon az egészségviselkedés hátterében egyfajta fatalizmus érvényesül. A magyar lakosság természetesnek és elodázhatatlannak tekinti, hogy az életkor növekedésével jelentősen romlik az egészségi állapot. Ezért a preventívnek is tekinthető viselkedésformák (pl. a dohányzásról való leszokás) valójában nem e betegségek elkerülésének szándékával valósulnak meg – hiszen a betegségeket nem lehet elkerülni –, hanem a betegség bekövetkezése után az egészségi állapot stabilizálását vagy javulását szolgálják. Az általunk küszöb-korosztálynak nevezett életkori csoport azért van az egészségviselkedési döntések szempontjából határhelyzetben, mert adataink szerint ebben az életkorban már megjelennek az egészségromlás első, figyelmeztető jelei, a teljesítményromlás, az érzelmi-hangulati zavarok, a diffúz fájdalom- és diszkomfort érzés formájában, de az egészség megromlása még nem manifesztálódik kialakult, diagnosztizált betegségként. Az egészségmegőrző viselkedés egyrészt válasz lehet az életminőség romlásának észlelésére, és ennyiben nem megelőző, hanem reaktív viselkedés; másrészt azonban megelőző hatású lehet a komolyabb betegségek kialakulása szempontjából. Ebben a helyzetben kapnak jelentőséget a tünetek észlelésének és értelmezésének egyénitársadalmi különbségei, a laikus egészség- és betegségmagyarázatok, az egyéni viselkedés szerepére vonatkozó ismeretek és hiedelmek, valamint a társadalmi szolidaritással, az egészségügyi rendszer működésével, ezen belül a betegellátással kapcsolatos értékek és vélemények. A ténylegesen megvalósuló magatartást, illetve a kívánatos magatartási változások feltételeire vonatkozó megfontolásokat az egészségbe való befektetésként, vagy ellenkezőleg, az egyéni források pazarlásaként fogjuk fel; ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy a tényleges gazdasági magatartástól eltérően az egészséggel kapcsolatos „befektető” vagy „pazarló” magatartásban jóval kevesebb a tudatos döntés, a racionális mérlegelés, valamint kisebb a korrekció lehetősége is. Az egészségvédő viselkedési formák megjelenésének dinamikáját egy keresztmetszeti vizsgálat keretei között nem tudjuk vizsgálni. De a keresztmetszeti

57

vizsgálat is alkalmas az adott viselkedés hátterének bizonyos szintű feltárására, valamint a viselkedés megváltoztatásával kapcsolatos gondolkodás elemzésére. Kutatásunkban arra törekedtünk, hogy az egészséggel kapcsolatos életstílus, az egészségvédő vagy egészségveszélyeztető magatartásformák jelenlétét a hagyományos magyarázó tényezők (nem, egészségi állapot, társadalmi-gazdasági helyzet) mellett az egyéni döntéshozás „puhább” elemeit (pl. az értékrend, a hiedelmek és vélekedések, a hagyományok, a szűkebb és tágabb társadalmi környezet percepciója) is figyelembe vevő magyarázati modellel írjuk le. Ilyen komplex magyarázati modell Magyarországon még nem készült – Losonczi Ágnes klasszikus műve, az „Ártó-Védő Társadalom” (101) inkább a társadalmi feltételrendszer oldaláról közelíti meg a viselkedést, és inkább a betegviselkedés meghatározó faktorait elemzi – és a külföldi szakirodalom elemzésének tanúsága szerint is újdonságnak számít. A magyarázati modellt az „egészség-befektetési hajlandóság” modelljének neveztük el. 4.2.3. Az „egészség-befektetési hajlandóság” modell elméleti háttere A modell elméleti megalapozásakor két, egymástól talán távol eső, de alapvetéseiben mégis egybecsengő megközelítés elemeiből merítettünk: Antonovsky szalutogenezis elméletéből és Grossman egészség-tőke elméletéből. 4.2.3.1. A „szalutogenezis” Az Aaron Antonovsky által bevezetett szalutogenezis fogalom lényege, hogy a hangsúlyt a betegségek kockázati tényezőiről az egészség megőrzésének eszközeire helyezi (3, 4). Az egészségmegőrző programokban világszerte egyre inkább figyelembe vett szalutogenetikus modell szerint azokat a stratégiákat és döntéseket kell ösztönözni, amelyek elősegítik a koherencia érzésének (sense of coherence, SOC) kialakulását, illetve fennmaradását az egyénben. Ez azt a biztonságot jelenti az egyén számára, hogy összhangban van környezetével, képes felkészülni a környezetét és önmagát érintő hatásokra, és nagy valószínűsége van annak, hogy a dolgok (események, folyamatok) nagyjából az elvárásainak megfelelően fognak alakulni. Ennek alapján vizsgálatunkban nagyobb szerepet kaptak a betegségeknek való ellenállás általános - társadalmi, kulturális és személyiségbeli - erőforrásai (mint például

58

a pozitív önértékelés, a társas támogatás, a magas társadalmi státusz és a kulturális stabilitás), amelyeknek a “szalutogenezis” szempontjából jelentőségük lehet. 4.2.3.2. „Az egészség iránti kereslet” Michael Grossman egészség-kereslet elmélete (Demand for Health) az egészség előállítási költségeit modellezi. A modellről szóló első publikáció 1972-ben jelent meg, és nagy hatást gyakorolt az egészségügyi ellátás tervezésére és a prevenciós tevékenység fejlesztésére (64, 152). A modell alapgondolata az, hogy az egyén egyszerre előállítója és fogyasztója is egészségének, amely a modellben egészségtőkeként jelenik meg. Az egyén meghatározott nagyságú egészség-tőkével születik, és ezt a tőkét élete során növelheti, ugyanakkor fel is éli. Az iskolai végzettség növelése és a preventív egészségviselkedés például az egészség-tőkébe való beruházásként, a kockázati magatartások (például a dohányzás) a tőke pazarlásaként értelmezhetők a modellben. Az egészségbe való beruházás megtérül mind a munkaerőpiacon, mind a háztartásban, és haszon visszafordítható az egészségbe vagy más javakba. Az egészségtőke ugyanakkor fokozatosan amortizálódik az öregedés folyamatában, és a születéskor „hozott” tőke a halállal véglegesen elfogy. A nagyobb „indulótőkének”, az ésszerű befektetésnek, és a pazarlás elkerülésének eredménye hosszabb élettartam és jobb életminőség lesz. Az egészség iránti kereslet két formában jelenik meg: fogyasztásként és beruházásként. Az egészség fogyasztási cikk, hiszen a jó egészségi állapot önmagáért is élvezhető, míg az egészség hiánya kellemetlen, fájdalmas, szenvedést okoz; ezért maga az egészség is a kereslet tárgya. A jó egészségi állapot ezen túl annyiban is fogyasztási cikk, amennyiben más fogyasztások feltételét jelenti: az egészséges egyén magasabb munkateljesítményre képes, nagyobb jövedelemre tehet szert, és így magasabb szintű fogyasztást képes finanszírozni, mint aki beteg; a fogyasztás, elsősorban a szabadidős tevékenységek élvezetéhez is jó egészségre van szükség. Az egészség-tőke növelésébe való befektetés elsősorban idő befektetését jelenti: más, az egyén számára valamilyen hasznossággal bíró tevékenység helyett egészségmegőrzésre fordított időt. Ezen kívül materiális befektetéseket is jelent, amennyiben az egyén például egészségügyi és

59

szabadidős szolgáltatást, gyógyszert és eszközt, egészség-biztosítást, egészségesebb lakást vásárol, egészségesebb munkát lehetővé tevő iskolai végzettségére költ. Az egészségbe való befektetés az élet más területein való elvonással, vagy takarékossággal jár. Adott esetben például választani kell a jövedelemszerző tevékenység és az egészség (betegszabadság, pihenés) között. Szintén választásra kerülhet sor az egészség és az egészségkárosító fogyasztás (pl. alkohol, cigaretta, zsírban

gazdag

ételek)

illetve

a

nem-egészségmegőrző,

de

nagyra

értékelt

tevékenységek (pl. tv-nézés) között. E választások egy részénél az egyén tudatosan számításba veszi a felmerülő kockázatokat, más részük nem tudatos. Az egészséggel kapcsolatos döntéseknek jellemző eleme a bizonytalanság: szinte minden egészségre vonatkozó döntés kimenetele kiszámíthatatlan. Egyrészt az egyén nem rendelkezik adekvát információval egészségi állapotát, veszélyeztetettségét, sebezhetőségét illetően, másrészt a jelenben hozott döntések hatása többnyire csak hosszú távon érvényesül, és az időtényező növeli a kalkuláció bizonytalanságát. A Grossman-modellt empirikus vizsgálatokban is tesztelték. Wagstaff két életkori csoportban, a 41 év alatti és feletti korcsoportban végzett becslést (a 41. életévet mintegy „küszöb-életkorként” használva). Az életkor és az egészség iránti kereslet között csak az idősebb korcsoportban volt szignifikáns összefüggés, a küszöbéletkor előtt az életkor nem befolyásolta az egészség-keresletet (152). Gerdtham elemzésében az egészségügyi kiadások, illetve az életkor növekedésével szignifikánsan csökkent az egészség iránti kereslet, míg a jövedelem és az iskolai végzettség emelkedése szignifikáns kereslet-növekedéssel járt (60). A szalutogenetikus megközelítés a mi modellünkben azt jelenti, hogy kiemelt figyelmet fordítottunk az egészség megőrzésének egyéni és társas-környezeti erőforrásaira. Az egészség iránti kereslet elméletére alapozva megpróbáltuk feltárni az „öröklött egészség-tőke” (szülői hatások) mértékét, az egészségbe való befektetés formáit (pénz, idő, energia), a befektetési kalkulációk magyarázatát, valamint a befektetések megtérülésére vonatkozó becsléseket.

60

4.3. Az „Egészség-befektetési hajlandóság” modell vizsgálata A tartós egészségromlás kezdeti tünetei többnyire nem súlyos, orvosi beavatkozást és kezelést igénylő diagnosztizált megbetegedés formájában jelennek meg, hanem úgynevezett nem-specifikus egészségproblémák formájában, amelyek ritkán kerülnek az egészségügy látómezejébe. A nem-specifikus problémák azonban alkalmasak lehetnek arra, hogy ráirányítsák az egyén figyelmét a szervezetében beálló változásokra. A tünetek, panaszok megjelenésével megváltozik az emberek egészségpercepciója, megjelenik a veszteség érzése, az egészség felértékelődik. Az egyén magyarázatot keres egészségének változására, és a magyarázat alapján prognózist állít fel egészsége alakulásával kapcsolatban. A tünetek érzékelése, a magyarázat jellege, és a panaszokra adott válasz az egyén társadalmi-gazdasági helyzetének és személyes (pszichés és élettörténeti) jellegzetességeknek a függvénye. Az egészséges emberek eltérő késztetést éreznek arra, hogy egészségükkel foglalkozzanak, időt, energiát, figyelmet, pénzt fektessenek egészségük megőrzésébe, a betegségek megelőzésébe. Ezt a késztetést, a preventív egészségviselkedésre való hajlandóságot neveztük elemzésünk során egészség-befektetési hajlandóságnak. Mivel hazai körülmények között általában a 40 életévtől kezdve jelennek meg a figyelemfelhívó összpontosítottuk.

egészségi

problémák,

Hipotézisünk

kutatásunkat

szerint

az

a

„küszöbkorosztályra”

egészség-befektetési

hajlandóság

Magyarországon nem preventív természetű, hanem az egészségi állapot romlásának hatására jelentkezik. Null-hipotézisként azt fogalmaztuk meg, hogy az egészségromlás tapasztalata minden más befolyásoló tényezőnél erősebb hatással lesz az egészségbefektetési hajlandóság növekedésére. A hipotézis vizsgálatára kérdőíves felmérést szerveztünk. A vizsgálat egy 10 éves életkori kohorszra terjedt ki, a fiatal középkorosztály egészségi szempontból küszöbhelyzetű tagjaira. Az elemzés során a nem, az iskolai végzettség, a családi állapot, a lakóhely településtípusa, és a munkaaktivitás mentén vizsgáltuk a küszöbkorosztály jellegzetességeit. A minta háttérváltozók szerinti megoszlását az 14. táblázat mutatja be.

61

14. tábla A minta megoszlása a háttérváltozók szerint Háttérváltozó N % Nem Férfi 487 49 Nő 513 51 Iskolai végzettség Általános iskola 164 16 Szakmunkásképző 326 33 Érettségi 340 34 Felsőfokú 170 17 Családi állapot Egyedülálló 82 8 Házas 730 73 Elvált 162 16 Özvegy 26 3 Település-típus Budapest 179 18 Egyéb város 458 46 Község 363 36 Munka-aktivitás Inaktív 254 25 Aktív 746 75

4.4. Eredmények 4.4.1. Az egészségi állapot Az egészségi állapotra vonatkozó kérdéseket azzal a céllal állítottuk össze, hogy képet kapjunk az egészség-magatartás, illetve az egészséggel kapcsolatos befektetési döntések hátterében meghúzódó egészség-percepcióról. A kérdésblokk a jelenlegi egészségi állapoton kívül annak dinamikus összetevőit is tartalmazta: a korábbi betegségtapasztalatot, az egészség változását illetve annak jellegét, valamint a szervezet öröklött és szerzett adottságaira vonatkozó nézeteket. Az

egészségviselkedést

és

a

későbbi

egészségi

állapotra

vonatkozó

meggondolásokat erősen befolyásolja, hogy az egyénnek milyen betegségtapasztalatai voltak már életében. A kérdezettek valamivel több, mint egynegyede (28 %) számolt be arról, hogy életében már szenvedett súlyos betegségben. A kérdezettek túlnyomó többsége jónak tartja jelenlegi egészségét, mintegy egyharmaduk közepesnek, nem egész egytizedük viszont kifejezetten rossznak minősíti. A korosztály csaknem felének életminőségét egyáltalán nem rontja korlátozottság ill. betegségteher. Azok körében, akik említést tettek valamilyen problémáról, inkább mérsékelt, mint súlyos betegségterhek fordulnak elő. Az életminőség funkcionális területein jóval ritkább a 62

korlátozottság, míg a közérzet fizikai (pl. fájdalom) és pszichés (pl. szorongás) dimenzióiban kifejezetten magas arányú a mérsékelt erősségű problémák előfordulása. Az egészségi állapot önértékelésében ugyanakkor a funkcionális korlátozottságoknak nagyobb súlyuk van, mint a közérzeti problémáknak. A fizikai és a pszichés közérzet terhe az egészségi állapot értékelését közepes szintre csökkenti. A funkcionális korlátozottság rossz egészségi önértékelést eredményez. Azok, akiknek egészségönértékelésében megjelentek a negatív minősítés elemei, átlagosan 32 éves korukra tették az egészségi problémák jelentkezését. A minta tagjainak valamivel több mint a fele a kortársaiéhoz hasonlónak, csaknem egyharmaduk jobbnak, 16 százalékuk viszont rosszabbnak ítélte saját egészségi állapotát. A kérdezetteknek kétharmada a felmérést megelőző öt év során egészségi állapotának megváltozását tapasztalta. A változás inkább kedvezőtlen, mint kedvező irányú volt. A korosztály csaknem egyharmada kifejezett egészségromlást észlelt, míg közel egynegyede a romlás és javulás váltakozását. A korosztály tagjai körében egyes gyakori tünetek (mozgásszervi tünetek, emésztési zavarok, keringési panaszok, fejfájás, fáradékonyság, alvás-zavarok) közül átlagosan öt fordult elő a megelőző időszakban. A leggyakrabban előforduló panasz a hát- és derékfájás volt, a második leggyakoribb tünet a fáradékonyság. A rendszertelen vagy helytelen táplálkozás következtében fellépő emésztési problémáktól a kérdezettek negyede-fele szenvedett. A stressz-terhekkel együtt járó alvás-zavarok és a tartós fejfájás a korcsoportnak egyaránt mintegy egyharmadában fordult elő. Komolyabb pszichés vagy organikus elváltozásra hasonlító keringési-légzési tünetekről (szívtáji szúrás, erős szívdobogás, légzési nehézségekkel) a korcsoport mintegy egynegyedeegyötöde számolt be. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy egyes demográfiai és társadalmi jellemzők fokozzák az esélyét az egészségi állapot zavarainak, kedvezőtlen megítélésének, illetve bizonyos tünetek, előfordulásának. Természetes módon a legveszélyeztetettebb csoport az inaktívaké (rokkantnyugdíjasok). Szintén érintett csoport a nőké, az alacsony iskolai végzettségűeké, az özvegyeké, és kisebb mértékben az elváltaké.

63

4.4.2. A szervezet erőforrásainak percepciója Az

egészség-percepció

része,

és

ezáltal

az

egészségviselkedés

fontos

meghatározója, hogy az egyén hogyan ítéli meg saját biológiai adottságait, mennyire érzi magát sebezhetőnek vagy védettnek a betegségekkel szemben. A korcsoport több mint fele úgy gondolta, hogy szervezetének vannak gyenge pontjai. A „sebezhetőség” tapasztalata, illetve a gyenge pont megnevezése arra utal, hogy a kérdezettek körében bizonyos tünetek gyakorisága az általuk másokon megfigyelthez képest nagyobb, ugyanakkor ebből a problémák „normalizására”, a figyelmen kívül hagyás gyakorlatára is következtethetünk. A kérdezettek elsősorban az alábbi szerveket vagy testrészeket nevezték meg szervezetük gyenge pontjaként, gyakorisági sorrendben: végtagok, fej, emésztőszervek, hát/derék, szív. A kérdezettek mintegy 40 százaléka úgy tapasztalta, hogy vannak az egészségüket észrevehetően befolyásoló öröklött tulajdonságaik. Az öröklött tulajdonságokban inkább veszélyeztető tényezőt, mint védőfaktort láttak. A válaszadók fele érzékelte már, hogy életkora emelkedésével szervezete gyengül. A korral járó egészségromlást többnyire kismértékűnek minősítették, de a válaszadók mintegy egyötöde jelentős mértékű egészségromlást tapasztalt. Feltételezhető, hogy a testi állapot értelmezése (pl. tünetfelismerés, a tünetek normalizálása), és a betegviselkedés különböző formái között közvetítő szerepet játszanak a laikus betegségmagyarázati modellek. A laikus betegségfilozófiák vizsgálatára az „Egészség és Betegség Skálát” (HIS) használtuk. Az adatok elemzésénél faktoranalízist alkalmaztunk. A betegségmagyarázatokra vonatkozó állítások három faktorba rendeződtek el. Ezeket a betegség-magyarázatok fő típusainak tekintettük, és a következő elnevezésekkel láttuk el: (1) „környezeti-biológiai”, (2) „stressz”, (3) „lelki/irracionális”. A betegségek kialakulásában a küszöbkorosztály tagjai a környezeti-biológiai okokat tartották a legerősebb, a lelki/irracionális okokat pedig a leggyengébb befolyásoló tényezőnek.

4.4.3. Az egészségügyi intézményrendszer használata A felmérést megelőző évben a kérdezettek 60 százaléka fordult háziorvosához, járóbeteg szakrendelésen a vizsgált népesség valamivel több, mint a fele jelent meg, és 64

kb. egyötödük volt kórházban. Magánszakorvoshoz a kérdezettek 17 százaléka fordult panaszával. A kérdezettek valamivel több, mint a fele személyesen ismert olyan egészségügyi szakembert, akihez egészségi probléma felmerülése esetén fordulhat, ugyanakkor csak mintegy egytizedük számolt be az orvosi ellátás igénybevételét akadályozó információhiányról. A kérdezettek egészségügyi kezelésre keveset költöttek, a megjelölt átlagösszegek 1000 Ft alatt mozognak. Valamivel többet költöttek gyógyszerre és gyógyászati segédeszközre. Az egészségügyi intézményrendszer igénybevételét tükröző adatok a viszonylag gyakori, de enyhe (akut illetve banális) egészségi problémák előfordulására utalnak. 4.4.4. Egészség- és betegségviselkedés Az egészséggel kapcsolatos beállítódás jellemzésére az ún. Többdimenziós Egészség Kérdőívet (MHQ) alkalmaztuk, amely átfogó képet ad arról, hogy az egyén milyen

kognitív

és

érzelmi

beállítódással

rendelkezik

egészségi

állapotával

kapcsolatban, mennyiben érzi felelősnek magát vagy másokat egészségéért, és mennyire motivált az egészsége megőrzésére. Faktoranalízis segítségével négy jellegzetes viselkedés-mintázati modellt írtunk le: érzelmi illetve kognitív viszonyulás, felelősségvállalás illetve felelősség hárítás. Az egészséggel kapcsolatos beállítódások típusai szignifikáns eltéréseket mutatnak az egészségi állapot egyes szintjein. Az érzelmi, a kognitív és a felelősségvállaló viszonyulás erőssége graduálisan nő a kedvező életminőség irányában. A felelősség hárító magatartás ezzel ellentétes tendenciát mutat: minél kedvezőtlenebb az egészséggel kapcsolatos életminőség, annál erőteljesebben jelentkezik a felelősség hárítása. A kérdezettek körülbelül egyharmada lényegében nem végez testmozgást, de a korosztály tagjainak mintegy kétharmada – változó gyakorisággal – sportol, vagy a testedzés más módját gyakorolja. A jövőbeli egészség szempontjából befektetésnek minősülő

egészségviselkedési

formák

közül

a

legnagyobb

hajlandóság

az

egészségtudatos táplálkozással kapcsolatban mutatkozik. A táplálkozási szokások vizsgálatára egy 7 tételből álló skálát alkalmaztunk. Faktoranalízis segítségével két alskálát tudtunk elkülöníteni, amelyek az egészségtudatos táplálkozást meghatározó

65

elutasító (bizonyos élelmi anyagok fogyasztásának kerülése) illetve preferáló (a rostban gazdag táplálkozás, a friss gyümölcsök, zöldségek és a vitaminok fogyasztása) beállítódásokat írják le. Az egészségtudatos táplálkozás mindkét formája inkább a kedvezőbb egészségi állapotúakra jellemző, tehát egyfajta preventív szemléletet tükröz. A korosztály tagjai a felmérést megelőző évben legnagyobb gyakorisággal tüdőszűrésen vettek részt, illetve a nők kétharmada vett igénybe nőgyógyászati szűrést. Vérnyomásmérést, fogászati rutinvizsgálatot és általános orvosi ellenőrzést egyaránt a kérdezettek

mintegy

fele

említett.

A

rákszűrésen,

vércukor-ellenőrzésen

és

szemvizsgálaton résztvevők aránya mintegy egyharmados volt. Koleszterinszűrésről a kérdezettek egyötöde számolt be. Az egészséges életmóddal kapcsolatos kiadások közül a leggyakrabban a vitaminok vásárlását említették, ezt követte az egészségre vonatkozó újságok, könyvek vásárlása, valamint a nyaralás. Egyes tárgyak jelenléte egy háztartásban inkább az egészséges életmódra való törekvés jele (pl. szájzuhany, evezőpad), mások inkább bizonyos betegségek, panaszok előfordulását valószínűsítik (vérnyomásmérő, infralámpa). A korosztály legelőnyösebb egészségi állapotával jellemezhető társadalmi csoportjai körében gyakoribb, hogy rendelkeznek az egészséget befolyásoló vagy mérő eszközökkel. A kérdezetteknek valamivel több, mint a fele úgy vélekedett, hogy maradéktalanul megtett mindent, amit egészsége fenntartása, illetve javítása megkövetelt. 22 százalék úgy érezte, hogy nincs szüksége arra, hogy foglalkozzon az egészségével. 23 százalék viszont úgy vélekedett, hogy többet kellett volna tennie, de ezt nem engedték meg a körülményei. Leggyakrabban az anyagiakat nevezték meg akadályként. A családi körülményeket a kérdezettek egyötöde említette. A korosztály tagjainak 41 százaléka dohányzik, 18 százaléka korábban dohányzott, de a felmérés idejére már leszokott, és 41 százalék azok aránya, akik soha nem dohányoztak. A leszokás motívuma valamilyen egészségi probléma megelőzésének vagy enyhítésének szándéka, illetve a környezet hatása. A kérdezettek 7 százaléka naponta fogyasztott alkoholtartalmú italt, 6 százaléka ritkábban, de rendszeresen, egynegyede viszont soha nem iszik. Alkalmanként fogyasztott szeszesitalt a korosztály

66

63 százaléka. A kérdezettek 20 százaléka említette, hogy egészségi okokból mérsékelte alkoholfogyasztását. 4.4.5. Egészségbiztosítás, társadalmi szolidaritás A környezet támogatásának függvényében a megbetegedés kockázatát eltérő fenyegetésnek élhetik meg az emberek. A kérdezettek legnagyobb arányban természetes módon a házastársukra, kisebb mértékben gyerekeikre, testvéreikre és szüleikre számíthatnak. A rokonságon kívüli ismeretségek kevésbé, az önkormányzat és az egyház elenyésző mértékben jelenik meg a társas támogatás forrásaként. A betegekről való gondoskodás szolidaritási alapon történő megoldásában a korosztály többsége nem bízik. Mindössze egynegyedük gondolja úgy, hogy a betegekről a társadalomnak kell gondoskodnia. Ugyanakkor a kérdezettek egyharmada a betegekről való gondoskodást családi feladatnak tekinti, és 41 százalékuk szerint a gondoskodás egyéni felelősség, az embernek előre gondoskodnia kell önmagáról. A kérdezetteknek kb. a fele ismert kiegészítő biztosítási lehetőséget (egészségpénztár, üzleti biztosítás), egyötödük rendelkezett is valamelyik biztosítással, és egyharmaduk mutatott érdeklődést kiegészítő biztosítás iránt. A kérdezettek egyharmada takarékoskodik azzal a céllal, hogy betegség esetén felmerülő költségeit fedezni tudja.

4.4.6. Mortalitással kapcsolatos társadalmi ismeretek, egészség-jövőkép A korosztály férfi tagjai saját várható élettartamukkal kapcsolatban inkább optimisták, a nők pesszimisták. A nők által adott pesszimista becslésben az egészséggel és az életkilátásokkal kapcsolatos szorongás jelenik meg, ami vélhetően fontos mozgatórugója a férfiakénál egészségtudatosabb egészség- és betegségviselkedésüknek. A kérdezettek saját magukat kevésbé látták veszélyeztetettnek valamennyi általuk említett fő halálokot (szívbetegség, rák, agyvérzés, baleset) tekintve, mint a társadalom egészét.

67

4.4.7. Az egészség-befektetési hajlandóság összetevői Az egészség-befektetési hajlandóság méréséhez első lépésként meghatároztuk azokat a viselkedési és beállítódási elemeket, amelyek eredménye az egyén egészségtudatos, egészségfejlesztő- vagy megőrző viselkedése, vagy ennek hiánya. A kérdőívet úgy szerkesztettük meg, hogy e viselkedési és beállítódási komponensek tekintetében a lehető legszélesebb körű ismeretekre tegyünk szert. Az egészség-befektetési hajlandóság megjelenését a következő tevékenységterületeken mértük: •

egészségtudatos táplálkozás

•

rendszeres mozgás

•

szűrővizsgálatok igénybevétele

•

az egészséges életmód szabályainak elsajátítása tanulás, képzés útján

•

a jövőről való anyagi gondoskodás.

15. tábla: Az egyes egészségviselkedési formák említésének gyakorisága (%) Egészségviselkedési forma zöldség és gyümölcsfogyasztás mérsékelt zsírfogyasztás rostban gazdag ételek vitaminok mérsékelt só-fogyasztás vérnyomásmérés kalcium-fogyasztás általános orvosi ellenőrzés koleszterinszegény étkezés rendszeres testmozgás súlyzó, expander a háztartásban vércukormérés szemvizsgálat testedzés, sport kiegészítő egészségbiztosítás koleszterinszűrés Egészségpénztári tagság fittness gépek a háztartásban rendezvények tanfolyamok

% 94 69 63 61 58 57 55 46 39 38 34 31 29 26 20 19 19 11 8 6

A 15. táblázat bemutatja a kérdőívben említett, egészségtudatosságot reprezentáló tevékenységek, szolgáltatások és eszközök előfordulási gyakoriságát. 68

Az egészség-befektetési hajlandóság mérésére a fenti húsz változóból faktoranalízis segítségével skálát állítottunk elő (Cronbach Alfa = 0,71), amellyel a küszöbkorosztály tagjainak egészségtudatosságát, jövő-orientált viselkedését mértük. Az egyéni egészség-befektetési hajlandóságot az iskolai végzettség, a nem, a település típusa, és az egészségi állapot befolyásolja. A 16. tábla az egészség-befektetési hajlandóság skála pontértékeit mutatja be a főbb háttérváltozók függvényében. Az iskolai végzettség emelkedésével növekszik a befektetési hajlandóság. A nők, a budapestiek, és a kedvezőbb egészségi állapotúak körében nagyobb az egészégbefektetési hajlandóság, mint a férfiak, a fővároson kívül élők, és a kedvezőtlen egészégi állapotúak körében. 16. Tábla Az egészség-befektetési skála átlagpont értékei a fő háttérváltozók szerint Változó Isk. végzettség

Nem Településtípus

Egészségi állapot

Alapfok Szakm. Érettségi Diploma Férfi Nő falu város Bp. kedvezőtlen kedvező

Pont-átlag 5,5 6,7 8,5 9,8 7,0 8,3 7,3 7,6 8,4 7,1 8,0

A változók hat jól értelmezhető faktorban rendeződtek el (17. tábla). Ezek a következők: 1. az egészségtudatos táplálkozás „kerülő” formái (mérsékelt só-, zsír-, koleszterinfogyasztás) 2. az egészségtudatos táplálkozás „preferáló” formái (vitaminban, rostban, kalciumban gazdag étrend) 3. a rendszeres testedzés illetve a testedzésre fordított költségek 4. a szűrővizsgálatokon való részvétel 5. ez egészséges életmóddal kapcsolatos tudatos tanulás, illetve ennek költségei

69

6. az egészségbiztosításba való anyagi többletbefektetés (egészségpénztári tagság vagy üzleti egészségbiztosítás). 17. tábla Az egészség-befektetési hajlandóság faktorai 1. 2. 3. Vércukor-ellenőrzés 0,810 Vérnyomás-mérés 0,729 Koleszterin-szűrés 0,689 Általános szűrés 0,683 Szemvizsgálat 0,603 Minimális zsír 0,809 Minimális só 0,758 Min. koleszterin 0,704 Kiadások 0.706 Eszközök otthon 0,682 Gépek otthon 0,649 Rendszeres edzés 0,628 Vitaminok Gyümölcs, zöldség Kalcium Ásványok, rostok Rendezvények Tanulás Egészségpénztár Biztosító

4.

5.

6.

0,706 0,695 0,611 0,570 0,810 0,801 0,771 0,739

A faktorokat skálaként alkalmazva egyenként is mértük a különböző viselkedésformák

előfordulási

gyakoriságát.

A

skála-átlagokat

és

a

skálák

megbízhatóságát a 18. táblázat mutatja. 18. tábla Az egészség-befektetési al-skálák átlagpontszámai és Cronbach Alfa értékei Átlagpontszám Cronbach Alfa „Preferáló” táplálkozás 0.66 0.62 „Kerülő” táplálkozás 0.53 0.69 Szűrővizsgálatok 0.36 0.75 Testedzés 0.27 0.62 Biztosítás 0.20 0.40 Tanulás 0.07 0.53

A továbbiakban lineáris regresszióval elemeztük az egyes egészség-befektetési formák gyakoriságát a háttérváltozók függvényében. A fő háttérváltozók eltérő szerepet játszanak az egészségbe való befektetés formáinak választásakor. A regressziós modellek eredményét a 19. táblázatban foglaljuk össze.

70

19. tábla Az egyes viselkedésformák választásában szerepet játszó háttérváltozók Nem Iskolai Településtípus Egészségi végzettség állapot Szűrések X X X Táplálkozás (kerülő) X X Táplálkozás (preferáló) X X X Testedzés X X X Tanulás X X Biztosítás X

Az iskolai végzettség az egészség-befektetés legfontosabb tényezője, amely valamennyi viselkedésforma választását befolyásolja. A településtípusnak elsősorban azoknál a viselkedéseknél van szerepe, amelyekben a hozzáférésnek jelentősége lehet (szűréseken való részvétel, otthonon kívüli testedzés). A nemnek az egészségtudatos táplálkozás választásában van szerepe, amiben a nemi munkamegosztás és a család egészségviselkedése közötti kapcsolat jelenik meg. A betegség esetére való anyagi gondoskodásra (egészségpénztári tagság, üzleti biztosítótól vásárolt kiegészítő egészségbiztosítás) csak az iskolai végzettség gyakorol hatást. 4.4.8. Az egészség-befektetési hajlandóságot befolyásoló tényezők elemzése lineáris regresszióval A változóknak az egészség-befektetésre gyakorolt prediktív erejét lineáris regresszióval elemeztük. Az egészség-befektetési hajlandóság skálát tekintettük függő változónak. Az egészség-befektetési hajlandóság magyarázó modelljei közül az bizonyult a legjobban illeszkedő modellnek, amelyben magyarázó változóként az iskolai végzettség, a nem, az egyén munkatársaitól és a gyermekeitől várható támogatás, az anyagi helyzet megítélése, a kortársakhoz viszonyított egészségi állapot, valamint az egészséget befolyásoló öröklött tulajdonságok említése szerepelt. A 20. táblázatban csak a szignifikánsnak mutatkozó változókat tüntettük fel.

71

20. tábla Az egészség-befektetési hajlandóságot befolyásoló tényezők Standardizált Béta Iskolai végzettség Nem Számíthat munkatársai segítségére Megélhetés megítélése Számíthat gyermeke segítségére Kortársainál jobb egészségi állapot Öröklött tulajdonságok befolyásolják egészségét

F

R2

39,779

0,468

0,300 0,138 0,101 0,094 0,100 0,090 0,96

Hipotézisünk, hogy az egészségi állapot romlásának, a tünetek, panaszok jelentkezésének tapasztalata ösztönzi a küszöbkorosztály tagjait az egészségbe való befektetésre, nem igazolódott. Az egészségi állapot mutatói közül a másokhoz viszonyított egészségi állapot kivételével egyiknek sem volt hatása az egészségbefektetési hajlandóságra. Az egyetlen egészséggel kapcsolatos változó, amelynek szerepe volt az egészségviselkedésben, a várthoz képest éppen fordítva működött: azok körében, akik másokénál jobbnak ítélték meg egészségüket, nagyobb valószínűséggel jelent meg egészségtudatos viselkedés. A regresszió-elemzés alapján elmondható, hogy az egészség-befektetési hajlandóság inkább a magasabb végzettségűekre, illetve a nőkre jellemző, tehát a küszöb-korosztály azon csoportjaira, amelyeket kevésbé érintenek súlyos egészségi problémák. A megélhetés kedvező minősítése is ösztönzi az egészségbefektetési hajlandóságot. A társas támogatás forrásai közül csak a munkatársak és a gyermekek gyakorolnak szignifikáns befolyást az egészség-befektetési hajlandóságra, más családtagok (pl. a szülők, testvérek, házastársak), illetve más családon kívüli kapcsolatok (barátok, szomszédok) támogatásának nincs ilyen hatása. Feltételezzük, hogy a gyermek támogatása növeli az egyén jövő-orientáltságát; a munkatársi segítség jelentősége pedig valószínűleg a munkahelynek az egészségviselkedés alakulásában játszott kiemelt fontosságát mutatja. Összefoglalva, az egészség-befektetési hajlandóság az előnyös társadalmi helyzetűek körében magasabb, mint a hátrányosabb helyzetűek körében: a magasabb végzettségűek, jobb egészségi állapotúak, jobb anyagi körülmények között élők és

72

nagyobb társadalmi támogatottságot élvezők preventív egészségmagatartása várhatóan jobb egészségi állapotot, életminőséget fog eredményezni a jövőben. A magasabb induló „egészségtőke” tovább megőrződik, a társadalmi előnyök egészségbeli előnyökre váltódnak; a társadalmi hátrányok nem kedveznek az egészségtőke növelésének, és ez valószínűleg a tőke még gyorsabb feléléséhez vezet. „Akinek van, annak adatik; és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.∗”

∗

Mk 4,25

73

5. MEGBESZÉLÉS, ZÁRÓ GONDOLATOK Disszertációmban arra törekedtem, hogy képet adjak az egészséggel kapcsolatos életstílus két fő eleméről, a betegviselkedésről és az egészségviselkedésről. Megkíséreltem

áttekintést

nyújtani

a

kérdéskörrel

foglalkozó

legfontosabb

szakirodalomról, és bemutatni azoknak az empirikus kutatásoknak az eredményét, amelyeket az egészséggel kapcsolatos életstílus témakörében az elmúlt 7 év során folytattam.

Az

egészségügyi

intézményeken

kívül

megvalósuló

laikus

viselkedésformákat nehéz az orvosegyetemeken szokásos módszerekkel elemezni, hiszen

éppen

az

a

lényegük,

hogy

nem

kerülnek

be

az

egészségügyi

intézményrendszerbe. Mégis döntő jelentőségük van az intézményes gyógyítás szempontjából, részben azért, mert ezek hatására mentesül az egészségügyi hálózat bizonyos problémák ellátásától, részben pedig azért, mert ezek lesznek a terápiák kezelési előzményei. A dolgozatban bemutatott és elemzett empirikus vizsgálatok eredményei jelentős mértékben hozzájárulnak a magyar lakosság egészséggel kapcsolatos életstílusának megismeréséhez és tudományos igényű leírásához. A magyar lakosság komolyabb tüneteinek túlnyomó részével előbb-utóbb orvoshoz fordul. Az öngyógyítási módszerekben nagy súllyal van jelen az öngyógyszerezés, ami az átlagnál jobban jellemzi az alacsony végzettségűeket, a falusi lakosságot, és a nőket. A hagyományos, nem gyógyszeres módszerek alkalmazása az iskolai végzettség növekedésével emelkedik. A középkorosztályba való átmenet időszakában (35-45 év) fokozottabban jelentkezik a tünetek negligálása vagy normalizálása, a tünetek felismerése és a kezelés szükségességének elfogadása esetén pedig gyakoribb az öngyógyítás minden formája, mint a későbbi életszakaszban. A „küszöbkorosztály” fogalma, és ebből eredően a korosztályra koncentrált kutatási célkitűzés a disszertáció eredeti, eddig csak általunk alkalmazott eleme. A küszöbkorosztály, küszöb-életkor fogalmakat saját korábbi kutatásaink eredményei alapján alkottuk meg. A küszöbkorosztály az az életkori csoport, amely már tapasztalja

74

az életkorral járó egészségromlás első jeleit, de amelyben az egészségromlás még nem visszafordíthatatlan, krónikus, degeneratív betegség formájában jelentkezik. A küszöbéletkor tehát nem egy meghatározott, mesterségesen rögzített életkort jelent, mint például a nagykorúság vagy a nyugdíjkorhatár törvényekben rögzített fogalmai. A kritikus életkor, az egészségromlás társadalmi méretekben történő megjelenésének életszakasza társadalmanként, országonként, régiónként vagy akár szubkultúránként különbözhet. Véleményünk szerint a küszöb-életkorba lépő korosztályokat egészségstatisztikai, epidemiológiai elemzéssel aránylag könnyen lehetne azonosítani. A küszöbkorosztály az egészségnevelés és a megelőzés szempontjából kiemelt figyelmet érdemelne, főként azokban az országokban, amelyekben a megbetegedési küszöböt viszonylag fiatal életkorban lépik át. A középkorú magyar népesség határozott morbiditási és mortalitási veszélyeztetettsége különösen előtérbe állítja az érintett korosztályt. Az egészségi küszöb-helyzet adott esetben azt jelenti, hogy a korosztály tagjainak módjában áll a figyelmeztető jelekre felfigyelni, reagálni, egészséggel kapcsolatos életstílusát megváltoztatni, átértelmezni az egészséggel, betegséggel, saját életkilátásaival kapcsolatos feltevéseit, beállítódásait. A küszöb-korosztályhoz tartozás azonban csak egy lehetőség, amelynek felismerését, és a felismerés érvényesítését, bonyolult

gazdasági,

társadalmi,

környezeti

és

egyéni

meghatározottságok

befolyásolják. Azokban az országokban, amelyekben a népesség túlnyomó része az aktív munkával eltöltött életszakaszt követően lép be a küszöbéletkorba, a korosztály számára, élethelyzetéből adódóan, természetesen következik egy egészség-centrikusabb életforma adaptálása, az életcélok, értékek, aktivitások típusának kész társadalmi minták szerinti átalakítása. Amennyiben a küszöb-életkorba való belépés az aktív munkavégzés életszakaszában következik be, mint Magyarországon (ahol ez az aktív munkával töltendő életszakasznak lényegében a félidejében történik, és az egészségromlás megjelenését követően még 20-25 évet tölt a népesség intenzív munkavégzéssel), az egészséggel kapcsolatos életstílus megváltoztatása komolyabb, tudatos döntéseket kíván, pl. fogyasztási, aktivitási korlátozások vállalását igényli. Mindez egy olyan életszakaszban következik be, amelynek társadalmi tartalma a családi egzisztencia megteremtése, a saját munka-karrier alakítása, a családalapítás és gyermeknevelés, a

75

felnövekvő fiatal generáció önálló életkezdésének támogatása, ugyanakkor az idős szülői generáció növekvő gazdasági és egészséggel kapcsolatos szükségleteinek részbeni

átvállalása. E társadalmi

szerepek ellátásának eszköze egyrészt a

munkavégzéssel történő forrásteremtés, másrészt a szabadidő másokra fordítása – olyan igényekhez való alkalmazkodás, amelyek kevés teret engednek az érték- és tevékenység-prioritások hosszú távú, egészség-célú átrendezésének. Ezek a meggondolások késztettek arra, hogy megvizsgáljuk, milyen feltételek mellett és milyen mértékben készek és képesek az emberek ebben a kritikus életszakaszban egészségtudatos, egészség-védő életstílust megvalósítani, természetesen figyelembe véve, hogy tudatában vannak-e egyáltalán annak, hogy későbbi egészségük szempontjából döntő életszakaszba léptek. Ennek a vizsgálati célkitűzésnek a megvalósítása érdekében alkottuk meg az „egészség-befektetési hajlandóság” modellt, amelyet ennek a disszertációnak a keretében ismertetek. A modell támaszkodik ugyan korábbi modellekre, illetve egészség-viselkedést magyarázó elméletekre, de ebben a formájában ez egy új, általunk kidolgozott, eredeti megközelítésmód. A befektetési hajlandóság elemzése azt mutatja, hogy bár az egészséget általánosságban mindenki fontosnak tartja, a tényleges egészségtudatos magatartás inkább jellemzi a gazdasági-társadalmi szempontból előnyös társadalmi helyzetűeket, akik a korcsoporton belül még nem léptek az egészségi küszöbéletkorba. A korosztály túlnyomó része lehetőségeihez mérten alkalmaz bizonyos egészségmegőrző fogyasztási szokásokat, elsősorban a táplálkozásban (preferáló fogyasztás). A magasabb ismeretszintet, jobb kapcsolatokat, szabadabb időfelhasználást, több szabadidőt és magasabb életszínvonalat előfeltételező viselkedésformák és fogyasztási preferenciák, valamint az egészségmegőrzés szempontjából pozitív hatású attitűdök éppen azokat jellemzik, akiknek életkörülményei eleve kevésbé veszélyeztetik az egészséget. A társadalmi különbségek befolyásolják a küszöb-életkorba lépés idejét: a hátrányosabb társadalmi helyzetűek előbb kerülnek az egészségi állapot szempontjából küszöbhelyzetbe, ugyanakkor kevésbé képesek és készek az egészségromlás megállítását vagy lassítását eredményező életstílus kialakítására. Az egészségi állapot kedvezőtlen alakulásához felelősség-hárító attitűd társul, ami talán csökkenti az egészségromlás

76

miatti önvádat, és így pozitív érzelmi hatása van, ugyanakkor kevéssé alkalmas arra, hogy mozgósítsa az életminőség javítására használható esetleges forrásokat. Mindezek

következtében

az

egészségi

állapotban

meglévő

társadalmi

különbségek már ebben az életkorban is megjelennek, annak ellenére, hogy a korosztály nagy részének egészséggel kapcsolatos életminősége jó vagy kiváló. Bár a teljes lakosságot tekintetbe véve az egészségromlás megjelenésének életkora átlagosan a 40. életévre tehető, a korcsoport jellegzetességeinek alaposabb vizsgálata rávilágít, hogy a küszöbéletkor átlépése jelentősen függ a társadalmi helyzettől. A hátrányos gazdasági pozícióval és kedvezőtlenebb társas környezettel jellemezhetők egészségi hátrányai úgy jelentkeznek, hogy az egészségromlás küszöbéletkorát korábban érik el. A preventív egészségviselkedés és az egészség megőrzésének tudatos tervezése éppen azokra jellemző, akik kortársaikhoz képest jobbnak értékelik egészségi állapotukat; emellett az egészségi állapot más összetevőinek nincs is szignifikáns szerepe. Az egészségbefektető attitűd társadalmi helyzettől függő egyenlőtlen eloszlása is hozzájárul ahhoz, hogy a jobb és rosszabb helyzetűek közötti egészségi állapot-különbségek a jövőben várhatóan növekedni fognak.

77

6. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ezúton is köszönetet mondok mentoraimnak és munkatársaimnak, akik a kutatásban és a tanulmányírásban segítettek, és akik nélkül ez a disszertáció nem jöhetett volna létre: Losonczi Ágnesnek, Molnár Lászlónak, Kopp Máriának, Túry Ferencnek, Sági Matildnak.

Külön szeretném megemlíteni munkatársamat és állandó szerzőtársamat, Susánszky Évát, akinek a köszönetnél sokkal többel tartozom.

78

7. FELHASZNÁLT IRODALOM 1. Ajzen, I. Attitudes, Personality and Behavior. Chicago, Illinois: The Dorsey Press. 1998 2. Ajzen, I. Understanding the attitudes and predicting social behavior. Englewood Cliffs, New Jersey: Prentice-Hall Inc. 1980 3. Antonovsky, A.: Health, Stress, and Coping. San Francisco, Washington, London: Jossey-Bass Publishers 1979. 4. Antonovsky, A.: Unraveling the Mystery of Health. San Francisco, London: Jossey-Bass Publishers 1987. 5. Armstrong D. The patient's view. Social Science and Medicine 1984;9:737–744. 6. Armstrong D. The rise of surveillance medicine. Sociology of Health and Illness 1995;17(3):393-395. 7. Augé, M., Herzlich, C: (eds.): The Meaning of Illness. 1995, London, Harwood Academic Publishers. 8. Barlow SH, Burlingame GM, Nebeker RS, Anderson E. Meta-analysis of medical self-help groups. Int J Group Psychother 2000;50:53–69. 9. Barofsky, I. Compliance, adherence and the therapeutic alliance: Steps in the development of health care. Soc. Sci. Med 1978;12:369-376. 10. Bauman, B.: Diversities in conceptions of health and illness. Journal of Health and Social Behavior, 1961, 2, 39-46. 11. Beck U. Risk Society: Towards a New Modernity. London: Sage Publications, 1992. 12. Becker MH (ed.). The Health Belief Model and Personal Health Behavior. Thorofare/New Jersey: Charles B Slack Inc. 1974. 13. Becker MH, Radius SM, Rosenstock IM. Compliance with a medical regimen for asthma: a test of the health belief model. Public Health Reports 1978.93, 268-77. 14. Berkman LF, Breslow L. Health and ways of living: the Alameda county study. New York: Oxford Univ. Press; 1983. 15. Blaxter M. Self-definition of health status and consulting rates in primary care. Q J Soc Affairs 1985;2:131–171. 16. Blaxter, M., Paterson, L.: Mothers and Daughters: A Three Generation Study of Health Attitudes and Behaviour. 1982, London, Heinemann 17. Blaxter, M.: Health and Lifestyles. 1990, London, Tavistock-Routledge. 18. Blaxter, M.: The causes of disease: Women talking. Social Science and Medicine, 1983, 17(2), 59-69. 19. Bordo, S.: Unbearable Weight: Feminism, Western Culture and the Body. 1993, Berkeley, University of California Press. 20. Bower P, Richards D, Lovell K. The clinical and cost-effectiveness of self-help treatments for anxiety and depressive disorders in primary care: a systematic review. Br J Gen Pract 2001;51:838–845.

79

21. Bradley C, Blenkinsopp A: Over the Counter Drugs: The future for self medication. BMJ 1996;312:835-837 22. Breslow L, Breslow N. Health practices and disability: some evidence from Alameda County. Prev Med 1993 Jan;22(1):86-95. 23. Breslow L, Enstrom JE. Persistence of health habits and their relationship to mortality. Prev Med 1980 Jul;9(4):469-483. 24. Breslow, Lester, and Norman Breslow. 1993. "Health practices and disability: Some evidence from Alameda County," Preventive Medicine 1993;22(1):86-95. 25. Bucquet D, Curtis S. Socio-demographic variation in perceived illness and the use of primary care: the value of community survey data for primary care service planning. Soc Sci Med 1986;7:737–744. 26. Calnan M. Health and Illness. The Lay Perspective. London: Tavistock Publications, 1987. 27. Campbell SM, Roland MO. Why do people consult the doctor? Fam Pract 1996; 13: 75–83. 28. Campbell, J. D.: Illness is a point of view: the development of children’s concepts of illness. Child Development, 1975, 46, 92-100. 29. Carr-Hill RA, Rice N, Roland M. Socioeconomic determinants of rates of consultation in general practice based on Fourth National Morbidity Survey of General Practices. Br Med J 1996;312:1008–1012. 30. Clarke, V., Crotty, P., Pearson, A.: The lay epidemiological perspective in Cholesterol testing: Implications for health promotion. Social Sciences in Health, 1997, 3(4), 213-221. 31. Cornwell, J.: Hard-earned Lives: accounts of health and illness from East London. 1984, London, Tavistock. 32. Corrigan M, Cupples ME and Stevenson M. Quitting and re-starting smoking: a cohort study of primary care patients with angina. Br Med J 2002; 324: 1016-7. 33. Cowie, B. The cardiac patient’s perception on his heart attack. Social Science and Medicine, 1976;10:87-96. 34. Cowie, B.: The cardiac patient’s perception on his heart attack. 1976, Social Science and Medicine, 10, 87-96. 35. Crawford, R: Healthism and the Medicalization of the Everyday Life. International Journal of Health Services, 1980, 10(3), 365-388. 36. Csaba Iván-Gál Róbert: Ulysses a kórházban: betegutak az egészségügyben és a háziorvos kapuőr szerepe. In: Társadalmi Riport (szerk. Kolosi T, Tóth IGy, Vukovich Gy. Budapest, TÁRKI,1998. 340-360. 37. Dahlquist G, Sterky G, Ivarsson JI, Tengvald K, Wall S. Health problems and care in young families – load of illness and patterns of illness behaviour. Scand J Prim Health Care 1987;5:70–86. 38. de Bruijn-Kofman AT, Van de Wiel H, Groenman NH, Sorbi MJ, Klip E. Effects of a mass media behavioral treatment for chronic headache: a pilot study. Headache 1997;37:415–420. 39. Dean, K. Lay care in Illness. Soc. Sci. Med. 1989;22:275-284.

80

40. DeFriese GH, Woomert A, Guild PA, Steckler AB, Konrad TR. From activated patient to pacified activist: a study of the self-care movement in the United States. Soc Sci Med. 1989;29(2):195-204. 41. Demers RY, Altamore R, Mustin H, Kleinman A, Leonardi D. An exploration of the dimensions of illness behavior. J Fam Pract 1980;11:1085–1092. 42. Demográfiai Évkönyv kötetei, KSH, Budapest 43. Denke MA, Winker MA. Cholesterol and coronary heart disease in older adults: No easy answers. JAMA 1995;274:575-577, 44. Dingwall, R.: Aspects of Illness. 1976, London, Martin Robertson. 45. Donner-Banzhoff N, Kunz R and Rosser W. Studies of symptoms in primary care. Family Practice 2001;18: 33–38. 46. Dunnell K, Cartwright A. Medicine Takers, Prescribers, and Hoarders. London: Routledge & Kegan Paul, 1972. 47. Egan KJ, Beaton R. Response to symptoms in healthy, low utilizers of the health care system. J Psychosom Res 1987;31:11–21. 48. Eiser, C. et al.: Children’s knowledge of health and illness: implications for health education. Child: Care, Health and Development. 1983, 9, 285-92. 49. Enstrom, JE. Health practices and cancer mortality among active California Mormons," Journal of the National Cancer Institute 1989(81);23:1807-1814. 50. Ersek M, Turner JA, McCurry SM, Gibbons L, Kraybill BM. Efficacy of a selfmanagement group intervention for elderly persons with chronic pain. Clin J Pain 2003;19:156–167. 51. Fabrega, H.: Disease and Social Behavior. 1974, Boston, MIT Press. 52. Farley D. Label literacy for OTC drugs. FDA Consumer Magazine, May-June 1997 http://www.fda.gov/fdac/features/1997/497_otc.html 53. Featherstone, M.: The body in consumer culture. In: Featherstone, M., Hepworth, M., Turner, B. S. (eds): The Body: Social Process and Cultural Theory. 1991, London, Sage. 171-196. 54. Feinstein JS. The relationship between socioeconomic status and health: a review of the literature. Milbank Q 1993; 2: 279–322. 55. Foucault, M. The Birth of the Clinic. An Archeology of Medical Perception. New York: Random House, 1975. 56. Foucault, M.: The history of sexuality, 1979, London, Harmondworth, Penguin. 57. Frankel, S., Davison, C., Davey Smith, G.: Lay epidemiology and the rationality of responses to health education. British Journal of General Practice, 1991, 142, 569-75. 58. Freidson, E. Professional Dominance: The Social Structure of Medical Care. New York: Atherton 1970. 59. Gelberg L, Andersen R, Leake B. Applying the Behavioral Model to Vulnerable Populations Health Services Research 34(6);2000:1273-1302. 60. Gerdham UG, Johanneson M, Lundberg L, Isacson D. The demand for health: results from new measures of health capital. European Journal of Political Economy 1999;15:501-521. 61. Gerhardt, U. Ideas about Illness. New York: University Press 1989.

81

62. Gibson H et al.: Self-management education and regular practitioner review for adults with asthma. Cohrane Database Syst. Rev. 2003;(1)CD001117. 63. Giddens, A.New Rules of Sociological Method. London: Hutchinson 1976 64. Grossman, M. On the concept of health capital and the demand for health, Journal of Political Economy 1972;80(2):223–255. 65. Habermas J. A kommunikatív cselekvés elmélete. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet 1985. 179-215. 66. Hannay D. The symptom iceberg: A symptom of community health. London: Routledge and Kegan Paul. 1979. 67. Hatch S, Kickbush I (Eds.). Self-Help and Health in Europe. Copenhagen: WHO Regional Office for Europe 1983 68. Haynes R. Inequalities in health and health service use: evidence from the General Household Survey. Soc Sci Med 1991; 4: 361–368. 69. Helman CG. Culture, Health and Illness. New York: Butterworth-Heinemann Ltd. 1990. 70. Helman, C.: Feed a Cold, Starve a Fever. Culture, Medicine and Psychiatry. 1978, 2, 107. 71. Herzlich, C., Pierret, J.: Illness and Self in Society. 1987, Baltimore, JohnsHopkins University Press. 72. Herzlich, C.: Health and Ilness: A Social Psychological Analysis. 1973, London, Academic Press. 73. Herzlich, C.: Modern Medicine and the quest for meaning. Illness as a social signifier. In: Augé, M., Herzlich, C: (eds.): The Meaning of Illness. 1995, London, Harwood Academic Publishers. 74. Hochbaum M., Sorenson JR, Lorig K. Theory in Health Education Practice. Health Education Quarterly. 1992;19(3):293-313. 75. Hochbaum, G.M. Public participation in medical screening programs: A sociopsychological study. PHS publication no. 572. Washington, D.C.: U.S. Government Printing Office 1958. 76. Illich, I. Limits to Medicine: The expropriation of Health. London: Calder and Boyars 1975. 77. Illich, I. Medical Nemesis. New York: Pantheon Books 1975. 78. Ingham JG, Miller PM. Self-referral to primary care: symptoms and social factors. J Psychosom Res 1986; 1: 49–56. 79. Ingham JG, Miller PM. Self-referral: social and demographic determinants of consulting behaviour. J Psychosom Res 1983; 3: 233–242. 80. Józan P, Gárdos É, Juhász, J. Egészségiállapot-felvétel – 1994. Budapest: KSH 1996. 81. Józan P. A dohányzás hatása a halandóságra Magyarországon 1970-1999. Budapest: KSH 2002. 82. Józan P. A halandóság alapirányzata a 20. században, és az ezredforduló halálozási viszonyai Magyarországon. Magyar Tudomány 2002;4: 83. Katz A, Bender E (Eds.). The Strength in Us: Self-Help Groups in the Modern World. New York: Franklin Watts 1976.

82

84. Kemper DW, Lorig K, Mettler M. The effectiveness of medical self-care interventions: A focus on self-initiated responses to symptoms. Patient Educ Couns 1993;21:29–39. 85. Kennedy JG. Over the counter drugs. Changing the roles of doctors and pharmacists. BMJ 1996;312:593-594 86. Kickbush I. Self-care in health promotion. Soc. Sci. Med. 1989;29(2):125-130. 87. Kilander L, Berglund L, Boberg M, Vessby B, Lithell H. Education, lifestyle factors and mortality from cardiovascular disease and cancer. A 25-year followup of Swedish 50-year-old men. Int J Epidemiol. 2001;30(5):1119-26. 88. Kleinman, A., Eisenberg, L., Good, B.: Culture, illness, care: Clinical lessons from anthropologic and cross-cultural research. Annals of Internal Medicine, 1978, 88, 251-258. 89. Kobau R, Safran MA, Zack MM, Moriarty DG, Chapman D. Sad, blue, or depressed days, health behaviors and health-related quality of life, Behavioral Risk Factor Surveillance System, 1995–2000. Health Qual Life Outcomes. 2004; 2: 40. 90. Koos, E. The Health of Regionsville. New York: Columbia University Press, 1954. 91. Lassey ML, Lassey WR, Jinks MJ. Health Care Systems around the World: Characteristics, Issues, Reforms. Canada: Prentice-Hall 1997. 92. Last JM. The Iceberg: "Completing the clinical picture" in general practice. Lancet 1963;2:28–31. 93. Lawrence DM, Schank MJ. Health care diaries of young women. J Community Health Nurs 1995;12:171–182. 94. LeFort SM, Gray-Donald K, Rowat KM, Jeans ME. Randomized controlled trial of a community-based psychoeducation program for the self-management of chronic pain. Pain 1998;74:297–306. 95. Lehman H, Polonyi G. Helyzetkép a lakosság egészségi állapotáról 1997. In: Társadalmi Riport 1998. Szerk.: Kolosi T, Tóth IGy, Vukovich Gy. Budapest: Tárki 1998. 96. Levin, L (): The Lay resource in Health and Health Care. Health Promotion, 1986;1:285-291. 97. Likert R. A technique for the measurement of attitudes. Archives of Psychology 1932, 40. 98. Little P, Roberts L, Blowers H, Garwood J, Cantrell T, Langridge J, Chapman J. Should we give detailed advice and information booklets to patients with back pain? A randomized controlled factorial trial of a self-management booklet and doctor advice to take exercise for back pain. Spine 2001;26:2065–2072. 99. Lorig K, Gonzalez VM, Ritter P. Community-based Spanish language arthritis education program: a randomized trial. Med Care 1999;37:957–963. 100. Lorig KR, Ritter R, Stewart AL, Sobel DS, Brown BW Jr, Bandura A, Gonzalez VM, Laurent DD, Holman HR. Chronic disease self-management program: 2-year health status and health care utilization outcomes. Med Care 2001;39:1217–1223.

83

101.

Losonczi Á. Ártó-védő társadalom. Ahogy a társadalom betegít és gyógyít. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989. 102. Losonczi Á. Az új élet kihordása: születés, szülés. In: Terhesség – szülés – születés II. Hanák K. (Szerk). Budapest, MTA Szociológiai Kutatóintézet, 1991. 103. Losonczy Á. A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben. Budapest, Magvető, 1986. 104. Lupton D. Medicine as Culture. Illness, disease and the body in Western societies. London, Sage, 1995 105. Lystad N, Heian F. Evaluation of a self-care leaflet. Tidsskr Nor Laegeforen 1989;109:233–236. 106. Manton KG. Soldo BJ. 1985. "Dynamics of health changes in the oldest old: New perspectives and evidence," Milbank Memorial Fund Quarterly/Health and Society 1985;63(2): 206-285. 107. Mazzuca SA, Brandt KD, Katz BP, Chambers M, Byrd D, Hanna M. Effects of self-care education on the health status of inner-city patients with osteoarthritis of the knee. Arthritis Rheum 1997;40:1466–1474. 108. McGuire, M. B., Kantor, D. J.: Belief systems and illness experiences. The case of non-medical healing Groups. Research of the Sociology of Health Care, 1987, 6, 221-248. 109. McGuire, M. B.: Ritual Healing in Suburban America. 1988, New Brunswick, Rutgers University Press. 110. Mechanic D, Volkart, EH. Illness behavior and medical diagnosis. Journal of Health and Human Behavor 1960;1:86-94. 111. Mechanic, D. The concept of illness behavior. Journal of chronic diseases, 1962;15:189-194. 112. Milio N. Promoting Health through Public Policy. Ottawa: Canadian Public Health Association 1986. 113. Natapoff, J. N.: Children’s views on health: a developmental study. American Journal of Public Health, 1978, 68, 995-1000. 114. Ogilvie D, Egan M, Hamilton V, Petticrew M. Promoting walking and cycling as an alternative to using cars: systematic review. BMJ. 2004 2;329(7469):763. 115. Pendleton D. Doctor–patient communication—a review. In Pendleton D, Hasler J (eds). Doctor–Patient Communication. London: Academic Press Inc., 1983: 5–53. 116. Pierret, J.: The social meanings of health: Paris, the Essone, the Herault. In: Augé, M., Herzlich, C: (eds.): The Meaning of Illness. 1995, London, Harwood Academic Publishers, 175-206. 117. Pill, R., Stott, N. C. H.: Concepts of illness causation and responsibility: some preliminary data form a sample of working-class mothers. Social Science and Medicine, 1982, 16, 43-52. 118. Population and Development Review, 1995, 21, 33-36.

84

119.

Powers M, Faden R. Inequalities in health, inequalities in health care: four generations of discussion about justice and cost-effectiveness analysis. Kennedy Institute of Ethics Journal 2000;10(2):109-27. 120. Prior, L (2003): Belief, knowledge and expertise: the emergence of the lay expert in medical sociology. Sociology of Health Illness, Silver Anniversary Issue 2003; 25:41-57. 121. Prochaska JO. Systems of Psychotherapy: A Transtheoretical Analysis. Homewood, Dorsey Press, 1979. 122. Prochaska, JO. Norcross, JC. DiClemente, CC. Changing for good. New York: William Morrow & Co. 1994. 123. Robinson, D.: The Process of Becoming Ill. 1971, London, Routledge & Kegan Paul. 124. Robinson, I.: Personal narratives, social careers and medical courses: analysing life trajectories in autobiographies of people with multiple sclerosis. Social Science and Medicine, 1990,30, 1773-1186. 125. Rosenstock IM. Why people use health services. Milbank Mem Fund Q 1966; 44: 94.12. 126. Rosenstock, I. (1974). Historical Origins of the Health Belief Model. Health Education Monographs. 1974;2(4). 127. Rotter, J. B. Social learning and clinical psychology. New York: Prentice-Hall 1954. 128. Ruzek S.The Women’s Health Movement: Feminist Alternatives to Medical Control. New York: Praeger 1978. 129. Saltonstall, R.: Healthy bodies, social bodies: Men's and women's concepts and practices of health in everyday life. Social Science and Medicine, 1993, 36(1) 7-14. 130. Scambler G, Scambler A. The illness iceberg and aspects of consulting behaviour. In Fitzpatric R (ed.). The Experience of Illness. London: Tavistock, 1984: 32–52. 131. Schilte AF et al: Randomised controlled trial of disclosure of emotionally important events in somatisation in primary care. BMJ. 2001 14; 323(7304): 86. 132. Sharma U.: Using complementary therapies: a challenge to orthodox medicine? In: Williams, S.J., Calnan, M. (eds): Modern Medicine: Lay Perspectives and Experiences. 1996, UCL Press, London. 133. Shoenberg, N. E. et al: Stories of meaning: lay perspectives on the origin and management of non-insulin dependent diabetes mellitus among older women in the United States. Social Science and Medicine, 1998, 47(12), 21132125. 134. Sidel, VW & Sidel, R (eds.). Reforming Medicine: Lessons of the Last Quarter Century. New York: Pantheon Books 1984. 135. Snell WE Jr., Johnson G. The Multidimensional Health Questionnaire. American Journal of Health Behavior, 1997, 21, 33-42. 136. Spéder, Zs. Egészségi állapot. In: Az ajtók záródnak. Magyar Háztartás Panel Műhelytanulmányok 8. Sik E, Tóth IGy. (Szerk.) BKE-TÁRKI, 1997. Budapest. 85

137.

Stainton Rogers, W. Explaining Health and Illness: An Exploration of Diversity. Wheatsheaf, London, 1991. 138. Strand BH, Tverdal A. Can cardiovascular risk factors and lifestyle explain the educational inequalities in mortality from ischaemic heart disease and from other heart diseases? 26 year follow up of 50 000 Norwegian men and women. Journal of Epidemiology and Community Health 2004;58:705-709 139. Susánszky É, Szántó Zs. A térség lakosságának egészségi állapota In: Susánszky É., Szántó Zs. (szerk) Táblaképek az egészségről. Budapest: MTA Szociológiai Kutatóintézet - Fekete Sas Kiadó 2000, 46-68. 140. Susánszky É., Szántó Zs.: Fiatalok egészség-jövőképe. Új Ifjúsági Szemle 2004 141. Szalai, J. Az egészségügy betegségei. Budapest: KJK 1986 142. Szántó Zsuzsa: Az orvosi szociológia és a természetgyógyászat vitája az orvostudománnyal. Lege Artis Medicinae, 1995; 11. 143. Szántó Zsuzsa: Orvostudomány és természetgyógyászat. Végeken 1995;17-21. 144. Thomas DHV, Noyce PR: Over the Counter Drugs: The interface between self medication and the NHS BMJ 1996;312:688-691 145. Thorsen H, Witt K, Hollnagel H and Malterud K. The purpose of the general practice consultation from the patient's perspective—theoretical aspects. Family Practice 2001; 18: 638–643. 146. Tonai S, Maezawa M, Kamei M, Satoh T, Fukui T. Illness behavior of housewives in a rural area in Japan: a health diary study. Cult Med Psychiatry 1989;13:405–417. 147. Vickery DM, Iverson DC. Medical self care and use of the care system. In: Health promotion on the workplace. O’Donnel MH, Albany JS. (Eds.) New York: Delmer 1994. 148. Von Korff M. et al.: A randomized trial of a lay person-led selfmanagement group intervention for back pain patients in primary care. Spine 1998;23:2608–2615. 149. Wadsworth MEJ, Butterfield WJH, Blaney R. Health and Sickness: The Choice of Treatment. London: Tavistock Publications, 1971. 150. Wagstaff A: The demand for health: an empirical reformulation of the Grossman model. Health Economics, 1993, 2, 189-198. 151. Wallston, BS, Wallston, KA. Who is responsible for your health? The construct of health locus of control. In G. Sanders and J. Suls (Eds.) Social Psychology of Health and Illness Hillsdale, NJ: Erlbaum 1982 65-95. 152. Wallston, BS. Wallston, KA, Kaplan, GD, Maides, SA. Development and validation of the health locus of control (HLC) scale. Journal of Consulting and Clinical Psychology 1976;44:580-85. 153. Westhead JN. Frequent attenders in general practice: medical, psychological and social characteristics. J R Coll Gen Pract 1985; 276: 337–340. 154. White KL, Dragana A, Pearson JH, Marby AR, Sagen OK. International comparison of medical care utilization. N Engl J Med 1967;277:520.

86

155.

Williams, S.J., Calnan, M. (eds): Modern Medicine: Lay Perspectives and Experiences. 1996, UCL Press, London. 156. Yu-Poth. Effects of the National Cholesterol Education Program's Step I and Step II dietary intervention programs on cardiovascular disease risk factors: a meta-analysis. American Journal of Clinical Nutrition 1999. 69:632646. 157. Zola IK. Pathways to the doctor—from person to patient. Soc Sci Med 1973; 7: 677–689. 158. Zola, IK.: Studying the decision to see the doctor. In: Advances in Psychosomatic Medicine. Ed. Lipowski, Z. 1972, 8, Basel, Karger, 216-236.

87

8. A SZERZŐNEK A DOLGOZAT TÉMAKÖRÉBEN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓI 1. Szanto Zs, Susanszky E, Kopp M (2005): Relationships between unfavourable health status and smoking cessation attempts in Hungary. Social and Preventive Medicine (közlésre elfogadva) 2. Szántó Zs, Susánszky É, Tüttő G (2004): Szervadományozással kapcsolatos lakossági vélemények Magyarországon. LAM, 3. Susánszky É., Szántó Zs. (2004): A lakosság nyitottsága a biotechnológia és az orvostudomány legújabb vívmányai iránt. LAM 4;14(3):220-5. 4. Susánszky É., Szántó Zs.: Fiatalok egészség-jövőképe. Új Ifjúsági Szemle 2004 5. Susánszky É,. Szántó Zs. (2003): Szociokulturális környezet, megküzdési stratégiák, életminőség. Szociológiai Szemle 13 (2) 84-102. 6. Szántó Zs., Susánszky É. (2003): Az egészségi állapot és a leszokási szándék kapcsolata a különböző életkorú dohányzók körében. LAM 13 (8) 682-685. 7. Susánszky É., Szántó Zs. (2002): Az egészségi állapot szempontjából veszélyeztetett fiatalok demográfiai és társadalmi jellemzői In: Szabó A., Bauer B., Laki L. (szerk.) Ifjúság 2000 Tanulmányok I. 154-165. Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Budapest 8. Szántó Zs. (2002): Betegség, gyógyítás, társadalom. In: Szántó Zs., Susánszky É. (szerk.) Orvosi szociológia. Semmelweis Kiadó, Budapest 9. Szántó Zs., Susánszky É., Rózsa S. (2002): "Az egészségemért felelős vagyok, a betegségemért nem" Laikus betegségmagyarázatok. LAM 12 (9) 584-588. 10. Susánszky É, Szántó Zs. A térség lakosságának egészségi állapota In: Susánszky É., Szántó Zs. (szerk) Táblaképek az egészségről. Budapest: MTA Szociológiai Kutatóintézet - Fekete Sas Kiadó 2000, 46-68. 11. Szántó Zs., Susánszky É. (2000): Lakossági öngyógyítási stratégiák. LAM 10 (1) 74-81. 12. Susánszky É., Szántó Zs. (2000): A veresegyházi kistérség lakosságának egészségi állapota és panaszkezelési stratégiái. Egészségnevelés 41 3-9. 13. Susánszky É., Szántó Zs., Csoboth Cs., Purebl Gy. (2000): Család: Erőforrás vagy veszélyforrás? Századvég 16. 45-59. 14. Susánszky É., Szántó Zs., Szedmák S., Kopp M. (1998): A szegénység szubjektív megítélése és az egészségi állapot. LAM 8 (6) 452-460. 15. Susánszky É., Szántó Zs., Kopp M., Szedmák S. (1997): Veszélyeztetett aktív férfi korcsoportok egészségi állapota a rendszerváltozás időszakában. LAM 7 (4) 432-441. 16. Susánszky É., Szántó Zs. (1997): Gazdasági helyzet és egészségi állapot. Végeken 8 (4) 20-32. 17. Szántó Zsuzsa: Orvostudomány és természetgyógyászat. Végeken 1995;17-21. 18. Szántó Zsuzsa: Az orvosi szociológia és a természetgyógyászat vitája az orvostudománnyal. LAM, 1995; 11. 19. Szántó Zsuzsa: Hivatalos orvoslás kontra természetgyógyászat. Bölcsészdoktori Disszertáció, ELTE BTK 1993.

88

9. ÖSSZEFOGLALÓ Az értekezés célja a magyar lakosság öngyógykezelési és egészségmagatartási stratégiának, egészséggel kapcsolatos életstílusának bemutatása. A szakirodalmi elemzés az életstílus fogalmának gyökereire, valamint a betegviselkedést és az egészségviselkedést befolyásoló tényezőkre vonatkozó irodalmat dolgozza fel. A magyar lakosság egészséggel kapcsolatos életstílusának összetevőit három kérdőíves lakossági felmérés adataira támaszkodva mutatja be. A panaszok, tünetek öngyógykezelése esetében a nők és a falusiak kb. másfélszer nagyobb eséllyel fognak gyógyszert alkalmazni, mint a férfiak és a fővárosiak. A magasabb iskolai végzettség felé haladva csökken a gyógyszeres öngyógyítás esélye, de jelentős különbség csak a 8 általánossal vagy alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők és a szakmunkások között mutatkozik. A hagyományos, nem gyógyszeres eljárások alkalmazásában mutatkozó társadalmi eltéréseket csak az iskolai végzettség befolyásolja: az alacsonyabb iskolai végzettségűekhez képest mind az érettségizettek és a diplomások nagyobb valószínűséggel alkalmaznak hagyományos eljárásokat. A „küszöb-korosztály” (35-45 évesek) tagjai többnyire nem ignorálják panaszaikat, de nem fordulnak orvoshoz, hanem öngyógykezelést alkalmaznak. Így elég nagy gyakorisággal olyan tüneteket is öngyógykezeléssel kezelnek, amelyekkel tanácsosabb lenne orvoshoz fordulni. Az egészség-befektetési hajlandóság az előnyös társadalmi helyzetűek körében magasabb, mint a hátrányosabb helyzetűek körében: a magasabb végzettségűek, jobb egészségi állapotúak, jobb anyagi körülmények között élők és a nagyobb társadalmi támogatottságot élvezők preventív egészségmagatartása várhatóan jobb egészségi állapotot, életminőséget

fog

eredményezni

a

jövőben.

A

magasabb

induló

„egészségtőke” tovább megőrződik, a társadalmi előnyök egészségbeli előnyökre váltódnak; a társadalmi hátrányok nem kedveznek az egészségtőke növelésének, és ez valószínűleg a tőke még gyorsabb feléléséhez vezet.

89

10. SUMMARY The purpose of the dissertation is to study the health related life style of Hungarians, and to provide an insight into the understanding of the factors that direct health related behaviors. The review of the literature exposes the roots of the concept of health related life style and describes the main theories about illness behavior and health behavior. According to the survey results, lay self treatment choices are not influenced significantly by any background variables (gender, age, education, health status, type of settlement). However, between the two main types of lay self-care – self-medication and home remedies – there are significant differences along with some background factors. The odds of taking medications are about one and a half times more frequent among women and villagers than among men and the inhabitants of the capital. The higher the education, the lover the odds of pill-taking; but the difference is significant only between people who finished vocational education and elementary school. In the variation between the applications of home remedies, education provides the only social explanation. Comparing to the lower educated, both secondary and tertiary education are more likely to produce a higher frequency of usage. Members of the age group of 35-45 do not usually ignore their minor health complaints but instead of visiting a physician they apply various forms of self-treatment. However, they are likely to ignore or self-treat symptoms – for example signs associated with heart problems – which would better be visited a physician with. The willingness to spend time, money, mental and physical efforts for preserving or enhancing one’s health status is more prevalent among the socially advantageous than among those who live amongst various social disadvantages. People in better social positions in the present are more likely to enjoy better health and quality of life in the future than less fortunate members of the “threshold generation”. Social advantages will turn into health advantages and a greater health capital will be preserved for longer. Social disadvantages do not support the increase of health capital; on the contrary, they probably lead to a faster exhaustion of health resources.

90