Bourdieu esete az áramló folyóval és a parti sziklákkal Kritikai adalékok a Férfiuralomhoz 17 év után
tanulmányra irányuló korábbi észPierre Bourdieu számára megadaHADAS MIKLÓS revételeimet.3 Ennek során előbb tott, ami csak a legszűkebb társadalomtudósi elit privilégiuma: életében klasszikussá röviden összefoglalom a művel kapcsolatban az elmúlt másfél évtizedben megfogalmazott kritikai recepció vált. Ezért is van kiemelkedő jelentősége mindama témáknak, amelyeket figyelemre méltatott. A francifőbb állításait, majd cáfolni igyekszem a szerzőnek ául 1998-ban kiadott, majd néhány éven belül száa férfiuralom újratermelésében meghatározó szeremos nyelvre, köztük magyarra is lefordított Férfiuralom pet játszó négy intézménnyel (az iskolával, a családcímű könyve1 több okból is méltó figyelmünkre. dal, az állammal és az egyházzal) kapcsolatos téziseit. Ezt követően rámutatok a könyv történelemszemléEgyrészt a mű Franciaországban páratlan népszerűségnek örvend(ett): 1998-ban 78 000 (!) pélletének fő ellentmondására. Noha a férfiuralom unidányban jelent meg, majd négy évvel később 30 000 verzalitását és állandóságát megfogalmazó bourdieu-i példányban nyomták újra. Ezek igen magas számok tézist nem tartom elfogadhatónak, amellett érvelek, egy társadalomtudományi kiadvány esetében. A szerző hogy lehetőség és szükség van a habitusként fölfogott könyvei közül csupán a La Misère du monde-ot és a maszkulinitás hosszú távú átalakulásának társadalomLiber Raison d’agir sorozatának kiadványait nyomtattörténeti vizsgálatára. ták ennél is nagyobb példányszámban.2 Másrészt azért A Férfiuralom-kritika főbb állításai is fontos ez a könyv, mert a nemi egyenlőtlenségek témaköre, noha rejtetten megjelent az életmű korábbi fázisaiban is, lényegében a szerző pályájának vége A könyv fő tézise, hogy a férfiuralom olyan társadalmi felé vált koncentrált megismerés tárgyává, így retrosintézmény, amely évezredek alatt mélyen bevésődött az objektív társadalmi és a szubjektív gondolkodápektív módon segítheti az életmű újraértelmezését. A si struktúrákba, s a mediterrán régió archaikus kabil Férfiuralom újraolvasása lehetőséget nyújt arra is, hogy társadalmában lényegében változatlan módon létea Gender Studies és a Studies on Men and Masculinities zik, mint a XX. század elején, London Bloomsbury megismerési pozíció-it szembesítsük a bourdieu-i negyedében, Virginia Woolf társadalmi közegében, megközelítéssel. Végül pedig e könyv azért is érdeavagy az ezredvégen Nyugat-Európában. Keletkezékes, mert egyfajta állatorvosi tanlóként láthatóvá teszi sének alapja a férfiak szocializációja során öntudatlaa bourdieu-i gondolkodás számos erényét és korlátját. Az alábbiakban új elemekkel kívánom kiegészítenul elsajátított libido dominandi, vagyis az uralkodás ni a könyvre, illetve az előzményeként megszületett ösztönösen meglévő vágya, egyfajta belső kényszerre épülő kötelességtudat, amellyel a férfi „önmagának 1 n Pierre Bourdieu: La domination masculine. Seuil, Paris, tartozik”. E késztetés, avagy illusio dominandi végső 1998.; magyarul kötetben: Pierre Bourdieu: Férfiuralom. Ford. soron nem más, mint a férfiasság hangsúlyozásának, N. Kiss Zsuzsa. Napvilág, Bp., 2000. teljesítménykényszerének kötelező mivoltába vetett 2 n Pierre Bourdieu: La Misère du monde. Seuil, Paris, 1993.; Françoise Thébaud: Propos d’historienne sur La Domination hit, amely a társadalmilag meghatározott elfojtásokmasculine. In: Hans-Peter Müller – Yves Sintomer: Pierre nak köszönhetően a valóságelvet teszi meg az örömBourdieu, théorie et pratique. Perspective franco-allemandes. elv forrásául, s a férfiakat más férfiak (és közvetve a La Découverte, Paris, 2006. 175–176. 3 n Pierre Bourdieu: La domination masculine. Actes de la hozzájuk tartozó nők) legyőzésére, azaz olyan játérecherche en sciences sociales, 1990. 84. szám, 2–32. old.; kok művelésére készteti, amelyek határeseti formája a Magyarul: Pierre Bourdieu: Férfiuralom. In: Hadas Miklós [szerk.]: háború. Ugyanakkor az elnyomó férfiak is áldozatokFérfiuralom. Replika kör, Bp., 1994. 7–55. old.; Hadas Miklós: A libido academica narcizmusa. Replika, 47–48. (2002. június), ká válnak, mégpedig – önmagukat is elnyomó – illú175–194. old. ziójuk áldozataivá. Ebben a nemileg meghatározott,
56
BUKSZ 2015
„szexualizált és szexualizáló” társadalmi munkamegosztási rendben a férfiak a profit- és hatalomorientált nyilvános szférákban, míg a nők a korlátlan időráfordítást igénylő magánszférában tevékenykednek. A legjelentősebb változás, hogy a férfiuralom „többé nem magától értetődő evidencia”, hanem „sokszor megvédendő, igazolandó ügy, hárítás, szabadkozás tárgya”.4 Ugyanakkor a „körülmények szembeszökő változása elfedi a viszonylatok folytonosságát”, nevezetesen azt, hogy a nemek közötti különbség „struktúrája változatlan marad”, mivel a nők továbbra is egy „szimbolikus negatív hányadossal vannak elválasztva a férfiaktól”, mely – akárcsak a feketék bőrszíne – „aláássa létüket és megnyilvánulásaikat”.5 A könyvnek számos érdeme van. Egyrészt szerzője a premodern hegyi Kabília univerzumának briliáns, elegáns és szellemes elemzését adja, hangsúlyozva a férfiuralom társadalmi totalitásba ágyazottságát és meghatározó strukturális súlyát. Figyelemre méltó az is, hogy a könyv rámutat a férfiuralom meghökkentő állandóságára és univerzális vonásaira. Emellett sikerül bizonyítania, hogy a dzsendersajátosságok tanulmányozásakor is kívánatos figyelembe venni a habitusok által közvetített szimbolikus uralom formáit. Ily módon Bourdieu nem csupán annak esélyét biztosítja, hogy a maszkulinitást (és a feminitást) habitusként, ne pedig szerepként, identitásként vagy diskurzusként fogjuk föl, hanem azt a lehetőséget is megteremti, hogy bármely habitus dzsenderdimenzióját föllelhessük. A könyv értékét növeli néhány fogalmi újítás, mindenekelőtt a férfiuralom diszpozicionális alapjául szolgáló libido dominandi, valamint a vele rokon kategóriák (libido sciendi, libido academica, illusio dominandi) bevezetése. Mindazonáltal a megjelenése óta eltelt bő másfél évtizedben számos kritikai észrevétel megfogalmazódott a Férfiuralommal kapcsolatban. (E kritikák túlnyomó részével egyetértek. Ha mégsem, azt külön jelzem.) Legtöbben a könyv állításainak megfelelő empirikus alátámasztását hiányolják. Például így:
tött antropológiai adatok, valamint Virginia Woolf Világítótorony című regényének elemzése biztosítja. Bourdieu korábbi műveinek alaposságához képest a Férfiuralom eléggé fölszínesnek tekinthető. Terry Lowell, Bourdieu egyik szigorú kritikusa szerint »nem egyértelmű, mikor van szó a kabil társadalomról, mikor az egész mediterrán büszkeség- és szégyenkultúráról, és mikor olvashatunk univerzális érvényű általánosításokat!«”6 Kétségtelen: Bourdieu empirikus adatai (ahogy erre Toril Moi is utal7) szinte kizárólag az 1950–60-as években az algériai kabiloknál végzett kutatásaiból származnak, melyeket azóta nem frissített, nem vizsgált fölül. Emiatt Anne Witz a „kétséges dzsenderantropológia” művelőjének minősíti.8 Különösen hiányoznak a XX. század végi fejleményekkel kapcsolatos adatok és állítások; mellőzésük számottevően szűkíti az elemzés tág történelmi horizontját,9 pedig az adatok mellőzése szokatlan Bourdieu-nél, hiszen legjobb műveit10 éppen a finom kvalitatív és kvantitatív változók rafinált értelmezése jellemzi. Vagyis nem alaptalan a gyanú, hogy e művében kizárólag az előzetesen megalkotott tézisét alátámasztó érveket gyűjtötte össze. A bírálatok következő csoportja a „determinizmus” és a „pesszimizmus” vádját fogalmazza meg, amely az egész életmű kritikai értelmezéseiben is gyakori. Egyesek szerint Bourdieu szinte „hiperfunkcionalista”, szélsőségesen strukturalista; 11 mások, némileg udvariasabban, ezt úgy fejezik ki, hogy a szerző „sokkal inkább elemében van, ha nem a társadalom változásának, hanem újratermelődésének sajátosságait kell elemeznie”.12 Szemére vetik, hogy „túlhangsúlyozza a rend és a struktúra jelentőségét”,13 sőt egyenesen azt állítják, hogy elmélete „kiiktatja a társadalmi változás lehetőségét”:
„A Férfiuralom empirikus megalapozását kizárólag a kabil társadalomról a hatvanas években gyűj-
„Bourdieu elemzéséből az következik, hogy igen nehéz, sőt szinte lehetetlen a radikális változások fogalmi megragadása, hiszen nem kevesebbet állít, mint hogy a patriarchális társadalmakban élő nők nem rendelkeznek az ehhez szükséges kognitív erőforrásokkal.14 Ez a következtetés azért is proble-
4 n Pierre Bourdieu: Férfiuralom. Napvilág, Bp. , 2000. 96. old. 5 n Uo. 100. old. 6 n Martin Wallace: A Disconcerting Brevity: Pierre Bourdieu’s Masculine Domination. Postmodern Culture, 13 (2003), 3. szám. Az angol nyelvű szakirodalmi idézeteket saját fordításomban közlöm. 7 n Moi tanulmánya ugyan a Férfiuralom cikkváltozatára reflektál, de állítása érvényes a könyvre is. Toril Moi: Appropriating Bourdieu: Feminist Theory and Pierre Bourdieu’s Sociology of Culture. New Literary Theory, 22 (1991) 4. szám, 1017–1049. old. Idézet: 1033. old. 8 n Anne Witz: Anamnesis and amnesis in Bourdieu’s work: The case for a feminist anamnesis. In: Lisa Adkins – Beverly Skeggs (eds.): Feminism After Bourdieu. Blackwell, Oxford, 2004. 211–223. old. Idézet: 211. old. 9 n Janine Mossuz-Lavau: Dominants et dominées. Le Magazine Littéraire, 369. 1998. október 10 n Bourdieu Pierre: La distinction. Minuit, Paris, 1979.; uő: La noblesse d’état; uő: Les règles de l’art. Minuit, Paris, 1992.; uő: La misère du monde. 11 n Hans Joas – Wolfgang Knöbl: Between Structuralism and
Theory of Practice: The Cultural Sociology of Pierre Bourdieu. In: Simon Susen – Brian S. Turner (eds.): The Legacy of Pierre Bourdieu. Anthem Press, London, 2011. 1–33. old. Idézet: 25. old. Ez az állítás nyilvánvaló túlzás, hiszen Bourdieu föntebb említett kifinomult empirikus munkáiban messze túllép egy „hiperfunkcionalista” megközelítés sematikus értelmezési keretén. 12 n Sintomer in: M. Perrot – Y. Sintomer – B. Krais – M. Duru-Bellat: Autour du livre de Pierre Bourdieu, La domination masculine. Travail, genre et sociétés, 1 (1999) 1. szám, 208–213. old. Idézet: 209. old. 13 n Beverly Skeggs: Context and Background: Pierre Bourdieu’s analysis of class, gender and sexuality. In: Lisa Adkins – Beverly Skeggs. (eds.): Feminism After, Bourdieu, 30. old. 14 n Bourdieu: Masculine Domination. Polity, Cambridge, 2001. 35. old ; Bourdieu: Pascalian Meditations. Polity, Cambridge, 2000. 170. old. 15 n Claire Chambers: Masculine domination, radical feminism and change. Feminist Theory, 6 (2005), 3. szám, 325–346. old. Idézet: 334. old.
HADAS – FÉRFIURALOM
57
matikus, mert kiiktatja a társadalmi változás és konfliktus esélyét, és nem számol azzal, hogy a változást éppen a radikális feministák patriarchátus elleni mozgalma indíthatja el.”15
idézetek hiánya, az elnagyolt hivatkozások, a nem egyértelmű utalások miatt Bourdieu dolgozata elbukna a doktori képzés első évét követő vizsgán.21 Lovell pedig arra hívja föl a figyelmet, hogy
Megint mások szerint Bourdieu a dzsenderrendet oly mértékben doxikusnak ábrázolja, hogy az már szinte totalitáriusnak tűnik;16 ebből adódik kilátástalan pesszimizmusa is, hiszen ama szemlélet alapján, amely „az osztályegyenlőtlenségek folyamatos újratermelődését állítja előtérbe, nemigen képzelhető el, hogy a dolgok valaha is jobbra forduljanak”.17 Bridget Fowler (aki a brit feministák közül a legmegértőbb a bourdieu-i elmélettel) hangsúlyozza ugyan, hogy Bourdieu praxiselmélete nem totálisan determinista, hiszen végső soron a reflexió lehetősége mindig adott,18 de a Férfiuralomról még ő is azt írja, hogy nem eléggé árnyalt, nem ragadja meg a patriarchátus átalakulásának egyes korszakait, és különösen fájó, hogy adós marad a kapitalista modernitás időszakában bekövetkező változások elemzésével.19 A bírálatok újabb csoportja kifogásolja, hogy Bourdieu nem hivatkozik a dzsenderkutatások szakirodalmára. „Van valami nagyon frusztráló ama könnyedségben – írja Wallace –, ahogy Bourdieu a feminista gondolati hagyomány egészét mellőzi.”20 Egyes kritikusok szerint az
„Julia Kristeva és Luce Irigaray mindössze egy közös lábjegyzet erejéig bukkan föl a Férfiuralom 1990-es cikkváltozatában, ahol sommásan esszencialistáknak minősíttetnek. Vagyis egy olyan jól ismert vád fogalmazódik meg velük szemben, amelyre korábban már születtek érdemi válaszok.22 De az 1998-as könyvből még ez a fonák hivatkozás is eltűnik.”23
„Mások – ez esetben a nők – nézőpontjának rekonstrukciója érdekében Bourdieu-nek alaposan át kellett volna rágnia magát a feminista szakirodalmon, ami egyúttal azt is jelenthette volna, hogy
16 n Beate Krais: Gender, Sociological Theory and Bourdieu’s Sociology of Practice. Theory, Culture & Society, 23 (2006), 6. szám, 119–134. old. 17 n Joas–Knöbl: Between Structuralism and Theory of Practice, 29. old. Lovell megfogalmazásában ez így fest: „A feminista utópikus gondolkodás számos alternatívát kínál a társadalmi és intellektuális lét számára. Ezzel szemben Bourdieu társadalomról alkotott modellje nemigen nyújt ilyen alternatívákat, mivel többnyire kilátástalan pesszimizmus jellemzi: Terry Lovell: Thinking feminism with and against Bourdieu. In: Bridget Fowler (ed.): Reading Bourdieu on Society and Culture. Blackwell, Oxford, 2000. 27. old. 18 n Fowler álláspontjával szemben úgy gondolom, hogy Bourdieu praxiselmélete valóban igyekszik ugyan elkerülni a determinizmus csapdáját, ennek fő eszközeként azonban nem annyira az ágensek (ön)reflexivitását, hanem részben a habitusok által biztosított (korlátozott) improvizáció szabadságát, részben pedig a struktúra transzlációs reprodukciójának fontosságát hangsúlyozza. 19 n Bridget Fowler: Reading Pierre Bourdieu’s Masculine Domination: Notes towards an Intersectional Analysis of Gender,
Culture and Class. Cultural Studies, 17. (2003), 3–4. szám, 468– 494. old. 20 n Wallace: A Disconcerting Brevity: Pierre Bourdieu’s Masculine Domination. 21 n Nicole-Claude Mathieu: Bourdieu et le pouvoir autohypnotique de la domination masculine. Les temps modernes, 1999. 604. szám. 22 n Elizabeth Grosz: Sexual Subversion: Three French Feminists. Allen and Unwin, Sydney–London, 1989.; M. Whitford: Luce lrigaray: Philosophy in the Feminine. Routledge, London – New York, 1991. 23 n Lovell: Thinking feminism with and against Bourdieu, 44. old. Ha a Férfiuralom 1990-es cikkváltozatának hivatkozásait összehasonlítjuk 1998-as könyve hivatkozásaival, azt is láthatjuk, hogy a nyolc év alatt csökken a dzsender-szakértőkre és feminista szerzőkre hivatkozások száma, miközben az önreferenciák aránya növekszik. 24 n Rose-Marie Lagrave: La lucidité dés dominées. In: Pierre Encrevé – Rose-Marie Lagrave: Travailler avec Bourdieu. Flammarion, Paris, 2003. 311–323. Idézet: 316–317. old.
Megjegyzik, hogy ha egy domináns helyzetű – történetesen férfi – szociológus dzsender témájú munkájában szinte teljesen mellőzi a feminista, illetve dzsender-szakirodalom jelentős részét, s ezzel lekicsinyli a női cselekvők történelemalakító erejének jelentőségét, akkor nem csupán a történelmi folyamatokat láttatja torzan, hanem a férfiuralom fönnmaradását is szolgálja.24 Az ezzel kapcsolatos dilemmákat lényegre törően összegzi Beate Krais:
58
BUKSZ 2015
feminista kollégáit is az értelmiségi mező »egyenrangú játékosainak« tartja. Ehelyett beérte azzal, hogy két határeset elemzésére korlátozza munkáját: a Kabíliában gyűjtött régi anyagára és arra, ahogyan Virginia Woolf leírja a brit polgári családot a XX. század elején. Nehéz fölfogni, hogy az a Bourdieu, aki más munkáiban hangsúlyozza a szimbolikus harcok és konfliktusok jelentőségét, miért nem foglalkozott kellő mélységben a dzsenderrend körül zajló szimbolikus harcokkal. [...] Vitathatatlan, hogy a férfiuralmat korlátozó intézmények kialakulása (például a nők szavazati jogának kiharcolása, a családi és polgári jog területén kivívott egyenlőség, az oktatási intézményekhez való azonos hozzáférés elérése, az »egyenlő munkáért egyenlő bér« elvének érvényesítése számos szektorban) mindenekelőtt a nőmozgalomnak és vezetői bátorságának köszönhető.25 Való igaz: Bourdieu mindenekelőtt az állandóság fönntartásában érintett intézmények vizsgálatát kéri számon a feminista történetíráson, e retorikai fogással pedig lényegében lebecsüli a nőmozgalmakat és a rájuk reflektáló tudományos megismerést. Igényt tart még arra is, hogy meghatározza, mi a feminista történetírás dolga: „nem érheti be azzal, hogy feljegyzi a nők kizárását ilyen-olyan foglalkozásból, hivatalból; számot kell vetnie az újratermeléssel, a (foglalkozások, diszciplínák stb. szerinti) hierarchiákkal és az általuk kegyelt hierarchikus hajlandóságokkal” is.26 Mindehhez hozzátehetjük: míg a Férfiuralom a feminista, nőtörténeti irodalom egy-két szerzőjére legalább minimálisan reflektál, a férfi- és maszkulinitáskutatás (Studies on Men and Masculinities) képviselőit teljesen figyelmen kívül hagyja. Pedig a hatvanas évektől kezdve az „atyák szociológiája”, vagyis az uralmi helyzetű, harmóniaelméleti szemléletű és jórészt konzervatív politikai irányultságú funkcionalizmust támadó kritikusok között már ott vannak azok a túlnyomórészt (új)baloldali fiatalemberek is, akik többnyire igyekeztek együttműködni a „patriarchátus” lebontására törekvő feministákkal. Az elkövetkezendő évtizedekben közülük többen egyetemi pozícióba kerültek, s a nyolcvanas években egymás után jelentették meg a témánk szempontjából fontos írásaikat. A kilencvenes évek végén, amikor a Férfiuralom sikerkönyv lett Franciaországban, már ezres nagyságrendű a férfikutatással foglalkozó könyvek és többezres a férfi nemről (zömmel angolul) megjelenő cikkek száma. A XX. század végén, a XXI. század legelején, még Bourdieu halála előtt, egymás után jelennek meg a normáltudományos státusz legbiztosabb jelzői: a terület eredményeit summázó összefoglaló kiadványok és szöveggyűjtemények.27 Bourdieu azonban figyelmen kívül hagyja a férfikutatásokat, a maszkulinitás pluralitásának és differenciálódásának vizsgálatát, olyan kulcskategóriák bevonásával, mint amilyen Connellnél a hegemón maszkulinitás, Brittannél a maszkulinizmus28 vagy
éppen Whiteheadnél a maszkulin szubjektivitás. Amiképpen a male bonding, vagyis a férfiak között kialakuló kötődés és együttműködés különböző formáival és helyszíneivel (klubok, kocsmák, sportközösségek, katonaság) sem foglalkozik. Pedig ez a kutatási terület (mindenekelőtt John Tosh munkásságának köszönhetően) ma már intézményesült az angolszász társadalomtörténet-írásban és szociológiában. Ezért nem meglepő, hogy a Férfiuralom nagyon más irányba tart, mint a maszkulinitáskutatók munkái, hiszen a hegemón maszkulinitás dekonstrukcióját célzó férfikutatások lépten-nyomon éppen az ellentétét fejtik ki annak, amit Bourdieu a Férfiuralomban állít. Joggal föltételezhetnénk tehát, hogy a férfikutatások művelői kontármunkának tekintik a Férfiuralmat és – töviről-hegyire megcáfolják a benne kifejtetteket. Mégis hiába keressük a Bourdieu-vel vitázó érveket a Studies on men and masculinities legkülönbözőbb szerzőinél, hiába várjuk, hogy majd összecsapnak a radikálisan szembenálló pozíciók képviselői, Bourdieu cáfolandóként sincs jelen a férfikutatások szakirodalmában.29 Iskola, család, állam és egyház: az állandóság intézményei? Az eddig említett pontokban a szakma lényegében egyetért. Ugyanakkor nem találtam egyetlen olyan kritikai fejtegetést sem a Férfiuralomról (beleértve saját 2002-es cikkemet is), amely kellő hangsúllyal igyekezett volna cáfolni harmadik fejezetének – Állandók és változók – az iskoláról, a családról, az államról és az egyházról tett állításait. Bourdieu azt írja: „Az esszencializmust elkerülendő, kár tagadni azokat a tartós, állandó tényezőket, amelyek a történelmi valósághoz vitathatatlanul hozzátartoznak. Teendőnk az, hogy feltárjuk a dehistorizálás munkájának történetét, vagy – ha így jobban tetszik – a férfiuralom objektív és szubjektív struktúráinak kitartó (újra)termelését a történelemben.[…] A tudományos kutatás nem korlátozódhat a női léthelyzet változásainak leírására az idők során, sőt az is kevés, ha a nemek viszonyát vizsgálja különféle korokban: korszakról korszakra nyomon kell követnie a szereplők és intézmények, a család, az állam, 25 n Krais: Gender, Sociological Theory and Bourdieu’s Sociology of Practice, 123. old. 26 n Bourdieu: Pascalian Meditations, 90. old. 27 n Raewyn W. Connell: Masculinities. Polity, Cambridge, 1995.; Stephen M. Whitehead – Frank J. Barrett (eds.): The Masculinities Reader. Polity, Cambridge, 2001.; Stephen M. Whitehead: Men and Masculinities: Key themes and new directions. Polity, Cambridge, 2002. 28 n Arthur Brittan: Masculinity and Power. Blackwell, Oxford, 1989. 29 n Eltekintve Connellék 2005-ös cikkétől, amelyben egy rövid utalásban egyszerűen „lefunkcionalistázzák”, l. R. W. Connell – W. James Messerschmidt: Hegemonic masculinity. Rethinking the concept. Gender and Society. 19 (2005), 6. szám, 829–859. old. Hivatkozás: 844. old.
59
HADAS – FÉRFIURALOM
az egyház, az oktatás rendszerének adott helyzetét, mert ezek mindenkor más és más súllyal, más és más eszközökkel, de mindig közrejátszottak abban, hogy a férfiuralom viszonyrendszere úgyszólván kiragadtassék a történelemből.”30 Kétségtelen, folytatódik az érvelés, hogy a nők társadalmi helyzete a XX. század második felében jelentősen megváltozott, és a férfiuralom már nem „magától értetődik”. A nők beléphettek a közép- és felsőoktatásba, következésképpen megjelenhettek a munkaerőpiac újabb és újabb szegmenseiben. Ezzel összefüggésben nőtt anyagi függetlenségük, kitolódott a gyermekszülés időpontja, alacsonyabb lett a házasságkötések és emelkedett a válások száma, új családszerkezeti formák jöttek létre, az új háztartási gépek megjelenésével csökkent a nőkre háruló háztartási munka terhe, vegyes családok alakultak ki; továbbá a szexualitás „új, nyilvános modelljei (például a homoszexualitás) a doxa megtörésének irányába hatnak”. Mindazonáltal, állítja Bourdieu, eme változások ellenére a nők a XX. század végén is elsősorban a gondozáshoz, ápoláshoz, oktatáshoz, szórakoztatáshoz, kommunikációhoz kötődő munkakörökben helyezkednek el, és sokkal nehezebben kerülnek hatalmi pozíciókba; a vezető gazdasági, politikai és hatalmi pozíciók elérhetetlenek számukra. Vagyis, fogalmazza meg a könyv alaptételét, a férfiak és a nők közötti strukturális szakadék fönnmarad, mivel a nők „egy szimbolikus negatív hányadossal vannak elválasztva a férfiaktól”.31 Vegyük akkor közelebbről szemügyre a férfiuralom fönnmaradásában és a „történelemből való kiragadtatásában” Bourdieu szerint kitüntetett négy intézmény, az iskola, a család, az állam és az egyház szerepének történeti dinamikáját! Kezdjük az iskolarendszerrel, mivel a könyvben arról esik a legtöbb szó.32 Bourdieu azt tartja hangsúlyozandónak, hogy az iskola újratermeli a patriarchátus szemléletmódját: „még ha megszabadult is az egyház befolyásától, váltig a patriarchális szemlélet […] előfeltételezéseit közvetíti […], szexuális felhanggal különböztetve meg iskolákat, fakultásokat (»laza« és »kemény« – vagy az eredeti mítoszi intuícióhoz hívebben »szigorú diszciplínákat«), szakterületeket, vagyis létezésmódokat és látásmódokat, énképeket, 30 n Bourdieu: Férfiuralom, 90–91. old., kiemelések az eredetiben. 31 n Bourdieu: La domination masculine, 100. old. (saját fordításom: HM) 32 n Az „iskola” kifejezés a francia kiadás tárgymutatója alapján mindössze tíz oldalon fordul elő (Bourdieu: La domination masculine, 137. old.). Ha ehhez hozzávesszük az oktatással és az iskolarendszerrel kapcsolatos megjegyzéseket is (noha ezek a fogalmak nem szerepelnek a tárgymutatóban), illetve azt, hogy több mondatot ír az iskoláról, mint a másik három intézményről, úgy gondolom, jogos, hogy ezt tekintsük a szerző számára legfontosabb intézménynek a négy közül. 33 n Bourdieu: Férfiuralom, 93. old., kiemelés az eredetiben. 34 n Bourdieu: La domination masculine, 138. old. 35 n Nancy J. Chodorow: A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet. Új Mandátum, Bp., 2000.
képességekre, hajlamokra vonatkozó önértékeléseket…”33 Rövid távú perspektívát választva lehet úgy érvelni, hogy a nők elsősorban a hagyományosan femininnek tekintett, gondoskodó szakmákban érvényesülhetnek, hogy bérük alacsonyabb a férfiakénál, és hogy a munkaerőpiac legtöbb szegmensében továbbra is a férfiak foglalják el a domináns pozíciókat. Hosszú távon és komplex történeti kontextusban viszont már komolyan vitatható, hogy a nyugati világban az iskola reprodukálná a nemek közötti különbségeket. Nem tekinthetünk el ugyanis attól a ténytől (amely olyan�nyira nyilvánvaló, hogy szükségtelennek érzem hivatkozásokkal alátámasztani), hogy míg a XIX. századot megelőzően csupán a felsőbb osztályok leánygyermekei részesülhettek évekig tartó, szisztematikus és személyre szabott magánoktatásban, addig a XIX. század végétől az alsóbb osztályok nőtagjai szintén megjelenhettek előbb a közoktatás alsó- és középszintjein, majd a XX. századtól a felsőoktatásban is. Vagyis a hosszú távú szemléletben egyértelmű, hogy a nők ma már ugyanúgy jelen vannak az oktatási rendszer különféle szintjein és intézménytípusaiban, mint a férfiak. Mi több, a XXI. század hajnalán a fiatal korosztályokban magasabb iskoláztatási rátával (és jobb tanulmányi eredményekkel), mint a férfiak. (Úgy gondolom, nem szükséges részletezni e jelenségnek a munkaerőpiacra és a háztartási munkamegosztásra gyakorolt hatását.) Másképpen fogalmazva: a nyugati világban az oktatási intézmények nemi összetétele az elmúlt két évszázadban radikálisan átalakult: míg egykor az iskolát szinte kizárólag férfiak lakták be (közülük kerültek ki a tanárok, a diákok és a segédszemélyzet tagjai is), addig mára az oktatási szféra minden tekintetben kétnemű lett: a nyugati világban a nemek közötti korábbi strukturális szakadék eltűnt. Következésképpen az iskola intézménye hosszú távon nem a férfiuralom állandóságát reprodukálja, hanem a nemek közötti hatalmi kiegyenlítődést szolgálja. Mi a helyzet a családdal? A könyv francia változatának tárgymutatója szerint a család fogalma 13 oldalon fordul elő,34 ám az ezzel kapcsolatos idézetek jóval rövidebbek, mint az iskolát illetőek. Eme intézmény kapcsán is fölmerül, hogy történtek változások (itt említi a szerző a fogamzásgátló technikák fejlődését, a házasságkötések számának csökkenését, a házasságkötés korának kitolódását, a válási ráta növekedését, az alternatív családformák létrejöttét, a háztartási munka gépesítését), ám fontosnak tartja hozzátenni, hogy „főleg a leginkább privilegizált társadalmi kategóriákban” – mivel a család esetében is az állandóság tényezői a fontosabbak. Chodorow35 sokat idézett könyvére hivatkozva állítja: „kétségkívül a családé a főszerep a férfiuralom és a férfivilágkép újratermelésében. A család nyújtja a nemek
60
BUKSZ 2015
szerinti munkamegosztás és e megosztottság legitim, jogilag szavatolt, nyelvileg intézményesedett formáinak korai tapasztalatát.”36 Sajnálatos módon e nagyhangú állítás az egyetlen mondat az egész könyvben arról, mi a család szerepe a férfiuralom újratermelésében.37 Ezért talán nem megalapozatlan úgy fogalmazni, hogy a család és a férfiuralom kapcsolatáról kialakított bourdieu-i kép tendenciózus és elnagyolt, noha könyvtárnyi szakirodalom állt a rendelkezésére. Anélkül, hogy belemerülnék a téma részleteibe, vázlatosan csak a jelen kontextusban leginkább releváns irányzatra, a mintegy fél évszázada tevékeny érzelemtörténeti vizsgálódásokra (sentiments approach) utalok, melynek képviselői (mindenekelőtt Philippe Ariès, Edward Shorter, Lawrence Stone) azt bizonyították be, hogy a XVII. század előtt a házasság még elsősorban gazdasági, termelési és utódnemzési egység, ahol a nem a szaporodást szolgáló szexuális aktus bűnnek számított. A házasság célja elsősorban a tulajdon és a társadalmi pozíció generációk közötti átörökítése volt. A mai értelemben fölfogott nukleáris család nem létezett. A XVII. századot követően azonban fontos változások kezdődnek. Philippe Ariès közismert munkája szerint38 az arisztokrata és magasabban iskolázott családokban fokozatosan átalakulnak a gyermekekkel kapcsolatos attitűdök: külön ruhákat, játékokat, olvasmányokat, oktatási és pedagógiai programokat készítenek számukra, ezáltal megalapozva egy új, elkülönülő életciklust, a „gyermekkort”. Mindez magával hozza a megfelelő érzelmek, kötelezettségek, célirányult nevelési feladatok bensővé tételét igénylő anyai és apai tevékenységkörök kialakulását is. Ezzel párhuzamosan növekszik a feleség és a gyermekek autonómiája: az intimszférára is mindinkább kiterjedő jogszabályok korlátozni igyekeznek a családfő lehetőségeit agresszív késztetései kiélésére, és védik a nők és gyermekek jogait. E folyamat részeként az intimszféra fölértékelődik: a férjek egyre több időt töltenek otthon, a feleségük társaságában. „Ami a nukleáris családot alapvetően különbözteti meg a nyugati társadalom egyéb létszféráitól – írja Shorter –, az a sajátos szolidaritásérzés kialakulása, melynek köszönhetően az egy háztartásban élők elkülönülnek környezetüktől.”39 „A jó anya(ság) a modernizáció terméke. A hagyományos társadalmakban az anyák még nem törődnek kétévesnél fiatalabb gyermekeik fejlődésével és boldogságával. Ugyanakkor a modern társadalmak a kisgyermekek jólétét minden más tényező elé helyezik” – mutat rá sokat hivatkozott művében a család átalakulásának egyik kulcsfontosságú elemére Edward Shorter.40 Az „anyaság föltalálása”41 és az anyai tevékenységnek a nőiség lényegével való azonosítása és idealizálása oda vezet, hogy a nő – paradox módon – éppen e „titokzatos”, „természeti” és „irracionális” különbözőségéből adódóan tesz szert növekvő legitimációra. Ennek indikátora, hogy az anyasága révén definiált nő a XIX. században sok helyütt – alanyként
és tárgyként egyaránt – a népesedési viták főszereplője lett. Mindezt joggal értelmezhetjük a női cselekvők relatív hatalmának növekedéseként. A jelen összefüggésben ebből mindenekelőtt az a fontos számunkra, hogy a XVII. század előtt a családban érvényesülő patriarchális (atyai, férji és bátyi) uralmat még szinte semmi nem fékezi: a háztartásfő nem csupán az anyagi kérdésekben dönt teljhatalmúan, hanem – korlátozó jogszabályok híján – az alárendeltek jogaival és kötelezettségeivel kapcsolatos ellenőrzés, valamint a kényszerítés és a fizikai erőszak alkalmazása is az eszköztárába tartozik. A családméret csökkenésével és a gyermeket nevelő anya fontosságának növekedésével azonban a családi élet centruma – Mary Ryan találó megfogalmazásával – „az atyai autoritástól az anyai gondoskodás felé tolódik el”.42 És noha kétségtelen, hogy továbbra is a férfi a háztartás feje, a mindinkább boldogságközpontúvá váló családi életben az érzelmi kötelékek erősödése egyértelműen oldja a patriarchális uralom merevségét. Vagyis a családi mikroszféra és a társadalmi makroszféra változásai strukturális értelemben együtt mozognak, és alapvetően átalakítják, fölülírják a patriarchális uralom korábbi mintázatait, csökkentve erejét, kizárólagosságát és megkérdőjelezhetetlenségét. Következésképpen a nemek viszonyát illetően hosszú távon a család nem az állandóság, hanem a változás intézményének tekinthető.43 A szerző szerint a dehistorizálás munkájában és a férfiuralom fönntartásában meghatározó szerepet játszó harmadik tényező az állam, mely a tárgymutatóban 9 említéssel szerepel.44 Ennek kapcsán így fogalmaz: „[az állam…] a magánpatriarchátus előírásait, rendelkezéseit jóváhagyja, és megtetézi a nyilvá36 n Bourdieu: Férfiuralom, 92. old. (Az én kiemelésem: H. M.) 37 n A családra vonatkozó további két összefüggő mondat, melyben az American Psychologist egyik 1977-es cikkére hivatkozik (Changes in Family Roles, Socialization, and Sex Differences) nem az állandósággal, hanem a „családi szerepek” változásával foglalkozik (Bourdieu: Pascalian Meditations, 96. old.). 38 n Philippe Ariès: Gyermek, család, halál. Ford. Csákó Mihály és Szapor Judit. Gondolat, Bp., 1987. 39 n Edward Shorter: The Making of the Modern Family. Basic Books, New York, 1976. 205. old. 40 n Uo. 168. old. 41 n Ann Dally: Inventing Motherhood. Burnett, London, 1982.; Elisabeth Badinter: A szerető anya. Ford. Szekeres András. Artemisz, Bp., 1999. 42 n Mary Ryan: The Cradle of the Middle Class. Cambridge University Press, Cambridge, 1981. 102. old. 43 n A strukturális átalakulások egymásra hatásának következtében a magánélet, az intimitás és a szexualitás szféráiban is radikális változások történnek – melyekkel könyvében Bourdieu nemigen foglalkozik. (A szexualitással kapcsolatban a tárgymutató 9 említést tüntet föl, az „intimitás” fogalma nem szerepel az indexben.) E tárgykörben fontos referencia Anthony Giddens könyve (The Transformation of Intimacy. Sexuality, Love and Eroticism in Modern Societies. Polity, Cambridge, 1992.): ebben a szerző azt az új „érzelmi rendet” állítja érdeklődése középpontjába, amelynek a modern Nyugat történetében meghatározó szerepe volt a férfiak és a nők közötti (hatalmi) viszonyok kiegyenlítődésében. Giddens a „romantikus szerelem ethosza” fogalom bevezetésével a XVIII. század második felétől megjele-
HADAS – FÉRFIURALOM
nos patriarchátus előírásaival és rendelkezéseivel. Ezek áthatják az intézményeket, amelyek az otthon kötelékének hétköznapjait hivatottak vezényelni és rendezni. A paternalista, parancsuralmi rezsimekkel (Pétain Franciaországa vagy Franco Spanyolországa) […] a modern államok nem említhetők ugyan egy lapon, de a családjogban és kiváltképpen a polgári jogállás szabályozásában ezek is maradéktalanul érvényesítik a férficentrikus felfogás alapelveit. S az állam lényegi sandasága nagyrészt abból következik, hogy már szervezetével is tovább örökít, szembeállítva a finanszírozó és a költekező minisztériumokat, paternalista, családcentrikus, gyámkodó jobbját és szociális fogékonyságú balját, férfi és nő archetipikus kettősségét foganatosítva.”45 Bourdieu nem tesz különbséget – többek között – a XX. század közepének jobboldali, autoriter államai, valamint a XX. század végének baloldali, szociáldemokrata „gondoskodó” államai között. Miképpen azt sem tartja fontosnak, hogy reflektáljon, mondjuk, az olasz vagy a svéd állami struktúrák között fönnálló történelmileg-kulturálisan meghatározott különbségekre. Emellett azt sem veszi figyelembe, hogy az állam funkciói hogyan kapcsolódnak hosszú távon az általa említett egyéb konzerváló intézményekhez, a családhoz, az iskolához vagy az egyház(ak)hoz. Pedig számos nagy narratíva állt volna rendelkezésére. Ezek közül most egyet, a számomra legkedvesebbet és a jelen kontextusban különösen jól alkalmazhatót említek: Norbert Elias civilizációelméletét. A civilizáció folyamatában, amely egyszerre szocioés pszichogenetikus vizsgálódás, Norbert Elias 46 szisztematikusan tárgyalja az államfejlődés és a civilizáció folyamata közötti kölcsönös függőségeket, és ennek érdekében kidolgoz egy hosszú távú változánő attitűd- és értékrendszerre utal, amely azon a meggyőződésen és tapasztalaton alapul, hogy kívánatos és lehetséges tartós érzelmi kapcsolatot kialakítani a házastársak között. Ez az ethosz kétségkívül az intimszférában jelöli ki, s ily módon korlátozza ugyan a nő helyét, elterjedése ugyanakkor forradalmi változásokat idéz elő az intimszférában, mivel egy korábban nőkhöz kötődő viselkedési és érzületi minta elsajátítására készteti a férfiakat. Következésképpen, érvel Giddens, a romantikus szerelem ethosza joggal fogható föl aktív és radikális szembeszegülésként a modern társadalom „férfiasságával” szemben. 44 n Bourdieu: La domination masculine, 138. old. 45 n Bourdieu: Férfiuralom, 94–95. old. 46 n Norbert Elias: A civilizáció folyamata. [1939] Ford. Berényi Gábor. Gondolat, Bp., 1987. Vö. Wessely Anna: Uralom és önuralom. BUKSZ 2 (1990),1. szám, 6–14. old. 47 n Manuel Eisner: Long-Term Historical Trends in Violent Crime. Crime and Justice, 30 (2003), 83–142. old.; Ted Robert Gurr: Historical Trends in Violent Crime: A Critical Review of the Evidence. In: Michael Tonry – Norval Morris (eds.): Crime and Justice: An Annual Review of Research. Vol. 3, University of Chicago Press, Chicago, 1981. 48 n Elias: A civilizáció folyamata, 402–503. old. 49 n Bourdieu: La domination masculine, 137. old. 50 n „[l’Église] […] inculque (ou inculquait) explicitement une morale familialiste” – fogalmaz az eredetiben Bourdieu (La domination masculine, 92. old.; az én kiemelésem: H. M.), ezáltal éppen a lényeget, a múlt időt téve zárójelbe. Ez a zárójel leleplezi, hogy a jelen és a múlt össze lett mosva, a történelmi dimenzió ki lett iktatva.
61
sok megragadására alkalmas makroszintű magyarázó elméletet, amelyet a megírása óta empirikusan is alátámasztottak.47 Eszerint az erőszakkontroll egyéni internalizációja néhány meghatározó társadalmi intézmény megszilárdulására vezethető vissza. Ezek közül legfontosabb az állami erőszak- és adómonopóliumot kialakító abszolutista monarchiák megszületése, továbbá a városfejlődés és az ezzel együtt járó kapitalista piaci szervezetek kikristályosodása. Elias egyaránt foglalkozik a népesség növekedésével, a terjeszkedő célzatú keresztes hadjáratok következtében kitágult társadalmi tér egyre összetettebbé válásával, az úthálózat, a kereskedelem és a városfejlődés sajátosságaival. Vizsgálja a társadalom befelé terjeszkedését: a munka, a piacok és a pénzgazdálkodás differenciálódását, a technológiai fejlődés jelentőségét.48 A XVI–XVII. századtól kezdve, érvel Elias, a mind bonyolultabb kölcsönös függőségi viszonylatoknak köszönhetően a harci tevékenységre szakosodott, feudális lovagi társadalom fokozatosan egy békésebb, „pacifikált” udvari társadalommá alakul: az „erőszakot kaszárnyákba zárják”. Ily módon az udvari viselkedés szabályai, normái egyre kifinomultabbak, erőszakmentesebbek, egyszóval civilizáltabbak lesznek. Mindennek jellemző példája, hogy a nemesurak egymás elleni, életre-halálra szóló harcait fokozatosan az udvari kamarillapolitika váltja föl. Elias megfogalmazása szerint az „interdependenciák egyre bonyolódó szövedékéből” a „társadalmi tér pacifikációja”, az „affektusok pontosabb szabályozása”, más szóval a „szenvedélymentes önuralom” bensővé tétele következik. A későbbi évszázadokban azután ezek a civilizált viselkedési minták (amelyek par excellence formájukban a francia királyi udvarban kristályosodnak ki) a vigyázó szemüket Párizsra vető királyi és fejedelmi udvarokon keresztül eljutnak Európa valamennyi régiójába, és fokozatosan leszivárognak az alsóbb társadalmi csoportokba is. Ez az a tág társadalmi kontextus, amelyben értelmezi azokat a strukturális kényszereket, amelyek internalizációja következtében az európai nemes férfiak kedvük szerint és következmények nélkül gyilkoló, kardforgató lovagokból szóforgató udvari nemesekké, majd bürokrata hivatalnokokká válnak. Következésképpen a nemek viszonyát illetően hosszú távon az állam nem az állandóság, hanem a változás intézményének tekinthető. Végül lássuk, mi a helyzet az egyházzal! Eme intézménnyel kapcsolatban három összefüggő mondat található a könyvben (a francia kiadás tárgymutatója alapján az „egyház” fogalma hat oldalon bukkan föl49): „Az egyház, ahol meghatározó a papság mélységes antifeminizmusa, sietve megrója a női szemérem mindenfajta csorbulását, például a ruházkodásban, és felkent tovább éltetője a nők és a nőiség pes�szimista beállításának, nyíltan ápolja (vagy ápolta) a családcentrikus erkölcsöt,50 amelyet mindenestül a patriarchális értékítélet ural, mint amilyen a
62
BUKSZ 2015
nők eredendő alsóbbrendűségének dogmája. Ezen túl közvetettebben is hat a tudattalan történelmi struktúráira, egyebek közt a szent szövegek, nemkülönben a liturgia, sőt a vallási tér és idő szimbolikáján keresztül.”51 Mondandóját három szakirodalmi hivatkozással támasztja alá, amelyek mindegyike kizárólag a katolicizmus egy-egy vonatkozásával foglalkozik.52 Ezek az esetleges referenciák nyilvánvalóan nem alkalmasak a katolikus egyház, illetve a katolicizmus történeti dinamikájának vázlatos érzékeltetésére sem, miképpen a négy-öt évszázaddal ezelőtti állapotokra vonatkozó utalás sem tekinthető bizonyító erejűnek, amennyiben az egyháznak a férfiuralom fönnmaradásában játszott szerepéről kívánunk érvényes állításokat tenni. Nyilvánvaló, hogy itt rendkívül összetett jelenséghalmazról van szó, hiszen az elmúlt évszázadokban a római katolikus egyház is rengeteget változott Európában. Ráadásul más és más hangsúlyokat és jelenségeket kellene előtérbe állítani, ha mondjuk az olasz, az ír vagy a lengyel katolikus egyház egyes történelmi formációival foglalkoznánk. És akkor ehhez társul még a reformációval kezdődő hatalmas változássor, mely a katolicizmus–protestantizmus oppozíció mellett fölszínre hozza a különböző protestáns egyházak közötti szakadások és distinkciók problémakörét is. Egyértelmű ugyanis – csupán találomra említve a példákat –, hogy a finn evangélikus, a brit anglikán vagy a német kálvinista egyház között ég és föld a különbség történeti dinamikájukat illetően – mely tényezők mind-mind az egyes egyházak adott társadalmi struktúra iránti komplex viszonya révén volnának megragadhatók. Sajnálatos módon azonban Bourdieu még említés szintjén sem reflektál a reformáció és a vallásháborúk következtében előálló társadalmi viszonylatok hosszú távú dinamikájára, illetve arra a könyvtárnyi szakirodalomra, amely megvilágíthatná az összefüggéseket a protestáns etika, az e világi aszkézis, az egyház belső differenciálódása, a kialakuló kapitalizmus, valamint a racionális versengést inkorporáló intézmények és a férfiuralom történelmi variációi között. Max Weber neve is csupán egyszer szerepel a könyvben – egészen más kontextusban. Mindazonáltal elmélyültebb elemzés híján is egyértelmű, hogy a Bourdieu említette négy intézmény közül még leginkább a keresztény egyházak kapcsán lehetett volna megalapozott érveket találni amellett, hogy – minden változásuk és belső differenciálódásuk dacára – hosszú távon a férfiuralom újratermelődését, illetve konzerválását szolgálják. Óvatosabban fogalmazva: a négy intézmény közül az egyház az, amelyben a nők egyenjogúsítását szolgáló erőknek mindmáig a legszámottevőbb ellenállásra kell számítaniuk. Ugyanakkor természetesen egy ilyen komplex elemzésben nemcsak azt kellene figyelembe venni, hogy a keresztény egyházakon belül a férfiuralom ereje hosszú távon azért mégiscsak csökkenő tendenciát mutat, hanem azt is, hogy a
szekularizálódó modernitás föltételei között a négy intézmény közül az egyház az, amelynek társadalmi befolyása az idő múlásával párhuzamosan a leginkább csökkent. A Férfiuralom történelemszemlélete „A nemek közötti viszonyok történetének igazi tárgya […]53 az egymást követő strukturális mechanizmusok […] és stratégiák kombinációinak vizsgálata, amelyek az intézményeken és az individuális ágenseken keresztül, igen hosszú történelmi folyamat során, olykor valódi vagy látszólagos változások révén, fönntartották a nemek közötti uralmi viszonyok struktúráját.”54 Kérdés, elfogadhatóak-e Bourdieu fönti állításai. Véleményem szerint nem. Azt az álláspontot még tarthatónak vélem ugyan, hogy a kabil parasztok által reprezentált premodern társadalmaktól a Bloomsbury-körön keresztül a XXI. századi viszonyokig valamennyi említett formációban föllelhetők a férfiuralom korokon, társadalmi csoportokon és gazdasági viszonyokon átívelő elemei. Vagyis elvileg jogosnak tartom azt a törekvést, hogy a kutató a történelmi folyamatok vizsgálata során a változás tényezői mellett igyekezzék az állandóságot fönntartó erőket 51 n Bourdieu: Férfiuralom, 92–93. old. 52 n Az egyik a spanyol egyház „vezeklő ethoszával”, a másik a francia misztikusnőkkel, a harmadik pedig a XVI. századi egyházi nőábrázolással foglalkozik. Eme utolsó könyvből lábjegyzetben közöl egy idézetet is, amelyben az a nem különösebben meglepő állítás fogalmazódik meg, miszerint a XVI. századi egyházi könyveket és prédikációkat nem nők, hanem férfiak készítették (Bourdieu: Férfiuralom, 93. old.). 53 n „Le véritable objet d’une histoire des rapports entre les sexes…” (Bourdieu: La domination masculine, 91. old.; az én kiemelésem és fordításom: H. M.) 54 n Uo. 55 n Bourdieu: La domination masculine, 89. old. Az én fordításom: H. M. 56 n Bourdieu: Férfiuralom, 102. old. 57 n Pl. Bourdieu: La distinction; uő: Les règles de l’art. Editions de Seuil, Paris, 1992. Magyarul: A művészet szabályai. Ford. Seregi Tamás. BKF, Bp., 2013. 58 n Bourdieu: La distinction. Megjegyzendő, hogy ez a tétel már első könyvében (Sociologie de l’Algérie, PUF, Paris, 1958.) is fölmerült, ahol például az egyik fejezet címe La permanence par le changement [Állandóság a változásban]. 59 n Erről bővebben l. Hadas: A libido academica narcizmusa. Ha a vizsgálati tárgy társadalmi kontextusát tágabban definiálnánk, Bourdieu-nél meggyőzőbben is kiterjeszthetnénk a transzlációs reprodukció tézisét. Folytatva gondolatmenetét, miszerint a nemek közötti hatalmi viszony változásai elsősorban a felsőbb osztályokat érintik, amellett is érvelhetnénk, hogy a nőkkel szemben érvényesülő férfiuralom a XX. század utolsó harmadától kezdődően túllép a nemzeti kontextuson, áttevődik a nemzetközi színtérre, és a Globális Észak – Globális Dél konfliktusaként fogalmazódik meg (Arlie Russell Hochschield – Barbara Ehrenreich [eds]: Global Women. Nannies, Maids, and Sex Workers in the New Economy. Henry Holt and Company, New York, 2004). Bourdieu azonban ezt a globális dimenziót nem veszi figyelembe. 60 n Anne Cova: French feminism and maternity: theories and policies 1890–1918. In: Gisela Bock – Pat Thane (eds.): Maternity and Gender Policies. Women and the Rise of the European Welfare States, 1880s–1950s. Routledge, London – New York, 1991. 119–137. old. Itt: 119–120. old.
HADAS – FÉRFIURALOM
is figyelembe venni. Hajlok azon állítás elfogadására is, amely szerint a változások főleg a felsőbb társadalmi csoportokban történnek. (Ám – éppen Bourdieu Distinctionjának szellemében! – szükségesnek tartom hozzátenni: a fölső osztályokban kikristályosodó és legitimmé váló normák, megkülönböztetések, ízlésformák és életvitelminták előbb-utóbb leszivárognak az alsóbb társadalmi osztályok körébe is!) Bourdieu ama teoretikus megfontolását pedig, mint már említettem, kulcsfontosságúnak ítélem, hogy a habitusok elválaszthatatlanok a struktúráktól, vagyis hogy a társadalmi praxis és hexis vizsgálatakor figyelembe kell venni a (dzsender)habitusokat is. Azt az elképzelést azonban elfogadhatatlannak tartom, amely a dzsendersajátosságok rendkívüli autonómiáját tételezi: „Valóban meglepő szembesülni a nemi struktúráknak a gazdasági struktúrákkal, a reprodukciós módoknak a termelési módokkal szembeni rendkívüli autonómiájával; évszázadokon, gazdasági és társadalmi különbségeken átívelően az osztályozó sémáknak lényegében ugyanaz a rendszere létezik antropológiai értelemben egymástól szélsőségesen távoli pontokon: Kabília hegyi parasztjainak és Bloomsbury angol nagypolgárainak közegében.”55 Véleményem szerint téves az a tétel, miszerint a „habitusok állandósága a nemek szerinti munkaszervezet viszonylagos állandóságának egyik legfontosabb tényezője”.56 Ez az állítás nem csupán logikailag tarthatatlan (hiszen ha a habitusok elválaszthatatlanok a struktúráktól, akkor a struktúra változásainak óhatatlanul a habitusok változásával is kell járniuk), hanem ellentmond a bourdieu-i elemzői praxisnak is, hiszen a szerző számos kiváló empirikus munkájában maga bizonyítja, hogy a makrostruktúra vagy a mező struktúrájának változásai mennyire szervesen fonódnak össze az ágensek csoportjai habitusának változásaival.57 Következésképpen metodológiai és episztemológiai értelemben egyaránt tarthatatlannak vélem azt az eljárást, amely egy adott történelmi folyamat „igazi tárgyaként” elsősorban a viszonyok változatlanságát szolgáló sajátosságokat kívánja a vizsgálat fókuszába állítani. Bourdieu azonban sajnos pontosan ezt teszi, így csupán egy módszertani trükk révén képes azt állítani, hogy miközben a gazdasági és társadalmi struktúrák változnak, a férfiuralom által meghatározott dzsenderstruktúrák állandók maradnak. E módszertani trükk lényege, hogy az elemző egyes viszonylatok esetében a változást állítja érdeklődése fókuszába, míg más struktúrákéban az állandóságra koncentrál. Vagyis az áramló folyót nem egy másik áramló folyóhoz, hanem a vízparti sziklákhoz hasonlítja. Következésképpen jogosan merülhet föl vele szemben a gyanú, hogy munkáját nem a megfigyelt empirikus összefüggések logikája, hanem egy előzetesen megkonstruált koncepció legitimációjának, illetve illusztrációjának szándéka vezérli. Bourdieu
63
manipulatív módon érvel, amikor utal ugyan a változások bizonyos elemeire, ám anélkül, hogy érdemi összehasonlító adatokkal operálna. Egy ilyen trükkös tárgykonstrukció alapján viszont sajnos nem folytatható érdemi vita arról, hogy fönnmarad-e vagy sem a XX. század végére a különbség férfiak és nők között, hiszen mindig találhatunk kontextusukból kiragadott érveket akár a férfiuralom állandósága, akár annak változékonysága mellett. Amikor Bourdieu a „struktúra erejéről”, a nőket a férfiaktól elválasztó „szimbolikus negatív koefficiensről” értekezik a Férfiuralomban, lényegében paradigmaexpanziót hajt végre, hiszen nem tesz mást, mint hogy a társadalmi osztályok transzlációs reprodukciójával kapcsolatban a Distinctionban58 kifejtett tézisét a nemek közötti viszonyra vonatkoztatja. E tézis szerint a társadalmi osztályok azonos irányba mozognak, ám a közöttük lévő távolság állandó marad – vagyis a társadalmi különbségek strukturálisan eltolódnak, áthelyeződnek.59 Az egységesen alkalmazott, hosszú távú társadalomtörténeti perspektíva pedig jól láthatóvá tenné, hogy a korábbi évszázadokhoz képest a nő strukturális társadalmi pozíciója egyértelműen az emancipálódás irányába tolódik el Európában; fokozatosan a történelem színpadára lép a női ágens, aki sok mindent el is ér az általa megfogalmazott követelésekből. A bismarcki Németország katonai fenyegetésétől tartó Franciaországban például, ahol a népességcsökkenés a XIX. században kritikus méreteket ölt, a dépopulation jelensége egyfajta „társadalmi pestisként” jelenik meg a közéleti vitákban. E morális pánik alapja, hogy míg 1800-ban Franciaország Európa legnépesebb országa, addig 1914-re lakosságszámát tekintve már csak az ötödik helyet foglalja el. A népességcsökkenés miatt sokak által kárhoztatott feministák egyes képviselői a születésszám-csökkenésből fakadó demográfiai veszélyekben kiváló hivatkozási alapot találnak arra, hogy az anyaság jelentőségének kiemelése révén a nők általános jogaiért harcoljanak. Az „egyenlőséget a különbözőségben!” jelszavát zászlajára tűző nőemancipációs mozgalom egyik vezetője, a Journal des femmes felelős szerkesztője, Maria Martin 1896-ban így foglalja össze követeléseiket: „Ha gyerekeket akartok, tanuljátok meg tisztelni az anyákat!”60 Természetesen a nyugati nőemancipáció szoros kapcsolatban áll a modernitás egyik legfontosabb sajátosságával, a jövőirányult változás beteljesülésének potenciáljával. Ha tetszik, a nőmozgalom és a nőemancipáció sikere az egyik legékesebb bizonyítéka a modernitás lényegét alkotó változási potenciálnak. A történelmi makroperspektíva ezenkívül azt is föltárja előttünk, hogy nem csupán strukturális homológia, hanem tényleges kölcsönhatás is fönnáll az arisztokráciával szemben föllépő polgárság, valamint a patriarchátussal szemben függetlenségi harcot vívó nőmozgalom között. Vagyis ha nem ideológiai prekoncepciók, hanem egységesen alkalmazott történeti szempontok alap-
64
Kafkához hasonlóan a gerincoszlop Bacon számára sem más, mint egy kard a bőr alatt, amit egy hóhér csúsztatott egy ártatlan alvó testébe.
BUKSZ 2015
ján konstruáljuk meg tárgyunkat, és a nyugati társadalmak dzsenderviszonylatainak elemzését beillesztjük a hosszú távú, komplex társadalmi függőségek figurációinak történelmi összefüggésrendszerébe, akkor Bourdieu tézisével szemben arra a következtetésre juthatunk, hogy a férfiuralom nem univerzális érvényű, hanem strukturális súlya és jellege az évszázadok során alapvetően átalakul. A családdal, állammal és oktatással kapcsolatban föntebb idézett forrásokból kiindulva megfogalmazható a tézis, miszerint a hegemón maszkulinitásformák sajátosságait és a férfiuralom mibenlétét illetően a XVII. század környékén számottevő strukturális változások kezdődnek Európában: a harcos, lovagi, ősi libido dominandin alapuló maszkulinitás helyét fokozatosan egy versengő, átpszichologizált, pacifikált maszkulinitás veszi át,61 amely a nyilvános és intimszférát egyaránt áthatja,62 és amelynek a későbbiek során további alvariációi alakulnak ki. Más szóval: a becsületalapú maszkulinitás megfékeződik, és a vadászó, párbajozó, kardforgató harcosból (a noblesse d’épée-ből) fokozatosan taláros nemes (noblesse de robe) lesz. Megint más szóval: hosszú távon a maszkulin habituális centrum a fizikai erőszak késztetései által meghatározott társadalmi gyakorlat helyett fokozatosan a versengés és a szimbolikus erőszak praxisa köré szerveződik. Sajnálatos, hogy a struktúra állandóságát és a szimbolikus formák jelentőségét a Férfiuralomban túlhangsúlyozó Bourdieu figyelmét elkerülte ez az alapvető történelmi változás. o
Gilles Deleuze (1925–1995) a kortárs francia filozófia nagy hatású gondolkodója 1969-ben írt egyik főművét, Az érzet logikáját az erőszaknak, rombolásnak, enyészetnek kitett emberi test zseniális angol festője, Francis Bacon (1909–1992) műveinek szentelte. Deleuze Bacont nem „az apokalipszis udvari festőjének”, hanem a „borzalom helyett a kiáltást” megfestő művésznek látta. A tanú és a látvány viszonyának mély elemzése is e könyv. Az Atlantisz Könyvkiadónál megjelent Deleuze-kötetek: Proust (2002) A bergsoni filozófia (2010) Atlantisz Könyvsziget
1061 Budapest, Király utca 2., Anker Ház Tel.: (36 1) 267 6258 E-mail:
[email protected] www.atlantiszkiado.hu
61 n E terminológia jól érzékelhetővé teszi, hogy Elias opus magnumát a történeti férfikutatások egyik alapműveként is olvashatjuk. 62 n Elias: A civilizáció folyamata; Hadas Miklós: A modern férfi születése. Helikon, Bp., 2003.; uő: Erőszakkontroll és intimitás. Kritikai adalékok Norbert Elias civilizációelméletéhez. Erdélyi Társadalom, 2014. 2. szám, 97–123. old.
