Elsô fejezet,
amelyben megismerjük a fo˝szereplo˝t, és o˝ is magát…
A
parányi naphal a parti nádasban tért magához. Az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, hogy került oda. Lassan, óvatosan nézett körül,
majd kievickélt a növényzetből és elindult, hogy megtudja, hová is csöppent. Jó ideje bandukolt már a tóparttól a város felé vezető úton, amikor rájött, hogy mi a leghihetetlenebb az egészben. – LÉLEGZEM! – kiáltott fel meglepetten. – A szárazföldön vagyok és lélegzem! Hiába keresgélt azonban az emlékezetében, a rejtély rejtély maradt: nem tudta, mit keres éppen ott, de valami azt súgta, jó lesz mihamarabb eltűnnie, s ösztöne a város felé húzta. „Ott lehetnek az emberek. Hallottam már róluk, de még sosem találkoztam senkivel. Talán ők segítenek…” – töprengett a halacska. A városban azonban üres utcákat talált. Kihaltnak tűnt minden, és ez nagyon elkeserítette: éhes volt, fázott, ráadásul senkit sem ismert, kis túlzással még magát sem. Gondterhelten ült le egy kőre, amikor egy kövér hópehely a kopoltyújára hullott. Aztán még egy. És még egy. Az egyre sűrűbben szálló hó lassan porcukorréteggel vonta be a néptelen kisváros minden házát és utcáját. És lám, változni kezdett a kép: először csak egy-két ember dugta ki nóziját a házakból, aztán már családok érkeztek alaposan beöltözve, valami furcsa dologgal 7
a kezükben, amit a naphal még sosem látott. A gyerekek ráültek, és kacagva csúszkáltak le a domboldalon. – Szánkózunk még? – kérdezte egy kisfiú a testvérétől, s a naphal rájött, hogy ez a különleges valami a szánkó. Arról azonban elképzelése sem volt, hogyan vehetne részt a játékban, hiszen még bemutatkozni sem tud… Ekkor egy kislány tűnt fel a dombon, egyedül ült a szánkón, és egyáltalán nem mosolygott. A kishalat meghatotta, ahogy ott magányoskodott, és felbátorodva odament hozzá: – Lecsúszhatok veled? – Velem? Igen, persze. Örülnék neki. A nevem Klaudia. És a tied? Te, várj csak, egyáltalán hogy kerülsz… ide? – kérdezte a kislány egy szuszra, mert ugyancsak meglepődött, amikor ráeszmélt, hogy egy hallal beszélget. – A nevem… Nos, én… Igazából nem tudom. Nem emlékszem semmire. Egy nádasban ébredtem, és azt sem tudom, miképp lehet, hogy tudok lélegezni… Jó lenne, ha valaki segítene! Szeretném kideríteni, mi történt! – Biztosan van valahol egy család, aki vár rád és aggódik! – mondta Klaudia, és egy könnycsepp csillant a szemében. – Talán… De nem emlékszem az otthonomra, s mintha valamiért menekülnöm is kellene… És te? Kivel jöttél szánkózni? – Papával. A mamám… nem olyan régen… elköltözött… az égbe. Azóta papával éldegélünk. Nagyon szeretjük egymást, de még nem szoktuk meg a magányt... Tényleg: nem akarsz velünk hazajönni? Olyan jó lenne egy kis vidámság az otthonunkban… – Szívesen! – mondta hálásan a halacska. – De apukád beleegyezik? 8
– Mindkettőnkre ráférne egy kis jókedv, nem hiszem, hogy ellenére lenne. Ráadásul, ha jól értem, neked is elkél a segítség… – Ezt meg is beszéltük! Mondd csak, Klaudia, előtte még kipróbálhatnánk ezt a szánkónak nevezett valamit? – Persze! – mondta a kislány, és hosszú idő óta most először suhant át valami mosolyféle az arcán.
Klaudia egy takaros házban élt az apukájával, aki imádta a lányát, és mindent elkövetett, hogy mosolyt csaljon az arcára. De a mama halála óta ez nagyon nehezen ment. Örömmel fogadta tehát a kislány ötletét, és szeretettel ölelte magához a naphalat. 9
Klaudia pedig rögtön kialakított egy kuckót a szobájában újdonsült barátjának.
– Szóval fogalmad sincs, hogy kerültél ide? – kérdezte a haltól. – Ahogy mondod. Felébredtem a nádasban, és… – Nádast mondtál? – vágott közbe Klaudia. – Akkor egy tónak is kell lennie valahol! – Hát persze, a tó! Igen, igen, egy tóparton tértem magamhoz. De miért is nem a tó felé indultam? – tűnődött a naphalporonty. – Ez egy igen fontos kérdés: miért nem a tó felé indultál? – Azt hiszem, féltem... Nem tudom, mitől, de úgy éreztem, menekülnöm kell onnan. El, amilyen messze csak lehet. Így jutottam ide, a városba. S bár az emberekről csak hallomásból értesültem, gondoltam, itt biztonságban leszek. – Meg kell tudnunk, mi van abban a tóban! – kiáltotta izgatottan Klaudia. – Gyere, induljunk! Apa, ugye elmehetünk egy kicsit sétálni? – Persze, menjetek csak! – mondta édesapja, és szíve megtelt valami melegséggel, ahogy végre élni látta a lányát…
A naphal elvezette a tóhoz Klaudiát, bár ahogy közeledtek, egyre kellemetlenebbül érezte magát. – Innen már nem is tűnik olyan jó ötletnek, menjünk innen, Klaudia! – kérlelte barátnőjét. – Meg kell tudnunk, mi van itt, különben sosem jövünk rá, mi történt veled! – mondta biztatóan a lány. 10
A hó jó ideje szakadatlanul hullott, de ahogy a tóhoz közeledtek, a szél is feltámadt. Először a fák hajladozása ijesztgette őket, mintha csak figyelmeztetni akarná a kíváncsi vándorokat a közeledő veszélyre, aztán egyre viharosabbra fordult az idő, és az ég alja is sötétbe borult. Klaudia rendületlenül húzta maga után barátját, de mielőtt a tó befagyott tükrére léptek, megtorpant. – Várj! – mondta a halnak. De már késő volt: a naphal a jégtükrön állt, amely azonnal repedezni kezdett, s mielőtt Klaudia bármit tehetett volna, egy rianás elnyelte 11
barátját. A halacska még hallotta a kislány kétségbeesett sikolyát, aztán eltűnt a jégtábla alatt. – Neee! Drága kis naphalam! Te voltál az egyetlen barátom! – zokogott a kislány. – Nem hagyom, hogy odavesszél! – és egy lépést tett a tó felé…
De mielőtt őalatta is beszakadt volna a tó jégtükre, hal barátja kiugrott és felkiáltott: – FICÚR! Igen, igen, a nevem Ficúr, már emlékszem! Itt lakom a tóban, és valahol itt van a családom is… De most hideg, sötét és magányos minden… Az irigy és gonosz Amuri géb műve az egész. Meg akarta szerezni a légitalt, de nem sikerült neki, mert Tóbölcse nekem adta, és bosszúból elátkozta a tavat. Meg kell mentenünk őket, érted, Klaudia? De hogyan? – és Ficúr zokogva roskadt magába az izgatott monológ végén. – Nahát, Ficúr, ez csodálatos! – ölelte magához visszakapott barátját Klaudia. – Dehogy csodálatos, rémes! Hogy mondhatod, hogy csodálatos? – nézett a kislányra értetlenül. – Csodálatos, hogy visszajöttél, és – talán a hideg víztől – már azt is tudod, ki vagy. Ez a csodálatos. És kedves neved van… Ficúr… Viszont egy szót sem értek a történetedből. – Kérlek, Klaudia, most nagyon fázom… Nem lehetne, … hogy hazamenjünk előbb? És az apróság ájultan nyúlt el, Klaudia pedig babusgatva karba vette, melengette, és büszkén-boldogan menetelt vele hazáig. 12
