Gillian McAllister BÁRMIT, CSAK NE AZ IGAZAT

Gillian McAllister BÁRMIT, CSAK NE AZ IGAZAT

Ulpius Baráti Kör Budapest A mű eredeti címe: Everything but the Truth Fordította Tóth Attila Copyright © Gillian McAllister, 2017 Hungarian translation © Tóth Attila, 2017 © Művelt Nép Könyvkiadó, 2017 ISBN 9786155676741

A könyvet a papának ajánlom. Azt mondtuk, hogy sosem hagyjuk el egymást. És hogy a gondolkodásunk mindig is nagyon hasonló lesz.

A jellemünket az tükrözi igazán, hogy mit csinálunk akkor, amikor úgy gondoljuk, hogy senki nem néz minket.

(H. Jackson Brown) Az egésznek a vége olyan vádaskodás lett, amelyet korábban el sem tudtam volna képzelni magamról. És ahogy az véget ért, jött a többi: ajtócsapkodás, reggelenként rendre azzal a tudattal ébredtem, hogy mit csináltam, és folyton azt láttam magam előtt, ahogy rám néz. Kezdetben viszont csak szeretet volt, amikor még minden jól ment. Szerettem, ahogy a fényképei megjelentek a Facebookon. Szinte nem is vette észre, ahogy lefényképezik az összejöveteleken, és úgy nézett az objektívbe, mint valami rosszkedvű, ijedt menyét. Tetszett a beteges szomorúsága. Gyakran hívta az orvost telefonon, és a maga zavart, skót módján üdvözölte: ‒ Helló, csak én vagyok az. Szerettem azt a valakit, aki megpróbált lenni: a pedáns, korán kelő, aki időnként kidobja az összes ruháját, hogy semmi szükség rájuk, de utána mégis el kell mennie a boltba, hogy újabb zoknikat vásároljon. Az a valaki is tetszett, aki nem akart lenni: a férfi, aki mindig elkésik, aki begyűri a pólóját a farmerjába, miközben a vasútállomáson várakozik, és aki megpróbálja lesimítani égnek meredő haját a feje búbján, amikor nincs elég ideje, hogy zselézze. Szerettem, amit akkor tesz, amikor nem is gondol rá: kezét kinyújtva tartja vissza az öccsét, hogy az ne menjen át az úton, a tej maradékát az én teámba tölti, és nem az övébe. Szerettem, ahogy hazajött az edzőteremből, ahol egészen megilletődött az „erős fickóktól”. És természetesen szerettem a testét. Az apró fülét. A mosolyát mintha ceruzával rajzolták volna az arcára. Milyen szép volt az alkarja, amikor felhajtotta az ingujját. És kedveltem a többit is. Az apró, jelentéktelen dolgokat. Hogy nem tud fütyülni. Tetszettek a politikai és vallási nézetei: „Nem hiszek Istenben, de félek tőle”, és az is, hogy nem tud nyugodtan ülni. Értékeltem, hogy ő az egyedüli, aki még mindig Wagon Wheels kekszet vásárol, és tetszett, ahogy a teába mártogatja, és ezt nevezi reggelinek. És az is nagyon tetszett, ahogy rám néz. Félig lehunyt szemmel. Amikor mosolygott, gödröcskék jelentek meg az arcán, mintha csak nekem lennének ott, amit szinte mindennél jobban szerettem. A tekintete pedig mindent a háttérbe szorít. A babát. És a hazugságokat is.

I. rész Kicsoda?

1 A jelen Még aludtunk. Mintha egyek lettünk volna, olyan közel voltunk egymáshoz. Ám akkor valami felvillant a szobában, a szürke árnyalat kékesfehérre váltott, és még behunyt szemmel is láttam. Felültem, a paplan lecsúszott rólam, én pedig egész libabőrös lettem. Jack házában mindig hideg volt. Megpróbáltam megállapítani, hogy honnan jön a fény. A forrás az éjjeli szekrényen lévő iPad volt. Nem is tudom, miért néztem oda. Talán még félálomban lehettem, ahogy kikászálódtam a takarók alól, és kinyújtottam a kezem, hogy felvegyem. Meztelen felsőtestem kísértetiesen tükröződött vissza a hatalmas ablakok üvegén, és igazából bele se gondoltam, mit csinálok. 1. TÉTEL Küldi: Charlie Masters Kapja: Jack Ross Tárgy: továbbított üzenet: Douglas bántalmazása újra felütötte a fejét Szia! Elnézést, hogy vájkálok a múltadban, de arra gondoltam, hogy ezt látnod kellene… és tudni akarod. Charlie Masters ‒ nem ismerem. Jacknek csak a családtagjaival találkoztam, a barátai közül senkivel sem. Picit vártam, ujjam az e-mailen. Csak egy mozdulat, és megnézhetném, ám bizonyára sokáig várhattam, mert az iPad kijelzője elsötétült. Visszatettem az éjjeliszekrényre, és jóformán meg is feledkeztem az e-mailről és az őrült pillanatomról. Kint a newcastle-i éjszaka teljesen fekete volt, és tudtam, hogy mit rejt, de a tájból semmi nem látszott. ‒ Rachel. Mit csinálsz? ‒ kérdezte Jack, és nagyot ásított. Kifejezetten tetszett a skót tájszólással feltett kérdés, ahogy a szavak szinte összeolvadtak: micsinász? Nagyon mély volt a hangja, és ezt már idegenek is megjegyezték. Felkapcsolta a lámpát, sötét haja mindenütt ott volt. Ahogy felült, előbb a szakállát láttam meg, majd a szőrös mellkasát, és arra gondoltam, hogy úgy néz

ki, mint egy ősember. ‒ Valami fényt láttam ‒ mondtam. ‒ Bizonyára a macska rakoncátlankodik ‒ motyogta. ‒ Talán. Itt volt ‒ hazudtam. Szétnéztem a szobában. Jack nem tette otthonossá, vagy legalábbis nem úgy, ahogy én szerettem volna. Függönyök sem voltak az ablakokon, szinte minden hiányzott, egy dolog viszont kint volt a falon, és ott árválkodott a csupasz betonon: egy kirojtosodott szélű, szemcsés ultrahangkép. Jack látta, hogy a papírt nézem. ‒ Mit csinál Wally? ‒ kérdezte. A babát Wallynak hívtuk, mivel egyikünk sem tudta elég jól kivenni a felvételen, így rajta maradt ez a név. ‒ Alszik ‒ feleltem mosolyogva. Szégyenlősen felhúztam a takarót a nyakamig, mert úgy képzeltem, hogy a lámpafényben tisztán látszanak a mellemen a vastag, kék erek, amelyek szinte egyik napról a másikra jelentek meg rajta, mint ahogy a növények gyökerei szétágaznak a talajban, és eltakartam a rózsaszínű, petyhüdt mellbimbómat. Jack viszonozta a mosolyt, majd felállt, és kiment a szobából. Figyeltem, ahogy végigmegy az előszobán; olajbarna bőre szinte csillogott az ablakokon beszűrődő holdfényben. Kacsamód lépkedett, ezt kimondottan érdekesnek tartottam. Feneke mozgását látva ismét izgalmat éreztem az ágyékomban, pedig mindössze pár órával korábban szeretkeztünk; a friss szerelmesek kielégíthetetlen vágya. Pár másodperccel később visszatért, egyik kezében egy meleg vizes palackkal, a másikban pedig vörös macskájával, Howarddal. Ez nemrég vált a szokásává. Mármint a meleg vizes palackok készítése. Egy héttel korábban látta nálam, és azonnal beiktatta feladatai közé. Teljesen mindegy, hogy nálam vagy nála aludtunk, minden éjszaka hozott nekem egy meleg vizes palackot, és mosolyogva nyújtotta át. ‒ Mondtam, hogy itt volt valahol ‒ jegyeztem meg, és a macskára mutattam. Howard megfordult, rám nézett, feje félre hajtva, tekintetében meglepetés. ‒ Csak a gond van vele ‒ mondta Jack, miközben Howard rúgkapált, majd az ágyra ugrott. Jack ideiglenesen dolgozott Newcastle-ben a City Lights magazin alkalmazottjaként. Skóciából költözött ide kis időre. Amikor először jártam a házában, megkérdeztem, hogy miért vett macskát. ‒ Férfi egyedül, pusztán egy macskával? ‒ kérdeztem incselkedve. ‒ Minden házban szükség van macskára ‒ mondta. ‒ Minden egyes házban. Aki másképp vélekedik, az téved. Jack most leült Howard mellé, rám nézett, és ajkán félmosoly bujkált.

Arra gondoltam, hogy mikor érkezik el az idő, amikor ez a tekintet nem vesz le teljesen a lábamról. Amikor picit becsíptem, gyakran csak kábán vigyorogtam magamra a fürdőszobatükörben, miközben Nivea szappannal lemostam magamról a sminket. ‒ Mikor veszel függönyöket? ‒ kérdeztem inkább, mivel a gondolataimat nem akartam megoszani vele, és picit idétlenül éreztem magam, hogy csak a fejem látszik ki a paplan alól. Jack határozottan fontolóra vette a kérdést, noha egészen biztos, hogy ő maga nem törődött a függönyökkel. ‒ Amikor elköltözünk. De a szomszédok már mindent láttak ‒ mondta, és felvonta a szemöldökét. Ez a titkaink egyike volt, hogy mennyit szeretkezünk, és mennyire jók vagyunk benne. Olyan jók, hogy egy babát is összehoztunk. ‒ Milyeneket szeretnél? ‒ Szépeket. Vastagokat ‒ feleltem. ‒ A fénytől mindig felébredek. ‒ Vedd úgy, hogy máris megvan. ‒ A hátam mögé mutatott. ‒ Ide tudnád adni? Pislogtam, odanéztem, és úgy tettem, mintha csak akkor venném észre az iPadet; mintha nem is lett volna épp az előbb a kezemben, és nem nyitottam volna meg az e-mailjét. Melegnek éreztem, ahogy odaadtam neki. Pár pillanatig csak tartotta, és a kijelző is sötét volt. ‒ A rögbiszezon szombaton kezdődött ‒ mondta. Megfordultam, és az egyik könyökömre támaszkodva felemelkedtem fekvő helyzetemből. Howard betelepedett a lábam közé, ami azonban nem kellemesen meleg és selymes érzés volt, mint a legtöbb macska esetében, mivel kövér volt, és súlyos, mint egy zsák krumpli. ‒ Soha egyetlen rögbijátékost sem ismertem ‒ mondtam vigyorogva. ‒ Az iskolában sem? Gúnyosan horkantottam. ‒ Ezt komolyan kérdezed? ‒ Ó, el is felejtettem, hogy a Bronxban tanultál ‒ mondta Jack nevetve, keze eltűnt a paplan alatt, és a derekamon állapodott meg. Testem egész bal oldala izgalomba került, kellemes bizsergést éreztem, és mintha kisebb tűzijáték indult volna meg a hasamban. Koncentrálni próbáltam, de szinte lehetetlen volt. ‒ Nem, csak Newcastle legjobb iskolájában ‒ feleltem. ‒ Nem járhatunk mind olyan suliba, amelynek saját himnusza van, és ahol a személyzet is benn lakik. Mondd csak, régebben mit szoktál ebédelni! Ez az egyik kedvenc játékunk volt, és gondoskodtam róla, hogy Jack folyton emlegesse a barátaim és a családtagjaim előtt. Mindig előállt valami kitalált étellel. Lehajtotta fejét, mintha szégyenkezne. ‒ Tigrisrák bordáskellel ‒ felelte, és kedvesen nevetett hozzá. A hang mély

volt, és halk, mintha csak a levegő szabadulna ki a szájából valami szokatlan módon. Mintha egyfajta zene volna. Kezét az arcára tette. ‒ Bocsánatot kérek. ‒ Bordáskel ‒ ismételtem meg, és elnevettem magam. ‒ Bordáskel. ‒ Az ember képtelen tisztességes módon játszani a pályán úgy, hogy előtte nem eszik egy kiadós adag bordáskelt ‒ mondta. ‒ A tanáraink golyóálló mellényt viseltek ‒ jegyeztem meg. ‒ Ezt nem mondhatod komolyan. ‒ Csupán egy félévben az után, hogy Jonny Steele puskát vitt be. ‒ Hűha ‒ formálta szájával a szót. Benyúlt a combom közé, és az ujjai úgy mozogtak, mintha zongorázna. Kezét nyugodtnak éreztem a testemen, de arca egy pillanatra kifejezett zavart tükrözött. ‒ Mindettől függetlenül, el kellene jönnöd. Szombaton. Nem a meccsre, mert az unalmas, hanem az utána következő italozásra. ‒ Oké ‒ feleltem, és örömteli borzongás futott végig a gerincemen. A kezdet annak idején nagyszerű volt; bámultuk egymást a cukrászdákban, csókolóztunk az éttermek előtt, és nem is figyeltünk a pincérekre, mert csak egymásra tudtunk gondolni. Ezt követte egy furcsa időszak, a döbbenet délutánja, amikor pozitív lett a terhességi teszt, és szinte azt se tudtuk, mit mondjunk egymásnak. Most pedig beköszöntött az ősz, és én szerető hitves módjára megyek el vele a rögbiklubjába. ‒ Az jár a fejedben, hogy tényleg találkozni fogok azokkal, akiket ismersz ‒ mondtam. Csak tréfáltam, de Jack befejezte a cirógatásomat, és visszahúzta a kezét. ‒ Ha akarod ‒ mondta. Még mindig engem nézett, és a szeme sarkában mosoly bujkált. Már majdnem hét hónapja voltunk együtt, és még nem találkoztam a barátaival. Három hónapos terhes voltam. Wally előbb csak két sejtből állt, utána négyből, majd mandarinméretű embrióvá nőtt. Ezt is elértük végre. Jobb később, mint soha. ‒ Van egy klubház, ahol a meccs után mindenki iszik. Picit alpári. ‒ Túl sok a bordáskel? ‒ kérdeztem. Jack halkan elnevette magát. ‒ Inkább csak a nők iránti ellenszenv. Ne is törődj vele! ‒ Ó, ez remek. Rám mosolygott. Futó mosoly volt, rövid, de őszinte. Viszonoztam, és elég sokáig néztünk egymás szemébe. Ő fordította el először a tekintetét, én pedig figyeltem, ahogy a mutatóujja

hegyével megnyomja az iPad „home” gombját. Valami megváltozott az arckifejezésében. Olyan benyomást keltett, mint amikor valaki egy baráti összejövetelen rányit két idegenre egy hátsó szobában, és újra becsukja az ajtót. Ahogy végighúzta kezét a kijelzőn, borostás arca előbb lelapult, majd újra kidudorodott; még csak nem is foglalkozott az üzenettel. Szándékosan nem vett róla tudomást, és inkább a e-könyv-olvasón Jane Austen egyik könyvét olvasta. Csak nagyon ritkán olvasott nők által írt regényeket, és emiatt még jobban szerettem. Napbarnított arca élesen elütött a fehér párnák színétől, és az arckifejezése teljesen közömbös volt. Kis ideig a telt, sötétvörös ajkát néztem, majd megfordultam. Meredten bámultam a velem egy magasságban lévő, függöny nélküli ablakot, és a Jack arcán átsuhanó kifejezésen tűnődtem. Még mindig ott volt lelki szemem előtt; az biztos, hogy az erőltetett, közömbös kifejezés előtt valami más is megjelent az arcán. ‒ E-mailt kaptál? ‒ kérdeztem. ‒ Arra gondoltam, hogy attól kelt életre a kijelző. ‒ Még mindig az ablakot néztem. ‒ Nem, nem ‒ mondta Jack. Talán ez indított el mindent. Ez volt az a pillanat, amikor minden kezdődött. Semmit sem szóltam. Mit is mondhatnék? Tévedtem. Spam volt. Ő már el is felejtette. Vagy talán egy a munkájával kapcsolatos üzenet. Semmi más, csak a munka, arról viszont nem akar beszélni. ‒ Ezt nézd! ‒ mondta pár másodperccel később. Újra feléje fordultam, és az egyik mellizma rángott. ‒ Erős szívdobogás ‒ mondta, és újra a szemembe nézett. Leheletén érezhető volt a fogkrém és a lefekvés előtt tíz perccel megivott kávé. Ez volt az esti szertartása: kávé, csokoládé, majd lefekvés. Ezzel egészítette ki az este utolsó és legjobb részét. ‒ Nem, csak egyszerű izomrángás ‒ mondtam álmosan. ‒ Egyszerű rándulások. A túl sok kávé okozhatja. Vagy csak kimerült vagy. ‒ Halkan elnevettem magam; megint egy a kis tréfáink közül. Először politikai újságíró és tudósító volt Skóciában, de később úti leírásokat készített, amit már sokkal jobban kedvelt. Azt állította, hogy sosem fárad el. Tízkor kelt, és olyan dolgokat tett, amelyeket csak a szabadfoglalkozásúak engedhetnek meg maguknak délelőtt: kiakasztotta a mosott ruhákat száradni, tökéletes kávét készített, és megnézte a postát. Délután négykor fejezte be a munkát, majd tea és kétszersült mellett a Pointless aktuális epizódját nézte. Amíg Ben, a korábbi tanár barátom folyton dolgozatjavításra, hosszú iskolai órákra és szülői értekezletekre hivatkozott, Jack élvezte a naplopók életmódját. ‒ Igen, szabaddá tudom tenni magam szerda délutánonként, ha akarom ‒

mondta vacsora közben. ‒ A legjobb munka a világon. Igazából azonban korántsem volt naplopó. Heteken át éjfélig dolgozott, a szakálla egyre hosszabb lett, és csak keveset aludt éjszaka. Utána viszont leadott pár csodálatos cikket, ragyogó elbeszélést, és visszatért a korábbi életmódjához. ‒ Használj izomlazítót, ha gondolod ‒ mondtam neki. ‒ Buscopant. ‒ Az segít? ‒ kérdezte örömteli hangon. Tipikus, aggódó válasz, mint a könyvekben. Valami biztosat akar, megoldást, és kevés bátorítást egy orvostól. Számomra viszont ő volt a folyton aggódók mintapéldánya. ‒ Nos, az izomrángás nem súlyos ‒ mondtam. ‒ És igen, a szer használ. ‒ Tehát nem kell búcsút mondanom az árnyékvilágnak? ‒ folytatta, lassan a vállamra csúsztatta a karját, majd összeborzolta a hajam. ‒ Nem ‒ feleltem. ‒ Az viszont tény, hogy határozottan hipochonder vagy. ‒ Tudom. De nem árt, ha ismerünk egy orvost. ‒ Hm ‒ jegyeztem meg halkan, ő pedig sóhajtott. Folytattuk az ölelkezést az ágyban. Howard közénk csúszott, mint egy pici uszály. Jack azonnal elaludt, de én nem. Nekem sosem sikerül. Amikor végre elaludtam, akkor újra az történt, mint mindig. Az előttem lévő férfiról álmodtam. Álmomban a padlón ült, és az orrából kanül lógott ki, mint egy átlátszó féreg. Felém nyúlt, mire én odacsaptam. Amikor felébredtem, addigra szokás szerint eltűnt.

2 Egyre csak az e-mailre gondoltam. Vagy inkább nem is arra, hanem Jack tekintetére. És a hazugságra, az ártatlan kis hazugságra. Az első alkalommal kaptam rajta, hogy hazudik nekem valamiről, habár csak apróság volt. A munkahelyemen ültem a poros, jogi könyvek között, amikor kikerestem a szót. Éppen orvosi jelentéseket kellett volna gépelnem. Audrey, a legjobb barátnőm szerezte az állást, hogy gépeljek az egyik partnernek a cégüknél. Természetesen utáltam a munkát, de a férfi orvosi műhibákkal foglalkozó ügyvéd volt, én pedig érdeklődéssel olvastam a jelentéseket, és egyedül én tudtam megfejteni az orvosok kézírását. Fogtam egy értelmező szótárt, és kikerestem a meghatározást. 2. TÉTEL bántalmazás (főnév): rendkívüli mértékben gonosz és kegyetlen cselekedet, amelyhez általában erőszak vagy testi sértés is társul. ‒ szinonimái: barbárság, brutalitás, kegyetlenkedés Bólintottam, majd becsuktam a szótárt. Pusztán kíváncsi voltam, és tudni akartam.

3 Arra ébredtem, hogy valaki finoman rázza a vállam. Szombat reggel volt, és a szoba szürkéskék árnyalatot öltött. ‒ Rach, Rach ‒ Jack szólongatott. A mély hang, és ahogy bőrömön ott volt a keze, az első napokra emlékeztetett. A terhesség előtti időre. Amikor már öt perccel az első randevúnk után felhívott, és azt mondta, valami ételt akar készíteni nekem, mikor érek rá. Azt feleltem, hogy a következő nap. Nem vesztegettük az időt. A munkahelyemről egyenesen őhozzá mentem, az irodai ruhámban, a sminkem már kicsit kopott volt, ő pedig mezítláb csirke fajitast készített a konyhájában. Bemutatott a macskájának. Azt hiszem, hogy jól kijöttök majd egymással, jegyezte meg. Ez után azonnal megcsókolt, méghozzá szenvedélyesen, még ott, az előszobában. Utána azt mondta: Én szívesen folytatnám, de akkor Howard megeszi a csirkét. Kinyitottam a szemem a hálószobájában. ‒ Mi van? ‒ kérdeztem, és a hónapokkal korábbi emlék elhalványult. ‒ Mennünk kell. ‒ Hová? ‒ A reggeli találkozóra. Az interjú… a zenész fickóval, a fesztiváljáról. Nem Jack szavai vettek rá, hogy kinyissam a szemem, hanem a hangja. Sürgető volt. Annyira sürgetőnek talán még sosem hallottam korábban. Ránéztem a homályos szobában zöld színnel világító, digitális órára. ‒ Reggel hétkor? ‒ Az ő ötlete volt… ‒ A barátom kis időre elhallgatott, de továbbra is engem nézett. ‒ Szeretlek ‒ mondta. Ezt gyakran mondta, és egyáltalán nem fogta vissza magát. Kifejezőkészsége egészen üdítő volt. Felültem, és nekidőltem a párnáknak. Tudtam, hogy nagyon kócos lehetek. A terhességnek azokban az első napjaiban nem tudtam igazán felébredni. Minden picit ködben úszott, talán úgy délig. Kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem, maradhatok-e, de inkább újra becsuktam. Ott lehetek még? Nem tudtam. Nem az én házam volt. A szülei vették neki, ideiglenes newcastle-i lakóhelyként. Még nem éltünk együtt. Talán furcsa volt ilyesmit javasolni ‒ lusta voltam, és úgy éreztem, jogom van rá. Utána megráztam a fejem. Babát várunk, és előbb-utóbb úgyis összeköltözünk. Ott kell lennünk, akár akarjuk, akár nem.

‒ Menj egyedül! ‒ javasoltam. ‒ Én majd foglalkozom Howarddal, és készítek neked egy szalonnás szendvicset. ‒ Rámosolyogtam. Elhallgatott, és nem viszonozta a mosolyt. Semmit nem szólt. Szemem fokozatosan hozzászokott a gyenge fényhez, és észrevettem arcán a pánik egyértelmű jeleit. A szeme fehérje a fekete írisz körül olyan volt, mint egy kutyáé, amikor hangokat hall a bejárati ajtó felől az éjszaka közepén. ‒ Nem, nem ‒ mondta. ‒ Ezt nem teheted. ‒ Miért? ‒ kérdeztem. ‒ Kérlek, kelj fel! ‒ sürgetett. A hangja különös volt, szinte könyörgő. Szigorú arccal ránéztem. ‒ Jól tudod, hogy kell valaki, aki elvisz ‒ mondta. Nem is annyira a szavai, sokkal inkább az arckifejezése és a mozdulatai vettek rá, hogy kidugjam a lábam az ágyból: ő már ott állt, és ösztökélt, hogy iparkodjam. Nagyon felindult volt, és toporgott, mint aki jelentős késésben van. ‒ Jack, el kellene kezdened újra a vezetést. Hiszen levizsgáztál, és semmi okod nincs rá, hogy ne ülj kormányhoz. ‒ Nem is tudom, ezt miért mondtam. Nem a megfelelő időben tettem. ‒ Tényleg levizsgáztam, de az már nagyon régen volt. Gyakorlásra van szükségem ‒ motyogta. ‒ Mozogj már! ‒ sürgetett. ‒ Rendben van. ‒ A holmid ‒ mondta. Felnyalábolta a ruháimat, a padlón szétszórt piszkos zoknikat, és a kezembe nyomta őket. Alig tudtam tartani a kupacot. A melltartóm leesett a padlóra, erre ő sóhajtott. ‒ Hagyd csak! ‒ mondtam. ‒ Nem. ‒ Megkereste a táskámat, elvette tőlem a ruhákat, és elkezdte belegyömöszölni őket. Arca kifejezéstelen volt, de a keze remegett. A pánik jeleit éreztem rajta. ‒ Mi a baj? ‒ kérdeztem tőle, és a kezét néztem. ‒ Késésben vagyok. Mindig késésben vagyok ‒ mondta. Ekkor visszakoztam, hiszen az állítás igaz volt. Felöltöztem. Ő azalatt végig a hálószoba ajtajában állt. Csak a szombat reggeli kapkodás, nyugtattam magam. ‒ Miről van szó? ‒ kérdeztem. ‒ Nagyon furcsán viselkedsz. ‒ Nem, nem viselkedem furcsán. Csak késésben vagyok ‒ bizonygatta. Mit mondhattam volna? Ellenkezhettem volna vele, de nem tettem, Wally miatt. Békét akartam. Úgy éreztem, hogy én vagyok felelős a terhességért, és nem kívántam tovább nehezíteni a helyzetünket. Felvette a cipőjét, és megmosta kezét a mosogatóban, pont úgy, ahogy szokta. ‒ Piszkos lett ‒ mondta mosolyogva, amikor látta, hogy nézem. ‒ A cipő

piszkos volt. ‒ Akkor talán nekem is meg kellene mosnom ‒ mondtam. ‒ Ez teljesen logikus. Láss hozzá! Háttal a mosogatónak megállt a szekrény mellett. Felemelt tenyérrel, és picit behajlított mutatóujjal magához hívott. Odamentem hozzá. Teste meleg volt, és ujjam hegyével kitapinthattam kemény mellizmait. Egy pillanatra megölelt, ajkát játékosan belenyomta a nyakamba, és ott kiengedte a levegőt. Észre se vettem, hogy mit csinálok. Könyékig feltűrtem a ruhám ujját, folyékony szappant nyomtam a kezemre, és alaposan lecsutakoltam. Az ujjak közti részt, a kézfejet, a tenyeremet, az alkaromat egészen könyékig, utána pedig függőlegesen feltartottam a kezem. ‒ Pont úgy csinálod, mint a Grace klinikában ‒ jegyezte meg Jack. ‒ Ó ‒ mondtam, és akaratlanul is elnevettem magam. ‒ Miután megtanultuk, hogyan kell jól kezet mosni, onnantól már mindig alapos munkát végzünk. ‒ Felkaptam egy törlőrongyot, megtöröltem a kezem, és igyekeztem nem észrevenni Jack arckifejezését. Alig öt perccel az után, hogy felébresztettek, már ott ültem a hideg autómban, smink nélkül, és szombat reggel a farmernadrágot túl keménynek éreztem magamon. Hiszen pizsamának kellett volna rajtam lennie, nekem pedig Jack ágyában kellett volna feküdnöm. ‒ Hová megyünk? ‒ kérdeztem. ‒ Majd megmondom. Maradj ebben az utcában! ‒ felelte. Vagy nyolcszáz méter után arra kért, hogy forduljak balra, és álljak be egy parkolóba. Egy jól ismert cukrászda volt ott, és már terveztük, hogy elmegyünk oda tízóraizni, de sosem tudtunk sort keríteni rá. Három percig ültünk az autóban. Gyalog tíz percig sem tartott volna az út. Hátradőlt a bal oldali ülésen, és láthatóan megkönnyebbült. ‒ Sajnálom ‒ mondta. ‒ Elkéstél? Hirtelen rám mosolygott, és kiszállt. ‒ Mint mindig. Ránéztem az órára. Negyed nyolc volt. ‒ Köszi. ‒ Fejét bedugta a nyitott ablakon. ‒ Később átmenjek hozzád? ‒ kérdezte. Mellkasához szorított kezében ott volt a ház kulcsa. ‒ Igen ‒ feleltem. Kis időre elhallgatott, könyökét az ajtókeretre tette, és felvonta szemöldökét. Alsó ajkát harapdálta. Foga fehér volt, és szabályos. Úgy tűnt, mintha meg akarna csókolni, de már késésben volt, és amúgy is körülményes lett volna behajolnia az autóba. Végül csak a kezét nyújtotta felém, és ujja hegyével

megsimogatta a nyakam. Figyeltem, ahogy elmegy. Az ajtónál megfordult, és csókot küldött felém. Kellemes érzés fogott el, de a gondolataim lázasan kavarogtak, ahogy az autó motorja alapjáraton duruzsolt. A barátom viselkedésében valami különös, gondoltam, de utána felhagytam a kíváncsi töprengéssel. Bizonyára csak elkésett. Flúgos. Jack kinyitotta a cukrászda ajtaját, és leült egy asztalnál. Senki nem várta. * * * Aznap este eljött hozzám. Az épületben általában nagy a mozgás, ezért gyakran be tudott jönni úgy is, hogy nem szólt fel a kaputelefonon. Nem bántam, és nem zártam be kulccsal a bejárati ajtót. Felnéztem, amikor megérkezett. Úgy tűnt, hogy nincs bűntudata. Arckifejezése őszinte volt, mosolya széles. Egy gyümölcstortát tartott a kezében, amelyet a Waitrose üzletben vett. ‒ Hoztam süteményt ‒ jelentette be diadalittasan, és úgy egyensúlyozta a tenyerén, mint egy pincér. Semmit nem szóltam. A mosógépből szedtem ki éppen a ruhákat, de abbahagytam, amikor megérkezett, és egy nedves törülköző volt a kezemben. Arckifejezésemet látva a mosolya elhalványult. ‒ Ma reggel ‒ kezdtem. Az események egész nap az agyamban kavarogtak, és addigra keserű csomóvá álltak össze. ‒ Felébresztettél. ‒ Az ujjamon számoltam a történteket. ‒ Összecsomagoltattad velem a ruháimat. Arra kényszerítettél, hogy autóval vigyelek el egy gyalog is kényelmesen megtehető távolságra. Várt, hogy befejezzem, és a sütemény még mindig ott volt előttem, ahogy tartotta. ‒ És mellesleg, igencsak udvariatlan voltál velem. Mintha haragudtál volna ‒ mondtam, és nem tetszett az erőtlen hangom. ‒ És még csak nem is várt rád senki. Benéztem a cukrászdába. Üres volt. ‒ Ó ‒ felelte, egy pillanatra elfordult tőlem, és letette a süteményt a konyhaszekrényre. ‒ Sajnálom. ‒ Amikor visszafordult, tekintete átható és rezzenéstelen volt. ‒ És? ‒ kérdeztem. ‒ Szeretem, ha a bocsánatkérés őszinte. Különben semmi értelme nincsen. ‒ De miért…? ‒ Valami miatt pánikba estem. Sajnálom. Mindig késésben vagyok, és nem tudok figyelni a dolgokra. Elnézést. Nem kellett volna veled furikáztatnom magam. Hamarosan elkezdem gyakorolni a vezetést.

‒ Nem a vezetésről van szó, hanem arról, ahogy viselkedtél velem. Erről az egészről. ‒ Sajnálom ‒ mondta újra. Vállat vontam, és felvettem a földről a ruhákat. Végül is elnézést kért, a múltat pedig nem változtathatjuk meg. Odajött hozzám, hogy segítsen. Megragadta a kupacot, és a szárítóhoz vitte. ‒ Hamarosan Wally apró ruhái lesznek itt ‒ mondta. ‒ Pici gyermekzoknik sora. Gyermekzoknik. Ezt már korábban is mondta, amikor megcsináltuk a terhességi tesztet. Azon a különös, megdöbbentő, keserédes délutánon. A Sparban vettünk egy digitális eszközt. Jack azt mondta, hogy a digitális a legjobb, mert könnyű odaképzelni valahová egy rózsaszín csíkot, amikor az nincs is ott, és biztosra kell mennünk. Én már tudtam, de nem figyeltem rá. Nem törődtem a hányingerekkel, az elmaradt menzesszel, a furcsa szédüléssel. Emlékeztem az éjszakára, amikor nem használtunk óvszert. Tudtam, de halogattam a felismerést. Nálam csináltuk végig, egymás mellett ültünk a kád szélén, a teszt pedig úgy feküdt az ablakpárkányon, mint egy ketyegő bomba. Két perc elteltével megnéztük; mindketten csak lopva, óvatosan pillantottunk rá, mintha a sietség mindent megváltoztathatna. Terhesség, 1-2. Csak ez látszott rajta. Jack szólalt meg először. ‒ Ó. ‒ Valóban ó ‒ mondtam, és hirtelen ránéztem. Abban a pillanatban minden megváltozott. Később talán azt mondhattam volna, hogy az egészségügyi végzettségem miatt nem gondoltam az abortuszra. Tudtam, hogy miből áll, hiszen láttam. A szívóeszközt. És hogy mi marad ott, amit a kórház eléget. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy jó anya leszek. Még mindig sokszor megesett, hogy nem tudtam aludni, mert azon töprengtem, elég megbízható vagyok-e, és valóban alkalmas leszek-e a feladatra. A döntést Jack arckifejezése alapján hoztam meg. Egyértelmű örömmel konstatálta az eredményt. Öklét a szájába nyomta, mint egy izgatott gyerek, és amikor rám nézett, a tekintete ragyogott. ‒ Tudom… hogy talán nem a legjobb hír ‒ mondta. ‒ Tudom, hogy még olyan rövid ideje vagyunk együtt. De… ‒ lemutatott a kijelzőre, amelyen még mindig a Terhesség, 1-2 látszott. ‒ Ezek mi vagyunk, te és én. ‒ De, a legjobb ‒ mondtam, és képtelen voltam abbahagyni a mosolygást.

‒ És mi igazi nyerők vagyunk ‒ folytatta. ‒ Azok vagyunk. ‒ Lesznek gyermekzoknik. A lehető legerősebb érv a babák mellett. ‒ Gyermekzoknik? ‒ Aprócska gyermekzoknik ‒ mondta. ‒ Van ennél édesebb holmi? Annak a délutánnak az emléke már kezdett elhalványulni, odamentem hozzá, és szó nélkül kiterítettem egy lepedőt. ‒ Elmehetek, ha akarod ‒ mondta. ‒ Dühös vagy? Tudom, hogy nem volt tisztességes dolog a részemről, és nevetséges butasággal ébresztettelek fel. Sajnálom. Ezen egy másodpercig elgondolkodtam, de minden olyan nehéz volt. Csábítón hatott rám, segített a mosásnál, utána pedig együtt ettük meg a süteményt, és nevettünk. Aznap éjszaka a meleg teste ott volt az enyém mellett az ágyban. Túlságosan nehéz lett volna ellenállni. Mellesleg mindig is remekül tudott mentegetőzni.

4 Egy évvel korábban A fiúval azonnal megbarátkoztam. Tizenhat éves volt, amikor először bejött a kórházi rendelőmbe. Friss rezidensként az volt az első munkahelyem, és akkor voltam először igazán felelős valamiért. Izzadt a tenyerem. A srác labdarúgók képeit gyűjtötte, több száz volt neki belőlük. Amikor hirtelen megmozdult a széken, kiestek a zsebéből. Lehullottak a padlóra, ő pedig sietve felszedte, és gondosan a csak általa ismert sorrendbe rendezte őket. Még nem tűnt igazán tizenhat évesnek, még túl gyerekes volt. Szenvedélyesen gyűjtött tárgyakat. ‒ Ez Ralph Callchan ‒ motyogta magának, és sötét haja a szemébe hullott. A mamája rám nézett. ‒ Sajnálom ‒ mondta. ‒ Még mindig a nyavalyás hetvenes években él. ‒ Rámutatott az egyik képre a fiú ölében. Egy szőke sportolót ábrázolt, aki hátul hosszúra hagyta nőni a haját. ‒ Ezeket a régi, futballistákat ábrázoló képeket gyűjti. ‒ Nagyon retró ‒ mondtam, és a képekre mutattam. ‒ Kifejezetten klassz. A fiú elmosolyodott. Világos bőre volt, sötét haja, és sötét szempillái. Arca kellemesen piros. Akár árusíthatná is azt a színt, ha valahogy üvegekbe tudná tölteni. Azt mondta, hogy csak nehezen tud futni. Az iskola udvarát egyenetlennek érezte, és játék közben a térde is fájt. Picit sántított, amikor eljött a rendelőbe, és gondolatban már akkor szomorúan levontam a következtetést: alig volt tizenhat éves, nem volt korábbi sérülése, szinte állandóan fájt a térde, méghozzá annyira, hogy eljött az ifjúsági rendelőbe. Oszteoszarkóma, csontrák. Kibújt a farmerjából, és felvett egy köpenyt. Az egyik térde határozottan nagyobb volt, mint a másik, és abban a pillanatban mindent tudtam. CT-vizsgálatra küldtem, és figyeltem, ahogy kimegy. Amikor a rendelő szürkésrózsaszín szőnyegéről kilépett a kórházi folyosó műanyag padlójára, a sántítás erősebb lett. Akkor kezdett számára minden megváltozni; először csak azt hallotta, hogy ez semmiség, hamarosan elmúlik, adj neki három hetet, de most már tudja, hogy itt valami nincs rendben. A nap többi részében nem láttam. Délután megittam egy kólát Amrit, Audrey férje társaságában, és beszéltem neki a fiúról. Tekintetében együttérzés

csillogott. Utána el is feledkeztem a kölyökről, mivel nagyon sok páciensem volt, ami rengeteg munkával járt. Később azonban újra megjelent, este hétkor. A CT helyisége előtt egy takarító fényesítette a padlót; a folyosón viasz és citrom szagát lehetett érezni. ‒ Ó, üdvözlöm! ‒ köszönt rám a fiú anyja. Épp egy levelet rakott be a táskájába, és az arca megviseltnek tűnt. Kócos volt, mintha a hajával babrált volna. Nagy fülbevalót viselt, és világos szemfestékének árnyalata élesen elütött a sötét szemceruzáétól. ‒ Azt hittem, már hazamentek. ‒ Behívtak minket, a CT-vizsgálat után… ‒ Komor arcot vágott, és zavarta, hogy az egészről semmit sem tudok. És akkor vált minden bizonyossá számomra. Az igazság ott volt az aggodalmas arcvonásokon, a jobb mutatóujjának körme fölötti lekapart, vöröses bőrön, a kezében tartott levélen. Az ember nem kap levelet, ha semmi baj nincs. És tudtam, hogy tudja. ‒ A kollégája. A fiatal orvos. Időt szakított rá, hogy fogadjon minket, a CTvizsgálat után ‒ mondta. ‒ A hír nem jó. Bólintottam. A fiú nem nézett ránk. A képeit rendezgette. ‒ Sajnálom ‒ mondtam, és kinyújtottam a kezem. El akartam mondani neki mindent, amit tudtam; hogy ez a csontrák az enyhébbek közé tartozik, és az esetből később talán jelentéktelen, múltbeli probléma válik, amelyet a fia húsz év múlva csak úgy mellékesen megemlít a döbbent barátnőjének, és hogy a most érzett, zavart döbbenet nem marad meg, idővel elenyészik. De nem tettem, hanem csak a mobilom számát írtam rá egy üres receptre, amely nálam volt, és átnyújtottam neki. ‒ Arra az esetre, ha bármikor, bármilyen kérdése lenne ‒ mondtam. Nem tűnt túl hálásnak. Még nem igazán fogta fel a helyzetet. A fiú felnézett rám, és kék szeme csillogott. ‒ Az orvosnak, a férfi orvosnak… ‒ mondta. ‒ Otthon megvan Alan Gowling. ‒ Alan Gowling? ‒ kérdeztem, és kíváncsian néztem rá. A fiú a képeket lobogtatta felém. ‒ A Newcastle középcsatára. Elhozza a következő alkalomra, amikor találkozunk. ‒ Itt elhallgatott, és rám nézett. ‒ Súlyos az ügy? ‒ kérdezte picit felnőttesebb módon. Ránéztem a mamájára. ‒ Meglátjuk ‒ felelte.

5 A jelen Newcastle-ben találkoztunk, Grey emlékművénél. Hideg, márciusi nap volt. Egy hónapja szakítottam Bennel, és csak pár hónap telt el életem legborzalmasabb tele óta. Én, a tősgyökeres newcastle-i, és Jack, a kiküldetésen lévő skót. Nagyon furcsa: hányszor haladhattam el addig az emlékmű előtt? Bizonyára több ezerszer. Tizenegy éves koromban ott mentem el mellette, hogy Smash Hits magazint vegyek, és édességet, amikor először engedtek be a városba. A The Boat éjszakai klubba menet is elmentem előtte. Egy darabig nem jártam a közelében, amikor Manchesterben tanultam az egyetemen, de amikor visszaköltöztem, megint csak rendszeresen elhaladtam mellette. Inkább barát volt számomra, mint városi jelkép. És annak a tövében találkoztam Jackkel ‒ a legnagyszerűbb emberrel, gyermekem apjával. Utólag visszagondolva, soha nem is képzeltem volna, hogy bárhol máshol jövök össze azzal a férfival, aki mellett megállapodnék. Bennel még a középiskolában találkoztam, és kapcsolatunk jól tükrözte a hátterünket: vidékies gondolkodásúak voltunk, és félénkek. Jack és én viszont már ragyogtunk. Folyton csókolóztunk a Sainsbury’s áruházban, és nevetgéltünk. Olyanok voltunk, mint az emlékmű: kihúzott derékkal, büszkén álltunk a fényben. Jack azért volt ott, hogy eldöntse, miről írhatná a legérdekesebb tudósításokat a City Lights számára Newcastle-ben. ‒ Elnézést ‒ szólított meg, és idegesen mozgatta kezét a dereka mellett. És abban a pillanatban az életem új irányt vett, noha akkor még nem ismertem fel. Egyedül voltam, Ben nélkül, aggódtam a jövőm miatt, és akkor a jövőm hirtelen ott állt előttem. ‒ Ez Grey emlékműve, ugye? ‒ A telefonját mutatta, és a Google-térképen az emlékmű látszott. Jobban felemelte a készüléket. A kijelzőn az emlékmű picit más volt: fenséges, ahogy a lámpák az éjszakai ég hátterében megvilágították. A valóságban valahogy alacsonyabbnak és kopottabbnak tűnt. ‒ Ó, igen ‒ feleltem. Megpaskoltam a kőoszlop oldalát, mintha kutya lenne, amelyet jól ismerek. ‒ Ez az. ‒ Arra gondoltam, hogy a biztonság kedvéért megkérdezem. Picit másnak

tűnt. ‒ Nem ‒ mondtam. ‒ Pont ez az. Most már látom, hogy a kérdés mennyire jellemző volt Jackre. Szeretett mindent ellenőrizni: a tapasztalt tüneteket az interneten, hogy tényleg kikapcsolta-e a tűzhelyt, és bezárta-e a fürdőszobaablakot. Ezen gyakran elcsodálkoztam. ‒ Ne aggódj! ‒ mondtam mosolyogva. ‒ Nem vagy idevalósi? Észrevettem az akcentusát. Éreztem, hogy skót, és nem newcastle-i, de igazából nem tudtam hová tenni. Nem is értem, hogy minek a hatására kezdtem el egész másról beszélni. Nem a barna szeme miatt, amely annyira sötét volt, hogy szinte feketének tűnt, és az írisz egész beleolvadt. A széles válla és a borosta sem okozhatta, noha tetszett. Arra gondolok, hogy először talán a lelkiismeretességét tarthattam vonzónak. Ben hencegett ‒ még akkor is azt mondta volna, hogy ismeri az emlékművet, ha valójában nem ‒, de Jack félénk volt, és bátortalan. Érdekes. ‒ Nem, vagyis most igen ‒ mondta. ‒ Három hónapig. A City Lights küldött. És akkor kezdődött minden. Attól a pillanattól az idő a Jackkel töltött és a Jack nélküli szakaszra tagolódott. Utóbbi csak várakozásból állt, hogy mikor lehetek ismét vele. Szívem hevesen dobogott, amikor munka után elautóztam a házhoz, amelyben lakott. És mindig az első percek voltak a legjobbak. Nemcsak azért, mert mindig csókkal üdvözölt, és a teljes testével hozzám simult, hanem azért is, mert a rám váró órákat igazán üdítőnek éreztem, mintha csak gyógyszeradagok lettek volna. Öt óra Jack mellett. Hatásosabb szert receptre sem lehetne felírni. Obanben voltunk, egy apró skóciai városkában, és péntek este a szombati rögbimérkőzésre készültünk. Egy idő után szinte már nem is látogatóban jártunk ott, hanem mintha ott éltünk volna egy darabig: már nem étkeztünk étteremben, és nem tettünk nagy sétákat. Hétköznapibb dolgokkal foglalkoztunk. Jack a régi, iskolai könyveit válogatta a padláson, és én még a fogkefémet is a házban tartottam. Az idő mindig ködös volt Obanben. A kikötőben a hajóknak csak a testük látszott, az árbocuk már eltűnt a tejszerű levegőben. Jack szüleinek háza fölött kisebb felhőfoszlányok lógtak az égen, mintha csak egy nagy felhőből szakították volna le őket. A régi rögbicsapat emlékmérkőzést tartott egy olyan barátjuk tiszteletére, akinek erősen megsérült a nyaka, és többé már nem játszhat velük. Nem néztem meg a mérkőzést. Jack mondta, hogy nem muszáj ott lennem.

‒ Gyere el este hét után ‒ javasolta ‒, addigra vége a meccsnek, és elkezdődik a mulatság. Egyedül indultam vásárolni, a bababoltban nézegettem a gyermekruhákat és a parányi zoknikat, és ahogy végeztem, elmentem a klubba. Jack hosszú üzenetet küldött, hogy miképp találok oda, amitől mosolyognom kellett. Íróként igazán otthon volt a szövegek fogalmazásában. Amikor megérkezel a klubhoz, parkolj le az épület előtt az öreg tölgyfák sorától balra, majd gyere be az oldalsó, fehér ajtón! Ne a kékkel próbálkozz! Elhaladsz az öltözők előtt, és hamarosan egy rögtönzött bár izgatott légkörében találod magad. Engem keress! Magas, sötét hajú, és hihetetlenül jóképű fickó vagyok. Csók Jó tíz percig álltam kint. Rögtön bemehettem volna, de túlságosan ideges voltam. A Jackkel közös babánkat vártam, de a barátaival való találkozás valahogy ijesztőnek tűnt. Talán azért, mert ilyen sokat kellett várni rá. Hónapokig. Egyetlen baráttal sem találkoztam. Számtalan alkalommal voltam Obanben, de a barátok sosem értek rá. Nem azért hagytam abba a velük kapcsolatos kérdezősködést, mert féltem, hanem mert nagyon kényelmetlen volt. És most mégis ott voltam, várva, hogy találkozzam velük. A rögbiklubnak jól megvilágított pályája és fából készült, ütött-kopott, fehér klubháza volt. A lámpák fényében őszi köd gomolygott, és a verandán lévő fűtőtestekből gőz szállt fel. Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, rájöttem, hogy legalább ötvenen vannak ott. Álltak, ittak, dohányoztak, és a fű mögötti részt nézték. ‒ Helló! ‒ Jack hangja hallatszott a homályból, ahogy a fehér ajtó előtt álldogáltam, kesztyűs kezem a kilincsen. ‒ Szia ‒ feleltem. Előjött, a haja nedves volt, mivel épp akkor zuhanyozott, és a hűvös levegőben ajkát forrónak éreztem az enyémen. A verandán éljenzés tört ki, Jack rám mosolygott, és erősen átölelte a vállam. A keze nem állt meg. Mindig mozgott. Finoman simogatott a kabátomon keresztül, és közben hátam alsó részét is cirógatta. Imádtam az érzést. ‒ Gyere, és találkozz a többiekkel! ‒ mondta. Négy rozoga lépcsőn felvezetett a teraszra. Október ellenére nyár végi illat szállt: frissen nyírt gyep és a melegben száradó fű. Kifolyt almabor és cigaretták. A régi nyarak jutottak eszembe, amikor a testvéremmel, Kate-tel kerékpároztam. ‒ JD ‒ szólalt meg egy köpcös, szőke férfi. ‒ Végre találkozhatunk a hölggyel.

Éreztem, hogy Jack összerezzen mellettem. ‒ Rach, ő Pricey ‒ mondta. Intett nekünk, mire Pricey megrázta a kezem. ‒ Pricey, ő pedig Rachel. A nevemet büszkén és jelentőségteljesen ejtette ki. Pricey szeme sarkában parányi redők jelentek meg. ‒ Sokat hallottam rólad ‒ jegyezte meg. Szinte mindenki ezt mondta, de mégsem hittem el. Jack rátette a karját a vállamra. Örültem a melegségnek, és elmosolyodtam. Milyen biztató bemutatás: ő pedig Rachel. ‒ Bejössz a bárba? ‒ kérdezte Jack. Kinéztem a rögbipályára az enyhe, kora októberi estében, amelyet hamarosan a téli eső és hó vált fel. ‒ Citromlevet iszom ‒ mondtam. ‒ Keserűt. Szerettem a bort, még Jack és Wally előtt. De Jack nem ivott, én pedig nem ihattam, ezért inkább mást találtunk ki magunknak: míg korábban sörözőkben üldögéltem nyaranta, ez most tekézéssel telt, minigolfoztunk, vagy sétáltunk esténként. Mámorító nyár volt. ‒ Gyere! ‒ mondta Jack. Igazából csak akkor fogtam fel, hogy Pricey hogyan szólította Jacket. Kis szünetet tartottam, majd odafordultam Pricey-hoz. ‒ JD? ‒ kérdeztem, mert furcsának tartottam. A barátom Jack Ross, és nincs középső neve. ‒ Miért nem JR? ‒ Legtöbbször ilyen whiskey-t ittam ‒ magyarázta Jack. Pricey rám nézett, ám akkor valaki a hátára csapott, ő pedig elfordult tőlünk. Jack a bár felé mutatott, és én elindultam arrafelé. Végig ott volt, közvetlenül mögöttem, és a hátamnál éreztem a derekát. Útközben valaki némi hideg sört öntött a kezemre. A bárban odafordultam Jackhez. ‒ De te nem iszol ‒ mondtam ‒, JD. ‒ Azt mondtam, hogy ilyet ittam. Korábban. Méghozzá elég sokat. Rám nézett. ‒ Sok baj volt velem, ha becsíptem. Idióta módon hőzöngtem. Közelebb léptem hozzá. Valakinek a korábbi életét megismerni olyan, mint szétnézni egy szép angolkertben: meg akartam találni a következő csemegét, a következő ösvényt, amely egy újabb meglepetéshez vezet. Nem tudtam betelni vele, bár ezt nem mondtam ki. ‒ Tényleg? Tényleg sokat ittál? ‒ kérdeztem. ‒ El sem tudom képzelni. ‒ Aha. De most már van egy macskám ‒ mondta, és magához húzott. ‒ Rá is gondolnom kell.

A szám mosolyra húzódott. Időnként azt játszottuk, hogy a macska Jack utódja. Dicsértük, hogy milyen sokat alszik. Úgy tettünk, mintha óvodába vinnénk. Ez is számos szórakozásaink egyike volt. ‒ Gondolj csak bele, hogy milyen szokásokat venne fel, ha azt látja, hogy a papa iszik ‒ mondtam. ‒ Pontosan. Már tizenéves kora előtt meghúzná az üveget. Rám vigyorgott, és nekidőlt a pultnak. A keze vöröses volt, mintha fázna, habár elég meleg volt. Csókolóztunk, amíg két másik férfi oda nem lépett hozzánk. Affektálva beszéltek, mint nagyon sok orvos, akikkel korábban együtt dolgoztam. Ezeknél az embereknél mindig azt tapasztaltam, hogy már a testbeszédük más. Akárhol voltak is, mindig az áradt belőlük, hogy én idetartozom. ‒ Roger vagyok ‒ szólalt meg a mellettünk álló férfiak egyike. Magas volt, és nagyon erős nyakú. A másik, Ian is bemutatkozott, amit kényelmetlen csend követett. ‒ Roger igazi alfahím ‒ közölte velem Jack. ‒ Nem hinném ‒ mondtam. Jack magas volt, és szélesebb vállú, mint a többiek. ‒ Te igazából bétahím vagy, ugye? ‒ kérdezte Roger. Jack bólintott, és bátortalanul mosolygott, amitől még jobban szerettem, mint egy pillanattal korábban. ‒ Én vagyok a félénk, ijedt gorilla ‒ mondta Jack ‒, akivel a többiek folyton erőszakoskodnak. ‒ Lehajtotta fejét, és mindenki nevetett. ‒ Mióta ismered JD-t? ‒ kérdezte Ian. ‒ Ó, nem olyan régen ‒ feleltem. ‒ Márciusban találkoztunk. ‒ És mi mióta ismerjük őt? ‒ kérdezte Ian Rogertől. ‒ Húsz éve? Huszonöt? Minden héten vele voltunk egészen addig, amíg le nem lécelt Newcastle-be. ‒ A kilenc év alattiak csoportjában találkoztunk vele ‒ mondta Roger. ‒ Tehát vagy húsz éve. Jézusom. Még mindig azt hiszem, hogy csak huszonegy vagyok. ‒ A kilenc év alattiak. Ez már komolynak hangzik ‒ mondtam. ‒ És te hol sportoltál? ‒ fordult hozzám Jack. Gyakran kérdezett rólam. Úgy tűnt, hogy ‒ teljesen természetes módon ‒ minden apróságot tudni akar a múltamból. ‒ St John’s egészségügyi iskola ‒ feleltem egy vigyor kíséretében. ‒ Habár a csapat elég szervezetlen volt, ami nagyon zavart. ‒ Te akartad vezetni? ‒ kérdezte Jack. ‒ Határozottan.

‒ A rögbi mellett fociztam is ‒ mondta Roger. Jack azonban nem figyelt rá. Kizárólag arra koncentrált, amit én mondok, amitől úgy éreztem, mintha csak mi ketten lennénk. Kíváncsi tekintete szinte égetett. ‒ Tehát onnan kerültél egészségügyi pályára? ‒ kérdezte. ‒ Igen. Vonzott az orvosok és a nővérek világa, de még a gyakorláshoz használt babákat is szerettem ‒ mondtam. Megeresztett felém egy futó mosolyt, és bólintott. ‒ Hagyd már ezt, és kérj valami italt a hölgynek! ‒ vágott közbe Roger. ‒ Én citromlevet iszom ‒ mondta Jack. Fejét hátrahajtotta, és a mögötte lévő bár felé intett. ‒ A lovagiasság kifújt, mi? ‒ mondta Roger. Jack vonakodva elfordult tőlünk. Ott állt a bárnál kopott, szürke pulóverében, mindkét tenyerét a pulton nyugtatta, és egy tízfontos bankjegyet tartott a kezében, de folyton hátrafordult, és minket nézett. ‒ És mikor voltak a JD-évei? ‒ kérdeztem. Jack éppen a rendelést adta le, de hirtelen megfordult. ‒ Citromlé ‒ mondta nekünk a pultos helyett, de nem is vette észre. ‒ A mik? ‒ kérdezte tőlem Roger. ‒ A JD-évei. Az ivás. Roger és társai egyértelműen zavartan néztek előbb egymásra, majd újra rám. Jack ellépett a pulttól, és megjelent mellettem. Nem hozta az italokat. Zavartan ránéztem, de nem vett róla tudomást. A pillanat elmúlt, de észrevettem, hogy milyen tekintettel néz a többiekre. Kérdés és figyelmeztetés volt benne. Szemöldökét felvonta, szeme tágra nyílt. Nem tudom, miért tettem, de szándékosan elfordultam, mintha a klubház látványát csodálnám, majd újra Jackre néztem. Valamit mutatott. Nem láttam igazán, de a lényegét kivettem. Elhúzta kezét a torka előtt. Nemcsak egy ujját húzta el, hanem az egész kezét. A jelentés egyértelmű volt: Egy szót se többet! Megfordultam, és újra ránéztem. Zavart pillantásom a tudomására hozta, hogy láttam, de arckifejezése semmit nem árult el, és tekintete továbbra is olyan meleg és szerető volt, mint mindig. ‒ Hol vannak az italok? ‒ kérdeztem. ‒ Mindjárt itt lesznek ‒ felelte Jack könnyedén. A nyugodt hang igencsak elütött az arckifejezésétől. Mint amikor a tortáról leválik a cukorbevonat. Egy percre kimentettem magam, úgy tettem, mintha a telefonom szólna, és kisurrantam az autóm mögé. Mi volt ez? Hirtelen mindenáron egyedül akartam lenni; vagy inkább olyan valakivel akartam beszélni, akit jól ismerek.

A fű nedves volt a lábam alatt. Az aljnövényzetből gombák dugták ki fejüket. Láttam a fényeket, a ködöt, és a teraszon lévők körvonalait, ahogy a dohányosok szájához időnként vörösen világító pontok közelednek, majd a nyomukban felszálló füstöt. Kezemet újra a hasamra tettem, de ez most nem egy nyugodt, anyai érintés volt, hanem kétségbeesett mozdulat. A baba. Hiszen ezt az embert alig ismerem. Beszélnem kell Audrey-vel, a legjobb barátnőmmel. Együtt nőttünk fel, és ugyanarra az egyetemre jártunk. Mint egy vesztes páros, szoktuk mondogatni. Később összejött Amrittel, egy barátommal, aki szülésznek készült. Mostanában alig láttam őt. Felhívtam. ‒ Valami nagyon furcsa ‒ mondtam, amikor felvette a telefont. Hallottam, hogy lehalkítja a tévét, és azt mondja Amritnek, hogy én hívom. ‒ Szia, nagyfiú ‒ mondta, a régi becenevet használva az üdvözléshez. Amikor Amrittel megkaptak egy jelentősebb hitelt, megjegyezte, hogy már felnőtt, és abban a pillanatban mindkettőnkből kitört: „Most már nagyfiúk vagyunk.” Ez is egyike volt azoknak a meglepő és előre nem várt pillanatoknak, amelyek egy barátságot jellemeznek. ‒ Valami nagyon furcsa ‒ mondtam újra. Előrébb léptem. Fájt a derekam. Csak a méhszalagok tágultak, ahogy alkalmazkodtak a terhességhez, de nem tudtam Ibuprofent szedni. Úgy tűnt, hogy sok mindenre képtelen vagyok. ‒ Mire gondolsz? ‒ A rögbiklub előtt vagyok Obanben. ‒ Hátradöntöttem a fejemet, és megpróbáltam megnyugodni. A skót eget akartam nézni, amely ebben az októberi órában még világoskék volt ‒ szép fehér éjszakák ‒, de a szemem megfájdult, és becsuktam. A hirtelen sötétségben a mama arca villant fel előttem, ahogy az gyakran megtörtént. Eszembe villant, hogy hol lehet. ‒ Ó, igen, persze. Miről van szó? ‒ Minden annyira furcsa. ‒ Veled, vagy vele? ‒ Vele. És a barátait illetően. Itt másnak hívják. JD-nek. ‒ JD? Miért? ‒ Azt mondta, hogy korábban ezt az italt szerette. ‒ És? Jól vagy? ‒ Aha, én csak… nem is tudom. Audrey picit habozott. Az egész olyan volt, mint amikor valaki üzenetet ír, de csak a három pont villog, ahogy az illető meggondolja magát, és többször is újrafogalmazza. ‒ Talán… csak a terhesség egyik velejárója ‒ próbálkozott. ‒ Te magad

mondtad, hogy nem alszol jól. Sírsz a kiskutyákat ábrázoló képeken. Nem akarok folyton csak a szexre gondolni, de… Belerúgtam egy vadgesztenyébe a füvön. Egy pár tőlem nem messze beszállt az autójába, és ahogy elindultak, a kocsi reflektora végigsöpört rajtam. ‒ Nem is tudom ‒ mondtam pár másodperc elteltével. ‒ Amikor a bárnál volt, arról az időről kérdeztem, amikor még ivott, és… olyan különös volt az egész légkör. A többiek mind nagyon furcsának tűntek. Felültem autóm motorháztetejére, amely még meleg volt, hiszen csak tizenöt perce érkeztem, reménnyel telve. ‒ Mit mondtak? ‒ Audrey hangja zavartnak és halkabbnak tűnt. ‒ Semmit. Egyszerűen nem értették ‒ feleltem. Fojtottnak tűnt a hangom, ami felkeltette barátnőm figyelmét. Nem azért hívtam, hogy egyszerűen csak csevegjünk, és megbeszéljük a legújabb híreket. ‒ Rachel, mondd el, mi történik! ‒ Egyszerűen csak olyan érzésem van, hogy a gyerekem egy nap majd kérdez valamit az apjáról, és nekem fogalmam sem lesz, mit mondjak neki. Abszolút semmi… ‒ A hangom elcsuklott az utolsó szónál. A többit el se mondtam neki: azokat a dolgokat, amelyeken éjszakánként rágódtam. A folytonos szeretkezés izgalmát; úgy egyeztem bele az eljegyzésbe, mintha már több éve randevúztunk volna. A kétségeket. Tudom, hogy a terhesség véletlen volt, és az emberek azt gondolhatják, a nem tervezett azt jelenti, hogy nem kívánt. ‒ Ugyan, ne is gondolj erre! ‒ mondta Audrey. ‒ A babák kilenc hónap alatt érnek meg, tehát lesz időd felkészülni. Nagyon gyorsan, alaposan megismered Jacket. Különösen addigra, amikorra Wally beszélni tud. ‒ Csak arra gondolok… hogy azt a jelet mutatta. ‒ Azon kaptam magam, hogy megismétlem a parkolóban, a kezem a nyakamhoz emelem, és ott hagyom. Megigazítottam a hajam, és összerázkódtam. Egy faág eltört a lábam alatt, ahogy a klub felé lépkedtem. ‒ Mintha azt akarná mondani nekik, hogy egy szót se. ‒ Igazán? Becsuktam a szemem a késő esti levegőben, de újra kinyitottam, és az eget néztem. Csak pár száz kilométerre voltam az otthonomtól, de milliónak éreztem. ‒ Úgy gondolom. ‒ Biztos vagy benne? ‒ Kihallottam Audrey hangjából a kételkedést. Hasonlót tapasztaltam már korábban is. Bennel. Újra eszembe jutott a mozdulat, amelyet Jack tett. Annyira biztos voltam benne… és mégis. Jól láttam, és tényleg azt mutatta? Talán csak a pulóverét igazította meg. Arra gondolt, hogy esetleg nem áll jól rajta, és lökött dilinyós benyomását kelti benne egy fényképen, amely felkerül a Facebookra. Talán nem

is törődött vele. Esetleg én is… vagy csak a szomorúság okozta. Lehet, hogy megőrülök. ‒ Lefogadom, hogy igenis tudta, mit csinál. Mintha előtted tette volna. Hiszen olyan… udvarias ‒ mondta Audrey. ‒ Talán csak a Bennel kapcsolatos dolgok okozzák. ‒ Talán ‒ dörmögtem. Nagyon jól ismerte a korábbi barátomat, Bent. Egyedül ő tudta, hogy mi történt valójában; és egyedül ő értette meg a jelentéktelen részleteket. Hogy bár az én vádaskodásaim kergették el Bent, de volt más is. És hogy talán így volt a legjobb, hiszen igazából nem voltunk őrülten szerelmesek egymásba. Hogy Ben inkább volt biztos háttér, mint barát. Audrey nem is ismerte Jacket. ‒ Üldöztetési mánia ‒ mondtam. ‒ A régi lemez. ‒ Hallottam, ahogy újra ellazul. ‒ Mindig ugyanaz. A félelem, hogy valaki nem az, mint akinek mondja magát. De ez nem valószínű. ‒ Talán igazad van ‒ feleltem. ‒ Biztos vagyok benne, hogy nem tenne ilyen mozdulatot közvetlenül előtted. Akarsz beszélni Ammel? ‒ tette még hozzá reményteli hangon. Jack már hiányolhat, gondoltam. ‒ Már mennem kell ‒ mondtam. ‒ Sajnálom. Elbúcsúztunk, én pedig visszamentem, és leültem Jack mellé. Meleg keze ott volt a derekamon, és lába is az enyémhez simult. A hangulat még mindig nyomott volt, de nem tudtam pontosan meghatározni, miért. Sok apróság adódott össze: a hirtelen beálló csend, amikor visszaérkeztem, mintha valaki egy történet közepén megnyomta volna a „mute” gombot. Jack két barátjának egymásra vetett pillantása. Ahogy Pricey a torkát köszörülte. ‒ Valami furcsát mondtam? ‒ tréfáltam, de a hangom tompának és erőtlennek tűnt. ‒ Nem, dehogy ‒ felelte Jack, és rám mosolygott. A beszélgetés folytatódott, vagy inkább olyan érzésem volt, hogy újrakezdődött. Jack egyik barátja a barátnője új kutyájáról kezdett el beszélni, és a légkör hamarosan más lett; társasági, barátságos és meleg. De erről megint az jutott eszembe, hogy milyen volt pár perccel korábban, még ha nem igazán ellenséges is. Mintha valami el lenne dugva a függöny mögé, és mindenki azt reméli, hogy nem veszik észre. Odafordultam Pricey-hoz, hogy beszélgessünk. ‒ Mi volt ez… mi volt ez az egész JD-ügy? ‒ kérdeztem. Megláttam a reakcióját, mielőtt még eltitkolhatta volna. Szeme fehérje felvillant, és a szemöldökét is felvonta. A megdöbbenés jele. ‒ Milyen ügy? ‒ felelte.

‒ Tudod… ‒ teljesen furcsa képet vágott ‒ …amikor JD-nek szólítottátok, és én meg rákérdeztem erre. Magamon éreztem Jack pillantását, de nem néztem fel. Arra gondoltam, hogy csak pár másodpercem van, mielőtt még közbeszól. ‒ Nem szólítottuk úgy ‒ mondta Pricey, és továbbra is a szemembe nézett. Utána viszont elfordította a tekintetét, és szemöldökét is felvonta. Furának tarthatott. Jack paranoiás barátnőjének. Az egészet csak képzeltem. Felnéztem. Jack nem minket nézett, és még csak nem is figyelt ránk. Azt is csak képzeltem. Nem sokkal fél tíz után jöttünk el. Jack a hátsó ajtón vezetett ki, gúnyos megjegyzések közepette, majd elmentünk az öltözők előtt, ahol felkapta táskáját. ‒ Rendben van ‒ szólalt meg az egyik öltöző sarkában egy bozontos frizurájú, magas férfi. Táskáját a vállán átvetve állt, világító telefonnal a kezében. ‒ Még be sem mutattalak benneteket egymásnak ‒ mondta Jack, és elengedte a kezem. ‒ Ő Rachel. Rachel, ő pedig Charlie. ‒ Igen ‒ mondta Charlie, és a kezem felé nyúlt. ‒ Charlie Masters. Örülök, hogy találkoztunk. Abban a pillanatban nem is igazán hallottam, hogy mit mond, a szavai csak pár perccel később jutottak el a tudatomig, amikor bekapcsoltam az irányjelzőt, hogy kikanyarodjam a parkolóból. ‒ Hogy érzitek magatokat Wallyval? ‒ kérdezte Jack. Keze ott volt a combomon, és az ujjait mozgatta. Szokásává vált, hogy együtt hivatkozik ránk. – Kimehetnénk az öbölbe egy curryra, ha nincs még késő. Jack folyton ilyesmiket javasolt. A gondolatot még mindig pazarlónak és könnyelműnek tartottam azok után, hogy a papa maga főzte a sört, hogy pénzt takarítson meg. A papa mértékletes és körültekintő volt. Szinte mindent kuponra vásárolt. Minden héten ellenőrizte a kocsi kerekeiben a levegőnyomást, noha az érték mindig ugyanaz volt, tehát igazából nem volt rá oka ‒ egyszerűen így szokta meg. A mama egy ideig tolerálta mindezt, de egyszer csak elege lett belőle. Az első kórházi vizsgálat idején rögtön azzal kezdte, hogy a papa nagyon soknak fogja tartani a parkolási díjat. Ez természetesen nem így volt, de a kijelentés jellemző volt a mamára. Vicces, de csipkelődő, és mindig a papának címezte. Jack és a családja másképp élt. Még mindenki ébren volt, amikor visszaérkeztünk. Sajtot és kétszersültet ettünk. Bort ittunk. Filmeket rendeltünk egy videokölcsönzőből, mintha egész évben karácsony lenne. Vidámak és boldogok voltak. Nem voltak csípős megjegyzések.

‒ Rendben ‒ mondtam. Elfordítottam a kormánykereket, és Charlie nevén kezdtem el töprengeni, mintha az végig ott bujkált volna a gondolataim közt az óta, hogy bemutatkozott az öltözőben. Charlie Masters. Annak az embernek a neve volt Charlie Masters. Erőt vett rajtam a kíváncsiság, és megkérdeztem: ‒ Vele dolgozol? ‒ szólaltam meg, és hüvelykujjammal a rögbiklub felé mutattam. Jack hátradőlt az ülésen, és úgy nézett rám, mint egy kisgyerek. ‒ Képzeld el, hogy milyen lenne, ha itt laknánk ‒ mondta, és a kikötő elsuhanó fényeit nézte. ‒ Aha ‒ feleltem. ‒ Olyanok vagyunk, mintha két helyen élnénk. ‒ Úgy érted, hogy te, én és Wally? ‒ Igen ‒ mondta. ‒ Skót vagy angol lesz a kicsi? ‒ Rám mosolygott, és szeme sötét volt az autó gyér fényénél. Gyakran hozta fel ezt a témát. Folyton meghosszabbította munkáját a City Lightsnál, de döntenünk kellett. Mindig kerülgettük a témát, és csak az ilyen pillanatokban hoztuk elő: az autóban, amikor összejövetelekre mentünk, vagy éppen elalvás előtt. Sosem a megfelelő időpontban. ‒ Oban nyugodt hely. Ráadásul Skóciában ingyen lehet gyógyszereket felíratni ‒ mondta Jack. Ezen önkéntelenül is nevettem: Jack folyton antibiotikumokat szedett, akkor is, ha semmi szüksége nem volt rá, olyan vizsgálatokra ment, amelyek semmit nem garantáltak, és orvosokhoz járt, akiktől félt. ‒ Ez igaz ‒ mondtam, de a gondolataim másutt jártak. Picit csendben voltam, és vártam, hogy ő szólaljon meg, de nem tette. ‒ Tehát, mi van Charlie-val? ‒ kezdtem újra, pont akkor, amikor egy bennünket utolérő autó lámpájának fénye elvakított a visszapillantó tükörből, mielőtt megelőzött minket. ‒ Semmi különös. Együtt rögbizünk. Csendben maradtam, és gondolkodtam. És most mi van, Rachel? Tehát a rögbiklubból küldött neki e-mailt a barátja? Megráztam a fejem, és koncentrálni próbáltam. Nem kérdezhettem semmit az üzenetről, amelybe véletlenül beleolvastam, ezért inkább a becenevéről kérdeztem. ‒ Nem tűntél boldognak, amikor a becenevedet említettem ‒ mondtam. ‒ Úgy gondolod? Miért? ‒ válaszolta. Tetszett ez a miért. Kényelmesen hátradőltem az ülésen. Újfent sikerült kielégítenem a kíváncsiságomat. ‒ Csak… mert olyan fura volt az arcod…

‒ Őrült voltam. Részeg, fiatal fickó, akit néhanapján bevásárlókocsiban toltak. Csupa ilyesmi. ‒ Hm ‒ hümmögtem. Ez logikusnak tűnt. Én akarnám-e, hogy tudja, miket csináltam tizenéves koromban? Hogyan végeztünk pogány vallási szertartásokat Audrey-val tizenkilenc évesen, amikor mindenki sörözni volt? ‒ Azt hiszem, ezt megértem, noha én nem voltam nagyivó. De fajankó, és nagyon erőszakos voltam. ‒ Ezt nem tudom elképzelni ‒ mondta Jack, és rám mosolygott. ‒ Nem? ‒ Egyáltalán nem. A legklasszabb lány lehettél a városban ‒ mondta, de a hangja nem illett a vidám szavakhoz. Nyugtalan volt. Ijedt. Az út további részében már nem beszélgettünk.

6 Egy évvel korábban Egy éjszakai műszak utáni napon, éppen rizottót ettem otthon, amikor eszembe jutott a srác, és hogy hátha találok valami információt róla az interneten. Addig még sosem kerestem híreket páciensekről, de őbenne volt valami, ami miatt másnak tartottam. Többet akartam tudni róla. Könnyű volt a nyomára bukkanni. Már az első kísérletre sikerült. „#Szeretettel”, írta nemrégiben egy Twitter-üzenetben, és a kórházi azonosító cédulájáról is mellékelt egy fényképet. Ben jelent meg az ajtóban. Ő reggel kelt, én éjszaka dolgoztam, így mintha két külön világban éltünk volna. Lerogyott mellém a heverőre. A hasa picit kidudorodott, ahogy a pólója felcsúszott, és még elég álmosnak tűnt. ‒ Mit csinálsz? ‒ kérdezte. Bizonyára úgy nézhettem ki, mint aki rosszban sántikál. Megpróbáltam összecsukni a laptopot úgy, hogy nem látja az anyagot, de elvette tőlem, és a térdére tette. Egy számítógépet használtunk, és minden reggel megnézte egy játékfórum honlapját. ‒ Mi ez? ‒ kérdezte, és lement egészen az oldal aljáig. A fiú a Foursquare mobilos alkalmazással jelentkezett be, mindössze néhány poszttal korábban, és Ben felvonta szőke szemöldökét. ‒ Ó ‒ mondta. Meglepetten odafordult hozzám. ‒ Páciens? ‒ Aha. ‒ Ez nem valami… illegális dolog? ‒ Nyilvános ‒ mondtam egy vállrándítás kíséretében, és megpróbáltam befejezni a reggelimet. ‒ Nem kellene ilyesmiket nézned ‒ folytatta, és egy képre mutatott, amely a fiú teljesen csupasz felsőtestét ábrázolta. Esküszöm, hogy korábban volt rajtam szőr, lehetett olvasni a kép alatt. ‒ Miért nézed? ‒ Hangjából gúny áradt. ‒ Nem tudom ‒ motyogtam. Nem próbáltam megmagyarázni. A mamánál pár évvel korábban diagnosztizálták a betegséget. Talán ez volt az oka. Talán bele akartam pillantani a szenvedésbe, hogy megérthessem. És gyógyíthassam. ‒ Komolyan mondom, hogy nem kellene ezt csinálnod ‒ mondta újra Ben, és halk kattanással összecsukta a laptopot. Semmit nem válaszoltam.

7 A jelen Úgy döntöttem, hogy megkérdezem Jacket az e-mailről. Egyszerűen csak le akartam zárni a dolgot. Mint amikor újból elvégzünk egy vérvizsgálatot annak igazolására, hogy a probléma megszűnt, bár tudjuk jól, hogy így van. Aznap nem kérdeztem meg tőle az ágyban. A helyiségekben hideg volt, és még a Jack szülei szobájában ketyegő óra hangját is hallottuk, ahogy a falak és az üresség felerősítette. És a következő nap sem kérdeztem meg, amikor a szülei hatalmas kutyáit, Mozartot és Sebastient sétáltattuk, pedig mindenki elment mellőlünk az esőben, és végre úgy voltunk együtt csak mi ketten, mint Obanben addig még sosem. Azon a hétvégén folyton elő akartam állni a kérdéssel, és zavart, hogy keresem a lehetőséget, a gyomrom is folyton összeszorul, de mégsem teszem fel a kérdést. Korábban ugyanez történt Bennel, amikor szinte biztos voltam benne, hogy megcsal. Mindig kerestem a lehetőséget. Kutattam a sporttáskájában, hátha találok egy megkezdett, óvszeres csomagot. Az üzeneteket vizsgálgattam a telefonján. Ez őrültség, jelentette ki a barátom, és az is volt. Egyszerű bizalmatlanság, fejtette ki a véleményét Audrey jóindulatúan. Talán a mamádhoz van köze?, kérdezte, én pedig elfordítottam a fejem, mert nem tudtam a szemébe nézni. A mama ugyanis meghalt, és nem az volt, akinek mondta magát. Minden olyan hirtelen történt, és egyszerre. Rossék háza hatalmas volt, és teljesen körbevették a skót hegyek. Először megpillantva perzsaszőnyegekre számítottam, barátságos kanapékra, igazi kandallókra és vadul burjánzó kertre, de belülről a ház más képet nyújtott. Nemcsak hogy meghitt nem volt, de modernnek sem lehetett nevezni. Hideg volt, kopott és régimódi, benne az 1980-as évek fürdőszobájával és egy barna kanapéval, amely foszlott a hátulján. Szinte mindent finom porréteg borított, és gyakran lehetett piszkos poharakat találni a polcokon. Egyfajta sznobság. Arra gondoltam, hogy azt akarják, rendetlen benyomást keltsen, mintha már nagyon régi lenne. Végre sikerült erőt vennem magamon, amikor épp kenyeret pirítottam Jack szüleinek tágas konyhájában, egy nap késő este. Három percbe telt. A mamája ki-be járkált, a kimosott ruhákat vitte, csapkodta a külső ajtókat, és rendet tett a cipősszekrényben. Mind éjszakai baglyok voltak.

‒ Már hiányoltalak ‒ jegyezte meg Jack, ahogy belépett a konyhába. Éppen előtte zuhanyoztam, és lelkileg felkészítettem magam. Farmernadrág volt rajta, és puha, szürke póló. Zoknit nem viselt. Csupasz lába csattogó hangokat keltett a padlón, ahogy járkált a konyhában. ‒ Hát nem vicces? ‒ megfordult, és rám nézett. ‒ Ne gyere közelebb! ‒ mondta. ‒ Egyenesen pompás. Kinyitottam a számat, hogy az e-mailről kérdezzem, de be is csuktam rögtön. Lépteket hallottam fentről. Davey volt, Jack öccse, akinek nehézségei voltak a tanulással. Furcsa időbeosztása volt, gyakran megjelent délutánonként. Szerette az űrutazásokat, és a World of Warcraft háborús játékot. Engem is szeretett, habár alig találkoztunk. Időnként azt kérdezte, hogy milyen volt a napom, noha úgy tűnt, ideges lesz tőle. A saját napjairól nem sokat tudott mondani. Amikor beszélt, azt kapkodva tette: elkalandozott a tárgytól, és a szöveg is csapongó volt. ‒ Komolyan mondom, hogy maradj ott ‒ szólalt meg Jack. És akkor láttam meg őket, ahogy egymás mellett sorakoztak a konyha narancssárga csempével burkolt padlóján. Élénkvörös V betű volt rajtuk, középen egy patkány képével és a névvel: Victor. Csapdák. ‒ Izé… ‒ nem tudtam, hogy mit csináljak. A papának volt egy pókfogója, amelyikkel kiszabadította a csapdába esett pókokat és időnként a dongókat, hogy kint óvatosan szabadon engedje őket. ‒ Egy kis problémánk van. ‒ Mivel? ‒ kérdeztem, de már tudtam a választ. ‒ Patkányok. Hatalmas, mezei patkányok. ‒ Vadul rám vigyorgott. ‒ Sajnálom. Tudom, hogy ez visszataszító lehet. ‒ Ugyan ‒ feleltem. Audrey-nak egyszer volt egy barátja, amikor elsősök voltunk, és a fiú két patkányt tartott ketrecben a szállásán. Amikor a barátnőm szakított vele, a srácot Rolandként emlegettük, a televíziós bábfilm patkánya után, és mindig nevettünk, amikor elment mellettünk. Azok voltak a boldog idők; paradicsomos tésztát ettünk, panaszkodtunk a sok tanulnivaló miatt, és együtt lakkoztuk a körmünket. Mintha teljesen más élet lett volna. ‒ A legyekkel kezdődött. ‒ Legyekkel? ‒ Aha. Valamelyik nap vagy húsz légy volt itt. Találtak egy döglöttet, mármint patkányt, a hűtőszekrény mögött. Most újra lehoztuk a padlásról a csapdákat. Minden nyár végén ez van. Vagy ősszel. Nem tudjuk kirekeszteni őket. Túl sok itt a lyuk és a nyílás. Egyet eltömsz, de találnak másikat. Sosem éltem vidéken, tizenéves koromban a metró és a városközpont

buszainak csörömpölését hallgattam. A ködös obeni táj hátborzongató volt. És a gondolat is, hogy döglött patkány lehet a hűtőszekrény mögött. Zavartak a csapdák, furcsa volt a ház. ‒ A mama és a papa várja, hogy felállítsam a csapdákat, mert ők félnek tőlük. ‒ Félsz a mellkasi rángásoktól, de a patkányoktól már nem ‒ jegyeztem meg. ‒ Pontosan. Előhúzott egy ötödik csapdát és szétnyitotta, mintha könyv lenne. Letette a lábamnál a padlóra. ‒ Éjszakai állatok ‒ mondta. ‒ Hogyan ölik…? ‒ Lemutattam a csapdákra. ‒ Összeroppantják a fejüket. Egyenes derékkal állt, és a csapdákat szemlélte. Egyet megmozdított a lábával. Mindben volt valami folt. ‒ Mogyoróvaj ‒ mondta Jack, amikor észrevette, hogy nézem. ‒ Szeretik. ‒ Te jó ég ‒ mondtam, a csapdákat néztem, és elképzeltem a reggeli látványt. ‒ Nem tudnád… Jack nem fejezte be a mondatomat, nem ölelt meg, nem vigasztalt, hanem inkább kíváncsi pillantással nézett rám. ‒ Arra gondolok, hogy megölöd őket. ‒ Bosszantott, hogy elvonták a figyelmemet az e-maillel kapcsolatos kérdésről, de nem tehettem róla. ‒ Rach. Nem tehetünk mást. Különben fertőzést terjesztenének. ‒ Hm. ‒ Egyre csak a csapdákat néztem, és elképzeltem, hogy reggelre már törött nyakkal fekszenek bennük a patkányok. Gyorsan vagy lassan pusztulnak el? Látják előbb, hogy a többi patkány is elpusztul? Felfogják, hogy mi célt szolgálnak a csapdák; hogy rájuk vadásznak és megölik őket? ‒ Bizonyára… bizonyára a terhességi hormonok okozzák ‒ mondtam. Hangom megrekedt a torkomban. Gyakran éreztem, hogy zavarba jövök a saját érzéseimtől. Különös dolog volt. ‒ Jaj, ne, ne kezdj el most sírni! ‒ mondta Jack. És akkor végre felém nyújtotta a kezét. Az egyiket a derekamra tette, a másikkal pedig beletúrt a hajamba. Simogatott, a mellkasának dőltem, és rögtön lelassult a lélegzésem. ‒ Ilyen a vidéki élet ‒ szólalt meg halkan a fülem mellett. ‒ Kegyetlen ‒ mondtam. ‒ Olyan valaki számára, akinek a testét elárasztják az anyai hormonok. ‒ Futólag arra gondoltam, hogy vajon anyám is érezhetett-e hasonlót. Sosem látszott rajta. Sosem akart megérinteni, vagy magához szorítani. Mindig mereven viselkedett. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor meghalt, és megfogta a kezem. Az övé hideg és csontos volt, de kellemesnek tartottam az érzést, ahogy ott volt az enyémben. ‒ Hm ‒ dörmögte Jack, és az elnyújtott hang együttérzést fejezett ki.

Nagyon hosszú ideig álltunk ott, a gyengén megvilágított konyhában, a patkánycsapdák között. ‒ Akarod, hogy ne csináljam? Abbahagyom, ha azt szeretnéd ‒ mondta. Bármit megtett volna értem. ‒ Nem ‒ feleltem. ‒ Amikor utoljára csináltam ezt, tavaly ősszel, még nem volt társam ‒ dörmögte. ‒ És most hamarosan saját családod lesz. ‒ Egen ‒ mondta könnyedén, széles mosollyal az arcán. ‒ El sem tudom hinni, hogy milyen piszok szerencsém van. ‒ Betette a kenyeret és a sajtot a szendvicssütőbe. ‒ Borzalmas vagy ‒ mondtam, de magamban örültem. ‒ Nem hallottad még, hogy nyugodtan is elő lehet adni dolgokat? ‒ Nem vagyok rá képes. Legalábbis melletted. És akkor Jack mamája, Cynthia bekiáltott, hogy etesse meg a kutyákat, én pedig feltettem a kérdést, miközben ő háttal állt nekem. Egy zacskó kutyaeledel volt a kezében, és a kutyák már türelmetlenül várták. Úgy tűnt, tudják, hogy el kell kerülniük a csapdákat. Jack egyfolytában beszélt hozzájuk. „Ma este, uraim, egy kis maradék bélszínt kapnak, ropogós kétszersülttel”, mondta. „Bort is kérnek hozzá?” A kutyák ránéztek, ő pedig felém fordult és elmosolyodott, de nem tudtam eléggé koncentrálni ahhoz, hogy részt vegyek a tréfálkozásban. ‒ Megláttam valamit az iPadeden ‒ mondtam. ‒ Amikor még az ágyban voltunk, egy régebbi hétvégén. E-mail volt… Charlie Masterstől. ‒ Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam a bántalmazás szót. A kutyák feje felém fordult, ahogy beszéltem. Csendben voltak. Figyeltek. Jack is őket nézte. ‒ Én macskákat akartam ‒ mondta, és feléjük mutatott. ‒ A kutyák olyan… Nem szóltam semmit. ‒ …primitívek. Nézz rájuk! ‒ mondta kis vigyorral, és tekintetével is követte a mozdulatot. ‒ Kizárólag az étellel törődnek. A macskák filozofikusan gondolkodnak. Önkéntelenül is elnevettem magam. Ő is nevetett, és nem törődött a kérdésemmel. Újra próbálkoztam. ‒ Tehát… mi volt ez az e-mail? Nagyon figyelmesen néztem Jacket, de semmi különöset nem vettem észre rajta. Nem pirult el, és nem kezdett dadogni. A keze sem remegett. Nem ejtette el a kutyaeledelt, és nem fordult el tőlem. ‒ Hogy mi? ‒ Lehajolt, és elkezdte megtölteni a tálakat. Mozart megnyalta a

kezét, amitől az ujjai végén parányi, nedves folt maradt. Jack hümmögött, majd végighúzta kezét Sebastien hátán. Mozart beledugta a pofáját a zacskóba, Jack pedig nevetett. Akkor már engem nézett. ‒ Nem tehetek róla… de folyton arra gondolok ‒ mondtam. Az emlékképek mind előjöttek, és úgy törtek rám, mint amikor az apró kövek megindulnak egy szikláról. ‒ Azon tűnődtem… nem arra utalt-e, hogy esetleg Douglas csinált valamit. ‒ Matt Douglas régi barátunk ‒ mondta Jack. ‒ Rátámadt valakire. Behúzott neki egy bár előtt. ‒ Valóban? ‒ kérdeztem, de már éreztem, hogy a vállamban és a nyakamban oldódik a feszültség. ‒ Aha. Nagyon megdöbbentő volt. ‒ Felállt, kiegyenesedett, és eltette a kutyaeledelt. Hirtelen Olbas-olaj szagát éreztem meg rajta, és az édes illat hatására kis időre elhallgattam. Emlékeztem rá, hogy az én párnámra is cseppentettek, amikor még gyerek voltam. Mindig könnyezett tőle a szemem. Kate nem tudta elviselni a szagát a közös hálószobánkban. ‒ Valami bántalmazást említettek benne ‒ mondtam. ‒ Abban az üzenetben. Furcsa szó. És Charlie is mentegetőzött, ‒ emlékeztem vissza ‒, amiért beleásott a múltadba. ‒ Elég vad dolog volt ‒ folytatta Jack. Száját lebiggyesztette, és vállat vont. ‒ Végül egész komollyá vált az ügy. A fickó annyira bámulta Mattet, hogy ő behúzott neki. Túlságosan is erősen. Betört a feje. ‒ Charlie miért küldte el ezt neked e-mailben? ‒ Nem tudom ‒ felelte Jack. ‒ Talán mert mindig tájékoztatjuk egymást. ‒ Bocsánatkérés volt benne, amiért felhozta a múltat. ‒ Hát igen. Nem volt… túl kellemes az akkori időszak egyikünk számára sem. ‒ A mentegetőzés nem arra utalt, hogy vele kapcsolatos ‒ érveltem. Az emailben az állt, hogy a te múltad. Igyekeztem, hogy ne nézzem őt nagyon erősen, de a látvány megigézett. Úgy tűnt, hogy nem is érdekli ez az egész. Mintha teljesen hétköznapinak tartaná. Vagy erről volt szó, vagy csak remekül hazudott. Az arca teljesen közömbös, érzelemmentes maradt. És mégis, önkéntelenül is eszembe jutott, hogy hirtelen mennyire megváltozott az arckifejezése, amikor először olvasta az üzenetet. Vagy csak képzeltem? Megsimogatta Mozart fejét, gyorsan rám nézett, majd elmosolyodott. Elkészült a sajtos pirítós ‒ az olvadt sajt szagától felkavarodott a gyomrom, akárcsak a terhesség első három hónapjában ‒, és egy pillanattal később már

folytattuk a beszélgetést. Olyan érzésem volt, mint amikor egy hajó lassan távolodik a parttól. Egyre messzebb jutunk, a kötelek lassan kicsúsznak a kezemből, és hamarosan nem lesz értelme újból előhozni a témát. És akkor kitört belőlem. Kidobtam a horgonyt, és megálltunk. ‒ De neked semmi közöd nem volt hozzá, ugye? ‒ kérdeztem, és erőltetetten nevettem. ‒ Nem voltál benne? ‒ Meg kellett kérdeznem. Miközben beszéltem, Jack lassan felém fordult. A kenyér égette az ujját, ezért letette a tányérra. Elítélőn felemeltem a kezem, de nem vett róla tudomást. ‒ Ágyról mondtál valamit? ‒ kérdezte. Nem válaszolt a kérdésemre. Egy szót sem mondott. Hiszen semmi szükség válaszra, igaz? Hiszen csak szónoki kérdés volt a részemről, szerencsétlen ugratás. A csend egyre hosszabb lett. Jack talán azt akarta jelezni, hogy a dolog nem furcsa, de az volt. Ugyanúgy tudtam, mint azt, hogy mennyi lehet az idő, amikor felébredek. Vagy mint amikor egy páciens éppen készül infarktust kapni. Tudtam. Mélyen belül éreztem. Jack elfoglalta magát, és nem nézett rám újra. Megpróbáltam valamivel kitölteni a csendet. ‒ Nem tudom, de én… ‒ Jack, amikor visszamész ‒ szólalt meg a mamája, aki egy halom könyvvel belépett a konyhába ‒, el tudnád vinni ezeket is? Csak a helyet foglalják. Pulóver-kardigán együttest viselt, amilyet addig csak az ötvenes évek humoros, amerikai filmjeiben láttam. Elhallgattam, amikor belépett, mint mindig. Ő most sem vett rólam tudomást, mint mindig. Elfogadott ugyan egy felvételt a magzatról, de semmi mást. Nem tudta, hogy van-e testvérem, és hogy hol jártam egyetemre. Semmit nem tudott. Mindig ugyanolyan árnyalatú, rózsaszín rúzst használt. Valamelyik reggel nem volt rajta, és szinte kísérteties látványt nyújtott. ‒ Nos, még nincsenek terveink ‒ mondta Jack. ‒ Mindketten Newcastle-ben élünk ‒ jegyeztem meg gépiesen. Figyeltem, ahogy a mamája összerezzen a kiejtésem hallatán. Ők a város nevének első tagját hangsúlyozták. Aki ott él, az a másodikra teszi a hangsúlyt. ‒ Nos, majd meglátjuk ‒ mondta. Újra Jackre néztem. Nyugodtan szeletelte a szendvicset, az asztalt nézte, de abból a kevésből, amit tudtam róla, abban is biztos voltam, hogy a gondolatai a mamája utolsó kijelentése körül forognak. Három nappal az után, hogy találkoztunk, információt kerestem róla a Facebookon. Ki nem csinált még ilyet? Hiszen mind ezt tesszük. Előbb a Facebookon, majd a Google segítségével vizsgálódtam, de nem került elő más, csak a cikkei, és hogy mivel foglalkozott jótékonysági célból. Szerettem volna

többet megtudni arról az emberről, akinek az ajkát két nappal korábban az enyémen éreztem a Tyne hídján. Jack Facebook-oldala szinte teljesen hozzáférhetetlen volt, és még túl rövid ideje ismertük egymást ahhoz, hogy azt kérjem, nyissa meg előttem, de a barátaiéra rákattinthattam. Ott volt még Jack mamájának Facebook-oldala is, és végül azt tanulmányoztam, mivel még erősen munkált bennem anyukám halála. Már ott és akkor döntöttem. Jack most őrá nézett. ‒ Nem hiszem, hogy Rach igazán ide akarna költözni ‒ mondta. ‒ És te? ‒ kérdezte Cynthia. ‒ Én sem, ha ő nem akar ‒ felelte Jack, és gyorsan rám pillantott. Nem említette a mamámat, amiért hálás voltam. Amikor Cynthia kiment, kíváncsian néztem Jackre. Nem nézett rám, és végül én szólaltam meg. ‒ Befejeztük a Douglasszal kapcsolatos témát? ‒ Mit akarsz tudni? Bármit kérdezhetsz. Arckifejezése és a beszélgetésre való hajlandósága kioltotta a kíváncsiságomat, mintha csak egy gyertyát fújtam volna el. Az e-mail a barátjáról szólt. Talán azért nem válaszolt korábban, amikor kérdeztem, mert annyira jelentéktelen volt. Semmit nem jelent. Abszolút semmit. Ám akkor újabb kíváncsiság költözött belém: Oban. ‒ És mi van a mamáddal? Miért gondolja…? Nem költözhetem. A papám. Még annyira friss minden. ‒ Tudom. ‒ Odalépett, és kinyitotta az ablakot. Beáramlott a ködös, vidéki levegő. A kinti világ kísértetiesnek tűnt, a biztonsági fény egy pókhálót világított meg az ablakban, és még látni lehetett a délutáni eső cseppjeit. Igazi ősz. Eszembe jutott az első alkalom, amikor a mamámról beszéltem neki. Mindent sorjában. Először Ben, és utána a mama. Nem akartam, hogy pánikszerűen elfusson, és azt higgye, hogy problémáim vannak. Megoldatlan, friss dolgok. Figyelmesen hallgatott, és engem nézett. Amikor a második alkalommal beszéltem neki a mamámról, akkor sírva mondtam el az igazság magvát: hogy mindig is kedveltem az anyámat. Hogy egyszer kiabált Kate-tel, amiért nem nyert meg egy teniszmérkőzést, amikor Kate profi karrierre törekedett. Hogy nekem is mondta, ne foglalkozzam gyermekgyógyászattal, mert nem elég tekintélytparancsoló. Hogy mindig lekicsinylőn beszélt a papáról, amit zavarónak tartottam. És hogy a halála után kiderült, megcsalta a papát egy közös barátjukkal. Hogy az mindent megváltoztatott. A múltat. A jövőnket. Az igazság darabjaira hullott.

‒ Ez bonyolult ügy ‒ mondta Jack. ‒ A mamád volt, te szeretted, ő pedig meghalt. Hűtlen volt, és veled sem viselkedett mindig kedvesen. ‒ Úgy emelte fel a két kezét, mintha egy mérleg két serpenyője lettek volna. Akkor kaptam először tiszta képet. Mindkét félnek igaza lehet. Az igazság bonyolult. Szerethetem anyámat, és most egyszerre hiányozhat is, és nem is. Most itt, az obani konyhában Jack rám mosolygott. ‒ Bízzuk Wallyra a választást! Ez az égett pirítós átkozottul büdös. ‒ Nagyot harapott a kenyérből, majd felém nyújtotta. Bekaptam belőle egy jókora darabot, és nagyon jólesett, noha pár perccel korábban még olyan borzalmasnak tartottam a szagát. Jack óvatosan tartotta, megtisztogatta az államat a ráragadt olvadt sajttól, és megnyalta az ujját. És akkor teljesen nyugodtan megkérdezte: ‒ Miért nézegeted az e-mailjeimet? Nem tudtam válaszolni, ő pedig ejtette a témát. Később az ágyban már el is felejtettem a Matt Douglasről szóló e-mailt, és viszketett a hasam. Még mindig kicsi volt, de már kezdtem feszesnek érezni, és a bőr furcsán nyúlt. Nem aludtam jól. Obanre gondoltam. El nem tudtam képzelni, hogy milyen lehet skótnak lenni. Nem értettem a Skót Nemzeti Párt céljait, és sosem voltam az edinburghi fesztiválon. Élveztem a verőfényes, tavaszi napokat Newcastle-ben, és a helyi akcentus dallamát. De akkor, ahogy az obani éjszaka hangjait hallgattam, arra gondoltam, hogy a magam módján meg tudnám szeretni a folytonos őszi hangulatot, a meghittséget, a skót mintás termékeket árusító ajándékboltokat, és a fura, kék, ötfontos bankjegyeket. Oban csendjét. Hallgatóztam. Nincsenek autók. Nincsenek repülőgépek. Csak egy bagoly rikolt időnként. És akkor volt, hogy meghallottam. Olyan volt, mint egy szögbelövő pisztoly hangja. Mint amikor kést éleznek. Ijedten felültem, Jack pedig félálomban, akaratlanul is megfogta a kezem. Ahogy a takaróval a derekamon ültem és hallgatóztam, újra meghallottam a hangot. A csapdák voltak. A patkányokat ölték meg éppen.

8 Hétfőn este visszaértünk Jack ideiglenes, newcastle-i házába. A szülei vették neki, amikor megkapta az állást a City Lightsnál, mert a városközpont közelében kellett laknia. Csak ideiglenes célokat szolgált, és azt mondták, majd kiadják, ha a fiuknak nem kell. Olyan sok pénzük volt, hogy az se számít, ha senki nem veszi bérbe. Azt mondták, nekünk is vennének egyet Obanben. Ők állnák az anyagiakat, feltéve, ha tényleg odaköltözünk. Az ajánlat csábító volt; egy igazi ház, és nem csak egy lakás, amelynek remegnek a falai, valahányszor elmegy mellette egy teherautó. A konyhában álltunk. Öt perc múlva megérkezik Audrey, és együtt elmegyünk megnézni egy filmet a moziban; ez a mama halála után vált szokásunkká, hogy valami másra is gondoljak, ne csak a telefonhívások hiányára. Mindent megnéztünk, amit csak adtak. És minden film, amelyet láttunk, és minden fagylalt, amelyet elfogyasztottunk, csak hozzáadott valami mókásat a szokásainkhoz. Tréfálkoztunk a Toy Story – Játékháború és a Mad Max kapcsán, vagy amikor csak úgy találomra, egy kisebb filmstúdió marslakókról készített filmjét néztük meg. ‒ Sokkal jobban alszom Obanben ‒ mondta Jack. Akkoriban ezt egyre gyakrabban emlegette. Szinte naponta. Obant. A költözést. ‒ Leszámítva a patkányokat ‒ feleltem. Aznap reggel Jack szó nélkül eltüntette őket. Egyetlen tetemet sem láttam. ‒ Howard ébreszt fel, nem Newcastle ‒ folytattam. Howard mániákusan ragaszkodott Jackhez. Várta, hogy gazdája minden reggel nyolckor felébredjen, és végül nyávogott, ha Jack nem kelt fel. ‒ Az automatikus macskaetetőt nézted az egész hétvégén? ‒ szólt be Jack a nappaliba, ahol Howard a heverőn aludt. Elmosolyodott, majd elővett egy poharat a szekrényből, és megtöltötte csapvízzel. ‒ Már nagyon hiányoltad ‒ mondtam. Rátettem kezem a karjára. ‒ Vagy őt hiányolom, vagy téged. Hacsak nem vagytok mindketten velem. Az ágyamban. ‒ Howard a másik szeretőd. ‒ Bárhol lakhatnánk a környéken. Együtt. ‒ Talán… de… ‒ nem tudtam megmagyarázni a bizonytalanságomat. Hiszen pont ezt akartam. Találkoztam a barátaival, a családjával. Elfogadtak. Boldognak kellett volna lennem.

Megszólalt Jack városi telefonja. Rápillantott a konyhai pulton álló, fekete készülék kijelzőjére, majd újra engem nézett. ‒ Ezt most nem veszem fel ‒ mondta inkább magának, mint nekem. Bekapcsolódott az üzenetrögzítő. Nekem sosem volt üzenetrögzítőm. A fogadott üzenetek meghallgatása mindig a Szex és New York sorozatot juttatta eszembe: „Ez itt Jack üzenetrögzítője. Most nem vagyok elérhető. Hagyjon üzenetet nekem és Howardnak!” Ezen elmosolyodtam, de akkor meghallottuk az üzenetet. Előbb egy mély lélegzet, majd Jack mamájának a hangja: ‒ Szia! Én csak… Jack azonnal felélénkült. Gombokat kezdett el nyomkodni a készüléken, de a mamája még mindig beszélt. ‒ …azt akartam neked mondani, hogy… Jack végül megnyomta a „válasz” gombot, habár a kihangosító továbbra is bekapcsolva maradt. ‒ Szia, éppen Rachellel vagyok ‒ mondta. Kapkodva beszélt. ‒ Az ágyban voltunk ‒ tette hozzá, bár ez nem volt igaz. Én indulni készültem. A konyhában álltunk, és vizet ittunk. Egyáltalán nem voltunk az ágyban. Homlokráncolva néztem rá. Csak képzelődöm, vagy… nem. Teljesen természetes, hogy megmondjuk, kivel vagyunk. Vagy legalábbis nem természetellenes. Nem így van? Fejezd be, Rachel, borzalmas vagy, korholtam magam. Ben sosem csalt meg. Jack sem csinált semmit. Mindent csak képzelek. Kate is így gondolná. Amikor Bennel szakítottam, mondta a papának, hogy aggódik miattam. Ezt a papa a maga diplomatikus módján a tudomásomra is hozta. Figyelmen kívül hagytam ugyan, de nem felejtettem el. Aggódik. Milyen furcsa, sokat sejtető szó. ‒ Jól van, Jack. Örülök, hogy rendben hazaértetek ‒ folytatta Cynthia. ‒ Aha ‒ mondta Jack. Végül kikapcsolta a kihangosítót, és befejezte a beszélgetést. ‒ Csak azért hívott, hogy rendben megérkeztünk-e ‒ szólt hátra, miközben bement a nappaliba, és leült Howard mellé. Sokáig néztem utána. Széles folyosó volt a konyha és a nappali között, és jól láttam őt. Talán az ilyen dolgok hatására gondoltam úgy, hogy nem akarok vele élni. Ostobaság. De tudat alatt ott bujkált bennem, és arra ösztökélt, hogy figyeljek. Emiatt nyitottam meg az e-mailt akkor éjjel, és elemeztem a rögbiklubban váltott pillantásokat. Korábban is mindig megvolt ez az ösztönöm. Egész életemet erre alapoztam. A munkámban is felhasználtam. Akárcsak a teszteredményeket és a vizsgálati

felvételeket. Nagyon jól kiegészítették egymást. Visszagondoltam a kisbabára, Grace-re. ‒ A vérképe jó ‒ mondta egy éve Natalie, egy F1-es, rezidens orvos. Kék nadrágja bal szárán folt látszott. Pirítóst ettünk, mielőtt elhívtak volna bennünket, hogy nézzük meg egy baba vizsgálati eredményeit, és akkor cseppent rá egy kevés vaj. Nem neki kellett volna segédkeznie az újszülött- és csecsemőosztályon, de nem voltunk elegen. Augusztus volt, ő épp akkor jött ki az orvosi egyetemről. Bőre sápadt volt az idegességtől, a szája kiszáradt. Elkaptam a tekintetét, és elmosolyodtam. ‒ Nem fogod mindig így érezni magad ‒ mondtam neki, ahogy beszúrtam a tűt Grace sarkába, megtaláltam a vénát, és kiszívtam egy kis vért. ‒ De a kislány nincs jól. ‒ Köszi a biztatást. Nem ilyennek képzeltem az orvosi munkát. Frufrujából kibomlott egy hosszú, vörös hajtincs, ahogy újra lehajolt, és tanulmányozta a vérvizsgálat eredményét, hogy hátha nem vett észre valamit. Lazán elvégezte az orvosit, és biztos voltam benne, hogy egy vizsgán sem vágták meg. És most ott állt mellettem. Többé már nem ment minden könnyen. Kétségkívül sokkoló, amikor kinyitsz egy ajtót, és azt látod, hogy egy beteget éppen intubálnak, mielőtt még megittad volna a reggeli kávédat. Hogyan mehetsz haza és vacsorázhatsz, ihatsz egy pohár bort, vagy csak pihenhetsz az után, hogy ilyesmit láttál? Mintha háborúból térnél vissza. Tudom, hiszen annak idején ugyanezt éreztem én is. De az idő és a tapasztalat segít, és ma már mindent finomabban fogtam fel. ‒ Nézd meg! ‒ mondtam. Natalie vadul tanulmányozni kezdte a papírokat. ‒ Nem azt ‒ folytattam. Ujjam hegyével megérintettem a karját. Jól látszottak rajta a nyári szabadságról árulkodó szeplők. ‒ A babát. A kisbaba szürke volt, és felső ajkán apró izzadságcseppek ültek. Bőre mint a téli égbolt. A babáknak nem lenne szabad izzadniuk. Nem jó jel, ha ilyen a színük. ‒ Beteg ‒ mondtam. Fülledt, augusztusi nap volt, az embernek olyan érzése van, hogy minden a visszájára fordult: bent volt hűvös, és kint meleg, még éjszaka is, és az én felső ajkam is izzadt. Azok a ködös napok és éjszakák annyira furcsák voltak. Akkor reggeliztem, amikor hazaértem, és készültem lefeküdni, és akkor ebédeltem, amikor felébredtem. Az is előfordult többször, hogy akkor ebédeltem, amikor megérkeztem. Sosem aludtam eleget. Ben kutyái ébren tartottak. Megérkezett Grace vérvizsgálatának második eredménye: a gyermek a szepszis korai stádiumában volt. Igazam volt. Igazolódott a megérzésem,

amelyben már oly sok éve bíztam. Abban a hónapban a mama beteg lett, és októberben meghalt. Azt a kórt viszont nem vettem észre. Egyetlen orvos sem fedezte volna fel. A hasnyálmirigyrák szinte tünetmentes. És mégis… Látnom kellett volna? Nem kellett volna a saját anyám kapcsán működésbe lépnie valamiféle megérzésnek? A hasamra tettem a kezem, és megfogadtam, hogy figyelek Wallyra, és mindent észreveszek vele kapcsolatban. Hogy cselekedhessem. Egyedül álltam a konyhában, és onnan néztem Jackre, aki a nappaliban volt. ‒ Kicsit valószínűtlen, mi? ‒ kérdezte. A hangja halk volt, és szexi. Igyekeztem ellenállni, nehogy levegyen a lábamról, és eloszlassa azt bizonytalanságot, amelyet az otthona kiváltott belőlem. Howard Jack pulóverének puha szövetét gyömöszölte. Jack a kezében tartotta telefonját, és láttam, hogy az megvilágítja az arcát. ‒ Valószínűtlen?‒ kérdeztem. ‒ Hogy milyen boldogok vagyunk. Gyakran beszéltünk boldogságról, hogy milyen szerencsések vagyunk, vagy milyen muris, hogy mindketten szeretünk kandírozott cseresznyét enni üvegből, és utáljuk a BBC beszélgetős tévéműsorát. ‒ Igen ‒ mondtam, és akaratlanul is elmosolyodtam. Éreztem, hogy elbizonytalanodom, és a komor gondolatok kicsalogatnak sötétségéből a fénybe. Megütögette maga mellett a díványt, így odamentem hozzá. A telefonját nézte ‒ láttam, hogy nyitva van a Messenger ‒, aztán gyorsan bezárta a programot. Úgy vélem, ez adta a végső lökést. A bizonytalan, ösztönös megérzés nyomán határozottan cselekednem kellett. Csak pár másodpercet vártam, és feltettem a kérdést: ‒ Mi van ott? ‒ Hol? ‒ Jack odafordult hozzám. ‒ Azokban az üzenetekben. ‒ Milyen üzenetekben? ‒ A Messengerben. Az volt nyitva. És amikor olyan közel értem, hogy már elolvashattam volna, hirtelen bezártad. ‒ Nem, nem zártam be ‒ mondta Jack. Még mindig mellette ültem, olyan közel, hogy éreztem a dezodorja szagát és a ruhája mosóporillatát. Nagyon kellemes volt, de furcsa volt olyan közel lenni hozzá akkor, amikor a beszélgetésünk ilyen irányba kanyarodott; mintha az ember akkor is maradna a napozóágyon, amikor eleredt az eső. ‒ Bezártad az üzeneteidet ‒ mondtam. Aztán, mint valami szappanoperában, kinyújtottam a kezem. ‒ Mit csinálsz? ‒ kérdezte Jack, és felváltva nézte a kezemet meg az arcomat.

‒ Látni akarom azokat az üzeneteket. ‒ De én nem szeretném ‒ felelte. Megmozdult, és a teste eltávolodott az enyémtől. ‒ Valami titkolnivalód van? ‒ kérdeztem, és többet akartam tudni, nem pusztán részleteket: a bántalmazást említő e-mailről, vagy a JD becenévről. ‒ Nincs ‒ mondta, és egyenesen rám nézett. ‒ De nem akarom, hogy a barátnőm ellenőrizze az üzeneteimet. ‒ Látnom kell azokat az üzeneteket ‒ mondtam, sürgető hangon. A korábbi hetek aggodalmai vulkánszerűen törtek elő bennem. Most vagy soha. Jack felemelte a telefont. Megnyitotta a Messengert, és felém fordította. Hét üzenet látszott a kijelzőn. Átfutottam őket. A rögbiszezon körmérkőzéses. A mamája megköszöni, hogy elmentünk. Egy barátja képet küldött, amelyen egy író ül az írógépnél. És így tovább. Semmi. Semmi baljóslatú. Semmi aggodalomra okot adó. Egy nő sem küld neki csókokat. Senki sem küld neki baljós cikket, amelyet szerinte látnia kellene. Semmi. A megkönnyebbülés hatalmas volt. Mintha boldogságinjekciót kaptam volna. Semmi nem volt. Megmutatta. ‒ Istenem ‒ mondtam, és behunytam a szemem. ‒ Annyira sajnálom. Én… Újra megmozdult, és rám nézett. Figyelt. Kedvesebb volt, mint Ben. Nem kezdett védekezni, és nem volt udvariatlan, csak kíváncsi. Kezem a mellkasához emelve vizsgálgatta az arcom. ‒ Emlékszel Benre? ‒ kezdtem. ‒ Az egyik alkalommal, amikor befejeztem a munkát, én… nem is tudom. Különböző dolgokkal kezdtem el vádolni. Hogy megcsal, pedig sosem tette. Borzalmas dolgokat vágtam a fejéhez. Egyszer néhány tartalék alsónadrágot vitt az edzőterembe, és azt mondtam, hogy azért, mert ott kefél valakivel. Az egész… ‒ Rápillantottam Jackre, hogy figyel-e még rám. ‒ Az egész… kész őrültség volt. ‒ Picit elnevettem magam. ‒ Értem. ‒ Jack hangja nyugodt volt. ‒ Gondolod, hogy a mamád miatt lehetett? ‒ Bizonyára ‒ feleltem. ‒ Nem tudom. Igen, talán miatta. Befejeztem a tanulást. Mindent szétesőnek éreztem magam körül, mintha nem bízhatnék az emberekben… és nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna. ‒ Elhallgattam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. ‒ Annyira sajnálom. Jobban szeretlek, mint ahogy őt valaha is szerettem, és… Jack a térdemre tette a kezét. A mozdulat természetes volt, mintha csak a saját térde lenne. ‒ Csss ‒ mondta. Újra a szemembe nézett. ‒ Soha, de tényleg soha nem csalnálak meg ‒ mondta. És akkor három ujját feltartotta.

‒ Cserkészköszöntés ‒ tette hozzá. ‒ Voltál cserkész? – kuncogtam. ‒ Nem igazán. Csak kölyökcserkész. ‒ Hogyne ‒ mondtam. ‒ Köszönöm, hogy beszéltél a viharos időszakodról ‒ mondta. ‒ Azt hittem, hogy csak az én életemben volt ilyen. Kifejezetten értékeltem benne, hogy megértette a gyengeséget. Közelebb húzódtam hozzá. Ösztönösen felemelte a karját, hogy alábújhassak, egészen a mellkasához. ‒ Elmondhatok még valamit? ‒ kérdeztem. Megpróbáltam megtenni egy újabb lépést, hogy megismerhessem. Nem tudtam, hogy miképp ismerhetünk meg valakit gyorsan és alaposan. Sürgetőnek éreztem az igényt, hogy kellőképpen ismerjem, mielőtt Wally megszületik, ezért el akartam mondani neki az egyik legelső emlékemet. ‒ Hogyne, ez magától értődő, és bármit elmondhatsz ‒ válaszolta. Mindig szívesen hallgatott meg velem kapcsolatos dolgokat. Sosem bólogatott gyorsan, mint Ben, hogy minél előbb a történet végére jussak. Sosem említette, hogy „igen, már mondtad”, vagy hogy „szerintem túl sokat foglalkozol vele”. ‒ Úgy ötéves koromban azt gondoltam, hogy mindenki terhes, akinek nagy a hasa. ‒ Éreztem, hogy picit rázkódik a nevetéstől, és Howard le-fel mozgott az ölében. ‒ Igazán édes vagy ‒ mondta, és volt benne annyi tisztesség, hogy komoly képet vágjon hozzá, noha szeme sarkában mosoly tükröződött. ‒ Tehát a mamák és papák… ‒ Egyikőjük megszülte a babát. Választaniuk kellett, hogy ki legyen. ‒ Teljes egyenlőség. Mikor jöttél rá az igazságra? ‒ Az orvosi egyetemen ‒ viccelődtem, ő pedig vigyorgott. ‒ Szeretek új Rachel-dolgokat megismerni ‒ mondta. Így nevezte őket. Listát vezetett, miután már vagy két hónapja ismertük egymást, és egyszer megjelentette az újságban. A címe az volt, hogy 50 dolog, ami nagyon tetszik a barátnőmben, és így kezdődött: „1. Ahogy hátrahajtja fejét, amikor nevet.” Ezt könnyes szemmel olvastam. Addig még soha, senki nem tett ilyesmit miattam. ‒ Csináljuk meg! ‒ mondta halkan, és tudtam, hogy mire gondol. ‒ Azt. Mi. Talán az egyértelmű testbeszéde és az irántam érzett, tiszta szeretete vett rá, hogy beleegyezzem. ‒ Meghirdetem a lakásomat. ‒ Hozzánk költözöl? ‒ Arcán széles mosoly terült el, és szeme sarkában újra megjelentek a vidám ráncok. Teste hirtelen elernyedt, mintha már hónapok óta

feszült lett volna. És ez tette fel az i-re a pontot: a hozzánk. Hozzá és Howardhoz. ‒ Igen ‒ mondtam. ‒ De valahová máshová kell költöznünk ‒ tette hozzá. ‒ Valami új helyre. Később egyfolytában Matt Douglasre gondoltam. Bevittem a telefonomat a fürdőszobába, és információ után kutattam az interneten. Semmit sem találtam. Úgy tűnt, hogy Matt Douglas semmit nem követett el. Nem verekedett. Nem volt bántalmazás. De ezt hogy mondjam el Jacknek? Az e-mail teljes első sorát beírtam a Google-ba. Nem tudtam visszafogni magam. Nincs találat, olvastam a kijelzőn. Elégedetten kikapcsoltam a telefonomat, és határozott mozdulattal letettem a fürdőkád mellé.

9 Egy évvel korábban ‒ Várhatunk még ‒ mondtam a fiúnak. A lába sínben volt, bőrén pedig foltok és zúzódások látszottak. ‒ Fenn hagyhatjuk még a sínt. ‒ Közel öt kiló ‒ mondta. ‒ Nagyon zavar. És semmi garancia nincs rá, hogy a csont valaha is összeforr. ‒ Igen ‒ mondtam. ‒ De a másik lehetőség az… ‒ Túl akarok lenni rajta ‒ felelte. ‒ Essünk túl rajta! Minek halogatni az elkerülhetetlent? ‒ Ezt megbeszéljük a mamáddal. Nem egyedül veled kellene megtárgyalnom. ‒ Mert gyerek vagyok. Széttártam a kezem. ‒ Igen ‒ mondtam őszintén. ‒ Szinte az egész csontot kivették. Essünk túl rajta! ‒ mondta, és elfordult tőlem. ‒ Meglátjuk ‒ válaszoltam. Az ágyneműjét igazgattam, noha az nem az én feladatom volt. Felém fordult. ‒ Az egésznek semmi értelme ‒ mondta. ‒ És egyenesen őrültség. ‒ Őrültség? ‒ A felhajtás a lábam megmentése körül. A sok várakozás. A gyógyszerek. Már lemondtam a lábamról, és felkészültem a protézisre, hiszen az lesz. Történjen meg végre a nagy beavatkozás! ‒ Bízz bennem! Jó kezekben vagy. Senki sem őrült meg. ‒ Annyira aggódom, Rach. ‒ Tudom. ‒ És maga? ‒ Hogy aggódom-e? ‒ kérdeztem. Egy vázában napraforgó volt az asztalon. Nem lett volna szabad a szobájában tartania, hiszen túl nagy volt a fertőzésveszély, sérült az immunrendszere, de ő maga szedte, és annyira örült neki, hogy eltekintettem a szabályok betartásától. ‒ Értem. Őszintén. A szemembe nézett. A szeme élénkkék volt, szinte ibolyaszínű. Őszintén válaszoltam.

‒ Igen. Azt szeretném, ha nem lenne ez a bajod. Ha garantálhatnánk a gyógyulást. Ha a csontjaid összeforrnának. ‒ Vágják le a lábam! Legalább túl leszünk rajta. ‒ Az operáció után ezt másképp gondolod majd ‒ mondtam. ‒ Többé nem kaphatod vissza. ‒ Akinek van miért élnie, az szinte minden hogyant kibír. ‒ Ez kitől van? ‒ Nietzsche. ‒ Most éppen nihilista lettél? Arcán végre mosoly jelent meg. A kezelés idején kedvelte meg a filozófiát, és folyton idézeteket sorolt. Élveztem, mert mindig tanultam valamit, amikor beszéltem vele. Időnként olyan érzésem volt, mintha egy bölcset vagy prófétát hallgatnék. ‒ Nem, de tetszik ez az idézet. Ha folytatjuk a kemoterápiát, máris jobban fogom érezni magam. Igaza volt. Két héttel később elvégeztük az amputációt. A sebész azt mondta, hogy a páciens meglepően tisztán látó fiú. Úgy tűnt, hogy mindegyikünknél többet tud. Aznap meséltem Bennek a fiú lábának amputálásáról. Nem figyelt mindig a munkámmal kapcsolatos történetekre; ugyanazokat a sablonos szövegeket mondta vagy hogy kifejezze együttérzését, vagy pedig hogy velem örüljön. – Igen, akit meglátogattál ‒ felelte tömören. Gyakran beszélt így. Mintha csak az lenne a célja, hogy rövidre fogja a társalgást. ‒ Aha. Igazából nem is tudom. Ott van a mama ügye is ‒ mondtam ‒, és a kettő mintha hasonló lenne. A mamánál nem sokkal korábban állapították meg a daganatot, mint ahogy a fiúval először találkoztam, így a két rákos eset összekapcsolódott a fejemben. A fiú mamája túlságosan is aggályoskodó. Az enyém semmibe nem szól bele. ‒ Tudod, mi a bajod, Rach? ‒ kezdte Ben őszinte, de kedves módon. ‒ Túlságosan is magadra veszel dolgokat. Ezután bekapcsolta a játékgépét. Semmi mást nem mondtam: igaza volt.

10 A jelen A következő hétvégén Jack apjának volt születésnapja, és újra az autóban ültünk. Olyan érzésem volt, mintha Jack és én marionettfigurák lennénk, minél gyorsabban megpróbáljuk megismerni egymást, a családtagjainkat és a barátainkat, mielőtt a baba megszületik. Olyasfajta érzés volt, mintha felugrottunk volna egy mozgó tehervonatra. Arra gondoltam, hogy jobb lett volna, ha megmondja az előző hétvégén, hogy újra eljövünk, esetleg ha nekem eszembe jutott volna. De én honnan tudhatnám? Hiszen azon is igencsak törnöm kellett a fejem, hogy Jack születésnapja mikor van. Ötórás út volt, én vezettem. Öt órán át figyeltem, hogyan jár az ablaktörlő a szélvédőn, és közben elmélkedtem, ami persze nem segített. ‒ Újra a 74-es autópálya ‒ szólaltam meg, hogy mondjak valamit. ‒ Te jó ég, még ezt se tudtam. ‒ Hogy nem tudhatsz ilyet? ‒ kérdeztem, és ránéztem. Bátortalanul vigyorgott. Tipikus gyalogos volt, aki semmit nem tud. Nem tudta, hogy melyik út melyik, vagy hogyan kell eljutni valahová. Audrey-nak és nekem volt egy kifejezésünk azokra a felnőttekre, akik nem vezetnek autót. Felnemnőtteknek hívtuk őket. Számos kritérium volt a felnemnőttek meghatározására: olyan emberek például, akik nem maguk mossák a ruháikat, vagy akik nem tudják használni a vasalót. Felnemnőtt, suttogta időnként a fülembe Audrey a moziban, amikor olyan filmet néztünk, amely esetlen felnőttről szólt. Magamban azon tűnődtem, hogy mit gondolhat Jackről. ‒ Átmentél az autóvezetői vizsgán, ugye? ‒ folytattam. ‒ Aha. ‒ És mi történt? Soha többé nem ültél volánhoz? Ezt komoly arccal kérdeztem. Oban nem egészen olyan, mint London. Bizonyára vezetett. Szüksége volt rá, mert a városban elég nagyok a távolságok. ‒ Mindig piás voltam ‒ felelte Jack. Kinyújtotta a lábát, és a vállamra tette a kezét. ‒ Ó ‒ mondtam mosolyogva. ‒ Értem. ‒ De azért vezettem is, úgy harmincéves koromig. Egy keveset. Utána azonban abbahagytam. Pár éve. Már egyáltalán nem menne.

‒ Miért hagytad abba? ‒ Valahogy leszoktam róla. ‒ Hm. Nos, a múlt héten is a 74-es autópályán voltunk, ez minden ‒ mondtam. ‒ Rendben van, Mrs. Zsémbes ‒ mosolygott. ‒ Ezt rám mondod? ‒ Aha. ‒ Lustán nyújtózott. Keze még mindig a vállamon volt. Kellemes érzés volt; meleg, noha lent, a csípőm körül már új zsírréteg képződött. Naiv módon arra gondoltam, hogy csak a hasam nő meg. ‒ Ez most megint csak egy hosszú út. Jó lenne szombaton reggel otthon lenni, és édes kettesben élvezni az ágy melegét ‒ mondtam, oldalról ránéztem, és nevettem. ‒ Az ágy melegét említetted? ‒ Igen, azt. ‒ Majdnem harmincéves vagy ‒ jegyezte meg Jack, de ő is nevetett. ‒ Most arra gondolsz? ‒ Pontosan. Éreztem, hogy a testemen végigfut a boldogság hulláma, egészen a kormánykereket markoló kezemig, miközben szakadt az eső. A hatás mindig ilyen volt nálam. ‒ Miért ne élvezhetnénk az ágy melegét Obanben? ‒ javasolta. ‒ Mm. ‒ Nekem az az otthonom ‒ mondta egyszerűen, ettől egyszeriben elillant az incselkedő hangulat. És egyszer csak mindent megértettem. Csak azóta élt Newcastle-ben, hogy találkoztunk. Hét hónapja. Ez nagyon rövid idő. Még azt sem tudta igazán, hogy hol van a Tyne, legalábbis nem pontosan. Nem úgy, mint a helyiek, akik mindig tudják, hogy tőlük jobbra vagy balra van. Nem bennszülött newcastle-i apa nevelte, aki sokáig fennmarad, és helyi barna sört iszik. És nem is igazán érdekelte a hely. Csak ideiglenesen küldték oda, de találkozott velem, és minden megváltozott. De nem szerette Newcastle-t; legalábbis nem úgy, mint én. Piszkosnak tartotta, a helyi embereket pedig furcsának. Nem mondta, de láttam rajta, ahogy a városban szombat esténként zajló tivornyákra és kanmurikra gondol. A Primark áruházra, amelynek oldalára valaki a remény szót festette, ami viszont kifejezetten tetszett nekem. A határozott Thatcher-ellenes hangulatra. A szociális bérlakásokra. Oban elzárt település, gazdag és kihalt; egészen más, mint Newcastle. ‒ Newcastle-ben csak betelepült vagyok, nomád ‒ mondta. ‒ Teljesen idegen. ‒ Teljesen idegen aligha vagy ‒ mondtam. De talán mégis az volt.

Elhallgattunk. Esett az eső, mint azon az autópályán mindig. Elővett két Wagon Wheels kekszet. ‒ Hajlandó vagy megosztani velem? ‒ kérdeztem, hogy témát váltsunk. ‒ Igen ‒ felelte, és lassan felém nyújtott egyet. ‒ Nagyon, nagyon különleges vagy. ‒ Köszönöm ‒ mondtam őszintén, és az egyiket kivettem a kezéből. ‒ Lekvárosak ‒ közölte velem. ‒ Ezek a legjobbak. Elég nehéz rájuk bukkanni. ‒ Hány van még? ‒ kuncogtam, hiszen egyfolytában ilyen kekszeket szedett elő. ‒ Talán vagy száz ‒ mondta, és ásított. ‒ Van egy férfi a Tesco pénztárában, aki azt hiszi, hogy folyton partikat tartok. Megálltunk egy benzinkútnál. Bement kávéért, és fánkot is hozott mellé, hogy megóvjon a terhesség alatti aranyér kialakulásától. Odaadta nekem, és alig tudta abbahagyni a nevetést. ‒ Megláttam, és rád gondoltam ‒ mondta, közben megeresztett egy pajkos mosolyt. ‒ Ó, köszi. ‒ Elvettem tőle. ‒ Miből gondolod, hogy erre most hirtelen nagy szükség van? ‒ Ki tudja, hogy mikor jelentkezhet az aranyér? ‒ nevetett, majd átadott egy pohár koffeinmentes kávét ‒ kedvenc márkám volt, a starbucksos Caramel Macchiato ‒, és ahogy elvettem, megfordította a poharat. Rachel tüneményes, állt az oldalán. ‒ Megkérted őket, hogy írják rá? ‒ kérdeztem, és nevettem közben. ‒ Azt mondtam nekik, hogy ez az én nevem. Komolyan ‒ felelte. Este tízre értünk Obanbe. Tizenegykor már édes kettesben élveztük az ágy melegét. Jack apja, Tony, sétálni akart a születésnapján. A felesége, Cynthia lázasan ügyködött, hogy elkészítsen három, különböző fajta tortácskát. Azok közé tartozott, akik mindig valami nem igazán fontos dologgal pepecselnek. Kate és én titokban nevettünk az ilyeneken, amikor a húszas éveinkben ki sem látszottunk a teendőkből; én az orvosi tanulmányaimmal voltam elfoglalva, ő pedig a tenisszel. Akkoriban nagyon könnyen értünk el sikereket, ami arrogánssá tett minket. A mamánk köztisztviselő volt, és mindig dolgozott. Ezzel együtt nőttünk fel. Egyszer, nem sokkal a mama halála után Kate megkérdezte tőlem, hogy örültem volna-e, ha másképp alakulnak a dolgok, ha egy gondoskodó mamánk van, aki együtt piknikezik velünk a kertben, és faágakból búvóhelyet

készít. Azt mondtam, hogy nem. Nem azért, mert igaz volt, hanem mert nem akartam beszélni róla, és utána már Kate sem kérdezte. ‒ Hamarosan indulnunk kell, ha tényleg sétálni akarunk ‒ mondta Tony. ‒ Miért nem mondtad korábban? ‒ kérdezte tőle sziszegve Cynthia. ‒ Davey miatt ‒ tette hozzá. Ingerülten elindultak, én pedig kérdő tekintettel néztem Jackre. ‒ Az öcsém nem szereti az új helyeket ‒ mondta Jack. ‒ Kabátot venni sem szeret. ‒ Nem? ‒ kérdeztem, és beszélni akartam róla. Még a fiú problémáját sem ismertem igazán. Volt ugyan néhány tippem, de egyik sem tűnt megfelelőnek. ‒ Ő csak… úgy szereti a dolgokat, ahogy vannak ‒ magyarázta Jack. ‒ Nem akar változást. ‒ Mindig ilyen volt? ‒ Aha. ‒ Rákönyökölt a konyhaasztalra. ‒ Különös volt felnőni egy ilyen… nagyon fura testvér mellett. ‒ Én mindig megkérdezem a pácienseimet a testvérükről ‒ mondtam. ‒ Ők is szenvednek. ‒ Te jó doktor vagy. Én igazából nem szenvedtem ‒ felelte Jack. ‒ Olyan aranyos. Nincsenek benne gátlások. Amikor tizenöt éves volt, megragadta a mama kezét a postán, és megkérdezte, hogy egy nőnek miért van bajusza. ‒ Arcán kis gödröcskék jelentek meg. Az a mosoly volt, amelyet nekem is tartogatott, vagy azoknak az embereknek, akiket szeret. Kinyújtotta a kezét, és felvette a parányi tortákat. ‒ Mi az ő…? ‒ Autizmus, de még más dolgok is tartoznak hozzá. Gyerekes. Ekkor felbukkant Davey, és nehéz léptekkel ledübörgött a lépcsőn. Hórihorgas volt, keze-lába hosszú és vékony. Bőre sápadt, ajka piros, szeme pedig csillogó kék. ‒ Rendben van ‒ mondta neki Jack kedvesen. ‒ Szeretnél sétálni? ‒ Nem. ‒ Akkor bevetésre megyünk. A World of Warcraft egy akciója. Davey óvatosan ránézett. ‒ Igazán? ‒ kérdezte színtelen hangon. ‒ Igen, cimbora. Lehetek én a tiszt? Megfordultam, hogy Jackre nézzek, de ő nem pillantott rám. Most az egyszer nem törődött azzal, hogy én mit gondolok. Nem érdekelte, hogy a World of Warcraft nevetséges. ‒ Rendben van ‒ mondta Davey. ‒ Ez a szörnyek elleni küzdelem lesz? Kint? ‒ Természetesen ‒ mondta Jack. Rámosolygott Davey-re, Davey pedig

lenézett a lábára. ‒ Rendben van ‒ egyezett bele Davey pár pillanattal később. ‒ És utána tudod, mi lesz ma este? ‒ kérdezte Jack. ‒ Mi? ‒ Kivisszük a kukákat ‒ válaszolta Jack. Davey szerette kivinni a kukákat. Azt játszotta, hogy lovagol. ‒ Igen! ‒ kiáltotta Davey, és mindkét kezét a levegőbe emelte. Bementem a nappaliba, és figyeltem, milyen kint az idő. Onnan a köd még inkább nyomasztónak tűnt, és attól függően sűrűbbnek vagy átláthatóbbnak, hogy milyen szögből néztem. Cynthia jött be, a túracipője ugyanis ott volt a sarokban. ‒ Hol van most? ‒ kérdezte tőlem. ‒ Remélem, hogy nem azt az átkozott anyajegyet vizslatja megint. Már kétszer rászóltam, hogy ne tegye. ‒ Jack? ‒ mondtam. ‒ Igen, Jack. Nyavalyás hipochonder. Az orvosok minek neveznék az ilyesmit? Hisztéria? ‒ Rendellenes aggódás az egészsége és a szervezete miatt ‒ feleltem. Annak idején pár történetet elmondtam Audrey-nak hipochonderekről, akikkel a kórházban találkoztam. Jókat nevetgéltünk, és arról biztosítottuk egymást, hogy még nem vagyunk igazán profik. Audrey is elmondta a legpikánsabb eseteit, én pedig beszámoltan neki egy páciensről, aki „valami megmagyarázhatatlan, fájdalmas érzést tapasztal” a bőrén, miközben csak leégett a napon. ‒ Nos, tehát ez az. ‒ Mindig ilyen volt? ‒ kérdeztem, és megpróbáltam többet megtudni tőle, hogy jobban megérthessem Jacket. A szorongást általában valamilyen esemény váltja ki, ilyenkor túl gyakran ellenőrzünk dolgokat, és nálam is erről volt szó. Ennek felismeréséhez nem kell pszichiáternek lenni. A mama esete ott volt a gondolataim mélyén, és gyökeret vert, mint valami szívós, mérgező növény. Hatására egy csomó olyasmit gondoltam, ami nem volt igaz. Ezt le kellett küzdenem. Reméltem, hogy egy nap Jack is elmondja az ő szorongásának okát. Általában erre gondoltam, miközben figyeltem, ahogy háromszor is ellenőrzi, tényleg kikapcsolta-e a gázt. ‒ Jack? Ó, egyáltalán nem. A lehető leglazábban viselkedett ‒ felelte. Az idő ködös volt, szemerkélt az eső, de ez inkább csak hozzáadott valamit a táj hangulatához. A köd miatt Oban jobb helynek tűnt. Nagyobb biztonságban éreztem ott magam.

Elmentünk a Melfort tóhoz. Még a gyenge esőben is ragyogó kék volt, és a felhőpamacsok úgy lógtak felette, mintha vattacukor-darabok lennének. A füvet a skót hanga bíborszínű foltjai tarkították. Ahogy mozogtunk, a zöld és rózsaszín árnyalatai látványosan váltogatták egymást, mintha vibráltak volna. Már azt hittem, hogy az egész tavat körbejárjuk, amikor végre megérkeztünk, és rájöttem, hogy a víz olyan, mint egy kisebb tenger. Néhány skót hegy látszott a távolban, de csak gyengén, és a csapkodó hullámok köveket és kavicsokat sodortak ki a partra. A szaga is a tengerére emlékeztetett; csípős volt. Kastélyszerű ház állt a tó partján. Nem vette körbe kerítés, és kert sem volt előtte. A birtok talaja szinte lebukott a partra, egyre laposabb lett, majd víz váltotta fel. Tetszett a skót szabálytalanság. Megfordultam, nyugati irányban elnéztem a ház mellett, és visszapillantottam a hegyre, amelyről az előbb lejöttünk. Mögöttünk örökzöld fák nőttek. Hajlottnak és görbének tűntek, ahogy kiemelkedtek a hegyen a ködből, és magasabbnak, mint amilyenek valójában voltak. A felhők gyorsan mozogtak, mint egy animációs filmben, és az arcom nedves lett, miközben figyeltem őket. ‒ Skócia elragadó, ugye? ‒ kérdezte Jack, és figyelte, ahogy nézelődöm. Bólintottam. Csak mi voltunk: Jack, a szülei, Davey és a kutyák. Az állatok ugrándozva elszaladtak. Senki más nem volt a környéken. Korábban kölcsönkértem egy esőkabátot Jack mamájától, aki szó nélkül adott egyet az autóban. Davey elkóborolt. Szeretett egyedül lenni, és ilyenkor magában beszélt. Sűrűn hátrafordult, és Jacknek mutogatott valamit; a World of Warcraft képzeletbeli fegyvereit tartotta a kezében, és lehajolt a fák mögött. Jack nevetett, és odakiáltott neki: ‒ Figyelj a sárkányharcosra! Puff! ‒ Játszotok Davey-vel? – kérdeztem. ‒ Ugyan már. Mindig mindent ő akar irányítani, de már kezdem megismerni a trükkjeit… és így talán közelebb kerülhetek hozzá. Ha az ő nyelvét beszélem. ‒ És ha Wallyról kiderül, hogy a videojátékok rabja… ‒ Már képben leszek. Lemaradtunk a többiek mögött. Jack a kezemet fogta. Meleg volt, de nedves az esőtől. ‒ Nézd! ‒ mondta, és a bokrokhoz húzott. Az egyik növény nagyon vörös volt, és fényes termése úgy nézett ki, mint a gránátalma magja. Szinte csillogott a párás levegőben. ‒ Medveszőlő ‒ mondta. Leszakított róla egy levelet, és a kezembe adta. ‒ Elég ritka. És kifejezetten skót. ‒ Felállt, és vigyorgott. ‒ Milyen szép ‒ mondtam. Benyúltam az esőkabát alá, és betettem a kabátom

zsebébe, ahol biztonságban lesz. A levél felületét érdesnek éreztem; olyan volt, mint a kérges bőr. Csendben mentünk egy darabig, kézen fogva. Teljesen mindegy, hogy hol voltunk, mindig magához húzott. A Tesco sajtos pultjai között. Amikor csak pár lépést tettünk meg az autónktól egy étteremig. A kezem mindig ott volt az övében. Egy másik pár is megkerülte a tavat, a másik irányból. Egy idősebb pár. Elmentünk mellettük. A nő ‒ aki bíbor gyapjúpulóvert viselt ‒ alaposan szemügyre vette Jacket, és élénk, kék tekintete szinte rátapadt. Arcán furcsa kifejezés tükröződött. Talán hitetlenkedés? Ám akkor pislogtam, és hamarosan már mögöttünk voltak. De utána történt valami. Pár pillanattal később valaki kiáltott. Az idős nő megfordult, és kiabált valamit, de a szavait elvitte a szél. Jacknek és nekem mutogatott valamit. Ösztönösen elindultam felé, de Jack kinyújtotta a kezét, hogy megállítson. A szorítása túlságosan is erős volt a csuklómon. De nem csak a szorítása volt erős. Más dolgok is voltak. Ahogy például lehajolt, mintha arra készülne, hogy behúznak neki. A szülei viselkedése is beszédes volt. Megálltak, szinte lecövekeltek. Csak Davey viselkedett úgy, mint én: zavarban volt, és meg akarta tudni, mi történik. Rövid időre a szemembe nézett, pedig csak ritkán kereste mások tekintetét. Cynthia megfogta őt, hogy megállítsa, ugyanúgy, ahogyan Jack tette velem. Jack apja, Tony, nagy léptekkel odajött hozzánk. Addig jókedvű volt, örült a születésnapi ajándékoknak, élvezte a sétát, de most megváltozott a viselkedése. Szeme kitágult, és a kezét felénk nyújtotta. ‒ Miért van itt ez a nő? ‒ kérdezte halkan Jacktől. A pár úgy nyolc méterre lehetett tőlünk, és még mindig minket néztek. A nő már nem kiáltozott, de nagyon zaklatottnak tűnt, ahogy a haját simítgatta a füle mögé. ‒ Nem tudom. Nem tudom ‒ mondta Jack. ‒ Nem tudom, hogy most hol laknak. Én nem tudtam. Senki más nincs itt ‒ mondta, és tekintetét körbejártatta a tó partján. ‒ Azt hittem, hogy ez a rész teljesen kihalt lesz. Jacket még sosem láttam ilyennek. Kétségbeesett volt, talán ezzel a szóval jellemezhetném legjobban a viselkedését. A kezét tördelte, és egyre csak a nőt nézte. A nő kabátjának színe olyan volt, mint a hangáé. És akkor mintha az eszébe jutott volna valami, mert felénk indult. Szinte futva. Hosszú, ősz haja nedvesen lobogott mögötte, ahogy csörtetett a füvön és hangán át. Folyton megbotlott valamiben. Én is, mivel a talaj kiszámíthatatlanul süppedős volt. Tony odafordult Jackhez. Egész életében üzletemberként dolgozott ‒ egy

whiskyüzemben ‒, és jól kezelte a nehéz helyzeteket. ‒ Honnan tudták? ‒ kérdezte. Jack szeme összeszűkült. Ránézett a nőre, aki még mindig felénk tartott. ‒ Nem hiszem, hogy tudták volna ‒ mondta. ‒ Egyszerű balszerencse. ‒ Gyerünk innen! ‒ javasolta Tony Jacknek, és a tó körüli ösvénynek arra a részére mutatott, amelyik picit kitaposottabb volt, mint a többi. Felcaplattunk a dombra, és hátat fordítottunk a nőnek. Én is szót fogadtam, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Előbb-utóbb valaki csak elmondja, hogy mi ez. Elmondja? A nő megállt annak a dombnak az aljánál, amelyikre felmentünk. A férje kiabált neki, és kérte, hogy ne háborgasson minket. Nem hiszem, hogy a nő csak azért állt el a szándékától, mert felmentünk a dombra. Olyan benyomást keltett, mint akit legyőztek; elfordult tőlünk, gyapjúkardigánja ujját a szájához emelte, és zokogott. És akkor, mielőtt visszament volna, felénk fordult, és egyetlen mondatot kiáltott. A szélben és az esőben a hang tompának és gyengének tűnt. ‒ Hogyan tud egyáltalán aludni éjszakánként? ‒ kérdezte erős, skót akcentussal. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek címzi. Mindnyájunk felé kiáltotta, ahogy egy csoportban álltunk a szélben. Elfordult, és elindult. Mi is folytattuk utunkat a tó körül egy szinttel feljebb, miközben kerülgettük a vadállatok ürülékét és a vadnövényeket, amelyek vastag szára mindig a bokánk köré csavarodott. ‒ Mi volt ez? ‒ kérdeztem Jacktől halkan, amikor a nő már eltűnt. Még mindig láttam a messzeségben, ahogy a haját igazgatja, rázza a fejét, és nekifeszül a szélnek. Jack szülei felénk fordultak, és engem bámultak. Arcukon különös kifejezés volt, hacsak nem képzelődtem. Felismerés. Az lehetett. ‒ Ne is foglalkozz vele! ‒ mondta Jack határozottan. ‒ Ki volt ez? A szüleire nézett. ‒ Valaki, aki neheztel a papára. Pislogtam. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen családhoz tartozom majd. Soha senki nem neheztelt az én apámra, akinek szokása volt, hogy minden elektromos eszközt kihúzott lefekvés előtt, és minden áldott reggel megnézte a barométert. Észrevettem, hogy milyen pillantást vált Jack és az apja. Nem tudtam, ez mit jelent, de fontosnak tűnt. ‒ Földet vettem a házuk közelében. Társultam egy beruházóval, hogy gyárat építsünk rá ‒ mondta Tony, és vállat vont. ‒ Kéményfüst a háborítatlan, skót

tájban. A természet védelme. Csupa ilyesmi. Az ügy a bíróság elé került, és eldurvult. Nem hittem, hogy újra látjuk őket ‒ mondta. A tájnak arra a részére mutatott, ahonnan a nő jött. A mozdulatból azt lehetett érezni, hogy valami őrült hippinek vagy hasonlónak tartja, habár én egyáltalán nem így gondoltam. Nem tudtam kiverni a képet a fejemből. A nő izgatottságát. Ahogy a haját simítgatta az arcából. Nagyon szomorú ember benyomását keltette, mivel már épp elég ilyet láttam. Cynthia lelkesen bólogatott. Mind elfordultak tőlem, ráadásul a szél és az eső is olyan heves volt, hogy több kérdést már nem tehettem fel. Egyedül Davey fordult meg, és nézett rám továbbra is. A nyakát nyújtotta, és világoskék tekintetében megcsillant a napfény. Jóval később vettem észre, hogy Jack keze nyoma meglátszik a csuklómon. Csak a zuhanyozáskor tűnt fel. ‒ Te is ismered őt? ‒ kérdeztem Jacktől később, amikor kettesben voltunk. A teraszon álltunk. A nap éppen lenyugodott a tó mögött. Akárcsak egy vizesárok, tréfálkoztam az első látogatásomkor, és ő bátortalanul elmosolyodott. ‒ Kit? ‒ kérdezte Jack, és felém fordult. Gyümölcsszörpöt ivott, és az ujjnyoma ottmaradt a poháron. Azt nézte. ‒ Istenemre, ez remek ‒ mondta. ‒ Eperszörp. ‒ A nőt a tónál. ‒ Á, igen. Vártam. Beletúrt a hajába. ‒ Mind benne voltunk a jogi procedúrában. Igazán borzalmas volt. A papa jóformán feldarabolta a nő földjét. A gyár számára. A nő nagyon kiborult tőle. ‒ Nem alaptalanul ‒ jegyeztem meg. ‒ Egen. De nagyon sok munkahelyet teremtettünk. Recesszió idején ‒ folytatta Jack. ‒ Ettől függetlenül, elég borzalmas volt, és sajnáltam őt. ‒ Felismert. ‒ Aha. Az ügy idején szinte végig engem kérlelt. Azt hitte, hogy szimpatizálok vele, és ezt jól is gondolta. Mindenkit nagyon megviselt az ügy. ‒ Az elmondottak alapján elhiszem ‒ mondtam. Elhallgattunk. ‒ Csak Ben volt? ‒ kérdezte Jack, és oldalról rám nézett, ahogy az ajkához emelte a poharat. ‒ Csak Ben? ‒ Mint korábbi barát. ‒ A hangja egészen könnyed volt. Értetlennek tűnhettem, mert folytatta. ‒ Most jövök rá, hogy ezt még sosem kérdeztem.

‒ Aha ‒ mondtam. ‒ Alapvetően. Előtte egyetlen fontos, igazi barátom se volt. Fiatalok voltunk. És neked? ‒ Fontosnak nevezhető szinte alig. Semmi ilyen. ‒ Milyen? ‒ kérdeztem, habár tudtam, hogy elismerő szavakra vadászik. Arra készültem, hogy előhozakodik a babával, hogy a kapcsolatunk emiatt fontosabb, mint korábban bármi más volt. De nem tette. ‒ Hogy szerelmes vagyok ‒ mondta, és rajtam nyugtatta a tekintetét. ‒ Előttem egyszer sem voltál szerelmes? ‒ kérdeztem, és képtelen voltam abbahagyni a mosolygást. ‒ Ennyire nem. ‒ A földet nézte, és egy betonlapon húzgálta a lábát. ‒ Nagyszerű teremtés vagy. A kutyák kint csatangoltak a hűvös, őszi napfényben. ‒ Szereted a kutyákat? ‒ kérdeztem, és még mindig mosolyogtam. ‒ Nem igazán. Mindig macskáink voltak. Több macskát akartam. A patkányokat is megfogták. ‒ Miért kellett váltani? ‒ folytattam, és Mozart selymes fülét gyömöszöltem. Arra gondoltam, hogy vajon Wally is szívesen simogatná-e, amikor elmúlt egyéves. Vagy kettő. ‒ Mi… nem tudom. Valahogy hozzánk kerültek a kutyák. Pár éve, csak úgy. ‒ Gyorsan beszélt. Az egész olyan volt, mintha egyszer, a változatosság kedvéért nem tartaná vissza az információt, hanem hirtelen túl sokat mondott volna. Aznap mind túl sokáig maradtunk fenn. Számomra nem jelentett gondot; már szinte fel is adtam a próbálkozást, hogy aludjam. Úgy éreztem magam az ágyban, mint akin átment az úthenger, és óránként felébredtem. Még Davey is lent volt velünk. Otthagyta az éjszakai akcióját, de leginkább csak csendben volt. Senki nem említette a tónál látott, idősebb nőt. Utolsó lettem a Trivial Pursuit társasjátékban. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lenne Kate, aki egyszerűen csak nevetett volna, és nem tűnt volna megdöbbentnek, amikor nem tudtam, hogy mikor voltak az utolsó választások Spanyolországban. Kate-nek is és nekem is elég gyatrák voltak az általános témájú ismereteink. Egyszer bevallottam, hogy nem tudnám elhelyezni Irakot a térképen, ő pedig azt mondta, hogy azt se tudja, hogyan kel fel a nap. Jack jól szórakozott, de szerintem zavarban is lehetett, elvégre orvos voltam. ‒ Milyen orvos? ‒ kérdezte Tony. Olvasószemüveg volt rajta, és afölött nézett rám.

Bizonyos értelemben szigorú benyomást keltett. Nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy korábban diplomata vagy politikus volt. Annyira komolynak és befolyásosnak látszott. Haja őszült, és amikor töprengő arckifejezést öltött, homlokán apró ráncok jelentek meg. Derűs barázdák nem voltak rajta. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Jack. ‒ Gyermekgyógyász ‒ feleltem. ‒ És most mi vagy? Nem válaszoltam azonnal. Cynthia meggyújtott néhány gyertyát, amelyek most körülöttünk lobogtak, és a fény folyton változott, ahogy a lángok vibráltak. Mi vagyok én? Nő, barátnő, lánygyermek, lánytestvér, kedves ismerős. ‒ Nem foglalkozom egészségüggyel ‒ mondtam. ‒ Ez érthető ‒ mondta. ‒ Ez érthető ‒ ismételte meg lassabban, ahogy az átlátszó műanyag tasakban a legjobb süteményt kereste. Audrey-val Jack papáját csak falkavezérként emlegettük, habár a barátnőm egyszer sem találkozott vele. Mindent neki kellett irányítania, így a beszélgetést is. ‒ Az Országos Egészségügyi Szolgálat is bajban van? ‒ kérdezte tőlem. Ez volt az általános vélemény. A hosszú várólisták. Az egyre sokasodó perek. A dolgozók igényeire fittyet hányó műszakbeosztás. A folytonos nyomásgyakorlás. Ám ezek közül egyik sem zavart. ‒ Igen ‒ feleltem. ‒ Már semmi örömöm nem volt benne. Minden mást is el akartam még mondani, ami miatt felmondtam. Annak a furcsa, hideg télnek az eseményeit. A vihart. De nem tettem. Mégsem beszélhetek anyám haláláról egy társasjátékozással töltött éjszakán. Nem magyarázkodhatom, amikor azt látom, hogy közben két felnőtt teát készít. Nem említhettem a nosztalgikus gondolatokat, a többiről nem is beszélve. * * * Később mindenki felment az emeletre. Az előszobában kivettem táskámból a telefonomat. Szerettem magammal vinni az ágyba, és a wifi segítségével a Facebookot nézegetni. Kate kérdésére (Milyen a kedves felföld?) is válaszolni akartam, és fel akartam tölteni egy képet a lábamról, ahogy Jack ágyában vagyok. Ezt nagyon élveztem, késő este, vele. Davey még mindig a nappaliban volt, a folyosó végén. Szerette elfújni a gyertyákat. Ez is az egyik kedvenc szórakozása volt. A nappaliban még világos volt, és a sárgás fényben jól láttam a szemközti falra vetülő árnyékát, ahogy mozgott. Haja előrehullott, amikor lehajolt, hogy egy újabb gyertyát elfújjon. Dús, borzas haja volt. Olyan gyakran mélyesztette bele a kezét, hogy szinte mindig égnek állt. A sötétben a narancsszínű háttér előtt

csak a fekete körvonalait tudtam kivenni, láttam, hogy felemeli karját, majd egy mozdulat árnyéka látszott. Tovább néztem, és újra megmozdította kezét. Engem hívott. Végigmentem a folyosón, le három lépcsőn, és be a nappaliba. Már csak két gyertya égett: egy magas, templomi gyertya a kandallópárkányon, és az ablaknál egy lapos, amely egy kis lámpásban pislákolt. A helyiség szinte teljes sötétségben volt, és Davey a közepén állt. Ő is magas volt, mint Jack, de vézna, és nem széles vállú. Még mindig integetett, hogy menjek hozzá közelebb. Lassan araszoltam feléje a sötétben. ‒ Nem tudsz róla, ugye? ‒ szólalt meg. Lefelé nézett, a poros, vörös szőnyegre. A kezemben tartott telefonomon megnyomtam a „home” gombot, mire a helyiségben fény gyúlt, és alaposan megnézhettem a fiút. Arcszíne a gyertyafényben látott, fakó narancssárgáról kísértetiesen halvány kékeszöldre váltott. Mögötte portré függött a falon, a kandallópárkány mögött. Egy ős. A Ross család egyik tagja. Nagyon régóta jómódúak. Még a viktoriánus időkben kezdték a whiskykészítést, mely szakma nemzedékről nemzedékre szállt. ‒ Miről nem tudok? ‒ kérdeztem Davey-t, és megpróbáltam nem ránézni a mögötte lévő, hátborzongató portréra, mivel annak arca annyira hasonlított a Jackére. A vastag szemöldök. A határozott tekintet. A széles váll. Davey tekintete lefelé irányult. Ritkán nézett rá bárkire is, és abban a pillanatban különösen nem akart a szemembe nézni. ‒ Ami történt ‒ mondta. ‒ És amitől az a nő olyan feldúlt lett. ‒ A nő a tónál? A fiút néztem, és szinte könyörögtem neki, hogy nézzen rám. Olyan logikusan gondolkodott, amilyet addig még egyszer sem tapasztaltam nála. Nem vett rólam tudomást. Hirtelen átment a szobán, és elfújta a kandallópárkányon álló gyertyát. A telefonom fénye kialudt, félhomály borult ránk, és az egyedüli világítást az ablaknál lévő, lapos gyertya adta, amely tükröződött az ablaküvegen, így két parányi láng pislákolt az éjszakában. ‒ Mi történt? ‒ kérdeztem. Davey továbbra sem vett rólam tudomást, és elfújta az utolsó gyertyát is. Mindenre ráborult a sötétség. ‒ A halálról ‒ mondta. ‒ Arról, amit… Jack kitervelt. Alighogy ezt kimondta, már ki is ment a szobából. Vissza akartam tartani, de nem állt meg. Hallottam lépteit a lépcsőn, utána a kilincs nyikorgását, és egyedül maradtam.

Úgy rohantam fel Jack hálószobájához, mint akit üldöznek. Davey ajtaja zárva volt, és bentről robbanások hangja hallatszott. Jack ágyban volt, és Caitlin Moran Hogyan legyünk tökös csajok című könyvét olvasta. ‒ Davey mondott valamit nekem. Jack behajtott egy oldalt, de nem tűnt idegesnek. ‒ Valóban? ‒ kérdezte, és be akarta csukni a könyvet. ‒ Arról a nőről. ‒ Milyen nőről? ‒ kérdezte, de elpirult, és még füle csúcsa is vörös lett. ‒ Azt mondta, az a nő azért kiabált, ami történt. Mert valaki meghalt. Utána pedig azt mondta… ‒ itt kis szünetet tartottam ‒ …neked valami terved volt. ‒ Szándékosan fogalmaztam picit másként. Jack keze mozdulatlanná vált. Engem nézett. ‒ Te jó ég ‒ mondta. ‒ Sajnálom. Időnként már vendégeket is megijesztett vele. A barátaimat. ‒ Mire gondolt… mire utalt ezzel? ‒ Semmire, Rach. Nem tudja… Nem tudja, hogy mit beszél. Semmi értelme nincs. ‒ Valóban? ‒ kérdeztem. Visszagondoltam a történtekre. Tény, hogy Davey furcsának tűnt. Mellesleg, milyen gyakran gondolkodik tisztán? Szinte soha. Levetkőztem, és bebújtam az ágyba. Jack magához ölelt, mint mindig, én pedig kinyúltam a paplan melege alól, hogy lekapcsoljam a lámpát. Behunytam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék. Pár perc elteltével Jack lélegzése egyenletes lett, és egészen mély. Kint semmi nesz nem volt, abszolút semmi. Nem hallatszottak a távoli országút hangjai. Se szomszédok. A csend nyomasztónak tűnt. És akkor meghallottam valamit. Sikoly lehetett. Talán egy róka. Olyan volt, mint gyereksírás az éjszakában. Tudtam, hogy beszélnem kell Davey-vel a szobájában, és meg kell kérdeznem, mire gondolt. Fúrná az oldalamat a kíváncsiság, és csak így találkozhatom vele. Ő csak az előre megbeszélt időpontokban jött ki. Másnap reggel hányingerre hivatkozva felmentem, de Davey szobája előtt megálltam. Bentről robbanások hangját hallottam. Űrhajókét. A fiú nevetését. Kopogtam, és lassan kinyitottam az ajtót. Sötét volt. A függönyök is behúzva. Davey nem nézett fel. Nem mozdult. Nem mutatta, hogy megismer. – Davey ‒ kezdtem, és gyorsan hátrapillantottam a vállam fölött. ‒ Davey. Nem vett rólam tudomást. Összerezzentem, és vagy másfél méterre megálltam

tőle. A szobája hatalmas volt, és tele mindennel, a különböző szenvedélyeinek tárgyaival. Az űrhajós és a számítógépes játékok kellékeivel. A falakat mindenütt fényképek és újságkivágások borították. Bizonyára épp akkor fejezett be valamit, mert a játékkonzolja elhalkult, és ő sem azt figyelte. Nem nézett rám, de már a képernyőt sem figyelte. Melegítőalsó volt rajta, póló, de zoknit nem viselt. Így öltözve eddig még sosem láttam. ‒ Tudni akartam… hogy amikor tegnap este lent voltunk… mire gondoltál ‒ dadogva beszéltem. Nem szólt semmit, így kicsit beljebb mentem a szobába. ‒ Sajnálom, Davey, de tudnom kell, mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy Jack tervezett valamit. ‒ Igyekeztem a lehető leghalkabban és gyorsan beszélni. Amint megtudom, amit akarok, máris kimegyek. Mihelyt Jack nevét kimondtam, Davey azonnal felém fordította a fejét. Tekintete pár másodpercre rám tapadt. Utána azt suttogta: ‒ Bajban vagyok. ‒ Nem, Davey, nem vagy bajban. ‒ Bajban ‒ suttogta újra. Utána felállt, kezét a fülére tapasztotta, és kiabálni kezdett. ‒ Nem tudok játszani, ha újra bajba kerülök. ‒ Ne, én csak azt akartam… ‒ Baj van ‒ ordította Davey. Nagy léptekkel átviharzott a szobán, és két kezével letakarta a számítógépes játék konzolját. Ekkor jeges hang dörrent mögöttem. ‒ Mit csinálsz itt? Megfordultam. Jack volt. ‒ Ó, én csak… beugrottam hozzá ‒ hebegtem. Jack narancslevet tartott a kezében, és felém nyújtotta. ‒ A reggeli rosszullétre. Vitamin. ‒ Az arca nagyon haragosnak tűnt. ‒ Miért vagy itt? Odament Davey-hez, letérdelt, és a szemébe akart nézni. ‒ Nem vagy bajban, pajti ‒ mondta halkan. ‒ Egyáltalán nem vagy bajban. Semmilyen bajban nem vagy. Davey sietve bólintott, látszólag lecsillapodott, és leült az ágyra. Lassan kihátráltam a szobából, a folyosón elmentem Jack szobájáig, de közben égett az arcom. Jack pár perccel később jött utánam. Semmit nem mondott, csak kinyitotta az ajtót, és tenyérrel felfelé kinyújtotta kezét, mintha azt kérdezné: Tehát? ‒ Igazán sajnálom ‒ mondtam. ‒ Én csak… ‒ Ezt nem teheted ‒ szakított félbe. ‒ Nem mehetsz be hozzá csak úgy, hogy

beszélgess vele. Ő nem tud… ez nem tisztességes vele. ‒ Sajnálom ‒ mondtam újra. ‒ Tudom. Letette az italt a fiókos szekrényre, és semmi mást nem mondott. Felnéztem rá az ágyról. Nem hallotta, amit az öccse szobájában mondtam. Az orromon lassan kifújtam a levegőt. Nem tudja, hogy mit kérdeztem Davey-től. Hogy szimatoltam. Végignyúltam az ágyon, és nem szóltam. Többé nem csinálhatok ilyet.

11 Hallgattam, ahogy ketyeg a falióra, és lágyan zümmög a számítógépem. Befejeztem az előző délután végén megkezdett levelet, és rátettem a főnököm székére. Utálta az ilyesmit, de egyébként elfelejtené, mert betemetik a könyvek, bírósági papírok és az íróasztalán felgyülemlő levelek. Az ilyen szervezetlenség elfogadhatatlan lett volna egy kórházban. ‒ Rachel ‒ szólalt meg, és bejött. Paulnak hívták, de arra kért, hogy Mr. Grintnek szólítsam. Megriadtam. Egy orvosi témájú rádióműsort hallgattam fülhallgatóval, és bűntudatom volt, noha még kilenc előtt járt az idő. Megbocsátón rám nézett, majd felvette a levelet, és átolvasta. ‒ Nem, nem ‒ mondta, felemelte a papírt, és odajött hozzám. ‒ Én hiperglikémiát diktáltam. ‒ Igen ‒ válaszoltam. ‒ De maga hipót írt. Kérem, javítsa ki. Átfutottam a levelet: A Felperes állandóan hipoglikémia tüneteitől szenved, és mindig csokoládét kell magánál tartania. Ránéztem Paulra. A telefonja memóriájában keresgélt valamit, és türelmetlenül sóhajtott, ahogy ősöreg számítógépe életre kelt. Szinte sosem kapcsolta ki, mert, ahogy mondta, túlságosan sokáig tart bekapcsolni. Mozgatta az egeret, és újfent hangosan kifújta a levegőt. Újra lenéztem a levélre. Kifejezetten jó volt. Felálltam, magas sarkú cipőm picit kényelmetlen volt, ezért ismét leültem. Nem, Paul téved. Megint felálltam. Meg kell értetnem vele. ‒ Ez most hipo ‒ mondtam, odamentem hozzá, és megpróbáltam olyan helyet találni az íróasztalán, ahová letehetem a levelet. – A hipo jelentése „alacsony”. ‒ Nem. Az a hiper. Hosszasan néztem rá. ‒ A hipochonder ‒ kezdte ‒ olyan valaki, aki aggódik az egészségi állapota miatt, túlságosan is aggódik. Tehát a hipo „túl sok”. ‒ A hipo jelentése „valami alatt”, a chondria pedig a gyomor. A hipochondria arra a szorongásra utal, amit az ember a gyomra alatt érez. A hipo vérnyomás túl alacsony, a hiper pedig, mint a hiperaktív esetében, túl magas ‒. Megpróbáltam mentegetődző képet vágni. Természetesen túlléptem a hatáskörömet, de Paul így legalább csak előttem tűnik butának.

‒ Jól van, jól van ‒ mondta, és pislogott. Szemöldöke fekete volt, benne vékony, fehér vonalakkal. ‒ Orvosi háttere van, igaz? ‒ Igaz ‒ feleltem, mintha az orvosi háttér kifejezhetné azokat az éveket: a reggeleket, amikor azt éreztem, hogy a valaha is letett legnehezebb vizsgákra menet a gyomorsav lötyög a hasamban; a Prestonban töltött éjszakai műszakokat, mivel az a város is a manchesteri dékáni hivatalhoz tartozott; a születéseket és haláleseteket, és a pirítós fölötti nevetéseket a konyhában. ‒ Ápolói munka volt, ugye? ‒ kérdezte. Úgy döntöttem, hogy nem válaszolok. Minél kevesebbet mondok, annál jobb. Visszaadta a levelet. Nem írta alá. Furcsán néztem rá. ‒ A rám való hivatkozás nem pontos ‒ mondta. ‒ Az én címem PG1. Itt sima PG van. Visszafogtam magam, hogy ne forgassam a szemem. Számít ez? ‒ Írja át, kérem ‒ mondta élesen, és beírt valamit a munkaidő-nyilvántartásba. Aznap este elmentünk a Hoppingsba, egy vidám vásárba Newcastle határában. Abban az évben későn rendezték, október közepén, de a nap még fényesen és melegen sütött; mintha titokzatos módon egy nyári nap került volna át az őszbe. Amikor gyerekek voltunk, Kate és én minden ősszel elmentünk a vásárba. Emlékszem, hogy valamelyik évben a mama rózsaszínű vattacukrot vett nekem. Kate a kandírozott cseresznyéért rajongott, az volt az egyik első kedvence, és tizennégy évesen maga is megpróbált olyat készíteni, elég katasztrofális eredménnyel. Későn érkeztünk, a lenyugvó nap narancssárga csíkokat vetett a fűre. Munka után a délutánt elég gyakran a fürdőszobában töltöttük. Jack egy bűnügyi regényt olvasott. Egyenesen falta őket. Ahogy a gőz felmelegítette, érezhető lett a régi könyvekre jellemző illat. Én egy újságcikket olvastam neki; nevettünk a benne szereplő tanácsokon és a pontatlan egészségügyi javaslatokon. ‒ Ez a könyv idegesítő ‒ mondta. ‒ A vallatótiszt nem lehet a vizsgálatot lefolytató is. ‒ Dühös volt, és úgy tette le a könyvet a kád mellé, hogy még a gerince is recsegett. Nem ettől a mondattól lepődtem azonban meg, hanem a következőtől. ‒ Jól tudom a bírósági jelentésekből ‒ mondta gyorsan. ‒ Oban környékén. Kisebb lopások. ‒ Mindezt nagyon gyorsan hadarta el, de úgy tűnt, hogy a mondatot egy csomó heves, nagyon rémült gondolat előzte meg. Még mindig a fürdőszobában elhangzottakon gondolkodtam, amikor a vásáron felém fordult, és megszólalt:

‒ Az a valami ott nem tűnik biztonságosnak ‒ jegyezte meg, és felfelé mutatott. Egy körhinta tornyosult fölénk. Üléseket rögzítettek fémrudak végére, amelyek egy központi tengely körül forogtak. Ahogy a körhinta megállt, a rudak leereszkedtek, és amikor a szerkezet elindult, a sebesség növekedésével újra felemelkedtek, mint amikor egy esernyőt összecsuknak és kinyitnak. ‒ Biztos vagyok benne, hogy alaposan ellenőrizték ‒ mondtam. ‒ Hm. ‒ Jack felvont szemöldökkel vizslatta. Az ülések újra süllyedni kezdtek, ő pedig összerezzent. ‒ Még sosem hallottam, hogy valaki körhintán szenvedett volna balesetet ‒ mondtam. ‒ Nem? ‒ Egyszer sem ‒ mosolyogtam. Tekintetünk találkozott. Nagyon sokáig néztük egymást, ahogy ott álltunk, a napfényben. Többet nem szóltunk, de a pillantásunk beszédes volt. Egy stand tulajdonosa pici labdát nyújtott felénk. A hosszú, száraz nyár után a bőre fényes és barna volt. A korát nem lehetett megállapítani, úgy huszonöt és ötven között lehetett. Jack ellépett mellette, elutasítón intett az egyik kezével, de a másikkal megragadta a csuklómat. Válla fölött kétszer is visszapillantott a férfira. ‒ Tehát nem akarsz felszállni a körhintára, vagy célba dobni? ‒ kérdeztem. Valamennyire már megszoktam visszahúzódó viselkedését. Félszeg volt, és az is előfordult, hogy kiment egy üzletből, ha valaki megszólította. Szétnézett a mezőn, ahol a sok eső után csillogott a fű. ‒ Csak sétáljunk! ‒ morogta. ‒ Ezt szeretem a legjobban, veled kóborolni. ‒ Megfogta a kezem. Készítettem magunkról egy felvételt a telefonommal. Jack borzalmas arckifejezést vágott, egészen lebiggyesztette az alsó ajkát. ‒ És még csodálkozol, hogy a Facebookra feltett képeken miért nézel ki mindig úgy, mint egy idióta? ‒ kérdeztem, majd kinagyítottam a felvételt, és megmutattam neki. ‒ Nem tehetek róla. Az arcom mintha egy szörnyetegé lenne. Nézd! ‒ mondta, előhúzta a telefonját, és megnyitotta a Facebookot. Ezt gyakran tette. Szerette frissíteni az oldalát. Időnként női témájú cikkeket osztott meg, amit imádtam. Gyakran rám is hivatkozott a párokról szóló cikkekben; a tartós házasság titkai, az alvási testhelyzet pszichológiai jelentősége. Teljesen nyitott volt, és sok mindent mások elé tárt kettőnkről. Büszke volt rá. A kezembe nyomta a telefonját, és rámutatott egy őt ábrázoló fényképre. Aznap már korábban is láttam, de nem szóltam róla. Szerettem nézegetni az

oldalát, olvasgatni a gondolatait. A City Lights két másik újságírójával volt együtt, de ők mindketten természetesen mosolyogtak. Jack összehúzta magát, és grimaszokat vágott. Mihelyt megnéztem a képet, kikapta a kezemből a telefont. ‒ Remek pillanatfelvétel. De most nézz rám! Kifejezetten pufi vagyok ‒ mondtam. Biztos voltam benne, hogy még a kezem is vastagabb lett. A mellem egyértelműen nagyobb volt, és ijesztően gyorsan nőtt. ‒ Csodálatos vagy. Virágzol. Beíratnál egy mosolygást oktató tanfolyamra, mielőtt Wally megérkezik? ‒ Imádom a mosolyod ‒ feleltem neki. ‒ Elragadó. Előttünk két nő ült keresztbe tett lábbal a füvön, és építőkockákból hatalmas tornyot épített. A nap lenyugodott, az ég levendulaszínű lett, én pedig összerezzentem, ahogy meleg fuvallat érte a vállam szabadon lévő bőrét. Talán ez az év utolsó meleg napja, gondoltam, és egy tizenéves fiatalt néztem, aki parányi sortban ment el mellettünk. Diákként odavoltam az évszakok változásáért, és mindig tudtam, mikor sötétedik be, vagy mikortól válnak hosszabbá a nappalok. Utána viszont jött az orvosi egyetem, a rezidensi munka, amikor a nappalok és éjszakák folyton felcserélődtek az életemben. Most pedig szinte azt sem tudom, hogy milyen hónap van. ‒ Kisasszony, feltételezem, hogy nagyon jól céloz ‒ szólított meg valaki, ahogy elmentünk a standja mellett. Tájszólása az ír és az északkelet-angliai között volt; az r-eket keményen ejtette, de a magánhangzókat már dallamosan. Jack hátrahőkölt. Nos, nem csak hátrahőkölt. Megijedt. ‒ Nos, nem igazán ‒ feleltem nevetve, és eszembe jutott az iskolai kosárlabda, amikor a csapattársaim megpróbálták megakadályozni, hogy megszerezzem a labdát. ‒ Még a zoknival sem találsz bele a szennyeskosárba ‒ mondta Jack, és csúfondárosan rám mosolygott. ‒ Ez viszont céllövölde ‒ mondtam ‒, és nem dobni kell. Figyeld! ‒ Ugyan ‒ mondta Jack, megállt, és a standot nézte. ‒ Ki van zárva. Vizsgálgatta a bódét. Nagyon jól nézett ki szabadtéri programokhoz felvett, khaki ingében, a fejére tolt napszemüvegben. ‒ Ki akarom próbálni ‒ mondtam neki. ‒ Kizárt ‒ mondta ismét, határozott éllel hangjában. Akkor ránéztem. Az arca sápadt volt. A kórházban szürkés sápadtnak hívtuk az ilyet. Nagyon különös árnyalat. ‒ Mi baj? ‒ kérdeztem, és néztem, ahogy szinte öntudatlanul letörli a felső ajkán gyöngyöző izzadságot. ‒ Semmi, csak nem szeretem a puskákat ‒ mondta. ‒ Szorongásaid vannak, és nem szereted a puskákat. Nem te vagy az első ilyen

‒ mondtam, és elnevettem magam. ‒ Bizonyára nem. ‒ Miért nem szereted őket? Pár pillanatig hallgatott. Pusztán azért vettem észre a habozását, mert figyeltem őt. ‒ Mert veszélyesek ‒ felelte néhány pillanattal később. ‒ De ez csak légpuska ‒ mondtam, ám erre semmit nem felelt. ‒ Volt már ilyen a kezedben valaha? ‒ Egen. Agyaggalambokra lőttem. Előkelő fickó vagyok, nem? – eltúlzott szerénységgel vállat vont. ‒ Ó, igen, természetesen. El is felejtettem, hogy ti Malloryval és a kutyákkal jártok célba lőni. ‒ Malloryval? Ki az a Mallory? ‒ kérdezte. Szája nyitva volt, de oldalt picit felfelé húzódott, mint aki nevetni akar. ‒ Olyasvalaki, aki már a születése okán is előkelő. ‒ Természetesen. Volt egy fa, amelyiken gyakoroltam. A suli végére már a kert bármelyik részéről eltaláltam. ‒ De most félsz tőlük. ‒ Aha. Igen. Hiba volt, hogy azon a fán gyakoroltam ‒ a hangja komor volt, és keserű. ‒ És miért? ‒ Mindig megijesztette Davey-t ‒ felelte tömören. ‒ De miért volt hiba? Jack nem válaszolt. Még mindig a standot nézte, az arcába visszatért némi szín. A szemöldökömet ráncoltam, és nem értettem őt. ‒ Mi változott? ‒ próbálkoztam újra. ‒ Amiért most szorongásaid vannak. Átkarolta vállam, és dörzsölgette a csupasz bőrömet. Azonnal libabőrös lettem, és csak reméltem, hogy nem veszi észre. ‒ Nem tudom. Az élet. Mindegy. Válassz másik bódét! Mit próbáljunk megnyerni? Akarsz egy nagy plüssfigurát és egy zacskóban halat? ‒ kérdezte, és elfordította fejét, hogy rám nézhessen. ‒ Nem, én csak téged akarlak ‒ mondtam, és bátornak éreztem magam. A hangulatnak romantikusnak kellett volna lennie, de ő újra felvette a képekről ismert arckifejezését. Előrehajolt, arcán csúfondáros vigyorral. ‒ Valóban? ‒ kérdezte, és még mindig grimaszokat vágott. ‒ Igen ‒ mondtam. Azután elmentünk a vásárról, és már vissza sem néztünk.

Aznap este éppen teát akartam készíteni, és a vízforraló hangja elnyomta a nappaliban lévő televízióét, amikor meghallottam, hogy Howard bejön a macskaajtón. Felpillantottam, és megláttam az arcomat a sötét konyhaablak tükrében. Sápadt arcszínemet és kerekre tágult szememet nézve rájöttem, hogy a kifejezés ugyanaz, mint ami Jack arcán volt, amikor meglátta a puskákat. A félelem jele.

12 A húgomnál voltunk, nem messze a városközponttól. Kate a világ minden pontján teniszezett már, egészen a legutóbbi időkig. Legjobb helyezése a 608. volt, de onnan már nem jutott feljebb. Miután elérte a csúcspontját, egyszerűen nem tudott meccseket nyerni. Ezen a nyáron betöltötte a harmincat, és felkészült rá, hogy befejezi. ‒ Akik már nem jók… azok edzőként dolgoznak ‒ mondta lemondón az első éjszaka, miután visszajött. Nagyon lelkes volt, amikor valóban próbálkozott. A mama temetése utáni napon is játszott, és nyert. Gyakran gondoltam rá, hogy vajon rosszul érezte-e magát, amiért olyan sokat volt távol a mama betegsége idején, de ezt sosem kérdeztem meg tőle. A konyhában be volt kapcsolva a televízió, és valami kevésbé ismert sportcsatorna műsora ment. A Valencia Open tenisztornát mutatták. Kate érdekes arckifejezéssel figyelte a közvetítést. Annak idején órákon át nézte a saját mérkőzéseit, amelyeket a papa vett fel neki. Amikor hazajött, a férjével, Mezzel, gombatermesztésbe kezdtek. A papa határtalanul mókásnak találta ezt a fajta üzleti vállalkozást, de Meznek szent meggyőződése volt, hogy meggazdagszanak belőle. A garázsukban termesztették a gombát. A mamának nagyon nem tetszett, de Kate és én támogattuk kettejüket. A mama nem szerette a felfordulást. Kate konyhaasztala körül ültünk. ‒ Van egy új filmem. Az új James Bond. Az, amelyet a moziban is játszanak ‒ mondta a papa. Lopva rám nézett, és kacsintott. Állandóan a spóroláson járt az esze. Imádta a takarékoskodást, azt mondta, így ki tudja játszani a rendszert. Egyszer becsúsztatott egy McDonald’s-kupont a postaládámba a szabadsága előtt, mivel ő már nem tudta volna felhasználni. A mániája csak fokozódott az óta, hogy a mama az előző évben meghalt. Időnként még mindig azt vártam, hogy a mama ott lesz, amikor elmentem a Newcastle középső részén lévő, piros ajtós házukba, ahol a szobák teli voltak a mama holmijával, mivel a papa még nem vált meg tőlük. Néha borzongva gondoltam rá, hogy a mama bizonyára utálná a titkárnői munkámat, vagy aggódna a nem tervezett terhességem miatt. Máskor viszont arra gondoltam, hogy mindketten mennyire szerettük a Percenként egy baba epizódjait, és hirtelen rám tört a szomorúság, mintha váratlanul valami távoli, idegen helyre kerültem volna.

‒ Remek ‒ mondta Jack. Elkaptam a tekintetét. Utálta James Bondot. Nőgyűlölőnek tartotta. „A nők vagy meghalnak, vagy elhallgattatják őket”, mondogatta mindig. „Micsoda szemét.” Jack testbeszéde ‒ hevesen mozgó lába és vad tekintete ‒ feldúltságról árulkodott; csak rövid ideje a barátom, miközben már terhes voltam. A papa zavart pillantásokat vetett rá. Az ilyen alkalmakkor Jack mindig a tőle telhető legjobban viselkedett, legalábbis így gondoltam. ‒ Letöltöttem. Nem jogszerű. Kalózpéldány ‒ mondta a papa, és színpadiasan előrehajolt. ‒ Még mindig játsszák a moziban. Nagyon örült a megtakarításnak, én pedig egy pillanatra zavarban voltam. Jacknél remek sajtokat és házi készítésű szószokat ettünk, mindehhez desszertborokat ittunk. Az én családomnál illegálisan letöltött filmeket nézünk, és a konyhaasztal körül ülünk egy alig világító lámpa alatt. A lakásban is meglehetősen hideg van. Kíváncsi voltam, hogy Jack mit gondol. Vajon miként neveljük Wallyt; talán bentlakásos iskolába kerül, távol tőlünk, ahol skót földesurak gyerekeivel lesz együtt. ‒ Reméltem, hogy a filmekből is hagyomány lesz ‒ jelentette ki a papa. Ő, Kate és én kedd esténként cukrászdába mentünk. Miután a mama meghalt, és ránk tört a szomorúság, úgy döntöttünk, hogy mindegyik nap közül a kedd a legborzalmasabb, ezért tenni kellene valamit. Azon az első kedden elmentünk egy desszertre, s ha csak egy mód van rá, ezt azóta is minden héten megismételjük. Idős papánk azonban a szokások rabja volt, és mindig többet akart. Javasolta, hogy péntekenként nézzünk filmeket, vagy szombatonként együnk salátát, ám ez nem nyerte el a tetszésünket. ‒ Most ne nézzük meg a Bond-filmet ‒ mondta neki Kate. ‒ Szinte alig beszélgetünk. És én az összes új filmet láttam. ‒ Tényleg látta ‒ mondta Mez. Mez nagy kedvencem volt. Az egyedüli, aki nem szekált és korholt a mama halála utáni változások miatt: amiért felhagytam az orvosi munkával, szakítottam Bennel, saját lakásba költöztem. Nem bírált, és ezt nagyon szerettem benne. Világos bőre volt, sötét, kicsit mélabús szeme. ‒ Trivial Pursuit? ‒ javasolta Kate. ‒ Van egy új. Valahogy elnyomtam egy mosolyt. Kate rögeszmés volt. Bolondult a teniszért, de egy időben a számítástechnikáért és a kötésért is. Később fát faragott. Két hónapig hetente háromszor járt jógára, ám utána már egyszer sem ment. Most, ezen az őszön a barátokkal kell beszélgetni, és a Trivial Pursuitot játszani. Hamarosan más lesz helyettük; tollaslabda, vízi csúszda vagy golf. Esetleg virágkötészet vagy kerékpározás.

‒ Biztos vagy benne, hogy kész vagy leégni Jack Ross előtt? ‒ kérdeztem, és oldalról ránéztem. ‒ Teljes mértékben ‒ felelte. Mindig így emlegette Jacket: Jack Ross újságíró. Már akkor is, amikor először beszéltem neki róla. Megszámlálhatatlanul sok arany karkötő volt rajta, végigcsúsztak a karján, miközben levette a társasjátékot. Mostanában gyakran viselt ilyesmit, amit korábban nem hordhatott. ‒ Még mindig áll a találkozó a szüleiddel a jövő hétvégén? ‒ kérdezte a papa. Poharában jégkockák csilingeltek, amikor felemelte. Mögötte mérleg. Még mindig kimérte a tésztaadagjait. Kate egyszer két lábon járó precizitásnak nevezte. Összerezzentem. Még nem felejtettem el, hogy a papa mennyire találkozni akart Jack családjával az után, hogy túljutott a terhességem okozta sokkon. Erről megpróbáltam ugyan lebeszélni („tényleg találkoznia kell a két családnak?”), de úgy tűnt, mindkét oldalon megvan rá az igény. Jack válaszából („Hogyne, gyertek el Obanbe, és legyetek ott egy darabig”) határozott terv lett. A papa most még inkább el akart menni. Függetlenül attól, hogy korábban mennyire bosszantották egymást, a mama jelentette számára a társasági életet. Most, ha bármi meghívás feltűnt a láthatáron, a papa mindig megragadta, és kitartott mellette. Jack lopva rám pillantott. ‒ Igen ‒ mondta. ‒ Még alaposan meg kell beszélnem velük, de igen. A múlt héten említették. ‒ A hangja túlságosan lelkes volt, és nem tűnt őszintének. Amikor először találkozott az apámmal, az előtte való nap megkérdezte: ‒ Mi lesz, ha mindent összezavarok? ‒ Mi a legrosszabb, ami történhet? ‒ kérdeztem. ‒ Megutál, családi viszály kerekedik, és mindenkinek terápiára lesz szüksége ‒ felelte azonnal. Utána szégyenlősen rám nézett. ‒ Elnézést. Túl jó vagyok a legrosszabb esetek forgatókönyve játékban. ‒ Valóban ‒ értettem egyet. ‒ Arra gondolok, hogy itt vagy te is ‒ mondta. ‒ És a nyomás… ‒ Hogy érted, hogy itt vagyok én is? ‒ kérdeztem, bár alig tudtam visszafojtani a mosolygást. Egyenesen rám nézett. ‒ Én annyira… és még sosem… ‒ Hogy mi? ‒ Annyira szeretlek. Őrülten ‒ felelte, és feltartotta maga előtt a kezét. ‒ Tudom, hogy teljesen lököttnek tűnök, de ez van.

Elmosolyodtam ezen az emléken, és figyeltem, ahogy lelkesen bólogat a papám előtt. ‒ Egy csomó tervük van ‒ mondta. ‒ Kirándulások Oban környékén, és még sok más is. ‒ Ujjaival idegesen dobolt az asztalon. ‒ Akkor célszerű lesz elvinni a kirándulónadrágodat ‒ mondta Kate mosolyogva. Kedvenc, családi történeteink egyike volt; hogy egyszer a papa egy térdnél lecipzározható kirándulónadrágot vett, és a boltban hagyta az alsó részét. Utólag ment vissza érte, ezen sokat derültünk. Nem kellett kifizetnem, de be kellett mutatnom a számlát, hogy tényleg ott vettem a nadrágot, mesélte büszkén. ‒ Jössz? ‒ kérdeztem Kate-től. Jelentőségteljes pillantást vetettem rá. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a papa ne érezze magát egyedül. ‒ Az ördögbe is, hogyne ‒ mondta. Kirakta a táblát és a dobókockát. ‒ Kíváncsi vagyok, hogyan sül majd el a szülőknek szervezett találkozó ‒ tette hozzá, amin nevettünk. Kate-et mindig is rögeszmésen foglalkoztatták az emberek. Imádta figyelni őket. Egyszer mondta is, hogy a tenisz kiválóan alkalmas az emberek gondolkodásának és viselkedésének tanulmányozására. ‒ Olyan vagy, mint egy kegyvesztett testvér ‒ mondta. ‒ Kegyvesztett? ‒ Igen, tudod. Törvénytelen, nem akart gyerek, ilyesmi. ‒ Pillantása a hasamra vándorolt. Tudtam, hogy csak tréfál. Mindenkinek azt mondtuk, hogy véletlen volt, és nem akartuk, de ez nem igaz. Orvos voltam. Az esély két és fél százalék. Túl nagy akkor, ha valaki nem akarja, hogy teherbe essen. Mindettől függetlenül, nem voltunk buták, vagy könnyelműek. Úgy döntöttünk. Jack nyelve ott volt a combomon, akkor, júniusban; az volt az év leghosszabb nappala. Az ég még mindig rózsaszín árnyalatú volt, noha már fél tizenegy is elmúlt. Az éjszaka meleg volt, és Jack forró lélegzete csiklandozott. Meg kellett volna állnunk. Dörmögött valamit az óvszerről, de az már elfogyott. És akkor mondtam valamit, amire mindig emlékezni fogok. Aminek Wally lett a gyümölcse: „Nem is lenne rossz tőled egy baba.” Annyira szerettem őt, hogy minden porcikámban azt éreztem. Jack feljebb csúszott rajtam, és a szemembe nézett. ‒ Teljesen egyetértek veled ‒ mondta. Így történt. Nem, igazán nem voltunk buták. Vagy talán igen, de nem úgy, ahogy az emberek gondolták.

‒ Törvénytelen. Akkor feleségül kell őt vennem ‒ mondta Jack, és megfogta a kezem. Kate rám vigyorgott az asztal túloldaláról. Láttam a boldogságot az arcán, ahogy felvonta szemöldökét, és széles mosolya az összes fogát megmutatta. Jack szeret. Ez egyértelmű, és kétség sem fér hozzá. ‒ A mama is kedvelt volna téged ‒ mondta a papa, Jackre emelte a poharát, én pedig éreztem, hogy boldogság tölti el szívemet. ‒ Úgy van ‒ mondta Kate, és mosolygott. Kihúzott egy kérdést, és feltette Jacknek. ‒ Mr. Ross… ‒ Még el se kezdtük a játékot ‒ szólaltam meg, és megpróbáltam kikapni a kártyát a kezéből. ‒ Mr. Ross ‒ folytatta Kate, és kicselezett. ‒ Történelem, földrajz… ‒ A sárgát kérem ‒ mondta Jack. ‒ Szeretem a sárgákat. ‒ Melyik országban volt erős földrengés 2010 januárjában? ‒ Egek… nos. ‒ Itt Jack elhallgatott. Meglepetten fordultam felé. Nem olvastam elég alaposan a híreket. A tévében egyáltalán nem néztem őket. Munka után a Jóbarátok ismétlését néztem, de erre a kérdésre még én is tudtam a választ. Jack pedig újságíró. Ezt tudnia kell. Vagy mégsem? Kate is ránézett. ‒ Adok valamennyi segítséget… H-val kezdődik, és i-re végződik. Jack a kezét nézte. Rápillantottam Kate-re. Számmal a Haiti? szót formáltam, ő pedig azonnal bólintott. ‒ Pillanatnyi kihagyás? ‒ kérdeztem Jacktől. A terhesség első szakaszában én is folyton ilyesmit tapasztaltam. Egyszer egy csekket is visszaküldtek, mert 1995-ös dátumot írtam rá. Értesítést kaptam, hogy találkoznom kell a főnökömmel, de teljesen elfelejtettem, hogy miről szólt, és meg kellett kérdeznem. Olyan volt, mintha elveszteném az eszem. Nagyon is jól megértettem az ilyen pillanatokat. Jack rám nézett. Arra számítottam, hogy az arckifejezése hálás lesz, vagy esetleg zavart. Szemében azonban düh csillogott. Abban a pillanatban eltűnt, hogy a tekintetünk találkozott, de biztos voltam benne, hogy jól láttam. ‒ Én csak… ‒ kezdte, de abbahagyta. ‒ Mi volt? ‒ Nem tudom a választ ‒ felelte feszélyezetten. ‒ Sajnálom. ‒ Haiti ‒ mondta Kate. ‒ Én csak… – ismételte meg Jack. ‒ Nos, mi? ‒ fordultam oda hozzá. A kezét az asztalra tette. Nem. Nem letette. Lecsapta. Odacsapta. Az ütéstől

még a papa poharában is összekoccantak a jégkockák. ‒ Én… ‒ kezdtem, de semmi nem jutott eszembe, hogy mit mondjak. ‒ Mi van? ‒ kérdezte Mez Jacktől. A szeme összeszűkült. Alatta árnyék látszott, mint amikor elkenődik a szemfesték. Inkább nézett ki korosodó rocksztárnak, mint gombatermesztőnek. Nagyon szigorú elvei voltak. Mindig politikai jellegű cikkeket tett fel a Facebookra. A Newcastle United mérkőzésén szembeszállt a rajongókkal. Többször majdnem tettlegességre került sor. Csupa ilyesmi. Egyértelmű, hogy Mez erőltette a dolgot, és ennél rosszabbat már nem is tehetett volna. Kate és a papa zavartan nézett maga elé. A papa a pohár szélét simogatta, magas hangot csiholva belőle. ‒ Semmi ‒ válaszolta Jack. ‒ Tényleg semmi. ‒ Rendben. Nos… azért nem kell gorombáskodni. ‒ Egen. ‒ Haiti. Az év legnagyobb természeti katasztrófája ‒ mondta Mez Jack sértődött válaszát hallva. ‒ Ennek talán utána kellene nézned. ‒ Fogalmad sincs ‒ mondta Jack Meznek ‒, hogy valaki esetleg mi miatt nem tud valamit. ‒ Most tényleg, cimbora, ezért nem kell megsértődni. ‒ Itt nem sértődésről van szó ‒ mondta Jack, és mindkét kezével újra az asztalra csapott. Ezután pár másodpercig senki nem szólt semmit. Kínos pillanatok voltak. Üzenetet jelzett a telefonom, és ez véget vetett a kínos hangulatnak. Amrit volt, hogy tudnánk-e beszélni a közeljövőben, mert már hiányolt. Nem válaszoltam rá. Nem az ő hibája, de valahányszor megláttam a nevét, megrohantak az emlékek. Eszembe jutott a konzulensem arckifejezése. Hogyan ropogott a hó a lábam alatt, miközben arra gondoltam, hogy mit teszek. Utoljára mentem el munka után a kórházból. Jack nem is figyelt ránk, a limonádét nyakalta, és újabb adagot töltött magának. A papa nézte, ahogy átmegy a konyhán. Megpróbáltam elcsípni a papa tekintetét, hogy bocsánatot kérjek mindenért. A mama haláláért. Amiért otthagytam az egészségügyet. Benért. Amiért terhes lettem. Az évek folyamán végig ő volt a bizalmasom, de túl nagy mértékben támaszkodtam rá, és túl sok traumának tettem ki. Nem nézett a szemembe, és úgy tűnt, hogy nem is akar. Később már valóban játszottunk. A hangulat enyhült, de nem oldódott fel teljesen, mint ahogy Obanben is folyton megmarad valami a ködből. A játék után Mez a gombákat öntözte, és vele mentem. Mindig is kedveltem

őt. Még mindig udvaroltak egymásnak, Mez és Kate; még mindig nevettek egymás tréfáin, és társaságban sosem gúnyolták egymást. Pár héttel az előtt, hogy Ben és én szakítottunk, négyesben elmentünk egy kínai étterembe. Éppen a rákkal töltött szendvics és a ropogós kacsa között próbáltunk választani, amikor Mez áthajolt az asztalon, és csókot nyomott Kate vállára. Ennek teljesen a hatása alá kerültem, csak néztem a fényes, nedves foltot húgom bőrén, és zavarban voltam, hogy ilyen gesztus tanúja lehettem. Ez volt az egyik dolog, ami miatt vonzódtam Jackhez: szégyentelen módon én is pont azt akartam, amit ők csináltak. ‒ Istenemre ‒ mondtam. ‒ Azóta nem voltam itt, hogy elültettétek őket. ‒ A gombák határozottan szépek voltak. A garázsban nőttek, és Mez épp bővítette. A fény gyenge volt, és a gombák hat sorban voltak, egymás fölött, mintha csak emeletes ágyon lettek volna. Fehér kalapjuk úgy bújt elő a talajból, mintha fényes szemgolyók lettek volna, és a sötétebb szárat szinte nem is lehetett látni a homályban. Kávézaccon termesztették őket, amit Mez értéknövelő újrahasznosításnak nevezett. A termést „otthon termett” néven adták el. ‒ Ezek az én gyerekeim. Kár, hogy állandóan öntözni kell, ami átkozottul fárasztó ‒ morogta. ‒ Kate azt mondta, hogy volt valami trükköd a fecskendővel. ‒ Nekem? – Aha ‒ feleltem. A kezembe nyomott egy fecskendőt, amelyet évekkel korábban adtam a húgomnak, hogy a citromlevet betölthesse vele a citromtortába. A tűt kivették belőle, de a többi része pont úgy nézett ki, mint amire emlékeztem. A vége kék. A milliliter-beosztás fekete. Megtöltöttem vízzel a csapnál, felfelé fordítottam, megtapogattam, majd megnyomtam a végét, hogy eltávozzon a benne maradt levegő. ‒ Jesszus, ez olyan, mint a Trainspottingban ‒ jegyezte meg Mez. ‒ Csak a levegőt távolítom el belőle ‒ dörmögtem. Utána odaléptem vele a gombaágyhoz, és négy helyen befecskendeztem a vizet a gombák köré. ‒ Hatásos ‒ mondtam. ‒ Így mélyebben jut be a talajba. Mez úgy nézett rám, mint mások is, amikor valami orvosos dolgot csináltam; amikor tökéletesen precíz, folyamatos öltésekkel varrtam be egy lyukat egy kabáton, mivel az előző nap ugyanazt a technikát használtam valakinek a karján. Amikor megkérdeztem, hogy Kate vállfájdalma sugárzó fájdalom-e, és társul-e hozzá hányinger. Amikor a partikon emberek anyajegyét nézegettem, és a szabálytalan széleket kerestem rajta. Amikor fejből tudtam a mama pontos gyógyszeradagjait. ‒ Rajongsz az újdonságokért ‒ mondtam, kinyújtottam a kezem, és

megtapogattam egy különösen hosszúra nőtt gombát, amelynek a kalapja kiért a polcok közé. Selymes volt, és meleg. A helyiségben tőzeg és trágya szaga terjengett. ‒ Tudom. Most éppen azt tervezem, hogy sört fogok főzni ‒ mondta Mez, odafordult hozzám, és rám villantott egy széles mosolyt. ‒ Méhkas a tetőn lévő kertben? ‒ Talán ‒ felelte. Bekapcsolt egy piros lámpát. ‒ Rendben vagy, ugye? Csak az öntözési mókára jöttél? ‒ Felvett egy fémkannát, és kezdte megtölteni vízzel. A csobogás hangja lágy volt, és kellemes, mint egy közeli pataké. ‒ Én csak… ‒ kezdtem, de abbahagytam. Mezre néztem. Abbahagyta az öntözést, és engem figyelt. Csak a szeme fehérjét láttam. ‒ Jackkel kapcsolatban a dolgok… Tovább nem tudtam mondani, de nem is volt rá szükség. ‒ Tudom ‒ válaszolta Mez. ‒ Látom. ‒ Nem ismerem őt ‒ mondtam. ‒ És a baba… szinte már itt van, igazán. Mez bólintott. Még mindig közvetlenül a szemembe nézett. ‒ Örülök, hogy mondtál valamit ‒ jegyezte meg. ‒ Bízol benne? Komor képet vágtam. Miért kérdez most ilyet? ‒ Nem tudom ‒ feleltem. ‒ Miért? ‒ Csak azért kérdeztem, mert én nem. ‒ Ó. ‒ Semmi mást nem tudtam mondani. Könny, valamint szomorúság és félelem érzése gyűlt a torkomban, és az érzések úgy nőttek, mint körülöttünk a gombák. Hatványozottan szaporodtak. Minden rést kitöltöttek. Audrey úgy gondolta, hogy törékeny vagyok, vagy talán őrült. Elképzelek dolgokat. De Mez egyetértett a kétségeimmel. Kinek van igaza? Ezen gondolkodtam a garázs homályában. Audrey érzékenyebb. Kevésbé forrófejű. Benne jobban bízom. ‒ Csak mert… ‒ itt elhallgattam. Mez semmit nem mondott, de picit sóhajtott, szomorkásan. Közelebb jött, megállt mellettem, és hideg kezét rátette a vállamra. ‒ Mi az? ‒ kérdeztem. A Wally mellett a hasamban szunnyadó rossz előérzet újra felébredt. Valami változás nagy mennydörgéssel közeledik felém. Minden, ami azon az őszön történt, nagyon gyorsan zajlott. A kapcsolat. A terhesség. Mintha az életem fekete-fehér némafilm lenne, amely felgyorsítva pereg. ‒ Van valami, amit sosem akartam elmondani… nemrégiben láttam őt ‒ mondta Mez. ‒ Jack… ordított valakire. ‒ Hogy mi? Mikor? ‒ A múlt héten. A Millennium-hídon álltam. Ő a Starbucksban volt, nem

messze, és onnan rontott elő. ‒ Kire ordított? ‒ Egy férfira. ‒ Nem kérdezted meg tőle, mi történt? ‒ Elég messze volt ‒ felelte Mez. ‒ Két ablak választott el tőle. ‒ Nem láttam igazán jól. Nem tudom. Nagyon furcsa volt, Rach. Bárcsak te is láttad volna! ‒ Melyik nap volt? ‒ Gőzöm sincs a pontos dátumról ‒ válaszolta nevetve, amitől a beszélgetés máris lazább lett, és hálás voltam érte. ‒ A múlt héten. Tudnia kell, nem? Milyen gyakran ordít emberekre? Nyikorogva kinyílt a garázsba vezető ajtó, és a folyosói lámpa fénye Kate szőke hajára esett. Jobban kitárta az ajtót. ‒ Minden rendben van? ‒ kérdezte. ‒ Már elég régen kijöttetek. ‒ Jackről beszélgettünk ‒ felelte Mez, miközben egy újabb sort öntözött. ‒ Ó… mi volt ez korábban? ‒ kérdezte Kate, és a hüvelykujjával maga mögé bökött. Díszes ezüstgyűrűt viselt. Az ajtó becsukódott, és újra félhomályban voltunk. ‒ Nem tudom ‒ válaszoltam tömören. ‒ Azt meséltem el neki, hogy mit láttam a hídon ‒ mondta Mez. ‒ Én valami másra gondoltam ‒ mondta Kate, odament a férjéhez, és rátette kezét a karjára. Felvontam a szemöldököm. ‒ Valami másra? ‒ Kicsit rögeszmések vagyunk ‒ mondta Kate mosolyogva. ‒ Van valami. Nem tudom. ‒ Rögeszmések? ‒ kérdeztem. ‒ Te jó ég! A saját kóros rögeszmésségedet ne terjeszd ki Jackre is, kérlek. Ő nem Brody a Homelandből. Nem akar mindent megkérdőjelezni. ‒ Kóros? ‒ kérdezte, és homlokát ráncolta. Megbánthattam. ‒ Egyszerűen csak… nos, időnként túlságosan is a fejedbe veszel dolgokat. Nem is figyelt rám. ‒ Nézd meg a telefonját! ‒ mondta. ‒ Mire gondolsz? ‒ Nézd meg, hogy miket csinál vele. ‒ Amit akar ‒ mondtam. A gyomrom összeszorult a gondolattól, hogy összeütközésbe kerülök Jackkel. Wally miatt. Mert annyira fontos, hogy mi mind jól meglegyünk egymással. Visszagondoltam a napra, amikor követeltem tőle, hogy mutassa meg a

telefonját. Odaadta, és ettől megkönnyebbültem. De csak a Messengert nyitotta meg, és csak azt láthattam. Soha, semmi mást nem láttam a telefonján. ‒ Legyél óvatos! ‒ mondta Mez. ‒ Addig is. Elvégre alig ismered. Ezzel nem vitatkozhattam. Végül mégiscsak megnéztük a filmet. Jack mellett ültem, ő pedig közelebb húzódott hozzám. A lábunk összeért, a karja a derekamon. Mindig így ült mellettem. Térde egész idő alatt erősen mozgott. Úgy tűnt, hogy az ideges energia nem annyira hullámokban távozik belőle, hanem inkább úgy, mint a parti köd, amely mindenhová behatol. A leginkább szexi pillanatoknál folyamatosan sóhajtozott is. Úgy egy óra múlva megszólalt a telefonja. A készülék Kate rozsdavörös díványának karfáján feküdt, a kijelzővel lefelé. Jack felkapta, és valamit pötyögött rajta. A szobában csak a televízió és a telefon világított, ami mindenkit zavart. Felé fordítottam a fejem, csak nagyon picit, mire ő azonnal magához szorította a telefont, hogy ne lássam. A reakció jelentéktelennek tűnt, de egyértelmű volt. Szigorú arccal néztem rá, erre letette a telefont. Ahogy a film véget ért, nyújtózkodott, Kate pedig felkapcsolta a villanyt. ‒ Most már mennünk kellene ‒ mondtam, és az órámra néztem. ‒ Még egy helyre ki kell mennem ‒ súgta. ‒ Túl sok limonádé. Azt hiszem, hogy kicsit furcsán viselkedhettem. Ezen akaratlanul is nevetnem kellett. ‒ Vadul ‒ mondtam. Két lépést hátralépett, majd megállt, mintha falhoz ért volna, vagy valami váratlan erőtér tartaná vissza. ‒ Ó ‒ mondta, és megfordult. Hangja erőltetettnek tűnt, és kihallottam belőle valami szokatlant. Ha nem figyelek annyira, talán észre sem veszem. Fordulás közben azonnal felemelte bal kezét, és úgy nyújtotta a dívány felé, mintha valami nagyon értékeset hagyott volna ott. Felkapta a telefont, és eltűnt a szobából. A készüléket menet közben becsúsztatta farmerja hátsó zsebébe. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, milyen jó lenne megszerezni. Amikor felnéztem, Mez felvont szemöldökkel nézett rám a szoba másik végéből. A szemét nem láttam. Kate még mindig a villanykapcsolónál állt, és tűnődve figyelt mindkettőnket. Nem néztek egymásra. Mindketten engem néztek. Beismerem, nem Jack telefonja járt a fejemben, amikor úgy döntöttem, hogy újra információt próbálok szerezni róla a neten. A többi dolog vitt rá; apróságok.

A Starbucks. Hogy ordított valakire. Arra gondoltam, ha tényleg valami borzalmasat követett el, akkor annak nyoma kell hogy legyen a neten. Ha esetleg a vérmérséklete miatt súlyos bajba keveredett. Ilyet persze már korábban is csináltam. Régebben. Amikor csak kíváncsi voltam, és nem paranoiás. Semmit nem találtam. De tényleg elolvastam mindent? Elég alaposan kerestem? Ahogy megérkeztünk, azonnal a fürdőszobába mentem, és munkához láttam. Még a kabátomat sem vettem le. Miközben nekidőltem a makulátlan mosdókagylónak, bepötyögtem a nevét. Jack Ross. Az első néhány találat ismerős volt. Egy szponzori honlap, hogy az előző évben adakozott a Parkinson’s UK javára. Részt vett egy jótékonysági futáson. Elmosolyodtam, miközben arra gondoltam, hogy fut; utál futni. „Mi értelme van?, kérdezte. Az ember ugyanoda ér vissza, ahonnan elindult.” De a jótékonysági futáson mégis ott volt. Megnéztem a fényképet. Életlen volt, és kicsi, és a rajta lévő férfi nem is úgy nézett ki, mint Jack. Kimásoltam az oldalról, és kinagyítottam. Valami furcsa volt rajta. Ez nem az ő testtartása. Kereshetek róla információt a neten, beszélhetek róla a családommal, elmélyülhetek a múltjában, de a testét mindenki másnál jobban ismerem. A karja nagyon furcsa. Ő mindig úgy áll, hogy kézfeje picit előrenéz. Ez az ember a képen az oldalához szorítja a kezét. Megráztam a fejem. Bizonyára tévedek. Megnéztem a többi anyagot is. Cikkek özöne. A legtöbb kisebb, utazásokat közlő lapoknak, egy pedig a The Guardian számára. Többet a City Lightsnak írt. Egy romantikus írás arról, hogyan találkozott velem Newcastle-ben, ez az, amit e-mailben már elküldött nekem. Semmi más nem volt.

13 Meg kell szereznem azt a telefont. Jools Oliver az előző hétvégén írást közölt a Telegraphban, amelyben azt állította, hogy időnként ellenőrzi Jamie üzeneteit. Azt vettem észre, hogy elgondolkodom: ha egy felsőbb osztálybeli, és nagyon drága ruhákat viselő nő időnként arra vetemedik, hogy ellenőrzi a férje telefonját, miért ne tehetném meg én is? Talán azért tartottam elfogadhatónak, mert csak egy telefon, pár elektronikus alkatrész, és nem napló vagy fehérneműs fiók, még csak nem is kulcslyukon leskelődés. Vagy talán a tudományos énem bukkant elő belőlem, az orvos, aki szeret vizsgálódni, tanulmányozni a vérmintákat és a szövettani vizsgálatok eredményeit, és egyre mélyebbre ás, amíg meg nem találja a megfelelő választ. Vagy talán az vezetett a döntéshez, ahogy Jack a telefonját kezelte. Ezekben a napokban megpróbáltam nem odafigyelni a megérzéseimre, de nehéz lett volna teljes mértékben figyelmen kívül hagyni őket. Figyeltem, amikor megadta a kódot, de csak a szememet fordítottam oda. Négy napba telt. Naponta egy szám. 6865. Az emlékezetembe véstem, ahogyan korábban az adagokat és a gyógyszerek kölcsönhatását jegyeztem meg: nem volt nehéz. Az akcióra kizárólag éjszaka kerülhet sor. A nap többi részében Jack mindig magánál tartotta a telefont. Ott volt farmerja zsebében, a kezében, vagy ‒ kijelzővel lefelé, mindig lefelé ‒ a dívány karfáján, közvetlenül mellette. A kezében volt, amikor kinyitotta Howard macskakonzervjeit, a fürdőszobában az ablak peremén, amíg zuhanyozott, és a kabátja zsebébe süllyesztette, amikor bezárta az ajtókat. Ha főzött, akkor a pultra tette, noha a serpenyőből időnként zsír fröccsent rá. Éjszakánként viszont elérhető a készülék. Jack mellett volt a töltőn, de elérhető. Aznap este Jack hamar elaludt. Mindig hamar képes volt elaludni, ezen később el is csodálkoztam. A művelet könnyen ment. Ugyanazt a fajta okostelefont használtuk, így a megfelelő helyen volt az ujjam, hogy megnyomhassam a „sleep” gombot, amikor kihúzom a készüléket a konnektorból, hogy ne legyen fény a szobában. Úgy döntöttem, kiviszem magammal, habár megvolt a kockázat, hogy Jack

esetleg felébred, és észreveszi az eltűntét. Végiglopakodtam a folyosón, elmentem a nappali függöny nélküli ablaka előtt, be a fürdőszobába. Ha felébred, majd azt mondom, hányingerem volt. Bűnös borzongással gondoltam arra, hogy Wallyra fogom az ügyet. Most ott volt a kezemben a telefon, és a mosdókagylónak támaszkodtam. Az ajtót bezártam. Rögtön nekiláttam; megadtam a kódot, és elkezdtem olvasni. 3. TÉTEL Marsha: Hé, J.! Csak szólok, hogy a csekk (végre) a postán van, és hamarosan megkapod. Elnézést a késésért. Csók Jack: Semmi baj. Köszi. Az áfás számlát is elküldted? Marsha: Azt nem, elnézést. Mindjárt feladom. Csók Mama: Davey belázasodott. Jack: Jaj, ne! Mama: Szerintem nincs nagy baj, csak szomorú. Jack: Még szerencse. White Cross állatorvosi rendelő: Howard Ross oltása esedékes. Mike: Szombaton rögbi. Ráérsz, JD? Jack: Készen állok. Én kezdek, vagy kihagytatok a korom és rossz egészségi állapotom miatt? Mike: Értékelnünk kell a teljesítményed. Összeül egy bizottság. Majd tájékoztatlak az eredményről. Jack: Haha. Köszi. Gavin Kelly: Szia! Be tudsz jönni a jövő héten az irodámba? Jack: Igen. Miért? Gavin: Megbeszélni dolgokat. Meg kell védeni a helyzeted. Jack: Még mindig a Lornnál vagy? Gavin: Igen. Ugyanazon a helyen. Szombat délután jó? Jack: Azt hiszem, elszabadulhatok. Ötkor jó lesz? Gavin. Ötkor találkozunk. Üdv. Jack: Kis késésben vagyunk.

Kiléptem az üzenetekből, és megnyitottam a Safari böngészőt. Rákerestem Lornra. Obanhez közel lakott. Rákerestem Gavinre. Ügyvéd volt. Ezek az üzenetek a pár héttel korábbi, ott töltött hétvégénk előttről valók voltak. Jack vajon… találkozott vele? Visszagondoltam arra a napra. Én a Mothercare boltban voltam. Miért? Hét után gyere! Jack ezt mondta, és ezért nem hívott el a rögbimeccsre. És ami a legfontosabb, talán éppen azért utaztunk akkor oda. Nem is játszott a csapatban, csak úgy tett. Találkozott az ügyvéddel. Még az italok előtt, ami nyilvánvalónak tűnt. És utána ‒ nagyot nyeltem, mert elfogott a hányinger a kétszínűségtől, ahogy visszaemlékeztem Jack nedves hajára, szappanillatára. Akkor zuhanyozott. Azért zuhanyozott, hogy azt a látszatot keltse, játszott, pedig nem így volt. És ez a nyavalyás Jools Oliver természetesen nem figyelmeztetett, mi a legnagyobb probléma akkor, ha megnézzük valakinek az üzeneteit: hacsak nem találunk valami olyasmit, ami kétségkívül lebuktatja az illetőt, semmit nem értünk el vele. Nem vonhatjuk felelősségre, hiszen nem tisztességes úton jutottunk az információhoz.

14 Audrey gyors mozdulattal elém tett egy bögrét a Starbucksban, picit ki is löttyent belőle a tejes ital. ‒ A pultos garantálta, hogy tényleg tele van ‒ mondta, és a szemét forgatta közben. Sütőtökös, fűszeres tejeskávét ittunk. Esett az eső. Még a hírekben is szerepelt, hogy mennyire csapadékos volt akkor az ősz; rekordmennyiségű nedvesség hullott. ‒ Milyen volt a falkavezér születésnapja Obanben? ‒ kérdezte a barátnőm. ‒ Gyötrelmes ‒ válaszoltam, és fintort vágtam hozzá. ‒ Csupa „ki vagyok én” színjáték. ‒ Ó, drágám ‒ mondta. Úgy nézett rám, ahogy a legjobb barátnők teszik: arra ösztökélt, hogy beszéljek. Mindent elmondtam neki. Figyelmesen hallgatta. Olyan tekintete volt, mint egy ügyvédnek; elgondolkodva, és az esélyeket latolgatva nézett rám, ahogy felsoroltam az eseményeket, mintha kártyavárat építenék, gyanúm tornyát. ‒ Nos, biztos vagyok benne, hogy a többsége csak a körülményekből adódott ‒ mondta magabiztos mosollyal. ‒ A telefon. Hogy egy ügyvéddel találkozott, talán az adóbevallása miatt. Valakivel összeszólalkozott a belvárosban. Az illető esetleg figyelmetlenül nekiment. Ez nem jelent semmit. Nem így van? A hüvelykujján lévő gyűrűt forgatta. Mindig is többet adott a külsőségekre, mint én. ‒ Nem tudom, én… ‒ igazából képtelen voltam kimondani, mit gondolok. A bizonyítékok azt mutatják, hogy Jack ártatlan. Az egész semmiség. A körülmények váltották ki. Erre kell támaszkodnom, és figyelmen kívül kell hagynom a megérzésemet. Már korábban is bajom volt miatta. Mellesleg, a megérzésem eléggé hihetetlen, és messze nem a tények adják az alapját. Például nem az e-mail, hanem az, hogy Jack milyen képet vágott, és milyen erősen fújta ki a levegőt. Nem a rögbiklubban hallott, furcsa becenév, hanem utána az ő reakciója. A megérzés valószerűtlen volt, de csak nehezen hagyhattam figyelmen kívül. Valamikor nagyon fontos volt nekem. Annak idején életet mentett, és vizsgálatok eredményei is alátámasztották. A tudomány és a megérzés sohasem mondott ellent egymásnak, egy darabig. Bennel és a munkámmal kapcsolatban viszont már csődöt mondott. Nem támaszkodhattam rá többé, mint amikor egy alkoholista tudja, hogy egyetlen pohárral sem ihat; függetlenül attól, hogy mit

gondol. Most a lehető legnagyobb mértékben figyelmen kívül kellett hagynom a gondolataimat. Elővettem a legkonkrétabb példát. ‒ Itt van az e-mail, amelyet láttam. Douglas bántalmazása szerepelt benne, de ilyesmiről szó sincs. Nincs bizonyíték ilyesfajta támadásra. És az üzenet megfogalmazása. Olyan volt, mintha róla szólna. Az állt benne, hogy elnézést. És szerepelt még benne a múltad. ‒ Nos, ez az ő múltja. A barátja múltja. És a támadásokról sem készült jelentés. ‒ De bántalmazásokat említ. Audrey vállat vont, és egy pálcikával megkeverte az italát. ‒ Az újságokban bármit bántalmazásnak nevezhetnek. Hátradőltem. ‒ Ez igaz ‒ mondtam. Ezt nem hagyhattam figyelmen kívül, mivel Audreynak igaza volt. Szinte naponta látni ilyen címeket. Nevetséges voltam; naiv. ‒ És tudósított bírósági tárgyalásokról is? Talán adott közleményt a barátjáról? ‒ Igen. Talán… ‒ Itt elhallgattam. Talán őrült voltam. Semminek sem volt oka. ‒ Valamelyik reggel felébresztett, és azt akarta, hogy vigyem el úgy másfél kilométerre. De lehet, hogy csak nyolcszáz méterre ‒ folytattam. Hiszen volt még több bizonyíték is. ‒ Azt akarta, hogy a dolog nagyon sürgősnek tűnjön. Hogy ne legyek a házban. Úgy tett, mintha késésben lenne, de nem volt, legalábbis nem hiszem. ‒ Ezek szerint mindketten nála voltatok? ‒ Igen. ‒ És most arra gondolsz, hogy nem akart téged egyedül ott hagyni? ‒ kérdezte azonnal. Hátratoltam a székem. Erre még csak nem is gondoltam. Buta voltam. Szó szerint buta. ‒ Ezt gondolod? ‒ kérdeztem. Találkozója volt, de nem volt késésben. Azt mondta, hogy nem ér oda idejében, és azt akarta, hogy ne legyek a házban. Hogy biztosan ne maradhassak ott, és ne várhassak rá. ‒ Talán. De arra gondolok, hogy az ilyesmi normális. Nem? Amrit és én nagyon sokáig semennyi időt nem töltöttünk egyedül egymás lakásában. Talán vagy egy évig ‒ mondta. ‒ Én még mindig úgy pisilek, hogy becsukom az ajtót. Elmosolyodtam. ‒ Remélem, hogy én is mindig így csinálom majd ‒ mondtam. És akkor összedöntötte a kártyaváram. ‒ Ez mind semmiség, nem így van? ‒ folytatta. ‒ Fél a puskától. Egy őrült nő

kiabál nekik valamit Obanben. Magával viszi a telefonját a vécére, talán azért, mert videojátékozni akar. E-mail a cimborájától. Mi ebben a rossz? Valami másról is szó van? ‒ Hogy mi? ‒ kérdeztem. Audrey nem láthatta Jack arcán a furcsa dühöt, amely úgy tört elő belőle, mint valami heves, nyári vihar. Nem láthatta a pánikot a szemében, amikor társasozott a családommal, és felfoghatatlan, de úgy tűnt, nem emlékszik egy pár évvel korábbi katasztrófára. Nem ismerte Jack ajkát úgy, mint én, és azt sem láthatta, hogyan fehéredik el, amikor Jack egy e-mailt olvasott, amelyben valaki mentegetődzött, hogy felemlegetett valamit. Valamit, amit mindannyian megpróbáltak elfelejteni. Bólintott. ‒ Nagyon nehéz éved volt. ‒ Mire gondolsz? ‒ kérdeztem, bár nagyon jól tudtam, hogy mire céloz. ‒ A mamád, majd Ben. Elvesztetted a munkádat… új férfi. Egy baba. Sietve bólintottam, a szemem nedves volt, és igyekeztem nem megbántódni. Audrey végig velem volt, megdöbbentette a mamával kapcsolatos hír, és akkor is támogatott, amikor elhagytam Bent. Mindent tudott. Tudta, hogy időnként nagyon zavarban éreztem magam, amikor a mamám arról beszélt, hogy a rokonok furcsállják, amiért még mindig nem mentem férjhez. Tudja, hogy csak kötelességből hívtam fel időnként a mamát, és csak akkor mentem el meglátogatni a papát, amikor tudtam, hogy ő nem lesz ott. És mégis, Audrey fogta a kezem a mama temetésén, erősebben, mint Ben. Mert ő is megértette, hogy miről van szó. Átérezte a veszteséget. Ő volt a második, akivel megbeszéltem a terhességem. Éppen a Tyne partján sétáltunk. Elmondtam neki, de a szemében nem volt se meglepetés, se aggodalom, és éppen ezért nagyra értékeltem a reakcióját. A nyári nap melegen sütött le ránk, miközben fagylaltozó családok és emberek között lépkedtünk. Audrey azt mondta, hogy eszembe ne jusson enni, mert tele van ételmérgezést okozó mikrobákkal, amin nevettem. ‒ Rossz anya leszek ‒ tört ki belőlem, csak úgy. ‒ Alig van előttem megfelelő minta. Vállat vont, nyalta tovább a fagylaltot, és az a vállrándítás is nagyon tetszett. Ahogy könnyedén kezeli a legnagyobb félelmeimet, mintha mind csupa semmiség lenne, ami egyszeriben elszáll. ‒ Sokkal rosszabb, ha nem vállalunk valamit ‒ mondta. Ezen eltűnődtem, és azokra a nőkre gondoltam, akikkel a nőgyógyászati rendelésen találkoztam. Egy sem mondta, hogy megbánta a terhességet, azt viszont sokan mondták, hogy megbánták, amiért nem próbálkoztak vele.

‒ Vagy várakozol, hogy minden tökéletes legyen ‒ folytatta ‒, vagy egyszerűen… belevágsz. Hiszen már épp itt az ideje. Elmúltál tizenhat éves. Szereted Jacket. A többit magadtól is kitalálod. ‒ Igen ‒ feleltem. ‒ Ez így van. Nem akartam kockáztatni, és ez az igazság. Láttam a nőket a klinikán, amikor rezidens voltam. A testük furcsa volt, egy gyermek kihordása még annál is furcsább. Még napjainkban is talán ez az orvoslás egyik legtitokzatosabb területe. Rám is ez várhat, és ki is használom a lehetőséget. De… a fiúról nem beszéltünk, pedig akartam. Meg akartam kérdezni Audreyt, hogy mit gondol. Kideríteni, hogy ami történt, az azt jelenti-e, hogy a továbbiakban nem lehet igazán bízni bennem. De valami visszatartott, és nem tudtam feltenni a kérdést. Képtelen voltam kimondani a szavakat. ‒ Azok után, ami történt ‒ folytatta ‒, most talán egy kicsit… nem is tudom. Talán elvesztetted az önbizalmad. ‒ Elvesztettem az önbizalmam? ‒ Összerezzentem, de tudtam, hogy mire gondol. Ő, Amrit, Ben és én korábban mindenhová együtt mentünk; egyszer húsvétkor Walesben kempingeztünk, és Kártyák az emberiség ellen társasjátékot játszottunk. Utána elbúcsúztam az egészségügytől, e döntésem gyanús volt, és őrült. Audrey mindig megpróbálta megakadályozni ugyan, hogy összekülönbözzem Bennel, de sosem sikerült neki. Azután Ben elköltözött, találkoztam Jackkel, és minden ‒ minden ‒ megváltozott. ‒ Azt hiszed, hogy megint őrült vagyok ‒ jelentettem ki tényszerűen. ‒ Nem. Vagy talán. Teljesen beszámíthatónak érzed magad? ‒ Igen. ‒ Nézd, ez teljesen normális. Amikor az éves szabadságomat töltöttem, és elmentünk Balira, akkor én is teljesen megőrültem ‒ mondta. ‒ Tényleg? ‒ Igen, mert akkor nem… nem tudom. Talán azért, mert nem kellett mindenféle jogi kérdésekkel foglalkoznom. Az agyamban már megvoltak a megfelelő járatok, de nem használtam őket, ezért mindenért aggódni kezdtem. Csupa butaság miatt. Hogy mire hazaérek, a házunk leég. ‒ Hm. ‒ Aztán amikor hazajöttünk, és visszamentem dolgozni, teljesen rendben voltam. Lehet, hogy te most… ‒ Kevés ösztönzést kapok? ‒ Aha. Talán valami orvosságra van szükséged az életed intézéséhez. Hogy önmagad legyél. Mert abban lelsz kielégülést, ha vizsgálsz dolgokat. Megoldod őket. És a felismerés, hogy a mamád… talán mégsem az volt, akinek mondta

magát, talán csak fokozza ezt a vágyat. A vágyat, hogy megoldj valamit. ‒ Most mire… tehát gyógyszerek nélkül őrült vagyok? ‒ Nem! Csak arra gondolok, hogy nem jó az agyadnak, ha nem foglalkoztatod eleget. Nehéz éved volt. Élvezd Jack társaságát! ‒ Átnyúlt az asztalon, és egy pillanatra megfogta a kezem. Jólesett, hogy megértett, és ahogy hozzám ért. Talán igaza van. Befejeztem a gyógyítást, és ahogy arra reagáltam, azzal eltaszítottam magamtól egy barátot. Talán újra valami ilyesmi történik, és túlságosan összezavarodtam ahhoz, hogy észrevegyem. Esetleg a bánat okozza. Anyám haldoklása. Olyan iszonyúnak tűnt, és csak egy éve volt. Talán beszélnem kellene valakivel. ‒ Gondolod, hogy a mama miatt van? ‒ kérdeztem. Vállat vont. ‒ Talán. Súlyos az ügy. ‒ Én nem érzem súlyosnak. Nem tudom. Igazából… valójában nem hiányolom őt annyira, mint amennyire elvárható lenne ‒ mondtam, és bevallottam valami olyasmit, amit kizárólag Audrey előtt ismerhetek be. ‒ Semmi baj, Rach. Tényleg. Időnként nehéz lehetett a mamáddal. Olyan érzést váltott ki benned, hogy jelentéktelen vagy. De ezért most ne Jacken állj bosszút! ‒ Tehát ne kérdezzem meg őt? ‒ Megkérdezni? ‒ Mindent elmondhatnék neki. Ezt szeretném. Az összes tényt ‒ mondtam, és a helyzetet orvosi esetként fogtam fel. Nem voltak kézzelfogható teszteredmények, pozitív leletek, rákos szövettani minták, de ott volt minden más: a bizonyosság. A csomó. A vérszegénység. A halálhörgés. Nem, Rachel, nem, mondtam magamnak. Ebből semmi sem igaz. ‒ Ezt semmiképp ne tedd! ‒ mondta Audrey a legmegnyerőbb, ügyvédes hangján. ‒ Őrültség lenne. ‒ Tényleg? A megérzés, én… ‒ kezemet lecsúsztattam a hasamra, és megtapogattam az ott lévő zsírréteget. Idegesen vettem észre, hogy mindjárt sírok. ‒ Jaj, ne ‒ mormolta Audrey, ahogy meglátta az arckifejezésemet. Felpillantottam. Előbb gondterheltnek tűnt, majd eltöprengett, végül elhallgatott. ‒ Nézd, Rach. Van valami, amit megtehetsz ‒ folytatta pár pillanattal később. ‒ Hm? Az ajtó kinyílt, és hűvös levegő áramlott be rajta. Audrey magára terítette kabátját.

‒ Ha Jack nem jár egyenes úton, akkor van mód ennek kiderítésére. Olyan, amely semmi zavart nem okoz. Soha senki nem fog tudni róla. ‒ Milyen mód? ‒ Ha bármit elkövetett ‒ mondta ‒, az kideríthető. A dolog teljesen új. ‒ Hangja töprengő volt. ‒ Létezik az úgynevezett Clare-törvény. ‒ Erősen gondolkodtam, erről mintha már láttam volna. Gyilkosság történt. Az áldozat szülei akcióba léptek. Valakinek a megölése, a kegyetlenség, az alvilág; ez azonban nem az én középosztálybeli világom a Starbucksban. ‒ Csak annyi, hogy a Google segítségével mindent előásnak róla ‒ folytatta. ‒ A rendőrséget is megkérik, hogy használják az adatbázisaikat. Te csak telefonálsz, és segítséget kérsz tőlük. Ők pedig megmondják, hogy az illető elkövetett-e valamit. Soha senki nem tudja meg. ‒ Vállat vont. ‒ Csak tőled függ. ‒ Te mit tennél? ‒ kérdeztem. Elszállt belőlem a bátorság. Nincs bizonyíték… semmi. De ez az ügy most súlyos. Audrey javaslata azzá tette. ‒ Az egész nagyon… nem is tudom, titokzatosnak tűnik. Felemelte, és felém nyújtotta a kezét. Jegygyűrűjén megcsillant a fény. Annak idején az esküvőjén én tartottam beszédet „vőfélyként”. Teli volt a csak magunk között használt, tréfás szófordulatokkal, amelyeket senki más nem értett, ő pedig sírt, és nevetett a közönség zavarán. ‒ Húsz év múlva mindenki ezt fogja csinálni. Miért ne? ‒ mondta. Ránéztem. Bizonyára nem úgy tervezte, hogy a csütörtök estéjét azzal tölti, hogy jogi tanácsokkal lát el a Starbucksban, mert nekem bizonytalan megérzéseim vannak. Ám picit bosszús arckifejezése láttán eszembe jutott, hogy milyen volt Jacké Kate-nél. Audrey bosszúsága annak csak tizede, vagy inkább ezredrésze. Megkavartam a sütőtökös, fűszeres tejeskávét a pálcikával, és figyeltem, ahogy a habos folyadék felkúszik rajta, beleivódik, és az ott sötétebb lesz. Talán sosem tudom meg, és sosem derül ki, hogy ez a sok apróság végül összeadódik-e valami konkrétummá. Nekem pedig tudnom kellene. Újra ránéztem a barátnőmre. ‒ Megcsinálom ‒ mondtam. Alig értem haza, máris megkerestem a címet, és beküldtem a szolgáltatást igénylő űrlapot. Utána azonnal töröltem a böngészési előzményeket. {1}

15 Az a hétvége volt, amikor a két család összejött. Pénteken indultunk útnak. A papa és Kate csak másnap érkezett, és keddig maradtak, hogy a lehető legjobban kihasználjanak egy északra tett utazást. Az utazás első felében szinte egy szót se szóltam. Jack olyan látványt nyújtott, mint aki fázik, még a két karját is összefonta. Szinte sosem ült abban a pózban. Az Obanbe tett autóutak túlságosan sokáig tartottak, és erős volt a bezártság érzése. Az idő csak vánszorgott, alig akart telni, és az agyamban úgy követték egymást a különböző gondolatok, mint amikor a kávéfőzőből lassan folyik a kávé. A többórás hallgatás közben vagy százszor felidéztem magamban, Mez miképp írta le a látványt, hogy Jack rákiabál valakire, és már készen álltam, hogy rákérdezzek. ‒ Mez mondott valamit rólad ‒ kezdtem. ‒ Valóban? ‒ Aha. Amikor a gombákat öntöztük. ‒ Mit? ‒ Jack a rádióval babrált, és egy új állomást próbált beállítani, mert kiértünk az előző hatósugarából. ‒ Végül a tengerészeti időjárás-jelentést fogjuk hallgatni – morogta. ‒ Azt mondta, hogy látta, ahogy ordítottál valakire. Jack rám nézett, olyan arckifejezéssel, mintha derülne valamin. ‒ Ordítottam? ‒ Igen. Azt mondta, hogy a városközpontban látott, és ordítottál. ‒ Én? ‒ A derűs arckifejezésből határozott vigyor lett. ‒ Nem tudom, hogy egyáltalán ordítottam-e már valakire. ‒ Nem? ‒ Attól tartasz, hogy rettegésben tartom a helyieket? Talán akkor lehetett, amikor a Twitter bekrepált, és azért őrjöngtem. ‒ Most ne tréfálj… tényleg látott. ‒ Mikor volt ez? ‒ Úgy pár hete. ‒ Tényleg nem… egyáltalán mit csináltam a múlt hét előtti héten? ‒ Kis időre elhallgatott, és gondolkodott. ‒ Határidőre kellett leadnom egy cikket. Nem is voltam a városban. Visszagondoltam arra az időre. Emlékeztem rá, hogy Jack pirítóson és kávén

élt, és rengeteget írt. ‒ Tényleg nem ‒ értettem vele egyet. ‒ Ordítottam ‒ mondta Jack halkan, csak úgy magának. Visszagondoltam Benre, arra az időre, amikor vádolni kezdtem. Rögtön a mama halála után. Miután búcsút mondtam az orvoslásnak. Először fanyalgott és gúnyolódott, de nem úgy, mint Jack. Nem vett annyira komolyan, mint ő. Ám ez nem jelenti azt, hogy Jack nem hazudott, gondoltam, ahogy ránéztem. Oldalról engem méregetett az autóban. Az előző nap a Clare-törvény alapján leadott megrendelésre gondoltam. Még túl korai volt abban reménykedni, hogy valaki már megnézte. Zuhogott az októberi eső. Az ablaktörlőt levelek borították, amikor elindultunk, egy ottmaradt rajta, és most a lapát könyörtelenül mozgatta ide-oda. Volt egy pillanat, hogy majdnem elszabadult, de utána újra rátapadt az üvegre. Végül kettészakadt, és az egyik fele kirepült az autópályára. Szombat reggel volt. Napos, kristálytiszta, őszi idő, ami határozottan furcsának tűnt. Ágyban voltunk, és el is feledkeztem a Clare-törvényről. ‒ Mit gondolsz, reggelenként mi az első gondolatom mindig? ‒ kérdezte Jack. ‒ Mi? ‒ kérdeztem, és közben arra gondoltam: a szombat reggel az egész hét legkellemesebb része. ‒ Arra gondolok, hogy „most éppen miért aggódom?” ‒ felelte. ‒ Ez az első gondolatod? ‒ Aha. És mihelyt találok valamit, máris újra boldog vagyok. ‒ Ez őrültség. És szomorú is ‒ mondtam, de szívemben ujjongást éreztem. ‒ Jó lenne, ha nem aggódnál folyton. Habár én szeretem a Jack-féle dolgokat. Ránézett a faliórára. ‒ Ó, hamarosan mindenki itt lesz. Azt fogják gondolni, hogy hétalvók vagyunk. ‒ Tényleg azok vagyunk. ‒ Ez nálunk családi vonás. Azért vagyok mindig késésben. ‒ Ez igaz ‒ mondtam. Meg sem tudtam volna számolni, hányszor fenyegettem meg, hogy nélküle indulok el, miközben a járó motorú autóban ültem a behajtón, amíg ő piszmogott. ‒ Erről olvastam valamit. A folyton elkésők elfelejtik számításba venni a feladatok közötti időt. Azt gondoljuk, semennyi idő nem kell ahhoz, hogy elmenjünk otthonról. Vagy a vasútállomásról átmenjünk az onnan két percre lévő cukrászdába.

‒ Ezt én is láttam. A Twitter-oldaladon. ‒ Kis leskelődő ‒ jegyezte meg. Először megpróbálta felvonni szemöldökét, de végül nevetésben tört ki. ‒ Még flörtölni sem tudok senkivel ‒ mondta. ‒ Kész csőd. Ahogy az ágyban feküdtünk, egyszeriben tovaszállt minden gyanúm. Jack szülei nem voltak otthon. Bevásárlás, mondták. Sajt, csokoládé és bor. Kate szinte minden útkereszteződésnél üzenetet küldött nekem. Jöhettünk volna együtt is, de Jack korábban akart indulni. Mindig a lehető legtöbb időt akarta eltölteni Obanben. Végül felkelt, és lezuhanyozott. Pár percig még ott feküdtem a meleg ágyban, és hallgattam a kiszűrődő hangokat. Csendben zuhanyozott, és sosem énekelt. Túl szégyenlős volt hozzá. Kikeltem az ágyból, és végigmentem a hűvös szobán, hogy egy bögre kávét készítsek. A fáradtság ködként telepedett rám. Megint keveset aludtam. Tudat alatt talán már a baba érkezésére készültem. Örömhullám söpört végig rajtam, ahogy arra gondoltam, egy álmos, tejes szájú újszülöttet tartok majd a karomban, aki a miénk. ‒ Elnézést, de felvettem a hálóköntösödet ‒ kiáltottam be a fürdőszobába az ajtón keresztül. A mentolos illatú pára illata friss volt és édes, akárcsak egy gőzfürdőben. ‒ Fogadni mernék, hogy rajtad jobban áll ‒ válaszolta bentről. ‒ Mikorra várhatók a többiek? ‒ Talán egy óra múlva ‒ feleltem. ‒ Lehet, hogy annyi idő sem kell hozzá. Bár elégedett voltam, és nem törődtem a küszöbönálló találkozással, de ahogy Jack eszembe juttatta, mégis reszkettem az idegességtől. Mintha hangyák szaladgáltak volna a gyomromban; hányingerem lett tőle. Nehéz lett volna megmondanom, hogy mi váltotta ki a szorongást. Talán a családok találkozásának tudata; a kellemetlen feszélyezettség, hogy társalogjunk, mindenkinek a tőle telhető legilledelmesebb módon kell viselkednie, és nem lehet ellógni egy szállodába, ahol magunkban lehetünk, és tréfálkozhatunk. Talán féltem, hogy a családjaink mennyire különböznek egymástól; aggódtam, hogy a papa az Aldi aznapi akciójáról tart kiselőadást, miközben Jack papája pompás whiskyvel kínálja. Nehéz volt megmondani. Bementem a fürdőszobába, és figyeltem, ahogy Jack tusfürdőt csorgat a karjára. ‒ Éjszaka Mozart felébresztett. Bejött, és fejét a mellkasomra tette. Azt hittem, hogy infarktust kapok ‒ mondta. Nevettem. Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és lementem a lépcsőn. Úgy vélem, az időzítés tökéletes volt. Éppen akkor hallottam egy pici

puffanást az ajtó felől, amikor már az utolsó lépcsőfoknál jártam. Davey bezárkózott a szobájába, így egyedül voltam. Csak a másodperc töredékéig tartott a bizonytalanságom, majd a talpamat csiklandozó szőnyegen odamentem a bejárati ajtóhoz, és kivettem a kupac levelet. Egy ideje már a kezemben tartottam az egyiket, és csak akkor jöttem rá, mit látok. „J. Douglas”, állt vastag betűkkel a címzettnél. Egész testemen végigfutott a döbbenet. Douglas. Douglas. Douglas.

16 Egy évvel korábban ‒ Egy hétbetűs szavam van a kezdéshez ‒ mondta a fiú. A műszakom hivatalosan már egy órája befejeződött. ‒ Tényleg? ‒ kérdeztem. ‒ Nekem négy A betűm van. Elkezdte kirakni a Scrabble betűkockáit, de elég sokáig tartott. A mellkasán volt a tábla, és az egyik végén picit felhajlott egy drót miatt. „CARPETS”, rakta ki a szót a középen lévő csillagra. Köhögött. A kemoterápia utolsó részére várt. Úgy véltük, hogy addig egész jól ment. A „CARPETS” S betűje fölé kiraktam az „AGA” szót. ‒ Egész frankó ‒ mondta vigyorogva. ‒ Tűzhelyek vagy török rangok? ‒ Török rangok. Jobban nézett ki, amikor mosolygott. Jellegzetes, vörösbor színű foltok voltak a szeme alatt, de ezek ilyenkor eltűntek, és sokkal inkább emlékeztetett önmagára: arra a fiúra, aki nagyon jó a számtanban, szereti a Topps futballkártyákat, és örül, amikor a mamája grillcsirkét visz neki péntek esténként, amit a nővérek igencsak helytelenítenek. Egyből nem az a fiú volt, aki éppen élet-halál küzdelmet vív. Máris változott, noha még csak a kezelés elején járt. Öntudatos volt. Időnként csipkelődő. Elkezdte kitapasztalni, hogy milyen zenét szeret, és arra gondolt, hogy milyen príma könyveket tud majd elolvasni. Újra elvigyorodott, a szteroidoktól puffadt arcán kis gödröcskék jelentek meg, majd az „AGAS”-ból „AGASTACHE”-t csinált. Két karja kétoldalt lehanyatlott mellette; láthatóan kimerítette az erőfeszítés, hogy felvegye a betűket, és kirakja őket. ‒ Nem túl sok pont, de elégedett vagyok vele ‒ mondta. – Ó, az ég szerelmére ‒ jegyeztem meg. ‒ Felmondok. Ha ez is az orvosi munkához tartozik, akkor teljesen alkalmatlan vagyok. ‒ Csak nagyon, nagyon okos vagyok ‒ mondta a fiú. Tréfált, de magabiztos volt. Jól ismerte a képességeit. „Jól boldogulok a matematikával, de rosszul a rákkal”, mondta többször. ‒ Mi ez az agastache? Nagyon remélem, hogy nem valami orvosi szakszó. ‒ A kiejtése agasztaki. És nem orvosi szó. Egy virág. ‒ Túl sokat tudsz ‒ mondtam. ‒ Természettudományok, matematika, virágok latin neve.

‒ Ez görög. ‒ A szabályok értelmében nem szabad idegen szavakat használni. ‒ Ne büntess azért, mert okos vagyok. Nevettem, ő is, ám akkor a nevetéséből hirtelen heves köhögési roham lett. ‒ Mióta köhögsz így? ‒ kérdeztem. ‒ Pár napja. Semmi súlyos. A mama megfázott. ‒ Igen. ‒ Hol laksz? ‒ kérdezte, és kíváncsian nézett rám. Jól ismertem ezt a fajta kíváncsiságot. Én is sok mindent tudni akartam az egyetemi tanáraimról és a konzulensekről, akik foglalkoztak velem. Kik lehetnek? Erre gondoltam, miközben figyeltem őket, ahogy kifelé menet nézegetik mobiltelefonjukat és beszállnak az autójukba, amelynek visszapillantó tükrén bolondos levegőillatosító lóg. ‒ Az út végén. Autóval tíz perc ‒ mondtam. ‒ Nem messze innen. ‒ Mindig orvos akartál lenni? A szemébe néztem. ‒ Miért kérdezed? ‒ Nem tudom. Ez a munka olyan… nem is tudom. ‒ Milyen? ‒ Eléggé kezdetleges. A sebész, aki levágta a lábam, Black & Deckert használt. Arra gondoltam, hogy a megállapítás nem is rossz. A gyógyászat gyakran inkább pancser munka, mint precíz tudomány. A gyógyszerek időnként hatnak, amikor úgy gondoljuk, hatástalanok lesznek, és akkor csak vállat vonunk. Lenéztem az ágyra. A takaró hirtelen lelapult a fiú lábának csonkjánál, mint amikor egy szikla váratlanul legördül a tengerbe. Ott húsnak kellene lennie, de semmi nincs. Reméltem, hogy ezt mindig furcsának fogom tartani; és felkavarónak vélem az után is, hogy őt ‒ gyakorló orvosként az első bonyolult esetemet ‒ kiengedik a kórházból. ‒ Igen ‒ válaszoltam neki. ‒ A szüleid is orvosok? ‒ Nem. Isten ments ‒ mondtam nevetve, és megpróbáltam apámat kórházi környezetben elképzelni. ‒ A papa informatikus. A mama… ‒ Belekezdtem, még mielőtt végiggondoltam volna, de rájöttem, hogy butaság volt. Az ablakon bevilágítottak a parkoló fényei, zavartak, és le akartam húzni a rolót. A fiú arrább csúszott az ágyban, és továbbra is engem nézett. ‒ A mamád? ‒ Meghalt. Rákban ‒ feleltem gyorsan. ‒ Nem is olyan régen. ‒ Zavarban voltam, hogy milyen kevés idő telt el azóta, alig egy hónap. A fiú furcsállhatja,

hogy miért dolgoztam, de az élet nem állt meg, habár nagy nyomást éreztem a mellkasomban, amikor minden este meglátogattam a papát. ‒ Nyavalyás rák ‒ motyogta, és úgy hangzott, mint egy felnőtt megállapítása. ‒ Mindenütt ott van. ‒ Tudom ‒ mondtam halkan. ‒ Tudom. Felemelte az egyik kezét, hogy megvakarja a fejét, úgy nézett ki, mint a mama a halála előtt ‒ kopasz és nagyon sovány volt ‒, el kellett fordítanom róla a tekintetem. ‒ Tehát nagyon kimerítő rákos betegeket kezelni? Pislogtam. Ilyet senki nem kérdezett tőlem. Másokban talán túl sok a gátlás, ami ebből a fiúból hiányzik. ‒ Igen ‒ válaszoltam halkan. ‒ De haszna is van. ‒ Ezután vállat vontam, és zavarban voltam a pici, homályos helyiségben. Elmosolyodott, majd témát váltott. ‒ Nos, Rach, akarsz látni valami klassz dolgot? ‒ Újra helyet változtatott, és felhúzta fekete pólóját. Egy Topps futballkártya képe tűnt elő, amelyet a hasára tetováltak. A Newcastle United volt rajta. ‒ Gyerünk, aranylábúak ‒ nevetett. Felálltam, és meglepetten közelebb hajoltam hozzá. ‒ Ezt mikor szerezted? ‒ kérdeztem. ‒ A múlt héten. A kezelés félidejének megünneplésére. ‒ A kemoterápia sokáig tartott. Több páciensem is volt, de senki másnál nem volt ilyen hosszú. ‒ A mamád bizonyára nem engedné. ‒ Teljesen megdöbbentem; a tetoválások rengeteg komplikációt okozhatnak azoknál, akiknek az immunrendszerük nincs rendben. ‒ Most például nagyon hosszú ideig nem adhatsz vért. Korholtam őt, de vissza kellett fognom magam. Elvégre nem vagyok az anyja. ‒ Egyértelmű, hogy nem tud róla. ‒ Vigyorgott, leengedte a pólóját, és a tetoválást már nem lehetett látni. Akaratlanul is a szokásos közhelyek jutottak eszembe: milyennek tartja majd hatvanéves korában, amikor már nem érdeklik a Topps kártyák. Vagy ha el akarja felejteni, hogy valaha is rákos volt. ‒ Ne mondd meg neki! ‒ tette hozzá sietve. ‒ Kérlek. Magamban gyorsan feltettem az ilyenkor szokásos kérdést: befolyásolja-e ez a kezelését? Bizonyára nem. ‒ Rendben van ‒ feleltem. Tiszteletben tartom a titkát. Újra odahajoltam. Felhúzta a pólóját. A bőr nem tűnt fertőzöttnek. Szememet forgatva néztem rá. Volt valami a viselkedésemben, ami nevetésre késztette, amiből heves vihogás lett, majd köhögési roham.

Volt valami furcsa a köhögésben; mintha a szükségesnél több váladék képződne. ‒ Várj! ‒ mondtam. Fogtam a sztetoszkópot, és a mellkasára tettem. ‒ Vegyél mély lélegzetet! Még mindig köhögött, és próbálta lassabbra fogni lélegzését. Nem tetszett a hang, amit hallottam. * * * ‒ Mi ez? ‒ kérdeztem Bentől rögtön az után, hogy hazaértem. Egy régi Nokia telefon volt előttem az asztalon. Ben farmert és inget viselt. A sörözőben volt. Kivétel nélkül minden csütörtökön elment az informatikus barátaival. Zavartan nézegette a telefont. ‒ A régi telefonom ‒ mondta, mintha csak valami tréfáról lenne szó. ‒ A kanapé végénél találtam meg ‒ mondtam. ‒ Igen…? ‒ Hogy került oda? Két telefonod van? Zavart lett, majd dühös, és apró ránc keletkezett a két szemöldöke között. ‒ Nem… ki van zárva ‒ mondta. ‒ Mi ez? ‒ Van egy másik telefonod. ‒ Azért vettem elő a régit, hogy megnézzek pár jelszót. A memóriájában tároltam őket. Meredten, fürkészve néztem rá. A telefon a kanapé párnái között volt, mintha csak elrejtették volna. Bekapcsoltam, de jelszó kell hozzá. ‒ Megmutatod? ‒ kérdeztem. ‒ Miért? ‒ felelte Ben, és arckifejezése dühösről sértődöttre váltott, mintha legalábbis fizikai fájdalmat okoztam volna neki. Akkor hirtelen megkönnyebbülést éreztem. A gyanú szertefoszlott. Azonnal láttam, hogy nem hazudik. Miért is kértem tőle ilyet? ‒ Elnézést ‒ mondtam. ‒ Igazán… sajnálom. ‒ Azt gondolod, hogy megcsallak? ‒ kérdezte, és még mindig ott állt az ajtóban. ‒ Sajnálom. ‒ Ez most…? ‒ Úgy nézett hátra, mintha mutatni akarna valamit. Azonnal tudtam, hogy mire gondol. A mamára. A papa csak pár hete találta meg az e-maileket. És nem csak az e-maileket; sms-ek is voltak. Otrombák, amelyeket a mama küldött közös barátaiknak. Azokban a trágár szövegekben mindnyájunkat elárultak. ‒ Nem ‒ feleltem. ‒ Csak megláttam a telefont, és… eszembe jutott valami.

Láttam jól, hogy igaza van. Hiszen nem jellemző rám, hogy azonnal következtetéseket vonok le. Általában mindent alaposan átgondolok. Mi történt? ‒ Rach, talán beszélned kellene valakivel. A mamádról. Minden olyan gyorsan történt. ‒ Ne elemezgess! ‒ mondtam. ‒ Kérlek.

17 A jelen Hátranéztem, a lépcső irányába, és egy másodpercig füleltem. Hallottam, ahogy Jack elzárja a zuhanyt; most felöltözik, tehát van egy percem. Meg kell néznem azt a levelet. A Douglasnek küldött, titokzatos levelet. Több mindent meg kell tudnom, hogy haladhassak a célom felé, mint egy maratoni futó. Feltéptem a borítékot, és kihúztam belőle a lapot. Nem volt hozzá jogom, de a mozdulat egyszerű volt. 4. TÉTEL www.scottishreview.co.uk J. Douglas The Pine Needles Gallanach Road Oban PA34 4 PG Regénypályázat Tisztelt Mr. Douglas! Tájékoztatjuk a jövő januárban kezdődő regénypályázatunkról. Mivel már korábban is jelent meg írása a The Scottish Review lapjain, szerettük volna, ha elsőként értesül róla. Az értékelést egy neves irodalmi szakértő végzi, és a díj ötszáz font. Az írás terjedelme ötven- és százezer szó között lehet. A leadási határidő március 31. Reméljük, hogy hamarosan olvashatjuk a pályázatra beküldött munkáját. Több információt az internetes oldalunkon talál. The Scottish Review Végighúztam ujjamat a levélen. A néven. Talán nem is neki küldték. Talán egy régi küldemény, egy régebbi lakónak. De… Douglas. Írással kapcsolatos munka. Egymás után többször is elolvastam a szöveget, és arra gondoltam, hogy talán

nem figyeltem valamire. Természetesen tudom a barátom nevét; természetesen azt is tudom, hogy Wallynak mi lesz a vezetékneve. Vagy talán nem így van? A Facebookon Jack Ross szerepel. A Twitteren a felhasználónév @jrosswriter. Még tréfálkozott is, hogy egyszer összetévesztették Jonathan Ross-szal, és rengeteg mocskolódó bejegyzést kapott. A szülei vezetékneve Ross: a többi levél, amelyet még mindig a kezemben tartottam, Mr. és Mrs. Ross nevére szól. Davey vezetékneve is Ross. Mire bukkantam tehát? A barátom nevével kapcsolatos, kusza gondolatok keselyűként keringtek az agyamban, de volt még ott valami más is, valami fontos, amely fölött köröztek, és amelyre időnként lecsaptak. Jack furcsa e-maileket kapott egy Douglasről, és úgy tűnt, időnként ő maga is ezt a nevet használja. Visszatettem a levelet a borítékba. A konyhai fiókban található ragasztószalaggal újra lezártam. Visszaraktam a levélkupacot a szőnyegre. Ezután ott vártam az előszobában, és füleltem, mikor hallom meg a lépcsőn Jack lépteit. Ahogy meghallottam, azonnal cselekedtem. Agyamban a hipotalamusz utasítást adott a mellékvesének, ettől a testemben megugrott az adrenalinszint, és máris nem azzal foglalkoztam, mit találtam, és még csak nem is aggódtam. Valamit megoldok, mint amikor egy orvos rohan a súlyos állapotban lévő pácienshez. Határozott céllal indultam a lépcső felé. ‒ Itt járt a postás ‒ mondtam Jacknek, ahogy elindult lefelé. Még mosolyognom is sikerült, bár elég zordra sikerült. Jack habozott, ez erőt adott nekem. Lelassított, megállt a lépcső végén, és jobb kezét felém nyújtotta, mintha éppen azt akarná megakadályozni, hogy átmenjek egy forgalmas úton. Megálltam a borítékokkal, és forgattam őket, mintha először látnám. ‒ Várj csak ‒ mondtam tettetett közönnyel. ‒ Két levél a szüleidnek, egy Davey-nek, de ez mi? Ez a tiéd? ‒ Felemeltem a szóban forgó borítékot. ‒ Ó, igen ‒ mondta, de nem fűzött hozzá magyarázatot. Bement a konyhába, és nekem háttal megtöltötte a teáskannát vízzel. ‒ Szeretnél koffeint? Vagy már megvolt a napi adagod? ‒ kérdezte. Nagyon vigyázott rám; tudta, hogy szeretem a kávét és a teát, de féltette Wallyt. ‒ Azt hiszem, hogy van itt valami remek, gyógynövényekből összeállított készítmény is ‒ mondta. Kinyitotta a szekrényeket, és keresgélt bennük. ‒ De az áll a borítékon, hogy J. Douglas ‒ folytattam. Igyekeztem könnyed hangon beszélni, miközben követtem őt a konyhába. Kérdezhetek ilyesmit? Már nem is emlékszem rá, hogy milyen normális

kapcsolatban élni valakivel. Az ilyesmi faggatódzásnak számít, vagy még elfogadható? Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy az aprócska rejtély megoldódjon. Vártam a kimenetet. A köd feloszlik, vagy megmarad? Abban a pillanatban megszólalt a telefonom. A papa volt. Általában felhívott, mivel még nem igazán érkezett meg a huszonegyedik századba, az sms-ek korába. Nem tehettem mást, felvettem a telefont. ‒ Már Argyle földjén vagyunk ‒ mondta. ‒ Rendben ‒ válaszoltam nyersen. ‒ Adtok útbaigazítást? Az utak elég kanyargósak ‒ mondta a papa. ‒ Hívj, ha szükséged lesz rám. ‒ Itt van Kate is. ‒ Tudom. ‒ Türelmetlen mozdulatot tettem, mintha siettetném, hogy fejezze be a hívást, de nem láthatta. ‒ Ja, és nem tudtuk, hogy bort hozzunk, vagy mit. Arra gondoltam, hogy a whiskyt kedvelik. De ha olyan whiskyt viszünk, amelyik nem az ő… ‒ Hamarosan találkozunk ‒ mondtam, megnyomtam telefonomon a beszélgetés vége gombot, és visszafordultam Jackhez. Még mindig a kezemben volt a levél, de Jack sajnos kihasználta a lehetőséget, hogy a hívás miatt ne kelljen rám figyelnie, és elfordult tőlem. ‒ Azt mondta, mindjárt itt lesznek? ‒ kérdezte. Kiéreztem hangjából az ujjongást. Rám villantott egy futó mosolyt. Ránéztem a telefonra, mintha onnan olvashatnám le a választ, majd őrá pillantottam. Várakozással nézett rám. Tekintete barátságos volt, nem óvatos. Biztonságot tükröző, és meleg. ‒ Aha, úgy gondolom ‒ válaszoltam. ‒ Nem tudom, hogy hol lehet a mama és a papa ‒ mondta. ‒ Neked viszont talán valami mást kellene felvenned. ‒ Felém fordult, és rámutatott a köntösre, amelyet viseltem. Volt a mozdulatban valami bensőségesség. Hogy az övé vagyok. Utána azonban elfordult, kinyitotta a mosogatógép ajtaját, és elkezdett bepakolni, noha csak egy tányér és egy kés volt az asztalon. A kutyák beszaladtak, mint mindig, amikor edények hangját hallották, Jack pedig beszélni kezdett hozzájuk. ‒ Fiúk, fiúk, fiúk. Még tíz óra van a vacsoráig. Úgy bizony. Még tíz óra. ‒ Felnézett rám, és magabiztosan elvigyorodott. ‒ Milyen éhenkórászok ‒ jegyezte meg. Ekkor Wally megmozdult. Nem az első rúgása volt, de majdnem az. Nem is annyira rúgás volt, inkább mintha valaki tollal cirógatná belülről a hasam, de azért kellemes érzés volt. Először nem vettem róla tudomást, de később rájöttem, hogy az is mintha egyfajta titkos üzenet lett volna: Igazad van. Én is azt

gondolom, hogy ez az egész nagyon furcsa. ‒ Azt hiszem, még nem fejeztük be ‒ mondtam, és úgy toltam Jack felé a levelet, mintha egy problémás páciens lenne, aki ki akar bújni a kezelés alól. Sietve rápillantott, és elvette tőlem. Lehúzta a ragasztószalagot ‒ ujjai egy pillanatra mozdulatlanná váltak közben, ebből azt gondoltam, hogy tudja, mi történt ‒, és kivette a levelet. Keresztbe tett lábbal állt a konyhaszekrénynél; a testtartás annyira természetes volt, hogy azon morfondíroztam, esetleg azt gondolhatja, nem is arról beszélünk, amiről valójában. Sóhajtott, és a konyha padlóját nézte maga előtt. Én azonban a kezét figyeltem. Mozgott. Ujjaival dobolt, úgy, mint amikor erősen összpontosít valamire. ‒ Már nagyon hosszú ideje két vezetéknevet használok az írásnál ‒ mondta végül, de a korábbi szünet továbbra is többször megismétlődött. ‒ A Douglast a hírekhez és a politikai tudósításokhoz, a Rosst pedig az úti leírásokhoz. Bármelyik névvel könnyen beskatulyázhattak. A politikát azonban feladtam. Jobban kedvelem az utazást. Ez csak egy szokásos, marketingüzenet. ‒ Két ujja közé vette, és feltartotta. Szavai teljesen természetesek voltak, de a hangja már nem. Megkérdezhetem Matt Douglasről? Összegyűrte a levelet, rám nézett, majd felemelte a konyhai szemetes tetejét, és beledobta. Bekapcsolta a vízmelegítőt, amely hirtelen morgással életre kelt. A kutyák felugrottak, és kimentek a helyiségből. ‒ Koffeinmentes kávé jó lesz? Nem találom a gyógynövényitalt. ‒ Egy bögrét nyújtott felém. Bólintottam, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Agyam csapongott, különböző témákon állapodott meg, mint amikor egy légy leszáll, majd újra mozgásba lendült. ‒ Miért Douglas? ‒ kérdeztem. ‒ Anyám lánykori neve. Ajjaj, most már a legtöbb ellenőrző kérdésemet meg tudod válaszolni ‒ mondta. Nem tett semmi olyat, amire számítottam: nem nézett rám gyorsan és idegesen. Nem magyarázkodott a Douglas név használatát illetően. Nem mondta, hogy foglalkozzam a saját dolgaimmal. Emlékszem, arra gondoltam, talán tévedek. Talán tényleg teljesen őrült vagyok, és bolyongok a saját képzelgésem zsákutcáiban. ‒ De Douglas… Matt Douglas ‒ folytattam. Nem tudtam visszafogni magam. ‒ Aha ‒ mondta könnyedén. ‒ Matt Douglas keveredett a verekedésbe. Nagy csetepaté volt. ‒ Felém fordult, és elmosolyodott. Barátságos mosoly volt, de az adott helyzetben vészjóslónak tűnt. Ha bárki másról van szó, akkor azt mondtam volna, hogy inkább fenyegetés, mint mosoly. Mindenre adott magyarázatot. Az e-mail Mattről szólt. Mindkettőjük neve Douglas.

Néztem őt, és figyeltem, utal-e rá bármi jel, hogy hazudik. Kíváncsiságomból úgy lett fokozatosan gyanú, mint ahogy az agyag lassan megkeményedik. Nem erőltethettem a kérdést. A vádjaim mindent tönkretennének, mint mindig. Emlékeztem, hogy Ben milyen tekintettel nézett rám, amikor utoljára gyanúsítottam meg valamivel, mert későn jött haza. „Nem teszem többé”, mondta. Nem volt dühös, még csak indulatos sem. Egyszerű kijelentés volt. A vádaskodás azt teszi az egészséges kapcsolatokkal, mint amit a jégcsákány a jégtömbbel. Figyeltem Jack testbeszédét. Nyílt volt, bennem bízó, és boldog. Egy szokásos szombat délelőttön épp meg akarok tudni valamit a barátomról és annak írói álneveiről. Tényleg? Kitöltötte a kávét. Megkért, hogy vigyem oda a tejet, és ahogy odaadtam neki, egyfolytában morfondíroztam: valójában mi a neved? ‒ Hol vannak most a papádék pontosan? ‒ kérdezte. Bőre még nedves volt a zuhanyozástól, és csillogott. ‒ Nem tudom ‒ mondtam. Körülbelül annyira voltam képes megszervezni egy találkozót a szüleink között, mint ahogy el tudtam volna vezetni egy repülőgépet, vagy táncolhattam volna A hattyúk tavában. ‒ A Douglas a leggyakoribb vezetéknév Skóciában. A Ross pedig a második leggyakoribb ‒ mondta Jack, és újra mosolygott. ‒ Közönséges vagyok. ‒ Ez után picit oldalba bökött, mintha csak valami nagyon régi tréfáról lenne szó. ‒ Munkásosztálybeli vagy ‒ jegyeztem meg automatikusan. Ezután mentegetőzni kezdtem. A kávémat sem ittam meg, otthagytam az asztalon.

18 Öt percnél is kevesebb időm volt. És, attól függően, hogy mit találok, le kell mondanom a találkozót. Meg kell mondanom a papának, hogy forduljanak vissza. Az ágyon hagytam a telefonomat. Felmentem érte, majd magammal vittem a nappaliba, leültem az ablak mellé, hogy rálássak a kocsibejáróra. Úgy nyitottam fel telefonom fedőlapját, mintha egy kincsesláda fedele lett volna, és Jack helyett a Google keresőprogrammal akartam foglalkozni. Jack még mindig a konyhában szöszmötölt. Ki kellett volna mentenem magam. Haza kellett volna mennem, de nem tehettem, mivel akkor megijesztem őt, kellemetlen helyzetbe kerülök, és mindenkit csak felidegesítek. Ezt nem kockáztathattam. Nem tehetem, ha tényleg semmi sincs az ügy mögött. Most öt perc alatt mindent kiderítek, és akkor okosabb leszek. Már majdnem célnál vagyok. Egy laza szál lelóg, egyre hosszabb, és csak fel kell tekerni. Beírtam a Google-be, hogy Jack Douglas. ‒ Otthagyta a kávéját, hölgyem. A legremekebb, koffeinmentes kávé a legremekebb kismama számára ‒ mondta Jack. Behozta, de szerencsére el is tűnt utána. Arra gondoltam, azt mondom neki, programlehetőségeket keresek Obanben, de visszafogtam magam. Az ügyes hazugok semmit nem magyaráznak túl. Ahogy visszament a konyhába, újra lenéztem a kijelzőre. Beírtam: „Jack Douglas bántalmazás”. Semmi eredmény. Megpróbáltam idézőjel nélkül, akkor viszont megszámlálhatatlanul sok eredményt kaptam. A leggyakoribb vezetéknév. Douglas. Semmi reményem nem volt rá, hogy kideríthetem, kicsoda ez az ember, és mit csinált. Ettől függetlenül, elkezdtem nézegetni az eredményeket. Az ajtót is végig szemmel tartottam, ha Jack esetleg újra bejön. Jack Douglas (lemezkiadó) ‒ Wikipédia, a szabad… Jack Douglas | LinkedIn Jack Douglas ‒ Mikrofonok Csalódottan sóhajtottam, és csak az utolsó ikonra kattintottam rá. Az

megnyitott egy oldalt, amelyen a tulajdonos Jack Douglas mosolyogva tartott több mikrofont a kezében. ‒ Milyen messze vannak? ‒ kérdezte Jack, és újra megjelent. Rám nézett. Még mindig a köntösben voltam. ‒ Ebben is maradhatsz, ha akarsz ‒ mondta. Tekintete elidőzött a kezemben lévő telefonon, amelyet közelebb tartottam magamhoz, mint általában, de nem szólt semmit. ‒ Felhívod a papát? ‒ kérdeztem. És akkor a hazugság csak úgy kicsúszott a számon; képtelen voltam visszatartani. ‒ Információt keresek Obanről, hogy hová lehet itt elmenni. ‒ Tényleg? ‒ kérdezte vigyorogva. ‒ Nem vagy elégedett a Londis szupermarkettel és az egyetlen thai étteremmel? ‒ Nem ‒ feleltem. Elővette a telefonját, felhívott egy számot, és újra kiment a nappaliból. ‒ Jack vagyok ‒ mondta, és a papám hangját is meghallottam. Újra megnéztem a kijelzőn a Google honlapját, és a keresés sorába beírtam, hogy „Douglas bántalmazása újra felütötte a fejét”. Semmi eredmény. A Google viszont javasolt valamit, noha igazán sokat nem segített. Javaslat: A vallási gyűlölködés újra felütötte a fejét. Megnéztem az eredményt, de nem voltam elégedett. Utána a következőre kerestem rá: Jack Douglas bántalmazása. Egy találat. Mohón megnyitottam a Herald Scotland cikkét. Előtűnt egy bejelentkezési oldal, de nem vettem figyelembe. 2001. január 9. A BÍRÓSÁG megállapította… a 41 éves Jack Douglas bántalmazását, közölte Benson bíró, aki… Negyvenegy? A cikk 2001-ből való, és annak alapján Mr. Douglas most az ötvenes évei közepén járhat. Bosszús voltam. De hát mire számítottam valójában? Valami piszkos bűncselekményre? Jack időnként az anyja lánykori nevét használta. Na és? A barátja egyszer bántalmazott valakit. Na és? Kit érdekel. Ő maga mondta, hogy a Douglas a leggyakoribb név Skóciában. Jack újra megjelent az ajtóban. ‒ A bőrnek milyen színűnek kellene lennie a szemhéjnál? ‒ kérdezte.

Aggódónak tűnt. ‒ Hogy mi? ‒ Milyen színűnek kellene lennie, amikor becsukod a szemed? ‒ Ööö, rózsaszínűnek ‒ mondtam, de még mindig a telefonomat néztem. ‒ Hol vannak? ‒ Már nagyon közel. Nagyon sok vasat vittem be a szervezetembe mostanában, és az enyém fehér. ‒ Fehér? Tényleg? ‒ kérdeztem. Jack hirtelen hátrahőkölt, mint mindig, amikor pánik lesz úrrá rajta, és szinte felágaskodott, mint egy csődör. ‒ Igen. Miért? Mit jelent? Úgy tűnt, mintha két Jack lenne: egy, akire folyton gondolok, és egy kedves, sebezhető, aggódó és mulatságos, aki most itt áll előttem. ‒ Úgy gondoltad, nincs elég vas a szervezetedben, noha teljesen egészségesnek érzed magad? ‒ Talán. ‒ Nálad fehér? Vagy halvány rózsaszín? ‒ Nos… ‒ Fehér? Igen, vagy nem? ‒ Nem. ‒ Akkor semmi bajod sincs. ‒ Jó, rendben van. ‒ Jack továbbra sem mozdult. ‒ Köszönöm ‒ mondta, és rám nézett. ‒ Szupertuti, hogy te vagy a legjobb. Ilyenkor általában mosolyogtam volna. Gyakran használt ilyen nyelvet. Egyfajta új szleng. Ezúttal azonban nem vettem róla tudomást. Újra felment, és a kutyák is követték. Mindenhová vele mentek. Fentről leszólt: ‒ A papád öt perc múlva itt lesz. Kezem nyirkos volt, és hideg, és a gyomrom is kavargott. Újra megadtam a szavakat a kereséshez, de most a „Jack Douglas” és a „bántalmazás” külön-külön volt idézőjelben. Csillagot is tettem hozzá, ami jelzi a keresőprogram számára, hogy valamelyik szóban nem vagyok biztos. Ezt annak idején még rezidens orvosként tanultam meg, amikor kerestem valamit, de nem tudtam pontosan leírni a szavakat. John Douglasre gondol? Meredten néztem a kijelző szavait. John? John? Hát persze! Hiszen a John és a Jack gyakran ugyanazt a nevet jelenti. Főleg Skóciában.

Megszólalt a csengő. ‒ Itt vannak ‒ szólt le Jack, majd letrappolt a lépcsőn, ajtót nyitott, és üdvözölte az érkezőket. A kutyák is csatlakoztak hozzá, és homályosan érzékeltem a kialakuló zűrzavart: ahogy a kutyák kiszaladnak az ajtón, a papa pedig enyhén meglepődik. ‒ Rach, még fel sem öltöztél ‒ mondta Kate, ahogy bejött a nappaliba. Felnéztem rá. ‒ Terhes vagyok ‒ mondtam bágyadt mosollyal. ‒ Hagyj engem az ilyesmivel! ‒ Nem terhesnek látszol, hanem inkább lustának ‒ felelte. ‒ A lakásra is ráférne egy alapos rendrakás. Olyan, mintha a műemlékvédelmi szervezet felügyelete alatt lenne. Legalább öltözz fel! Most szívességet teszek neked azzal, hogy itt vagyok. Vigyázok a papára. Máskor bólintottam volna, és megköszönöm neki, de most nem tettem. Helyette úgy fordítottam a telefont, hogy ne lássa, és rákattintottam a Google javaslatára. Figyeltem, hogy a találatok száma szaporodik. John Douglas. Siker.

19 ‒ Komolyan kérdezem: miért nem öltöztél fel? ‒ fordult hozzám Kate. ‒ Hol vannak Jack szülei? ‒ A boltban. Korán jöttetek. ‒ Egen… a papa a valóságosnál későbbi indulási időpontot mondott nektek. Biztonsági tartalékot akart. Azt gondolta, hogy iszonyú sokáig tart majd ideérni. Fel kell öltöznöd. Egész úton annyira izgatott volt. ‒ Várj egy kicsit! Most éppen… ‒ válaszoltam. Megszállottan nézegettem a Google oldalait. Rákattintottam egy hivatkozásra, amelyben szerepeltek a „John Douglas” és a „bűneset” szavak. A Google a „bántalmazás” szót bizonyára hasonló jelentésűekkel cserélte fel. Újságszerű forma volt, és lassan ment a betöltés. 5. TÉTEL http 404: Nincs ilyen állomány Az oldal nem található. A keresett oldalt eltávolíthatták, megváltoztathatták a nevét, vagy ideiglenesen nem elérhető. Próbálja meg a következőket: Ellenőrizze, hogy jól írta be a címet a címsorba… Szó nélkül felálltam, felmentem az emeletre, és újra leültem Jack ágyának a végére. Az ölembe tettem a telefonomat. Ezután azt írtam be a Google keresőprogramba, hogy John Douglas, Skócia. Az eredmények itt mások voltak. Cikkek jótékonysági eseményekről. Cikkek, amelyeket John írt politikai ügyekről; csípős, intelligens kommentárok az állami kötvénykibocsátásról, a Skót Nemzeti Pártról, a Munkáspártról és a Konzervatív Pártról. Bírósági tudósítások más városok bíróságairól. Újabb jótékonysági rendezvények. Ez ő. Megismertem a stílusát. Ismertem a szófordulatait. Fénykép is volt Jackről, alatta szöveggel: az ígéretes és ambiciózus író, J. Douglas. Szemcsés volt, és életlen, de egyértelműen őt ábrázolta, ahogy a kezében tart valamit; egy irodalmi díjat. A jutalmat J. Douglas kapta. Az én Jackem. Sietve átnéztem az eredményeket. Az ötödik lap végén volt egy cikk,

„Douglas megjelent a bíróság előtt”, de a program azt írta ki, hogy már nem elérhető. Ugyanez volt az eredmény a következőnél is. Rákattintottam a hatodik oldalra. Itt is egy cikket raktak be a jótékonysági munka és a politika hírei közé, rögtön a lap alján. Mohón rákattintottam, de megint csak a 404-es hibakód jelent meg. Volt még négy másik hír is, a Google első tíz oldalán. Úgy vetettem rájuk magam, mint ahogy a betörő a kifosztandó szobára. És vajon nem ugyanazt csinálom én is, csak virtuálisan? Egyiket sem lehetett letölteni. Mindig a 404-es hibakód jött elő. Nem tehettem mást, az elérhető darabokat vizsgálgattam. 6. TÉTEL A skót sztár ‒ Hírek a Twitteren ‒ Douglas: Barát vagy ellenség? @SkótCsillagHírek: John Douglas az obani otthonában volt azon a decemb… Katasztrófa Obanben ‒ Mi történt valójában? ‒ a Guardian eldugott cikke most hirtelen előkerült Az este teljesen szokványos módon kezdődött Mr. Douglas számára, aki azonban végül a tanúk emelvényén kötött ki… John Douglas: Egy olyan ember profilja, aki… VendégBlog: John Douglas egyetemet végzett, politikai tudósító és jogász riporter. Balos, ám ugyanakkor… Ellenség a ködben ‒ sajtóarchívum John Douglas olyan bűnt követett el, amelyről mindenki úgy gondolja, hogy sosem lenne képes rá. De mégis, hogyan… Egy blogger hozzászólása Douglas 2. napjával kapcsolatban: Mi tekinthető önvédelemnek? John Douglas rendkívüli erőt vonultatott fel saját védelmére a glasgow-i törvényszéken lefolytatott tárgyaláson… ‒ Mit csinálsz? ‒ kérdezte Jack. ‒ Zaklatottnak tűnsz. ‒ Mintha a semmiből tűnt volna elő. ‒ Még csak fel sem öltöztél ‒ tette hozzá. Ránéztem. Ki ez az ember? ‒ Rach?

‒ Semmit. Kikapcsoltam a telefonomat. Látnom kell egy cikket. Túl sok a Douglas, és mi van akkor, ha tévedek? Mi van akkor, ha másik John Douglasről írnak? Nem tudom, hogy őróla van-e szó. Nem láttam a cikkeket, de még egy átkozott fényképet sem, amelyet róla készítettek a bíróságon. Egyfajta borzalmas véletlen is lehet, hiszen a vezetékneve annyira gyakori. ‒ Készen vagy? ‒ kérdezte. Gépies mozdulatokkal felöltöztem, mint egy manöken az üzletben. Úgy dugtam be kezem a kardigánom ujjába, hogy igazából nem is tudtam, mit csinálok. ‒ Jöttök? ‒ kérdezte a papa a lépcső aljáról. ‒ Aha ‒ válaszoltam. Nem tudtam, hogy mi mást tehetnék. Bizonyára húzhattam volna még az időt, hogy folytassam a vizsgálódást, de nem tettem. Gyenge voltam, és nyugalmat akartam magam körül. Jack szülei akkor érkeztek meg, amikor éppen lófarokba fogtam össze a hajam. Hallottam, hogy a társaságban mindenki bemutatkozik egymásnak. Leértem a lépcső aljára. Jack zavart kifejezéssel nézett rám, de ahogy a tekintetünk találkozott, ez a zavar azonnal elmúlt. ‒ Végre nem én vagyok az, aki elkésik ‒ mondta. ‒ Ez valami titkos Racheltrükk? ‒ Szeme sarkában vidám ráncok jelentek meg, ahogy engem nézett. ‒ Nem ‒ feleltem. Beszélnem kell vele, és meg kell őt kérdeznem. De ezen túlmenően, van itt még más is, amit szégyellek beismerni. Szeretnék némi időt kettesben tölteni vele, és úgy teszek majd, mintha nem is fedeztem volna fel valamit az előbb. Azt hiszem, hogy ezért maradtam. És azért, mert tetszett, ahogy ott állt a lépcső aljában, a kopott edzőcipőjében. Hogy a keze nedves volt, mivel minden bizonnyal épp akkor mosta meg, hogy ne maradjanak rajta a cipőben esetleg megbúvó baktériumok. „Amikor két, egymástól teljesen eltérő lehetőség között kell választanod, mondta egyszer Kate-nek a teniszedzője, sose próbálj áthidaló megoldást választani! Kötelezd el magad valamelyik mellett!” Én azonban nem ezt tettem. Választhattam volna ugyan, hogy vagy egyáltalán nem törődöm Jackkel, vagy kérdőre vonom, de mégis a kettő között akartam valamit. Maradok, és amikor kettesben leszünk, akkor megemlítem neki a kérdést, és remélem, hogy megválaszolja. Utána pedig eldöntöm, hogy mit tegyek. Képzeletben többször elpróbáltam, hogyan fogom tisztázni a dolgokat Jackkel. Teljesen természetesen fogok viselkedni, és valamit majd kitalálok, hogy egyáltalán miért jutott eszembe az a rettenetes e-mail. A részletek már

elmosódtak a fejemben, mint ahogy az obani eső cseppjei összefolynak az ablaküvegen, miközben gondolatban lejátszottam beszélgetésünk ideális változatát, mintha csak egy filmet néznék. Jack mindent elmond majd. Az egész semmiség lesz. Semmi komoly. Már csak azt nem tudtam, hogyan fogok majd hozzá.

20 Jack szülei éppen borosüvegeket pakoltak ki a konyhában, a papa és Kate pedig eléggé feszengve üldögélt az asztalnál. Sebastien a papa ölébe hajtotta fejét. ‒ Úgy érzem magam, mint Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletben. ‒ Mr. Darcy? ‒ kérdezte Kate. ‒ Tudod, éppen a családunkat mutatjuk be ‒ mondta Jack. Mosolygott, és lazán a falnak támaszkodva állt. Úgy tűnt, hogy teljesen elengedi magát Obanben; itt már sokkal inkább önmaga. ‒ Mint a tizenkilencedik században. A szülei körbevezettek minket a házban, majd mind lementünk a ház előtti kőlépcsőn. Észrevettem a pillanatot, amikor a papa rájött, hogy Rossék milyen gazdagok. A tekintete egyre magasabbra vándorolt, megnézte a kocsibejárót, a lépcsőt, a ház homlokzatát, majd mindent, ami távolabb volt. A ház mögötti erdőt; az övék. A feljárón vadonatúj autók álltak. A második szinten, balról a negyedik ablakból egy nőt ábrázoló kőszobor tekintett le ránk. Az épület előtt egy fűnyíró traktor állt magára hagyottan. ‒ Nos, általában csak az esküvőn találkoznánk ‒ mondta most Jack mamája. Nevetett, de a nevetésnek volt egy kis éle is, méghozzá eléggé helytelenítő, ahogy lepillantott a hasamra. Jack papája is követte a felesége pillantását, és a légkör máris fagyosabb lett. Feltételezem, hogy azért, mert ezek a felső osztálybeli emberek most szembesültek igazán a ténnyel, hogy milyen könnyelműen kezeltük a nemi életünket, amit látványosan szemléltettem. ‒ Ideális esetben ‒ mondta Jack apja. ‒ Szerintem egész jók vagyunk ‒ mondta Jack, és rám mosolygott. ‒ Én és a barátnőm ‒ dünnyögte, és találkozott a tekintetünk. A szülei befejezték a megvett dolgok kipakolását, és büszkén álltak, mint az oroszlánok, ahogy a papa szemébe néztek. A papa még mindig félénken méregette őket, mint egy antilop, amelyik bármely pillanatban eliramodhat. Csak jóval később nyílt rá lehetőség, hogy Jack és én végre kettesben maradjunk. Már éjfélre járt az idő, és kint teljesen sötét volt. Ha a kertben vagyunk, akkor még a kezünket sem látjuk magunk előtt. Most azonban a nappaliban voltunk.

A tűz parázslott, az izzó fadarabok vörösek voltak, de már nem lángoltak. Valahányszor egyedül lehettem kis ideig, mindig megpróbáltam újra letölteni a cikkeket; amikor a vécén voltam, vagy otthagytam a családi összejövetelt azzal az ürüggyel, hogy teát készítek. És továbbra sem találtam meg egyik cikket sem. Arra gondoltam, hogy megkérdezhetem Jacktől. Igen ám, de az mindent megváltoztat, méghozzá örökre. Számomra is és Wally számára is, ha megvádolom valamivel. Szakítani fogunk, az biztos. És nagy valószínűséggel tévedek. Óriási hibát követek el, mint ahogy az már korábban is megtörtént velem. Kate jött be a nappaliba. Jack összerezzent. Ő az ablak mellett állt, én pedig a karosszékben ültem. ‒ Jól vagy? ‒ kérdeztem a húgomat, és mivel már nem kizárólag arra gondoltam, mit fedeztem fel, meg is tudtam szólalni. ‒ Tudod, először eszem ágában sem volt eljönni. Sajnálom. Nagyon érdekes találkozni velük, de olyan sokat kell utazni. Akkor azonban összezördültem Mezzel, és ide menekültem. Meglepetten fordultam feléje, és egy pillanatra el is felejtettem a saját gondjaimat. ‒ Hogy mi? ‒ kezdtem. Sosem volt tudomásom róla, hogy Kate és Mez összekaptak volna valamin. Egyszer sem. Sosem lehetett azt érezni, hogy neheztelnének egymásra, és nem voltak sem célzások, sem rosszindulatú megjegyzések. Csak ezt ne, gondoltam. Nem akarok újabb drámát a családunkban. Legalábbis egy darabig nem. ‒ Időnként olyan átkozottul öntelt ‒ mondta. Ezzel egyet kellett értenem, bármennyire kedveltem a férjét. Nem az a típus, akit én választanék. Komoly és határozott, nem olyan félrevonuló vagy mulatságos, mint Jack. Nálam nem lett volna esélye. ‒ Üzenetet sem küldött ‒ mondta Kate, és telefonjával hadonászott a sötétben. ‒ Küldj neki te! ‒ javasoltam, és visszatértem a saját gondolataimhoz. A bordázott ablakokat néztem, hogyan tükröződik bennük az izzó zsarátnok. Kate kiment, zoknis lába csak gyenge neszt keltett a kőpadlón, Jack és én pedig újra egyedül voltunk. ‒ Hogy van a kis Wally és a mamája? ‒ kérdezte kedves hangon. Önkéntelenül is elmosolyodtam, és közben könny szökött a szemembe. ‒ Annyira furcsán érzem magam ‒ mondtam megkerülve a választ, és letöröltem egy könnycseppet. Azonnal ellépett az ablaktól, odajött hozzám, és leült mellém a székre. Nem volt elég hely mindkettőnk számára, és csípője kényelmetlenül nyomódott az enyémhez. ‒ Nyűgös vagy? ‒ kérdezte halkan.

‒ Időnként úgy érzem, nem is tudom, kicsoda vagy valójában ‒ mondtam, de akkor teljesen erőt vett rajtam a sírás, és úgy tört elő belőlem a szaggatott zokogás, mint amikor egy csónak motorja csak nehezen akar beindulni. ‒ Hogy mmmi? ‒ kérdezte Jack lágy hangon. Skót m-jei mintha ölelő karok lettek volna. Nem a gyomromon vagy a hasamon, hanem a vállamon, amit nagyra értékeltem. Nem Wally volt a középpontban, hanem mi ketten. ‒ Én csak… az egész olyan gyors. ‒ Tényleg az ‒ suttogta a fülem mellett. ‒ Nagyon gyors. ‒ Valamennyire buták voltunk ‒ mondtam, és odafordultam hozzá. Nem engem nézett, hanem az ablakot, és mögötte valamit. ‒ Csak előtört belőlem… ki vagy te? ‒ kérdeztem. ‒ Én? ‒ felelte. Fekete szeme újra rajtam állapodott meg. A szempár olyan sötét volt, mint a széndarabok a kandallóban, vagy mint az obani éjszaka. ‒ Itt van ez a Douglas-dolog. Nem is tudtam, hogy ezt a nevet is használod. Egyáltalán Jack a keresztneved? Kis ideig nem felelt, és engem nézett. ‒ John ‒ mondta végül. ‒ A John Douglast használom. A válasz elszomorított: megmondta ugyan az igazat, de mégiscsak ő John Douglas. ‒ Látod, ezt nem is tudtam ‒ hazudtam. Letörölt az arcomról egy könnycseppet. Hüvelykujja durva volt. Mélyen a szemembe nézett, és lassan pislogott. Combja teljesen odasimult az enyémhez. A keze nem mozgott, és ott éreztem az ajkam körül. Az én kezem az erős, meleg mellkasán nyugodott. A sötétben, azon a széken egyek voltunk. Annyira jó volt ott ülni vele. Teste meleg volt, lélegzete pedig lágyan csiklandozta az arcomat. ‒ Biztosíthatlak, hogy semmi sincs, amit tudnod kellene ‒ mondta. Továbbra is a szemembe nézett. Sötét szempillája hosszúra nőtt, de nem kunkorodott felfelé. Egyenes volt. Akkor majdnem elmondtam neki. A fiú esetét. Kis bűntudattal arra gondoltam, hogy talán tudnia kellene. Talán tudnia kellene, hogy bennem nem lehet megbízni, szülőként. In loco parentis. Mégsem mondtam el. Megcsókolt, először lágyan, majd erősebben. Testemben örömtűz gyulladt. Elhúzódtam tőle, és akkor újra rám nézett. Semmit nem titkolt. Reggel e-mailt kaptam.

7. TÉTEL Személyre szóló és bizalmas e-mail-cím: [email protected] Hivatkozási szám: AK/46248/JR197 Bizalmas: Érdeklődés a belföldön elkövetett erőszakos cselekmények felfedésére vonatkozó törvény alapján. Kedves Ms. Anderson! A fenti törvény értelmében, az október 29-én kelt kérésének megfelelően átnéztük a vonatkozó dokumentumokat, és a következőket tudjuk megerősíteni. Jack Ross: Aberdeen, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Birmingham, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Cornwall, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Cardiff, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Edinburgh, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Enfield, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: London, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Orkney, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Preston, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Somerset, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Jack Ross: Suffolk, Egyesült Királyság: bűnösséget nem állapítottak meg Amennyiben további kérdése van, kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot a lenti telefonszámon, és adja meg az előbbi hivatkozási számot. Használhatja a lenti email-címet is. Ha a továbbiakban nem kapunk hírt önről, az érdeklődését érintő ügyet 28 nap múlva lezárjuk. Üdvözlettel, Nicola Smith Információkezelő tiszt Mihelyt elolvastam, azonnal töröltem az üzenetet. A név egyébként sem pontos.

21 Vasárnap a part magasabban fekvő részén bementünk Obanbe, hogy valami jó sültet együnk egy étteremben. Megpróbáltam úgy tenni, mintha a lábam nem görcsölt volna be a kis testmozgástól. Kate és én előrementünk. ‒ A terhesség kimerítő ‒ sóhajtottam. ‒ De a hajad nagyon jól néz ki ‒ mondta a húgom. ‒ Valóban? ‒ Aha. Olyan dús és fényes. Ezt hallva elmosolyodtam. ‒ Minden lány szívét úgy hódíthatod meg, ha a haját dicséred ‒ mondtam, és ő is vigyorgott. Elmentünk a McCaig-torony mellett. A tengerre néző, amfiteátrumszerű építményen nagy, ovális nyílások szolgáltak ablak gyanánt. Annyira mindenki más előtt jártunk, hogy beültünk az egyikbe. Az ablakok elég nagyok voltak ahhoz, hogy mindketten beférjünk, egymás mellé. Lelógattuk a lábunkat. ‒ El kell ismernem, hogy Oban kifejezetten szép ‒ mondta Kate. Nem esett az eső, de szitált a köd. Lehet persze, hogy tengeri permet volt. Időnként nehéz volt megállapítani, hogy a nedvességet az időjárás, vagy a víz közelsége okozza. Az ég fátyolos fehérsége tükröződött a tenger felszínén; ameddig elláttunk, a víz mindenütt halványszürke volt. ‒ A mamának tetszett volna ‒ mondtam. ‒ Aha ‒ válaszolta Kate halkan. ‒ Szerette a várakat és az ilyesmiket, ugye? ‒ Megütögette az egyik követ. ‒ Igen. A papa viszont utálta, ha ilyen helyekre rángatták el. Kate pár pillanatig semmit nem szólt. A gyász furcsa valami. Először kemény dolognak tűnik, de valójában akkor is egyik nap jön a másik után. ‒ Iszonyú furcsán viselkedsz ‒ jegyezte meg Kate. ‒ Már jobban érzem magam ‒ mondtam. És úgy is volt. Segített, hogy beszéltem Jackkel. Amikor elmondtam neki a kétségeimet, azzal szinte ki is töröltem magamból az aggodalmat, mintha egy bűnös titoktól szabadultam volna meg. Mintha a viktoriánus korban eret vágtak volna rajtam, hogy kigyógyítsanak egy vérbetegségből. Ahogy Kate-tel aznap délután ott ültem a régi köveken, már szinte nem is gondoltam azokra az irományokra.

Jack őszintén beszélt velem. Nem hazudna. ‒ Nem hiszem, hogy át tudnék ütni egy labdát ezeken a réseken ‒ mondta Kate elgondolkodva. Jó volt hallgatni. Semmi vitára indító nem volt a mondandójában. ‒ Ha bárki képes rá, akkor lefogadom, hogy te meg tudod tenni ‒ mondtam. Ránéztem. Egyujjas, bagolymintás kesztyűt viselt. ‒ Biztosra veszem, hogy évek óta nem volt rajtad egyujjas kesztyű. ‒ Nem… ‒ felelte, és bólintott. A mérkőzések helyszínein meleg volt. Egész évben rövidnadrágot hordott, és télen pedig testhezálló, ujjatlan ruhában jelent meg a newcastle-i repülőtéren. ‒ …de ki van zárva, hogy át tudnám ütni a labdát ‒ folytatta. ‒ Mindig is rosszul céloztam. ‒ Teniszezőként esetleg ‒ mondtam. ‒ De sokkal jobb vagy, mint a legtöbb ember. Vállat vont. Ő úgy gondolta, hogy kudarcot vallott, habár mindenki más sikeresnek tartotta volna magát a helyében. Mindketten csődtömegnek tartottuk magunkat; olyanoknak, akik megpróbálnak valamit, de nem boldogulnak vele. A papa mindig azt mondta, hogy sikeresek vagyunk, csak nem abban, amit eredetileg elterveztünk, ám ezzel nem értettünk egyet. ‒ Tulajdonképpen mit csinált Mez? ‒ kérdeztem. ‒ Mi a baj vele? ‒ Túlságosan önelégült. ‒ Hogyhogy? ‒ Tökfej. ‒ Ne mondj ilyet! Férjes asszony vagy ‒ tettem hozzá, mintha volna jelentősége. Hirtelen rám nézett. ‒ És? ‒ Nos, semmi. ‒ Mez gyakran tisztára pöcs módjára viselkedik ‒ mondta. ‒ Te ezt nem tudod. Nem tudod, hogy néha milyen. Az agyamra megy. Fel se fogja, mit jelentett nekem a tenisz. Most otthon vagyok, és minden teljesen más. Annak ellenére, hogy az emberek mit gondoltak, mégsem lesz belőlem teniszcsillag, de ő ezt nem érti meg. Úgy véli, hogy egyszerűen tovább kellene lépnem, és pozitívan kéne gondolkodnom. ‒ Ne beszélj így! Te és Mez olyanok vagytok… ‒ kezdtem. A házasságukat tökéletesnek tartottam, és nem akartam azt hallani, hogy esetleg mégsem az. ‒ Mint? ‒ Mint az én képzelt patrónusom ‒ feleltem kis vigyorral. Kate-tel imádtuk a Harry Pottert. Egyszer megemlítette egy játékostársának,

hogy az a történet élete fontos része, mire az azt mondta neki, hogy bizonyos fokig még infantilis. Ám akkor eszembe jutott az az idő, amikor Mez a Facebookon próbált különböző politikai meggyőződésű embereket maga mellé állítani. Szerettem az elveit. Ismeri magát. Mindig azt akarja tenni, ami a helyes. Meggyőződései vannak, amit szeretek, ám azokhoz foggal-körömmel ragaszkodik, és folyton azokat hajtogatja. Majdnem mindig egyetértettem vele, de talán mégsem kellett volna. Lefogadom, hogy nem is Jacket látta az utcán. Az egész picit nevetségesnek tűnik. Miért is ordítana Jack bárkire? Hallottam valaha is, hogy felemeli a hangját? ‒ Nem vagyunk olyanok ‒ mondta. Most viszont, hogy megtudtam, időnként boldogtalanok, és messze nem tökéletesek, már minden kicsit rosszabb lett. ‒ Összevesztünk azon, hogy milyen iskolába kellene járatni a képzeletbeli gyerekünket ‒ mondta Kate. Valami mohát piszkálgatott a falon, majd végighúzta ujját a kő négyzet alakú bemélyedésén. Elképzelésem sem volt arról, hogyan kerülhetett oda. ‒ Melyikőtök mit akar? ‒ kérdeztem. Kate legyintett. ‒ Semmi jelentősége ‒ felelte. ‒ Csak az számít, hogy nekem támadt. ‒ Neked támadt? ‒ Csak kiabált. ‒ Gyorsan rám nézett. ‒ Semmi több. Tudom, hogy kedveled Mezt. De egyszerűen úgy viselkedett, mint amikor egy fiú már alig várja, hogy verekedjen. Mindenhová követett, és az átkozott véleményét hangoztatta. Szinte utálattal mondta ki ezt a szót. Feltételezem, hogy nagyon gyakran elhangzott náluk otthon, férje viselkedésének magyarázatára és védelmére. Mez alapvetően fontosnak tartotta a véleményt. Talán ezért is kedveltem őt annyira; összefüggésekre leltem általa. Korábban minden munkanapomon véleményt kellett formálnom valamiről. Mi legyen a következő lépés? A C ágyon fekvő páciensnek szepszise van? Csak egy kis részre, vagy a teljes agyra kiterjedő sugárkezelést alkalmazzunk? De úgy tűnt, hogy még maga Mez sem tökéletes. „Nekem támadt.” ‒ Úgy van ‒ mondtam. ‒ Ez borzalmas. Térdemet a mellkasomhoz húztam, és összegömbölyödve ültem Kate mellett a hideg kövön. A fenekem nedves lett, de nem törődtem vele. Arra gondoltam, hogy Jack sose tenne ilyet velem. Sosem járna folyton a nyomomban, és nem lenne agresszív. ‒ Mit fogsz most tenni? ‒ Semmit. Nem tudom. Szeretem ‒ mondta. ‒ Igazán, tényleg szeretem.

Számomra ő az első. Szó nélkül ültünk egy darabig. Mit is tehetne bármelyikünk? Mind kompromisszumot kötünk a szerelem érdekében. ‒ Utálom azokat a nyavalyás gombákat ‒ szólalt meg Kate kis idő elteltével. ‒ Ó ‒ feleltem, és nevettem. Rám nézett, mosolygott, a szeme sarkában parányi ráncok ültek. ‒ És még csak nem is szeretem a gombát. ‒ Kétségtelen, hogy ezt már túl késő beismerni ‒ mondtam. ‒ Világos. És megértem, hogy szereted őt, és ő az első. Ben mellett azt gondoltam, a szeretet azt jelenti, hogy jól megvagyunk egymással. Tetszett, ahogy kinézett. Tetszett a modora. Élveztem, hogy miket mond. Tehát együtt maradtunk, és úgy alakítottuk az életünket, mintha egyfajta tánc volna: nem kell mást tennünk, csak megtanulnunk a lépéseket. De aztán megjelent az életemben Jack, és minden megváltozott. Az első hetekben betegesen vágytam a szeretetre. Minden lelkesítő volt és heves, mintha egy gyermek születését figyelném, vagy egy műtétet néznék. Azokban a napokban boldogan olvasgattam Jack nekem írt üzeneteit, és amikor lefekvéskor leoltottam a lámpát, nem aludtam el mindjárt, hanem képzeletben újra és újra felidéztem, ahogy csókolództunk. Életemnek az a szakasza mámorító volt, a hozzá tartozó képzelgésekkel együtt. Annak ellenére, hogy mi minden történt előtte, örökre emlékezni fogok rá. ‒ Ezt határozottan tudom ‒ folytattam. ‒ Nézz rám, te szerencsétlen. Kate sóhajtott egyet. ‒ Elviselem a hülyeségeit, mivel szeretem őt. Ez van. Sajnos. Emlékeztem rá, amikor összejött Mezzel. „Találkoztam egy fiúval”, mondta egy esküvő után. Napbarnított volt, boldog, és picit öntelt is. A fiú eljött hozzánk másnap, és utána minden egyes mérkőzésére elkísérte Kate-et. ‒ Tudom ‒ feleltem. Ezt valóban jól tudtam. Ezért az érzésért cserébe mindent megtennénk. Mindketten. Mindannyian. Félrebillentettem a fejem, és felnéztem az égre. Ha pár héttel korábban kérdeznek, azt válaszoltam volna, hogy a kapcsolatuk pont olyan, mint amilyenről én is ábrándozom; maga a tökély. Mulatságos, hogy mennyire megváltoznak a dolgok, ha más szemszögből nézzük őket, mintha egyfajta optikai csalódást tapasztalnánk. Mindenki másként látja a saját történetét. ‒ Hogy érzed magad kismamaként? ‒ kérdezte nyugodtan. A válaszon gondolkodtam, miközben az obani szél arcomba fújta a hajam. Jack samponjának illatát éreztem. Olcsó termék volt, almaillatú, de szerettem. ‒ Aggódom.

‒ Nem a legjobb példaképünk volt ‒ mondta. Bólintottam. ‒ Aha. Nem az igazi anya. Szomorú, hogy így beszélek most ‒ ismertem be. Kisöpörtem a hajam az arcomból. ‒ Bonyolult ügy ‒ mondta. ‒ Nem volt tökéletes. ‒ Szerintem én is olyan távolságtartó leszek, mint ő. Vagy pont ellenkezőleg, ajnározó típus. Ezt majd el kell döntenem valahogy, de még minden annyira bizonytalan. Teljesen kábult vagyok. ‒ Kábult? ‒ Aha. Mintha gyanakodnék bizonyos dolgokra. Benre is gyanakodtam. ‒ Tudom ‒ felelte, habár alig hallottam a választ, mivel a szél elvitte a hangját. ‒ Bizonyára a mama miatt lehet. ‒ Valószínűleg. Minden összekavarodott. Azt hiszem, hogy képzelődöm. ‒ Jackkel kapcsolatban? ‒ Igen… Röviden meséltem neki a névről, és elmondtam, hogy van néhány gyanús újságcikk, de nem tudom, kapcsolódnak-e Jackhez. Egyébként is eltűntek az internetről. ‒ Akkor segítségül hívhatnád a digitális archívumot, a Wayback Machine-t ‒ mondta csak úgy, mellékesen. Mindig is ilyen volt. Az egyik percben még nagyon lelkesedett valamiért, de amikor legközelebb beszéltünk vele, már el is felejtette. Torzsalkodtak Mezzel, ezért a figyelmét arra a problémára fordította, és nem rám. ‒ Hogy mit? ‒ A Wayback Machine-t. Egek, hogy én milyen sokszor használtam. Vagy az internet sötét oldalát. ‒ Az internet sötét oldalát? ‒ Aha. A teniszezők használták. Drogtippekhez, azt hiszem. Kell hozzá egy program, a Tor. Ennek használatával előhívhatsz olyan dolgokat is, amelyeket a keresőmotorok már nem találnak meg. Ez az internet legalja, és illegális web. Úgy tűnik, hogy amit az interneten látunk, az a valódi webnek mindössze öt százaléka. A többi az internet sötét világa. Az alvilág. ‒ Ördög és pokol! ‒ Én nem használtam. Mindazonáltal, próbáld ki a Wayback Machine-t. Az legális ‒ mondta nevetve. ‒ Mire használtad? ‒ kérdeztem. ‒ Az ellenfeleim régi edzésnaplóit nézegettem vele ‒ ismerte be félszegen. ‒ A törölt üzeneteiket. ‒ Hogy működik?

‒ Azokat a cikkeket törölték, ugye? ‒ Igen. ‒ Ez olyan, mint az internet lomtára. Pillanatfelvétel az internetről, amikor még minden rajta volt. ‒ Beírta a címet a telefonjába, és a kezembe nyomta. 8. TÉTEL Wayback Machine: Tanácsok a használathoz A Wayback Machine olyan internetes eszköz, amelynek segítségével bejuthat az internet gyomrának mélyébe. A legtöbb weboldalt időnként archiválják. Csak azt kell tennie, hogy a Wayback Machine honlapján beírja a keresett oldal URLcímét! Utána megadhatja a dátumot, hogy milyen időpontban szeretné látni az oldalt akkori állapotában. A keresett oldal 14 évnél régebbi? Semmi baj. Megvan. Törölte az online naplóba korábban beírtakat? Akkor sincs baj. Az is megvan. Amit töröltek az internetről ‒ örökre ‒, az igazából mégsem tűnt el végleg. Itt minden megvan az ön számára, és a szolgáltatás teljesen ingyenes. ‒ Csak írd be egy újság vagy akármi URL-címét ‒ mondta Kate. ‒ Valamelyik biztos meglesz. ‒ Nem tűnt idegesnek. Nem tudott persze mindent, de a hangulata rám is átragadt. A felhőtlen obani napon, az után, hogy Jack az előző éjszaka a szemembe nézett és ígéretet tett, a cikkek szövege valahogy nem is tűnt fontosnak. ‒ Mindenesetre, ne legyél paranoiás! ‒ folytatta. ‒ Fogadok, hogy minden a mamával kapcsolatos dolgok miatt van. Nekem is nehéz. Hiányzik a tenisz. És hiányzik a mama is. ‒ Igen ‒ mondtam, és összeszorult a torkom, ahogy felidéztem, anyukánk hogyan szokott felhívni minden hétfőn. Minden áldott hétfőn, még akkor is, ha semmi mondanivalója nem volt. ‒ Nagyszerű anya leszel. Bízz bennem! Nagyon lelkiismeretes vagy. Az egészségügyben dolgoztál, ami nem könnyű. Bólintottam, de nem említettem neki, amin gondolkodni szoktam. Hogy feladtam az orvosi munkát. Hogy időnként úgy gondolok a bennem fejlődő babára, mint arra a fiúra. Hogy talán fizetnem kell mindazért, amit tettem, és vezekelnem kell. Hogy ezzel a gyermekkel kell fizetnem. Az én gyermekemmel. A szívverésem felgyorsult, ahogy ezen agyaltam. Itt állok, kétségeim vannak Jack kapcsán, többet akarok tudni róla, meggyőződésem, hogy valami nagy titok lapul a kapcsolatunk mélyén, de ő erről nem tud.

Még a titokról sem tudott. Abszolút semmit.

22 Egyre inkább tudatosult bennem, hogy folytatni fogom a kutatást. Jack előző éjszakai ígérete mintha csak fájdalomcsillapító injekció lett volna, amelynek hatása fokozatosan csökken. Kate és én csendben mentünk tovább, miközben állandóan Jack jelentőségteljes pillantására gondoltam, a tőle kapott bátorításra. De, mint minden bátorítás, idővel ez is veszített az erejéből. Csak egy futó pillantást vetek a hírekre, gondoltam. Nem fogja tudni, én pedig kevésbé aggódom majd. És aztán továbbléphetünk. Nem is kezdtem el azon gondolkodni, mi történne akkor, ha a cikkekben valami olyasmit találok, amit nem akarok látni. Addigra már döntöttem. De a séta után nem tudtam elszabadulni a többiektől. Megebédeltünk, és utána Jack apja ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el egy parti kocsmába. Davey nem akarta, és kiabált az étterem parkolójában, hogy haza akar menni, de Jack végül megnyugtatta. A telefonom végig nálam volt. Kisurranhattam volna ugyan a mosdóba, és beírhattam volna az egyik cikk URL-címét, de valahogy nem tudtam rávenni magam. A pub, amelyet Tony választott, szép volt. A mennyezetet pókhálószerűen borították a parányi izzók vezetékei. Az öbölben volt, de elég magasan, és a sziklák fölött gomolygó tengeri pára felénk sodródott. Bármely más novemberi napon órákig tudtam volna ott üldögélni, és nézni a pára gomolygását, de akkor nem. Alig vártam már, hogy egyedül legyek. Mi bent ültünk le, néhány bátrabb vendég azonban kint foglalt helyet, dörzsölgették és a tengeri fuvallatban lobogó gyertyák fölé tartották a tenyerüket. A padlótól a mennyezetig érő ablakok üvegén át a tajtékosan hullámzó óceánt lehetett látni. A vízfelszín visszatükrözte a lenyugvó nap fényét, és minden különös, a hanga bíbor színére emlékeztető árnyalatban fürdött. Jack mellett ültem, és ideges voltam. Átölelt. Melegítőjén érezhető volt a kinti hideg. Az óceán szintje lassan emelkedett, és figyeltem, hogyan kúszik egyre feljebb a nedvességet jelző csík a parti homokon. ‒ Boldogít a megismerésed ‒ szólt oda hozzám Tony, és üdvözlésre emelte poharát. ‒ Ez vala tehát nekünk szánva, és találkozánk ‒ tette hozzá furcsa, egyéni stílusban. Rámosolyogtam, de elfogott valami különös érzés is. Mi?

Cynthia is köszöntőt mondott, és nevetett hozzá. Mindig ilyen dolgokat csináltak. Apró, skót, csak egymás között használt ugratások. Jack szülei és a papa beszélgetni kezdtek, Kate a pultnál volt, tehát csak Jack, Davey és én ültünk egymás mellett. Davey céltalanul keresgélt valamit a telefonján. Gyakran csinált ilyet. Úgy tűnt, hogy nem is olvassa el, amit talál. Elővette a készüléket, nézegette, majd újra eltette. Egymás után többször. Smseket is kapott, de sosem válaszolt rájuk. Nem ír, mondta Jack. Tudna, de nem teszi. Úgy egy perc elteltével Davey ránk nézett. ‒ El akarom fújni azt a gyertyát ‒ mondta. A helyiség távolabbi részébe nézett. ‒ Jaj, ne ‒ szólalt meg Jack halk hangon. ‒ Nem most. Követtem Davey pillantását. Bent csak egy asztalon volt gyertya, amely felfelé elvékonyodott, és egy borosüveg oldalára csöpögött belőle a viasz. Davey viselkedése megváltozott. Ültében kihúzta magát és nem mozdult, mint amikor egy kutya várja, hogy odadobjanak neki egy labdát. ‒ Az ott az ő gyertyájuk, és azt akarják, hogy égjen ‒ mondta Jack nyugodtan. ‒ Megszerzem ‒ felelte Davey, és elkezdett lekászálódni a székről. Jack előbb ránézett, majd rám, végül a helyiség másik felében ülő párra. ‒ Várj egy kicsit! ‒ mondta. Odament hozzájuk. Akaratlanul is a keskeny csípőjét néztem, háta fordított háromszögét, és ahogy nagy kezét tenyérrel előre tartotta. Tetszett a járása, és a ruhája, és az is, ahogy intett a férfinak és a nőnek, akik ránéztek. Nem hallottam, mit mond, de valamit mutatott nekünk. A két ember mosolygott, bólintott, és úgy látszott, hogy megértik a helyzetet. Jack a gyertyával jött vissza. ‒ Az övék volt ‒ mondta Davey-nek. ‒ Most már örülhetsz neki. Davey ritka, széles, őszinte mosollyal nézett Jackre, nagy levegőt vett, és elfújta a lángot. Lassan szívta be újra a levegőt, és a kacskaringósan felszálló füstöt nézte. A szag fiatal korom adventi templomi szertartásaira emlékeztetett; gyertyákat szúrtak narancsba, és több százat kellett egyszerre elfújni. Davey a hűlő viaszban matatott, golyókat formált belőle, Jack pedig felém fordult. ‒ Egy év múlva ‒ kezdte szinte suttogva ‒ mivel leszünk elfoglalva? Gondolatban most is számolni kezdtem, mint mindig. Az idő már új síkon mozgott. Most azt jelentette, hogy mennyivel Wally érkezése előtt, vagy Wally mekkora lesz akkor. ‒ Wally hét és fél hónapos lesz ‒ mondtam. ‒ Gyorsan számolsz ‒ Jack felém villantott egy mosolyt. ‒ Mit csinálnak a babák hét és fél hónapos korukban? Vontatottan beszélt, azon a hangon, amellyel csak engem tüntetett ki. Mély

volt, és nyugodt, kizárólag kettőnk közötti használatra. ‒ Mosolyognak, ülnek, és már szilárd ételeket is esznek. ‒ Kíváncsi vagyok, mi lesz a kedvence. ‒ Hát nem furcsa? Annyi minden lehetséges. A hajuk színétől kezdve a testfelépítésükig, hogy milyen munkát végeznek majd, hogy mulatságosak lesznek, érzékenyek, vagy éppen mindkettő egyszerre. ‒ Tudom. Te és én is benne leszünk. Mindketten. Kíváncsi vagyok, hogy a kis fickó mikor eszik majd először Wagon Wheels kekszet. ‒ Kislány is lehet ‒ mondtam, habár én is úgy éreztem, hogy Wally fiú lesz. ‒ Egyébként addigra beszüntetik a keksz gyártását. Jack folyton aggódott, hogy felhagynak a Wagon Wheels készítésével. Teljes rémületet színlelt. ‒ Ilyesmit soha többé ne mondj! ‒ Remélem, hogy inkább rád hasonlít majd ‒ jegyeztem meg. És abban a pillanatban tényleg így éreztem. Jack egyenes, sötét szempillájára gondoltam. Szinte fekete szivárványhártyájára. Finom humorára. Aggódására. Fesztelen viselkedésére. Ahogy magával visz egy pohár kávét a zuhany alá, hogy ott igya meg. Olyan sok minden volt, amit kedveltem Jackben. ‒ Ki van zárva. Te csodálatos vagy ‒ mondta. Az ujján kezdte számolni az előnyöket. ‒ Okosabb vagy nálam. Vonzóbb. Klasszabb. ‒ Nem vagyok klassz. ‒ Pedig az vagy ‒ mondta. Felém nyúlt, és elhúzott egy hajtincset a szemem elől. ‒ Állati klassz. Olyan meghitt pillanat volt, hogy szándékom ellenére újra feltettem a kérdést, még mielőtt visszamegyek a szülei házába, és elolvasom azokat a cikkeket. ‒ Még mindig érvényes, amiről a múlt éjszaka beszéltünk? ‒ kezdtem. ‒ Veled és velem kapcsolatban? ‒ Természetesen ‒ felelte azonnal. Kezét az enyémre tette; hideg volt, és enyhén nedves az előbb benne tartott kólától. A szemembe nézett, és mosolygott. A mosolya olyan volt, mint egy lélekharang. Aznap éjszaka kezdett el kongani, és reggelig nem is hallgatott el.

23 Egy évvel korábban ‒ Nagyon, nagyon sajnálom, hogy a rák áttétes lett ‒ mondtam. Egyetlen orvos sem akar kimondani ilyen mondatot, és egyetlen páciens sem akarja hallani. A fiú szeme elkerekedett, és ösztönösen is a mamájához fordult, pont úgy, mint nem sokkal korábban én is egy hasonló rendelőben. ‒ Ez mit jelent? ‒ kérdezte a nő. ‒ Attól félek, hogy bár kezelhető, de nem gyógyítható meg teljesen ‒ feleltem. ‒ Áttétek vannak a tüdőben, és a fia azért köhög. Egy méter nyolcvan centis zenekedvelő lett; tizenhat éves, szocialistának tartotta magát, felkaphatott egy gitárt, hogy azon szinte bármilyen dallamot eljátsszon, és engem tizenöt percen belül megvert sakkban. De gyógyíthatatlan beteg volt. Biztos voltam benne, hogy nem éri meg a tizenhetet. A rák ellenállt a kemoterápiának, és még a kezelés ideje alatt is terjedt. Nem egészen három hónappal korábban diagnosztizáltuk. Rájuk néztem. Úgy tűnt, teljesen zavarban vannak. Szinte összeroskadtak, mintha a hír valami hatalmas szélroham lett volna, amely ledöntötte őket a lábukról, és csak most tápászkodnának fel. A hallottakat már sosem tudják törölni gondolataikból. Ha az ember megtud valamit, utána már nem csaphatja be az agyát. Soha többé. ‒ De hiszen levágtátok a lábam ‒ mondta a fiú, és a szürke-fekete protézisre bökött, amelyet eltakart a farmerja. ‒ Kemoterápiát kapok. Hogyan terjedhetett szét? ‒ Úgy, ahogy a virágpor terjed ‒ mondtam, és egyenesen a szemébe néztem. Ez történt. Mint amikor ráfújunk a gyermekláncfűre. Nála a rák alattomos volt, agresszív, és túl sokáig volt a szervezetében az előtt, hogy kimetszettük, és hatásos orvosságot találtunk rá. Utólag visszagondolva, tényleg meghökkentő, amikor a gyógyszer használ, és megállítja a rák terjedését. Elég egyetlen makacs sejt, amelyet a képzeletbeli fuvallat elvisz valahová a testben. ‒ És mi lesz… ‒ kezdte. ‒ Mi lesz az érettségivel? És mikor tudom megnézni a Foalst? Lenéztem az ölembe. A Foals zenekar. Még csak huszonnyolc éves voltam, így valamennyire tudtam, hogy melyik együttes éppen hol játszik.

Nem válaszoltam neki. Nem tudtam. Mindenről le kell mondania. Az életéből eltűnnek a jövőbeli tervek, az egyetem, és lassan nem marad semmi. Hamarosan csak egy hónapnyi időre fog tervezni. Utána már csak egy hétre. És már nem zenei próbára megy, hanem csak fél órára meglátogat egy barátot. Azután pedig semmi. Semmi, semmi, semmi. Az lesz a vég. ‒ Megpróbáljuk fékezni, ameddig csak lehet ‒ mondtam biztatón. Ahogy feltűnés nélkül újra felvettem az orvos szerepét, a szavak előtörtek belőlem. ‒ De nincsen…? Többfajta kezelést is ki lehet próbálni, nem? Sugárterápiát, más kemoterápiát. Nem tudnak… miért nem metszik egyszerűen ki belőle? ‒ kérdezte a mamája. ‒ Ezzel így most boldogulunk ‒ mondtam, és láttam, hogy a fiú felvillanyozódik. ‒ Minden más csak választható lehetőség. Azt azonban meg kell érteniük, hogy a betegség sosem múlik el. Megpróbáltam a lehető legvilágosabban fogalmazni. Hosszú távon ez a kíméletesebb, noha nem minden orvos ért vele egyet. ‒Tehát halálos ‒ jegyezte meg a nő. ‒ Mi inkább azt mondjuk, hogy gyógyíthatatlan. Ki tudja, mennyi ideje van hátra valakinek? ‒ mondtam. A fiú egyenesen rám nézett; sötétkék szeme csillogott a napfényben, amely egy keskeny csíkban rávetült. ‒ Mi lesz most? ‒ kérdezte, közvetlenül tőlem. Visszagondoltam az estékre, amikor vele voltam a neutropénia időszakában, scrabble-ztünk, beszélgettünk, és úgy éreztem, a szomorúság jeges kézzel szorítja össze a gyomrom. Előrehajolt, a feje egy másodpercig a két térde között volt, és szinte állati hangot adott ki magából. Ezután az asztalomról felkapott egy üveg papírnehezéket, és a helyiség sarkába hajította. Az megkarcolta a falat, majd a padló szegélyénél állt meg. A mamája döbbenten figyelte. A fiú még mindig engem nézett, mintha semmi nem történt volna. ‒ Néhányan évekig élnek gyógyíthatatlan rákkal ‒ jegyezte meg a mamája. ‒ Nem így van? Akkor megkezdődött a küzdelem a racionális gondolkodás és a szánakozás között, hogy mi fontosabb: az élet minősége, vagy hossza. Nincs értelme még két évig élni, ha az ember minden egyes nap szenved. Ezt tudtam, de mégis, minden egyes porcikámmal a lehető leghosszabb időt akartam a fiúnak, mintha magával az ördöggel alkudoznék. ‒ De igen ‒ válaszoltam, alig hallható hangon. De nem ilyen rákkal, mint amilyen a mamáé is volt. Ez agresszív. Makacs. Számos közhelyet mondhattam volna. Hogy pillanatnyilag ezt inkább krónikus betegségnek lehet tekinteni. Hogy többen rácáfolnak az esélyekre. De nem lett volna tisztességes ilyenekkel {2}

hitegetni őket, mivel magam sem hittem bennük. Mindkettőjüket láttam még, jóval később, amikor este bezártam irodám ajtaját. Botladozva mentek, és a fiú köhögött is. Nem vettek észre. A fiú ápolója odament hozzá. ‒ Ezeket majd szedd be! ‒ mondta, és átadta neki a kemoterápiás gyógyszerek receptjét. ‒ Sokkal jobban érzed majd magad tőlük. ‒ Az orvosok ezt tudják kezelni, ugye? ‒ kérdezte a mamája. ‒ Hogyne ‒ válaszolt a nővér, és dús keblén összefonta karját. ‒ Teljes mértékben. Ismertem valakit, aki tizenöt évet élt áttétes csontrákkal. Már nem az van, mint korábban. ‒ Kinyújtotta a kezét, és megérintette a fiú vállát. Láttam a fiú arcán a megkönnyebbülést. Szemét kis időre becsukta, és amikor újra kinyitotta, akkor már mosolygott. Közbe akartam szólni. El akartam mondani, hogy a Ewing-szarkóma mennyire könyörtelen. Hogy a tumormarkerértékek már milyen magasak. De nem tettem. Csendben maradtam, és csak néztem őket. Gondolkodtam.

24 A jelen Éjfél volt, és végre magam voltam a Ross család egyik fürdőszobájában. Még nem öltöztem át, és telefonom ott lapult farmerom zsebében. Jack az ágyban feküdt. Reméltem, hogy még előttem elalszik, ami gyakran megesett. Mindenki más is ágyban volt. Vártam. A telefonom fel volt töltve, és ismertem a wifijelszót. Minden készen állt. A fürdőkád egyik csapja ‒ rézcsapok voltak ‒ csöpögött. A hidegvíz-csap. A ház falát időnként egy fa ága csapkodta. Valakinek a horkolását hallottam, és whiskyszagot éreztem, amely mintha beivódott volna a ház falaiba. Lenéztem a telefonra, és elszántam magam. 9. TÉTEL Bizonyára nem kell mondanom, milyen használhatatlan a rendőrség, ha sorozatos betörésekkel kapcsolatos bejelentésekre kell reagálni. Elég megnézni John Douglas esetét. (Kiegészítés céljából újraszerkesztve. Ő is olyan valaki, akihez többször betörtek. A rendőrség egészen addig figyelmen kívül hagyta a tőle és családjától kapott segítségkérést, amíg egy este a betörők újra meg nem jelentek, és John Douglas az egyiket fejbe nem lőtte.) Elolvastam ezt a bejegyzést, majd jó sokáig ültem a kád szélén. Rendben, Rachel, gondolkozz, ismételgettem magamnak. De az a baj, hogy nem tudok. Nem tudok gondolkodni. Miért éjfélkor néztem meg az írást, és miért Obanben? Miért pont ezt a hétvégét választottam, amikor a papa és Kate mélyen alszik a vendégszobákban? Jack lelőtt valakit. Az információ zárójelben volt valami blogger oldalán. Az egész blogban ez volt az egyetlen megjegyzés. Olvasni kezdtem a mellékelt kommenteket is. Nem tudtam abbahagyni. Az egyiket az első bejegyzés szerzője írta: „Találtam egy képernyőképet a Douglascikkről”, közölte. A cikket is beillesztette a kommentek közé. Rákattintottam, hogy kinagyítsam, és elolvastam minden szavát. AZ ÚJSÁGÍRÓ MEGÖLT EGY GYEREKET, MAJD SZABADON

TÁVOZOTT The Flying Scotsman 2010. április 10. EGY SKÓT újságíró szabadon távozott a glasgow-i törvényszék gyilkosság ügyében tartott tárgyalásáról. A felmentő ítélet… (Ha ezt, és az összes cikket el akarja olvasni, akkor itt iratkozzon fel, és utána mindenhez hozzáférhet. Ha már korábban feliratkozott, akkor itt jelentkezzen be!) Gyilkosság. Jack annak idején megölt valakit. Ez igaz lehet? Nem tudtam elhinni. Mintha az egész világ megváltozott volna. Nem tudtam elhinni, hogy nem dőlt össze minden. Hogy a fürdőkád még mindig ott van, és a csap továbbra is csöpög. Hogy a telefonom még mindig világít, és mindenki alszik. Az ablak bepárásodott, és letöröltem, hogy kinézhessek. A ház mögötti tó zöldes-fekete volt, mint az ónix. Arra gondoltam, vajon ott történt-e az eset. A lövöldözés. A gyilkosság. A halál. És akkor, ott a fürdőszobában, megtapasztaltam életem első pánikrohamát. Korábban az orvosin olvastam róla, és tudtam, miről van szó: hirtelen adrenalin szabadul fel a testben, mint amikor megnyitunk egy csapot, és abból nagy nyomással megindul a víz. Az illető felkészül a „harcolj, vagy menekülj” helyzetre. Én viszont még sosem tapasztaltam, egészen addig. A barátom megölt valakit. A baba is itt van, az én babám. Mit fogunk most tenni? Alig kaptam levegőt. Iszonyú. Szinte fulladoztam. Ébren töltöttem az éjszakát. Nem is tudom, hogyan voltam rá képes. Addig kizárólag akkor voltam fenn egész éjszaka, amikor fizettek érte, és az ügyelet nyugtalan óráiban kellett virrasztanom. Ez most teljesen más volt. Az órák ólomlábon vánszorogtak. Előbb szinte végtelenül hosszú ideig két óra volt, majd három. És az egészben a legrosszabb, hogy amíg ott feküdtem Jack mellett, még az éjszaka végén is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen remekül hazudik. Milyen sok reményem volt addig. Milyen sokszor magyaráztam meg magamnak a viselkedését. Ha valamit nem értettem, azt az üldöztetési mániámnak tulajdonítottam, és

nem foglalkoztam vele. Mekkorát tévedtem. Vak voltam. Másnap nem tudtunk kettesben maradni, legalábbis nem kellően hosszú ideig. A térdem remegett, valahányszor együtt ültünk a többiekkel. Nem ettem. A gyomrom kavargott, és hányingerem volt. Az ebédről visszatérve Jack meg akarta fogni a kezem, de elhúztam. Az idő őrjítően lassan telt, mint ahogy néha az obani köd sem akar felszállni; olyan lassan, hogy időnként már arra gondoltam, teljesen megállt. ‒ Ki kell mennünk kicsit ‒ mondtam végül a papának. Jack szüleivel teázott a konyhaasztalnál. Két szarv volt az asztalon, hosszúak és keskenyek. Kétség sem fér hozzá, hogy egy vagyonba kerülhettek. Ez az egész házra jellemző volt. Nem láttam papírokat, szanaszét pénzérméket, vagy kekszes zacskókat. Csak furcsa díszek voltak benne, hatalmas szobrok, műtárgyak. ‒ Tényleg? ‒ fordult felém Jack meglepetten. Nem úgy nézett ki, mint aki távozni akar. Kócos volt, és mezítláb, szürke melegítőalsóban feszített. A délután végén jártunk; gyakran megesett, hogy csak akkor öltözött fel, ha nagyon muszáj volt. A szabadúszók stílusának hívta ezt a viselkedést. ‒ Igen. Az öbölben lévő csónakokhoz ‒ mondtam. Evezős csónakok voltak a kikötőben, ahová Jack szüleinek házától gyalog is könnyen le lehetett menni. Többször terveztük, hogy kipróbáljuk őket, de egyszer sem volt elég száraz hozzá az idő. ‒ Rendben van ‒ mondta. Mindig boldogan megtette, amit kértem, csak hogy örömöt szerezzen nekem. Arra gondoltam, hogy el kellene mennem onnan. Mindenki más egész biztosan elment volna; mivel az obani éjszakában eldördülő lövés hangja és a sistergő hazugságok elüldözik. Én viszont maradtam. Szerettem volna, ha Jack elmondja, mi történt. Hogy a saját szavaival adja elő, a történet valóságos legyen, én pedig elhihessem. Alig tudtam nyitva tartani a szemem a fáradtságtól. Fájt a derekam. Jack papája kijött velünk. A Ross család mindig törődött a házzal, és biztos voltam benne, hogy erre szükség is van. Úgy tűnt, valaki mindennap csinál valamit: festi az ablakkereteket, almát szed a gyümölcsösben, vagy vízsugárral mossa a kocsibejárót. Ő a hosszú és széles kocsibejárót szegélyező gyepen kezdte gereblyézni a leveleket.

‒ Szép kis házigazda ‒ jegyezte meg Jack csípősen. Ő is úgy gondolta, modortalanság az apja részéről levelet gereblyézni akkor, amikor a papám bent ül, és nagyon idegennek érzi magát az asztaluknál. Mi ketten hasonlók voltunk. A The Guardiant olvasta, szerette a Netflixet, és túlságosan is gyakran nézte meg a telefonját. Ő is elég pedáns volt, de nem rögeszmésen. Nagyszerűen el tudott társalogni a macskájával. Egyetértettünk, hogy Starbucks kávét venni szükségtelen, és anyagilag szerencsétlen dolog, de mégis mindketten olyat ittunk. Gyakran nem öltözött fel a hétvégén, de nem volt lusta. A múltja talán nem is számít. De ez így egyáltalán nem igaz, noha szerettem volna, ha úgy van. Igenis számít a múltja. Minden másnál lényegesebb. ‒ Gyerünk ki innen! ‒ szólt oda hozzám, és az egyik szemöldökét is felvonta. Meleg nap volt, a hét barátságosan kezdődött, és megfogtam a kezét. Hideg volt, de én élveztem; szerettem benne a frissességet. Egy perc, már csak egy perc, és beszélek vele. Amikor arra alkalmas lesz az idő. Még mindig szerelmesek voltunk egymásba, és ki akartam élvezni kapcsolatunk maradék, derűs pillanatait, mint ahogy az indián nyarat élvezzük. Egy darabig továbbra is a korábbi, a Jackhez szervesen hozzá tartozó Rachel voltam, abba se tudtam hagyni mellette a tréfálkozást, hozzásimultam, és élveztem a rajtam pihenő pillantását. ‒ Akkor most te fogsz evezni? ‒ kérdezte. ‒ A nyamvadt karomban már nincs elég erő. Mindig ezt csinálta. Alábecsülte magát, annak ellenére, hogy határozottan széles vállú volt, és az én szememben kifejezetten izmosnak tűnt. ‒ És hol marad a lovagiasság? ‒ kérdeztem, de mosolyogtam hozzá. ‒ A felsőtestemben már nincs elég erő, ez van. ‒ Újra felöltötte a Facebookon közölt fényképről ismert arckifejezést, ezen halkan nevettem. Keresztülmentünk a fák között, időnként megbotlottunk a kiálló gyökerekben, és visszanéztem a házra. Ott történt? ‒ Mikor költöztetek ide? ‒ kérdeztem. ‒ Pár éve. ‒ Ó ‒ feleltem. Talán elköltöztek az eset után. Az emlékek miatt. A kikötő patkóalakú volt. A parton pubok és éttermek sorakoztak, amelyekből gőz szállt fel a csípős, őszi levegőben. A kavicsos parton magányos halász állt, és öt fontért kitolta az embereket a tengerre egy apró, rozoga facsónakban. A sorban álltunk, és azon tűnődtem, hogyan tegyem fel a kérdést. Az őszi, délutáni nap lapos, borostyánszín sugarakat vetett a kikötőre. Éreztem ajkamon és számban a só ízét. A hajam egyből durvább tapintású lett, ahogyan a tengerparti vakációk idején.

Nem akartam közvetett módon rátérni a témára, mint orvosként az olyan szülők esetében, akiknek a gyermeke nem reagált a kezelésre. Megtehettem volna. Ködösíthettem volna, hogy arra kérem, beszéljen bármiről, mert szeretném jobban megismerni, egyebek között a múltját is. Talán az lett volna a legjobb. Ehelyett azonban azt mondtam: ‒ El akartam olvasni a Douglas néven írt cikkeidet. A csónakban ültünk. Az ülés nedves volt, és a hideg víz átnedvesítette fenekemen a farmert. ‒ A politikai írásaimat? ‒ kérdezte felvont szemöldökkel. Jól sejtette, hogy nem érdekel a politika; hogy általában sosem érezném szükségét, hogy utánanézzek az interneten, vagy elolvassam a cikkeit. Még Jack Ross úti beszámolóiból is csak néhányat olvastam. Azok nem vidámak, nem életrajzok, és nem mulatságosak. Nem élnek, és nem lélegeznek ott mellettem úgy, mint ő. Csak rövid ismertetők bárokról és éttermekről, hébe-hóba megspékelve Jack fanyar humorával. Mintha azt látnám, hogy egy portré hihetetlenül hasonlít valakire, ám az a hasonlóság pár másodperccel később már el is illan. Az írások csak futólag emlékeztetnek rá. Azt gondoltam, feltételezhető, hogy elolvasom az újságokban megjelent cikkeit, de felvont szemöldöke egyértelműen mutatta, hogy ez nem így van. ‒ Igen, egy kicsit barangoltam a neten ‒ mondtam, és ez a mondat már többékevésbé meg is felelt az igazságnak. A halász megtolta a csónakot, amely lebegni kezdett. Jack megfogta az egyik evezőt, és nem nézett rám. Az evezővillák már kezdtek rozsdásodni. ‒ Tetszett, amit láttál? ‒ kérdezte, de a hangja feszült volt. ‒ Igazából néhány más dolgot láttam… ‒ kezdtem. De már ennyi is elég volt. Be sem fejeztem a mondatot. Teljesen megváltozott a viselkedése, és kiegyenesedett, olyan mereven, mint amikor egy nyúl meghallja a puskalövéseket.

25 ‒ Mondtam, hogy két nevet használok ‒ felelte. Figyelembe se vette, hogy dörmögök valamit, folytatta mondandóját. Hangja mentegetőző volt, bátortalan. Tudta, hogy lelepleződött. Szerepjátékba kezdett. ‒ Találtam egy cikket rólad az interneten. ‒ Jótékonysági események? ‒ kérdezte. ‒ Említettem, hogy a politikai írásaim… ‒ Nem. Valami másról szólt. ‒ Ó, igen, várj csak; talán… Ezúttal nem a hangja döbbentett meg, inkább hogy úgy tesz, mintha emlékezni próbálna, pedig tudja, miről van szó. Ez sem tetszett, de a megrökönyödés oka inkább az volt, ahogy kerülni akarta a témát. Nem nézett egyenesen a szemembe, és nem mondta: Olvastál a lövöldözésről, ugye? Csak csepegtette az igazságot, ami sokkal rosszabb volt. ‒ Ó… ‒ kezdtem, mintha semmit nem tudnék. Egy különösen nagy hullám jött, megtört, és a csónak előrelendült, ami elég kellemetlen volt. Mindenhonnan vízpermet hullott ránk. ‒ Az ott Balliemore ‒ mondta Jack, és egy kis hegyre mutatott, távolabb a parton. ‒ Igen ‒ feleltem. Az ott Balliemore. ‒ Mi a valódi neved? ‒ folytattam. ‒ Ami a születési anyakönyvi kivonatodban szerepel. Kerülte a pillantásomat. ‒ John Ross ‒ mondta. ‒ És a Douglas a mamád leánykori neve? Egyenesen rám nézett. ‒ Igen. ‒ Azt hiszem, hogy a neved John Douglas. Kis szünet. ‒ Most megfogtál ‒ mondta. ‒ Így van. A Ross a mamám leánykori neve. Számít ez? ‒ Igen ‒ feleltem nyugodtan. Semmit nem mondott el. Nem Jack Ross a neve. Már az első találkozásunkkor hazudott, de igyekeztem nem gondolni rá. ‒ Egy cikket találtam egy tárgyalásról. Bírósági tárgyalásról ‒ mondtam.

Zavart, hogy semmi düh nincs bennem, és csak tapogatódzom. Mit törődöm most azzal, hogy mit gondol ebben a pillanatban? De mégis törődtem vele. Fémes ízt éreztem a számban. Megtörtént. A beszélgetés elkezdődött, és már semmit nem tehetek, hogy leállítsam. ‒ Mi volt benne? ‒ kérdezte. Komor arcot vágtam, grimaszoltam, és megpróbáltam olyan benyomást kelteni, mintha csak zavarban lennék, és nem akarnám kétségbeesetten, teljesen kétségbeesetten, hogy mindent elmondjon nekem. Elfordította rólam a tekintetét, és máshová nézett. Mögém, a boltokra és pubokra, fel az égre, le az evezőkre. Egy kibomlott cérnaszálat húzgált a kesztyűjén, de az nem jött le. ‒ Az volt… az állt benne… hogy lelőttél valakit. A csónakot minden irányból csapkodták a hullámok, a víz acélszürke volt, és az ég kékje úgy tükröződött rajta, mintha mindenütt nagy üvegszilánkok lettek volna benne. Éreztem a parti éttermekből az óceán fölé sodródó szagokat: frissen sütött hal, ecet, serpenyőben piruló vaj. A parton összegyűlt kagylóhéjakon lévő só erős szagát, Jack dezodorjáét, valamint a penész, a rothadó fa és a csónak szagát is éreztem. ‒ Te voltál? ‒ folytattam. Erre egyenesen rám nézett. Arra gondoltam, hogy szinte látom a félelmét; mintha kivették volna a szívéből, és elém tették volna. De nem, azt nem láthatom. Ez is csak képzelődés, és bizonyára tévedek. Jaj, bárcsak ne lenne igazam! Talán egy másik John Douglasről volt szó. Tudósítást írhatott valamiről, és ezért került az ügybe a neve. Az egészet kitalálták. Egyik elmélet jött a másik után, de egyik sem tűnt valószínűnek. Mint amikor egy páciens a szövettani vizsgálat eredményére vár, én is fohászkodtam. ‒ Rach ‒ folytatta. ‒ Mit láttál? Talán már eleve rosszul fogtam hozzá; begyűjtöttem az apró információtöredékeket, és rosszul raktam össze őket, mint az álhírek kiagyalója, aki szerint nem is volt holdraszállás, vagy hogy marslakók vannak az 51-es körzetben. Bizonyára lesz logikus magyarázat, mint amikor többször is zúzódásokkal kezeltem egy pácienst, mindenki biztosra vette, hogy a családban bántalmazzák a szerencsétlen nőt, de a végén kiderült, hogy Ehlers–Danlosszindrómája van, és az okozza a foltokat a bőrén. Bizonyára csak én nem veszek észre egy nyilvánvaló és egyszerű magyarázatot, ami mindent érthetővé tesz, pedig ott van. Jacket néztem, vártam,

de nem tudtam visszatartani a szememben gyűlő könnyeket, a meleg nedvességet, és a torkomban lévő gombóctól sem tudtam megszabadulni. ‒ Megöltél… megöltél valakit? ‒ kérdeztem. És akkor, ahogy ott voltam az események sűrűjében, mintha nem is én lettem volna, hanem egy korábbi önmagam, aki még nem találkozott Jackkel, és nem várandós. Ez a valaki állt a parton, és kiáltozott: „Hogyan tehetted? Miért kellett feltenned ezt a kérdést?” Kétségbeesetten gesztikulált: „Hagyd abba!”, kiáltotta. „Újra mindent tönkreteszel a paranoiáddal. Már sosem tudod visszaszívni ezt a kérdést.” Kinyitottam a számat, és meg akartam szólalni, hogy mindent jóvátegyek. Tehát két neve van. Tehát valaki, akit ugyanúgy hívnak, megölt valakit, de már nagyon régen. Egy másik ember volt. Másnak kellett lennie. Tudom, hogy ő jó. De alig kezdtem el beszélni, Jack rám nézett. Szeme körül vörös karikák látszottak. ‒ Igen ‒ mondta.

II. rész Mit?

26 ‒ December volt ‒ kezdte Jack, és a délutáni fény lágyabbá tette vonásait. Ködszerű pára szállt le a tájra, és a narancsszínű fényből fehér lett. Már nem is annyira napfénynek tűnt, hanem mintha egy közeledő autó vakító reflektora lett volna. ‒ Addig már háromszor törtek be hozzánk. Elvitték a mama laptopját, az összes fényképével együtt. És Davey holmiját is. A játékait… ‒ Kis szünetet tartott, majd rövid nevetéssel pontosította magát ‒ …a herkentyűit. ‒ Ez annyira jellemző volt rá. Tudta, hogy a legtöbb tizenévesnek nincsenek olyan játékai, amelyeket érdemes lenne ellopni. ‒ Akkor még nem itt laktunk… ahol most. Csak később költöztünk ide. A ház fenn volt a hegyen, a város határán kívül. Ezt bizonyára tudod ‒ mondta. ‒ Az újságírók nagyon felfújták, hogy kastélyról volt szó. Vonzzuk a betörőket, hiszen gazdagok vagyunk. ‒ Megrándult, és ideges mosolyra húzódott a szája. ‒ Alig találtam valamit ‒ mondtam. Azt viszont már nem tettem hozzá, hogy mennyi mindent megpróbáltam, miközben alaposan átfésültem az internetet, hogy előássak információkat. ‒ Hol találtad meg a hírt? ‒ Az interneten. Bosszús képet vágott, és sajnos kitartott a témánál. ‒ Ott semmi nem lehet ‒ mondta határozottan. ‒ Van. Egy. Vagy talán néhány. Kisebb töredékek. ‒ Igaz. ‒ Rövid időre elhallgatott, a vizet nézte, majd újra megszólalt. ‒ Nos, a Thornfield nevű házban éltünk. Aznap Davey-vel voltam otthon. Huszonöt éves voltam akkor. És… nem is tudom, Rach. Ideges voltam. Előfordult már valaha is, hogy betörtek hozzád? ‒ Nem. ‒ Nos, az egész tényleg olyan, ahogy leírják. Erőszakos cselekménynek tűnik, amit az ember a valóságosnál súlyosabb valaminek érez. Az értéktárgyaimat minden további nélkül átadnám, de itt másról van szó. A második esetnél a mama fehérneműs fiókjait is kirángatták. Semmit nem vittek el, csak kotorásztak bennük. A fürdőszobában is rendetlenséget csináltak, az átkozott fürdőszobában. Sejtettük, hogy kik voltak. És utána, a következő esetben a mama rajtacsípte őket. Megjegyezte a fickó arcát. Aldridge. A harmadiknál már tudta, hogy megint ő az. Elkomorultam. Kiválóan el tudtam képzelni, hogy egy betörő miért járja be az

egész házat: szinte minden poros szobában műtárgyak vannak; utazások emlékei, családi örökségek. A falakon íjak és nyilak lógnak. Ezt azonban megtartottam magamnak. ‒ Aldridge elég jellegzetesen nézett ki ‒ mondta Jack. Kezét kinyújtotta vagy harminc centiméterre a víz fölé, és ott tartotta. ‒ Alacsony, és vézna. Nemcsak találkoztunk velük a környéken, de ismertük is őket. Oban nem nagy hely. Láttuk őket a főúton. Nevetgéltek és gúnyolódtak. Zavartan megráztam a fejem. Nehéz volt követnem a gondolatmenetét. Audrey-ra lett volna szükségem, ő rávette volna Jacket, hogy pontos időrendi sorrendben mondja el az eseményeket. Ó, mennyire hiányzott Audrey! Szorosabbra húztam a kabátot magamon, és teljesen magányosnak éreztem magam az idegen ‒ Jack? John? ‒ mellett a csónakban. A levegő egyre hűvösebb lett. Ahogy beszélt, körbe forogtunk a csónakkal, mivel csak az egyik evezővel lapátolt időnként. És engem is mintha körbe-körbe vezetett volna azzal, amit elmondott arról, mi történt. ‒ Feljelentettük őket. 2008-ban és 2009-ben. 2009-ben kétszer is. Először nem tudtuk, hogy kik voltak, tehát nem indíthattunk pert. Másodszor azonban a mamám már tudta, és azonosította a fickót a csoportban. Én segítettem neki. Mutattam egy fényképet az újságból. Rossz kép volt, de mégis megmutattam. Lee Aldridge-ot ‒ akit mindenki csak Aldridge-nak hívott ‒ megvádolták, de végül elengedték, mert alibije volt. Azok a fickók sokan voltak, és később, 2009ben, a harmadik betörés után egymást használták alibiként. Mind azt mondták, hogy egymás társaságában voltak. Harmadszor még a kamerával készített felvételt is bemutattuk, de annak alapján nem lehetett kétséget kizáróan megállapítani a személyazonosságot. Azt mondták, hogy szemcsés a kép, és a fickónak alibije volt. Megint csak megúszták. Mindig megússzák, de most nem vagyok abban a helyzetben, hogy az ilyesmit szidjam ‒ jegyezte meg, és valami szomorú mosolyra emlékeztető vonás jelent meg az ajkán. ‒ Mi történt utána? ‒ feszegettem, bár valójában azt szerettem volna kérdezni: „mi vezetett oda, hogy fegyvert nyomtál a fiú fejéhez?” Ezt azért mégsem kérdezhettem. Furcsa volt ‒ és akár mulatságos is lehetett volna, ha nem velem történik ‒, hogy mennyire másként kerülünk bele különböző helyzetekbe. Jack története 2008-ban kezdődött, de én csak akkor csöppentem bele, abban a kis csónakban, a tengeren. Vagy talán inkább akkor, amikor azon az éjszakán megláttam azt a bizonyos e-mailt. Jack némi idő elteltével válaszolt. ‒ Egen. Mindenki más elment otthonról. Davey az emeleten aludt, de halálosan félt. Folyton ellenőriztük az ajtókat. A kutyák is ott voltak,

házőrzőként, de sokat igazából nem értek. Használhatatlanok voltak. Kezdett besötétedni. A parton a férfi integetett, hogy menjünk vissza, de Jack nem vett róla tudomást. Megfogta mindkét evezőt, és kijjebb mentünk a tengeren. A hold is feljött, de piszkosnak és himlőhelyesnek tűnt a tiszta égbolton. ‒ Alattomos módon besurrantak, Rach. Amikor meghallottam a zajt, már akkor tudtam, kikről van szó, mivel csakis ők lehettek. Több kilométeres körzetben a mi házunk volt az egyedüli. Teljesen elszigetelten állt, és ezt tudták. Lee Aldridge és Dominic Hull. Dominic még csak tizenéves volt. A gondolattól libabőrös lettem. Elképzelni sem tudtam, milyen, amikor két férfi úgy jön be a házamba, mintha csak a vásárlásból térnének vissza, és ez milyen fenyegető lehet. Hogy milyen kétségbeesett lennék, ha az eset már negyedszer történik meg; mintha vadásznának rám. ‒ És ugyanazok a férfiak voltak? ‒ Igen. Ugyanazok a férfiak. Újfent ők. Újra és újra. Az valami… bele se tudtam gondolni, hogy mi lenne. Azt azonban nem tenném, amit Jack csinált. Soha, sohasem. Már messze voltunk a parttól a kis csónakban. Alattunk a tenger acélszürke volt, a part fényei pedig egyre kisebbek és halványabbak lettek. Ezután arra gondoltam, hogy én mit tettem. Agyam megpróbált valami párhuzamot vonni a két dolog között, de leállítottam. Nem. Nem. ‒ Megmondtam nekik, hogy hová mehetnek. Ordítottam velük, amire valamit hozzám vágtak. A mama egyik szobrát. Egy thaiföldit. Ezt teljesen könnyed hangon mondta, mintha mindig szobrok lennének az ember körül, de nem tartottam viccesnek. De ő sem vonta fel a szemöldökét, és még csak nem is mosolygott. Bőre nagyon világosnak tűnt, haja pedig túl sötétnek. Fáradtnak tűnt. ‒ Volt bármiféle dulakodás? ‒ kérdeztem, és annyira idegenek voltak számomra az efféle helyzetek, hogy olyan szavakat kezdtem el használni, amelyeket addig csak a hírekben hallottam. Dulakodás. Gyanúsított. Vádlott. ‒ Aha ‒ felelte Jack. Az evezőket nézte, majd pislogott, felfújta az arcát, és újra rám nézett. ‒ A puskánk a könyvespolc tetején volt, a dolgozószobában. Közönséges légpuska. Mindig oda tettem, ha befejeztem vele a gyakorlást. Van egy fa a kertben, és annak idején több száz lyukat ütöttem bele. Az újságírók megtudták, és lefényképezték. Azt írták, hogy ott gyakoroltam. ‒ Te jó ég ‒ jegyeztem meg, de közben arra gondoltam, hogy van valami furcsa a hangjában. Minden túl begyakorlottnak tűnt. Mintha többször elpróbálta volna.

‒ Nem is gondoltam bele, mit teszek. Így történt. Nem mondtam ki, mit gondolok: hogy nem vagyok benne biztos, az ilyesmi valaha is elfogadhatónak tűnhet, hogy nem értem, egy légpuska miképp okozhat olyan súlyos sérülést, és hogy még mindig szédelgek a megrázkódtatástól, amit az váltott ki, hogy a barátom milyen átalakuláson ment át a szemem előtt. Minél tovább hallgattam, annál több kérdés vetődött fel bennem. Ha Jack olyan jól tudott célozni, akkor hogyan találhatta véletlenül fejbe a behatolót? Hogyan volt ideje levenni a puskát a könyvespolc tetejéről a dulakodás közben? Jack magas, de nem túlságosan. A kérdések úgy sorakoztak az agyamban, mint ahogy a páciensek érkeznek a baleseti osztályra szombat este. ‒ Én… én nem is tudom, hogy mit mondjak ‒ feleltem inkább. ‒ Mi volt… hogyan történt az, hogy…? ‒ Hogy lelőttem? Elmondom ‒ válaszolt. Hangja nem volt nyers, de feszélyezettséget sem tükrözött. Olyan volt, mint egy politikusé, aki elér ahhoz a kérdéshez, amelynek megválaszolását már régóta várják tőle. ‒ Turkált a holminkban, és vezetékeket húzott ki a dolgozószobában. Kirángatta őket. Megragadtam, de a társa elmenekült. Ő felém kapott, és még mindig nála volt a szobor. Megragadtam a puskát, és lőttem. Vaktában. ‒ Vaktában? ‒ ismételtem meg. Hagytam, hogy a gondolataim elidőzzenek a tényeken, mint amikor egy páciens tüneteit latolgattam. ‒ Azt hittem, hogy azt hozzád vágták. Mármint a szobrot. ‒ Nem. ‒ Az előbb mondtad, hogy hozzád vágták. ‒ Kettő volt. Ezután elég sokáig néztem rá. ‒ Egyszerűen lelőttem Dominic Hullt ‒ mondta kis idő után. ‒ Hirtelen. Nem kockáztattam a testi épségemet, mint ahogy a bíróság szerint tennem kellett volna. Önvédelem volt. Az ügyészségnek kellett minden kétséget kizáróan bizonyítania, hogy ölni akartam, vagy gondatlan bűnösség esete állt fenn. Azt hoztam fel mentségemre, hogy önvédelem volt, és ilyen esetekben az ügyészségnek kell cáfolnia az állítást. És ha bármi kétség merül fel ‒ az önvédelem bármilyen lehetősége ‒, a bíróságnak felmentő ítéletet kell hoznia. A törvény ezt írja elő ‒ mondta egészen könnyedén. A jogi kifejezések és eljárások teljesen ismerősek voltak számára. ‒ És az egész valószínűtlen volt. Kicsi a kockázat. Sosem gondoltam volna, hogy légpuskával bárkit is meg lehet ölni. Egyszerűen csak lőttem, mielőtt a fickó bármit tehetett volna velem. ‒ És utána ő… ‒ Egyre csak a jogi kifejezésen gondolkodtam. Gondatlan bűnösség. A célba lövéshez használt fa sem ment ki a fejemből. A Hoppingsban Jack hibának nevezte.

‒ Az emberek mindig azt kérdezik. ‒ Mit? ‒ Hogy mi történt utána. Hogyan halt meg. Miből vettem észre. ‒ Milyen emberek? ‒ kérdeztem, mert már nem tudtam az eredeti kérdésemre koncentrálni. Újabb kérdések csatlakoztak a korábbiakhoz, és meg is előzték őket a sorban. Ki tud még erről? Én tudtam meg utoljára? És ott volt még az utolsó kérdés, egy szinte teljesen lényegtelen, amely azonban sok mindent kifejezett: miért változtatta meg mindenki a nevét a családban? Ezentúl már Johnnak kell hívnom? ‒ A rendőrség. A jogászok. A mama. A papa. Mások. Újságok. Ehhez nincs mit hozzáfűzni ‒ mondta. ‒ Annyit mondhatok csak, hogy ehhez nincs mit hozzáfűzni. ‒ Nos, tudtad? ‒ kérdeztem. ‒ Tudtad, hogy megölted? ‒ Ha a harag nem olyan erős bennem, akkor talán óvatosabban teszem fel a kérdést. Dühöm azonban vulkán módjára fortyogott, mint amikor gőzök szabadulnak fel a lávából, és törnek a felszínre, ezért képtelen voltam ellenállni a sürgetésnek. ‒ Ahogy halántékon lőttem ‒ mondta ‒, felém kapott. Nem válaszolta meg a kérdésemet. Később sem adott rá választ. Megpróbáltam rávezetni, de nem hagyta; akár tudatosan, akár úgy, hogy nem is vette észre. Olyan érzésem volt, mintha akaratom ellenére vittek volna ki a tengerre. Önkéntelenül is a fiúra gondoltam, és arra, milyen pillantással nézett rám, amikor a kezem a kilincsen volt. Az viszont más volt. Teljesen más volt. Egészen más. Jack folytatta a történetet. ‒ Hívtam a mentőket, de már megállapíthattam a tényt. Kitapintottam a fiú pulzusát. Mintha csak filmen láttam volna magam. Nagyon hosszú időn át képtelen voltam felfogni, hogy mit tettem, és az milyen súlyos dolog. A kölyök még élt ugyan, de már tudtam az eredményt. Volt egy kis vér, de nem az jelentette a problémát. A golyó az agyába fúródott, és az ölte meg. Azt vettem észre, hogy arra gondolok, az ilyen sérülés tényleg halálos. A golyó áthatol a halántéklebenyen. Semmilyen csonton nem kell átmennie. A koponyának az a leglágyabb része, és ott halált okozhat. ‒ Megvádoltak, még aznap éjjel. Gyilkossággal. A beszélgetés idején akkor nézett először egyenesen a szemembe. A lenyugvó nap utolsó sugarai az arcára hullottak. Egy keskeny fénycsík megvilágította barna szemét, amely szinte aranyszínűnek tűnt, mint egy figyelő oroszláné. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy tekintetében kódolt üzenet van a

számomra. Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Még akkor is, amikor minden rendben lévőnek látszik, és a vérvizsgálat eredményei is jók, váratlanul beállhat a halál: a test kihűl, és az arc rózsaszínét egyértelmű sápadtság váltja fel. Időnként rohanvást jön, és gyorsan elragadja az életet, máskor viszont csendben lopakodik, mint egy vadászó macska. Az egyedüli különbség, természetesen, hogy én megpróbáltam életeket menteni, ő pedig elvett egyet. De minden más ugyanaz. Miután öt percig csendben ültünk a csónakban, Jack megkérdezte, mire gondolok. Azt feleltem, hogy semmire. Azután elmondta a többit is: hogy az igazi neve John Michael Douglas, hogy természetesen hazudott a barátját és a támadást illetően, hogy az igazi bántalmazás az ő cselekménye volt, és hogy felmentették, mert a bíróság önvédelmet állapított meg. És hogy a felmentése időnként elégedetlenséget váltott ki a sajtóban. Hogy bizonyos értelemben hírhedtté vált. ‒ Nem is meglepő ‒ tette hozzá később, amikor már olyan sötét volt és hideg, hogy mindketten dideregtünk, és az ajka is vöröseskék árnyalatot öltött. A hangjában viszont volt valami furcsa. Mintha mindezt egy kedves nagynéni vagy nagybácsi, esetleg az ügyvédje tanácsára mondaná el. ‒ Az eset akkor történt, amikor rászálltak az ilyen jellegű dolgokra, és folyton azokkal foglalkoztak. Pár fegyveres amerikai begolyózott. ‒ Igen, igen ‒ feleltem bágyadt hangon. ‒ Rengeteg vádemelés mögött politika áll ‒ fejtegette határozottan. Viselkedése akkor volt a leghatározottabb; nem magyarázta a cselekményét, hanem megvédte. Valamennyi bűntudatot vártam volna tőle, de az nem volt. ‒ Pokoli balszerencse ‒ tette hozzá. ‒ Milyen balszerencsésnek kell lenned ahhoz, hogy megölj valakit egy légpuskával. Hangja azonban nem volt olyan könnyed, mint a szavai: szomorúság bujkált benne, és tompán csengett. Keserűséget azonban nem éreztem benne. Ránéztem, ahogy az evezővel matatott. Cipője nedves volt, és lába a bokájánál keresztbe téve. Látszott a zoknija, amelyet pár héttel korábban vettem neki. Vörös szőrű macskaminta. Sosem viselt komoly zoknit. ‒ És miért emeltek vádat ellened? ‒ kérdeztem. ‒ Hogy mindenben eleget tegyenek a követelményeknek ‒ felelte komoran. ‒ Úgy tűnik… hogy az egész balszerencse? ‒ Nem tudom. Szerintem inkább politika, ahogy az előbb is mondtam. ‒ De Jack ‒ folytattam, továbbra is ezt a nevet használva, noha nem is az övé volt ‒, honnan tudhatnám, hogy nem hazudsz-e most is?

Tekintete elsötétült. Homlokát dörzsölte, és a csónak alját nézte. ‒ Nem tudom, mit mondhatnék, amiből elhiszed, hogy ez az igazság. ‒ Újra rám nézett. Úgy tűnt, mintha az arcán komor árnyék lenne. Széttárta a két kezét, majd újra megfogta az evezőt. ‒ Nem tudom. Csak remélem, hogy tudod, nem hazudok. És azt is remélem, tudod, hogy szeretlek. Ahogy visszaértünk a partra, rögtön magányos sétára indultam. Sötét volt, de nem bántam. Végül leültem egy sziklára, és lábam lelógattam az obani levegőbe. Gondolkodtam. És amikor befejeztem a töprengést, Audrey-t hívtam. ‒ Jack lelőtt egy betörőt ‒ mondtam. ‒ Felmentették. Audrey csak kis idő elteltével szólalt meg. ‒ A bánatba! ‒ Nem kérdezte, hogyan derítettem ki, csak megismételte a kijelentést. ‒ A bánatba. Ezután egy darabig csendben voltunk. ‒ Megkaptad a rendőrség válaszát? ‒ kérdezte végül. ‒ Szerintem minden tiszta. Felmentették. ‒ Igen. De csak azért tiszta minden, mert megváltoztatta a nevét. ‒ Megölte? A betörőt? ‒ Igen. ‒ Gyilkosság, vagy gondatlan bűnösség? Skóciában így hívják a gondatlanságból elkövetett emberölést. ‒ Gyilkosság. Ezután megint nem szóltunk semmit. ‒ De felmentették. És legalább nem ütött meg nőt, vagy nem zaklatott valakit. Nem is erőszakolt meg senkit ‒ tette hozzá Audrey. ‒ Az egész… nem is tudom. Ki tudja, mit tennél, ha valaki önkényesen behatolna a házadba. Imádtam Audrey elfogulatlanságát. Bár a szívemben remény sarjadt, és azt kérdeztem, hogy „Valóban?”, de mégsem pont erre számítottam. Valami más zavart. Nem maga a bűncselekmény, hanem az, ahogyan Jack az egészet előadta. A vonakodása. A hazugságai. Ezzel mindig is így voltam. A probléma nem a pókhálóba került légy, hanem maga a háló, a vékony szálak tömege. Ott van a düh forrása. ‒ Valóban ‒ felelte. A gondolataimat beárnyékoló felhők kis időre eloszlottak. Ha a legjobb barátnőm, aki jogász, megérti a helyzetet, akkor bizonyára én is megérthetem. De időnként maga Audrey is letért az egyenes útról, és az egyetemen lefeküdt egy másik férfival, az Amrittel való kapcsolata elején, erről Amrit még mindig nem tud. Ezt olyan sok éjszakai műszak idején el akartam mondani neki, de

végül sosem tettem. Audrey teljesen másként látta az ügyet, mint én. Azt mondta, hogy egyelőre nem kizárólagos a kapcsolatuk, és egyébként is, minek bolygatni egymás múltját? Ezután újra arra a kölyökre gondoltam, aki ott feküdt élettelenül Jack szüleinek dolgozószobájában, és akit hullazsákban vittek ki. Eszembe jutott, hogy talán sosem tudom magam túltenni rajta, még akkor sem, ha elhagyom Jacket. Sosem. A gyermekem örökre ehhez az emberhez köt. Wally örökli a génjeit. Akkor éreztem először úgy, hogy Wally az enyém, és nem a miénk. El akartam futni a kisbabámmal, hogy biztonságban legyen. Megrohant még pár másik gondolat is: mi lett volna akkor, ha Wally a betörő? Egy rosszul nevelt fiatal. Remegés futott végig rajtam, és hasamra tettem a kezem. Meghal, meggyilkolják pusztán azért, mert betört egy házba, hogy ellopjon egy számítógépes játékkonzolt. Az méltányos lenne? Egyáltalán, hogyan mondhatnék ilyet? Hiszen a kórházban is kezelnék betörőt. Kezelnék egy gyilkost, vagy akár terroristát is. Segítenék rajtuk. Megráztam a fejem. ‒ Van valami nagyon különös ebben az egészben ‒ mondtam pár másodperccel később. ‒ Igazából… nem is tudom. Jack nagyon óvatosan viselkedik. ‒ Óvatosan? Hazudott neked. Most nem kellene a bocsánatodért könyörögnie? Felnéztem az égre. Tudtam, hogy azt kellene tennie. Ebben egyetértünk. Talán még néhány más dolgot is figyelembe kellene venni. És ha Davey tette? Vagy ha Davey érdekében tette? Talán épp ezért mondta Davey, hogy bajban van. Bárcsak tudnám! Milyen jó lenne, ha tudnám. * * * ‒ Rachel ‒ szólított meg később Jack mamája. Egyedül álltam a konyhában, mindenki más a nappaliban volt. Nem tudtam rávenni magam, hogy egy nappal korábban elmenjünk. Nemcsak azért, mert nagyon zavaró lenne, de Jack és Wally miatt sem. Ezért a két emberért olyan sok mindentől eltekintek. Hiszen annyira szeretem őket. Mert azt akarom, hogy Wally egyszer majd úgy jöjjön haza az iskolából, hogy két szülő várja. És Jack miatt. Egyszerűen csak Jack miatt. Jack mamája seprűt tartott a kezében, és éppen a konyha narancssárga padlóját söpörte. Módszeresen mozgott oda-vissza a helyiségben. ‒ Itt nem szeretünk régi csontvázakat keresgélni ‒ szólalt meg csendesen. A szókép zavarba hozott, de végül rájöttem, hogy mire gondol: tisztában van vele, hogy mindent tudok. Jack bizonyára elmondta neki. Azon tűnődtem, hogy Cynthia vajon Jack minden barátnőjével eljátszotta-e ugyanezt. A fia barátnői

talán remekül érezték magukat egy ideig, de akkor rájöttek az esetre, és ugyanazt tették, mint amit én: dühösen álltak a konyhában, igyekeztek mindenkitől távol lenni, toporogtak, és furcsa benyomást keltettek. ‒ Nem? ‒ kérdeztem, és felálltam. Egy lépést tett felém, és láttam, hogy semmi ijesztő nincs benne. Kedvesnek látszott. ‒ Jack borzalmas dolgot tett. De nekünk tovább kell lépnünk. Előre kell néznünk, és nem hátra. A homlokomat ráncoltam. ‒ Rendben van ‒ mondtam túl gyorsan és túl engedelmesen, még mielőtt igazából felfogtam volna a szavak jelentését: nincs több kérdés. Ez a döbbenetes esemény csendben befészkelte magát a kapcsolatunkba, és annyira elterpeszkedett, hogy úgy tűnt, egyikőnk sem tudja megkerülni. Egyedül voltam a hálószobában, a falról egy másik, régen élt Ross ‒ vagy Douglas ‒ portréja tekintett rám, ahogy az ágyban feküdtem. ‒ Hogy vagy? ‒ kérdezte Jack csendesen és szomorúan, ahogy halkan belépett a helyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Hagyta, hogy vagy egy órát magamban legyek, majd csatlakozott hozzám. ‒ Mindenkinek azt mondtam, hogy rosszul érzed magad. ‒ Újabb hazugság. Tudom. Azt is tudom, hogy elmondtad nekik. ‒ Igen. Tudják. De tényleg azt mondtam, hogy nem vagy jól. És erről a dologról… egyébként sem akarnak többet beszélni. ‒ El kellene hogy hagyjalak. Téged ‒ folytattam, és feléje pillantottam. ‒ Én… ‒ Jack kétségbeesetten széttárta a kezét. ‒ Nem akarom, hogy ezt tedd ‒ mondta. Kiejtése bátortalan volt, és nagyon skót. ‒ Neki mi a vezetékneve? ‒ kérdeztem, és rámutattam a képre. Olyan hirtelen emeltem fel a karomat, hogy a vállam is belefájdult. Arcomat forrónak éreztem, és a hangom is túl erős volt. ‒ Douglas. Mind nevet változtattunk. Később. Amikor a sajtó már nagyon sokat tudott. ‒ Oltári. Nem tudtam ránézni. Beszélni is alig. ‒ Hányszor hazudtál nekem? ‒ kérdeztem hangosan, és felnéztem rá. Keresztbe tett lábbal ült az ágyon, és a paplanhuzatot ráncigálta. Az egész furcsán gyerekes volt. ‒ Nos… ‒ Hányszor?

‒ Igazából csak egyszer ‒ mondta. ‒ De az nagy volt. ‒ Falrengető. Az egyik este komolyan rám néztél a karosszékben. És megígérted ‒ elcsuklott a hangom. Az a hazugság nem volt súlyosabb, mint az összes többi. De valahányszor arra a pillanatra gondoltam, ahogy egyenesen a szemembe néz, összeszorult a gyomrom. Akkor azonban elfordította tekintetét, az alsó ajkát harapdálta, és reszkető kézzel úgy túrt a hajába, ahogy Davey szokta. ‒ Tudom. És nagyon sajnálom. Önvédelemből tettem, és nincs rá mentség. Ez most teljes és őszinte mentegetődzés volt, nem úgy, mint a bűncselekmény beismerése. ‒ Nincs rendben ‒ mondtam. ‒ Rach, ezt nem tudhatod. Nem tudod, hogy mi volt. A nyavalyás riporterek… ‒ Az ablak felé mutatott, amely mögött ott sötétlett az obani éjszaka. A „riporterek” szóban a skót r-jei mennydörgésszerűen hangzottak. ‒ Szinte odaköltöztek a ház mellé. Időnként még mindig ott vannak. Újra és újra felbukkan a téma. Elköltöztünk. Mind felvettük a mama lánykori nevét. Boszorkányüldözés folyt ellenünk. ‒ És azt gondoltad, hogy sosem jövök rá? ‒ Nem, én… ‒ Teljesen kihúzta magát, és beletúrt a hajába. ‒ Később… ‒ Wally és én… megérdemeltük volna, hogy tudjuk. ‒ Tudom. A kapcsolat olyan gyorsan vált igazán fontossá… ‒ Eltért a tárgytól. És még akkor is, amikor vitatkoztunk, elöntött az öröm, ahogy elkaptam a pillantását. Puhatolódzva rám mosolygott. ‒ Wally nem ‒ tette hozzá. ‒ Csak te. Amit irántad éreztem, az mindig fontos volt. Úgy érzem, egymásnak lettünk teremtve. Remekül megvagyunk, nem? Együtt. Elfordítottam a tekintetem. ‒ Hazudtál a nevedről. A múltadról. Hogy mi történt veled. Volt ügyvéded. Bíróság elé kerültél. Börtönben is voltál? Még azt sem tudom. ‒ Nem. Hidd el, Rachel, hogy ez minden. ‒ Nem voltál börtönben? ‒ El tudsz engem képzelni ott? Hogy maradnék egyáltalán életben? ‒ Ez igaz ‒ feleltem. ‒ Nem terveztem el semmit. Valami szerencsétlen dolog történt, és csak reagáltam rá. Az egész életem megváltozott, egyetlen pillanat alatt. De még mindig én vagyok ‒ folytatta. ‒ És még mindig a tiéd ‒ tette hozzá halkabban. ‒ Ezt tudod, és minden mást is. A múltadat. Hogy mi történt valójában. Én

viszont nem tudom ‒ mondtam. ‒ Én semmit nem tudok. Ránéztem, és ő viszonozta a pillantást. Valóban. Ez a mi történetünk, de inkább az övé, mint az enyém. Számára sok-sok évvel korábban kezdődött, de számomra csak most. Mi lesz a vége? Az útjaink különválnak ma, holnap vagy jövőre? Én leszek az egyedüli barátnő, akinek az egészet egyáltalán elmesélte, vagy csak egy azoknak az embereknek a hosszú listáján, akik képtelenek voltak elfogadni a múltját? Kinek a változata igaz? Az enyém: a barátom múltja borzalmas? Vagy az övé: a barátnőm nem hagyja, hogy a régi események igazán múlttá váljanak? Egy idő után együtt mentünk le. Jack mosolyogva a kezembe nyomott egy csésze gyógyteát, miközben egy filmet néztünk, de a mozdulataink erőltetettek voltak, mintha csak valami rossz filmben játszanánk. És amíg a film képkockái peregtek előttünk, kék és fehér színnel megvilágítva a nappalit, folyamatosan tűnődtem: lehet, hogy boszorkányüldözés volt, ám ez még nem jelenti azt, hogy nem vagy boszorkány.

27 A fő probléma az volt, hogy nem tudtam abbahagyni a Jackkel kapcsolatos vizsgálódást. Folyton kutattam az óta, hogy tudomást szereztem a Wayback Machine-ról, habár az alig ásott elő valamit. Semmit az után, hogy megtudtam az áldozat nevét. A kutatást éjszakánként végeztem, amikor nem aludtam. Az alvás hiánya sem segített. Egy éjszaka Amrit kétszer is felhívott, elég későn, de nem tudtam rávenni magam, hogy beszéljek vele, noha ébren voltam. Könnyebb, ha nem értekezem senkivel, akivel korábban együtt dolgoztam. Jobb úgy. Már tíz után járt az idő, amikor pár éjszakával később felnyitottam a laptopomat, és olvasni kezdtem. Találtam két képernyőképet még két cikkről. Az egyikben Jack fényképe is ott volt – többórányi böngészés eredménye. Hamarosan rájöttem, hogy milyen sorrendben váltakoznak a talált szövegdarabok, és mi alapján válogatták össze a szemcsés fényképeket. Ott volt egy fotó, amelyet a Facebookról töltöttek le, és amelyen Dominic egy hatalmas karácsonyfa előtt állt, kezét az ég felé emelve. Az egyiken Jack éppen vigyorogva célba lőtt, kezében puska. Az anyagok ott rejtőzködtek az interneten, de megmaradtak. 10. TÉTEL JOHN DOUGLAS: BARÁT VAGY ELLENSÉG? The Guardian 2010. április 9. A HUSZONÖT ÉVES John Douglas obani otthonában volt azon a decemberi éjjelen. El sem tudta képzelni, mibe csöppen hamarosan. Hogyan is tudta volna? Azt mondja, hallotta, amint nem egészen két éven belül már negyedszer hatolnak be a betörők, és cselekedett. KI VOLT DOMINIC HULL? The Daily Mail 2010. április 8. A Hull család szerényen él egy szegényes házban, Oban keleti részén.

Dominic mamája megmutatta nekem a két hálószobás lakást. Végigmentünk egy kopott, barna szőnyegen, majd benyitottunk Dominic szobájába. A szoba pont olyan, mintha gazdája még mindig ott élne. Mindenütt dalszövegek. Főleg rap, és hiphop. A fiú gondosan kivágta, és bekeretezte őket. A többi érdektelen. Számítógépes játékokkal játszott. Szerette az autókat, a legújabb modellek néhány leírását kivágta az újságokból, és azok most mindenütt ott vannak a szobában. De mégis, a szavak azok, amelyeket nem tudok elfelejteni. Verseket írt, a saját rapszámait, mondta a mamája. Folyton a számítógépe fölé görnyedt. Ez volt Dominic Hull, és már így marad meg az emlékezetben. http://thenewsinbrief.blogspot.com Douglas: Live Blog Negyedik nap 2010. április 20. 09.23: John Douglas éppen most ment el mellettem. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Tény, hogy magas és izmos, és valóban olyan koncentrált tekintettel néz, mint azon a fényképen, amelyet az eredménytelen óvadéki tárgyalásra menet készítettek róla. De ahogy elsétált mellettem, és a kezét védekezőn felemelte, valami mást is észrevettem a tekintetében: nyugodt magabiztosságot. Azon a héten egy este Audrey és Kate úszni hívott. Segíteni próbáltak, és el akarták terelni a figyelmemet. Mondtam nekik, hogy Jack és én nem szakítottunk, de csak bólintottak. Audrey tudta, hogy miért. Kate nem. Kate úszott, de Audrey és én csak álltunk a medence sekély végében, a derékig érő vízben. ‒ Nagyon jól megy neki ‒ jegyezte meg Audrey. Kate szünet nélkül úszta a hosszakat. Teste karcsú és izmos volt. ‒ Korábban sokat úszott, edzésként a teniszhez ‒ mondtam. ‒ Ó, igen, emlékszem. Hajnali ötkor szokott kelni? ‒ Aha ‒ válaszoltam. Tetszett, hogy mindent tud az életemről, mivel mindent megosztottunk egymással. Valami hirtelen eszébe juthatott, mert megkérdezte: ‒ Hiányzik Amrit? A vele végzett munka? Mindig rendszeresen együtt ittátok… ‒ Igen ‒ feleltem szomorúan, és visszaemlékeztem a koffeinmentes kólákra.

Még azok a dolgok is hiányoztak, amelyeket annak idején annyira utáltam. Ilyen volt például a több műszakban végzett munka miatti állandó fáradtság. Hogy képtelen voltam konkrét terveket készíteni, és mindig vagy egy órát késtem a vacsoráról. Az orvosok furcsa megjegyzései. Amikor Halloween-partin voltam úgy, hogy előtte fél órával még éppen valakinek a sebét varrtam össze. Meghallgattam mások munkahelyi történeteit, de az én beosztásom is a legszélsőségesebb tapasztalatokkal szolgált: a születés és a halál látványa, mit kívánnak az emberek a halottas ágyon, a kép, ahogyan a szív közvetlenül a szemem előtt dobog egy operáció közben, emberek, akik égi hangokat hallanak, és emberek, akik már nem akarnak tovább élni. Audrey-ra néztem. Az uszodában a levegő meleg volt, és párás, a vénái határozottan látszottak a bőrén. Ez a legfurcsább: még az intravénás injekciók is hiányoztak, különösen felnőttek esetében. Az érzés, ahogy megtaláltam a vénát, majd befecskendeztem az orvosságot. Tudtam, hogy ez is olyan, mint a kerékpározás. Nagyon könnyű lenne folytatni, de már nem megyek vissza. Audrey témát váltott. ‒ Tudni akartam, hogyan jössz ki Jackkel, noha sejtem, hogy ez butaságnak tűnik. Tisztában vagyok vele, hogy úgy gondolod, kedveltem Bent, de… még senkivel nem láttalak olyannak, mint Jack mellett. Mintha kivirágoznál mellette. ‒ Ó ‒ mondtam, és mosolyogtam közben. ‒ Ez kedves. Igazán rendes tőled. Tényleg kedvelted Bent. Megtett pár lépést, és a karját mozgatta a vízben. Eszembe jutott az este, amikor Ben végleg elment. Borzalmas volt, de nem úgy, mint ahogy vártam. Nem sokkal azelőtt hagytam ott az egészségügyet, és a kritikák, amelyek a praktizálás feladása után erősödtek, akkor értek tetőpontjukra. Egy este a barátom elhajtott, és én csak szégyent éreztem. Kinyitottam a hűtőszekrényt, és szórakozottan néztem egy vizesüveget, amelynek a belseje bepárásodott. És a következő napon kezdett úrrá lenni rajtam a megkönnyebbülés. Már nem kell elviselnem, hogy valaki vég nélkül xboxozik, vagy folyton az autóját bütyköli. Kinyújtózhatom az ágyban, ahol csak egymagam vagyok. Elköltözhetem. Szerezhetek egy lakást. Tarthatok házi kedvencet. A harmadik éjszaka jöttem rá, hogy a kapcsolatunk nem szerelem volt. Egyértelműen nem az. A valódi élet komplikált: elüldöztem a barátomat a paranoiámmal, de csak jól jártam vele. Nem szerettük egymást. Nem igazán. ‒ Tudod, időnként gondolok rá ‒ mondta akkor Audrey. Furcsa volt a hangja. Tapogatódzó. ‒ Benre? ‒ kérdeztem zavartan. ‒ Ugyan, dehogy. Tudod jól, hogy kire.

Tényleg tudtam. Arra a fiúra, akivel többször is együtt aludt. Szinte alig beszélt róla, de most talán mégis megteszi, annak illusztrálására, hogy senki sem tökéletes. Bólintottam, és nagyon jól emlékeztem a pillanatra, amikor kijött a fiú szobájából, amely az egyetemi éveink alatt szemben volt az enyémmel. Nem sokkal korábban mutattam őt be Amritnek, és úgy gondoltam, hogy teljesen egymásba bolondultak. Öt randevújuk volt addig. Nem is kellett semmit mondanom, elég volt kérdőn ránéznem a folyosón. ‒ Nem számít ‒ mondta, és bezárta maga mögött az ajtót. ‒ Amrit most nincs itt. Azóta erről szinte egy szót se beszéltünk, de hatására mégis icipicit másképp gondolok a barátnőmre. Eszembe jutott az esküvőjük napján is, amikor a beszédet mondtam, és utána még nagyon sokszor, amikor Amrittel együtt voltam beosztva. ‒ Megbántad? ‒ kérdeztem most. Audrey kihúzta magát. Magas volt, és általában picit görnyedt. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, egyáltalán nem néz ki ügyvédnek. ‒ Persze. Borzasztó érzéseim vannak miatta. Különösen akkor, amikor rád és Jackre gondolok. Ha mi hazudunk… az mintha helyes lenne. ‒ Helyes? ‒ kérdeztem berzenkedve. ‒ Nem. Nem helyes. De mégis… tudom, hogy mennyire szeretem Amet. És tudom, hogy az egész milyen keveset jelentett. Tudom. Ha viszont elmondanám neki, akkor ő már nem érezné, hogy a kapcsolat mennyire jelentéktelen volt. ‒ Talán a jelentéktelen volta teszi rosszabbá ‒ próbálkoztam. ‒ Talán. Ránéztem. Némi vizet vett a tenyerébe, és végigcsorgatta a karján. Egy pillanatig kényelmetlen hallgatásba burkolództunk, majd rám nézett. – És most mihez akarsz kezdeni Jackkel? ‒ kérdezte. Mindennek a középpontjában Wally állt, és azért hagytam, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak. Ezért nem végeztem elemzéseket újra és újra, mint a kórházban tettem volna annak idején. Ezért próbáltam egyszerűen csak tapasszal befedni egy sebet, amely olyan mély volt, hogy inkább varrni kellett volna.

28 Egy évvel korábban A fiú mamája odajött hozzám, miután behúztam a függönyt egy olyan lány ágya körül, akinek agyhártyagyulladása volt, de szépen gyógyult. ‒ Üdvözlöm! ‒ köszöntem rá. Olyan, várakozástelin nézett rám, mintha éppen egymillió font eldöntéséről készülnénk határozni. Felvontam a szemöldököm, és bevezettem egy félreeső helyiségbe. Az éjszakai műszakok során gyakran aludtam ott, a fal melletti díványon. ‒ Kemoterápiát kap ‒ mondta. ‒ Csillapítószereket. ‒ Igen, tudom. ‒ Tegnap találkoztunk a konzultáló orvossal is. ‒ Daniel Curtisszel? ‒ kérdeztem. ‒ Igen, azt hiszem, hogy így hívják. A szokásos biztatást mondta, hogy mennyi javulást sikerült elérni. És ha stabil állapotban lehet tartani a rákot, akkor a fiam évekig is élhet. Vagy akár évtizedekig. ‒ Ez igaz ‒ feleltem. ‒ Ha stabil állapotban tudjuk tartani a rákot. ‒ Tudjuk? Tudják? ‒ Megteszünk mindent, ami tőlünk telik. ‒ Pontosan tudni akarom, hogy mit tesznek érte. Mit tesznek annak érdekében, hogy a rák ne terjedjen tovább. Nem tudtam, hogy mit mondjak. ‒ Nos… ez a szarkóma nagyon szívós. Tudnia kell, hogy ennél a típusnál száz ember közül húsz marad életben. ‒ Őszintén beszéltem, hogy tisztességes legyek vele. Jobb mindent rögtön megtudni, és akkor később könnyebben birkózik meg a helyzettel. Örül minden napnak, amelyet a fiával tölthet. ‒ A húsz azért mégis más, mint a semmi. ‒ Kinyújtotta a kezét, matatott a rolóval, széthúzta, és kikukucskált. Nem nézett rám, pedig azt akartam, hogy megértse, amit mondok. Mind azt kívántuk, hogy bárcsak más lenne a helyzet, de nem volt az. A fiú prognózisa rossz. Rosszabb, mint más pácienseké a betegségnek ebben a szakaszában. A legjobb az lenne, ha a mamája ezt megértené, ami az ő számára is könnyebbséget jelentene. Megbékélhetnének a halállal, még annak beköszönte előtt. Fásult nyugalomban lennének. Ezt akartam számukra, és ez volt minden,

amiben reménykedhettünk. ‒ Igen, de ebben az esetben jelentkezik néhány egyéb tényező is. Láza van. Általában rossz a közérzete. Már elég előrehaladott állapotban volt a betegség, amikor felfedeztük. Ez most… nagyon sajnálom, de azt akarom, hogy tudja. Hogy meddig lehetnek együtt. Előreláthatóan. Hirtelen fújtatással nagy levegőt vett. A hang ijesztő volt, és állatias, ahogy maga is rájött az igazságra. ‒ Tehát a kemoterápia teljesen hatástalan lehet? Bólintottam. Úgy tűnt, hogy egy pillanatig gondolkodik. ‒ Olyan könnyűnek látszik. Állítsák meg a terjedést! ‒ Ez nem olyan egyszerű ‒ feleltem. ‒ Bár az lenne. ‒ A fiam annyira derűlátó a konzultánssal való beszélgetés óta. Tudom, hogy magát is megkérdezi majd. ‒ Hüvelykujjával maga mögé mutatott. Már alig volt körme. ‒ A prognózisáról? ‒ Igen. A sztetoszkópommal babráltam. Egy majomfigura lógott rajta, mivel a vizsgálatok során az jó hatással volt a kisebb gyerekekre. ‒ Rendben van ‒ mondtam. ‒ Szívesen beszélek vele róla. ‒ Úgy döntöttem, később megkeresem a fiút. Megnézem, hogy érzi magát. Talán könnyebb lesz a lelkének. A roló lapjai között kinéztem az ablakon, és jól láttam a fiút. A kemoterápiás osztály egyik székén ült. A mamája rám nézett. Frizurája a nyolcvanas éveket idézte, és szemét is vastagon kihúzta fekete szemfestékkel. Újra csendben volt, de utána mégis megszólalt. ‒ Ki nyer ezzel? Hangjából érezhető volt, hogy éveken át törődött a gyerekével, aki még mindig az ő gyereke, mind a törvény alapján, mind orvosi-jogi szempontból. Még kiskorú. ‒ Mire gondol? ‒ Ha megmondja neki. Tekintetünk találkozott. Keskenyre összehúzott szemében fenyegetés villant. ‒ Nos, a beleegyezésére lenne szükségem, hogy bármi hasonlót megbeszéljek vele ‒ válaszoltam töprengve. Az, hogy a fiú maga is megtudhatja a hírt, sok mindentől függ: az életkorától, a fejlettségétől, hogy mit akar tudni, és a mamája szerint mit kellene tudnia. De a végső döntés mindaddig az anyjánál van, amíg ő nincs tizennyolc éves.

‒ Nem akarom, hogy tudja, mennyi ideje van hátra. Nem lenne jó neki ‒ mondta. ‒ Jó lenne, ha ezt alaposan meggondolná ‒ feleltem lassan. ‒ Ha engem megkérdez, nem szeretném, ha hazudnom kellene. Megkérdez majd másokat, akik vele együtt kemoterápiát kapnak. Utánanéz az interneten. Ha igazán tudni akarja. Szeméből bosszúság sugárzott. ‒ Figyeljen… ‒ kezdte, és megmarkolta a karomat. Jéghideg volt a keze. Még a fehér köpenyemen keresztül is éreztem. ‒ …az utasításom az, hogy semmit sem tudhat meg. ‒ Azt hiszem, hogy ezt meg kellene beszélnünk a konzultánssal és az alapítvány jogászával ‒ mondtam. ‒ Rendben. A fiamnak azonban nem mondhatják meg. Most boldogabb. Azt hiszi, még több éve van hátra. Kinéztem a fiúra, aki éppen a telefonja gombjait nyomogatta. Arra gondoltam, hogy talán már hónapjai sincsenek. Azon a bizonyos kedd reggelen a beszélgetés nagyon különös és kényelmetlen volt. Később a szakmai megbeszélésen mindent el kellett ismételnem, a lehető legrészletesebben. Elmondtam, mi történt, de igazából nem tudtam mindent leírni, mert szavak nem tartoztak hozzá. Ahogy az anya a parkolójegyet tartotta a hüvelyk- és mutatóujja között, és folyamatosan hajtogatta a szélét. Beszélgetésünk végére a jegy teljesen összegyűrődött. Azt sem mondtam el, hogy a könnyeit feketére színezte az elkenődött szemfesték. Helyette csak leírtam pár szót, és azt mondtam, hogy érzelmektől fűtött találkozó volt. Semmi más. ‒ Nem hatalmazom fel, hogy megmondja neki, mikor hal meg ‒ mondta. Ennél egyértelműbb már nem is lehetett volna. Nincs hozzájárulás. Nem mondhatunk semmit. Elindultam az ajtó felé. Az elutasítás szokványos esete. Az anya nem akar szembenézni a ténnyel, és azt akarja, hogy a fia se tegye. Newcastle-i Kórházak, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat Alapítványának Trösztje. NESZ-SZÁM: 0246503/6 A PÁCIENSSEL KAPCSOLATOS INFORMÁCIÓ: Megjegyzés: A páciens semmilyen körülmények között nem kaphat semmilyen információt a kilátásairól.

29 A jelen Két nappal később, este tíz előtt öt perccel felhívtam Audrey-t. Csak egy napig bírtam, és utána újra folytattam a keresést az interneten. Nagyon egyszerű és könnyű volt. Gyűjtöttem az információkat. Valahogy másnak éreztem, mintha a bokrok között rejtőznék Jack háza előtt, vagy autóval elmennék a munkahelye mellett, habár szinte ugyanaz volt. ‒ Éppen rád gondoltam ‒ mondta a barátnőm kedvesen. ‒ Ezzel a nyavalyás munkával gyötrődöm. Éppen egy fontos jelentést akarok elküldeni. ‒ Még most is dolgozol? Miért? ‒ kérdeztem. Úgy tűnt, hogy rendszeresen hosszabb műszakokat vállal, mint én valaha is tettem, de nem kap több fizetést érte. Amikor még az egészségügyben dolgoztam, Audrey gyakran jellemezte magát úgy, hogy éjjeli és hosszú nappali műszakjai vannak, egyszerre. ‒ Egy csomó információ ‒ mondta. ‒ Adamnek. Adam a főnöke volt, a cégnél a többi partner közül az egyik. Velem addig még egyszer sem beszélt. ‒ Fogalmam sincs, hogy miről lehet szó. ‒ Nem untatlak vele. Mi van veletek? Hogy van Jack? ‒ Több cikket is elolvastam ‒ ismertem be. ‒ Miért? ‒ kérdezte. ‒ Egyszerűen megpróbálok minél több mindent megtudni a történtekről. Ő annyira titokzatos ennek kapcsán. Időnként olyan érzésem van, mintha nem mondana el mindent. ‒ Ez egyáltalán nem tisztességes ‒ jegyezte meg halkan. ‒ Nem. ‒ Már korábban is meg akartam kérdezni; mi alapján kerülhette el a büntetést? ‒ Most nagyon úgy beszélsz, mint egy jogász. Elkerülte a büntetést… ‒ mondtam lassan, és gondolatban felidéztem a cikkeket, hogy idézhessek belőlük neki. ‒ Úgy vélem, hogy talán önvédelem volt. Igazából azonban fogalmam sincs. Nem tudom megmondani. Képernyőképeket láttam, de azt már nem tudom, hogy maguk a cikkek hol vannak. ‒ Valami talán segít ‒ mondta. ‒ Ha elolvasod az ítéletet, azt is tudni fogod, hogy miért mentették fel. Várj egy kicsit…

Ajtócsapódást hallottam, halk puffanást, majd lépteket. Magas sarkú cipőt márványon. Feltételeztem, hogy az előcsarnokban van, és egyedül. Utáltam azt az előcsarnokot. Valahányszor átmentem rajta, mindig összerándult a gyomrom. Annyira más, mint egy kórház. ‒ Keress meg valamit az interneten! ‒ tanácsolta. ‒ Mit? ‒ Pontosan írd be, amit most mondok. ‒ Rendben. ‒ Őfelsége ügyésze kontra Douglas, 2010. ‒ Oké ‒ mondtam, és beírtam a számítógépembe. ‒ Semmi. ‒ Jó, akkor most menj rá a skót bírósági jelentésekre! Keress rá! Utána pedig írd be ezt a referenciaszámot a keresőmezőbe! A bejelentkezéshez használd az én adataimat! Az összes bírósági jelentéshez hozzáférhetünk. ‒ Halkabbra fogta hangját, és folytatta. ‒ Audrey Kapur, a jelszó pedig Amritsunshine1. ‒ Megvan ‒ mondtam. Az információ megjelent. Tömör hasáb volt, apró betűkkel, és bekezdések nélkül. ‒ Ez csak jegyzet egy dokumentum tetején, és nem az ítélet. Mi áll az „ítélet” mellett? Ránéztem a képernyőre, és elolvastam. ‒ Nem bizonyított ‒ mondtam. Ezt csend követte, nehéz csend. A várakozás kifejezetten zavaró volt, ahogy egyre hosszabbra nyúlt. ‒ Nem bizonyított? ‒ ismételte meg Audrey. ‒ Nos, itt ez áll. Audrey, a frászt hozod rám. Mondj már valamit! Miről van szó? ‒ Tudod, hogy mit jelent a „nem bizonyított” ítélet? ‒ Igazából nem. ‒ Más, mint a nem bűnös. ‒ Mire gondolsz? ‒ Ez a gazfickó ítélete, Rach ‒ folytatta halkan. Testem szinte jéggé dermedt. ‒ Hogy micsoda? ‒ Ez… nem a szokásos dolog ‒ jegyezte meg. ‒ Jack mondta, hogy miért kapott ilyet? Általában mindig van… ‒ Micsoda? ‒ kérdeztem újra. ‒ Nem azt jelenti, hogy „nem bűnös”, Rach. A fogalom csak Skóciában létezik. Írd be a Google-ba! Reszkető ujjal engedelmeskedtem.

11. TÉTEL Nem bizonyított ‒ ítélet, amelyet csak a skót bíróságokon használnak. Egy tárgyalásnak három eredménye lehet: „nem bűnös”, ilyenkor a vádlottat felmentik; „bűnös”, ilyenkor elítélik; és „nem bizonyított”. A „nem bizonyított” ítélet általában felmentéssel végződik, de nem ugyanaz, mint a „nem bűnös”. Általában akkor használják, amikor a bíró vagy az esküdtszék nincs kellőképpen meggyőződve a vádlott ártatlanságáról ahhoz, hogy meghozza a „nem bűnös” ítéletet, de elegendő bizonyítéka sincs az elítéléséhez. ‒ Mit jelent ez? ‒ kérdeztem, és a félelem jeges marokkal szorította össze gyomrom. ‒ Nem értem. ‒ Tény, hogy felmentést jelent ‒ biztosított Audrey gyorsan. „Jó éjt, Sam! A meghatalmazólevelet elküldöm aláírásra, mihelyt megírtam”, mondta valaki másnak, majd folytatta: ‒ Skóciában két módon lehet elkerülni a büntetést. Valaki nem bűnös, vagy a bűn nem bizonyított. A „nem bizonyított” azt fejezi ki, hogy valamennyi kétség tartozik a bűnösséghez. ‒ Nem mondták ki róla, hogy nem bűnös? ‒ kérdeztem, és csak akkor jöttem rá, hogy valójában miről van szó. ‒ Nem. ‒ Ajjaj. ‒ Tudom. Sajnálom. A „nem bűnös” és a „nem bizonyított” közti rést hirtelen iszonyú szélesnek éreztem, mintha az Atlanti-óceán lenne; a különbség fontos, de igazából nem látom és nem értem, mint amikor sötétben tapogatódzom egy szobában, ki tudom venni néhány tárgy formáját, de valójában nem tudom, hogy a falak hol vannak. ‒ A gazfickó ítélete ‒ mondtam színtelen hangon. Elöntött a forróság, még az arcom is meleg lett, mintha forró vízbe merültem volna. A bíró vagy az esküdtszék nincs kellőképpen meggyőződve a vádlott ártatlanságáról. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy Jack pontosan mit mondott nekem. Azt mondta, hogy nem találták bűnösnek? Nem, valószínűleg nem ezt mondta. Azt mondta, hogy felmentették, ami valóban úgy is volt. De a részleteket illetően hazudott nekem. Végigfuttattam a képernyőn a számítógép memóriájában lévő fényképeket. Az utolsó önarckép volt, amely őt és Howardot ábrázolta. Együtt voltak az ágyban, és Howard Jack könyökhajlatában ült. Jack e-mailben küldte el. A képhez szöveg is tartozott: „teljes gyönyör”.

‒ Bár ne kedvelném őt annyira ‒ mormoltam. ‒ Hiszen olyan szórakoztató. ‒ Semmi nem olyan veszélyes, mint egy szórakoztató férfi ‒ jegyezte meg Audrey. ‒ Ez igaz ‒ sóhajtottam. ‒ Azt fogja mondani, hogy mindez már a múlt. Feltéve, ha megkérdezem. ‒ Tudod, hogy miért mentették fel? ‒ Nem. Igazából semmilyen részletet nem ismerek. Az egyik cikkben az áll, hogy a reakció talán túl heves volt, de az írás nem elég pontos. És ő maga is ködösít. Politikáról beszélt. ‒ Tudod, hogy mit tehetnénk? ‒ kérdezte Audrey. Tetszett, hogy többes szám első személyben fogalmaz. ‒ Nem. Mit? Az ágyamon feküdtem, kicsit elhúztam a függönyt, és kikémleltem a newcastle-i éjszakába. Az út túloldalán lévő wokbár rózsaszín-piros fénnyel világította meg a hálószobámat. Határozottan kedveltem ezt a lakást a város közepén. ‒ Megrendelhetnénk a tárgyalás anyagának másolatát ‒ mondta. ‒ Ezt bárki megteheti. A dokumentumok nyilvánosak. Az eget néztem, amelyet fehérre festettek a város fényei. Jack ítélete nem az volt, hogy nem bűnös. De ezt már nem mondta meg nekem. Újabb hazugságok, még akkor is, amikor igazat beszélt. Azt gondolta, hogy nem jövök rá? ‒ Rendeld meg! ‒ mondtam. 12. TÉTEL A Wikipédiából: Mivel a „nem bizonyított” ítélet sejteti a bűnösséget, habár hivatalosan nem állapítja meg, a vádlottat a közvélemény gyakran tartja bűnösnek […] az összes „nem bizonyított” ítéletben egy dolog közös, a teljes bizonytalanság; akár a vádlott személyét, vagy magát a bizonyítékot illetően. Adlamont-gyilkosság: Monson házitanítóként dolgozott, amikor 1983. augusztus 10-én céllövészetre vitte fiatal tanítványát, Hamborough-t. Délután a birtokon lövés hallatszott, és látták, hogy Monson puskával tér vissza. Később azt is látták, hogy Monson a fegyvert tisztogatja. Hamborough két héttel a halála előtt két életbiztosítást is kötött Monson felesége javára. Monson azt állította, hogy Hamborough véletlenül lőtte agyon magát. Monsonnal kapcsolatban a tárgyaláson azt állapították meg, hogy a bűnösség nem bizonyított.

Madeleine Smith: Smith 1855 elején, akkoriban elítélhető módon, viszonyt folytatott egy olyan francia férfival, akit szülei nagyon nem kedveltek. A L’Angelier nevű francia hirtelen véget vetett kapcsolatuknak. Szemtanúk látták, hogy Smith arzént rendel egy gyógyszertárban, ahol az M. H. Smith nevet adta meg. L’Angelier 1857. március 23-án arzénmérgezésben meghalt. A gyilkossági ügyben lefolytatott tárgyaláson az esküdtszék a „nem bizonyított” ítéletet hozta meg, mivel nem lehetett minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy Smith valóban találkozott L’Angelier-vel, közvetlenül annak halálát megelőzően. Google találati eredmények: nem bizonyított ítéletek a közelmúltból Dave Grimes: Grimes 2013 márciusában büntetlenül sétált ki a nemi erőszak ügyében lefolytatott tárgyalásáról, mivel az ítélet a „nem bizonyított” volt. Az őt nemi erőszakkal vádoló Cathrina Evans mondta később: „Az áldozat számára ez a legkegyetlenebb és legborzalmasabb határozat. A senki földje a bűn és az ártatlanság között. Mindenki számára kegyetlen.” Sms-t küldtem Audrey-nak: Egyetlen olyan, nem bizonyított bűnt sem találok, ahol nem gondolom azt, hogy a vádlott valóban megtette. Válasza azonnal megérkezett: Tudom.

30 Korán elaludtam, és Dominic Hullról álmodtam. Éjszaka azonban felébredtem, és mivel jól vissza tudtam emlékezni az álomra, ahogy a fiú lezuhan egy képzeletbeli ház ingatag lépcsőjén, rákerestem a Facebookon. A profilja tele volt megemlékezésekkel. Az emberek azt írták, hogy hiányzol és remélem, hogy ott fenn jól érzed magad, cimbora. Lementem az oldal aljára, egészen 2010-ig, amikor a saját bejegyzései kezdődtek. Ennyi az egész, egy mozdulat az egérrel, és a halottból máris élő lesz. Nem is tudom, mire számítottam. Talán dagályos írásokra emberekről és drámai színművekről. Emberek kirablásának dicséretére. Vagy talán semmire sem. Esetleg Facebook-játékokra vagy műveletlenül megfogalmazott bejegyzésekre. Nem azt találtam, mint amit vártam: velős és szellemes bejegyzések voltak, versszerű formában. Ott ülök a munkaközvetítőben, Nem is sejted, hogy a naplómat írom. Jól vagyok, egészségben és erőben, Vállalok mindent, ameddig csak bírom. Lejjebb mentem. A beírások helyenként kifejezetten költőiek voltak. Ma este a járda színe egész vöröses, Miért nem vagy itt, hogy megölelj? Megnéztem a fényképeit. Sok felvételen dagadó izmokkal állt a kamera előtt, szájában cigaretta, de mindig nála volt egy laptop. Egész kicsi, barna, és ütöttkopott. Golyóstollat is akasztott az oldalára. Feltételezem, hogy írással foglalkozott. Ugyanakkor betörő és hencegő alak is lehetett, de még valami más is. Egy élet, és benne azok a dolgok, amelyek fontosak számára. A családja és a barátai. Versei, amelyeket a Facebook-oldalán több tucat ismerőse kedvelt. Ezután a szüleivel foglalkoztam. Az ő profiljuk is elérhető. Kampányoltak valamiért, ez egyértelműen látszott. Nem pusztán az agresszív védekezés lehetőségét akarták eltörölni, de magát a „nem bizonyított” ítéletet is, habár úgy tűnt, egyszer sem említik Jacket vagy magát az esetet. Azt mondták, hogy az ítélet csak fokozta a bizonytalanságot. Kérelmeket nyújtottak be, és nagy

felhajtást csaptak, hogy meg lehessen szabadulni a gyakorlattól. Feltételezem, ezzel volt kapcsolatban a megállapítás, hogy Jack bántalmazása újra felütötte a fejét. A skót parlamentbe mentek, és ott lobbiztak. Minden bejegyzésben hivatkoztak az elhunyt fiukra. Átéreztem veszteségüket, tragédiájukat, de nem hagytam abba a vizsgálódást. Minden információ nyilvános volt, így a dolog teljesen rendben lévőnek tűnt. Kellett lennie temetésnek. A koporsó talán fehér volt, elvégre a fiuk még gyerek volt. Ugyanúgy, mint az én páciensem, a fiú. Jack üzenetet küldött, mialatt az ágyban feküdtem, és megpróbáltam újra elaludni. Önarckép volt. A sötét háttérben akár szexi is lehetett volna, ahogy a vállát kihúzta, ha nincs az affektált, öntudatos ajakbiggyesztés, ami az Instagramot használók által annyira kedvelt békejelre emlékeztet. Önkéntelenül is elnevettem magam, és örültem, hogy szinte valódi időben látom azt a sötét szempárt. Szöveg is tartozott a képhez: jobb valamivel, mint a Facebook-fotók? Rögtön utána felhívott. Úgy gondolom, feltételezte, hogy már elolvastam. ‒ Szia! ‒ kezdte. A hangja mély volt, és valahogy szinte érezhető volt belőle a sűrű, tömény, obani levegő. ‒ Pocsék ez az állapot. ‒ Milyen állapot? ‒ Együtt, de mégsem. Nagyon furcsa. Társ és barát nélkül. ‒ Hiszen továbbra is barátok vagyunk ‒ mondtam halk nevetéssel. ‒ Egyszerűen csak sokkolt az ügy. Hogy hazudtál nekem. Az volt az egyetlen lehetőség, amelyet felkínáltam neki, hogy mindent elmondjon. Többet kellett volna adnom, mint ahogy csapdákból is többet teszünk ki, ha egeret akarunk fogni. Meg kellett volna győződnöm, hogy elmond mindent, de nem tettem. ‒ Elolvastam még pár dolgot ‒ mondtam. ‒ Nem azt állapították meg rólad, hogy nem vagy bűnös. Jack kis időre elhallgatott. Parányi csend volt ugyan, de érezni lehetett. És jelentőségteljes volt. Mintha haboznánk, mielőtt rálépnénk a fékre, amikor egy gyalogos átmegy az autónk előtt, vagy mintha éppen akkor érnénk ki a peronra, amikor a vonatajtók becsukódnak. A dolog kicsi, de jelentős. Akár az életünk is megváltozhat tőle. ‒ Nem bizonyították ‒ mondtam. ‒ Mit jelent ez? ‒ Aha. ‒ Ez az „aha” most mire utal? Az ágyamban feküdtem, szemem csukva volt, de újra kinyitottam. Minden ott volt, ahol az előbb, mielőtt minden rám zúdult volna. A vászonfüggönyök, amelyek nem zárják ki a város fényeit. A szép ágytakaró. A falon is ott lógott a

fémkeretbe foglalt, hippokratészi eskü. De minden más megváltozott. Újra. ‒ Nos, Skóciában háromfajta ítélet van. ‒ Tudom. ‒ Nem nagy ügy, Rach. Ebből kettő azt mondja ki, hogy nem bűnös. ‒ Igazán? Jack nagyot sóhajtott, szomorút. Nehéz sóhaj volt, de nem bántam, mert legalább van valami, ami valóságos. ‒ Semmit nem jelent. Én sem tudok… mindent. ‒ Hmm ‒ jegyeztem meg, és azt akartam, hogy folytassa, de közben azon szurkoltam, nehogy a tudomására jusson, hogy valaki másolatot rendelt a tárgyalása anyagáról. ‒ Azt jelenti, hogy komoly kétség merült fel az ártatlanságodat illetően ‒ mondtam. Nagy meglepetésemre elnevette magát. ‒ Aha, én is úgy vélem ‒ mondta. ‒ Erre való a tárgyalás. A nevetés különös erejű volt, hiszen nem számítottam rá. ‒ Miért volt az ügy nem bizonyított? ‒ Igazából nem tudom ‒ mondta. Hangja tűnődő volt. ‒ Arra gondolok, hogy a reakció talán érthető volt. ‒ Hogyhogy? ‒ Nos, én megijedtem. Azt mondták, hogy az önvédelmi reakció a szükségesnél hevesebb lehet, amikor valakit… megtámadnak. Amikor az illető megijed. ‒ Igen ‒ mormoltam, és először éreztem magamban az együttérzés parányi szikráját, mint amikor reggel megjelennek a nap első sugarai, vagy tűzijátékpetárdák robbannak a távolban, és a villanások a fák őszi lombkoronáján át is látszanak. Ijesztő lenne, ha már sokadjára törnek be hozzám. Az ágyban fekve megpróbáltam elképzelni, hogy mit éreznék, ha lentről azt hallanám, hogy kinyílik az ajtó. Adrenalin áradna szét a testemben. Talán szembeszállnék velük. És akkor harc, küzdelem alakulna ki. Dulakodás. Ki tudja, hogy mit tennék. Megmondhatja ezt valaha is bárki? ‒ Fel akartak menteni. De valakit megölni sosem tisztességes dolog. Függetlenül attól, hogy mennyire szerencsétlenek vagyunk. Vagy hogy milyen sokszor törtek már be hozzánk. Tehát arra gondoltak, hogy elengednek, de úgy, hogy bűnösnek tűnjek, és így üzenetet küldhetnek a társadalomnak. Nem tudom. Igazán nem tudom, Rach. Kérlek, ne… szeretlek. Megígérem, hogy boldoggá tudlak tenni. Annyira boldogok leszünk együtt. Kérlek, ne… ‒ Miért nem mondtad ezt el nekem? Megesküdtél… megesküdtél, hogy az egész csak annyi volt.

‒ Mert… mert nem akartam, hogy kételkedj bennem ‒ mondta szomorúan. ‒ Miből tudhatnám, hogy most az igazat mondod? Lehet, hogy még mindig hazudsz. Erre mindössze annyit válaszolt, hogy sajnálja. Újabb „sajnálom”. Beszélgettünk még egy darabig. Lenéztem az utcára, ahol egy kopasz férfit láttam, aki a Newcastle United emblémájával díszített futballmezt viselt. Ízig-vérig bennszülött newcastle-i, mondaná rá Jack. A wokbárban, egy nyugodt pillanatban az egyik séf söpörni kezdte a padlót. Kockás nadrág volt rajta, fején fejhallgató. ‒ Hogy van Wally? ‒ kérdezte Jack. ‒ Jól. ‒ Voltam abban a nyavalyás rendelőben, és ramatyul érzem magam ‒ folytatta. ‒ Melyikben voltál? ‒ A Lornban. Ne nevess! ‒ mondta. ‒ Kifejezetten ijesztő volt. ‒ Egészen halkan beszélt. ‒ Mi történt? ‒ Éles fájdalmat éreztem az oldalamban. A jobb oldalamban. ‒ Miért nem hívtál fel engem? ‒ Mert tudtam, hogy csak azt mondanád, hogy ne menjek. ‒ Az oldalad melyik részén volt a fájdalom? ‒ A csípőcsont fölött. A lágy részen. ‒ Tehát fájdalmat éreztél a jobb oldali csípőárokban, és azt gondoltad, hogy vakbélgyulladásod van ‒ mondtam. ‒ Igen. Történetesen már arra gondoltam, hogy perforálódott. ‒ Hidd el nekem, hogy tudnád, ha perforálódna. ‒ A szavak önkéntelenül is előtörtek belőlem, amiben volt valami biztató. Az orvoslás még mindig a véremben van. ‒ Megszűnt, amikor felálltál? ‒ kérdeztem. ‒ Aha, akkor jobb lett. ‒ Egyedül ennek alapján megmondhattam volna, hogy nem vakbélgyulladásról van szó. Annak ugyanis fő tünete, hogy nem tudsz felegyenesedni. Telefonon beszéltünk ugyan, de a rendelőre gondoltam, és képzeletben ott voltunk. Szinte éreztem a fertőtlenítőszer erős szagát, és láttam a számítógépet, amelynek billentyűzetéről lekoptak az I és N betűk. Jack az ágyon feküdt, válaszolt a kérdéseimre, én pedig az órát néztem, küszködtem a kísértéssel, hogy milyen jó lenne még ebéd előtt megnézni a Huffington Post híreit, és be akartam fejezni egy csomó gépelnivalót. Különös világ, ahol a tudományos vizsgálatok a művészettel kerülnek össze, és ahol a páciensek a saját tüneteiket értelmezik annak alapján, hogy milyen tapasztalataik vannak. Az egyik mindent jól eltalál, a

másik szinte alig valamit. Abban a pillanatban annyira hiányzott az a közeg, hogy lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak visszamehetnék. Addig még sosem volt bennem olyan erős ez a vágy. Talán nem is a gyógyászathoz akartam visszatérni, hanem csak az időben. ‒ De a fájdalom… a jobb oldalon volt ‒ mondta Jack. ‒ A vakbélgyulladás bármelyik oldalon jelentkezhet, de a jobb oldalon kicsit gyakoribb. Ahogy ezt elmondtam, megrohantak az egészségügyben töltött évek emlékei. Amikor embereken próbáltam segíteni. Eszembe jutott, hogy a félelem nem lehet mentség arra, amit Jack tett. Én is többször megijedtem. Amikor fiatal emberek nem reagáltak az újraélesztési kísérletre. Amikor azt láttam, hogy az idős páciensek sápadtakká válnak és lefogynak, nekünk pedig a krónikus ápolási osztályra kell küldenünk őket. Amikor a kemoterápiát kapók megfáztak. De amikor megijedtem, akkor segíteni próbáltam rajtuk, és nem azt tettem, amit Jack. ‒ És mit állapítottak meg nálad? ‒ kérdeztem, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a vele kapcsolatos gondolataimat. Egy pillanatra elhallgatott. ‒ Hasi bélgáz okozta puffadás. Kiéreztem hangjából a megalázottságot, és nem tudtam elnyomni egy csúfondáros mosolyt. ‒ Imodiumot és gyakori szellentést írtak fel? ‒ kérdeztem. ‒ Nagyjából. Kis ideig csendben voltunk. Hallottam, ahogy lélegzik. Ez arra emlékeztetett, hogy ott fekszem mellette, a karjában, hátammal érzem a meleg testét, és boldog vagyok. Biztonságban érzem magam. Eszembe jutott a fiú, akinek az emléke folytonosan velem volt. ‒ Álmodsz róla… Dominicről? Én időnként álmodom azokról a páciensekről, akiket elveszítettem. Akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy a fiúról beszéljek Jackkel. Ahogy a hosszú műszakokra panaszkodtam, a rogyadozó Országos Egészségügyi Szolgálatra, és arra, hogy folytonos pereskedések közepette vagyunk kénytelenek dolgozni, az annyira meggyőző volt, hogy egyszer sem kérdezte meg, miért hagytam ott az orvosi pályát. Megbízott bennem. ‒ Álmodni? ‒ kérdezte. ‒ Nem. Ezt szomorúan vettem tudomásul, de már nagyon álmos voltam. A telefon is meleg volt a fülemnél, és nem tudtam igazán jól elemezni az érzéseimet. ‒ Nem ‒ ismételte meg Jack. Pár perccel később befejeztük a beszélgetést.

31 Egy évvel korábban ‒ Azt mondta, hogy még akár éveim is lehetnek ‒ közölte velem a fiú boldogan. ‒ Sok-sok év. Évtizedek. Azt mondta, hogy nem is kell foglalkozni vele. Az embert egy busz is elütheti. Senki nem tudja, hogy mennyi ideje van hátra. Udvariasan mosolyogtam, ahogy átmentem a szobáján. Ismét láza volt, és bent tartották éjszakára. Kint már majdnem besötétedett. Az ablak tárva-nyitva, noha tél volt. Számára az utolsó tél, abban biztos voltam. Újra megnézte a Twitter-fiókját. Optimista volt. Öröm volt látni, de egyben szomorú is, mivel igencsak téved. ‒ De most ‒ folytatta, és rám nézett ‒ azt akarom tudni, hogy te mit gondolsz. Hiszen nem egy onkológiai konzultáns vagy, aki sosem kezelt engem. Világosabban nem is fogalmazhatott volna. Egyedül voltunk. Tudta a meccs állását. ‒ Nem vagyok benne biztos, hogy a helyedben én igazán tudni szeretném ‒ hazudtam. ‒ Igen, de te nem haldokolsz ‒ felelte. Pislogott, nagyot nyelt, és csillogást vettem észre a tekintetében. Addig még sohasem láttam, hogy sírt volna. Egyszer sem. Egészen addig. ‒ Tudod, már érzem ‒ mondta. Kezét a mellkasára tette. ‒ Átkozottul érzem. A rák átterjedt a mellkasomra. Súlya van. Tudni akarom, hogy mikor lesz itt a vég. Álláspontjával maximálisan egyetértettem. A helyében én is tudni akarnám az igazságot. ‒ Ez most iszonyúan kemény kérdés. Miért nem gondolod át? ‒ kezdtem. ‒ Beszélünk a mamáddal és a konzultánssal, utána pedig együtt megtárgyaljuk, hogy mi a legjobb neked. ‒ Mi lenne, ha itt és most csak mi ketten beszélnénk meg, mi a legjobb nekem? ‒ kérdezte. ‒ Ne várjunk tizennyolc éves koromig, hogy megbeszéljük, egyáltalán megérem-e a tizennyolcat. Tisztán és világosan fogalmazott. Bármilyen téren jó lett volna. Foglalkozhatott volna matematikával, tudományos tárgyakkal, az angol nyelvvel. Lehetett volna író, orvos vagy jogász. ‒ Tudod jól, hogy nem mondhatok semmit úgy, hogy a mamád nincs itt, és

nem adja meg a hozzájárulását ‒ válaszoltam. ‒ Te még… ‒ Tudom, tudom. Kiskorú vagyok, te pedig nagykorú. Így van. ‒ Elveszíthetném az állásomat, ha megmondanám. ‒ Az pedig nagyon értékes. Erre semmit nem válaszoltam. Mindig is nagyon jól értett hozzá, hogy befolyásoljon; tapogatódzó kérdéseket tett fel a kemoterápia alatt. Számára ember voltam, és nem orvos. Hangja elhalkult. ‒ Rach, tudnom kell, hogy az utazás mikor ér véget. Különben nem élvezem. Úgy érzem, hogy megőrülök. ‒ Kis időre elhallgatott, és nagyot nyelt. ‒ Még akkor is, ha a hír nem olyan pozitív, mint amit a konzultáns mondott. Tudni akarom. Nekem is jobb, ha tudom. ‒ Sajnálom ‒ feleltem. ‒ Kérlek, mondd el. ‒ Tudod jól, hogy nem tehetem. A mamád döntése… érvényes. ‒ De… nem fogom neki elmondani. ‒ Hangja könyörgő volt. ‒ Csak tisztában akarok lenni a kilátásaimmal. Hogy tervezhessem az életemet. Lazítsak, ha még évekről van szó. Rendbe tegyem a dolgaimat, ha már csak hónapokról. Írok néhány bejegyzést, embereknek leveleket. Kiválasztom a temetési zenét. Érdemlek annyit, hogy tudjam. Az én testemről van szó. Rólam. ‒ Zavarban volt, és elnevette magát. ‒ Rólam van szó, és nem rólad. Mereven rám nézett, és a pillantásunk végül találkozott. Kint már sötét volt, de az égen még látszott egy kevés fény. ‒ Miért nem alszol rá egyet? ‒ kérdezte.

32 A jelen A papa egy közeli cukrászdában találkozott Kate-tel és velem a szokásos keddi összejövetelünkön, habár a hely nem igazán tetszett neki. Nagyon nem volt kibékülve a személyzettel (Heten vannak, de közülük csak négy csinál egyáltalán valamit) és az ízlésükkel (Miért vesz meg valaki egy szép helyet pusztán azért, hogy utána negyven tükröt akasszon a falakra?), de mégis ott beszélgettünk, és közben jókat derültünk. ‒ Ki kell jelentenem ‒ jegyezte meg a papa ‒, valamennyire megnyugtató, hogy már mindketten kevésbé vagytok nagyra törők, habár a mamátok ezt másképp gondolná. ‒ Ó, köszi ‒ felelte Kate, de mosolygott. ‒ Ő tényleg másképp gondolná. Jó volt nevetni egy keveset, és őszintének lenni. Arról beszélni, hogy miképp érezzük magunkat, és nem hagyni, hogy a halál beárnyékolja a mamánk emlékét. Kate kinyújtotta lábát. Még mindig sportöltözetben volt, de az edzői munka csak addig tartott, amíg sütött a nap, ezért ötre már végzett. Ami pedig engem illet, most már én is mindig befejeztem a munkát ötre. ‒ Régebben időnként hónapokig nem csinálhattunk ilyet ‒ mondta a papa. ‒ Amikor mindketten sokkal elfoglaltabbak voltatok. ‒ Tudom ‒ feleltem, és akkor hirtelen hiányozni kezdett az egészségügyi munka. Örültem is, hogy a papa már nincs egyedül. ‒ Rach visszamegy ‒ mondta Kate. A papa felém fordította a baglyokéra emlékeztető szemét. ‒ Tényleg? ‒ kérdezte meglepetten. A legtöbb embernél többet tudott a fiúról. Kevesebbet, mint Amrit és a kollégáim, de a legtöbb rokonnál és ismerősnél többet. Még Kate-nél is többet. ‒ Nem ‒ válaszoltam. ‒ Nem tudom. Teljesen hihetetlennek tűnik. Nem megyek. És akkor megint olyan érzésem támadt, mint időnként, amikor eszembe jutottak a történtek. Mintha a félelem köntösét venném magamra. Libabőrös lettem, ahogy visszaemlékeztem az utolsó alkalomra, amikor a fiút láttam, és az utána következő időszakra. Megborzongtam. ‒ Majd én leadom a rendelést ‒ mondta Kate. ‒ A pultnál. Gyümölcsös, habos fagylalt legyen?

Bólintottam, de képtelen lettem volna bármit is mondani. ‒ Arra gondoltam, hogy minden a mamával volt kapcsolatban ‒ mondta a papa. ‒ Hogy láttál valakit, aki rákos. Először hárult rád az összes felelősség. Kezdő orvosként az volt az első eseted. Ez érzékenyen érintett. ‒ Egyértelmű, hogy teljesen magad alatt voltál. És az eset után csak olyan kevés idő telt el. ‒ A mamával kapcsolatban? ‒ ismételtem meg. ‒ Elnézést ‒ felelte a papa. ‒ Feltételeztem, hogy nagyon nehéz lehetett egyedül kezelni valakit, akinek rákos betegsége van. Rengeteg időt töltöttél vele. Figyelted, hogy mi mindenen megy keresztül. Már belegondolni is nehéz volt. ‒ Aha. ‒ Ezért úgy véltem, hogy talán beszélned kellene róla valakivel. ‒ Nincs rá szükségem ‒ mondtam. Egy rézlámpa lengett a feje fölött, és azt nézte. ‒ Ez a hely annyira idétlen ‒ mondta. ‒ Ez a lámpa akár a fejemre is eshetne. ‒ De ő… igazából nem is volt a mamánk. Utólag belegondolva. Akkoriban mindent újra kellett gondolnunk vele kapcsolatban. Még mindig nem értettem. Időnként arra gondoltam, hogy jobb lett volna, ha a papa nem mondja el. Ha az egészet megtartja magának. ‒ Nem veszteség úgy is? ‒ kérdezte. Szomorúan megvonta vállát, miközben lassan beszívta és kiengedte a levegőt. ‒ Komplikált eset ‒ mondta. ‒ De ahogy a fiú nem sokkal utána hozzád került, később pedig Bennel is szakítottál… az egész túl nagy megterhelés lehetett számodra. ‒ Jobban érzem magam. Most már. A kórházi munka rémálom volt, a normális élettel összeegyeztethetetlen. Bólintott, és végigsimított felborzolódott szakállán. ‒ És Jack? ‒ Mi van Jackkel? ‒ kérdeztem. ‒ Nos, úgy tűnik, hogy nincs minden egyértelműen rendben. Obanben olyan szomorúnak tűntél. ‒ Tényleg szomorú vagyok ‒ feleltem tompa hangon. Nem mondtam el neki vagy Kate-nek, hogy pontosan mi történt, de minden bizonnyal sejtik, hogy lehetett valami. ‒ Tudod, korábban azt gondoltam, hogy Ben megcsal. A szavakat kimondtam, és azok mintha ott lebegtek volna előttünk. A papa alaposan átgondolta, amit hallott. ‒ És tényleg megcsalt? ‒ Nem tudom. Nem hiszem. De ezzel gyanúsítottam őt, amivel véget is vetettem a kapcsolatunknak.

A papa hátradőlt, és elgondolkodva bólintott. ‒ És utána… ‒ És utána jött minden más. Most pedig újra ugyanezt csinálom. Különböző dolgokkal… vádolom Jacket. ‒ Ó. Nem lenne szabad ezt tenned, Rach. Nem szabad azt gondolnod, hogy ő is olyan. ‒ Egyikünk sem tudott semmit arról ‒ mondtam ‒, hogy a mama mit csinál. ‒ Nem. Az emberek bonyolult jellemek, ám ez nem árnyékolja be azt a tényt, hogy milyen elragadó nő volt. ‒ Valóban? Így gondolod? ‒ kérdeztem. ‒ Nem. Nem egészen. Részben. Nem tudtam ránézni. Inkább a kockás asztalterítőt néztem, miközben könnyek gyűltek a szememben. Láttam, ahogy Kate ott áll a bárpultnál, és egyértelműen úgy néz ki, mint egy teniszjátékos. Az járt a fejemben, hogy a papa mit gondolhat most rólunk. Még mindig sikeresek vagyunk a szemében? A barátomat még egy éve sem ismerem, de már terhes vagyok. ‒ Jackkel semmi baj ‒ mondtam tömören. ‒ Jól megvagyunk. Felvettem a sótartót, és úgy tartottam a tenyeremen, mintha a súlyát próbálnám megállapítani. ‒ Biztos vagy benne? ‒ Hogyne ‒ feleltem. Hangom határozottan csengett, és nem árulta el, hogy milyen kétségeket érzek belül. Visszamentem a lakásomba, és újra kutakodásba fogtam az interneten. Igazán ideje lenne már befejeznem, gondoltam, ahogy rákattintottam egy történetre Jack Rossról, a sikeres, fiatal íróról, aki díjat nyer a Time For You Magazine-ban közölt cikkével. Kétségek közepette olvastam. Valami furcsa volt benne. Megráztam fejem, és nem tudtam rájönni, hogy mi. Végighúztam ujjam a képernyőn. Írásait 2010 óta a Jack Ross néven írja. Ez logikus: az eset után nevet változtatott. De volt még valami más is. A név. A magazin neve. Time For You Magazin. Itt az idő. Nagyon általánosnak tűnt. Beírtam a Google-ba: Time For You Magazine. Semmi. Legalábbis semmi érdemi. Egy olyan magazin jött elő, amelynek tulajdonosa az AIESEC UK nevű vállalat, és alatta a szöveg, „itt az idő, hogy mindenről pontos képe legyen”, ám ez nem a Time For You Magazine. Megpróbáltam rákeresni Jack nevével, majd megjelöltem a cikkeit és azt is,

amelyikkel díjat nyert: „Michelin-csillagos éttermek északon”. Semmi. Jack nem írt ilyen cikket. A díjról szóló cikk aljára görgettem, és megnéztem a cég nevét: White Wash. Erre is rákerestem, és ott volt az információ, amit szinte már kezdettől fogva tudtam. White Wash: Ha jobb hírnévre vágyik. Fizetett valakinek. Fizetett valakinek, hogy írja meg azt a cikket, és tegye fel az internetre. Eszembe jutott a másik, a jótékonysági futásról szóló: az elmosódott kép, amely mintha nem is őt ábrázolná. Azonnal felhívtam telefonon. ‒ Fizettél valakinek, hogy hamis cikkeket írjon rólad? ‒ Igen ‒ mondta, és még csak nem is csodálkozott, hogy miért kérdezek ilyesmit este tízkor. ‒ Így működik a KEO. ‒ KEO? ‒ A keresőmotor optimalizálása. Ezzel a módszerrel a Google máris jobb képet fest az emberről. ‒ Tehát fizettél valakinek, hogy írjon egy hamis cikket és magasztaljon vele, nehogy az emberek azt gondolják, nem az vagy, akinek mondod magad? Valószínűleg megpróbált közbeszólni, de ezt csak feltételeztem. Semmit nem mondott, és nem is akart megakasztani, de sejteni lehetett a hirtelen lélegzetvételéből, és abból, hogy teljesen elhallgatott. ‒ Hogy ne tűnj kezdő írónak, aki az első cikkét írja? ‒ Hangomból reménykedést lehetett kiérezni, de egy kis szomorúságot is. Egy másodpercig semmit nem szólt. ‒ Igen ‒ mondta lassan, mint egy türelmes tanár. ‒ De azért is, hogy a többit elkendőzzék. Főként ezért fizettem nekik. Tudom, hogyan jöttél rá ‒ mondta kis nevetéssel hangjában. ‒ Alul bent hagyták a nyavalyás reklámjukat. Erre oda se figyeltem. ‒ Mi volt a fő ok? ‒ kérdeztem. ‒ Az a cikk nagyon jól jött. Azt akartam, hogy Jack Ross valóságosnak tűnjék. Hogy legyen fényképem, hozzá tartozó információval. Hogy beérkezett valaki benyomását keltsem. A futás képe. A díjat nyerő író képe. Mind hamis. ‒ De… ‒ De főként azért alkalmaztam a céget, hogy elkendőzzék a többi cikket. Töröljék a bírósági tárgyalásról szólókat, ha tudják. Vegyék ki a köztudatból John Douglast, vagy legalábbis azt, amit a férfi tett. A férfi. Így nevezte magát. ‒ Tudod ‒ folytatta ‒, egy darabig még próbáltam John Douglas néven írni. Arra gondoltam, hogy megszabadulhat a bűncselekmény árnyékától, de nem

sikerült neki. Nem igazán. Azt hiszem, hogy ezt te is láttad. Nehéz teljes egészében eltüntetni valakit, vagy valamit. Kis darabok megmaradnak. Egyes információkat archiválnak, függetlenül attól, hogy ezt minden lehetséges módon megpróbáljuk megakadályozni. Mindig előkerülnek részletek. Megkérsz valakit, hogy tüntessen el egy cikket, de valaki készített róla egy képernyőképet, és nem tudsz ugyan róla, de az máris ott van a Twitteren. Utolsó megoldásként végül nevet változtattam. ‒ Hogyan tudták törölni őket? ‒ kérdeztem, és eszembe jutott a számtalan 404: nincs ilyen állomány üzenet, amelyekkel a kutatásaim során találkoztam. ‒ Ők nem… ez nem csupán újságírás? ‒ Ajkam önkéntelenül is mosolyra húzódott, ahogy eszembe jutott a képmutatás. Hiszen Jack újságíró, és megpróbált más újságírókat cenzúrázni, de én lelepleztem. Nem riport jellegű cikkeket ír. Nem vizsgálja emberek magánügyeit. Éttermekről tudósít, Róma látnivalóiról és arról, hogy milyen érzés átmenni az Agiosz Szosztisz hídon Zákinthosz szigetén. Ő nem paparazzo. ‒ Ha nem ítéltek el, néhány ilyen cikket el tudsz tüntetni. Sajtóvétségnek is nevezhetjük. Nem ismerem a jogot a rágalmazással és ilyesmikkel kapcsolatban ‒ mondta. ‒ De ha megfenyegeted őket, akkor gyakran megteszik. Tehát a papa felbérelt valakit erre a célra. A többit tudod. Befolyása van Obanben és az üzleti világban. ‒ Ez igaz ‒ feleltem. ‒ És ha valamit nem tudsz eltávolítani, akkor elnyomod valamivel. ‒ Elnyomni? ‒ Háttérbe szorítod a cikkeket, hogy ne legyenek szem előtt. Így nem jelennek meg a Google-on. A White Wash mindent tud a Google algoritmusairól. Még most is örülök, hogy megtettem. Folytathatom az újságírást, és nincs, ami árnyékot vet rám. Itt elhallgatott, mert tudta, hogy már épp eleget mondott. A keresőmotorok ilyenfajta manipulálása szinte még az újságok megfenyegetésénél is vészjóslóbbnak tűnt: a dolgok természetes rendjét fenyegeti. Így a hozzám hasonlók ‒ közönséges emberek, akik tudni szeretnék, hogy mi történt ‒ nem találják meg a cikkeket, beleunnak a keresésbe, és feladják. Összezavarodnak, és arra a következtetésre jutnak, hogy bizonyára valaki másról lehetett szó. Jack arra gondolhatott, hogy ha megváltoztatja nevét, az emberek azt hiszik, hogy valaki más követte el a bűncselekményt. Talán erre is szükség volt, hogy meg tudjon békélni egy ilyen borzalmas dologgal. Számomra azonban az egész nem tűnt helyénvalónak. Az ilyesmi a tények hideg manipulálása. A cikkek, amelyeket végül mégis megtaláltam, a Google legmélyéről kerültek elő, mert kellően kitartó voltam.

Az egész nem csak az ítélet elmaradásának ködös, jogi világáról szól. Jack feltett szándéka volt a ködösítés, amitől minden máris egy kicsit rosszabb. ‒ Rach? ‒ szólt hozzám. ‒ Igen. Nem is tudom, hogy mit gondoljak ‒ mondtam. – Ez olyan szennyes valami. Ezt akár az apám is mondhatta volna. Szennyes. De tényleg az volt, és más szóval nem is lehetne jobban leírni. ‒ Tudom ‒ mondta Jack halkan. Hangja bűnbánó volt, nyugodt, és érzelmekkel teli. ‒ Azt gondolnád, hogy felállsz a tárgyalóteremben, és elmondod az igazságot. Arra gondolsz, hogy azt mondod, ez vagyok én; és most vagy elhiszitek, vagy nem. Azt gondolod, hogy az újságcikkekben miért ne használhatnák ugyanazt a nevet. De néhány közülük, amelyeket nem láthatsz… Meghagytam e tévhitben, hogy a valóságosnál kevesebb cikket láttam. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy egy keresőprogram segítségével leástam az internet mélyére úgy, hogy arról a szerzők nem is szerezhetnek tudomást? Vagy a többit: hogy a rendőrségnek adtam megrendelést, hogy információt szerezzek róla. Hogy megrendeltem a tárgyalási anyagának másolatát. És mégis; mi van akkor, ha még mások is lesznek? Még rosszabb cikkek? ‒ Darabokra szedtek. A sajtó. Nem hagyhattam, hogy ez folytatódjék. Nem tudom. Olyan volt, mintha mindig utólagosan magyarázkodnék. És akkor az ügyvédem barátja segítséget ajánlott. Az a megoldás jobbnak tűnt, mint együtt élni a folyamatos támadásokkal, és soha többé nem folytatni a munkát, vagy mint egyedül próbálkozni az újságírók elhallgattatásával. A mama és a papa fizetett. Kinéztem az ablakon. Az ősznek abban a szakaszában jártunk, amikor a falevelek hatalmas hópelyhek módjára, folyamatosan hullanak, és úgy néznek ki a járdán, mintha egy hatalmas állat lábnyomai lennének. Tehát új személyazonosságot vett magának. Csak úgy. Teljes ártatlanságot. Ha én vagyok ebben a helyzetben, nem engedhettem volna meg magamnak. ‒ Most már mennem kell ‒ mondtam. Később hosszú üzenetet küldött. Jellemző Jackre; mindig is jobban kedvelte az írásbeli kommunikációt és annak terjengős nyelvét. Úgy nem kell személyesen ott lennie, és beszélnie. Tudom, hogy az egész ügy sötétnek és felettébb gyanúsnak tűnik. Esküszöm azonban, hogy nem vagyok sem drogbáró, sem a maffia tagja. Pusztán csak Jack, aki a tiéd, és aki pár éve nagyon balszerencsés volt. Ígérem, hogy mindig a te

Jacked maradok. Azonnal válaszoltam. Hittem, és hinni is akartam neki.

33 ‒ Mire volt jó az a sok lőgyakorlat? ‒ kérdeztem. Időnként csináltam ilyesmit. Ráközelítettem kis részletekre, miközben mindent feldolgoztam. Vasárnap délután volt, november közepe. A fák őszi pompájukban tündököltek. Rozsdavörös kabát volt rajtuk, de még néhány nap, és az összes levél lehullik. Jack egy idegenforgalmi látványosságról tudósított, és azt néztük meg a közelben. Egy Viktória-korabeli falu mását építették fel, és rendezték be korhűen; volt benne egy régi malom és voltak igazi boltok is, ahol kosztümös színészek dolgoztak. ‒ Mire gondolsz? ‒ kérdezte. Arcán a bosszúság jelei látszottak. Tekintete elkomorult, és arccsontja alatt is árnyék jelent meg. Ajkát beszívta, de amikor rám nézett, akkor már mosolyt erőltetett magára. ‒ Csak úgy gyakoroltál, szórakozásból? Mikor kezdted? Hirtelen felém fordult. Tekintete borostyánszínű volt a napfényben. Az előttünk lévő épületből egy viktoriánus öltözéket viselő nő lépett ki. ‒ Üdvözlöm önöket ‒ mondta. Nem is vettünk tudomást róla. Az ég őszi, kék színben ragyogott. A levegő hideg volt, és csípős. ‒ Szerinted azért gyakoroltam, hogy jobban el tudjak találni embereket? ‒ kérdezte. Hátrasimította a haját, amely egy kicsit már megnőtt. A kezemért nyúlt, és együtt beléptünk a régi iskolaépületbe. Senki nem volt benne, az osztálytermekbe nem lehetett bemenni, és csak üvegablakokon keresztül pillanthattunk be a régi, sötét padok sorára az eredeti formában megőrzött, különös helyiségekben. Megremegtem. Az épület hűvös és csendes volt. Fa, ceruzák, és régi kövek szagát lehetett érezni. Senki nem volt körülöttünk. ‒ Nem ‒ feleltem. Jack keze még mindig ott volt az enyémen. Aznap egy függőleges vonallal két részre lehetett volna osztani a testemet. Az egyik fél a boldogságé, ahogy hullámos haját nézem, feszes csípőjét, és beszívom a kellemes, tiszta illatát. A másik azonban a fájdalomé; a hirtelen válasz miatt érzett düh, mintha nem lenne szabad töprengenem a korábbi bűnén, mintha ezzel az idegeire mennék. ‒ Egyszerű hobbi volt, Rach ‒ mondta tömören. Csak reméltem, hogy nem kérdezi meg, honnan tudom mindezt. Hogy soha

nem fedezi fel, milyen kutatásokat végeztem. Ez a legjobb esetben is sértő, a legrosszabb esetben pedig ijesztő. Szinte egyetlen betűt sem tudtam beírni a keresőmezőbe úgy, hogy a Google ne javasoljon valamit Johnnal, a nem bizonyított ítéletekkel és Dominickel kapcsolatban. Egy padon ültünk az iskola öltözőjében. Előttünk viktoriánus iskolatáskák lógtak. Egy kosztümös nő lépett be, és felénk bólintott. ‒ ’nden rendben ‒ szólt neki oda Jack. Szinte mindenkit így üdvözölt. Az első betűket egyszerűen lenyelte. ‒ Egyszer ordítottam a cukrászdában. Amit Mez is látott ‒ kezdett bele csak úgy, magától. Meglepetten feléje fordultam. Szinte sosem fordult elő, hogy magyarázatokkal állt volna elő. ‒ Igen ‒ mormoltam. ‒ Egy firkász felismert. Kizárólagos interjút akart velem. ‒ Felismert? ‒ kérdeztem. ‒ Ez tényleg nagy hírverést kaphatott. Nem is tudtam róla. ‒ Skót újságíró volt. Skóciában tényleg nagy port kavart a dolog. ‒ Miről akart kizárólagos interjút? ‒ Hogy én miként látok mindent ‒ mondta. Nyavalyás bulvárlapok. Elvesztettem az önuralmam. Olyanok, mint a piócák. A nyomorúságunkon élősködnek. Eszembe jutottak az újságírók a fiú bírósági vizsgálatánál. Teljes mértékben megértettem őt. Pár másodpercig csendben ültünk egymás mellett. ‒ Mondj valamit! ‒ szólaltam meg. ‒ Egy Jack-bölcsességet. A gondolat hóbortos volt; a szerelmesek szokásos csacsogása, de most nem erről volt szó. Mindenáron többet akartam tudni. Meg akartam őt ismerni. Újra ott álltam a képzeletbeli mozgólépcsőn, és megpróbáltam felgyorsítani a dolgokat, a szervetlent szervessé alakítani; mint egy vállalat, amely már ötször olvadt össze más cégekkel, hogy mindenkit összekapcsoljon, de a vezetői úgy tesznek, mintha az egész természetes módon történt volna. ‒ Mit akarsz tudni? ‒ kérdezte. ‒ Hogy mennyire szeretlek? Megszámolni is nehéz… ‒ Valamit rólad. Például, hogy mit szeretnél utoljára enni ‒ válaszoltam. ‒ Ha kivégzés előtt állnál. ‒ Bordáskelt ‒ válaszolta azonnal. Ez is azon dolgok közé tartozott, amelyekkel mindig szívesen tréfálkoztunk egymás között. ‒ Vagy talán egy jó sültet? Nem tudom ‒ mondta. ‒ Mik a szabályok? ‒ Három fogás, amit csak akarsz.

‒ De hamarosan meghalok. Nem akarok semmit. ‒ Lopva rám nézett. Ez tényleg így volt; ilyen a természete. Ha nagyon izgatott, egyszerűen képtelen enni. ‒ Nos, ez csak feltételezés ‒ mondtam. ‒ A kivégzést figyelmen kívül hagyhatod. Képzeld azt, hogy a kedvenc ételeidet kérdezem. Kis ideig nem mondott semmit, végül megszólalt: ‒ Negyvennyolc mcdonald’sos csirkenuggetset, de meglehetősen ittasnak kell lennem hozzá. ‒ Ezt most el kell magyaráznod. ‒ A legjobb étel, amit valaha is ettem, a tizennyolcadik születésnapom után volt. A Fettes iskolába jártam. Másnap egy barátom, akinek volt jogosítványa, elvitt minket a McDonald’sba, amikor délután ötkor magunkhoz tértünk. Hirtelen farkaséhes lettem. Negyvennyolcat rendeltem, és meg is ettem mindet. Önkéntelenül is elnevettem magam, és megpróbáltam nem gondolni rá, hogy akaratlanul is mindig eszembe juttatja, hogy hová járt iskolába. Mintha nem tudnám. ‒ Ez volt számodra a legjobb étel? Csirkehús massza? ‒ Aha. És neked? Megszólalt a telefonom. Amrit volt. Megjelenítettem azoknak a szövegeknek a listáját, amelyekre nem reagáltam, és Jack is látta. ‒ Sosem válaszolsz ‒ mondta. Vállat vontam, és nem is törődtem a megjegyzéssel. Az egész túlságosan komplikált, és nem magyarázhatom el csak egy részét. Mindent el kellene mondanom neki. A fiút. A hibámat. ‒ Nem hiszem, hogy a kivégzés előtt másnapos lehetnél ‒ jegyeztem meg. ‒ Talán nem. ‒ Most alig iszol. ‒ Ez így van. ‒ Azért, mert azon az éjszakán ittál? ‒ kérdeztem. Javára váljék, hogy azonnal megértette, mire gondolok, és nem próbált kibújni a válasz alól. Tekintetét azonban az ég felé fordította. ‒ Erről nagyon nem szívesen beszélek. ‒ Tudom. A mamád… ‒ Hogy mi? ‒ Nos, nem akarja, hogy beszélj erről, ugye? ‒ Eszembe jutott, ahogy söpört, és arra kért, ne bolygassam a témát, vagy, hogy a papája milyen sikamlós magyarázatot adott a tónál. Nem is beszélve a többiről: az apja fizette a hírnév megvédésének számláját, az ügyvédi költségeket. ‒ Nem számít, hogy a szüleid mit gondolnak. Nekem elmondhatod. Most nem kell engedelmeskedned nekik.

Picit talán túl messzire mentem. ‒ A szüleimnek? ‒ kérdezte, és addigra már meglehetősen haragos volt. Mogorva. ‒ Elnézést ‒ mondtam. ‒ De a tónál… a papád egyszerűen közbelépett. ‒ Egen, azt tette. A nő Dominic nagymamája volt. Biztos vagyok benne, hogy ezt már kiderítetted. Azt tervezed, hogy minden kirándulásunk alkalmával vizsgálatnak vetsz alá? ‒ Nem. Egy darabig csendben volt. ‒ Valamennyit ittam ‒ mondta végül. ‒ Kívántam egy italt. Aznap este bedobtam egy sört, de nem voltam részeg. ‒ És? ‒ kérdeztem halkan, mert nem akartam megijeszteni. Úgy próbáltam előcsalogatni belőle a vallomást, mintha az valamilyen kóbor macska lenne egy sötét sikátorban. ‒ Szerettem az ízt. ‒ Minek az ízét? ‒ Bárminek ‒ felelte. ‒ A sörét, borét. Mindkettőé más, de mindkettő alkohol. Szerettem a pezsgést. A megnyugtató érzést. ‒ Micsoda, ez az érzés megnyugtat? ‒ kérdeztem. A választ nem igazán jegyeztem meg, de most már nincs is sok jelentősége. Arra gondoltam, hogy az én következő italom mi lesz. Egy pohár Prosecco pezsgő? Wally egészségére? ‒ Amikor utoljára éreztem, a vége az lett, hogy egy test feküdt előttem ‒ mondta. ‒ Ezzel kapcsolatban felkerestem egy pszichológusnőt, és elemeztük a viselkedésemet. Igazán ramaty dolog volt. Azt mondta, hogy az emléket valami traumát kiváltó helyen tárolom. Most elég egy korty alkoholt innom, és máris pánikba esem. Autót sem vezetek. Ugyanezen okból. Nem, nem pont ezért. Talán csak, mert kicsit veszélyes. Mi van akkor, ha elütök valakit, akit nem látok? Ugyanabban a helyzetben találhatnám magam. Most mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt elkerüljem. Bólintottam. Poszttraumásstressz-szindróma. Bizonyára. Ez számos tekintetben megkönnyebbülés volt. Mármint az, hogy traumát élt át. Hogy a higgadt magyarázatok mögött valami más is van. Zűrzavar, megbánás. Meglepőnek tartanám, ha bárki úgy menne át mindazon, amit Jack átélt, hogy közben nem éri megrázkódtatás. Ezt mindig tapasztaltam a rákos pácienseknél is. Enyhültek a tüneteik, és máris derűsebbek lettek. Utána pedig egyszerűen nem értették, hogyan újulhat ki a betegség akkor, amikor a kritikus időszak már lezárult. ‒ És milyen volt később az élet? ‒ kérdeztem.

Azonnal válaszolt. ‒ Állati furcsa. Mintha minden a visszájára fordult volna. ‒ Az életed is? ‒ Nos, igen. Minden. És nem csak a holttest miatt. Zavaros volt a jog, a média kereszttüzébe kerültem, az emberek pedig a Facebookon támadtak. A házunk is másnak tűnt. Szinte… minden megváltozott. Kinyújtotta kezét, és meglökött egy korhű iskolatáskát, amelyik egy kampón lógott. Az kilengett, és közben a kampó is nyikorgó hangokat hallatott. ‒ Akkoriban még nem is voltál a Facebookon ‒ jegyeztem meg automatikusan, habár ezzel elárultam valami olyasmit, amit nem igazán akartam felfedni előtte. Később csatlakozott. 2010-ben. Emlékszem, milyen furcsának tartottam. ‒ John Douglas néven voltam rajta ‒ mondta. ‒ Már lezártam azt az oldalt. ‒ Egy teljes életet azonban mégsem tudtál lezárni. ‒ Úgy van ‒ mondta. ‒ Nem sokkal utána beköszöntött a karácsony, és már biztonságban voltunk. Nem is tudod, hogy az milyen nagy dolog volt akkor. Igaz, hogy pénzbe került, de biztonságban voltunk. Nem kellett fülelnünk, hogy nem babrálják-e a zárat. Nem fokoztuk a kiadásokat azzal, hogy egy műemlék épületre kettős üvegezésű ablakokat teszünk, és még a nyavalyás önkormányzattal is csatáznunk kell miatta. Azokat a betöréseket olyan sok hülye szóbeszéd lengte körül, és hirtelen az egésznek vége lett. Megborzongtam az iskola öltözőjében. A szavak. Azok a szavak. Megkönnyebbülés. Megkönnyebbült, hogy megölt valakit. Mintha csak önbíráskodó polgárőr lenne, és bizonyos mértékben még örült is. Így a kényelmes. Ez tényleg igaz lehet? Mi van akkor, ha végig ez volt a terve, és ölni akart? A bennem fejlődő Wallyra gondoltam, aki Jackből és belőlem áll. Eszembe jutott, hogy Jack milyen érzéseket vált ki bennem, hiszen imádja mindazt, ami velem kapcsolatos. Arra gondoltam, ahogy éjszaka álmában átkarol, és magához húz. El kell fogadnom a történteket, és tovább kell lépnem. Wally érdekében. Az ismételt betörések borzasztók lehettek. Küzdelem volt. Baleset történt. A helyzet szokatlan volt, és enyhítő körülmények társultak hozzá. Tovább kell lépnünk. Tudatosan ránéztem. ‒ Milyen volt a karácsony? ‒ kérdeztem. ‒ Eseménytelen. Szokványos. Szemerkélt az eső. Sétálni mentünk, de nem beszélgettünk. A jogi hajcihő akkor kezdődött, és nem akartunk nagyon elszakadni tőle. Mindent tudni akartunk. Davey is sokat gyötrődött, annak

ellenére, hogy kapott egy Rubik-kockát, amelynek nagyon örült. Jack megszorította kezemet. Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: ‒ Most boldog vagy? ‒ Igen ‒ mondtam, amitől mintha kicsit megnyugodott volna. Bal kezét rátette a kabátom elejére. Kigombolta, és benyúlt alá. Keze hideg volt, de mégis élveztem az érzést. ‒ Hogy van most? ‒ kérdezte. ‒ A nemét nem tudjuk meg a jövő héten, ugye? Meglepetést akarok. Hasam feszes volt a keze alatt. Éppen ott volt a púp. Hamarosan gömbölyödni kezd, és egyértelműen úgy nézek majd ki, mint egy kismama. ‒ Megállapíthatom az ultrahangfelvételekről. ‒ Képes vagy rá? ‒ Aha. A forma vagy teknősbéka, vagy hamburger ‒ mondtam. ‒ Melyik a fiú? ‒ A teknősbéka. ‒ Elvigyorodtam. ‒ Ó ‒ felelte. Arca sértődöttből boldoggá vált, és szája mindkét sarkában gödröcskék jelentek meg. Az a mosoly. Az egyenes fogak. A hegyes metszőfogak. ‒ Mi lesz Wally vezetékneve? ‒ kérdeztem nyugodtan. Kis időre elhallgatott, és a mosoly is eltűnt arcáról. Mint amikor a nap lenyugszik. ‒ Én… ‒ Pontosan ‒ folytattam. Lenéztem a kezemre. A körmömön látszott, hogy rágtam. ‒ Wally Ross-Douglas-Anderson? ‒ próbálkozott végül. ‒ Talán egybeolvaszthatnánk őket. Dougrosson. ‒ Ez tetszik. Egy másik, új név ‒ mondta. És akkor pont a nevetése zavart. Mint az első kis repedés egy tojás héján. A helyzet nem volt mulatságos. Egyáltalán nem. Megmondjuk a gyerekünknek, hogy az apja megölt valakit, és utána nevet változtatott, hogy biztonságban legyen? Vagy eltitkoljuk előle? Nem tudtam, hogy a kettő közül melyik a rosszabb. ‒ Ez marhára nem mulatságos ‒ mondtam. A szavak késként hasítottak bele a levegőbe, és Jack azonnal elhúzódott tőlem. Tőlünk. ‒ Ezzel teljesen tisztában vagyok ‒ felelte. Nem voltam fair, és ezt én is tudtam. A saját szabályaim szerint tréfálkoztam vele, és a kezére koppintottam, amikor ugyanezt tette ő is. ‒ Mi van most? ‒ kérdezte.

‒ Semmi. Tényleg semmi. Csak időnként azt érzem, hogy… ‒ Itt megálltam, és ránéztem. Egy éve még nem is ismertük egymást. Egy évvel korábban, ugyanezen a napon ő Obanben élt, én Newcastle-ben, és semmit nem jelentett számomra. Időnként olyan érzésem volt, mintha az életem regény lenne, amelyet hirtelen kicseréltek egy másikkal. Akkoriban orvos voltam, és a barátomat Bennek hívták. Utána állapotos titkárnő lett belőlem, és a barátom nevét illetően ugyancsak gondolkodnom kell. Időre lenne szükségünk. Ha legalább több időnk lett volna, gondoltam bele, és az előttünk sorakozó akasztókat néztem. Csak pár évszakot kellett volna várnunk, hogy minden megállapodjék. ‒ Időnként úgy érzem, hogy egyáltalán nem ismerlek ‒ mondtam. ‒ Nagyon is jól ismersz. ‒ Közelebb húzódott hozzám. Combja meleg volt az enyém mellett. ‒ Mit akarsz tudni? Akkor majdnem feltettem neki azokat a kérdéseket, amelyekre választ szerettem volna, például az ügyvéd szövegeit illetően, de nem tettem. Nem erőltethetem rögtön az után, hogy bevallotta a dolgot, és megbízott bennem. Mintha csak egy tojást tartanék a kezemben, és bármikor összeroppanthatom. Fejemet hátrahajtottam. Mit kell tudnunk ahhoz, hogy ismerjünk valakit? Semmi nem jutott eszembe. ‒ Hogy melyik a kedvenc könyved ‒ mondtam végül. Igazából semmire nem gondoltam konkrétan. Semmitmondó kérdés volt, mint amikor valakit a slágerlista számairól kérdezünk, vagy arról, hogy mi a kedvenc színe. Nem derül ki belőle az, amit igazából tudni akarok. Jó ember? Tisztességes valaki? Mi játszódik le a fejében? Hogyan reagálna, ha felbosszantanám? Milyen könnyen tudna megbocsátani? Mit csinálna egy olyan helyzetben, ahol nehéz a helyes dolgot megtenni? Ezek lettek volna a fontos kérdések, amelyeket azonban nem tehettem fel. Vagy, ha felteszem őket, akkor azt válaszolja, amit hallani akarok, mint egy pancser, felvételi beszélgetésre behívott jelentkező, aki mindenben tökéletesnek akar látszani. ‒ Hm ‒ kezdte. ‒ Lehetek egyszerű? ‒ Természetesen ‒ feleltem. Abban a pillanatban kellemes bizsergést éreztem, mintha egy üveg kólát bontanék fel. Szeretem őt, és ez az, ami számít. Nem a múlt. Ne fogom elolvasni annak az átkozott tárgyalásnak az anyagát. Miért tenném? ‒ Bridget Jones ‒ mondta. ‒ Nem. Most olvastad a Wolf Hall címűt. Egészen biztos nem az ‒ mondtam. Felemelte kezét. ‒ Tudom, tudom. De nem is emlékszem, hogy mikor volt olyan élvezetes hétvégém, mint amikor azt olvastam. Halálra nevettem magam.

Kuncogtam, és közelebb húzódtam hozzá. ‒ Az enyém a Harry Potter ‒ szólaltam meg. ‒ Tehát mindketten az irodalmi ponyvát kedveljük ‒ mondta. – Örülök, hogy nem Shakespeare-t említetted, vagy valaki hasonlót. Még egy dolog, amit kedvelek benned. Egyszerű vagy. Tehát megtudtam, hogy mi a kedvenc könyve. Nem az, amelyről vacsoraösszejöveteleken beszél, hanem amelyik igénytelen ugyan, de tényleg nagyon tetszik neki. Arra gondoltam, hogy ez valóban sokat számít, és egy lépéssel közelebb jutottunk ahhoz, hogy megismerjük egymást. Teljes sikert azonban mégsem könyvelhettem el. Tudom, hogy mi a kedvenc könyve. Na és?

34 A huszadik heti vizsgálat reggelén a fürdőkádban voltam. Egész testem elmerült a vízben, egyedül a térdem és az arcom látszott ki belőle, és csak azt érte a zimankós, novemberi levegő. Jack házában még elég hideg volt, de ő nem vette észre. Nekem talán még tetszett is a kontraszt. A meleg ágy és a hideg orrunk. A hűvös levegő, és a forró végtagjaim a gőzölgő vízben. ‒ Szia! ‒ köszönt rám Jack, ahogy bejött a fürdőszobába fogat mosni. ‒ Ejha ‒ jegyezte meg. ‒ Mi tetszik annyira? Szürke, hosszú ujjú pólót viselt, és nevetett. ‒ Még soha, senkit nem láttam így a fürdőkádban, hogy csak az arca van kint a vízből. Mint egy víziló. ‒ Víziló. Köszi ‒ mondtam, de én is nevettem. ‒ Várod, hogy újra láthasd Wallyt? ‒ kérdezte Jack. ‒ Ez meg belenyalt a nyavalyás teáscsészémbe ‒ mondta, és Howardra mutatott, aki, mint mindig, most is ott volt a nyomában. ‒ A feromonjaidat nyalta le ‒ mondtam. ‒ A hormonjaidat. ‒ Felvontam a szemöldököm. Jack azzal a mély, kaján nevetésével reagált, amit annyira szerettem. ‒ Egész zavarba hoztad. Nézd! ‒ mondta, és Howardra mutatott. ‒ Sántít. Lenéztem az állatra. Valóban sántított, de csak egy picit. Áthajoltam a kád peremén, és felkaptam. Megtapogattam az oldalát, a hasát. Mintha csak egy páciens puha teste lett volna az ujjam hegye alatt. Gyors és hatékony vizsgálat volt, mivel izmaimban még benne voltak a mozdulatok. Mintha az idő is lelassult volna, ahogy kezem lecsúsztattam a macska lábára. Howard egyáltalán nem reagált, csak feküdt, és dorombolt a kezemben. Megfogtam a bal hátsó lábát. ‒ Ha ugyanúgy viselkedik, mint az emberek ‒ mondtam ‒, akkor teljesen rendben van. Nincsenek érzékeny pontok a lábközépcsonton vagy az ujjperceken. ‒ Megnyomtam a hajlatot. ‒ A hajlatnál sincs törés. A sípcsont és a szárkapocscsont ép. Lehet persze, hogy a macskák esetében más nevük van ‒ motyogtam, és elengedtem Howardot. ‒ Ennyi mindent tudsz? ‒ kérdezte Jack. ‒ Aha. Szép kis orvos lettem volna, ha nem tudom, hogy mi a sípcsont és a szárkapocscsont ‒ mondtam.

Jack még mindig engem nézett, furcsa és szomorú kifejezéssel arcán. Gondosan öltözködtem, mintha az első randevúmra mennék. Kibújtam a fürdőköpenyből, felvettem a melltartómat, és megnéztem magam a tükörben. Mintha a hasam is készülne a vizsgálatra, most először nagyobbnak tűnt a reggeli fényben. ‒ Nézd! ‒ mondtam. ‒ Tudom. ‒ Úgy nézek ki, mint aki lenyelt egy labdát ‒ dünnyögtem. ‒ Kifejezetten szép vagy. ‒ A terhesség bűvös időszak ‒ mondtam, és kivettem egy marék alsóneműt a fiókból. ‒ De sok nadrág nem jön fel. Jack felemelte egyik ujját. ‒ El sem akarom hinni, hogy ezt elfelejtettem ‒ mondta. Kotorászni kezdett a hátizsákjában, amelyet mindenhová magával vitt, amikor írt valamiről. Sok minden előkerült belőle, egyebek között egy MacBook Air, műanyag Starbucks-poharak és egy jegyzettömb. Nála ez nem is volt meglepő, de ilyennek szerettem. Zizegő hangot hallottam, és előhúzott egy Topshop zsákot. ‒ Ajándék gyermekem anyjának. ‒ Mosolygott, és a kezembe nyomta. Belenyúltam. Egy ruhaakasztó volt benne, azon pedig valami puha ajándék. ‒ Becsomagoltad ‒ jegyeztem meg. ‒ Igen, habár volt egy kis gond ‒ mondta. ‒ Nem találtam celluxot. Az után akartam odaadni, hogy elmentünk Obanbe, ezért ezt az idétlen ragasztószalagot használtam. Ránéztem az ajándékra. Pici volt, és gondosan becsomagolt. Végighúztam az ujjam a csomag szélén. Azzal volt leragasztva, amit mindig használtam, és ami ott volt a kezem ügyében: Transpore sebtapasz. ‒ Kórházi, sebkötöző szalag ‒ mondtam mosolyogva. ‒ Transpore. ‒ Ó, elnézést. ‒ Nem kell mentegetődznöd ‒ mondtam, és megrohant egy emlék. Az egyik karácsonykor Kate ajándékait csomagoltam be az éjszakai műszakban; kék vécépapírt használtam, amit Transpore sebtapasszal ragasztottam le. „Ó, köszi”, mondta Kate csúfondáros hangon, de mindenki mosolygott. Tudták, mire számíthatnak tőlem. Viszonzásul a következő évben öt teniszlabdát vett nekem. A csomagból két nadrágot vettem ki, és széthajtottam őket. Egyiken a Húspogácsa felirat volt olvasható, a másikon pedig a BOKSZER.

Utóbbihoz egy kutya is tartozott a fenékrészen. ‒ Hűha ‒ nevettem. ‒ Nem voltak kismamák számára valók, ezért nagyokat vettem ‒ mondta. ‒ Húspogácsa. ‒ Azt akarom, hogy kényelmesen érezd magad. ‒ Megfogta a Húspogácsa nadrágot, és megfordította. Annak a fenekén egy hamburger képe volt. ‒ Azt hiszem, hogy ezt kell felvennem a vizsgálathoz ‒ mondtam, és kuncogtam, ahogy felhúztam magamra. Jack finoman levette róla a címkét, a kezét hidegnek éreztem a derekamnál. ‒ Azt fogják hinni, hogy hajléktalanok vagyunk, és kihívják a szociális munkásokat ‒ jegyezte meg. Megfordultam, és megpillantottam magam a tükörben. Dagadó pocak. Egy régi melltartó. Óriási, Húspogácsa nadrág. ‒ Úgy nézel ki, mint aki valóban gatyába rázta az életét ‒ mondta Jack, és megeresztett egy pajkos mosolyt. ‒ Viccen kívül, ez tényleg nagyon kényelmes ‒ feleltem. Felvettem egy farmerzakót. Jack a fejembe nyomott egy sapkát, és elindultunk. Volt egy nekem címzett levél az autóban, amelyet korábban hagytam bent. Munkába menet akartam felbontani, de elfelejtettem. Jack szó nélkül odaadta. Akkor még nem tudtam, de a borítékban lévő papíron egy jellegzetes, pávakék embléma volt. A levelet még a kocsiban felbontottam, mielőtt beindítottam volna a motort. Az Általános Orvosi Tanács küldte. Az orvosi engedélyem lejár, ha nem csinálok valamit tavaszig. Egészen elzsibbadtam, és még a fogam is vacogott. Azt gondoltam, hogy ez nem történik meg, hiszen fizettem az engedély díját. Úgy véltem, sokkal több időm van, amíg érvényét veszti. De nem. Ott állt feketén-fehéren. Hamarosan lejár. Érvényét veszti minden, amiért küzdöttem, és amiért letettem a sok nyavalyás klinikai vizsgát. A tudás, amit megszereztem. A képesség, hogy anamnézist állítsak fel. Hogy megtapintsam a hasat, és könnyen megtaláljam a fájdalom pontját. Hogy kanült helyezzek be még a legramatyabb állapotban lévő vénába is; erre általában mindenki engem kért, és ez az én szakterületem volt. Ezek a képességek mind feleslegessé válnak és megszűnnek, mint ahogy egy állat elpusztul az út szélén. ‒ Lejár? ‒ kérdezte Jack, ahogy a vállam fölött olvasta a szöveget. ‒ Igen, ha valaki nem tesz tanúbizonyságot szakmai előmenetelről. És nem fizeti az engedély díját. ‒ Teljesen elveszíted?

‒ Aha. ‒ Nem tudtam ránézni. Érzéseim azonban kiülhettek az arcomra. Mintha arra kértek volna, hogy váljak meg a leginkább szeretett tárgyaimtól, vagy küldjem Howardot egy új tulajdonoshoz. ‒ Az ördögbe, Rach. Biztos vagy benne? ‒ Kifejezetten ‒ feleltem, összehajtottam a borítékot, átnyúltam Jack mellett, és betettem a kesztyűtartóba. Hogy ne legyen szem előtt. Beszélni sem tudtam róla. Akkor legalábbis. ‒ Vissza kellene menned az orvosi egyetemre? Újra? ‒ Nem ‒ mondtam. ‒ Még szerencse. ‒ Azért, mert nem akarok orvos lenni. ‒ De szükség lenne rá, ha… akarnál? ‒ Őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs. Nem ismerem a rendszert. Elfordítottam a slusszkulcsot. Témát akartam váltani, hogy eltereljem Jack gondolatait. És az én gondolataimat is, hogy úgy néz ki, még vagy harminc évig orvosi jelentéseket fogok gépelni ügyvédek számára. ‒ Nézd! ‒ szólaltam meg, és felmutattam a mosókonyha ablakára. A hátsó ajtó zöld volt, és öntözőkanna állt mellette. A kamra ablakában most ott ült Howard; tekintetében szomorúság csillogott. ‒ Jézus, milyen kövér ‒ mondta Jack, és nevetett. Howard nyaka tényleg hatalmasnak tűnt. ‒ Csak rossz szögből látjuk ‒ mondtam. ‒ Nagyon furcsának tartom azt a levelet ‒ mondta Jack, és begombolta kabátját. Sötétzöld parka volt. Az volt az első nap, hogy télikabátban láttam, amióta tavasszal találkoztam vele. Jól nézett ki. Klasszul. Kicsit még elegáns is volt, trendi. Ellenállhatatlan. ‒ Ne is foglalkozz vele! ‒ mondtam. ‒ Higgy nekem… ebben a pillanatban senki nem akar orvos lenni az Országos Egészségügyi Szolgálatban. Elhallgatott, és sokáig nem szólt semmit. Azt gondoltam, hogy nem válaszol, de tévedtem. ‒ Hát, jó ‒ mondta. Továbbra is a kesztyűtartót néztem, és szinte láttam benne a levelet. És amikor a kórházhoz értünk, Jack pedig parkolójegyet vett az automatánál, akkor kinyitottam, de csak résnyire. Kihúztam a levelet a nyíláson át, és zsebre tettem. Talán felmutathatok valami szakmai gyakorlatot. Helyettesíthetek valakit. Talán.

Ismertem a vizsgálóteremhez vezető utat. Szerencsére egy másik osztályon volt, és nem kellett egy hajdani kollégámmal sem találkoznom, és azt a helyiséget sem kellett látnom, ahol a dolog történt. ‒ Jézusom, öt font két órára ‒ mondta Jack, és egymás után dobta be az érméket az automatába. ‒ A kormányt okold érte! ‒ mondtam. ‒ Azt teszem ‒ felelte, és szemöldökét felhúzva rám nézett. A levél óta mintha fagyosabb lett volna köztünk a levegő, és ezért nem kismértékben magamat okoltam. A bűntudat kezdte átvenni a harag helyét. Jack nem ismerte a történetemet, mivel alig néhányan ismerték. Az én helyzetem azonban más, mondogattam magamnak. Eltérő, és amit én csináltam, az határozottan nem ugyanaz, mint amit ő tett. Az ultrahangfelvételt egy Sandra nevű nő készítette, akivel talán a kórházi étteremben találkoztam korábban. Sötét hajú volt, és szeplős. A helyiségben kevés volt a fény. Ugyanolyan redőnyök voltak az ablakon, mint azokban a szobákban, ahol a fiút láttam. A kórházamnak, a Royal Victoria Kórháznak jellegzetes szaga volt. Amikor olyan sokat voltam ott, hogy szinte már az otthonomnak tekinthettem, akkor nem éreztem, de most, hogy a vizsgálatra mentem, újra megütötte az orromat. A citromsav, a hipó és a fertőtlenítőszerek minden kórházra jellemző szaga, és még sok más is. A főúti étteremé. A szőnyegé azokban az oldalsó helyiségekben, amelyekben aludni szoktam az után, hogy kiporszívózták őket. Azé a meleg, dohos levegőé, amelyet a régi számítógépek engednek ki magukból az irodákban. A szonográfus a számítógéppel bíbelődött, amely lefagyott. Ide-oda mozgatta az egeret, és elnézést kérő mosollyal rám nézett. A gép továbbra sem engedelmeskedett. ‒ Á, Rachel Anderson ‒ szólalt meg. ‒ Biztos voltam benne, hogy te vagy az. ‒ Megfordult, és rám mosolygott. Jack felvonta szemöldökét. ‒ Ez megmagyarázza, hogy miért nem láttalak mostanában ‒ mondta a lány. Csak bólintottam, és nem javítottam őt ki. Nagyon sok orvos megy el korán szülési szabadságra, mivel néhánynak a munka túl nagy megterhelés lenne abban az állapotban. Egy tizenöt órás éjszakai műszak után érzett kínok és gyötrelmek már önmagukban is elegendők. És ott van még a hányinger. Az egészségügyben erős gyomorra van szükség. Hagytam hát, hogy azt higgye, amit minden bizonnyal gondol: hogy férjnél vagyok, és szándékosan hagytam abba a munkát mindössze pár hónappal a terhesség előtt, noha így nem kapok anyasági ellátást. Mintha az semmit nem jelentene. Pedig jelentett, és számomra elég sokat.

Jackre néztem, aki a kijelzőt figyelte. Azt vettem észre, hogy arra gondolok, ilyesmit egyáltalán nem feltételezhetett korábban. Hogy az emberek azt mondják majd, ő Jack Ross. Hiszen megváltoztatta nevét, és megváltoztatta személyazonosságát. Azon tűnődtem, hogy most vajon inkább reagál-e a Jack, mint a John névre. ‒ Elnézést a zavarért ‒ mondta Sandra, mert a számítógép újra lefagyott. ‒ Egy kicsit várnunk kell. Nagyon lassú a rendszer. ‒ Jól emlékszem rá ‒ mondtam. ‒ Semmi nem változott? ‒ Istenemre, semmi. Gyermekgyógyászszakorvos-jelölt voltál, ugye? ‒ Igen ‒ válaszoltam. Önkéntelenül is valamennyi büszkeséget éreztem. Függetlenül attól, hogy mi történt, annak idején tényleg ott voltam. És én még mindig Rachel Anderson vagyok, általános orvos és gyerekgyógyász. Sandra újra megmozgatta az egeret, de semmi nem történt. Kinyújtotta kezét, és óvatosan széthúzta a redőny vékony lapjait. ‒ Hamarosan havazni fog ‒ mondta, és kimutatott a magas, novemberi fákra, amelyek ágai csupaszok voltak, mintha éppen most jöttek volna ki a zuhany alól. Agyamban már akkor egymást érték a gondolatok azzal kapcsolatban, hogy mit mondott éppen, és kutattam valami után, noha nem tudtam, hogy az micsoda. Kinéztem az égre. Fehér volt, benne pirosas és narancssárgás árnyalatokkal. A reggel viszont elég enyhének tűnt. ‒ Kétlem ‒ jegyezte meg Jack. ‒ Még nincs elég hideg hozzá, nem? ‒ Én is pont erre gondoltam ‒ mondtam neki. ‒ Emlékszel az utolsó alkalomra, amikor igazán sok hó esett? ‒ kérdezte Sandra. ‒ Az emberek azóta is készülnek egy hasonlóra. Több éve volt. 2009ben? Igen, 2009-ben volt, mert Julia akkor született… A számítógép sípolt. ‒ Na, már minden működik ‒ mondta Sandra. Lefeküdtem az ágyra, és kigomboltam farmerzakómat. A zselé hideg volt, és nedves a szöveten, ahogy az a hasamhoz tapadt. ‒ Alig várom már, hogy Wallyt lássam ‒ szólalt meg Jack. Az ágy végén ült, és várakozástelin előrehajolt. Még mindig az ég csíkjait néztem. A lapok közti rések annyira kicsik voltak, hogy alig láttam valamit. Hó. Hamarosan havazik. Utána pedig, a tél elmúltával Wally is itt lesz. A kisbabánk. Sandra a hasamra tette az ultrahangos érzékelőt, és a helyiséget valami olyasmi töltötte meg, ami tompa, fehér zajra emlékeztetett. És akkor meghallottuk. Világosan ki lehetett venni a szívverés hangját. Jack felugrott, és a fejéhez kapott.

‒ Hallgasd! ‒ kiáltotta. Én is fel akartam állni, átölelni őt, és nézni szerettem volna a csodálatos babát, akit összehoztunk. ‒ Hű ‒ mondtam. Nem vártam, hogy meghatódom, hiszen meg sem tudtam volna számlálni, hogy hány ultrahangfelvételt láttam már, de mégis ez történt. Ott van Wally. Félig én, félig Jack. Mintha a jövőnk tárult volna fel előttünk. Megmutatjuk neki Obant. Kiejtése picit skót lesz majd, mint Jacké, és a haja is ugyanolyan sötét. Megtanítom majd neki az anatómia alapjait, Jack pedig a betűket. És utána, amikor Wally már ágyban van, Jack és én leülünk egymás mellé, és gyönyörködünk benne. Majd elszálltam a boldogságtól, és nagyon vártam a jövőt. Egyértelmű, hogy Jack is ugyanezt érezte, mert rám nézett, és könnyes szemmel mondta: ‒ Annál már nincs is jobb, mint tőled egy baba. ‒ Tudom ‒ feleltem, és két érzés viaskodott bennem: egyrészt azt szerettem volna, hogy a vizsgálat véget érjen, és magamon érezhessem Jack karját, másrészt viszont jó lett volna örökre ott maradni vele, és Wallyt nézni. ‒ Nagyon remélem, hogy rád fog hasonlítani ‒ tette még hozzá. Sandra mosolygott, én pedig büszke voltam. Wallyra. Jackre. A kettőnk kapcsolatára. ‒ Gyere ide! ‒ mondtam Jacknek. Sandra arrább húzódott, mire Jack odajött, leült a fejemhez, és megfogta a kezem. ‒ Alig tudok megint húsz hétig várni ‒ mormolta, és izgatottan mosolygott. ‒ Az idő elrepül ‒ feleltem, és felnéztem rá. Wally szívverését még mindig jól lehetett hallani. A képernyőre meredtünk, néztük a baba kezét és lábát, és hogy miképp fekszik a hátán. A hüvelykujja van a szájában? Néztük a gerincét és a pici lábát. Az orra formáját. Egyikünk sem akarta, hogy vége legyen, de valamennyi idő elteltével Sandra felvonta szemöldökét, és közölte velünk, hogy már újabb pácienssel kell foglalkoznia. Jack és én kuncogtunk, és kifelé menet igencsak hevesen csókolóztunk a liftben, miközben egymáshoz simultunk. A blézerembe beleivódott zselé átkerült az övére. Ezen nevettünk, és tréfálkoztunk, hogy ő is úgy néz ki, mint akin ultrahangvizsgálatot végeztek.

35 ‒ Emlékszel a nagy hóra? ‒ kérdeztem csak úgy, amikor már hazafelé tartottunk a gyorsforgalmi úton. ‒ Skóciának is kijutott belőle? ‒ Nem, nem hiszem ‒ válaszolta Jack. ‒ Pedig egész biztos el kellett hogy érje Skóciát ‒ mondtam. ‒ Itt borzalmas volt. 2009-ben történt. Nem ezt mondta Sandra? Így lehetett. Több mint félméternyi hullott. Az utakat lezárták. Minden este ezzel foglalkoztak a híradóban. Északon minden megváltozott. Nem tudtuk, hogy hol van a járda, de nem is számított, hiszen nem közlekedtek autók. Az Argos az összes szánkót eladta. A papa és én a város határában konyhai tepsiken szánkóztunk, amivel teljesen kiakasztottuk a mamát. A nagy hó miatt a garázsajtót sem tudtuk kinyitni. Ez a helyzet egészen január második hetéig tartott. Az emberek elkezdték felvásárolni a konzerveket. Utána a hó elolvadt, és mindenki megkönnyebbült. Még most is úgy tűnt, az emberek azt akarják, hogy kevesebb hulljon, mert jól emlékeznek rá, hogy akkor karácsonykor milyen zavarokat okozott északon. Azóta sem esett olyan sok. ‒ Talán. Tényleg így lehetett ‒ mondta Jack. ‒ Ó ‒ szólaltam meg. ‒ De nem azt mondtad… hogy akkor karácsonykor szemerkélt az eső? ‒ Ránéztem. Elsápadt. Nem azt mondta? Szemerkélt az eső, és az ünnep eseménytelen volt. Sétálni mentek. Senki sehová nem ment sétálni, hiszen hóvihar tombolt. Ezt hogyan felejthette el? Hiszen tudnia kellene. Skóciában ne lett volna vihar? Biztos vagyok benne, hogy az Egyesült Királyság egészére kiterjedt. Mindent betemetett a hó. Haiti. Akkor volt Haitin a földrengés, de ő arról sem tudott. ‒ Ó, én… ‒ Jack kényelmetlenül arrább csúszott az ülésen, és elővette a telefonját. ‒ Hol voltál? ‒ kérdeztem. Az arckifejezése mindent elmondott, amit tudni akartam. Börtönben volt. A felismerés lavinaként tört rám. Nem engedélyezték neki az óvadékot. És akkor hirtelen, mint amikor a fürdőkádból lefolyik a víz, újra elöntött a düh. Először csak lassan csepegett, de utána már szinte zuhatag lett belőle. Egymás után minden hazugságot elhittem. Szemerkélt az eső. Túlságosan

is sok a részlet, amit észre kellett volna vennem. Egyébként is, ki beszélne az időjárásról akkor, amikor arról kérdezik, milyen volt a karácsony? Istenem. Hazudott. Megint csak hazudott nekem. Lehet, hogy nem teljesen nyíltan tette, de ez nem rosszabb? Lopva, alattomos módon kerülte meg az igazságot. Mint a füst, amely úgy lesz egyre sűrűbb, hogy észre sem vesszük, és a végén már lélegzetet sem tudunk venni. Az ultrahangfelvétel emléke is elhalványult. Azé a tökéletes pillanaté, amikor úgy éreztük, hogy ott van előttünk a jövőnk. Egyetlen nap ‒ a kórházi vizsgálat napja ‒ nem telik el úgy, hogy ne bukkanna a felszínre egy hazugság. Mi lesz ennek a vége? Ez volt a legrosszabb. A hazugság. Azt hittem, hogy végre már őszinték vagyunk egymáshoz. Hogy mindent tudok és, feltételezésem szerint, ugyanazon az oldalon állunk. De mégsem bízik bennem, hiszen eltitkolt előlem dolgokat. Fal van közöttünk, és ezt ő maga építette. De volt még valami más is, szinte megfoghatatlan. Talán könnyebb lenne elfogadni azt a tényt, hogy pár éve egy decemberi éjszakán borzalmas hibát követett el, mint azt, hogy börtönben volt. Lehet, hogy igazából nem értettem volna meg annak az éjszakának az eseményeit, de azt tudva, hogy börtönben volt, már az is világos, hogy életének egy teljes időszakát nem ismerem. Hol volt? Melyik börtönben? Mennyi ideig? Milyen lehetett ott? Elítélték. Lecsukták. Az állam küldte oda, mert úgy gondolták, hogy az a leghelyesebb eljárás az ügyében. És akkor eszembe jutott. Egy sor az egyik elérhető cikkből, amelyet önkéntelenül is megjegyeztem, mivel olyan sokáig tanulmányoztam: …az eredménytelen óvadéki tárgyalásra menet. Te jó ég, hiszen ott volt előttem. Egy darabig semmit nem szóltam. Gondolkodtam. A pólóm ragacsos volt a zselétől, be akartam menni, átöltözni, és nem akartam Jackkel beszélni. Leparkoltam a lakásom előtt. Jack semmit nem szólt. ‒ Át kell öltöznöm ‒ mondtam kifejezéstelenül. ‒ Ez a zselé undorító. ‒ Az nem vitás ‒ felelte. Újra csak azon kaptam magam, hogy arra gondolok, miképp alakultak volna a dolgok, ha nem vagyunk ebben a helyzetben. Ha ő tényleg Jack, és nem gyilkolt meg senkit évekkel korábban. Ha vártunk volna pár évet. Eljegyzés. Házasság. A Maldív-szigeteki nászutunkon leszek terhes. Talán összeköltöznénk egy elővárosi házban, amely a közös tulajdonunk. A gyerekszoba már fel lenne díszítve. A falak semleges színűek, bent fából készült kiságy. Etetőszék, rajta bolyhos, fehér terítő. Jack nagyon szokatlan nevet akar a babának, de én valami hagyományosat. Ő a Maldívot javasolja, mivel a baba ott fogant, mire én nyakon csapom egy játék babával vagy zsiráffal, amely az ágyunk mellett lévő

mózeskosárban hever. Nem lennénk itt. Minden más volna. Ezt a helyzetet senkinek nem kívánom.

36 Bejött utánam a lakásba. Túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy megakadályozzam benne, és terhesként sem akartam az utcán veszekedni. Becsuktam magunk mögött az ajtót. Jack nekidőlt a szekrénynek. Farmer volt rajta, amelyet az alján felhajtott, és fehér, hosszú ujjú póló. Remekül nézett ki, ahogy ott állt, karján a maga előtt tartott parkával. ‒ Börtönben voltál? ‒ kérdeztem. Rám nézett. Fejét picit lehajtotta, de a tekintete továbbra is rajtam volt. Arckifejezése cseppet sem változott, de jól érzékeltem, hogy a fejében vadul kergetőznek a gondolatok. Figyelmesen nézett, és megszólalt: ‒ A hó buktatott le, ugye? ‒ És az volt az a pillanat. Az egyedüli hang, amely hallatszott, a vízforralómé volt. ‒ A kérdésre adott reakciód. ‒ Igen. Voltam… börtönbe mentem. ‒ Azt mondtad, hogy nem voltál. Amikor megkérdeztem. ‒ Visszagondoltam arra a hazugságra: Nem. Elhiheted, Rachel. Összerezzentem. Hol volt a határvonal? Mikor döntöttem úgy, hogy a dolog már túl sok? Korábban arra gondoltam, hogy akkor, amikor nem tudtam a nevét. Utána arra gondoltam, az utolsó csepp az volt, amikor a szemembe nézve hazudott. Utána viszont újra engedtem neki, de tovább már nem hátrálhatok. Testemben lávaként áramlott szét a düh. ‒ Sajnálom. El se tudtam képzelni egy ilyen helyzetet. Ki ez az ember itt előttem, akinek drága kabátja van, és rajong a macskájáért? Aki szabadúszó középosztálybeli, és szereti a bodzaszörpöt? És a többi dolgot sem hiszem. Hogy ő kizárólag Jack, aki Howard bolhaporát a saját gyógyszerei mellett tartja a fürdőszobaszekrényben. Vagy, aki az internetes üzeneteiben közzéteszi Emma Watson feminista beszédét. Aki mindig azt mondja, hogy mennyivel okosabb vagyok nála. Ez az ember ‒ a barátom ‒ börtönben volt. Folyamatosan hazudott, újra és újra. Wallynak és nekem. Nem ezt érdemeltük. ‒ Iszonyú szégyen volt ‒ mondta, és még mindig engem nézett. ‒ A fényképek. Elértem, hogy eltüntessék őket. Bilincsben mutattak. Olyan volt, mintha másodosztályú állampolgár lennék. Az emberek féltek tőlem, és nem

mertek a társaságomban mutatkozni. Az ilyesmi csak mással történhet meg. A rossz emberekkel. És akkor velem történt. Arra gondoltam, hogy elköltözöm, nagyon messzire, de Davey… ‒ El sem tudom képzelni ‒ mondtam. És tényleg nem tudtam. De azt sem, hogy nem mondom meg neki, mit érzek. Ott állt a konyhában, a lakásomban, a gyerekünkkel voltam terhes. Ennek ellenére, semmit nem tudhatok az életéről. Semmit nem ismerek. Szándékosan kirekesztett, habár tudta, hogy azzal fájdalmat okoz nekem. ‒ Innen ered a hipochondria. Senki nem volt ott mellettem, hogy bátorítson. Vérzett az orrom, de senki rá se bagózott, még akkor se, ha órákig nem állt el. Stresszes voltam, de a kutya nem törődött veled addig, amíg nem haldokoltál. Bólintottam. Ezt megértem. Az egészség miatti aggódást szinte mindig az élet traumás eseményei váltják ki; egy pillanat, amikor sok minden forog kockán, és az ember egyedül van a helyzettel. ‒ Mindenki mindig a tévét nézte, de én az órákat bámultam. Időnként még mindig arról álmodom. Amikor kiengedtek, még hónapokkal később is bennem volt a börtönkoszt emléke. Kedden tört krumpli. Szinte el se tudtam hinni, hogy azt veszek magamnak vacsorára, amit akarok. Vagy hogy délelőtt kilenc előtt kimehetek a szobámból. Nagyon sok ilyen dolog volt. Szomorúan rám nézett. Azt hiszem, hogy mindent tudott. ‒ El kellett volna mondanod. Amikor kérdeztem ‒ jegyeztem meg. ‒ Tudom. ‒ Ez minden? ‒ Igen, tényleg ez minden. Az egész ‒ felelte Jack. Mindez valahogy üresnek tűnt. Kitört bennem a vulkán. ‒ Ezt olyan sokszor mondtad ‒ folytattam. Hirtelen úgy kezdtem el zokogni, mintha a sírás első fázisát teljesen kihagytam volna, és egyenesen a közepén lennék. ‒ Sosem hagytalak el. Sosem hagytalak faképnél. Akkor sem, amikor kiderült, hogy nem tudom a neved, vagy amikor rájöttem, hogy mit tettél, és hazudtál, egyre csak hazudtál az ítéletről, és én… Odajött hozzám, rá akarta tenni kezét a vállamra és a hasamra, de leráztam magamról. ‒ Nem tudom… nem, nem, nem vagyok rá képes ‒ mondtam. ‒ Szeretlek. Szerettelek. De egyszerűen nem megy. ‒ Olyan érzésem volt, hogy a szívem mindjárt megszakad a fájdalomtól. ‒ Ne, Rach. Ne ‒ mondta. ‒ Mi ez most? ‒ kiáltottam, mivel a karja még mindig rajtam volt. Hátrahajoltam, és belenéztem vörös karikás szemébe. ‒ Mi volt annyira rossz abban az éjszakában, hogy egyfolytában hazudozol, újra és újra?

Jack erre lesütötte szemét, és kerülte a pillantásom. Választ vártam, de nem kaptam. Amit megkaptam, az a bizonyosság volt. Azt nem bántam meg, hogy lefeküdtünk, csókolóztunk, és felfedeztem vele Skóciát. Azt sem, hogy terhes lettem. Külön-külön egyiket sem. Nem. Azt bántam meg, hogy egyáltalán találkoztam vele. Udvariasan meg kellett volna mondanom annak a skót idegennek, hogy hol van az emlékmű, és utána továbbmenni. Erre gondoltam, és megkértem, hogy menjen el. Csendben behúzta maga mögött az ajtót, amelynek alján a sörték halkan végigcsúsztak a szőnyegen.

III. rész Miért?

37 Kopogtam Mez ajtaján. Újra úgy éreztem magam, mintha kísértet lennék, képtelen voltam megmaradni a klausztrofóbiát kiváltó lakásomban, és társaságra volt szükségem. Beszélgetni akartam valakivel, hogy elterelhessem a gondolataimat. Bentről meghallottam a hangját. Kate bizonyára a teniszklubban van. Szombat este volt, a klubok estéje, és ilyenkor mindig valami ifjúsági csapat játszik. ‒ A gombáknál vagyok ‒ szólt ki Mez. Ettől mosolyognom kellett. Benyitottam, végigmentem a fapadlós előszobán, és egy oldalajtón át beléptem a garázsba. Most is sötét volt bent, a gombák már nagyobbak lettek, és fehér kalapjuk olyan volt a félhomályban, mint valami furcsa lény szeme. ‒ Semmi gond nincs ‒ mondta. Két nap telt el a Jackkel való szakításom óta. Az elsőn egyfolytában hánytam, és az elvesztegetett időre gondoltam; a szép tavaszunkra/nyarunkra, és hogy milyen buta dolgokat tettem. A szakításunk utáni napon azt kívántam, hogy bár ne láttam volna azt az e-mailt. Bár ne tudnék róla. Milyen jó lett volna, ha csak gyógyászati kutatásokat végzek, és nem az ő életét kutatom. Talán azért sem kellett volna egyfolytában bánkódnom, hogy a mama meghalt. Ha nem tanulom meg, hogy az emberek nem mindig azok, akiknek mondják magukat, akkor talán még mindig Bennel lennék. Elképzelhető, hogy akkor sem lennék boldog, de legalább nem tudnám, hogy nem vagyok az. Az is eszembe jutott, hogy Jack mit veszít. Milyen könnyen elkerülhette volna mindezt, ha leül velem az emlékműnél, és mindent elmond. Akkor dönthettem volna. Vagy talán később; az első alkalommal, amikor rákérdeztem, vagy esetleg a másodiknál. De ha már a feltételezéseknél tartunk, ő maga is elkerülhette volna a kellemetlenségeket, ha nem költözik Newcastle-be. Ha határozottabban intézkedik a rendőrségen. Ha azon az éjszakán nincs otthon. Ha nincs légpuskája. Valóban, annyi minden lehetett volna más. Rengeteg minden hiányzott Jackkel kapcsolatban. Ahogy eltakarja a száját, amikor nevet, mintha az valami csúnya dolog volna. A buta önzése. Howard. És a jövő miatt is aggódtam. Hogy Wally nem tölti majd együtt a karácsonyestéket mindkét szülőjével, akik Mikulásnak vagy karácsonyi pudingnak öltöznek, és reggel elhalmozzák őt a szeretetükkel. Hogy egyszer sem

fog meglepődni, amiért a szülei csókolóznak a játszótéren. Hogy a születésnapjait felváltva tölti kettőnknél, vagy milyen kényelmetlen lesz, ha esetleg mindketten ott vagyunk egy összejövetelen. Hogy minden élményt és iskolai kalandot kétszer kell majd elmesélnie, ami a második alkalommal már nem lesz az igazi. Hogy sokkal előbb fogja függetlennek érezni magát, mint a kis barátai; érzékelni fogja, hogy az egyik szülő milyen kényelmetlenül érzi magát a másik társaságában. Hogy egyikünk mellett sem fogja gyereknek érezni magát, akivel igazán törődnek. Az is eszembe jutott, hogy én mit veszítek majd. A gyermek életének felét, ha felváltva lesz Jacknél és nálam. Legalább a felét. Nem látom majd az első lépéseit? Nem hallom az első nevetését? A szemem újra könnybe lábadt, és nagyot sóhajtottam. A helyzet kétszeresen is fájdalmas. Szeretem őt. És Wally is szereti. Ez az egészben a legrosszabb. ‒ Nálad is ’nden rendben? ‒ kérdezte Mez, miközben az egyik gombaágyást szemlélte. Az északi hanghordozása, ahogy a ’nden rendben első részét elnyelte, annyira Jackre emlékeztetett, hogy addigra már hangosan sírtam. Átölelt. Az illata ismerős volt. Kate mosópora és az otthonuk ismerős szaga; az Air Wick légfrissítőé az előszobában, a gyertyáé a fürdőszobában. Hosszú ujjú pólót viselt, amelynek az ujja túl rövid volt, mint mindig. ‒ Jack és én már nem vagyunk együtt ‒ mondtam. ‒ Tudom ‒ felelte. ‒ Tudom. Ettől csak még erősebben sírtam. Tudja. Mindenki tudja, ez csak természetes. A kapcsolatunk kezdettől kudarcra volt ítélve. ‒ Csinált valamit, és nem tudtuk feldolgozni. Ez lett a vége. ‒ Sajnálom ‒ mormolta Mez. ‒ Tönkretettem Wally életét ‒ zokogtam. ‒ Nem, nem te voltál. Ez többszereplős játék, nem? Jack talán rossz barát volt ‒ ez pusztán feltételezés ‒, de nem rossz ember. – Hm? ‒ kérdeztem. ‒ Tudod, hogy miről van szó. Tudod jól, hogy a papád szeret téged és a legjobbat akarja neked, de azt is tudod, hogy időnként gyerekesen, szellemi fogyatékosként viselkedik ‒ mondta Mez. Egy lépést hátrált, barátságosan belebokszolt a vállamba, majd újra felvette az öntözőkannát. ‒ De ne aggódj, mert még mindig megbízhatsz Jackben. Nem úgy, ahogy egy igazi barátban tehetnéd, nem várhatod el, hogy ne hazudjon és hűséges legyen, de bízhatsz benne mint a gyermeked apjában. Hogy jót akar Wallynak. Nem így van? ‒ mondta, és rám nézett. Ez az, ami fontos. A bizalom. ‒ Nem ‒ mondtam, és nem igazán értettem, hogy mire gondol. ‒ Annyira rossz minden, és így is érzem.

‒ Kate és én köztem sem ideális most a kapcsolat ‒ mondta. Hangos koppanással letette a kannát, és a nejlonzsákokban lévő növényi tápsóval kezdett pepecselni. ‒ Tudom ‒ feleltem. ‒ Túlmentem egy határon. Nem bocsátott meg. Az egész… Feltételezem, hogy nehéz lehet neki, a mamátok miatt. ‒ Tudom. Minden… olyan bonyolult. Amit most érzünk. A halál mindent összezavar. ‒ Úgy van. ‒ Milyen határon mentél túl? ‒ Azt mondja, hogy bántottam ‒ felelte. Láttam arcán a szkepticizmust. Aha. Kate talán azért nem bocsát meg neki. ‒ És tényleg bántottad? ‒ kérdeztem. ‒ Nem. Mi csak, tudod, veszekedtünk. Az iskolákról. A politikáról. Bután viselkedtem, és talán öntelt voltam. ‒ Mit csináltál? ‒ Nem tudom. Sokat kiabáltam. ‒ Hm ‒ jegyeztem meg. Egyszer kezeltem egy nőt a baleseti osztályon, akit megütött a partnere. Rám nézett, egyik szeme körül zúzódás látszott, és azt mondta: „A férfiak nem értik meg, milyen érzés olyan emberek mellett élni, akiktől folyton félni kell.” ‒ A kiabálás is lehet olyan, mintha bántanád ‒ mondtam. ‒ Főként akkor, ha csak az egyikőtök teszi. És ha nem figyelsz. Mez vállat vont. Az ilyesmivel én sem tudnék együtt élni, gondoltam. Talán buta voltam. Nagy elvárásaim voltak, és túl magasra tettem a lécet. ‒ Mi házasok vagyunk ‒ jegyezte meg tömören. Furcsa volt lassanként rájönni, hogy a sógorom nem tökéletes. Hirtelen haragú, nem figyel oda a másikra, és nem látja be, hogy csúnya dolog egy nővel kiabálni. De Kate-nek is megvannak a maga hibái. Ő provokálta a férjét, és ő kezdte a vitákat. Láttam. Nem igazán remek a kapcsolatuk. Abban is vannak repedések, és ki tudja, hogy kitartanak-e egymás mellett. Tud bármelyikünk is megfelelően társalogni? Ezt nem hittem volna. Remegés futott át rajtam a garázsban, és beszívtam a gomba alatti tőzeg szagát. Minden annyira összezavarodott. ‒ Adj neki egy kis időt! ‒ mondtam. ‒ Épp most intett búcsút a karrierjének. ‒ Valóban ezt tette. Örülnie kellene, hogy milyen sikerei voltak. Ránéztem. Egy pillanattal később azt hallottuk, hogy megcsikordul a kilincs. Kate volt

az, a vártnál korábban jött. Még mindig sportöltözetben volt, fején hajpánt. Bennem örökre ez a kép maradt meg róla, és egyenesen furcsa volt hétköznapi ruhában, leeresztett hajjal látni őt. Úgy mintha nem is saját maga volna. ‒ Nyertetek? ‒ kérdeztem tőle. Újra üdébbnek látszott. Úgy tűnt, hogy az edzői munka jót tesz neki. ‒ Igen ‒ válaszolta. ‒ A lányaim nyertek. ‒ Átnyomakodott Mez mellett, nem szólt semmit, és megállt előttem. Kinyújtotta kezét, és megtapogatott egy gombát. ‒ Hamarosan leszedjük ‒ jegyezte meg. ‒ Segíthetnél. Ramaty munka. A gyökerük olyan, mint a medúza. ‒ Köszi, de ezt inkább nem ‒ mondtam. Rám mosolygott. ‒ Most miért jöttél? ‒ kérdezte. ‒ Búslakodom ‒ válaszoltam. ‒ Hiányzik Jack. ‒ Tudom. ‒ Fényes, rózsaszín hajráfja csillogott a sötétben. Pár pillanatig semmit nem szólt. ‒ Ez is egyfajta kudarc, nem? Több formája van, de az érzés ugyanaz. ‒ Nem egészen. Az én esetemben más ‒ mondtam. ‒ Nekem a szívem szakad meg. ‒ Az is pocsék érzés ‒ mondta Kate halkan. ‒ A legrosszabb. ‒ Nagyot nyelt, és hirtelen Mezre nézett. És akkor láttam, hogy dühösek lehetnek ugyan egymásra, de a kapcsolatuknak van alapja. Mez mindenki másnál jobban tudja, hogy Kate mit érez a teniszben átélt kudarca miatt, noha ő az egészet pozitívan fogja fel, Kate pedig negatívan. A Jackkel való kapcsolatomban ez nincs, és soha nem is volt meg. Ő semmit nem tud a fiúról, életem nagy kudarcáról. Nem ismerjük egymást. Milyen érzés lehetett a húgomnak beismernie a vereséget, és hazajönni? Egyszerűen nem volt elég jó. Valami máshoz kellett fognia. Át kellett adnia a stafétabotot, és most nem ő játszik, hanem másokat tanít rá. Nehéz lehetett, és minden bizonnyal jócskán csorbult az önbecsülése. ‒ Az edzőmnek is elég sok mondanivalója volt erről… mármint a kudarcélményről ‒ mondta Kate. ‒ Szüld meg a babát! Menj vissza az egészségügybe! Nem tudom. Ne add fel! Figyeltem, Mez hogyan öntözi a növényeket, és visszagondoltam rá, ahogy Jack elment. ‒ Wally sérült családban nő fel ‒ mondtam. Olyan csend volt a garázsban, hogy hallottam, ahogy a víz lassan áthatol a talaj minden rétegén, a hang egyre halkabb, és végül teljesen megszűnik. ‒ Milyen a sérült család? ‒ kérdezte Mez. ‒ Ahol a szülők folyton veszekednek, de együtt vannak? Vagy ahol a papa és a mama igazából sosem élt

együtt, de mindketten boldogok, esetleg valaki más mellett? Itt hol van sérülés? Talán igaza van. Lehet, hogy Wally rendben lesz. De magamról ugyanazt már nem képzeltem. Én sosem leszek rendben. Hazaérve azonnal lefeküdtem, habár még elég korán volt. Hiányzott Jack, és az érzés szinte fájt, mintha nagy súly lenne a mellkasomon. Megnéztem a telefonomat. Semmi. És akkor hirtelen a mama is nagyon hiányzott, habár csak egy másodpercig. Szöveges üzenetet küldtem a papának. Minden ramaty, írtam, és közben sírtam. Gondolj rám!, válaszolt szinte azonnal, a csekk-könyvemmel vesződöm, annak ellenére, hogy ez már a huszonegyedik század. Ezen bágyadtan elmosolyodtam, és elaludtam. Wally bukfencezett a hasamban. Az egyedüli vigasz számomra, hogy nem vagyok egyedül.

38 Egy évvel korábban Aludtam rá egyet, de attól az egész csak rosszabb lett. Ha minden spontán történik, ha csak önkéntelen reakció lett volna, akkor az ügynek talán kisebb jelentősége van. ‒ Rachel ‒ szólított meg a fiú, amikor másnap délelőtt bementem a szobájába. Élénkebbnek látszott, de tudtam, hogy ez csak nagyon rövid ideig tart, mint amikor az üvegházban kinyílik egy virág, amelyik csak véletlenül került oda. Kint kövér pelyhekben szállingózott a karácsonyi hó. A télen először. A havazás aznap csak pár percig tartott, és utána elállt. ‒ Szervusz! ‒ köszöntem. ‒ Gondolkodtál róla? Találkozott a pillantásunk. A haja sosem nőtt igazán vissza, és kopasz fején csak a halántékánál volt valamennyi pehely. A szeme továbbra is a régi volt ‒ hosszúkás, macskaszerű ‒, de egyébként még csak nem is hasonlított arra a fiúra, aki az első vizsgálatra jött. ‒ Miért akarod tudni? ‒ kérdeztem. ‒ Tudnom kell. ‒ Utána már sosem tudod az információt nem ismertté tenni. Ha egyszer feltárul előtted, akkor már örökre ott is marad, és minden cselekedetedet befolyásolja. ‒ Rach, könyörgök neked. Az élet így semmit nem ér. Nem érdekel, hogy mit fogsz mondani. Nem érdekel, ha más lesz, mint amit a konzultáns mondott. Sokkal többet tudsz a rákos betegségemről, mint bárki más. Tudni akarom, mit gondolsz. Kérlek, mondd meg. Csak arra kérlek, hogy mondd meg. Úgy érzem, hogy megőrülök. Nem voltam benne biztos, hogy mit tegyek, így vártam. ‒ Rach? ‒ szólalt meg. Láthatóan egyre betegebb volt, csak még nem tudta. Jól láttam rajta. Korábban folyton a telefonjával foglalkozott, de most már kevesebbet nézegette. Régebben a nővérek jó szándékú figyelmeztetése ellenére is vedelte a kólát, de most egy félig teli üveg ott árválkodott az éjjeliszekrényén. Az előző szombat este a Match of the Dayt sem nézte meg a tévében, mert aludt. Hideg fuvallat süvített be a nyitott ablakon. Az évnek már majdnem a

legrövidebb nappala volt. A kinti táj karácsonyi képeslapra emlékeztetett, mivel a föld fagyos volt. Különösen telt az éjszaka. A fiú kétágyas szobában volt, de a másik ágyon nem feküdt senki. Sötét volt, csak az olvasólámpa égett. Alig tudtam ránézni; egy másik ok, amiért nem voltam nagyon jó orvos. A halál egyre közelebb lopódzott, és már szinte ott ült az ölében. Vagy ha nem is ott, de az ágy mellett, a látogatók számára fenntartott széken. ‒ Ugyan már, Rach. Tudod jól, hogy megvan rá a kompetenciám, vagy akármilyen hülye szakszót használtok is a felfogóképességre. Megráztam magam, és tanácstalanul felhúztam a vállam. ‒ Voltaképpen nem tőlem függ ‒ mondtam. ‒ Mint mindenben… ‒ kezdte a fiú, felemelte sovány karját, és legyintett. A könyöke olyan volt, mint Kate egyik teniszlabdája, a keze pedig rózsaszín. Lefogyott. ‒ …itt is megvannak a kórházi bürokrácia szabályai, hogy ki jogosult dönteni a nevemben. A törvény, a bíróságok, az orvosok, a nővérek, a mamám; és utána… ‒ Kihajolt az ágyból, és a lehető legmélyebbre nyújtotta vörös kezét. Láttam, hogy a mozdulat mennyire megerőltető számára. ‒ Utána én jövök. Ott lent. A rám vonatkozó prognózisokat illetően. Semmit nem szóltam. Nem tudtam, mit mondhatnék. ‒ Így van? ‒ kérdezte. ‒ Igen ‒ feleltem. Nem tudtam belekötni sem a logikájába, sem a kifejezésmódjába. Arra gondoltam, hogy joga van tudni az igazságot. Hogy az embereknek, ha akarják, akkor joguk van megtudni, hogy már nincs sok idejük hátra. Most igazán nem lenne tisztességes hazudnom. Jogában áll tudni, hogy minden, amit csinál, azt talán utoljára teszi; utoljára találkozik a legjobb barátjával, és utoljára lát élőben zenekart. Az utolsó Scrabble-játszmát játssza. Tudnia kell. De akkor az jutott eszembe, hogy mindezt talán nem képes kezelni. A megérzésem viszont azt súgta, hogy tudja. Hogy a mamája a kelleténél jobban védte mindentől. És bíztam ebben a megérzésben. Összeszorította az ajkát, amely vagy a vérszegénységtől, vagy a dühtől elfehéredett. ‒ Kérlek, Rachel ‒ mondta. ‒ Tudnom kell. ‒ Hónapok ‒ feleltem. ‒ Hónapok. Rám nézett, és nyugodtnak tűnt. ‒ Hány? ‒ Benne van a tüdődben és a csontvelődben. Úgy mondanám, hogy már a véredben is. Hamarosan… rendbe kell tenned az ügyeidet. ‒ És mi lesz… mi fog megölni? ‒ kérdezte, és tágra nyílt szemmel nézett rám. ‒ Odáig nem kell elmennünk ‒ feleltem.

‒ De én tudni akarom. Tudnom kell, hogy mi vár rám. Hány hónap lesz még jó? ‒ Néhány. Kettő. Három. Utána folyadék lesz a tüdődben. ‒ Az fog megölni? ‒ És a tumor. Amelyik a tüdődben van, úgy gondolom. ‒ Tehát… megfulladok? ‒ mélyen a szemembe nézett. ‒ Rachel… tudnom kell. Ismernem kell a figyelmeztető jeleket. Hogy mindenkitől elbúcsúzhassam. ‒ Igen ‒ mondtam. ‒ A francba ‒ szólalt meg. ‒ Hónapok. Amíg meg nem fulladok. Hónapok. ‒ Az állkapcsa ellazult. Megrendültnek tűnt, és erőlködött, hogy felüljön. Egyfolytában őt néztem. Teljesen megdöbbent. Ezt én tettem vele. A félelemérzés hideg zuhanyként ért. Már nem szívhatom vissza. A fiú akkor a kezére meredt, én pedig erősen behunytam szemem, és pályafutásom során először kívántam, hogy milyen jó lenne visszamenni az időben. Mindössze pár percet. Pár másodpercet. Akkor visszaszívhatnám. Alig tudtam megszólalni. Ismeretlen területre tévedtem, szembementem az Általános Orvosi Tanács irányelveivel. Valami olyasmit csináltam, amit egy konzultáns nem tenne, és csak azért, mert úgy éreztem helyesnek. Az előttem lévő fiút ‒ aki gyerek, még nem felnőtt ‒ néztem, és nem értettem magam. Egyszerűen nem értettem, hogyan mondhattam el neki. Hogyan magyarázom ezt el bárkinek is? Megszólalt a csipogóm. Lenéztem rá. Szívmegállás a folyosó végén. ‒ Rendben vagy? ‒ kérdeztem a fiút. ‒ Köszönöm ‒ mondta, és úgy tette össze két kezét, mintha imádkozna. A kanülök kilógtak belőle. ‒ Köszönöm, hogy kockáztatod az állásodat. Hogy megmondtad. Most már nekifoghatok a tervezgetésnek. Köszönöm, Rach.

39 A jelen A Jackkel való szakításom után valahogy erősödött bennem a megszállottság, hogy válaszokat találjak. Lehet, hogy a fürdőkádban voltam éppen, vagy feküdtem az ágyban, esetleg zabpelyhet ettem reggelire, de mindig eszembe jutott egy hely, amelyet még nem néztem meg. Igazán alaposan megnéztem John Douglas eltüntetett Facebook-oldalát a Wayback Machine-nel?, jutott eszembe hirtelen, ahogy vizet engedtem a teáskannába. Vagy mi lenne, ha az interneten megkeresném a Twitter-felhasználónevét, és megnézném, hogy bejelentkezett-e vele más oldalakon is. Az egész nagyon fura volt. A Jackre vonatkozó kérdések Jackkel a kapcsolatunk egész ideje alatt inkább voltak problémásak, mint mókásak. Megölt valakit. Hazudott róla. Mégis, a többi dolog volt az, amire a leginkább gondoltam. Ahogy a lábát összefonta az enyémmel az ágyban, és a bokámon éreztem hideg lábfejét. A szép prózája. Amikor a kávéporáról azt hittem, hogy Bovril, ő pedig azt mondta, hogy hízelgőnek tartja, hogy olyan alfahímnek gondolom, aki Bovrilt iszik. Ahogy mindig kopogás nélkül jött be a lakásomba, mert tudta, hogy különleges számomra. Mert tudta, hogy az életem része, és sosem zárnám ki. Hogy sosem kell kizárnom. És azt hiszem, hogy éppen ezért nem fejeztem be az internetes kutakodást. Nem azért, mert a rejtély nem oldódott meg, hanem azért, mert nagyon szerettem. Szakítottunk ugyan, de továbbra is szerettem őt. A közelében akartam érezni magam. Tehát folytattam a keresést. Valami mást is csinálhattam volna. Barátnőkkel beszélgetni. Sírni. Vagy akár megtört szívvel újra elolvasni a régi, üzeneteit ahelyett, hogy faképnél hagyom. És tényleg így is éreztem. Mintha olyan valaki lennék, aki csak vakon bolyong nélküle; még az ételnek sem volt íze. Talán ezt hívják egy kapcsolat fokozatos befejezésének. Amikor valaki a dolgok teljes lezárása nélkül szakít. Vagy inkább búcsú nélkül, és úgy éreztem, hogy ez most rám is érvényes. Ki kellett szállnom egy kapcsolatból. Jack semmit nem magyarázott el nekem, vagy legalábbis nem igazán. Úgy éreztem magam, mintha részben még hozzá tartoznék, mintha az önműködő ajtók nem nyílnának

ki előttem, és valami visszatartana. Biztos voltam benne, hogy mindenki olyan nőnek tart, aki a maga akaratából távozott, mert hazudtak neki, ám ez így nem igaz. Ez most teljesen más volt, mint amikor Bennel szakítottam. Ben távozása után egy héttel, egy este lassan sétáltam hazafelé munkából. Bóklásztam, fényképeztem a téli várost, és a szabadság különös, új érzését tapasztaltam. Csak lassan és nehezen bújt elő ugyan, de mégis ott volt. Jack után semmi ilyet nem éreztem. Még arra sem emlékeztem, hogy mit szeretek csinálni. Mintha csak a valódi énem fele maradt volna meg, vagy még annyi sem. Rászálltam az internetre, és Jack Facebook-oldalát nézegettem. Továbbra is barátok voltunk ‒ nem tenne olyan udvariatlan húzást, hogy töröl ‒, és legörgettem egészen a legelső bejegyzésekig. Ilyet korábban is csináltam, de most a fontosabbak helyett az összes bejegyzésre kattintottam rá, és volt még rengeteg más is. Egy valamilyen Duncan Jamestől származó profilbejegyzés keltette fel a figyelmem. Szia, kezdődött. Az SOS fórumból ismerlek. Hogy állnak az ügyek? Jack nem válaszolt. Rákerestem az SOS fórumra. Ezzel kapcsolatban nem volt eredmény, de egy másik fórumon már volt valami: az SOS fórum illegalitásba kényszerült azt követően, hogy pert indítottak ellene a 2008-as bejegyzései miatt. A jól értesültek tudják, hogy a hírt hol és miképp találhatják meg. :-) És akkor elkezdtem gondolkodni; eszembe jutott, hogy Kate mit mondott az internet sötét oldaláról. Mi is a neve annak a programnak? Tor. Ez az. Hálás voltam a jó memóriámért, amely hozzásegített, hogy befejezzem az orvosi egyetemet, és életeket mentett. Egyszer kipróbálhatom. Senki nem fogja megtudni. Rámentem a Tor weboldalára. Online névtelenség, állt a jelmondatában. Letöltöttem a Tort ‒ magát második generációs hagymaútvonalnak nevezte meg; az internet világa annyira zavarba ejtő ‒, rákerestem a fórumra, és a többi már egyszerű volt. Kaptam egy felkérést, hogy csatlakozzam a fórumhoz. Gondolkodás nélkül megnyomtam a „regisztráció” gombját, de akkor eszembe jutott, hogy nem csatlakozhatom az aktuális e-mail-címemmel. A Gmailen létrehoztam egyet ‒ titkokvilaga1986 ‒, majd a bankkártyám számát jelszóként használva regisztráltam. Bejelentkeztem, és rögtön visszajutottam az oldalra. Rákerestem a légpuska szóra, találtam egy bejegyzést egy Sprat9 nevű felhasználótól, és olvasni kezdtem. 13. TÉTEL

Sprat9: Én is, Roller. Én is még mindig, minden álló nap gondolok rá, és eszembe jut. Az évnek abban a részében, amikor történt, felidézem az esemény előtti és utáni napokat. Az évforduló a legrosszabb. Akárcsak a születésnapja. Annak ellenére, hogy sosem ismertem, és nem ünnepeltem vele. A többi évszakban arra gondolok, hogy miképp alakulhattak volna számára a dolgok. És időnként csak úgy rám tör az érzés: amikor látszólag boldogan ülök egy étteremben és rendelni szeretnék, hirtelen eszembe jut, hogyan kerekedett el a szeme közvetlenül azelőtt, ami történt. El sem lehet hinni. Képtelenség. Amikor le akarom oltani a lámpát, időnként eszembe jut, hogyan kaphatták meg a hírt a szülei ‒ késő esti telefonhívás, amelyben leírják a testet, és a légpuska golyója okozta lyukat ‒, és egy darabig még égve kell hagynom a lámpát. Attól, tartok, hogy én nem tudok választ adni, de van valaki a nagy messzeségben, az óceán túlpartján, aki mindent tud. A felhasználónév mellett az állt: 120. bejegyzés. Százhúsz bejegyzés egy fórumoldalon? Jack soha semmi ilyesmit nem említett, és időnként gúnyolódott is a fórumokhoz csatlakozó embereken. Egyszer egy étteremben, az előételre várva ezt mondta: „Előbb-utóbb mind klikkekre oszlanak, vagy kiszállnak. Az egész annyira különös. Mintha valami ostoba szubkultúra volna.” Igazából sosem izgatott, hogy honnan tudja mindezt. Most folytattam az olvasást. Sprat9: Egész héten gyötörtem magam az áldozatom régi bejegyzéseivel. Azt hiszem, hogy megtaláltam az övéit. Költő volt. JonnyJ19: Honnan tudod, hogy ő az? Sprat9: Csak úgy. Sejtem. JonnyJ19: Meg tudod nekünk mutatni az egyik bejegyzését? Sprat9: Volt egy, amelyben arról írt, hogy milyen tervei vannak a karácsonyi szünetre. Dalt akart írni. Egy rapszámot. JonnyJ19: Nem élheted úgy az életedet, cimbora, hogy ilyen anyagokat nézel. Tovább kell lépned. Ok-okozati kapcsolat áll fenn a történteket illetően, ám ez még nem jelenti, hogy te vagy a felelős a haláláért. Nem jelenti. Sprat9: Tényleg nem? JonnyJ19: Emlékszem az eset körülményeire, és úgy gondolom, hogy azt is tudom, ki vagy. Tudom, hogy az egész milyen nehéz lehet neked. A barátom velem volt az autóban, amikor karamboloztam, és meghalt. A te eseted ennél

sokkal összetettebb. Talán meg kellene beszélned valakivel. Nem is az volt igazából érdekes, hogy mit írt, hanem ahogy írta. A stílus. Szomorúság sütött belőle, és olyan megbánás, amit sosem osztott meg velem. Ott, az internet sötét világának biztonságában valóságos valaki volt.

40 A szomszédom éppen akkor lépett ki a lakásából, amikor egy hideg, szombati napon hazaértem Kate-től. A délután egy részét azzal töltöttük, hogy a mamáról beszéltünk. Azokról a dolgokról, amiket szerettünk benne. Azokról a dolgokról, amik az után sem változtak, hogy kiderült a hűtlensége. Ahogy mániákusan gyűjtötte a hűtőmágneseket, és mindig hozott onnan, ahová éppen nyaralni mentünk. A hűtőszekrény végül úgy nézett ki, mintha kagylók borítanák. Szerettük, hogy mindig őszinte volt velünk az anyaságról. Arra gondoltam, hogy most mit mondana nekem, és milyen tanácsot adna. Este hatkor mindig telefonált, minden hétfőn. Pontban hatkor. Mintha csak azt bizonyítaná, hogy a szavaiban talán nem, de a viselkedésében megbízható. ‒ Rachel, átvettem a nevedben valamit ‒ mondta a szomszédom. Ideges alkat volt, akit túlságosan is érdekeltek az épületben történő dolgok, és szinte lehetetlen volt normális időn belül befejezni vele egy beszélgetést. Imádta összefoglalni, összegezni és megbeszélni az okokat, hogy az épületben miért kell évi egy helyett két alkalommal karbantartást végezni. ‒ Köszi ‒ mondtam. Kinyújtottam a kezem, és elvettem tőle a csomagot, amelynek felső részére a Királyi Posta különleges küldeményeinek címkéjét ragasztották. Megfordítottam, kíváncsian nézegettem, és akkor jöttem rá, hogy mi van benne. Kék, bírósági pecsét volt rajta. Glasgow-ból valami. A tárgyalás anyagának másolata. Beraktam a retikülömbe. Vastag volt, és nehéz. Szó nélkül bementem a lakásomba. Hallottam, hogy a szomszédom még mond valamit, de nem figyeltem rá. Megpróbáltam nem elolvasni. Tudtam, hogy borzalmas dolog ily módon behatolni Jack magánéletébe. És már nem is kell mást tudnom. Elment. Lezártuk. De azon a hosszú, hideg és nyomasztó őszön főként arra jöttem rá magammal kapcsolatban, hogy nincs akaraterőm. Ha valamilyen döntést kell meghozni, egyfolytában kudarcot vallok, mint amikor egy dohányost arra kényszerítenek, hogy üljön le egy csomag cigaretta mellé, amelyhez kikészítették az öngyújtót is. Lehetetlennek tűnt például, hogy ellenálljak. Hogy újra és újra ellenálljak.

De képes lenne bárki úgy meglenni egy helyiségben, ahol a volt barátja gyilkossági tárgyalásának anyaga van, hogy azt nem olvassa el? Én nem tudtam. Készítettem egy csésze teát, vizet engedtem a fürdőkádba, és két parti mobiltelefonos szójátékot játszottam Kate-tel. És utána, hogy megpróbáljam továbbra is elterelni a figyelmem, képernyőképet küldtem Audrey-nak a BBChírek egyikéről, amelyben egy olyan férfi szerepelt, aki egy idegesítő reklámból kivette a négyujjú manguszta képét, és „a lökött II. Richárd” címet adta neki. De, minden manőver ellenére, nyilvánvaló volt, hogy végül mégis kinyitom a csomagot, és minden szót elolvasok. A bélelt boríték belsejében a buborékfólia egyre csak nyúlt, és végül a fogammal kellett feltépnem. A tárgyalási anyag másolata olyan vastag volt, hogy tűzőgéppel nem is lehetett összekapcsolni, ezért több részre osztották a lapokat, és gumiszalagokkal fogták őket össze. Az egyik köteg címkéjén az állt, hogy ügyész/a vád képviselője, a másikon védelem, egyen pedig ítélet. Kiterítettem őket magam elé a nappali padlójára, ahol néhány régi bögre volt, és a valamelyik este tévénézés közben levetett zoknim. Rápillantottam a levélre. Tisztelt Ms. Anderson! Csatoltan küldöm az „őfelsége ügyésze kontra John Michael Douglas” tárgyalás anyagának másolatát, mely tárgyalás 2010. április 5. és 9. között folyt. A dokumentumok ára 312 £. Kérjük, hogy ezt az összeget csekken fizesse be a Skót Bírósági és Törvényszéki Szolgáltatások Hivatala számára. Ha bármi kérdése van, szívesen állok rendelkezésére, hogy megválaszoljam. Üdvözlettel, A lap alján volt még egy telefonszám, valamint a weboldal címe, de semmi más. Belefogtam az olvasásba. 14. TÉTEL VÁD

amelyet ŐFELSÉGE ÜGYÉSZE emelt JOHN MICHAEL DOUGLAS ellen a HIGH JUSTICIARY COURT bíróságon 2010. április 5. és 9. között lefolytatott tárgyaláson. Vádemelő ügyész: dr. Nina Smith Védőügyvéd: dr. Michael Fitzpatrick A bíróság elnöke: a méltóságos Lord Orwell Kivonatok a tárgyalás anyagából Burr detektívfelügyelő ‒ kihallgatás Nina Smith: Megmondaná újra a nevét és címét a jegyzőkönyv számára? Charlotte Burr: Charlotte Elizabeth Burr detektívfelügyelő, a jelvényszámom 9630, a stratchclyde-i rendőrség obani őrse, Albany Street, Oban, Skócia. NS: Mi volt a szerepe a vádlott, John Douglas kihallgatásakor? CB: Megvizsgáltam a vádlott esetével kapcsolatban beérkező összes tanúvallomást. NS: Ez miből állt? CB: Meghallgattam a vádlottnak a 999-es számra adott hívását, a megjegyzés nélküli interjút, és az aznap esti jelentésekkel kapcsolatos tanúvallomásokat. NS: Először a telefonhívásról beszéljen! Hogy viselkedett a vádlott a hívás során? CB: Nyugodtan. Nagyon nyugodt volt. NS: Az ügyészség most lejátssza a hívás felvételét. Felvétel ‒ a CB1-es bizonyíték JD: Értesítsék a rendőrséget és a mentőket! Én… Súlyos sérülés történt. Egy betörő sérült meg. Baleset volt. Vérzik. Egy kicsit. A 999-es számra érkező hívást fogadó operátor: Kicsit lassabban! Kérem, ismételje meg a címet! JD: The Highlands, Oban. A nagy ház a dombon. Operátor: A rendőrség és a mentők már úton vannak. Mi történt? JD: Dominic Hull. Golyót… kapott a testébe.

Operátor: Hol? JD: A fejébe. A fején érte. Operátor: Vérzik? JD: Igen, de nem nagyon. Operátor: Le kell fektetnie az oldalára. Melyik oldalon van a golyó okozta sérülés? JD: Jobb oldal. Operátor: Akkor fektesse a bal oldalára, az egyik lábát kinyújtva. Van valami, amivel be tudja kötni a sebet? Alkalmazzon minél erősebb nyomást! Anna Wiley ‒ kérdések a tanúhoz Nina Smith: Meg tudná erősíteni, hogy milyen kapcsolatban áll a vádlottal? Anna Wiley: Én vagyok a pszichiátere. NS: Hajlamos volt a vádlott hirtelen dühkitörésre? Könnyen kijött a sodrából? AW: Azt nem mondanám, hogy hajlamos lett volna rá. NS: De azt mondhatná… hogy voltak dühkitörései? AW: Nos, egyértelműen elvesztette önuralmát egy nagyon feszült helyzetben, az obani házukban, de… NS: Igen vagy nem? AW: Igen. NS: Tehát fel lehet tételezni, hogy a vádlott hajlamos a dühkitörésre? És hirtelen haragú? Michael Fitzpatrick: Tiltakozom. Úgy tűnik, mintha tanult kollégám saját maga akarna tanúvallomást tenni. NS: Másképp teszem fel a kérdést. Véleménye szerint a tanúvallomás mit árul el a vádlott temperamentumáról? AW: Feltételezem, hogy megállapítható, a vádlottnak egy esetben valóban volt dühkitörése. NS: Nincs több kérdésem. Lee Aldridge ‒ kihallgatás Nina Smith: Meg tudja erősíteni, hogy ott volt Douglasék házában azon az éjszakán, amikor Dominic Hull meghalt? Lee Aldridge: Igen, ott voltam egy darabig. NS: Dominic Hull máskor is betört Douglasékhoz? LA: Nem, nincs róla tudomásom. NS: És járt már abban a házban korábban? LA: Nem. Néhányan már jártunk, de ő nem. Soha. Még nagyon fiatal volt. NS: El tudná mondani, hogy mi történt?

LA: Besétáltunk Douglasék házába. [Hosszú szünet] NA: Nem kell aggódnia, Mr. Aldridge. A vádat ejtették. Hogyan jutottak be? LA: Az ajtó tárva-nyitva volt. Nemcsak hogy kulcsra nem zárták, de teljesen nyitva volt. NS: Ezt a legközelebbi házban lakó, másik tanúnk is megerősíti. LA: Igen. NS: Azt gondolták, hogy nincs senki a házban? LA: Nem. Nem tudtuk. Csak a nyitott ajtót láttuk. Egyébként is figyeltük a házat, hogy felmérjük a lehetőségeket. NS: Hogyan figyelték? LA: A ház a domb tetején van, és a hátsó üvegajtót több kilométerről is látni. Körülbelül éjfél lehetett. NS: Tehát, mit csináltak? LA: Láttuk, hogy az ajtó nyitva van, és elindultunk. Igazából nem gondoltunk semmire. Dominicet is elvittük, az első akciójára. Egy könnyűre. NS: És utána mi történt? LA: Bementünk a hátsó ajtón. Sötét volt bent. Azt gondoltuk, hogy Mr. Douglas elment valahová. De akkor hirtelen fény lett. És úgy tűnik, hogy… NS: Igen? LA: Úgy tűnt… NS: Be tudná, kérem, fejezni a mondatot? LA: Mr. Douglas várt ránk. Michael Fitzpatrick: Tiltakozom. A tanú nem ismerheti a vádlott elmeállapotát vagy szándékait. Méltóságos Lord Orwell: A tiltakozásnak helyt adok. LA: Most mit kell tennem? Méltóságos Lord Orwell: A bíróság figyelmen kívül hagyja a kérdést és a tanú válaszát, és az eset kapcsán semmi jelentőséget nem tulajdonít nekik. NS: Mit csinált a vádlott, Mr. Douglas? LA: Valahol másutt villanyt gyújtott a házban, hogy becsalogasson minket. Hogy arra gondoljunk, máshol van. Kinyitotta az ajtót, és várt. Rohadt módon, ránk várt a sötétben. Készült. NS: És utána mi volt? LA: Felkapcsolta a villanyt. Ott volt bent, egy széken ült, és légpuskát tartott az ölében. Lövésre készen. NS: És akkor mi történt? LA: Dominic túlságosan is izgatott volt. Bement, és végigszaladt a házon… azt hiszem, hogy a dolgozószobába. Nekem földbe gyökeredzett a lábam, és a

folyosón néztem meredten Johnt. NS: Mondott bármit önnek Mr. Douglas? LA: Igen. NS: Mit? LA: Azt mondta… azt mondta, hogy tovább már nem kellene mennünk. NS: Mi történt ez után? LA: Én futottam. Elszaladtam. Majd összecsináltam magam. NS: És mit hallott? LA: A légpuska hangját. Futottam lefelé a domboldalon, megcsúsztam a nedves füvön, és akkor hallottam a lövést. De nem mentem vissza. Túlságosan is megijedtem. NS: És, a véleménye szerint, dulakodás volt bent? MF: Tiltakozom. Ezt honnan tudhatná a tanú? LO: A tiltakozás elutasítva. Kérem, válaszoljon a kérdésre, Mr. Aldridge. LA: [szünet] Nem volt. NS: Ha meg kellene becsülnie, véleménye szerint mennyi idő telt el az ön távozása és a lövés között? LA: Tizenöt másodperc. NS: Tizenöt másodperc? LA: Körülbelül. Igen. John Douglas ‒ kérdések az ellenérdekű fél képviselője részéről John Douglas: Esküszöm, hogy az igazat, csakis az igazat, és a színtiszta igazat vallom. Isten engem úgy segéljen. Nina Smith: Jó napot, Mr. Douglas. JD: [csend] NS: Nyitva volt az ajtó, Mr. Douglas? JD: [csend] NS: Mr. Douglas? Megpróbálta becsalogatni őket? JD: Igen, az ajtó nem volt bezárva. Igen, nyitva volt. NS: Megpróbálta becsalogatni őket? JD: Igen. NS: Várta őket? JD: Igen. NS: Puska volt önnél? JD: Igen. NS: A sötétben? JD: Igen.

NS: Felgyújtotta a villanyt, és rájuk fogta a fegyvert? JD: Igen. NS: Meg akarta ölni őket? JD: Nem. Nem. NS: Miért húzta meg a ravaszt, Mr. Douglas? Kérem, mondja el a saját szavaival. JD: Én… [a tárgyalás rövid berekesztése] John Douglas ‒ kérdések az ellenérdekű fél képviselője részéről: a Mr. Douglas állapota miatt félbeszakított tárgyalás folytatódik John Douglas: Elnézést, de én most… igencsak összezavarodtam. Dulakodás volt. Igen, az volt. A behatoló felém csapott… egy szoborral. Azt hittem, hogy le akar ütni. Ezért lőttem. Önvédelem volt. Önvédelem. Bent voltak a házban. Nem kellett volna ott lenniük, függetlenül attól, hogy én csalogattam őket oda. Minden olyan szerencsétlenül alakult. Kivonat az ítéletből Méltóságos Lord Orwell: Mivel az esküdtszék egyhangúlag a „nem bizonyított” megállapításra jutott, John Douglas most szabadon elmehet. Sajnos már négy hónapot töltött börtönben, de nagyon fontos, hogy az ilyen súlyos eseteket kivizsgáljuk, és érvényesüljön az igazság.

41 Az igazságot csomóként éreztem a gyomromban, mintha kő lett volna, amelyet egyszerűen belepottyantottak egy kútba, és még mindig éreztem a csobbanás keltette hullámokat. Jack előre kitervelte. Sokáig ültem mozdulatlanul az után, hogy elolvastam a másolatot. Több köteg papír volt. Öt nap anyaga. Napi nyolc óra. Mindent leírtak, szóról szóra, és mindent elolvastam. Nem is tudtam, hogy mennyi idő telt el. Tényleg nem érzékeltem. A lenyugvó nap fénye jobbról balra haladt a szobában, majd holdfény váltotta fel, mintha csak üldözné. A levegő színe előbb kékből szürke lett, utána pedig szürkéből fekete. A világítást csak akkor kapcsoltam fel nagy nehezen, amikor a szemem már káprázott a félhomályban való olvasástól. Szinte nem is léteztem. Nem Rachel voltam. Nem ettem. Nem ittam. A nappali közepén ültem, körülöttem a lapok kiterítve, mint egy óra számlapján a számok, én pedig lassan forogtam, mint a mutató, és kört írtam le, ahogy vontatottan telt az idő. Eggyé váltam azokkal a lapokkal, és már én is ott voltam bennük. Hamarosan olyan szamárfülesek lettek, mint egy régi könyv oldalai, és a tanúk mintha képzeletbeli barátaim volnának, ahogy újra elolvastam az emelvényen tett kijelentéseiket. Fájt a derekam. Égett a szemem. Utoljára az éjszakai műszakok alatt éreztem úgy magam. Vagy talán az orvosi egyetemen. Még a hasam is fájt. Egyértelmű, hiszen nem etettem meg Wallyt. Nem aludtam eleget. Jól van, mondtam magamnak, és a szobában végignéztem a bizonyítékon. Az írásos bizonyítékon. A lapok szanaszét hevertek körülöttem. Mintha csak egy összeesküvés-elmélet kiagyalója lennék, aki már alig tartja magát. Istenemre. A szoba úgy nézett ki, mint valami fészek, vagy egy vadállat vacka. Teljesen elzsibbadtam, ahogy keresztbe tett lábbal ültem, és melegem is volt, mert pont ott haladtak át a padló alatt a központi fűtés csövei. Felálltam. A szőnyegnek a lelapult része, ahol addig tanyáztam, lassan felemelkedett, és visszanyerte korábbi formáját. Előre kitervelte. Eszembe jutott, hogy mit mondott Davey. Amit Jack kitervelt. Mind tudták.

Kivétel nélkül. Kinyitotta az ajtót, és ott ült a sötétben, a kezében puskával. Egész beleborzongtam. Egyedül voltam vele. Egy mindentől távol lévő házban voltam vele Obanben. Azzal az emberrel, aki kitervelte, hogy megöli azt a fiút. A többi nem érdekes. Amit mondott nekem, az mind hazugság volt, attól a pillanattól, hogy találkoztunk. A neve. Az ítélet. A bűncselekmény jellege. Hogy sosem volt börtönben. Hogy többször is betörtek hozzájuk, noha Dominic addig egyszer sem tört be. Hogy az egészet nem tervelte ki. Csupa hazugság. Ami valójában történt: becsalogatta őket, hogy megleckéztesse őket. És akkor valakit megölt.

42 Azt lehetne gondolni, hogy ezután befejeztem a vizsgálódást. Hogy lezártam a dolgokat. A kitervelt gyilkosság híre azonban továbbra is feldúlt állapotban tartott. Nem fejeztem be semmit. Többet akartam tudni. Tivornyán részt vevő alkoholista módjára én is a dolgok legmélyére akartam hatolni, és meg akartam tudni mindent, hogy biztos lehessek benne, igazából megismertem a babám apja által elkövetett borzalmat, mint amikor a bűnügyi helyszínelők rátalálnak egy holttestre, és utána felforgatják az egész házat, hogy van-e másik. Kétségbeesetten ellenőrizni akartam, hogy nincs valami, ami még rosszabb. De egyéb dolgok is motiváltak. A tárgyalás leírása annyira borzalmas és megrázó volt, hogy mást is látnom kellett. Valamiféle vezeklést. Többet akartam abból a megbánásból, mint amit a fórumokon láttam. Az érzés részegítő volt, mert már olyan régóta vártam rá. Átléptem azt a bizonyos vonalat, amelyet az ember általában nem lép át, és amely mögött a terület már nagy valószínűséggel illegális. Meglepően könnyű volt bejelentkezni, és hozzáférni Jack e-mailjeihez. Két üzenet között csak pár kérdést kellett megválaszolni hozzá. Elfelejtette a jelszavát? Adjon választ a következő három biztonsági kérdés közül kettőre: Hol született? Mi az anyja lánykori neve? Mi a neve annak a középiskolának, ahová járt? Szinte nevetnem kellett, annyira könnyű volt. Talán mégiscsak kiismertem őt, gondoltam gúnyos mosollyal. Megadtam a kért válaszokat. Hol született? Mi az anyja lánykori neve? Ross Mi a neve annak a középiskolának, ahová járt? Fettes Köszönöm, érkezett meg a második üzenet. Most változtassa meg a jelszavát! Beírtam valami értelmetlen zagyvaságot. Nincs jelentősége. Jacknek úgyis vissza kell állítania majd a korábbit, és azt fogja gondolni, hogy hackertámadás

érte. Olvasni kezdtem. Siettem, noha nem kellett volna. A felső részen kezdtem. Ott olyan e-mailüzenetek voltak, amelyeket szerkesztőknek küldött, vagy tőlük kapott. Háromszor is ellenőrizte őket, és most rendezett módon sorakoztak. Megnéztem még néhányat; megint csak munka, és egy körlevél a rögbiklub tagjainak, hogy a következő csütörtökön összejöhetnének egy jó vacsorára. Beírtam a keresőmezőbe a Dominic nevet, és lenyomtam a billentyűt. Megváltoztatta az e-mail-címét, de szolgáltatót nem váltott. Minden ott volt, csak kicsit más formátumban. A múlt anyaga. 15. TÉTEL Nem úgy történt, ahogy az emberek mondják. Természetesen nem úgy volt. Davey, a tanulási nehézségekkel küszködő öcsém, fenn volt az emeleten. Vele sok újságíró nem is foglalkozott, mivel a testvérem, fogyatékossága miatt, nem tekinthető tanúnak. Ettől függetlenül ott volt. Meg akartam őt védeni. Részben. Ám nem kizárólag erről van szó. Az események talán két évvel korábban kezdődtek, amikor egy új család költözött Obanbe. A hely elég kicsi, és úgy vélem, meglehetősen elzárt, ahol az ember értesül egy új családról. Ők voltak Hullék. Nem tudom, hogy hányan voltak. Talán nyolcan vagy kilencen. Még most sem tudom. A közönség számára fenntartott erkélyen teljesen egybemosódtak. Az ügyvédem azt a tanácsot adta, hogy ne nézzek rájuk. Az első betöréskor ellopták a kulcsainkat, amelyeket naiv módon, belülről hagytunk a bejárati ajtóban. Betörték az ajtó üvegét, benyúltak, elfordították a kulcsot, majd egyszerűen besétáltak, mint egy csomagot hozó postás, vagy egy barátságos szomszéd. Felkaptak három garnitúra kulcsot, és elhajtottak az autókkal. Természetesen kártérítést kértünk a biztosítótól. Ez világos. Az autókat pótoltuk. Az ablakokat kijavíttattuk. De utána már semmi nem volt a régi. Másnap a kitört ablakba falapot tettünk, mivel hetekig nem találtunk senkit, aki be tudta volna rakni a megfelelő üveget. A szél besüvített a falap mellett, amely éjszaka nyikorgott és zörgött. Davey, az öcsém, folyton lement, hogy megnézze, mi az. És utána, pár hónappal később, amikor új számítógépet akartunk, már mindent másnak éreztünk. Hogyan vehetnénk akármit, egy Apple Mac gépet, vagy egy nagy képernyős televíziót, amikor tudjuk, hogy csak vonzanák ezeket az embereket. De mégis. Azt a tanácsot kaptuk, hogy éljük az életünket, és azt

tettük. A második eset mindent megváltoztatott. Hátul jöttek be. Újabb kitört ablak, de ezúttal egy másik. Volt még negyven. Davey összeszámolta. Még negyven újabb betörés lesz? Ezúttal elvitték az új számítógépet, és még egy iPadet is. Az önkormányzat nem engedélyezte, hogy dupla üvegezésű ablakokat tegyünk be. Azt mondták, hogy az épület műemlék jellegű, és nem engedélyezik a kettős üvegezésű ablakokat. Biztosak voltunk benne, hogy a dolog folyamatosan ismétlődni fog. Az újságírók úgy gondolták, hogy el fogunk költözni. Ez viszont nem olyan egyszerű, igaz? Sosem könnyű. Sok mindent átalakítottunk Davey számára, és mellékesen, egyfajta dac is volt bennünk: miért mi menjünk el? Néhány betörés kapcsán sokan jutnának ugyanerre a következtetésre. Nem tudhattuk, hogy mi jön még. Hogyan is tudhattuk volna? A harmadik alkalommal a mama meglepte őket. Felismerte Aldridge-ot. A negyedik betörésnél alakult minden rosszul. Mindenki, főleg Dominic számára. Nem tudom leírni az ilyen események után a felszín alatt forrongó dühöt. Mindenütt éreztem. Nemcsak sok időt vettek el a betörések ‒ a biztosítók egyfolytában papírokat kértek tőlünk, üvegezni kellett az ablakokat, rendőrségi feljelentések ‒, de sok minden más is volt. Igaz, amit az emberek mondanak; a betörés erőszakos cselekmény. Az otthonunk saját magunk kiterjesztése, és erőszak áldozatai lettünk. El se tudtuk képzelni, hogy miképp vethetnénk véget a dolognak. Ha elköltözünk, akkor is megtalálnak. Mi voltunk a leggazdagabb család Obanben, és ezt mindenki tudta. Látni és hallani kellett volna az e-maileket, telefonhívásokat és jelentéseket, amelyeket a rendőrségnek küldtünk, de egyik sem vezetett semmire. „Mit kellene tennünk?”, kérdezte tőlem a mama dühösen az után az este után, amikor újra megtörtént az eset. És, természetesen, nem kellett volna azt tennünk. De ott volt egy probléma, amelyet még nem sikerült megoldani. December 1-je, egy évvel később. Tisztelt Mr. és Mrs. Hull! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmit kell írnom. Ez elég elcsépelt kezdés, ugye? De igaz. A klisék gyakran igazak.

Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az utolsó, akiről hallani kívánnak, de most meg akarom írni ezt a levelet. Nem fogok magyarázkodni, hiszen egész biztos úgysem értenék meg, és nem is kellene, hogy megértsék, de a tudomásukra akarom hozni, hogy Dominic nem szenvedett. Nem volt halálfélelme, és gyorsan meghalt. Sajnálom, de nem sok mindent mondott. Nem beszélt sokat a halálakor. A golyó Örültem, hogy az üzenetnek hiányzott a befejezése. Azon tűnődtem, hogy minek az eredményeként születtek meg ezek a piszkozatok. Talán valamilyen terápiának szánták? Szerencsét próbáltam egy másik szó megadásával is: betörés. Több mint száz találat volt. 16. TÉTEL [email protected] Sajnálattal értesültem a második betörésről… A család nagyon problémásnak tűnik. Megpróbálok adatokat szerezni róluk, a régi lakóhelyükről. Elmegyünk ujjlenyomatokat venni, de meg kell mondanom, hogy szerintem nem sok mindent tehetünk, ha a családok egymást használják alibi céljából. [email protected] Köszönjük, hogy ipari kamerákkal és biztonsági lámpákkal kapcsolatban kértek tőlünk ajánlatot, és sajnálattal értesültünk a betörésről. Az eszközök egyértelműen mozgásra kapcsolódnak be. Szeretnének megrendelést adni? [email protected] Egy betörés után lakatosra van szükségem. Van olyan, aki azonnal ráér? [email protected] Sajnálattal értesítem, hogy a kettős üvegezésű ablakok használatára vonatkozó kérésüket elutasítottuk, a betörés ellenére. Obanben a védett épületeknek egységes megjelenésűeknek kell lenniük, hogy megőrizzék jellegüket. Amennyiben fellebbezést kíván benyújtani a döntés ellen… És ez így ment tovább. Különösen a rendőrséggel folytatott levelezés. Voltak korábbi üzenetek a meghiúsult azonosítással kapcsolatban, már az első alkalommal is, de a második betörés után minden durvább lett. A rendőrségi üzenetek hangvétele Mit vár tőlünk, mit csináljunk? és a Douglasék e-mailjeiből

áradó, dühvel vegyes elkeseredés teljesen megdöbbentett. Ipari kamerákat rendeltek, biztonsági lámpákat. Érzékelőket. Kicserélték a zárakat. Beüvegeztették, beüvegeztették, és újra csak beüvegeztették az ablakaikat, hogy azokat ismét betörjék. Nem engedték nekik a kettős üvegezést, hiszen nem illik a régifajta keretekhez. Együttérzés volt bennem. Egy szikrányi. Kijelentkezett, tűnt fel az információ az oldal tetején. Észre se vettem.

43 Eltoltam magamtól a laptopot, és egészen a mellemig felhúztam térdem a vizsgált oldalak tengerében. A tárgyalás anyagai úgy hevertek szerteszét a nappaliban, mintha valami erős fuvallat belekapott volna a papírkötegbe, és szétszórta volna a lapokat. A számítógép képernyőjén még mindig Jack e-mailje látszott, amelyből a kijelentkezés történt. A hely úgy nézett ki, mint egy őrült nő lakása. Néztem a rendetlenséget, és semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy miképp válhatott ilyenné az a korábbi, kedves kapcsolat; ahogy Jack nevetett, amikor Howard az éjszaka közepén szaladgálni kezdett a házban, mi pedig egymás kezét fogtuk a paplan alatt. Tíz perccel később nyílt az ajtó. Nem zártam kulcsra. Ő állt ott. Megriadtam. Az a férfi, aki szándékosan becsalogatta azokat a fiúkat. Mint egy gyilkos. Mint egy pszichopata. Ismerte a bejárati ajtó kódját. Én nem léphettem be az ő világába betörés nélkül, de neki szabad bejárása van az enyémbe, ez egyértelmű. Nekitámaszkodott a konyhapultnak, amelyet a lámpák megvilágítottak, és a tíz ujjával tartotta magát. ‒ Mit… ‒ kezdtem. ‒ Mi folyik itt? ‒ vágott közbe. A korábbinál magasabbnak tűnt a konyhámban, és egész tiszteletet parancsoló volt. Elképzeltem egy másik újságcímet. Terhes nőt találtak… Megráztam fejem. Nem. Ilyet sosem tenne, és nem bántana. De ezt honnan tudhatom biztosan? ‒ Mit akarsz? ‒ kérdeztem. Önkéntelenül is körbepillantottam a szobában. Túl korán jött, és nem volt időm rendet rakni. Először arra gondoltam, hogy nem veszi majd észre. Hiszen nem olyan feltűnő. Csak pár papír. De akkor az ő szemén át néztem a helyzetet, és az már ijesztő volt. Lapok mindenütt. Az e-mail postafiókja a számítógépem képernyőjén. Te jó ég, az ő postafiókja. ‒ Rach? ‒ fordult hozzám. Megtett pár lépést, bement a nappali szobámba, és úgy térdelt le a szőnyegre, mint amikor egy régész valami történelmi szempontból jelentős leletet készül a

felszínre hozni. Viselkedése elkendőzte a benne égő, valódi dühöt, ami engem is megtévesztett. Felnézett, és pillantásunk találkozott. ‒ Betörtél az e-mail-fiókomba? ‒ kérdezte. Ahogy ezt mondta, tekintete a tárgyalás anyagán állapodott meg. Kinyújtotta kezét, és ujja hozzáért a szamárfüles paksamétához. ‒ Mi ez? Valamilyen… dosszié rólam? Láttam, ahogy végigpillant a lapokon. Oldalak és oldalak a tárgyalásáról. Élete legborzalmasabb hete. Istenem, jaj, istenem. Felállt, kihúzta magát, és egyenesen rám nézett. ‒ Mi ez? ‒ ismételte meg. Ahogy újra láttam az oldalakat, most a kezében, izzó düh támadt bennem. Hogy annak idején miképp nézett rám, és hazudott, újra és újra. Hogy az egészet kitervelte. És hogy nem tartotta célszerűnek ezt elmondani nekem; őszintének lenni. ‒ Mocskos módon becsalogattad azokat a betörőket ‒ mondtam. ‒ Csapdába ejtetted őket. Jack szeme elkerekedett. ‒ Nem mondtad el nekem ‒ folytattam, és szerencsétlen módon azonnal a védekezés taktikáját választottam. ‒ Semmit nem magyaráztál el. ‒ Ezért te… ez az én tárgyalásomról szól? ‒ Újra lenézett a papírokra. Ezt természetesen nem ismerte fel azonnal. Csak oldalak voltak oldalak hátán, tanúk semmi konkrétat nem mondó kihallgatásáról. Bizonyára még sosem látta a teljes tárgyalás anyagát írásos formában. ‒ Igen ‒ válaszoltam. Már nem féltem tőle. Bátorságot adott a dühöm. ‒ Honnan…? Nagy meglepetésemre Jack zavarba jött. Amiért rátettem az anyagra a kezem, és a háta mögött megrendeltem. Nem vitás. Most együtt kell élnem azzal a ténnyel, hogy nem tudom, mire vagyok képes valójában. Az egész picit emlékeztet arra, ahogy ő él. A dolgok furcsa és borzasztó módon alakulnak. Pislogtam. Tényleg csak pár pillanattal korábban volt, hogy teljesen jogosnak tartottam hacker módjára behatolni a barátom email-fiókjába? Alig ismertem magamra. Milyen borzalmas valaki lett belőlem. ‒ Megrendeltem. Mondd el, hogy mi történt azokkal a fiúkkal, Jack. ‒ Bejelentkeztél az e-mail-fiókomba? A Google azt írta ki… Láttam egy új bejelentkezés IP-címét. A te szolgáltatód volt mellette. BT. Central Newcastle. Te voltál? Ezért vagyok itt. Tudni akarom. ‒ Eltervezted, hogy becsalogatod Dominicet, és megölöd? Tényleg vártál rájuk? Ha igen, akkor hogy a bánatban úsztad meg? ‒ mondtam dühösen. ‒ Bizonyára remek ügyvéded volt, egy igazi kígyó.

Ezt hallva Jack arckifejezése elkomorult. A padlót nézte, visszatartotta a lélegzetét, majd újra rám pillantott. ‒ Mondd meg! Úgy fest, hogy az információszabadságról szóló törvény értelmében a rohadt hatóságokhoz fordultál, és nem engem kérdeztél. ‒ Kérdezhettelek volna? ‒ mennydörögtem. ‒ Nem kell megvédenem magam előtted egy olyan vád miatt, amely alól felmentettek ‒ vágott vissza. ‒ Nem mentettek fel. Csak nem találtak bűnösnek. Picit összeszorította a száját. Ha csak azt nézem, és nem a karját, amelyet mereven tartott a dereka mellett, és nem az agresszív módon széttárt lábát, akár azt is hihettem volna, hogy boldogok vagyunk, és épp most nedvesítette meg az ajkát, mert mindjárt megcsókol. Egyre csak a száját néztem. ‒ Felmentettek, Rachel. És ha ezzel nem értesz egyet, akkor nem hiszem, hogy túl sok mondanivalónk lenne egymás számára. Így van? Dolgokat rendelsz meg rólam. Olvasod a személyes e-mailjeimet. ‒ Igen ‒ mondtam. ‒ Én… igen. ‒ Szemem nedves volt. ‒ Nem az vagy, akinek gondoltalak ‒ mondta szomorúan. Szemét beárnyékolta a szemöldöke. ‒ Te sem ‒ válaszoltam. Szája lefelé görbült. Felemelte kezét, és megdörzsölte homlokát. ‒ Istenem, szerettelek ‒ mondta. Ez a mondat nagyobb szívfájdalmat okozott, mint az összes többi. Nagyobbat, mint az összes hazugság együtt. ‒ És mi lesz Wallyval? ‒ kérdeztem. ‒ Nem mondom… azt nem mondom, hogy többé már nem találkozunk ‒ kezdte olyan horkantással, amely szinte gúnyosan hatott. Ez az apró, nevetésszerű hang kegyetlen volt. Nagyon különbözött attól a mély kuncogástól, amelyet annyira szerettem nála. ‒ És mi lesz? ‒ Nem tudom, Rach. Megosztozunk rajta? Fele-fele arányban? Nem tudom. Ezt ne tegyük! ‒ Nagy levegőt vett, és csak lassan engedte ki, mint egy dohányos a füstöt. ‒ Fel kell mérnem, hogy milyen helyzetben vagyunk. És a többi dolgot is. ‒ Jól van. ‒ A riporterek is ugyanazt csinálták, mint amit te ‒ mondta. ‒ Rohadt módon behatolnak a hangpostafelvételekbe. Ha csatlakozni akarsz hozzájuk, a PINkódom a 6865. Elpirultam. Ugyanaz volt, mint a telefonja bekapcsolásához használt, biztonsági kód, amelyet ismertem, de ezt nem mondtam el neki.

‒ Vagy talán a bankszámlám jelszavát akarod? ‒ folytatta. Nevetségessé tett, és igencsak harciasan viselkedett velem, mint egy dühös kandúr. Abban a pillanatban félelmet éreztem. Hogy mit tehetne. És mit tett. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, egy nap talán bemegyek a házába, és ellenem fordítja azt a fegyvert. Eddig minden más kapcsán is hazudott. Miért ne lehetne ez is valótlan? Talán mégis képes rá, hogy ártson nekem. ‒ Megöltél valakit ‒ mondtam neki halkan. ‒ És rosszat teszek azzal, hogy megpróbálok többet megtudni róla? Te csukott könyv voltál. ‒ Veszettül nem ismersz ‒ ordította, erős skót tájszólással. Ettől egy lépést hátraléptem. Kezem önkéntelenül is rátettem a hasamra. ‒ Nem ismersz ‒ ismételte meg, ezúttal halkabban. Lepillantott a hasamra, és a tekintetünk újra találkozott. ‒ Miért kellene azt hinnem, hogy jó vagy, amikor megöltél valakit? ‒ kérdeztem. ‒ Az én munkám az volt, hogy életeket mentsek. Te megöltél valakit. És előre kitervelted. Rohadt módon kitervelted. Davey ezt a tudomásomra is hozta, de azt mondtad, hogy bolond. Bementem hozzá, és megkérdeztem, de akkor te is bejöttél, és nem kérdezhettem többet. Előre kigondoltad. Előre megfontolt szándékkal elkövetett cselekedet volt ‒ kiáltottam a tárgyalás anyagából hirtelen eszembe jutó szavakat. ‒ Bűnös szándék vezérelt. Meredten nézett rám, olyan szigorú tekintettel, hogy arra gondoltam, fog-e még valaha is bármit mondani nekem. ‒ Ezt nem kell tovább hallgatnom ‒ mondta. ‒ Akkor ne hallgasd! ‒ kiáltottam. ‒ Menj el! Dühös voltam ugyan, de mégis, valami furcsa érzés ébredezett bennem. Betörtem az e-mailjei közé. Lehet erre egyáltalán, valaha is mentséget találni? ‒ Megtaláltad, amit kerestél? ‒ kérdezte, miközben megfordult, és az ajtó felé indult. Szeme olyan volt, mint két hideg kő. Talán az e-mailek miatt, de feltételeztem, hogy azért is, mert bevallottam, hogy megkérdeztem Davey-t. Amikor ezt mondtam, arckifejezése egészen megváltozott. ‒ Nem igazán ‒ feleltem. A szomorú viszont az, hogy megtaláltam azokat a szomorú hangú e-maileket, a rendőrség ismétlődő kérdéseit: annyi szinte elég is volt nekem. Kezdtem azt érezni, amit már korábban is éreznem kellett volna a barátom iránt: megértést, együttérzést, szeretetet. ‒ Nos, ha még mást is tudni akarsz, akkor figyelmedbe ajánlom a bírósági esetemet ‒ mondta Jack. ‒ Azt hiszed, hogy valami kibaszott gyilkos vagyok? ‒ A trágár kifejezés nagyon nem illett a dallamos, skót akcentusához. ‒ A jó francba az egésszel.

Keresztülment a szobán, kinyitotta az ajtót, és kiment. Ennyi volt.

44 Egy évvel korábban Másnap éjszaka újra bementem a fiúhoz. Látni akartam, megnézni, még akkor is, ha ezzel felébresztem. ‒ Minden rendben? ‒ kérdezte. Ült az ágyban, és egy könyvet olvasott. Megnéztem a címlapját: A hazudósok. ‒ Kortárs, fiatal szerző ‒ mondtam, és rámutattam a könyvre. Megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, hogy meggyőződhessem arról, jól van. Azt akartam, hogy Freudról és Marxról beszéljen nekem, és mindazokról a dolgokról, amelyekről szerette kifejteni a véleményét. ‒ Aha. Letette a könyvet, arrább csúszott az ágyon, és rám nézett. ‒ Te is rendben vagy? ‒ kérdezte mosolyogva, amiből tudtam, hogy nincs baj. ‒ Unalmasak ezek az éjszakai műszakok. ‒ Mosolyogtam, és továbbra is ott álltam az ajtóban. Az ablak még nyitva volt, és hideg levegő jött be rajta. ‒ Fogadni mertem volna ‒ mondta. A távkapcsolóért nyúlt. ‒ Semmi nincs a napnak ebben az órájában. ‒ Én is így vélem. Nem vagy fáradt? Nem fázol? ‒ Az ablakra néztem. ‒ Mindig is éjjeli bagoly voltam ‒ mondta. Rám nézett, majd újra a televízióra, és utána megint rám. ‒ Be tudnád állítani? ‒ Rámutatott a készüléket tartó konzolra. Olyan volt, mint egy hosszú, erős kar, a közepénél negyvenöt fokban meghajlítva. ‒ Rendben van ‒ feleltem. ‒ Habár az ilyesmi egészen biztos nincs benne a munkaköri leírásomban. ‒ Anélkül is meg tudod csinálni ‒ mondta halkan. ‒ Hogy érzed magad… a beszélgetésünk után? Szemembe nézett. ‒ Jól. Köszönöm ‒ felelte. ‒ Köszönöm, hogy elmondtad. Sosem fogom elfelejteni. ‒ Egyszer bólintott, és tizenévesek módjára, rosszkedvűen elfordította tekintetét. Szemében egyértelműen könnyek gyűltek, habár megpróbálta elrejteni. ‒ Most milyen? ‒ kérdeztem, és állítottam a karon. Vizsgálgatta az eredményt.

‒ Kicsit magasabbra ‒ mondta. ‒ Hátra akarok dőlni, és fekvő helyzetből akarom nézni. Fáradt vagyok. Arra gondoltam, hogy romlik az állapota. Kisebb változtatásokat végeztem a szobában, hogy kényelmesebb legyen neki, ahogy a rák súlyosbodik. A televízió most két méternél is magasabban volt a padló fölött, és úgy tűnt, hogy elégedett vele. Fekvő helyzetből is nézheti. El is szunnyadhat közben. Egyre többet aludt. Hálás pillantással nézett rám, amikor kimentem. Kezem a szokásosnál most egy kicsit tovább maradt ott az ajtókereten.

45 A jelen Volt pár dolog, ami közrejátszott a döntésemben. Jack távozása. A felfedezésem, hogy az egészet előre kitervelte. Gondolataim csapongtak, és szinte forgott velem a világ. Nagyon alapos, beható vizsgálatnak akartam kitenni magam. Jack nem tökéletes. Mez és Kate sem tökéletes. A szüleim kapcsolata sem volt az. Anyámnak titkos élete volt. És én sem vagyok tökéletes. Szerettem volna visszamenni az időben, hogy otthon legyek, és találkozzam magammal. Mintha csak egy eltűnt személyt keresnék az újságokban közölt felhívás alapján, visszamentem addig a helyig, ahol eltévedtem. Rachel Anderson. Kora: 29 év. Alacsony. Normál testsúly. Utoljára a Royal Victoria előtt látták. Úgy véltem, hogy vissza kell mennem oda, és csak úgy tudok mindent megfelelően felidézni. Az óta a nap óta, hogy a dolog megtörtént, gondosan kerültem a kórháznak azt a részét. Azóta be se tettem a lábam az osztályra, ahol korábban dolgoztam. Sosem fogom elfelejteni az esetet. Későre járt, és autóval egyenesen odamentem. Tökéletesen emlékeztem az útra: a körforgalomnál balra, azonnal irányjelzés jobbra, és ott bekanyarodni. Izgalmas volt a jól ismert úton haladni, és lendületesen vettem a kanyart ott, ahol be kellett kanyarodnom. A kormánykerék lazán elfordult, és puha tapintású volt, mintha csak selyemsálat tartanék a kezemben. Tudtam, hogy senki nem lesz ott, mivel a kórház folyamatosan létszámhiánnyal küszködik. A részleg hátsó részénél álltam meg. Minden kedvenc parkolóhelyem üres volt. A nagy fa alatti. A sarkon lévő, széles. Leparkoltam a nagy fa alatt, amelyen már nem voltak levelek, hátradőltem a vezetőülésben, és a kórház ajtaját néztem. Sosem mentem be a főbejáraton, azt szinte egyetlen orvos sem használta. Mindenkinek megvolt a szokásos ajtaja az osztályához közel, és csak pár mozdulatra volt szükség, amelyekre úgy emlékeztünk, hogy gondolkodni sem kellett hozzá. Betettem a kártyámat ‒ C2578Y ‒, kitártam az ajtót, megnyomtam a következőt, egy kevés kézfertőtlenítőt engedtem a kezemre, majd kinyitottam az utolsó ajtót is. Néha, hosszú műszakok után, amikor sok volt a munkám, időnként még a saját házamban is meg akartam nyomni egy nem létező,

kézfertőtlenítőt adagoló tartály karját, és tenyerem alja már a falon volt, mire észrevettem, hogy hol vagyok. Akkoriban az ilyesmi egész gyakran megtörtént. Azokat az időket stresszesnek tartottam ugyan, de most mégis jó szívvel gondoltam vissza rájuk. Ez nem így van mindig? A kevés alkalmak egyike, amikor Amrit munkája és az enyém összekapcsolódott, olyan eset volt, amikor egy Adam nevű baba huszonnégy heti terhesség után született meg. Gyakorlatilag a kórházban éltünk. A munkaidőbeosztással nem is foglalkoztunk. A végén, amikor a gyermeket elvitték a szakági szubintenzív osztályról egy kórterembe, akkor kivittem a szabadba egy csésze teát, hogy ott ünnepeljem meg az eseményt. Folyton eszembe jutottak a legrosszabb dolgok; a többszöri újraélesztés, a hatástalan gyógyszerek, vagy a szívműködés rendellenességei, amelyek nem akartak megszűnni. Egy hónapig vécére sem tudtam menni anélkül, hogy ne szólt volna a csipogóm. Fogalmam se volt, hogy kint hideg vagy meleg van. Egyre több alsóneműt és zoknit vittem be a kórházba, és egyre kevesebbet voltam otthon. De, ahogy a teát kortyoltam, egyre inkább felidéztem már a jó dolgokat is. Az orvosi munka örömei igazából csak akkor tudatosultak bennem. Együtt örültem Adam szüleivel, amikor a baba először tudott lélegzetet venni a szakági szubintenzív osztályon. És utána, sokkal, sokkal később, még több örömöt tapasztaltam meg. Együtt mind elmentünk egy étterembe, hogy a gyermek egészségére igyunk. Láttam a fiúcskát egy évvel később is, amikor már magabiztosan lépkedett, és boldogan szorongatta a Graffaló és barátai című képeskönyvet. Akkor jöttem rá, hogy megérte. A sok munka. A hónapok. Az erőfeszítés, hogy megmenthessek egy életet. Határozottan jó lett volna látni, ahogy egy szem sült babot nyújt felém a születésnapi vacsorájánál. Megittam a teát, ízlelgettem a csersav aromáját, és elaludtam a füvön. Az volt a legkellemesebb szunyókálásom. Az osztályom előtt a gyepen aludtam el, egy erkély alatt, és egy nővér kihívta a sürgősségieket. Azt hitték, hogy kiugrottam. Ezen mind nevettünk, miközben én az álmot dörzsöltem a szememből. Most, november végén, csak egyedül nézegettem a kórház ajtaját. Senki sem jött ki, vagy ment be, de már az idő is este kilenc felé járt. És akkor megpillantottam Amritet. Gyakran lépett ki az épületből, és állt ott rövid ideig egy szülés után, hogy összeszedje magát. Nagyon az érzelmek hatása alá került. A munkáját olyan jól végezte, hogy senki nem bánta az időnkénti eltűnéseit. A hold alacsonyan volt az égen, és az alsó része domborodott. És akkor, hirtelen megrohantak az emlékek; olyan hevesen törtek rám, hogy kétrét görnyedek tőle, ha képes vagyok rá, ha Wally még nem akkora bennem. Ha pár héttel korábban lett volna, amikor még nem voltam biztos Jack bűntettének részleteiben, az áldozat sérüléseiben, akkor ‒ ha az alkalom

megfelelő, már megtaláltam a Google eredményeit, de még nem tudom, hogy Jack mit követett el ‒ a régi kódommal talán, talán bemegyek, és megkeresem az áldozatot. Könnyű lett volna. Információkat tudhattam volna meg a golyó röppályájáról, hogy pontosan melyik halántékon hatolt be, és mekkora erővel. Olvashattam volna a boncolási jelentést, és meg is értettem volna. És, ha pár héttel korábban van, talán így is teszek. Milyen rosszul éreztem volna magam akkor. Éreztem, hogy agyam most mindenre mentséget próbál keresni. Jack eltitkolta előlem az ügyet, pedig megérdemeltem volna, hogy tudjam. De nem csak utána vizsgálódtam. Arra gondoltam, hogyan olvastam továbbra is a fiú Twitter-üzeneteit. A viselkedésem megbocsáthatatlan volt. Kíváncsian mindenbe beleütöttem az orrom. Vizsgálódtam, ha finoman akarok fogalmazni. Szinte készültem arra, ami történt. Az egyik pillanat még nyugodt ‒ a holdfény megvilágítja a konyhai étterem mellett az egyik csőből felszálló gőzt, egy folyosó ablakai sárga fénnyel csillognak ‒, de a másikban már Amrit áll az ajtóban, és engem néz. Mielőtt igazán rájöttem volna, hogy mit csinálok, kiszálltam az autómból, odamentem hozzá, és úgy emeltem fel a kezem, hogy szinte észre se vettem. Sebészköpeny volt rajta. A sebészköpeny remekül beillik pizsamának is, és van benne valami, amit szeretek. A kórházi szagot. A puhaságot. Ahogy sehol nem szorít. De az én köpenyeimet mégis mind kidobtam. Végignézett rajtam. ‒ Légy üdvözölve nálunk ‒ mondta egyszerűen. ‒ Tudtam, hogy visszajössz.

46 Egy évvel korábban Nem hívtak a szobájába. Nem volt sürgősségi hívás, és a csipogóm sem szólalt meg. Egyáltalán, semmi figyelmeztető jel nem volt. Egyszerűen csak látni akartam még aznap este, később, pusztán csak benézni hozzá, és kis időt eltölteni vele, hogy meggyőződhessem arról, tényleg minden rendben van. Esetleg azt megnézni, hogy sikerült-e elaludnia. Mondhatnám, hogy a szobája felé menet már tudtam, mire kell készülnöm, de ez nem így van. Az igazság az, hogy fogalmam se volt róla. A szokásos léptekkel haladtam, és kinyitottam az ajtót. Valami szellemeset akartam neki mondani, hogy az ifjúsági könyvek helyett talán a Háború és békét kellene olvasnia, hogy bővítse a szókincsét, és könnyebben megverjen Scrabbleben. Kinyitottam az ajtót, és földbe gyökeredzett a lábam. A Newcastle United sálját használta, amelyik mindig vele volt. Felakasztotta magát. A televízió tartókonzoljáról lógott, alatta vizelettócsa. Megkezdődött körülöttem a cirkusz. Behívták a konzultánst. Aludhatott, mert szeme dagadt volt, amikor belépett. A nővérek körülöttünk álltak és remegtek, ahogy megvizsgálta a fiút. És, természetesen, a fiú mamáját is behívták. ‒ Vizsgálat lesz, ugye? ‒ kérdezte tőlem az egyik nővér. Mindenkitől elkülönülten álltam egyedül egy sarokban, a helyiség legsötétebb részén, és a látványt néztem. A sálat. A tévékonzolt, amelyet én állítottam be. Ahogy valaki felmossa a padlót. Nem néztem a testre, amelyet úgy fektettek le az ágyra, mintha még mindig élne. Hallottam a fiú mamáját a folyosón. Elfordultam, a fal felé, és összefontam karom. Egész életemnek az volt a legrosszabb pillanata. ‒ Mi történt, miről van szó? ‒ kérdezte. ‒ Engedjenek be! ‒ kiáltotta. Daniel, a konzultáns befejezte a fiú vizsgálatát, rám pillantott, és odament az ajtóhoz. Nekem is vele kellett volna tartanom. De hogy mehetnék, és hogy nézhetnék a nő szemébe, hogy elmondjam neki, mit tettem? ‒ Hagyott egy levelet ‒ mondta halkan a konzultáns. ‒ Valóban? ‒ Ösztönösen kinyújtottam a kezem.

Daniel azonban rám nézett. ‒ Az anyjának ‒ mondta, és fura kifejezés ült az arcára. A nő magában állt a folyosón, kezében a táska, és kicsit lóbálta. A táska majdnem leért a földre. Kis időre behunytam a szemem, és megacéloztam magam. ‒ Pár szót váltanunk kell egy szobában ‒ mondta Daniel. ‒ Mi történik? Hol van a fiam? Jól van? Láza volt, de különben jól érezte magát, és Aknakeresőt játszottunk. ‒ Menjünk be ide! ‒ javasolta Daniel. Csodálnom kellett az önuralmát. Mellette álltam, de én minden porcikámban reszkettem. A nő üveges szemmel ránk nézett, és láttam, hogy már tudja, csak megpróbál úgy tenni, mintha nem tudná. Nem volt hozzá bátorsága. ‒ Igazán, nagyon sajnálom ‒ kezdte Daniel. A kollégám még be sem tudta fejezni a mondatot, amikor a fiú anyjának az arcán megjelent a teljes elkeseredés. A körmömet rágtam, és másfelé néztem. Nem tudtam kezelni a helyzetet. ‒ Ne ‒ mondta a nő. – Hogyan, hogyan? Megfeszítettem az izmaim, mintha azzal fékezni tudnám az anya érzelmeit, miközben Daniel felfogta a csapásokat. ‒ Nagyon szomorú, hogy ezt kell mondanom, de a saját kezével vetett véget életének. Most éjszaka. Az éjszaka közepén ‒ mondta Daniel. ‒ Őszintén, és végtelenül sajnálom. A nő először semmit nem mondott, és az arckifejezése is ugyanolyan maradt. Utána köhögött, mintha fulladozna. Ezt követően kezével eltakarta arcát, és úgy sikított, mint ahogy korábban a fia tette az irodámban. Gondolatban felidéztem a képet. A tetoválásokat. Ahogy a fiú elhajította a papírnehezéket. Úgy mondott nekem Marx-idézeteket, mintha felnőtt lett volna. Igazából viszont csak színlelt. Nem volt meg a kompetenciája. Még éretlen volt hozzá. Sérülékeny. Nem állt készen. Nem kellett volna elmondanom neki, vagy kevésbé kellett volna őszintének lennem. A megérzésem rossz volt. Teljesen pontatlan. Katasztrofálisan pontatlan. Megöltem őt. A kezem tiszta ugyan, nem tapad hozzá vér, de mégis megöltem azt a fiút. Én tettem. Arcom forró lett, ahogy ott álltam, majd újra leültem. Daniel mérgesen rám nézett. A nő felém fordult, és hitetlenkedve pislogott. És akkor kimondta. Összekapcsolta a gyermeke halálát és a reakciómat. ‒ Megmondta neki ‒ szólalt meg. A hangja nyugodt volt, de egyfolytában a szemembe nézett.

Nem tehettem mást, el kellett mondanom az igazságot. ‒ Igen ‒ mondtam. Hozzá akartam még tenni, hogy mennyire sajnálom, és tévedtem, de nem voltam rá képes. Elfordította rólam a tekintetét. ‒ Miért? ‒ kérdezte, és most az ablakot nézte. ‒ Mondtam magának… mondtam magának, hogy ne tegye. ‒ Mit ne mondjon el? ‒ kérdezte Daniel. ‒ A kilátásait. Kollégám felvonta a szemöldökét. ‒ Honnan tudtad a kilátásait? ‒ Azt mondtam el, amit én tudtam. ‒ De az csak feltételezés lehetett. A rák annyira kiszámíthatatlan. Ennek hallatán a fiú anyjának zokogása hangosabb lett. Daniel arca elkomorult. ‒ Kettesben kell beszélnünk ‒ mondta, és felvonta szemöldökét. Láttam, hogy elmehetek. Felálltam, hogy távozzam. Egy kicsit még elidőztem az ajtóban, hogy megvárjam a beszélgetés befejezését, de a fiú mamája nem nézett rám. ‒ Én mindent megtettem, amit tehettem érte ‒ mondtam érdes hangon. ‒ Mindent, a rák gyógyítására. Minden olyasmit, amit… amiről úgy gondoltam, hogy az érdekében áll. ‒ Nos, tévedett. Nézze meg, hogy mit tett… ‒ Kis időre elhallgatott. ‒ Hogyan? Daniel azonnal megértette a kérdést. Nálam sokkal jobban felfogta a ki nem mondott gondolatokat, és megértette az embereket. ‒ Felakasztotta magát. Nagyon sajnálom. Akkor kimentem. Nem volt helyes a részemről, de az sem lett volna az, ha ott maradok. És nem volt jó döntés megmondani a fiúnak az igazságot, de abban sem vagyok biztos, hogy jó lett volna tovább hazudni neki. Ilyen helyzetben semmi sem működik igazán, és semmi sem helyes. Nem sokkal az után, hogy a fiú mamája bement hozzá, Daniel felfüggesztett az állásomból. Nem láttam őt egészen a vizsgálatig, amikor is sznob ügyvédek folyton csak keresztkérdésekkel gyötörtek. Amikor elszakítottak a pácienseimtől, és távoztam, az utolsó szavaim a következők voltak Danielhez: ‒ Ügyelj rá, hogy Maisie a hármas ágyon lássa a majmot a sztetoszkópodon, amikor vizsgálod. Tetszik neki, és bátorságot merít belőle.

47 A jelen A parkoló aszfaltján ültünk a hideg, novemberi estén. ‒ Mit fogsz tenni? ‒ kérdezte Amrit. Új, fényes fehér edzőcipő volt rajta. ‒ Semmit ‒ feleltem. ‒ Nos, nem ólálkodhatsz folyton kórházak parkolói körül ‒ mondta. Feléje fordultam. Kezére támaszkodva hátradőlt, és az eget nézte. ‒ Már picit hiányzott. ‒ Ahogy Amrit csendben ott ült mellettem, Jackre gondoltam. Én is pont olyan vagyok, mint ő. Önbíráskodó, és azt gondolom, hogy az orvosi etika törvényei rám nem vonatkoznak. De tényleg rossz ember lenne bármelyikünk is? Én nem vagyok az. Jót akartam, de mindent összezavartam vele. És én őszinte voltam vele a múltamat illetően? Természetesen nem. De Jack nem kutakodott az e-mailjeimben. Összerezzentem a gondolattól. Sosem helyénvaló így betörni valakinek a magánéletébe. Ezt nem vettem figyelembe, mivel olyan erős volt bennem a vágy, hogy kiderítsem az igazságot. De nem volt helyénvaló. Teljesen hibás döntés volt. Arcom égett a szégyentől. Egyre csak a szemközti, kis ablakot néztem, ahol az eset történt, és szinte már azt vártam, hogy feltűnik benne a fiú. Vagy Dominic Hull. Egyik kezét felemeli, hogy kopogjon, a másikban pedig a laptopját tartja. A kettő akár ugyanaz a fiú is lehetett volna. Életkoruk nagyjából megegyezett. Még hasonlítottak is egymásra; dús, sötét haj és idétlen testtartás, ahogy kissé előrehajolva állnak. Felvettem egy kavicsot a parkoló aszfaltjáról, és egy darabig görgettem a kezemben, míg végül hagytam, hogy kiessen az ujjaim közül. Minden annyira kusza. Ki tudja már, hogy mi a jó, és mi a rossz? Amrithez fordultam. ‒ Jack és én szakítottunk. Egyszerűen rám jött, hogy itt akarok lenni. Itthon. ‒ A gyógyászat nem szakma ‒ mondta Amrit. ‒ Hivatás, ugye? Választ próbál kicsikarni belőled, és nem fogad el visszautasítást. ‒ De mit kellene tennem? ‒ kérdeztem, és feléje fordultam, azon kevesek egyikéhez, aki ezt tudja. ‒ Nem jöhetek vissza. ‒ Miért nem? ‒ kérdezte halkan. ‒ Hibát követtél el. Jézusom, mindnyájan

követünk el hibákat. Emlékszel, amikor egy nő sofőrjének morfinból a halálos dózis háromszorosát akartam beadni? ‒ Az csak rossz számítás ‒ mondtam. ‒ Az én esetem szándékos volt. Mellesleg, a te döntésedet utána ellenőriztük. Még éppen idejében. ‒ Újra felvettem a kavicsot a parkoló aszfaltjáról, és valamilyen formát karcoltam vele rá. Hasam úgy nyomódott testem felső részéhez, mintha egy nagy gömb volna. ‒ Gyakorlatilag megöltem. ‒ Nem volt szándékos ‒ mondta. ‒ Az emberek megértik… igen, tudatosan határoztál úgy abban a pillanatban, hogy megteszel valamit, ám ez még így is lehet hiba. Senki nem gondol rosszat rólad, Rach. Felmondtál, mielőtt még ezt elmondhattuk volna neked. Újra leejtettem a kavicsot. Kicsit elgurult, de csak annyira, hogy nem érhettem el. Jackre gondoltam, ahogy a puskát tartja. Az is lehetett vajon tévedés? Megérthetem ezt úgy, hogy egész pályafutásom alatt gyógyítani akartam, és nem sebeket okozni? Nem tudom. A megbocsátást viszont megtanulhatnám, és akár magammal is kezdhetném. ‒ A vizsgálat során az ügyvédek feltették a kérdéseiket. Levonták a következtetést. A halottkém felolvasta, hogy pontosan mi történt. Mit csináltam én, és mit tett a fiú. A cég jogászai azt mondták, hogy a gyermekmentő szolgálat tehet valamit, és felléphetnek ellenem. ‒ De nem tettek semmit. Mint ahogy az Általános Orvosi Tanács sem. Ezt nem lenne szabad még egyszer elkövetned; most ne érts félre ‒ mondta. ‒ Nem hozhatsz ilyen elhamarkodott döntéseket. De szükség van rád. Jó orvosokra mindig szükség van. ‒ Nem tudom, hogy képes lennék-e rá ‒ mondtam. ‒ Visszajönni, és nem ledermedni az emlékek súlya alatt. És akkor kezdtem el sírni. Nagy, kövér könnycseppek gördültek le az arcomon. Felnőttként szinte soha nem sírtam, mivel a gyógyászat felszárította a könnyeimet. Ha valaki olyasmiket lát, mint mi, az nehezen sír egykönnyen. ‒ Szerettem azt a fiút ‒ mondtam halkan a könnyeimen át. Amrit a vállamra tette karját, és közelebb húzott magához. Fertőtlenítőszaga volt, ahogy az alkoholos gél párolgott a bőréről. ‒ Az én első halálesetem maga volt a pokol ‒ mondta. ‒ Emlékszel rá? Kisbaba volt. A neve Sam. Parányi teremtés, de tökéletes. Abszolút tökéletes. Nem kellett volna meghalnia. Nem volt igazán fejletlen. Levált a méhlepény. Fehéren jött ki. Nem mozgott, és már akkor tudtam. Negyvenöt percen át próbálkoztunk a megmentésével, és az anyja egész idő alatt, egyfolytában sikoltozott. Utána kimentem az épületből, és belefejeltem egy lámpaoszlopba.

Nagy zúzódás keletkezett rajtam. Ez a munka nagyon hálátlan. Semmilyen más szakma esetében nem látod, hogy mennyire nem tisztességes ez a világ; minden milyen értelmetlen és alapvetően fontos is lehet egyszerre. ‒ Emlékszem rá ‒ mondtam. Minden halálra emlékeztem, de főleg a kisbabákéra. ‒ A következő évben a szüleinek új babájuk született, ugye? ‒ Igen, így van ‒ válaszolta Amrit. ‒ Hogyan térhetnék vissza? ‒ kérdeztem. Nem tűnt meglepettnek, hogy ilyen kérdést teszek fel. Helyette azt mondta: ‒ Hogyan nem tehetnéd? ‒ És ha tényleg azt akarnám, hogy újra orvos legyek…? ‒ Újra? Hiszen most is az vagy. ‒ Tényleg? ‒ kérdeztem. ‒ Tényleg. Ez nem olyan munka, amit az ember elvégez. Eggyé válik vele. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. ‒ Túl sokat aggódsz ‒ tette hozzá Amrit. Továbbra is mosolyogtam egy picit. Ben is ugyanezt mondta, tehát igaz. Az egészet másképp is fel lehet fogni. Talán mégsem voltam tapintatlan kíváncsiskodó. Talán csak félreértelmeztem dolgokat. Talán csak sokat aggódtam emberek miatt. Hogy meggyógyítsam őket. Megértsem őket. A fiút. Jacket. Még Bent is. A saját gyerekemmel akartam vezekelni a fiúért. A fiúval akartam jóvátenni a mama ügyét. A mama kalandja beteges félelemmel töltött el, hogy Ben megcsal, de mindezen dolgok felszíne alatt bennem is volt valami naivitás. Talán túlságosan aggódó voltam. Nagyon sokat akartam tudni. Túl sokat szimatoltam. Mindent elemezni akartam. Nem tiszteltem a határokat, és nem tudtam őket kötelezőnek elfogadni magamra nézve. A vizsgálódó hajlamom miatt lettem talán jobb és rosszabb orvos, egyszerre. Mennyit számít ez most? Megtanultam a leckét. Többet ilyet nem teszek. Senkinek nem török be a magánéletébe. ‒ Audrey megcsalt ‒ szólalt meg Amrit pár perc elteltével. Oldalról ránéztem. ‒ Az egyetemen ‒ tette hozzá. ‒ Még a kapcsolatunk elején. Nem mondtam semmit. Ha valami borzalmas dolgot megtudunk, abban az egyik legrosszabb elem arra rájönni, hogy mindenki más már vagy tudta, vagy gyanította. ‒ Bár ne történt volna meg, mert most mindenre árnyékot vet az emlék. De mit tehetünk? Gürizni kell tovább ‒ mondta halk nevetéssel. ‒ Ő mondta el neked? ‒ kérdeztem. Megrázta fejét. ‒ A fickó. Az a gazfickó.

‒ Hm. ‒ Nagyon fura, amikor egy kapcsolat életedben a legcsodálatosabb dolog, és ilyen folt van rajta. Tudom jól ‒ mondta, és rám nézett. ‒ Ám ez nem jelenti azt, hogy meg kell futamodnod. Nem adod fel. Visszamész. ‒ Talán azt teszem ‒ mondtam halkan. ‒ Bizonyára ismered a levelet, amelyet megtárgyaltak a vizsgálat során. Tudod, hogy mi állt benne. ‒ Igen ‒ mondtam, és jól emlékeztem rá. 17. TÉTEL Ne hibáztassatok senkit, kizárólag a rákot. Ahogy egyszer Hume mondta, most csak visszaveszem életem felett az irányítást: a képességet annak eldöntésére, hogy valamit megtegyek, vagy ne tegyek meg; az akarat erejét. Mindig is szeretni foglak benneteket. ‒ A mamája újra eljött. Később. Sokkal később. A vizsgálat után. Téged is említett. Megpróbáltam elmondani neked ‒ folytatta Amrit. Visszagondoltam az üzeneteire és a hívásaira. ‒ Ó. ‒ Úgy tűnik, hogy már higgadtabban gondolkodik. Tudja, hogy nem akartál rosszat. ‒ Gyűlöl engem. ‒ Talán. Kiakasztottad. De tudja. Tudja, hogy a fia egyébként is meghalt volna, és inkább ezt a megoldást választotta befejezésül. ‒ Az akasztás borzalmas halál ‒ mondtam, és megpróbáltam nem sírni. ‒ Fogadni mernék, hogy megbánta. Azért volt a vizelettócsa. A félelem. Hogy már nem tudja visszacsinálni az után, hogy kirúgta maga alól a széket. Megbánta. Hirtelen indíttatástól vezérelve cselekedett, mint egy gyerek. ‒ Nem, Rach, nem. ‒ Amrit mormolt valamit, de utána elhallgatott, csak ült mellettem, és az eget nézte. És az valahogy elég is volt. Ám akkor megváltozott a véleményem. Korábban biztosra vettem, hogy jó dolgot cselekszem, de már határozottan tudtam, hogy ez nem így volt, és, utólag visszagondolva, természetesen nem tenném meg újra. Ezt talán a nő is így véli. Mind folyamatosan módosítjuk a meggyőződésünket. Hogy mit hogyan látunk. A tragédiákat és sikereket. Az események szélfútta homokdűnék módjára változnak, ha az életünk más-más szakaszaiból nézzük őket.

Jack Davey érdekében avatkozott be, és túlságosan is védeni akarta őt a betörések közepette. Akárcsak a fiút az anyja. És én a fiút, de más módon. Bizonyos értelemben mind mások érdekében cselekedtünk, és talán mind tévedtünk. ‒ Hány tragédiát okozunk mi mind, életünk során? ‒ szólalt meg Amrit, mintha csak olvasna gondolataimban. ‒ Nem tudom ‒ feleltem. ‒ Rengeteget. Néhány közülük nyilvánvalóbb, mint a többi. ‒ Mindig is ilyen bölcs volt. Feltéve, ha nem a munkával kapcsolatban tett szellemesnek szánt megjegyzéseket, és nem habzó italokat ivott. El is felejtettem, hogy mennyire kedvelem őt. Jackre gondoltam, ahogy a jogászok nekitámadnak és csépelik, majd magamra. Az biztos, hogy mindketten hibáztunk. Mindketten felelősek vagyunk áldozatunk haláláért, és egyformán bűnösök vagyunk. Egy orvos egy gyerek anyja kívánsága ellenében cselekszik. Egy férfi lesben vár egy betörőt. Elfogott a remegés. Hirtelen rájöttem, hogy nem Jack az, akiben nem bíztam, hanem magamban. A történtek után: előbb a mama, utána Ben, a fiú, és most Jack. És amikor magunkban nem bízunk, akkor senki másban sem tudunk.

48 Jó volt, hogy Mezzel beszélgethettem a szakításról. Kate hagyott rá nekem lehetőséget, és csendben visszavonult, valahányszor megjelentem náluk. Az egyik decemberi vasárnap Mez és én sétálni mentünk, a Jesmond Dene parkba. A levegő bódító volt; elporló levelek, tőzeg és a feltöltött talaj szagát lehetett érezni benne. Mez, mintha csak a bátyám lenne, vett nekem Gingerbread lattét a Starbucksban, de gyömbérszirup nélkül. ‒ Egyértelmű, hogy karácsony van ‒ mondta, és odaadta az italt. ‒ Úgy tűnik ‒ feleltem, és a gyomrom is összerándult. Hamarosan beköszönt az új év, és Wally is mindjárt megszületik. Nyugodtan készültem, és az ágyam mellett már ott volt egy mózeskosár. Folyton nyugtattam magam, hogy egyszer elérkezik a nap, és minden rendben lesz, de igazából nem volt szükségem rá, hogy minden állandóan arra emlékeztessen. Más dolog nyomasztott; az üzleti stílusban megfogalmazott üzenetek, amelyeket Jack küldött a szülés és a közelgő vizsgálatok kapcsán. Ez volt a legrosszabb. Amíg korábban egy szakajtónyi, Jackre jellemző dolognak örülhettem ‒ a humorának, a csókjainak, sőt még a macskájának is ‒, most csak néhány udvarias, szűkszavú, üzenet volt tőle. Nem a testbeszédét láttam, az arckifejezését, hanem csak a pontok utáni, dupla szóközt néztem; ehhez a haláláig ragaszkodni fog. Az üzenetek tartalma olyasmi volt, mint például remélem, hogy jól érzed magad és értesíts, ha van valami változás. Mintha csak kísértet lennék a saját lakásomban, járkáltam, és képtelen voltam bármivel is igazán foglalkozni. A fürdőkádban még mindig azt képzeltem, hogy késő este megcsókol. ‒ Hogy van Mr. Ross? ‒ kérdezte Mez. ‒ Nem tudom. Szerintem jól. Most kicsit több időt tölt Obanben ‒ mondtam. ‒ Még mindig a City Lights tudósítójaként dolgozik. ‒ És mi van Wallyval? ‒ Converse cipőjével Mez felfordított egy falevelet. Végigsimítottam a hasamon. Feszes volt, mint egy felfújt luftballon. Furcsa volt arra gondolni, hogy egy baba mozog a belső szerveim között. Szinte felfoghatatlan volt. ‒ Nem tudom… ‒ mondtam ismét. ‒ Beszélnünk kellene róla.

De, természetesen, nem értekeztünk eleget ahhoz, hogy megfelelő kapcsolatban legyünk egymással. Nem mintha hiányzott volna hozzá az érzelmi háttér, vagy akár a szeretet. Késő este még mindig sírtam, ahogy a korábbi viszonyunk legjobb részeire gondoltam: a napra, amikor találkoztunk, az első randevúnkra, és az azokhoz tartozó pillanatokra, amelyek úgy sziporkáztak, mint egy tűzijáték petárdái. Milyen sok emlékem van egy ilyen rövid kapcsolatból. Nem a szokásos dolgok, mint Ben esetében: ingek a ruhásszekrényben, egy pár hócsizma a padláson, közös bankszámla. Arra gondoltam, hogy Jackről más emlékeim vannak. Szívbe markolóbbak. Ahogy a fény megtört a Tyne hídján azon az estén, amikor először csókolóztunk, miközben még ott éreztük szánkban a fokhagyma és a tészta ízét. Az ágyam végében egy benyomódás, amely olyan formájú, mint Howard teste. A szokásos percek a reggeli tevékenységek közepette, amikor megnéztem a legújabb Twitter-üzeneteit. Ahogy a testét magamon éreztem, kezét az enyémen az ágyban, vagy erős mellkasát a hátamon, miközben feküdtem. Soha nem faggatott. Nem aggódott Wally miatt, vagy azért, hogy miképp birkózunk meg a feladatokkal. Azt sem kérdezte meg soha, hogy miért hagytam ott az egészségügyet. Nem várta el tőlem, hogy találjak magamnak jobb állást. Még az emlékmű közelébe sem tudtam menni. Mindig kikerültem, még akkor is, ha úgy sokkal többet kellett gyalogolnom. ‒ Ezt meg kellene oldanod ‒ javasolta Mez. ‒ Kate és én is küzdöttünk vele, és neked is meg kellene oldanod. ‒ Még te és Kate is? ‒ kérdeztem, de már mosolyogtam. ‒ Minden újra rendben? ‒ Igen. Bocsánatot kértem. Kár, hogy Jack nem hajlandó rá. ‒ Ő már bocsánatot kért. ‒ Valóban? ‒ Igen, de most nem erről van szó. Tudom, hogy nem lesz seggfej. Könnyű lesz vele, az világos. Biztosra vettem, hogy megértő lesz. Kedves és barátságos. Ezt határozottan tudtam. Hiszen minden cselekedetét ezek a tulajdonságok hatották át. Ahogy időnként elkészítette a vacsorámat, és odahozta nekem a tányért, az itallal együtt. Ahogy óvatosan reagált a pozitív terhességi teszt eredményére, mert tudta, hogy örökre emlékezni fogok rá. Ahogy cikkeket írt a feminizmusról, és elküldte őket az Independent szerkesztőségébe, függetlenül attól, hogy nem közölték őket. Ahogy egyszer sem mulasztotta volna el, hogy Howardnak beadassa a szükséges oltásokat. Hogy csakis a legjobbat akarta Wallynak. Rendes valaki, és ez rengeteg módon megnyilvánult. Nem azt gondoltam akkor a kórház előtt, hogy egyikünk sem rossz? Nagyon

kiélezett helyzetbe kerültünk, ennyi az egész. A hippokratészi eskü ott van ugyan szobám falán, de vonatkozik minden esetre? Az emberek nem követhetnek el hibákat? És igen, azok a hibák időnként katasztrofálisak. Mint az enyém. Mint Jacké. De mi van akkor, ha megpróbáltam ugyan megérteni Jack tettét, és ennek érdekében tényleg mindent meg is tettem, ám figyelmen kívül hagytam azt, ami teljesen nyilvánvaló? Hogy egyszerűen el kell fogadnom, és utána meg kell bocsátanom neki. Wally kedvéért. Hogy együtt nevelhessük fel. ‒ Bízol benne, hogy jó szülő lesz? ‒ Igen ‒ feleltem. ‒ És nem csak ebben. Teljesen megbízom benne. Hogy jó ember. A szavak már elhagyták számat, mielőtt rájöttem volna, hogy mit mondok. De rájöttem, hogy tényleg bízom Jackben. Megbánta, amit tett. Valóban, soha nem követett volna el bűnt, ha nem kényszerítik abba a helyzetbe. Csak egyszeri eset volt, ez nyilvánvaló. Vagy inkább talán arról van szó, hogy úgy döntöttem, megbízom Jackben. ‒ Bízol Jackben? ‒ kérdezte Mez, és lassan elvette a szájától a kávéspoharat. Tekintete rajtam nyugodott. Haja kócos volt, és kékesfeketén csillogott a gyenge, téli napfényben. ‒ Igen ‒ mondtam. Az egész nem lelkiállapot kérdése. Nem olyasmi, ami vagy megtörténik, vagy nem. Az ilyesmivel foglalkozni kell, és nem az a megoldás, hogy betörök a barátom e-mail-fiókjába. Idő és kellő tapasztalat kell hozzá. ‒ Ha bízol Jackben ‒ mondta Mez, és szavai az én gondolataimat tükrözték ‒, akkor mit keresel itt nélküle? ‒ Nem tudom ‒ feleltem. ‒ Tényleg fogalmam sincs. Aznap este elmentem a mama sírjához. Úgy ismertem meg a sírkövet, mint ahogy őt ismertem volna meg egy zsúfolt teremben: azonnal. Elmondtam neki mindent. Ott ültem a hidegben, és addig beszéltem, hogy végül már egészen berekedtem. Beszéltem neki a saját haláláról. Hogyan figyeltem, ahogy egyre inkább fonnyad és összeaszik, és már szinte eltűnik a párnák között. Beszámoltam a halála utáni napok eseményeiről. Elmondtam azt is, hogy mennyire sértő volt, amikor gúnyolódott velem. És arra gondoltam, hogy meg is értette. Sőt, még bocsánatot is kért. Elmondtam neki, hogy milyen kedves dolog volt, amikor rendszeresen telefonált, és törődött velem. Minden bizonnyal azt is megértette. Beszéltem neki Benről. Hogy mikkel vádoltam. Tévesen, habár ezt nagy valószínűséggel sosem fogom biztosan tudni. És utána beszéltem neki a fiúról. A hibáról, amelyet elkövettem.

Szinte láttam a mamát. Szeme annyira hasonlít az enyémre, mozdulatai merevek és szigorúak, mint mindig, és figyelmesen hallgatja, amit mondok. Ne aggódj Ben miatt! ‒ mondaná. ‒ Egyébként is szakítottatok volna. A visszaindulás előtt becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy mi lenne, ha most újra látnám Bent. Mentegetődznék. Megpróbálnám megmagyarázni, hogy a dolog nem személyes jellegű volt. A mama halála miatt történt. És a fiú miatt. Paranoiás lettem a túl sok rossz hírtől és attól, hogy az eddig biztosnak hitt talaj ‒ a szüleim, a karrierem ‒ kicsúszott a lábam alól, mintha csak ingoványon állnék. Ben megértené, gondoltam. Mindig is logikusan gondolkodott. És együtt érezne velem, amikor már mindent megértett. Nem tudom, hogy a mama mit mondott volna a többivel kapcsolatban. Az már túlságosan összekuszálódottnak tűnt ahhoz, hogy kibogozzam. De, ahogy eljöttem, könnyebbnek éreztem a lelkem Bennel kapcsolatban. És egyetlen dolgot megoldani még mindig jobb, mint semmit.

49 Két űrlapot kellett kitölteni, egy hetet várni, és máris ott voltam, persze jóval alacsonyabb beosztásban. A hiba, a kieső idő, a szakirány változása mind visszahatott. Újra az F2-es kategóriában voltam, és nem rezidens, de nem törődtem vele. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálat szerető anya módjára fogadott vissza, és semmit nem kérdeztek, annak ellenére, hogy már csak három hónap volt hátra a szülésig. Ma reggel a papa is üzenetet küldött: sok szerencsét, írta. A mama büszke lenne. Visszafojtottam a könnyeket. Tényleg az lett volna, és ezt én is tudtam. A krónikus ápolási osztálynak más szaga volt, mint a kórházaknak. Vacsorára sütött ételeket, parfümöt, a külső világot lehet érezni benne. Kevesebb fertőtlenítőt, és kevesebb gyógyászatot. Lenéztem az orvosi köpenyemre; még a legnagyobb méret is szorított a hasamnál. Megfogtam a sztetoszkópomat. A fém hideg volt a torkomnál. ‒ Szervusz, James ‒ üdvözöltem a hetes ágyon lévő fiút. Feküdt, és az intézet kertjét nézte, amely szépen nyírt bokrokkal volt tele, közöttük szökőkutakkal. Időnként hallottam a víz csobogását, amikor éjszakánként csend volt, vagy kis nyugalom állt be délután. Voltak olyan dolgok is, amelyek nincsenek egy kórházban: kint lógó madáretetők; kis ládikák a nővéreknek, hogy abban tarthassák a holmijukat. A terápiához a nem kifejezetten higiénikus dolgok is hozzátartoznak, mint például párnák és állatok. A krónikus osztályon mindenki tisztában volt az esélyekkel; meghalni jött ide. A légkör azonban mégsem volt olyan nyomasztó, mint amire számítottam. Sokkal békésebb volt így meghalni, mint egy kórházban. A gyógyszerek a közérzetet javították, és nem voltak kétségbeejtően szükségesek. ‒ Ettől a hangtól folyton a nyavalyás klotyóra kell mennem ‒ mondta James, és a kinti szökőkútra mutatott. Cisztás fibrózisa volt. Mindig is tudta, hogy talán nem fog sokáig élni, de valahogy mégis reménykedett. Pár dolog azért határozottan érdekelte. Annyira szerette az M&M drazsét, hogy egyszer még a londoni M&M’s Worldbe is elment. Színvak volt. Szeretett jégkorongozni és bendzsózni. Kifakult farmer és fehér póló volt rajta. A mellkasát borító szőrből egy kevés kilátszott a póló nyakánál. Csak az előző nap költözött be, és az ágyon ott feküdt egy iPad is. ‒ Nem is gondoltam volna, hogy ilyen lesz ‒ mondta.

Keresztbe tett lábbal felült az ágyon. Kicsit fáradtnak látszott, picit sápadt volt, de tökéletesen egészségesnek tűnt. Ettől függetlenül, a kezelést már befejeztük, és a dolog már nem tart sokáig. ‒ Milyen? ‒ kérdeztem mosolyogva. Ránéztem a kórlapjára, amely a falon függött, és nem az ágy végében volt. Az ágy nem a szokásos kórházi, hanem fából készült. Így már teljesen más. ‒ Valahogy arra emlékeztet, amikor egyetemista voltam. Van biliárdasztal. Nincs olyan szag, mint… a kórházban a halál szagát lehetett érezni. ‒ Nincs ‒ mondtam. ‒ A palliatív ellátás nem jelenti azt, hogy az élet azonnal véget ér. Kellemes dolgokat jelent. Újra nyilallást éreztem. A mamának nem jutott elég a kellemes dolgokból. A betegség túl gyors lefolyású volt. Pár éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy krónikus ápolási osztályon dolgozom. Ám ez az a hely, ahol a fájdalomcsillapítók hatására az emberek nevetni tudnak, és jobban érzik magukat. Ott lehetek az utolsó pillanataikban, amikor végső nyugalmat találnak. Dönthetek, hogy mikor kell kezelést alkalmazni, és mikor kell hagyni dolgokat. Teljesen őszinte lehetek, és hagyhatom a pácienseket, hogy ők adjanak tanácsokat. Itt az esetek nagy részében nem orvosi munkára volt szükség. Sakkoztam egy tizenévessel, aki annyira nevetett, hogy kétrét görnyedt tőle. Sétálgattam a parkban, és a Homeland legújabb epizódjáról beszélgettem valakivel. Egy páciensnek szalonnás tojást vittem, mert már eléggé lefogyott, és megkívánta. James megnyomta az iPadjén a „home” gombot, mire a készülék életre kelt. Egy e-mail tűnt fel a kijelzőn. Olyan volt, mint az, amelyet oly sok hónappal korábban láttam. Felpillantott, és észrevette, hogy nézem. ‒ Mi van? ‒ kérdezte derűs mosollyal. ‒ Semmi ‒ feleltem. Felnézett, szemöldöke feljebb csúszott, és különös mosoly volt az arcán. ‒ Mi a…? ‒ kérdezte. ‒ Ne is törődj vele! ‒ feleltem. ‒ Csak eszembe jutott rólad egy régi ismerősöm, és valami, ami korábban történt. Iszonyú régen. Odaadtam neki egy bögrét, benne két pirulával, ő pedig bekapta és lenyelte őket. Olyan behatón vizslatott, hogy megborzongtam. ‒ Mondd el nekem a titkaidat… hiszen haldoklom. Nagyon picit elnevettem magam. ‒ Ne mondj ilyet! ‒ feleltem. Most nem kellett szembenéznem azokkal az etikai dilemmákkal, amelyekkel akkor küszködtem, amikor a cég alkalmazottjaként dolgoztam egy konzultáns irányítása alatt. Itt olyan kapcsolatot alakíthattam ki a páciensekkel, amilyet csak

akartam. Még bátorítottak is rá. ‒ Fontos volt az ismerősöd? ‒ Igen ‒ feleltem. ‒ Nos, minden bizonnyal jól határoztál, hogy befejezted a kapcsolatot ‒ mondta. ‒ A végén már eléggé különböztünk egymástól. Vagy talán túlságosan is hasonlítottunk egymásra. És, tudod, az idő… ‒ folytattam. És ez igaz is volt. A kapcsolatunk nem bírta ki, hogy egy túl gyorsan mozgó pályára került. Erre nem sok kapcsolat alkalmas. Elég sok csomag volt ugyan nálunk, hogy lenyomjon minket, de a csomagkiadó már olyan sebesen forgott körbe-körbe, hogy lerepültünk róla. ‒ Már vége van ‒ mondtam, felemeltem a fejem, és ránéztem. ‒ De mindenkinek csak egy élete van. Tudod? Megmértem James vérnyomását, és kinéztem az intézmény kertjébe. A fák enyhén hajladoztak a szélben. Szerepem volt egy páciens öngyilkosságában. Jack lelőtt egy betörőt, amit egyáltalán nem kellett volna megtennie. Életünk könnyebb lett volna, ha az adott pillanatban másképp cselekszünk. Döntéseinknek katasztrofális következménye volt. De tényleg ezt érdemeltük? Egy nyomasztó tárgyalást? A pályafutásunk megszakadását? Hibáztunk. Emberek vagyunk. Ezt hogy érthetik meg azok, akikhez nem törtek be sorozatban, vagy akiknek nem kellett túl sokszor hazudniuk egy haldokló fiúnak? Jack és én rosszkor voltunk rossz helyen. Mind hibázunk, de csak néhányan vagyunk ennyire balszerencsések. Ha Jackhez nem törnek be, a légynek sem ártott volna. Nem viselkedik könnyelműen, vagy másokat veszélyeztető módon. Legalábbis én így véltem. A halottkém és az ügyvédek, akik a fiú halálával kapcsolatos vizsgálatot vezették, egyetlen pillanatot ragadtak ki, és egy egész képet festettek köré úgy, hogy az életünkből és az elbeszéléseinkből kizárólag azokat a ‒ negatív ‒ elemeket emelték ki, amelyek beleillettek. A többivel nem foglalkoztak, mintha csak letépnék, vagy feketére mázolnák a festmény szélét. És még csak nem is tudták az igazságot, hiszen nem voltak ott. Csak megpróbálhatták rekonstruálni a történteket. Az eredmény a legjobb esetben is csak fércmű. Az igazság gyatra utánzata. Hívhattak szakértőket, akik a lövedékek röppályájával foglalkoznak, öngyilkosok búcsúlevelével, házakba való erőszakos behatolással, vagy az előrehaladott Ewing-szarkómával, de ők sem tudják az igazságot. Hiszen nem voltak ott. Nem voltak ott, amikor úgy döntöttem, hogy őszinte leszek a fiúhoz, és akkor sem voltak ott, amikor Jack a

pillanat törtrésze alatt úgy döntött, hogy lő. Jack nem volt ott, amikor én határoztam, és én sem voltam ott az ő döntésénél. Csak próbálkoznunk kellett volna, hogy megértsük egymást, továbblépjünk, és megbocsássunk. Becsalogatta a betörőket. Ezt nem érthettem volna meg? Rájuk akart ijeszteni, hogy hagyják abba. Az elkeseredettség motiválta. Nem állt szándékában, hogy ilyen rosszul alakuljon minden. Elvesztette az önuralmát, de nem a másodperc törtrésze alatt. Már több hónapja rendszeresen betörtek hozzájuk. Mindketten előre megfontolt módon cselekedtünk. Én még aludtam is egyet a döntésre. Mellesleg, nem érthettem volna meg, hogy Jack tettét mi motiválta? Az idegesség vagy az, hogy az öccsét akarta védeni? És még ha nem értem is meg ezeket a motívumokat, nem bocsáthatnám meg őket? Talán. Esetleg, és ha igazán szeretem azt az embert, akkor talán képes is lennék rá. ‒ Egy élet ‒ mondtam Jamesnek. ‒ Az enyémnek mindjárt vége. De a tiéd még tart, Rach ‒ mondta. ‒ Rach. Tetszik ez a megszólítás ‒ jegyeztem meg. A többi páciens közül a fiú volt az egyetlen, aki annak idején így szólított. James rám mosolygott, kacsintott, én pedig kimentem a szobából, és elindultam a következő beteghez. Bizalom. Csak bizalomra van szükség, és megbocsátásra. Mindezt túl későn ismertem fel, de végre tudom.

50 Két hónappal később Mint mindig, most sem csengetett. Zajt hallottam az előszobából, és még csak a különböző eszközökkel ‒ mellszívók, etetőtálak és egy csomó olyasmi, aminek még a funkcióját sem igazán tudtam ‒ teli szoba felénél jártam, amikor ő maga nyitotta ki az ajtót. Jack alsó ajka úgy mozgott, mint egy gyermeké, és reszkető kézzel hátrasimította haját. Hosszúra megnőtt, mármint a haja, és a végén kis csigákban göndörödött. Hátul bozontos volt, és úgy meredezett, mint mindig. ‒ El kellett volna, hogy ítéljenek ‒ mondta. Skót akcentusa erősebb volt, mint amire emlékeztem, és alig értettem a szavait. ‒ Bűnös vagyok, és ez az, amit titkolok. ‒ Kék nejlontasak volt nála, és azt most felemelte. ‒ Micsodát? ‒ kérdeztem. Ajka remegése fokozódott, és könnycseppeket vettem észre a szemében. Riadtan hátraléptem, és rátapostam a padlót beborító muszlinkendők egy halmára. ‒ Mire gondolsz? ‒ kérdeztem. Kézfejével letörölt egy könnycseppet az arcáról. Kikapcsoltam az orvosi témájú rádióműsort, amelyet hallgattam. Arról szólt, hogy a koffein milyen hatással van a szívműködésre, és nem akartam aggodalmat ébreszteni Jackben. Megpróbáltam élvezni az egyedül töltött időmet, könyveket olvastam, és olyan, gondolatébresztő filmeket néztem, amelyeket valahogy már hiányoltam. Igazából azonban mégsem élveztem. Magányos voltam, és ez okozta a gondot. Még egy ismerőst sem tudtam elhívni, hogy jöjjön el velem egy bárba. A lesújtó, és ítélkezést kifejező pillantásokat nehezen viseltem, így szombat esténként még a Lloyds bárban sem ihattam limonádét. Hiszen most a férjemmel kellene élveznem a meghitt estéket, babaápolási könyveket kéne olvasnom, és csípős curryt kellene ennem ananásszal, hogy utána eperlevélből készített teát igyam. Audrey sokszor eljött. Naponta küldött üzenetet, időnként szinte minden órában. Beszámolt egy új kollégájáról. Olyan érzésem van, hogy felnemnőtt, írta. Nagyon sok doboz joghurtot hoz magával, és az irodai hűtőszekrényben (???) tartja őket. Mindig is meg tudott nevettetni, de a magányom, mintha jégtömb lenne, csak

nagyon nehezen olvadt el, és az üzenet elolvasása után azonnal újra megdermedtem. Nem is igazán a társtalanság volt a gond, azzal még meg tudtam volna birkózni. Korábban is voltam egyedülálló, de itt most másról volt szó. Bennem bujkált a tudat, hogy a mostani megpróbáltatásaim helyett másképp is élhetnék, ha Jack és én együtt maradunk. Mi lennénk az izgatott pár a John Lewis áruházban, akik a Facebookon számolják a jeles eseményig hátralévő napokat, akik éjszaka nem tudnak aludni, és aggódnak, mert az életük hamarosan örökre megváltozik. Az összehasonlítás volt a nehéz: egyedül vagyok, mint egy bálna a fürdőkádban hétfőn este, kedd este és szerdán este, amikor pedig mindez másképp is lehetne, és nevethetnék, mert Jack finoman masszírozza hasamat. Ez zavart a legjobban. Már sosem leszek terhes az első babámmal. Megfosztottuk magunkat a gyönyörtől, mint ahogy Lee Aldridge és társai betörtek, hogy megfosszák a ház tulajdonosait az ingóságaiktól. Jack csüggedten legyintett. ‒ Hazudtam a bíróságon. Az ügy rosszabb, mint amit olvastál róla. ‒ Ledobta a paksamétát a szőnyegre. Utána pedig, mint amikor valaki belenyúl saját lelkébe, és onnan előhúz egy démont, előrehajolt, a térdére könyökölt, és zokogott. ‒ Annyira akartam, hogy az egésznek vége legyen már ‒ mondta. Csak álltam mellette, és nem tudtam, hogy mit mondjak. Kint akkor kezdett sötétedni. Öt perce gondoltam, hogy három hónapja nem láttam Jacket, és akkor hirtelen ott áll előttem a nappaliban. Felegyenesedett, majd bele se gondolva, hogy mit csinál, leült egy labdára. ‒ Miért nem kezded az elejéről? ‒ javasoltam tapintatosan, mintha olyan páciens lenne, akinek az anamnézise igencsak hosszú. Csak magunk voltunk a gyengén megvilágított lakásban, ahol jól lehetett hallani a parányi konyhában duruzsoló hűtőszekrényt. Semmi kényszer nem volt, nyugodtan lehetett beszélni, és csak ketten voltunk. Vagy inkább majdnem hárman. ‒ Decemberi este volt Obanben… ‒ emlékezett vissza. És akkor megkezdődött a történet. Nem az, amelyet az újságok torz írásaiból ismertem. Nem az, amelyet az e-mailekből raktam össze. Tőle magától hallottam. ‒ Davey az emeleten volt. Azt akartam… nem is tudom. Időnként úgy éreztem, mintha az apja lennék. Annyira felizgatták a betörések. Arra gondoltam, hogy valamit tennem kell az érdekében. Hogy megszabaduljunk

tőlük. Mint amikor egy nőstény oroszlán elüldözi a ragadozókat. Összeszorult a torkom. Nem számít, nem számít, mondogattam magamnak. Hiszen már szakítottunk, és lezártunk mindent. De mégis számított, szinte minden másnál jobban. És Wallynak is számít. ‒ Láttam őket. Nem Dominicet, hanem a többieket. Aldridge-ot és a mamáját, Pauline-t. Aznap korábban. A kikötői sétányon. ‒ Úgy intett, mintha most is ott lennénk Obanben. ‒ Rögtön a csónakoknál, ahol mi is voltunk. Emlékszel rá? ‒ Igen. ‒ És ott mondott nekem valamit Davey-ről. ‒ Mit? ‒ kérdeztem. Leültem a padlóra, rögtön Jack elé, mintha csak imádkoznék hozzá. Arra gondoltam, hogy bizonyára csak szórakozottságból teszi, de kinyújtotta kezét, és megérintette a vállam. Mutatóujja, csak egy másodpercig ugyan, de ott volt rajtam. Felnéztem Jackre. Pillantásom végigfutott sötétvörös ajkán, barna szemén, és kócos, göndör haján. Újra szakállt növesztett. Azon tűnődtem, hogy talán megint határidős munkán dolgozhat, vagy csak szomorú, mint amilyen én is vagyok. ‒ Aldridge azt mondta, hogy feltételezése szerint legközelebb (ezt teljesen tényszerűen állította, hogy határozottan lesz következő alkalom is) rá tudja venni Davey-t, hogy egyszerűen adja neki a holmiját. Mivel ő… Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. Szomorú tény, de Aldridge-nak valószínűleg igaza volt. Davey-t rá lehetett volna venni, hogy adja át világi javait. És az talán nem is számított volna bűncselekménynek. Nem tudom. Már maga az érzés elég borzalmas volt. ‒ Azt mondta, hogy akkor nem fordulhatunk a biztosítóhoz, mivel Davey ad nekik mindent. Ajándékba. ‒ Jack újra sírt, könnycseppek hullottak lábára és a kék labdára, amelyen ült. ‒ Nem tudok ezen a nyavalyás vacakon ülni ‒ mondta, és lecsúszott mellém a padlóra. És, szinte ösztönösen, jobb keze lassan lejjebb mozdult, és a térdemen állapodott meg. Az érés csiklandozó volt, és kellemes. Mintha az egész térdem örülne, és ez az érzés szétáradna a testemben. Mindketten keresztbe tett lábbal ültünk, és egymást néztük. Jack folytatta. ‒ Emlékszem, hogy a karácsonyi díszkivilágítást már felrakták, Aldridge egy igazán fényes tábla előtt állt, és láttam a szemét. Nem szóltam semmit. És végül nem is mondtam el az esetet senkinek. Aldridge sem, ami nyilvánvaló. ‒ Miért nem? Ez nem számít provokációnak? A rendőrség megértette volna. ‒ Mit? Hogy lelőttem valakit, mert célozgattak valamire az öcsémmel

kapcsolatban? Az mindenképpen rontott volna a helyzetemen. Nem tudod, hogy mi volt. A rendőrség igazából egyáltalán nem is törődött vele. A provokáció nem kínált volna teljes védelmet. Ők pedig tagadták volna… az ilyesmi lehetetlen próbálkozás. Az egész család egymást használta alibi céljából, ezért soha senkit semmiért nem ítéltek el. Mindent előre kifundáltak, és ha egyáltalán tárgyalásra került a sor, a bírák hittek nekik. Annyira, hogy ők ilyesmiket mondhattak nekünk az utcán. ‒ Utána mi lett? ‒ Utána kieszeltem egy tervet. Aznap este nyitva hagyom az ajtót. Nem résnyire, hanem teljesen. Aznap a mama és a papa elment otthonról. Davey fenn volt az emeleten, és ott foglalatoskodott valamivel. Arra gondoltam, hogy nyitva hagyom az ajtót, és móresre tanítom, megfenyegetem őket. Vártam, de Jack pár percen át semmit nem szólt. Hallottam a lélegzését, amely mély volt, és egyenletes. Már nem sírt, habár a keze továbbra is remegett. ‒ Sajnálom ‒ mondta. ‒ Nehéz számomra, hogy… mindent újra átélek. Az volt az a nap, amikor az életem örökre megváltozott. Végleg rosszabbá vált. ‒ Nem végleg ‒ mondtam halkan. ‒ Nem kell véglegesnek lennie. Pár másodpercig néztük egymást. Tekintete megállapodott rajtam, és nyugodtnak tűnt. Nem cikázott ide-oda. Most bizonyára nem hazudik. Odamentünk a kanapéhoz. ‒ Nem féltem tőlük ‒ folytatta Jack, és hátradőlt. Levette a cipőjét, úgy, hogy mindkettőt a másik lábával csúsztatta le. Jó volt nézni. Otthon érezte magát. A vörös macskás mintájú zokni volt rajta. ‒ Egyáltalán nem gondoltam, hogy árthatnak nekem. Inkább attól féltem, hogy a dolog a végtelenségig folytatódik. Mindig kirabolnak minket, újra és újra. Az otthonunk így nem igazán a miénk. Davey fél tőlük, és őt kihasználhatják. Ettől tartottam igazán. ‒ Tehát? ‒ Tehát kinyitottam az ajtót. Azt, amelyiket a legjobban lehetett látni. Ha akarod, valamelyik nap meg is mutathatom majd. A domb felőli oldalon van. ‒ Láttam róla egy képet. ‒ Persze hogy láttad ‒ mondta, de kevés mosoly is tartozott hozzá. ‒ Nos, nyilvánvaló volt, hogy az ajtó nyitva van. Leültem… ‒ Itt abbahagyta, és gondolkodott. ‒ A jó francba ‒ mondta, és engem nézett. ‒ Ezt csináltam: azon a napon, amikor láttam őket. Négykor már sötét volt, és felkapcsoltam egy belső szobában a lámpát. Azt a szobát hívtuk szeparénak. Bekapcsoltam a tévét. Kimentem, egészen a domb aljába, hogy megnézzem a hatást. Lehetett látni a fényt. Kívülről. A homlokomat ráncoltam, és nem egészen tudtam követni az elmondottakat.

Ezt félreértelmezte, és felém nyúlt. ‒ Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Kieszelsz egy ostoba tervet. Kiteszed a lábad a házból. Ez volt a tervben az első lépés, az első pont a cél felé. De akkor, amikor már kint voltam és nézelődtem, megláttam őket. A fejükre erősíthető lámpa volt rajtuk. Mint amilyet akkor használnak az emberek, ha bokrok között kell megkeresni valamit. Először azt hittem, hogy képzelődöm, és csak valami villanás volt a sötétben. De utána újra láttam. A fények közeledtek. Tudtam, hogy a tervem megvalósul. ‒ A terved? Beszívta, majd kiengedte a levegőt, és csak kis idő elteltével szólalt meg. ‒ Csapdába ejtettem őket ‒ mondta. Hangja elcsuklott. ‒ Addig normális fickó voltam, de abban a ramaty helyzetben… nem tudom. Szörny lett belőlem. Egy rohadt szörny. Ezt hallva még a kezem is kihűlt. ‒ Csapdába ejtetted őket? ‒ Nem igazán. De úgy intéztem, hogy egyértelműen elmenjenek mellettem. És rájuk ijeszthessek. Volt egy folyosó. Az üvegfalú helyiségből, amelynek az ajtaja nyitva volt, végig a házon, a lépcsőig. Tudtam, hogy ott fognak elmenni. Azt gondolják majd, hogy a szeparéban vagyok, az épület végében. Ott voltam a sötétben, és vártam. A folyosón, amelyről tudtam, hogy azon fognak jönni. Vártam, és nálam volt a puska. ‒ Folytasd! ‒ Megérkeztek. Még öt percet sem kellett várakoznom. Emlékszem, hogy azt gondoltam: El sem tudom hinni, hogy beválik a vacak számításom. Hiszen olyan hülye terv volt. De bevált. Nos, a vége persze már balul sült el, ez egyértelmű. Dominic futott, és izgatott volt. Felkapcsoltam a lámpát, amely a folyosón volt, a szék mellett, és azt mondtam: „Ha még egy lépést tesztek, akkor lövök.” ‒ Ezt mondtad? Éreztem, hogy egész megdermedek. Remegni kezdtem. ‒ Ó, nem, dehogy ‒ felelte, és látta, hogy megváltozik az arckifejezésem. ‒ Nem mondtam. Nem is akartam ilyet mondani. Jézusom. Egyszerűen csak meg akartam ijeszteni őket. ‒ Újra rám nézett, majd a szemét forgatta. ‒ Tudom, hogy ez miképpen hangzik. De átkozottul elkeseredett voltam, Rach. Borzalmasan ‒ mondta, előrébb csúszott ültében, és élénkebbé vált ‒, de nem gondoltam bele, hogy az egész milyen veszélyes lehet. Nálam volt a fegyver, de nem akartam rálőni senkire. Azt sem tudtam, hogy már az ilyesmivel való fenyegetés is bűncselekménynek számít. Csak arra gondoltam, hogy megvárom őket, nálam lesz a puska, és elijesztem őket. Hiszen csak fiatal fiúk. Mind azok voltunk. Igazán le akartam zárni mindent, mielőtt a szüleim hazajönnek. Azt akartam

mondani nekik, hogy a probléma megoldva. ‒ Tudtam ‒ mondtam. ‒ Nem pontosan adtad elő a történetet. Korábban azt mondtad, hogy valamit hozzád vágtak, utána pedig azt, hogy a tárgy még mindig náluk volt. ‒ Tudom. Hazudtam neked. Nem akartam, hogy tudd, becsalogattam őket. Ezt elszúrtam. ‒ De mi sikerült rosszul? Mármint a tervedben? ‒ A fickók mintha kiképzésre vitték volna Dominicet. Oktatták. Tizenhat éves volt. Aldridge mondta, hogy az volt az első betörése. Azért a mi házunkat választották azon az estén, mert a munka könnyű volt, még az ajtó sem volt bezárva. Legalábbis Aldridge ezt mondta. Dühösek voltak, amikor rájöttek, hogy lesben várom őket. Annyi energia volt bennünk, hogy szinte kerestük az összetűzést. És az se ment ki a fejemből, hogy Aldridge mit mondott Davey-ről. Megálltak. Földbe gyökeredzett a lábuk. Dominic őrültnek nevezett. Ez volt, amit utoljára mondott. Az utolsó szavai… megfordultak, és elindultak visszafelé a folyosón. Már majdnem kint voltak. Aldridge eliramodott, így Dominic magára maradt. Behunytam a szemem. Jaj, csak ne akkor lője le, miközben távozik, az nagyon csúnya lenne. ‒ A problémát részben az idegességem jelentette. Nálam volt az a rohadt puska. Rájuk fogtam. Végig feléjük irányult, miközben távoztak. Addig még soha senkire nem fogtam fegyvert. Soha. Nem tudtam, hogy mi vitt rá. És akkor. Igen. Akkor történt. ‒ Micsoda? ‒ Hangom rekedt volt. ‒ Dominic… megfordult. Hirtelen mozdulatot tett felém. Csak egy kicsit. És az arckifejezése démoni volt. Gúnyos. ‒ Elvesztetted az önuralmad? Dühös lettél? ‒ Azt hittem, hogy rám akarja vetni magát ‒ mondta Jack, és felvont szemöldökkel, könyörögve nézett rám. ‒ De valóban igaz, hogy nem volt küzdelem ‒ mondta, és láthatóan elszállt belőle minden erő, ahogy ott volt előttem. ‒ Szándékodban állt, hogy megöld? ‒ kérdeztem. ‒ Emlékszem, hogy arra gondoltam, szinte minden elveszett, és a betörések már örökké fognak tartani, Davey is mindig félni fog, és nem akarja kivinni a kukákat. Emlékszel, hogy mennyire szereti? És akkor lőttem. Ez az igazság. A gyötrelem és a több hónapon át tartó betörések már túl nagy megpróbáltatást jelentettek, de hirtelen feltűnt egy kiút. És akkor meghúztam a ravaszt. Nem volt küzdelem. Nem volt szobor ‒ mondta szomorúan. ‒ Azt csak én mondtam a bíróságon. És később neked. De miután megöltem Dominicet, akkor a kezébe

tettem a szobrot, mivel rájöttem, hogy semmi nem bizonyítja, hogy felém indult. Így rajta voltak az ujjlenyomatai. És tényleg a halántékára céloztam. Bár ne tettem volna, de így volt.

51 Elkeseredetten néztem magam elé. Jack is elkeseredett volt, mint amilyen a fiú lehetett annak idején. Rossz helyen keresték a megoldást. ‒ Megbántad? ‒ kérdeztem. Jack hirtelen felemelte fejét. ‒ Minden egyes nap nagyon sajnálom, kivétel nélkül. Bólintottam. Ennyi nekem elég is volt. Nem számít, hogy milyen erkölcsi elveket vallunk, mik a nézeteink és mi a munkánk. Mindnyájan követünk el hibákat. ‒ Arra számítottam, hogy azt fogod mondani, Davey tette. És magadra vállaltad a bűnét. Jack újra megrázta fejét. ‒ Nem. Nem úgy történt ‒ mondta. ‒ De… igazán nagy traumát az okozott, leszámítva természetesen azt, hogy szó szerint kioltottam valakinek az életét ‒ folytatta, majd nagyot nyelt, és újra sírni kezdett ‒, hogy nem ismertem magam. Utána minden este, amikor lefeküdtem, olyan érzésem volt, mintha nem is én lennék, hanem valaki más. Nem ismertem az erkölcsi normáimat, hogy mire lehetek még képes. ‒ Tudom ‒ mondtam. ‒ Ezt én is tapasztaltam. Rám nézett. ‒ Tényleg? ‒ Nem Jeremy Hunt, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat, a hosszú munkaidő vagy a fizetés miatt hagytam ott az egészségügyet ‒ mondtam. ‒ Azért kellett eljönnöm, mert nagy, óriási hibát követtem el. ‒ Micsodát? ‒ kérdezte. Tekintete gyanakvó volt, és tudtam is, hogy miért. Egész idő alatt, amíg az ügyével foglalkoztam, és bőszen olvastam róla a tudósításokat, annyira odavoltam a bűne miatt, mintha én magam tökéletes lennék. És most, pár hónap elteltével itt állok, és elmondom neki, hogy nem vagyok az. ‒ Egy tizenéves páciensemnek a mamája akarata ellenére elmondtam a kilátásait. Nagyon jól ismertem, de a döntés nem volt jó, mert még kiskorú volt, és ingatag lelkiállapotú. Elmondtam neki, hogy nem évei, hanem hónapjai vannak hátra. És azt is elmondtam, hogyan fog meghalni. Akkor felakasztotta magát. A beszélgetésünk után. Jack kis időre elhallgatott, és engem nézett.

‒ Értem ‒ mondta. ‒ Ő volt a fiú. ‒ Igen. A fiú. ‒ Időnként beszélsz róla álmodban. Elijah. Nem akartam megkérdezni… Ettől nekem is sírnom kellett, abban a pillanatban. Jack nem nyaggatott a bűnömmel kapcsolatban, hiszen jó lélek. ‒ Igen. Elijah. ‒ Nos, ki vagyok én, hogy bármit is mondjak? ‒ kérdezte. ‒ Ez messze nem ugyanaz, mint amit én elkövettem. ‒ Időnként olyan érzésem van, mintha olyan lenne ‒ mondtam. És akkor éreztem, hogy testem minden izma elernyed. A deltaizmok. Az egyenes hasizmok. A farizmok. Jól tettem, hogy bíztam Jackben. Értelmes. Kiegyensúlyozott. Nem használta a fiút ürügyként, hogy kirohanásokat intézzen ellenem, és azt állítsa, nem voltam őszinte hozzá, holott megtehette volna. Tisztességesen viselkedett velem. ‒ Igazán, annyira sajnálom… hogy mindig gyötörtelek ‒ folytattam. ‒ Ez nem az én stílusom. Egyáltalán nem. Én csak, nem is tudom. Kétségbeesetten meg akartalak ismerni. A dolgok, amiket tettem… ‒ Ne mondd el! ‒ szólalt meg. ‒ Nem akarom tudni. És azért is mentem el ‒ tette hozzá. ‒ Mert nem ismertelek. Tényleg nem ismertelek. Nem ismertelek elég hosszú ideig. Behatoltál a személyes ügyeim közé, arra kényszerítettél, hogy elmondjak neked dolgokat, én pedig nem tudtam, hogy tényleg ilyen a természeted, vagy csak a szokásostól eltérően viselkedsz. Semmilyen képem nem volt rólad. Pillanatok millióira lett volna szükség a társaságodban, hogy tudjam… jó vagy. ‒ Ezzel én is így vagyok ‒ mondtam. ‒ Úgy próbáltam megszerezni azokat a pillanatokat, hogy olvastam rólad. Pedig csak… Istenemre, csak meg kellett volna hogy ismerjelek. Lassan. Azért siettem, mert Wally hamarosan megszületik, és minden olyan sürgősnek tűnt. Pedig csak le kellett volna higgadnom. Bíznom kellett volna benned. Vagy inkább nem is benned, hanem abban, hogy mindent el fogsz mondani. ‒ Te soha semmit nem mondtál ‒ folytatta. – Elijah-ról. ‒ Tudom. Sajnálom. Én csak… És eddig jutottunk. Nem tudtam befejezni a mondatot. Egy darabig csendben voltunk. ‒ Ennyi ‒ mondta Jack. ‒ Ennyi. Végre biztos lehettem benne, hogy mindent elmondott nekem. Erre egyértelműen következtetni lehetett a remegő kezéből, a könnyeiből és a nyitottságából. Igazolta a beismerése, hogy rosszat cselekedett. Végre őszinte

volt, és ezt láttam. Feltártuk azt, ami a legrosszabb. Az ügyészségnek igaza volt. Jack becsalogatta a fiúkat. És szándékában állt, hogy lőjön. Nem volt küzdelem; a törvény értelmében nem lehet önvédelemről beszélni. Célzott lövést adott le. A „nem bizonyított” ítélet helyett bűnösnek kellett volna nyilvánítani. Az adott körülmények között gyilkos volt, és hazudott róla. Kitalált egy küzdelmet. De rossz ember? Soha semmi ilyesmit nem tenne többé, ebben biztos voltam. Nemcsak azért, mert nem kerül újra azok közé a borzalmas körülmények közé, de azért sem, mert megtanulta a leckét. Élete végéig börtönbe kellett volna csukni? Elvett egy életet, ezért talán. De ez kin segített volna? És bár a legrosszabb dolog történt, ez most szinte nem is tűnt igazán lényegesnek. Elmondta nekem az igazságot, és én bíztam benne. Ez pedig többet számít, mint a múlt, a bűn, vagy a szándék. ‒ Most már tudod ‒ mondta. ‒ Tudja a mama és a papa, és, feltételezem, hogy Davey is. Megállapodtunk, hogy hazudni fogok a bíróságon. De mirajtunk kívül senki más nem tudja. Tetszett ez a „mirajtunk”. Később beszéltem neki még a fiúról, a temetésről, és hogy miképp szakítottam a munkámmal. Ő elmondta, hogy Hull szülei kétségbe akarták vonni a kölcsönös veszélyeztetettség elvét, és akkor küldött neki üzenetet Gavin, az ügyvédje. A szülők végső fellebbezését nem fogadták el. Azt is mondta, hogy újra tanul vezetni, és nemrégiben már sört is ivott. Arról beszéltünk, hogy eszébe jutott-e egyáltalán, hogy ne hívja fel a 999-et, és elrejtse Dominic holttestét. Azt mondta, hogy nem; el sem tudta volna képzelni. Megmutatta, hogy mi van a kék csomagban. Újságcikkekkel volt tele. A figyelmembe ajánlotta. Azt mondta, hogy mindent elolvashatok, de nem akartam. Ez az övé. Csakis az övé. ‒ Megnézheted, amikor csak akarod ‒ mondta. ‒ Nem kell ‒ feleltem, de azért boldog voltam, hogy felajánlotta a lehetőséget. ‒ Hol volt? Magammal hoztam Skóciából. Nem is tudom, hogy miért. Nem tudok megszabadulni tőle. Különös, nem? Több ezer fontot fizettünk ki azért, hogy mindent eltüntessünk az internetről. Megváltoztattuk a nevünket. Ettől a csomagtól viszont képtelen lennék megválni. Ha kidobnám, az olyan lenne, mintha semmit nem tanultam volna. Szükségem van rá. – De mégis, hol volt? ‒ A ruhásszekrényemben. Arra gondoltam, hogy megtalálod… azon a napon,

amikor arra kértelek, hogy vigyél el a cukrászdába. Milyen mocsok voltam ‒ mondta, és a fejét rázta. ‒ Annyira féltem, hogy megtalálsz dolgokat, ha egyedül vagy a házban. A számítógépemen. A házban. Tudtam, hogy kétségek vannak benned. Arra gondoltam, hogy kutakodni fogsz. Vállat vontam. ‒ Talán megtettem volna ‒ mondtam. ‒ Ezért, amikor felébredtem és eszembe jutott a találkozó, úgy tettem, mintha késésben lennék, hogy te vigyél el autóval. Történetesen, negyven percig ültem ott egyedül, miután kitettél, és úgy éreztem, hogy becsaptalak. Annyira fáradtnak és sápadtnak tűntél az autóban. Ki kényszeríti ilyesmire a terhes barátnőjét? ‒ Egy seggfej ‒ válaszoltam, de vigyorogtam közben. És akkor odafordult hozzám a kanapén, teljesen mellém került, és csak nézett rám. Utána kinyújtotta kezét, óvatosan és finoman, és elhúzott egy hajtincset az arcomról. Ezután már egyikünk sem félt többé.

52 Howarddal együtt ágyban voltunk egy szombat reggel, amikor megkezdődött. Tompa fájást éreztem a hátamban. Bevettem egy paracetamolt, odafordultam Jackhez, és azt mondtam: ‒ A terhesség először a csípőre telepszik rá, utána a bokára, és végül az ember hátára. Később még hozzátettem valamit. ‒ Furcsa, hogy beáll, majd megszűnik. Mindketten olvastunk, és Howard a hátán feküdt közöttünk. ‒ Talán ez az utolsó nyugodt szombatunk ‒ jegyezte meg Jack, felém fordult, és letette a White Teeth című könyvet az ágyra. Már egy héttel túlhordtam a babát. ‒ Ugyan már… jövő héten Wally pont itt lesz ‒ mondtam, és az ágy közepére mutattam. ‒ Howard mellett. És el kell majd magyaráznunk Howardnak, hogy mit jelent idősebb testvérnek lenni. Mindettől függetlenül, nyugalom lesz. Jack mosolygott, a szeme elkerekedett, és vidámságot sugárzott. Lenyúlt, hogy elérje Howard hasát. Óvatosan. Howard ezt sosem szerette, és már készült, hogy mind a négy mancsával védekezzen a zavaró kéz ellen. ‒ Lesz egy kisöcséd vagy kishúgod ‒ mondta Jack Howardnak. ‒ De a mama és a papa továbbra is szeret téged. ‒ Úgy illő, hogy valami jelképes ajándékot vegyél a nagyobb testvérnek ‒ mondtam. ‒ Mit gondolsz, minek örülne? Egy ünnepi Waitrose lakomának? ‒ Határozottan ‒ feleltem, nyújtóztam, de hirtelen összerándultam, mert újra fájdalmat éreztem hátamban. ‒ A hús és a kocsonya a két kedvence. ‒ Azt mondtad, hogy beáll, majd megszűnik? ‒ kérdezte Jack. ‒ Jaj, ne! Felébresztettem benned a hipochondert ‒ mondtam, kinyújtottam a kezem, és ülő helyzetbe tornásztam magam. ‒ Ne is törődj velem! ‒ Hullámszerűen áll be, és szűnik meg? ‒ kérdezte. Lehetnek talán a szülési fájások? ‒ Én… én… ó ‒ mondtam. ‒ Azt hittem, hogy orvos vagy ‒ folytatta. ‒ Az is vagyok ‒ feleltem mosolyogva. Újabb fájás jött, a hátamtól indult, és végigsugárzott egészen a hasamig. ‒ Wally már készül előjönni ‒ mondtam.

‒ Juhé! ‒ felelte Jack. ‒ Babánk lesz? ‒ Úgy néz ki ‒ mondtam. Megragadtam a karját, és még a szülési fájdalmak közepette is boldogabb voltam, mint amilyennek életem során valaha is éreztem magam. ‒ Kíváncsi vagyok, hogy adnak-e majd nekem váliumot ‒ tűnődött Jack, ahogy együtt felültünk az ágyban. Rácsaptam a karjára, nevettem, és képtelen voltam visszafogni magam. ‒ Még nem ‒ mondtam. ‒ Iszonyú sok időnk van. Jack felém fordult, és felvonta szemöldökét. ‒ Nem kell most azonnal rohannunk? ‒ kérdezte. ‒ Nem kell. Várjunk! Várjunk, amíg a fájdalmak ötpercenként jönnek. Most csak elküldenének. ‒ Tényleg? ‒ kérdezte Jack. Szeme szélesre tágult. ‒ De te most… tudod. Megindult a szülés. Ez veszélyes. Halkan elnevettem magam. ‒ Megfürdöm ‒ mondtam, meztelenül átmentem az előszobán, és megeresztettem a vizet. Lépteimet nehéznek éreztem. Nem szoktam hozzá az új, megnövekedett térfogatomhoz, hogy milyen könnyen beleütközöm az ajtókeretbe, és hogy saját könyököm milyen gyakran dörzsölődik hozzá a nagy hasamhoz. Nem tudtam lehajolni, hogy felvegyek dolgokat a zuhanyozó padlójáról. Pár centit ugyan ment a lehajlás, de tovább nem. Nagyon furcsának és különösnek éreztem a testem. Addigra már beköltöztem Jack newcastle-i házába. Állandó megbízást kapott a City Lightsnál, befejezte a szabadúszóként végzett munkát, és minden reggel 7.30-kor kelt. Végre függönyöket is tettünk az ablakra. Én szabályoztam a hőmérsékletet. ‒ Howard hiányolt ‒ mondta Jack, és behozta a macskát a fürdőszobába. Az állat zsémbesnek tűnt, és vörös szőre is borzolódott. ‒ Hiányzott neki a megszokott, esténkénti játék. ‒ Nekem is hiányzott Howard ‒ mondtam. Hangom megváltozott. Újra vidáman csengett, és örömteli volt. Visszatértem Jackhez, és ismét orvos voltam; olyan kombináció, amit korábban egyszer sem tapasztaltam. Jack üzeneteket küldött a műszakjaim során: mulatságos emlékeztetőket, mert azt akarta, hogy elolvassam őket, érdekes cikkeket az orvosi etikáról, és aggasztó, gyógyászati kérdéseket. Mindet elolvastam, és mosolyogva meg is válaszoltam, miközben a munka szünetében egy csésze teát ittam KitKattel. Főzni fog, amikor hazaérek, Howard pedig ott sündörög majd a lábánál.

Howard kinyújtotta mancsát, és gyengén rácsapott az arcomra. ‒ Hé! ‒ kiáltottam. Jack elnevette magát. ‒ Bosszús rád, mert elolvastad az e-mailjeimet ‒ mondta. A megjegyzésnek volt egy kis éle. Talán nem is véletlenül. Ezt gyakran említette, és kérdéseket tett fel a hackelésemről. Elpirultam, amikor megválaszoltam őket. Zavart, hogy időnként miképp néz rám. Mintha én is jogtalanul belopództam volna hozzá az éjszaka közepén. Néha viszont én is szomorúan néztem rá, és arra gondoltam, hogy gyilkos. Az is volt. Eszembe jutott, hogy mennyi hazugságot mondott nekem. Garmadával. ‒ Rád mérges, hogy hat hónapba telt, amíg végre elmondtad nekem az igazságot. Egymásra néztünk. Egyikünk sem szólt semmit. Jack öntudatosan megköszörülte a torkát, majd gyengéden megcsókolt. Nem volt minden tökéletes, de jól megvoltunk együtt.

53 Walter Douglas április 2-án született meg. A tavaszi levelek akkor kezdtek előbújni az ágak végén, mintha a fák elkezdték volna levenni téli kesztyűiket. És, ahogy a különösen meleg, csúszó érzést tapasztaltam az utolsó, verejtékes nyomás után, mely mozdulatot olyan sok nővel gyakoroltattam korábban, a világ átrendeződött. Mintha rivaldafény gyúlt volna; ez most Wallyra irányult, világom többi fénye pedig elhalványult. Csak Wally, Jack és én voltunk teljes megvilágításban a színpad közepén. És minden téves volt, amit korábban az anyaságról gondoltam. Természetesen megbízható vagyok. Ez teljesen egyértelmű. Mindent az ösztönök irányítanak. Minden más, mint ahogy a fiú esetében volt. Wally az enyém, és valóban az enyém. Bárcsak látná a mama is. Látná, hogy milyen anya lettem, hála neki, és a vele kapcsolatban tapasztaltak ellenére. Az ilyen helyzetben ismételgetett dolgok egyike sem történt meg. Nem igazán emlékeztem a baba súlyára: szinte kábultak voltunk a fáradtságtól. Nem készült fénykép, ahogy Wally a mellemen van, bőr a bőrön, miközben Jack a háttérben pózol. Nem tettük közzé a hírt a Facebookon. A szülői szerep más, teljesen váratlan gyönyört jelentett számomra. Nyugodt, meleg érzést. Frissen mosott pizsamában hevertem Jack kanapéján. Felváltva aludtunk. Wally Jack mellkasán; a látvány bőven megérte a szülés fájdalmait. Wally illata pompás volt: meleg tej, levendula és forró fürdő aromája. Teljesen megigézett; a parányi körmök, a szemöldök ‒ Jack dús szemöldökét örökölte ‒, és a picit hosszú, második lábujj, amelyet viszont Kate-től és a mamától örökölt. Nagyon hosszú ideig senkivel sem találkoztunk. Csak magunk voltunk. Jó ebédeket ettünk. Hevertünk a kanapén. Wallyt néztük. Szinte nem is csináltunk mást. ‒ Nagyon besavanyodtunk ‒ mondtam egyszer, ahogy Wally lábát tanulmányoztuk. ‒ Ki sem dugjuk az orrunkat. Akkor laptopom sípoló jelzést adott. Játékra való meghívás Davey-től. ‒ Ezt megtiszteltetésnek veheted ‒ mondta Jack. ‒ Az öcsém szinte senki mással nem játszik. Eszembe jutott a pillanat, amikor Davey és én együtt voltunk a nappaliban. Nélküle talán sosem jövök rá mindenre. Hálás voltam neki, és reméltem, hogy ezt tudja. Egyik szülője sem mentegetőzött, de ez nem baj. Nem is vártam volna

el tőlük. Jack fölém hajolt. Wally aludt, álmában különös arckifejezést vett fel, és két lába úgy mozgott, mint egy kis százlábúé. Jack elhúzta a sötét hajat a gyermek homlokáról, amitől a pompás babaillat erősebb lett. ‒ Korábban nem volt ilyen az arca ‒ mondta Jack. Howard felugrott a padlóról a kanapéra, és elhelyezkedett Jack ölében. ‒ Te is fontos vagy ‒ mondta neki Jack. Mindketten nevettünk, és Wally ásított. Audrey üzenetet küldött: Gratulálok a Tündéri Gyermekhez, írta. Fontos, hogy később ne Fura Alak, vagy Felnemnőtt legyen, hanem egyszerűen tökéletes. Csók. A szöveg láttán elsírtam magam, mivel a hormonok hatására teljesen kótyagos voltam, és Jack készített nekem egy csésze valódi, koffeintartalmú teát. ‒ Teszek egy felfedező utat a kinti világban ‒ mondtam később, és felálltam. Wally megrezzent ugyan, de nem ébredt fel. Kezdtem úgy érezni, hogy testem a régi, habár a gyomrom még mindig olyan volt, mintha valaki másé lenne; tömött volt, nehéz, és furcsa. De minden más rendben volt. ‒ Tényleg? ‒ kérdezte Jack. ‒ Csak ide, a kertbe ‒ feleltem. Nem tudtam igazából megmondani, hogy miért akarok kimenni. Olyan érzésem volt, mintha a világ teljesen új lenne körülöttem, és mindent először tapasztalok meg, Wally szemével. Ez volt az első alkalom, hogy kimentünk a kertbe. Először mostam meg a haját. Először tüsszentett. Azon a tavaszon az élet újrakezdődött számomra. Odavittem a hátsó ajtóhoz, hogy sétáljunk a kora tavaszi levegőn. Addig mindkét kezemmel fogtam, de úgy igazítottam, hogy a jobb szabaddá váljék. Elfordítottam a kulcsot, de az ajtó, ennek ellenére, nem nyílt ki. Körülnéztem. ‒ Velünk jössz Wally első sétájára a kertben? ‒ kérdeztem. Jack a kanapén ült, és a telefonját nézte. A készüléket már nem tartotta maga felé fordítva, hiszen mindent tudtam. Láttam, hogy a kijelzőn a telefonos betűjáték kék és sárga fényei világítanak. Kate-tel játszott, de gyanítottam, hogy Mez igencsak besegít a húgomnak. ‒ Hogyne ‒ felelte Jack, és felpattant. Csak zokni volt rajta, és a lába megcsúszott a fapadlón. Most pandamackók voltak a zokniján, ami mosolygásra késztetett. ‒ Várj egy kicsit! ‒ mondta. ‒ Tudom, hogy ez a tűzvédelmi szabályok megsértése, de nagyon sok zárat tettem fel, amikor a szüleim megvették a házat. Elhallgatott, és rám nézett. Ugyanaz a pillantás volt, mint amit már annyiszor

kaptam tőle. Egyértelműen kiderült belőle, hogy Dominicre gondol, a betörésekre, és mindarra, ami akkor történt. És akkor vált előttem minden világossá. Kutatott egy nagy faládában, amely a nappaliban volt. Négy kulccsal tért vissza, majd elhúzott egy tolózárat is. ‒ Szabad vagy ‒ mondta, és elnevette magát. ‒ Azt hiszem, hogy még sosem voltam a kertedben ‒ mondtam. Nem arra koncentráltam, amit az előbb láttam, hanem inkább Wallyt néztem. A baba kinyitotta szemét, és hunyorgott. Sötétkék szeme volt. A lábam kezdett átnedvesedni a vékony vászoncipőben a tavaszi tócsáktól, és figyeltem, ahogy a nap egyre inkább megvilágítja a kertet. Szorosabbra húztam magamon a kabátot, és a nyugaton narancsszínű eget néztem. A zárak az én érdekemben vannak ott. Mennyit kutakodtam, keresgéltem, nyomoztam és töprengtem, míg végül Jack hátsó ajtaján egy csomó zár adta meg a választ. Nem akarja, hogy újra betörjenek hozzá. Ez egyértelmű. És, különös módon, azok a pici, rozsdás kulcsok, amelyeket a kezében tartott, miközben Wallyra és rám mosolygott, megadták a választ. Minden értünk van. Amikor a patkánycsapdákat rakta ki, akkor azt mondta, hogy bármit megtenne a szüleiért. Davey-ért is mindent megtenne, hogy az öccse biztonságban legyen. És bármit megtenne értünk is; Wallyért és értem. Ez a legnagyobb gyengéje, de egyszersmind a legnagyobb erőssége is. Vétkes voltam. Jack is vétkes volt. Tulajdonképpen mind azok vagyunk. Mindenkinek van valamilyen bűne. Mindnyájan okozunk fájdalmat. Viszályokat. Pár perc elteltével bementünk. Fáztunk. ‒ Készülünk a lefekvéshez? ‒ kérdezte Jack. Bólintottam, de nem mondtam semmit. Egyenként elfordította a zárakban a kulcsokat. Csikorgó hang jelezte, hogy a tolózárat is a helyére húzta az ajtón, és másra már nem volt szükség. Ott voltunk vele, bezárkózva. Mindazok ellenére, amit tudtam róla. Minden hibája ellenére. A világot kizártuk, mi pedig együtt voltunk, bent. Biztonságban.

Köszönetnyilvánítás Te jó ég, nem arról ábrándozunk mind, hogy egyszer köszönetnyilvánítást írjunk valamihez? És most itt tartok, de szinte semmi nem jut az eszembe. Kezdjük hát az elején, és köszönetet mondok a következőknek: Clare Wallacenek, amiért nem engedte nagyon érzelgősre vennem a stílust, és velem volt a regény írása közben. Megosztott velem egy avokádós pirítóst, mialatt szörnyű bűnökről és a cselekmény pontjairól beszélgettünk. Késő este üzeneteket küldött nekem, maratoni betűjátékokat játszottunk telefonon, és a könyv kiadatásában is segített. Jogosan állíthatom, hogy nélküle nem lettem volna képes minderre, azt viszont egyáltalán nem gondoltam volna, hogy közben még egy barátnőre is szert teszek. Naomi Perrynek a megfelelő időben tett erőfeszítésekért és a hihetetlenül gyors e-mailekért. A káprázatos Darley Anderson irodalmi ügynökségének a határtalan lelkesedésükért és a pompás e-mailekért, hogy „Eladtuk a kiadói jogot Oroszországban”. Az egész csapatnak Michael Josephnél: Kimnek, amiért elolvasta a Bármit, csak ne az igazat kéziratát, és egy hideg februári napot életem egyik legszebb napjává tett. Remek szerkesztői munkát végzett és pompás módosításokat javasolt (azt hiszem, hogy kettőnk közül ő a jobb író). Maxine-nek a szerkesztői munkáért, és azért, hogy megosztotta velem bölcsességét. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy vele dolgozhattam együtt. A káprázatos nyomdai előkészítőmnek, Shan Morley Jonesnak, amiért figyelemmel kísérte a Valencia Open mérkőzéseit az interneten. A kereskedelmi és marketingcsoportnak a folyamatosan végzett, kemény munkáért és lelkesedésért. A Bármit, csak ne az igazat nem születhetett volna meg a jelenlegi formájában néhány nagyon különleges ember nélkül. Darin Millar alaposan áttanulmányozta a skót büntető törvénykönyvet, és tanácsokat adott a büntetőjoggal kapcsolatban (mivel skót jogról van szó, nem lehetek könnyű eset). Nem is tudom, hogyan köszönjem ezt meg neki. Sami Saba-Davies átolvasta a kézirat legelső változatát, és köszönöm neki, amiért kijavította a sok orvosi hibát, valamint azonnal válaszolt a hihetetlenül ködös, és sok esetben aggodalomra okot adó kérdéseimre. Chris Priddle egy kerti vacsora során, órákon keresztül beszélt a teniszpályafutásáról. Mindezt remekül fel is használtam a könyvben. Hálás vagyok az Espresso Mushroom Company cégnek, amiért megengedték, hogy elvont kérdéseket tegyek fel a gombákról (olyan sokat, hogy a válaszok alapján akár magam is belefoghatnék a termesztésbe).

Rengetegen vannak még mások is, akik válaszoltak azokra a kérdéseimre, amelyeket a büntetőjog, rendőri eljárások, légpuskák, orvosi tesztek és egyebek kapcsán tettem fel. Olyan sokan vannak, hogy nem lehet mindenkit megnevezni, de tudják, hogy kikről van szó. És végül itt van még a személyes köszönetnyilvánítás. A mamámnak és a papámnak, akiket először hívtam fel azon a napon, amikor vártam a regény kiadását. Nagyszerű érzés volt. A húgomnak, Suzanne-nek a végtelen türelméért, amellyel a „Mi történne, ha…?” üzeneteimet fogadta. Annyira boldog vagyok, hogy orvos lettél. A papának ismét, a megszámlálhatatlan csésze teáért és a sétákért. Köszönöm az olyan megjegyzéseket, mint „De milyen valójában ez a szereplő?” és „Nem, ilyesmi egész biztos nem történne meg”. Az ő nevének is ott kellene lennie a borítón, az enyémmel együtt. A barátaimnak és rokonaimnak, akik annyi időn át fogadták a lehangolt és lelkes hívásaimat, mire egyenesbe kerültem. És természetesen köszönettel tartozom a Doomsday Writers írócsoport tagjainak, amiért fogták a kezem, mialatt a kiadás világában tájékozódtam. A végső átolvasást végző Valerie-nek és Tomnak. Köszönöm az első dicséreteket és a módosító javaslatokat. Azoknak a szerzőknek, akik rászánták az időt, hogy elolvassák és véleményezzék az első változatot: mindig őszintén csodálom, hogy milyen sok támogatást ad az írók közössége, különösen az első könyvüket író szerzőknek. Köszönöm. És végül a legfontosabb, igazán hálás vagyok Davidnek. Nem tudnék a szeretetről írni úgy, hogy őt nem ismerem.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.muveltnep.hu Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó dr. Szilvásy György Sorozatszerkesztő Kepets András

Rendőrségi szolgáltatás, emberek múltját vizsgálják, hogy korábban követtek-e el bármilyen erőszakos, vagy törvénybe ütköző cselekedetet. A neutrofil fehérvérsejtek számának csökkenése a vérben.