143
Memoár
Recskó Szabolcs
A MAGYAR KIRÁLYI V. HONVÉD GÉPKOCSIZÓ VONATOSZTÁLY EGYIK KATONÁJÁRÓL
S
zülővárosunk, Zenta, a Tisza-parti gesztenyefasoros kisváros mindig is részese volt a történelem forgatagos eseményeinek. Jártak itt tatárok, mongolok hadai, a törökök népes hordája. Itt verték tönkre az Úr 1697. évének szeptemberében SAVOYAI JENŐ hadai II. MUSZTAFA szultán szeme láttára a Tiszán átkelő török haderőt. Átélte ez a város az 1848-as forradalmat, az I. és a II. világháborút is... A délvidéki magyaroknak nem volt könnyű a sorsuk, akárcsak a Kárpát-medence más területein élőknek sem. Méltán példázza ezt az egész XX. század. Az itt élő emberek – lett légyen bármi is a foglalkozásuk – igyekeztek helytállni, bárhogyan is fordult az életük. A sors pedig a legtöbbször bőven mérte a megpróbáltatásokat. A világháborúk hősi halottjai mellett meg kell emlékeznünk azokról a csendes túlélőkről is, akik megtették azt, amit megkövetelt tőlük a Haza, és visszatértek a véres pokolból. Nem szabad elfelednünk azt a nem mellékes körülményt sem, hogy nem csak a győztesek történelme létezik! A mai modern történelem sok kicsiny mozaikkockából tevődik össze, s az így egybeálló képben helye van a mi történelmünknek is, az egyes régiók helytörténetének. A helytörténeti kutatásoknak pedig pontosan ezen apró mozaikkockák felkutatása, megmentése és prezentálása a célja. Ehhez igyekeznék hozzájárulni túl azon a kötelességtudaton, hogy egyrészt hivatásbeli, másrészt pedig mint hálás leszármazott megírjam drága nagyapám történetét. GYERMEKKOR ÉS IFJÚSÁG Apai nagyapám, R ECSKÓ BÉLA a trianoni békediktátum évében, 1920. április 4-én született R ECSKÓ SÁNDOR és M ÁRIA első-
szülöttjeként.1 Édesapját igen korán elvesztette, így édesanyja és az apai nagyszülők nevelték fel három testvérével együtt. A család féltő és óvó szárnyai alatt a gyermekkori csínytevések mellett az is kiderült, hogy Bélának nagy kézügyessége és türelme is van. A kukoricagóré faszerkezetébe vert, bár máshova szánt szegek mutatták meg, hogy melyik szakma lenne az igazán megfelelő a kis unoka részére. Némi időt azért kőművessegédként el kellett töltenie apai nagybátyja mellett ahhoz, hogy a fa iránti szeretete mindenkit meggyőzzön arról, ő asztalosnak született. A munka szüneteiben ugyanis gyakran feledkezett ott a kőművesek mellett dolgozó ácsoknál. No meg az az elhatározása is döntő lehetett, hogy télen-nyáron tetőt szeretett volna tudni a feje fölé. Tizenhárom évesen végre elkezdhette az asztalosszakmát tanulni, hogy aztán ezt a munkát végezze szorgalmasan egész életén át. (Túl a nyolcadik évtizedén ma is dolgozgat még!) 1937. augusztus elején – miután felszabadult – elkezdhetett dolgozni mint asztalos. Hamarosan a Jugoszláv Királyság fővárosában talált munkát, és egészen az 1941. márciusi eseményekig maradt ott. Az utolsó vonattal azonban még sikerült visszatérnie Zentára. Hogy milyen szerencsés visszatérés volt ez, megmutatták a hamarosan bekövetkező események.2 A Német Birodalomnak az 1941. március 27-i tüntetésre nagyon gyorsan érkező válasza a háború kitörését jelentette. Április 6-án indult a támadás a Jugoszláv Királyság ellen, amelyet Belgrád bombázása vezetett be. Jugoszlávia megtámadásában a németek szövetségesei, így Magyarország is részt vállalt. Április 11-e
1
2
A Kt.3783/1942. számú dokumentum (A m. kir. V. Gépkocsizó Vonatosztály Parancsnoksága) igazolja a családfát a nagyszülőkig levezetve az anyakönyvi kivonatokkal. A dokumentumok Recskó Béla őrvezető tulajdonában vannak. 1942 decemberében adták ki a 47.988/Elnökség. A.-1939. sz. HM. rendelettel kiadott Végrehajtási utasítás III.rész. 4. p. 3. bekezdése alapján. Recskó Béla őrvezető szíves közlése.
Recskó Béla őrvezető (magángyűjtemény)
Recskó Szabolcs
144
146
Recskó Szabolcs
és 14-e között zajlottak le a Délvidék visszatérését eredményező hadiesemények.3 A HÁBORÚ Zentán ez annyit jelentett, hogy a vasúti híd felrobbantása és a kialakult feszült helyzet, bizonytalanság után a városba érkező honvéd alakulatokat örömmel üdvözölte a lakosság, köztük az ifjú asztalosmester is. A hamarosan kitörő lövöldözést is szemtanúként élte át a központi parkban, természetesen ugyanúgy a többiekkel a földön hasalva.4 A magyar hadvezetés Zentán, akárcsak az egész Délvidék területén, bevezette a katonai közigazgatást április 18-tól.5 Ennek az intézkedésnek az volt a célja, hogy megkönnyítse az áttérést a polgári közigazgatásra. Az új helyzetben nagyapám Budapesten talált munkát, és ott is tartózkodott mindaddig, amíg az 1920-as születésűeket nyilvántartásba nem vették, majd hamarosan be is sorozták katonának. Így vonult be honvédnek Szegedre 1941 októberében, a szegedi V. Hadtest Gépkocsizó Vonatosztályának újoncaként. Alakulatának parancsnoka akkor FEKETEHALMI-CZEYDNER FERENC tábornok volt mint a szegedi V. hadtest parancsnoka,6 közvetlen felettesei pedig D ÚLOSSY ISTVÁN alezredes és SZTRINOVICS LÁSZLÓ százados. Mellettük ismertek voltak még K ERBOLTH DÁNIEL százados, a keretállomány parancsnoka, HORVÁTH ERNŐ főhadnagy
3
4 5 6
Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II.világháborús hősi halottjai. Zenta, 2003. 22. o. Mészáros Sándor történész szerint a Délvidéken már ápr. 13-án a késő délutáni órákban befejeződtek a hadi események (Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 1944-45. I. Bácska. Budapest, 1995. 11. o. ) Recskó Béla őrvezető szíves közlése. Molnár: i. m. 27. o. Uo. 48. o.
A vonatosztály egyik katonájáról
147
gépkocsiszertiszt, valamint CSENKÉR GYÖRGY főhadnagy, a vonatműhely parancsnoka és MURAKÖZI ISTVÁN főhadnagy, aki 1944 márciusában csatlakozott hozzájuk a keleti fronton is.7 A kötelező kiképzés itt is a maga módján zajlott le az alaki kiképzés, a rendgyakorlatok, majd a taktikai kiképzés sorrendjében, egyszóval a megszokott módon, bár természetesen mindenki tudta, hogy háború van. De azért ha a kúszás után nyakig sárosan is, de büszkén csattogott a katonabakancs visszatérőben a laktanyába, amely a mai Kálvária úti szerelőműhely épületében kapott helyet. A műhely, ahol javítottak és dolgoztak, a Rigó utcában volt.8 A kiképzést követően Béla laktanyai szolgálatot látott el mint karbantartó asztalosmester több katonatársával együtt, akik közül FEKETE JÓZSEF kiskunfélegyházi születésű honvéddel volt együtt a legtovább. Javítani való bútor, asztal, szék mindig akadt, nem is beszélve a teherautók javításáról. A megsérült Ursus és Ford teherautókat javították, sürgős munkák esetében egész éjjel dolgozva a parancs szerint. FRONTSZOLGÁLAT Nagyapám rendes katonai szolgálata két év után, 1943 októberében letelt. A leszerelésről szóló iratokat aláíratták vele az egyik irodahelyiségben, majd egy másik ajtón belépve aláíratták vele a továbbszolgálásról szólókat. Régebben ezt úgy hívták: ,,bezupálás’’. Ezzel elkezdődött a tartalékos katonai szolgálat. Nem kis szerencsére 1944 januárjáig tartott. Ekkor azonban már neki is a frontra kellett mennie. Az 1942–1943. év során mind erősebben kibontakozó szovjet támadás, a megerősödő partizánmozgalom is
7
8
Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai. Szeged, 1996. 15. o. Sztrinovics László századosról és Muraközi István főhadnagyról Recskó Béla őrvezető számolt be. Uo. 15. o.
150
Recskó Szabolcs
indokolttá tette, de a német hadvezetés is megkövetelte a magyar csapatok megerősítését Lengyelországban. Különösen így volt ez 1944. március 19-től, a német megszállás után.9 A keleti hadszíntéren a német hadvezetés követelésére 1942 folyamán a 2. magyar hadsereg vett részt a Szovjetunió elleni harcokban. Közismertek az 1943. januári–februári Don menti harcok eseményei, melyek során a német, az olasz és a román csapatokkal együtt a magyarok is vereséget szenvedtek, de a legtovább tartották állásaikat az ellenséggel szemben! Az 1. magyar hadsereget 1944. január 6-án mozgósították a keleti országhatár védelmére, a Vörös Hadsereg további előrenyomulásának feltartóztatása végett.10 Felerősített állománnyal április elején került a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe.11 Majd megkezdődtek az átcsoportosítások, amelyek az év folyamán a hadihelyzettől függően többször is megismétlődtek.12 Az 1. magyar hadseregparancsnokságnak alá nem rendelt Magyar Megszálló Csoport viszont, amelynek elnevezése II. tartalékhadtestre változott, a német Közép Hadseregcsoport parancsnoksága alá került 1944. június közepéig.13 Így januártól augusztus végéig 115. számú műszaki alakulatával együtt Recskó Béla is több helyen megfordult. Útjuk először Breszt-Litovszk mellé vezetett, ahol három hónapig többnyire a frontról visszaszállított sérült gépjárműveket javították. Itt csatlakozott hozzájuk 1944 márciusában Muraközi István főhadnagy Szegedről. Később ő lett ennek a műszaki karbantartó egységnek a parancsnoka, amelyben 60 honvéd teljesített
9
10 11 12 13
Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs. Budapest, 1997. 303–304.o., 332. o. Uo. 122. o. Uo. 277. o. Uo. 122–123. o. Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943–1945. Debrecen, é. n. 75. o.
A Zentai Asztalosok Egyesülete, 1937. szeptember 1. (magángyűjtemény)
152
Recskó Szabolcs
szolgálatot.14 De akadt néha más tevékenység is. Olyan, ami igazolta a parancs indokoltságát, hogy a honvédek a partizánveszély miatt sohase menjenek egyedül, illetve mindig legyenek résen. A csőre töltött fegyver kéznél tartása állandó szokásnak számított, sőt ajánlott is volt.15 Történt ugyanis egy alkalommal, hogy miután megjavították az egyik személyautót, a budapesti 101. műszaki alakulat századosa a figyelmeztetés ellenére mégis elvitte kipróbálni. Sem ő, sem a gépkocsivezető nem tértek vissza a megadott időre. Valószínű, hogy megállították őket a partizánok, akik a nemrég festett német terepszín miatt azt hitték, hogy birodalmi tiszteket fogtak el, és így mind a kettőjüket a helyszínen ki is végezték, majd a járművet felgyújtották. Amikor a holttesteket visszahozták, a sebesültszállító (szanitéc) segítséget kért a holttestek mosdatásához és felöltöztetéséhez. Mivel nemigen akadt jelentkező, Béla vállalta el a feladatot. Ekkor derült ki, hogy a százados testébe 32 golyót lőttek a váll irányából a csípő felé, a gépkocsivezető pedig félig elégett. Később dísztemetésben részesültek.16 Az 1. magyar hadsereg soraiból 1944. április 17. és május 15. között 1942-en haltak hősi halált, 10 193-an sebesültek meg, és 3441-en tűntek el. Július 28-ig pedig 21 548 sebesült került a hátországban katonai kórházakba.17 A háború velejárója a veszteségek elkönyvelése is. Az egész magyar királyi Honvédség esetében ez az 1944. évet figyelembe véve 113 732 főt tett ki. Ebből 18 638 hősi halott, 47 353 eltűnt, illetve fogságba esett, míg a többi sebesült volt. A szovjet hadsereg
14 15
16 17
Recskó Béla őrvezető szíves közlése. A biztonság érdekében az egyik félautomata pisztolyt a pisztolytáskában, míg a másikat a nadrágzsebében hordta. Mindegyik 12 golyótáras volt, egy töltény pedig a csőben. Recskó Béla őrvezető szíves közlése. Recskó Béla őrvezető szíves közlése. Bús János – Szabó Péter: Béke poraikra…I. Budapest, 1999. 23. o.
A vonatosztály egyik katonájáról
153
a háború utolsó két esztendejében 550-600 000 magyar állampolgárt ejtett foglyul.18 A VISSZAVONULÁS R. Béla alakulata a parancs értelmében Lemberg mellé vonult vissza, s ott másfél hónapig állomásoztak. Majd Radom következett, Biala Podlaska és végül Gdansk. Minden helyen átlag kéthárom hónapot állomásozott a Z-599-es tábori postaszámot viselő alakulat a már említett városok közelében. Miután Románia 1944. augusztus 23-án kilépett a német szövetségi rendszerből, Magyarország heteken belül hadszíntérré változott. Az ekkor meghozott katonai intézkedések minden szegedi alakulatot és csapatot érintettek. Ezek ugyanis a három hadseregben jelen voltak, bár a legtöbben az 1. hadsereghez kerültek.19 Immáron az országot kellett védeniük a honvédeknek. A Vörös Hadsereg 1944 augusztusában visszavonulásra kényszerítette őket is, így vonaton Bajára, Hódmezővásárhelyre, Pestre, majd pedig a Szolnok melletti Abonyba szállították őket. Ezt az alakulatot nagy valószínűséggel ekkor az 1944 szeptemberében felállított 3. magyar hadsereg soraiba vezényelték, amelynek IV. hadteste a Tiszántúlon Makótól Gyuláig, a VII. hadtest pedig Gyulától Nagyváradig állt szemben a támadó román, illetve szovjet erőkkel.20 Itt már folyt a védelmi vonal kiépítése, amelybe ezt az alakulatot is bevonták. A Tiszánál a 2. vonalba lövészárokásásra osztották be, de hamarosan újra átvezényelték őket. Ezúttal is Budapestre utaztak, ahol már várta őket MURAKÖZI ISTVÁN főhadnagy. Néhány nap várakozás után a Pápa melletti Nyárádra vonult az
18
19 20
Bús János – Szabó Péter: Béke poraikra… II. Budapest, 2001. 10. o. Dunainé Bognár – Kanyó: i.m. 106. o. Magyarország a második világháborúban, 280. o.
egységük. Ez SZÁLASI FERENC 1944. október 16-i hatalomátvétele után következett.21 Nyárádon maradtak a következő év kora tavaszáig. 1945. március elején azonban tovább folytatódott a viszszavonulás az átcsoportosítást követően. Jánosháza következett frontszolgálattal, lövészárokásással, állandó harci érintkezéssel egészen 1945. március végéig. Ideérkezésükkor már le kellett adniuk minden műszaki felszerelést. Az itt összegyűlt különféle alakulat-töredékekből állították össze a védelmi vonalat képező csapatokat. A honvédek állandó készenlétben és tűzharcban töltötték napjaikat, a lövészárkokban szembenézve a támadó szovjetekkel. Itt történt, hogy az egyik hajnali orosz támadás alkalmával igen erősen lőtték a magyar védelmi vonalakat, majd ezt követően szünet állott be azon a frontszakaszon, ahol nagyapámék tartózkodtak. Néhányan előmerészkedtek a lövészárok nyújtotta biztonságból. Az oroszok csak erre várhattak, mert azonnal újra lőni kezdték a mozgó célpontokat. A becsapódó gránátok elől már nem tudtak visszaugrani az árkokba, így más fedezék után kellett nézniök. Volt, akinek ez sikerült, de olyan is, akinek nem. Nagyapámnak nem sikerült, mert csaknem telitalálatot kapott. A légnyomás okozta sérülés és sokk után derült ki, hogy megsebesült a bal szemén és a fülén. Rövid kórházi kezelést követően csatlakozott bajtársaihoz, akiktől nem akart elszakadni. Nagyon hamar kiderült, hogy a sérülése komolyabb, mint hitte. Soha többé nem látott a bal szemére, és az egyik fülére megsüketült... Csakhogy a háború folytatódott tovább.22 Mivel nem akartak orosz fogságba kerülni, alakulata 1945. április elején Burgenlandon át a stájerországi Graz városába vonult vissza. Reményeik szerint ide nem az orosz, hanem az amerikai csapatoknak kellett volna megérkezniük, legalábbis az osztrák nemzetőrök erről biztosították a honvédeket.
21 22
Recskó Béla őrvezető szíves közlése. Uő.
A Jugoszláv Hadseregben (magángyűjtemény)
Recskó Szabolcs
154
156
Recskó Szabolcs
A háború utolsó hónapjában utcai barikádokat építettek ki Grazban a külváros irányából a központ felé. 1945. május 9-én hajnalban mégis a Vörös Hadsereg alakulatai vonultak be a városba. Az orosz hadifogságot immár nem kerülhették el. Parancsra tehát mindenki elégette fontosabb személyi okmányait, fényképeit, eldobta fegyverét. Így fejeződött be számukra a háború, s kezdődött el a hadifogság.23 A HADIFOGSÁG A foglyul ejtetteket – miután szétválogatták őket – elindították vissza Magyarországra. Első fontosabb állomásuk a szombathelyi gyűjtőtábor lett. A tábor felé vonuló hadifoglyokat a helybeli lakosok részvéttel nézték, és igyekeztek segíteni, ahogyan tudtak. Ennek egyik módja az volt, hogy gyorsan, pár szóval kikérdezték a vonuló katonákat, ki hová való, kit hogyan lehet értesíteni az otthoniak közül. Bélának is így sikerült értesítenie a hozzátartozóit JAGODICS M ÁRIA segítségével, hogy él és egészséges. Nagyon fontos hír volt ez akkoriban. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy családjukból mind a három fivér katonáskodott, édesanyjuk pedig nem sokat tudott róluk. A hadifogság 1945 májusától októberig tartott. Ebben az időszakban nagyapám több gyűjtőtábornak is a lakója lett, közülük az első a sorokpolányi volt.24 A sorokpolányi táborban több ezren éltek összezsúfolva, nem emberhez méltó életkörülmények között. Nagyon hamar fel is ütötte a fejét a vérhas, sokan meghaltak itt. Gondot jelentett az ivóvíz (egyetlen kút volt), az étel mennyisége és minősége is. Ez utóbbi a 60 deka kenyérnek mondott valamiből (gyakran találtak benne fűrészport) és a cukorrépából többször kifőzött főzelékféléből állt. A szenvedélyes dohányosoknak itt megpecsételődött a
23 24
Recskó Béla őrvezető szíves közlése. Magyarország a második világháborúban, 299. o.
A vonatosztály egyik katonájáról
157
sorsuk, mert az étel vált valutává, amit a dohányért oda is adtak. Így csak növekedett a betegek száma. Az itt eltöltött három hónap alatt nagyapám mégis megtalálta a túlélés módját. Mesterember lévén több dologban otthonosan mozgott, amikor valamit meg kellett csinálni, azonnal jelentkezett. Az volt a célja, hogy a szögesdróton kívülre kerüljön, ahol esetleg normális ételhez lehetett jutni. Többek között dolgozott mint ács, asztalos, kubikos, géplakatos. Munka legtöbbször akadt, magát a tábort is velük építtették az oroszok. Erről a helyről került át egy másik táborba, Alsópatyra. Az előzőhöz hasonlóan a magyar hadifoglyok itt is több ezren voltak erős őrizet alatt. Egy hónapig, amíg itt tartózkodott, a munka segítette őt a túlélésben. A harmadik tábor a sárvári lett. Nem sok idő múltán azonban innen is elkerültek, de most már csak a délvidéki származású hadifoglyok. Ez volt a jánosházai (Martonfa-pusztai) 25 fogolytábor. Az a körülbelül 400 ember (osztrákok és délvidékiek vegyesen), aki itt töltötte fogságát, már sokkal jobb körülmények között élt, mint ezt megelőzően. Az étel is bőségessé és rendszeressé, a bánásmód is sokkal emberségesebbé vált. Munka itt is akadt, minek folytán gyakran lehettek a táboron kívül, a diófásban. Álcázott harckocsihangárokat kellett építeniük. Eljött az októberi hónap, s a mind többet emlegetett szabadság végre valóság lett a számukra. A táborparancsnok búcsúbeszédében elmondta a távozó embereknek, hogy mivel most már a Japán elleni háború is véget ért, meg persze Sztálin elvtárs is jószívű, így mehetnek haza. A rezesbanda fújta a Rákóczi-indulót, a távozók utolsót tisztelegtek, ,,éljen Sztálin”-t kiáltottak, és elindultak. A szabadság azonban nem volt olyan egyszerű dolog akkoriban. Nagyapám nem is indult haza, Zentára, hanem először Nyárádra ment, s ott CSÖRGICS JÁNOSnál töltött el néhány hónapot 1945 októberétől 1946. január elejéig. Ez idő alatt sem tétlenke-
25
Magyarország a második világháborúban, 299. o.
158
Recskó Szabolcs
dett, mert hiszen a háború szele itt is meglegyintett néhány házat, fészert, amit rendbe kellett hozni. Végre január 2-án az időközben odaérkezett öccsével, VILMOSsal együtt indultak el hazafelé. Szegedről január 6-án érkeztek meg gyalog Zentára. A viszontlátott édes otthon illata azonban nem is volt olyan élvezhető, mint azt gondolták! A háború ,,utórezgései” még tartottak. A visszatérő honvédeket a kivizsgáló bizottság várta, amely a zentaiak esetében is Szabadkán székelt. Nagyapámnak azonnal oda kellett utaznia. A kivizsgálás vagy három hétig tartott. Miután tisztázta magát, hazajöhetett. 1946 februárjától december 4-ig újra a családi házban élhetett, dolgozhatott. Ekkor azonban megkapta a behívót a Jugoszláv Hadseregbe. Másodszor rukkolt be: Muraszombatra, majd Zágrábba kellett mennie. Az orvosi vizsgálatok során azonban kiderült a sebesülése, így némi idő múltán leszerelték. 1946. december 31-én indulhatott most már végleg haza, Zentára. Így ért véget közel öt év után számára a világháború, majd a Jugoszláv Hadseregben eltöltött néhány hét, és vette kezdetét a várva várt békés, de dolgos polgári élet.26 ***
A XX. század mozgalmas korszak volt eleinkre nézve. Szinte minden generációnak jutott háborús élmény. Dédapáink, nagyapáink, apáink és mi, a legfiatalabb generáció is átélhettünk vészterhes éveket. A háborús áldozatokra gondolva lehajtott fejjel emlékezünk azokra az emberekre, akiknek ez a sors jutott. A túlélőkre pedig büszkéknek kell lennünk, hiszen megtették azt, amit megkövetelt tőlük a történelem, és el is beszélték nekünk élményeiket. Nem utolsósorban azonban a Hazának is büszkének kellene lennie immáron idős, de még élő fiaira. A hősök napja egy kicsit talán róluk is szól minden év utolsó vasárnapján.... Nekünk biztosan igen!
26
Recskó Béla őrvezető szíves közlése.
A vonatosztály egyik katonájáról
159
FELHASZNÁLT IRODALOM Bús János–Szabó Péter: Béke poraikra… I–II. Budapest, Varietas ’93 Kft. I. 1999. II. 2001. Dunainé Bognár Júlia–Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai. Szeged, 1996, k.n. Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs. Budapest, 1997, Petit Real Könyvkiadó. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 194445. I. Bácska. Budapest, 1995, Hatodik Síp Alapítvány Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai. Zenta, 2003, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre Szabó Péter–Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-1945. Debrecen, é. n., Puedlo Kiadó FELHASZNÁLT KÉPEK ÉS MELLÉKLETEK Történelmi Világatlasz. Budapest, 2001, Cartographia Kft. A fotók és a levél Recskó Béla őrvezető tulajdonában vannak.
