Alyson Noel Àrnyékorszàg
egy „Minden energia.” Damen sötét szemei az enyémbe fúródtak, ösztönözve arra, hogy odafigyeljek, hogy most tényleg végighallgassam. „Minden körülöttünk – Minden, a látszólag szilárd világegyetemünkben, egyáltalán nem az – ez energia – tiszta, vibráló energia. S bár az érzékeink arról győznek meg minket, hogy minden dolog vagy szilárd, folyékony vagy gázállapotú – de a kvantumszinten csak részecskék a részecskékben – ez az egész csak energia.” Összeszorítom az ajkaimat és bólintok, a hangját azonban legyőzi az én belső hangom: Mondd el neki! Mondd el neki most! Várd meg, míg szünetet tart és ess túl rajta! Siess, mielőtt újra beszélni kezd! De képtelen voltam rá. Egy szót sem szóltam. Csak vártam, hogy folytassa, hogy még tovább késleltessem. „Emeld fel a kezed.” Bólint, majd felém nyújtja a kezét. Lassan, óvatosan felemelem a karom, elhatározva, hogy elkerülök minden fizikai kapcsolatot, mikor azt mondja: „Most mondd, mit látsz?” Bandzsítok, bizonytalan voltam, vajon mire is gondol, majd vállat vontam és azt mondtam: „Nos, halvány bőrt, hosszú ujjakat, egy vagy két szeplőt és komoly manikűrre szoruló körmöket…” „Pontosan.” Mosolyog, mintha a világ legkönnyebb tesztjén mentem volna át. „De ha tudnál úgy nézni rá, mint ami valójában, egyáltalán nem ezt látnád. Ehelyett egy csapat molekulát látnál, amelyek protonokat, neutronokat, elektronokat és kvarkokat tartalmaznak. És
azokon az apró kvarkokon belül, a legparányibb pontban nem látnál mást, csak tiszta, vibráló energiát, amelyek olyan sebességgel mozognak, amely elég ahhoz, hogy szilárdnak és sűrűnek tűnjenek, s elég gyorsan ahhoz is, hogy ne tudjuk megfigyelni mi is valójában.” Összeszűkítem a szemeimet, nem vagyok biztos benne, hogy ezt elhiszem. Nem számít a tény, hogy évszázadok óta tanulmányozza ezt a dolgot. „Komolyan, Ever. Semmi sem önálló.” Felém hajol, teljesen belemelegedve a témába. „Minden egyetlen dolog. Azok a dolgok, melyek látszólag sűrűek, mint te és én, és a homok, amin ülünk, igazából csak egy temérdek energia, amely elég lassan vibrál ahhoz, hogy szilárdnak tűnjön, míg az olyan dolgok, mint a szellemek és lelkek olyan gyorsasággal vibrálnak, hogy szinte lehetetlennek tűnik a legtöbb ember számára, hogy meglássák őket.” „Én látom Rileyt.” – mondtam, lelkesen emlékeztetve arra, hogy miden időmet az én kísérteties húgommal töltök. „Vagy legalább is láttam, amíg át nem kelt a hídon.” „Pontosan ezért nem láthatod már többé.” Bólintott. „A vibrálása felgyorsult. Bár vannak emberek, akik azon túl is látják őket.” Az előttünk elterülő óceánt bámulom, a hullámokat, amelyek egymás után özönlenek. Végtelen, szakadatlan, halhatatlan – mint mi. „Most emeld fel megint a kezet és hozd annyira közel az enyémhez, hogy már majdnem egymáshoz érjenek.”
Haboztam, s a kezemben homokot szorongattam, vonakodva, hogy megtegyem. Nem úgy, mint ő, tudtam az árát, a szörnyű következményeket, amelyet a legkisebb fizikai kapcsolat is kiválthat. S ez az oka annak, hogy múlt péntek óta kerülöm az érintését. De mikor újra rápillantok, tenyere kinyújtva, az enyémre várva, vettem egy mély lélegzetet és én is felemeltem a karom – ziháltam, mikor olyan közel ért, hogy a rés csak egy borotvapengényi volt. „Érzed?” Mosolygott. „A bizsergést és a meleget? Ez az, mikor az energiáink kapcsolatba kerülnek egymással.” Oda- és visszahúzta a kezét, megmutatva az energiamezők vonzását és taszítását közöttünk. „De ha mi mind kapcsolatban vagyunk egymással, ahogy állítod, akkor mért érezzük mind ugyanazt?” Suttogtam, miközben a tagadhatatlan mágneses vonzalom, amely összeköt minket, a legcsodálatosabb bizsergés okozója, mely végigfut az egész testemen. „Mi mind kapcsolatban vagyunk, mindegyikünk ugyanabból a vibráló energiaforrásból származik. Míg bizonyos energiától fázol, a másik felmelegít, nem így rendelte a sors? Ez pont olyan, mint ez.” Becsuktam a szemeimet, s hagytam, hogy a könnyeim lecsorogjanak az arcomon, képtelen voltam már benntartani. Tudtam, hogy tilos megérintenem, éreznem az ajkát, s testének kellemes melegét az enyémen. Szörnyű döntésemnek köszönhetően a köztünk lévő elektromos energiamező a legtöbb, amit kaphatok. „A tudomány még csak most jutott el arra a szintre, melyet a metafizikusok és a nagyszerű lélektani tudósok
már évszázadok óta ismernek. Minden energia. Minden egy.” Éreztem a hangjából kiszűrődő vidámságot, ahogy egyre közelebb ért, s ahogy lelkesen szerette volna ujjait az enyéim köré fonni. De gyorsan elhúzódtam, s egy pillanatra a szemébe nézve láthattam az arcára kiült fájdalmat – ugyanazt a tekintetet, melyet akkor láttam, mikor megitattam vele az ellenszert, mely visszahozta őt az életbe. Azon tűnődött, vajon mért vagyok olyan csendes, rideg és zárkózott – visszautasítom az érintését, mikor néhány héttel ezelőtt alig tudtam betelni vele. S helytelenül feltételezi azt, hogy mindez az ő korábbi viselkedése miatt van – a flört miatt Staciával, s a kegyetlensége miatt – pedig az igazság az, hogy ennek semmi köze hozzá. Román hatása alatt volt, ahogy az egész iskola is. Nem az ő hibája. Amit nem tud, hogy míg az ellenszer visszahozta őt az életbe, abban a pillanatban, hogy véremet is hozzáadtam a szérumhoz, magával vonta azt is, hogy soha nem lehetünk együtt. Soha. Soha többé. Az örökkévalóságig. „Ever?” – suttogta, hangja mély és őszinte volt. De nézhetek a szemébe. Nem érinthetem meg. Képtelen vagyok kimondani a szavakat, melyeket megérdelmi, hogy halljon: Mindent elrontottam – annyira sajnálom – Román átvert, elég kétségbeesett és ostoba voltam, hogy bedőljek a trükkjének – és most már nincs remény, mert ha megcsókolsz, ha mi kicseréljük a DNS-ünket – te
meghalsz – Nem tudom megtenni. Túl gyáva vagyok. Szánalmas és gyenge. És nem tudok mit tenni ellene. „Ever, kérlek mi a baj?” – kérdezte, megrémítették a könnyeim. „Napok óta ilyen vagy. Miattam? Én vagyok az oka, amit tettem? Tudod, hogy nem sok mindenre emlékszem abból, ami történt, de az emlékek kezdenek a felszínre törni és már tudod, hogy az nem a valóság volt. Soha nem bántanálak meg szándékosan. Soha nem ártanék neked.” Szorosan összegubóztam, felhúztam a vállaim és lehajtottam a fejem. Azt kívántam bárcsak összemennék olyan kicsire, hogy már nem is látna. Tudtam, hogy igazat mond, hogy képtelen lenne bántani, csak én tudtam olyan fájót, olyan hirtelen, olyan nevetségesen meggondolatlan dolgot tenni. Csak én lehetek elég hülye ahhoz, hogy beleessek Roman csapdájába. Annyira bizonyítani akartam magamnak, hogy én vagyok Damen egyetlen, igaz szerelme – én akartam lenni az egyetlen, aki megmentheti – és most íme, számolnom kell a következményekkel. Felém fordult, karjait körém fonta, s a derekamat megragadva közelebb húzott. De nem kockázhattam a közelséget, a könnyeim most halálosak és távol kell tartanom őket a bőrétől. Felálltam és lábujjhegyen az óceán felé futottam, s hagytam, hogy a hideg fehér hab befedje a lábam. Azt kívántam, bárcsak alámerülhetnénk és tovasodródhatnék a hullámokkal. Bármit, csak ne kelljen kimondanom azokat a szavakat – bármit, csak ne kelljen elmondanom az én egyetlen, igaz szerelmemnek, örök társamnak, akivel a lelkem
már négy évszázada együtt él, hogy míg ő nekem adta a halhatatlanságot – én okoztam a végét. Úgy maradtam, csendben és mozdulatlanul. Vártam a naplementét, míg egyszer csak felé fordultam. Megpillantottam sötét, árnyékos körvonalát, mely majdnem beleolvadt az éjszakába, majd beszélni kezdtem, de úgy éreztem egy hatalmas gombóc van a torkomban, ahogy motyogtam, „Damen... kicsim... valamit el kell mondanom.” Kettő Odaültem mellé, kezei a térdemen, lábujjaimat a homokba ásva azt kívántam, hogy rám nézzen és megszólaljon. Még akkor is, ha csak azt mondaná is el, amit már tudok – hogy egy hatalmas és ostoba hibát követtem el – olyat, amelyen valószínűleg soha nem tudunk változtatni. Boldogan elfogadnám – fenébe is, megérdemlem. Amit utálok, az a csend és a távoli tekintete. És épp azon voltam, hogy megszólaljak, hogy mondjak valamit, bármit, ami megtöri ezt a kibírhatatlan nyugalmat, mikor rám néz, fáradtságot tükröző szemei tökéletesen megtestesíti az elmúlt hatszáz évet. „Roman.” Sóhajtott, megrázta a fejét. „Nem ismertem meg, fogalmam sem volt – „ A hangja elcsuklott, szemét lesütötte. „Nem tudhattad” – mondtam lelkesen, ki akartam törölni az összes bűntudatot, amit érezhet. „Az első naptól kezdve a hatása alá kerültél. Higyj nekem, az egészet kitervelte, kitörölt minden emléket.”
Szemei az arcomat vizsgálták, mielőtt megfordult. Az óceánra pillantott, kezeit ökölbe szorította, ahogy azt mondta, „Bántott? Üldözött, vagy árott neked akárhogy is?” Megráztam a fejem. „Nem kellett. Elég volt rajtad keresztül bántani engem.” Megfordult, szemei összeszűkültek, ahogy arcizmai megkeményedtek, mélyet lélegzett, mielőtt megszólalt. „Az én hibám.” Bámultam, azon tűnődve hogy hiheti el mindezt a baklövésemet tekintve. Lábra álltam és közelebb húzódtam, ahogy azt sírtam, „Ne légy nevetséges! Természetesen ez nem a te hibád! Hallottad amit mondtam?” Megráztam a fejem. „Roman megmérgezte az elixírt és hipnotizált. Semmit nem tehettél ellene, csak a parancsait követted – nem voltál a magad ura!” De alighogy befejeztem, egy legyintéssel figyelmen kívül hagyta, amit mondtam. „Ever, nem érted? Ez nem Romanról, vagy rólad szól, ez a karma. Ez a hat évszázadnyi önző élet büntetése.” Megrázta a fejét és nevetett, bár ez nem az a fajta nevetés volt, mely magával ragad. Ez másfajta volt – olyan, mely csontig hatol. „Az évek során, míg szerettelek és elvesztettelek újra és újra, tudtam, hogy ez a büntetésem az életmódom miatt, s fogalmam sem volt, hogy a halálodban mindig Drina keze volt. De már tudom, hogy végig tévedtem. Mikor biztos lettem benne, a karmától eltérve halhatatlanná tettelek és örökre az én oldalamra szögeztelek, de a karma nevet utoljára, megengedte nekünk, hogy örökké együtt
legyünk, de csak nézhetjük egymást, nem érhetünk egymáshoz többé.” Felé nyúltam, a karomban akartam tartani, vigasztalni, hogy ez egyáltalán nem igaz. De aztán hirtelen el is húzódtam. Eszembe jutott, hogy az érintkezés az, ami tilos számunkra. „Ez nem igaz.” – mondtam, tekintemet rászögezve. „Mért büntetnének téged, mikor én követtem el hibát? Nem érted?” Megráztam a fejem, csalódottan gondolkodásmódja miatt. „Roman megtervezte az egészet. Szerette Drinát – fogadok, hogy ezt nem tudtad. Ő volt az egyik árva, akit megóvtál a pestistől a reneszánsz Florenceben, s ő egész idő alatt szerette, bármit megtett volna érte. De Drinát nem érdekelte, ő csak téged imádott – te pedig csak engem szerettél – majd ezután, nos, miután megöltem őt, Roman úgy döntött megkeres – csak ezt rajtad keresztül tette. Azt akarta, hogy érezzem a fájdalmát, hogy soha nem érinthetlek meg – pont úgy, amit ő érezte Drinával! És ez az egész olyan gyorsan történt, én csak – „ egy pillanatra megálltam, tudtam, hogy haszontalan már a szó. Nem is figyelt rám, azon a meggyőződésen volt, hogy ő tehet róla. De én visszautasítottam, akárhányszor is felhozta és nem engedtem belőle. „Damen, kérlek! Képtelen vagy feladni? Ez nem a karma – ez miattam van! Én követtem el hibát, egy rettenes, borzasztó hibát. De ez nem azt jelenti, hogy nem tudunk rajta változtatni! Kell lennie egy megoldásnak.” A leghamisabb reményekbe kapaszkodva lelkesedést kényszerítettem magamra, amit
valójában én sem hittem el. Damen előttem állt, egy sötét körvonal az éjszakában, fáradt, szomorú tekintetének melege volt a mi ölelésünk. „Soha nem kellett volna belekezdenem.” – mondta. „Soha nem szabadott volna elkészítenem az elixírt – hagynom kellett volna, hogy a dolgok menjenek a saját, természetes útjukon. Komolyan, Ever, nézd meg az eredményt – semmi mást nem okozott, csak fájdalmat!” A fejét csóválta, tekintete oly szomorú, oly bűnbánó, hogy a szívemig hatolt. „Neked még mindig van időd. Előtted áll az egész élet – egy örökkévalóság, ahol az lehetsz, aki akarsz és azt csinálsz, amit akarsz. De én – „ Vállat vont. „Én romlott vagyok. Azt hiszem most már mind láthatjuk az én hatszáz évem eredményét.” „Nem!” A hangom remegett, ahogy az ajkaim reszkettek, mely immár az egész arcomra kiterjedt. „Nem sétálhatsz el, nem hagyhatsz még egyszer el engem! Az utolsó hónapokban keresztül mentem a poklon, hogy megmentselek, és most hogy jól vagy, nem akarom már feladni. Minket egymásnak teremtettek, ezt te mondtad! Csak egy ideiglenes hullámvölgybe kerültünk, ez minden! De ha összefognánk, tudom hogy kitalálnánk valamit, hogy...” Megálltam, a hangom elhalkult látván, hogy ő már elindult, visszatérve a sivár, nyomorúságos világába, ahol kizárólag magát hibáztatja. S most itt az idő, hogy elmondjam a történet többi, siralmas, sajnálatos részét, melyet jobbnak találtam kihagyni. Talán másképp látja majd, talán – „Van még valami,” – mondtam utánarohanva, bár fogalmam sem volt, hogy fejezzem ki magam.
„Szóval mielőtt azt feltételeznéd, hogy a karma miatt van az egész, vagy akármi tudnod kell még valamit, valamit, amire nem vagyok valami büszke, de – „ Vettem egy mély lélegzetet és elmeséltem az utazásaimat Nyárvidékre – arra a varázslatos dimenzióra, a dimenziók között, amelyre megtanultam, hogy jussak el egyedül is – és ez adta a lehetőséget, hogy válasszak a családom és közte – és én őket választottam. Arra gondoltam, valahogy helyre állíthatnám a jövőt, melyről biztos voltam, hogy ellopták, és mégis mindezzel azt értem el, hogy megtanultam egy leckét, amit már amúgy is tudtam: A sors néha kívül esik a hatótávolságunkon. Nagyot nyeltem, s a homokot bámultam, vonakodtam, hogy lássam Damen reakcióját, mikor annak az emnbernek szemeibe néz, aki elárulta őt. De ahelyett hogy dühös vagy ideges lett volna, ahogy én azt vártam, a leggyönyörűbb, ragyogó fehér fénnyel vett körül, amit valaha láttam – egy olyan megnyugtató, megbocsájtó és tiszta fénnyel – mintha a portál lenne az Nyárvidékre – csak jobb. Becsuktam a szemem és én is körbezártam őt fénnyel, s mikor újra kinyitottam, a leggyönyörűbb meleg, homályos ragyogás árasztott el minket. „Nem volt választásod,” – mondta, hangja udvarias, tekintete rajtam, próbálta enyhíteni a szégyenemet. „Persze hogy a családodat választottad. Helyes döntés volt. Én is ezt tettem volna – ha adott a lehetőség – „ Bólintottam, s egyre ragyogóbbá varázsoltam a fényt, s egy telepatikus ölelést közvetítettem felé. Tudtam, hogy ez nem olyan megnyugtató, mint az igazi, de most
megteszi. „Tudok a családodról, tudok mindent, láttam az egészet – „ Rám nézett, szemei sötétek és élénkek, mely arra kényszerített, hogy folytassam. „Mindig olyan titokzatos vagy a múltaddal kapcsolatban, hogy honnan jöttél, hogy éltél – és egyszer, mikor Nyárvidéken voltam, felőled érdeklődtem – és – nos – az egész életedet bemutatták.” Összeszorítottam az ajkaimat és bámultam rá, ahogy ott állt előttem olyan csendben és nyugodtan. Sóhajtottam, ahogy a tekintete a szemembe fúródott, s telepatikusan végigsimította ujjával az arcomat – olyan képet alkotva, mely annyira kellemes, annyira tapintható, hogy szinte igazinak látszik. „Sajnálom,” – mondta, hüvelykujjával mentálisan végigsimítva az államon. „Sajnálom. Annyira zárkózott voltam, vonakodtam, hogy megosszam veled, s így erre kényszerítettelek. Bár mindez már nagyon rég történt, még mindig olyasvalami, amiről nem szívesen beszélek.” Bólintottam, nem akartam kényszeríteni. Hogy szemtanúja volt a szülei meggyilkolásának, és hogy az elkövetkező években az egyház durva bánásmódjában részesült nem egy olyan téma, amelyről azt kívánom, hogy beszéljen. „De van még valami,” – mondtam, azt remélve, hogy talán adhatok egy kis reményt aztáltal, hogy elmondok még valamit, amit tapasztaltam „Mikor láttam, ahogy feltárul előttem az életed, a végén Roman megölt téged. Bár teljesen úgy tűnt, hogy ez mindenképp megtörténik, nekem mégis sikerült megmentenem téged.” Bámultam őt, éreztem, hogy már nem akar elmenekülni, mielőtt teljesen elvesztem.
„Igen, úgy értem, hogy talán a sorsunk néha megpecsételődött és megváltoztathatatlan, de van mikor rajtunk múlik. Mikor nem tudtam megmenteni a családomat azzal, hogy visszamentem az időben, az azért volt, mert az végzet volt, amit nem lehet megváltoztatni. Vagy ahogy Riley mondta másodpercekkel a baleset előtt, ’Nem tudod megváltoztatni a múltat, az csak van.’ De aztán újra itt találtam magam, itt Lagúnán, és képes voltam megmenteni téged, nos, azt hiszem ez azt bizonyítja, hogy a jövő nem mindig szilárd, nem mindent kizárólag a sors irányít.” „Talán így van.” Sóhajtott, tekintete az enyémbe fúródott. „De a karma elől nem menekülhetsz, Ever. Az van, ami. Ez nem ítélkezik, se nem jó, se nem rossz, ahogy a legtöbb ember gondolja. Minden tett eredménye, pozitív és negatív – az események állandó egyensúlya – ok és következmény – tik és tak – aratás és vetés – ami jön és megy.” Vállat vont. „Akárhogy is fejezzük ki, a vége ugyanaz. És akármennyire is szeretnéd máshogy gondolni, pontosan ez az, ami történik most velünk. Minden tettnek van következménye. És ez az a pont, ahol a tetteim visszahatnak rám.” A fejét ingatta. „Mindvégig azt mondogattam magamnak, hogy szerelmet adtam neked – de már látom, hogy önző voltam – mert nem tudok élni nélküled. Ez az, amiért most mindez történik.” „Szóval ennyi?” Megrázta a fejem, alig hittem el, hogy ilyen könnyen feladja. „így ér véget? Annyira biztos vagy benne, hogy mindez a karma miatt van, hogy meg
sem próbálsz ellenállni? Mindent megtettél azért, hogy együtt lehessünk és most, hogy egy akadállyal állunk szemben, meg sem próbálod elhárítani az utunkból?” „Ever.” Tekintete meleg, szerető, mindent elnyomó, de mégsem ér semmit a hangjából kihallatszó vereséggel szemben. „Sajnálom, de már megtanultam pár dolgot.” „Igen, nos...” Lehajtottam a fejem, s egyre mélyebbre temettem a lábujjaimat a homokban. „Csak mert rám szántál néhány évszázadot, az nem azt jelenti, hogy tiéd az utolsó szó. Mert ha igazán együtt vagyunk, ha az életünk, mint a sorsunk igazán összefonódott, akkor rájössz, hogy ez nem csak veled történik, hanem én is a részese vagyok. És ez elől nem sétálhatsz el – nem sétálhatsz el előlem! Együtt kell maradnunk! Lennie kell egy megoldásnak – „ Megálltam, a testem remegett, a torkom olyannyira összeszűkült, hogy nem tudtam megszólalni. Csak álltam előtte csendesen ösztönözve arra, hogy csatlakozzon hozzám egy olyan csatába, melyet nem vagyok benne biztos, hogy megnyerünk. „Én nem akarlak elhagyni,” – mondta, szemeiben négyszáz évnyi vágyódás tükröződött. „Nem tudlak elhagyni, Ever. Higyj nekem, próbáltam. De végül valahogy mindig visszatértem hozzád. Te vagy az, akit mindig is akartam – akit valaha szerettem – de Ever – „ „Semmi de.” Megráztam a fejem, azt kívántam bárcsak ölelhetném, bárcsak megérinthetném, hogy odaszorítsam a testemet az övéhez. „Lennie kell egy megoldásnak, valamiféle gyógymódnak. És együtt megtaláljuk. Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Túl messzire jutottunk, hogy hagyjuk, hogy Roman
elszakítson minket. De egyedül nem tudom megcsinálni. A segítséged nélkül nem megy. Kérlek, ígérd meg – ígérd meg, hogy megpróbálod.” Rám nézett, a tekintete magával ragadott. Becsukta a szemeit, s a part egyszerre tele lett tulipánokkal, az egész öböl ragyogott, ahogy a zöld felett ott fénylettek az élénk piros szirmok – a homok minden centiméterét befedte halhatatlan szerelmünk végzetes szimbóluma. Majd karját az enyéimbe fonva visszavezetett az autójához. Bőrünket csak vékony fekete bőrdzsekije és az én pamutpulóverem választotta el. Ez elég, hogy megakadályozzon mindenféle DNS cserét, de ahhoz kevés, hogy éreztesse a bizsergést és a meleget, amely vibrál közöttünk. Három „Kitalálni? Mit?” Miles engem bámult, ahogy bemászott a kocsimba, nagy barna szemei kerekebbek, mint általában, helyes baba arca vigyorgásba fordult. „Nem tudod, mi? Ne találgass. Elmondom, mert soha nem hinnéd el! Soha nem találnád ki!” Mosolyogtam, mivel hallottam a gondolatait néhány másodperccel azelőtt, hogy kimondta volna őket: Színésztáborba mész Olaszországba! Percekkel azelőtt, mielőtt azt mondta: „Színésztáborba megyek Olaszországba! Pontosabban Firenzébe, Olaszországban! Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raphael hazájába – „
S a te jó barátod, Damen Auguste személyesen is ismerte ezeket a művészeket! „Már tudtam néhány hete, hogy van rá esélyem, de csak tegnap éjszaka vált hivatalossá és még most sem tudom elhinni! Nyolc hét Firenzében, nem csinálni semmi mást, csak színészkedni, enni és forró, tüzes olasz emberekkel szórakozni…” Rápillantottam, miközben tolattam. „És Holt jól fogadta?” Miles rám nézett. „Hé, te is tudod, mi a helyzet. Ami Olaszországban történik, az Olaszországban marad.” Kivéve, ha nem. Gondolataim Drina és Roman körül száguldottak, azon tűnődve, vajon hány halhatatlan gazember lehet még odakint csak arra várva, hogy feltűnjenek Laguna Beachen és terrorizáljanak. „Akárhogy is, amint vége a sulinak, megyek. És még annyi dolgom van! Oh, majdnem elfelejtettem a legjobb részt – nos – az egyik legjobb részt. Minden olyan jól alakult, hogy a Hairspray turném épp az indulásomat megelőző héten ér véget, szóval még utoljára meghajolhatok Tracy Turnbladként - úgy értem, komolyan, lehetne ennél tökéletesebb?" "Ez tényleg tökéletes." Mosolyogtam. "Tényleg. Grat. Ez olyan klassz. Megérdemled. Bárcsak veled mehetnék." És abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, rájöttem, valóban így van. Olyan jó lenne megszabadulni minden problémámtól, felszállni egy repülőgépre és elrepülni innen messze. Azonkívül hiányozna Miles. Az elmúlt hetek, mikor ő és Haven (az egész iskolával egyetemben) Roman varázslata alatt állt, voltak életem
legmagányosabb napjai. Az, hogy Damen nem volt mellettem több volt, mint amit kibírok, de az, hogy a két legjobb barátom hiányát is éreztem, teljesen kikészített. De Miles és Haven sem emlékszik erre, semmire amit tettek. Csak Damen emlékszik néhány képre és foszlányra, de bármitől, ami eszébe jut, szörnyű bűntudata támad. "Én is szeretném, ha jöhetnél." - mondta, miközben az autórádiómat nyomkodta egy jó szám reményében, amely illik jó hangulatához. "Talán az érettségi után mind elmehetnénk Európába! Szerezhetnénk Eurail igazolványokat, megszállhatnánk diákszállókban, túrázhatnánk - milyen klassz lenne! Csak mi hatan, tudod, te és Damen, Haven és Josh és én még valaki..." "Te és még valaki?" Ránéztem. "Hogy érted?" "Realista vagyok." Vállat vont. "Kérlek." A szemeimet forgattam. "Mióta?" "Tegnap éjszaka óta, mikor kitaláltam, hogy Olaszországba megyek." Nevetett, s beletúrt rövid, barna hajába. "Figyelj, Holt nagyszerű meg minden, de nem bánom. De nem hülyítem magam. Nem tettetem hogy ez több, mint ami valójában. Ez olyan, mintha kaptunk volna egy határidőt, érted? Teljes három előadást határozott kezdettel, kifejtéssel és befejezéssel. Ez nem olyan, mint ami közted és Damen között van. Ti különböztök srácok. Ti életfogytos rabok vagytok." "Rabok?" Rábámultam, megráztam a fejem, ahogy megálltam egy jelzőlámpánál. "Ez inkább úgy hangzott, mint egy börtön, mintsem egy boldog együttlét." "Tudod hogy értem." Manikűrjét vizsgálta, ide-oda forgatva élénk rózsaszín Tracy Turnblad-féle körmeit.
"Ti annyira összhangban vagytok egymással, annyira vonzátok egymást. És ezt szó szerint értem, mióta először találkoztatok." Többé már nem. Nagyot nyeltem, s ráléptem a gázra abban a pillanatban, mikor a lámpa zöldre váltott, kerékcsikorgatva áthajtottam az útkereszteződésen egy vastag keréknyomot hagyva magam után. Nem lassítottam egészen addig, míg be nem értem a parkolóba és Damen után kutattam, aki mindig mellettem, a második legjobb helyen parkolt. De miután már beállítottam egy állandó sebességet, még akkor sem találtam sehol. S mikor már épp kiszálltam volna, azon tűnődve vajon hol lehet,megjelent mellettem, kesztyűs keze az ajtómon. "Hol az autód?" Kérdezte Miles, miközben lenyomta a zárat és a vállára vette a hátizsákját. "És mi van a kezeddel?" "Megszabadultam tőle." - mondta Damen, tekintete engem fürkészett. Majd Milesra pillantott, s látva arckifejezését, hozzátette, "Az autómtól, nem a kezemtől." "Eladtad?" Kérdeztem, de csak Miles figyelt. Damennek nem kell vásárolnia, eladnia, mint ahogy normális embereknek teszik. Bármit létrehozhat, amit akar. Megrázta a fejét, s a kapuhoz vezetett, mosolygott, miközben azt mondta, "Nem, csak ott hagytam az út szélén, a kulcs a gyújtásban, a motor fut." "Tessék?" Mordult fel Miles. "Azt akarod mondani, hogy ott hagytad a ragyogó fekete BMW M6-os Coupédat - az út szélén?" Damen bólintott.
"De az egy százezer dolláros autó!" Miles zihált, ahogy az arca élénkpirossá vált. "Száztíz." Nevetett Damen. "Ne feledd, teljesen testre szabott és full extrás volt." Miles rábámult, szemei gyakorlatilag kidülledtek, képtelen volt megérteni, hogy képes valaki ilyesmire mért tenné ezt bárki is. "Öhm, oké, akkor most ezt szeretném megérteni – csak felébrettél és úgy döntöttél – Hé, mi a franc? Asszem otthagyom az út szélén a nevetségesen drága luxusautómat – AHONNAN BÁRKI ELVIHETI?” Damen vállat vont. „Valahogy így.” „Mert ha nem vetted volna észre,” – mondta Miles gyakorlatilag hipnotizált állapotban. „Néhányunk híján van autó terén. Néhányunknak kegyetlen szülei voltak és csak a barátok kedvességére számíthatunk a maradék életünkben!” „Sajnálom.” Vont vállat Damen. „Azt hiszem erre nem gondoltam. De ha ettől jobban érzed magad, meg volt rá az okom.” Mikor rám nézett, s tekintetünk a szokásos melegséget tükrözve találkozott, az a borzasztó érzésem támadt, hogy az, hogy megszabadult az autójától csak a tervének a kezdete volt. „Hogy jutottál el a suliba?” Kérdeztem, mikor elértünk a főbejárathoz, ahol Haven már várt ránk. „Busszal.” Haven pillantásai köztünk vándorolt, s a nemrégiben királykékre festett frufruja az arcába omlott. „Nem viccelek. Én sem hittem volna el, ha nem a saját szemeimmel látom. Figyeltem, ahogy felszállt arra a nagy, sárga buszra, mely tele volt gólyákkal, barmokkal,
retardáltakkal és kirúgottakkal, akiknek nem úgy mint Damennek, nem volt más lehetősége az utazásra.” Megrázta a fejét. „S én annyira megdöbbentem a látványtól, hogy egy tucatszor odanéztem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg ő az. De még mindig nem voltam benne biztos, így lefotóztam a mobilommal és elküldtem Joshnak, aki megerősített.” Feltartotta, hogy lássuk. Damenre pillantottam, azon tűnődve, vajon miben mesterkedik, mikor észrevettem, hogy szokásos kasmírpulóvere helyett pamutpulcsit viselt, s hogy márkás farmerjeit felváltotta egy no-name. Még a fekete motoros csizmáját, amelyről gyakorlatilag híres volt, barna félcipőre cserélte. S bár egyáltalán nem volt szüksége márkás és drága cuccokra ahhoz, hogy ugyanolyan elképesztően jóképű legyen, mint az első nap, mikor találkoztunk – de ez az új, visszafogott megjelenés nem illik hozzá. Vagy legalább is nem vagyok hozzászokva. Úgy értem míg Damen tagadhatatlanul okos, kedves, udvarias és nagylelkű – és több, mint egy hivalkodó és hiú srác. Mindig megszállottja volt a ruháinak, az autójának és általában ennek az egész képnek. Nem próbálta leszögezni pontos születési dátumát, mert valakinek, akit halhatatlannak választottak, bizonyos gátlásai vannak a korát illetően. Bár engem általában egyáltalán nem érdekelt milyen ruhát visel, vagy hogy jut el az iskolába, s mikor újra ránéztem szörnyű ütést éreztem a gyomromban – egy erős lökést, mely a figyelmemet igényli. Egy határozott figyelmeztetés, mely csupán a kezdet.
Ezt a hirtelen átváltozást egy erősebb, költségcsökkentő, önzetlen környezetileg öntudatos napirend kíséri. Ennek köze van a múlt éjszakához. És valami köze van a karma visszavágásához is. Minthogy azon a meggyőződésen van, hogy ha feladja legbecsesebb kincseit valahogy egyensúlyozhatja ezt az egészet. „Megyünk?” Mosolygott, s megragadta a karom a második csengőszónál, s elhúzott Milestól és Haventől, akik a következő három szünetet azzal töltik, hogy átbeszélik ezt a dolgot oda és vissza, s próbálják kitalálni, mi történhetett Damennel. Ránéztem, kesztyűs keze az enyémben, ahogy átmentünk az előcsarnokon, s azt suttogta, „Mi az?” „Mi történt valójában a kocsiddal?” „Már elmondtam.” Vállat vont. „Nincs rá szükségem. Ez fölösleges luxus, mely már nem érdekel – csak kényeztetés.” Nevetett, ahogy rám nézett. De mikor én nem csatlakoztam, megrázta a fejét és azt mondta, „Ne nézz ilyen komoran. Nem nagy ügy. Mikor rájöttem, hogy nincs rá szükségem, kivittem egy sík vidékre, s ott hagytam az út szélén, ahol valaki megtalálhatja.” Összeszorítottam az ajkaim, s egyenesen ránéztem, azt kívánva bárcsak beleláthatnék a fejébe és olvashatnék a gondolataiban, melyeket megtart magának részben arról is, hogy mi valójában ez az egész. Annak ellenére, ahogy rám nézett, s ahogy elutasítóan vállat vont, annak amit mondott a legkevesebb értelme sem volt. „Nos, ez klassz meg minden, úgy értem, ha tényleg erre van szükséged, akkor ez szuper, jó szórakozást.” Vállat vontam, teljesen meg voltam győződve, hogy ez
egyáltalán nem szuper, de jobbnak láttam, ha nem mondom ki hangosan. „De hogy tervezed az utazást most, hogy megszabadultál a kocsidtól? Úgy értem, ha nem vetted volna észre, ez itt California, itt nem tudsz sehová eljutni autó nélkül.” Úgy nézett rám, mint akit láthatóan szórakoztatott a felháborodásom, amely nem pontosan az a reakció volt, amire számítottam. „Mi bajod a buszokkal?” Bámultam, a fejemet csóválva alig hittem a füleimnek, És mióta aggódsz a kiadások miatt Miszter, holott Milliókkal Játszol És Azt Hozol Létre, Amit Akarsz? Csak azután ébredtem rá, miután már kijött, hogy elfelejtettem elzárni a gondolataimat. „Így látsz most engem?” Megállt épp az ajtó előtt, láthatólag bántotta meggondolatlan kijelentésem. „Mint egy sekélyes, anyagias, önimádó, fogyasztást hajszoló fajankót?” „Nem!” Sírtam a fejemet rázva, s a kezét szorongatva. Azt reméltem, hogy meggyőzőm, bár voltaképp elég egyértelmű voltam. De nem csak rossz értelemben, ahogy ő látja. Sokkal inkább úgy, mint a barátomat, aki értékeli az élet jó dolgiat, és nem úgy, mint a barátomat Stacia pasijelöltjeként. „Én csak – „Bandzsítottam, azt kívánva bárcsak olyan ékesszóló lehetnék, mint ő, s csak annyit mondtam, „Azt hiszem, csak nem értelek teljesen.” Vállat vontam. „És mi a helyzet a kesztyűvel?” Felemeltem a bőrkesztyűbe burkolt kezét, hogy jobban megvizsgáljam.
„Nem nyilvánvaló?” A fejét csóválta, s az ajtó felé húzott. De nem engedtem, meg sem moccantam. Semmi sem nyilvánvaló. Semminek sincs már értelme. Megállt, keze a kilincsen, majd egy kicsit sértődötten így szólt: „Azt hittem, ez most jó ötlet. De talán nem szeretnéd, hogy egyáltalán hozzád érjek?” Nem! Nem így értettem! Telepátiára kapcsoltam, mikor néhány osztálytársunk közeledett, emlékeztetve, hogy milyen nehéz volt elkerülni mindenféle fizikai érintkezést az elmúlt három napban. Azt tettettem, hogy meg vagyok fázva, bár mindketten tudtuk, hogy nem lehetünk betegek, s bevetettem mindenféle technikát, hogy elkerüljem az érintkezést, melytől csak egyre erősebb szégyenérzetem támadt. Egy egyértelmű és tiszta kínzás volt. Az, hogy van egy annyira nagyszerű, annyira szexi és annyira elképesztően jóképű fiúm – és nem érhetek hozzá –a legnagyobb fájdalom. „Úgy értem tudom, hogy nem kockáztathatjuk a véletlen tenyérizzadság cserét vagy bármi ilyesmit, de neked ez nem tűnik neked egy kicsit – furcsának?” Suttogtam abban a pillanatban, hogy újra magunkra maradtunk. „Nem érdekel.” Szemei tágra nyitottak, engem fókuszált. „Nem érdekel mit gondolnak az emberek. Engem csak te érdekelsz.” Megszorította az ujjaim s elméjével kinyitotta az ajtót, majd elhaladtunk Stacia Miller mellett, ahogy az asztalunkhoz értünk. S bár nem láttam őt péntek óta, mikor is felébredt Roman varázslatából, biztos vagyok benne, hogy irántam érzett gyűlölete egy kicsit sem csillapodott. S már teljesen fel voltam készülve a
szokásos trükkjére, miszerint az utamba ejti a táskáját, hogy megpróbáljon elgáncsolni – ma azonban túl zavarodott volt, hogy megpillantotta Dament új külsejében, hogy elfelejtette régi szórakozását. Kényelmesen végigmerte tetőtől talpig, majd megint. De csak mert engem pillantásra sem méltatott, még nem azt jelenti, hogy megnyugodhatok, vagy megbizonyosodhatok benne, hogy vége van. Mert az az igazság, hogy ennek soha sem lesz vége Staciával. Ez teljesen világossá tette. Ha az derül ki, hogy valószínűleg nagyobb támadásra készül és gonoszabb, mint valaha – akkor ez a kis haladék nem több, mint vihar előtti csend. „Ne figyelj rá.” Suttogta Damen, az asztalunk felé sietve. S bár rábólintottam, az igazság az – hogy képtelen voltam rá. Minél jobban szeretném láthatatlannak gondolni – annál kevésbé megy. Most itt van előttem, s én teljesen megszállott vagyok. Bele akarok látni a gondolataiba, hogy megtudjam mi történt köztük, ha egyáltalán volt valami. Bár tudtam, hogy Roman felelős a flörtért, a csókokért és az ölelésekért, mégis látni akartam. És bár biztos vagyok benne, hogy Dament teljesen megfosztották szabad akaratától – az nem változtat a történteken – hogy Damen ajkai az övén voltak, míg kezeivel a bőrét simogatta. S bár elég biztos vagyok benne, hogy ennél tovább nem mentek, de nyugodtabb lennék, ha találhatnék erre egy kis bizonyítékot is. S annak ellenére, hogy milyen őrült, fájdalmas és teljességgel mazochista dolog – addig nem állok meg, míg nem láthatom az emlékeit, és végül minden szörnyű, fájdalmas, kínzó részletet fel nem
fedek. Épp azon voltam, hogy mélyebbre ássak, hogy elméjének legmélyebb rétegeit is felkutassam, mikor Damen megszorította a kezem és azt mondta, „Ever, kérlek. Hagyd abba ezt az önkínzást. Már mondtam, nincs mit látnod.” Nagyot nyeltem, tekintetem az arcát vizsgálta, ahogy Honorral és Craiggel pletykál, s alig hallhatóan hozzáteszi, „Nem történt meg. Nem úgy van, ahogy gondoljátok.” „Azt hittem, nem emlékszel?” Szégyenteljesen megfordultam, s azonnal láttam a szemeiben tükröződő fájdalmat, ahogy rám nézett, majd megrázta a fejét. „Csak bízz bennem.” Sóhajtott. „Vagy legalább próbáld meg. Kérlek!” Mély levegőt vettem, bámultam, azt kívánva, bárcsak képes lennék rá, bár tudtam, hogy kéne. „Komolyan, Ever. Először nem tudtad túl tenni magad azon, hogy az elmúlt hatszáz évben is randiztam, s most a múlt hét megszállottja lettél?” Szemöldökét ráncolva közelebb húzódott, hangja sürgető, meggyőző volt, ahogy hozzátette, „Tudom, hogy az érzéseidet hihetetlenül megsebezték. Tényleg. De ami megtörtént, az megtörtént. Nem tudom visszamenni a múltba és megváltoztatni azt. Romannak pont ez volt a célja – nem engedheted meg, hogy ő győzzön.” Nagyot nyeltem, tudtam, hogy igaza van. Nevetségesen viselkedek, irracionálisan, s hagyom, hogy letérítsenek az utamról. Azonkívül, gondolta Damen, bevetve a telepátiát, most hogy a tanárunk, Mr. Robins megérkezett. Tudod, hogy ez értelmetlen. Az egyetlen, akit valaha is szerettem, te vagy. Nem elég ez?
Kesztyűs hüvelykujjával végigsimított a halántékomon, a szemeimbe nézett, ahogy bemutatta a történetünket, a megannyi megtestesülésemet, ahogy szolgálólány vagyok Franciaországban, egy puritán lánya New Englandban, egy kacér, brit szocialista, egy művész múzsája gyönyörű, vörös hajjal – Bámultam, szemeim kikerekedtek, soha nem láttam ezelőtt ezt a különös életet. De ő csak mosolygott, tekintete melegebbé vált, ahogy megmutatta a fénypontot, első találkozásunk rövid jelenetét – egy galéria megnyitóján Amszterdamban – első csókunkat a galéria előtt, ugyanazon az éjszakán. Bemutatta a legromantikusabb pillanatokat és a halálomat, mely mindig elkerülhetetlenül bekövetkezett, mielőtt előrébb jutottunk volna. Miután végignéztük az összes gyönyörű pillanatot, irántam érzett mindent elsöprő szerelme lemeztelenítve mutatott meg mindent, a szemeibe néztem, s válaszoltam a kérdésére, mikor arra gondoltam: Persze, hogy elég. Te mindig elég leszel számomra. Majd szégyenlősen bezártam a képeket, mikor hozzátettem: De én is elég vagyok neked? Végül is bevallottam az igazságot – attól félek, hogy hamarosan beleun a kesztyűs kézbe, a telepatikus ölelésekbe, s majd az igazi után kutat egy normális DNS-sel rendelkező lányban. Bólintott, kesztyűs ujjaival végigsimította az arcom, ahogy egy annyira meleg, annyira biztonságos, annyira megnyugtató ölelést küldött felém telepatikusan, hogy minden félelmem elszállt. Válaszolva a szemeimben tükröződő bocsánatkérésre előrehajolt, ajkai a fülemen
voltak, ahogy ezt suttogta, „Jó. Most, hogy ez megoldódott, Romanról annyit, hogy…” Négy Ahogy a történelem szakterem felé tartottam, azon tűnődtem, melyik lesz rosszabb – látni Romant, vagy Mr. Munozt? Mert amíg nem láttam őket, vagy nem beszéltem velük múlt péntek óta, mikor az egész világom összetört – kétségkívül mindkettőjükben elég különös véleményt hagytam hátra. Utolsó beszélgetésem Mr. Munozzal abból állt, hogy feltártam néhány médiumi képességem – amely az olyan dolgok közé tartozik, amelyeket sosem teszek meg – és ráadásul arra bátorítottam, hogy randizzon a nagynénémmel, Sainenal – melyet komolyan bánni kezdtem. S amilyen szörnyű volt is ez, mégis csak vetekszik Romannal töltött utolsó perceimmel, mikor is öklömmel célba vettem köldök csakráját, s nem csak arra készültem, hogy megölöm, hanem hogy teljesen eltörlöm az utamból. És meg is akartam tenni – figyelembe véve a tényt, hogy teljesen sokkos állapotban voltam. S bár visszatekintve valószínűleg a legjobban alakult, még mindig dühös vagyok rá, s ki mondaná meg, hogy nem próbálom meg újra? De igazság szerint tudom, hogy nem fogom. És nem csak azért, mert Damen az egész angolórát azzal töltötte, hogy telepatikusan előadást tartott nekem arról, hogy a bosszú sohasem válasz, hogy a karma az egyetlen válasz, és az egyetlen törvényhozó, és még
mindenféle unalmas dolog, mint bla bla bla – de javarészt nincs igaza. A tény ellenére, hogy Roman a leggusztustalanabb módon vert át, abszolút okom van rá, hogy ne bízzak benne többé – de még mindig nincs jogom megölni. Az oldja meg a problémáimat. Nem változtat semmin. Bár ő rettenetes, gonosz, és minden rossz, ami még lehet, még sincs jogom – „Na, itt az én kis majmom!” Odaszáguldott mellém, kócos, szőke haja, óceán kék szemei, ragyogó fehér fogai tükrözik erejét, napbarnított karjával elzárta az utat, hogy bejussak az osztályterembe. És ez minden. Szándékos brit akcentusának csikorgó hangja és gúnyos tekintetének borzongatása arra késztet, hogy újra megakarjam ölni. De nem tettem. Megígértem Damennek, hogy vigyázok magamra, s hogy távol tartom az osztályteremtől ezeket a dolgokat. „Mondd, Ever, hogy telt a hétvége? Élveztétek Damennel a szép együttlétet? Képes volt – túlélni téged – véletlen?” Összeszorítottam az öklöm, s elképzeltem, hogy nézne ki egy halom márkás ruha és egy kupac por képében, annak ellenére, hogy esküt tettem, hogy nem leszek durva. „Mert ha nem, ha nem veszitek figyelembe a tanácsomat és ha előhívjátok az öreg dinoszauruszt egy menetre, természetesen a legmélyebb részvétemre számíthatsz.” Bólintott, szemei az enyémet fürkészték, hangját mélyítve hozzátette: „Ne aggódj, nem sokáig lennél
egyedül. Mikor lejár a gyász ideje, boldogan melléd állok és betöltöm az űrt, amit a halála hagyott.” Próbáltam nyugodt maradni, lassan és stabilan lélegezni, miközben hozzáértem erős, napbarnított, izmos karjához, mely az ajtónál elállta az utamat, de tudtam, hogy egy jól irányított karate ütéssel félbe törhetném. „A francba, még ha sikerül is életben tartanod és visszafognod, csak annyit kell tenned, hogy kimondod, a te oldaladon állok.” Mosolygott, szemei a legbizalmasabb módon fürkésztek. „De nem kell ilyen gyorsan válaszolnod vagy odaadnod magad. Várj, amíg szeretnél. Mert Ever, biztosíthatlak, hogy nem úgy, mint Damen én tudok várni. Azonkívül csak idő kérdése, és úgyis felkeresel.” „Csak egy dolgot akarok tőled.” Összeszűkítettem a szemem, míg szinte minden elmosódott. „Hogy hagyj békén.” Meleg tekintetét az arcomra emelte, majd egyre mélyült. „’Ne félj, kedves.’” Nevetett, s a fejét csóválva méregetett. „Bízz bennem, ennél te is többet akarsz. De ne aggódj, mint mondtam, várok, amíg szeretnél. Csak Damen miatt aggódok. És neked is kéne. Ahogy láttam az elmúlt hatszáz évben, elég türelmetlen ember. Valóban egy hedonista. Már amennyire jól tudom, nem vár sokáig semmire.” Nagyot nyeltem, próbáltam nyugodt maradni, emlékeztettem magam, hogy nem szabad beleesnem a csapdáiba. Roman rendkívül ügyesen eltalálta a gyengeségem, s jól ki is tudta használni. „Ne érts félre, de ő mindig is sokat adott a megjelenésre – gyászszalagot viselve, vigasztalhatatlan külsővel – de
bízz bennem, Ever, a sárnak sem volt ideje odaragadni a cipőjéhez, már visszajött a potyázásról. Úgy tűnt, belefojtotta a bánatát valamibe – vagy mondhatnám valakibe – ha tudta. S bár jobban teszed, ha ezt inkább nem hiszed el, de olyantól hallod, aki mindvégig jelen volt. Damen nem vár senkire. És rád határozottan sosem várt.” Vettem egy mély levegőt, a fejem tele volt szavakkal, zenével, a képességemet meghaladó matematikai egyenletekkel, bármivel, ami el tudta nyomni a szavakat, melyek gondosan a szívemet célozták meg. „Igen. A saját szemeimmel láttam.” Mosolygott, ahogy gyorsan átváltott erőltetett angol akcentusára, majd vissza. „Drina is látta. Szegénynek összetört a szíve. Bár velem ellentétben – nem úgy, mint te, én attól tartok – Drina szerelme feltétel nélküli volt. Visszaakarta őt hozni, nem számított hol volt, nem kérdezte. Ami, lássunk tisztán, nem olyan dolog, amit te megtennél.” „Ez nem igaz!” Sírtam, hangom rekedt, száraz volt, annak ellenére, hogy ma először szólalok fel. „Damen az enyém attól a pillanattól kezdve, mikor találkoztunk – én – „ Abbahagytam, tudva, hogy el sem kellett volna kezdenem. Haszontalan belebonyolódni ebbe a vitába. „Sajnálom, kedvesem, de tévedsz. Damen sosem volt a tiéd. Egy féltett csók itt, egy kis simogatás ott – „ Vállat vont, tekintete gúnyos volt. „Komolyan, Ever, azt hiszed, hogy néhány szánalmas kísérlet tényleg kielégíthet egy ilyen kapzsi, önimádó, élvezethajszoló pasast, mint ő? Nem kevesebb, mint négyszáz éven át?”
Nagyot nyeltem, s nyugodtságot erőltetve magamra azt mondtam. „Ez sokkal több, mint ami közted és Drina között valaha is volt.” „Nem, hála neked,” – köpte, szigorú tekintete az enyémen. „De, mint azt már mondtam, én tudok várni. Damen nem.” A fejét csóválta. „Kár, hogy ilyen eltökélt vagy, hogy keményen játszol, hogy aztán a tiéd legyen. Benned és bennem sokkal több a közös, mint gondolnád. Például, hogy mindketten valaki olyan után vágyakozunk, aki valójában soha nem lehet a miénk – „ „Akár most is megölhetnélek.” Suttogtam remegő hangon, kezem reszketett, de megígértem Damennek, hogy nem csinálok balhét, bár én jobban tudom. „Én – „ Nagy levegőt vettem, nem akartam, hogy megtudja amit csak Damen és én tudunk, hogy ha eltaláljuk egy halhatatlan leggyengébb csakráját, a test hét energiaközpontjai közül az egyiket, az a leggyorsabb út annak halálához. „Te mi?” Mosolygott, arca annyira közel volt, hogy éreztem hűvös lélegzetét az arcomon. „Talán megütsz a keresztcsontomon?” Bámultam, azon tűnődve vajon honnan tudhatja ezt. De csak nevetett, s a fejét csóválva azt mondta, „Ne felejtsd szerelmem, Damen a varázslaom alatt volt, ami azt jelenti, hogy elmondott nekem mindent, minden kérdésemre válaszolt – beleértve egy csomó rád vonatkozót is.” Ott álltam, nem tudtam erre mit reagálni, képtelen voltam higgadtnak, nyugodtnak láttatni magam – de már túl késő. Elkapott. Jól számított. És nem hiszem, hogy ezt nem tudja.
„Ne aggódj, szerelmem. Nem akarlak üldözni. Bár tisztánlátásod teljes hiánya és a tudás tragikusan rossz felhasználása arról árulkodik, hogy egy gyors ütés a torokcsakrádba teljesen megsemmisítene téged – „ Mosolygott, nyelvével megnyalta az ajkát. „De sokkal jobb bulinak tartom, hogy nézzem, ahogy fészkelődsz, hogy kitaláljatok valamit. Azonkívül nem tart sokáig, míg alattam fészkelődsz. Vagy rajtam. Mindegy.” Nevetett, kék szemei az enyémet fürkészték, s annyira mély annyira ravasz, annyira intim módon nézett rám, hogy nem tehettem róla, a gyomrom felfodult. „A részletek már csak rajtad múlnak. De nem számít, hogy mennyi időbe telik, hogy felkeress. Főként azért, mert nálam van az, amit akarsz. Az ellenszer ellenszere. Efelől biztosíthatlak. Csak találnod kell egy módot, hogy megszerezd. A megfelelő árat kell fizetned érte.” Bámultam, a szám kiszáradt, erőtlenné váltam, eszembe jutott, hogy múlt pénteken is pontosan ugyanezt állította. Annyira meg voltam zavarodva Damen felébresztése miatt, hogy mindenről elfeledkeztem, egészen mostanáig. Összeszorítottam az ajkaimat, ahogy a tekintetem találkozott az övével, s napok óta először most ébredt fel bennem a remény, hogy már csak idő kérdése és enyém az ellenszer. Csak meg kell találnom a módját, hogy megszerezzem tőle. „Ó, nézd csak.” Mosolygott. „Úgy tűnik, megfeledkeztél a randevúnkról a végzettel.” Leengedte a karját , s menni készültem, de ugyanolyan gyorsan felemelte, s nevetett, ahogy elállta az utam.
„Mély levegő.” – gügyögte, ajkaival a füleimhez ért, ujjai a vállamat súrolták hideg, fagyos helyet hagyva maga után. „Nem kell pánikba esni. Nem kéne megint mindent elrontani. Biztos vagyok benne, hogy közös megállapodásra tudunk jutni, s meg tudjuk oldani a helyzetet.” Összeszűkítettem a szemeimet, undorodtam már csak követelése gondolatától is, szavaim lassúak, megfontoltak voltak, mikor azt mondtam, „Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy lefeküdjek veled!” Mr. Munoz épp kinyitotta az ajtót, s így az egész osztály hallotta a kijelentésemet. „Wáó – „ Mosolygott Roman, kezeit feladást színlelve felemelte, ahogy visszament a terembe. „Ki beszélt itt a szexről?” Elfordította a fejét és nevetett, felfedve egy pillanatra hátborzongató Ourobros tetoválását. „Nem akarok csalódást okozni, kedves, de ha egy jó numerát akarok, egy szüzet keresek fel utoljára!” Az asztalom irányába száguldottam, az arcom lángolt, s a padlóra koncentrálva töltöttem az elkövetkezendő negyven percet, miközben az osztálytársaim Munoz számtalan figyelmeztetése ellenére, hogy lecsendesítse őket, hisztérikus rohamban törtek ki minden alkalommal, mikor Roman undorító, cuppogó hangot hallatott felém. S abban a pillanatban, hogy a csengő megszólalt, az ajtó felé rohantam. Kétségbeesetten Damenhez siettem, mielőtt még Roman odaérne, azon a meggyőződésen voltam, hogy túl nagy lenne a szája, s Damen elintézné – de ezt nem engedhetjük meg magunknak most, hogy Romannál van a kulcs.
De amint befordultam a sarkon, azt hallottam, „Ever? Egy percre?” Megálltam, osztálytársaim mögöttem tolongtak, izgatottan, hogy eljussanak az aulába, ahol figyelhetik, ahogy Roman gúnyolódik velem még egy kicsit. Gúnyos nevetését hallottam magam mögött, ahogy Munoz felé fordultam, hogy megtudjam mit akar. „Itt vagyok.” Mosolygott, tartása feszes, tekintete aggódó, de mégis izgatott. Kényelmetlenül éreztem magam, táskámat egyik vállamról a másikra vettem, azt kívánva bárcsak megtanultam volna már távollátást, s odapillanthatnék az ebédlőasztalokhoz, s szólhatnék Damennek a tervről. „Odamentem hozzá. Épp, ahogy javasoltad.” Bólintott. A távolba meredtem, majd visszavezettem rá a tekintetem, izzadni kezdtem, mikor kezdtem felfogni, amit mondott. „A nő a Starbucksban? Sabine? Láttam ma reggel. Beszélgettünk egy darabig és – „ Vállat vont, tekintete eltávolodott, nyilvánvalóan még mindig az eset hatása alatt van. Ott álltam előtte kifulladva, tudtam, hogy le kell állítanom, bárhogyan is, mielőtt kikerül a kezeim közül. „És igazad volt. Tényleg nagyon kedves. Valószínűleg nem kellene elmondanom neked, de péntek este vacsorázni megyünk.” Bólintottam, s meg voltam döbbenve, ahogy a belőle áradó energiát figyeltem, majd a fejében kavargó gondolatatokat olvastam: Ott állt Sabine, s a saját dolgával foglalkozott, mindaddig, míg Munoz meg nem közelítette – mely arra késztette, hogy megforduljon, s
egy mosolyt küldjön felé, mely – mely – gyalázatosan kacér volt! Bár ebben egyáltalán nincs semmi szégyellnivaló. Legalább is Sabine részéről. Sem Munozt tekintve. Ez az én szégyenem. Ezek ketten nem lehetnének boldogabbak. Ez nem történhet meg. Túl sok említésre méltó oka van annak, hogy ez a vacsora ne következzen be. Az egyik, hogy Sabine nem csak a nagynéném, hanem a mostohaanyám, a védőangyalom, az egyetlen élő rokonom az egész világon! S egy másik, talán meg fontosabb ok az a tény, hála az én szánalmas, túlságosan érzelgős, gyenge pillanatomnak múlt pénteken, hogy Munoz tudja, hogy médium vagyok, Sabine pedig nem! Sokat tettem azért, hogy távol tartsam a titkom tőle és semmiképp nem lepleződhetek le az én szerelmes töritanárom miatt. De mikor épp azon voltam, hogy elmondjam neki, hogy abszolút, semmilyen körülmények között nem viheti el a nagynénémet vacsorázni és/vagy nem árulhat el semmilyen információt, melyet véletlenül a tudtára adtam egy gyenge pillanatomban, mikor is biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom őt újra, megköszörülte a torkát és azt mondta, „Mindegy, menned kéne ebédelni, mielőtt túl késő lesz. Nem akartalak feltartani sokáig, csak gondoltam – „ „Ó, nem, semmi baj.” – mondtam. „Én csak – „ De nem hagyta, hogy befejezzem. Gyakorlatilag kitolt az ajtón, ahogy elküldött azzal, hogy: „Na menj. Keresd meg a barátaid. Csak gondoltam meg kellene köszönnöm neked, ez minden.”
Öt Mikor odaértem az ebédlőasztalhoz, megkönnyebbültem ültem le Damen mellé, mikor mindent úgy találtam mint más normális nap. Damen kesztyűs keze a térdemet szorongatta, ahogy gyorsan, Roman után kutatva végigvizsgáltam a termet, miközben azt gondolta: Elment. Elment? Bámultam, s abban reménykedtem, hogy nem úgy érti, hogy nincs a környéken, hanem úgy, hogy porrá vált. De Damen csak nevetett, a tiszta, melodikus dal, mely a fejében visszhangzott, átvándorolt az enyémbe. Nem semmisült meg. Efelől biztosíthatlak. Csak – nincs itt – ennyi az egész. Elhajtott néhány perccel ezelőtt pár sráccal, akiket sosem láttam ezelőtt. Beszéltél vele? Nem próbált provokálni? Damen megrázta a fejét, szemei az enyémet fürkészték, ahogy hozzátettem: Jó. Mert nem követhetjük – nem számít mit tesz. Nála van az ellenszer! Bevallotta! Ami azt jelenti, hogy meg kell találnunk a módját, hogy – Ever. A szemöldökét ráncolta. Nem hihetsz neki! Pont ezt csinálja Roman! Hazudik és manipulál mindenkit maga körül. Távol kell tartanod magad tőle – felhasznál téged – nem bízhatsz meg benne – Megráztam a fejem. Ez most más. Érzem. És Damennek is éreznie kell. Nem hazudik – komolyan – mondta – Még be sem fejeztem a gondolatot,mikor Haven közeledett, tekintete köztünk vándorolt, mikor azt mondta,
„Oké. Mi a franc folyik itt? Komolyan, már elég.” Megfordultam, s arra lettem figyelmes, hogy barátságos sárga aurája hirtelen éles kontraszttal, a fekete szín minden szándékos durvaságában sugárzik. Tudtuk, hogy nem akkar rosszat, bár eléggé zavarja a dolog. „Komolyan. Ez olyan, mintha – mintha ti srácok valami hátborzongató módon kommunikálnátok. Mint az ikerbeszéd vagy mittudomén. Csak a tiétek csendesebb. És hátborzongatóbb.” A térdemet Damenéhez ütöttem, s telepatikusan ösztönöztem, hogy lépjen közbe, hogy törje meg a csendet, mert fogalmam sem volt mit mondjak. „Ne csinálj úgy, mintha nem így lenne.” Szemei gyanakvásában összeszűkültek. „Már egy ideje figyellek titeket, és most már tényleg kezd idegesíteni.” „Mi idegesít?” Miles felnézett a mobiljáról, de csak egy pillanatra, majd újra pötyögni kezdett. „Ezek ketten.” Mutatott rövid, feketére festett körmével, mely csúcsát egy rózsaszín pötty díszítette. „Azon mérgelődöm, hogy minden nap egyre furcsábbak lesznek.” Miles bólintott, s miközben elrakta telefonjt egy pillantást vetett felénk. „Igen, már említeni akartam. Fucsák vagytok srácok.” Nevetett. „Ó, és az egész Michael Jacksonos, kesztyűs dolog?” A fejét csóválta, s összehúzta az ajkait. „Annyira nem áll jól neked. Azzal,, hogy úgy nézel ki mint ő, nem fogod visszahozni.” A a szemöldökét ráncolta, bosszantotta, hogy Miles viccelődik, mikor ő próbál komoly lenni. „Mindenből viccet csinálsz.” – mondta, tekintete szilárd, rendületlen. „De akkor is van
ezzel a kettővel valami. Nem tudom mi, de rá fogok jönni. A végére fogok járni. Majd meglátjátok.” S épp azon voltam, hogy beszéljek Damennel, mikor megrázta a fejét és megkeverte piros italát, majd közelebb hajolt Havenhez és így szólt, „De vesztegesd erre az időd. Nem olyan baljós dolog, mint azt te hiszed.” Mosolygott, tekintetük összefonódott. „A telepátiát gyakoroljuk, ez minden. Beszéd helyett megpróbálunk egymás elméjébe látni. Így nem keveredünk bajba az órán.” Nevetett, s idegességemben annyira összenyomtam a szendvicsemet, hogy a majonéz kifolyt az oldalán. A fiúmra bámultam, aki épp önkényesen úgy döntött, hogy megszegi az elsőszámú szabályt – Ne mond el senkinek kik vagyunk, vagy mire vagyunk képesek! Kicsit megnyugodtam, mikor Haven a szemeit forgatva így szólt: „Kérlek. Nem vagyok hülye.” „Én nem mondtam ilyet.” Mosolygott Damen. „Tényleg igaz. Efelől biztosíthatlak. Nem akarod kipróbálni?” Megdermedtem, testem feszes, mozdulatlan volt, mintha egy katasztrófa lenne kilátásban – azonban ez a katasztrófa valójában én voltam. „Csukd be a szemed és gondolj egy számra egy és tíz között.” Bólintott, komoly tekintete találkozott az övével. „Most minden erőddel koncentrálj arra a számra. Lásd olyan tisztán az elmédben, ahogy csak tudod, majd némán ismételgesd a szót újra és újra. Megvan?” Vállat vont, szemöldöke összeolvadt a mély koncentrációban. Bár csak egy rövid pillantást vetettem az aurájára, de azonnal észrevettem, hogy az mély,
csalókás zölddé változott, azonban egy kis kukucskálás a gondolataiba arról árulkodott, hogy csak tetteti. Úgy döntött, a kék színre koncentrál, egy véletlen szám helyett, mint ahogy Damen kérte. Közéjük pillantottam, tudva, hogy csak ugratja, biztos voltam benne, hogy annak az esélye, hogy eltalálja a megfelelő számot egy és tíz között, túlságosan is az ő javára játszott. Figyeltem, ahogy megdörzsöli az állát, majd megrázza a fejét és azt mondja, „Nem úgy tűnik, mintha átjönne valami. Biztos hogy egy egy és tíz közötti számra gondoltál?” Bólintott, majd egy gyönyörű, kék színre összpontosított. „Már sikerülnie kellett volna.” Vállat vont. „Nem látok semmilyen számot egyáltalán.” „Próbáld ki velem!” Miles otthagyva telefonját padján Damen felé tartott. Szemei kicsit összeszűkültek, gondolatait aligha összpontosította, mikor Damen zihálni kezdett, „Firenzébe mész?” Miles megrázta a fejét. „Három. A hármas szám volt.” A szemeit forgatta és önelégülten mosolygott. „Mellesleg mindenki tudja, hogy Firenzébe megyek. Szóval – szép próbálkozás.” „Mindenki, kivéve engem.” – mondta Damen, állkapcsa összeszorult, majd hirtelen ellazult. „Nos, biztos vagyok benne, hogy Ever mondta már. Tudod, telepatikusan.” Nevetett, majd újra elvőette a mobilját. Damenre bámultam, azon tűnődve, vajon mért annyira feldúlt Miles utazását illetően. Úgy értem igen, már hozzászokott az itteni élethez, de az már több száz évvel
ezelőtt volt! A kezét szorongattam, ösztönözve, hogy rám nézzen, de csak Milesra bámult ugyanazzal a sértett kifejezéssel az arcán. „Szép próbálkozás volt ezzel a telepátiás dologgal.” – mondta Haven, s megütögette ujjával mignonja tetejét. „De attól tartok, egy kicsit keményebben kell próbálkoznotok ennél. Csak annyit sikerült bebizonyítanotok srácok, hogy furcsábbak vagytok, mint hittem. De ne aggódjatok, a végére fogok járni. Fel fogom fedni a piszkos kis titkotokat.” Visszatartva egy ideges nevetést azt reméltem, hogy csak szórakozik, majd belenéztem az elméjébe, s láttam, hogy komolyan gondolja. „Mikor indulsz?” Kérdezte Damen, de csak beszédesnek akart tűnni, hiszen már felfedett minden választ Miles fejében. „Hamarosan, de nem elég hamar.” Mondta Miles. „Kezdődjön a visszaszámlálás!” Damen bólintott, tekintete lágyult, ahogy azt mondta, „Imádni fogod. Mindenki imádja. Firenze egy gyönyörű és bájos hely.” „Voltál már?” Kérdezte egyszerre Miles és Haven. Damen bólintott, tekintete a távolba meredt. „Éltem ott egyszer – nagyon régen.” Haven tekintete köztünk vándorolt, szemei újra összeszűkültek, mikor azt mondta, „Drina és Roman is élt ott.” Damen vállat vont, kifejezése semmitmondó volt, mintha a kapcsolat nem jelentene semmit számára. „Nos, nem gondolod, hogy ez egy kicsit különös? Mindegyikőtök élt Olaszországban, ugyanazon a
helyen, s végül itt kötöttetek ki – s ezt mindegyikőtök néhány hónapon belül tette?” Közelebb hajolt hozzá, otthagyva mignonját, hogy néhány válaszra találjon. De Damen szilárd elutasítása, hogy megvédje magát vagy bármit is csináljon, elzavarta ezt a reményt. Csak kortyolgatta piros italát, s újra leeresztette vállait. „Van valami, amit meg kéne néznem, míg ott vagyok?” Kérdezte Miles, jobban meg akarva törni a feszültséget, mint valaha. „Valami, amit nem lenne szabad elszalasztanom?” Damen bandzsított, azt tettetve, hogy gondolkozik, bár a válasz gyorsan jött. „Egész Firenzét érdemes megnézni. De mindenképp meg kellene nézned a Ponte Vecchiot, amely az első híd volt, amely átívelt az Arno folyón, s az egyetlen, mely fennmaradt a háború során. Ó és meg kell nézned a Galleria dell’Accademiát, mely otthont at Michelangelo Dávidjának, s még sok fontos művének, és talán még a – „ „Igen, a Dávid,” – mondta Miles. „De csak úgy, mint a híd és a híres Il Duomo és az összes egyéb látnivaló minden útikönyv top tizes listáján szerepel, de engem valamiféle kisebb, félreesőbb helyek érdekelnek – tudod, ahová az összes jófej firenzei jár. Roman sokat mesélt egy helyről. Már nem emlékszem a nevére, de azt hiszem jópár ismeretlen reneszánsz műemléknek és festménynek ad otthont, melyet csak kevés ember ismer. Tudsz valamit erről? Vagy klubbokról, vásárlóhelyekről, vagy ilyesmi?” Damen ránézett, tekintete olyan intenzív, hogy felállt a szőr a hátamon. „Semmi nem jut eszembe.” – mondta, próbálva lágyítani tekintetén, bár hangjából határozott él
csengett ki. „Bár bármilyen hely, melyet nagyszerű műemlékek otthonának mondanak, de nem szerepelnek az útikalauzokban, valószínűleg hamisítványok. Az antik piac tele van hamisítványokkal. Szerintem ne vesztegesd ezekre az időd, mikor megannyi sokkal érdekesebb dolgot is megnézhetsz.” Miles vállat vont, megunva a beszélgetést visszatért a mobiljához. „Akárhogy is legyen,” – motyogta, miközben hüvelykujjaival gyorsan gépelt. „Ne aggódj. Roman azt mondta, készít nekem egy listát.” Hat Megdöbbent, mennyit fejlődtél.” – mosolygott Damen. „És ezt mind magadtól tanultad?” Bólintottam, s közben a nagy, üres szobát vizsgáltam, s hetek óta először elégedett voltam magammal. Abban a pillanatban, hogy Damen megemlítette, hogy meg akar szabadulni minden „menő” bútortól, melyekkel telerakta a szobáját, mikor Roman irányítása alatt volt, már dolgoztam az ügyön. Két kézzel kaptam az esély után, hogy megtisztítsam a helyiséget a sor bőrtámlás széktől és a síkképernyős tv-ktől, a piros filc billiárdasztaltól és krómozott bárpulttól – kapcsolatunk legrosszabb szakaszának minden szimbólumától, fizikai megtestesüléseitől. Határtalan lelkesedéssel tüntettem minden egyes darabját – nos – nem vagyok benne biztos, hogy hová. Az a lényeg, hogy már nincs itt. „Úgy tűnik, többé már nincs szükséged a tanításomra.” A fejét csóválta.
„Ne légy benne olyan biztos.” Megfordultam, s mosolyogtam, miközben félresöpörtem arcából sötét, hullámos haját az újonnan kesztyűs kezemmel, azt remélve, hogy hamarosan megszerezzük Romantól a gyógymódot, vagy legalább találunk valami kevésbé rossz alternatívát. „Fogalmam sincs, hova lettek a cuccok – azt említenem sem kell, hogy valószínűleg nem tudom újra berendezni, mivel nem tudom hová tetted a régi dolgaidat.” A kezéért nyúltam, majd rosszallóan láttam, hogy az ablak felé sétál. „A berendezés – „ Kibámult a jól gondozott pázsitjára, hangját mélyítve, s halkítva így szólt, „pont ott van, ahol volt. Visszakerültek az eredeti, tiszta vibráló állapotukba, s megvan az esélyük, hogy bármivé váljanak. És ami azt illeti – „ Vállat vont, vállainak erős vonalai kissé megemelkedtek, majd visszasüllyedtek. „Nos, ez aligha számít már, nemde? Már nincs szükségem rájuk.” A hátát bámultam, figyeltem karcsú alakját, s csodálkoztam könnyelmű hozzáállásán. Azon tűnődtem, hogy képes ilyen közömbösen tekinteti múltjának értékes emlékeire – saját Picasso festménye szigorú kék öltönyében, Velaqueze lovaglóülésben, egy felágaskodó, fehér ménen – és még nem említettem a megannyi bámulatos ereklyét, melyek az elmúlt hat évszázadból származnak. „De azok a tárgyak felbecsülhetetlenek! Vissza kell szerezned! Soha nem tudnánk kárpótolni őket semmivel!”
„Nyugodj meg, Ever. Azok csak tárgyak.” Hangja szilárd, beletörődő volt, miközben újra felém fordult. „Egyik sem jelentett számomra semmit. Egyedül te számítasz.” S bár az állítása tagadhatatlanul őszinte és édes, nem úgy hat rám, ahogy kéne. Az egyetlen dolog, amivel úgy tűnik valóban foglalkozik a napokban, az kizárólag a karma és én vagyok. S míg én tökéletesen boldog vagyok, hogy az első helyen állok a listán, s a második helyet a mi problémánk foglalja el – a sor itt véget is ér. „De tévedsz. Azok nem csak tárgyak.” Közelebb mentem, hangommal ösztönözni, rábeszélni akartam, hatni akartam rá, s arra késztetni, hogy most tényleg figyeljen rám. „Shakespeare és a Brontë testvérek által dedikált könyvek, Marie Antoniette és tizenhatodik Lajos csillárai – ezek aligha „csak tárgyak”. Ez történelem, az isten szerelmére! Nem vonhatod csak meg a vállad, mintha nem volnának több, mint egy doboz régi kacatnál, amit csak úgy elajándékozol.” Rám nézett, tekintete meglágyult, ahogy kesztyűs ujjának csúcsával végigsimított az arcomat a halántékomtól az államig. „Azt hittem, utálod az én ’poros, öreg szobámat’, ahogy te nevezted.” „Az emberek változnak.” Megvontam a vállam. S nem először kívántam, hogy bárcsak újra az a Damen lenne, akinek megismertem. „Ha már a változásnál tartunk, mért vagy úgy kiborulva Miles firenzei utazása miatt?” Megmerevedett, ahogy kimondtam ezt a szót. „Az egész Drina és Roman ügy miatt? Nem akarod, hogy meg tudja a kapcsolatot közöttetek?”
Egy pillanatra rám nézett, ajkait szétnyíltak, ahogy beszélni készült, majd felém fordulva azt motyogta, „Aligha vagyok kiborulva, ahogy te mondod.” „Tudod mit? Teljesen igazad van. Egy normális ember szempontjából aligha borultál ki. De egy olyan srácra nézve, aki mindig a legkedvesebb és a legnyugodtabb ember a társaságban – a kissé összeszűkült szemedből és percenként összeszoruló állkapcsodból arra következtettem, hogy ideges voltál.” Sóhajtott, tekintete az enyémet fürkészte, miközben közelebb lépett hozzám. „Láttad mi történt Firenzében.” Bandzsított. „Minden szépsége ellenére, ez is az elviselhetetlen emlékeim egyik színtere volt, melyekre nem szívesen emlékszem vissza.” Nagyot nyeltem, miközben felidéztem a képeket, melyeket Nyárvidéken láttam – ahogy Damen egy sötét szekrényben bujkál, s figyeli ahogy a szüleit meggyilkolják, hogy megszerezzék az elixírt – majd később az egyház gyámsága alatt volt egészen addig, míg a pestis végig nem söpört egész Firenzén, s ő rávette Drinát és a többi árvát, hogy igyanak a halhatatlan italból, azt remélve, hogy meggyógyítja őket, s közben fogalma sem volt, hogy örök életet ad nekik – s nem tudok nem úgy érezni, hogy ezzel a világ legrosszabb barátnőjét teremtette meg. „Jobb szeretek a jelenre koncentrálni.” Bólintott, körbepillantva a hatalmas, üres szobában. „És most segíts berendezni ezt a szobát. És egyetértek az ingatlanügynökömmel, a vevők jobban szeretik a szép, tiszta, modern külsőt lakásvásárláskor. Bár arra gondoltam, hogy üresen hagyom, hogy
kihangsúlyozzam a szoba valódi méretét, azt hiszem, mégis csak megpróbálhatnánk – „ „Az ingatlanügynököd?” Ziháltam, gyakorlatilag megdermedtem a szó hallatán, s a hangom néhány oktávval feljebb emelkedett, mikor megszólaltam. „Mért van szükséged neked ingatlanügynökre?” ”Eladom a házat.” Vállat vont. „Azt hittem, érted.” Körbepillantottam, s elidőztem a fodros párnákkal teli bársonykanapén, mely tökéletes hely lenne a számomra, mikor felrobbanok és összeesek. De ehelyett csak ott álltam, elhatároztam, hogy megakadályozom. Az én nevetségesen nagyszerű, mellettem négy évszázada kitartó fiúmat bámultam, mintha először találkoztunk volna. ”Ne légy olyan ideges. Semmi sem változik. Ez csak egy ház. Egy túlméretezett ház. Emellett soha nem volt szükségem ennyi helyre. A legtöbb szobát soha nem használtam.” „És mit tervezel, mire váltod le? Egy sátorra?” „Csak arra gondoltam, hogy lecserélem egy kisebbre, ez minden.” Tekintete könyörgő, s kezdtem megérteni. „És ez a te ingatlanügynököd ebben is segíteni fog? A cserében?” Közelebbről figyeltem, s azon tűnődtem, mi ütött belé, és mi lesz ennek a vége. „Úgy értem, Damen, ha komolyan le akarod cserélni, mért nem kicsinyíted csak le? Mért választod ezt a hagyományos utat?” Tekintetemmel végigmértem, egészen sötét, fényes hajától tökéletes lábaiig, s eszembe jutott, hogy nem is olyan régen, még arra vágytam, hogy újra normális legyek, mint mindenki más. De most, hogy már hozzászoktam a képességeimhez, nem látom értelmét.
”Mi ez az egész?” Bandzsítottam, kissé cserben hagyottnak éreztem magam. „Úgy értem, te hoztál ide. Te voltál az, aki ilyenné tett engem. És most, hogy végre hozzászoktam, te csak úgy kiugrasz a hajóból? Komolyan, mért csinálod ezt?” De válasz helyett, csak becsukta a szemeit. Elképzelt egy jelenetet kettőnkről, amint nevetünk és boldogan szórakozunk egy gyönyörű, rózsaszín homokos strandon. De csak megráztam a fejem, összefontam a karjaim, visszautasítva a játékot, míg nem válaszol a kérdéseimre. Sóhajtott, s kibámult az ablakon, majd felém fordult, mikor azt mondta, „Már mondtam neked, az egyetlen menedék, az egyetlen kiút ebből, hogy vezeklek a karmámnak. És ennek egyetlen módja, hogy lemondok a teremtésről, az előkelő világomról, a nagy költekezésekről és minden egyéb különcködésről, melyet az elmúlt hatszáz évben megengedtem magamnak, és úgy élem az életemet, mint egy áltagos állampolgár. Becsületesen, keményen dolgozva, alázatosan, ugyanazokkal a mindennapi problémákkal küzdve, mint mindenki más.” Bámultam őt, s a szavai visszhangzottak a fejemben, alig hittem a füleimnek. „És pontosan hogy tervezed ezt?” Összeszűkítettem a szemeim. „Komolyan. Az elmúlt hatszáz évben volt valaha is igazi munkád?” Bár halálosan komolyan gondoltam és egyáltalán nem vicceltem, ő csak hátradobta a fejét és nevetett rajtam. Végül elcsendesedett, s megszólalt. „Tényleg azt hiszed,
hogy senki nem venne fel?” Megrázta a fejét és hangosabban nevetett. „Ever, kérlek. Nem gondolod, hogy elég időm volt elsajátítani néhány képességet?” Reagálni akartam erre, el szerettem volna magyarázni, hogy igazán figyelemre méltó nézni, ahogy egyik kezével megfest egy Picassot, talán jobban is, mint Picasso, s közben egyidejűleg felülmúlja Van Goghot, de nem hiszem, hogy ez segít hozzájuttatni őt a kívánt álláshoz. De mielőtt ezt kifejthettem volna neki, már ott állt mellettem, olyan gyorsan mozgott, amit valaha el tudtam képzelni, „Nos, valakinek, aki hátat fordított az ajándékainak, még mindig iszonyú gyorsan mozogsz.” Éreztem azt a meleg, csodálatos bizsergést a bőrömön, mikor karjaival körülfonta derekamat és szorosan a mellkasához húzott, gondosan elkerülve a közvetlen érintkezést. „És mi van a telepátiával?” Suttogtam. „Azt tervezed, hogy attól is megszabadulsz?” Közelsége mámorító volt, alig bírtam kiejteni a szavakat. „Nem szándékoztam semmit feladni, amely közelebb visz hozzád.” Mondta, tekintetével engem fürkészett, szilárdan és nyugodtan. „És ami azt illeti – „ Vállat vont, s körbepillantott a hatalmas üres szobában, mielőtt újra rám nézett volna. „Mondd, mit számít már többé, Ever? A házam mérete – vagy a szívem mérete?” Megharaptam az ajkaim, s elhúztam a tekintetem, elszégyelltem, s kicsinek éreztem magam a szavaiban rejlő igazság miatt. „Tényleg az számít, hogy a BMW helyett a buszt választom, és Gucci helyett az általánost? Mert az autó,
a ruhásszekrény, az irányítószám – ezek csak főnevek, tárgyak, melyek klasszak, ha körülöttünk vannak, de végül is semmi közük hozzám. Semmi közük ahhoz, aki valójában vagyok.” Nagyot nyeltem, mindenhová néztem, csak rá nem. Engem nem érdekel a BMW-je vagy a francia kastélya, úgy értem, ha tényleg ezekre a dolgokra vágynék, csak megteremteném magamnak. S bár ezek nem fontosak, ha úgy döntök, eztán becsületesen élek, el kell ismernem, hogy ezek a különcködés kezdetét képezik – melléállva ragyogó, rejtélyes személyiségének, amely magával ragadott. De mikor végre újból ránéztem, ahogy ott állt előttem, lemeztelenítve minden szokásos káprázatától és feltűnőségétől, lecsupaszítva énje valódi lényegére, s rájöttem, hogy ő még mindig ugyanaz a kedves, csodálatos srác, aki mindig is volt. Ami bizonyítja az igazát. Rajta kívül semmi más nem számít. Semmi másnak nincs köze a lelkéhez. Mosolyogtam, s hirtelen eszembe jutott egy hely, ahol együtt lehetünk – biztonságban, védve mindentől. Kesztyűs kezéért nyúltam, s megragadtam, ahogy azt mondtam, „Gyere, mutatni akarok valamit.” Magammal húztam. Hét Először aggódtam, hogy visszautasítja a látogatást egy olyan helyre, amely nem csak egy kis varázslatot követel meg a belépésért, hanem ami nem több, mint mágia. De mikor megérkeztünk a hatalmas, illatos rétre, leporolta farmerét és felajánlotta a kezét, majd
körbepillantott, ahogy azt mondta, „Wáó, nem hiszem, hogy valaha is képes leszek ilyen gyorsan előhívni a portált.” „Kérlek, hiszen te tanítottál.” Mosolyogtam, s bámultam a virágoktól és remegő fáktól lüktető rétet, s észrevettem, hogy itt minden a szépség és az energia legtisztább formájában található meg. Hátradöntöttem a fejem, s becsuktam a szemem a meleg, homályos fény és a csillámló köd miatt. Eszembe jutott, hogy mikor legutoljára itt voltam, miképp táncoltam Damen hasonmásával ugyanezen a mezőn, egyre csak halogatva az indulás pillanatát. „Szóval nem bánod, hogy itt vagyunk?” Kérdeztem, nem voltam benne biztos, meddig terjednek ki a varázslat megvonásának korlátai. „Nem vagy dühös?” Megrázta a fejét és megfogta a kezem. „Soha nem tudnék túladni Nyárvidéken. Ez a szépség és az ígéret megtestesülése a legtisztább formájukban.” Végigsétáltunk a legelőn, mely a lábunk alatt lévő fűből állt, s közben ujjainkkal az arany vadvirágok tetejét súroltuk, melyek a legelő mentén nyílnak. Tudva, hogy ezen a csodálatos helyen bármi lehetséges, beleértve – talán – minket is. „Már el isfelejtettem ezt.” Mosolygott, körbepillantva. „Bár nem emlékszem az elmúlt néhány hétre, de úgy tűnik, mintha nagyon hosszú idő telt volna el azóta, mióta itt voltunk.” „Furcsa volt nélküled idejönni.” Mondtam, s közben egy gyönyörű, balinéz stílusú kis házikó felé vezettem, mely egy szivárvány színű folyó mellett volt. „Bár
felfedeztem egy csomó helyet, amit meg kell még mutatnom. De csak később – nem most.” Félrehúztam a fátyolszerű fehér függönyt, majd behuppantam a puha, fehér párnák közé, s Damenre mosolyogtam, ahogy csatlakozott hozzám, s ott feküdtünk egymás mellett, s a gondos munkával kifaragott kókuszdió nyalábokat csodáltuk. Fejünket összedugtuk, talpaink csak néhány centire voltak egymástól – az elixír ellátottságom általi növekedésem eredménye. „Mi ez?” Az oldalára fordult, miközben elmémmel behúztam a függönyt. Lelkes voltam, s ki akartam zárni az egész külvilágot, hogy élvezhessük a mi saját kis helyünket. „Láttam egyszer egy ilyet az egyik utazási magazin címlapján, mely egy egzotikus helyet ábrázolt és annyira tetszett, hogy gondoltam csinálok egyet. Tudod, hogy tudjunk egy kicsit – pihenni – és – izé.” Lesütöttem a szemem, szívem kalapált, arcom elvörösödött, s tudtam, hogy én vagyok a legszánalmasabb csábító, akivel a hatszáz év alatt találkozott. De ő csak nevetett, s olyan közel húzott magához, hogy majdnem összeértünk. Csak a vibráló energia legvékonyabb rétege választott el minket, egy pulzáló védőfal, mely köztünk lebegett – mely lehetővé tette, hogy közel legyünk egymáshoz, anélkül, hogy kárt tennénk a másikban. Becsuktam a szemem, átadva magam a melegnek és a bizsergésnek, ahogy testünk eggyé vált.
Két szív, mely teljes összhangban dobog együtt, kiterjed, s visszahúzódik, a tempó tökéletes szinkronban van, mintha egyek lennének. Minden annyira jó, annyira természetes, annyira igazi, hogy szorosabban öleltem. Arcomat vállának gödröcskéjébe temettem, ahol az nyakával találkozik, s arra vágytam, hogy megízleljem édes bőrét és belélegezzem meleg pézsmaillatát. Egy halk nyögés szabadult ki torka mélyéről, ahogy becsuktam a szemem és megszorítottam a csípőjét, s nyelvemmel bőre felé közeledtem, csak érezni akartam őt, de ekkor egy párnával találtam szembe magam. Feltülekedtem, látva, hogy olyan gyorsan mozog, hogy alakja összefolyt. Csak akkor állt meg, mikor biztonságosan befészkelte magát a függönybe, szemei lángoltak, teste reszketett, ahogy azt kértem, mondja el mi történt. Felé indultam, segíteni akartam. De ahogy közeledtem, ő úgy hátrált, kezeit maga előtt tartva, tekintete fenyegető volt. „Ne érj hozzám.” – mondta. „Kérlek maradj ott, ahol vagy. Ne gyere közelebb.” „De – miért?” Hangom rekedt, kezem remegett. „Valami rosszat tettem? Én csak azt gondoltam – nos – mivel itt vagyunk – és mivel semmi rossz nem történhet Nyárvidéken – csak arra gondoltam, hogy talán nem lesz semmi baj, ha talán megpróbálnánk – „ „Ever, ez nem – ez – „ Megrázta a fejét, szemei sötétebbek voltak, mint valaha. Olyan sötétek, hogy íriszét nem tudtam megkülönböztetni a pupillájától, összeolvadtak. „És ki mondta, hogy itt semmi rossz nem történhet?” Hangja annyira feszült, tekintete annyira
kemény volt, hogy egyértelmű volt, nagyon messze áll szokásos tévedhetetlen nyugalmi állapotától. Nagyot nyeltem, s a földet bámultam, hülyének, nevetségesnek éreztem magam – ahogy arra gondoltam, hogy annyira kétségbeesetten a fiúmmal akartam lenni, hogy még az életét is kockára tettem. „Azt hiszem – csak feltételeztem…” Hangom elcsuklott, mert tudtam nagyon jól, mi történik, ha csak feltételezünk valamit. Nem csak egy nagy hülyeséget követünk el te és én, hanem gyakorlatilag megeshet, hogy ugyanaz a ’te’ életét veszti. „Sajnálom.” Megráztam a fejem, tudtam, hogy teljesen felesleges az élet-halál játékot tekintve, melyben benne vagyunk. „Én – én azt hiszem, nem gondoltam végig. Nem tudom, mit mondjak.” Felhúztam a vállam, ahogy karjaimat a derekam köré csavartam, próbáltam összemenni olyan kicsire, hogy eltűnjek a szeme elől. És mégis nem tudok nem azon tűnődni, hogy pontosan milyen rossz dolog történhetett volna egy olyan helyen, ahol a varázslat egyszerű, és a sebek azonnal begyógyulnak. Úgy értem, ha itt sem vagyunk biztonságban, akkor hol? Damen rám nézett, válaszolva a fejemben kavargó gondolatokra, mikor azt mondta, „Nyárvidéken minden lehetséges. Mi eddig csak a fényt láttuk, de ki mondta, hogy nincs sötét oldala? Talán erre egyáltalán nem gondolnánk.” Bámultam őt, s eszembe jutott, hogy mikor először találkoztam Romyval és Raynenel, valami hasonlót mondtak ők is. Figyeltem, ahogy előhív egy gyönyörű, faragott fapadot, s int nekem. „Gyere.” Biccentett, arra
késztetve, hogy meginduljak felé, s végül helyet foglaljak mellette, de nem ültem túl közel hozzá, nem akartam megint kockáztatni. „Van valami, amit látnod kell – amit meg kell értened. Szóval kérlek csak csukd be a szemed és tisztítsd meg az elméd minden gondolattól és zűrzavartól, amennyire csak tudod. Légy nyitott és fogékony minden látomásra, amit feléd küldök. Meg tudod csinálni?” Bólintottam, szemeimet összeszorítva próbáltam kihozni magamból a maximumot, s elsöpörni az efféle gondolatokat, mint: Mi történik? Haragszik rám? Persze, hogy haragszik! De mennyire? Lehetséges megtisztítani a gondolatait és elölről kezdeni mindent? A szokásos paranoiás listám állandó ismételgetése. De miután megszabadultam ezektől, s vártam egy elfogadható ideig, csak egy sűrű, nehéz koromfekete űrt láttam. „Nem látok semmit.” Mondtam, kinyitva egyik szememet, s odapillantva. De ő csak megrázta a fejét, szemeit szorosan becsukta, szemöldökei a koncentrációban összeolvadtak, ahogy minden erejével összepontosított. „Figyelj.” – mondta. „És nézz mélyen magadba. Csak csukd be a szemed és fogadd be.” Vettem egy mély levegőt, s újra megpróbáltam, de mégis mindaz, amit láttam és hallottam, csak a baljós csend és a fekete üres tér. „Őmm, tényleg sajnálom.” Suttogtam, nem akartam felidegesíteni, de biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csinálok. „Nem kapok mást, csak a csendet és a sötétséget.”
”Pontosan.” – suttogta, megnyugodva a szavaim hallatán. „Most kérlek fogd meg a kezem és merülj mélyebbre, kutass a múlt után, mely mikor felhasználja minden érzékedet, mikor a felszínre tör, majd mondd el, mit látsz.” Vettem egy mély levegőt és úgy tettem, ahogy mondta, a kezéért nyúltam s áthatoltam a fekete falon, de minden ugyanolyan maradt. Míg – Míg – Magába szívott egy fekete lyuk, végtagjaim csapkodtak, képtelen voltam megállítani, vagy lelassítani. Szabadon estem a sötétségbe, szörnyű, éles sikításom volt az egyetlen hang. És épp, mikor már biztos voltam benne, hogy soha nem érek földet – megállt. A sikoly. Az esés. Minden. Ott hagyott tétován. Lebegve. Lógva. Teljesen egyedül ezen a magányos helyen, melynek nincs se eleje, se vége. Elveszve a sötétségben, a lehangoló szakadékban, ahová egy csöppnyi fény sem jut be. Elhagyatottan ebben a végtelen űrben, az állandó éjfél elveszett és magányos világában. A szörnyű ráeszmélés lassan megvilágosult bennem – Ez az a hely, ahol most élek. A pokol, kijárat nélkül. Próbáltam menekülni, sikítani, segítségért könyörögni – de felesleges volt. Megdermedtem, megbénultam, képtelen voltam megszólalni – teljesen egyedül az örökkévalóságig. Készakarva távol mindentől, amit ismerek és szeretek – elszakítva minden létezőtől. Tudva, hogy nincs választásom, hagytam, hogy az elmém elsötétüljön és a testem elgémberedjen. Nincs értelme a harcnak, ha nincs senki, aki megmenthetne. Így maradtam,
magányosan már mindörökké, egy árnynyi öntudatosság kúszott végig rajtam, elrángatva egy helyről, mely a hatókörzetemen kívül esik – Míg – Míg – Kirántanak a pokolból és Damen karjaiba zuhanok, s megkönnyebbültem, hogy láthatom gyönyörű, izgatott arcát, mely fölöttem lebegett. ”Annyira sajnálom. – Azt hittem elvesztettelek – azt hittem, sosem jössz vissza!” – sírta, szorosan ölelve, hangja zokogásnak hatott. Belekapaszkodtam, s megráztam, szíve kalapált, ruhája nedves volt az izzadtságtól. Soha nem éreztem őt ennyire elszigeteltnek – ennyire elválasztottnak – mindentől. Minden – élő – dologtól. Szorosabban öleltem, nem akartam elengedni, elmémet csatlakoztatva az övéhez, megkérdeztem tőle, hogy mért vitt át ezen. Elhúzódott, kezeibe vette az arcom, miközben a szemeimet fürkészte. „Sajnálom. Nem megbüntetni akartalak, vagy ártani neked akárhogy is. Csak meg akartam mutatni neked valamit, valamit, amit első kézből kell megtapasztalnod, hogy megérts.” Bólintottam, nem bíztam a hangomban. Még mindig egy olyan szörnyű élmény hatása alatt voltam, mely olyan volt, mintha a lelkem elveszett volna. „Istenem!” Szemei kikerekedtek. „Ez az! Pontosan ez az! A lélek többé nem létezik!” „Nem értem.” – mondtam, hangom rekedt, ingatag. „Mi volt az a szörnyű hely?”
A távolba bámult, ujjai az enyémet szorongatták, mikor azt mondta, „A jövő. Árnyékország. A végtelen szakadék, melyről azt hittem, csak az én számomra létezik – melyről azt reméltem, hogy csak én számomra létezik....” Becsukta a szemeit, s a fejét csóválta. „Most már tudom. Most már tudom, hogy ha nem vagy elég óvatos, nagyon is óvatos – neked is oda kell menned.” Rá néztem, beszélni kezdtem, de ő félbeszakított, mielőtt kimondhattam volna a szavakat. ”Az elmúlt néhány napban kezdődtek ezek a látomások – tényleg csak futó pillantások – a múltam különböző pillanatairól – régiek és újak is.” Rám nézett, óvatosan fürkészte az arcomat. „De abban a pillanatban, hogy idejöttünk – „ Körbepillantott. „elkezdtek szivárogni, először lassan, míg csak nem száguldottak előre, beleértve azokat a pillanatokat is, mikor Roman hatása alatt voltam. Újra átéltem a halálomat. Abban a pár pillanatokban, miután áttörtél a körön, s mielőtt megitattad velem az ellenszert, mint ahogy te is tudod, haldokoltam. Lepergett előttem az egész életem, hatszáz év határtalan hiúsága, önimádása, önzősége és kapzsisága. Mint tetteim végtelen tekercse, minden bűn, amit elkövettem – rossz bánásmódom mentális és fizikai hatásai. S bár akadt néhány tisztességes tett itt és ott is, a többséget, nos, a több száz évnyi koncentrálás tette ki a saját érdekeimre, s aligha gondoltam bármire, vagy bárkire. Kizárólag a fizikai világra összpontosítottam, a lelkem kárára. Elhagyott, kétségkívül igazam volt, a karmám felelősségre vont, s ezért mentünk most ezen keresztül.” Megrázta a fejét, s tekintetem olyan rendíthetetlen becsületességgel találkozott, hogy felé
akartam nyúlni és megérinteni, kezemben tartani, elmondani neki, hogy minden rendben lesz. De helyette nyugton maradtam, éreztem, hogy ez több egy kis aggodalomnál. „És akkor, a halálom pillanatában, ahelyett, hogy idekerültem volna, Nyárvidékre – „ Hangja remegett, de folytatta. „Én – Én egy olyan helyre jutottam, mely ennek pontos ellentéte. Egy helyre, mely olyan sötét és hideg, hogy több is, mint egy Árnyékország. Ugyanazt éltem át, mint te most. Magányosan, lebegve, egyedül – elveszve a végtelenben.” Rám nézett, meg akarta értetni velem. „Pontosan olyan volt, mint amit te éreztél. Olyan volt, mintha el lettem volna szigetelve mindentől, lélektelenül – mindenféle kapcsolat nélkül bármivel vagy bárkivel.” A szemeibe néztem, s baljós libabőr futott végig a bőrömön, sosem láttam őt ilyen fáradtnak, ilyen lehangoltnak, ilyen – siralmasnak – ezelőtt. „És most már értem, mi az a valóságos dolog, mely eltűnt belőlem azokban az években – „ A mellkasomhoz szorítottam a térdem, megóvva magam bármitől, ami most következik. „Csak a fizikai testünk halhatatlan. A lelkünk természetesen nem az.” Elvontam a tekintetem, képtelen voltam rá nézni, képtelen voltam lélegezni. „A jövő, az amivel szembenéztél. Az egyetlen dolog, amit adtam neked, bármi is történjék, ez itt van.” Ujjaim ösztönösen a torkomat szorították, s eszembe jutott, amit Roman mondott az én leggyengébb
csakrámról, a tisztánlátás és a gyengeség hiányáról, s azon tűnődtem, van e mód, hogy megvédjem. „De – hogy lehetsz ebben olyan biztos?” Rá néztem, mintha benn ragadt volna egy álomban, egy szörnyű rémálomban, melyből nincs kiút. „Úgy értem, jó esély van arra, hogy tévedsz, mivel ez olyan gyorsan történt. Talán ez csak egy ideiglenes állapot volt. Tudod, olyan gyorsan visszahoztalak az életbe, hogy nem volt időd átélni az egész utazást.” Megrázta a fejét, tekintetünk találkozott, mikor azt mondta, „Mondd, Ever, mit láttál, mikor meghaltál? Mi történt abban a néhány másodpercben, miután a lelked elhagyta a tested, s mielőtt visszahoztalak az életbe?” Nagyot nyeltem, s a távolba bámultam, a fákat, a virágokat és a közelünkben csordogáló színes folyót – emlékeztem arra a napra, mikor ugyanezen a mezőn találtam magam. Annyira magával ragadott erős illata, csillámló köde, a mindent körülvevő feltétlen szeretet, örökké itt akartam maradni, soha nem akartam eljönni innen. „Azért nem láttad a szakadékot, mert még halandó voltál. Egy halandó halálával haltál meg. De abban a pillanatban, hogy megitattam veled az elixírt, végtelen életet kaptál, minden megváltozott. A Nyárvidéken, vagy a hídon túli helyen töltött örökkévalóság helyett – az Árnyékország lett a végzeted.” Megrázta a fejét, a távolba meredt, annyira mélyen belemerült saját siralmas világába, hogy attól féltem, soha nem tudom visszarángatni onnét. De épp, mikor tekintetünk találkozott, megszólalt, „Egy örökkévalóságig élhetünk itt, te és én együtt. De ha
valami történik, ha valamelyikünk meghal – „ Megrázta a fejét. „A szakadék felé fogunk menni, és soha nem látjuk egymást többé.” Beszélni kezdtem, kétségbeesetten tiltakozni akartam, elmondani neki, hogy téved, de képtelen voltam. Semmi értelme. Csak a szemébe kellett néznem, s meglátni a valódi igazságot. „És ugyanúgy hiszek ennek a helynek az erős gyógyító varázsában – nézd, hogy meggyógyította a memóriámat – „ Vállat vont, s a fejét csóválta. „Nem engedhetem meg magamnak, nem számít milyen veszélytelen a vágyam irántad. Túl kockázatos. És nincs bizonyítékunk arra, hogy itt máshogy történne, mint a Földön. Ez egy olyan szerencsejáték, melyben nem vehetek részt. Nem, hiszen mindent meg kell tennem, hogy megóvjalak.” „Megóvni, engem?” Bámultam. „Te vagy az egyetlen, akit meg kell védeni! Az én hibám ez az egész! Ha én nem – „ „Ever, kérlek.” – mondta, hangja komoly, arra késztetett, hogy elhallgassak. „Ez nem a te felelősséged. Ha arra gondolok, ahogy éltem – amiket tettem – „ A fejét csóválta. „Semmivel nem érdemlek jobbat. És ha valamiért felelősségre von a karmám, az ez. Az elmúlt hatszáz év nagy részét azzal töltöttem, hogy testi örömöket szerezzek magamnak és elhanyagoltam a lelkem – és íme az eredménye – a riasztás, de sajnos téged is magammal rántottalak. Tehát nincs több hiba, egyedül veled és csak veled törődöm eztán. Te vagy az egyetlen kincsem. Az életemnek csak akkor van értelme, ha sokáig meg tudlak védeni Romantól, és mindenkitől, aki bánthat téged. És ez azt jelenti, hogy
soha nem lehetünk együtt. Sosem. Ezt a kockázatot nem tudjuk vállalni.” A folyó felé fordultam, ezer gondolat rohamozta meg az elmémet. S bár hallottam, amit mondott, s bár már magam is megtapasztaltam a szakadékot, mégsem akartam más lenni, mint ami vagyok. „És a többi árva?” Suttogtam, ahogy a másik hatra gondoltam, beleértve Romant is. „Mi történt velük? Tudnál róla, ha ők is olyan gonoszak lennének, mint Roman és Drina?” Damen vállat vont, felállt és közelebb lépett hozzám. „Mindig is azt feltételeztem, hogy már túl öregek és gyengék mostanra, ahhoz, hogy valódi veszélyt jelentsenek. Ez történik az első százötven év után – öregedsz. És az egyetlen lehetőség, hogy megállítsák, hogy újra isznak az elixírből. Azt hiszem, Drina felhalmozta, míg házasok voltunk, s adott belőle Romannak is, aki végülis megtanulta, hogy csinálja meg magának, s elmondta a többieknek is.” A fejét csóválta. „Szóval ott van most Drina.” Suttogtam, bűntudatom elhatalmasodott rajtam, mikor rádöbbentem az igazságra. Nem számít milyen gonosz volt, akkor sem érdemelte meg ezt. Senki sem érdemli meg. „Árnyékországba küldtem – és ő most – „ Megráztam a fejem, képtelen voltam befejezni. „Nem te voltál, hanem én.” Leült mellém, s olyan közel húzódott, hogy csak egy vékony, pulzáló energiaréteg volt köztünk. „Abban a pillanatban, mikor halhatatlanná tettem, megpecsételtem a sorsát. Épp úgy, mint a tiédet.”
Nagyot nyeltem, vigasztalt testének melege, s hogy meg akar győzni, hogy tényleg nem én vagyok a felelős azért, hogy összes életem elsőszámú ellenségét a pokolba küldtem. „Annyira sajnálom.” Suttogta, tekintete sajnálattal teli. „Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe. Békén kellett volna hagynom téged – már rég el kellett volna mennem. Minden sokkal jobban alakult volna, ha soha nem találkozol velem – „ Megráztam a fejem, nem akartam arra a helyre menni, de már túl késő visszanézni, vagy újra át gondolni. „De ha minket arra rendelt a sors, hogy együtt legyünk – talán ez a végzetünk.” Tudtam, hogy egyáltalán nem győztem meg, leolvastam az arcáról. „Vagy talán valami olyasmit erőltettem, amely sosem volt elrendelve.” Összeráncolta a szemöldökét. „Erre még nem gondoltál?” A távolba meredtem, belemerülve a minket körülvevő csodálatba, s közben tisztában voltam azzal, hogy a szavak nem változtatnak meg semmit. Csak a tett segíthet. És szerencsére, tudom hol kezdjem. Felálltam, s magam mellé húztam, miközben azt mondtam, „Gyere. Nincs szükségünk Romanra – és senki másra – ismerem a helyet!” Nyolc A Tudás Csarnokai felé tartottunk. Megálltunk épp a meredek márványlépcsői előtt, s őt bámultam, azon tűnődve (azt remélve), látja-e azt, amit én – az állandóan változó külsőt, mely a belépéshez szükséges.
„Szóval tényleg megtaláltad.” – mondta, hangjából kiérezhető volt a félelem, ahogy a Föld leggyönyörűbb és legszentebb helyeinek forgó gyűjteményét figyelte. A Taj Mahal Pantheonná változott, melyből a Lótusz temploma lett, amely pedig a Gizai Nagy Piramisba váltott, s így tovább. Szépségének és csodálatosságának kölcsönös elismerése által bejuthattunk a hatalmas márványcsarnokba, melyet gondosan megmunkált, az ősi görögöktől származó faragott oszlopok szegélyeztek. Damen körbenézett, magával a csoda álarcával nézett szembe, ahogy befogadta a látványt. „Nem voltam itt, mióta – „ Bámultam őt, lélegzetemet visszatartva vártam, hogy megszólaljon, majd meghaltam volna azért, hogy megtudjam utolsó látogatása részleteit. „Mióta rád találtam.” Bandzsítottam, nem voltam benne biztos, hogy mit is jelent ez. „Néha – „ Rám nézett. „Nagyon szerencsés vagyok, hogy rád találtam, hogy pont ugyanazon a helyen voltam, ugyanabban az időben. Bár legtöbbször várnom kellett néhány évet a megfelelő pillanatra, hogy találkozzunk.” „Úgy érted, kémkedtél utánam?” Bámultam őt, s reméltem, hogy közel sem tűnt olyan hátborzongatónak a kérdés, mint ahogy hangzott. „Mikor kicsi voltam?” Elhúzva tekintetét lesütötte a szemét, s azt mondta, „Nem, nem kémkedtem, Ever. Kérlek. Mit gondolsz rólam?” Nevetett, s a fejét csóválta. „Ez több volt, mint néhány – hallgatózó fül. Türelmesen vártam a megfelelő
pillanatra. De az elmúlt néhány alkalommal, mikor nem találtalak meg, nem számított mennyire fáradt voltam – és higyj nekem, elég fáradt voltam, nomád életmódot éltem, egyik helyről a másikra vándoroltam, s biztos voltam benne, hogy örökre elvesztettelek – majd úgy döntöttem, hogy idejövök. S belefutottam néhány barátomba, akik megmutatták az utat.” „Romy és Rayne.” Bólintottam, bár nem hallottam, s nem láttam a választ a fejében, de valahogy megéreztem. S urrá lett bennem a lelkiismeret furdalás, hogy eddig nem is gondoltam rájuk. Eszembe sem jutott, vajon hogy vannak, hol lehetnek, egészen egy másodperccel ezelőttig. „Ismered őket?” Bandzsított, láthatóan meglepődött. Összeszorítottam az ajkaim, tudtam, hogy el kell mondanom a történet többi részét is, azokat a részleteket, melyeket inkább kihagynék.” „Ők vezettek ide – „ Szünetet tartottam, vettem egy mély levegőt, s a távolba meredtem, inkább lennék abban a szobában, mint hogy találkozzak kíváncsi tekintetével. „Ott voltak Avánál – vagy legalább is Rayne ott volt. Romy nem – „ Megráztam a fejem, s folytattam. „Ő azon volt, hogy segítsen rajtad, mikor – „ Becsuktam a szemem és sóhajtottam, s úgy döntöttem, inkább megmutatom neki. Mindent. Az egészet. Beleértve azokat a részeket is, melyeket annyira szégyelltem szavakba foglalni. Bemutattam neki azon nap eseményeit, s így már nem volt több titok köztünk. Hagytam, hogy lássa, mennyire keményen harcoltak érte, míg én túl önfejű voltam, hogy hallgassam rájuk.
De ahelyett, hogy felidegesítettem volna, amitől tartottam, kezeit a vállamra tette, s megbocsátóan nézett rám, miközben arra gondolt, „Ami megtörtént, az megtörtént. Tovább kell lépnünk és ne szabad visszanéznünk. Nagyot nyeltem, s találkozott tekintetem az övével, s tudtam, hogy igaza van. Ideje tovább lépni, de hogyan? „Jobb lenne, ha lelépnénk.” Bólintott, szavai a meglepetés erejével hatottak rám, s már épp meg akartam szólalni, mikor hozzátette, „Ever, gondold át. Míg te próbálod megváltoztatni az elixír hatásait, amit megittam, addig én próbállak megmenteni Árnyékországtól, s ez nem pont ugyanaz.” Sóhajtottam, csalódott voltam, de másrészt egyet értettem vele, „Azt hiszem, a házban találkozunk. Az én házamban, rendben?” Kezemet a kezére tettem, kicsit vonakodtam, hogy újra ott legyünk abban a nyomasztóan sivár szobában, s nem voltam benne biztos, hogy is áll az egész átkozott karmadologgal most, hogy visszatértek az emlékei. S ekkor bólintott, becsukta a szemeit, majd máris fénytől ragyogott. Szóval vettem egy mély levegőt, s én is becsuktam a szemem, miközben arra gondoltam: Segítségre van szükségem. Egy hatalmas és szörnyű hibát követtem el, és nem tudom mitévő legyek. Meg kell találnom az ellenszer ellenszerét – valamit, ami visszafordítja a hatást, amit Roman okozott – vagy valahogy elkapni, és meggyőzni őt, hogy működjön együtt velem – de attól tartok, az csak úgy működhet, ahogy nekem nem felel meg – őmm – hogy belemenjek
egy olyan dologba, amely elég kellemetlen számomra... ha érted mire gondolok... A szándékomra összpontosítva visszajátszottam magaban a szavakat újra és újra. Reméltem, hogy ez segít hozzáférni az akasha felvételekhez, az állandó emlékekhez mindenről, ami van, vagy valaha is megtörtént. Azon imádkoztam, hogy ne záruljanak be megint, mint ahogy legutoljára, mikor itt voltam. De ekkor meghallottam azt az ismerős hangot, de a szokásos hosszú folyosó helyett, mely a titokzatos szobába vezetett, egy mozis kivetítő kellős közepén találtam magam, s fogalmam sem volt mitévő legyek, míg egy ajtó fel nem tárult előttem. Egy sötét, ragacsos padlójú színházba léptem, kopott ülései voltak, s vajas popcorn illata töltötte be a levegőt. Végigmentem a folyosón, s kiválasztottam a legjobb helyet a teremben félúton felfelé, majd felhúztam a lábaim, épp mielőtt a fények elsötétültek és egy hatalmas doboz popcorn hullott az ölembe. Figyeltem, ahogy a vörös drapéria visszahúzódik, s a hatalmas kristályképernyő lebegni és csillogni kezdett, ahogy a képek áradata öntötte el, majd gyorsan tovatűntek. De a várt megoldás helyett, csak egy sor kisfilmet láttam. Egyfajta házikészítésű montázst, mely a családom legviccesebb pillanatait emelte ki a régi oregoni életemből, s egy olyan hangaláfestést, melyet csak Riley készíthet. Rileyról és rólam néztem egy videót, melyet mi készítettünk a szobánkban, táncolva és szinkronizálva egy kis közönség előtt szüleinket és a kutyánkat. Majd
hamarosan egy kép követte a mi édes, sárga kis laborunkról. Nyelvemmel erőlködtem, hogy elérjem az orrom vele, mint egy őrült, próbáltam lenyalni róla a mogyoróvajat, amit Riley kent oda. S bár nem pont ezt vártam, tudtam, hogy ez ugyanúgy fontos. Riley megígérte, hogy megtalálja a módját, hogy kommunikáljon velem, s biztosított róla, hogy bár többé nem látom, az nem azt jelenti, hogy nincs körülöttem. Szóval félresöpörtem a feladatomat, s mélyebbre süllyedtem a székemben. Tudtam, hogy ott ül mellettem csendesen és láthatatlanul. Vele együtt akartam átélni ezt a pillanatot, a két testvér, akik együtt nézik az otthoni videót, mint ahogy szokták. Kilenc Mikor végül visszakerültem a szobámba, Damen már várt, az ágyam szélén ült, s egy kis szatén erszényt szorongatott kesztyűs tenyerében. „Mennyi ideig voltam el?” Kérdeztem, lehuppanva mellé, miközben az éjjeli órámra hunyorítottam, s leolvastam a számokat. „Nyárvidéken nem létezik idő.” – emlékeztetett. „De a Földön, azt mondanám, egy jó darabig elvoltál. Tanultál valamit?” Az otthoni videókra gondoltam, amiket néztem, azaz Riley „A Bloom család legviccesebb pillanatai” verzióját, majd megráztam a fejemet és vállat vontam. „Semmi hasznosat. És te?”
Mosolygott, átadva az erszényt, miközben azt mondta, „Nyisd ki és nézd meg.” Megfogtam a zsinórját, belecsúsztattam egy ujjamat, s egy fekete selyemzsinórt húztam ki, rajta egy pár színes kristállyal, melyet vékony aranyszalagok tartottak össze. Néztem, ahogy elnyeli és visszaveri a fényt, s ahogy csillogott, arra gondoltam, hogy ez gyönyörű, bár egy kicsit furcsa. „Ez egy amulett.” – mondta, óvatosan rám pillantott, ahogy az egyedi köveket vizsgálgattam, mindegyik különböző alakú, méretű és színű volt. „Hosszú időkön át megőrizték, s mágikus hatalmat tulajdonítottak neki gyógyító, védő, segítő és az egyensúlyt fenntartó hatása miatt. Bár ez az egy tulajdonképpen kizárólag neked készült, s igen jelentős a védelmi hatása, mivel erre van szükséged.” Rá néztem, azon tűnődve, vajon ez hogy segíthetne bármiben is. Majd eszebe jutottak azok a kristályok, amiket az elixír elkészítéséhez használtam, mely megmentette őt, és tényleg működött volna – ha Roman nem vert volna át, hogy hozzáadjam a véremet is a keverékhez. „Ez teljesen egyedülálló, a saját személyed szerint lett összeállítva és kifejlesztve. Nincs még egy ilyen sehol. Tudom, hogy ez nem oldja meg a problémánkat, de legalább segít.” A kis kőre hunyorítottam, nem tudtam mit mondani. A fejem fölé emeltem, mikor elmosolyodott és azt mondta, „Engedd meg.” Félrehúzta hosszú hajamat, s a vállaim felé emelte, majd mögém állt és bekattintotta a kis
aranykapcsot, mielőtt betűrte a blúzom alá, ahol senki sem látja. „Titok?” Kérdeztem, arra számítottam, hogy hidegnek fogom érezni, ahogy a kristály a bőrömhöz ér, s meglepetten vettem észre, hogy szinte melegnek és kényelmesnek éreztem. A vállaimra simította hajamat, s hagyta, hogy leomoljon kicsivel a derekam fölé. „Nem, nem titok. Bár nem kéne fitogtatnod senki előtt. Nem tudom, Roman mennyit fejlődött, de jobb nem felhívni rá a figyelmét.” „Tud a csakrákról.” – mondtam, s látva a meglepettséget tekintetében, inkább elhallgattam a tényt, hogy ő a felelős érte. Akaratlanul felfedte minden titkát, mialatt Roman hatása alatt volt. Már így is elég kutyául érzi magát, úgyhogy semmi értelme még jobban elszomorítani. Ujjaimmal hozzáértem a blúzom alatt lévő amuletthez, s meglepődtem, hogy kívülről milyen szilárdnak tűnik, összehasonlítva azzal a résszel, mely a bőrömön pihen. „De mi van veled? Neked nincs szükséged védelemre?” Figyeltem, ahogy előhúz egy ugyanilyen amulettet hosszúujjú pólója alól, s mosolygott, ahogy megcsillogtatta előttem. „Hogy lehet, hogy a tied annyira különbözőnek tűnik?” Kérdeztem, a kis csomó szikrázó kőre hunyorítva. „Mondtam, hogy nincs két egyforma. Épp úgy, ahogy nincs két egyforma ember sem. Szereztem néhány példányt a saját kiállításaimra is.”
„Vannak kiállításaid?” Nevettem, bár tényleg azon tűnődtem, vajon mit is ért ezalatt. Mindenben jó, amit csinál. Úgy értem, tényleg minden egyes dologban. A fejét csóválta, s nevetett, mely egy olyan csodálatos hang volt, melyet immár nem hallok eleget. „Higyj nekem, megkaptam a részem.” – mondta, s újra nevetett. „És biztos vagy benne, hogy megvédenek minket?” A mellkasomhoz szorítottam, s úgy éreztem, a részemmé vált. „Az a terv.” Vállat vont, felkelt az ágyról, s az ajtó felé tartott, miközben azt mondta, „De, Ever, kérlek tegyél mindkettőnknek egy szivességet és próbáld meg nem próbára tenni, rendben?” „És mi van Romannal?” Kérdeztem, s közben magas, karcsú alakját figyeltem, ahogy az ajtófélfának támaszkodik. „Nem gondolod, hogy ki kellene találnunk valamiféle tervet? Rávenni, hogy odaadja nekünk amire szükségünk van és befejezni ezt az egészet?” Damen rám nézett, tekintete az enyémen állapodott meg. „Nincs terv, Ever. Pontosan erre számít Roman. Jobban tesszük, ha egymagunk megtaláljuk a megoldást, anélkül, hogy megbíznánk benne.” "De hogyan?" Minden, amit eddig megpróbáltunk teljes csőddel végződött." A fejemet csóváltam. "És mért kéne azon stresszelnünk magunkat, hogy megtaláljuk a válaszokat, ha Roman már bevallotta, hogy nála van az ellenszer? Azt mondta, csak meg kell fizetnem az árát, és odaadja - milyen nehéz lehet ez?"
"És hajlandó vagy megfizetni az árát?" Kérdezte Damen, hangja szilárd és mély, sötét szemei az enyémbe fúródtak. Élhúztam a tekintetemet, arcom ezer fokon égett. "Természetesen nem! Vagy legalább is nem azt az árat, amire te gondolsz!" Térdeimet a mellkasomhoz szorítottam, s karjaimmal körbefogtam. "Ez csak - " Megráztam a fejem, frusztrált voltam, hogy meg kell védenem magam. "Ez csak - " "Ever, Roman pontosan ezt akarja elérni." Állkapcsa összeszorult, vonásai megkeményedtek, mielőtt találkozott a pillantásommal, majd újra ellágyultak. "El akar minket választani, hogy kétségeink legyenek egymással szemben, hogy szakítsunk. Azt akarja, hogy felkeressük és valamiféle háborút kezdeményezzünk. Semmi értelme megbíznod benne, hazudik, manipulál és nem hibázik, nagyon veszélyes játékot űz. S mivel én megígértem, hogy megteszek mindent, hogy megvédjelek, ezért neked is segítened kell ebben. Meg kell ígérned, hogy távol tartod magad tőle, figyelmen kívül hagyod a gúnyos megjegyzéseit és nem esel a csapdájába. Találok egy megoldást. Kitalálok valamit. Csak kérlek, engem keress fel a válaszokért, de Romant, rendben?" Összeszorítottam az ajkaimat, s a távolba néztem, azon tűnődve, mért kéne megígérnem ilyesmit, mikor a gyógymód itt van előttünk. Azonkívül én vagyok az egyetlen, aki felelős ezért a helyzetért. Én vagyok az egyetlen, aki hibázott. Szóval nekem is kellene helyrehoznom. Tekintetemet visszahúztam az övéhez, egy ötlet kezdett megformálódni bennem - ami lehet, hogy működik.
"Szóval akkor tisztáztunk Romant?" Félredöntötte a fejét, s felhúzta a szemöldökét, s arra várt, hogy beleegyezzek. Alig hogy bólintottam, de az elég volt, hogy meggyőzzem, majd olyan gyorsan lesurrant a lépcsőn, hogy nem tudtam kivenni az alakját. Egyetlen nyoma annak, hogy itt volt, a mellkasomhoz lapuló kristály és egyetlen piros tulipán volt az ágyamon. tíz "Ever?" Bezártam az ablakot a számítógépemet, s az esszémre kattintottam, melyet angolra kéne befejeznem. Tudtam, hogy Sabine kiborulna, ha rájönne, hogy ősi alkímiai képletek után keresgéltem a Googlen, de kevésbé, ha a házifeladatomat látja, melyre amúgy is számított. Mert olyan jó Damen mellett feküdni, érezni, ahogy szívünk egyszerre dobban, de ez nekem nem elég. Sosem lesz elég. Egy normális kapcsolatra vágytam az én halhatatlan fiúmmal. Egy olyanra, melyben nincsenek akadályok. Olyanra, melyben igazán élvezhetem bőre érintését, nem úgy, mint a fejemben zúgó emlékekben. És semmi nem állíthat meg abban, hogy ezt elérjem. "Ettél?" Vállamra tette a kezét, ahogy a képernyőre pillantott. S mivel erre nem készültem fel, nem kerültem ki az érintését, ennyi elég volt, hogy lássam az ő verzióját is a hírhedt Starbuckos találkozásról és beszélgetésről. Mely sajnos nem sokban különbözött Munoz verziójától -
mindketten boldognak látszottak, ahogy reménytelien egymásra mosolyogtak. S bár tényleg boldognak tűnik, és semmi kétség, megérdemli hogy az legyen, különösen azok után, amin keresztülment velem, de még mindig azzal a látomással vigasztaltam magam, melyben néhány hónapja volt részem - azzal, melyben világosan szakít egy helyes fickóval, aki náluk dolgozik. Azon tűnődtem, kéne-e valamit mondanom, vagy tennem, mely egy kicsit mérsékli az izgatottságát, mivel ez már nem az a kis kacérkodás. De mivel tudtam, hogy már így is túl nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy lelepleztem magam Munoz előtt, inkább nem szóltam egy szót sem. Nem engedhetem meg, hogy ő is gyanakodni kezdjen. Körbefordultam a székemmel, kiszabadítva magam szorításából. Nem akartam már ennél többet megtudni, le akartam csökkenteni a felém áramló energiáját. "Damen csinált nekem vacsorát." - mondtam, hangom szilárd és mély volt, annak ellenére, hogy ez nem teljesen igaz. Hacsak nem számoljuk az elixírt. Rám nézett, tekintete hirtelen nyugtalanná vált, mikor találkozott az enyémmel. "Damen?" Hátrahőkölt. "Már régóta nem hallottam ezt a nevet." Vállat vontam, azt kívánva bárcsak ne mondtam volna ki. Rá kellett volna lassam vezetnem, hogy megszokja a viszontlátás tényét. "Ez azt jelenti, hogy megint együtt vagytok?" Vállat vontam, hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon úgy, hogy az alig látszódott. Megragadva egy nagyobb tincset körbecsavartam, azt tettetve, hogy a végét vizsgálom, bár már nem növesztem.
"Igen, őmm, mi még mindig - barátok vagyunk." Vállat vontam. "Úgy értem, voltaképp többek vagyunk, mint barátok, többek, mint - " Szerelmesek és kudarcra ítéltek - a mi végzetünk, hogy együtt töltsünk egy örökkévalóságot a szakadékban őrülten szerelmesen, és anélkül, hogy egymáshoz érhetnénk "Nos, igen, úgy értem mondhatjuk úgy is, hogy újra együtt vagyunk." Egy olyan széles mosolyt kényszerítettem az arcomra, hogy az ajkaim gyakorlatilag középen meghasadtak, de akárhogy is, kitartottam, azt remélve, hogy ez majd arra ösztönzi, hogy viszonyozza. "Akkor minden rendben van?" Kezével beletúrt aranyszőke hajába, majd ittam egy kicsit az elixírből, miközben ő leült az ágyam szélére, lábait keresztbe tette, s táskáját a padlóra ejtette - négy nagyon rossz előjele annak, hogy egy hosszú, kellemetlen beszélgetésre készül. Tekintete engem fürkészett, kopott farmeremen fehér topomon, kék pulcsimon kereste a hírhedt kamaszkori depresszióra utaló nyomokat. Csak nem rég zárta ki az anorexiát és/vagy a bulímiát, mikor is az elixír miatt tíz centit nőttem, s kicsit izmosodtam is, bár soha sem edzettem. De most nem a megjelenésem nyugtalanította, hanem a változó kapcsolatom Damennel, mely most megnyomta a vészjelzőjét. Nemrég fejezett be egy szülők számára írt könyvet, mely szerint a viharos kapcsolat jelentős oka az aggodalomnak. S bár ez még igaz is lehet, de
nem hiszem, hogy a Damennel való kapcsolatomat valaha is bele tudnák sűríteni egy könyv egy fejezetébe. "Ne érts félre, Ever. Én tényleg kedvelem Dament. Helyes és udvarias és nagyon nyugodt - de mégis van valami abban a hűvösségben és magabiztosságban, valami ami kicsit furcsának tűnik egy fiatalember korát tekintve. Mintha valahogy túl idős lenne hozzád - vagy " Vállat vont, képtelen volt kifejezni magát. Elsöpörtem a hajamat az arcom elől, hogy jobban lássam. Ő ma a második ember, aki észrevett valamit rajta - rajtunk. Először Haven jött a telepátiás dologgal, és most Sabine tesz fel kéredéseket az érettségével és higgadtságával kapcsolatban. S bár ez elég érthető, de a tény, hogy észrevettek valamit, nagyon nyugtalanított. "S bár tudom, hogy csak néhány hónap van köztetek, mégis úgy érzem, hogy - tapasztaltabb. Túl tapasztalt." Vállat vont. "És nem szeretném, hogy úgy érezd, nyomást gyakorol rád, hogy valami olyat tegyél, amire még nem vagy kész." Összeszorítottam az ajkaimat, s próbáltam nem nevetni, azon gondolkodtam, hogy tudta ennyire félreérteni. Azt hiszi, én vagyok az ártatlan kislány, akit üldöz a nagy, rossz farkas, s el sem tudja képzelni, hogy valójában én vagyok a ragadozó ebben a különös mesében, veszélyesen üldözve a zsákmányomat, s kockára téve életét. "Mert nem számít, mit mond, te a magad ura vagy, Ever. Te döntöd el, hogy kivel, hol és mikor. És nem számít, mit érzel iránta, vagy bárki iránt, az a lényeg, hogy nincs joguk siettetni - "
"Erről szó sincs." Mondtam, közbevágva, mielőtt még ennél is kínosabb lesz. "Damen nem olyan. Ő tökéletesen úriember, egy ideális pasi. Komolyan, Sabine, teljesen félreérted. Csak bízz meg bennem ebben, rendben?" Egy pillanatig csak bámult, rikító narancssárga aurája ingadozott, hinni akart nekem, de nem volt benne biztos, hogy kéne. Majd felvette az aktatáskáját és az ajtó felé tartott, mikor megállt és azt mondta, "Arra gondoltam - " Rá néztem, s rávettem magam, hogy beleolvassak a gondolataiba, az esküm ellenére, miszerint soha nem avatkozom bele szándékosan más magánéletébe, mint ahogy most - hacsak természetesen nincs vészhelyzet, mely most egyáltalán nem volt. "Mivel hamarosan vége a sulinak, és még nem említettél semmilyen nyári tervet, azt gondoltam, talán jót tenne neked ha keresnél egy munkát, és minden nap dolgoznál pár órát. Mit gondolsz?" Mit gondolok? Bámultam, szemeimet piszkáltam, a szám kiszáradt a szavak teljes hiányától. Nos, azt gondolom, be kellene pillantanom az elmédbe, mert egy hatalmas vészhívás világosan feljogosít rá! "Nem teljes munkaidőben, vagy ilyesmi. Lesz elég időd strandolni és a barátaiddal lógni. Csak arra gondoltam, talán jót tenne neked - " "A pénzről van szó?" Közben azon erőlködtem, hogy megtaláljam a kiutat ebből az egészből. Ha csak egyszerűen gond van a jelzáloggal, vagy a bevásárlással, akkor boldogan megteszek mindent, amit kell.
De a fenébe is, mindent meg tud venni, amire szükségem van az elhunyt szüleim életbiztosításából. Egyedül a nyaramat nem. Uhh-huhh. Semmiképp. Egyetlen napot sem. „Ever, természetesen ez nem a pénzről szól.” Elfordította tekintetét, s arca puha rózsaszínben ragyogott. Furcsamód írtóztam attól, hogy megvitassam az anyagi dolgokat egy olyasvalakivel, aki vállalati ügyészként dolgozik. „Csak arra gondoltam, hogy talán jót tesz neked, ha tudod, ha találkozol új emberekkel, és tanulsz valami újat. Ha mindennap kiszakadsz pár órára a szokásos környezetedből, és – „ És távol vagy Damentől. Nem kellett elolvasnom a gondolatait, hogy tudjam, mit is akar igazából. Rájöttem, hogy mennyire aggódott értem, mivel állandóan rosszkedvű és depressziós voltam, mióta elváltunk, és most félreértette az egészet. Nem úgy van, ahogy ő gondolja. Bár fogalmam sem volt, ezt hogy magyarázzam el neki úgy, hogy ne fedjem fel a titkaimat. „ – és mikor ez történt, pont meghirdettek a cégnél egy nyári gyakornoki állást, és biztos vagyok benne, hogy csak szólnom kell a főnökeimnek, és tiéd a munka.” Mosolygott, arca sugárzott és szemei felragyogtak, arra számítva, hogy én is csatlakozom az ünnepléshez. „De azokat a poziciókat általában nem csak joghallgatók foglalhatják le?” Kérdeztem, s biztos voltam benne, hogy szánalmasan alulképzett vagyok, hogy meg tudjam oldani a feladatokat. De ő csak a fejét ingatta. „Ez nem olyan gyakornokoskodás. Csak
iratokat kell rendezgetni és válaszolni a hívásokra. Ebben végülis nincs pénz, bár kapsz majd egy bizonyítványt és egy kis bónuszt a szezon végén. Csak arra gondoltam, hogy ez hasznos lenne számodra. Nem úgy értettem, hogy tényleg számít az egyetemre való jelentkezésednél.” Egyetem. Még egy dolog, mely állandóan gyötört, de többé már nem. Úgy értem, mi rossz történhet, ha minden órán és minden professzor esetében ahhoz, hogy megtudjam a helyes válaszokat, csak annyit kell tennem, hogy a könyv fölé helyezem a kezem, vagy belepillantok a tanárom fejébe? „Nem szeretném, ha más szerezné meg az állást, miközben tudom, hogy te vagy a tökéletes erre a munkára.” Bámultam őt, fogalmam sem volt, mit mondjak. „Ez nagyon jó tapasztalatszerzéshez a te korodban.” – tette hozzá, ingerült hangja volt a hallgatásom oka. „Minden könyvben ezt ajánlják. Azt írják, hogy építi a személyiséget, elkötelezettséget és fegyelmet sajátítasz el, mire végzel a munkával.” Szuper. Szóval Dr. Philnek köszönhetem, hogy elrontja a nyaramat. Nagyon mérges voltam Sabinera, egészen addig, míg eszembe jutott, hogy milyen volt velem, mikor először ide kerültem – csendes, nyugodt, és lefektetett teret és szabadságot biztosítva számomra, melyre szükségem volt. Az én hibám, hogy megváltozott. A felfüggesztésem, az elutasító magatartásom, hogy az elixíren kívül bármit is egyek, és ez az egész dráma Damennel volt az, mely miatt már kiborult. És ez lett a
vége – a rettegett nyári gyakornokoskodás, melyet biztosítani akar számomra. De semmiképp nem tölthetem a nyaramat azzal, hogy egy kupac irattal zsonglőrködöm, és a szüntelenül csöngő telefonokra válaszolgatok, mikor minden időmet arra kell szánnom, hogy megtaláljam az ellenszert Damennek. És Sabine irodájában dolgozva, a hátam mögött ólálkodó kollégáival ez nem fog menni. Bár ezt nem mondhatom ki nyíltan. Aktiválnám vele a vészjelzőjét. Jól kell szerepelnem, hogy biztosítsam róla, hogy bár semi bajom a fegyelemmel és a személyiség építéssel, de jobb szeretném saját magam elérni. „Semmi bajom a munkával.” – mondtam, próbáltam nem összeszorítani az ajkam, feszültnek tűnni, vagy megtörni a szemkontaktust, mely három határozott jele annak, hogy nem vagyok teljesen őszinte. „De mivel te már annyit tettél értem, sokkal jobban érezném magam, ha én kereshetnék magamnak munkát. Úgy értem, még nem vagyok benne biztos, hogy elszalasztom az irodai munkát, csak talán egy kicsit körülnéznék. Megnézni, mik a lehetőségeim. És még hozzájárulhatnék a jelzáloghoz és a vásárláshoz. Ez a legkevesebb, amit tehetek.” „Milyen vásárláshoz?” Nevetett, s a fejét csóválta. „Alig eszel! Azonkívül én nem a pénzedet akarom, Ever. Bár megszabhatok neked egy hitelkeretet, ha szeretnéd.” „Persze.” Vállat vontam, olyan lelkesedést kényszerítve magamra, amit valójában nem érzek, mióta egyáltalán nincs szükségem ilyen hagyományos dolgokra. „Az szper lenne!” Tettem hozzá, tudtam, hogy minnél
tovább elterelem a témát a gyakornokoskodásról, az nekem annál jobb. „Akkor oké.” Ujjaival az ajtófélfán dobolt, ahogy végiggondolta tervét. „Kapsz egy hetet, hogy találj magadnak valamit.” Nagyot nyeltem, miközben próbáltam megtartani a szemkontaktust. Egy hetet? Miféle feltétel ez, mikor azt sem tudjam, hol kezdjem? Soha nem volt még állásom ezelőtt. Lehetséges egyszerűen teremteni egyet? „Tudom, hogy ez nem sok idő,” – mondta, az arcomról olvasva. „De utálnám mással betölteni az állást, mikor tudom, hogy te lennél a tökéletes rá.” A nappaliba indult, s becsukta maga mögött az ajtót, otthagyva engem oldalba találva, bámulatba ejtve, narancssárga aurájának pislákoló maradékát és mágneses mezőjét bámulva, mely rendíthetetlenül ott lebegett azon a helyen, ahol állt. Azon tűnődtem, milyen irónikus is, hogy viccet csináltam Damen állításából, miszerint mindenféle tapasztalat nélkül el tudna végezni egy munkát, mikor azon találtam magam, hogy pont ugyanezzel a sorssal állok szemben. Tizenegy Egész éjszaka csak forgolódtam. Az ágy izzadtságtól nedves párnáktól és takaroktól volt rendetlen, a testem és az elmém is kimerült volt az álmok miatt. Egy pillanatra felébredtem, levegőért kapkodtam, majd újra visszazuhantam, visszatérve arra a helyre, de megtaláltam a kiutat.
Az egyetlen ok, amiért maradni akartam, az az volt, hogy Riley ott volt. Boldogan nevetett, ahogy a kezemet szorongatta, s elvitt egy nagyon furcsa földre. Bár mellette ugrándoztam, azt tettetve, hogy én is élvezem az utat, abban a pillanatban, mikor hátat fordított, felszínre tört a vágy, hogy elszabaduljak erről a helyről. Mert az az igazság, hogy valójában ő nem Riley. Riley elment. Ösztönzésemre átkelt a hídon, egy teljesen ismeretlen helyre költözött. S bár állandóan visszahúz, rám kiált, hogy figyeljek, hogy bízzak benne és ne fussak el – de nem engedelmeskedtem. Biztos voltam benne, hogy ez valamiféle büntetés, amiért ártottam Damennek, Árnyékországba küldtem Drinát és mindent kockára tettem – hagytam, hogy a tudatalattim olyan lelkiismeretfurdaló képeket hozzon létre, melyek annyira boldoknak tűntek, hogy semmiképp nem lehetnek valódiak. De az utolsó alkalommal, mikor megpróbáltam elfutni, Riley megjelent előttem és elállta az utamat, s rám kiáltott, hogy megálljak. Egy hatalmas színpad előtt álltam, s lassan szétnyílt a függöny, leleplezve egy magas, keskeny dobozt – mint egy üvegcellát – melyben a kétségbeesetten küzdő Damen volt. Odarohantam, hogy segítsek rajta, de ahogy Riley meglátta, könyörgött neki, hogy maradjon nyugton, míg én ki nem szabadítom. De ő egyáltalán nem hallott engem. Nem is látott. Csak küzdött tovább, míg legyőzte a kimerültség, az abszolút hiábavalóság tudata, s becsukta a szemeit és eltűnt a szakadékban. Az Árnyékország. Az elveszett lelkek otthona.
Felpattantam az ágyból, a testem remegett, fáztam, izzadtságtól nedvesen álltam a szobám közepén egy párnát szorítva a mellkasomhoz. Nem csak a teljes vereség érzése kerített hatalmába, hanem az a szörnyű üzenet, melyet az elképzelt nővérem küldött – miszerint nem számít mennyire keményen próbálkozom, nem tudom megóvni magamtól a lelkitársamat. A mosdóba rohantam, s átöltöztem, mielőtt felvettem egy edzőcipőt és a garázs felé indultam. Tudtam, hogy még túl korán van elindulni a suliba, túl korán, hogy bárhová is menjek. De nem adtam fel. Nem hiszek a rémálmokban. El kell kezdenem valahol. Fel kell használnom, amim van. De mikor épp azon voltam, hogy beüljek a kocsimba, meggondoltam magam. Rájöttem, hogy az egész folyamat, hogy kinyitom a garázsajtót és beindítom a motort azzal a kockázattal jár, hogy felébresztem Sabinet. Bár könnyen kimehetnék és teremthetnék egy másik autót, egy biciklit vagy akármit, amit csak akarok, ehelyett úgy döntöttem, inkább megpróbálok futni. Soha sem voltam valami jó futó. Sokkal inkább hozzászoktam ahhoz, hogy kihúzzam magam minden alól, minthogy versengjek. De ez azelőtt volt, mielőtt halhatatlanná váltam. Mielőtt hihetetlen gyorsaságra tettem szert. Egy olyan gyorsaságra, melynek még nem próbálgattam a határait, mivel az utolsó alkalom, mikor futottam, volt az első, hogy rádöbbentem, van erre lehetőségem. De most itt volt a tökéletes alkalom, hogy megnézzem milyen gyorsan és milyen messzire tudok futni, mielőtt elfáradnék, vagy görcsök közepette a
földre omolnék. Nem tudtam várni, hogy kipróbálgassam. Kiosontam az ajtón és az utca felé vettem az irányt. Először arra gondoltam, hogy be kellene melegítenem, egy kis kocogással kezdeni, mielőtt teljes gőzzel száguldok az aszfalton. De nem sokkal azután, hogy elkezdtem egy hatalmas adrenalin hullámot éreztem végigáramlani a testemen, mint egy hatalmas rakéta. S a következő pillanatban már maximális sebességgel száguldottam előre. Olyan gyorsan futottam, hogy a szomszéd házak egy kő- és vakolatfolttá mosódtak össze. Átugrottam az eldőlt szemeteseket és a rosszul parkoló autókat, ahogy utcáról utcára száguldottam egy vadmacska kecsességével és gyorsaságával. Gyakorlatilag semmi kapcsolatom nem volt a kezemmel és a lábammal, csak abban bíztam, hogy botlanak meg. Mert akkor természetfeletti idő alatt elérne a végzetem. Csak néhány másodperc telt el, míg ott álltam előtte, azon a helyen, ahová megesküdtem, hogy soha nem térek vissza, s arra készültem, hogy megtegyem az egyetlen dolgot, melyet megígértem Damennek, hogy nem fogok - Roman ajtajához közeledve abban reménykedtem, hogy meg tudunk egyezni. De mielőtt felemeltem volna a kezem, hogy kopogjak, Roman már ott állt előttem. Egy kék selyempizsama felett egy sötétlila köntöst viselt, hozzá illő bársonypapucsát hímzett aranyszínű rókák díszítették. Tekintete fényes, összeszűkült, s a meglepetés minden jele nélkül méregetett. "Ever." Félrefordította fejét, s hagyta, hogy kivillanjon Ouroboros tetoválása. "Mi szél hozott?"
Ujjaimmal a pólóm alatt rejtőzködő amulettel játszottam, a szívem kalapált alatta, s reméltem, hogy Damennek igaza van és megfelelő védelmet biztosít szükségem volt rá. "Beszélnünk kell." - mondtam, próbáltam nem szégyenkezni, mikor tekintete rám tévedt, élvezve a szép, hosszú, kényelmes utat fel, a szemem felé. Az éjszakába bandzsított, majd rám. "Tényleg?" Felhúzta a szemöldökét. "Fogalmam sem volt róla." Összeszűkítettem a szemeim, majd eszembe jutott a szándékom, amiért idejöttem, s helyette inkább összeszorítottam az ajkaim. "Felismered az ajtót?" S ujjait keményen a fához ütögette, kicsikarva abból egy tompa, szilárd puffanást, s azon tűnődtem, vajon miben sántikál. "Természetesen nem." - mondta, száját lebiggyesztve. "Azért, mert új. Az utolsó látogatásod után muszáj volt lecserélnem. Emlékszel? Mikor betörtél és az egész elixír készletemet leengedted a lefolyón?" Nevetett és a fejét csóválta. "Ez nem volt szép tőled, Ever. Azt kell mondanom, hogy elég csúnya dolog volt. Remélem ma jobban fogsz viselkedni." Az ajtófélfának dőlt, s beintett, s utánambámult, de annyira mély, annyira bizarr módon, hogy nagyon nehezen tűrtem. Az előszobán át a nappaliba mentem, s észrevettem, hogy nem az ajtó az egyetlen dolog, ami megváltozott, mióta utoljára itt jártam. Eltűnt az összes keretes Botticelli festmény és még rengeteg más mű is, s helyüket átvette a márvány és a kő, a tapétás falat sötét, nehéz szövet borította, és öntött vas díszek voltak mindenfelé.
"Toszkána?" Megfordultam, s megijedtem, mert annyira közel állt, hogy láttam az egyedi sötétlila pettyeket a szemeiben. Vállat vont, s nem hátrált. „Néha visszavágyom a régi világba.” Arcán széles mosoly terült el, megmutatva ragyogóan fehér fogait. „Ahogy te is tudod, Ever, ez nem egy igazi otthon.” Nagyot nyeltem, s elfordultam, próbáltam meghatározni a legrövidebb menekülési útvonalat, mivel nem engedhetem meg magamnak, hogy a legkisebb hibát is elkövessem. „Szóval mondd, minek köszönhetem ezt a nagyszerű megtiszteltetést?” Hátrapillantott a válla felett, s a pulthoz fordult. Kivett egy palack elixírt a hűtőszekrényből, s egy krisálypohárba öntötte, mielőtt felajánlotta nekem. De én csak megráztam a fejem, s leintettem, majd figyeltem, ahogy a kanapéhoz viszi, ahol leül, kinyújtja a lábát és a poharat a térdére teszi. „Feltételezem, hogy nem azért jöttél az éjszaka kellős közepén, hogy megcsodáld a legújabb berendezésemet. Szóval mondd, mit szeretnél?” Megköszörültem a torkom, s kényszerítettem magam, hogy egyenesen a szemébe nézzek anélkül, hogy meghátrálnék, bizonytalannak, idegesnek tűnnék vagy bármilyen más jelét mutatnám gyengeségemnek. Tudtam, hogy ez az egész helyzet akár veszélyessé is válhat – könnyen válhat az én enyhe kiváncsiságom tárgyából ellenállhatatlan préda. „Azért jöttem, hogy fegyverszünetet kérjek.” – mondtam, s minden figyeltem minden reakcióját, de
csak átható tekintésével találkoztam. „Tudod, egy tűzszünetet, egy békeszerződést, egy – „ „Kérlek.” Intett a kezével. „A definíciót hagyd csak rám, szivem. Húsz nyelven és negyvenféle nyelvjárással is el tudom mondani. És te?” Megvontam a vállam, tudva, hogy szerencsém van, hogy ezen az egy nyelven elmondhattam. Néztem, ahogy kevergette az italát, a színjátszó piros folyadékot, mely csillogott és szikrázott, ahogy felment a pohár pereméig, majd visszaloccsant. „És miféle fegyverszünetet szeretnél? Neked is, ugyanúgy, mint minden embernek, tudnod kell, hogy ez hogy működik. Nem áll szándékomban semmit sem adni neked, hacsak nem te is hajlandó vagy lemondani valamiről, ami a tiéd.” Megpaskolta a mellette lévő kis helyet, s mosolygott, mintha tényleg azon gondolkoznék, hogy csatlakozzam hozzá. „Mért csinálod ezt?” Kérdeztem, képtelen voltam leplezni csalódottságomat. „Úgy értem, több vagy, mint egy tisztességesnek tűnő ember, te halhatatlan vagy, minden ajándékot megkaptál, amit csak lehetett – bárki a tiéd lehet, akit akarsz, akkor mért ragaszkodsz ahhoz, hogy engem zaklass?” Hátradöntötte a fejét és nevetett, óriási hangja betöltötte a szobát. Végül elcsendesedett, tekintetét rám szegezte, miközben így szólt, „Tisztességesnek tűnő?” A fejét csóválta, s megint nevetett, az asztalra rakva poharát, egy ékszeresdobozból kihúzott egy arany körömvágó ollót. „Tisztességesnek tűnő.” – motyogta a fejét csóválva, egy másodperc erejéig a körmeit vizsgálgatta,
majd újra rám koncentrált. „De látod, drágám, épp ez az. Mindent megkaphatok, amit akarok. Bármit vagy bárkit. Ez az egész annyira könnyű. Túl könnyű.” Sóhajtott, s a körmeivel kezdett foglalkozni, annyira belemerült feladatába, hogy azon tűnődtem, vajon folytatja-e, mikor épp megszólalt, „Ez ez egész egy kicsit unalmassá vált az első – oh – körülbelül száz év után. Bár te még túl fiatal vagy, hogy ezt megértsd, de egy napon majd rájössz, hogy mekkora szívességet tettem neked.” Bandzsítottam, fogalmam sem volt mire gondolt. Egy szívesség? Ez komoly? „Biztos, hogy nem akarsz leülni?” Körömcsipeszével egy tőlem jobbra lévő puha szék felé intett, arra ösztönözve, hogy foglaljak helyet. „Nagyon rossz házigazdát csinálsz belőlem így, hogy ott álldogálsz. Azonkívül van fogalmad róla, milyen elragadónak látszol? Egy kicsit álmosan – de a legszexisebb módon.” Összeszűkítette a szemeit, míg olyan fényesnek nem tűntek, mintha macskaszemek lennének, ajkai épp annyira voltak szétválva, hogy azt nyelvével megnyalhassa. De megőriztem a nyugalmamat, s úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Romannal minden egy játék, és helyet foglalni olyan volna, mintha belenyugodtam volna a vereségbe. Bár nem moccantam, de láttam, ahogy nyelvével benedvesítette az ajkait, miközben tekintete rajtam időzött, minden kínos helyen, mégsem éreztem, hogy győztem volna. „Jobban el vagy tévedve, mint gondoltam, ha az hiszed, hogy szívességet tettél nekem.” – mondtam, hangom rekedt, izgatott volt, elég messze állt a szilárdtól. „Te
megőrültél!” Tettem hozzá, de már bántam a pillanatot, hogy kimondtam. De Roman csak vállat vont, egyáltalán nem érdekelte a felháborodásom, s visszatért a körmeihez. „Bízz bennem, ez több egy puszta szívességnél, szivem. Célt adtam neked. Életcélt, ahogy mondják.” Rám pillantott, s felhúzta a szemöldökét. „Mondd, Ever, nem vagy teljesen eltökélt, hogy megtaláld a módját, hogy – beteljesedjetek – Damennel? Nem vagy annyira kétségbeesett, hogy megtaláld a megoldást, hogy voltaképp meggyőzted magad arról, hogy jó ötlet idejönni?” Nagyot nyeltem, s csak bámultam rá. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz, hallgatnom kellett volna Damenre. „Túlságosan türelmetlen vagy.” Bólintott, s frissen vágott körmeinek élét vizsgálta. „Mi olyan sietős, mikor egy örökkévalóság áll előttetek? Gondold át, Ever, pontosan hogy akartad tölteni az örökkévalóságot, ha én nem léptem volna közbe? Hatalmas csokrokkal és vérvörös tulipánokkal halmoznátok el egymást? Annyira sokat lennétek együtt, hogy egy idő után nem tudsz mit tenni, unalmassá válna?” „Ez nevetséges.” A szememet meresztettem. „És a tény, hogy így látod ezt a dolgot – hogy ez egy lovagias tett – „ Megráztam a fejem, tudva, hogy nem kell folytatnom. Beképzelt, őrült és mindent a saját önző formájában lát. „Hatszáz éve vágytam rá,” – mondta, félredobva a körömvágót, tekintete egyszer sem tévesztette el az enyémet. „És azt kérdezed, miért? Miért szenvedek még mindig ugyanaz a nő miatt, mikor bárkit megkaphatok?” Úgy nézett rám, mintha választ várna, de mindketten
tudtuk, hogy egy szót sem szólok majd. „És nem csak a szépsége miatt, ahogy te gondolod – bár beismerem, az befolyásolt a legelején.” Mosolygott, szemei a távolba révedtek. „Az az egyszerű tény, hogy nem kaptam meg. Nem számított, milyen keményen próbálkoztam, nem számított, milyen sokáig emésztettem magam miatta, soha nem – „ Rám bámult, tekintete nehéz, szilárd – „lágyult meg - „ A szemeimet forgattam. Nem tudtam máshogy érezni. A tény, hogy évszázadokat vesztegetett egy szörnyetegre, egyáltalán nem érdekel. De ő csak folytatta, figyelmen kívül hagyva bánatos arckifejezésem, mikor így szólt, „Ne hibázz, Ever, épp azon vagyok, hogy valami fontosat osszak meg veled, valait, amit valóban észben kellene tartanod.” Előredőlt, karjait a térdén pihentette, hangja szilárd és mély volt, s újabban sürgető. „Mindig azt akarjuk, ami nem lehet a miénk.” Hátradőlt, s bólintott, mintha épp most mondta volna el a megoldást. „Ez az emberi természet. Ebben annyira egyformák vagyunk. S bármennyire is jobb szeretnéd ezt nem elhinni, ez az egyetlen oka annak, hogy Damen az elmúlt négy évszázadban utánad vágyakozik.” Rá néztem, arca békés, teste nyugodt volt, próbált megbántani, bevetve a szokásos trükköket, tudta, hogy ez az egyik legnagyobb félelmem attól a perctől kezdve, hogy megtudtam a történelmünket. „Nézd, Ever, még Drina hihetetlen szépsége sem volt elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődését. Biztos vagyok benne, hogy már észrevetted, hogy milyen gyorsan ráunt, nemde?”
Nagyot nyeltem, gyomrom összeszorult. Kétszáz év mióta számít kevés időnek? De azt hiszem, mikor az ember az örökkévalóság gondolatával foglalkozik, minden relatív. „Ez nem egy szépségverseny.” – mondtam, s megalázva éreztem magam, mikor hallottam hangom fennhéjasságát. Úgy értem, komolyan ez a legjobb, amit tehetek? „Természetesen nem, szivem.” Roman a fejét csóválta, tekintetében sajnálat lakozott. „Ha az lenne, Drina nyert volna.” Hátradőlt, karjait kétoldalt a párnákra fektette, s merően bámult rám, válaszra várva. „Engedd meg, hogy azt gondoljam, hogy már meggyőzted magad erről az egészről, hogy két lélek egyesül, s mindkettejük sorsa megpecsételődik egymással, meg ehhez hasonlók – mint a gyerekszerelemben?” Nevetett, s bólintott, mikor hozzátette. „Ezt gondolod, nemde?” „Nem akarod tudni, hogy mit gondolok.” Összeszűkítettem a szememet, s elhatároztam, hogy a lényegre térek, most, hogy a türelmem kifogyóban van. „Nem azért jöttem ide, hogy a filozófiai litániáiddal untass, hanem azért jöttem, mert – „ „Mert akarsz tőlem valamit” Bólintott, letette italát, az üveg egy szilárd, tompa puffanással találkozott a fával. „Ez esetben én vagyok a főnök, ami azt jelenti, hogy nem te diktálod a tempót.” „Mért csinálod ezt?” Megráztam a fejem, egyre inkább untam ezt a játékot. „Mért vesződsz ezzel az egésszel, mikor tudod, hogy nem érdekel? Biztosan rájöttél már, hogy bármit is teszel velem és Damennel, az még nem fogja visszahozni Drinát. Ami megtörtént, megtörtént.
Nem tudunk rajta változtatni. És végül ez az egész játék, ez az egész ostobaság, amiben részt veszel – csak annyit tesz, hogy megakadályozza, hogy éld a saját életed – hogy továbblépj.” Tovább bámultam rá, tekintetem rendületlen, meggyőző. Elképzeltem egy képet, amin átadja az ellenszert és együttműködik velem. „Szóval arra kérlek, olyan ésszerűen, amennyire csak lehet – segíts visszacsinálni azt, amit Damennel tettél, hogy normálisan élhessünk egymás mellett.” Megrázta a fejét, szemeit szorosan becsukta. „Sajnálom kedvesem, én diktálok. Az csak egy dolog, hogy hajlandó vagy-e teljesíteni.” A falnak dőltem, legyőzötten, de nem feladva. Tudtam, hogy az egyetlen dolog, amit akar az, amit soha nem adnék meg neki. Ugyanaz a régi játék, melyre Damen is figyelmeztetett. „Soha nem leszek a tiéd, Roman. Sosem, amíg csak – „ Egyre jobban megalázva éreztem magam, de a sértő része csak akkor jött, mikor felkelt a kanapéról, s olyan gyorsan mozgott, hogy arcomon már éreztem leheletét, mielőtt egyet pisloghattam volna. „Nyugi,” – suttogta, arca olyan közel volt már az enyémhez, hogy ki tudtam venni bőrének minden egyes hibátlan pórusát. „Minél tovább tart, annál tovább szórakozhatok. De attól tartok, hogy nem fog. Én valami sokkal ezoterikusabbra pályázom, mint egy szűzre. Bár ha szeretnél egy menetet, semmi akadálya, biztosíthatlak, hogy határozottan van kedvem a dologhoz.” Mosolygott, sötétkék szemei az enyémbe fúródtak, megmutatva a jelenetet, mely a fejében játszódik, melyben ő, én és egy hatalmas ágy szerepel.
A távolba meredtem, lélegzetem egyre csak felgyorsult, s alig bírtam megállni, hogy térdemmel ágyékon ne rúgjam, mikor orrával a fülemhez, az arcomhoz ért, belélegezve az illatom. „Tudom, min mész keresztül, Ever.” – mormolta, ajkaival a fülem szélét súrolta. „Vágyakozni valami annyira közeli után, és mégis – sosem ízlelheted meg. Ez egy olyan kín, melyet a legtöbb ember sosem tapasztal meg. De mi igen, nemde? Ebben hasonlítunk.” Összeszorítottam az ökleimet, próbáltam határozottnak tűnni. Tudtam, hogy nem kockáztathatok meg semmilyen hirtelen dolgot és nem engedhetem meg magamnak, hogy túlreagáljam. „Ne aggódj.” Mosolygott, távolabb lépve tőlem. „Te okos lány vagy. Biztos vagyok benne, hogy rájössz. És ha nem – „Vállat vont. „Nos, semmi sem változik, igaz? Minden pontosan ugyanolyan marad. A mi sorsunk összefonódott – az örökkévalóságig.” Az előszobába indult, s olyan gyorsan mozgott, hogy egy pillanatra ki sem tudtam venni az alakját. Félredöntve a fejét intett, hogy kövessem az ajtóig, s gyakorlatilag előretolt a lépcsőn, mikor azt mondta, „Sajnálom, hogy rövidre kell zárnom ezt a találkát. Bár a gondolataimban itt leszel még. Ha Damen valaha is rájön, hogy itt jártál – nos, az meglehetősen szomorú kimenetelű lenne számodra, nem igaz?” Mosolygott, ragyogóan fehér fogai, arany haja, napbarnított bőre és kék szemei – a szokásos kaliforniai poszterfiúk megnyerő külseje – életre kelt a Laguna Beachen! És dühös vagyok magamra – dühös, mert
ilyen hülye vagyok – mert nem hallgattam Damenre – mert még jobban kockára tettem a kapcsolatunkat. ”Sajnálom, hogy nem kaptad meg, amiért jöttél, szerelmem.” – dorombolta, tekintete megakadt egy klasszikus, fekete Jaguáron, mely felgurult a felhajtójára, s melyből egy pompás, sötéthajú pár szállt ki, akik épp befelé tartottak. Becsukva maguk mögött az ajtót, miközben hozzátette, „Bármit is teszel, tartsd magad távol Marco autójától, be fog dilizni, ha összekoszítod.” Tizenkettő Hazasétáltam. Vagy legalább is abba az irányba indultam. De útközben másfelé kanyarodtam. Majd még egyszer. És még egyszer. Lábaim olyan lassan mozogtak, hogy gyakorlatilag csak vánszorogtak, tudtam, hogy semmi szükség futnom, semmire sem megyek vele. Az erőm és a gyorsaságom ellenére, nem nyertem Romannal szemben. Ő a játék mestere, míg én csupán a gyalogja vagyok. Folytattam utamat, mélyen Laguna szívében, vagyis a Faluban, ahogy hívják. Túl ideges vagyok, hogy hazamenjek és túlságosan szégyellem magam, hogy meglátogassam Dament, s addig folytattam utamat a sötétségben, üres utcák során át, míg csak nem megálltam egy kicsi, takaros kunyhónál, tele virágokkal, melyek az ajtóhoz vezető utat szegélyezik, és egy üdvözlő táblát, melyet úgy helyeztek el, hogy meleg, barátságos, jóindulatú benyomást keltsen. Csak ez nem olyan hely. Közel sem. Immáron több, mint egy bűntény színhelye. És nem
úgy, mint az utolsó alkalommal, mikor itt jártam, nem vesződtem azzal, hogy kopogjak. De nem számít. Ava már rég elment. Miután ellopta az elixírt és magára hagyta Dament, egyáltalán nem szándékozott visszatérni. Elmémmel kinyitottam az ajtót, gyorsan körbepillantottam, mielőtt beléptem a dolgozószobába és a konyhába. Meglepődtem, hogy a mindig tiszta szobát most teljesen rendetlenül találtam – a mosogatóban piszkos poharak és edények voltak egy halomba rakva. És bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt Ava csinálta, az nyilvánvaló, hogy valaki van itt. Végigmentem az előszobán, s bámultam az üres szobák sorát, míg végül elértem a már jól ismert ajtóhoz – ahhoz, mely Ava úgynevezett szent helyéhez vezetett, ahol meditált, s próbált átlépni más dimenziókba. Egy reccsenéssel kinyitottam az ajtót, s belebandzsítva a sötétségbe két, padlón fekvő alakot vettem ki. A falon tapogatózva egy kapcsoló után kutattam, mikor eszembe jutott, hogy én, saját magam is be tudom világítani a szobát – s arra a két emberre bukkantam, akikre soha sem számítottam volna. „Rayne?” Letérdeltem mellé, visszatartottam a lélegzetem, ahogy megfordult és kinyitotta az egyik szemét. „Ó, hé, Ever.” Megdörzsölte szemeit és felült. „Csak nem Rayne vagyok. Romy vagyok. Rayne ott van.” Rápillantottam az ikertestvérére a szoba másik felén, s észrevettem a mogorva tekintetét, melyet felém küldött abban a másodpercben, hogy felismert. „Mit csinálsz itt?” Kérdeztem, újra Romyra koncentrálva, mindig is ő volt a szebbik kettőjük közül.
„Itt élünk.” Megvonta a vállát, betűrve gyűrött fehér ingét kék skótkockás szoknyájába, s felkelt. Tekintetem közöttük vándorolt, ahogy megfigyeltem sápadt bőrüket, nagy sötét szemeiket és egyenes, fekete, vállig érő hajukat, pengével vágott frufrujukat, s észrevettem, hogy mindketten ugyanazt a magániskolai egyenruhát viselték, mint az első nap, mikor találkoztunk. De nem úgy, mint Nyárvidéken, ahol mindig annyira tisztának és szépnek tűntek, most épp annak ellentétük voltak – kócosak és teljesen elhanyagoltak voltak. „De ti nem élhettek itt. Ez Ava háza.” Megráztam a fejem. A kép, ahogy ott ültek, rendkívül elbátortalanított. „Talán haza kellene mennetek. Tudjátok, Nyárvidékre?” ”Nem tehetjük.” Rayne megigazította térdzoknijait, megbizonyosodva arról, hogy egyenlő magasan vannak, mely az egyetlen tényleges nyom volt, mely önkéntelenül is segített őket megkülönböztetni. „Neked köszönhetően örökre itt ragadtunk.” – motyogta, dühösen nézve rám. Romyra pillantottam, azt remélve, hogy elmagyarázza. De ő csak a fejét csóválta testvére megjegyzése miatt, majd rám nézett. „Ava elment.” Vállat vont. „De ne hagyd, hogy Rayne megtévesszen. Nagyon boldogok vagyunk, hogy látunk. Még fogadtunk is, hogy mikor mutatkozol nálunk.” Tekintetem közöttük vándorolt, idegesen nevettem, majd azt mondtam, „Ó, tényleg? És ki nyert?” Rayne a szemeit forgatta és a testvérére mutatott. „Ő. Biztos voltam benne, hogy egy jó ideig ránk sem nézel.”
Szünetet tartottam, volt valami furcsa abban, amit mondott – „Várj, úgy érted, hogy egész idő alatt itt voltatok?” ”Nem tudunk visszamenni.” Romy vállat vont. „Elvesztettük az erőnket.” „Nos, biztos vagyok benne, hogy tudok nektek segíteni visszatérni. Úgy értem, vissza akartok menni – igaz?” Rájuk néztem, s láttam, ahogy Rayne önelégülten mosolyog, mikor Romy bólintott. Tudtam, hogy ez sokkal könnyebb, mint gondolják, mióta csak annyit kell tennem, hogy megnyitom a portált, és átsegítem őket, majd elbúcsúzom tőlük, s visszatérek egyedül Lagunába. „Az nagyon jó lenne.” – mondta Romy. „Akár most is indulhatunk,” – tette hozzá Rayne, összeszűkítve szemeit. „Végül is, ez a legkevesebb, amit tehetsz értünk.” Nagyot nyeltem. Bár jogos a kérés, de még mindig azon tűnődtem, hogy vajon ki van jobban kétségbeesve, hogy eltűnjön innen, ők vagy én? Rayne felé intettem, ahogy az ágy felé tartott, s azon tűnődtem, vajon melyikük találta ki, hogy helyette a padlót válasszák. „Gyertek.” – mondtam, hátrapillantva a vállam fölött. „Te ülj le a jobb oldalamra, és Romy te pedig ide.” Megpaskoltam a fodros párnát. „Most fogjátok meg a kezem és csukjátok be a szemeteket, és minden erőtökkel képzeljétek magatok elé a portált. Idézzétek fel a fény arany ragyogását, mintha előttetek volna. És amint megvan, azt akarom, hogy képzeljétek el, amint átléptek rajta, tudva, hogy ott vagyok mellettetek, vigyázva rátok. Rendben?”
Rájuk pillantottam, s láttam, ahogy bólintanak, mielőtt elkezdenénk megtenni a szükséges lépéseket. De amint átléptem a kapun a hatalmas, illatos mezőre, kinyitottam a szemem és egyedül találtam magam. „Megmondtam.” – mondta Rayne, mikor visszatértem. Ott állt előttem, szemei dühösek, vádlóak, kicsi sápadt kezei skótkockás szoknyáját fogták a derekánál. „Mondtam, hogy elszállt az erőnk. Itt ragadtunk, képtelenül arra, hogy visszatérjünk. És mindez azért, mert megpróbáltunk segíteni neked!” „Rayne!” Romy a fejét csóválta testvére miatt, majd rám pillantott egy bocsánatkérő tekintettel az arcán. „De ez az igazság!” Fintorgott Rayne. „Mondtam, hogy nem kellene kockáztatnunk. Mondtam, hogy nem fog ránk hallgatni. Már akkor tisztán láttam. A tökéletes lehetőség helyett a rosszat választotta – amit, teszem hozzá, előre megmondtam!” A fejét csóválta és összeráncolta a szemöldökét. „Pontosan úgy történt, ahogy megjósolta. És most egyedül mi fizetünk érte.” gondoltam. Reméltem, hogy gondolatolvasó képességüket is elvesztették, mivel már abban a pillanatban szégyelltem magam a gondolataim miatt. Nem számít, mennyire dühös rám, tudom, hogy igaza van. „Figyeljetek,” – mondtam, nagyot nyelve, ahogy tekintetem közöttük vándorolt, le kellett csillapítanom őket. „Tudom, mennyire szeretnének visszamenni. Bízzatok bennem, sikerülni fog. Megteszek mindent, hogy segítsek.” Bólintottam, láttam, ahogy egymásra pillantottak, két ugyanolyan arc grimaszolt teljes hihetlenségben. „Úgy értem, még nem vagyok benne
biztos, hogy hogyan, de bízzatok bennem, sikerülni fog. Mindent megteszek, hogy visszavigyelek benneteket. Ugyanakkor mindent megteszek azért is, hogy biztonságban és kényelemben érezzétek magatokat. Cserkész becsszó. Rendben?” Rayne rám nézett, a szemeit forgatta, majd nagyot sóhajtott. „Csak vigyél vissza minket Nyárvidékre.” – mondta, kezeit keresztbe téve mellkasa előtt. „Csak ennyit akarunk. Semmi mást.” Bólintottam, megtagadva, hogy hozzámérjen, mikor azt mondtam, „Megértettem. De ha segíteni akarok nektek, válaszolnotok kell néhány kérdésre.” Egymásra néztek, Rayne tekintetével jelzett testvérének. Majd Romy hozzám fordult, bólintott, miközben azt mondta, „Oké.” Bár fogalmam sem volt, hogy fejezzem ki magam, de van valami, amin már egy jó ideje tűnődöm, szóval a lényegre tértem. „Sajnálom, hogy ez lett a vége, de tudnom kell, hogy – ti halottak vagytok?” Visszatartottam a lélegzetem, arra számítottam, hogy dühösek lesznek, vagy legalább megsértődnek – bármire, kivéve a nevetésre, amit kaptam. Figyeltem, ahogy kitörtek, Ranye meggörnyedt és a térdére csapott, miközben Romy az ágyra huppant, s gyakorlatilag fetrengett. „Nos, nem hibáztathattok a kérdéseim miatt.” Összeráncoltam a szemöldököm, mint aki megsértődött. „Úgy értem, mi Nyárvidéken találkoztunk, ahol sok halott ember él. Nem beszélve arról, hogy mindketten természetellenesen sápadtak vagytok.” Rayne a falnak dőlt, lecsillapodott nevető rohama, s önelégülten rám mosolygott. „Szóval sápadtak vagyunk.
Nagyon sápadtak.” A testvérére, majd rám pillantott. „Te pedig eléggé barna vagy. És mi mégsem feltételezünk rólad semmit." Összerezzentem, tudva, hogy igaza van, de akkor is. "Igen, nos ti kicsit előnyösebb helyzetben voltatok. Rileynak köszönhetően mindent tudtatok rólam még azelőtt, hogy találkoztunk volna. Pontosan tudtátok, hogy ki és mi vagyok, és ha van egy cseppnyi remény is arra, hogy segítsek nektek, akkor tudnom kell néhány dolgot. Szóval bármennyire is nehezteltek ezért, akármennyire is ellenálltok, az egyetlen mód arra, hogy egy kicsit is előrébb jussunk az, hogy elmesélitek a történeteteket." "Soha." - mondta Rayne, testvérére bámulva, figyelmeztetve, hogy engedelmeskedjen. De Romy figyelmen kívül hagyta és felém fordult. "Nem vagyunk halottak. Közel sem. Sokkal inkább menekültek. A múlt elől menekülünk, ha így jobban tetszik." Tekintetem egyikről a másikra vándorolt, s arra gondoltam, hogy csak annyit kell tennem, hogy levetkőzöm a védelmemet, a kvantumirányítómra összpontosítok és megérintem őket, hogy leleplezzem egész élettörténetüket, de arra gondoltam, hogy legalább megpróbálom meghallgatni a verziójukat először is. "Réges régen," - kezdte, csalódott nővérére tekintett, mielőtt vett egy mély lélegzetet és folytatta. "Nagyon régen, tulajdonképp nekünk szembe kellett nézni egy - " A megfelelő szót keresve összevonta a szemöldökét. majd bólintott, mikor azt mondta, "Nos, mondjuk úgy, hogy úgy nézett ki, hogy egy szörnyű,
sötét eset áldozataivá válunk, történelmünk egyik legszégyenteljesebb eseményében, de sikerült elszöknünk úgy, hogy Nyárvidékre repültünk. Aztán, nos, azt hiszem, hogy elvesztünk az időben és azóta is ott voltunk. Vagy legalább is a múlt hétig, mikor idejöttünk, hogy segítsünk neked." Rayne sóhajtott, a padlóra huppant, kezeibe temette arcát, de Romy ügyet sem vetett rá, még mindig engem bámult, mikor azt mondta, "De most a legrosszabb félelmünk vált valóra. A varázserejünk elveszett, sehova sem mehetünk, és fogalmunk sincs, hogy éljük túl ezen a helyen." "Mi elől menekültetek el?" Kérdeztem, s szilárdan bámultam őt, jelek után kutatva. "És milyen régen volt az a nagyon régen? Mi ez az egész?" Azon tűnődtem, hogy a történelmük vajon egészen Damen idejéig visszanyúlik, vagy egy még távolabbi múlthoz tartoznak. Egymásra bámultak, egy szótlan megállapodást kötve, hogy nem árulják el nekem. Romy felé indultam, s olyan gyorsan megragadtam a kezét, hogy nem volt ideje reagálni. Azonnal beleláttam az elméjébe - a világába - láttam az egész történetet, s olyan volt, mintha ott lettem volna. Ott álltam oldalt, és észrevétlenül figyeltem, teljesen belemerültem a káoszba és elöntött a félelem, ahogy tanúja voltam olyan szörnyű képeknek, s muszáj volt elfordulnom. Figyeltem, ahogy egy dühös csőcselék elözönli otthonukat - fáklyáikat a magasba emelve - s nagynénjük próbálta annyira eltorlaszolni az ajtót, amennyire csak bírta, majd megnyitotta a portált és
beléptette az ikreket Nyárvidék biztonságába. Épp azon volt, hogy ő is átlépjen a kapun és csatlakozzon hozzájuk, mikor az ajtó megsemmisült és az ikrek eltüntek. Elválasztva mindentől, amit ismertek fogalmuk sem volt, mi történt a nagynénjükkel egészen addig, míg el nem látogattak a Tudás Csarnokába, ahol megmutatták nekik a kínzó vallatást, hamis vádakkal, melyet kénytelen volt elviselni. Mivel nem volt hajlandó bevallani semmiféle varázslatot, mivel a Wicca hitvallás azt tanítja, hogy "Aki nem árt senkinek, az bármit megtehet.", és tudva, hogy nem tett semmi rosszat, ellenállt zsarnokának - ez vezetett az akasztófára, ahol brutális bánásmódban részesült. Hátratántorogtam, ujjaimmal a pulcsim alatt lévő amulettet szorongattam, valami annyira hátborzongatóan ismerős volt nagynénjük tekintetében, mely megrendített, elbizonytalanított, majd eszembe jutott, hogy biztonságban vagyok és ők is biztonságban vannak ezek a dolgok manapság már nem történhetnének meg. "Most már tudod." - vont vállat Romy, ahogy Rayne a fejét csóválta. "Az egész történetet. Mindent tudsz rólunk. Hibáztatsz minket azért, mert elmenekültünk?" Tekintetem közöttük vándorolt, nem tudtam mit mondjak. "Én - " Megköszörültem a torkom és újra kezdtem. "Annyira sajnálom. Fogalmam sem volt." Raynere pillantottam, aki rám sem akart nézni, majd Romyra, aki komolyan félredöntötte a fejét. "Fogalmam sem volt, srácok, hogy a Salemi boszorkányper elől menekültetek."
"Nem egészen." - mondta Rayne, mielőtt Romy közbeszólt. "Azt, amire gondol, sohasem próbáltuk. A nagynénénket megvádolták. Egy nap még a legkeresettebb bábaként ismerték, majd egyszer csak felkeresték és elvitték." Nagy levegőt vett, szemeiből könny csordult le, mintha csak tegnap lett volna. "Vele kellett volna mennünk, nem kellett volna elmenekülnünk." - mondta Rayne, felemelve az állát és összeszűkítve tekintetét. "Nyilvánvalóan nem Clara hibája volt, hogy meghalt egy szegény kisbaba. Az apja tette. Sem a gyereket sem az anyját nem akarta. Ezért eltüntette őket és Clarat hibáztatta. Boszorkányt kiáltott, s az egész város fülébe eljutott - de akkor Clara létrehozta a portált és arra kényszerített, hogy elbújjunk, és ő is épp csatlakozni akart hozzánk, mikor - nos, a többit tudod." "De ez már háromszáz évvel ezelőtt volt!" Kiáltottam fel, még mindig szokatlan volt számomra a történet. Az ikrek vállat vontak. "Ha azóta nem is jöttetek vissza - " Megráztam a fejem, a probléma hatalmassága még csak most kezdett lelepleződni. "Úgy értem, van fogalmatok róla, hogy mennyi minden megváltozott azóta, hogy utoljára itt voltatok? Komolyan. Ez már egy teljesen más világ, mint amit itt hagytatok." "Nem vagyunk hülyék." Rayne a fejét ingatta. "Nyárvidéken is fejlődnek a dolgok, te is tudod. Mindig új emberek érkeznek, s olyan dolgokat teremtenek, amikhez hozzászoktak, mindent, amit nem tudnak elengedni."
De én nem csak erre értettem, tulajdonképp nem is ilyen szorosan. Nem csak az autókat kontra lovaskocsikat értettem ezalatt, és a divatos butikokat kontra árusokat hanem a világ képességét a fejlődésre - a keveredést, alkalmazkodást, hogy nem állítanak ki senkit ilyen igazságtalan módon, ahogy akkor tették! Néztem egyenes frufrujukat, hatalmas sötét szemeiket és rendkívül sápadt bőrüket, tudva, hogy az ő huszonegyedik századi átalakulásuk sokkal több, mint hogy leváltsák az egyenruhájukat, egy totális, teljes változásra van szükség. „Azonkívül Riley is felkészített minket.” – mondta Romy, kicsikarva Rayneből egy hangos nyögést, és felkeltve a figyelmemet. „Teremtett egy magániskolát és meggyőzött minket, hogy iratkozzunk be. Innen vannak az egyenruháinik. Ő volt a tanárunk, s megtanított nekünk minden modern dolgot, beleértve a beszédünket is. Azt akarta, hogy visszatérjünk, s elhatározta, hogy felkészít minket az útra. Részben azért, mert azt akarta, hogy keressünk meg téged, másrészt viszont azért, mert azt gondolta, hogy hülyeség lenne elszalasztani a tinédzserkorunkat. Megdermedtem, hirtelen új értelmet nyert Riley érdeklődése irántuk – melynek messze kevesebb köze van hozzám, mint hozzá. „Hány évesek vagytok?” Suttogtam, Romyra pillantva a válaszért. „Azaz mennyi idősek voltatok, mikor először mentetek Nyárvidékre?” Tudtam, hogy egy napot sem öregedtek azóta. „Tizenhárom.” – mondta Romy, összevonva a szemöldökét. „Mért?”
Becsuktam a szemem és a fejemet csóváltam, s elfojtottam egy nevetést, mikor arra gondoltam: Tudtam! Riley mindig arról álmodozott, hogy egy nap majd tizenhárom éves lesz, egy komoly tinédzser, aki végre elérte a tekintélyes dupla számjegyet. De miután tizenkét évesen meghalt, úgy döntött, hogy csak lebzsel a Földön, s rajtam keresztül éli át a kamaszkorát. És ennek csak úgy van értelme, hogy megpróbálta meggyőzni Romyt és Raynet, hogy térjenek vissza, nem akarta, hogy bárki is elszalassza ezt, mint ő. És ha az ilyen hihetetlenül zord és sivár helyzetekben Clara megtalálta az erőt, Riley pedig a reményt, akkor nekem is biztosan sikerül legyőznöm Romant. Tekintetem az ikrek között vándorolt, tudva, hogy nem maradhatnak itt egyedül, és nem is jöhetnek velem haza, hogy Sabineval és velem éljenek, bár van valaki, aki elég rátermett és meggyőző, ha nem volna hajlandó segíteni nekünk. „Gyertek.” – mondtam, az ajtó felé indulva. „Elviszlek titeket az új otthonotokba.” Tizenhárom Abban a pillanatban, hogy kiléptünk az ajtón, rádöbbentem, hogy szükségünk van egy autóra. És mivel engem sokkal inkább a gyorsaság, mint a kényelem érdekel, különösen miután láttam, hogy az ikrek hogy egymásba kapaszkodtak, s óvatosan pillantottak körbe, létrehoztam valamit, ami elég gyors és mégis számukra is megfelelő. Romyt Rayne ölébe ültetve, elfoglaltam a helyem és ráléptem a gázra, s
meglepő ügyességgel navigáltam az utcákon keresztül, míg az ikrek gyakorlatilag az ablakra tapadva bámultak kifelé. „Egész végig odabent voltatok srácok?” Rájuk pillantottam, soha nem láttam még senkit, aki így reagált volna ugyanezen az úton Laguna Beach szépségére. Bólintottak, tekintetüket egyszer sem vették el. Épp ülésükben fészkelődtek, mikor megálltam a kapunál. Hagytam, hogy az egyenruhás őr bepillantson az ablakon, s megvizsgálja őket, mielőtt beengedne. „Hova viszel minket?” Rayne gyanúsan nézett rám. „Mi van azzal az őrrel és a hatalmas kapuval? Ez valamiféle börtön?” Felhajtottam a dombra, s rájuk pillantva így szóltam, „Nyárvidéken nem voltak elzárt közösségek?” Voltaképp én még sosem láttam egyet sem, de én nem is éltem ott már több, mint három évszázada, mint ők. Megrázták a fejüket, szemeik kikerekedtek, nyilvánvalóan izgatottak. „Ne aggódjatok.” Befordultam Damen utcájába, majd a felhajtójára. „Ez nem egy börtön, nem ezért vannak a kapuk. Csak jobban szeretik távol tartani az embereket, mint sem beengedni.” „De mért akarjátok távol tartani az embereket?” – kérdezték, a két gyermeki hang eggyé olvadt össze. Bandzsítottam, fogalmam sem volt, hogy válaszoljak, mivel bennem egyáltalán nem vetődött még fel ez a kérdés, hiszen az én régi városomban minden nyitott volt. „Azt hiszem, ez azt szolgálja, hogy az embereket – „ Már elkezdtem volna mondani, hogy megvédjék, de ez nem igazán így van. „Mindegy.” Megráztam a fejem.
„Ha majd itt fogtok élni, jobban teszitek, ha hozzászoktok ehhez. Szinte mindenhol így van.” „De mi nem fogunk itt élni.” – mondta Rayne. „Azt mondtad, ez csak ideiglenes, amíg meg nem találod a módját, hogy visszajuttass minket Nyárvidékre, emlékszel?” Vettem egy mély levegőt, s a kormánykereket szorongattam, emlékeztetve magam arra, hogy mennyire ijedtek lehetnek, nem számít milyen kis csibészek. „Természetesen ideiglenes.” Bólintottam, mosolyt erőltetve magamra. Vagy legalább is jobb lenne, ha nem, mert valaki nagyon ideges lesz. Kiszálltam az autóból és intettem nekik, hogy kövessenek, miközben azt mondtam, „Készen álltok, hogy megtekintsétek az ideiglenes otthonotokat?” Az ajtó felé indultam, minketten szorosan a sarkaimban, ahogy megálltam előtte, azon vitatkozva magamban, hogy vajon kopogtassak-e, s várjak, míg Damen ajtót nyit, vagy csak lépjek be, mivel valószínűleg alszik. S már éppen azon voltam, hogy az utóbbit tegyem, mikor Damen kitárta az ajtót és rám nézett, majd azt mondta, „Jól vagy?” Mosolyogtam, egy telepatikus üzenetet küldve: Mielőtt bármit is mondanál – akármit – csak próbálj meg nyugodt maradni és adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam – szemei kíváncsiak, kérdőek, miközben így szóltam, „Bejöhetünk?” Félreállt, szemei meglepődöttségében kikerekedtek, mikor Romy és Rayne előbújtak mögűlem, s elé álltak. Vézna karjaikat csípőjük köré fonták, s hódolattal
bámultak fel rá, miközben azt kiabálták, „Damen! Ez te vagy! Tényleg te vagy!” S bármilyen szép is ez a kis találkozás, nem tudtam nem észrevenni, hogy a reakciójuk, szeretettel és izgalommal telítve pontosan az ellentéte volt annak, ahogy rám reagáltak. „Hé.” Mosolygott, összeborzolva hajukat és fejük tetejére nyomva egy puszit. „Mióta vagytok itt?” Kicsit elhúzódott, s rájuk sandított. „Egy hete.” – mondta Rayne, arcáról leolvasható volt a teljes rajongás. „Másodpercekkel azelőtt, hogy Ever hozzáadta a vérét az ellenszerhez, mely mindent tönkretett.” „Rayne!” Romy a fejét csóválva testvérére, majd rám pillantott. De én figyelmen kívül hagytam. Ez egy olyan csata, melyet sohasem nyerhetek meg. „Úgy értettem, hogy ez az egész előtt.” Damen a távolba meredt, próbált emlékezni a dátumra. Mindketten rá néztek, s szemük csintalanul ragyogott, mikor azt mondták, „Csak hat éve volt, hogy Ever tíz éves volt!” Bámultam, szemeim gyakorlatilag kidülledtek, ahogy Damen nevetett. „Ah, igen. És nektek kettőtöknek köszönhetem, hogy rátaláltam. És mivel tudjátok, hogy mennyit jelent nekem, nagyra becsülném, ha kedvesek lennétek vele. Ez nem nagy kérés – igaz?” Szeme sarkából Raynere pillantott, aki elmosolyodott, s arca rózsaszínban ragyogott. „Szóval minek köszönhetem ezt a hihetetlen megtiszteltetést?” A még mindig üres nappalijába vezetett minket. „Hogy a rég elveszett barátaimmal
lehetek, akik, had tegyem hozzá, egy napot sem öregedtek azóta, hogy először találkoztunk.” Egymásra néztem, s vihogtak, láthatóan megbabonázta őket bármi, amit mondott. S mielőtt a válaszon gondolkodhattam volna, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat és lassan beadagoljam neki és hozzászoktassam az ötlethez, miszerint itt fognak élni vele, egymásra néztek és felkiáltottak, „Ever azt mondta, hogy veled élhetünk!” Damen rám pillantott, még mindig széles mosoly terült el az arcán, de szemében tiszta rémületet véltem felfedezni. „Ideiglenesen.” Tettem hozzá, tekintetem találkozott az övével, s egy tengernyi telepatikus tulipánt zúdítottam rá. „Csak amíg meg nem találom a módját, hogy visszajuttassam őket Nyárvidéke, vagy amíg vissza nem tér az erejük, amelyik előbb történik meg.” Tettem egy mentális megjegyzést: Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy meg akarod javítani a karmádat, és jóvá tenni a múltadat? Nos, mi jobbat tehetnél annál, mint hogy segítesz annak, akinek szüksége van rá? S így megtarthatod a házadat is, mivel szükséged lesz egy kicsit több helyre. Ez a tökéletes megoldás. Mindenki nyer! Bólintottam, s mohón mosolyogtam. Damen először rám, majd az ikrekre nézett, nevetett, s a fejét ingatta, mikor azt mondta, „Persze, hogy maradhattok. Addig, amíg akartok. Szóval mit szóltok, ha mindannyian felmennénk az emeletre és választanátok szobát magatoknak?” Sóhajtottam, az én tökéletes barátom bebizonyította, hogy még tökéletesebb. Követtem őket, miközben az
ikrek felszáguldottak a lépcsőn – boldogan, kuncogva, teljesen megváltoztak most, hogy Dament is törődik velük. „Lehet ez a mi szobánk?” Kérdezték, szemeik felcsillantak, ahogy megálltak Damen különleges szobájának ajtaja előtt, mely még mindig üres. „Nem!” Válaszoltam túl gyorsan, s összerezzentem, mikor hátrafordultak, szemüket összeszűkítették és dühösen néztek rám. Bár a negatív kezdés miatt rosszul érzem magam, eltökélt vagyok, hogy visszaállítsam a szobát az eredeti állapotába, és úgy nem tudom, ha ők itt táboroznak le. „Ez foglalt.” – tettem hozzá, tudva, hogy semmivel sem lágyíthatom meg őket. „De van még egy csomó, ez a ház hatalmas, majd meglátjátok. Még medence is van!” Romy és Rayne egymásra néztek, mielőtt végigszáguldottak az előszobán, miközben együtt ugrándoztak, s csendesen suttogtak, nem vesződve azzal, hogy elrejtsék előlem haragjukat. Nekik adhattad volna, gondolta Damen, s szinte éreztem a vádat, melyet felém küldött. Megráztam a fejem és csendesen sétáltam mellette, telepatikusan válaszolva: Látni akarom, hogy megint be van rendezve a te dolgaiddal. Bár már nem jelentenek neked semmit, de számomra ez egy nagyszerű feladat. Nem hagyhatod őket veszni a múltban – nem fordíthatsz hátat azoknak a dolgoknak, melyek meghatároznak téged. Megállt, s felém fordult, miközben azt mondta, „Ever, minket nem a tárgyaink határoznak meg. Nem a ruha, amit viselünk, az autó, amit vezetünk, vagy a műtárgy, amit megszerzünk – nem az, ahol élünk – az határoz
meg minket, ahogyan élünk.” Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy telepatikusan átölelt, s a hatás annyira igazinak tűnt, hogy elállt a lélegzetem. „A tetteink azok, amire emlékezni fognak, ha mi már elmentünk,” – tette hozzá, s hátrasimította a hajamat, ahogy ajka mentálisan találkozott az enyémmel. Igaz. Mosolyogtam, felerősítve a képet, melyet elképzelt, tele tulipánokkal, naplementével, szivárványokkal és kupidókkal, s mindenféle klasszikus romantikus elemmel, melyek mindkettőnket nevetésre késztettek. Kivéve, hogy halhatatlanok vagyunk, tettem hozzá, eltökélve, hogy az én oldalamra állítom. Ami azt jelenti, hogy ez ránk nem érvényes. Szóval elméletileg, talán mi De mielőtt befejezhettem volna, az ikrek minket követeltek, azt kiáltozva, „Ezt a szobát! Én ezt akarom!” Mivel az ikrek annyira hozzászoktak ahhoz, hogy mindig együtt vannak, biztos voltam benne, hogy egy közös szobát szeretnének és emeletes ágyat vagy ilyesmit. De mihelyst megnézték a következő szobát, és az az utánit, mindketten megtartották a követelésüket és nem fordultak vissza. De amíg Damen használta az erejét, én nem panaszkodtam. Nagyon megkönnyebbültem, hogy láttam őt újra teremteni, még akkor is, ha még mindig megtagadta, hogy bármit is létrehozzon magának. Mikor végeztünk, a nap már felkelőben volt, s tudtam, hogy jobban teszem, ha hazaérek, mielőtt Sabine felébred, s észreveszi, hogy eltűntem. „Ne lepődj meg, ha ma nem megyek iskolába.” – mondta, kikísérve az ajtóig. Sóhajtottam, irtóztam a
gondolattól, hogy nélküle menjek. „Nem hagyhatom itt őket egyedül. Nem amíg, nem szoktak hozzá.” Vállat vont, s hüvelykujjával válla fölött az emelet felé mutatott, ahol az ikrek végül szerencsére elaludtak az ágyaikban. Bólintottam, tudva, hogy igaza van, s megfogadtam, hogy hamarosan visszajuttatom őket Nyárvidékre, mielőtt túlságosan elkényelmesednek itt. „Nem vagyok benne biztos, hogy ez a megoldás.” – mondta, a gondolataimat olvasva. Rá bandzsítottam, bizonytalan voltam, hogy valójában mire is gondolt, de ennek ellenére valami kellemetlen ütést éreztem a gyomromban. „Arra gondoltam – „ Mondta, fejét oldalra billetnve, s hüvelykujjával az arca körvonalát dörzsölgetve. „Nagyon sok mindenen keresztülmentek – elveszítették az otthonukat, a családjukat, mindent, amit ismertek és szerettek – az életük olyan hirtelen elkezdődött, hogy nem volt alkalmuk igazán élvezni – „ A fejét ingatta. „Megérdemelnek egy igazi gyerekkort, tudod? Egy újrakezdést – „ Bámultam, válaszolni akartam, de a szavak csak nem jöttek. Mert amíg boldognak akartam őket látni, és biztonságban tudni meg minden ilyesmi, de ugyanakkor ha ez történik, nem lesz semmi sem ugyanolyan. Én egy rövid látogatást terveztem, néhány napot, vagy a legrosszabb esetben – néhány hetet. Soha nem szórakoztam a gondolattal, hogy mostohaanyává váljak, különösen egy olyan ikreké, akik csak néhány évvel fiatalabbak nálam.
„Ez csak egy gondolat.” Megvonta a vállát. „A döntés végül az övék. Ez az ő életük.” Nagyot nyeltem s elfordítottam a tekintetem, azt mondogatva magamban, hogy ez semmiség, mely majd magától megoldódik, s a nemrégiben teremtett autóm felé tartottam, mikor Damen megszólalt. „Ever. Komolyan? Egy Lamborghini?” Lesütöttem a szemem, s elvörösödtem a tekintete miatt. „Valami nagyon gyorsra volt szükségem.” Vállat vontam, s abban a pillanatban, ahogy rá néztem tudtam, hogy nem vette be. „Féltek kijönni, szóval gyorsan ide kellett őket hoznom.” „És ezért kellett, hogy ragyogó piros legyen?” Nevetett, az autóra, majd rám pillantott, s a fejét csóválta. Összeszorítottam az ajkaimat, s a távolba meredtem, megtagadva minden választ. Úgy értem, nem terveztem, hogy megtartom. Megszabadulok tőle abban a másodpercben, hogy hazaértem és megálltam a felhajtón. Kinyitottam az ajtót és beszálltam, s hirtelen eszembe jutott valami, amit meg akartam kérdezni tőle még mielőtt elmegyek. Arcának elegáns vonásaival néztem szembe, mikor azt mondtam, „Hé Damen – hogy nyitottad ki olyan gyorsan az ajtót? Tudtad, hogy itt vagyunk?” Rám nézett, tekintete találkozott az enyémel, mikor az arcán elterülő mosoly lassan elhalványult. „Úgy értem, hajnali négy óra volt. Még kopogni sem volt időm, s te máris ott termettél. Nem aludtál?” S bár egy hatalmas ragyogó piros fémhalmaz állt köztünk, mégis olyan volt, mintha ott lett volna mellettem, tekintetétől megborzongtam, mikor azt
mondta, „Ever, mindig megérzem, ha a közelemben vagy.”
Tizennégy Egy hosszú, Damen nélkül az iskolában töltött nap után, abban a másodpercben, hogy a csengő végre megszólalt, beugrottam az autómba és máris száguldottam hozzá. De ahelyett, hogy balra fordultam volna, szabályszegő módon vettem egy U kanyart. Azt mondogattam magamban, hogy szüksége van egy kis térre, hogy adnom kell egy esélty, hogy összeszokjon az ikrekkel – bár az az igazság, hogy Damen általi rajongásuk és Rayne gyűlölködő pillantása miatt, melyet rám vetett – nos, még nem állok készen arra, hogy újra eléjük álljak. Laguna belvárosa felé tartottam, s közben elhatároztam, hogy megállok a Misztika és Holdfénynél, a metafizikai könyvesboltnál, ahol egszer Ava dolgozott. Azon gondolkodtam, hogy Lina, a bolt tulajdonosa talán tudna nekem segíteni megoldást találni néhány misztikus problémámra anélkül, hogy leleplezném, mit is keresek valójában. Miután megteremtettem a legtökéletesebb parkolóhelyet, amit csak tudtam, amely a túlzsúfolt Lagunában két háztömbnyire volt, s miután teleraktam a parkolóórát negyeddollárosokkal, az üzlet felé indultam, ahol azonban csak egy hatalmas piros felirattal találkoztam, melyen az volt olvasható: TÍZRE JÖVÖK!
Ott álltam előtte ajkaimat összeszorítva, ahogy körbepillantottam, s megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, mikor mentálisan megfordítottam a táblát, s feloldottam a zárat. Elhallgattattam az ajtó felett lévő csengőt, ahogy beléptem és a könyvespolcok felé tartottam, tetszett a lehetőség, hogy egyedül, szabadon átböngészhessem Lina gyűjteményét. Ujjaimmal végigsimítottam a hosszú sort, valamiféle jelzésre várva, egy hirtelen figyelmeztetésre, egy kis viszketésre az ujjbegyeimnél, valamire, ami felhívja a figyelmem a megfelelő példányra. De nem történt semmi, s a sor vége felé egyet megragadtam, becsuktam a szemem, tenyeremet a tetejére lapítottam, majd kissé felemeltem, s izgatottan vártam, mi van benne. „Hogy jutottál be?” Megugrottam, s a polcnak huppantam épp mögöttem, lelökve egy halom CD-t a padlóra. Lábaimmal a szilánkokon taposva, szétszórt ékszeres ládákat láttam mindenhol, néhányuk el is törött, majd végül megszólaltam, „Megijesztettél – én – „ Letérdeltem, a szívem kalapált, arcom elvörösödött, s nem azon tűnődtem, hogy vajon ki lehet ő, hanem hogy hogy sikerült mögém settenkednie, mikor ennek lehetetlennek kéne lennie. Egy halandó energiája még tényleges jelenléte előtt nyilvánvalóvá válik. Lehetséges, hogy ő – nem halandó? Egy gyors pillantást vetettem rá, ahogy letérdelt mellém, s megfigyeltem napbarnított bőrét, erős karjait és sűrű aranybarna fürtjeit, melyek válla alá hullnak, egészen a háta közepéig.
Néztem, ahogy összegyűjti a törött ékszertartókat, miközben valamiféle jelet kerestem, melyből kiderülhet róla, hogy halhatatlan, vagy akár egy gonosz halhatatlan. Túl tökéletes arc – Ouroboros tetoválás – de mikor észrevette, hogy nézem elmosolyodott, s az arcán megjelent gödröcskék nem voltak azok a lefegyverzően tökéletes vonások, s fogsorának egyenletlensége bebizonyította számomra, hogy egyáltalán nem olyan, mint én. „Jól vagy?” – kérdezte, s úgy nézett rám zöld szemeivel, hogy szinte a nevemre sem emlékeztem. Bólintottam, esetlenül álltam és a tenyeremet a farmerembe dörzsöltem, azon tűnődve, vajon mért vagyok ilyen izgatott, bátortalan, majd kényszerítettem magam, hogy kipréseljek néhány szót, „Igen. Én – jól vagyok.” Véletlen kicsúszott egy ideges nevetés, mely végül annyira hülyeségnek tűnt, hogy elfordultam. „Én, őmm – én csak átnézem az árut.” Tettem hozzá, s miután kimondtam rádöbbentem, hogy nekem valószínűleg több jogom van itt lenni, mint neki. Hátrapillantottam a vállam felett, s épp találkozott a tekintetünk, valami furcsa módon, amit nem tudtam megfejteni, aztán vettem egy mély levegőt, s megfordultam. „Azt hiszem az igazi kérdés az, hogy te hogy kerülsz ide?” „Enyém az üzlet.” Bólintott, egy halomba gyűjtve a leesett CD-ket, amelyek nem törtek szét, majd visszarakta a polcra, mielőtt felém fordult.
„Tényleg?” Szemeim összeszűkültek, mikor hozzátettem, „Mert történetesen ismerem a tulajt és te nem igazán hasonlítasz rá.” Félredöntötte a fejét, baklövésében bandzsított és az állát dörzsölgette, mikor azt mondta, „Tényleg? A legtöbb ember szerint hasonlítunk. Bár be kell ismernem, hogy még soha nem láttam magam a te szemeddel.” „Lina a rokonod?” Bámultam, azt remélve, hogy a hangom az ő fülének nem tűnt annyira bizonytalannak, mint az enyémnek. „A nagymamám.” Bólintott. „Mellesleg a nevem Jude.” Felajánlotta a kezét, s hosszú, napbarnított ujjai az enyémre várakoztak. Bár felkeltette a kíváncsiságomat, nem tudtam megtenni. Érdeklődésem, s annak ellenére, hogy azon tűnődtem, miért vagyok annyira – izgatott és zavarodott – nem kockáztathattam, hogy egy tengernyi emlék özönjön az elmémbe egyetlen egyszerű érintés során, mikor amúgy is teljesen össze vagyok zavarodva. Bólintottam, s egy hülye, kínos legyintéssel válaszoltam, ahogy a nevemet motyogtam. Próbáltam nem összerezzenni, mikor egy furcsa pillantást vetettm rám, s leengedte a kezét. „Szóval most, hogy ezt már megbeszéltük – „ Nyirkos törölközőjét a vállára dobta, homokszemcséket hullajtva a padlóra. „Visszatérve az eredeti kérdésemre, mit csinálsz itt?” Megfordultam, s hirtelen érdeklődést színleltem az álomfejtésről szóló könyv iránt, mikor azt mondtam, „Akkor visszatérek az eredeti válaszomhoz, miszerint böngésztem, ha esetleg elfelejtetted volna. Biztosan
megengeded a böngészést itt.” Megfordultam, s tekintetünk találkozott – azok a csodálatos zöld szemek egy trópusi utazásról szóló hirdetésre emlékeztettek. Van benne valami olyan – meghatározhatatlan – ijesztő – és mégis – rendkívül ismerős – bár biztos vagyok benne, hogy sohasem láttam őt ezelőtt. Nevetett, s egy tucat aranyszínű gödröcske keretezte arcát, s leleplezte a jobb szemöldökénél lévő sebhelyet is, majd azt mondta, „Bár minden nyarat itt töltöttem, s figyeltem a kuncsaftokat akik válogatnak, mégsem láttam még soha senkit, aki így böngészett volna, mint te.” Elhúzva száját, szemei engem fürkésztek. Majd megfordultam, arcom égett, a szívem kalapált, s szükségem volt egy pillanatra, hogy összeszedjem magam mielőtt megfordulok és azt mondom, „Soha nem láttál senkit, aki hátsó sorból válogat? Ez egy kicsit furcsa, nem gondolod?” „De nem csukott szemmel.” Félredöntötte a fejét és rám fókuszált. Nagyot nyeltem, izgatott, s bizonytalan voltam, s tudtam, hogy muszáj lesz témát váltzanom, mielőtt mélyebbre süllyedek. „Talán inkább azzal kellene foglalkoznod, hogy hogy jutottam be, mintsem azzal, hogy mit csinálok itt.” Mondtam, s már abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak visszavonhatnám. Rám nézett, tekintete összeszűkült. „Gondolom már megint nyitva hagytam az ajtót. Azt mondtad, nem?” „Nem!” Megráztam a fejem, azt remélve, hogy nem veszi észre arcom színét és forróságát. „Nem, én – nem egészen ezt mondtam.” Tettem hozzá, próbáltam nem
nyugtalannak tűnni, összeszorítani az ajkaimat vagy bármit, ami leleplezne. „Tulajdonképp tárva nyitva volt, ami nem csak a légkondi miatt nem kedvező, de teljesen – „ Megálltam, a gyomrom összeszorult, mikor megláttam, hogy ajkai széles mosolyba játszanak. „Szóval Lina egyik barátja?” A nyilvántartás felé indult, miközben törölközőjét a pultra ejtette, amely egy nedves, homokos puffanást hallatott. „Soha sem beszélt rólad.” „Nos, mi nem igazán voltunk barátok.” Vállat vontam, azt remélve, hogy nem látszik kínosan érzem magam. „Úgy értem, mi csak egyszer találkoztunk, és segített nekem a - várj, mért nem nézed inkább meg? Mindennek utána tudsz nézni, nem? Amúgy Lina jól van?” Lehuppanva egy székre bólintott, majd előhúzott egy fiókból egy lila kartondobozt tele egy halom nyugtával. „Szabadságon van. Minden évben elmegy egy pár napra. Most Mexikóban van. Próbálja kideríteni, hogy a majáknak igazuk volt-e és a világ tényleg véget ér 2012ben. Miért?” Rám nézett, rendíthetetlen, kíváncsi zöld szemei az enyémet fürkészték. De én csak megdörzsöltem a karom és megvontam a vállam, még soha nem hallottam ezt a rendkívül különös elméletet ezelőtt, s azon tűnődtem, hogy ez vajon érvényes-e Damenre és rám is. Vajon akkor majd Nyárvidékre menekülünk, vagy kénytelenek leszünk a sivár Földön tébolyogni – a két utolsó túlélő, akik felelőssé válnak az újranépesítésben – csak – az az irónikus – hogy ha mi egymáshoz érünk, Damen meghal –
Megráztam a fejem, s már nagyon ki akartam innen jutni, mielőtt tényleg összezavarodok és leleplezem magam. Azonkívül jó okom van arra, hogy itt legyek, és véghez kell vinnem a tervemet. „Szóval honnan ismered őt? Ha nem igazán voltatok barátok.” „Aván keresztül találkoztam vele.” – mondtam, utáltam az érzést, ahogy ajkaim kiejtik a nevét. A szemeit forgatta, motyogott valami érthetetlent, majd megrázta a fejét. „Tehát ismered őt?” Rá néztem, szemeimmel az arcát fürkésztem, majd hagytam, hogy tekintetem alább süllyedjen a nyakára, a vállaira, sima, napbarnított mellkasára, majd tovább a köldökére, mielőtt arra kényszerítettem volna magam, hogy újra a távolba meredjek. „Igen, ismerem.” Félretolta a dobozt, s tekintete találkozott az enyémmel. „Egyik nap még láttam, majd másnap eltűnt – mint a kámfor, mondhatni – „ Ó, még a felét sem tudod, gondoltam, óvatosan az arcát fürkésztem. „ – hívtuk otthon, a mobilján, de semmi. Végül elmentunk hozzá, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy jól van, s a lámpák égtek, szóval nyilvánvaló, hogy lerázott.” A fejét ingatta. „Itt hagyott egy tucat dühös ügyféllel, akik csak követelőztek. Ki gondolta volna, hogy így felszívódott?” Hát igen, ki gondolta volna? Természetesen az a személy nem, aki elég hülye volt ahhoz, hogy legmélyebb, legsötétebb titkait az ő kapzsi, kitárt kezeibe helyezze...
„Még mindig nem találtam senkit, aki elég jó ahhoz, hogy átvehesse a helyét. És ha elmondhatom ezt neked, meglehetősen nehéz egyszerre eleget tenni az ügyfeleknek, és gondoskodni az üzletről is. Épp ezért léptem le most egy kicsit.” Vállat vont. „A szörfözésre, vagyis egy kis szünetre már szükségem volt. S azt hiszem már megint nyitva hagytam az ajtót.” Tekintete mélyen és ragyogva találkozott az enyémmel. S nem tudnám eldönteni, hogy tényleg elhitte, hogy nyitva hagyta az ajtót, vagy gyanakodik rám. De mikor már épp azon voltam, hogy beleolvassak a gondolataiba, megállított egy fal, melyet arra emeltettek, hogy megvédje a gondolatait más emberektől, mint én. Csak ragyogó lila aurájára hagyatkozhattam, melyet nem is láttam, egészen addig, míg - a színe megváltozott s ragyogott, miközben felém intett. "De eddig csak amatőrök jelentkeztek. Pedig annyira kétségbeesetten szeretném visszakapni a hétvégéimet, hogy kész vagyok beledobni a neveket egy kalapba és csak kihúzni egyet és rábízni az állást." Megrázta a fejét és újra felragyogtak azok a kis gödröcskék. S bár egy részem még fel sem fogta, mire készülök, de a másik részem, az inkább gyakorlatiasabb felem arra serkentett, hogy felismerjem a tökéletes alkalmat, mikor itt van az orrom előtt. "Talán én tudnék segíteni." Visszatartottam a lélegzetem, ahogy válaszára vártam. De mikor csak annyi volt a válasz, hogy összeszűkítette szemeit, s összeszorította ajkait, hozzátettem, "Komolyan. Még fizetned sem kell érte!"
Ő csak bámult tovább, azokból a csodálatos zöld szemekből gyakorlatilag eltűnt a ragyogás. "Úgy értem, nem kell túl sokat fizetned." - mondtam, nem akartam valami furcsa, kétségbeesett csodabogárnak tűnni, aki ingyen ajánlja fel a munkáját. "Minimumbérért dolgoznék - de csak azért, mert annyira jó leszek, hogy a borravalóból is megélek." "Megőrültél?" Keresztbe tette karjait, s hátrahajtotta a fejét, majd teljes hitetlenséggel bámult rám. Kiegyenesedtem, s próbáltam nem idegesnek látszani. Reméltem, hogy komolynak, megfontoltnak, s valaki olyannak tűnök, akire rábízhatja a boltját. "Aha." Bólintottam, képtelen voltam nem összerezzenni, senkire sem akartam rábízni a képességeimet, még kevésbé egy idegenre. "Én csak tudok néhány dolgot megáldottak néhány képességgel- nos, ezt nehéz elmagyarázni." Bizonytalanul rám nézett, majd tekintetünk találkozott, mikor megszólalt, "Szóval ki vagy te pontosan?" Vállat vontam, s a pucsim cipzárjával játszottam, le s fel húzva azt, miközben fogalmam sem volt, mire gondol. "Telepata, látnok, tenyérjósló? Melyik?" Vállat vont. "Mindegyik." Bólintottam, bár a feléről fogalmam sem volt mit jelent, de gondolom van közük a mentális képességekhez, amelyekkel nyilvánvalóan rendelkezem. "De nem vagy médium." - mondta, minta tény volna. "Látom a szellemeket." Megvontam a vállam. "De csak azokat, akik még mindig itt vannak, azokat nem, akik már átmentek a - " Megálltam, s úgy tettem, mintha megköszörülném a torkom, miközben tudtam, hogy jobban teszem, ha nem
említem a hidat, Nyárvidéket vagy bármi ilyesmit. " Nem látom azokat, akik már átkeltek." Vállat vontam, azt remélve, hogy nem próbál faggatni, mivel már így is messzire mentem. Bandzsított, tekintete a világosszőke hajam tetejétől egészen a Nike cipőmig siklott. Pillantásába az egész testem beleborzongott. Kihúzott a pult alól egy hosszúujjú pulcsit, s felvette, mielőtt rám pillantott és azt mondta, "Nos, Ever, ha itt akarsz dolgozni, fel kell hagynod ezekkel." tizenöt Jude bezárta a bejárati ajtót, s egy rövid előszobán át egy kis terembe vezetett. Karjaimat magamhoz szorítva követtem, miközben a pulóvere hátulján lévő békejeleket bámultam, majd emlékeztettem magam, hogy ha bármi hátborzongatóra is készülne, gyorsan le tudom szerelni, s még azt a napot is bánni fogja, mikor felkeresett. Egy kipárnázott, összecsukható szék felé intett, mely előtt egy kicsi négyzetes asztal állt, melyet ragyogó kék terítő borított, s leült szemben velem, s csupasz lábát a térdére helyezte, ahogy azt mondta, "Szóval mi a különlegességed?" Csak bámultam őt, kezeimet ölbe tettem, s arra összpontosítottam, hogy nagy és mély lélegzeteket vegyek, míg fészkelődtem. "Tarot kártyák? Rúnák? I Ching? Melyik?”
Az ajtóra pillantottam, tudva, hogy egy másodperc töredéke alatt odaérhetnék, de az egy kis kavarodást eredményezne, de akkor mi van?” „Mutatsz valamit, igaz?” Tekintete engem fürkészett. „Rájöttél már, mire gondoltam képességek alatt?” Nevetett, s egy sor gödröcske jelent meg az arcán, ahogy egyre csak tovább és tovább vihogott. A terítőt bámultam, ahogy ujjaimmal a nyers selymet birizgáltam, s arcom egyre csak vörösödött, mikor eszembe jutottak Damen utolsó szavai, hogy mindig megérzi a közelségemet, s azt reméltem, hogy – hogy most nem érez semmit. „Nincs szükségem semmire.” Motyogtam, még mindig nem akartam találkozni a tekintetével. „Csak egy gyors érintésre van szükségem és már mehetünk is.” „Tenyérjóslás.” Bólintott. „Nem pont erre számítottam, de rendben van.” Felém hajolt, s tenyerét felfelé tartva kinyújtotta a kezét. Nagyot nyeltem, látva a mély vonalak sorát, de a történet nem erről szól – vagy legalább is számomra. „Voltaképp nem tudok bennük olvasni.” Mondtam, hangomból kihallatszott az idegesség, ahogy bátorságot vettem magamon, s megérintettem. „Nála – az energia – csak – átáramlik. Innen származik minden információm.” Visszahúzódott, s közelről tanulmányozott, de én képtelen voltam a szemébe nézni. Tudtam, hogy csak meg kell érintenem, hogy mindent megtudjak. És ezt most kell megtennem. „Csak a tenyéren, vagy – ?” Behajlította az ujjait, fel s le emelgetve tenyerét, melyet hegek szegélyeztek.
Megköszörültem a torkom, s azon tűnődtem, mért is vagyok olyan ideges, miért érzem úgy, hogy elárulom Dament, mikor csak munkát próbálok szerezni, ami boldoggá tenné a nagynénémet. „Nem, bárhol. A füleden, az orrodon, vagy akár a nagylábujjadon – nem számít, ugyanazt a dolgot látom. Csak a kéz a leginkább elérhetőbb, érted?” „Elérhetőbb a nagylábujjnál?” Mosolygott, s tengerzöld szemeivel az enyémet fürkészte. Vettem egy mély lélegzetet, s arra gondoltam, hogy milyen közönségesnek és durvának tűnnek a kezei, éles ellentétben Damennel, akinek tenyere szinte puhább, mint az enyém. S valahogy csak a gondolat miatt is, ez az egész pillanat olyan kényelmetlenné vált. Most, hogy nem szabad érintkeznünk, olyan érzés, mintha az, hogy egyedül legyek egy sráccal, piszkos, tilos és rossz dolog lenne. Felé nyúltam, szemeimet szorosan becsuktam, s azt mondogattam magamban, hogy ez csak egy állásinterjú – ami semmi okot nem ad arra, hogy ne tudnám ezt a dolgot gyorsan és fájdalommentesen lerendezni. Ujjamat tenyere közepére nyomtam, s éreztem bőrének lágy, finom rugalmasságát. Hagytam, hogy energiája átsuhanjon rajtam – annyira békésen, nyugodtan, mintha a legcsendesebb tengerben gázolnék. Annyira más volt, mint a bizsergés hulláma, s az a meleg érzés, melyet Damennel szoktam érezni – vagy legalább is egészen addig, míg Jude élettörténete le nem lepleződött. Visszarántottam a kezem, mintha valami megcsípett volna, s a pólóm alatt lévő amulettért nyúltam, s észrevéve arcán megjelent ijedt kifejezést, próbáltam
megmagyarázni. „Sajnálom.” Megráztam a fejem, haragudtam magamra, hogy túlreagáltam. „Általában nem csinálom ezt. Általában kissé diszkrétebb is vagyok. Én csak egy kicsit – meglepődtem – ez minden. Nem számítottam arra, hogy látok valami ennyire – „ Megálltam, tudva, hogy a semmitmondó gagyogásommal csak még inkább elrontok mindent. „Általában, mikor olvasok, sokkal jobban elrejtem a reakcióimat, mint most.” Bólintottam, tekintetemet az övére erőltetve, tudtam, hogy bármit is mondanék, az nem semmisítené meg a tényt, hogy a legrosszabb amatőr módjára fuldokoltam. „Komolyan.” Mosolyogtam, nem túl meggyőzően szétfeszítve ajkaimat. „Olyan vagyok, mint egy pókerarc.” Merőn néztem rá, s láttam, hogy ez nem nagyon jött be. „Egy pókerarc, amely mégis empátiával és szánalommal teli.” – dadogtam, képtelen voltam már megállítani ezt az elszabadult vonatot. „Úgy értem, tényleg – én csak – besokaltam – „ A fejemet csóváltam, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat. Most már semmi esélye, hogy felvesz. Kiült székének sarkára, s olyan közel hajolt, hogy alig tudtam levegőt venni. „Szóval mondd,” – kezdte, tekintete, mint egy erős kéz a csípőmön, ott tartott. „Mit láttál pontosan?” Nagyot nyeltem, egy pillanatra becsuktam a szemem, s visszajátszottam a filmet az elmémben. A képek annyira tisztán táncoltak előttem, mikor azt mondtam, „Te más vagy.” Bámultam őt, teste mozdulatlan, tekintete szilárd volt, s nem adta semmi jelét, hogy jó úton vagyok-e vagy sem. „De te mindig is más voltál. Már kiskorod óta
látod őket.” Nagyot nyeltem, s elfordítottam a tekintetemet, belevésődött az elmémbe egy kép róla a kiságyában, ahogy nevetett, s a nagymamájának integetett, aki már hat évvel az ő születése előtt meghalt. „S mikor – „ Szünetet tartottam, nem akartam kimondani, de tudtam, hogyha tényleg akarom ezt az állást, akkor jobban teszem, ha elmondom. „De mikor az édesapád – fejbelőtte magát – mikor tíz éves voltál – magadat hibáztattad. Meg voltál győződve róla, hogy a ragaszkodásod, hogy lásd az édesanyádat, aki épp egy évvel korábban halt meg, küldte őt a halálba. Ez évekkel azelőtt volt, hogy elfogadtad az igazságot, hogy az édesapád csak magányos, depressziós volt, s mindennél jobban szeretett volna újra édesanyáddal lenni. De néha még mindig kételkedsz ebben.” Csak bámultam, s felfigyeltem rá, hogy egyáltalán nem hátrált meg, bár volt valami abban a mély zöld szemekben. „Megpróbált meglátogatni néhány alkalommal. Bocsánatot akart kérni azért, amit tett, s bár te érezted a jelenlétét, inkább visszautasítottad őt. Levert voltál, mert az osztálytársaid állandóan piszkáltak – nem is említve a nevelőapukádat, aki – „ Megráztam a fejem, nem akartam folytatni, de tudtam, hogy muszáj. „Te csak normális akartál lenni.” Megvontam a vállam. „Hogy úgy kezeljenek, mint bárki mást.” Ujjaimmal az asztalterítőt szorongattam, a torkom kezdett összeszorulni, pontosan tudtam milyen nehéz is beilleszkedni, miközben tudod, hogy soha nem lehetsz igazán őszinte. „De miután elszöktél és találkoztál Linával, aki végülis nem az igazi nagymamád – az igazi
nagyszüleid már meghaltak.” Újra ránéztem, azon tűnődve, ha meg is lepődött azon, amit mondtam, semmi jelét nem mutatta. „Akárhogy is, ő befogadott téged, felruháztatott, és – „ „Megmentette az életem.” Sóhajtott, hátradőlt székében, s hosszú ujjaival a szemét dörzsölte. „Többször is. Annyira elveszett voltam és ő – „ „Elfogadott annak, aki valójában vagy.” Bólintottam, az egész történet lepörgött előttem, mintha én is ott lettem volna. „És az ki?” Kérdezte, kezei a térdén nyugodtak, ahogy rám pillantott. „Ki vagyok én valójában?” Rá néztem, s rögtön válaszoltam, „Egy olyan okos srác, aki kitűnővel végezte el a főiskolát. Egy srác, aki annyira bámulatos médiumi képességekkel rendelkezik, hogy emberek százainak segített és cserébe nagyon keveset kért. És mégis mindezek ellenére egy olyan srác vagy, aki annyira – „ Rá pillantottam, ajkaimat félrehúztam. „Nos, tunyát akartam mondani – de mivel én tényleg akarom ezt az állást, inkább lazát mondanék helyette.” Nevettem, megkönnyebültem, mikor ő is velem nevetett. „S ha lenne rá lehetőséged, egy napot sem dolgoznál többé. A maradék idődet azzal töltenéd, hogy örrökkévalóságig keresnéd a tökéletes hullámot." "Ez egy metafora?" - kérdezte, s egy mosoly jelent meg az arcán. "A te esetedben nem." Vállat vontam. "Nálad ez tény." Bólintott, hátradőlt székében, s úgy nézett rám, hogy a gyomrom összeszorult. Újra előrelendülve lábát letette a padlóra, mikor azt mondta, "Bűnös." Szemei
vágyakozással telien keresték tekintetemet. "S most, hogy már nincsenek titkok, mivel egyenesen a lelkembe láttál - meg kell kérdeznem, hogy a jövőmet tekintve szerepel benne egy bizonyos szőke lány?" Felegyenesedtem, már épp beszélni készültem, mikor közbevágott. "A közeljövőről beszélek, vagyis péntek estéről. Stacia igent mond, ha elhívom?" "Stacia?" Hangom megrekedt, ahogy szemeim gyakorlatilag kidülledtek. Egyáltalán nem voltam az a pókerarc, amivel hencegtem. Figyeltem, ahogy becsukta a szemeit, s a fejét ingatta, azok a hosszú aranyfürtök szép éles kontrasztban voltak ragyogó barna bőrével. "Anastacia Pappas, más néven Stacia." - mondta, észre sem vettem megkönnyebbült sóhajomat, mikor megtudtam, hogy ez egy másik szörnyű Stacia, nem az, akit én ismerek. Ráhangolódtam az energiájára, mely körülveszi a nevét, s tudtam, hogy ez soha sem fog megtörténni - vagy legalább is nem úgy, ahogy ő gondolja. "Tényleg tudni akarod?" Kérdeztem, mert tudtam, hogy egy csomó erőfeszítést megspórolhatna, ha elmondanám, de kételkedtem benne, hogy tényleg annyira hallani akarja az igazságot, mint ahogy mondja. "Úgy értem, nem kéne inkább várnod, s megnézned mi történik?" Rá néztem, reméltem, hogy beleegyezik. "Ezt fogod mondani az ügyfeleidnek is?" - kérdezte, visszatérve az üzlethez. Megráztam a fejem, s egyenesen rá néztem. "Hé, ha elég bolondok ahhoz, hogy kérdezzenek, aikkor én elég bolond leszek, hogy válaszoljak." Mosolyogtam. "Szóval azt hiszem az itt a kérdés, hogy mennyire vagy
bolond?" Szünetet tartott, annyira hosszan habozott, hogy már nyugtalanított, hogy túl nagy a csend. Majd mosolygott, jobb kezét kinyújtottam ahogy felemelkedett székéről. "Elég bolond ahhoz, hogy szerződtess. Most már tudom, hogy mért nem fogtál velem kezet első alkalommal." Bólintott, s talán túl sokáig szorította a kezem. "Ez az egyik legbámulatosabb képesség, amivel valaha is találkoztam." "Az egyik?" Sértődöttségemben felhúztam a szemöldököm, ahogy a táskámért nyúltam és felé indultam. Ő csak nevetett, miközben az ajtó felé tartott, s rám pillantott, mikor megszólalt, "Mért nem kezdesz már holnap reggel, mondjuk olyan tíz körül?" Megtorpantam, tudtam, hogy semmiképp nem tudok itt lenni. "Na? Vagy jobban szeretsz sokáig aludni? Üdv a klubban." Vállat vont. "De higyj nekem, ha én képes vagyok rá, akkor te is. "Nem erről van szó." Szünetet tartottam, azon töprengve, hogy mért vonakodom annyira bevallani. Úgy értem most, hogy megkaptam a munkát, mért törődjek azzal, hogy mit gondol? Rám nézett, s várt, tekintete szilárd volt. "Nekem csak órám van." Megvontam a vállam, s arra gondoltam, hogy az órák sokkal idősebbnek hatnak, mint az iskola, mintha egyetemista lennék, vagy valami. Bandzsított, majd újra rám nézett, "Hol?" "Őmm, a Bay Viewnál." Motyogtam, próbáltam nem összerezzenni, mikor hangosan kimondtam. "A főiskola?" Szemei tovább szűkültek az új információk által.
"Hű, te tényleg őrült vagy." Nevettem, tudtam, hogy idegesnek és hülyének hatottam, majd bevallottam az igazat, mikor hozzátettem, "Még csak most fogom befejezni a középiskolát." Egy pillanatig csak bámult rám - egy túlságosan is hosszú pillanatig - majd megfordult és kinyitotta az ajtót. "Idősebbnek tűntél." - mondta, a szavak annyira szórakozottan hangoztak, hogy nem voltam benne biztos, hogy ugyanazt jelenti számára is, mint számomra. "Ugorj be, amikor tudsz. Majd megmutatom, hogy vezesd a nyilvántartást és még néhány dolgot." "Azt akarod, hogy el is adjak dolgokat? Én azt hittem, hogy csak jósolnom kell." Láttam, ahogy meglepődött a munkáról való hirtelen elképzelésem hallatán. "Ha épp nem jósolsz, akkor működteted a boltot. Ez nem okoz problémát?" Megráztam a fejem, miközben kitárta előttem az ajtót. "Csak - csak még egy dolog." Az ajkamba haraptam, nem tudtam hogy fejezzem ki magam. "Nos, tulajdonképp két dolog is van. Először is - mit szólnál, ha álnéven dolgoznék - tudod, jósláskor meg ilyesmi. A nagynénémmel élek, aki nagyon klassz, meg minden, de fogalma sincs a képességeimről, szóval - " "Legyen ahogy akarod." Vállat vont. "Ne aggódj. Nekem viszont vezetnem kell az alkalmazottak listáját, szóval ki akarsz lenni?" Szünetet tartottam, eddig még ez eszembe sem jutott. Azon tűnődtem, hogy talán Rachelt kellene választanom, az oregoni legjobb barátnőm miatt, vagy
valami egyszerűbbet, mint Anne vagy Jenny vagy valami ilyesmi. De tudtam, hogy az emberek mindig arra számítanak, hogy a médiumok közel sem átlagosak, majd a strand felé bámultam és kiválasztottam a harmadik szót, amit megpillantottam, elkerülve a Hármat és a Kosárlabdapályát, majd így szóltam, "Avalon." Azonnal megtetszett a hangzása. "Tudod, mint a Catalina szigeti város?" Bólintott, s követett miközben megindultam, majd azt kérdezte, "És mi volt a második?" Megfordultam, vettem egy mély levegőt s reméltem, hogy figyel, mikor azt mondtam, "Jobbat érdemelsz Staciánál." Rám nézett, tekintete elszáguldott a fejem felett a távolba, világosan lemondott az igazságról, ha nem pont azt hallja tőlem, amit akar. "Elég komoly történeted fűzödik olyan lányokhoz, akikbe nem kellett volna beleszeretned." A fejemet ingattam. "Tudod, ugye?" Vártam a válaszra, valamiféle felismerésre, vagy akármi, de ő csak megvonta a vállát és intett nekem. Még mindig figyeltem őt, miközben az autóm felé tartottam, s fogalmam sem volt, hogy hallhattam meg őt, mikor azt gondolta, "Én nem." tizenhat Abban a pillanatban, hogy beszálltam a kocsimba, Sabine már hívott is a mobilomon, csak azt akarta mondani, hogy rendeljek pizzát ebédre, mert sokáig kell dolgoznia. S bár mesélni akartam neki az új munkámról, mégsem tettem. Úgy értem nyilvánvalóan tájékoztatnom
kell majd őt, ha másért nem is, legalább azért, hogy megkíméljem magam attól, amit eltervezett számomra, de még mindig fogalmam sem volt, hogy adagoljam be neki ezt a különös munkahelyet. Furcsállni fogja. Még ha ki is hagyom a lényeget, hogy jósolni fogok (és higyj nekem, soha nem említeném meg), még akkor is különösnek fogja találni egy metafizikai könyvesboltban elfoglalt állásomat. Talán még hülyének is. Ki tudja? Sabine túlzottan értelmes és józan gondolkodású ahhoz, hogy valaha is megbújjon egy ilyen dolog mögött. Jobb szeret egy erős és szilárd világban élni, amely teljesen ésszerű, ellentétben az igazival, ami bármi, csak nem ésszerű. S bár mindig is gyűlöltem, hogy hazudnom kell neki, tényleg nem látok más választást. Semmiképp nem tudhatja meg rólam az igazat, nem vallhatom be, hogy Avalon néven jósolni fogok. Csak annyit mondhatok neki, hogy szereztem egy valahol egy itteni, normális állást, mint például a könyvesbolt, vagy talán a Starbucks. Aztán természetesen meg kell találnom majd a módját, hogy lerendezzem ezt a dolgot, ha esetleg úgy dönt, hogy elkísér. Leparkoltam a garázsban, s az emeletre indultam, visszadobva a táskámat az ágyamra a mosdóba tartottam, miközben levetettem a pulcsimat. S mikor épp azon voltam, hogy lehúzzam a sliccem, Damen megszólalt, "Ne törődj velem, én csak élvezem a látványt." A szivemhez kaptam, mely olyan sebesen kalapált, ahogy Damen halkan, édesen fütyörészni kezdett, s rám mosolygott.
"Nem vettelek észre. Nem is éreztelek, ha ez számít." Mondtam, újra a pulcsimért nyúlva. "Azt hiszem túlságosan zavart voltál." Mosolygott, megpaskolva a helyet maga mellett, arca mosolyt formált, miközben felvettem a pólómat, azelőtt, hogy csatlakoztam volna hozzá. "Mit csinálsz itt?" Kérdeztem, nem igazán érdekelt a válasz, inkább csak boldog voltam, hogy újra itt van velem. "Mert megtudtam, hogy Sabine sokáig dolgozik - " "Hogy - " De aztán megráztam a fejem és nevettem. Természetesen tudta. Mindenki elméjében képes olvasni, beleértve az enyémet, de csak mikor én is akarom. S bár általában eltávolítom a pajzsom, s elérhetővé teszem számára a betekintést, most mégsem tehettem. Úgy éreztem, mintha magyarázkodnom kéne, elmondani a történteket, mielőtt meglesheti azt a fejemben és levonja a saját következtetéseit. "S mivel nem jöttél oda suli után - " Közelebb hajolt, szemeivel engem fürkészett. "Gondoltam adok neked egy kis időt az ikrekkel." Magamhoz vettem egy párnát és ujjammal a varrást szorongattam. "Tudod, hogy hozzászokjatok az együtt éléshet meg - ilyesmi - " Megvontam a vállam, tekintetem találkozott az övével, tudtam, hogy nem veszi be. "Oh, mi már hozzászoktunk egymáshoz." Nevetett. "Efelől biztosíthatlak." A fejét csóválta. Elég volt egy nap - egy nagyon sűrű és nagyon - érdekes nap, sajnos most nem találom rá a megfelelő szót. De hiányoztál nekünk." Mosolygott, tekintetét a hajamon legeltette,
majd az arcomot, az ajkaimon, mint a legédesebb, vágyakozó csók. "Sokkal jobb lett volna, ha te is ott vagy." Elfordítottam a tekintetem, kételkedve abban, hogy ennek a legkisebb része is igaz. Majd nagy levegőt vettem, s azt dörmögtem, "Fogadnék." Megérintette az államat, s elfordította az arcom, hogy tekintetem találkozzon az övével, mely tele volt aggodalommal, mikor azt kérdezte, "Hé, mi a baj?" Összeszorítottam az ajkaimat, s a távolba meredtem, miközben olyan erősen szorítottam a párnámat, hogy szinte már szétszakadt, s azt kívántam bárcsak ne mondtam volna semmit, mert most magyarázkodhatok miatta. "Én csak - " Megráztam a fejem. "Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy az ikrek elfogadnának." Megvontam a vállam. "Mindenért engem hibáztatnak. De ez nem azt jelenti, hogy nincs igazuk. Úgy értem - " De mielőtt befejezhettem volna, rájöttem valamire Damen megérintett. Tényleg megérintett. Igazából. Semmi kesztyű, semmi telepatikus ölelés, csak a jó régi közvetlen kapcsolat - vagy legalább is majdnem. "Hogyan - " Rá néztem, szemeim nevetve ragyogtak fel, mikor megfogott, bámulva csupasz, kesztyű nélküli kezét. "Tetszik?" Mosolygott, miközben megragadta a karom és magasra emelte, mindketten néztünk, ahogy a vékony energiafal, az egyetlen dolog, mely elválasztja bőrömet az övétől, ott lüktet közöttünk. "Ezen dolgoztam egész nap. Semmi sem tarthad tőled távol, Ever. Semmi." Bólintott, tekintete találkozott az enyémmel.
Rá néztem, az eszem a lehetőségek sorát fürkészte, bármit, ami választ ad erre. Élveztem, hogy bőre majdnem hozzám ért, s csak a legvékonyabb vibráló energiafal választ el minket egymástól. S bár ez némileg olyan, mint a szokásos bizsergés és meleg érzés, ez nem ér fel az igazival, s annyira hiányzik már - hogy vele legyek - hogy azt tegyek, amit akarok. Felé hajoltam, figyeltem, ahogy a fátyol kiterjed a fejünktől egészen a lábujjainkig. Ott feküdtünk egymás mellett, úgy ahogy szoktunk - vagy legalább is majdnem úgy. "Sokkal jobb." Mosolyogtam, kezemmel bebarangoltam az arcát, a karját és a mellkasát. "Nem is említve azt a kínos fekete kesztyűt." "Kínos?" Elhúzódott, majd rám nézett, arcán hamis felháborodás játszott. "Gyerünk." Nevettem. "Be kell látnod még neked is, hogy teljesen divatjamúlt volt. Azt hittem, Miles minden alkalommal rohamot fog kapni, mikor meglátja." Mormoltam, belélegezve csodálatos, meleg pézsma illatát, ahogy a nyakába temettem az arcomat. "Szóval hogy csináltad?" Ajkaimmal a bőrét súroltam, be akartam barangolni minden egyes négyzetcentiméterét. "Ennek semmi köze Nyárvidékhez." - suttogta, ajkaival a fülemet súrolta. "Ez csak az energia varázslata. Azonkívül mostanra már tudod kéne, hogy a legtöbb dolog, amire ott képes vagy, azt itt is meg tudod tenni." Csak bámultam őt, eszembe jutott Ava és az összes szép arany ékszere, divatos ruhái, amiket teremtett magának, s hogy milyen dühös volt, mikor nem tudta őket hazahozni onnan. De mielőtt elmesélhettem volna ezt az
egészet, megszólalt, "S amíg igaz, hogy azokat a dolgokat, amiket itt teremtünk nem vihetjük át oda, ha megértetted, hogy működik a mágia, ha tényleg megértetted, hogy valójában minden energiából van, akkor semmi akadálya, hogy megteremtsd itt is ugyanazokat a dolgokat. Mint például a Lamborginid." "Aligha hívnám a saját Lamborginimnek." - mondtam, arcom elvörösödött a tény ellenére, hogy nem is volt olyan régen, mikor az egzotikus autókért rajongtunk. „Abban a pillanatban, hogy már nem volt rá szükségem, visszacsináltam. Úgy értem nem tartottam meg.” Mosolygott, s kezét a hajamba túrta, s hátrafésülte az ujjai között. „Én pedig tökéletesítettem a dolgokat, amiket az ikreknek teremtettem.” „Miféle dolgokat?” Kérdeztem, s közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, de rögtön összezavart ajkainak látványa, eszembe jutott, milyen meleg és puha érzés volt, mikor a sajátomon éreztem, s azon tűnődtem, vajon ez az energiafal lehetővé teszi-e számunkra, hogy újra átéljük ezt az érzést. „Az egész a síkképernyős tévével kezdődött.” Sóhajtott. „Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy síkképernyős tévékkel, mivel végül úgy döntöttek, hogy mindegyiküknek kell egy a szobájába, plusz még kettő a dolgozószobájukba, amit viszont közös. S miután megszereztem és bekapcsoltam nekik mindent, ők leültek elé, de nem telt bele öt perc, s máris eszükbe jutott még egy sor dolog, ami nélkül nem tudnak élni.” Csak bámultam őt, meglepődtem a hallottakon, mivel Nyárvidéken az ikrek soha sem tűntek úgy, mintha
bármilyen anyagi dolog is érdekelné őket, de talán ez azért van, mert a tárgyak értéktelenné válnak, mikor azt teremthetsz meg, amit akarsz. Azt hiszem az, hogy elvesztették az erejüket, teljesen más embereket varázsolt belőlük – vágyakoznak minden után, amit nem érhetnek el. „Bízz bennem, ők a bérbeadók álma.” Mosolygott, s a fejét ingatta. „Kivéve a tényt, hogy voltaképp semmit sem vásároltál meg azokból a dolgokból, nem? Csak becsuktad a szemed és odaképzelted őket.Ez aligha ugyanolyan, mint bemenni a boltba és a hitelkártyáddal fizetni. Van egyáltalán hitelkártyád?” Soha nem láttam nála még pénztárcát sem, nem hogy egy halom műanyagot. „Nincs rá szükségem.” Nevetett, ujjaival végigsúrolta az orommat, mielőtt ajkával hozzáért volna. „Bár nem mentem el, s vettem meg azokat a dolgokat, ahogy te olyan jól kihangsúlyoztad...” Mosolygott. „Attól még egyáltalán nem lesznek kevésbé hatásosak a reklámok, amely tényleg a célom volt.” Elhúzódtam, tudtam, hogy arra számít, hogy majd nevetek ezen az egészen, vagy legalább mondok valami könnyelműt de nem voltam rá képes. S bár utáltam csalódást okozni neki, mégis megráztam a fejem és csak annyit mondtam, „Akárhogy is, óvatosnak kell lenned.” Kissé megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem kéne ennyire elkényeztetned, vagy elkényelmesítened őket, hogy aztán vonakodjanak majd visszamenni.” Rám bámult, láthatóan nem értette a gondolatmenetemet, szóval megmagyaráztam. „Úgy értem az, hogy veled élnek csak egy ideiglenes
megoldás. A fő célunk az, hogy helyreállítsuk az ő varázslatos életüket és visszajuttassuk őket Nyárvidékre, ahová tartoznak.” Hanyatt feküdt, s a plafont bámulta. Majd arcát felém fordította, mikor megszólalt, "Nagyjából." Visszartottam a lélegzetem, majd rá néztem, a gyomrom egyre jobban összeszorult. "Azon gondolkodtam - " A távolba révedt. "Ki mondja, hogy Nyárvidék az a hely, ahová tartoznak?" Csökönyös voltam, s már épp egy érvet hoztam volna fel, mikor felemelte az ujját. "Ever, arról a kérdésről, hogy visszatérnek-e vagy sem, nos, nem gondolod, hogy olyasmi, amiben nekik kellene dönteniük? Nem vagyok benne biztos, hogy mi lennénk azok, akiknek választaniuk kéne." "De mi nem választunk." - mondtam, hangom éles, bizonytalan volt. "Épp ezt akarják! Vagy legalább is ezt mondták azon az estén, mikor rájuk találtam. Dühösek voltak rám, engem hibáztattak azért, hogy elvesztették az erejüket és itt ragadtak - vagy legalább is Rayne biztos; Romy - nos, Romy csak Romy volt." Megvontam a vállam. "Szóval azt mondod ez megváltozott?" Egy pillanatra összeszorította a szemeit, majd tekintetét rám emelte. "Nem hiszem, hogy lenne fogalmuk arról, mit is akarnak valójában ez ügyben." - mondta. "Egy kissé elfoglaltak, s izgatottak az itteni élet lehetőségei miatt, de még mindig túl rémültek ahhoz, hogy kilépjenek az utcára. Csak arra gondoltam, hogy adnunk kéne nekik egy kis időt és teret, s nem zárkózni el az eshetőség elől, miszerint a tervezettnél egy kicsit tovább maradnak. Vagy legalább is addíg, amíg teljesen
megnyugodnak, s képesek lesznek dönteni önmagukról. Emellett tartozom is nekik, ez a legkevesebb, amit tehetek. Ne felejtsd el, ők segítettek megtalálni téged." Nagyot nyeltem, s elfordítottam az arcom, tétováztam, hiszen a legjobbat akartam az ikreknek, azonban aggódtam az miatt is, hogy ez hogy hat majd Damenre és rám. Úgy értem még alig vannak itt egy napja, de már szinte nem is tudunk kettesben lenni, bár ez egy elég önző szempont, mikor két embernek szüksége van ránk. S nem hiszem, hogy zseninek kell lenned ahhoz, hogy megértsd, hogy ha ők ketten itt vannak körülöttünk, s minden segítségre és időre szükségük van - akkor a Damennel kettesben töltött idő - meglehetősen korlátozódik. "Ez az első alkalom, hogy találkoztatok? Nyárvidéken kívül?" Kérdeztem, s eszembe jutott, hogy Rayne mondott valamit Damenről, hogy segített nekik, Damen megrázta a fejét, tekintete az enyémet fürkészte, mikor megszólalt, "Nem, csak már nagyon rég nem láttam őket. Mi tulajdonképp már nagyon régen összefutottunk - az út egészen Szálemig vezet vissza." A szám tátva maradt, s csak néztem őt, azon töprengve, vajon itt volt-e az üldözések alatt, bár gyorsan eloszlattam ezt a gondolatot. "Ez még az előtt volt, hogy zűrzavar kitört volna, s én csak átutazóban voltam. Valami bajba keveredtek és nem találtak haza - így elvittem őket, s a nagynénjük soha sem volt boldogabb." Nevetett. S már épp azon voltam, hogy tegyek egy kis megjegyzést arra, ahogy elkényezteti, s felkészíti őket a kezdésre, mikor újra megszólalt, "Rendkívül nehéz életük van - nagyon fiatalon elvesztettek mindent, amit
valaha ismertek és szerettek - erről biztosan tudnál beszélni. Tudom." Sóhajtottam, kicsinek és önzőnek éreztem magam, s zavarban voltam, hogy egyáltalán emlékeztetni kellett erre. Elhatároztam, hogy ragaszkodom a gyakorlati megoldáshoz, mikor azt mondtam, "De ki fogja felnevelni őket?" Azt reméltem, hogy legalább úgy tűnik, hogy az aggodalmam feléjük irányul, nem pedig felém. Úgy értem minden hamisíthatatlan furcsaságaikkal, nem is említve a teljesen bizarr történelmüket, hová fognak menni? Ki fog gondoskodni róluk?" "Majd mi gondoskodunk róluk." Damen az oldalára fordult, s újra rám nézett. "Te és én. Együtt. Mi vagyunk az egyetlen lehetőségük." Sóhajtottam, s el akartam fordulni, de mindent körülvevő tekintetének melege visszahúzott. "De még mindig nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennénk a szüleiknek lenni." Vállat vontam, karjaimmal körbefogtam a nyakát, s beletúrtam kócos hajába. "Vagy példaképüknek, védelmezőiknek vagy ilyesmi. Túl fiatalok vagyunk ehhez!" Tettem hozzá, s szerintem ez egy jó érv volt, s vártam a reakcióját, de ő csak nevetett. "Túl fiatalok?" A fejét ingatta. "A magad nevében beszélj! Én már egy jó ideje itt vagyok, te is tudod. Elég ideje ahhoz, hogy képes legyek az ikrek megfelelő védelmezőjének lenni. Azonkívül." Mosolygott. "Milyen nehéz lehet?" Becsuktam a szemem, s a fejemet csóváltam, s eszembe jutott, hogy én is mindenáron meg akartam védeni Rileyt mind emberi, mind szellemi formájában, s hogy
szánalmasan elbuktam. S hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy újra képes lennék rá. "Fogalmad sincs, hogy mibe vágsz bele," - mondtam. "El sem tudod képzelni, hogy milyen irányítani két konok, tizenhárom éves lányt. Olyan mint macskákat idomítani - teljességgel lehetetlen." "Ever," - mondta, hangja mély, meggyőző volt, s mindenképp enyhíteni akart az aggodalmaimon s elüldözni az összes sötét felhőt. "Tudom, hogy mi bánt valójában, higyj nekem, tudom. De öt év múlva betöltik a tizennyolcat és a saját maguk feje után mennek majd, aztán szabadok lehetünk meg minden, amit csak akarunk. Mi az az öt év, mikor előttünk áll az egész örökkévalóság?" De én csak újra megráztam a fejem, visszautasítva az érveit. "Ha valóban a saját útjukra térnek majd." - mondtam. "Ha hiszel nekem, sok gyerek van, aki azután, hogy felnőtté vált, még mindig otthon van." "Igen, de a különbség az hogy mi majd elengedjük őket." Mosolygott, s gyakorlatilag szemei is ragyogni s mosolyogni kezdtek. "Megtanítunk nekik mindenféle varázslatot, amire szükségük van, hogy elnyerjék a függetlenségüket és a saját útjukra lépjenek. Akkor majd elbúcsúzunk tőlük, s kívánunk minden jót, s élik majd a saját életüket." S ahogy mosolygott, ahogy a szemembe nézett s a hajamat elfésülte az arcomból, lehetetlen volt, hogy haragudjak rá, s kizárt, hogy még több időt vesztegessünk egy ilyen témára, mikor a testem olyan közel van az övéhez. "Öt év semmiség, mikor már hatszáz évet megéltél." - mondta, ajkai az arcomat, a nyakamat, majd a fülemet súrolták.
Szorosabban öleltem, tudtam, hogy igaza van a tény ellenére, hogy az én perspektívám lényegesen eltér az övétől. Egyik reinkarnációmban sem éltem meg két évtizednél többet, s így az öt év dadáskodás az ikrek felett nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Közelebb húzott, karjaival szorosan körbezárt, s úgy vigasztalt, és én azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat. "Rendben van?" - suttogta. "Lezárhatjuk ezt a témát?" Bólintottam, s testemet erősen az övéhez szorítottam, s már nem volt szükség szavakra. Az egyetlen dolog, amire most vágytam, az egyetlen dolog, amivel egy kicsit jobban érezném magam, az ajkainak megnyugtató érzése volt. Úgy helyezkedtem, hogy testemmel teljesen befedjem az övét, s mellkasának hajlatára kényelmesedtem, törzsének völgyére, közel a csípőihez. Szívünk tökéletes összhangban dobogott, a vékony pulzáló energiafal ott lebegett köztünk, miközben számat az övéhez emeltem rányomva és szorosan rajta tartva - a több hetes vágyakozás most felszínre tört - amíg az akarat elárasztotta a testem. Felnyögött, egy halk, mélyről jövő hang volt ez, majd karjaival megragadta a csípőmet, s közelebb húzott, egészen addig, míg csak néhány réteg ruha volt köztünk, melyet le kellett vetnünk. A gombjaival ügyetlenkedtem, miközben lehúzta a pólomat, s a lélegzete, rövid zihálásokba csapott át, miközben ujjaink olyan gyorsan mozogtak, ahogy csak tudtak, s így is képtelenek voltak kielégíteni vágyainkat.
S mikor épp kigomboltam a farmerét, s kezdtem lefelé csúsztatni, ráébredtem, hogy olyan közel kerültünk, hogy az energiafátyol eltűnt közülünk. "Damen!" Ziháltam, s néztem, ahogy kiugrik az ágyból, a lélegzete annyira nehézkessé és gyorssá vált, hogy a szavak végét már nem lehetett hallani. "Ever - én - " Megrázta a fejét. "Sajnálom - azt hittem ez biztonságos - nem vettem észre - " A pólómért nyúltam, s magamra terítettem, miközben arcom elvörösödött, belül lángolt, s tudtam, hogy igaza van, nem kockáztathatunk - nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük a fejünket. "Én is sajnálom - azt hiszem - szerintem miattam tünt el és - " Lehajtottam a fejemet, s hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, kicsinek éreztem magam, s biztos voltam benne, hogy az én hibám. A matrac besüllyedt, ahogy visszaült mellém, a fátyol már teljesen visszatért, mikor felemelte az államat és a szemembe nézett. "Ez nem a te hibád - én - elvesztettem az összpontosítást - annyira elvesztem benned, hogy nem tudtam fenntartani." "Oké. Komolyan." - mondtam. "Nem, egyáltalán nem. Én vagyok az idősebb - nekem kéne jobban kontrolálnom magam - " Megrázta a fejét és a falra bámult, állkapcsa megfeszült, tekintete a távolba meredt, s szemei hirtelen összeszűkültek, ahogy visszafordult felém és azt mondta, "Ever - honnan tudhatnánk, hogy ez egyáltalán igaz?" Csak bámultam rá, fogalmam sem volt mire gondolt.
"Milyen bizonyítékunk van rá? Honnan tudhatnánk, hogy Roman nem csak játszik velünk, hogy szórakozzon egy kicsit a kárunkra?" Vettem egy mély levegőt, majd vállat vontam, hiszen rájöttem, hogy egyáltalán nincs semmiféle bizonyítékunk. Tekintetem találkozott az övével, miközben visszaidéztem azt a napot, mely minden végéhez vezetett, mikor hozzáadtam a véremet a keverékhez és megitattam Damennel, s rájöttem, hogy az egyetlen bizonyítékunk gyakorlatilag Roman teljesen megbízhatatlan szava. "Ki mondja, hogy ez egy törvény?" Szemei kikerekedtek, mintha egy ötlet jutott kezdett volna megformálódni benne. "Roman egy hazudozó - semmi okunk nincs megbízni benne." "Igen, de - nem próbálhatjuk csak úgy ki. Úgy értem, mi van, ha ez nem egy nagy játék, mi van ha ez valóban egy törvény? Nem kockáztathatunk - igaz?" Damen mosolygott, felkelt az ágyról és az asztalom felé tartott, ahol aztán összeszorítva szemeit teremtett egy magas, fehér gyertyát egy díszes aranytartóban, egy ezüsttőrt, melynek pengéje síma és éles, s melynek fogantyúját kristályokkal és drágakövekkel díszítették, illetve egy aranykeretes tükröt, melyet az összes többi tárgy mellé állított, majd felém intett, hogy csatlakozzak, miközben így szólt, "Általában azt mondanám, hogy hölgyeké az elsőbbség, de ez esetben " Kezét az üveg fölé tartotta, majd felvette a kést, melyet tenyerének szegezett, s végigkövette vele életvonalának görbéjét, mielőtt becsukta a szemeit és meggyújtotta a
gyertyát. A seb már be is gyógyult, mialatt keresztülhúzta a kést a lángon megtisztítva azt, mielőtt átadta nekem, s arra ösztönzött, hogy én is ugyanezt tegyem. Felé hajoltam, mélyen belélegezve illatát, ahogy gyorsan belevágtam húsomba. Először öszerezzentem a fájdalom éles szúrása miatt, majd izgatottan figyeltem, ahogy tenyeremből a tükörre folyik a vér, s lassan csúszik az övé felé. Együtt vártunk, nyugodtan, lélegzetünk már beállt, s néztük, ahogy a két rubinvörös csepp találkozik, s összekeverednek - ahogy genetikai állományunk tökéletes megtestesítői eggyé válnak - a folyamat, mely ellen Roman felhívta a figyelmünket. Vártuk, hogy valami történjen, valami katasztrofális megtorlás, melyre már mindketten felkészültünk - de nem történt semmi - egyáltalán semmiféle reakció. "Nos, legyek átkozott, de - " - mondta Damen, tekintete találkozott az enyémmel. "Ez jó! Tökéletesen - " Szavai hirtelen elhalkultak, ahogy egy hirtelen szikra és sistergésre lettünk figyelmesek, miközben vérünk forrni kezdett, s olyannyira felforrósodott, hogy egy füstcsomó tört fel a tükör felületéről, s betöltötte a levegőt ropogva és köpdösve, míg a vér teljesen el nem párolgott. Csak a por legtisztább rétegét hagyta maga mögött a tükör kiégett felületén. Pontosan az történt, ami akkor következik be Damennel, ha keveredik a DNS-ünk. Csak szótlanul bámultunk, fogalmunk sem volt mit is mondjunk. De már nem volt szükség szavakra, a látvány nyilvánvaló volt. Roman nem szórakozik. Valós dologra figyelmeztetett. Damen
és én soha nem lehetünk együtt. Hacsak meg nem fizetem az árát. "Nos." Damen bólintott, s próbált higgadt maradni, bár arcáról világosan le lehetett olvasni a sebzettségét. "Azt hiszem Roman nem is olyan hazug, mint amivel megvádoltam - vagy legalább is ebben az esetben nem." "Ami azt is jelenti, hogy tényleg nála van az ellenszer és most már csak annyit kell tennem, hogy - " De nem tudtam befejezni, mert Damen közbevágott. "Ever, kérlek ne menj oda. Tegyél meg nekem egy szívességet és tartsd magad távol Romantól. Veszélyes és labilis, és nem akarom hogy a közelében légy, rendben? – „ Csak a fejét csóválta, majd kezével végigszáguldott a haján, nem akarta, hogy lássam, milyen kétségbeesett is valójában, majd az ajtó felé indult, miközben azt mondta, „Csak adj egy kis időt és kitalálok valamit. Megtalálom a módját.” Rám nézett, s látszott rajta, hogy annyira sokkolták az események, hogy úgy döntött, most inkább megtartja a két lépés távolságot. Nemrég begyógyult tenyeremben egy vörös tulipán testesült meg, egy csók jelképeként, mielőtt elindult lefelé a lépcsőn, s ki a bejárati ajtón. Tizenhét Másnap mikor hazaértem a suliból, Haven ott várt a lépcsőmön, szemeit szempillaspirál díszítette, királykék frufruja az arcába lógott, s egy kis letakart dobozt szorongatott a kezében. „Tudom, fel kellett volna hívjalak.” Felállt, arca vörös és pufók volt, ahogy könnyei közepette szipogott. „Úgy
érzem, fogalmam sincs mi tévő legyek, ezért idejöttem.” Lehúzta a dobozról a lepedőt, s megláttam egy egyszerű fekete macskát, bámulatos zöld szemekkel, melyek nagyon gyengének tűntek. „Ez a tied?” Tekintetem közöttük vándorolt, s észrevettem, hogy mindkettőjük aurája elnyűtt és rongyos. „Igen.” Bólintott Haven, miközben visszatette a takarót, s a mellkasához emelte a dobozt. „Nem tudtam, hogy van egy macskád.” Bámultam, segíteni akartam rajta, de nem tudtam mit tegyek. Az apám allergiás volt rájuk, így mindig is kutyánk volt. „Ezért nem voltál ma suliban?” Bólintott, s követett a konyhába, ahol megragadtam egy palack vizet és egy kis edénybe öntöttem. „Mióta van?” Kérdeztem, s néztem, ahogy ölébe veszi a cicát és elé teszi a tál vizet. De a macskát egy cseppet sem érdekelte, s sietősen elfordult. „Néhány hónapja.” Vállat vont, s letette a vizet az asztalra, s megsimogatta a feje búbját. „Senki sem tud róla. Nos, kivéve Josht, Austint és a takarítónőt, aki felesküdött a titoktartásra, de amúgy senki más. Anya kiborulna. Kitiltott minden élőlényt a házból, ami bepiszkítaná az ő tökéletes rendjét.” Megrázta a fejét. „A szobámban él, legfőképp az ágy alatt. De mindig nyitva hagytam neki az ablakot, hogy ki tudjon menni és körbe tudjon nézni egy kicsit. Úgy értem, tudom, hogy tovább élnek, ha bent tartjuk őket, de hát milyen élet az olyan?” Rám nézett, s az általában ragyogó, napfényes aurája most aggodalommal teli szürkére változott.
„Mi a neve?” A macskára bámultam, s csak suttogtam, próbáltam elrejteni aggodalmaimat. Abból, amit látok, arra következtetek, hogy már nem sokáig lesz köztünk. „Amulett.” Ajkainak sarka egy kissé megemelkedett, mikor rám nézett. „Azért hívom így, mert annyira szerencsés – vagy legalább is akkor annak tűnt. Épp akkor találtam az ablakom előtt, mikor Josh és én először csókolóztunk. Annyira romantikusnak tűnt.” Vállat vont. „Mint egy jó jel. De most – „ A fejét rázta, és a távolba meredt. „Talán én segíthetek.” Mondtam, miközben egy ötlet kezdett megformálódni bennem. Nem vagyok benne biztos, hogy működni fog, de abból amit látok, arra következtetek, hogy nincs mit veszítenünk. „Ő nem egy kiscica. Ő már egy öreg hölgy. Az állatorvos azt mondta, hogy biztosítsak neki kényelmet, addig, amíg még lehet. S én otthon is tartottam volna, mivel tényleg nagyon szeretett az ágyam alatt pihenni, de anya úgy döntött, hogy az összes szobát kifesteti, s apa azzal fenyegetőzik, hogy elköltözünk, s most, hogy ott a kivitelező és az ingatlanügynök, és mindenki csak dolgozik és a ház tiszta kosz. S mivel Josh épp az új bandájával próbál, Miles pedig a mai esti előadására készül, arra gondoltam, hogy ide jövök.” Rám nézett. „Te voltál az utolsó esélyem.” Lesütötte a szemét, rájött valójában mit is mondott. „Úgy értem te mindig úgy el vagy foglalva Damennel és nem akartalak zavarni titeket. De ha nem érsz rá, akkor elmegyek. Úgy értem, ha jön hozzád vagy valami, akkor –„
„Bízz bennem.” A pultnak dőltem és a fejemet ingattam. „Damen – „ A falat bámultam, s azon tűnődtem, hogy fejezzem ki magam. „Damen mostanában nagyon elfoglalt. Szóval kétlem, hogy befut egyhamar.” Közte és Amulett között vándorolt a tekintetem, s az aurájából arra következtettem, hogy sokkal zaklatottabb, mint aminek látszik. S bár tudtam, hogy ez nem jogos, nem is erkölcsös vagy ilyesmi, s bár tudtam, hogy ez az élet körforgása és nem kellene beleavatkoznunk, nem bírtam nézni, hogy a barátnőm ennyire szenved, nem, mikor egy fél palack elixír van a táskámban. „Én csak – szomorú vagyok.” Sóhajtott, miközben ujjaival Amulett állát dörzsölgette. „Úgy értem biztos szép hosszú élete volt, de akkor is. Mért ilyen szomorú, ha véget ér?” Megvontam a vállam, alig hallottam amit mondott, elmémben csak az új ígéretes ötlet járt. „Olyan furcsa, hogy az egyik pillanatban még minden rendben van – vagy legalább is nagyjából – de legalább te itt vagy. És a következőben – mindennek vége. Mint Evangelinenel. Soha nem látom és hallom többé.” Az ujjaimmal a pulton doboltam, tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de nem akartam megcáfolni. „Azt hiszem nem értem a lényeget. Miért vesződsz annyit azzal, hogy magadhoz csatolj valamit, ha A: Nem fog örökké tartani, és B: Pokolian fáj, ha vége?” A fejét csóválta. „Ha minden véges, ha mindennek van határozott eleje, közepe és vége, akkor mért kezdődött egyáltalán minden az első helyen? Mi az értelme, ha végül minden a Véghez vezet?”
Kifújta frufruját az arcából, majd rám nézett. „Én nem úgy gondolok a halálra, mint – „ Bólintott, s a cicája felé fordult. „Bár mindannyian bevégezzük – nem számít milyen keményen harcolunk.” Amulettre, majd rá néztem, bólintottam, mintha teljesen megérteném. Mintha valaki más lennék. A nagy változásra várva, egy hosszú morbid sorban. „Én átvitt értelemben gondolok a halálra. Semmi sem tart örökké, tudod? Mert az az igazság, hogy semmit sem arra terveztek. Semmit. Sem mit.” „De Haven, - „ Kezdtem, majd abban a pillanatban el is hallgattam, mikor egy csendet követelő pillantást vetett rám. „Figyelj, mielőtt megpróbálsz beadagolni nekem egy csomó ostobaságot, amire már látom nagyon felkészültél, nevezz meg egyetlen olyan dolgot, mely soha nem ér véget.” Összeszűkített tekintete bosszantott, s azon tűnődtem, vajon van-e tudomása rólam egyáltalán, vagy csak be akar csalizni. De mikor vettem egy mély levegőt és újra rá néztem, tisztán láttam, hogy a saját démonjaival küzd, nem pedig velem. "Nem tudod, igaz?" Megrázta a fejét. "Remélem nem akarsz nekem Istenről, egyetemes szeretetről meg hasonlókról beszélni, mert egyáltalán nem erről van szó. Úgy értem Amulett haldoklik, a szüleim a válás szélén vannak, és lássuk be, tulajdonképp Josh és én is nemsokára szakítani fogunk. És ha ez valóban egy elkerülhetetlen tény - " Megrázta a fejét és megtörölte az orrát. "Nos - akkor szeretném én átvenni a helyzet irányítását, és végül majd dönteni erről az egészről.
Megsebezni őt azelőtt, mielőtt ő sebezne meg engem. Mert két dolog biztos, A: vége lesz, és B: valakinek fájni fog. És mért legyek én az a valaki?" A távolba meredt, az orra folyt, száját lebigyesztette. "Ez vagyok én. Minden elmegy mellettem és semmi sem marad meg." Rá néztem, éreztem, hogy nem csak ennyi a történet, de a szaván akartam fogni. "Tudod mit? Igazad van. Teljesen igazad van." Mondtam, s láttam, ahogy meglepetésében felpillant. "Minden véges." Minden, kivéve Romant, Dament és engem! "És abban is igazad van, hogy te és Josh valószínűleg elváltok majd, de nem csak ezért, mert minden véges, ahogy mondtad, hanem azért, mert így kell lennie. A legtöbb középiskolai kapcsolat az érettségi útán már a múltté." "Így látod magadat és Dament is?" Amulett tarkóját simogatta, miközben engem nézett. "Ti is már a múltté lesztek az érettségi éjszakája után?" Összeszorítottam az ajkaim, tudtam, hogy a világ legnagyobb hazudozója vagyok, mikor azt mondtam, "Én - én csak próbálok nem erre gondolni. De én úgy értettem, hogy csak azért, mert valami véget ér, az nem azt jelenti hogy az mindenképpen egy rossz dolog, vagy az, ha valakit megbántanak, vagy ilyesmi. Mert minden egyes lépéssel egy kicsit előrébb jutunk, majd végül válunk valakivé, de hogy nőhetnénk fel egyáltalán úgy, hogy mindent elkerülünk, ami valaha is bánthatna?" Rám nézett, majd biccentett, mintha értené a lényeget, de nem értene teljesen egyet. "Ha nincs is már esélyünk, akkor is folytatni kell, túl kell lépni és remélni a legjobbakat. És ki tudja, lehet,
hogy még tanulunk is egy-két dolgot a hosszú út során." Csak néztem őt, tudtam, hogy nem igazán győztem meg, ezért hozzátettem, "Azt akartam mondani, hogy nem futamodhatsz meg csaka azért, mert valamit elvesztesz. Itt kell maradnod és tovább kell játszanod. Ez az egyetlen mód arra, hogy valaha is tovább lépj." Megvontam a vállam, azt kívántam, bárcsak egy kicsit ékesszólóbb volnék, de ez van. "Gondolj arra, hogy ha nem fogadtad volna be a macskádat, ha nem mondtál volna igent Joshnak, akkor mennyi csodálatos pillanatot szalasztottál volna el." Csak bámult rám, még mindig vitatkozni akart, de nem szólt egy szót sem. "Josh tényleg egy nagyon édes srác, és megőrül érted. Nem hiszem, hogy ki kellene dobnod egyhamar. Azonkívül," - mondtam, tudtam, hogy hall engem, de nem figyel rám. "nem kéne ilyen döntéseket hoznod, mikor ilyen stresszes állapotban vagy. "És mi van a költözéssel? Ez nem elég jó ok?" "Josh elköltözik?" Bandzsítottam. Nem is tudtam erről. A fejét csóválta, s Amulett füleit cirógatta, mikor megszólalt. "Nem Josh. Én. Az apám állandóan arról beszél, hogy eladja a házat, de a fenébe is engem és Austint meg sem kérdez." Csak néztem őt, olvasni akartam a gondolataiban, de a nemrégiben tett esküm biztosítja a barátaim magánéletét. "Csak annyit tudok biztosra, hogy a viszonteladási értékek egyre csak nőnek." A fejét ingatta, majd rám nézett, miközben így szólt, "De tudod mit jelent az, ha ebből bármi is igaz? Az azt jelenti, hogy jövőre már nem a Bay Viewre fogok járni. Nem
érettségizhetek le az osztályommal. És ami azt illeti nem mehetek az Orange megyei főiskolára." "Ezt nem engedhetem." - mondtam, tekintetem az övébe fúródott. "Semmiképp sem mehetsz el. Velünk kell leérettségizned - " "Nos, ez mind szép meg minden." Vállat vont. "De nem vagyok benne biztos, hogy tudok ellene tenni. Ez már egy kissé kívül esik a hatókörödön, nem gondolod?" Rá, majd a macskájára pillantottam, tudva, hogy egyáltalán nem esik ki a hatótávolságomból. Megtalálni az ellenszert Damennek? Az talán. Segíteni a legjobb barátomnak a városban maradni és megmenteni a macsákáját? Egy csöppet sem. Sok mindent tehetek az érdekében. Rengeteg mindent. De még mindig csak bámultam őt, majd megszólaltam, "Nos akkor majd kitalálunk valamit. Csak bízz bennem, oké? Talán ideköltözhetnél hozzám és Sabinehoz?" Bólintottam, mintha komolyan gondolnám, holott Sabine soha nem egyezne bele. De mondanom kellett valamit, valamit, ami megnyugtatja, amivel kifejezem, hogy tenni szeretnék érte. "Megtennéd?" - bámult. "Tényleg?" "Persze." Megvontam a vállam. "Bármit." Nagyot nyelt, majd körbepillantott, s a fejét ingatta, mikor így szólt, "Tudod soha nem mondtam még, de a fekete foltok ellenére még mindig a legjobb barátom vagy." Bandzsítottam, mindig is azt gondoltam, hogy Miles az "Nos, te és Miles." Nevetett. "Úgy értem, az egyik legjobb barátom - egy örökös és egy pótlék, ahogy mondják." Újra megtörölte az orrát, majd a fejét ingatva
hozzátette, "Fogadok, hogy nagyon szarul nézek ki, igaz? Mondd meg őszintén. Nem sértődöm meg." "Nem nézel ki szarul." - mondtam, azon tűnődve, vajon most hirtelen mért foglalkozik a külsejével. "Szomorúnak látszol. Ez különbség. Azonkívül mit számít ez?" "Számít, ha azon filózol, hogy felvegyél-e vagy sem." Vállat vont. "Kaptam egy állásinterjút, de semmiképp nem mehetek el ilyen külsővel. És nem hiszem, hogy vihetem Amulettet is." A cicájára pillantottam, s figyeltem, ahogy az életereje egyre csak fogy, s tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, még mielőtt túl késő lesz. "Megtartom őt. Bár nem vihetem magammal." Rám nézett, s habozott, hogy vajon rám kéne bíznia-e vagy sem a macskáját. De én csak bólintottam, miközben mellé áltam, s kivettem Amulettet a karjaiból, miközben hozzátettem, "Komolyan. Csak menj és tedd amit tenned kell, majd én vigyázok rá." Mosolyogtam, arra ösztönözve, hogy beleegyezzen. Hezitált, s Amulettre, majd rám pillantott, majd túlméretezett táskájában kutatott egy kicsi, kézi tükör után, mielőtt benedvesítette az ujját és letörölte arcáról az elfolyt szemfestéket. "Nem kell sokáig." Megragadt egy fekete szemceruzát, s egy vastag csíkott húzott mindegyik szeme körül. "Talán egy óra? Vagy legfeljebb kettő?" Nézett rám, s szemceruzáját arcpírra cserélte. "Csak annyit kell tenned, hogy vigyázol rá és adsz neki egy kis vizet, ha kér. De valószínűleg nem fog. Már semmit sem akar." Szájfénnyel csillogóssá tette az ajkait majd mindent
belepakolt a táskájába, mielőtt a vállaira vette és az ajtó felé indult. Beszállt az autójába, majd felém fordult és azt mondta, "Köszi. Szükségem van erre a munkára, jobban, mint gondolnád. Gyűjtenem kell egy kis pénzt, hogy önállósítsam magam, mint Damen. Elegem van ebből az egész szarból." Csak néztem őt, nem tudtam, mit mondjak. Damen helyzete egyedülálló. Egyáltalán nem az, aminek tűnik. "És igen, tudom, valószínűleg nem leszek képes úgy eltartani magam, mint Damen, de akkor is szívesebben élnék valahol egy szaros kis lakásban, mint hogy állandóan a szüleim hirtelen döntéseinek és szeszélyeinek legyek alárendelve. Mindegy, akkor tuti hogy nem gond?" Bólintottam, s szorosabban öltelem Amulettet, arra ösztönözve őt mentálisan, hogy még egy kicsit tartson ki, amíg segíteni nem tudok. Haven a kulcsát a gyújtásba csúsztatta, a motor felmordult, mikor megszólalt, "Megígértem Romannak, hogy nem kések. És ha sietek, még odaérek." A visszapillantó tükörben ellenőrizte a sminkjét, miközben lassan elindult. "Roman?" Megdermedtem, a kifejezésemről tisztán le lehetett olvasni a pánik jeleit, s képtelen voltam változtatni ezen. Vállat vont, s legurult a felhajtómról, miközben visszakiáltott, "Ő szervezte nekem az interjút." Integettem, miközben elhajtott, otthagyva engem egy haldokló macskával, s egy szóval sem figyelmeztethettem.
tizennyolc "Nem teheted ezt." - mondta, s alig nyitotta ki az ajtót, mikor már a fejét csóválta. "Azt sem tudod, egyáltalán mit keresek itt." Összevontam a szemöldököm, s szorosan a mellkasomhoz szorítottam Amulettet, azt kívánva bárcsak ne jöttem volna ide. "A macska haldoklik, és azt akarod tudni, hogy helyes-e ha megmented, és én azt fogom mondani, hogy nem. Nem teheted meg." Vállat vont, kiolvasta elmémből az információkat, melyet én szándékosan elrejtettem előle, hogy ne tudhassa meg a Romannal tett látogatásomat, mely teljesen kiborítaná. "Úgy érted, hogy nem lehetséges? Hogy az elixír nem működik a macskaféléknél? Vagy ez nem erkölcsös, és ne játssz Istent, Ever?" "Számít ez?" Felemelte a szemöldökét, miközben mellém lépett és betessékelt. "Természetesen számít." Suttogtam, a TV hangja szűrődött le az emeletről, mely az ikrek napi valóság show adagját jelzi. A nappaliba vezetett, majd lehuppant a kanapéra és megpaskolta a helyet maga mellett. S bár bosszantott az, ahogy viselkedett, hogy esélyt sem adott arra, hogy megmagyarázzam, mégis csatlakoztam hozzá, eligazgatva a takarót, azt remélve, hogy egy pillantás Amulettre majd meggyőzi őt. "Nem hiszem, hogy ilyen elhamarkodottan kéne ítélkezned." Mondtam, s a szemébe néztem. "Ez nem olyan egyszerű, mint gondolod. Ez nem fekete vagy fehér, inkább szürke."
Közelebb hajolt, tekintete ellágyult, ahogy hüvelykujjával oda és vissza simogatta Amulett állát. "Sajnálom, Ever. Tényleg." Tekintetét rám emelte, mielőtt elhúzódott. "De még ha működne is az elixír melyben mellesleg nem vagyok biztos, mivel soha nem próbáltam még állatokon ezelőtt, de ha - " "Tényleg?" Csak bámultam rá, meglepődtem a hallottakon. "Soha nem volt egy olyan állatkád, akinek az elvesztését nem tudtad volna elviselni?" Tekintetem rajta időzött. "Egy olyan sem, amelynek elvesztését nem bírtam elviselni, nem." A fejét ingatta. Szemeim összeszűkültek, fogalmam sem volt mit érzek efelől. "Ever, az én időmben nem tartottak kisállatokat, legalább is nem így. Miután megittam az elixírt, már nem érdekeltek az olyan dolgok, melyeket birtokolhattam, s amelyek leköthettek volna." Bólintottam, figyeltem, ahogy Amulettre pillant, s reméltem, hogy meg tudom beszélni vele. "Jó. Semmi kisállat. Értem." - mondtam. "De tudod mi van akkor, ha valaki annyira ragaszkodik a cicájához, hogy képtelen megválni tőle?" "Azt kérdezed, hogy tudom-e milyen a ragaszkodás?" Engem nézett, tekintete szilárd, rendületlen, az enyémbe fúródott. "A szerelemről és az elviselhetetlen bánatról, melyet annak elvesztése okoz?" Lesütöttem a szemem, kicsinek és ostobának éreztem magam. Tudnom kellett volna. "Sokkal több minden forog kockán, mint megmenteni egy macskát és örök életet ajándékozni neki - ha ez egyáltalán lehetséges az állatvilágban. Az igazi kérdés az, hogy hogy fogod
megmagyarázni Havennek? Mit fogsz mondani, mikor visszajön a haldokló macskájáért, akit rád bízott, s aki mostanra valamiféle varázslatos módon meggyógyult talán újra kismacskává vált, ki tudja? Hogy fogod ezt megmagyarázni neki?" Sóhajtottam, nem tudtam mit gondoljak efelől. Fel sem merült bennem, hogy ha tényleg működne a dolog és Amulett meggyógyulna, lehet, hogy fizikailag is átalakulna. "Ez nem arról szól, hogy működik-e vagy sem - bár efelől fogalmam sincs. És nem is arról van szó, hogy nincs jogod Istent játszani - te és én mindketten tudjuk hogy én vagyok az utolsó, akinek joga van elítélni egy efféle dolgot. Az idáig őrzött titkainkról van szó. S bár tudom, hogy a szíved mélyén csak a legnemesebb szándékok vezérelnek, de ha segítesz a barátodnak, gyanakodni fog majd. Olyan kérdéseket támasztasz fel benne, melyeket soha nem fogunk tudni egyszerűen vagy logikusan megválaszolni anélkül, hogy ne lepleződjünk le. Azonkívül Haven már amúgy is furcsáll minket, vagy legalább is észrevett valamit. Tehát most fontosabb, mint valaha, hogy ne keltsünk benne gyanút." Összeszorítottam az ajkaimat, s úgy éreztem a torkom összeszorul, s ezért nagyot nyeltem, utáltam, hogy rendelkezésemre áll megannyi bámulatos eszköz, mindenféle varázslatos képesség, és mégsem használhatom arra, hogy segítsek azoknak, akiket szeretek. "Sajnálom," - mondta, s kezét az enyém fölött tartotta, habozott, hogy hozzám érjen, míg a fátyol meg nem
jelent. "De amilyen szomorúnak látszik, ez valójában csak az élet természetes körforgása. És higyj nekem, az állatok sokkal inkább képesek ezt elfogadni, mint az emberek." A vállának dőltem, hozzáértem, s csodálkoztam, hogy mindig képes megvigasztalni, bármilyen rossz dolog történt is. "Annyira rosszul érzem magam emiatt- a szülei állandóak veszekednek - el kell költöznie a városból - ez mindennek az oka. Pont olyan, mint mikor az én világom tört darabokra" "Ever," - kezdte, tekintete lágy, ajkai oly fenyegetően közeledtek, hogy nem tudtam megállni, hogy ne szorítsam az ajkaimat az övéhez - de a pillanatot félbeszakították, mikor az ikrek visítozva rohantak le a lépcsőn. "Damen - Romy nem hagy - " Rayne megállt előttünk, sötét szemei szélesebbek voltak, mint általában, mikor megszólalt, "Istenem, ez egy cica?" Damenre pillantottam. Mióta használ Rayne ilyen szavakat, mint "istenem"? De ő csak megrázta a fejét és nevetett. "Ne gyertek túl közel." Tekintete az ikrek között vándorolt. "És vegyétek egy kicsit lejjebb a hangerőt. Ez egy nagyon beteg cica. Attól tartok, nem sokáig lesz már köztünk." "Akkor mért nem mentitek meg?" Kérdezte Rayne, arra ösztönözve Romyt, hogy egyetértésben bólintson, majd mindhárman Damenre néztünk, szemünk szélesek és könyörgőek. "Mert nem teszünk ilyesmit." - mondta, hangja komoly és atyai, "Ez nem így működik." "De Evert is megmentetted és ő nem is ilyen cuki." mondta Rayne, előttem térdelt, s Amulettet bámulta. "Rayne - " Kezdte Damen, s tekintete köztünk
vándorolt, mikor Rayne közbevágott. "Csak vicceltem. Tudod, hogy csak vicceltem, ugye?" Rá néztem, s tudtam, hogy nem viccelt, de nem akartam hangot adni neki. Már épp azon voltam, hogy felkeljek, mert vissza akartam vinni Amulettet, mielőtt Haven megérkezik, mikor Romy mellém térdelt és kezét Amulett fejére tette, becsukta a szemeit, miközben egy sor kivehetetlen szót kezdett kántálni. "Semmi varázslat." - Vágott közbe Damen. "Ebben az esetben." De Romy csak sóhajtott egyet, s a sarkaira dőlt. "Nem mintha működne," - mondta, s még mindig Amulettet bámulta. "Pont úgy néz ki mint Jinx ennyi idősen, nem?" "Mikor?" Kuncogott Rayne, majd megbökte nővérét, mire mindketten nevetni kezdtek. "Néhányszor meghosszabbítottuk az életét." - mondta Romy, az arca rózsaszínben ragyogottm ahogy tekintete köztünk vándorolt, mely arra késztetett, hogy Damenre nézzek, s arra gondoljak: Látod? De ő csak újra a fejét csóválta. Majd megint - és Haven? "Kaphatunk macskát?" Kérdezte Romy. "Egy ugyanilyen fekete kiscicát?" Pulcsija ujját ráncigálták, miközben olyan tekintettel néztek rá, amelynek nehéz volt ellenállni. "Csodálatos társak és nagyon jó, hogy ha van egy a ház körül. Mit mondasz? Lehet? Légyszi?" "Segítene nekünk visszaszerezni az erőnket." Tette hozzá Rayne, s bólintott. Damenre pillantottam, s kifejezéséről le lehetett olvasni, hogy már majdnem belement. Amit az ikrek akarnak, azt meg is kapják. Ez ilyen egyszerű.
"Később megbeszéljük." - mondta Damen, s megpróbált komoly tekintettel az ikrekre nézni, de a kifejezése átlátszó volt, s ezt mindenki tudta, csak ő nem. Felkeltem a kanapéról, s az ajtó felé indultam, vissza kellett vinnem Amulettet, mielőtt Haven megérkezik. "Haragszol?" Damen megfogta a kezem, s az autómhoz vezetett. Megráztam a fejem és mosolyogtam. Lehetetlen volt haragudni rá, vagy legalább is sokáig. "Nem akarok hazudni, azt hittem mellémállsz majd." Megvontam a vállam, majd beraktam Amulettet a hordozójába, majd szorosan bezártam az ajtaját. "De elfogadom az álláspontodat. Csak segíteni akartam Havennek, ez minden." "Csak legyél mellette." Bólintott, sötét szemei az enyémbe fúródtak. "Ez minden, amire most igazán szüksége van." Felém hajolt, hogy megcsókoljon, miközben a karjaiba vett, s kezeivel simogatott, mely belül felmelegített. Majd elhúzódott, hogy mély, érzelmes szemekkel rám nézzen, melytől libabőrös lettem, ő az én örök társam, akinek szándékai annyira szilárdak és nemesek, hogy csak remélni tudom, hogy soha nem értesül az árulásomról, arról, hogy megszegtem az ígéretemet, miszerint nem keresem fel Romant, épp azután, miután felesküdtem rá. Két tenyerét az arcomra tette, s a szemembe nézett. S a hangulatom olyan könnyen megváltozott, mintha az övé volna. Elhárítottam a tekintetem, Havenre, Romanra, s a cicára gondoltam, s az összes hibára, melyet elkövettem. Majd elűztem a gondolatokat a fejemből, megráztam a fejem, s azt
mondtam, "Holnap találkozunk." Alig fejeztem be, mikor felém hajolt és újra megcsókolt, s egy vékony energiafátyol pulzált az ajkaink között. Addig tartottuk ki a pillanatot, ameddig csak lehetett, egyikük sem akarta megszakítani, egészen addig, míg az ikrek kórusban meg nem szólaltak, "Úúú! Fúj! Muszáj ezt látni nekünk?" Majd elhúzódtak az ablaktól. "Akkor holnap." Mosolygott Damen, s figyelte, ahogy beszállok az autómba. tizenkilenc Minden jól indult. Olyan jól és normálisan, mint bármely másik nap. Felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd a konyhába mentem és müzlit, s hozzá egy kis tejet öntöttem a lefolyóba - a szokásos reggeli rituálé, melyből Sabine azt gondolhatja, hogy megeszem a reggelit, amit kikészített nekem. Bólogattam és mosolyogtam az iskolába vezető úton, miközben Miles egyfolytában Holtról, Firenzéről, meg Holtról és Firenzéről áhítozott, miközben mellette ültem, s megálltam, kanyarodtam, gyorsítottam és lassítottam, s a sárga jelzésekre vadásztam, és vártam a pillanatot, hogy újra lássam Dament. Tudtam, hogy a puszta látványa is képes a sötétségből fényt varázsolni, még ha a hatás csak ideiglenes is. De abban a pillanatban, hogy megérkeztem, az első dolog, amit megláttam egy hatalmas lamborgini SUV volt, mely épp azon hely mellett parkolt, melyet Damen mindig nekem
tartogat. S a hatalmas alatt azt értem, hogy nagy és csúnya. S valamiért a látvány, ahogy Damen annak a hatalmas autónak dől, rettegéssel töltött el. "Mi a franc?" Kérdezte Miles tátott szájjal. "Felhagytál a buszozzással, s inkább egy buszt vezetsz helyette?" Kiszálltam a Miatámból, s tekintetem damen és a Nagy Csúnyaság között vándorolt, s alig hallottam a füleimnek, mikor a nagyszerű biztonsági rendszerről és a tágas hátsó térről kezdett beszélni. Úgy értem, nem emlékszem rá, hogy valaha is törődött volna a biztonsággal, mikor ő volt a sofőröm. Mert te halhatatlan vagy, gondolta, megérezve a gondolataimat, miközben a kapu felé tartottunk. De ha emlékeztethetlek, az ikrek nem azok, s mivel most én gondozom őket, az én dolgom az is, hogy megvédjem őket. Megráztam a fejem, tekintetem összeszűkült, ahogy próbáltam valami talpraesett választ találni. De a gondolataimat félbeszakította Haven, mikor azt mondta, "Már megint kezditek?" Keresztbe tette a karjait, s tekintete köztünk vándorolt. "Tudjátok, ezt az egész, furcsa, látszólagos telepátia dolgot." "És kit érdekel egyáltalán?" - csattant fel Damen. "Damen egy buszt vezet!" Hüvelykujjával a háta mögé mutatott, a fekete szörnyűség felé, melynek látványától összerezzentem. "Ez egy busz vagy egy családi autó?" Kérdezte Haven, s szemeit eltakarta a naptól. Majd ránk pillantott. "Akármi is, egy dolog biztos; hogy kifejezetten öreg." Miles bólintott, teljesen belemelegedett a témába. "Először a kesztyű és most
ez?" Összevonta a szemöldökét, mikor Damenre pillantott, majd csalódottan eltakarta az arcát. "Fogalmam sincs mi van veled, de tényleg kezded elveszteni az aktualitásodat. Mikor először idejöttél a suliba, még nem egyáltalán nem voltál ilyen közel egy rocksztárhoz." Rá pillantottam, s tekintetem csöndes beleegyezésben összeszűkültek. De Damen csak nevetett, túlságosan lekötötte a figyelmét az ikrek megfelelő védelme és gondozása, sokkal többet törődött velük, mint bárki más véleményével - beleértve engem is. S míg nyilvánvalóan egy ez jó, felelősségteljes és szülői gondolkodásmód, valami mégis zavar. Miles és Haven csak folytatta a kérdezősködést Damen új, meglepően furcsa viselkedéséről, miközben én csak követtem őket, majd egy vékony energiafal kezdett pulzálni közöttünk, mikor megragadta a kezem és arra gondolt, Mi a baj? Mért viselkedsz így? A macska miatt van? Azt hittem mindent megértettél? Egyenesen előre bámultam, s Milesra és Havenre koncentráltam, majd hangosan sóhajtottam, és mentálisan válaszoltam: Nem a macskáról van szó. Azt tegnap megbeszéltük. Havennél van, ő vigyáz rá az utolsó napjaiban. Csak - nos, olyan, mintha itt lennék én, aki már megőrül, hogy találjon egy megoldást arra, hogy együtt lehessünk, és itt vagy te, akit úgy tűnik, hogy csak a HD tévék és a világ legrondább, gyerekbiztos autójának a teremtése érdekel, hogy fuvarozhasd az ikreket a városban! Megráztam a fejem, tudtam, hogy abba kell hagynom, mielőtt még messzebbre megyek, s olyat mondok, amit később megbánok.
"Minden megváltozott." - mondtam, s nem is tűnt fel, hogy hangosan mondtam, amíg nem hallottam a szavakat a saját füleimben csengeni. "És sajnálom, hogy ilyen gyerekesen viselkedem, de nagyon csalódott vagyok, hogy képtelenek vagyunk úgy együtt lenni, ahogy akarunk. Hiányzol. Annyira hiányzol, hogy már nem bírom tovább." Szünetet tartottam, a szemeim égtek, a torkom összeszorult, s alig kaptam levegőt. "És most, hogy az ikrek ott vannak nálad, és nem sokára kezdek az új munkámban meg minden, nos úgy érzem, belekerültünk ebbe a stresszes, felnőtt életbe. És hidd el, az új autód látványa egyáltalán nem segített." Merőn néztem rá, s arra gondoltam, hogy semmi értelme belelovalni magam ebbe a dologba. Azonnal elszégyeltem magam, mikor olyan szeretettel és sajnálattal nézett rám, hogy teljesen ellágyultam. "Azt reméltem, hogy ez a nyár csodálatos lesz, tudod? Azt hittem, hogy egy kicsit szórakozhatunk majd - csak mi ketten. De most ez már nem így tűnik. És hogy tetézzem még a dolgokat, említettem már, hogy Sabine és Munoz randiznak? A történelem tanárom? Péntek este, nyolckor vacsorázni mennek!" Mogorván néztem magam elé, s alig hittem el, hogy ez a szánalmas élet voltaképp egy hihetetlenül erős, újonnan halhatatlan és majdnem tizenhét éves lányhoz tartozik. "Kaptál egy állást?" Megállt, s tekintetével engem fürkészett. "Mindabból, amit mondtam neked csak ez ragadt meg?" Megráztam a fejem és elhúzódtam, s mindezek ellenére nevetni kezdtem. De ő csak nézett engem, tekinete az enyémbe fúródott, miközben így szólt, "Hol?"
"Misztika és Holdfény." Megvontam a vállam, s figyeltem, ahogy Miles és Haven integettek, miközben befordultak az aulába és az osztályuk felé tartottak. "És mit fogsz csinálni?" - kérdezte. "Főképp eladok dolgokat." Csak bámultam rőá. "Tudod, követem a nyilvántartást, újratöltöm a polcokat, jósolok meg ilyesmi." Megvontam a vállam, s azt reméltem, hogy nem nagyon figyelt az utolsó néhány szóra. Szellemi jóslás? Bámult, s megtorpant az osztályterem ajtaja előtt. Bólintottam, miközben vágyakozva bámultam az osztálytársaim felé, hiszen jobb szeretnék most csatlakozni hozzájuk, mint befejezni, amit elkezdtem. "Szerinted ez okos dolog? Felhívni magadra a figyelmet?" Kérdezte, visszatérve a témához, mikor már kiürült az aula körülöttünk. "Valószínűleg nem." Vállat vontam., s tudtam, hogy egyáltalá nem az. "De Sabine ragaszkodik hozzá, hogy a fegyelem és az állandóság jót tenne nekem. Vagy legalább is ezt mondja. Csak figyelni akar rám. És hogy eleget tegyek neki, ez a legkevésbé támadható mód rá. Ráadásul van neki egy szörnyű, lélekölő munkaajánlata, s kész arra, hogy beszervezzen oda, mikor Jude mondta, hogy szüksége lenne egy kis segítségre az üzletben, szóval nem volt más választásom, és - mi az?" Szünetet tartottam, mert észrevettem arca kemény kifejezését, s szemeinek merevségét, melyből nehéz volt valamit is kiolvasni. "Jude?" Szemei összeszűkültek, szinte alig tudtam kivenni őket. "Úgy emlékszem valami Linát említettél, akié a bolt."
"Lináé az üzlet. Jude az unokája." - mondtam, bár ez nem teljesen igaz. "Nos, ő nem az igazi unokája, csak gondoskodik róla. Segített neki, mikor megszökött a nevelő szüleitől - vagy - ilyesmi." Megráztam a fejem. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy Juderól beszélgessünk, különösen most, hogy Damen ilyen feszült. "Azt gondoltam ez talán a segítségünkre lehet, hogy hozzáférek azokhoz a könyvekhet és dolgokhoz. Azonkívül nem a valódi nevemen fogok dolgozni. Álnevet használok." "Had találjam ki." Merőn a szemembe nézett, s láttam a választ a gondolataimban. "Avalon. Ez aranyos." Mosolygott, de csak röviden, majd megint komoly lett. "De tudod, hogy ez hogy működik, igaz? Ez nem olyan, mint egy gyóntatófülke, ahol megvéd egy fal. az emberek elvárják a személyes kontaktust. Látni akarnak téged, hogy tudják bízhatnake benned, vagy sem. Szóval mit tervezel, mit fogsz csinálni, ha történetesen egy olyan ember sétál be az üzletbe, hogy rögtönözz neki a tarot kártyákból, akit ismersz? Gondoltál már erre?" Összevontam a szemöldököm, s már épp azon voltam, hogy valami frappáns választ adjak, mint: Helló! Médium vagyok. Már azelőtt tudom ki jön, mielőtt belépne az ajtón!, mikor Roman megjelent. Roman és - még valaki - valaki aki valahonnan ismerős volt - valaki, akit Marconak hívnak, s akit utoljára egy klasszikus Jaguárban láttam, begurulni a házuk előtti felhajtóra. Egymás mellett sétáltak, lábaik serényen motogtak, s tekinetük engem fürkészett. Roman pillantása gúnyos volt, a piszkos kis titkom büszke
tulajdonosa. Damen elém lépett, s tekintete Romanon volt, miközben arra gondolt, Maradj nyugton. Ne csinálj semmit. Majd én elintézem. A válla fölött leskelődtem, s figyeltem, ahogy Roman és Marco felénk tart, mint egy közeledő vonat. Mély, kék szemeivel úgy nézett rám, hogy minden elhomályosult, csak vigyorgó ajkai és a kivillanó Ouroboros tetoválása nem. S az utolsó dolog, ami eszembe jutott, mielőtt teljesen elgyengültem, hogy ez az én hibám. Ha betartottam volna a Damennek tett ígéretemet és távol tartottam volna magam tőle, akkor most nem kellene szembenéznem ezzel. Energiája felém áramlott, húzva, vonva, csábítva a sötétségbe, s Damen képeivel elárasztva - a fertőzött ellenszer - a meggondolatlan látogatásom - Haven Miles - Firenze - az ikrek - s mindez olyan gyorsan pergett le előttem, hogy alig tudtam megkülönböztetni őket. Minden egyetlen dologra vezetett végül: most Roman vezet - mi csak marionettbábuk vagyunk, melynek húrjait ő irányítja. "Reggelt, srácok!" - mondta, elengedve engem a szorításából, s testem Damenének biccent. De édes mormorgása, ahogy betessékelt engem, Romantól távol az osztályterembe, s lágy, megnyugtató tekintete ellenére, mely le akart csillapítani, meg voltam győződve róla, hogy bár most épp kitértünk egy golyó elől, s már vége, de történetesen tudom, hogy a játszma még csak most kezdődött. A többi még hátra van. Semmi kétség. Roman következőre kizárólag engem céloz meg.
húsz Ebéd után a Misztika és Holdfény felé indultam. Izgatott voltam, hogy dolgozni kezdek, s azt reméltem, hogy ez legalább nyújt egy kis állandóságot a rendetlenségben, melyet az életemnek nevezek. Elég rossz volt az is, hogy Damen állandóan eltűnt az órák között, hogy ellenőrizze az ikreket, majd ebédnél, mikor biztosítottam róla, hogy jól vagyok, és hogy Roman nem zaklatott, s hogy nyugodtan otthon maradhatna, s az asztalunk felé tartottam, hogy megtudjam, Haven megkapta-e az állást, melyet Roman ajánlott neki. Félretoltam egy üres vaníliás mignon papírját, miközben arról áradozott, hogy milyen nagy szerepe volt Romannak abban, hogy megkapta az állást a márkaboltban, annak ellenére, hogy tíz percet késett az interjúról. Csak motyogtam, s nem sikerült valami jól kifejezni, hogy ellenzem a dolgot. Szóval miután legördült a harmadik gyötrelmesen drámai szín is, elraktam a maradék szendvicsemet és az ajtó felé indultam. Megfogadtam, hogy rajta tartom a szemem, bármit megteszek azért, hogy megakadályozzam, hogy összejöjjenek. Még egy tétel az én egyre növekvő zűrzavaros listámon. Mikor megérkeztem, közel az üzlethez leparkoltam, majd az ajtó felé indultam, s arra számítottam, hogy zárva lesz, mert Jude nem tudott ellenállni a gyilkos hullámok hívogatásának egy ilyen gyönyörű napon, s meglepődtem, mikor tárva-nyitva találtam azt, s Jude a
nyilvántartást vizsgálta, mert épp eladni készült valamit. "Ó hé, itt van Avalon." Bólintott. "Épp most meséltem Susannak a mi új médiumunkról, és pont a végszóra sétáltál be." Susan megfordult, rám nézett, megvizsgált, végigmért, s a fejében összerakta a részeket, majd megszólalt, "Nem vagy te egy kicsit - fiatal, hogy jósolj?" Önelégült pillantást vetett rám. Mosolyogtam, esetlen ajkaim felfelé görbültek, miközben tekintetem köztük vándorolt, fogalmam sem volt mit válaszoljak, különösen amiatt, ahogy Jude nézett rám. "Médiumnak lenni egy ajándék," - motyogtam. Emlékszem az időre, mikor gúnyolódtam ezen a gondolaton, biztos voltam benne, hogy ez minden, csak nem ajándék. "Ennek semmi köze az életkorhoz." Tettem hozzá, s figyeltem ahogy aurája pislákolt és felfel villant, s tudtam, hogy egyáltalán nem győztem meg őt efelől. "Akár ki is próbálhatod." Megvontam a vállam, s éreztem, hogy nagyon mélyre ástam magam. "Adhatok egy időpontot?" Kérdezte Jude, s mosolyának képtelenség volt ellenállni. De nem Susannak. Megrázta a fejét, s felkapta a táskáját, majd az ajtó felé tartott, miközben visszaszólt, "Majd hívj fel, ha Ava visszajött." A csengő hangosan szólt, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. "Nos, ez hól ment." Megvontam a vállam, s Jude felé fordultam, és figyeltem, ahogy rendezte a nyugtákat, mielőtt hozzátettem, "A korom problémát fog jelenteni?"
"Hogy tizenhat vagy?" - kérdezte, s rám pillantott. Összeszorítottam az ajkaim és bólintottam. "Elég idős vagy ahhoz, hogy itt dolgozz. Susan médium mániás, nem fog sokáig ellenkezni. Már a listádon lesz, mielőtt tudnál róla. "Médium mániás? Ez valamiféle rajongót jelent?" Követtem az irodába, s észrevettem, hogy ugyanaz a békejeles póló van rajta, mint múltkor. "Nem indulhatsz el anélkül, hogy ne hívnád segítségül a kártyákat, a csillagokat vagy akármit." Bólintott. "Bár elhiszem, hogy már begyűjtötted a részedet a törzsvendégekből a médiumi adottságaiddal." Hátrapillantott a válla felett, miközben kinyitotta az ajtót, s szemei összeszűkültek, úgy, hogy nem lehetett őket eltéveszteni. "Erről annyit, - " Kezdtem, s közben megállapítottam, hogy akár be is vallhatnám, mivel nyilvánvalóan úgy is rá fog jönni. De megfordult, felemelte a kezét, s elhatározta magát, hogy megállít, mikor így szólt, "Kérlek, csak semmi gyónás." Mosolygott, s a fejét ingatta. "Ha van egy cseppnyi reményem arra, hpgy élvezhetem odakint azokat a hatalmas hullámokat, akkor nem szeretném megbánni a döntésemet. Bár valószínűleg újra át akarod gondolni azt a részt, hogy ez egy ajándék." Rá néztem, meglepődtem, hogy azt hallom tőle, hogy mindegyik médium, akivel találkoztam, akik alatt végül is csak Avát értem, de akkor is, a legtöbbjük azt gondolja, hogy ez természetesen egy olyasvalami, ami veled együtt születik.
"Azon gondolkodtam, hogy adok néhány órát a menetrenddel, a médiumi fejlesztésekkel kapcsolatban, talán belekóstolunk egy kis Wiccába is, és bízz bennem, sokkal több kuncsaftunk lesz, ha mindenki azt gondolja, hogy korrekt szolgálatban van részük. "És azt fogják gondolni?" Kérdeztem, s figyeltem, ahogy egy rendkívül poros íróasztal és dobozok felé tart, melyekben egy halom papír volt. "Persze." Bólintott, majd kihúzott egy lepedőt, átvizsgálta, majd megrázta a fejét, ahogy azt egy másikra cserélte. "Amúgy mindenkinek meg van az adottsága, csak az számít, hogy kifejlesztik-e. Valakinek könnyen megy, valakinek pedig egy kicsit mélyebbre kell ásnia, hogy megtalálja. És te? Mikor jöttél rá?" Rám nézett, s tengerzöld tekintete találkozott az enyémmel, melytől a gyomrom görcsbe fordult. Úgy értem az egyik pillanatban még szórakozottan fesceg, s egy köteg papírt között kutat, mintha alig figyelne a szavaira, majd a következő pillanatban a tekintete az enyémbe fúródik, s olyan érzésem van, mintha megállt volna az idő. Nagyot nyeltem, fogalmam sem volt mit mondjak, az egyik részem arra vágyott, hogy bevalljon mindent, tudva, hogy ő azon kevesek egyike, aki megértené, de a másik felem ellenállt - Damen az egyetlen, aki ismeri a történetemet, s úgy éreztem, ennek így is kell maradnia. "Velem született, azt hiszem." Leengedtem a vállaimat, a hangom elcsuklott az utolsó szónál. Szemeimmel a szobát vizsgáltam, s csak remélni tudtam, hogy elkerülhetem ezt a témát, s a tekintetét is, mikor hozzátettem, "Szóval - órákat. Ki tanít kit?"
Megvonta a vállát, miközben fejét oldalra döntötte, hogy haja a szemébe lógott. "Azt hiszem én téged." mondta, elsöpörve arcából a tincseket, s leleplezve szemöldökén található sebhelyét. "Már egy jó ideje szerettem volna, de Lina mindig ellene volt. Azt hiszem kihasználom a lehetőséget, hogy nincs itt és nem látja, hogy működik-e vagy sem.” „Mért ellenzi?” Kérdeztem, a gyomorgörcsöm kezdett feloldódni, mikor hátradőlt és lábait az asztalra tette. „Ő inkább az egyszerű dolgokat szereti – könyveket, zenét, angyalszobrocskákat, melyek hozzájárulnak az alkalmi jósláshoz. Biztonság. Jóakarat. Misztikum, ahol az embert nem éri bántódás. „És a te módszered? Abban bántódása esik valakinek?” Fürkésztem őt, próbáltam kitalálni mi lehet az benne, ami felidegesít. „Egyáltalán nem. A célom, hogy megadjam az embereknek a lehetőséget egy jobb életre, egy teljesebb életre, a saját megérzéseik által, ez minden.” Rám pillantott, zöld szemei engem fürkésztek, s a gyomrom újra összeszorult. „És Lina ezt nem akarja?” Kérdeztem, s a tekintetétől ideges lettem. „A tudás hatalom. S mivel a hatalom megvesztegethető, szerinte ez túl nagy kockázat. S bár nem áll szándékomban a sötét tudományok közelébe menni, ő meg van győződve róla, hogy úgy is oda vezetne az utam és az órák, melyeket tartanék egy keményebb, sötétebb anyaghoz vezetnének.”
Bólintottam, Romanra és Drinára gondoltam, s teljesen megértettem Lina álláspontját. A hatalom rossz kezekben valóban egy veszélyes dolog. „Egyébként érdekel?” Mosolygott. Tekintetünk találkozott, nem voltam benne biztos mit is értett ez alatt. „A tanítás?” Kérdeztem, s azon tűnődtem, vajon viccel, vagy komolyan beszél, majd rájöttem, hogy valójában egyik sem, csak feldobta a témát. „Bízz bennem, nem tudom mi a Wicca alapelve, vagy is – egyáltalán nem tudok róla semmit, tényleg. Fogalmam sincs hogy működik. Én is a jól bevált jóslás mellett vagyok, s hogy talán egy kis rendet teremtsünk ebben az összevisszaságban.” Az íróasztal, s a polcok felé fordultam, s körülöttünk mindent egy halom papír és kacat borított. „Reméltem, hogy ezt mondod.” Nevetett. „Ó és csak hogy tudd, miután bejöttél bezártam az ajtót. Elmentem szörfözni, ha kérdezi valaki.” Felkelt, s a szörfdeszkája felé indult, mely a falnak volt támasztva. „Nem várom el, hogy tökéletes rendet rakj vagy akármi, ez ahhoz túl nagy zűrzavar. De ha tudnál valami rendfélét teremteni, nos – „ Bólintott, s rám nézett. „kapsz egy aranycsillagot.” „Inkább dísztáblát szeretnék.” – mondtam, komolynak tettetve magam. „Tudod, amit kitehetek a falamra. Vagy egy szobrocskát. Vagy egy kupát – igen egy kupa jó lenne.” „És mi van a saját parkolóhelyeddel? El tudom intézni neked.” „Bízz bennem, már elintézted.” Nevettem.
„Igen, de ezen rajta lenne a neved is. Csak számodra lenne fenntartva. Senki nem parkolhatna rá, még akkor sem, ha épp nem dolgozol. Kirakok egy figyelmeztető táblát, melyen az fog állni, hogy: FIGYELEM! EZ A HELY FOGLALT, KIZÁRÓLAG AVALON SZÁMÁRA. MINDEN MÁS AUTÓT ELVONTATUNK, AZ ÖN KÖLTSÉGÉRE!” „Megtennéd? Komolyan?” Nevettem, s tekintetünk találkozott. Megragadta a deszkát, ujjaival a szélén dobolt, majd a hóna alá kapta. „Ha kitakarítasz, jutalmak végtelen sora vár majd rád. Ma a Hónap Alkalmazottja, holnap – „ Megvonta a vállát, s elsöpörte homlokáról fürtjeit, felfedve bámulatosan helyes arcát. Tekintetünk egymásba fúródott, s tudtam, hogy megfogott – arra gondoltam – azon tűnődtem – milyen helyes. Úgyhogy gyorsan elkaptam a tekintetem, a karjaimra néztem, s a pulcsimmal játszottam, bármit megtettem volna, hogy ez a pillanat kevéssé legyen kellemetlen. „Ott a sarokban van a monitor.” A fal felé intett, visszatérve újra az üzlethez. „Kapcsolatban áll az ajtón lévő csengőkkel, szóval észreveszed, ha jött valaki, akkor is, ha hátul dolgozol.” „Az ajtón lévő csengő és a tény, hogy médium vagyok.” - mondtam, próbáltam szórakozottnak tűnni, bár a hangom kicsit remegett, még nem kászálódtam ki teljesen az előbbi kellemetlen pillanatból. „Mint mikor mögéd settenkedtem?” Kérdezte, s mosolygott, bár szemei tétováztak.
„Az más volt.” Megvontam a vállam. „Nyilvánvaló, hogy tudtad, hogy rejtsd el az energiádat. A legtöbb ember nem képes rá.” „És te tudod, hogy rejtsd el az aurádat.” Bandzsított, fejét oldalra döntötte, aranyfürtjei félig az arcába estek, ahogy rám fókuszált. „De biztos vagyok benne, hogy később majd idáig is eljutunk.” Nagyot nyeltem, s úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy vibráló sárga aurája kicsit rózsaszínné vált a széleinél. „Mindegy, ez elég nyilvánvaló. Az adatoknak betűrendben kell lenniük, s ha téma szerint is el tudnád őket rendezni, az szuper lenne. Ó és ne vesződj a kristályokkal vagy a növényekkel, ha nem vagy jártas bennük. Nem szeretném, ha összevissza lennének. Bár ha ismered őket – „ Mosolygott, szemöldökét felemelte, s én újra csak a karomat dörzsölgettem. Néztem a halom ragyogó kristályt, néhányukat felismertem az elixírből, melyet nemrég készítettem és a nyakamban lógó amulettről, de a legtöbbjük teljesen idegen volt számomra, még egy kicsit sem derengtek. „Nincs valami könyved, vagy ilyesmi?” Kérdeztem, azt reméltem, hogy a válasz igen lesz, mivel szeretnék többet tanulni azok bámulatos képességéről. „Tudod, úgy talán – „ Megtalálnám a módját, hogy egy nap lefeküdhessek a halhatatlan fiúmmal – „meg tudnám őket címkézni – meg – minden.” Bólintottam, azt remélve, hogy inkább szorgalmasnak látszom, mintsem egy belső motiváltsággal rendelkező naplopónak, ami valójában vagyok. Figyeltem, ahogy letámasztja a szörfdeszkáját és az íróasztalához indul, majd egy
halom könyv között kutatva előhúz egy kicsi, vékony, elnyűtt könyvet a kupac aljáról. A kezeiben forgatta, majd a hátulját vizsgálgatta, mikor megszólalt, „Ebben minden benne van. Ha mégsem találsz meg egy kristályt, akkor az nem létezik. Képek is vannak benne, szóval biztos be tudod őket azonosítani. Segíteni fog.” Tette hozzá, átadva nekem. Tenyereim közé fogtam, s oldalai vibrálva életre keltek, ahogy a tartalmuk átáramlott belém. Már az egész könyv az elmémbe vésődött, mikor mosolyogtam és azt mondtam, „Higyj nekem, már segített is.” Huszonegy A monitort bámultam, s megbizonyosodtam róla, hogy Jude már elment, mikor leültem az íróasztal mögé és a halom kristályra pillantottam. Tudtam, hogy a könyv nem elég – mindenképpen meg kell vizsgálnom őket ahhoz, hogy megértsem. De épp, mikor egy hatalmas piros kőért nyúltam, melyet sárga csíkok díszítettek, a térdemet bevertem az asztal oldalába, s az egész testem viszketetni kezdett, s felforrósodott– biztos jele annak, hogy valami a figyelmemet igényli. Hátratoltam a széket, s előrehajoltam, benéztem az íróasztal alá, s észrevettem, hogy az érzés egyre erősebbé válik, minél lejjebb hajolok. Követtem, egészen addig, míg ki nem csúsztam az ülésből, s padlóra estem, miközben a forrást kerestem, ujjbegyeim abban a pillanatban hirtelen forróvá váltak, mikor megérintettem a bal alsó fiókot. Hátradőltem a sarkaimra, s az öreg rézzárra
hunyorítottam – ez az elrettentő eszköz arra szolgált, hogy a becsületes embereket megtartsa becsületesnek és lebeszélje azokat, akik nem tudják hogy használják fel az energiájukat, úgy, mint én – becsuktam a szemem, ahogy szép lassan kinyitottam a fiókot, de csak egy halom aktát találtam, egy ősi számológépet és egy halom öreg, megsárgult nyugtát. S már épp azon voltam, hogy visszazárjam, mikor megéreztem valamit a kupac alatt. Félredobtam a papírokat, s megpillantottam egy öreg, kopott börkötéses könyvet a fiók alján, melynek oldalai kopottak, s elnyűttek voltak, mint egy elveszett, ősi tekercs, s az Árnyékok Könyve cím szerepelt rajta. Az íróasztalra tettem, majd felültem a székemben, s csak bámultam rá. Azon tűnődtem, vajon mért vesződne valaki is azzal, hogy elrejtse ezt a könyvet – és vajon ki elől? Ezt rejtegeti Lina Jude elől? Mivel csak egy módom volt, hogy megtudjam, becsutam a szemem és a tetejére helyeztem a tenyeremet, hogy elolvassam, úgy, ahogy szoktam, s vártam az energia intenzív hullámát, mely annyira erős, annyira örjöngő, annyira zűrzavaros volt – hogy gyarkolatilag a csontjaimig hatolt. Hirtelen hátralökődtem, a székem akkora erővel csapódott a falnak, hogy egy hatalmas horpadást eredményezett. Véletlen képek maradványai villantak fel előttem, s már tudtam, mért is rejtegetik ennyire – ez a boszorkányság és a varázslatok könyve. Jövendölések és varázsigék. Annyira hatalmas energiát tartalmaz, mely katasztrofális lenne, ha rossz kezekbe kerülne. Próbáltam megnyugodni, s a könyvet bámultam, mielőtt átfuttattam rajta a hüvelykujjam. Ujjaimmal
végigsimítottam, megérintettem a széleit, s merőn bámultam a kis képfolyamra, mely annyira kicsi volt, hogy szinte lehetetlen volt megfejteni. Az oldalak zöme szimbólumokkal volt tele, melyek olyan alkímiai folyóiratokra emlékeztettek, melyeket Damen apja tartott – gondosan lezárva tartotta a benne lévő titkokat. A közepére lapoztam, ahol egy vázlatos képet találtam, melyen néhány ember táncol egy telihold alatt, követve a többi embert, akik összetett rituálét folytattak. Ujjaimat végigfutattam a megsárgult, öreg papíron, s hirtelen mélyen, a csontjaimig tudatosult, hogy ez nem egy tévedés. Meg kellett találnom ezt a könyvet. Csak úgy, mint mikor Roman hipnotizálta az osztálytársaimat és mindet a varázslata alatt tartotta, csak annyit kellett tennem, hogy csak meg kellett találnom a megfelelő varázsigét, hogy kiszedjem belőle az információt, amire szükségem volt! Fordítottam, izgatott voltam, vajon mit találok még, de akkor megszólalt a csengő, s a monitorra meredtem, hogy megerősítsem a tényt. Nem akartam megmozdulni, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem csak körülnéznek aztán elmennek, hanem valóban maradni hívatottak. Figyeltem, ahogy a kicsi, vékony, fekete-fehér alak körbejár a teremben idegesen pillantva hátra a vállai mögött, mintha arra számítana, hogy valaki van ott. S miközben abban reménykedtem, hogy elmegy, ő egyenesen a pult felé indult, kezét az üveglapra tette, s türelmesen várakozott. Szuper. Felálltam az asztaltól. Pont erre volt szükségem - egy vevőre. Kiáltottam, "Segíthetek? mielőtt alkalmam nyílt volna arra, hogy megforduljak, s ráébredjek, hogy ez csak Honor. Abban a pillanatban, hogy meglátott,
zihálni kezdett, álla megfeszült, szemei kikerekedtek, majdnem úgy tűnt, mint aki - rémült? Mindketten egymásra meredtünk, azon tűnődve, mitévők legyünk. "Őmm, szükséged van valamire?" Mondtam, hangom magabiztosabbnak hangzott, mint amilyennek valójában éreztem magam, mintha itt tényleg én lennék az úr. Néztem hosszú, sötét haját, a nemrégiben festett vörös csíkjai megcsillantak a fényben, s rádöbbentem, hogy eddig még soha nem láttam őt egyedül. Egyszer sem szállt szembe velem, csak ő és én, Stacia vagy Craig nélkül. Az elmém visszavándorolt az íróasztalhoz, ahhoz, amit otthagytam, ahhoz, amihez azonnal vissza kell térnem, s azt reméltem bármit is akar, azt könnyen és gyorsan el tudjuk intézni. "Talán rossz helyre jöttem." Felhúzta a vállát, miközben ezüst gyűrűjét csavargatta, s arca fényes rózsaszínba váltott. "Azt hiszem, én - " Nagyot nyelt, s az ajtóra pillantott, s esetlenül legyintett, miközben azt mondta, "Azt hiszem hibát követtem el, szóval - inkább megyek -" Figyeltem, ahogy megfordul, izzó aurája reszkető szürkébe váltott, miközben az ajtó felé tartott. S bár nem akartam megtenni, s bár meglehetősen megváltoztathatná az életemet, s megoldhatná a problémáimat ha visszamehetnék, de mégis azt mondtam, "Nem hibáztál." Megállt, vállait összehúzta, kicsinek és pöttömnek tűnt zsarnok barátai segítsége nélkül. "Komolyan." Tettem hozzá. "Ide akartál jönni. És tudod mit? Talán tudok segíteni." Vett egy mély lélegzetet, s szünetet tartott, s már épp azon voltam, hogy megszólaljak, mikor megfordult.
„Van itt egy srác.” Nadrágja szélét csipkedte, majd rám nézett. „Jude.” Tudtam a választ, anélkül, hogy beleolvastam volna a gondolataiba vagy megérintettem volna, csak rájöttem abban a pillanatban, mikor tekintetünk találkozott. „Igen, őmm. Azt hiszem. Mindegy, én őő – „ Megrázta a fejét és újrakezdte. „Nos, csak azon tűnődtem, vajon itt van-e. Ezt nekem adta.” Előhúzott zsebéből egy összegyűrt papírt, s átadta. „Nincs itt.” Motyogtam, s szememet a szórólapon leleltettem, mely a Médiumi Fejlesztő Óráját hirdeti alap szinten, s arra gondoltam, nem vesztegette az idejét. „Akarsz üzenetet hagyni? Vagy jelentkezni?” Gondosan tanulmányoztam, soha nem láttam még ilyen szégyenlősnek és kényelmetlenül ezelőtt – a gyűrűjét csavargatta, tekintete ide-oda vándorolt, térde remegett – s tudtam, hogy miattam. Megvonta a vállát, a pultra bámult, mintha lenyűgöznék az alatta lévő ékszerek. „Ne, őőmm, ne mondj semmit. Majd visszajövök máskor.” Vett egy mély lélegzetet, s visszahúzta a vállát, próbálta tettetni a szokásos undorát irántam, de szánalmasan gyenge volt. S bár egy részem meg akarta nyugtatni, lecsillapítani, meggyőzni, hogy semmi értelme játszani a szerepét – de nem tettem. Csak néztem, ahogy elmegy, s megbizonyosodtam róla, hogy az ajtó bezárul mögötte, s visszatértem a könyvhöz. Huszonkettő „Szóval milyen volt az első munkanapod?”
Lehuppantam a kanapéra, ledobtam a cipőimet, s lábaimat a faragott fa dohányzóasztalra tettem, becsuktam a szemem, s drámaian sóhajtottam, majd azt mondtam, „Voltaképp sokkal könnyebb volt, mint gondolnád.” Damen nevetett, s lehuppant mellém. Eltűrte a hajamat az arcomból, s azt mondta, „És mi van a fáradtsággal és a kimerültséggel?” Megvontam a vállam, s olyan mélyre süllyedtem a plüssben, amennyire csak tudtam, betemettek a párnák, s a szemeim még mindig csukva voltak, mikor azt mondtam, „Nem tudom. Talán köze van ahhoz a könyvhöz, amit találtam. Egy kicsit – kíváncsivá tett. De aztán volt egy hirtelen látogatóm, - „ „Könyvet olvastál?” Ajkaival a nyakam hajlatát súrolta, s mely testemet meleggel és bizsergéssel töltötte el. „Úgy hagyományosan?” Közelebb húzódtam, lábamat az övére tettem, s megöleltem, izgatottan vártam bőrének érintését. „Higgy nekem, próbáltam máshogy, csak érintéssel, de olyan volt, mint - nem tudom – nagyon furcsa élmény volt.” Rá néztem, azt akartam, hogy tekintetünk találkozzon, de ő becsukta szemeit, s arcát a hajamba temette. „Olyan volt, mintha – mintha a benne lévő tudás túl hatalmas volna ahhoz, hogy így elolvassam, tudod? Egy erőteljes elektromos hullám söpört végig rajtam – mint egy ütés, mely a csontjaimig hatolt. De ez csak még kíváncsibbá tett, ezért próbáltam hát hagyományos módon elolvasni. De nem jutottam túl messzire.” „A gyakorláson kívül?” Mosolygott, s ajkaival a fülemet súrolta.
”Sokkal több, mint amit megértenék.” Megvontam a vállam. „Főként kódok. De az angol részek, nos, olyan, mint – az ősi angol. Tudod, mint ahogy te is beszéltél régen.” Elhúzódtam, s rá néztem, mosolyogtam, mikor megláttam az arcán megjelent felháborodott pillantást. „Nem is említve azokat a részeket, melyek tele voltak furcsa vázlatokkal és szimbólumokkal, melyek varázslatokat és könyörgéseket jelentettek, vagy ilyesmi. Mi – miért nézel így?” Szünetet tartottam, s éreztem egy jelentős energiahullámot, ahogy teste egyre feszültebbé vált. „Mi a könyv címe?” – kérdezte, s tekintete az enyémbe fúródott. Bandzsítottam, számat elhúztam, próbáltam felidézni azt a különös aranyfeliratot. „Az – izének a könyve – „ Megráztam a fejem, még fáradtabbnak éreztem magam, mint szerettem volna, különösen miután felismertem az aggodalmat az arcán. „Árnyékok.” Bólintott, s összevonta a szemöldökét. „Az Árnyékok Könyve. Ez az? ”Szóval ismered?” Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni, tekintete komoly, merev volt, mintha azon gondolkodna, hogy elmondjon, vagy ne mondjon el valamit. „Igen.” Az arcomat fürkészte. „De csak a hírét. Nem volt még alkalmam elolvasni. De, Ever, ha ez ugyanaz a kötet, amire gondolok – „ Megrázta a fejét, arcát nyugtalanság sötét felhői borították el. „Nos, akkor van benne néhány erőteljes varázslat – varázslatok, melyeket a legnagyobb óvatossággal és figyelemmel kell megközelíteni. Varázslatok, melyekkel semmiképpen sem szabad játszani, érted?”
„Szóval azt mondod, működik.” Mosolyogtam, azt remélve, hogy enyhítem a hangulatot, de tudtam, hogy tévedtem, mikor ő nem viszonozta. „Ez egyáltalán nem olyasféle mágia, mint amit mi használunk. Először annak tűnhet, s feltételezem, ha eljutunk a lényegéig, akkor is úgy látszik majd. De ha megidézzük az univerzum energiáját, hogy megteremtsünk dolgokat, akkor a legtisztább és a legragyogóbb fényt hívjuk elő. S bár a legtöbb mágikus vagy boszorkány jó, az emberek néha belebonyolódnak a boszkorányságba, a fejükbe száll, s egy jóval sötétebb helyen végzik és egy rosszindulatú erőt hívnak elő, hogy elvégezzék a munkájukat." Bámultam, soha nem hallottam még tőle ezelőtt, hogy elismerne egy sötét erőt. "Mindent, amit teszünk mindig valami nemes célra alapozunk, vagy a saját érdekünkre. Soha nem okozunk ezzel kárt." "Soha nem mondtam ilyet." Motoygtam, s eszembe jutottak az alkalmak, mikor legyőztem Staciát a saját játszmájában, vagy legalább is megpróbáltam. "Nem a jelentéktelen iskolai civakódásokról beszéltem." Elűzte a gondolataimat. "Úgy értettem, mi nem manipulálunk embereket. De az, hogy varázslathoz folyamodunk, hogy megszerezzük, amit akarunk - " Megrázta a fejét. "Nos, az teljesen más. Kérdezd meg Romyt és Raynet." Csak bámultam rá. "Tudod, ők boszorkányok. Persze jó boszorkányok, akiket jóra tanították - bár sajnos az iskoláztatásunk kissé rövid ideig tartott. De vegyünk például Romant, ő tökéletes példája annak, hogy mi történhet akkor, ha valaki ilyen
egoista, kapzsi és kielégíthetetlen vágyat érez a hatalom és a bosszú iránt, mely a sötét oldalra vezette őt. A legutóbb használt hipnózisa a legjobb példája ennek." Rám nézett, s a fejét ingatta. "Kérlek ne mond, hogy azt a könyvet a polcon találtad - ott, ahol bárki hozzáférhet." Keresztbe tettem a lábaimat, s megráztam a fejem, ujjaimmal pulcsijának varratát szorongattam. "De - " Kezdtem. "Ez a másolat - öreg volt. Úgy értem tényleg nagyon régi. Tudod, ősi és törékeny - mint aminek már múzeumban lenne ahelye. És bízz bennem, bárkié is, nem akarja, hogy bárki is tudomást szerezzen róla; mindent megtett, hogy elrejtse. De tudod, hogy ez engem nem igazán állít meg." Mosolyogtam, azt remélve, hogy ő is viszonozza majd, de tekintete változatlan maradt, aggódó szemei az enyémbe fúródtak. "Mit gondolsz, ki használhatja? Lina vagy Jude?" Kérdezte, s olyan nyugodtan mondta ki nevüket, hogy azt gondolhatnád a barátaink. "Számít ez?" Megvontam a vállam. Egy pillanatig csak bámult rám, majd elhárította a tekintetét. Elméje egy nagyon régi helyre vándorolt, valahova, ahol még sosem voltam. "Szóval akkor ennyi? Egy picit beleolvasgattál az Árnyékok Könyvébe és máris ellankadtál?” Mondta, visszafordulva hozzám. "Ellankadtam?” Felemeltem a szemöldököm, s a fejemet ingattam. Furcsa szóhasználatát soha nem unom meg. "Túl elavult?" Ajkai vigyorgásba fordultak. "Egy kicsit?" Bólintottam, vele együtt nevetve.
"Nem kéne kigúnyolnod az időseket. Ez elég durva dolog, nem gondolod?" Játékosan végigsimította az állam. "Eléggé." Bólintottam, ujjai, melyeknek tapintása megnyugtatott végigfutottak az arcomon, a nyakamon át, végig a mellkasomig. Fejünket a párnákra hajtottuk, s egymás szemeibe néztünk, kezei fürgén, ügyesen mozogtak a ruhámon, mindketten azt kívántuk, bárcsak tovább is léphetnénk, de elhatároztunk, hogy beérjük ennyivel. "És mi történt még munka közben?" - suttogta, majd ajkát a bőrömhöz nyomta, s a fátyol vibrált közöttünk. "Kicsit pakolásztam, rendet raktam, katalogizáltam - ó, és egyszer csak beállított Honor." Elhúzódott, vonásai azt a bizonyos én megmondtam képet vették fel, s engem bámult. "Nyugi. Nem jóslásért jött, vagy ilyesmi. Vagy legalább is nem úgy tűnt." "Mit akart?" "Azt hiszem, Judet." Leengedtem a vállaim, miközben ujjaimat az inge alá csúsztattam, s éreztem sima, tökéletes bőrét, s azt kívántam bárcsak én is odabújhatnék. "Furcsa volt egyedül látni őt. Tudod, Stacia vagy Craig nélkül. Olyan volt, mintha egy teljesen más ember állna előttem - szégyenlős és esetlen volt, teljesen megváltozott." "Szerinted kedveli Judet?" Ujjaival végigsimította a kulcscsontomat, érintése annyira meleg, annyira tökéletes volt, a fátiyol alig gyengítette az érzést. Megvontam a vállam, s arcomat ingének V alakú kivágásába temettem, belélegezve meleg, pézsmaillatát.
Fogalmam sem volt, mit jelent ez, vagy mért kellene törődnöm azzal, ha Honor kedveli Judet, de jobb szerettem volna ha hanyagoljuk a témát. "Mért? Szerinted figyelmeztetnem kéne őt? Tudod, elmondani neki, hogy milyen is valójában?" Ajkaimat nyakának hajlatához nyomtam, egyenesen a lánc mellé, melyen az amulettje lógott. Megmozdult, kinyújtózott, s elhúzódott, miközben azt mondta, "Ha olyan tehetséges, mint te, akkor neki is képesnek kellene lennie arra, hogy olvasson az energiáiból és megtudja ő maga." Rám bámult, hangja óvatos, kimért, túlságosan merev volt, amihez nem szoktam hozzá. "Azonkívül honnan tudhatnánk, hogy milyen is ő valójában? Abból, amit meséltél, csak annyi derült ki, hogy Stacia hatása alatt van. Lehet, hogy önmagában véve egész jó ember." Megvontam a vállam, próbáltam elképzelni Honor egy kedvesebb változatát, de képtelen voltam rá. "De akkor is." Mondtam. "Jude állandóan olyan lányokba zúg bele, akikbe nem kellene és - " Szünetet tartottam, tekintetünk találkozott, s éreztem hogy a dolgok határozottan rosszra fordultak, bár fogalmam sem volt, miért. "Tudod mit? Nem számít. Ez egy unalmas, és ostoba dolog, s nem kellene erre vesztegetni az időnket. Beszéljünk valami másról, jó?" Közelebb hajoltam, ajkaimat az állához nyomtam, s éreztem a pici kis borostákat. "Beszéljünk valami másról, aminek nincs köze a munkámhoz, vagy az ikrekről, vagy a ronda, új autódról - "
Azt reméltem, hogy elég szórakozott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja, amit legutóbb mondtam. "Valamiről, ami nem ennyire - unalmas." "Azt mondod unatkozol?" Rám nézett, sztemei kikerekedtek, döbbentek. Leengedtem a vállaim, elfordítottam az arcom, azt kívánva bárcsak megjátszhatnám magam. "Egy kicsit." Bólintottam. "Úgy értem, sajnálom, hogy ezt mondom, de ez az egész ölelkezés a kanapén, míg a gyerekek odafent alszanak - " Megráztam a fejem. "Az egy dolog, hogy dadáskodsz, de egy kicsit hátborzongató, hogy a gyerekek voltaképp a tieid. Úgy értem, tudom, hogy alkalmazkodnunk kell hozzájuk, meg minden - de - nos - azt hiszem csak azt próbálom elmondani, hogy ez már egy kicsit kezd olyan lenni, mintha koslatnánk utánuk." Rá néztem, ajkaimat összeszorítottam, fogalmam sem volt, mit fog mondani. "És te tudod, hogy hogy kászálódjunk ki ebből, nem?" Olyan gyorsan lábra állt, hogy hirtelen csak egy ragyogó, sötét foltot láttam. Megráztam a fejem, s találkoztam szemében azzal a pillantással, mint mikor először találkoztunk. Mikor a dolgok állandóan mókásak, izgalmasak és kiszámíthatatlanok voltak. "Az egyetlen lehetőségünk, ha megszökünk." Nevetett, megfogta a kezem, s magával húzott. huszonhárom Követtem őt át a konyhán egészen ki a garázsba, s azon tűnődtem, vajon hova akar vinni, mivel egy jó
kirándulás a Nyárvidékre a kanapéból is elérhető lett volna. "És mi van az ikrekkel?" Suttogtam. "Mi van, ha felébrednek és rájönnek, hogy nem vagyunk ott?" Damen vállat vont, s az autójához vezetett, majd körbepillantott, miközben azt mondta, "Ne aggódj, jó mélyen alszanak. Azonkívül van egy olyan érzésem, hogy ez egy jó ideig így lesz." „Van valami közöd hozzá?” Kérdeztem, s eszembe jutott, mikor elaltatta az egész iskolát – beleértve az ügyintézőket és a tanárokat is – s még mindig fogalmam sincs hogyan. Nevetett, s kinyitotta az ajtót, hogy beszállhassak. De én csak a fejemet ráztam, s nem moccantam. Semmiképp nem utazom a családi autóban – a börtön megtestesítője, melyben benne ragadtunk. Egy pillanatig rám nézett, majd megrázta a fejét és becsukta a szemeit, szemöldökei összeolvadtak, ahogy teremtett helyette egy ragyogó piros Lamborghinit. Pont olyat, melyet én vezettem valamelyik nap. De megint csak a fejemet ráztam, nem volt szükségünk felhajtásra. Szóval becsuktam a szemem, s eltüntettem, és egy ragyogó fekete BMW pontos másolatával helyettesítettem, melyet vezetni szokott. „Rendben.” Bólintott, s egy csintalan vigyorral intett, hogy szálljak be. A következő másodpercben már lehajtottunk az utcára, a kapunál lassítottunk, megvártuk míg kinyitják, majd a Parti Főút felé vettük az irányt. Csak bámultam rá, próbálta belelátni az elméjébe, s megtudni hová is tartunk, de ő csak nevetett, szándékosan felhúzta mentális pajzsát, elhatározva magát, hogy meglep. Felhajtva az autópályára
bekapcsolta az autórádiót, s meglepetésében nevetett, mikor a Beatles szólalt meg. „A Fehér Album?” Rám pillantott, miközben az autót navigálta, s szinte rekordsebességgel száguldott. „Bármit megtennék, hogy megint inkább ezt az autót vezesd.” Mosolyogtam, már (sokszor) hallottam a történetet, miszerint ő Indiában transzcendentális meditációt tanult, mialatt John és Paul megírták ezeket a dalokat. „Voltaképp, ha jól csináltam, akkor a hifi mostantól kezdve semmi mást nem fog játszani, csak Beatlest.” „Hogy fogok valaha is alkalmazkodni a huszonegyedik századhoz, ha állandóan eltökéled magad, hogy a múltban tartasz?” Nevetett. „Nagyon remélem, hogy nem fogsz alkalmazkodni.” Motyogtam, kibámulva az ablakon. „Kissé túlértékelted a változást – vagy legalább is a legutóbbiakat. Szóval mit mondasz? Száműzhetjük a nagy, ronda családi autót?” Felé fordultam, figyeltem, ahogy lehajt az autópályáról, s éles kanyarokat vesz, mielőtt egy meredek dombra hajtanánk fel, majd megálltunk egy szobrászatnál, mellyel szemben egy hatalmas mészkőépület állt. „Mi ez?” Bandzsítottam, tudtam, hogy valahol L.A.-ben vagyunk, de nem voltam benne biztos, pontosan hol. „A Getty.” Mosolygott, majd behúzta a kéziféket és kipattant az autóból, hogy kinyissa nekem az ajtót. „Voltál már itt?” Megráztam a fejem, elkerültem a tekintetét. Egy képtár volt az utolsó hely, amire számítottam – vagy ahová akartam volna menni.
„De – nincs zárva?” Körbepillatottam, éreztem, hogy mi vagyunk itt egyedül, na meg a fegyveres őrök, akik valószínűleg odabent állomásoznak. „Zárva?” Rám nézett, s a fejét ingatta. „Azt hiszed, hogy hagynám, hogy valami ennyire evilági megállítson minket?” Karját a derekam köré csúsztatta, s felvezetett a kőlépcsőn, ajkaival a fülemet súrolta, mikor hozzátette, „Tudom, hogy nem egy múzeum lenne az első választásod, de bízz bennem, épp azon vagyok, hogy bebizonyítsak neked valamit. De ehhez szükségeltetik illusztráció is.” „Mit? Hogy többet tudsz a művészetekről, mint én?” Megállt, arca komoly volt, mikor azt mondta, „Bebizonyítom, hogy a világ tényleg a mi osztrigánk. A játékterünk. Bármi, amit csak akarunk. Nem fogsz unatkozni többé, vagy börtönben érezni magad, ha egyszer megérted, hogy a normális szabályok már nem érvényesek – vagy legalább is számunkra nem. Bármit megtehetünk, Ever, mindent. Ha nyitva van, ha zárva van, ha szívesen látnak, ha nem – semmi sem számít, azt csinálunk, amit akarunk – és amikor akarjuk. Nincs semmi és senki, aki megállíthatna minket.” Ez nem egészen igaz, gondoltam, s azon a dolgon töprengtem, amelyre soha nem voltunk képesek az elmúlt négy évszázadban, s amely természetesen az egyetlen dolog, amit igazán szeretnék. De ő csak mosolygott, s homlokon csókolt, mielőtt megfogta a kezem, s az ajtóhoz vezett, és így szólt, „Azonkívül van itt egy olyan műtárgy, melyért élek-halok, hogy láthassam, s mivel most nincs tömeg, nem akarok
sokáig várni. És megígérem azután elmehetnünk akárhová, ahová csak akarsz.” Bámultam a lenyűgöző, bezárt ajtókat, melyet csúcstechnológiás riasztóval szereltek fel,mely valószínűleg riasztja a többi csúcstechnológiás riasztót, melyek valószínűleg géppuskával vannak felszerelve – amelyeket pedig az őrök kezelnek, akik égnek a vágytól, hogy meghúzzák a ravaszt. A fenébe, valószínűleg van egy rejtett kamera is, s valahol odabent egy nem éppen jól mulató őr már készenáll, hogy megnyomja a vészjelző gombot az íróasztala alján. „Komolyan megpróbálsz betörni?” Nagyot nyeltem, tenyereim izzadtak, szívem kalapált a mellkasomban, s azt reméltem, csak viccel, bár nyilvánvaló volt, hogy nem. „Nem.” Suttogta, becsukta a szemét, s arra ösztönzött, hogy én is így tegyek. „Nem próbálkozom, hanem sikerrel járok. És ha nem bánod, te is segíthetnél azzal, hogy becsukod a szemed és követsz.” Közelebb húzódott, ajkai a fülemhez értek, mikor hozzátette, „Megígérem, senkinek nem esik bántódása, és senkit sem zárunk be. Tényleg. Becsszó.” Rá néztem, miközben biztosítottam magam, hogy egy olyasvalakivel van dolgom, aki hatszáz éven keresztül kimászott mindenféle slamasztikából. Majd vettem egy nagy levegőt, s rábólintottam. Utánoztam a lépések sorozatát, míg ki nem nyílt az ajtó, az érzékelők lekapcsoltak és az őrök hoszzú és mély álomba zuhantak. Vagy legalább is remélem, hogy hosszú lesz és mély. Az nagyon jó lenne.
„Készen állsz?” Rá nézett, s ajkai egy mosolyba görbültek. Haboztam, kezeim remegtek, s arra gondoltam, hogy talán még jó is lehet. Majd nagyot nyeltem, s beléptem, megijedtem, mikor cipőm talpa találkozott a kőpadlóval, s a legélesebb, rikácsoló, csikorgó hangot hallatta. „Mit gondolsz?” – mondta lelkesen és izgatottan, s azt remélte, hogy legalább annyira élvezem a dolgot, mint ő. „Arra gondoltam, hogy elviszlek Nyárvidékre, de aztán rájöttem, pontosan ez az, amire vártál. Szóval úgy döntöttem, hogy inkább megmutatom a Földi élet varázslatosságát.” Bólintottam, s bár messze nem voltam olyan izgatott, próbáltam elrejteni. Próbáltam bevenni a hatalmas termet a magas mennyezetével, üvegablakaival, folyosók és termek sokaságával, melyek valószínűleg hihetetlen fényesek és kellemesek nappal, éjjel viszont inkább hátborzongatóak. „Ez a hely hatalmas. Voltál már itt ezelőtt?” Bólintott, s a kerek információs pulthoz indult a terem közepén. „Egyszer. Pont mikor megnyitották. S bár tudom, hogy sok nagyon fontos mű van, amit meg kéne néznünk, de az egyik kiállított tárgy különösen érdekel.” A pult mögött lévő idegenvezetőhöz fordult, s tenyerét az arcára nyomta, míg a kívánt információ meg nem jelent a fejében. Majd elengedte, s végigmentünk egy sor termen, s néhány lépcsősoron át, utunkat csak néhány biztonsági lámpa és az ablakon beszűrődő hold fénye világította meg. „Ez az?” Kérdeztem, s figyeltem, ahogy egy kivilágított festmény előtt áll, melynek címe Madonna Szent Mátéval és a szentekkel, teste még
mindig merev, kifejezéséről a tiszta gyönyörűség volt leolvasható. Bólintott, képtelen volt megszólalni, csak bámulta, s próbálta tűrtőztetni magát, mikor felém fordult. „Sokat utaztam. Annyi sok helyen éltem. De mikor négyszáz évvel ezelőtt elhagytam Olaszországot, megesküdtem, hogy soha nem térek vissza. A reneszánsz elmúlt, és az életem – nos – muszáj volt váltanom. De mikor meghallottam ennek az új képzőművészeti iskolának és a Bolognai Carracci családnak a hírét, akik szakmájukat az igazi mesterektől tanulták, beleértve az én kedves barátomat, Raphaelt is. Új irányzatot teremtettek a festészetben, s befolyásolták a művészek következő generációját is.” Az előttünk lévő festmény felé intett, arcáról a csodálatot lehetett leolvasni, ahogy lágyan megrázta a fejét. „Ez brilliáns!” – mondta, hangja tisztelettel telt meg. A festmény és közte vándorolt a tekinetem, s azt kívántam bárcsak ugyanazt látnám benne, mint ő. Nem csak egy előttem lógó régi, felbecsülhetetlen, mélyen tisztelt képet, hanem egy igazi szépséget, egy dicsőséget, egyfajta csodát. A következőhöz húzott, kezüket összefontuk, miközben Szent Sebestyén festményét csodáltuk, szegény, sápadt, nyilakkal átszúrt testét – az egész annyira valódinak tűnt, hogy szinte meghátráltam. És ekkor megértettem. Az első alkalom, hogy látom, amit Damen. Végül megértettem, hogy a művészet igazi útja elszigetelt élményeken alapszik, és nem csak megőrizni, vagy értelmezni szeretnék, hanem megosztani azt minden időben.
„Ez annyira – „ Megrázta a fejem, s összeszorítottam az ajkaimat a megfelelő szó után kutatva. „Nem tudom – olyan hatalmas – azt hiszem. Hogy valaki képes létrehozni egy ilyen csodát, mint ez.” Csak bámultam rá tudtam, hogy könnyen létre tud hozni akár még egy sokkal szebb munkát is, mely lóghatna itt. De ő csak megvonta a vállát, s a következőhöz lépett, miközben így szólt, „Az iskolais rajzórát kivéve már évek óta nem festettem. Azt hiszem mostanra inkább egy kritikus vagyok, mint egy alkotó.” „De miért? Mért fordítasz hátat egy ilyen ajándéknak? Úgy értem, ez egy ajándék, nem? Semmiképpen sem egy halhatatlan tulajdonság, mert erre tökéletes bizonyítékként szolgál, mikor én próbálok festeni.” Mosolygott, s végigvezetett a termen, majd megállt egy pompás mű előtt, mely alatt a Joseph és Potiphar felesége felirat állt. Tekintetével végigfürkészte a vászon minden egyes négyzetcentijét, miután megszólalt, „Őszintén? A hatalommal még nem tudom leírni milyen érzés,mikor ecset van a kezemben, egy üres vászon előttem és egy teljes festékpaletta az oldalamon. Hatszáz éven át legyőzhetetlen voltam, az elixír örököse, amit mindenki keresett!” Megrázta a fejét. „És mégis semmi sem érhet fel a fesztészeti alkotások hihetetlen hullámával. Létrehozni valamit, amiről tudod, hogy örök időkig csodálni fogják.” Felém fordult, kezeivel az arcomat cirógatta. „Vagy legalább is ezt hittem egészen addig, amíg meg nem láttalak téged. Mert mikor először megpillantottalak – „ Megrázta a fejét, tekitetünk összefonódott. „Semmi nem érhet fel
azzal a szerelemmel, mely fellobbant bennünk első pillantásra.” „Nem hagytad abba a rólam való festést – igaz?” Visszatartottam a lélegzetem, azt reméltem nem én voltam művészi elhatározásának oka. Megrázta a fejét, tekintete visszatért a festményhez, s gondolatai elvándoroltak. „Ennek semmi köze sincs hozzád. Csak – nos – lényegében ráébredtem a valóságos helyzetemre.” Bandzsítottam, fogalmam sem volt, mit is jelent ez valójában, vagy mire akart kilyukadni. „Egy kegyetlen valóság, melyet valószínűleg még ezelőtt meg kellett volna osztanom veled.” Sóhajtott, s rám nézett. Csak bámultam rá, gyomrom összeszorult, nem voltam benne biztos, hogy hallani akartam a választ, mikor azt kérdeztem, „Ezt hogy érted?” Tekintetéből éreztem, mennyire küzd ezzel a dologgal. „Az örök élet valósága,” – mondta, sötét, szomorú szemei az enyémbe fúródtak. „Egy valóság, mely hihetetlenül hatalmasnak, végtelennek és erőteljesnek tűnik, melynek nincsenek határai – amíg rá nem jössz a mögötte rejlő igazságra – arra, hogy míg látod, ahogy a barátaid megöregednek és meghalnak, te ugyanolyan maradsz. Te pedig arra kényszerülsz, hogy távolról végignézd, mert ha ez az egyenlőtlenség nyilvánvalóvá válik, nincs más lehetőséged, mint elköltözni, elmenni máshova és újra kezdeni. Majd megint. És megint.” Megrázta a fejét. „És ez az egész lehetetlenné teszi, hogy igaz kötelékeket teremts. Az az irónikus, hogy míg minden hozzáférésünk megadatott a hatalomra és a varázslatokra, a kísértés, hogy nagy alkotásokat hozzunk létre, vagy nagy hatást gyakoroljunk valakire,
az a dolog, melyet mindenáron el kell kerülnünk. Ez az egyetlen módja, hogy megőrizzük a titkunkat.” „Mert – „ kezdtem, azt kívánva, bárcsak ne lenne ennyire rejtélyes és a lényegre térne. Mindig úgy idegesít, mikor így beszél. „Mert ha létrehozol egy ilyen mesterművet, az egyúttal garancia arra, hogy szerepelni fog a neved a történelemben, mely megint csak egy olyan dolog, melyet kerülnünk kell. Mivel míg körülöttünk mindenki megöregszik és meghal, Haven, Miles, Sabine és igen, még Stacia, Honor és Craig is – te és én pedig pontosan ugyanilyenek maradunk, egy cseppet sem változunk majd. És bízz bennem, nem kell olyan sok idő, hogy az emberek észre vegyék, hogy egy kicsit sem változtál attól a naptól fogva, mikor először találkoztak veled. Nem kockáztathatjuk meg, hogy egy közel hetven éves Haven feliserjen minket ötven év múlva. Nem engedhetjük meg, hogy lelepleződjön a titkunk.” Körbefogta a csuklóimat, s olyan intenzitással nézett rám, hogy szinte éreztem a súlyát az elmúlt hatszáz évének. És mint mindig, mikor ilyen gondterhelt, az egyetlen kívánságom, hogy felvidítsam. „El tudod képzelni mi lenne, ha Sabine, vagy Haven, vagy Miles megtudná az igazságot rólunk? El tudod képzelni mit gondolnának, mit mondanának, mit tennének? Épp ez az, amiért az olyan emberek, mint Roman és Drina nagyon veszélyesek – ők fitogtatják azt, akik, teljesen figyelmen kívül hagyva a dolgok természetes rendjét. Nem hibázhatunk, Ever, ennek egyik oka az élet körforgása. S bár fiatalkoromban még gúnyolódtam is ezzel, mikor megéreztem a súlyát, már
nem tettem többé. Azonkívül végül is ez valójában nem egy küzdelem. Az, hogy vajon reinkarnálódsz-e úgy, mint a barátaid, vagy ugyanolyan maradsz, végülis mindegy, a karmád lépést fog tartani. És most, hogy megtapasztaltam Árnyékországot, még inkább meg vagyok győződve afelől, hogy az élet, ahogy a természet eltervezte, az egyetlen út.” „De – ha te ezt hiszed – akkor hol lesz ennek vége?” Kérdeztem, s a bőröm libabőrös lett, kezeinek melege ellenére. „Úgy értem, ezt hallani tőled, hogy normálisan, magunknak kellene élnünk, ahelyett, hogy arra használnánk erőnket, hogy megváltoztassunk dolgokat. És tudnád kiengesztelni a karmádat, ha nem használhatod az adottságaidat arra, hogy segíts másoknak? Különösen, ha névtelenül teszed?" Havenre gondoltam, s a macskájára. De mielőtt befejezhettem volna, Damen már a fejét ingatta, s felém fordulva azt mondta, "Hogy hol lesz a vége? Pontosan ott, ahol vagyunk." Megvonta a vállát. "Együtt. Örökké. Amíg nagyon óvatosak vagyunk, s viseljük az amulettet, ennyi. És hogy mi van az erőnkkel? Nos, attól tartok ez egy kicsit bonyolultabb annál, hogy csak helyrehozzuk a rossz dolgokat. Míg mi a dolgokat rossznak, vagy jónak ítéljük meg, a karma nem. S ha elhatároztad, hogy mindent jóra fordítasz, amit rossznak, nehéznek, vagy gusztustalannak ítélsz, akkor elveszed az emberektől a saját lehetőségüket arra, hogy megoldják a dolgaikat, hogy tanuljanak belőle, s érettebbé váljanak általa. Néhány dolog, nem számít milyen fájdalmas, nem véletlenül történik meg. Egy bizonyos okból, melyet te
vagy én nem tudnánk megérteni elsőre anélkül, hogy ismernénk a személy teljes élettörténetét - az egész múltját. És beavatkozni, nem számít mennyire jóindulatúan tennéd, olyan lenne, mint elvenni tőlük az útjukat. Amely olyasvalami, amit jobb lenne, ha nem tennénk meg." "Engedd meg, hogy megértsem." A hangomba egy kis él lopódzott, melyet nem tudtam elrejteni. "Haven odajött hozzám és azt mondta, hogy a cicám haldoklik. S bár biztos vagyok benne, hogy tudtam volna segíteni rajta, nem tettem, mert végeredményben túl sok kérdést támasztana fel, amelyekre sohasem tudnék magyarázatot adni anélkül, hogy ne legyek túlságosan gyanús neki. Oké, megértettem. Nem szerettem, de megértettem. De mikor azt mondta, hogy a szüleim lehet, hogy elválnak, és lehet, hogy el kell költöznöm, úgy érzem, az egész világom összeomlik - hangjában semmi sejtelem nem volt, s bár tökéletes helyzetben voltam, hogy segítsek neki, s talán meg tudtam volna oldalni néhány problémáját - de nem tehettem." Megvontam a vállam, csalódott voltam. "De akárhogy is, a lényeg, hogy történik valami ilyesmi egy jóbarátunkkal, és te azt mondod, hogy nem tudunk segíteni? Mert azzal bezavarnánk az életükbe, vagy a karmájukba, vagy mittudomén, erről van szó? Vagyis magyarázd el, hogy tudnék jót tenni karmámnak, ha megtartom magamnak a jótetteimet." "Én azt tanácsolom, hogy ne keveredj bele," - mondta, majd visszafordult a festmény felé. "Haven szülei akkor is tovább folytatják majd a veszekedést, nem számít mit teszel, s még ha valami varázslatos módon ki is fizetnéd
a házuk árát, azt gondolva, hogy így talán megmented a helyzetet - " hátranézett a vállai felett, s egy pillantást vetett rám - "nos, valószínűleg elosztanák a bevételt és ígyis-úgyis különválnának." Sóhajtott, hangja ellágyult, mikor rám nézett és hozzátette, "Sajnálom, Ever. Nem akartam úgy hangzani, mint valami megcsömörlött öregember, de lehet, hogy az vagyok. Túl sokat láttam és túl sok hibát követtem el - fogalmad sincs mennyi időbe telt megtanulnom ezeket a dolgokat. De mindennek megvan a maga ideje - pont, ahogy mondani szokás. S míg talán a mi időnk végtelen, erről sohasem beszélhetünk." "De mégis, hány híres művész készített rólad portrét? Hány ajándékot kaptál Marie Antoinettetől?" A fejemet ingattam. "Biztos vagyok benne, hogy azok a portrék továbbéltek! Biztos vagyok benne, hogy valaki eltett egy olyan folyóiratot, melyben szerepel a neved. És mi van a New York-i modellkedéseddel? És azzal mi a helyzet?" "Nem tagadom." Megvonta a vállát. "Hiú voltam, teljesen el voltam szállva magamtól, önimádó voltam és egy fiú, aki nagyon jól szórakozott." Nevetett, s arca átváltozott, azzá, akit ismerek és szeretek, a szexi Damenné, a vicces Damenné. "De meg kell értened, azok a portrék mind bizalmas megbízások voltak, annál okosabb voltam, hogy megengedjem nekik, hogy nyilvánosan bemutassák. És a modellkedésről annyit, hogy az csak néhány kép volt egy piti kis hirdetéshez, egy kampány miatt. Másnap be is fejeztem."
"Akkor mért hagytad abba a festést? Úgy értem ez egy kicsit olyan volna, mint egy felvétel egy természetellenesen hosszú életről." A fejem már zúgott ezektől a dolgoktól. Bólintott. "Az volt a probléma, hogy a munkám kezdett egyre ismertebbé válni. Túlfűtött voltam, és higyj nekem, még a túlfűtöttnél is túlfűtöttebb." Nevetett, s a fejét csóválta. "Úgy festettem, mint egy őrült, egy megszállott, mint akit semmi más nem érdekel. Túl nagy gyűjteményt halmoztam fel, mellyel túlságosan felhívtam magamra a figyelmet, még mielőtt rájöttem volna a kockázatra, aztán - " Rá néztem, a szívem összetört, mikor láttam a fejében megjelenő képet. "Aztán volt egy tűz," Suttogtam, látva a heves, narancssárga lángokat, amint a sötét égbe nyúlnak. "Mindent megsemmisített." Bólintott. "S a látszat szerint engem is beleértve." Alig bírtam levegőt venni, mikor tekintetünk találkozott, fogalmam sem volt, mit mondjak. "S mielőtt el tudták volna oltani a lángokat, eltűntem. Végigutaztam Európát, egyik helyről a másikra vándoroltam, mint egy nomád, egy cigány, egy csavargó, s néhány alkalommal a nevemet is megváltoztattam, míg elég idő el nem telt, s az emberek felejteni nem kezdtek. Végül Párizsban telepedtem le, ahol, mint te is tudod, először találkoztam veled - és, nos a többit te is tudod. De Ever - " A szemembe nézett, azt kívánva bárcsak ne kellene kimondania, de tudta, hogy szükséges szavakba öntenie, bár én már tudtam, mi fog következni. "Arra akartam
kilyukadni végül is, hogy - nemsokára - neked és nekem el kell költöznünk." Abban a pillanatban, hogy kimondta, alig bírtam elhinni, hogy ez nem jutott eszembe idáig. Úgy értem, ez annyira nyilvánvaló, s mindvégig itt volt előttem. És mégis valahogy képes voltam figyelmen kívül hagyni, a másik utat nézni, azt tettetve, mintha minden másképp volna. Mely csak azt mutatja, mit tesz a tagadás. "Mostantól valószínűleg már nem fogsz sokat öregedni." - folytatta, kezével az arcomat simogatta. "És bízz bennem, nem tart soká, hogy a barátaid észrevegyék." "Kérlek." Mosolyogtam, kétségbeesetten keresni akartam még egy kis fénysugarat ebben a sötét, nehéz térben. "Szabad emlékeztetnem téged arra, hogy Orange megyében élünk? Egy olyan helyen, ahol szinte a plasztikai sebészet a normális! Itt senki sem öregszik. Komolyan. Senki. Fenébe is, itt maradhatunk akár az elkövetkezendő száz évben is!" Nevettem, de mikor Damenre pillantottam, láttam, ahogy tekintete az enyémbe fúródik, s nyilvánvaló, hogy a helyzet komolysága üti az én kis viccemet. A terem közepén lévő pad felé indultam, majd lehuppantam, s arcomat a tenyerembe temettem. "Mit mondok Sabinenak?" Suttogtam, ahogy Damen mellém ült, s átkarolt, próbált enyhíteni a félelmemen. "Úgy értem, én nem rendezhetem meg a saját halálomat. A bűnügyi és helyszínelői vizsgálat kicsit fejlettebb, mint a te idődben volt."
"Majd foglalkozunk vele akkor, ha eljön az ideje." mondta. "Sajnálom, nem kellett volna még elmondanom." De mikor a szemébe néztem, tudtam, hogy ez nem számított volna. Egyáltalán nem lett volna más. Eszembe jutott az a nap, mikor előadta az egész halhatatlanság dolgot, s milyen gondosan elmagyarázta, hogy sosem fogok átkelni a hídon és sosem leszek többé együtt a családommal. De amúgy is belementem volna. Félrelöktem volna a gondolatot. Próbáltam volna valami kiskaput, valami utat találni, hogy megkerüljük ezt az egészet - bármit elhitettem volna magammal, amely azt jelentette volna, hogy vele lehetek az örökkévalóságig. És ez most sem változott. S bár fogalmam sincs mit fogok mondani Sabinenak, vagy hogy fogom megmagyarázni a hirtelen szökésünket a barátaimnak, végezetül csak annyit akarok, hogy vele legyek. Csak így érzem teljesnek az életem. "Élvezni fogjuk az életet, Ever, ezt megígérem neked. Soha semmiben sem fogsz hiányt szenvedni és soha sem fogsz unatkozni többé. Nem, miután már rádöbbentél a csodálatos lehetőségekre, melyek előttünk állnak. S bár tőlünk eltekintve - a külső kapcsolataink rendkívül rövid életűek lesznek. Ezt nem tudjuk megkerülni, nincs kiskapu, ahogy te hiszed. Ez egész egyszerűen egy szükséglet." Vettem egy mély lélegzetet és bólintottam, s eszembe jutott, mikor először találkoztunk, s említett valamit arról, hogy milyen rossz is búcsúzkodni. De ő csak mosolygott, reagálva a gondolataimra így szólt, "Tudom. Azt gondolnád, egy idő után könnyebb lesz,
igaz? De ez valójában nem így van. Általában nekem könnyebb úgy, hogy csak eltűnök, s kitérek mindannyiuk elől." "Talán neked így egyszerűbb, de azok részéről nem vagyok olyan biztos, akiket magad mögött hagytál." Bólintott, felállt, s engem is magával húzott. "Most mit mondhatnék, egy önző és hiú férfi vagyok." "Nem így értettem - " Megráztam a fejem. "Én csak - " "Kérlek." Rám nézett. "Nem kell megvédened. Tudom ki vagyok - vagy legalább is, aki szoktam lenni." Elmentünk a festmények mellett, melyekért idejött, hogy megcsodálhasson. Csak én nem álltam még készen a távozásra. Még nem. Valaki, aki elvesztette a legnagyobb szenvedélyét, s egyszerűen csak továbbállt, megérdemel még egy esélyt. Elengedtem a kezét és összeszorítottam a szemem, majd egy nagy vászon, ecsetek széles választéka, festékek egy átfogó palettája jelent meg előttem, meg minden egyéb, amire még szüksége lehet. "Mi ez?" A festőállványra, majd rám pillantott. "Hű, tényleg nagyon régen lehetett, ha még az eszközöket sem ismered fel." Mosolyogtam. Rám nézett, tekintete élénk, szilárd, de ugyanúgy az enyém is. "Azt gondoltam, kedves lenne tőled, ha festenél valamit a barátaidnak." Megvontam a vállam, s figyeltem, ahogy felvesz egy ecsetet az asztalról, majd a kezében forgatja. "Nem te mondtad, hogy mindent megtehetünk, amit csak akarunk, igaz? És hogy a normális szabályok többé már nem érvényesek? Nem ez volt az utazás lényege?" Csak bámult rám, kifejezése óvatos, de engedékeny. "És ha ez így van, akkor úgy gondolom, hogy festened
kellene valamit itt. Hozz létre valami gyönyörűt, nagyszerűt, örökkévalót, vagy akármit, amit csak akarsz. Amint befejezted, elvisszük a barátaidnak. Természetesen aláírás nélkül." "Már messze túl vagyok azon, hogy alá kelljen írnom a munkáimat." - mondta, s rám nézett, szemei felragyogtak. "Jó." Bólintottam, az üres vászon felé intve. "Akkor arra számítok, hogy egy tisztán megihletett zseni munkáját látom majd, aki egyáltalán nem egoista." Kezemet a vállára tettem, majd oldalba böktem, s hozzátettem, "De talán hozzá kellene látnod. Velünk ellentétben ez az éjszaka véges." huszonnégy A festményre, majd Damenre pillantottam, tenyeremet a mellkasomhoz szorítottam, teljesen kifogytam a szavakból. Tudtam, bármit mondanék soha sem tudnám leírni azt, ami előttem van. Szavakkal nem lehet. "Ez annyira - " Szünetet tartottam, kicsinek, méltatlannak éreztem magam, aki határozottan nem érdemes egy ilyen nagyszerű képre. "Annyira gyönyörű - és páratlan - és" - megráztam a fejem - "ez semmiképpen sem lehetek én!" Nevetett, tekintetünk találkozott, mikor így szólt, "Ó, ez igenis te vagy." Mosolygott, ahogy a képre nézett. "Valójában ez az összes megtestesülésednek a megtestesítése. Egyfajta keverék rólad az elmúlt négyszáz évből. Tűzvörös hajad és gyönyörű bőröd Amsterdami életedből, önbizalmad és hited a puritán
napjaidból, alázatoságod és belső erőd a bonyolult Párizsi életedből származik, gondosan megmunkált ruhád és kacér tekinteted egyenesen a londoni társasági napjaidból, míg a szemeid - " Megvonta a vállát, s felém fordult. "Ugyanazok maradtak. Nem változnak, örökkévalók, nem számít milyen a külsőd." "És most?" Suttogtam, tekintetemet a vászonra szögeztem, s néztem a legragyogóbb, legpompásabb alkotást - egy igazi istennőt, aki lelkesen leereszkedik a mennyországból, hogy megajándékozza a Földet. S tudtam, hogy ez a leggyönyörűbb kép, amit valaha is láttam, és még mindig nem tudtam elképzelni, hogy lehetnék rajta én. "Melyik része származik a jelenből? Úgy értem a szemeken kívül." Mosolygott. "Természetesen az angyalszárnyaid." Megfordultam, s azt gondoltam, hogy viccel, egészen addig, amíg meg nem láttam arcának komoly kifejezését. "Nem nagyon vetted őket észre, tudom." Bólintott. "De bízz bennem, ott vannak. Az, hogy az életem része vagy egy égi ajándék, egy olyan ajándék, melyet sosem érdemeltem meg, de hálát adok érte minden nap." "Kérlek." Aligha vagyok jó - vagy kedves - vagy pompás - de még távolról sem angyali, mint ahogy te gondolod." A fejemet csóváltam. "Különösen nem mostanában, és ezt te is tudod," Tettem hozzá, miközben azt kívántam, bárcsak kitehetném a szobám falára, ahol minden nap látnám, de tudtam, hogy ennél sokkal fontosabb, hogy itt hagyjuk. "Biztos vagy benne?" Gyönyörű, aláíratlan festménye és társai között vándorolt a tekintete. "Teljesen." Bólintottam. „Gondolj
bele, mekkora zűrzavar fog keletkezni, mikor itt találják rendesen bekereteztetve és fellógatva a falra. Mellesleg jó értelemben véve a zűrzavart. Azokívül gondolj arra a sok eberre, akiket felkérnek, hogy vizsgálják meg, és próbálják meg kitalálni vajon honnan származhat, ki hozhatta ide és ki készíthette.” Bólintott, majd még egyszer a művére pillantott, mielőtt elfordult. De én megragadtam a kezét, s magamhoz húztam, miközben azt mondtam, „Hé, ne olyan gyorsan. Nem gondolod, hogy el kéne neveznünk? Tudod, rárakni egy kis bronz emléktáblát, mint amilyen a többin van?” Az órájára pillantott, kissé feszültnek tűnt. „Soha nem voltam túl jó a munkám elnevezésében, mindig a legnyilvánvalóbb nevet adtam nekik. Tudod: Egy Tál Gyümölcs, vagy Piros Tulipánok egy Kék Vázában.” „Nos, valószínűleg jobban tennénk, ha nem Szárnyas Evernek, Angyali Evernek vagy ilyesminek neveznénk. Tudod, csak elővigyázatosságból, nehogy valaki felismerjen. De mit szólsz egy kicsit – nem is tudom – valami meseszerűhöz? Nem szó szerint, hanem képletesen.” Félredöntöttem a fejem, s rá néztem, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad elnevezzük. „Valami ötlet?” Rám pillantott, majd tekintete a távolba meredt. „Mit szólsz a – varázshoz – vagy elvarázsolt – vagy – nem tudom, valami ilyesmi?” Összeszorítottam az ajkaimat. „Varázs?” Felém fordult. „Nos, nyilvánvaló, hogy valami varázslat alatt vagy, ha azt hiszed, hogy ez illik hozzám.” Nevettem, s láttam, ahogy felragyogtak a szemei, mikor velem együtt nevetett. „Varázs lesz.” Bólintott, visszatérve a
témához. „De csinálnunk kell gyorsan egy olyan bronztáblát is – attól tartok, mi – „ Bólintottam, becsuktam a szeme, s felidéztem a fejemben az emléktábla képét, miközben azt suttogtam? „Mit írjunk a művészhez? – névtelen vagy ismeretlen?” „Mindegy,” – mondta, hangja sürgető, nyugtalan, már menni akart. Az ismeretlent választottam, mert szerintem az jobban hangzik, majd előrehajoltam, hogy jobban megvizsgáljam a művemet, majd megszólaltam, „Mit gondolsz?” „Azt, hogy futnunk kéne!” Megragadta a kezem, s elhúzott, olyan gyorsan mozgott, hogy a lábaim egyszer sem értek a földhöz. Végigszáguldottunk a termeken, s úgy szeltük a lépcsőfokokat, mintha ott se lettek volna. Már megpillantottuk a főbejáratot, mikor az egész csarnok felragyogott, s megszólaltak a riasztók. „Istenem!” Kiáltottam, torkomat elszorította a pánik, mikor gyorsítani kezdett. Hangom remegett, és rekedt volt, mikor megszólaltam, „Nem akartam ilyen sokáig időzni – én – én nem tudtam – „ Abbahagytam, mikor elértük az ajtót épp, mikor az acélketrec lezárult előttünk. Felé fordultam, a szívem kalapált, teljesen leizzadtam, s figyeltem a lépésekre mögöttünk, és a csengőszóra. Némán álltam mellette, képtelen voltam megmoccanni, képtelen voltam kiáltani, s ő becsukta a szemeit, koncentrált, s elhallgattatta a riasztórendszert. De már késő. Már itt vannak. Ezért megadva magam felemeltem a karom, már elfogadtam a sorsomat, mikor az acélketrec felemelkedett, s az ajtón kilépve Nyárvidék virágos mezején találtam magam. Vagy legalább is
felidéztem Nyárvidéket. Damen maga elé képzelt egy képet, miszerint biztonságban ülünk az autójában, s hazafelé tartunk. Majd helyette egy forgalmas országút közepén találtuk magunkat – egy tucat száguldozó autó dudált és csikorgatta a kerekeit, ahogy lesiettünk az út szélére körülnéztünk, s próbáltuk összeszedni a gondolatainkat, ahogy próbáltuk meghatározni, hol is vagyunk pontosan. „Nem hiszem, hogy ez Nyárvidék.” – mondtam, Damenre pillantva, s ő annyira ragályos nevetésben tört ki, hogy nekem is nevetnem kellett. Ott álltunk egy koszos országút szélén, egy ismeretlen vidéken, ahol teljesen magunkra vagyunk utalva. „Na mit szólsz, kiszabadultunk a börtönből?” Zihált, vállai rázkódtak, ahogy tovább nevettünk. „Majdnem szívinfarktust kaptam – biztos voltam benne, hogy – „ Megráztam a fejem. „Hé.” Közelebb húzott. „Nem ígértem meg, hogy mindig gondoskodom rólad és mindentől megóvlak?” Bólintottam, felidézve a szavait, de hirtelen átfutott az agyamon az elmúlt néhány perc. „Mit szólsz egy autóhoz? Most tényleg jól jönne, nem gondolod?” Becsukta a szemét, s ideteleportálta a BMW-t, vagy talán egy újat teremtett helyette, lehetetlen volt megmondani, hiszen pontosan ugyanolyan volt. „El tudod képzelni, mit gondolhatnak az őrök, hogy először mi, s most az autó is eltűnt?” Kinyitotta előttem az ajtót, miközben hozzátette, „A biztonsági kamerák!” – majd becsukta a szemét, s gondoskodott róluk. Figyeltem, ahogy behajt a forgalomba, s egy széles, boldog vigyor ült ki az arcára. Rájöttem, hogy voltaképpen élvezi ezt az egészet. Az
elmúlt néhány perc veszélye sokkal inkább felizgatta, mint a festés. „Már egy jó ideje nem volt ilyenben részem.” Rám pillantott. „De mint ahogy szerintem te is tudod, ezért részben te vagy a felelős. Végül is te voltál, aki meggyőzött, hogy maradjunk.” Rá néztem, szememet az arcán legeltettem, teljesen belemerültem. S bár a pulzusom még mindig nem állt vissza a normálisba, túl rég láttam már így – ilyen – ilyen boldognak – ilyen gondtalannak – ilyen – veszélyesnek – s ez az első, hogy ez is vonzóvá teszi számomra. „Na és mi a következő?” Szlalomozott az autók között, miközben az egyik keze a térdemen volt. „Őmm, az otthon?” Rá néztem, s azon tűnődtem, vajon mi múlhatná felül ezt. Ő is rám nézett, nyilvánvalóan még több játékra vágyott. „Biztos vagy benne? Mert addig maradhatunk ki, ameddig csak akarsz, nem akarlak megint untatni.” „Azt hiszem, alábecsültelek.” Nevettem. „Kezdem megérteni, hogy van ennek a rendje.” Damen bólintott, majd közelebb hajolt, s ajkát az arcomra nyomta, s majdnem összekoccantunk egy Escaladeval abban a másodpercben, hogy levette a szemét az útról. Nevettem, majd visszatoltam az ülésébe. „Tényleg. Azt hiszem eléggé kijátszottunk a szerencsénket erre az éjszakára.” „Ahogy kívánod.” Mosolygott, miközben picit megszorította a térdemet, ahogy újra az útra összpontosított, s hazafelé tartott.
Huszonöt S bár azt reméltem, hogy sok időbe telik, míg Munoz összemelegedik Sabinenal, abban a másodpercben, hogy megálltam a házunk előtt, s rápillantottam a visszapillantó tükörre, ott találtam mögöttem. Korán jött. Voltaképp tíz perccel korábban. Tíz perccel korábban, melyet én arra szántam, hogy hazaszáguldozom a munkából, magara kapok valami sötétebb ruhát, mielőtt elmenekülök a helyszínről, egyenesen Haven kertjéig, ahol Amulett gyászmiséjét tartjuk. „Ever?” Kiszállt ragyogó ezüst színű Priusából, s kulcsait csörgetve rám bámult. „Mit csinálsz itt?” Fejét félredöntötte, ahogy közeledett felém, beburkolva Axe spréjének illatfelhőjével. A vállamra dobtam a táskámat, miközben becsaptam az ajtót, kicsit erősebben, mint terveztem. „Ez elég vicces. Én – őm – tulajdonképp itt lakom.” Rám nézett, arca annyira nyugodt volt, hogy nem voltam benne biztos, hallotta-e egyáltalán amit mondtam, míg nem megrázta a fejét és megismételte, „Itt laksz?” Bólintottam, megtagadva a válaszadást. „De – „ Körbepillantott, s végignézett a kőhomlokzaton, a lépcsőkön, a nemrég lenyírt pázsiton, a virágágyásokon, melyek most kezdtek felvirágozni. „De ez Sabine háza – nem?” Megálltam, le akartam tagadni, hogy ez valami tévedés, Laguna Beach McMasionjában egyáltalán nem lakik semmiféle Sabine. De ez nyilvánvalóan hiba volna, még
a végén az én házamban kötne ki. S már épp válaszolni készültem, mikor Sabine megjelent mellettünk. Túl nagy lelkesedéssel ugrott ki autójából, s azt mondta, „Ó! Paul! Sajnálom, hogy késtem – az irodában őrültek háza volt, s mindig mikor le akartam lépni, állandóan közbejött valami – „ Megrázta a fejét, s a szemébe nézett, talán kicsit túl kacéran is, így első alkalommal. „De ha adsz egy percet, felfutok az emeletre, gyorsan átöltözöm és már mehetünk is. Nem tart sokáig.” Paul? Tekintetem közöttük vándorolt, felfigyeltem boldog, éneklő, dallamos hangjára, mely egyáltalán nem olyan volt, mint általában. Ez túl bizalmas. Túl előrehaladott. Mr. Munoznak kéne hívnia, úgy mint mi a suliban. Vagy legalább ma estéig, mely után természetesen mindegyikük megy a maga dolgára... Mosolygott, s hosszú, hullámos barna hajába túrt, mely a legrosszabb hencegés volt, amit valaha láttam. Úgy értem csak azért, mert egy tanárhoz képest nagyon klassz haja van, attól még nem kéne így felvágnia vele. „Pár perccel korábban érkeztem,” – mondta, tekintete az övébe fúródott. „Szóval nem kell sietned. Öltözz nyugodtan. Jól elbeszélgetek én itt Everrel.” „Szóval már találkoztatok?” Aktatáskáját a csípőjéhez döntötte, s tekintete köztünk vándorolt. Én csak a fejemet csóváltam, s felkiáltottam, „Nem!” – mielőtt átgondolhattam volna. Nem tudtam, mire is mondtam nemet, a kérdésére vagy erre az egész helyzetre. De akkor is ez van, egy egyértelmű nem, s nem állt szándékomban visszavonni.
„Úgy értem, igen, már találkoztunk, de – csak épp az imént.” Szünetet tartottam, szemei összeszűkültek, s olyan zavarosak voltak, mint én, s fogalmam sem volt mi lesz ebből az egészből. „Úgy értem, nem mintha ismertük volna egymást ezelőtt, vagy valami.” Csak bámultam rájuk, tudtam, hogy csak jobban összezavartam őket. „Mindegy, igaza van – őmm – menj fel és készülődj – és – „ Hüvelykujjammal Munoz felé mutattam, mivel semmiképp nem akartam Paulnak hívni, és egyáltalán sehogysem. „Itt leszünk, amíg el nem készülsz.” Mosolyogtam, azt remélve, hogy kívül tartom őt, a felhajtón, messze a házunktól. De sajnos Sabine ajánlata sokkal tetszetősebb volt, mint az enyém. S alighogy befejeztem a mondatot, ő már a fejét rázta, s azt mondta, „Ne légy nevetséges. Gyere be és érezd otthon magad. És Ever, mért nem rendelsz magadnak egy pizzát, vagy valamit, sajnos nem volt időm bevásárolni.” Követtem őket, s bár egy picit lemaradtam, szó szerint vánszorogtam. Részben tiltakozásképpen, s részben azért, mert nem kockáztathattam meg, hogy valamelyikükhöz is hozzáérjek, nem bíztam benne, hogy a kvantumtávirányítóm megvédene a randijukba való betekintéstől. Sabine kinyitotta az ajtót, s hátrapillantott a vállai felett, miközben így szólt, „Ever? Rendben? A pizza jó lesz?” Megvontam a vállam, s eszembe jutott az a két vegetariánus pizzaszelet, melyet Jude hagyott nekem, s melyet pici darabokra tépve lehúztam a vécén, amint elment. „Persze. Ettem egy keveset munka közben.” Tekintetünk találkozott,
gondoltam, ez most jó alkalom arra, hogy elmondjam neki, hiszen Munoz (Paul!) előtt nem fog kiborulni. „Kaptál munkát?” Bámult, szemei kikerekedtek, álla szinte leesett. „Őmm, igen.” Felhúztam a vállaimat, s karjaimmal karmolászni kezdtem, bár nem viszketett. „Azt hittem, már mondtam, vagy nem?” „Nem.” S olyan pillantást vetett felé, mely – egyáltalán nem jelentett jót. „Határozottan elfelejtetted megemlíteni.” Megvontam a vállam, miközben pólóm szegélyét szorongattam, próbáltam közönyösnek tűnni. „Ó, nos. Már hivatalosan is felvettek.” Egy nevetést erőltettem magamra, de még az én füleimnek is hamisan csengett. „És hol szerezted ezt a munkát?” Kérdezte, hangja mélyebb lett, tekintetével Munozt követte, ahogy belépett az ajtón, nem akart rossz benyomást kelteni, amelyet én tökéletesen előkészítettem. „A belvárosban. Egy olyan boltban, ahol könyveket – meg mindenféle ilyesmit lehet venni.” Csak bámult maga elé. „Figyelj.” – mondtam. „Mért nem beszéljük ezt meg később? Nem akarom, hogy elkéssetek, vagy ilyesmi.” A nappali felé pillantottam, ahol Munoz a kanapén ült. Ő is odanézett, kifejezése zord, hangja mély és feszült volt, mikor azt mondta, „Örülök, hogy találtál munkát, Ever, ne érts félre. Csak jobban örültem volna, ha elmondod, ennyi az egész. Keresnünk kell majd egy helyettest, meg – „ Megrázta a fejét. „Nos, majd később megbeszéljük. Ma este. Mikor hazaérek.” S bár mindenképp meg akartam róla győződni, hogy a tervei Munozzal nem terjednek ki reggelig, mégis rá
néztem és azt mondtam, „Őmm, van még valami. Haven cicája meghalt és tart egy kis megemlékezést, igazán feldúlt, ami azt jelenti, hogy sokáig eltarthat, szóval – „ Megvontam a vállam, nem akartam befejezni, inkább ráhagytam, hogy töltse ki maga a hiányzó részeket. „Akkor holnap.” Megfordult. „Most menj, beszélgess Paullal, amíg átöltözöm.” Felrohant a lépcsőn, aktatáskája az oldalán zötykölődött, sarkai kopogtak, s én vettem egy mély lélegzetet és a nappaliba indultam, s leültem egy nagy karosszékbe, alig hittem el, hogy ez történik. „Amint Ön is tudja, nem fogom Paulnak hívni.” – mondtam, s végigmértem divatos farmerját, kitűrt ingét, hippi óráját és cipőit, melyek annyira klasszak voltak, hogy nem illettek egy tanárhoz. „Megkönnyebbültem.” Mosolygott, tekintete könnyű és lágy, az enyémen nyugodott. „Talán kicsit kellemetlen lenne a suliban.” Nagyot nyeltem, hátradőltem a székben, fogalmam sem volt mit is vár tőlem. Mert bár az egéz életem tagadhatatlanul furcsa, s kénytelen vagyok mulatságos incselkedéseket elkövetni a töritanáromal, aki tudja az egyik legnagyobb titkomat, mely teljesen más színben mutat mindent. De látszólag én voltam az egyetlen, aki kényelmetlenül érezte magát. Munoz teljesen nyugodt volt, hátradőlt a kanapén, lábát a másik térdére tette, s maga volt a könnyedség. „Szóval ki neked Sabine?” Kérdezte, karjait kinyújtva a párnákon. „A nagynéném.” Őt fürkésztem, a hitetlenség, zavarodottság vagy meglepettség jelei után kutatva, de
csak egy érdeklődő tekintettel találkoztam. „A törvényes gyámom lett, mikor a szüleim meghaltak.” Leeresztettem a vállaim, s ránéztem. „Fogalmam sem volt. Annyira sajnálom – „ Hangja elcsuklott, szomorúság töltötte be a helyét. „A húgom is meghalt.” Bólintottam, belekapaszkodva ebbe. „Mint ahogy Boglárka is. Ő a kutyánk volt.” „Ever – „ A fejét csóválta úgy, ahogy az emberek szokták akkor, mikor nem tudják átérezni a másik ember helyzetét. „Én – „ „Én is meghaltam,” Tettem hozzá, mielőtt befejezhette volna. Nem akartam hallani esetlen szánalmát, ahogy a megfelelő szó után kutat, mikor az az igazság, hogy azok a szavak nem léteznek. „Én is meghaltam velük együtt – de csak néhány másodpercre, aztán – „ visszahoztak, feltámasztottak, s megitattak velem egy elixírt, ami örök életet adott – megráztam a fejem. „Nos, aztán felébredtem.” Megvontam a vállam, s azon tűnődtem, miért vallottam be mindezt. „Ekkor lettél médium?” Tekintete rendületlen, az enyémbe fúródott. A lépcső felé pillantott, hogy megbizonyosodjam róla, Sabine még nem közeledik, majd Munozra néztem, s csak bólintottam. „így történt.” – mondta, hangjában semmilyen meglepettség, sem elítélés nem volt, szinte tényként kezelte. „Olvastam egy keveset erről. Gyakoribb, mint gondolnád. Sok ember visszatért úgy, hogy valamilyen szinten megváltozott.” Lesütöttem a szemem, ujjaimmal a párna csücskét szorongattam, örültem a hallottaknak, de fogalmam sem volt, mit válaszoljak.
„És abból, hogy ideges vagy és minden ötödik másodpercben a lépcső felé pillantasz, azt feltételezem, Sabine nem tudja?” Csak bámulta rá, próbáltam lenyugtatni magam, miközben így szóltam, „Szóval ki is a médium? Ön vagy én?” De ő csak mosolygott, teljes megértéssel fürkészte az arcom, eltűnt az előbbi szánalom kifejezéséből. Csak nézett rám, miközben én a székemet tanulmányoztam, a csönd annyira elnyúlt, hogy végül a fejemet csóválva azt mondtam, „Bízzon bennem. Sabine nem értené meg. Ő – „ Edzőcipőm orrával a szőnyeget piszkáltam, nem tudtam mitévő legyek, de elkerülhetetlen volt, hogy kimagyarázzam magam. „Úgy értem, ne értsen félre, ő egy nagyszerű ember, nagyon okos, és egy szuper, sikeres ügyvéd, meg minden, de – „ Megráztam a fejem. „Nos, hogy is mondjam, ő a fekete és fehér nagy híve. Nála nincs olyan, hogy szürke.” Összeszorítottam az ajkaim, s félrenézte, tudva, hogy több, mint eleget mondtam, de tisztáznom kellett még valamit. „De kérem, ne beszéljen erről – rendben? Úgy értem, nem fog – ugye?” Csak bámultam rá, visszatartottam a lélegzetem, miközben ő a választ fontolgatta, s Sabine megjelent a lépcsőn. S mikor már biztos voltam benne, hogy nincs több időnk, megszólalt. „Majd megegyezünk. Ha nem lógsz el többet az óráimról, nem szólok egy szót sem. Megfelel?” Megfelel? Viccel? Gyakorlatilag megzsarolt! Úgy értem, tudom, hogy nem vagyok a legjobb helyzetben – különösen mivel én vagyok az egyetlen, akinek van
veszítenivalója, de akkor is. Hátrapillantottam a vállaim felett, s láttam ahogy Sabine megáll még a tükör előtt, kétszer leellenőrzi, hogy nem rúzsosak-e a fogai, majd odahajoltam, s azt suttogtam, „Mit számít ez? Csak egy hetet hiányoztam! És mindketten tudjuk, hogy ötös lett a dolgozatom.” Bólintott, s felkelt a kanapéról, egy mosoly terült el arcán, ahogy végignézett Sabineon, bár szavait közvetlenül hozzám intézte. „Attól még nincs jó okod arra, hogy ne legyél ott, nemde?” „Ne legyen hol?” Kérdezte Sabine, sminkje csodálatosan állt rajta, s hullámos szőke haja és gyönyörű ruhája miatt Stacia Miller valószínűleg eladná a veséjét is, ha húsz évvel öregebb volna. Beszélni kezdtem, mivel nem voltam benne biztos, hogy Munoz nem fog leleplezni, de ő csak előreugrott, hangja túlszárnyalta az enyémet, mikor azt mondta, „Épp azt mondtam Evernek, hogy nyugodtan menjen a dolgára. Nem kell itt ülnie és szórakoztatnia.” Sabine tekintete köztünk vándorolt, míg az meg nem állapodott Paulon. S bár nagyon jó érzés, hogy ilyen nyugodtnak és boldognak látom, s hogy ilyen lelkes a ma este miatt, abban a másodpercben, hogy Munoz egyik kezét Sabine hátára tette, s az ajtó felé indultak, nem tudtam nem félrenézni. Huszonhat Mikor odaértem Havenhez, már mindenki összegyűlt, s figyelték, ahogy Haven ott áll az ablak előtt, ahol
először rálelt a cicájára, s mondott néhány szót Amulett emlékére, majd egy kis urnát szorított a mellkasához. „Hé,” – suttogtam, Damen mellé lopódzva, s az ikrekre pillantva. „Miről maradtam le?” Mosolygott, s rám nézett, ahogy azt gondolta: Néhány könnycseppről – versekről – Megvonta a vállát. Biztos vagyok benne, hogy megbocsátja majd, hogy elkéstél – végül is. Bólintottam, s megmutattam az elmémben Damennek a késésem okát – bemutatva az egész lebukásomat, vágatlanul. Figyeltem, ahogy Haven szétszórja Amulett hamuit a földön, miközben az elmémből átáramlottak a képek az övébe. Karját vigasztalóan a derekam köré csúsztatta, s egy csokor piros tulipánt varázsolt a kezebe – óvatosan megteremtette, s el is tüntette, mielőtt bárki megláthatta volna. Tényleg ilyen szörnyű volt? Rám pillantott, miközen Haven átadta az urnát kistestvérének, Austinnak, aki szipogva belebámult. Rosszabb. Megráztam a fejem, s még mindig azon tűnődtem, mért bíztam meg Munozban. Közelebb húzódtam, fejemet a vállára döntöttem, s hozzátettem: És az ikrek? Mit csinálnak itt? Azt hittem félnek kimerészkedni? Haven mellett álltak, arcuk egyforma volt, ünnepélyes sötét szemeikkel és szögegyenesre vágott frufrujukkal – de a hasonlóság megszakadt, mivel megszabadulva szokásos magániskolai egyenruhájuktól, saját öltözékben tündököltek. Romy vetekedett egy amerikai J. Crew katalógusmodell üdvösségével, míg Rayne tekintete feszült volt, fekete miniruhájában, fekete
harisnyájával és Mary Jane-es cipőivel. Bár kételkedtem benne, hogy tényleg egy boltban vásárolták őket. Nem, mikor Damen mindent csak úgy megteremt nekik. A fejét csóválta, karjaival szorosan fogta a derekamat, miközben válaszolt a gondolataimra. Nem, ebben tévedtél. Kimerészkedtek. Lelkesek voltak, hogy felfedezzék a tévén, magazinokon és a házamon kívüli világot. Mosolygott. Ha hiszed, ha nem, ők maguk választották a ruhájukat. És még fizettünk is értük. Természetesen én adtam nekik rá pénzt. Rám nézett. Gondolj bele, tegnap egy bevásárlóközpont, ma egy macskatemetés és holnap – ki tudja? Megfordult, s mosolygott, szemei felragyogtak, mikor Haven végső búcsút vett a macskájától, akit gyakorlatilag senki sem ismert. „Nem kellett volna hoznunk valamit?” Kérdezte. „Tudod – virágot, vagy ilyesmit?” „Hoztunk is.” Damen bólintott, ajkai a fülemet súrolták, mikor hozzátette, „Nem csak azokat a virágokat hoztunk” – egy hatalmas csokorra mutatott, mely színes, tavaszi virágoktól pompázott. „Hanem adtunk egy nagyon nagylelkű, bár névtelen adományt az Amerikai Állatvédelmi Társaságnak, Amulett emlékére. Azt gondoltam, értékelné.” „Névtelenül segíteni az embereknek?” Csak bámultam rá, néztem szemöldöke ívét, ajkai formáját, s arra vágytam, hogy megcsókoljon. „Azt hittem ellenzed az ilyesmit?” Rám nézett, nyilvánvalóan félreéltette a szavakat, melyeket én viccnek szántam. S már épp azon voltam, hogy megmagyarázzam, Josh intett, hogy menjünk oda.
Havenre pillantott, s megbizonyosodott róla, hogy nem hall minket, mielőtt felénk fordult, s azt mondta, „Figyeljetek. Segítenetek kéne. Mindent elrontottam.” „Hogyan?” Bámultam, s bár a válasz már megjelent a fejemben. Begyömöszölte kezeit a zsebébe, festett fekete haja a szemébe hullott, mikor azt mondta, „Szereztem egy kiscicát. Egy srácnak a csapatomból – vagyis a barátnőjének épp volt egy eladó, s gondoltam ez segítene neki, hogy túltegye magát Amuletten, szóval elhoztam egy feketét – és most hozzám sem szól. Azt mondta, nem értem. Tényleg nagyon dühös.” „Biztos vagyok benne, hogy helyrejön, csak adj neki egy kis időd, és – „ De ő már a fejét csóválta. „Viccelsz? Hallottad őt az imént?” Tekintete köztünk vándorolt. „Ahogy beszélt és beszélt arról, hogy Amulett egy csoda volt, s hogy soha nem helyettesítheti semmi.” A fejét csóválta, s a távolba nézett. „Ez miattam van, nem kétséges.” „Mindenki így érzi magát, miután elvesztett egy állatot. Biztos vagyok benne, ha – „ Szünetet tartottam, s a szemébe néztem, melyek annyira csalódottak voltak, hogy tudtam, nem tudom meggyőzni. „Összejött neki. Szomorú Amulett miatt, dühös rám is és most itt egy kiscica a hátsó ülésen, akivel fogalmam sincs mitévő legyek. Én nem vihetem haza, mert az anyám megölne és Miles sem az egész Olaszországos dolog miatt, szóval arra gondolta, talán ti befogadnátok.” Tekintete köztünk vándorolt. Vettem egy mély lélegzetet, s az ikrekre pillantottam, tudva, hogy ők semmi másra nem vágynak jobban, mint egy saját kis állatkára, különösen
miután találkoztak Amulettel. De mi lesz, ha egyszer csak visszatér a varázserejük és visszamennek Nyárvidékre? Lehetséges, hogy el tudják vinni a macskát is magukkal? Vagy ránk marad majd? De mikor megfordultak, mindketten rájuk néztünk, Romy arcán mosoly terült el, míg Rayne egy mogorva pillantást vetett felém, s tudtam, hogy minden segítségre szükségem van ahhoz, hogy visszajuttassam őket oda, ahová tartoznak, s egy édes kiscica akár egy jó kezdés is lehet. Damenre pillantottam, s abban a pillanatban, hogy a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Josh autója felé indultuk, miközben azt mondta, „Nézzük meg.” „Ó istenem! Komolyan? Tényleg a miénk? Igazából?” Romy kezében ringatta az apró fekete cicát, s ránk pillantott. „A tietek.” Bólintott Damen. „De Evernek köszönjétek, ne nekem. Az ő ötlete volt.” Romy rám nézett, s egy vigyor terült el az arcán, miközben Rayne félrehúzta a száját, összehúzta az ajkait, s tisztán látszott, hogy szórakozik. „Mi legyen a neve?” Romy ránk nézett, mielőtt Raynre összpontosított. „És nem második Jinxre gondoltam, vagy ilyesmi, mert ez a cica megérdemel egy saját nevet.” A mellkasához szorítva megölelte a cicát, s egy puszit nyomott apró kis fejbúbjára. „És sokkal jobb sorsot is érdemel, mint Jinx.” Rájuk néztem, s már épp meg akartam kérdezni mi történt vele, mikor Rayne megszólalt. „De ez már a múltté. De Romynak igaza
van, meg kell találnunk a tökéletes nevet. Valami erőset és misztikusat – valami igaz kincset, mint ez a kiscica itt.” Leültünk, mind a négyen különféle székekre és fotelekre telepedtünk Damen túlméretezett nappaliában. Damen és én nekidőltünk egy párnának, karjaink s lábaink összefonódtak, miközben végighallgattuk a nevek hosszú listáját, amíg megköszörültem a torkom és azt mondtam, „Mit szóltok a Lunához?” Tekintetem köztük vándorolt, azt remélve, hogy legalább annyira tetszik nekik, mint nekem. „Tudjátok, mint a hold latinul?” „Kérlek.” Rayne a szemeit forgatta. „Tudjuk mit jelent a Luna. Tulajdonképp, biztos vagyok benne, hogy több latin szót ismerünk, mint te.” Bólintottam, azzal küzdve, hogy hangomat nyugodtnak és higgadtnak őrizzem meg, visszautasítva, hogy be kapjam a horgot, mikor hozzátettem, „Nos, azért ez jutott az eszembe, mert azt mondják a macskáknak van valami köze a holdhoz, meg minden – „ Szünetet tartottam, s egy pillantást vetettem az arcára, s tudtam, nincs értelme folytatni, teljesen ellene van. „Tudjátok, azt szokás mondani, hogy a macskák a hold gyermekei,” – mondta Damen, elhatározta magát arra, hogy nem csak mellémáll, hanem be is bizonyítja egyszer, s mindenkorra, hogy megérdemlem a tiszteletüket. „Mert csak úgy, mint a hold, ők is éjszaka merészkednek elő.” „Akkor talán a Hold Gyermekének kéne hívnunk,” – mondta Rayne. Bólintott, mikor hozzátette, „Igen, ez az! Hold Gyermeke. Ez sokkal jobb, mint a Luna.”
„Nem, nem igaz.” Romy az ölében alvó cicára nézett, s fülei közti keskeny csíkot simogatta. „A Hold Gyermeke nem jó. Hosszú. Túlságosan. Egy névnek csak egy szóból kellene állnia. És ez a cica számomra határozottan Lunás. Luna. Hívjuk így, jó?” Tekintete köztünk vándorolt, három egyetértő pillantással találkozott, de ő megtagadta, hogy megmozduljon, csak hogy bosszantson vele. „Sajnálom Rayne.” Damen megszorította a kezem, s csak egy vékony energiafal választotta el a tenyerét az enyémtől. „Attól tartok ez esetben a többség dönt.” Bólintott, becsukta a szemét, miközben varázsolt egy sötétlila bársonnyal bevont nyakörvet Luna nyakára. Romy és Rayne szeme örömtől telten ragyogott, mikor varázsolt mellé még egy hozzá illő bársonyágyacskát is. „Talán most már a helyére kéne tennetek.” – mondta. „De olyan kényelmes itt neki!” Siránkozott Romy, nem akart megválni az állatkájától. „Igen, de még ránk is vár néhány feladat, nem?” Az ikrek egymásra néztek, majd egyszerre felkeltek, s gondosan új ágyába helyezték Lunát, s vártak, meg akartak bizonyosodni róla, hogy nyugodtan alszi, mielőtt készségesen visszafordultak Damenhez. Leültek vele szemben, keresztbe tették a lábukat, karjaikat az ölükben pihentették, olyan engedelmesen viselkedtek, mint még soha. Készen álltak bármire, amit Damen tervezett. Mi ez az egész? Áthelyezkedtem, kiszabadítva végtagjaimat. „Varázslat.” Bólintott, rájuk pillantva. „Naponta gyakorolniuk kell, ha azt akarják, hogy visszatérjen az erejük.”
„Hogy gyakoroltok?” Bandzsítottam, azon tűnődve vajon ezek is olyan leckék, mint amiket Jude akar tartani. „Úgy értem, itt is vannak feladatok meg dolgozatok, mint az iskolában?” Damen vállat vont. „Ez több, mint meditáció és idézés – messze intenzívebb és sokkal hosszabb folyamat, mint amelyet neked mutattam, mikor először Nyárvidéken jártunk, de aztán neked már nem kellett többet. Bár az ikrek egy nagyon tehetséges boszorkánytól származnak, attól tartok inkább hátrafelé haladunk, mint előre. Azt reméltem, hogy rendszeres gyakorlással elfogadható időn belül visszanyerik majd a képességeiket.” „Milyen hosszú idő az elfogadható?” Kérdeztem. Mikor valójában úgy értette: Mikor kaphatjuk vissza a saját életünket? Damen vállat vont. „Néhány hónap. Talán egy kicsivel több.” „Az Árnyékok Könyve segítene?” Csak miután már kimondtam, akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna. Damen kifejezése egyáltalán nem volt boldog, bár az ikrek nyugodtan ültek a kanapén. „Nálad van az Árnyékok Könyve?” Kérdezte Rayne, miközben Romy melléült, s csak bámult. Damenre pillantottam, s láttam, hogy nem igazán elégedett, de mivel a könyv nagyon is nagy segítség lenne, mint ahgy reméltem, így szóltam. „Nos, nem pontosan, de hozzá tudok férni.” „Komolyan? Az igazi Árnyékok Könyvéhez?” Rayne úgy ejtette ki a szavakat, mintha kérdezett volna, bár tekintete elárulta, hogy biztos benne, hogy hamisítvány. „Nem tudom.” Vállat vontam. „Több is létezik?” Romyra nézett, a fejét csóválta, s a szemeit forgatta,
mielőtt Damen azt mondhatta volna, „Én még nem láttam, de Ever leírásából biztos vagyok benne, hogy valódi. És nagyon is erőteljes. Számotokra túlságosan is erőteljes jelen pillanatban. De talán később, miután végigcsináltuk az összes meditációt, amit csak lehet – „ De Romy és Rayne már rá sem bagózott, figyelmük kizárólag rajtam összpontosult, s felemelkedtek a kanapéról, miközben így szóltak, „Vigyél oda minket. Kérlek. Látnunk kell.”
Huszonhét „Hogy fogsz bemenni?” Suttogta Romy, mellettem araszolva, s az ajtóra pillantva, majd egy óvatos kifejezés jelent meg az arcán. „Duh!” Rayne a fejét csóválta. „Ez nekik könnyű. Csak annyit kell tenniük, hogy gondolatban kinyitják az ajtót.” „Igaz.” Mosolyogtam. „De a kulcs is egy megoldás.” Megcsörgettem, mielőtt beillesztettem a zárva. Gondosan elkerültem Damen tekintetét, bár nem volt szükség rá néznem ahhoz, hogy tudjam, rosszallja a dolgot. „Szóval itt dolgozol.” Mondta Romy, belépve az ajtón, s körbepillantva. Könnyen, óvatosan mozgott, mintha attól félne, hogy összetör valamit. Bólintottam, ujjamat a számra tettem, s jeleztem, hogy hallgassanak, miközben a hátsó terembe vezettem őket. „De ha a bolt zárva van és csak mi vagyunk itt, akkor
mért kell suttognunk?” Kérdezte Rayne, éles hangja gyakorlatilag betöltötte a teret, azt akarta, hogy tudjam, örül, hogy megmutatom nekik az Árnyékok Könyvét, de ezzel még nem vásároltam meg. Kinyitottam a hátsó iroda ajtaját, s betessékeltem őket, s szóltam, hogy üljenek le, amíg Damen és én konzultálunk az elülső teremben. „Ez nekem nem tetszik.” – mondta, sötét szemei rám fókuszáltak. Bólintottam, ezt nagyon jól tudtam, de elhatároztam, hogy kitartok a döntésem mellett. „Ever, komolyan mondom. Fogalmad sincs mibe keveredsz bele. Ez a könyv hatalmas – és rossz kezekben – veszélyes is lehet.” A fejemet csóválva azt mondtam, „Figyelj, az ikrek ismerik ezt a fajta mágiát, sokkal jobban is, mint te vagy én. Mi rossz történhet?” Rám nézett, nem moccant. „Bármi rossz megtörténhet.” Sóhajtottam, le akartam zárni a témát, s frusztrált már ez a vita. „Úgy viselkedsz, mintha sötét varázslatokkal akarnám megismertetni őket, melyek által gonosz, bibircsókos és fekete kalapos boszorkányokká válnak, mikor én is csak ugyanazt akarom, amit te – visszaadni nekik a varázserejüket.” Gondosan körülbástyáztam a gondolataimat, hogy ne tudja meg a kimondatlan részeket, a látogatás valódi, igaz okát – amely kitöltötte egész tegnapi munkaidőmet, hogy hiábavalóan megértsem a könyvet – így segítségre van szükségem, ha abban reménykedem, hogy meg tudom győzni Romant arról, hogy átadja az ellenszert. Tudtam, hogy jobb, ha ez kimondatlanul marad. Damen nem helyeselné.
„Ennek jobb módja is van.” – mondta, hangja türelmes, de szilárd. „Már kidolgoztam a leckéiket, de ha te arra fecsérled azt az időt, hogy – „ „Mennyi időt? Heteket, hónapokat, egy évet?” Megráztam a fejem. „Talán nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyi időt vesztegessünk, erre nem gondoltál!” „Magunknak?” Felemelte a szemöldökét, ahogy tekintete az enyémbe fúródott, egy kis megértést láttam megjelenni a szemeiben. „Magunknak, nekik, tök mindegy.” Megvontam a vállam, tudtam, jobb ha ezen inkább túllépünk. „Csak hadd mutassam meg nekik a könyvet, hogy meglássuk, tényleg nem ez-e a legjobb módja. Úgy értem nem tudjuk, hogy tényleg működik-e, talán a megérzésem – nos, mindegy. Gyerünk, Damen, kérlek? Mi baj lehet?” Úgy nézett rám, mint aki teljesen meg van róla győződve, hogy igen is nagy baj lehet. „Csak egy gyors pillantás – mialatt el tudjuk dönteni, hogy igazi vagy sem. Aztán haza megyünk és folytatjuk a leckéidet, rendben?” De ő egy szót sem szólt. Csak bólintott, s betessékelt. Az íróasztal felé indultam, leültem, s a fiókhoz hajoltam, mikor Rayne megszólalt, „Csak hogy tudd, mindent hallottunk. A hallásunk rendkívüli. Talán a telepátiánál kellett volna maradnotok.” Nem foglalkoztam vele, kezemet a zárra tettem, becsuktam a szemem, s az elmémmel kinyitottam, majd egy gyors pillantást vetettem Damenre, ahogy a fiókba nyúltam. Félresöpörtem a papírokat és a dossziékat, arrébb toltam a számolgógépet, mielőtt a fiók aljához
értem, s megragadtam a könyvet, és az asztalra tettem. Az ujjaim bizseregtek, a füleim sípoltak a benne lévő energiától. Az ikrek odarohantak, s olyan tisztelettel bámultak az ősi kötetre, amit még soha nem láttam ezelőtt. „Szóval mit gondoltok? Valódi?” Tekintetem köztük vándorolt, annyira kifulladtam, alig bírtam kimondani a szavakat. Romy félredöntötte a fejét, arca tűnődő volt, míg Rayne előrehajolt, s kinyitotta az első oldalon. Mindketten ziháltak, ahogy szemeik kikerekedtek és csak bámultak a könyvre. Rayne az íróasztal szélén gubbasztott, s elfordította a könyvet, hogy ő és nővére is jól lássa, miközben Romy feléhajolt, s végigfuttatta ujjait a szimbólumok sorozatán – melyek számomra teljesen megfejthetetlenek voltak – figyeltem, ahogy ajkai tökéletes értelmet adtak nekik. Damenre pillantottam, aki közvetlenül mögöttük állt, arca minden érzelmet meghazudtolt, ahogy az ikreket nézte, akik motyogtak, s kuncogtak, s izgatottságukban egymást lökdösték, s végigpásztázták az oldalakat. „Szóval?” Mondtam, képtelen voltam elfogadni a bizonytalanságot, szükségem volt már egy szóra. „Valódi.” Bólintott Rayne, szemei még mindig az oldalt fürkészték. „Akik ezt valaha is kidolgozták, értették a dolgukat.” „Úgy érted több is létezik?” „Egész biztos.” Bólintott Romy. „Százezrei. Az Árnyékok Könyve egy általános varázskönyv cím. Azt gondolták, hogy a név tökéletesen visszavezethető a
könyvre, melyet tartalma miatt az árnyékok közé kellett rejteni.” „Igen,” Vágott közbe Rayne. „de azt is mondják, hogy azért ez a címe, mert gyakran olvasták és másolták gyertyafényben, mely mint te is tudod, árnyékot vet.” Romy vállat vont. „Akárhogy is, kódolva írták, hogy elkerüljék a veszélyt, melyet rossz kezekben okozhat. De az igazán hatalmasak, mint ez,” – mutatóujjával az oldalra bökött, mely egy kissé babarózsaszínná változott – „rendkívül ritkák és nehéz rájuk lelni. Jó mélyen elrejtik ezen okok miatt.” „Szóval ez tényleg hatalmas? És valódi?” Ismételte, még egyszer meg kellett, hogy erősítsem magamban. Rayne rám nézett, s a fejét ingatta, mint aki túl zavarodott, hogy elhiggye ezt az egészet, míg testvére bólintott és így szólt, „Voltaképp érezheted az ujjaiddal az oldalan szereplő szavak energiáját. Elég hatalmas, efelől biztosíthatlak.” „Szóval azt gondoljátok, hogy hasznotokra válna? Hogy segítene nekünk – nektek – abban, amit szeretnétek elérni?” Tekintetem köztük vándorolt, azt reméltem, hogy igent mondanak, mialatt óvatosan elkerültem Damen pillantását. „Kicsit berozsdásodtunk – „ Kezdte Romy. „Szóval nem mondhatjuk biztosra – „ „A magad nevében beszélj,” – mondta Rayne, s a könyvet forgatta, míg meg nem találta az oldalt, amit keresett. Egy sor szót ismételt maga után, amit képtelen voltam megérteni, mintha ez az ő saját nyelve volna. „Látod?” Karját a levegőbe emelte, s nevetett, ahogy a
fények pislákoltak. „Nem nevezném magunkat berozsdásodottnak.” „Igen, de mivel ők azt gondolták, hogy majd lángra lobbansz, ezért egy kicsit még messze vagy,” – mondta Romy, karjait összekulcsolta, szemöldökét felemelte. „Lángra lobbanni?” Damenre pillantottam. Igaza volt, tényleg veszélyes lehet rossz kezekben. De Romy és Rayne csak nevettek, s teljesen megfeledkeztek mindenről. „Túl sok tévét néztek, srácok,” – mondtam, becsuktam a könyvet, s elvettem előlük. „Várj! Nem viheted el! Szükségünk van rá!” Kapálóztak utána, s ziháltak. „Nem az enyém. így nem vihetjük haza, meg semmi.” – mondtam, s távol tartottam tőlük. „De akkor hogy szerezzük vissza az erőnket, ha eldugod előlünk?” Romy az ajkát biggyesztette. „Igen,” – tette hozzá Rayne, a fejét csóválva. „Először elszakítasz minket Nyárvidéktől, és most,” Csak akkor hagyták abba, mikor Damen felemelte a kezét, hogy elcsendesítse őket. „Szerintem jobb, ha most elrakod.” – mondta, tekintetünk egybefúródott, állkapcsa megfeszült. „Most.” – tett hozzá sietősen. Bólintottam, feszültebb volt, mint gondoltam. Figyeltem a tekintetét, amely a monitorra tévedt, melyen egy sötét, homályos alakot lehetett látni, amint besétált. Huszonnyolc
Kicsúsztattam a fiókot, s belöktem a könyvet, miközben lépések puha puffanását hallottam az elülső terem felől. Alighogy becsuktam, Jude fejét félredöntve így szólt, „Sokáig dolgozol?” Belépett a szobába, s Damen felé nyújtotta a kezét, aki habozott, egy pillanatig csak méregette, majd kezet fogott vele. „Szóval, mi folyik itt? Családi munkanapot tartasz?” Mosolygott Jude, bár a szemeiből mást olvastam ki. „Nem! Mi csak – „ Nagyot nyeltem, fogalmam sem volt mit mondjak, tekintetem találkozott mély pillantásával, s rögtön félrenéztem. „Az Árnyékok Könyvét néztük,” – mondta Rayne, karjait összekulcsolva, szemeit összeszűkítve. „S azon tűnődünk, vajon honnan szerezted?” Jude bólintott, ajkait elhúzta, miközben így szólt, „Ti vagytok?” „Romy és Rayne.” Bólintottam. „Ők az én – „ Rájuk pillantottam, azon tűnődtem, hogy magyarázzam el. „Unokahúgaid.” – mondta Damen, tekintete Judet fürkészte. „Egy darabig nálam laknak.” Jude bólintott, s Damenre pillantott, majd visszatért hozzám. Óvatosan az íróasztal felé indult, miközben azt mondta, „Nos, ha valaki megtalálhatta, akkor az te voltál.” Nagyot nyeltem, Damenre pillantottam, aki úgy nézett Judera, ahogy még soha nem láttam ezelőtt. Mintha az egész lénye egy nagy riasztó volna – merev tartás, irányított vonások, szemei a legmélyebben, legsötétebben szűkültek össze, miközben végigmérte őt.
„Ki vagyok rúgva?” Kérdeztem nevetve, bár komolyan gondoltam. Jude a fejét csóválta. „Mért rúgnám ki a legjobb médiumomat? Az egyetlen médiumomat!” Mosolygott. „Vicces, ez a könyv tavaly nyár óta itt porosodik és még senki nem talált rá mostanáig.” Vállat vont. „Szóval mi olyan érdekes benne? Azt hittem téged nem érdekel a mágia meg ilyenek?” Kényelmetlenül éreztem magam, különösen azért, ahogy Damen nézett rá. „Engem nem, de az ikreket annál inkább – „ „Wicca.” – mondta Damen, miközben védelmező kezeit a vállukra tette. „Többet szeretnének tudni a Wiccáról és Ever azt gondolta, ez a könyv talán segíthetne. Bár nyilvánvalóan ez túlságosan is magas szintű.” Jude Damenre nézett, lassan végigmérte. „Azt hiszem lett egy második és egy hamardik jelentkezőm is az óráimra.” „Van más is?” Mondtam gyorsan, gondolkodás nélkül, s Damenre pillantottam, s megmagyarázhatatlan módon elvörösödtem. Jude megvonta a vállát. „Ha eljön. Bár úgy tűnt eléggé érdekli.” Honor. Tudtam anélkül is, hogy beleolvastam volna a gondolataiba. Honor volt az első jelentkezője, és kétségkívül meg fog jelenni. „Óráidra?” Kérdezte Damen, kezei még mindig az ikrek vállán, tekintete Jude és köztem vándorolt. „Médium Oktatás kezdők számára.” Vállat vont. „Kis hangsúlyt fektetve az önfelhatalmazásra és a mágiára. Azt hiszem hamarosan el is kezdhetjük, talán már holnap. Minek várni?”
Romy és Rayne egymásra néztek, tekintetük izgatottsággal telt meg. De Damen a fejét csóválva így szólt, „Nem.” Jude rá nézett, arca nyugodt, egy kicsit sem megfélemlített. „Ó, gyerünk. Egyáltalán nem lesz megterhelő. Amúgy én is új vagyok ebben a dologban, szóval ez egy jó lehetőség, hogy kirpróbáljam, és meglássam, hogy működik-e vagy sem. Azonkívül egy csak egy egyszerű bevezető kurzus, semmi bonyolult, ami miatt aggódnod kellene.” Tekintetük találkozott, s bár tudtam, hogy nagyrészt ez Damen elsőszámú aggodalmba, de világos, hogy nem az egyetlen. Nem, ennek a hirtelen feszültségnek, ennek a rá egyáltalán nem jellemző védelmezésnek Judehoz van köze. És hozzám. Judehoz és hozzám. És ha nem ismerném jobban, azt gondolnám féltékeny. De jobban ismertem, és sajnos ez a fajta viselkedés egyedül rám utal. Az ikrek könyörögtek neki, nagy barnai szemeikkel az övébe bámultak. „Kérlek!” – mondták, hangjuk magas volt, szinte egybefonódott. „Mi tényleg, tényleg nagyon akarunk menni erre a tanfolyamra!” „Segítene a varázserőnkön!” Bólintott Romy, s mosolygott, ahogy a kezén csüngött. „És akkor elköltözhetnénk tőled, és Ever nem panaszkodna többé, hogy nincs magánéletetek!” Tette hozzá Rayne, mellyel ráadásul sikerült is megbántania, ahogy próbálta meggyőzni őt. Jude rám nézett, szemöldökeit szórakozásában összevonta, de gyorsan elvontam a tekintetem, s visszatartottam a lélegzetem, míg Damen megszólalt,
„Nekünk egyedül is sikerülni fog, csak türelmesnek kell lennetek.” Végső szavai lezárták a témát. Jude bólintott, kezeit a zsebébe dugta, ahogy tekintete köztünk vándorolt. „Semmi baj. Ha meggondolod magad, vagy csak be akarsz ugrani és megnézni egy órát, csak nyugodtan. Ki tudja, talán még tanulnál is valamit?” Damen szemei résnyire szűkültek, de az még mindig elég volt számomra, hogy felálljak és azt mondjam, „Szóval akkor még jöhetek holnap?” „Korán reggel.” Tekintetével követett, ahogy megkerültem az íróasztalt és Damen szerető karjaiba zártam magam. „Nem leszek bent soká.” – tette hozzá, s a szék felé indult, melyet épp most hagytam ott. „Szóval ha az lány – „ Rám nézett. „Honor.” Bólintottam. Láttam Damen meglepődött pillantását, de Jude csak nevetett, s így szólt, „Wow, te tényleg gondolatolvasó vagy. Mindegy, ha idejön, mond meg neki, hogy valamikor a jövő héten kezdünk.” Huszonkilenc „A fiúd jófejnek tűnik.” Jude rám nézett, s a pult felé hajolt, kezében egy bögre kávéval. „Mert az is.” Bólintottam, miközben a nyilvántartást lapoztam, s láttam, hogy kettő órától egészen ötig be vagyok táblázva – s megkönnyebbültem, mikor egy kicsit sem ismerős neveket olvastam a listán.
„Szóval ő a te – fiúd, igaz?” Kortyolt egyet az italából, s a bögre mögül nézett rám. „Nem vagyok benne biztos, de egy kicsit idősebbnek tűnik, tudod?” Becsuktam a könyvet, s a vizemért nyúltam, bár jobb szerettem volna inkább egy elixírt helyette. De miután Roman megjelent, megesküdtem, hogy nem fogasztom nyilvánosan. „Egy osztályba járunk.” Vállat vontam, visszatérve a tekintetéhez. „Ami azt jelenti, hogy egyidősek vagyunk, nem?” Reméltem, hogy elkerülhetek további faggatózást efelől. De Jude csak bámult, tekintete elmélyült, mikor azt mondta, „Én nem tudom.” Nagyot nyeltem, s elfordítottam a fejem, a szívem kalapált, miközben arra gondoltam, Vajon ő is sejt valamit? Gyanakszik ránk? „Talán visszafogták – „ Mosolygott, tengerzöld szemeivel ragyogva nézett rá. „Néhány évtizeddel – legalább?” Leengedtem a vállaim, elhatároztam, hogy nem figyelek a sértéseire, ha ez az volt. Emlékeztettem magam, hogy Jude nem csak a főnököm – aki olyan munkát ajánl, mely által Sabine nem üldöz tovább – hanem az Árnyékok Könyvének tulajdonosa is, egy olyan köteté, melyre még mindenképp szükségem van. „Szóval, hogy ismerkedtél meg Honorral?” Kérdeztem, s lehajoltam, s az ékszertartót piszkáltam. Átrendeztem az ezüstláncokat, drágakő függőikkel, s átraktam az árcédulákat is. Azt reméltem, hogy közömbösnek tűnök, mintha csak meg akarnám törni a csendet, és amúgy meg nem érdekel. Lerakta a csészéjét a pultra,
megfordult, s a hifijét bütykölte, míg az tücsök és eső hangot ne hallatott, ugyanaz a CD, mint amit mindennap feltesz. „Épp egy helyen osztogattam szórólapokat.” Visszaült a pulthoz, s a csészéjéért nyúlt. „Egyedül volt, vagy volt ott vele még valaki?” Elképzeltem, ahogy Stacia biztatja őt, hogy szólítsa meg. Rám nézett, szemeivel olyan hosszan fürkészte az arcom, hogy elvettem a tekintetem, s a gyűrűkkel foglaltam el magam, szín és típus szerint rendezgettem őket, miközben ő tovább tanulmányozott. „Nem figyeltem.” Megvonta a vállát. „Csak a tanfolyamról kérdezősködött, úgyhogy adtam neki egy szórólapot.” „Beszélgettetek? Nem mondta, mért érdeklődik?” Próbáltam úgy viselkedni, mint aki csak egyszerűen kíváncsi. Tekintete az enyémbe mélyült, mikor így szólt, "Azt mondta a fiúkkal vannak problémái, s szeretné tudni, tudok-e valami varázslatot, vagy ilyesmit, amit bevethetne." Csak bámultam rá, nem tudtam viccel-e, amíg nevetni nem kezdett. "Mért érdekel ennyire? Csak nem megpróbálja ellopni a fiúd, vagy ilyesmi?" Megráztam a fejem, s becsuktam az ékszertartó fedelét, majd tekintetünk találkozott, mikor azt mondtam, "Nem, a legjobb barátnője akarta." Jude csak nézett rám, hangja óvatos volt, mikor így szólt, "És sikeres volt?" "Nem! Természetesen nem!" Az arcom elvörösödött, a szívem kalapált, tudtam, hogy túl gyorsan rávágtam a választ, hogy tényleg el is higgye. "De ettől még nem áll le a próbálkozással." Tettem hozzá, tudtam, hogy ezzel egyáltalán nem javítok a helyzeten.
"Nem áll le, vagy nem állt le? Még mindig rajta van az ügyön?" Felemelte a csészéjét, s egy hosszat kortyolt, de tekintete egy pillanatra sem tévesztette el az arcom. Megvontam a vállam, még mindig próbáltam túltenni magam az előző kitörésemen. Tudtam, hogy én kezdtem ezt az egészet. "Szóval szeretnél kifejleszteni valami varázslatot? Valami olyasmit, ami távol tartja Damentől a lányokat?" Felhúzta a szemöldökét, hangjából nem úgy tűnt, hogy viccel. A székemben mocorogtam, feszült voltam tekintete súlyától, nem szerettem, ahogy kiejtette Damen nevét. "Szerintem az megmagyarázná a hirtelen érdeklődésedet az Árnyékok Könyve iránt." - mondta Jude, nem engedve elszalasztani a témát. A szememet forgattam, s felkeltem a székemről, nem érdekelt, milyen bunkónak tűnök. A beszélgetésnek vége. Ezt világossá tettem. "Ez most probléma?" Kérdezte, hangja olyan volt, melyből képtelen voltam kivenni bármit is. Megálltam a könyvespolc előtt, nem tudtam mire gondol. Megfordultam, hogy kiolvassak valamit ragyogó aurájából, de még mindig fogalmam sem volt. "Tudom, hogy nem akarod, hogy az emberek megtudják rólad az igazat, és van pár lány a sulidból, aki kezdi ..." Megvonta a vállát, s hagyta, hogy én fejezzem be. De én is csak vállat vontam, s rájöttem, hogy a lista azokról, akik tudják, hogy médium vagyok, egyre csak nő. Először Munoz, majd Jude, hamarosan már Honor is, ami azt jelenti, hogy a következő Stacia lesz (bár ő már amúgy is sejt valamit) - és természetesen Haven, aki
szintén kinyilvánította, hogy ezentúl rajtunk tartja a szemét. És a legrosszabb része - hogy ez mind hozzám vezet vissza. Megköszörültem a torkom, tudtam, hogy mondanom kell valamit, bár fogalmam sem volt, mit. "Honor nem " aranyos, kedves, vicces, rendes, szóval egyáltalán nem az, aminek látszik - de az az igazság, ez inkább Staciával van így. Honor egy kicsit rejtélyes nekem. Jude rám nézett, várta, hogy befejezzem a mondatot. De én csak megfordultam, s egy szőke tincseivel találtam szembe magam, mikor azt mondtam, "Nem ismerem túl jól Honort." "Akkor már ketten vagyunk." Vigyorgott, s felhörpintette az utolsó korty kávéját is, mielőtt egy kisebb puffanással az asztalra tette. Tekintete találkozott az enyémmel mikor így szólt, "Bár egy kicsit elveszettnek és határozatlannak tűnik, s ezáltal ő pont az olyan emberek közé tartozik, akiknek segíteni próbálunk". Hatkor mikor elment az ötödik ügyfelem is, aki az utolsó pillanatban jelentkezett be, végre megszabadulhattam a fekete parókámtól, melyet nemrég választottam magamnak. "Sokkal jobb." Jude bólintott, s egy másodperc erejéig felpillantott a számítógép mögül, mielőtt visszatért volna a munkájához. "A szőke jobban áll. A fekete egy kicsit durva volt." - motyogta, miközben a billentyűzeten pötyögött, s a fejét csóválta. "Tudom. Úgy néztem ki mint egy vérszegény hófehérke." Montam, s Judera néztem, miközben együtt
nevettünk. "Szóval mit gondolsz?" Kérdezte, visszatérve a számítógép képernyőjére. "Tetszett." Bólintottam, s az íróasztal szélének támaszkodtam. "Jó volt. Úgy értem egy kicsit nyomasztó is meg minden, de nagyon jó érzés segíteni az embereknek, tudod?" Azt figyeltem, hogy ujjai olyan gyorsan száguldottak a klaviatúrán, hogy alig bírtam követni. "Mert őszintén, nem voltam benne olyan biztos. De azt hiszem jól ment. Úgy értem, nem panaszkodtak, meg semmi - igaz?" Megrázta a fejét, s közben egy halom papír között böngészett. "Emlékszel hogy kell megvédeni magad?" Egy pillanatra rám nézett. Leengedtem a vállaim, fogalmam sem volt mire gondol. Az egyetlen önvédelem, amit valaha is alkalmaztam, az az volt, hogy nem figyeltem mások energiáira, ami viszont teljességgel lehetetlenné tenné a jóslást. "Meg kell védened magad." - mondta, arrébb tolva laptopját, s rám fókuszálva. "Jóslás előtt és után is. Még senki nem mutatta meg neked, hogy kell nyitottnak lenned úgy, hogy közben megvéded magad a felesleges energiáktól?" A fejemet csóváltam, s azon tűnődtem, hogy ez vajon szükséges-e egy halhatatlan számára. Képtelen voltam elképzelni olyasmit, hogy egy ember energiája legyőzzön, de nem hiszem, hogy ezt megoszthatnám vele. "Meg akarod tanulni?" Megvontam a vállam, miközben a karomat dörzsöltem, majd az órára pillantottam, s azon tűnődtem, vajon mennyi időt venne igénybe.
"Nem tart sokáig." - mondta, olvasva az arckifejezésemből, s már fel is kelt az íróasztalától. "És tényleg nagyon fontos. Gondolj rá úgy, mint egy kézmosásra - mely megszabadít az ügyfelek összes negatív energiájától, s biztosítja, hogy azok nem fertőzik meg az életedet." Intett, hogy üljek le, majd ő is ezt tette, hangja komoly volt, mikor így szólt, "Átsegítelek egy meditáción, amely megerősíti az aurádat - de mivel voltaképp már most is látom az aurád, nem hinném, hogy valóban szükséges lenne megerősíteni." Összeszorítottam az ajkaim, s jobb lábamat a balra helyeztem, miközben kényelmetlenül mocorogtam a széken, nem tudtam mit válaszoljak. "Egyszer majd el kell mondanod, hogy rejted el. Szívesen megtanulnám a technikádat." Nagyot nyeltem, s gyengén bólintottam, mintha tényleg megtenném majd egy nap, csak nem most. Hangja mély volt és gyengéd, szinte suttogott, mikor azt mondta, "Csukd be a szemed és lazulj el, lélegezz lassan és mélyeket, miközben elképzelsz egy tiszta, arany energiaörvényt. Lélegezd be a jót – és szabadítsd meg magad a rossztól. Majd kezd újra és újra a kört, s engedd, hogy csak a pozitív energia jusson be, amíg teljesen tisztának nem érzed magad, hogy nekilássunk.” Úgy tettem, ahogy mondta, s eszembe jutott a meditáció, melyet még Avával csináltunk, majd a lélegzetemre összpontosítottam, próbáltam lassan, és mélyeket lélegezni. Először félénknek éreztem magam tekintete súlya alatt, de aztán nemsokára belejöttem a
ritmusba – a pulzusom lelassult, az elmém kitisztult, csak a lélegzésre koncentráltam, semmi másra. „Majd ha kész vagy, képzelj el egy hatalmas, aranyfehér fényt, mely leereszkedik az égből, egyenesen rád – nő és szélesedik egészen addig, amíg teljesen el nem lep – körülveszi az egész lényedet és nem engedi be a negatív energiákat többé – biztonságban tartja a pozitív energiáidat, hogy nehogy ellopják őket.” Egyik szememet kinyitottam, s odalestem, még soha nem jutott eszembe, hogy valaki el akarná lopni a pozitív energiámat. „Bízz bennem.” – mondta, s kezével intett, hogy csukjam be a szemem és folytassam a meditációt. „Most képzeld el ugyanazt a fényt, mint egy hatalmas erdőt, amely visszaveri a sötétséget, miközben biztonságban tart téged.” Úgy tettem. Az elmémben láttam magam, ahogy ott ülök a széken, s felettem egy hatalmas fényfelhő terjeszkedik egyre csak szét, s lekúszik a hajamig, a derekamig, majd befedi a farmeromat és a cipőmet is. Teljesen beburkol, benntartva a jót és kinn a rosszat – épp, ahogy mondta. „Milyen érzés?” Kérdezte, hangja sokkal bizalmasabb volt, mint amire számítottam. „Jó.” Bólintottam, kizárólag és szilárdan a fényre gondolva. „Olyan meleg és – üdvözlő – és – jó.” Megvontam a vállam, túlságosan elmerültem az élményben ahhoz, hogy a megfelelő szó után kutassak. „Ezt minden nap meg kell ismételned – ez volt a leghosszabb, ennél csak rövidebb lesz majd. Ha már egyszer bevésődött az elmédbe a fény, csak annyit kell
tenned, hogy ott tartod, s néhány tisztító, mély lélegzetvétel során újra felidézed a képet magadról, amint belep a fény, s már kész is vagy. Bár nem rossz ötlet néha végigcsinálni újra az egészet – különösen mivel azt hiszem kezdesz nagyon népszerűvé válni.” Egyik kezét a vállamra tette, s ujjai a pulóverem pamutanyagához értek, az érzés annyira sokkoló, annyira megrázó volt, hogy azonnal felpattantam. „Damen!” Kiáltottam, hangom rekedt, izgága volt, ahogy megfordultam, s ott találtam őt az ajtó előtt, amint engem figyel – minket figyel. Bólintott, tekintetünk találkozott, melyből először csak a szokásos szeretetet éreztem ki – melyből teljes tisztelet áradt felém. De aztán éreztem valamit mögötte. Valami sötétet. Aggasztót. Valamit, ami arra késztette, hogy csak tovább bámuljon rám. Odamentem hozzá, megragadta a kezét, ahogy felém nyújtotta, s figyeltem a védelmező energiafalat, mely köztünk lebegett – egy olyan energiát, melyről azt feltételeztem, hogy senki sem látja, amíg észre nem vettem, hogy Jude minket bámul. Damenre néztem, képtelen voltam megfejteni azt a rejtett dolgot a szemében, s azon tűnődtem, vajon mit keres itt, s valahogy megérezte. Karjaival körbezárt, s közelebb húzott, mikor azt mondta, „Bocsi, hogy félbeszakítottalak, de Ever, valahol lennem kell.” Felfigyeltem – arca síma vonásaira, ajkai hullámzására – a bizsergésre és a melegségre, mely a testéből az enyémbe árad.
Jude felkelt, s követett minket az elülső terembe, miközben így szólt, „Bocsi. Nem akartam ilyen sokáig benntartani.” Kezét felém nyújtotta, s mögém pillantott a vállam fölött, majd a távolba meredt, miközben így szólt, „Ó, majdnem elfelejtettem – a könyv! Mért nem viszed el, nem hiszem hogy itt szükségünk volna rá.” Az íróasztal felé fordult, s már épp kiakarta venni a fiókból, s bár én csak megakartam kaparintani és elrohanni vele, de ahogy Damen megdermedt, miközben Jude aurája egyre fényesebbé vált – nos kezdett úgy tűnni, mintha egy teszt volna. S csak annyit tudtam tenni, hogy kipréseltem ajkaimon a következő szavakat, „Köszi, de ma este inkább nem. Damennek és nekem terveink vannak.” Damen energiája visszahúzódott, egészen normálisba, ahogy Jude tekintete köztünk táncolt. „Semmi baj.” – mondta. „Majd máskor.” S olyan hosszan időzött rajtunk a tekintete, hogy elfordultam. Damennel kifelé indultunk az ajtón, ki az utcára, elhatároztuk, hogy kizárjuk Jude energiáit, illetve a gondolatokat és képeket is, melyekben akaratlanul részesedtünk. Harminc „Szóval megtartottad.” Mosolyogtam, beszállva a BMW-be, boldog voltam, hogy inkább ezt válaszotta, mintsem a Nagy Csúfságot. Rám nézett, szemei még mindig komorak voltak, de hangja ellágyult, mikor azt mondta, „Igazad volt. Egy
kicsit túlzásba vittem ezzel a biztonság dologgal. Azt nem is említve, hogy ez sokkal jobb kocsi.” Kibámultam az ablakon, s azon tűnődtem, miféle kalandot tervez mára, de aztán rájöttem, hogy szokás szerint meg akar lepni. Figyeltem, ahogy kitolat a parkolóból az útra, s behajt a forgalomba, míg egy tucat autó nem vett körül minket, majd felvette a tempót. Rálépett a gázra, s hirtelen úgy felgyorsultunk, hogy fogalmam sem volt, hová tartunk, míg egyszer csak ott nem voltunk. „Mi ez?” Körbepillantottam, s elcsodálkoztam a kitűnő képességén, hogy mindig azt teszi, amire a legutoljára gondolnék. „Kitalálom, még sosem voltál itt.” Kinyitotta nekem az ajtót, s megfogta a kezem. „Igazam van?” Bólintottam, miközben próbáltam megszokni a puszta, sivatagi tájat, melyet csak néhány bokor tarkít, s a háttérben hegyek, s szélmalmok ezrei voltak. Tényleg ezrei. Mindegyikük hatalmas. Mindegyikük fehér. És mindegyikük forog. „Ez egy szélmalomfarm.” Bólintott, miközben rátámaszkodott az autója hátuljára, s leporolta maga mellett a helyet számomra is. „A szél felhasználásával elektromos áramot termel. Csupán egy óra leforgása alatt elég áramot termelnek ahhoz, hogy egy hónapig fenntartsanak egy átlagos háztartást.” Körbenéztem, s a forgó kerekeket figyelve azon tűnődtem, mi a jelentősége ennek. „Szóval mért jöttünk ide? Egy kicsit össze vagyok zavarodva.”
Vett egy mély lélegzetet, tekintete a távolba révedt, kifejezése vágyakozó volt, mikor így szólt, „Valahogy megtisztulok ezen a helyen. Azt hiszem azért, mert rengeteg változásnak voltam tanúja az elmúlt hatszáz év során, s a szél felhasználása már egy nagyon régi találmány.” Bámultam rá, még mindig nem értettem a lényegét, de határozottan éreztem, hogy ez volt az. „Az összes technológiai fejlesztés változtatás és fejlesztés ellenére én – néhány dolgot – mint például ezt is – még mindig ugyanolyannak látok.” Bólintottam, csendesen ösztönözve arra, hogy folytassa, szavai most mélyebbek voltak, de tudtam, hogy csak lassan fognak kibontakozni. „A technológia olyan gyorsan fejlődik, hogy elavulttá teszi a jól beváltat, s ez egyre csak felgyorsul. S míg az olyan dolgok, mint a divat, úgy tűnnek, hogy fejlődnek és változnak, de ha eleget éltél már, rádöbbensz, hogy valójában ez csak egy körkörös folyamat – a régi ötletek újra feldolgozása teszi őket újjá. De míg körülöttünk minden úgy tűnik, hogy sodródik az árral – az emberek legbelül pontosan ugyanazok maradnak. Mindegyikünk keresi azokat a dolgokat, melyek után egész végig kutatott mindenki – menedéket, ételt, szerelmet, az élet nagy kérdéseit – „ A fejét csóválta. „Ez egy olyan feladat, amely immunis az evolúcióra.” Annyira mélyen és sötéten nézett a szemembe, hogy nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg ő. Túl sok mindent átélt, túl sok mindent tud, túl sok mindent tett – és mégis ennek ellenére úgy érzi, hogy
egy cseppet sem fáradt bele. Még mindig tele van álmokkal. „És mikor megteremtettük az alapokat, mikor biztosítani tudtuk az ételt és a menedéket, a maradék időnket arra töltjük, hogy a szerelmet keressük.” Felém hajolt, ajkai hűvösen, s puhán értek hozzám, ahogy végigsiklottak a bőrömön – múló, röpke érzés, mint egy édes, sivatagi szellő. Elhúzódott, s újra a szélmalmokra bámult, mikor így szólt, „Hollandia a szélmalmairól híres. És mivel szinte egy egész életet töltöttél itt, azt gondoltam talán meglátogathatnánk.” Bámultam rá, miközben az járt a fejemben, hogy biztosan félrebeszél. Mi nem utaztunk el odáig – vagy igen? Néztem, ahogy elmosolyodik, tekintete egyre inkább felragyogott, mikor azt mondta, „Csukd be a szemed és gyere velem.” Harmincegy Száguldottunk, kéz a kézben szorosan, mikor egy puffanással földet értünk. Egy pillanat alatt körbenéztem, s felkiáltottam, „Istenem – ez – „ „Amszterdam.” Bólintott, szemei összeszűkültek, ahogy alkalmazkodtak a ködhöz. „Bár nem az igazi Amszterdam, hanem a Nyárvidékes verzió. A valódiba vittelek volna, de eszembe jutott, hogy ez az utazás nem tart olyan soká.” Körbepillantottam, néztem a kis patakokat, a hidakat, a szélmalmokat és a piros tulipánokkal borított mezőket – s azon tűnődtem, vajon az utóbbit ő teremtette-e nekem,
majd eszembe jutott, hogy Hollandia a virágairól is híres – főként a tulipánjairól. „Nem ismered fel, igaz?” Kérdezte, s lágyan fürkészte az arcomat, ahogy a fejemet csóváltam. „Adj magadnak egy kis időt. Emlékezetből teremtettem újra, úgy, ahogy felidéztem a tizenkilencedik századból, mikor te és én utoljára itt jártunk. Ha mondhatok ilyet, azt hiszem elég jól sikerült a másolat.” Végigvezetett az utcán, miután átment előttünk egy autó, majd megálltunk egy kis kirakat előtt, az üzlet ajtaja nyitva volt, s bent egy ismeretlen tömeg gyűlt össze. Gondosan figyelt, izgatottan várta, hogy eszembe jusson valami emlék, de én csak tovább álltam, én akartam magam megérezni, elképzelni a képet magamról ezen a helyen – a vörös hajú, zöldszemű énemet – amint elsétál ezen fehér falak mellett, lábam alatt fapadló, s a sor festményt bámulja, miközben kikerülöm a vevőket, akik néha elhalványultak, majd újra felerősödtek. Tudtam, hogy Damen felelős azért, hogy itt vannak, ő hozta létre őket. Végigmentem a fal mentén, s arra gondoltam, talán ez volt annak a helynek a másolata, ahol először találkoztunk, bár csalódottan vettem tudomásul, hogy számomra egy kicsit sem ismerős. Észrevettem, hogy a festmények egyszerre csak elkenődnek, majd szép lassan eltűnnek, kivéve azt az egyet, ami ott volt közvetlen előttem, az egyetlen épet. Előrehajoltam, s egy dús hajú lányra bámultam – piros, arany és barna színek fényűző keveréke, melyek csodálatos kontrasztban voltak sápadt bőrével. Annyira
élethűen, annyira finoman, annyira hívogatóan volt megfestve – szinte életre kelt. Tekintetem végigsiklott hosszú haján, s bár meztelen volt, gyakorlatilag teljesen el volt takarva. Haja vége kissé nyirkos volt, lágyan omlott a vállára, s lógott alá egészen a csípőjéig, míg karjait behajlította, s rózsaszín combjának tetején pihentette. Bár igazán a szemei ragadtak magával, melyek a legmélyebb zöld színűek voltak, s tekintete annyira közvetlen, annyira nyitott, mintha a szeretőjére nézne, s egy kicsit sem szégyenlősen a helyzetéhez képest. A gyomrom összeszorult, a szívem kalapálni kezdett, s bár tudtam, hogy Damen ott áll mellettem, mégsem tudtam ránézni. Nem tudtam bevonni ebbe. Valami magával ragadott, s egy ötlet kezdett megszületni, tudatosulni bennem. Pislogtam egyet, s megértettem. Olyan biztosan, minthogy ez az aranyozott keret körülveszi a képet, tudta, hogy ez a nő én vagyok! Az elsőszámú énem. A holland énem. Én, a művész múzsája, aki beleesett Damenbe, még aznap este, mikor találkoztunk e galériában. Csak az az egy dolog zavart, csak az miatt nem szóltam egy szót sem, hogy hirtelen rádöbbentem, a láthatatlan szerető, akire felnéz, nem Damen. Valaki más. Valaki láthatatlan. „Szóval felismerted.” Damen hangja lágy, tárgyilagos volt, egy kevésbé sem meglepett, mint az enyém. „A szemei, igaz?” Rám nézett, arca közel volt az
enyémhez, mikor hozzátette, „A színe talán változott, de a lényeg megmaradt.” Rápillantottam, sűrű szempillái szinte elhomályosították tekintetéből kiolvasható vágyódását – mely arra késztetett, hogy gyorsan elforduljak. Mennyi idős voltam? Nem bíztam a hangomban. Az arca símának és fiatalnak tűnt, bár inkább egy nőé volt, mint egy lányé. „Tizennyolc.” Bólintott, s tovább fürkészte az arcom. Tekintete üldözött, rá akart venni, hogy én legyen az első, aki kimondja, s szinte már könyörgött érte – de ráhárítottam a feladatot. Követte a tekinetemet a festményre, mikor hozzátette, „Gyönyörű voltál. Igazán. Épp, mint most. Annyira foglyul ejtett – teljesen.” Ő. Ez az. Hangjából kihallatszó él egyre csak erősödött – feltárva mindent, mire célzott. Tudja, ki volt a művész. Tudja, hogy nem neki tettem meztelenné magam. Nagyot nyeltem, szemeim összeszűkültek, ahogy megpróbálta értelmet adni a fekete, szögletes firkának a jobb alsó sarokban. Egy hosszú sor mássalhangzót és magánhangzót fejtettem meg, de a betűk kombinációja számomra semmit sem jelentett. „Bastiaan de Kool.” Mondta Damen, s rám nézett. Megfordultam, tekintetünk találkozott, képtelen voltam megszólalni. „Bastiaan de Kool volt az a művész, aki festette ezt. Aki megfestett téged.” A portré felé fordult, tekintetével újra bebarangolta, mielőtt visszatért hozzám.
Megráztam a fejem, sápadtnak, gyengének éreztem magam – minden, amit valaha gondoltam és tudtam – magamról – rólunk – az életünk egészéről hírtelen eltűnt, gyengévé és vékonnyá vált. Damen bólintott, nem kellett kimondanom. Mindketten rádöbbentünk az igazságra, ami ott volt a szemünk előtt. „Ha esetleg ezen töprengenél, már azelőtt vége volt, mielőtt a festék megszáradt. Vagy legalább is ezzel győzködtem magam – „ Megrázta a fejét. „De most – nos, már nem vagyok benne biztos.” Csak bámultam, szemeim kikerekedtek, értetlenül néztem rá. Mégis mi köze lehetne ennek a festménynek – a több évszázaddal ezelőtti énemnek – hozzánk – a jelenhez? „Szeretnél találkozni vele?” Kérdezte, szemei sötétek, távoliak voltak, nehéz volt kiolvasni belőle bármit is. „Bastiaannal?” A név furcsamód kényelmesen hangzott az ajkaimnak. Damen bólintott, ide akarta teremteni, ha beleegyezem. De már épp azon voltam, hogy visszautasítsam, mikor kezét a karomra tette, s így szólt, „Szerintem kellene. Ez így fer.” Vettem egy mély lélegzetet, kezének melegére összpontosítottam, ahogy mély koncentráció közepette összeszorította a szemét, s megidézett egy magas, szikár, kissé kócos fickót. Hagytam, hogy elengedje a kezem, ahogy elhúzódott, átengedve számomra az egész szobát, hogy tanulmányozzam, megnézzem, mielőtt kifutunk az időből, s elhalványodik.
Felé indultam, lassan, széles körökben sétáltam e különös idegen körül – eme fényes, üres kreáció körül – mely lélektelen, valótlan. Figyeltem fesztelen vonásait – magasságát, mely által csak még karcsúbbnak tűnt, izmait, mely finoman kipárnázza csontjait – ruháit, melyek tiszták, jól szabottak és jó minőségűek voltak, bőrét, mely annyira sápadt és hibátlan volt, szinte az enyémhez hasonló, míg haja sötét, hullámos, jól fésült volt, s egy nagyobb tincs riadt szemeibe hullott. Ziháltam, levegőért kapkodtam, s mikor eltűnt, hallottam, ahogy Damen így szól, „Szeretnéd ha visszahoznám?” Nyilvánvalóan utálná megtenni, de hajlandó lett volna, ha megkérem rá. De én csak ott álltam, s egy vibráló pixelörvénybe bámultam, mely nemsokára teljesen elenyészett. Tudtam, hogy nem kell mégegyszer megidézni ahhoz, hogy tudjam, ki ő. Jude. A fiú, aki előttem állt, a holland művész, aki Bastiaan de Kool néven volt ismert a tizenkilencedik században – most Judeként reinkarnálódott ebben az évszázadban. Kapálóztam valamiért, amiben megtámaszkodhattam, ingatagnak, üresnek, gyengének éreztem magam. Ráébredtem, hogy már túl késő, semmi sem kap el, míg nem Damen gyorsan az oldalamra ugrott. „Ever!” – kiáltotta, hangja annyira sürgető volt, hogy hogy a csontjaimig hatolt, karjaival szorosan körbezárt, úgy védett meg, mely olyan volt, mintha hazaértem volna. Teremtett egy puha, bársonykanapét, melyre leültetett, s tekintete még mindig nyugtalanul,
elbátortalanítva lebegett felettem, nem akart így felizgatni. Megfordultam, visszatartottam a lélegzetem, mikor tekintetem találkozott az övével, attól féltem, hogy talán úgy érzem majd, valami megváltozott, most, hogy minden kiderült. Most, hogy mindketten tudjuk, nem mindig csak ő létezett a számomra. Volt valaki más is. És most is ismerem őt. „Én nem – „ Megráztam a fejem, összezavarodottnak, bűnösnek éreztem magam, mintha elárultam volna azzal, hogy tudatlanul felkerestem őt. „Nem tudom mit mondjak – én – „ Damen a fejét csóválta, kezével az arcomat simogatta. „Ne gondolj ilyesmire.” Mondta. „Ez egyáltalán nem a te hibád. Hallasz? Egyáltalán. Ez csak a karma.” Szünetet tartott, tekintete az enyémet fürkészte. „Ez egy lezáratlan ügy.” „De mi lehetne lezáratlan?” Kérdeztem, de már sejtettem, hogy ez is az utazás része. „Ez már száz évvel ezelőtt volt! És ahogy te is mondtad, már azelőtt vége volt, mielőtt a festék – „ De mielőtt befejezhettem volna, megrázta a fejét, kezét az arcomra, majd a vállamra tette, miközben így szólt, „Már nem vagyok ebben olyan biztos.” Rá néztem, harcolva a késztetéssel, hogy elforduljak. Azt kívántam, bárcsak abbahagyná. El akartam menni. Nem akartam többé ott lenni. „Úgy tűnik megakadályoztam,” – mondta, arca kemény, ítélkező volt, bár csak maga felett ítélkezett. „Úgy tűnik az a jó szokásom, hogy betörjek az életedbe,
beleavatkozzam a döntéseidbe, melyeket neked kellene meghoznod. Félrelökve a sorsot, mely – „ Szünetet tartott, állkapcsa megfeszült, tekinete szilárd volt, bár ajkai mozgása felfedték az igazságot – „ sosem szánt nekem – „ „Miről beszélsz?” Kiabáltam, hangom magas, sürgető volt, éreztem a szavait körülvevő energiát. „Hát nem nyilvánvaló?” Rám nézett, szemei ragyogása több millió darabra tört – a sötétség egy kaleidoszkópja, melyet már sosem lehet helyrehozni. Felkelt a kanapéról, s elém állt. De mielőtt megszólalt volna, mielőtt bármi rosszat tehetett volna, felpattantam és azt mondtam, „Ez nevetséges! Ez az egész! Minden! Ez a végzet, ami újra és újra összehozott minket. A lelkünk összetartozik! Ezt te magad mondtad! És abból, amit tanultam, pontosan tudom, hogy működik – a lelkitársak újra és újra egymásra találnak, minden különbség ellenére, nem számít mi az!” A kezéért nyúlta, s ő elhúzta, hátralépett, s elkerülte az érintésem. „Végzet?” A fejét ingatta, hangja érdes volt, tekintete kegyetlen, de mindez mélyről származott. „A végzet volt az, mikor utánad kutatva bebarangoltam a Földet – újra és újra – és képtelen voltam megnyugodni, míg meg nem találtalak?” Megállt, tekintetünk találkozott. „Mondd, Ever, ez úgy hangzik neked, mint a végzet? Vagy csak erőltettem valamit?” Beszélni kezdtem, az ajkaim elváltak, de egy szó sem jött ki rajtuk, csak figyeltem, ahogy a fal felé fordulva a lányra bámul. Arra a büszke és gyönyörű lányra, akinek tekintete elszáll fölötte – valaki más felé.
„Valahogy képes voltam figyelmen kívül hagyni mindezt, félrelökni az elmúlt négy évszázadban, s meggyőzni magamat arról, hogy ez a mi sorsunk, hogy téged és engem egymásnak teremtettek. De aztán egy nap, miután befejezted a munkát, éreztem valamit, valami más volt – megváltozott az energiád. Aztán a múlt éjjel a boltban – rájöttem. Bámultam a hátát, vállainak négyszögét – vékony, izmos alakját. Eszembe jutott, milyen furcsán, milyen formálisan viselkedett, s ez most tökéletes értelmet nyert. „Abban a pillanatban, mikor a szemébe néztem, tudtam.” Megfordult, tekintetünk találkozott. „Szóval mondd, Ever, mondd mi az igazság, ez veled nem ugyanígy volt?” Nagyot nyeltem, elakartam vonni a tekintetem, de tudtam, hogy nem tehetem. Félreérti majd, azt feltételezi, hogy meghátráltam. Eszembe jutott a pillanat, mikor Jude egyedül talált a raktárban, ahogy a szívem kalapálni kezdett, az arcom elvörösödött, s furcsa módon ideges lettem. Az egyik pillanatban még jól voltam aztán a következőben – teljesen összezavarodtam. És mindez azért, mert Jude mély, tengerzöld tekintete találkozott az enyémmel... De ez nem azt jelenti, hogy – Az nem lehet, Vagy mégis? Közelebb mentem hozzá, míg testünket csak egy hüvelyknyi rés választotta el. Bizonyítani akartam neki, bizonyítani akartam magamnak. Megtalálni a módját, hogy meggyőzzem, ez egyáltalán nem jelent semmit. De
ez Nyárvidék. És a gondolatok energiák. S attól tartok, pontosan ismeri az enyéimet. „Ez nem a te hibád.” – mondta, hangja nyers, rekedt. „Kérlek ne érezd emiatt rosszul magad.” A zsebembe dugtam a kezem, s elhatároztam magam, hogy megszilárdítom magam egy világban, mely többé már nem volt stabil. „Csak azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom. És még – „ Megrázta a fejét. „Sajnálom, hogy ezt tettem. Sajnos ez nem elég, ennél te jobban érdemelsz. Attól tartok, hogy az egyetlen dolog, amit most tehetek – az egyetlen dolog, mellyel talán még helyrehozhatom a dolgokat, hogy – „ Hangja elcsuklott, mely arra késztetett, hogy felemeljem a fejem, míg tekintetünk nem találkozott. Ott álltunk oly közel egymáshoz, hogy a legkisebb lépés is megtörhetné a köztünk lévő gátat. De mikor már épp azon voltam, hogy közelebb húzódjak, ő meghátrált, tekintete szilárd volt, vonásai kemények, elhatározta, hogy befejezi, amit elkezdett, mikor így szólt, „Félreállok. Ez az egyetlen dolog amit most tehetek. Ettől a pillanattól kezdve, nem fogok beleavatkozni a sorsodba. Ettől a ponttól, tiéd minden lépés, a végzeted felé, és egyes egyedül a tiéd.” A látásom elhomályosult, a torkom összeszorult. Biztos nem arra gondol, amire én? Vagy igen? Csak bámultam rá, ahogy ott állt előttem az én tökéletes lelkitársa, minden létem szerelme, az egyetlen ember, akiben biztos voltam, hogy itt van mellettem és megvéd, most elhagy.
„Nincs jogom így beleavatkozni az életedbe. Soha nem adtam meg neked az esélyt, hogy te magad válassz. És tudod mi a legrosszabb?” Rám nézett, tekintete olyan öngyűlölettel telt meg, hogy képtelen voltam belenézni. „Nem voltam elég nemes, nem voltam elég férfi, hogy tisztességesen játszak.” Megrázta a fejét. „Minden trükköt bevetettem a könyvből, minden erőmet arra fordítottam, hogy megsemmisítsem a versengést. S mivel nem tudom megváltoztatni az elmúlt négyszáz évet – sem a halhatatlanságot, melyet rád erőltettem – most mégis azt remélem– hogy ha félreállok – megismered a szabadságot, s te magad választasz.” „Közted és Jude között?” Bámultam, hangom szinte hisztérikussá emelkedett, el akartam mondani neki. Csak egyszerűen kimondani. Nem kerülgetni a forró kását, hanem a lényegre térni. De ő csak ott állt, világfájdalmas tekintete rajtam összpontosult. „Nos, nincs semmiféle választás! Egyáltalán nincs! Jude a főnököm – és egy kicsit sem érdeklem – és ő sem engem!” „Akkor nem látod, amit én.” – mondta Damen, mintha ez egy tény volna – valami nagy, szilárd dolog, ami épp itt van előttem. „Mert nincs is mit látni. Nem érted? Én csak téged látlak!” Csak bámultam rá, látásom homályos volt, kezem remegett, annyira szörnyen és üresen éreztem agam, mintha minden egyes lélegzetem az utolsó volna. De amint kimondta ezt, Damen megint a festményre utalt. Nem tudta figyelmen kívül hagyni. Bár ő nagyon is jelentőségteljesnek gondolja, számomra teljesen
idegen az a lány. A lelkem lehet, hogy egyszer az ő testében öltött szerepet, de ez azóta megváltozott. Beszélni kezdtem, el akartam magyarázni ezt az egészet, de nem jöttek ki szavak a számon. Csak egy régóta kitörki készülődő sírás áramlott elmémből az övébe. Egy olyan hang, mely azt jelenti kérlek és ne – egy véget nem érő hang. „Nem megyek sehová,” – mondta, reagálva a könyörgésemre. „Mindig itt leszek valahol a közelben. Érezlek majd, s megóvlak. De ami azt illeti – „ Megrázta a fejét, hangja elcsuklott, szomorú volt, elhatározta, hogy végigcsinálja. „Attól tartok nem tudok tovább – attól félek nekem – „ De nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam, ahogy fájdalmamban felkiáltottam, „Már megpróbáltam nélküled élni, mikor visszamentem az időben, és mi történt? A sors visszaküldött!” Szemem könnyekkel telt meg, de nem tudtam elfordulni. Azt akartam, hogy lássa. Azt akartam, hogy pontosan tudja, mit fizetek az elhibázott önzetlenségéért. „De, Ever, de ez nem azt jelenti, hogy te arra születtél, hogy velem legyél, talán azért küldtek vissza, hogy megtaláld Judet, és most, hogy – „ „Jó.” Mondtam, nem engedve, hogy befejezze, nem, hiszen még sokkal-sokkal több bizonyíték van a tasolyomban. „Akkor mi volt az, amikor egymás felé tartottuk a tenyerünket, s azt mondtad, figyeljem a bizsergést, a meleget, s azt állítottad, hogy ez pontosan az, mikor két lélek egymásra talál? Ezzel mi a helyzet? Már nem így gondolod? Visszavonod?”
„Ever – „ A fejét ingatta, s a szemeit dörzsölte. „Ever, én – „ „Nem érted?” Megráztam a fejem, miközben éreztem az energiáit, s bár tudtam, hogy egy kicsit sem tudok változtatni rajtuk, de mégis folytattam. „Nem érted, hogy én csak téged akarlak?” Kezét az arcomhoz emelte, ujjaival lágyan és szerelmesen végigsimította – egy kegyetlen emlékeztetője volt annak, melyet többé nem élvezhetek – gondolatai a fejembe áramlottak, könyörögve nekem, hogy értsem meg őt, adjak egy kis időt magamnak. Kérlek ne hidd, hogy ez nekem könnyű. Fogalmam sem volt milyen fájdalmas is minden önös érdek nélkül cselekedni – talán ezért nem próbáltam ezelőtt? Mosolygott, komolytalanságot tettetve, de én nem viszonoztam. Azt akartam, hogy ugyanolyan szörnyen és üresnek érezze magát, mint én. Megfosztottalak attól, hogy valaha is újra találkozhass a családoddal – az egész lelkedet kockára tettem – tekintete az enyémbe fúródott – De, Ever, figyelj, meg kell értened, most rajtad a sor, választhatsz – anélkül, hogy én beleavatkoznék! „Már választottam.” – mondtam, hangom szilárd, fáradt volt, túl fáradt már a veszekedéshez. „Téged választottalak és ezen nem tudsz változtatni.” Rá néztem, tudtam, hogy a szavaim feleslegesek, tartja magát az elhatározásához. „Damen, komolyan azért, mert ismertem őt évszázadokkal ezelőtt egy olyan országban, ahol azóta sem voltam. Nagy dolog! Egyetlen életemben – a hány közül?”
Egy pillanatra rám nézett, majd becsukta a szemét, hangja alig egy suttogásba halkult, mikor így szólt, „Nem csak egyetlen életedben, Ever.” Elhalványult a galéria, bár a szélmalmok és a tulipánok ugyanolyanok maradtak, miközben egy egész világot teremtett elém – voltaképp több világot is – Párizst – Londont – New Englandot – mind ott állt előttem, egyenesen Amszterdam közepén, ahol álltunk. Olyan világok, melyek teljesen élethűek voltak, az akkori korhoz képest – az építészet, a ruhák – a korszak minden jellemzője – csak épp emberek nem voltak – kivéve minket hármunkat. Engem – egy párizsi szolgálólányt – egy romlott Londoni társasági lányt – egy puritán lányát – az oldalamon Jude állt – egy francia lovászinas – egy brit gróf – egy egyháztag – mindketten folyamatosan változtunk, csak a szemünk maradt ugyanolyan. Megfigyeltem egyszer az egyik jelenetet, amely úgy játszódott le előttem, mint egy színházi darab. Jude iránti érdeklődésem abban a pillanatban apadni kezdett, hogy Damen feltűnt – mint aki elbűvölt és megbabonázott, mint ahogy a jelenben is, s minden trükköt bevetett, hogy megszerezzen. Ott álltam, szinte fuldokoltam, fogalmam sem volt, mit mondjak. Csak annyit tudtam, hogy el akarom tűnteni ezt az egészet. Felé fordultam, már értettem miért érzi így magát, de tudtam, hogy ez egyáltalán semmin sem változtat. Számomra nem. Nem, ha a szívemről van szó. „Szóval elhatároztad magad. Jó. Bár nem szeretem, de rendben van. De amit tényleg tudni szeretnék az az,
hogy meddig fogunk még itt vitatkozni? Napokig? Egy hétig?” Megráztam a fejem. „Mennyi időbe telik, hogy elfogadd, nem számít mi történt, nem számít mit gondolsz vagy it mondasz, nem számít milyen igazságtalannak tűnik a küzdelem, én téged választalak. Mindig is téged választottalak. Számomra csak te létezel!” „Ez nem egy olyan dolog, amit egy konkrét dátumhoz kapcsolhatsz – most van időd, rengeteg időd, hogy rájöjj, a ragaszkodásod egyre inkább elmúlik, s hogy – elmenj – „ „Csak azért, mert elhatároztad magad, csak azért, mert igazzá akarod tenni ezeket a dolgokat, annak ellenére amit mondok, csak azért, mert kitaláltál egy játékot, de nem számít, hogy te kreáltad az összes szabályt. Mert ha tényleg megengeded nekem, hogy válasszak, akkor még ma választani fogok.” Megrázta a fejét, szemei összeszűkültek, s ha nem tévedek, talán egy kis megkönnyebbülés csillant fel bennük. És ebben a pillanatban rájöttem – a pislákoló reménytől a szívem szárnyalni kezdett. S ő épp annyira utálta ezt, mint én. Nem én vagyok itt az egyetlen, akinek határidőre van szüksége. „Az év végéig.” – ondta, állkapcsa megfeszült, mely arról árulkodott, hogy próbál tisztességes, bátor lenni, bár egy kissé nevetségesen. „Akkor rengeteg időd lesz.” Megráztam a fejem, esélyt sem adtam rá, hogy folytassa, mikor így szóltam. „Holnapig. Biztos vagyok benne, hogy addig meg tudom hozni a döntést.”
De rosszallta a dolgot, s így szólt, „Ever, kérlek, az egész élet előttünk állt, hogy válassz. Bízz bennem, igazán nem kell sietni.” „Következő hét végéig.” Bólintotta, hangom elszorult, s azon töprengtem, vajon meddig megyünk el. „Nyár végéig.” – mondta, s tekintetünk találkozott. Csak álltam előtte, képtelen voltam megszólalni. Eszembe jutott, mit terveztem a nyárra, az első együtt töltött nyarunkra – elképzeltem, ahogy három hónapig csak bolondozunk és szórakozunk a Laguna Beachi napsütésben – mely pillanatok alatt a legmagányosabb hónappá vált. Tudtam, hogy nincs mit mondanom, elfordultam. Figyelmen kívül hagytam felém nyújtott kezét, vissza akartam menni. Ha tényleg úgy döntött, hogy hagyja, én válasszam ki az utamat, akkor már most elkezdem. Elsétáltam a galéria melletti soron, végig Amszterdamon, Párizson, Londonon és New Englandon, s egyszer sem néztem vissza. harminckettő Abban a pillanatban, hogy befordultam a sarkon, futni kezdtem. A lábaim olyan gyorsan mozogtak, mintha a itt hagyhatnám Dament, a galériát és ezt az egészet. A macskakő elhalványult, s járda fűre váltott, ahogy végigfutottam a szokásos Nyárvidéki helyeken, elhatározva, hogy megteremtem magamnak a sajátom – egy olyan helyet, ahová Damen nem juthat be.
Régi iskolám melletti erdőhöz érve egy eredményjelző táblával találtam szembe magam, melyen azt olvastam: „GYERÜNK MEDVÉK!”, majd leültem egy messzi sarokban, ahol először (és utoljára) elszívtam egy cigarettát, s ahol először csókolt meg a volt barátom, Brandon, s ahol a régi barátnőmmel, Rachellel üldögéltünk mindig, naivan kuncogva és flörtölve vezérszurkolói egyenruhánkban, s fogalmunk sem volt arról, milyen bonyolult is lehet az élet. Lábamat az előttem lévő padra tettem, majd fejemet a térdemre hajtottam, s zokogni kezdtem, ahogy próbáltam feldolgozni a történteket. Egy halom varázsolt zsebkendőt elhasználtam, miközben kialvatlan szemekkel a focipályát figyeltem, ahol névtelen, arctalan játékosok rohangáltak, miközben barátnőik oldalról flörtöltek és kacérkodtak. Azt reméltem, hogy egy ilyen ismerős, normális hely ajd valahogy megadja a kényelmet, amire szükségem van – de mikor csak egyre rosszabbul éreztem magam, eltüntettem. Ez már nem az én életem többé. Nem az én sorsom. Damen az én jövőm. Semmi kétségem nincs efelől. S bár teljesen izgatottá, s feszültté válok, mikor Jude a közelben van, s bár van egy tagadhatatlan valami köztünk, mikor találkozunk – ez még semmit nem jelent. Ez nem azt jelenti, hogy ő az Igazi. Ez inkább a múltbeli ismeretségünk hatása, egy tudat alatti felismerés, semmi több. Csak azért, mert szerepet játszott az eddigi életeimben, még nem azt jelenti, hogy a jövőmben is nagyobb szerepet kapna, mint a nyári munkám főnöke, melyet amúgy sem kerestem volna, ha Sabine nem kényszerít
rá. Hogy hibázhatnék? Hogy lehetne ez egyéb, mint egy véletlen egybeesés, a múltam egy kellemetlen része, amely nem az én hibámból, de nem képes elhagyni? Úgy értem, nem én kerestem ezt – igaz? Igaz? Bár a szívem mélyén tudtam az igazat, nem tudtam nem azon tűnődni, hogy minket egymásnak rendeltek. Tényleg képes voltam lefestetni magam vele, nem számított, hogy meztelenül látott? Vagy azt a portrét csak a túlbuzgó képzelete alkotta? S ettől csak még több kérdés vetődött fel bennem – egy olyanok is, amiket jobb szerettem volna elhessegetni, mint: Tényleg nem voltam szűz az elmúlt négy évszázadban, mint hittem? Judedal feküdtem le és nem Damennel? És ha igen, akkor most mért érzem magam olyan szégyenlősnek és furcsán, mikor körülöttem van? Az előttem elterülő üres mezőre bámultam, mely nemsokára a Római Kolosszeumba, az Egyiptomi piramisokba, az Athéni Akropoliszba, Instanbul Nagy Bazárjába, a Sydney-i Operaházba, a Velencei Szent Mark térbe, majd a Marakechi Medinába váltott – figyeltem a folyamatosan változó díszletet, melyen megjelent az összes hely, ahová remélem, hogy egyszer eljutok, de csak egy dologban voltam biztos: Három hónapom van. Három hónap Damen nélkül. Három hónap, mialatt tudom, hogy itt van valahol, de nem érhetek hozzá, nem láthatom, nem lehetek vele. Három hónap, mialatt eleget tanulhatok ahhoz, hogy megoldjam az összes problémánkat és visszakapjam őt.
S ebben biztosabb voltam, mint bármi másban, - hogy egyedül Ő az én jövőm, a végzetem, nem számít mi történt előtte. Újra a díszletre fókuszáltam, melyen a Grand Canyon a Machu Picchuba fordult, mely a kínai Nagy Fallá változott, s tudtam, hogy erre még rengeteg időm lesz, de most vissza kell mennem. Vissza, a Földre. Vissza, az üzletbe. Azt reméltem, hogy elkapom Judet, mielőtt bezárja a boltot, meg kell tanítania egyszer és mindenkorra, hogy olvashatom el a könyvet. Harminchárom Egész héten elkerültem Sabinet. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de az iskola, az új munkám, Miles utolsó Hajlakk próbái között aligha volt időm. „Szóval.” Mosolygott mellém lopódzva, felvette már az edzőruháját, ragyogónak és egészségesnek látszott. „Nem kéne beszélgetnünk valamiről? Valamiről, amit már elég régóta halogatsz?” A poharamért nyúltam, miközben vállat vontam, nem tudtam mit mondani. „Milyen az új munkád?” Minden rendben?” Bólintottam, könnyen, semmitmondóan, mintha túlzottan érdekelne a kezemben tartott gyümölcslé. „Mert szerintem még be tudlak csenni a gyakornoki munkára, ha szeretnéd – „ Megráztam a fejem. Csészémet a mosogatóba tettem, miközben azt mondtam, „Nem szükséges.”
Elkapva az arcán megjelent kifejezést, hozzátettem, „Tényleg. Minden rendben.” Az arcomat fürkészte, tekintete élénk volt, szinte végigmért. „Ever, mért nem említetted, hogy Paul a történelem tanárod?” Megdermedtem, de csak egy pillanatra, mielőtt elfordítottam a tekintetem a müzlis tálkámra, bár egyáltalán nem érdekelt az étel. Egy kanalat megragadva körbe körbe kavargattam a gabonapelyhet, miközben így szóltam, „Mert Paul a klassz cipőivel és a divatos farmerjével nem a tanárom. Mr. Munoz szemüvegben és khaki nadrágba préselve az.” A számhoz emeltem a kanalat, gondosan elkerülve tekintetét. „Nem tudom elhinni, hogy meg sem említetted.” Megrázta a fejét, s a szemöldökét ráncolta. Megvontam a vállam, azt tettetve, mintha teli szájjal nem szeretnék beszélni, pedig az az igazság, hogy egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni. „Zavar ez téged? Hogy a tanároddal randizom?” Rám bámult, a nyakára tekerve a törölközőt, majd megtörölve vele homlokát. Körbe-körbe kevergettem a müzlit, tudtam, hogy nem bírok többet enni, nem, miután belekezdett ebbe az egészbe. „Amíg nem beszélgettek rólam.” Közelről tanulmányoztam az arcát, olvastam az aurájából, a gesztusaiból, s észrevettem, hogy kellemetlenül mocorogni kezdett, s egy pillanatra abbahagytam a gondolatai olvasását.
„Úgy értem, nem beszélsz rólam, ugye?” Tettem hozzá, tekintetem az övébe fúródott. De ő csak nevetett, elhárítva tekintetét, ahogy arca kissé elpirult. „Azt hiszem ennél egy kicsit több közös is van bennünk.” „Igen? Mint például?” Kanalammal a tál aljára nyomkodtam a müzlimet, s egy átázott, szivárvány színű keveréket alkottam belőle. Azon tűnődtem, vajon elmondjam neki most az új híreket, vagy tartogassam későbbre. Az ijesztő kinyilatkoztatása, hogy a szerelem házasság nem elég – nem is említve a látomást, melyben valami helyes, névtelen fickóval édelgett, aki az épületben dolgozik „Nos, kezdetnek elég annyi, hogy mindkettőnket nagyon lenyűgöz az olasz reneszánsz – „ Rá néztem, s azzal a késztetéssel küzdöttem, hogy a szememet forgassam. Soha nem hallottam még tőle ezt, pedig már lassan egy éve élek vele. „Mindketten szeretjük az olasz kaját – „ Ó igen, határozottan lelkitársak. A két egyedüli ember, akik szeretik a pizzát és a spagettit... „És pénteken bejön egy kicsit a munkahelyemre is!” Megálltam. Minden megállt. Beleértve a légzést és a pislogást, csak ott álltam és bámultam. „Egy szakértő tanúként dolgozik egy ügyben, amely – „ Az ajkai mozogtak, kezeivel mutogatott, de én már egy jó pár mondattal lemaradtam. Szavait legyőzte a szívem vad kalapálása, melyet egy csendes sikítás kísért, mely mindent elnyelt. Nem! Ez nem lehet.
Nem. Lehet. Vagy mégis? Eszembe jutott a látomás arról az estéről az étteremben – Sabine összejött egy helyes fickóval, aki az épületben dolgozik – egy fickóval, akire szemüvege nélkül nem ismertem volna rá, pedig ő Munoz volt! Rögtön tudtam mit jelent ez – ez az – ő végzete – Munoz az Igazi! „Jól vagy?” Kezét felém nyújtotta, miközben aggodalom ült ki az arcára. De én gyorsan elhúzódtam, elkerülve az érintését. Nagyot neltem, ahogy mosolyt erőltettem az arcomra, tudva, hogy megérdemli a boldogságot – fenébe is, és Munoz is megérdemli, hogy boldog legyen. De mégis – mért együtt kell boldognak lenniük? Komolyan, annyi férfival randizhatott volna, mért pont a töritanároal kellett, az egyetlen emberrel, aki tudja a titkomat? Rá néztem, bólintottam, majd a tálkámat a mosogatóba tettem, majd az ajtó felé indulva visszaszóltam, „Igen – minden rendbe komolyan. Én csak – nem akarok elkésni.” Harmincnégy „Hé, vasárnap van, tizenegyig nem nyitunk ki.” Jude a falnak támasztotta a szörfdeszkáját, s rám bámult. Bólintottam, csak egy másodpercre pillantottam fel a könyvről, elhatároztam, hogy akkor is megértem ami benne van.
„Szükséged van segítségre?” Törölközőjét egy székre dobta, s az íróasztalhoz közeledett, s mögém állt. „Csak ha többet kéne tudnom a kódfejtőmről, amit csináltál,” Megpaskoltam a mellettem lévő papírt, „de ha bármi köze is van a meditációs listádhoz, akkor köszi nem, boldogulok. De ha végül is elmondod, hogy a fenébe tudom elolvasni ezt a könyvet, anélkül hogy elképzeltetsz velem egy fehér fényt és/vagy hosszú, nyurga gyökereket, melyek a lábamból a földbe ereszkednek, s szétterpeszkednek, akkor igen, ami azt illeti jó lenne.” Elétoltam a könyvet, óvatosan, csak az élénél értem hozzá, majd egy gyors pillantást vetettem szórakozott arcára, trópusi tekintetére, a szinte összeérő szemöldökeire, mielőtt elkaptam a tekintetem. Kezét az asztalra tette, s a könyv fölé hajolt, ujjait végigfuttatta az öreg, pöttyös fán, teste annyira közel volt, hogy érezte az energiahullámainak lökését. „Lehet hogy egy másik módszer is működne. Nos, valaki olyan esetében aki ilyen tehetséges, mint te, biztosan. De ha így kezeled a dolgot, hogy csak a széléhez érsz hozzá, távolságot tartasz, elég nyilvánvaló, hogy félsz. Hangja elsiklott felettem, csendes és megnyugtató volt. Arra késztetett, hogy egy pillanatra becsukjam a szemem, a átengedjem magam az érzésnek, hogy igazán átérezzem, anélkül, hogy megpróbálnám elhessegetni. Mohón be akartam magamnak bizonyítani, hogy Damen tévedett, s bár nagyon is figyeltem, még sem leltem a bizsergésnek vagy a forróságnak egy nyomát sem. Bár Jude szeret – ugyanúgy, ahogy én szeretem Dament és Damen szeret engem – s bár ezt a látomásomban láttam,
melyet akaratlanul fedett fel előttem – ez egyoldalú. A legkisebb mértékben sem viszonzom. Az egyetlen dolog, amit érzek, hogy a feszültség és az aggodalmam egyre inkább csökken, a hangulat olyan nyugodt, olyan bágyadt volt, hogy görcsös idegeim is ellazultak, s – Kezét a vállamra tette, kirángatva ábrándozásomból, majd leült a kanapéra, s intett felém, hogy csatlakozzam, miközben térdén a könyvvel egyensúlyozott. Arra ösztönzött, hogy egyik kezemet a könyv egy lapjára tegyem, becsukjam a szemem, megtisztítsam a fejem, s megérezzem a belőle jövő üzenetet. Először semmi sem történt, de csak azért, mert ellenálltam. Még mindig az eszemben volt a legutóbbi energiaroham, mely gyakorlatilag kifullasztott az este maradék részére. De abban a pillanatban, hogy leromboltam a falakat, s az eljárásra bízva magam hagytam, hogy átfusson rajtam egy bizsergő érzés, amelyet tengernyi, már szinte zavarba ejtő módon személyes energiahullám követett. „Na, van valami?” Kérdezte, hangja mély volt, tekintete rajtam összpontosult. De én csak megvontam a vállam és így szóltam, „Olyan volt, int - mintha valaki naplójába olvastam volna bele. Vagy legalább is én ezt éreztem – s te?” Bólintott. „Ugyanezt.” „De azt hittem, hogy valamivel több lesz, mint például – nem is tudom, mint például varázslatok. Tudod, minden oldalon más és más.” „Úgy érted grimoire.” Mosolygott, arcán apró gödröcskék jelentek meg, s bájosan leleplezték fogait. Összevontam a szemöldököm, nem ismertem a szót.
„Ez olyasmi, mint egy szakácskönyv, csak varázslatokat tartalmaz és nagyon különleges adatokat – dátumokat, elvégzett szertartásokat, a szertartások eredményét, ilyesmiket. Szigorúan csak a tevékenységeket és tényeket, azon kívül semmi mást.” „És ez?” Körmömmel a könyvhöz értem. „Sokkal inkább egy napló, ahogy te mondtad. Egy boszorkány fejlődésének nagyon személyes beszámolója – amit tett, amiért tette, ahogy érezte magát, ezek eredményei, stb. Ezért írták gyakran kódokban, vagy thébaiul, mint ezt itt.” Leengedtem a vállaim, ahogy félrehúztam a számat, s azon tűnődtem, hogy vajon mért az az eredménye minden apró kis előrelépésenek, hogy kettőt jutok hátra. „Valami speciálisabbat kerestél? Esetleg szerelmi varázslatot?” Csak bámultam rá, szemeim összeszűkültek, azon töprengtem, vajon mért mondta ezt. „Sajnálom.” Megvonta a vállát, szemei az arcomat fürkészték, egy pár másodpercig elidőzve az ajkaimon. „Úgy tűnik, mintha valami gond adódott volna a mennyországban, mivel te és Damen már napok óta kerülitek egymást.” Egy pillanatra becsuktam a szemem, s visszatartottam a könnyeimet. Már egy hét eltelt. Egy hét Damen nélkül – édes, telepatikus üzenetei nélkül – meleg és szerelmes ölelései nélkül. Az egyetlen dolog, mely arra utal, hogy egyáltalán létezik az az elixír, melyet a hűtőszekrényemben találtam. Éjszaka kellett neki becsempésznie, mialatt aludtam, s minden óvintézkedést megtett, hogy fel ne
ébredjek, mielőtt elvégzi a dolgát. Minden egyes óra annyira fájdalmas, annyira gyötrő, annyira magányos volt – fogalmam sem volt, hogy fogom túlélni a nyarat nélküle. Jude energiája megváltozott, aurája visszahúzódott, s széleit élénk kék szín ékítette. „Nos, bármit is keresel,” – mondta, visszatérve a tárgyhoz. „Azt itt megtalálod.” Hüvelykujjával végigsimított az oldalon. „Csak időre van szükséged, hogy az egészet átböngészd. Ez egy nagyon részletes beszámoló, s a tartalom eléggé elmélyül.” „Hol találtad?” Kérdeztem, az ajkaira pillantva. „És mióta van meg?” Tettem hozzá, hirtelen tudni akartam. Ő csak vállat vont, s elhárította a tekintetét. „Csak úgy megvettem valahol – néhány fickótól, akit régebben ismertem.” A fejét csóválta. „Ez már nagyon régen volt.” „Milyen régen?” Mosolyogtam, s egy halk nevetést erőltettem magamra, melyet ő nem viszonzott. „Komolyan. Csak tizenkilenc vagy – milyen régóta lehet nálad?” Közelről tanulmányoztam, s eszembe jutott, mikor Damenről kérdezgettem – nos, mielőtt megtudtam, mi is ő valójában. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg, ahogy csak bámultam rá, görbe fogaira, sebhelyére, mely a szemöldökén húzódott, s hajfürtjeire, melyek ismerős zöld szemeibe hullottak – s úgy gondoltam, ő csak egy olyasvalaki, akit a múltból ismerek, de nem jelent számomra semmit. „Azt hiszem nincs túl jó időérzékem,” – mondta, s a szavait követő nevetés erőltetettnek tűnt. „Próbálok a mának élni – a jelennek. De talán olyan 4 – talán 5 éve
lehet nálam – mikor elkezdtem foglalkozni ezzel a dologgal.” „És Lina megtalálta? Ezért rejtetted el?” Megrázta a fejét, arca elpirult, mikor így szólt, „Kicsit kínos bevallani, de megtalált egy olyan babát, amit én készítettem és teljesen kiborult. Azt hitte, hogy egy voodoo baba. Félreértette az egészet.” „Egy babát?” Tekintetem az övébe fúródott, fogalmam sem volt mi ez az egész. „Egyfajta mágikus babát.” Megvonta a vállát, zavarba jött, mikor tekintetünk találkozott. „Most mit mondjak, még gyerek voltam? Teljesen meg voltam róla győződve, hogy ez majd meggyőz egy bizonyos lányt, hogy belém szeressen.” „És bevált?” Visszatartottam a lélegzetem, gondosan fürkésztem őt, s azon tűnődtem, vajon ezek az egyszerű szavaktól mért szorult össze a gyomrom. „Lina megsemmisítette, mielőtt kipróbálhattam volna. De nem is baj.” Vállat vont. „Kiderült, hogy tévedtem.” „Jellemző.” A szavak kitörtek belőlem, mielőtt végiggondolhattam volna. Rám nézett, szemei ragyogtak. „A régi szokásoknak már annyi.” Becsuktam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, majd erőt vettem magamon, s újra a könyv felé fordultam. „Szeretnék segíteni neked.” – mondta, hangja mély és halk volt. „De úgy érzem a dolgod kissé bizalmas.” Megfordultam, már épp azon voltam, hogy válaszoljak, mikor hozzzátette, „Semmi baj. Megtalálom. De ha ez tényleg egy varázslatömleteg, akkor talán lenne néhány dolog, amiben segíthetnél.”
Tekintetünk találkozott, majd megbizonyosodott róla, hogy figyelek rá, mielőtt folytatta. „Egy, ez legyen az utolsó eszköz – amit csak akkor használj, ha már minden más módszert kimerítettél. És kettő, ezek a varázslatok tényleg csak arra valók, hogy megváltoztass dolgokat, hogy megszerezd, amit akarsz, vagy hogy megváltoztass egy helyzetet, ha szükséges. De ha annak rendeled alá, hogy tisztázza a céljaidat – akkor először is el kell képzelned az eredményt, amit szeretnél, majd minden energiáddal arra összpontosítani.” „Mint a teremtésnél.” – mondtam, s azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mikor tekintete megváltozott. „A teremtés túl sokáig tart – a varázslatok azonnaliak – vagy legalább is elvileg.” Összeszorítottam az ajkaim, többet tudtam annál, mintsem hogy elmagyarázzam, hogy a teremtés is lehet azonnali, ha egyszer megérted, hogy is működik a világegyetem. De akkor sem teremthetsz meg olyasmit, amit nem ismersz, egyebek között az ellenszert sem. „Gondolj erre úgy, mint egy óriási szakácskönyvre.” Körmével megpaskolta a könyvet. „Egy olyat, melyben tengernyi feljegyzés is van.” Mosolygott. „De itt semmi sem szilárd, megváltoztathatod a recepteket, hogy a saját szükségleteidhez igazítsd őket és ennek megfelelően kiválaszd a saját készletedből az eszközöket – „ „Eszközöket?” Bámultam rá. „Kristályokat, növényeket, elemeket, gyertyákat, holdfázisokat – ilyesmiket.”
Visszagondoltam az elixírre, melyet azelőtt készítettem, hogy visszamentem a múltba, s arra gondoltam, hogy az talán sokkal inkább alkímia volt, mintsem mágia, bár szerintem a kettő néhány ponton megegyezik. "Az is segít például, ha rímekbe foglalod a varázslatodat." "Versbe?" Csak bámultam rá, meglepődtem ezen. Talán mégsem fog ez működni. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben. "Nem kell Keatsnek lenned, hogy faragj néhány rímet, amelyekben benne van az, amit elvársz a varázsigétől." Összevontam a szemöldököm, bátortalannak éreztem magam. "És Ever - " Rá néztem. "Ha végre akarsz hajtani egy varázslatot valakin, akkor talán újra át kéne gondolnod a dolgot. Linának igaza volt. Ha nem tudsz meggyőzni valakit valamiről, vagy rávezetni, hogy együttműködjön, úgy, hogy földi eszközöket használsz hozzá, akkor elég valószínű, hogy nem is érdemes." Bólintottam, s a távolba meredtem, tudtam, hogy bizonyos helyzetben igaza lenne, de nem az enyémben. Ez teljesen más. Harmincöt "Beugrottam a munkahelyedre." Haven közelről fürkészte az arcom, tekintete a hajamról a fekete selyemkötélre vándorolt, melyen az amulettem lógott,
mely épphogy csak kilátszódott a pólóm alól, majd újra a szemembe nézett. Bólintottam, majd figyelmem újra Honorra tévedt, figyeltem ahogy együtt nevet Staciával, Craiggel és a többi A-listás barátjukkal, mintha minden normális volna - de nem az. Számára nem. Épp elmerülni készül a mágiában - Jude szerint egy komoly, szorgalmas tanítvány. És a bandavezér beleegyezése nélkül teszi mindezt. "Azt gondoltam talán elmehetnénk ebédelni, vagy valami, de az a helyes srác a pult mögött azt mondta, túl elfoglalt vagy." Ujjaival sütijének bevonatját csipegette, de tekintetét egyszer sem vette le rólam. Miles felpillantott a telefonjáról, szemöldökei összeolvastak, ahogy tekintete köztünk vándorolt. "Tessék? Van egy helyes srác és még senki sem szólt róla?" Felé fordultam, Haven szavai megleptek. Elment a munkahelyemre! Tudja hol dolgozom! Mit tudhat még? "Ó, egészen isteni." Bólintott Haven, tekintete még mindig rajtam. "Nagyon helyes. De Ever úgy tűnik titokban akarja tartani. El sem hiszem, hogy létezik, ha nem a saját szemeimmel látom." "Honnan tudod, hogy hol dolgozok?" Kérdeztem, próbáltam könnyelműnek, nemtörődömnek tűnni, nem akartam kimutatni, milyen rémült is vagyok valójában. "Az ikrek mondták el." Ez csak egyre rosszabb lesz. "Összefutottam velük a strandon. Damen épp szörfözni tanította őket."
Mosolyogtam, de elég hamisnak tűnhetett. "Azt hiszem ez megmagyarázza mért nem beszéltél nekünk az új munkádról - nem akartad, hogy a legjobb barátaid megkaparintsák a kis kollégádat." Miles engem bámult, felhagyva az smsezést, valami sokkal szaftosabb témáért. "Ő a főnököm." A fejemet csóváltam. "És ez nem egy titok, vagy valami, csak épp nem volt még alkalmam megemlíteni, ennyi az egész." "Igen, mert az ebéd közbeni pletykálásaink annyira sűrűek, hogy nem tudtad már bepréselni. Na kérlek." Haven a szemeit forgatta. "Ezt nem veszem be." "Őmm, hahó? Jól jönne valamiféle leírás." Miles előrehajolt, tekintete izgatottan köztünk vándorolt. De én csak vállat vontam, s figyeltem Havent, ahogy mosolyog, majd leteszi a mignonját és lesöpri öléből a morzsákat, végül így szól, "Képzeld el a legbarnább, leggyönyörűbb kék szemű, izmos testű, aranyszőke, laza szörfösfiút, aki a legistenibb az egész Isten klánból, amit valaha el tudsz képzelni - aztán szorozd meg az egészet tízzel, és az ő." "Komolyan?" Miles csak bámult. "De tényleg?" Sóhajtottam, s a szendvicsemet szorongattam, mikor Haven így szólt, "Bízz bennem, szavakkal nem lehet leírni. Az egyetlenek, akik talán a közelébe érhetnek, Damen és Roman, de ők inkább egy külön klasszist képeznek, szóval nem igazán számítanak. Amúgy mennyi idős?" Rám nézett. "Túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy főnök legyen." "Tizenkilenc." Megvontam a vállam, nem akartam a munkámról, Juderól, és semmi ehhez fűződőről
beszélgetni. Ez pontosan azon dolgok közé tartozik, melyekre Damen figyelmeztetett. Olyan dolgok közé, melyeket el kell kerülnöm. "Ha már a helyes pasiknál tartunk, mi van Joshsal?" Mosolyogtam, próbáltam elterelni a témát, s azt reméltem ez működni fog. Figyeltem, ahogy az aurája kiterjedt és izzani kezdett, mikor a mignonját szorongatva így szólt, "Vége lett abban a pillanatban, mikor megpróbálta rámtukmálni azt a kiscicát. Biztos láttad ahogy mosolygott, mintha az valami csodálatos ajándék volna." A szemeit forgatta, s félbetörte a mignonját. "Úgy értem, komolyan. Hogy lehetett ilyen bunkó?" "Csak megpróbált kedves lenni - " Kezdte Miles, de Havent egyáltalán nem érdekelte. "Kérlek." Mogorván nézett Milesra. "Ha tényleg megértette volna, hogy min megyek keresztül, akkor nem akart volna rámsózni valami Amulett pótlékot. Egy imádnivaló kiscicát, melynek az a végzete, hogy egyszer csak meghaljon, mikor már megszerettem és ragaszkodom hozzá, hogy újra átélhessem a legnagyobb fájdalmat és szenvedést." Miles a szemeit forgatta, miközben így szólt, "Ennek nem kell mindig így történnie - " De ő közbevágott. "Ó tényleg? Mondj egy dolgot - egy élő dolgot - mely nem hal meg vagy nem hagy el, vagy esetleg mindkettő? Mikor legutóbb feltettem neked ezt a kérdést, leblokkoltál. Szóval Miles menj a szemforgatásoddal és az önelégült mosolyoddal a fenébe, s csak akkor gyere vissza, ha meg tudsz nevezni egy olyan dolgot, ami - "
Miles a fejét rázta, kezeit feltartotta, jelezve, hogy megadta magát, utálta a veszekedéseket, s inkább boldogan elvesztette a játszmát, mielőtt még elkezdődhetne. Haven önelégülten mosolygott, meg volt elégedve Miles kudarcával, majd így szólt, "Bízz bennem, csak megkértem, hogy ne üldözzön. Amúgy is vége lett volna." "Nos." Miles vállat vont, visszatérve az smsezéshez. "Én kedveltem őt. Azt hittem jól megvagytok." "Akkor randizz vele." Mosolygott Haven, miközben szájához emelte a mignonját. "Nem köszi. Túl vézna és aranyos." Mosolygott. "Most Ever főnöke érdekel - " Milesra pillantottam, s az arujátát ellenőrizve megtudtam, hogy csak javarészt csak viccel - javarészt. "A neve Jude." Sóhajtottam, feladva az elterelő hadműveletet. "És ha jól tudom csak azokat a lányokat szereti, akik nem szeretik viszont, de szívesen fogadnám, ha te le tudnád venni a lábáról." Összecsomagoltam az ebédemet, egy almát és egy szendvicset. "Talán meg kellene hívnod a búcsúpartimra." - mondta Miles. "Tudod, hogy kiélvezhessem a szép, hosszú búcsúzkodásomat." Kezével rövid barna hajába túrt, s nevetett. "Erről annyit - " Mondta Haven, szemeit elhomályosították újonnan felrakott műszempillái. "hogy anyu feltúrta az egész lakást - szó szerint feltúrta. Kirakta a szőnyeget, kipakolta és kitisztította a bútorokat, leverték a falakat - ami végülis nem egy rossz
dolog abból a szempontból, hogy addig legalább nem tudjuk eladni a házat, amíg így szét van szedve, de ez azt is jelenti, hogy nem tudjuk nálunk megtartani a bulit, szóval azt reméltem, talán - " "Persze." Bólintottam, s két olyannyira megdöbbent tekintettel találkoztam, hogy elszégyelltem magam. Rájöttem, hogy rendszeres látogatásaik a házunkba, a péntek esti pizzázásunk, a jacuzzizásunk abban a pillanatban elmaradtak, hogy Damen belépett az életembe. De most, hogy elment - vagy legalább is úgy döntött, egy darabig távol lesz - talán újra elkezdhetnénk. "Sabine nem bánná?" Kérdezte Miles, hangja reménykedő, de óvatos is volt. Megráztam a fejem. "Ha nem bánjátok, hogy Munoz is benéz, akkor minden rendben:" A szemeimet forgattam. "Munoz? Úgy érted a töritanár?" Bámultak. A két legjobb barátom olyan megdöbbenést tanusított, amit még sosem láttam. "Randiznak." Bólintottam, s tudtam, akármennyire is utálom ezt a helyzetet, nem tudok változtatni rajta. Haven kék fürtjei az arcába estek, ahogy közelebb hajolt, "Várj - a te nagynénéd, Sabine randizik a helyes töritanároddal?" "Ki szerint helyes?" Miles nevetett, megbökve Havent. De ő csak vállat vont. "Kérlek. Ne csinálj úgy, mintha nem vetted volna észre. Úgy értem, ahhoz képest ahogy az ennyi idős pasik kinéznek, különösen azok akik szemüveget és khakit viselnek, egész menő."
"Kérlek, ne mond rá, hogy menő." Nevettem. "És ha tudni akarjátok, este megszabadul a jegyzeteitől és a Dockersét divatos farmerra váltja:" Haven mosolygott, felemelkedve a padról. "Hát jó. Akkor a buli nálatok lesz. Ezt látnom kell." "Damen is jön?" Miles telefonját zsebébe dugva óvatosan az arcomat fürkészte. "Őmm - nem tudom - talán." Megvontam a vállam, s összeszorítottam az ajkaimat, s olyan erősen dörzsölgettem a karom, mintha rám volt írva: HÉ FIGYELJETEK! HAZUDOK! "Úgy értem mostanában elég elfoglalt, hogy ott vannak nála az ikrek meg minden - " "Ezért hiányzik egész héten?" Kérdezte Haven. Bólintottam, s valami értelmetlen ostobaságot mormoltam, de lerítt rólam, hogy nem mondok igazat. De ő csak egyetértően bólintott, de ez nem elégített ki, mivel az aurája és a szemei másról árulkodtak, de nem szólt egy szót sem. "Csak legyen ott Jude," - mondta Miles, már csak neve hallatán is görcsbe rándult a gyomrom. "Igen, kell egy pótember, ha a randim nem úgy sikerülne, ahogy remélem." Mosolygott Haven. "Randid lesz?" Miles és én egyszerre kérdeztük, hangunk összefolyt, miután egy pillanatig csak bámultunk. "Kivel?" Kérdeztem. Miles csak annyit mondott, "Hát ez gyors volt!" De Haven csak mosolygott, s válla fölött hátraintett, ahogy befordult az osztályterembe, s visszakiáltotta, hogy, "Majd meglátjátok!"
Harminchat Mivel betartottam az ígéretemet Munoznak, hogy részt veszek a töriórákon (amely számomra sokkal kellemetlenebb volt, mint neki), s mivel más tanárnak nem tettem ilyen ígéretet, a nap többi részét ellógtam, s a boltba indultam. Gondolataim Damen körül kavarogtak, ahogy a Parti Főúton száguldottam, s elképzeltem, hogy mellettem ül. Sötét, ragyogó szemeivel nézett rám, miközben ölembe varázsolt egy tucat tulipánt - de a fájdalmam szinte már tapintható volt, s inkább eltűntettem, mielőtt halványulni kezdett volna. Tudtam, hogy egy Damen másolat soha nem lesz elég. Nem, mikor az igazi odakint van - valahol - s arra vár, hogy leteljen a három hónap. De én nem tudok várni. Nem fogok várni. Az egyetlen módja, hogy megszabaduljak ettől a végtelenül üres érzésemtől, ha Damen visszajön. S erre az egyetlen lehetőségem, ha megtöröm Romant. Ha egyszer és mindenkorra megszerzem az ellenszert, s akkor az összes problémánk megoldódik. De mivel már nem lakik ott, ahol ezelőtt, fogalmam sincs, hogy találjam meg. Csak úgy, mint Damen ő is elég sokat lóg mostanában a suliból. Beértem a kis közbe, leparkoltam, s olyan erővel és sebességgel rontottam be az ajtón, hogy Jude zavarodottan bámult, ahogy a pulthoz igyekeztem, s a
kis könyvért nyúltam, melyben a kuncsaftok időpontjait tartjuk számon. "Bízz bennem, ha tudtam volna, lógsz, beütemeztem volna néhány jóslást, de azt hiszem most nincs senki." "Nem lógok." Motyogtam, bár mindketten tudtuk, hogy igen. "Oké, talán mégis." Megvontam a vállam, s rápillantottam. "De ez már az utolsó hét a suliból, szóval nem olyan fontos. Nem mondod el senkinek, ugye?" De ő csak legyintett, s vállait leeresztve így szólt, "Csak jó lett volna tudni. Elhoztam volna a deszkámat." "Még mindig megteheted." A polcok felé indultam, s a könyveket kezdtem rendezgetni. Szerettem volna megtartani a távolságot köztünk, hogy elkerüljem nyugalmának csábító energiahullámait, mely csak közelebb húz. "Komolyan," - tettem hozzá, mikor láttam, hogy mozdul. "Egyik szememet a bolton tartom." Rám nézett, tekintete szilárd. "Ever - " Kezdte. Rá pillantottam, éreztem mi közeleg, s inkább el akartam oszlatni minden aggodalmat, mielőtt belekezdhetne. "Nem kell fizetned nekem," - mondtam, kezemben egy tucat könyv. "Nem túlórázni jöttem. Valójában nem érdekel, hogy fizetsz-e nekem valamit egyáltalán." Tekintete egyszerre összeszűkült. Fejét oldalra döntve így szólt, "Tényleg nem, igaz?" Vállat vontam, visszatérve a könyvekhez, vártam egy pillanatot, majd válaszoltam, "Nem, tényleg nem." Úgy gondoltam, jól teszem ha eloszlatok mindenféle illúziót, legyenek azok akármilyen kicsik is. "Akkor mért vagy itt?" Kérdezte, hangja valahogy magával ragadott, mely ellen nem tudtam tenni semmit.
"A könyvért?" Megfordultam, idegesnek éreztem magam, ahogy tekintetem megállapodott rajta. "Ez ennyire nyilvánvaló?" Leengedtem a vállaim, s egy nevetést erőltettem. Megkönnyebbültem, mikor mosolygott, s hüvelykujjával a válla fölé mutatott, miközben így szólt, „Menj csak, jó szórakozást. Nem mondok semmit Damennek arról, mire készülsz.” Rá pillantottam, először azt hittem csak viccel, de aztán rájöttem, hogy komolyan gondolta. „Bocsi.” Megvonta a vállát. „De elég nyilvánvaló, hogy nem avattad be.” Vállat vontam, nem is erősítettem meg, de nem is tagadtam. Semmiképp nem fogok vele Damenről vitatkozni. A hátsó szobába indultam, s letültem az íróasztalhoz, már épp azon voltam, hogy elmémmel kinyissam a fiókot, mikor észrevettem, hogy utánam jött. „Ó, őőő, elfelejtettem, hogy zárva van.” Motyogtam, hülyének és nevetségesnek éreztem magam, ahogy a fiók fölött hajoltam, tudtam, hogy én vagyok a legrosszabb színésznő, de valahogy ki kellett másznom ebből a helyzetből. Az ajtó felé indult, rám pillantott, nyilvánvaló volt, hogy nem vette be. „Nem úgy tűnik, mintha ez megállítana téged,” – mondta, hangja nyugodt és mély volt. „Vagy megállított volna, mikor először itt találtalak az üzletben.” Nagyot nyeltem, nem tudtam mit válaszoljak. Ha bevallanám a képességeimet, Damen legfőbb szabályát szegném meg. Jude tekintetének súlya rá nehezedett, mikor azt mondtam, „Én nem – én – „
Egyik szemöldökét felemelte, tudtam, hogy bármit is mondok, úgy sem hiszi el. „Előtted nem megy.” Mondtam végül, tudtam, hogy felesleges volna hazudozni. „Ez sem segít?” Egyik kezével eltakarta a szemeit, s mosolygott. Egy pillanatig csak bámultam rá, azt remélve, hogy nem fog kukucskálni az ujjai között, majd vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, s elképzeltem, ahogy a lakat felnyílik, mielőtt megpillantottam a könyvet. Az asztalra tettem, miközben ő leült, fejét oldalra döntötte, egyik lábát a másik térdére tette és így szólt, „Tudod, nagyon különleges vagy, Ever.” Megdermedtem, ujjaim az ősi kötet felett lebegtek, a szívem kalapált. „Úgy értem, a tehetséged különleges.” Rám nézett, szemei összeszűkültek, vállait leengedte, s arcának színe egy kissé megváltozott, mikor hozzátette, „Még soha nem találkoztam senkivel, akinek ilyen képességei lettek volna, mint neked. Ahogy felszívod az információt egy könyvből, egy emberből – és – „ Csak bámultam rá, a torkom elszorult, olyan érzésem volt, hogy valami olyasfélébe vágtunk bele, amit szerencsésebb volna elkerülnöm. „És – fogalmad sincs, ki áll melletted. Voltaképp pont melletted.” Sóhajtottam, azon tűnődve, vajon ez volna-e az a pillanat, mikor vallatni kezd, de ő csak a jobb oldalam felé intett, mosolygott, s bólintott, mintha lenne ott valaki. De mikor megfordultam, csak az üres teret láttam.
„Először azt gondoltam biztosan azért jöttél ebbe az üzletbe, hogy taníts engem.” Mosolygott, s a kifejezésemből olvasva hozzátette, „Tudod, egy ilyesfajta dolog nem lehet véletlen egybeesés – a világegyetem túlzottan pontos ilyen véletlen eseményekhez. Oka van annak, hogy idejöttél, ha rájöttél már, ha nem és – „ „Ava vezetett ide.” Mondtam, kényelmetlen volt számomra ez a helyzet, s szerettem volna kikászálódni belőle. „És azért jöttem, hogy Linával találkozzam, nem pedig veled.” De ő csak bólintott, teljesen higgadtan. „És mégis visszajöttél, mikor Lina nem volt itt, s így megadtad a lehetőséget, hogy rám találj.” Mocorogni kezdtem a székemben, s a könyvre fókuszáltam, mivel nem tudtam a szemébe nézni. Nem, miután ezt mondta. Nem, a Damennel történt Amszterdami utazásom miatt. „Nem hallottad még soha a kifejezést, miszerint amint a diák készenáll, a tanár megjelenik?” Megvontam a vállam, s rá pillantottam, majd újra elhárítottam a tekintetem. „Akkor találkozunk bizonyos emberekkel, mikor eljön az ideje. S bár biztos vagyok benne, hogy rengeteget tanulhatnék tőled, mégis szeretnék valamit megtanítani neked, ha megengeded – ha nyitott vagy a tanulásra.” Éreztem a tekintetét, mely élénk és szilárd volt, tudtam, hogy a választási lehetőségeim elég gyérek, így csak megvontam a vállam. Láttam, ahogy bólintott, s a jobb oldalamra pillantott, a fejét félredöntötte, mintha valaki lenne ott. „Van valaki,
aki köszönni szeretne,” – mondta, tekintete azon a bizonyos ponton volt. „Bár figyelmeztetett, hogy elég szkeptikus vagy, és keményen kell majd dolgoznom, hogy meggyőzzelek.” Csak bámultam rá, sem pislogni, sem lélegezni nem tudtam. Azt hittem ez csak egy vicc – hogy valahogy átver – aztán – „ „A Riley név jelent valamit számodra?” Nagyot nyeltem, képtelen voltam megszólalni. Az elmém visszafelé száguldott az időben, felidézve minden egyes beszélgetésünket, egy pillanatig csak bámultam, lehet, hogy megemlítettem. Türelmesen nézett rám. De csak bólintottam. „Azt mondja, a testvéred – a kishúgod.” Nem hagyva időt a válaszra, hozzátette, „Ó és magával hozott még valakit – vagy inkább – „ Mosolygott, félresöpörve arcából hajfürtjeit, mintha úgy jobban látna. „Vagy inkább valamit – egy kutyát – egy aranyszínű – „ „Labrador.” Mondtam, szinte önkéntelenül. „Ő a mi kutyánk – „ „Bógáncs.” Bólintott. „Boglárka.” Szemeim összeszűkültek, azon tűnődtem, vajon hogy mondhatta rosszul a nevét, ha egyszer Riley ott áll mellette. De ő csak bólintott, s azt mondta, „Azt mondja nem maradhat sokáig, elég elfoglalt mostanában, de tudatni akarta veled, hogy itt van melletted, sokkal is inkább, mint gondolnád.” „Tényleg?” Hátradőltem a székemben. „Akkor mért nem mutatja meg magát?” Összeráncoltam a
szemöldököm, feladva az eskümet, hogy nem mutatom ki a vele való kapcsolatomat. „Mért nem csinál valamit, hogy tudassa velem, tényleg itt van?” Jude halványan mosolygott, ajkai a legvékonyabb csíkba alakultak, mikor azt mondta, „Épp most mutat egy – „ Szünetet tartott, meglepettnek tűnt, mikor folytatta, „egy tálca csokis sütit. Azt akarja tudni, hogy ízlett-e?” Megdermedtem, eszembe jutott az a csokis süti, amelyet Sabine csinált néhány hete, s hogy a legkisebb szeleten a nevem kezdőbetűje szerepelt, míg a legnagyobbikon Rileyé, mint mindig, mikor anya sütött – Judera néztem, a torkom összeszorult, nem tudtam kipréselni rajta a szavakat. Próbáltam összeszedni magam, miközben ő így szólt, „Azt is tudni szeretné, hogy tetszett-e a film – az, amit egyszer mutatott neked –„ Nyárvidék. Könnyeimmel küzdve becsuktam a szemem, s azon tűnődtem, vajon mit mesélt még neki erről az én nagyszájú testvérem, de ő csak megvonta a vállát, s nem folytatta a mondatot. „Mondd neki – „ Kezdtem, hangom annyira rekedt és izgatott volt, hogy meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy folytatni tudjam. „Mondd meg neki, hogy igen – nagyon is. És azt is – hogy nagyon szeretem őt – és nagyon hiányzik – és mondja meg anyának és apának, hogy puszilom őket – és hogy segítenie kell nekem megtalálni a módját, hogy beszélni tudjunk – mert szükségem van rá – „ „Ezért vagyok itt,” – mondta, hangja nyugodt volt, tekintete rajtam időzött. „Azt akarja, hogy én legyek a
közvetítőtök, amíg nem tud rendesen beszélni veled – vagy legalább is az álmaidon kívül. Azt akarja, hogy tudd, ő mindig hall téged.” Rá néztem, szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. A közvetítőnk? Riley tényleg ezt akarja? Ez azt jelenti, hogy megbízik benne? És ha igen, miért? Talán tud a közös múltunkról? És mi van az álmaimmal – mikor utoljára megjelent benne, olyan volt, mint valami rémálom. Egy rejtélyes rémálom, melynek semmi értelme nem volt. Megint Judera pillantottam, s azon tűnődtem, vajon megbízhatok-e benne – vajon pótolhatná-e a beszélgetéseinket? Talán az ikrek meséltek neki – talán rákeresett a balesetre a Googlen és – „Elmegy.” – mondta, s mosolyogva bólintott, majd integetett az én elvileg láthatatlan testvéremnek. „Szeretnél még valamit mondani neki, mielőtt elmegy?” Az ülésem karfáját fogtam, s az íróasztalt bámultam, próbáltam rendesen lélegezni. Olyan érzésem volt, mintha körülöttem összeszűkülne a világ, mintha a mennyezet zuhanni kezdene, s a falak szűkülni. Fogalmam sem volt, hogy megbízhatok-e benne, hogy Riley tényleg itt volt-e, s hogy ez az egész tényleg a valóság. Csak annyit tudtam, hogy ki kell szabadulnom innen. Ki kell fújnom magam. Utánam kiáltott, ahogy felugrottam az asztaltól és kirohantam az ajtón – fogalmam sem volt hová tartok, csak minél messzebb akartam kerülni tőle.
Harminchét Kirohanva a főbejáraton a strand felé indultam, a szívem kalapált, a gondolataim kavarogtak a fejemben, s elfeledkeztem róla, hogy normál sebeséggel igyekezzem, s csak akkor vettem észre, mikor már megérkeztem. A vízhez érkezve az emberek csak egy homokfelhőt és nyomokat láttak. Mindenki csak bámult, s a fejét rázta, azt mondogatva magukban, hogy csak rosszul látták, ez nem lehetséges. Senki sem tud ilyen gyorsan futni. Senki, aki olyan normálisnak tűnik, mint én. Lerúgva a papucsomat a vízbe gázoltam, először megálltam, hogy feltűrjem a farmeremet, majd úgy döntöttem nem számít, mikor a hullámok a térdemig is felcsapnak. Csak érezni akartam valamit – valami tapinthatót, fizikait – egy probléma nyilvánvaló megoldását. S nem olyasfélét, mint amivel küzdök. S bár nem idegen tőlem a magányosság, soha nem éreztem még ilyen magányosnak magam, mint most. Mindig volt valaki, akihez mehettem. Sabine – Riley – Damen – a barátaim – de most, hogy az egész családom itt hagyott, Sabine Munozzal van elfoglalva, a fiúmmal szünetet tartunk, és a barátaimmal nem tudok őszintén beszélni – mitévő legyek? Mitévő legyek, ha megvan minden energiám és minden képességem ahhoz, hogy befolyásoljam az energiákat és megteremtsek bármit, kivéve azt az egyetlen dolgot, melyet igazán akarok?
Mitévő legyek, ha látom a szellemeket, csak azokat nem, akik számomra sokat jelentenének? Mitévő legyek, ha örökké élhetek, de egy ilyen életre vagyok kényszerítve? Egyre távolabb mentem, míg nem a víz már a combomig ért, soha nem éreztem még magam ennyire egyedül egy ilyen túlzsúfolt strandon, ennyire gyámoltalanul egy ilyen ragyogó, fényes napon. Nem moccantam, mikor mögém jött, megragadta a vállam, s elhúzott a hullámok elől. Élveztem ahogy a víz benedvesíti a bőrömet, és a szüntelen lökést, mely magával ragadott. „Hé.” Szemei összeszűkültek a napfény miatt, ahogy közelről fürkészte az arcom, de addig nem lazult el, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy jól vagyok. „Mit szólnál, ha visszamennénk?” Hangja nyugodt, óvatos volt, mintha törékeny és finom volnék. Nagyot nyeltem, tekintetem a horizonton összpontosult, mikor így szóltam, „Ha vicceltél – ha csak játszottál velem – „ Megrázta a fejem, képtelen voltam befejezni, de a fenyegetés egyértelmű volt. „Soha.” Közelebb hajolt, erősen tartott, s mindig fel-fel húzott, mikor egy kisebb hullám közeledett. „Olvasol bennem, Ever. Az első naptól fogva. Tudod mit teszek – mit látok.” Vettem egy mély lélegzetet, s már épp beszélni akartam, mikor hozzátette, „És csak hogy tudd, már többször volt itt azóta. Nem mindig, de legtöbbször. Bár ez volt az első alkalom, hogy megszólalt.”
„És mért?” Felé fordultam, tekintetünk találkozott. Semmi reális okom nem volt rá, hogy higgyek neki, de meg kellett bizonyosodnom róla. „Azt hiszem, egy kis bizalmat akart kiépíteni.” Megvonta a vállát. „Nem úgy, mint te.” Rá néztem, bámultam azokba a tengerzöld szemeibe, melyben a lemeztelenített igazságot véltem felfedezni. Nem hazudik, egyáltalán nem szórakozik, határozottan nem viccel. Tényleg látta Rileyt és csak segíteni akar. „Azt hiszem ezért találtunk egymásra.” Bólintott, hangja lágyabbá vált, szinte már suttogott. „Azon tűnődöm, vajon ezt Riley rendezte így?” Riley vagy – valaki más – valaki nálunk nagyobb? Az óceánt bámultam, s azon tűnődtem, vajon ő is felismerte engem csakúgy, mint én őt. Vajon neki is összeszorul a gyomra, bizsereg a bőre, s érzi azt az ismerős vonzóerőt – vajon ugyanazt érzi, mint én? És ha igen, akkor mit jelenthet ez? Tényleg van egy bizonyos befejezetlen ügyünk – melyet a karma rendelt el? Ez tényleg nem csak egy véletlen egybeesés? „Taníthatlak,” – mondta, tekintete egyfajta ígéret volt, melyet teljesíteni akart. „Nem garantálok semmit – de megpróbálhatom.” Kiszabadítottam magam a szorításából, s átgázoltam, nem érdekelt, hogy alsó felem csurom víz, míg felül még száraz vagyok. „Mindenkinek meg van a képessége. Mintha mindenki médium volna – vagy legalább is mindenkinek vannak megérzései. Csak az számít, hogy mennyire nyitott valaki, mennyire befogadó és mennyire hajlandó
tanulni. De a te tehetségeddel – semmi akadálya, hogy megtanuld látni őt.” Rá pillantottam, de csak röviden, valami elvonta a figyelmemet – valami, ami – „A trükk annyi, hogy emelned kell a rezgésedet – egy olyan szintre kell felvinned, ahol – „ Nem is láttuk a hullámot, s egyszer ott volt az orrunk előtt, még arra sem hagyott időt, hogy elfussunk vagy legalább alámerüljünk. Csak Jude hihetetlenül gyors reflexei és erős karjai mentettek meg. „Jól vagy?” Kérdezte, tekintete rajtam összpontosult. De én valami másra figyeltem, arra a meleg, csodálatos vonzóerőre, az ismerős szerelmes bizsergésre, mely csak egy emberhez tartozik – mely csak hozzá tartozik – Figyeltem, ahogy Damen a vízben gázol, hóna alatt egy deszkával, teste annyira izmos, annyira napbarnított, hogy Rembrandt megirigyelné. Úgy szelte a vizet, mint egy forró kés a vajat, tisztán, könnyedén, mintha kettéválasztaná a tengert. Ajkaim elváltak, kétségbeesetten beszélni akartam, a nevét kiabálni és visszahozni hozzám. De mikor már épp meg akarta szólalni, tekintetünk találkozott, s láttam, amit ő látott: magamat – vizes és kócos hajjal – csurom vizes és rám tapadt ruhában – ahogy egy forró nyári napon szórakozom az óceánban, s Jude napbarnított, erős karjaival még szorosan tartott. Kiszabadítottam magam Jude szorításából, de már túl késő volt. Damen már meglátott. Már elment. Ott hagyott üresen, levegőért kapkodva, ahogy néztem utána, miközben visszavonult. Semmi tulipán, semmi
telepatikus üzenet, csak egy szomorú, üres űrt hagyott maga után. Harmincnyolc Jude követett, ahogy kigázoltam a vízből, s mikor már félig elértem a strandot utánam kiáltott, próbált feltartóztatni, de végül elértem az utcát és az üzlet felé vettem az irányt, ahol Haven dolgozik. Beszélnem kell valakivel, kiönteni a lelkem egy barátnak. Elmondani mindent, s ledobni a terheket a vállamról, nem számít mibe kerül. Nem érdekelt az ázott farmerem, ahogy hozzám verődött a hideg szöveg, a hozzám tapadt, nyirkos pólóm – eszembe sem jutott, hogy teremtsek magamnak valami szárazat, egészen addig, míg elértem az ajtóig, s ott találta Romant. „Bocsi, cipő és pulcsi nékül nincs szolgáltatás.” Mosolygott. „Bár azt kell mondjam élvezem a látványt.” Követtem a tekintetét egészen le a mellkasomig, melyet azonnal eltakartam a karjaimmal, mikor észrevettem, hogy szinte átlátszóvá vált. „Beszélnem kell Havennel.” Félretoltam az útból. „Ever, kérlek. Ez egy előkelő üzlet. Talán gyere vissza akkor, ha egy kicsit jobban – összeszedted magad.” Átnéztem rajta, s észrevettem egy egy hatalmas teret, mely annyira dúsgazdagnak tűnt, mintha Dzsin palackjának a belseje volna. Kristálycsillárok lógtak a mennyezetről, kovácsolt vas gyertyatartók és keretezett olajfestmények díszítették a falakat, míg a padlót színes,
szőtt szőnyegek borították, s az antik berendezések között itt-ott egykét fogason régi, klasszikus ruhák lógtak, s néhol üveges dobozkákban mindenféle csecsebecsék és ékszerek díszelegtek. „Csak mondd meg, hogy itt van-e vagy sem.” Mondtam, a türelmem már fogytán volt, mikor rám nézett és önelégülten mosolygott. „Talán igen – talán nem. Ki tudja?” A zsebébe nyúlva előhúzott egy doboz cigarettát, s megkínált. De én csak a szememet forgattam, s grimaszoltam, figyeltem, ahogy az öngyújtójáért nyúl, s nagy levegőt vesz, mikor így szól, „Az isten szerelmére, Ever, élj egy kicsit! A halhatatlanság megártott neked!” Összevontam a szemöldököm, s ellegyezve a füstöt az arcomból azt mondtam, „Kié ez a hely?” Rájöttem, hogy eddig még fel sem tűnt, de most azon kezdtem tűnődni, vajon mi köze a dologhoz. Egy pillanatig csak bámult, tekintete összeszűkült, kissé macskaszerűvé vált, ahogy tetőtől talpig végigmért. „Azt hinnéd viccelek, pedig nem. Egy önérzetes halhatlant sem láttam még így.” Egy ujjával felém mutatott. Rám bámult, s ragadozó módjára vigyorgott. „Kié ez a hely?” Ismételtem, közben egy ötlet kezdett megformálódni bennem. Ez nem csak egy régiség kereskedés. Ezek Roman saját, személyes dolgai. Azok a dolgok, melyeket magával hozott az elmúlt hatszáz évből, s szorgalmasan szétosztogat. Csak bámult rám, s egy füstkarikát kifújva végül így szólt, „Egy barátomé. Ne törődj vele.” Tekintetem összeszűkült, tudtam. Övé ez az üzlet. Ő Haven főnöke. De nem akartam bevallani, így csak
annyit mondtam, „Szóval szereztél egy barátot. Milyen szomorú a részéről.” „Ó, elég sokat szereztem.” Vigyorgott, s még egy utolsó slukk után elgyúrta a cigarettát, s lábával kisöpörte. „Népszerű vagyok, Ever. Megadom az embereknek, amit akarnak.” „És mi lenne az?” Kérdeztem, miközben egy részem azon tűnődött, mért vagyok még mindig itt, csöpög rólam a víz, már remegtem nedves farmeremben és átlátszó pólómban, s amúgy is felesleges volna belebonyolódni ebbe az egészbe, míg a másik részem képtelen volt megmoccanni. Ő csak mosolygott, mélykék szemei az enyémbe fúródtak, miközben így szólt, „Nos, azt akar, amit most akar, nem de?” Torokhangon nevetett, mely szinte már morgásba fordult, s melytől libabőrős lettem. „Ezt nem túl nehéz megfejteni. Talán megpróbálod kitalálni?” Átnéztem a vállai fölött, mintha láttam volna valamit megmozdulni. Azt reméltem, hogy Haven az, de ugyanarra a lányra lettem figyelmes, mint akit aznap este láttam a házánál – azon az estén, mikor elég hülye voltam, hogy bemenjek hozzá. A lány tekintete találkozott az enyémmel, ahogy megkerülte a pultot, s felénk közeledett – fekete haja, éjfekete szemei és síma, sötét bőre – olyan gyönyörű, olyan egzotikus volt, hogy elállt a lélegzetem. „Jó volt veled csevegni Ever, de attól tartok most menned kell. Nem sértésképpen, kedves, de egy kicsit – ápolatlannak tűnsz. Nem tesz jót a boltnak ha itt lézengsz. Elijeszted a vevőket, érted? Bár ha csak apróra van szükséged a buszra, akkor – „
A zsebében turkált, s kihúzott egy maréknyi negyeddollárost, felém nyújtotta. „Nem tudom mennyibe kerül – nem utaztam rajtuk, mióta – „ „Hatszáz éve.” – mondtam, összeszűkítve a tekintetem. Figyeltem, ahogy a lány megáll, s megrángatja Roman ujját jelezve, hogy menjen vissza hozzá. Egy gesztus, melyet valaki más talán figyelmen kívül hagyott volna, de én nem. Figyeltem, ahogy visszamegy a hátsó szobába, melyet már nem láttam. Megfordultam, tudtam, hogy már semmi dolgom itt. Roman utánamkiáltott, ahogy kiértem az utvára, „Hatszáz évvel ezelőtt még nem voltak buszok! Te is tudnád, ha nem lógnál állandóan törióráról!” De én csak mentem tovább, szinte már elértem az utca végére, mikor mentálisan kapcsolatba lépett velem: Hé, Ever – mit akarnak az emberek? Ha esetleg ezt latolgatnád, talán rátalálnál a nyomra, mely elvezet az ellenszerhez. Megbotlottam, de megkapaszkodtam a falban, próbáltam egyensúlyozni, miközben Roman hangja csengett a fejemben, ahogy ezt énekelte: Te és én nem vagyunk annyira különbözőek. Sőt, elég hasonlóak vagyunk. És már nem tart soká kedves, hogy lehetőséged adódjon bebizonyítani. Nem tart soká, hogy végül megfizesd az árát. Szívből nevetett, ahogy utamra engedett. Harminckilenc
Másnap ugyanúgy indultam dolgozni, mintha semmi sem történt volna, s elhatároztam, hogy felülkerekedtem azon a kellemetlen ölelkezésen a parton, nem is említve a közös múltat, melyről Judenak nem csak hogy fogalma sincs, hanem amely egy bizonyos okból soha nem is fog valóra válni. És az a bizonyos ok Damen. S bár száguldottam, Milesnak és Havennek még mindig sikerült megelőzniük, s mikor odaértem, ott álltak a pultnak dőlve, s Judedal flörtöltek. „Mit csináltok?” Kérdeztem, próbáltam nem idegesnek lenni, míg tekintetem hármuk között vándorolt – a diadalmas Haven, a ragyogó Miles és a nem kicsit jól szórakozó Jude között. „Épp elmondjuk a titkaidat, eltúlozzuk a hibáidat, ó és meghívjuk Judet a búcsúpartimra – tudod, arra az esetre, ha elfelejtenéd.” Nevetett Miles. Judera pillantottam, az arcom lángolt, fogalmam sem volt mit mondjak. Még mindig csak bámultam őt, mikor Haven hozzátette, „És ha szerencsénk van, épp szabad lesz aznap!” Megkerültem a pultot, mintha minden tökéletes rendben volna, mintha nem érdekelne, hogy a srác, akivel feltehetőleg az elmúlt néhány évszázadot töltöttem – ugyanaz a srác, aki elvileg a lelki társam és akivel befejezetlen a múltunk – néhány nap múlva a nappalinkban fog bulizni. Haven felkapott egy szórólapot, mely Jude Médiumi Fejlesztő óráit hirdeti és az arcomba tartotta. „És ezt mért nem említetted még?” Összeráncolta a szemöldökét. „Épp ilyesmit kerestem. Tudod mennyire érdekel ez a téma.” Megfordult, s Judera mosolygott.
„Bocsi, tényleg nem szóltam.” Megvontam a vállam, s a táskámat a pult mellé dobtam, s megragadtam a Jude melletti széket. Nem voltam hajlandó belebonyolódni valamibe, ami távolról sem igaz, s azon tűnődtem, vajon mennyi időbe telik, míg meggyőzöm őket, hogy elmenjenek. „Nos, semmi baj.” Fenyegetően nézett rám, de én ügyet sem vetettem rá. „Szerencsére Jude azt mondta még be tud préselni.” – tette hozzá egy önelégült mosollyal. Judera pillantottam, csak egy gyors, szilárd, múló pillantást vetettem rá, majd figyeltem, ahogy összehúzza a vállait, mintha vállat vonna, majd a hátsó terem felé indult. Néhány másodperc múlva visszatért a szörfdeszkájával, melyet a kezében tartott, s integetett hármunknak, miközben kiment az ajtón. „Nem tudom elhinni, hogy titokban tartottad őt!” Mondta Miles, abban a másodpercben, hogy Jude kitette a lábát. „Ez borzasztó önző dolog volt! Kölönösen mikor neked már van egy sajátod!” „Nem hiszem el, hogy ezt eltitkoltad.” – mondta Haven, még mindig a szórólapod szorongatva. „Szerencséd van, hogy még volt hely!” „Szerencsém van?” Megráztam a fejem. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy Haven fejlessze a médiumi képességeit, mikor már így is túl sok megérzése van – vagy legalább is Damennel és velem kapcsolatban. „Azonkívül a kurzus már elkezdődött, ezért mondta, hogy megpróbál bepréselni.” Tudtam, bármit is jelent ez, biztos,hogy a próbálkozás sikertelen lesz.
„És mi a helyzet a munkáddal? Nem ütközik össze?” Megrázta a fejét, szemei összeszűkültek, az ellenkezésem csak egyre határozottabbá tette. „Nem, be tudom ütemezni – nem jelentenek problémát.” „Jelentenek?” Röviden rá pillantottam, mielőtt a határidőnaplómért nyúltam, s lapozgatni kezdtem, próbáltam könnyelműnek tűnni, pedig az az igazság, nagyon is érdekelt a válasz. „A hatalmak.” Nevetett, s rám nézett. „A főnökeim, vagy akármi.” „Roman is az egyik főnököd?” Egy pillanatig rá néztem, majd a könyv felé fordultam. „Őmm, hahó! Középiskolás, rémlik?” A fejét rázta, s Milesra pillantott, mindkettőjüknek megváltozott az arckifejezése, melyről jobb szerettem volna nem olvasni. „Tegnap beugrottam.” Óvatosan fürkésztem, s az auráját, az energiáit figyeltem, de gyorsan abbahagytam, nehogy elkapjon a kísértés, és beleolvassak a gondolataiba. „Roman azt mondta nem vagy ott.” „Tudom, mondta. Azt hiszem elkerültük egymást.” Megvonta a vállát. „De ha azt hiszed, most témát váltottunk, akkor tévedsz. Szóval mondd, mi a helyzet ezzel a képzéssel?” Lilára festett körmeivel átszúrta a szórólapot, s összeszűkült tekintettel nézett rám, „Mért nem akartad, hogy megtudjam? Azért, mert kedveled Judet?” „Nem!” Tekintetem köztük vándorolt, s tudtam, hogy olyan gyorsan, olyan erőszakosan válaszoltam, hogy csak még jobban felkeltettem a gyanúját. „Még mindig Damennel vagyok!” Tettem hozzá, bár ez nem teljesen
igaz. De hogy tudnám ezt bevallani nekik, ha még magamnak sem tudom? „Csak azért, mert nem jár be a suliba, még nem azt jelenti, hogy – „ Szünetet tartottam, a fejemet csóváltam, s tudtam, hogy jobban teszem, ha inkább nem folytatom. „De csak hogy tudd, Honor is beiratkozott, s nagy nehezen kitaláltam, hogy nem nagyon szeretnél egy tanfolyamra járni vele.” Tekintetem rajta összpontosult, azt reméltem, ez talán bejön. „Komolyan?” Ő és Miles csak bámultak, nagy barnai szemeik rám meredtek. „És mi van Staciaval? És Craiggel?” Kérdezte Haven, s már úgy tűnt, kész lemondani az egészről, ha a Fő Csapat is benne van. S bár már majdnem rávettem magam, hogy hazudjak, megráztam a fejem és így szóltam, „Nem, csak ő. Furcsa, mi?” Haven aurája pislákolt, miközben érveit és ellenérveit latolgatta mentális képességei fejlesztésének, figyelembe véve, hogy egy ilyen zsarnok, mint Honor is ott lesz. Körbepillantott a boltban, majd így szólt, „Szóval mit is csinálsz itt pontosan? Jósolsz meg ilyesmi?” „Én? Nem!” Összeszorítottam az ajkaim, s a nyugtákkal teli dobozért nyúltam, átlapozgatva őket, csak azért, hogy elkerüljem szúrós tekintetét. „Akkor ki ez az Avalon?” Megdermedtem, tekintetem köztük vándorolt, képtelen voltam megszólalni. „Őmm hahó! Föld hívja Evert! A felirat, épp mögötted, amin ez áll: TUDD MEG A JÖVŐD AVALONTÓL
MÉG MA!” A fejét ingatta. Csak félig viccelt, mikor így szólt, „Jézusom, te tényleg vak vagy.” „Vegyél fel a listára!” Mondta Miles. „Én szeretnék jósoltatni Avalonnal. Talán meg tudná mondani hol vannak az ilyen helyes pasik Firenzében.” Nevetett. „Engem is írj fel.” Bólintott Haven. „Mindig is akartam jósoltatni, és most itt a lehetőség. Itt van most?” Körbenézett. Nagyot nyeltem. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz. Damen figyelmeztetett erre. „Őőmm, hahó?” Integetett Haven, s egymásra néztek Milesszal. „Szeretnénk jósoltatni, légyszi. Úgy értem, itt dolgozol, nem?” A pult alá nyúltam, s megragadtam a könyvet, majd olyan gyorsan lapozgatni kezdtem, hogy a nevek és a dátumok összefolytak. Összecsuktam, majd visszaraktam a helyére, miközben azt mondtam, „Be van táblázva.” „O-ké.” Haven összeszűkítette a tekintetét. „És holnap?” Megráztam a fejem. „Utána?” „Még akkor is foglalt.” „Következő héten?” „Bocsi.” „Jövőre.” Megvontam a vállam. „Mennyi?” Bandzsított. Szünetet tartottam, csak néztem, ahogy bámulnak rám, teljesen meg voltak győződve afelől, hogy valamit eltitkolok előlük. Tudtam, hogy valamit tennem kell, ha el akarom oszlatni ezen gondolatukat, így azt mondtam,
„Csak szerintem nem kéne erre pazarolnod a pénzed. Nem nagy szám. Már panaszkodtak is rá.” Miles a fejét csóválta, s rám nézett, mikor így szólt, „így kell elszalasztani egy kuncsaftot, Ever.” De Haven nem moccant, tekintete az enyémbe fúródott, majd gyengéden bólogatott, miközben hozzátette, „Nos, biztos vagyok benne, hogy nem ez az egyetlen hely, ahol jósoltatni lehet. És bizonyos oknál fogva, valami különös, ismeretlen oknál fogva most már határozottabb vagyok, mint valaha.” Táskáját a vállára dobta, majd megragadta Miles kezét, s magával húzta, miközben így szólt, „Nem tudom mi a franc van veled, de tényleg nagyon furcsán viselkedsz. Furcsábban, mint általában.” Hátrapillantott a válla felett, s egy szúrós pillantást vetett felém, melyet inkább nem szeretnék értelmezni. „Komolyan Ever, ha belezúgtál Judeba, csak mondd meg. Bár először talán Damennek kéne bevallanod – megérdemli az őszinteséget, nem gondolod?” „Nem vagyok belezúgva Judeba.” Megvontam a vállam, próbáltam higgadtnak tűnni, bár inkább szánalmas voltam. Azonkívül, bár nem mintha számítana, teljesen meg vannak róla győződve. Mindenki meg van róla győződve. Mindenki, kivéve engem. „És bízz bennem, semmi más nem folyik itt, kivéve azt, hogy Miles buliját szervezem, és – a többi szokásos – „ Hangom elcsuklott, tudtam, hogy egyikük sem veszi be. „És hol van Damen? Hogyhogy mostanában nem látom errefelé?” Kérdezte Haven, miközben Miles ott állt mellette és bólogatott. Hagyott egy pár másodpercet a válaszra, majd hozzátette, „Tudod, a barátság kétoldalú. Adsz is és kapsz is. A bizalmon alapul. De valami oknál
fogva te azt hiszed, hogy állandóan helyesen kell viselkedned. Mintha soha semmi probléma nem adódna a te tökéletes, csinos kis életedben. Mintha soha semmi sem bántana vagy zaklatna fel. És én itt vagyok és azt mondom, ha hiszed ha nem, Miles és én akkor is szeretni fogunk, ha épp nincsenek jó napjaid. A fenébe is, ha nincs jó napod, akkor is odaülünk hozzád a menzán és smsezünk veled óránk. Mert bízhatsz bennünk. Ever, nem vesszük be ezt az egészet.” Vettem egy mély lélegzetet és bólintottam. Ez minden, amit tehetettem. A torkom annyira összeszorult, hogy egy szót sem tudtam kipréselni rajta. Tudtam, hogy mindketten csak várnak, ott állnak az ajtónál, s csak azt akarják, hogy kimondjam, hogy vegyem a bátorságot és feltárulkozzak előttük, s megbízzak bennük eléggé, hogy ledobjam a terheimet. De nem voltam rá képes. Ki tudja, hogy reagálnának, s már így is eleget tudnak. Szóval csak mosolyogtam, integettem, s megígértem nekik, hogy később majd találkozunk. Próbáltam nem összerezzenni, mikor a szemüket forgatták és elindultak. Negyven A hátsó teremben voltam, s a könyv fölött görnyedtem, mikor Jude belépett, s meglepődött, hogy még mindig ott talált. „Láttam, hogy itt parkol az autód és csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy.” Megállt az ajtóban, szemei összeszűkültek, s végigmért mielőtt leült az
íróasztalommal szemközti székre, s csak tovább fürkészett. Felpillantottam a könyvről, szemeim kialvatlanok voltak, ahogy az órára pillantottam, meglepődten vettem észre, milyen későre jár, s meglepődtem, hogy már ilyen régóta vagyok itt. „Azt hiszem egy kicsit belefeledkeztem.” Vállat vontam. „Túl sok idő ezt átnézni.” Bezártam a könyvet és félretettem, miközben így szóltam, „És javarészt haszontalan.” „Nem kell egy éjszaka alatt áttanulmányoznod, te is tudod. Hazaviheted, ha akarod.” Az otthonra gondoltam, s Sabine üzenetére, melyet korábban hagyott nekem, értesítve a terveiről, miszerint Munozzal vacsorázik, s így az otthon volt az utolsó hely, ahol most lenni szerettem volna. „Kösz nem.” Megráztam a fejem.”Kész vagyok.” Rájöttem, hogy tényleg így gondolom. Egy olyan könyvről, melyről valaha ígéretként szolgált, de minden, amit eddig elolvastam, minden bűbáj, szerelmi varázslat és kétes gyógymód szemölcsökre, sikertelen eredményekkel – egy szót sem ír olyasmiről, amely olyan hatást váltott volna ki, mint egy fertőzött elixír – vagy hogy hogy tudnám kiszedni valakiből az egyetlen dolgot, amire szükségem van. Semmi sincs benne, mely a remény legkisebb darabkáját is felmutathatná a számomra. „Segíthetek?” Kérdezte, olvasva csalódott tekintetemből. A fejemet csóváltam, tudtam, hogy nem tud. De aztán meggondoltam magam. Talán mégis?
„Itt van?” Csak bámultam rá, visszatartva a lélegzetem. „Riley – itt van?” A jobb oldalamra nézett, s a fejét ingatta. „Sajnálom.” Megvonta a vállát. „Nem láttam őt, mióta – „ Bár hangja elhalkult, mindketten tudtuk a mondat végét. Tegnap óta nem látta őt, mióta Damen ölelkezésen kapott minket a parton – egy pillanat, melyet inkább elfelejtenék. „Szóval pontosan hogy tanítod meg valakinek, hogy – tudod – lássa a szellemeket?” Egy pillanatig csak bámult rám, az állát dörzsölgette, s engem fürkészett. „Nem tudok mindenkit megtanítani látni.” Hátradőlt a székében, miközben csupasz lábát a térdén pihentette. „Mindenki más – különböző tehetséggel és képességekkel. Néhányan alapvetően látnokok – képesek látni vagy képesek a telepátiára – vagy hallani vagy érezni őket – „ „Érezni.” Bólintottam, már tudtam, hová is vezet ez az egész, s izgatott voltam, hogy halljam a jó részét - a lényeget – azt a részét, mely segíthet nekem. „S te mi vagy?” „Mindhárom. Ó és a szimatom is jó.” Mosolygott, egy olyan gyors mosolyt villantott fel, mely gyakorlatilag beragyogta a szobát, s a gyomrom ismét görcsbe rándult. „Valószínűleg te is. Úgy értem mindegyik. A trükk annyi, hogy elég magasra kell emelned a rezgést, és biztos vagyok benne, hogy – „ Rám nézett, tudta, hogy a rezgésnél már elvesztettem a fonalat, s hozzátette, „Minden energia, ugye tudod?” A szavak magával ragadtak, visszavittek arra a néhány héttel ezelőtti éjszakába a parton, mikor Damen ugyanezt
mondta, az energiáról, a rezgésekről, meg minden. Eszembe jutott, hogy éreztem magam akkr, annyira féltem bevallani azt, amit tettem. Elég naív voltam, hogy azt higgyem ez a legnagyobb problémám, és annál már semmi sem lehet rosszabb. Judera pillantottam, ajkai még mindig mozogtak, ahogy csak folytatta és folytatta, elmagyarázta az energiákat, a vibrációt és a lélek képességét, a továbbélésre. De csak hármunkra tudtam gondolni, Damenre, magamra, és rá – s azon tűnődtem, vajon mi a sorsunk. „Mit gondolsz az előző életekről?” Kérdeztem, félbeszakítva őt. „Tudod, reinkarnáció. Hiszel benne? Szerinted az embereknek tényleg van karmájuk, melyet újra és újra utolér, amíg be nem teljesedik?" Visszatartottam a lélegzetem, s azon tűnődtem vajon mit fog válaszolni, hogy emlékezik-e ránk, kik voltunk egyszer. "Mért ne?" Vállat vont. "Nem Eleanor Roosevelt volt az, aki azt mondta, hogy számára egyáltalán nem volna szokatlan, ha még egyszer élne, nem csak most? Szerinted meg fogom hazudtolni öreg Eleanort?" Nevetett. Hátradőltem őt fürkészve, s azt kívántam bárcsak tudna bonyolult múltunkról. Ha más okért nem is, csak azért, hogy nyíltan beszélhessünk, hogy mindent tisztázzunk, s válaszolhassak Damennek és megbizonyosodhassak róla, hogy vége van ennek az egésznek. Vettem egy mély lélegzetet és így szóltam, "Hallottál valaha valami Bastiaan de Koolról?" Csak bámult rám. "Ő - holland volt - egy művész - festő - vagy valami ilyesmi - " Megráztam a fejem, s a távolba meredtem,
hülyének éreztem magam, hogy felhoztam a dolgot. Úgy értem mit akartam elérni ezzel? Nos, csak hogy tudd, te voltál Bastiaan, néhány évszázaddal ezelőtt - és a személy, akit lefestettél, én voltam! Láttam, ahogy ott ül előttem, ajkait összeszorította, vállait leengedte, nyilvánvalóan fogalma sem volt, miről beszélek. Már majdnem azon voltam, hogy elviszem Nyárvidékre és megmutatom neki a galériát, de bármit is teszek, a múltbéli dolog semmiképp sem folytatódhat köztünk. Csak türelmesen kell várnom. Csak meg kell várnom míg lejár a három hónap. Megráztam a fejem, elhatároztam, hogy inkább ejtem a témát és visszatérek a dolgomhoz. Rá néztem, s megköszörültem a torkomat, majd így szóltam, "Szóval hogy tudnám felemelni a vibrációt?" De miután elmagyarázta, még akkor sem voltam közelebb a halottakkal való beszélgetéshez, mint mielőtt elkezdte. Legalább is nem ahhoz a halotthoz, akivel ténylegesen szeretnék. Bár sok láthatatlan jel bizonyítja jelenlétüket, még akkor is teljesen el vagyok zárva tőlük. "Gyakorlás kérdése." Bezárta a bejárati ajtót, s az autómhoz kísért. "Heteket töltöttem egy spirituális körben, míg teljesen vissza nem tért az erőm." "Azt hittem veled született?" Bámultam rá. "Ez igaz." Bólintott. "De mivel olyan sokáig csak elzárkóztam előle, nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy újra kifejlesszem."
Sóhajtottam, képtelen voltam elképzelni magam, ahogy csatlakozom egy szeánszcsoporthoz, s azt kívántam bárcsak volna egy könnyebb megoldás. "Az álmaidban meglátogat, te is tudod." A szememet forgattam, s eszembe jutott az az őrölt álom, s tudtam, hogy az semmiképp sem lehetett ő. De ő csak bámult rám, s bólintott, miközben így szólt, "Persze, hogy meglátogat. Mindig veled van. Ez a legkönnyebb módja, hogy túljusson ezen az egészen." Rá néztem, a kocsimnak dőltem, kulcsai a kezemben, de a szemeim az arcát fürkészték. Tudtam, hogy mennem kéne, jóéjszakát kívánni és a saját dolgomra menni, de valami különös oknál fogva nem bírtam megmozdulni. "Éjjel a tudatalatti veszi át a hatalmat, megszabadítva minket a megszokott korlátainktól, melyeket magunknak teremtünk meg, s mindentől, melyek gátolnak minket, s bár sokan azt mondják erre, hogy ilyesmi nem történhet meg, hogy varázslatok nem léteznek, mikor az az igazság, hogy az univerzum varázslatos és misztikus és sokkal nagyszerűbb, mint aminek tűnik, s csak a legvékonyabb energiafátyol választ el minket tőle. Tudom, hogy megtévesztő, hogy csak szimbólumok által láthatóak - s hogy őszinte legyek, nem tudom közülük mennyit teszünk ki mi ahogy elsimítják az információkat - és hagyják, hogy korlátok közé szorítsuk magunkat." Vettem egy mély lélegzetet, egész testem remegett, bár nem igazán fáztam. Inkább megkísértett. Megkísértett a szavai, a jelenléte miatt, így érzem magam ha a közelemben van. De nem hideg érzés. Voltaképp egyáltalán nem.
Azon tűnődtem, vajon Riley mit is akart azzal az üvegbörtönnel, mely belsejében én láttam Damen, de ő nem látott engem. Próbáltam úgy nézni rá, mintha egy feladat volna, mint egy szimbólum a könyvben. Azon tűnődtem, hogy ez vajon azt jelenti, hogy Damen hibázott és nem veszi észre azt, ami az orra előtt van? És ha igen, akkor mit jelent ez? "Csak azért, mert nem látsz valamit, az nem azt jelenti, hogy nem is létezik." - mondta, hangja volt az egyetlen hang, mely megtörte az éjszaka csendjét. Bólintottam, s úgy éreztem, mintha ezzel nekem is tisztában kellene lennem, miközben Jude ott állt előttem, s csak folytatta és folytatta a dimenziókról, következő életekről, s arról, hogy az idő csak egy kitalált fogalom, s valójában nem is létezik, s nem tudtam nem azon tűnődni, mi lenne, ha mégis csak tennénk egy kis kiruccanást. Csak megragadnám a karját, becsuknám a szemem, s elvittem Nyárvidékre, hogy megmutassam neki, mennyire igaza van A szemembe nézett. Tekintetem végigsiklott sötét, sima bőrén, aranyfürtjein, s a szemöldökei melletti sebhelyen és végül azokban a tengerzöld szemekben állapodott meg, melyek annyira mélyek, annyira bizalmasak voltak, hogy gyorsan félrenéztem. "Ever - " Sóhajtott, hangja mély, halk volt. "Ever - én - " De én csak megráztam a fejem, s elfordultam, beszálltam a kocsimba, s kitolattam a parkolóból. A visszapillantó tükörre pillantottam, s láttam, hogy még mindig ott áll, még mindig utánam néz, vágyódást láttam tekintetében.
Megráztam a fejem, s újra az útra összpontosítottam, s azt mondogattam magamban, hogy az már a múlté, azoknak a dolgoknak, melyeket valaha éreztem, semmi közük a jövőmhöz. negyvenegy A buli eredetileg szombaton lett volna, de mivel Miles már a jövő hét elején elutazik, s addig még annyi tennivaló van, hogy inkább csütörtökre toltuk, az utolsó iskolanapra. S bár tudtam, hogy Damen nem szokott viccelni, de akkor is csalódott voltam, mikor besétáltam angolra, s láttam, hogy nincs ott. Staciára pillantottam, szemei összeszűkültek, önelégülten mosolygott, miközben lábát szokásosan kitette elém, hogy elgáncsoljon, Honor ült mellette, úgy tett, mintha ő is jól szórakozna, a tény ellenére, hogy nem tudott a szemembe nézni - nem, a titok miatt, melyet megosztott velem. Leültem, s körbenéztem a teremben, egy dolog nyilvánvaló volt - mindenkinek van társa, egy barátja, valaki, akivel beszélget - mindenkinek, kivéve engem. Az év nagy részét úgy töltöttem el, hogy próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki többé már nem hajlandó megmutatkozni, s széke üresen, bánatosan állt az enyém mellett. Mintha egy nagy jégtömb volna a napsütésben. Miközben Mr. Robins valami olyasmiről beszélt, ami senkit sem érdekelt, beleértve őt is, azzal
szórakoztattam magam, hogy leengedtem a pajzsom és a kvantumtávirányítómat az osztálytársaimra irányítottam, s a termet hirtelen hangok és színek zűrzavara töltötte be, eszembe jutott milyen volt az életem - Damen előtt, mikor állandóan elárasztottak. Mr. Robinsra hangolódtam, aki alig várta a kicsengetést, hogy élvezhesse szép, hosszú nyári szünetét, tőlünk mentesen, majd Craigre, aki azt tervezi, hogy a nap végén szakít Honorral, hogy kiélvezhesse az elkövetkezendő három hónapot. Majd Staciára figyeltem, akinek még mindig semmi emléke nem volt Damennel töltött rövid időszakáról, bár még mindig határozottan rá van kattanva. Nemrég felfedezte, hol szokott szörfözni, s azt tervezi, hogy egész nyáron bikinik kollekciójában fogja csodásítani magát, s elhatározta, hogy a következő évet a karjaiban kezdi. S bár zavart, hogy ezt látom, arra kényszerítettem magam, hogy csak vállatvonjak és továbblépjek Honorra, s meglepetten láttam, hogy a napirendje elég sűrű - és semmi köze Staciához vagy Craighez - vagy a spiritualitás iránti növekvő érdeklődéséhez. Összeszűkítettem a tekintetem, s inkább kizártam mindenkit, hogy jobban halljam őt, kíváncsi voltam mi is valójában ez a mágia iránti hirtelen érdeklődés, bár azt feltételeztem, hogy valamiféle Judehoz kötődő ártatlan vonzalom, de meglepetten láttam, hogy ennek semmi köze hozzá. Megunta, hogy mindig a reflektor árnyékában éljen, hogy ő legyen B, aki az A-t követi. Belefáradt, hogy ő csak a második létrafokon áll, s várta a napot, hogy a sorrend megforduljon.
Válla felett hátrapillantott rám, tekintete összeszűkült, mintha tudná mit látok és megfenyegetne, hogy hagyjam abba. Még mindig egymás szemébe néztünk, mikor Stacia megbökte a karját, s rám nézett, majd annyit mondott, hogy őrült. A szememet forgattam, s már épp elfordultam, mikor haját hátradobta vállai felett, s rám nézve így szólt, "Szóval, mi történt Damennel? Elmúlt a bűbájod? Rájött, hogy egy boszorkány vagy?" A fejemet ingattam, s hátradőltem a székemben, lábaimat keresztbe tettem, karjaimat a padon pihentettem, s teljes nyugalmat tettetve olyan hosszan és mélyen néztem a szemébe, hogy képtelen volt nem zavarba jönni és mocorogni. Meg voltam róla győződve, hogy én vagyok az egyetlen boszorkány a teremben, s fogalma sincs, hogy talpnyalója puccsot tervez. Honorra váltottam a tekintetem, éreztem ellenszegülését, újonnan megjött erejét, mely ezelőtt még soha sem jelentkezett, tekintetünk hosszan találkozott, míg végül félrenéztem. Azt mondogattam magamban, hogy ez nem az én dolgom - nincs jogom beavatkozni a barátságukba nincs jogom beleszólni. Kizárva minden színt és hangot lehajoltam a padra, s egy hatalmas tulipánmezőt kezdtem firkálgatni a jegyzetfüzetembe, nem tudtam betelni velük. Mikor bementem törire, s észrevettem, hogy Roman is ott van, ahogy az ajtó mellett állt, s valami sráccal beszélget, akit soha nem láttam ezelőtt. Mindketten
abban a pillantban elhallgattak, ahogy közeledni kezdtem, s felém fordultam. A kilincsért nyúltam, mikor Roman elállta az utam, s mosolygott, miközben egyik kezemmel véletlen a csípőjét súroltam, majd még jobban nevetett, mikor elhúzódtam. Mélykék szemei találkoztak az enyémmel, mikor azt mondta, "Találkoztatok már?" A barátja felé biccentett. A szememet forgattam, csak be akartam jutni a terembe és itt hagyni őket, magam mögött hagyni az egész nyomorult diákéveket, már teljesen felkészültem rá, hogy félreállítom, ha szükség van rá. Önelégülten mosolygott, mikor így szólt, "Annyira barátság-talan vagy. Komolyan, Ever a modorod hagy némi kívánnivalót maga után. De távol álljon tőlem, hogy erőltessek bármit is. Majd talán máskor." A barátjára nézett, ösztönözve őt, hogy távozzon, s már épp azon voltam, hogy betörjek az osztályterembe, mikor észrevettem valamit - az aurája hiányát - fizikai tökéletességének hiányát - s biztos voltam benne, ha jól figyelek, megtalálom az Ouroboros tetkót, mely felelős mindezért. "Mit akarsz?" Mondtam, tekintetem Romanéba fúródott. Azon tűnődtem, vajon a barátja egyike-e a rég elveszett árváknak, vagy valami szerencsétlen lélek, mely nemrég tért vissza. Láttam a mosolyát, mely kiteljesedik az arcán, miközben így szól, "Ez mind a rejtvény részei, Ever. Annak, melyet nem sokára meg kell oldanod. De most mért nem mész be és élénkíted fel a történelmet? Bízz bennem." Nevetett, kinyitva előttem az ajtót, s
betessékelve. "Nem kell sietned. Hamarosan eljön az időd."
negyvenkettő Bár mondtam Sabinenak, hogy meghívhatja Munozt is a partira, elég okos volt ahhoz, hogy átlásson ezen a bárortalan ajánlaton - így szerencsénkre egyéb terveik vannak. A ház már tele volt mindenféle olasz cuccal spagettivel, pizzával, töltött tésztával - piros, fehér és zöld színű lufikkal - és egy tucat festménnyel megteremtettem a Primaverának, Botticellitől a Vénusz Születésének, az Úrbínói Vénusznak, Michelangelo Doni Tondojának és az úszómedencéből kiemelkedő életnagyságú Dávid szobor másolatát is. Egész idő alatt az járt a fejemben, mikor Riley és én együtt díszítettük a házat a sorsdöntő Halloween partira - az este, mikor Damen először megcsókolt - az este, mikor találkoztam Avával és Drinával - az este, mikor minden megváltozott. Szünetet tartottam, hogy körbepillantsnak, s a kanapé felé tartva végigmérjem az egész lakást, feltételezve, hogy minden készen áll. Becsuktam a szemem, s ahogy Jude megtanította, koncentráltam, hogy megemeljem a rezgésemet, mivel már annyira hiányzott Riley, hogy megalapítottam a saját szeánszkörömet, s elhatároztam, hogy minden nap gyakorlok egy kicsit, egészen addig, míg kapcsolatba nem tudok vele lépni. Kiűztem
elmémből a szokásos zajt és képeket, mégis éberen tartottam a körülöttem lévő dolgok felé. Azt reméltem, hogy majd történik valami, valamiféle megmagyarázhatatlan borzongás, egy suttogó hang, valami bizonyítéka annak, hogy a közelben van - de csak parancsolgató szellemek hulláma jelent meg előttem, melyek közül egyik sem az én pimasz, tizenkét éves testvérem, aki után kutatok. S már épp azon voltam, hogy eltüntessem őket, mikor egy félénk alak kezdett pislákolni előttem előrehajoltam, próbáltam felismerni - mikor két éles hang közbevágott, "Mit csinálsz?" Abban a pillanatban, hogy észrevettem őket felpattantam, tudtam, hogy ő is észrevette, s azt reméltem, talán még megláthatom, mielőtt elmegy. Az reszketésem elmúlt, mikor Romy egyik kezét a karomra tette, s a fejét csóválva így szólt, "Mi csak erre sétáltunk. Sajnálom. Damen nincs itt." Tekintetem köztünk vándorolt, alig kaptam levegőt, próbáltam összeszedni magam, mikor azt mondtam, "Ó. És amúgy mi újság?" Azon tűnődtem, vajon a buli miatt jöttek-e, lehet, hogy Haven meghívta őket. "Beszélnünk kell." Romy és Rayne egymásra pillantottak, majd tekintetük rajtam állapodott meg. "Van valami, amit tudnod kell." Nagyot nyeltem, feszült voltam, csak azt akartam, mondják már el, milyen boldogtalanná és nyomorulttá vált Damen - és hogy megbánta a döntését - és reménytelenül vissza akar szerezni -
"Romanról van szó," - mondta Rayne, tekintete az enyémbe fúródott, olvasott a kifejezésemből, hacsak nem a gondolataimból. "Azt gondoljuk, létrehozott más - hozzád hasonló más halhatatlanokat is. "Vagyis hát nem pont olyanokat, mint te." Tette hozzá Romy. "Mivel te kedves vagy és egyáltalán nem vagy gonosz, mint ő." Rayne vállat vont, s körbenézett, de nem pillantott rám. "Damen tudja?" Tekintetem köztük vándorolt, be akartam tölteni nevével a szobát, kiabálni újra és újra. "Igen, de nem csinál semmit." Sóhajtott. "Azt mondja minden joguk megvan itt lenni mindaddig, amíg nem jelentenek veszélyt." "És jelentenek?" Szemeimmel az arcukat fürkésztem. "Veszélyesek?" Egymásra néztek, saját, hallhatatlan ikernyelvükön beszéltek, mielőtt felém fordultak, "Nem vagyunk benne biztosak. Rayne úgy érzi, talán kezd visszatérni az ereje - és néha úgy tűnik, hogy a látomásaim is visszatértek de ez elég lassan megy - így azon tűnődtünk, talán bepillanthatnánk a könyvbe. Tudod, az Árnyékok Könyvébe, amit a boltban tartotok. Szerintünk segíthetne." Rájuk néztem, szemeim összeszűkültek, gyanúsan fürkésztem őket, s azon tűnődtem, hogy ha tényleg meg vannak győződve Roman talpnyalóiról, vagy csak megpróbálnak Damen ellen hangolni, hogy megszerezzék, amit akarnak. De sajnos ez kétségkívül igaz. Mikor legutóbb számolgattam, három új halhatatlant véltem felfedezni, akiknek mind Romanhoz
van közük. Bármi is ez az egész, biztos hogy nem lesz jó vége. Bár az is igaz, hogy eddig nem tettek semmit, amivel ezt igazolnák. De akkor is, nem akartam, hogy azt gondolják, egy totális béna vagyok, ezért így szóltam, "Damen nem ellenzi?" Mindhárman egymásra néztünk, mindhárman tudtuk, hogy igen. Egymásra pillantottak, s csendben kommunikáltak, mielőtt újra felém fordultak. Rayne szólalt meg először, "Figyelj, segítségre van szükségünk. Damen módszere túl lassú, s ha így haladunk már a harmincat is betöltjük, mire visszatérne az erőnk, s nem tudom ki akarja ezt jobban - mi vagy te?" Rám nézett, s én vállat vontam, nem tiltakoztam, mivel mindketten tudtuk, hogy ez igaz. "Kell valami, ami hatásos, ami gyorsabb eredményeket ad, és nem tudunk máshová fordulni, csak hozzád és a könyvhöz." Tekintetem köztük vándorolt, majd az órámra pillantottam, s azon tűnődtem, vajon visszamehetnék-e még a boltba, s odaadhatnám-e nekik a könyvet, majd időben visszaérnék-e a bulira, de eszembe jutott, milyen gyorsan is tudok mozogni, s a buli is csak órák múlva kezdődik, szóval indulhatunk. "Fuss, sétálj, amit akarsz." Bólintott Rayne. "Itt megvárunk." A garázsba indultam, a futás először jó ötletnek tűnt, ha másért nem is, azért mert ez erőssé, legyőzhetetlenné tesz, s alkalmas is volta a problémám megoldására. De mivel odakint még világos volt, inkább vezettem. Mikor megérkeztem, ott találtam Judet, aki épp bezárni készült, a kulcs már a zárban volt, mikor így szólt,
"Nem egy bulit kéne épp szervezned?" Csak bámult rám, tekintete végigsiklott rajtam, a pulcsimon, a rövidnadrágomon és a papucsomon. "Elfelejtettem valamit." Bólintottam. "Csak egy másodperc az egész - mindjárt jövök - ne aggódj - be tudok zárni." Félredöntötte a fejét, észrevette, hogy valami nincs rendben, de kinyitotta az ajtót, s betessékelt. Az ajtóból nézte, ahogy besiettem, kinyitottam a fiókot, s leoldottam a titkos zárat. Épp megpillantottam a könyvet, mikor így szólt, "Nem fogod elhinni, ki járt ma itt." Röviden rápillantottam, majd kinyitottam a táskám, s a mélyére csúsztattam, mikor hozzátette, "Ava." Megdermedtem, szemeimmel az övét kerestem. "Mondd." Bólintott. Nagyot nyeltem, a gyomrom görcsbe rándult, totál feszült voltam, mikor újra megszólaltam, "Mit akart?" "A munkáját. Azt hiszem." Vállat vont. "Csak teng-leng - valami stabilabbat szeretne. Úgy tűnt eléggé meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy téged vettelek fel a helyére." "Elmondtad neki? Meséltél neki rólam?" Kényelmetlenül mocorogni kezdett, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, miközben rám nézett és azt mondta, "Nos, igen. Azt gondoltam, mivel barátok vagytok meg minden - " "És mit csinált? Mikor elmondtad neki? Mit mondott pontosan?" A szívem kalapált, tekintetem egyszer sem tévesztette el az övét. "Igazából semmit. Bár nagyon meglepettnek tűnt."
"Meglepődött, hogy itt vagyok - vagy meglepődött, hogy felvettél engem? Mi lepte meg jobban?" Csak ott állt, s bámult rám. "Nem mondott semmit Damenről - vagy rólam - vagy Romanról - nem mondott semmi mást? Egyáltalán? Mindent el kell mondanod semmit se hagyj ki - " Visszamentünk a boltba, kezeit megadva magát felemelte. "Bízz bennem, ennyi az egész. Miután elmondtam neki, elment, nem mondott semmit. Most gyere, menjünk. Nem akarsz elkésni a saját bulidról, igaz?"
negyvenhárom Bár Jude felajánlotta, hogy hazakísér és segít elrendezi a dolgokat még a buli előtt, nem akartam hogy megtudja, hogy az ikrek miatt hoztam el a könyvet. Szóval kitaláltam valami mentséget, hogy szükségem volna műanyag poharakra és megkértem, hogy hozzon néhányat, ha lehet pirosat, fehéret és/vagy zöldet, majd hazafelé száguldottam, túllépve a sebességkorlátozást, s odaérve átadtam az ikreknek a könyvet. "Először is - néhány alapszabály." Mondtam, s felemeltem a könyvet, hogy ne érhessék el. "Nem adhatom csak úgy nektek, mivel nem az enyém. És nem vihetitek haza, mert Damen kiborul. Szóval az egyetlen módja, hogy megszerezzétek, ha itt tanulmányozzátok." Egymásra pillantottam, nyilvánvalóan nem tetszett nekik az ötlet.
"Te már elolvastad?" Romy bámult rám. Vállat vontam. "Próbáltam olvasás nélkül csak megérezni, de nem ment. Ez egy a többinél hatalmasabb napló." Rayne a szemeit forgatta, s újra felé nyúlt, miközben testvére így szólt, "Mélyebbre kell nézned benne, olvass a sorok között." Értetlenül néztem rájuk. "Csak felszínesen érinted. A könyvet nem csak hogy thébaiul írták, hanem maguk a szavak is rejtvények." "Rejtvény a rejtvényben." - mondta Rayne. "Egy varázslat védi őket. Jude nem mondta?" Megdermedtem, tekintetem köztük vándorolt, természetesen nem említette. "Gyere, megmutatjuk." - mondta Romy, s az ikrek megragadták a könyvet, miközben az emeltre indultunk. "Adunk egy leckét." A szobámban hagytam az ikreket, mindketten a könyv felett görnyedtek, mikor a szekrényemhez igyekeztem, s a legfelső polc tetején álló dobozért nyúltam. Levettem a ládát, melyben kristályok és gyertyák széles választéka, olajok és füvek tömkelege volt, s minden olyasmi még, mely megmaradt az elixír készítése során, melyet épp a telihold előtt készítettem, s mindent elraktam, ami nem kellett hozzá - tömjént, szantálfát egy kétélű kést, kristályokkal kirakott fogantyúval, mely hasonlított ahhoz a tőrhöz, melyet Damen készített. Kiteríttem, s elrendezgettem őket, mielőtt kibújtam a ruháimból és levettem az amulettemet. Egy polcra tettem, egy pénztárca mellé, melyet Sabine adott nekem néhány hónappal ezelőtt, tudtam, hogy a V
kivágású ruhám alá, melyet viselni szerettem volna az este folyamán, nem tudok elrejteni egy ilyen követ. Azonkívül a szertartás után, melyet elterveztem, már nem lesz rá szükségem. Már nem lesz szükségem többé semmire. Romynak és Raynek köszönhetően megtaláltam a megoldást, melyet oly régóta kerestem. És mindehhez csak néhány jelszó és az volt szükséges, hogy hárman egy kört formáljuk, melynek közepén a könyv volt, kezünket összekulcsoljuk, szemünket becsukjuk, s mindannyian a következő versecskét ismételgessük: A mágia világában - melyben lakozik e kötet Melyre mi vagyunk a kiválasztottak - otthonunkba visszatérve A varázslatok birodalmába - melyben most lakni fogunk Bepillantást nyertünk e könyvbe - s láthatjuk, mi rejlik benne Mikor tenyeremet a tetejére szorítottam mindketten egyszerre megijedtek és izgatottá váltak, mikor a könyv kinyílt, s szélsebesen forogtak lapjai, míg egyszer csak megállt. Odatérdeltem elé, s alig hittem a szememnek. Ami egyszer egy bonyolult kódok sorozata volt, most egy egyszerű receptté vált, melyre most szükségem volt. Koszos ruháimat ledobva a fehér selyemköntösömért nyúltam, melyet csak ritkán hordtam, de ez a szertartás most egy tökéletes alkalom volt hozzá. A fürdőszobába indultam, ahol feltöltődtem egy hosszú fürdőzéssel, mely a könyv szerint minden szertartás legfontosabb, első lépése. Nem csak azért, hogy megtisztítsuk a testünket és kiűzzünk elménkből mindenféle zavaró,
negatív gondolatot, hanem azért is, hogy adjuk egy kis időt, hogy a varázslat célja letisztuljon bennünk, s csak egyetlen kívánságot lássunk. Elmerültem a vízben, s egy kevés zsályát és egy tiszta kvarckristályt adtam hozzá, hogy segítsen a keresésben, s a látásom összpontosításában, majd becsuktam a szemem, s a következőt kántáltam: Tisztítsd meg és szerezd vissza a testem Hogy a varázslat megköthessen A szellemem újjászületett, készen áll a szárnyalásra Átengedve magát a ma este tartó mágiának Egész idő alatt magam elé képzeltem Romant, magas, napbarított és aranyhajú alakját, mélykék szemei az enyémbe fúródtak, ahogy bocsánatért esedezik a szörnyű kellemetlenségért, amit okozott, megbocsátást és segélyt ajánlva fel, s készségesen átadva az ellenszer ellenszerét, s felvilágosulva, hogy eddig rossz úton járt. Újra és újra lejátszottam magam előtt, míg a bőröm teljesen átázott, s ideje volt kiszállni. Megtisztulva léptem ki köntösömben a fürdőszobából, összeszedtem az eszközöket, meggyújtottam a tömjént, s a kést háromszor áthúztam a füstön, miközben azt mondogattam: Kérem a Levegőt, űzzön ki minden sötét energiát e tőrből S csak a fényt maradjon Kérem a Tüzet, hogy égessen ki minden negativitást e törből S csak a jó maradjon A versecskét ismételgettem, majd kértem a Vizet és a Földet, hogy űzzön ki minden sötétet és csak a fény
maradjon, s a felszentelést befejeztem azzal, hogy sót szórtam a pengére, majd legmagasabb mágikus erőt kértem fel, hogy ellenőrizze a munkámat. Megtisztítottam és felszenteltem a szobát, miközben háromször körbe-körbe sétálgattam, s a tömjént füstölve így szóltam: Háromszor sétáltatom ezt körbe Hogy felszenteljem és megtisztítsam e földet Megidézve a te hatalmadat és védelmedet Megteremtve magamnak a mágikus erőt Sót szórva a padlóra kialakítottam egy mágikus kört, nem különbet, mint amilyet Rayne Damen esetében néhány héttel ezelőtt. A közepére ültem, s felidéztem egy képet, melyen az energia egyre csak nő körülöttem, miközben a kristályaimat rendezgettem, meggyújtottam a gyertyákat és ollajjal kentem be magam, megszólítva a Tüzet és a Levegőt, hogy segítségemre legyenek, majd becsuktam a szemem, míg egy fehér selyemzsinór és Roman másolata meg nem jelent előttem. Akárhová mész, a varázslatom követ, Akárhová bújsz, a varázslatom megtalál Ahol megpihensz, a varázslatom is ott pihen Ezzel a kötéllel tetteid véget érnek Véremmel tudásod felnyílik előttem E varázslattal téged és engem összekötlek Felemeltem a tőrt, s végighúztam a tenyeremen, felvágva életvonalam görbéjét, miközben szél söpört végig a körön, s ezer taps mennydörgésként zajongott. Hajam lebegett az örvénylő szélben, vérem a kötélre folyt, s pirossá áztatta. Körbefogtam vele Roman nyakát, tekintetem az övébe fúródott, gondoskodni
akartam róla, hogy tudja mit keresek, mielőtt száműzöm, mintha soha nem is lett volna itt. Felemelkedtem, testem remegett, izzadt, szinte mámoros hangulatban voltam, hogy kész vagyok. Csak idő kérdése, hogy az ellenszer ellenszere a birtokomba kerüljön, s Damen és én egyesüljünk. A szél csitulni kezdett, s az elektromos csattogás is alábbhagyott, majd összegyűjtöttem a köveket és eloltottam a gyertyákat, mikor Romy és Rayne betörtek az ajtón, szájuk tátva maradt, szemük kikerekedett, ahogy ott álltak és bámultak. "Mit csináltál?" Kiabált Rayne, tekintete mágikus körömről az eszközeim sorára vándorolt, majd a vérrel borított tőrömre pillantott. Rájuk néztem, tekintetem szilárd és biztos volt, mikor így szóltam, "Nyugi. Már vége. Kész vagyok. Most már csak idő kérdése és minden megint a régi lesz." Már épp azon voltam, hogy kilépjek a körből, mikor Romy felkiáltott, "Állj!" Kezeit feltartotta, szemei lángoltak, mikor testvére hozzátette, "Ne mozogj. Kérlek, csak most az egyszer csináld azt, amit mondunk." Szünetet tartottam, Romyra majd Raynere pillantottam, s azon tűnődtem, vajon mi lehet a bajuk. A varázslat működött. Még mindig érzem az energiáját és most már csak idő kérdése, hogy Roman megjelenjen "Ez egyszer tényleg megtettél mindent," - mondta Rayne, a fejét csóválva. "A hold sötét, tudod? Soha nem jutott eszedbe, hogy nem végzünk el varázslatot fekete holdnál - soha! Ilyenkor csak elmélkedni, meditálni
szokás, de soha, soha nem szabad gyakorolni, hacsak nem a sötét tudományokat gyakorlod." Tekintetem köztük vándorolt, s azon tűnődtem, vajon komolyan beszél-e, és ha igen, mi baj lehet. Ha a varázslat működött, akkor működött. A többi csak apró részlet. Ugye? Testvére végül hozzátette, "Kiket kértél fel, hogy segítsenek neked?" Visszagondoltam a versemre, arra melyre egy kicsit talán büszke is voltam, s felidéztem a következő sort: Megidézve a te hatalmadat és védelmedet, s megismételtem neki is. "Szuper." Mondta Rayne, becsukta a szemeit, s a fejét csóválta. Romy ott állt mellette, s rosszallóan így szólt, "A sötét hold ideje alatt az istennő nincs jelen, csak az alvilág királynője. Más szóval ahelyett, hogy a fényt idézted volna meg, a sötét erőket kérted fel, hogy segítsenek a varázslatodban." És hogy magamhoz kössem Romant! Bámultam, szemeim kikerekedtek, egyikőjükről a másikra pillantottam, s azon tűnődtem, vajon van-e mód még, hogy gyorsan és egyszerűen visszafordítsuk, mielőtt túl késő! "Már túl késő." - mondták, az arcomat fürkészve. "Csak annyit tehetsz, hogy megvárod a következő holdfázist és megpróbálod visszafordítani. Ha még lehetséges." "De - " Hangom elcsuklott a helyzet hatalmas súlya alatt, mely egyre csak rám nehezedik. Eszembe jutott, hogy Damen figyelmeztetett, hogy néha, mikor az emberek belemerülnek a boszorkányságba, az elhatalmasodik a fejük felett és egy sötétebb oldalra kerülnek...
Csak bámultam rájuk, képtelen voltam megszólalni. Figyeltem, ahogy Rayne dühösen rázza a fejét, miközben testvére rám néz és így szól, "Most csak annyit tehetsz, hogy megtisztítod magad és az eszközeidet, elégeted a tőrt és reméled a legjobbakat. Aztán, ha szerencsés vagy, ki tudunk juttatni a körből úgy, hogy az összes rossz energia, amit előidéztél bennragad." "Ha szerencsés vagyok?" Rá néztem, a gyomrom görcsbe rándult. Komolyan beszél? Tényleg ilyen rossz a helyzet? Tekintetem köztük vándorolt, mikor Romy azt mondta, "Ne mozdulj. Fogalmad sincs mit indítottál el."
negyvennégy Miles és Holt együtt érkeztek, s mikor megpillantották a dekoráciüót, Miles teljesen el volt ragadtatva. "Most már nem is kell Firenzébe mennem, hiszen idehoztad nekem Firenzét!" Magához ölelt, de én gyorsan, s ő azt mondta, "Bocsi, elfelejtettem, hogy utálod ha hozzád érnek." De én csak a fejemet ingattam, s újra megöleltem, s egész jól éreztem magam, annak ellenére, hogy Romy és Rayne úgy álltak előttem, mint a Pesszimizmus Nagy Fala - szemöldöküket felemelték, karjuk keresztbe téve és ajkukat és félrehúzták - míg én véghez vittem egy gyors, de alapos védelmi meditációt, magam elé képzelve egy erős, fehér fényt, mely behatol az
elmémbe, végigszáguld a testemen, megkísérelve egy próbát, hogy eltöröljék a kárt, melyet meggyőződésük szerint okoztam. De az az igazság, én nem értem ezt az egészet. Az energiák kirobbanása után, mituán befejeztem az összekötő varázslatot, minden újra normális lett. Az egyetlen ok, hogy végigcsináljam az általuk vezényelt meditációkat az az, mert annyira kiborultak, s ez az egyetlen módja, hogy megnyugtassam őket. De én akkor is úgy gondolom, hogy ez egy hatalmas félreértés - totális túlreagálás a részükről. Úgy értem halhatatlan vagyok, olyan erővel és hatalommal ajándékoztak meg, melyet el sem tudnak képzelni. Szóval míg végrehajtani egy mágikus szertartást a sötét hold ideje alatt számukra veszélyt jelent, de én komolyan kételkedem abban, hogy ez számomra a legcsekélyebb hatással is járna. S mikor végre szereztem Milesnak és Holtnak egy pohár italt, a csengő újra majd újra megszólalt, s mielőtt észhez kaptam volna, a házam tele lett a Hajlakk szereplőivel. "Huh, szerinted nem vele randizik Haven, vagy talán külön érkeznek?" Mondta Miles, s Jude felé biccentett, ahogy nevetve lépett be a szobába, s Holt elsétált, magunkra hagyva minket. "Szép kis búcsúparti." Bólintott Jude, körbepillantva. "Nekem is el kéne utaznom valahová." Rá néztem, röviden mosolyogtam, majd azon kezdtem tűnődni, hogy vajon észrevett-e valami különbséget rajtam, valamiféle energiaváltozást, a hatalom egy új érzését -
De ő csak mosolygott, s felemelve poharát így szólt, "Párizs." Kortyolt egyet az italából, s bólintott. "Mindig is el akartam jutni Párizsba. Na meg Londonba és Amszterdamba is." Vállat vont. "Bár bármelyik klassz európai város megtenné." Nagyot nyeltem, próbáltam nem összerezzeni. Azon tűnődtem, vajon tudhatja-e valahonnan - valahol mélyen benn a tudatalattijában, mely próbál a felszínre törni. Úgy értem máskülönbert mért pont ezeket a helyeket sorolta volna fel, melyek mind közre játszottak a múltunkban? Rám nézett, zöld szemei az enyémbe fúródtak, s olyan hosszan kitartottuk, hogy végül megköszörültem a torkom és azt mondtam, "Huh. Te ilyen kalandor típus vagy. Tudod, Costa Rica, Hawaii, Galapagos - keresve a tökéletes hullámot meg minden." Tudtam, hogy a nevetés csak az idegességemet leplezné le, s inkább csendben maradtam, de ő átnézett a vállam felett, majd így szólt, "Újabb vendégek." Megfordultam, s ott találtam Havent, aki gyakorlatilag eltörpült az oldalán lévő magas, karcsú, gyönyörű lány mellett a boltból, ahol dolgozik, s a másik oldalán pedig Roman állt, míg a halhatatlan, akit ma láttam a suliban ott sétált mögöttük. Három nagyszerű, aurátlan és teljesen lelketlen halhatatlan gazember, akit Haven kérdezés nélkül meghívott az otthonomba. Nagyot nyeltem, tekintetem Romanon összpontosult, ujjaim a nyakamon keresték az amulettet, amelyet nemrég vettem le, s eszembe jutott, hogy többé már nincs rá szükségem. Én idéztem ide őt.
"Nagyon szép a dekoráció." Mosolygott Haven, újonnan sötétbarnára festett haját szőke melír díszítette, felhagyva szokásos emo stílusával egy alkalom miatt, mely egyre inkább erősebbé vált mostanában. Majd egy pillantást vetettem a mellette álló sötét szépségre, fekete hajára, fülbevalói sorára, s finom, csipkés-fűzős ruhájára, melyhez egy pár bőrcsizmát viselt. "Misa vagyok." Mosolygott a lány, hangjából az akkcentus nagyon halvány nyomát véltem felfedezni, mely felismerhetetlen volt számomra. Kezét felém nyújtotta, s végigfutott rajtam a hideg, az ismerős jeges víz folyt az ereimben, mely csak egyre inkább felerősítette a gyanúm, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy az árvák egyike vagy csak nemrég lett halhatatlan. "Romant természetesen ismered." Mosolygott Haven, felemelve a kezét, hogy lássam az egybefonódott az övével. De nem reagáltam rá. Nem szóltam egy szót sem. Csak bólintottam és mosolyogtam, mintha egyáltalán nem zavarva. Mert nem is. Most már csak idő kérdése, hogy Roman átadja a gyógymódot. Ez az egyetlen oka, hogy most itt van. "Ó, ás ő itt Rafe." Bólintott, egyik ujjával a ragyogó gazemberre mutatva, épp mögötte. Ugyanaz a gazemberekből álló csoport, melyről az ikrek beszéltek, kivéve Marcot, aki úgy tűnik nincs itt. S bár fogalmam sem volt mit keresnek itt, mi a dolguk, de ha
Romannal lógnak, az ikreknek minden okuk meg van, hogy aggódjanak. Haven lelkesen a nappaliba indult, hogy bemutassa Misát és Rafet a barátainak, míg Roman lemaradt mögöttük, s rám vigyorgott. "Már majdnem elfelejtettem, milyen jól is nézel ki, mikor egy kicsit megerőlteted magad." Mosolygott, tekintete végigsiklott türkizkék ruhámok, megállapodva a nyakánál lévő V alakú kivágásnál, a csupasz bőrömön, ahol az amulettemnek kellett volna lennie. "Azt hiszem ennek van valami oka." Bólintott, Jude felé intve. "Mivel azt tudom, hogy nem miattam, s úgy tűnik mostanában Damen sincs a közelben, akkor talán miatta? Mi történt Ever? Feladod a keresést?" Nagyot nyeltem, de tekintetem szilárd maradt, ahogy végigmértem kócos haját, divatos térdnadrágját, papucsát és hosszúujjú pólóját, semmi sem tűnt másnak, mint általában. Szemében lévő ragyogás, buja tekintete, s szándéka, hogy zavarba hozzon - mind csak álca, egy kis hősködés, próbál ugyaolyannak tűnni, mint szokott, mielőtt átadja az ellenszert. "Szóval feladtad?" A puncsostállal szemezgetett. "Vagy ez egy segíts magadon helyzet?" Úgy nézte már a puncsos tálat, mely szinte már feldühített. "Nem hiszem, hogy ízlene." Megvontam a vállam, tekintetem még mindig rajta összpontosult, mikor hozzátettem, "Szerintem az nem a te italod." "Igaz is. Elhoztam a sajátom." Kacsintott, s felemelte üvegét, de ajkai előtt megálította, s Jude felé nyújtotta,
majd így szólt, "Megkóstolod? Ízleni fog. Ezt garantálhatom." Jude csak bámult, transzba ejtette a szikrázó, gyöngyházfényű folyadék, melyet Roman a szeme elé emelt. S már épp azon voltam, hogy beavatkozzam, mikor Romy és Rayne lerohantak a lépcsőn, megakadtak, mikor tekintetük találkozott Romanéval, s tudták, hogy én vagyok a felelős az ittlétéért. "Nos, ők nem katolikus iskolába járnak." Mosolygott Roman, ahogy végigmérte őket. "Imádom ezt a stílust! Különösen a tiédet - kis punkistennő." Rayne felé biccentett, arra késztetve őt, hogy elforduljon, ahogy végigmérte rövid kis ruhácskáját, felhasított harisnyáját és fekete lakkbőr Mary Jane cipőjét." Menjetek vissza az emeletre." - mondtam nekik, olyan távol akartam tartani őket Romantól, amennyire csak lehetséges. "S én is - " Már épp azon voltam, hogy azt mondjam, egy percen belül ott vagyok, mikor Jude odalépett, megbökte a karom, miközben így szólt, "Ne vigyem őket haza?" S bár nem villanyozott fel az ötlet, hogy beállítson Damenékhez, és biztos voltam benne, hogy Dament még kevésbé sem, nem tudtam mást tenni. Míg Roman a házamban van, én is itt ragadtam. Követtem őt az ajtóig, Rayne a ruhámat ráncigálta, s magához húzva így szólt, "Nem tudom mit csináltál, de valami nagyon rossz készülődik." Rá néztem, s már azon voltam, hogy megcáfoljam őt, hogy elmondjam neki, hogy nem lesz semmi baj, ura vagyok a helyzetnek, de ő csak a fejét ingatta, majd
hozzátette, "Változások következnek. Nagy változások. És ez alkalommal jobban dönts."
negyvenöt Mire Jude visszatért, már épp kiszálltam a medencéből, s figyeltem szőke, napbarnított, izmos Romant, aki mindenkit lefröcsélt és megkért, hogy csobbanjon be hozzá. "Te nem vagy rajongó?" Mondta Jude, mellém ülve, s közelről fürkészve az arcom. Összeráncoltam a szemöldököm, s figyeltem, amint Haven aurája fellángol, s egyre erősebben és erősebben izzik, ahogy a hátába kapaszkodott, miközben a víz alá merültek, s fogalma sem volt, hogy valójában ez nem egy igazi randi, mint ahogy ő gondolja. Egyedül miattam van itt. "Van valami baj?" Kristályos, lópatkós karkötőmet szorongattam, melyet Damentől kaptam aznap a pályán, körbe-körbe forgattam a csuklómot. Azon tűnődtem, mi tart ilyen sokáig. Ha a varázslat tényleg működitt (és tudom, hogy igen) akkor mért nem adta még oda az ellenszert? Mért késik ennyit? "Szóval az ikrek - jól vannak?" Kérdeztem, tekintetem a távolba meredt, majd újra Judera koncentráltam. Tekintetünk találkozott, mikor így szólt, "Damennek lehet, hogy igaza volt a könyvvel kapcsolatban, hogy egy kicsit erőteljes az ikrek számára."
Összeszorítottam az ajkaim, azt reméltem Damen nem tudja, hogy a háta mögött cselekedtem, s beavatkoztam a terveibe. "Ne aggódj." Bólintott Jude, olvasva kifejezésemből. "A titkaid biztonságban vannak. Egy szót sem szóltam róluk." Megkönnyebbülten sóhajtottam. "Láttad őt Dament?" Kérdeztem, torkom összeszorult, a szívem kalapált, nevének említésére elöntött a vágy, miközben elképzeltem, hogy érezheti magát most, hogy megtalálta elmúlt évszázadainak riválisát, ugyanazt a fiút, akivel a parton ölelkeztem, aki az imént a verandáján állt, Romyval és Raynenel az oldalán. "Nem volt otthon, de az ikrek annyira feldúltak voltak, hogy megvártam míg hazaér. Már kereste őket." Összeszorítottam az ajkam, s azon tűnődtem mit láthatott, hogy az ikrek után indult. "Azt hiszem eléggé meglepődött, mikor ott talált a nappalijában amint tévézem, de aztán elmagyaráztam neki a dolgot, és meglehetősen jól ment." "Jól?" Felemeltem a szemöldököm. Megvonta a vállát, s rám nézett, tekintete annyira közvetlen, annyira nyílt, olyan volt, mint egy szerető ölelése. Arra késztetett, hogy elforduljak, hangom remegett, bizonytalan volt, mikor megszólaltam, "És hogy magyaráztad meg neki?" Hűs leheletét éreztem az arcomon, ahogy előredőlt és azt suttogta a fülembe, "Azt mondtam neki, hogy csak megláttam őket, amint tébolyogtak a városban, s úgy döntöttem, inkább elviszem őket. Nem baj, ugye?"
Vettem egy mély lélegzetet, s Romanra figyeltem, néztem, ahogy Havennel a vállain közelharcot vívott Milesszal. Fröcséltek és játszadoztak, s külsőre nem tűnt másnak, mint ártalmatlan, jó mókának - míg Roman megfordult, s a játék abbamaradt. Tekintetünk találkozott, ragyogóan, s gúnyolódva mosolygott rám, mintha tudná, mit tettem. S mielőtt pisloghattm volna, újra visszatért a barátaihoz, megkérdőjelezve bennem, hogy tényleg azt láttam-e amit gondolok. "Nem. Semmi baj." Mondtam, rettenetes fájdalmat éreztem a gyomromban, s azon tűnődtem, mit indítottam el.
negyvenhat Miles harmadik sikertelen kísérlete után, hogy ugorjak be, végül kiszállt, s felém indult, miközben azt mondta, "Hé, mi van? Tudom, hogy rajtad van a bikinid - látom a pántját!" Nevetett, miközben felhúzott a székemből, s szorosan magához ölelt, s azt suttogta, "Mondtam már mennyire szeretlek, Ever? Mondtam már? Ever, Ever?" Megráztam a fejem, s elhúzódtam, Holtra pillantottam, aki a szemeit forgatta, s Miles karját rángatta, próbálta meggyőzni őt, hogy hagyon békén. De Miles nem tette, valamit mondani akart, s addig nem hagyott békén, míg el nem mondta. Nedves kezét a vállamra tette, ahogy közelebb hajolt, s azt hadarta,
"Mielőtt odajöttél a suliba - csak én voltam és Haven. De aztán - attól a pillanattól fogva, hogy felvillanyoztad az asztalunkat - most már Haven te és én vagyunk." Rám nézett, fejét félredöntötte, majd szorosabban magához ölelt. Holtra pillantottam, mindketten elfojtottunk egy nevetést, ahogy megragadtuk Miles egy-egy karját, s a konyhába indultunk egy kis kávéért. Épp leültünk az asztalhoz, mikor Haven és a három halhatatlan barátja belépett. "Hát ti srácok, már mentek is?" Bámultam rájuk, s láttam, hogy már felöltöztek, kezükben nedves törölközők voltak. Haven bólintott. "Misának és Rafenek holnap dolgoznia kell és Romannak és nekem is van egy találkozónk." Romanra néztem, tekintetem az övébe fúródott. Hogy mehetne el, mikor még oda sem adta, amit akarok? Nem kezd el megalázkodni és a bocsánatomért könyörögni, ahogy elképzeltem? Hogy mehetne el, mikor én ezt nem így terveztem? Kikísértem őt az ajtóig, a szívem kalapált, ahogy figyeltem ragyogó tekintetét, s tudtam, valami nincs rendben. Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel. Bár pontosan úgy vittem véghez a varázslatot, ahogy a könyv írta, tekintetéből és ajkai mozgásából nyilvánvaló volt, hogy az istennő és a királynő is cserbenhagyott. "Hová mentek?" Kérdeztem, próbáltam olvasni az energiáiból, de nem tudtam meg semmit. Haven rám nézett, felemelte a szemöldökét, s egy mosoly csillant fel az arcán, ahogy Roman vállára tette a kezét és azt mondta, "Privát buli. De számodra is van
hely, Ever. Talán egy kicsit később beugorhatnál, tudod, mikor itt már végeztél." Tekintetem találkozott az övével, s kitartottuk, míg végül félrenéztem, s újra Havenre fókuszáltam. S bár megígértem, hogy nem teszem ezt, mégis beleolvastam a gondolataiba, izgatott voltam, mit tervez odabent, mi folyik itt valójában, de nem jutottam túl messzire, hiszen egy erős falba ütköztem, melyet valaki állított az utamba. "Minden rendben?" Kérdezte Roman, rám bámulva, majd kinyitotta az ajtót. "Egy kicsit - izgatottnak tűnsz." Vettem egy mély lélegzetet, tekintetem összeszűkült, s már épp azon voltam, hogy mondjak valamit, mikor Jude odajött és így szólt, "Valaki bekoszította a szőnyeget." S bár a figyelmemet csak egy pillanatra vonta el, de az elég volt ahhoz, hogy gyorsan lelépjenek. Roman hátrapillantott a válla felett, s rám nézett, mikor így szólt, "Bocsi, hogy így itt hagyunk, Ever. Bár biztos vagyok benne, hogy később még találkozunk."
negyvenhét Arra számítottam, hogy Miles volt az, de kiderült, hogy ő jól van. Segített feltörölni egy adag mocskot, miközben mosolygott és azt mondta, "Ezt hívjuk színjátszásnak. Viva Firenze!" Öklét az égbe emelte. "Szóval tényleg jól vagy?" Adtam neki egy tiszta törölközőt, rosszul éreztem magam a történtek miatt.
"Nem vagy részeg?" "Egyáltalán nem! De az a lényeg, hogy te azt hitted, igen." Vállat vontam. "Az érthetetlen beszéded és az ingadozó egyensúlyod - minden jele megvolt." Összetekerte a törölközőt, majd átadta nekem, mikor Jude megjelent az oldalamon, s elvette helyettem. "Mosoda?" - kérdezte, felemelve szemöldökét. De én csak a fejemet ráztam, s a szemetes felé mutattam, majd Milesra nézve azt kérdeztem, "Szóval ki volt az, ki hozott piát?" "Ó, nem." A fejét ingatta, s feltartotta a kezét. "Sajnálom Ever, de te szervezted ezt a kis összejövetelt, amit buliként terjedt el. S ha te nem is vettél, attól még megtalálják a módját, hogy szerezzenek. De tőlem nem tudsz meg semmit." Száját cipzárként becsukta, mielőtt hozzátette, "Én azt mondom, dobd ki ezeket az öreg cuccokat." A szőnyegre mutatott. "Komolyan. Segítek feltekerni. Csak annyit kell tennünk, hogy teszünk a helyére valamit, s körberakjuk bútorokkal és Sabine észre sem veszi, hogy eltűnt." De én csak a fejemet csóváltam, ez a lehányt szőnyeg volt a legkisebb problémám most, hogy Roman már nincs itt. Valami titokzatos találkozójuk van Havennel, ahová úgy tűnik én nem törhetek be, és mi van a megjegyzésével, miszerint később még találkozunk? Ezzel vajon az összekötő varázslatra utalt - vagy valami másra? Miles előrehajolt, hogy megöleljen, a karjaival erősen megszorított, mikor így szólt, "Köszönöm a bulit, Ever.
S bár nem tudom mi folyik közted és Damen között, van valami, amit el szeretnék mondani, s remélem, hogy meghallgatsz és komolyan veszel. Készen állsz?" Felemelte a szemöldökét, s magával húzott. Vállat vontam. Gondolataim valahol máshol jártak. "Megérdemled, hogy boldog légy." Bólintott, tekintete élénk volt, az enyémbe fúródott. "És ha Jude tesz téged boldoggá, akkor emiatt ne érezd rosszul magad." Várt, várt a válaszomra, de mikor nem szóltam, hozzátette, "A bulinak már vége. Mi is megyünk. De még Firenze előtt együtt leszünk, jó?" Bólintottam, s figyeltem ahogy ő és a barátai az ajtó felé indultak, majd utánakiáltottam, "Hé Miles, Haven vagy Roman nem mondta, hová mennek?" Miles rám nézett, szemöldökei összeolvadtak, mikor azt mondta, "A Jövendőmondóba." Bámultam utána, a gyomrom görcsbe rándult, bár fogalmam sem volt, miért. "Emlékszel arra a napra, mikor jósoltatni akart?" Bólintottam. "Mesélt róla Romannak, aki elintézett neki egy privát jóslást." "Ilyen - későn?" A csuklómra pillantottam, hogy megnézzem mennyi is az idő, de az órám nem volt rajtam. De Miles csak megvonta a vállát és az autójához indult, s én azon tűnődtem, vajon nekem is ki kellene-e mennem. Szerettem volna utolérni Romant és Haven és meggyőződni róla, hogy jól van.
De mikor megpróbáltam ráhangolódni az energiájára, nem jutottam túl messzire. Voltaképp semmire sem jutottam. Már épp azon voltam, hogy még egyszer megpróbáljam, mikor Jude odajött és azt mondta, "Tényleg ki kéne dobnod azt a szőnyeget. Borzalmas szaga van." Bólintottam, össze voltam zavarodva, nem tudtam mit tegyek. "Tudod mi segítene?" "Kávézacc." - motyogtam, s eszembe jutott, hogy édesanyám használta egyszer, mikor Boglárka valami rosszat evett és kidobta a taccsot Riley szobájában. "Nos, igen az is, de arra gondoltam, hogy inkább menjünk minél messzebb a bűztől. Nekem mindig bejön." Rá néztem, arcán egy mosoly villant fel. "Komolyan." Megragadta a kezem, s kivezetett. "Mi értelme van, ha egész végig csak aggódsz, mi értelme van, ha folyamatosan a dekorációval és a kajával törődsz, s megteszel mindent, amit tudsz a barátod medencés búcsúpartiján, de az egész estét a medence szélénél töltöd, s figyeled, ahogy ünnepelnek, miközben te egyszer sem ugrasz egy fejest?" A távolba meredtem. "Ez Miles bulija volt, nem az enyém." "Akkor is." Jude a fejét ingatta, s úgy nézett rám, mely rögtön megnyugtatott. "Kicsit feszültnek tűnsz, és a stressz öl, ugye tudod?" Rá pillantottam, láttam, ahogy mosolyog, mikor azt mondja, "Buborékok." "Buborékok?"
A gyógyfürdőre pillantott. "Buborékok." Arca komoly volt, tekintete az enyémbe fúródott. Vettem egy mély lélegzetet, s a Jacuzzira pillantottam, mely meleg, hívogató és igen, buborékos is volt. Figyeltem, ahogy Jude megragad néhány törölközőt és a széléhez teszi őket, majd arra gondoltam, hogy semmit sem veszíthetek, s talán még segíthet is megtisztítani a fejem, s kitalálni egy új tervet, majd megfordultam, s kibújtam a ruhámból. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen félig meztelen leszek, de a szemébe nézni is szinte olyan volt, mint levetkőzni Mint a lány a festményen. A széléhez lépett, s belemártotta lábujjait, szemei kikerekedtek, melyen nem tudtam nem nevetni. "Biztos vagy benne?" Karjaimat a derekam köré fontam, mintha fáznék, bár csak próbáltam elhárítani tekintetét. Láttam, ahogy aurája szikrázik és lángol, ahogy végigmér, ahogy az arca elvörösödik, s gyorsan félrenéz. "Határozottan." Bólintott, hangja mély és határozott volt, figyelt ahogy beszálltam a Jacuzziba, s először összerezzentem a forró víz hatására, de aztán lassan ellazultam. Elmerülni a forróságban és a buborékokban úgy gondoltam, talán még ez lehet a legokosabb lépésem. Becsuktam a szemem, s előrehajoltam, ellazítottam az izmaim, próbáltam megnyugodni, mikor Jude így szólt, "Akad hely még valaki számára?" Csak bámultam rá, néztem ahogy leveszi a pólóját, ahogy leleplezi mellkasát, törzsét, mely a csípőinél kissé karcsúsodik,
majd szemem újra visszavándorolt arcára, szemeire, arra a két akvaszemre, melyet már évszázadok óta ismerek. Figyeltem ahogy előrelép, s már épp azon volt, hogy beszálljon, mikor eszébe jutott, hogy a telefonja a zsebében van, s így azt a törölközőre dobta. "Kinek az ötlete volt ez?" Nevetett, belemerülve a gőzbe és a forróságba, ahogy leült mellém, kinyújtotta lábait, melyek véletlenül az enyémen landoltak, s egy másodpercig ott pihentette, mielőtt elhúzódott. "Igen, ez az élet." - mondta, hátradöntve fejét és becsukva szemeit, majd felém kukucskált, mikor hozzátette, "Kérlek mondd, hogy sokat használod és nem felejted el addig, amíg valaki el nem csábít?” „Szóval ez történt? El vagyok csábítva?” Mosolygott, majd egy laza vigyorgás terült el arcát, felragyogtatva szemeit. „Úgy tűnik egy kis győzködésre van szükséged. Nem tudom észrevetted-e, de kissé makacs vagy.” Nagyot nyeltem, félre akartam nézni, valami másra, csak nem rá, de képtelen voltam elvonni róla a tekintetem. „Nem mintha ezzel bármi baj lenne – makacsnak lenni – „ Tekintete elmélyült, az enyémbe fúródott, egyre közelebb vonzva magához, arca annyira közel volt az enyémhez, hogy ösztönösen becsuktam a szemem. Belefáradtam a harcba, hogy ismételten eltoljam magamtól. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy csók. Jude csókja. Bastiaan csókja. S azt reméltem talán elárulja nekem egyszer és mindenkorra, hogy Damen aggodalma egyáltalán nem valódiak.
Nyugodt energiája, mely felém áramlott megnyugtatott, ellazított, ahogy ajkai elváltak, s kezét a térdemre tette, közelebb hajoltunk egymáshoz, s a szánk már épp összeért volna, mikor megszólaló telefonja félbeszakított minket. Elhúzódott, bosszúság ült ki az arcára. „Felvegyem szerinted? „Szolgálaton kívül vagyok.” Vállat vontam. „Te vagy a médium, te mondd meg.” Ott állt, s a törölközője felé fordult, miközben az alakját figyeltem, széles vállait, törzse éles V ívét, majd tekintetem megakadt egy kis folton a hátán. Valami kerek, sötét, alig kivehető, de mégis – Megfordult, újra rám nézett, szemöldökei összeolvadtak, kezét a füléhez emelte, mikor így szólt, „Hello?” aztán, „Ki?” Rám mosolygott, majd a fejét csóválta, de már túl késő. Már felismertem. Egy félreérthetetlen kígyó volt az, mely a saját farkája harap. Az Ouroboros. A misztikus szimbólum, melyet Roman halhatatlan gazemberei viselnek, s mely ott virított Jude hátán is. Az amulettemért nyúltam, ujjaimat tapogatóztam utána, de csak a bőrömet találtam. Azon tűnődtem, vajon ennek van-e valami köze ahhoz, hogy a varázslatom rosszul sült el, hogy Roman valahogy elrendezte ezt az egészet. „Ever? Igen, itt van – „ Rám nézett, majd hozzátette, „O-ké...”
Rám pillantott, karját kinyújtotta, át akarta adni a kagylót. De én elutasítottam, s olyan gyorsan kiugrottam a Jacuzziból, hogy a fejét rázta és csak pislogott. Megragadtam a ruhámat, s felrángattam magamra, ahogy az rátapadt és húzta a bőrömet, szemeim lángoltak, s azon tűnődtem mi a francot akarhat. „Téged keresnek,” – mondta, kimászott a Jacuzziból, s újra megpróbálta odaadni. „Ki az?” Kérdeztem, hangom alig suttogás volt. Mentálisan felidéztem mind a hét csakrát és a hozzájuk tartozó gyengeségeket, majd próbáltam meghatározni az övét. „Ava az. Azt mondja beszélnie kell veled. Jól vagy?” Bandzsított, fejét oldalra döntötte, aggodalom ült ki az arcára. Meghátráltam, nem tudtam mi történik, de abban biztos voltam, hogy semmi jó. Túljutva az auráján próbáltam az elméjébe férkőzni, de csak a fallal találtam szembe magam, melyet ő maga épített fel. „Honnan tudja a számod?” Kérdeztem, tekintetem szilárdan fürkészte az övét. „Megadtam neki, mikor nekem dolgozott – emlékszel?” Megvonta a vállát, karját az égbe emelte. „Ever – komolyan – mi van?” Rá néztem, a szívem kalapált, a kezem remegett, s biztosítottam magam afelől, hogy el tudnám rendezni, ha szükség volna rá. „Rakd le a telefont.” „Mi?”
„Rakd le. Oda.” Egy székre mutattam, tekintetem egyszer sem tévesztette el az övét. „Majd gyorsan sétálj el; ne gyere közel.” Furcsán nézett rám, de úgy tett, ahogy mondtam. Visszament a Jacuzzihoz, miközben én felvettem a telefont, de tekintetemmel még mindig őt követtem. „Ever?” A hang éles, sürgető volt és határozottan Aváé. „Ever, figyelj, nincs időm elmagyarázni.” Ott álltam zsibbadtan, sokkosan, s még mindig Judet bámultam, mikor azt mondta, „Történ valami Havennel – bajban van – alig kap levegőt – mi – mi elveszítjük, ha nem viszel el Romahoz azonnal.” Megráztam a fejem, próbáltam értelmezni a szavakat. „Miről beszélsz? Mi folyik ott?” „Csak oda kell vinned – most – siess – mielőtt túl késő lesz!” „Hívd a kilenc-kilenc-egyet!” Kiáltottam, hangom alig hallgató volt, szinte küzdelmes, mikor Roman hangja bekapcsolódott. „Felesleges, szivem.” – dorombolta. „Mozogj egy kicsit és gyere ide gyorsan. A barátod találkozni akart egy jövendőmondóval, de sajnos nem tűnik túl fényesnek a jövője. Már csak a lélek tartja, Ever. Én mondom neked, már csak a lélek. Szóval cselekedj helyesen és gyere ide. Úgy tűnik eljött az idő, hogy megoldd a rejtvényt.” Letettem a telefont, s a kapuhoz indultam, Jude követett, azt kérve, hogy magyarázzam el. S mikor elkövette azt a hibát, hogy megragadta a vállam, olyan erősen meglöktem, hogy több métert repült, s a székek között kötött ki.
Végtagjaival és az udvari bútorokkal a nyakában bámult rám, majd felküzdötte magát, mikor hátrapillantottam a vállam felett és azt mondtam, „Szedd össze a cuccod és nyomás. Nem akarlak itt látni, mikor visszajövök.” Áttörtem a kapun s rohanni kezdtem, azt remélve, hogy még azelőtt elérem Havent, mielőtt túl kséő lenne.
Negyvenkilenc Damen felé hajolt, tekintete, mint egy kéz a karomon meleg, hívogató volt, s teljesen magával ragadott. „Ever, kérlek, nézz rám.” – mondta. De én csak bámultam az óceánt, a víz annyira fekete volt, hogy szinte nem is lehetett kivenni. Fekete óceán, fekete hold, és egy barát, aki nekem köszönhetően Árnyékországba tart. Kiszálltam az autójából, s a széléhez indultam, bámultam a meredek szirt alá, a sötétségbe. Éreztem az energiáját, ahogy mögém jött, kezét a vállamra tette, s a mellkasához húzva így szólt, „Ezen is túl jutunk – majd meglátod.” Megfordultam, látnom kellett őt, azon tűnődtem hogy mondhat ilyet. „Hogyan?” Kezdtem, hangom annyira törékeny volt, mintha valaki másé volna. „Mégis hogyan? Csinálsz neki egy amulettet és ragaszkodsz hozzá, hogy mindennap viselje?” Megráztam a fejem, tekintete az enyémbe fúródott, ahogy így szólt, „Hogy tudnám meggyőzni Havent, hogy viselje, ha még téged sem tudlak?” Ujjaival a
nyakamhoz ért, a mellkasomhoz, ahol a kristályoknak kellene lenniük. „Mi történt?” Megfordultam, nem akartam látni a tekintetét, miután elmagyaráztam miért vettem le, hogy egy rosszul elvégzett varázslat miatt tettem félre. „Mit kéne mondanom neki?” Suttogtam. „Hogy tudnám elmagyarázni, mit tettem? Hogy mondod el valakinek, hogy örök életet adtál neki, de ha véletlenül meghal, akkor a lelke odavész?” Damen ajkai fenyegetően közeledtek felém, s a fülemet súrolva így szólt, „Megtaláljuk a módját – majd – „ Megráztam a fejem, s elhúzódtam, a sötétségbe bámultam, elkerülve tekintetét. „Hogy mondhatnánk el neki? Hogy tudád – „ Odajött mellém, már csak merő jelenlététől is bizseregni kezdett a bőröm, majd azt mondta, „Hogy tudnék mit?” Nagyot nyeltem, képtelen volam elmondani, szavakba önteni azt, amit tettem. A karjaiba zuhantam, a mellkasához szorítottam magam, s azt kívántam bárcsak beleköltözhetnék, közvetlenül a szíve mellé, s ott maradhatnék örökre – a legbiztonságosabb menedék, amit valaha ismertem. „Hogy bocsáthatnék meg egy lánynak, aki annyira szereti a barátját, hogy nem tudta elengedni?” A fülem mögött a hajamba túrt, s felemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. „Hogy bocsáthatnék meg egylánynak, aki feláldozta az egyetlen dolgot, melyet mindvégig akart? Elveszítve a reményt, hogy valaha is együtt lehessünk, csak hogy a barátja éljen? Hogy tudnék megbocsátani neki, azt kérdezed?” Rám nézett, szemeivel az enyémet kereste. „Ez könnyű. Nem
tettelek hasonló választás elé, mikor először megitattam veled az elixírt? És mégis, amit tettél annyira nagy volt, csak a szeretet motiválta, míg az én tetteim nem voltak ennyire tiszták. Engem sokkal jobban érdekelt, hogy a saját szenvedésemet enyhítsem.” A fejét csóválta. „Azzal győzködtem magam, hogy érted tettem, mikor az az igazság, hogy önző voltam és kapzsi, mindig beavatkoztam az életedbe és soha sem engedtem meg, hogy magadtól válassz. Visszahoztalak magamnak – ez most már kitisztult számomra.” Nagyot nyeltem, azt kívántam bárcsak tudnék hinni neki – hogy a döntésem nemes volt. De ez más. Amit én tettem, az teljesen más. Én tudtam Árnyékországról, ő pedig nem. Rá néztem, mikor így szóltam, „És addig minden rendben van, amíg újra bajba nem kerül, s lelkének halála csak az én hibám lesz.” Tekintete tovasiklott rólam, egészen a láthatatlan óceánig, mely hullámok sorát küldte a partra. De mindketten tudtuk, hogy már nincs mit mondani. Ezt nem lehet szóval orvosolni. „Ez nem – „ Szünetet tartottam, hülyének éreztem magam, hogy minden mást tekintve most hozom fel a dolgot, de akkor is azt akartam, hogy tudja. „Nem úgy volt, ahogy gondolod – Judedal és velem – az a nap a parton – „ A fejemet csóváltam. „Nem az volt, aminek tűnt.” Állkapcsa megfeszült, szorítása ellazult, de visszahúztam magamhoz, még sok mindent el kellett mondanom. „Azt hiszem halhatatlan. Egy gonosz, mint Roman.” Damen rám bámult, tekintete összeszűkült, mikor hozzátettem, „Láttam a tetkóját a hátán – „
Majd ráébredtem, hogy is hangzik ez, szóval inkább küldtem neki mentálisan egy képet, mikor hozzátettem, „A fürdőgatyájában volt, a jacuzziban voltunk – „ A fejemet ingattam, ez nem segített. „Az egész Miles búcsúpartija miatt volt – és – valahogy, mikor Ava telefonált és a mobiljáért nyúlt, megláttam. A kígyót, ami a saját farkába harap. Az Ouroboros. Mint ami Drinának volt, és amit Roman visel a nyakán. Ugyanaz.” „Pont olyan, mint Romané?” Bandzsította, nem tudtam mire gondol. „Felvillant? Mozgott? Elhalványult és eltűnt?” Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejem, azon tűnődtem, mi különbség lehet. Úgy értem biztos vagyok benne, hogy néhány másodpercig láttam, nem csak egy pillantás erejéig, de akkor is – Sóhajtott, majd elhúzódott, autója elejének támaszkodott, mikor így szólt, „Ever, az Ouroboros magában nem gonosz. Távol áll tőle. Roman és a bandája eltorzították a jelentését. Ez voltaképp egy ősi alkímiai szimbólum, a rombolás ellenében a teremtést szimboziálja, az örök életet – ilyesmit. Sokaknak van, s az egyetlen oka, amiért Judenak van, az a művészet. A test művészete és te. Felé indultam, azt akartam, hogy tudja, én egyáltalán nem viszonzom. Hogy tudnám, mikor Damen a képben van? Rájöttem, hogy hallja a gondolataimat, s közelebb húzott, ajkait a fülemhez nyomta. „Biztos vagy benne? Nem csak a csillogó autó és a varázslatos trükkök győztek meg?”
Megráztam a fejem és hozzábújtam, figyelve a köztünk lévő energiafátyolra, megborzongtam, mikor a telepátiánk újra működésbe lépett. Féltem, hogy valahogy elvész, miután visszatértünk abból a szobából. Persze, hogy még működik, gondolta. Nem engedi be a félelmet – kettesben hagy minket – mégis szétválasztva – míg a szerelem- a szerelem épp az ellentéte – egyesülnek. „Mindig is te voltál az.” Mondtam, ki kellett mondanom a szavakat, hogy mindketten halljuk őket. „Csak te. Senki más, csak te.” A szemébe néztem, azt reméltem, hogy a várakozásnak vége, elfelejthetjük a három hónapos megegyezésünket. Két kezébe fogta az arcom, s ajkát az enyémre nyomta. Meleg, szerelmes jelenléte volt az egyetlen válasz, melyre szükségem volt. Az egyetlen válasz, amit akartam. Tudtam, hogy még annyi mindent kell megbeszélnünk – Roman, Haven, az ikrek, Jude, a Könyv, Ava visszatérése – de tudtam, hogy ez még várhat. Most csak élvezni akartam, hogy vele vagyok. Karjaimat a nyaka köré fontam, ahogy az ölébe húzott, mindketten bámultunk valami annyira sötétet, annyira hatalmasat, végtelent és örökkévalót, s mindketten tudtuk mi az – de mégsem láttuk.
Köszönöm, hogy elolvastad Fordította: Károlyfi Kitti
