alyson noël mindörökké

alyson noël

mindörökké

első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

A mű eredeti címe: Evermore Fordította: Gazdag Tímea A művet eredetileg kiadta: St. Martin's Press, New York Copyright © 2009 by Alyson Noéi Borítót tervezte: Balogh József

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 055 1 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Jolynn Snarky Bennek, barátomnak oly sok életen át. (Leközelebb rocksztárok leszünk!)

KÖSZÖNET Ezt a könyvet nem tudtam volna megírni a következő emberek végtelen nagylelkűsége és bölcsessége nélkül: Brian L. Weiss, M. D. és Christina Gikas, akik olyan múltat mutattak nekem, amelyet soha el sem tudtam volna képzelni; James Van Praagh, aki megtanított a világot teljesen új módon látni; az ügynököm, Kate Schafer, aki olyan ügyesen egyengeti az utamat; a kiadóm, Rose Hilliard, aki a történeteimmel olyan gondosan bánik; immár számos könyvem olvasószerkesztője, NaNá V. Stoelzle, aki megvéd engem a nyelvtani kellemetlenségek mindenféle formájától; és mint mindig, Sandy, az utolsó reneszánsz ember.

Az aura színei Vörös – Energia, erő, harag, szexualitás, szenvedély, félelem, ego Narancs – Önuralom, törekvés, bátorság, gondolkodás, akaratgyengeség, közöny Sárga – Derűlátás, boldogság, értelem, barátságosság, habozás, könnyű vezethetőség Zöld – Béke, gyógyítás, részvét, álnokság, féltékenység Kék – Spiritualitás, hűség, kreativitás, érzékenység, kedvesség, rosszkedv Lila – Erős spiritualitás, bölcsesség, intuíció Indigókék – Jóindulat, erős intuíció, útkeresés Rózsaszín – Szeretet, őszinteség, barátság Szürke – Depresszió, szomorúság, kimerültség, alacsony energiaszint, kételkedés Barna – Kapzsiság, öncélúság, önfejűség Fekete – Energiahiány, betegség, közelgő halál Fehér – Tökéletes egyensúly

egy – Na, ki vagyok? Haven langyos, nyirkos tenyere szorosan tapad az arcomra, a koponyás ezüstgyűrű elszíneződött szegélye nyomot hagy a bőrömön. A szememet eltakarja, de tudom, hogy feketére festett haja középen van elválasztva, a fekete, műszálas fűzőt egy garbópulcsi felett viseli (hogy ne ellenkezzen a suli öltözködési szabályzatával), vadonatúj, földet seprő szaténszoknyája szegélyénél máris éktelenkedik egy lyuk, ahol beleakadt a Doc Martin bakancs orra, és a szeme aranyszínű, de csak a sárga kontaktlencsék miatt. Azt is tudom, hogy a papája valójában nem „üzleti" úton van, ahogy állította, hogy a mamája „személyi" edzője több mint edző, és hogy a kisöccse eltörte az Evanescence CD-jét, de fél elárulni. Nem azért tudom mindezt, mert kémkedek, vagy leselkedem utána, vagy mert valaki elmondta. Azért tudom, mert médium vagyok. – Gyerünk! Találgass! Mindjárt becsöngetnek! – sürget. A hangja reszelős, mintha egy egész doboz cigit szívna naponta, pedig csak egyszer próbálta.

Tétovázom, próbálok arra az emberre gondolni, akivel a legkevésbé sem szeretné, ha összetévesztenék. – Hillary Duff? – Juj! Még egyet találhatsz! – Erősebben szorítja a szememre a tenyerét, gőze sincs, hogy nem kell látnom, hogy tudjam. – Mrs. Marilyn Manson? Felnevet és elenged, megnyalja a hüvelykujját, hogy ledörzsölje az arcomról a nyomot, amit a gyűrűje hagyott, de eltolom a kezét. Nem mintha a nyálas kezétől undorodnék (úgyis tudom, hogy egészséges), csak nem akarom, hogy hozzám érjen. Minden érintés árulkodó és kimerítő számomra, inkább próbálom mindenáron elkerülni. Haven megragadja a pulcsim kapucniját, lesodorja a fejemről, és a fülhallgatóra kancsalítva kérdi: – Mit hallgatsz? Benyúlok az iPod-zsebbe, amit az összes kapucnis pulcsimba belevarrtam, hogy ne látsszon a fehér zsinór, és a kezébe adom. Kidülled a szeme. – Mi a...? Úgy értem, lehet ezt egyáltalán hangosabbra venni? És ki ez? – Kettőnk között lóbálja az iPodot, mindketten halljuk, ahogy Sid Vicious a brit anarchiáról üvölt. Igazság szerint nem tudom, hogy ellene vagy mellette, de mindenesetre épp elég hangosan, hogy eltompítsa túlságosan is kiélezett érzékeimet. – Sex Pistols - felelem, és kikapcsolom, majd visszadugom a titkos zsebbe. – Meglep, hogy egyáltalán még hallasz – mosolyog rám. Becsöngetnek.

Vállat vonok. Nem kell fülelnem ahhoz, hogy halljak. Nem mintha elmondanám ezt Havennek. Elköszönök azzal, hogy ebédnél találkozunk, elindulok a terembe, keresztül az udvaron, behúzom a nyakam, amikor két srác lopódzik a barátnőm mögé, és rátaposnak a szoknyája szegélyére, hogy majdnem orra esik. Amikor megfordul, a gonosz jelét mutatja feléjük (oké, nem igazán a gonosz jele, csak valami, amit ő talált ki), és a sárga szemével rájuk mered. A fiúk azonnal békén hagyják. Én pedig fellélegzem, és belépek az osztályba. Haven érintése gyorsan elenyészik. A padom felé menet átlépem Stacia Miller táskáját, amit direkt az út közepére tett le, és figyelmen kívül hagyom az orra alatt elmorgott, szokásos „LÚÚÚZER!"-t. Leülök, kipakolom a könyvemet, füzetemet, tollamat a táskámból, bedugom a fülhallgatómat, felhúzom a kapucnit, az üres székre dobom a hátizsákomat és várom, hogy Robins tanár úr megjelenjen. Robins tanár úr mindig késik. Többnyire azért, mert szeret óra előtt inni néhány kortyot a kis ezüst flaskájából. De csak mert a felesége állandóan ordít vele, a lánya szerint egy vesztes, és eléggé utálja az életét. Ezt mind az első nap tudtam meg, amikor átadtam neki a papírjaimat, és véletlenül hozzáértem a kezéhez. Ha valamit be kell adnom, azóta inkább csak leteszem az asztal szélére. Behunyt szemmel várok, és a pulcsimban kotorászok, hogy Sid Viciousről valami lágyabbra váltsak. Az osztályteremben már kevesebben vagyunk. Nem kell akkora hangerő, hogy kizárjam a zavaró külső energiákat.

Nem mindig voltam ilyen csodabogár. Valaha normális tini voltam. Az a fajta, aki sulibálba megy, belezúg a sztárokba, és olyan hiú a hosszú, szőke hajára, hogy nem is hinné, hogy egyszer majd lófarokba fogja, és egy túlméretezett kapucni alá rejti. Volt egy anyukám, egy apukám, egy Riley nevű kishúgom meg egy édes, gyönyörű, krémszínű labradorom, Puszedli. Egy szép házban laktam egy jó környéken az oregoni Eugene-ben. Népszerű, boldog lány voltam, és alig vártam a sulit, mert beválasztottak a Varsity vezérszurkolói közé. Az életem rendben volt, a határ pedig a csillagos ég. És még ha ez utóbbi klisé is, igaz volt. Ami engem illet, ez már csak mese, mert a baleset óta csak a halálra emlékszem. HKÉ-nek, „halálközeli élménynek" hívják. Csakhogy nincs igazuk. Hidd el, nem csak „közeli" volt. Riley, a húgom meg én hátul ültünk apu kocsijában, Puszedli feje Riley ölében pihent, a farkát neki-nekiütötte a lábamnak, és akkor hirtelen felfúvódtak a légzsákok, a kocsi ripityára tört, én meg odakintről néztem végig az egészet. Bámultam a roncsot – az üvegcserepeket, az összegyűrődött ajtókat, az első lökhárítót, ahogy egy fenyőfát szorított halálos ölelésbe – és csodálkoztam, hogy mi a csoda történt, reménykedtem benne, hogy mindenki kiszállt a kocsiból. Aztán ismerős vakkantást hallottam, és amikor megfordultam, láttam, hogy Puszedlivel az élen a többiek egy ösvényen sétálva távolodnak tőlem. Utánuk mentem. Először futva próbáltam utolérni őket, aztán inkább lassítottam és csak andalogtam. Át akartam sétálni a hatalmas, lüktető fák és reszkető

virágok között. Behunytam a szememet, mert a kápráztató ködben minden csillogott. Megígértem magamnak, hogy csak egy perc lesz az egész, aztán visszamegyek, és megkeresem őket. Épp időben néztem fel, hogy lássam őket egy hídon átkelni. Integettek és mosolyogtak, majd egy pillanat múlva eltűntek. Pánikba estem. Mindenhol kerestem őket. Futottam erre, arra, de mindenfelé egyforma volt minden – meleg, fehér, ragyogó, szikrázó, gyönyörű, hülye, örök köd. Összeestem, a bőrömet szúrta a hideg, az egész testem remegett, üvöltve sírtam, káromkodtam, könyörögtem, és betarthatatlan ígéreteket tettem. Egyszer csak azt hallottam: „Ever? így hívnak, igaz? Nyisd ki a szemed és nézz rám!" Visszazuhantam a betonra, vissza a fájdalomba, a nyomorúságba. Csípős nedvesség folyt le a homlokomon. Felnéztem a fickóra, aki fölém hajolt, a sötét szemébe, és mielőtt elájultam, azt suttogtam: –Ever vagyok.

kettő Pillanatokkal azelőtt, hogy Robins tanár úr belépne, hátralököm a kapucnimat, kikapcsolom az iPodot és úgy teszek, mintha olvasnék, fel sem nézve, amikor megszólal: – Osztály, ez itt Damen Auguste. Most költözött ide Új-Mexikóból. Oké, Damen, ülj a hátsó padba Ever mellé! Amíg nem szerzed be a sajátodat, osztozzatok a könyvén! Damen fantasztikus pasi. Anélkül tudom, hogy ránéznék. Lázasan koncentrálok a könyvre, amíg felém tart, eleget megtudok az osztálytársaim gondolatfoszlányaiból. Megtudhatom az előttem két sorral ülő Stacia Miller gondolataiból, hogy „Damen Auguste állati helyes srác". Stacia barátnője, Honor száz százalékig egyetért. Honor pasija, Craig is, de ez egy másik történet. – Szia – Damen a padlóra söpri a hátizsákomat, és leül mellém. Biccentek neki, és nem emelem feljebb a pillantásomat csillogó, fekete motorosbakancsánál. Ami inkább GQ, mint Pokol Angyala stílusú. Az a fajta, ami

nagyon is kirí a mostanában a suli zöld padlóján grasszáló színpompás papucstömegből. Robins tanár úr kinyittatja a könyveket a 133. oldalon, és Damen közelebb hajol: – Nem bánod, ha belenézek a könyvedbe? Tétovázom, rettegek a közelségétől, de azért közelebb csúsztatom a könyvet, ami az asztalom szélén kezd billegni. Amikor közelebb húzza a székét, hogy áthidalja a távolságot, a székem túlfelére csusszanok, és a kapucni mélyébe rejtem az arcomat. Mosolyog az orra alatt, de gőzöm sincs, nála ez mit jelent. Az biztos, hogy könnyed és vidám, de valami más is van benne. A faliórára szegezett pillantással még lejjebb csúszom, a tenyerembe támasztom az arcomat. Szándékosan kerülöm a felém lövellő lesújtó pillantásokat, és figyelmen kívül hagyom a gondolataikat, mint például: Szegény helyes, szexi, gyönyörű új srác! Pont amellé a dilinyós mellé ültették! Stacia, Honot, Craig, de mindenki más is csak úgy sugározza a sajnálatot. Kivéve Robins tanár urat, aki legalább annyira szeretné, ha véget érne az óra, mint én. Ebédidőben mindenki Damenről beszél. Láttad az új srácot, Dament? Olyan helyes – Nagyon szexi – Úgy hallottam, mexikói – Nem, szerintem spanyol - Mindegy, külföldi – Szerintem meghívom a Téli Bálra – Nem is ismered – Ne aggódj, majd megismerem... – Ó te jó ég! Láttad az új srácot, Dament? – Haven lezöttyen mellém, és a túl hosszúra nőtt frufruja alól les

rám. A tincsei majdnem eltakarják sötétvörösre rúzsozott száját. – Kérlek, ne kezdd te is! – csóválom a fejemet, és beleharapok az almámba. – Nem így beszélnél, ha nem lennél abban a kivételes helyzetben, hogy megismerkedhettél vele – feleli, miközben rózsaszín dobozkájából előveszi az uzsonnára hozott vaníliás mufRnt, és lenyalja a tetejéről a cukormázat. Ahogy szokta. Közben pedig úgy öltözik, mint aki szívesebben fogyaszt embervért, mint aranyos, édes sütiket. – Damenről dumáltok, csajok? – suttogja Miies az asztal mögé csusszanva. Barna szeme egyikünkről a másikunkra jár, bájos arcán vigyor ül. – Gyönyörű! Láttátok a bakancsát? Annyira Vogue! Azt hiszem, ő lesz az új fiúm. Haven sárga szeme résnyire szűkül. – Késő. Már lestoppoltam. – Sajnálom, nem tudtam, hogy a non-gótok is étdekelnek – mosolyog önelégülten Miies, miközben szemét forgatva kicsomagolja a szendvicsét. Haven felnevet. – Ha így néznek ki, naná, hogy érdekelnek. Esküszöm, vérfagyasztóan jó pasi, látnod kell! – Csóválja a fejét, idegesíti, hogy nem osztom a tajongását. – Olyan... egyenesen tűzveszélyes a srác! – Nem is láttad? – kérdi Miles a szendvicsét szorongatva. Az asztalt bámulom, és azon gondolkodom, hogy hazudjak-e. Olyan nagy feneket kerítenek a dolognak, hogy úgy érzem, ez az egyetlen kiút. Csakhogy nem megy. Nem tudok hazudni, nekik nem. Haven és Miles a

legjobb barátaim. Valójában csak ők a barátaim. Már úgyis épp elég titkom van. – Mellette ülök irodalomórán - felelem végül. – Sajnos egy könyvből kell tanulnunk. De még nem igazán néztem meg magamnak. – Sajnos? – Haven félresöpri a haját az arcából, hogy jól lássa az idiótát, aki ilyet képes a száján kiejteni. - Hát ez tényleg iszonyú lehet, mekkora szívás! – forgatja a szemét sóhajtozva. – Esküszöm, fogalmad sincs, milyen szerencséd van! És még csak meg sem becsülöd. – Melyik könyvet veszitek? – kérdezi Miles, mintha a cím valami fontosat mondana. – Az Üvöltő szeleket. – Vállat vonok és leteszem az almacsutkát a szalvétámra, majd összefogom a sarkait. – És a kapucnid? Lent vagy fent? – kérdezi Haven. Emlékszem, hogy feltettem, amikor felém közeledett. – Hát... fent. Igen, határozottan fent – bólintok. – Köszi szépen – motyogja, miközben kettétöri a muffint. – A legkevésbé egy szőke istennőre vágyom konkurenciaként. Behúzott nyakkal bámulom az asztallapot. Elszégyellem magam, ha ilyeneket mondanak. Egykor tetszett volna, de már nem. – És mi van Milesszal? Ő nem ellenfél? - terelem el a figyelmet magamról valakire, aki értékeli is. Miles végigsimítja rövid, barna haját, és a legszebb pillantásával ajándékoz meg bennünket. – Hát, ne vegyél le a listáról! – Hideg, hideg! Damen és Miles nem egy csapatban játszanak. Ami azt jelenti, hogy Damen szédítő modellkülseje nem jelent semmit.

– Honnan tudod, melyik csapatban játszik? - kérdezi Miles összeszűkült szemmel, kezében az ásványvizes üveg kupakjával. – Hogyan lehetsz biztos benne? – Melegdetektor – kocogtatja meg a homlokát Haven. – Hidd el, a srác nem nálatok van leigazolva. Nem elég, hogy az irodalomórán és a rajzon is találkozom Damennel (nem mintha ott mellettem ülne, és nem mintha figyelném, de a teremben keringő gondolatok, még Machado tanárnőé is, mindent elmondanak, amit tudnom kell), de a tetejében még mellém is parkol. És még ha fel se nézek a bakancsáról, akkor is tudom, hogy hamarosan véget ér az áldásos rejtőzködésem. – Istenkém, ott jön! Pont felénk tart! - nyöszörgi Miles azzal a magasba szökő, elcsukló suttogással, amit az élet legfontosabb pillanataira tartogat. - Odanézz, azt a járgányt! Fényes, fekete BMW, szupersötétre fóliázott ablakokkal, nagyon, nagyon klassz. Oké, az lesz, hogy kinyitom az ajtót, és véletlenül nekilököm az övének, és így lesz miért beszélgetésbe elegyednünk. - Megfordul és várja a beleegyezésemet. – Ne merd megkarcolni a kocsimat! Se az övét. Senkiét! – Jó. Zúzd csak össze az álmaimat, mindegy. De azért tégy egy szívességet magadnak, és nézd meg! Aztán mondd a szemembe, hogy nem ájulsz el! Szemforgatva bepréselődöm a kocsim és a szerencsétlenül leparkolt VW bogár közé, amely mintha megmászni készülne a Miatámat. Épp amikor kinyitnám az ajtót, Miles lerántja a fejemről a kapucnit, és elcseni a napszemüvegemet, aztán a kocsi bal oldalához rohan, és nem kifejezetten visszafogott fejrándításokkal és

mutogatással próbálja felhívni a figyelmemet a mögötte álló Damenre. Sikerül neki. Végül is nem kerülhetem el örökké. Mély lélegzetet veszek és rápillantok. És amit látok, attól eláll a szavam, se pislogni, se moccanni nem tudok. És bár Miles integet és bámul, s tulajdonképpen teljes jelzőrendszerét beveti, hogy rávegyen a visszavonulásra, nem mozdulok. Szeretnék, mert tudom, hogy úgy festek, mint egy idióta, amiről már mindenki meggyőződött, de képtelen vagyok. Nem csak azért, mert Damen tagadhatatlanul szédítő pasi - fényes, sötét, vállig érő haja hullámokat vet magasan ülő arccsontja körül –, hanem mert amikor leveszi a sötét napszemüveget és a szemembe néz, megpillantom mély, sötét, mandulavágású szemét, amely furcsán ismerősnek tűnik. A szempillái olyan dúsak, hogy akár műszempillák is lehetnének. És a szája! Telt, hívogató ajkak, tökéletesek, akár Cupido íjának íve. A teste karcsú, feszes, és tetőtől talpig feketébe öltöztetett. – Ever? Hal-ló! Most mát felébredhetsz. Légy szíves! – Miles idegesen nevetgélve Damenhez fordul. – Bocs a barátnőm miatt, általában kapucniban van. Nem mintha nem tudnám, hogy fel kell hagynom a bámulásával. Most azonnal. De Damen pillantása a szemembe fúródik, a szeme színe elmélyül, s a szája mosolyra húzódik. Nem a tökéletességétől dermedek kővé, hanem főleg a testét körülvevő légtértől, ami gyönyörű arcától egészen a fekete motoroscsizma szögletes orráig az égvilágon semmit nem mutat. Üres, tiszta űr. Nincs szín. Nincs aura. Nincs lézershow.

Aurája mindenkinek van. Minden élőlény körül kavarognak a testükből sugárzó színek. Szivárványos, számukra láthatatlan energiamező veszi körül az embereket. Nem veszélyes, vagy ijesztő, vagy rossz, csak része a látható (jó, hát a számomra látható) mágneses mezejüknek. A baleset előtt nem is hallottam ilyesmiről. Nyilván nem is láttam. De attól a pillanattól fogva, hogy magamhoz tértem a kórházban, mindenütt színeket láttam. – Jól érzed magad? – aggodalmaskodott a vörös hajú nővér. – Igen, de maga miért ilyen rózsaszín? – kancsalítottam a lágy ragyogásban, ami körülvette őt. – Miért vagyok micsoda? – próbálta elrejteni a riadalmát. – Rózsaszín. Mindenhol, de a fejénél különösen. – Jól van, csillagom, csak pihenj, én hívom a doktor urat – felelte, és kihátrált a szobából, majd futásnak eredt a folyosón. Nem jöttem rá, hogy jobb megtartanom magamnak a színek látványát, amíg keresztül nem mentem egy csomó szemvizsgálaton, agyi röntgenen és pszichológiai teszten. Amikor elkezdtem meghallani a gondolatokat, egy érintésből megtudni egy-egy élettörténetet, meg elkezdett látogatni Riley, a halott húgom, jobbnak láttam nem dicsekedni az élményeimmel. Azt hiszem, hozzászoktam a dologhoz, mert elfelejtettem, hogy másképp is lehetne. De hogy Dament nem veszi körül semmi, csak a drága, menő kocsijának csillogó, fekete fényezése, az halványan emlékeztetett egy boldogabb, egy sokkal hétköznapibb életre.

– Ever, igaz? – Damen arcán mosoly ragyog, felfedve egy újabb tökéletes vonását: tündöklő fehér fogsorát. Csak állok és várom, hogy a pillantása eleresszen, Miles pedig úgy tesz, mintha a torkát köszörülné. Utálja, ha kihagyják valamiből, ezért felé intek: – Jaj, bocs. Miles, ő itt Damen. Damen, Miles – egy szempillám sem rezdül. Damen Milesra pillant, és egy kurta biccentés után visszatér a tekintete az enyémhez. Tudom, hogy őrülten hangzik, de a rövidke pillanatban, amikor nem néz rám, gyengének érzem magam és fázom. De abban a pillanatban, amikor újra a szemembe néz, minden meleg és jó lesz. – Kérhetek egy szívességet? – mosolyog. – Kölcsönadnád az Üvöltő szeleket? Fel kell zárkóznom, és ma már nincs időm elmenni a könyvesboltba. Benyúlok a hátizsákomba, és kihalászom a szamárfüles könyvet, aztán az ujjaim hegyével fogva átnyújtom Damennek. Egy részem vágyik tá, hogy megérintsem a kezét, hogy kapcsolatom legyen ezzel a gyönyörű idegennel, de a másik felem, az erősebb, a bölcsebb, a médium retteg az érintéstől, ami a szörnyű villanás okozója lehet. Damen a kocsijába hajítja a könyvet. – Kösz, viszlát holnap - villantja rám a szemét a napszemüveg fölött, és rádöbbenek, hogy csupán egy kis csiklandást éreztem az ujjaim hegyén, semmi mást. Még mielőtt felelhetnék, kitolat a parkolóból és elhúz. – Már megbocsáss – kezdi Miies fejcsóválva, amíg bemászik mellém a kocsiba –, de amikor az elájulást emlegettem, nem javaslat volt, nem kellett szó szerint venni. Most komolyan, Ever, mi volt ez? Csak mert

iszonyú kínos volt, egy olyan Hello, a nevem Ever, és én leszek a hódolód-pillanat. Komolyan mondom, azt hittem, újra kell élesztenünk. És hidd el, állati szerencsés vagy, hogy Haven nem volt itt, mert ugyan nem szeretnélek emlékeztetni, de ő látta meg előbb... És így tovább, sopánkodik egész úton hazáig. Hagyom, hadd beszélje ki magából, amíg a forgalommal küzdök, és a kezem szórakozottan tapogatja a vastag, vörös forradást a homlokomon a frufrum alatt. Hogy van az, hogy a baleset óta csak azoknak nem hallom a gondolatait, nem látom az élettörténetét, csak azoknak nem látom az auráját, akik tulajdonképpen már halottak?

három Belépek a házba, kiveszek egy üveg vizet a hűtőből, és nekivágok a szobámhoz vezető lépcsősornak. Nem kell körülnéznem, hogy tudjam, Sabine még dolgozik. Sabine mindig dolgozik, ami azt jelenti, hogy enyém az egész ház, még ha ki sem teszem a lábamat a szobámból. Sajnálom Sabinét, mert az élete, amiért olyan sokat melózott, örökre megváltozott abban a pillanatban, amikor a nyakán maradtam. De mivel anyu egyke volt, és a nagyszüleim meghaltak, mire kétéves lettem, nem volt sok választása. Vele maradhattam, apu egyetlen ikertestvérével, vagy mehettem volna a lelencbe, amíg nem töltöm be a tizennyolcat. Sabine ugyan nem tud semmit a gyereknevelésről, de még alig jöttem ki a kórházból, amikor máris eladta a lakását, megvette ezt a nagy házat, és felfogadta Orange megye legjobb lakberendezőjét, hogy megtervezze a szobámat. Van minden, ami kell, ágy, szekrény, íróasztal. De van síkképernyős tévém, egy hatalmas gardróbszobám, óriási fürdőszobám jacuzzival és külön zuhanyfülkével, teraszom szenzációs kilátással az óceánra, és a saját vackom, azaz egy játékszoba még egy síkképernyős

tévével, bárpulttal, mikróval, egy kis hűtőszekrénnyel, mosogatóval, hifitoronnyal, kanapéval, asztalokkal, babzsákfotelekkel, meg minden. Vicces, hogy azelőtt bármit megadtam volna egy ilyen szobáért. De most bármit megadnék, hogy visszaforgassam az időt. Azt hiszem, mivel Sabine az ideje nagy részét más ügyvédekkel és a cége vezetőivel tölti, tulajdonképpen úgy gondolja, hogy ezekre a cuccokra feltétlenül szükségem van. Nem tudom eldönteni, hogy azért nincsenek gyerekei, mert állandóan dolgozik, és nem tudja beilleszteni a dolgot az idejébe, vagy csak mert még nem találkozott a megfelelő pasival, esetleg sose akart, vagy mindhárom egyszerre. Úgy tűnhet, hogy tudnom kéne, mivel médium vagyok meg minden, de nem mindig látom az emberek indíttatását, főleg eseményeket látok. Mintha az élet történéseinek egész láncolata tükröződne a villanásokban, mint egy mozielőzetes. Néha csak jeleket látok, amelyeket előbb meg kell fejtenem, hogy tudjam, mit is jelentenek. Mint a tarot-kártya, vagy amikor az Állatfarmot olvastuk tavaly irodalomból. Nem mindig üzembiztos ez a dolog, néha teljesen melléfogok. De ha ilyen előfordul, vissza tudom pörgetni, és rájövök, hogy egyes képek egészen mást jelentenek. Mint amikor láttam egy nagy szívet, a közepén egy repedéssel, amiről úgy gondoltam, szerelmi csalódást jelent, aztán a nő hirtelen összeesett, mert megállt a szíve. Néha kicsit összezavar, de a képek sosem hazudnak.

Mindenesetre nem hiszem, hogy látnoknak kell lenni, hogy tudd, a gyerekről álmodozó emberek általában pasztellszínű ruhácskába bújtatott, pici örömbatyut képzelnek el maguknak, nem pedig egy százhatvankét centis, kék szemű, szőke tinédzsert látnoki képességekkel és egy tonna érzelmi teherrel. Hát épp ezért próbálok csendesen és tisztelettudóan nem útban lenni. És azt kifejezetten titkolom, hogy majdnem mindennap csevegek a halott húgommal. Riley először az éjszaka közepén bukkant fel. A kórházi ágyam lábánál állva integetett, egyik kezében egy szál virággal. Nem tudtam, mi ébresztett fel, mert nem beszélt, és nem adott semmilyen hangot. Azt hiszem, a jelenlétét érezhettem meg, vagy ilyesmi, mintha valami megváltozott volna, más lett a szoba levegője. Először azt hittem, a fájdalomcsillapítóktól hallucinálok. De miután pislogtam párat és megdörzsöltem a szemem, Riley még mindig ott állt, és eszembe sem jutott sikítani, vagy segítségért kiáltani. Néztem, ahogy megkerüli az ágyamat, és nevetve mutogat a karomat és a lábamat borító gipszre. Hangtalanul nevetett, de nem volt vicces. Amikor észrevette, hogy haragszom, komolyságot erőltetett az arcvonásaira, és mutogatva kérdezte, fáj-e. Vállat vontam, még mindig kicsit mérgesen, hogy kinevetett. Több mint rémült voltam a feltűnése miatt. Nem voltam tökéletesen meggyőzve, hogy valóban őt látom, de azért megkérdeztem: – Hol van anyu, meg apu és Puszedli?

A fejével intett, mintha pont ott állnának mellette, de nem láttam senkit. – Nem értem. Csak mosolygott, és a két összetett kezére hajtva a fejét mutatta, hogy aludnom kéne. Behunytam a szemem, bár azelőtt sosem fogadtam el tőle semmilyen tanácsot. Aztán mégis felpattant a szemhéjam: – Hé, ki engedte meg, hogy felvedd a pulcsimat? De már elment. Beletörődtem, de egész éjjel haragudtam magamra, amiért ilyen ostoba, önző, sekélyes kérdést tettem fel. Ott volt a lehetőség, hogy választ kapjak az élet néhány nagy kérdésére, amit az emberek évszázadok óta igyekeznek megtudni, ehelyett felelősségre vontam a halott húgomat, hogy feltúrta a szekrényemet. A régi szokásokat nehéz levetkőzni. Másodszor nagyon boldog voltam, hogy láthatom, és nem említettem, hogy nemcsak a kedvenc pulcsim, hanem a legjobb farmerom is rajta van (ami olyan hosszú volt, hogy harmonikázott a bokáján), meg a karkötő, amit a tizenharmadik szülinapomra kaptam. Nagyon vágyott rá már akkor. Csak mosolyogtam, és úgy tettem, mintha nem venném észre, és felültem. – Hol van anyu és apu? – kérdeztem, és azt hittem, ha erősen figyelek, megpillanthatom őket. De Riley csak mosolygott, és csapkodott a karjával. – Úgy érted, angyalok lettek? – Elkerekedett a szemem. A fejét rázta, és a hasát fogva kacagott.

– Jól van, mindegy. - Visszadőltem a párnámra, tudtam, hogy még holtában is szórakozik velem. – Na mesélj, milyen odaát? – Elhatároztam, hogy nem veszekszem. – Jól vagy, vagyis... szeretsz a mennyországban lenni? Behunyta a szemét és felemelte a kezét, mintha valamit egyensúlyozna a tenyerén. A semmiből egy festmény tűnt elő. Előrehajoltam, és bámultam a képet. Az édenkertet ábrázolta, matt volt, a keret aranyozott. A tenger mélykék, a sziklák csipkések, a homok aranyszínű volt, a fák virágoztak, és egy távoli sziget halvány árnyéka derengett rajta. – Miért nem vagy ott? Vállat volt, s a kép eltűnt. Ő is. Több mint egy hónapig voltam kórházban: törött csontok, agyrázkódás, belső vérzés, vágások, horzsolások és egy jó mély seb a homlokomon. Amíg én kötések között feküdtem begyógyszerezve, Sabinét a takarítás és a temetésszervezés hálátlan feladatai temették maguk alá, és közben még a holmimat is összecsomagolta a költözés előtt. Kért egy listát a dolgokról, amelyeket vinni akarok. Mindenről, amit szerettem volna az addigi tökéletes életemből, az oregoni Eugene-ből az ijesztő, kaliforniai, Laguna Beach-i életembe vinni. De néhány ruhámon kívül nem akartam semmit. Nem bírtam elviselni semmit, ami arra emlékeztetett, hogy mennyi mindent vesztettem el, mert egy lomokkal teli vacak doboz nem hozza vissza a családomat.

Egész idő alatt, amíg be voltam zárva a steril, fehér szobába, pszichológus járt hozzám, valami buzgó gyakornok, bézs kardigánban és csiptetős táblával a hóna alatt. Ugyanazzal a béna kérdéssel kezdte mindig: hogyan kezelem a „mélységes veszteséget" (ezek az ő szavai). Ezután megpróbált rávenni, hogy menjek el a 618-as kórterembe, ahol a gyásztanácsadás volt. Kizárt dolog, hogy részt vegyek benne. Kizárt, hogy leüljek körbe egy csomó elkínzott emberrel, és várjak, hogy elmondhassam életem legrosszabb napjának történetét. Hogyan tudott volna ez segíteni? Hogyan érezhettem volna jobban magam attól, hogy megállapítom, amit már úgyis tudok? Egyedül én vagyok a felelős azért, ami a családommal történt. Ráadásul elég hülye, önző és lusta voltam, hogy addig tétovázzak, amíg már nem tudom követni őket a túlsó partra. Sabinéval nem beszélünk sokat a repülőúton Eugeneből a John Wayne repülőtérig. Úgy teszek, mintha a gyász és a sérüléseim miatt volna, de valójában csak egy kis távolságra van szükségem. Mindent tudtam az ellentétes érzéseiről, hogy mennyire akar helyesen cselekedni, és hogy emellett folyton arra gondol: miért pont én? Szerintem én erre sosem gondoltam. Leginkább azon filóztam, hogy miért ők, és nem én? De nem akartam megbántani a nagynénémet. A sok gond után, amiken keresztülment, hogy befogadott, és próbált szép otthont teremteni, nem kockáztattam, hogy megtudja, hogy feleslegesen fáradt mindennel. Akkor is épp ilyen lett volna minden, ha fogja magát, és otthagy egy szeméttelepen.

Az autózás az új házba csupa napfény, tenger és homok volt. Amikor Sabine kinyitotta az ajtót és felkísért a szobámba, egy rövid, felületes pillantás után csak valami köszönöm-félét mormoltam a bajszom alatt. – Sajnálom, hogy magadra kell hagyjalak – mondta szemmel látható nyugtalansággal. Vissza kellett mennie az irodába, ahol minden jól szervezett és következetes volt, és semmilyen hasonlóságot nem mutatott egy sebzett tizenéves összetört világával. Abban a pillanatban, amikor az ajtó bezárult mögötte, az ágyra vetődtem, a tenyerembe temettem az arcomat, és nekiálltam kibőgni a szememet. Amíg valaki azt nem mondta: – Jaj, kérlek, térj már magadhoz! Láttad, milyen ez a hely? Síkképernyős tévé, kandalló, buborékos fürdőkád? HALLÓ! – Azt hittem, nem tudsz beszélni! – fordultam a húgom felé, aki mellesleg rózsaszín Juicy melegítőt, aranyszínű Nike cipőt valamint élénklila parókát viselt. – Ne légy nevetséges, természetesen tudok beszélni – forgatta a szemét. – De a múltkor... – Tök vicces volt! - Körüljárta a szobámat, végigsimított az íróasztalon, megpiszkálta a laptopot és az iPodot, amiket Sabine hagyott ott. – Nem hiszem el, hogy itt vagy! Ez nem igazság! – Csípőre vágott kézzel ráncolta a homlokát. – Még csak nem is értékeled! Láttad a teraszt? Egyáltalán érdekel a kilátás?

– Nem izgat a kilátás. Nem igaz, hogy így átvertél, hogy nem tudsz beszélni! – Tedd túl magad rajta! – nevetett. Figyeltem, ahogy járkál a szobában, félrehúzza a függönyöket és kinyitja a teraszajtót. – Honnan szedted ezeket a ruhákat? – kérdeztem tetőtől talpig végigmérve. Visszatértem a szokásos piszkálódáshoz és haragszomrádhoz. – Csak mert először az én cuccomban voltál, most meg Juicy van rajtad, és tudom, hogy anyu ilyet sosem vett. – Jaj, mintha szükségem lenne anya engedélyére, amikor csak benyúlok a nagy, mennyei gardróbba, és kiveszem, amit akarok. Ingyen – mosolygott. – Komoly? — kérdeztem tágra nyílt szemmel, és úgy gondoltam, hogy ez jó üzlet. Fejcsóválva kihívott a teraszra. – Gyere, nézd meg ezt a király kilátást! Megnéztem. Felkeltem az ágyról, megtöröltem a szememet a pulóverem ujjával, és kiléptem a teraszomra. Amikor a hugi mellett kiléptem a kőpadlóra, a szemem majd' kiugrott a látványtól. – Ez most vicc akar lenni? – kérdeztem a kilátást bámulva, ami annak a festménynek a hajszálpontos mása volt, amit Riley a kórházban mutatott. De mire megfordultam, már nem volt ott.

négy Riley segített visszaszerezni az emlékeimet. Gyerekkori történeteket mesélt és emlékeztetett az életre, amit éltünk, a régi barátainkra egészen addig, amíg nem kezdett el összeállni az egész. Segített értékelni az új, dél-kaliforniai életemet. Látva, hogy milyen izgatott a klassz szobám, a vadiúj, csillivilli, piros kabrióm, a fantasztikus strandok és az új sulim láttán, én is rádöbbentem, hogy még ha ez az élet nem is az, amelyet szeretnék, attól még igenis lehet értékes. Még ha veszekedtünk és vitáztunk is, ha egymás idegeire mentünk is épp úgy, ahogy azelőtt, igazság szerint a látogatásai éltettek. Legalább egy emberrel kevesebbet veszítettem el. A napok fénypontja volt az együtt töltött idő. Az egyetlen gond az, hogy ezt ő is tudja, szóval, ha felhozom a témát, amikről nem akar beszélni, mint például hogy mikor láthatom anyut, aput és Puszedlit, vagy hol van, ha nincs velem éppen, azzal büntet, hogy nem jön. Idegesít, hogy nem árul el semmit ezekről, de jobbnak látom nem erőltetni. Nem mintha én

megosztottam volna vele az új auralátó és gondolatolvasó képességemet, és hogy mennyire megváltoztatott mindez – beleértve az öltözködésemet is. – Sose lesz pasid, ha így öltözöl – mondja az ágyon heverészve, miközben próbálom összeszedni magam, hogy időben elinduljak az iskolába. – Ja, hát nem mindenki teheti meg, hogy csak behunyja a szemét és hopp, új ruhatár! - felelem, miközben felrántom a viseltes tornacsukámat és megkötöm a rojtos cipőfűzőt. –Jaj, mintha Sabine nem adná oda a hitelkártyáját, hogy használd! És mi van a kapucnival? Valami bandához csapódtál? – Erre nem érek rá. – Felmarkolom a könyveimet, az iPodot és a hátizsákot, majd az ajtó felé lódulok. – Jössz? – A türelmem a végét járja, míg ő csücsörítve gondolkodik a válaszon. – Oké – feleli végül –, de csak ha lenyitod a tetőt. Imádom, amikor fújja a szél a hajamat. – Jó. De mire Milesékhoz érünk, tűnj el! Frászt kapok tőle, amikor az ölébe ülsz. Ha tudná... Haven már a kapunál vár, amikor Milesszal odaérünk, és idegesen kémleli az udvart. – Oké, öt perc múlva becsöngetnek, és Damennek még semmi nyoma. Lehet, hogy kimaradt? – Sárga szeme tágra mered a rémülettől. – Miért maradt volna ki? Csak most jött – felelem a szekrényem felé indulva. Haven elém ugrik, bakancsa vastag gumitalpa rugózik a betonon. – Hát mert nem érdemeljük meg. Mert túl szép, hogy igaz legyen...

– Jönnie kell. Ever kölcsönadta neki az Üvöltő szeleket, és vissza kell adnia – csúszik ki Miles száján, mielőtt elhallgattathatnám. Megrázom a fejemet, elfordítom a számzáras lakatot, és érzem Haven pillantását. – Mikor volt ez? – kérdi csípőre tett kézzel. – Csak mert ugye lestoppoltam a pasit, igazam van? És miért is nem mondtad el? Miért nem mondta el senki? Amikor legutóbb beszéltünk, még csak nem is láttad! – Hát most látta. De még hogy! – nevet fel Miles – Azt hittem, mentőt kell hívni, úgy kiakadt! Fejcsóválva bezárom a szekrényt, és elindulok a folyosón. – Hát, így történt - vonja meg a vállát Miles mellettem sétálva. – Na, tisztázzunk valamit! Megbízhatok benned, vagy tekintselek ellenfélnek? – Haven erősen körülhúzott szeme összeszűkül, az aurája tompa hányászöld a féltékenységtől. Mély lélegzetet veszek, és rájuk pillantva azt gondolom, ha nem lennének a barátaim, megmondanám, milyen nevetséges ez az egész. Nem lehet stipi-stopit játszani egy emberrel! Nem mintha olyan randiképes lennék a jelenlegi hangokat hallos, auralátós, kinyúlt pulcsis állapotomban. De ehelyett azt felelem: – Megbízhatsz bennem. Hatalmas, kimeríthetetlen katasztrófaforrás vagyok, de nem jelentek fenyegetést. Főleg, mert nem érdekel a srác. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, mert olyan szexi és szép, és iszonyúan meg vérfagyasztóan jó pasi, vagy mit mondtál, de az igazság az, hogy nekem nem tetszik Damen Auguste, és már nem tudom, hogy rágjam a szátokba!

– Ööö... Azt hiszem, ez elég lesz – motyogja Haven. A hátam mögé pillantok, ahová Haven is mered kővé válva, és látom, hogy ott áll a pasi, a csillogó, fekete hajával, a parázsló pillantásával, a fantasztikus testével. A mindentudó mosolyától kihagy a szívem, amikor kinyitja előttem az ajtót. – Csak utánad, Ever. Az asztalomhoz viharzok, épphogy elkerülve Stacia utamba tett hátizsákját, és az arcom lángol a szégyentől, hogy Damen a hátam mögött állva minden egyes szörnyű szót hallott. Ledobom a táskámat, leülök, felhajtom a kapucnit, és bekapcsolom az iPodot, remélve, hogy zajba fojthatom a történteket. Győzködöm magam, hogy egy ilyen határozott, jóképű, totál fantasztikus pasi rá se hederít, hogy mit beszél összevissza egy ilyen csaj, mint én. De mire megnyugodnék és meggyőzném magam, iszonyú sokkhatás ér, elektromosság száguld a bőrömön, szétárad az ereimben, és az egész testem bizseregni kezd. Mert Damen a kézfejemre teszi a kezét. Engem nehéz meglepni, mióta médium vagyok. Riley az egyetlen, aki képes rá, hidd el, és ő sosem fárad bele, hogy módot találjon rá. De amikor a kezemről Damen arcára nézek, csak mosolyog: – Csak ezt akarom visszaadni – nyújtja át az Üvöltő szeleket. Tudom, hogy nem kis őrültségnek hangzik, de amíg beszél, a terem elcsendesedik. Komolyan, egyik pillanatban különböző gondolatokkal és hangokkal van tele, a másikban...

Sejtem, hogy röhejes, mégis megkérdezem: – Biztosan nem kell már? Mert nekem tényleg nincs rá szükségem, tudom, mi a vége. Miután elengedi a kezemet, jó egy percbe telik, míg a bizsergés elmúlik. – Én is tudom, mi a vége. – Olyan figyelmesen és bizalmasan néz a szemembe, hogy gyorsan el kell fordulnom. Amikor visszateszem a fülembe a fülhallgatót, hogy kizárjam Stacia és Honor folyamatos gonoszkodó kommentárjait, Damen újból megfogja a kezemet és megkérdezi: – Mit hallgatsz? A terem újból elcsendesedik. Néhány pillanatig tényleg nincsenek kavargó gondolatok, suttogások, semmi, csak Damen lágy, érzelmes hangja. Először azt hittem, velem van valami. De ez alkalommal már tudom, hogy valóban megtörténik. A körülöttem gondolkodó, beszélgető, foglalatoskodó emberek hangját teljesen elnyomják a szavai. Összerezzenek, ahogy észreveszem, hogy a testem átforrósodik és feltöltődik elektromossággal, s csodálkozom, mitől lehet. Nem mintha nem fogták volna meg a kezemet ezelőtt is, de semmi ilyesmit nem éreztem, távolról sem. – Azt kérdeztem, mit hallgatsz – mosolyog. Olyan bizalmasan, hogy elpirulok. – Ó, izé, csak valami gót mix, Haven barátnőmtől kaptam. Régi számok a nyolcvanas évekből, tudod, The Cure, Siouxie and the Banshees, Bauhaus – vonok vállat. Képtelen vagyok elszakadni a pillantásától. Próbálom kivenni, hogy milyen színű a szeme.

– Te gót vagy? – húzza fel hitetlenül a szemöldökét a hosszú szőke lófarkamat, a sötétkék pulcsimat, festetlen, tisztára sikált arcomat fürkészve. – Nem igazán. Haven viszont nagyon odavan érte. – Ideges kacarászásomat visszaverik a falak. – És te? Te miért vagy oda? – kérdi arcomra szegezett tekintettel. Jól szórakozik. Mielőtt válaszolnék, Robins tanár úr belép. Kipirult az arca, de nem a sétától a friss levegőn, ahogy mindenki gondolja. Damen hátradől a székén, én pedig mély sóhajjal leveszem a kapucnit, és alámerülök a serdülőkori szorongásnak, a dolgozattól való rettegésnek, a testképproblémáknak, Robins tanár úr becsődölt álmainak ismerős hangjai közé. Stacia, Honor és Craig gondolatai világosak: Mit lát bennem ez a klassz pasas?

öt Ebédidőben, mire az asztalunkhoz érek, Miles és Haven már ott ül. Amikor mellettük megpillantom Dament, kis híján menekülőre fogom. – Csatlakozhatsz, ha megígéred, hogy nem bámulod az új srácot – nevet rám Miles. – A bámulás nagyon faragatlan dolog, nem mondták még? Szemforgatva mellé ülök a padra, hogy megmutassam, mennyire nem érdekel Damen jelenléte. – Erre most mit mondjak? Farkasok közt nevelkedtem – vonok vállat. – Engem egy transzvesztita szépségkirálynő és egy szerelmesregény-író nevelt fel – mosolyog Miles, miközben lelop egy cukorszemet Haven Halloweenmufinjáról. – Bocs, édes, de az Chandler a Jóbarátokból – helyesbít Haven. – Én viszont egy covenben1 nőttem fel. Gyönyörű vámpírhercegnő voltam, akit mindenki szeretett és istennőként tisztelt. Luxusgót kastélyban laktam, és gőzöm sincs, hogy kerülök ehhez a nevetséges műanyag asztalhoz ezekkel a lúzerekkel. És te, Damen? 1

Boszorkányszövetség

Damen kortyol a poharából, a színjátszó, pirosas léből, aztán végignéz rajtunk. – Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Spanyolországban, Belgiumban, New Yorkban, New Orleansban, Oregonban, Indiában, Új-Mexikóban, Egyiptomban és még néhány helyen - mosolyog. – Katonagyerek vagy? - Haven vigyorogva lecsíp egy cukorból készült kukoricaszemet a sütijéről, és megdobja vele Milest. – Ever is oregoni - jegyzi meg Miles, a nyelvére helyezett cukorkával, mielőtt egy korty vízzel leküldené. – Hol laktatok? – mosolyog rám Damen. – Eugene-ben – motyogok a szendvicsemre koncentrálva, mert még mindig, ahogy az osztályban, elnémít a hangja mindenféle zajt. Amikor találkozik a pillantásunk, kimelegszem. Amikor véletlenül hozzám ér, az egész testem bizseregni kezd. És ez komolyan rám hozza a frászt! – Hogy kerültél ide? – hajol közelebb hozzám, s ezzel Havenhez is. Bámulom az asztalt és összeszorítom a számat, ez az új szokásom. Nem akarok a régi életemről beszélni. Nem látom értelmét, hogy beszámoljak a véres részletekről, vagy hogy elkezdjem megmagyarázni, hogy az én hibám, hogy az egész családom meghalt, miközben én valahogy túléltem. A végén csak letépem a szendvicsem csomagolását, és azt felelem: – Hosszú történet. Érzem Damen pillantását – nehéz, meleg és hívogató, és olyan ideges leszek tőle, hogy izzadni kezd a tenyerem. A vizespalack kicsúszik a kezemből. Túl

gyorsan esik, nem tudom elkapni, csak várom a csattanást. De Damen az utolsó pillanatban elkapja és visszaadja. Csak ülök, kezemben az üveggel, és a pillantását kerülve azon gondolkodom, hogy csak én vettem észre, hogy olyan gyorsan mozdult, hogy szinte már elmosódott? Aztán Miles New Yorkról kezd kérdezősködni, és Haven olyan közel húzódik Damenhez, hogy szinte az ölében ül, én meg mély lélegzetet veszek, befejezem az ebédemet, és meggyőzöm magam, hogy csak képzelődtem. Mikor végre becsöngetnek, összeszedjük a cuccainkat, és az osztályterem felé indulunk. Abban a pillanatban, hogy Damen hallótávolságon kívül kerül, megkérdezem a barátaimat: – Hogy került az asztalunkhoz? – Behúzom a nyakam, amikor rádöbbenek, milyen éles és vádló a hangom. – Az árnyékba akart ülni, hát felajánlottuk neki – von vállat Miles. Kidobja a vizespalackot, és az épület felé fordul. – Semmi aljas, a megszégyenítésedre irányuló gonosz szándék nem vezérelt minket. – Hát a bámulásos beszólásod nélkül is meglettem volna – jegyzem meg, pedig tudom, hogy nevetséges, túlérzékeny dolog. Nem akarom felzaklatni őket egy jogos, ámde nem túl kedves kérdéssel, miszerint egy olyan srác, mint Damen, miért lóg olyanokkal, mint mi? Komolyan. Az egész suliban mindenki közül, a sok menő társaság közül, mi a csudáért épp minket választott, a három legnagyobb balféket?

– Nyugi, szerintem vicces volt. Amúgy este átnéz hozzád, azt mondtam, nyolc körül ugorjon be. – Mi van? – meredek rá, és hirtelen értelmet nyert, hogy miért agyalt Haven egész idő alatt az ebédlőben azon, hogy mit fog felvenni, és hogy Milest miért foglalkoztatta, hogy lesz-e ideje beugrani a szoliba. – Nos, Damen épp annyira utálja a focit, ahogy mi, amint azt Haven jóvoltából megtudtuk épp mielőtt megérkeztél. – Haven mosolyogva pukedlizik, neccharisnyás térdei kivillannak a szoknyájából. – És mivel új itt, és még senkit nem ismer, úgy döntöttünk, lecsapunk rá, mielőtt még más barátokat szerezhetne. – De... – Nem tudom, hogyan folytassam. Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy Damen átjöjjön este, sőt, soha! – Nyolc után átkocogok - mondja Haven. – A csoportfoglalkozásnak hét körül vége lesz, épp elég időm lesz hazaugrani, átöltözni. És mellesleg, most szólok, hogy a jacuzziban a Damen melletti hely stipi-stopi! – Ezt nem teheted! - háborodik fel Miles. - Nem hagyom! De Haven már csak a válla fölött integet vissza az osztálya ajtajából. – Melyik foglalkozásra megy ma? – kérdezem Milestól. – Ha péntek, akkor kóros zabálás. Haven névtelencsoport-függő. Mióta ismerem, már beiratkozott egy csomó anonim csoportba: alkoholisták, drogfüggők, társfüggők, adósok, szerencsejátékosok, netfüggők, nikotinfüggők, szociális fóbiások, kleptomániások és kóros káromkodók. Amennyire

tudom, a mai az első alkalom a bulémiás csoportban. Százötvenöt magas, és karcsú, akár egy balerina, tehát Haven határozottan nem zabál. De nem is alkoholista, nincsenek adósságai, nem szerencsejátékos, és egyik csoportba sem tartozik. Csak a szülei nem foglalkoznak vele, így folyton szeretetet és elismerést keres, bárhol, ahol megkaphatja. Mint ez a gótság-dolog is. Nem mintha nagyon elsodorta volna, szobája halványrózsaszín falai, amelyek a nem túl régi balerina-időszakából maradtak vissza, világossá teszik, hogy Haven egyszerűen csak megtanult kilógni a sorból egy szöszi divatmacákkal teli városban. Ha a Sötétség Hercegnőjeként, akkor úgy. Csakhogy nem működik olyan jól, mint remélte. A mamája, amikor először meglátta így felöltözve, felsóhajtott, felkapta a kulcsait, és elsuhant tornázni. Az apja meg sosincs otthon elég ideig, hogy egyáltalán rendesen megnézze. Az öccse, Austin megrémült, de gyorsan hozzászokott. És mivel a Music TV minden kirívó viselkedést felsorakoztat, a suliban is gyorsan megszokták Haven külsejét. Történetesen tudom, hogy a koponyás, szegecses, eltúlzott sminkű külső egy olyan lányt takar, aki csak azt szeretné, ha észrevennék, meghallgatnák, szeretnék és odafigyelnének rá – valamit, ami eddigi életében nem sikerült. Szóval, ha őt az teszi boldoggá, hogy egy szobányi ember elé kiállva kitalál egy könnyfakasztó sztorit valami függőséggel való gyötrelmes küzdelemről... hát, ki vagyok én, hogy elítéljem? A régi életemben nem álltam szóba olyanokkal, mint Miles vagy Haven. A problémás srácokkal, vagy a furcsákkal, vagy azokkal, akiket piszkáltak. A népszerű

tömeg része voltam, ahol a legtöbbünk aranyos, sportos, tehetséges, okos, gazdag vagy közkedvelt volt, vagy ez mind egyszerre. Sulibálokba jártam, a legjobb barátnőm Rachel volt (szintén szurkoló, mint én), és még fiúm is volt, Brandon, aki a hatodik srác volt, akivel csókolóztam (az első Lucas volt, de csak brahiból, még hatodikban, és hidd el, ha mondom, a többiek említésre sem méltók). Soha nem voltam bunkó azokhoz, akik nem tartoztak a bandába, de ez nem azt jelenti, hogy észrevettem volna őket. Azoknak a srácoknak semmi közük nem volt hozzám. És úgy is viselkedtem, mintha láthatatlanok volnának. De most én is a láthatatlanok része vagyok. Már akkor tudtam, amikor Rachel és Brandon meglátogattak a kórházban. Nagyon kedvesek és együttérzőek voltak, de a gondolataik mindent elmondtak. Megrémültek a műanyag zacskóktól, amelyekből folyadék csepegett a vénáimba, a vágásoktól, a horzsolásoktól, a begipszelt végtagjaimtól. Sajnálták, ami történt, amit elvesztettem, de miközben próbálták nem meredten bámulni a csipkés, vörös sebhelyet a homlokomon, valójában legszívesebben elfutottak volna. Az aurájuk összekeveredett, és egyforma, tompabarna tömeget kezdett alkotni, amikor elhúzódtak tőlem, és közelebb kerültek egymáshoz. Az első napomon a Bay View Gimnáziumban a Stacia- és Honor-féle gúnyolódok karához való csatlakozás helyett egyenesen a két kirekesztetthez, Mileshoz és Havenhez léptem, akik kérdések nélkül a barátjukká fogadtak. Igaz, hogy elég furán festünk így együtt, de igazság szerint nem tudom, mihez kezdenék nélkülük. A barátságunk azon néhány

dolog egyike az életemben, amelyektől normálisnak érzem magam. És ezért kell távol tartanom magam Damentől. Mert az, ahogy elektromossággal tölti fel a bőrömet, és ahogy elnémítja a világot egy szavával, veszélyes kísértés, aminek nem tudok ellenállni. Nem játszhatok Haven barátságával. És nem kockáztathatom, hogy túl közel kerüljek Damenhez.

hat A Damennel közös két óránkból csak az egy irodalmon ülünk egymás mellett. Csak a nap végén kerül újra a közelembe, amikor a hatodik óra, a rajz után pakolom épp el a holmimat. Mellettem jön, és tartja az ajtót, amíg én padlóra szegezett pillantással kislisszolok mellette. Gondolkodom, hogyan lehetne visszavonni a meghívást. – A barátaid hívtak, hogy ugorjak be este - közli, miközben hozzám igazítja a lépteit –, de sajnos nem fog menni. – Na! – felelem meggondolatlanul, és a hangom elárul. – Illetve biztos vagy benne? – Próbálok kedvesebb és szívélyesebb lenni, mintha tényleg szeretném, hogy átjöjjön, még ha már túl késő is. Vidáman csillogó szemmel rám néz. – Aha, biztos. Hétfőn találkozunk – búcsúzik, és meggyorsítja a lépteit. A tilosban parkoló BMW motorja érthetetlen módon máris zümmög. A kocsimnál egy önelégülten vigyorgó Miles vár karba tett kézzel.

– Jobb, ha elmeséled, mit láttam, mert nem nézett ki valami jól – tanácsolja, miközben becsusszan az utasülésre. – Lemondta. Nem tud eljönni – lesek hátra a vállam fölött, miközben hátramenetbe teszem a sebességváltót. – Mit mondtál neki, hogy meggondolta magát? – Semmit. A vigyora szélesedik. – Komolyan, nem én tehetek róla, hogy kútba esett az estéd. – Kitolatok a parkolóból az utcára, és amikor megérzem, hogy Miles még mindig bámul, megkérdezem: – Mi van? – Semmi - bámul ki a szélvédőn felhúzott szemöldökkel, és bár tudom, mire gondol, a vezetésre koncentrálok. Természetesen elmondja, mire gondol. – Oké. ígérd meg, hogy nem borulsz ki! Behunyt szemmel felsóhajtok. Na tessék! – Csak mert... nem értelek. Semmi értelme semminek, amit csinálsz. Mély lélegzetet veszek, és úgy döntök, nem válaszolok. Főleg mert úgy fest, csak rosszabb lenne. – Először is – folytatja Miles – abszolúte, iszonyúan bombajól nézel ki, legalábbis valószínűleg, mert ezek alatt a gusztustalan kapucnis cuccok alatt nem mindig látni. Sajnálom, hogy ezt pont én mondom, Ever, de az egész gönc katasztrofális, mint valami hómlessz álcaruha, és nem hiszem, hogy úgy kéne tennünk, mintha nem így lenne. Másfelől sajnálom, hogy ezt is pont én mondom, de állati fura, hogy mindent megteszel, hogy elkerüld az új srácot, akinek egyértelműen bejössz.

Elhallgat, és a hosszúra nyúlt szünetben bátorító pillantást vet rám, úgyhogy felkészülök a következő csapásra. – Persze csak akkor fura, ha nem vagy leszbi. Bekanyarodok és fellélegzek. Most először hálás vagyok az adottságomért, mert felkészülhettem a meglepetésre. – Mondjuk semmi gáz, ha leszbi vagy, úgy értem, hogy én aztán nem foglak ezért elítélni, hisz én is meleg vagyok, oké? – Idegesen felnevet, amolyan ingoványos talajon járunk-nevetéssel. A fékre taposok, és megrázom a fejemet. – Attól még, hogy nem érdekel Damen, nem vagyok leszbikus. – Érzem, hogy támadóbb a hangom, mint szerettem volna. - Tudod, más is vonzóvá tehet egy embert, nem csak a külseje. Aha, langyos, bizsergető érintés, mély, izzó szempár és csábító hang, ami elnémítja a világot... – Haven miatt? – Nem veszi be. – Nem. – Megmarkolom a kormányt, és bámulom a tilos jelzést, alig várom, hogy zöldre váltson, és megszabaduljak Milestól a házuknál, hogy végre véget érjen a vallatás. De tudom, hogy túl gyorsan válaszoltam, mert így szól: – Aha! Tudtam! A stipi-stopi! Nem hiszem el, hogy ez téged érdekel! Felfogtad, hogy itt az esély, hogy a suli, sőt lehet, hogy a bolygó legjobb pasija vegye el a szüzességed, erre te meghátrálsz? – Ez nevetséges - motyogom, miközben befordulok az utcájába, és a bejárójukon leparkolok.

– Micsoda? Nem vagy szűz? – vigyorog Miies, és láthatóan nagyon élvezi az egészet. – Te elhallgatsz előlem valamit? Akaratom ellenére felnevetek, és az égnek fordítom a tekintetemet. Egy percig csak néz, aztán összeszedi a könyveit, és kiszáll. A ház felé félúton megáll, és visszafordul. – Remélem, Haven tudja, hogy milyen jó barátnője van. Mint kiderül, a péntek este lefújva. Illetve csak a terveink, nem az este maga. Részben mert Haven öccse, Austin megbetegedett, és a barátnőm az egyetlen, aki vigyázhatna rá, másrészt mert Milest az apja elcipelte egy focimeccsre, s ha ez még nem lenne elég, rávette, hogy a csapat színeit viselje, és úgy tegyen, mint akit érdekel. És amint Sabine rájött, hogy egyedül lennék otthon, korán eljött a melóból és felajánlotta, hogy elvisz vacsorázni. Tudva, hogy nem osztja a kapucnis pulcsi és a farmer iránti rajongásomat, és mert szeretnék a kedvére tenni, ami a legkevesebb mindazok után, amit értem tett, felveszem ezt a csini kék ruhát, amit legutóbb kaptam tőle, belebújok a hozzá illő magas sarkú cipőbe, és felteszek egy kis szájfényt (emlék a régi életemből, amikor még érdekelt az ilyesmi). A szükséges holmikat átpakolom a hátizsákomból a ruhához illő kis táskába, és a lófarkamból laza hullámokat varázsolok. Mielőtt kilépnék az ajtón, Riley tűnik fel mögöttem. – Ideje volt lánynak öltöznöd végre. Majd' kiugróm a bőrömből.

– Te jó ég, a frászt hozod rám! – suttogom, és becsukom az ajtót, nehogy Sabine meghallja. – Tudom - nevet. - Hová mentek? – Valami Stone Hill nevű étterembe, a St. Regis Hotelben van -felelem. A szívem még mindig hevesen ver az orvtámadástól. Riley felvonja a szemöldökét. – Hűű-ha. – Tudsz valamit? – méregetem, kíváncsian, hogy tényleg tud-e valamit. Végül is nem számol el a szabadidejével. – Sok mindent tudok. Sokkal többet, mint te. – Az ágyamra szökken, és átrendezi a párnákat, mielőtt rájuk dől. – Na jó, végül is sokat nem tehetek a dolog ellen felelem. Zavar, hogy pontosan ugyanazt a cipőt és ruhát viseli, amit én. Négy évvel fiatalabb, és kicsit alacsonyabb nálam, és úgy néz ki, mintha jelmezesdit játszana. – Komolyan, többször kéne így öltöznöd. Utálom kimondani, de ahogy általában kinézel, az annyira nem te vagy. Szerinted Brandon valaha is elvitt volna randizni, ha úgy öltözöl, ahogy most? Keresztbe vetett lábakkal heverészik, olyan ellazultan, amire csak egy ember – élő vagy holt – képes. – Egyébként, ha már róla beszélünk, tudtad, hogy Rachellel randizik? Ja, és már öt hónapja együtt vannak, ez több, mint amennyit veled járt, nem? Összeszorítom a számat, és a szokásos mantrát ismételgetem, miközben idegesen toporgok: Ne hagyd, hogy az agyadra menjen, ne hagyd, ne hagyd...

– Ó, és el se hiszed, de majdnem megtörtént az is! Komolyan. Korábban elmentek a bálról, előre eltervezték, de aztán... hát... - nevet fel. – Tudom, hogy ezt nem kéne elmesélnem, de Brandon olyat tett, amit nagyon megbánt később, de akkot nagyon ciki volt, és mondanom sem kell, hogy teljesen elrontotta a hangulatot. Látnod kellett volna, óriási volt! Félre ne érts, hiányzol neki, meg minden, néhányszor még Rachelt is a neveden szólította, de hát az élet megy tovább, nem igaz? Veszek egy mély levegőt, és összehúzott szemmel figyelem a húgomat, ahogy Kleopátraként terül el az ágyamon, és bírálja az életemet, a külsőmet, gyakorlatilag mindent, amit csinálok, ráadásul kéretlenül tájékoztat a régi barátaimról, mint valami serdületlen szaktekintély. Jó lehet, ha csak beugrik az ember, amikor neki jólesik, és nem kell a lövészárokban szembenézni a piszkos munkával, mint a legtöbbünknek! Hirtelen annyira ideges leszek a kis látogatásaitól, a kis kígyómarásaitól, hogy azt kívánom, bár hagyna békén, és élhetném a nyomorult kis életemet a folyamatos, gyerekes megjegyzései nélkül. A szemébe nézek. – Na, mikor is kezdődik az angyalka-suli? Vagy nem vettek fel, mert túl gonosz vagy? Riley résnyire szűkült szemekkel dühös pillantást vet rám, amikor Sabine bekopog. – Ever, mehetünk? Nézem a húgomat. Csak merészeljen valami hülyeséget csinálni, ami felhívja Sabine figyelmét a körülöttem folyó furcsaságokra!

Riley édesen rám mosolyog: – Anyuék üdvözölnek. És eltűnik.

hét Az étterem felé vezető úton csak Riley rosszindulatú beszólására tudok gondolni, és hogy mekkora gonoszság volt, hogy aztán csak úgy eltűnt. Könyörögtem neki, hogy mondjon valamit a szüleinkről, elepedtem egy aprócska kis infóért egészen mostanáig. De ahelyett, hogy elmondta volna, amit tudni akarok, ideges lett és gyanakvó, de nem árulta el, miért nem mutatkoznak. Azt hinné az ember, hogy ha valaki meghal, legalább rendesebben viselkedik, egy kicsit kedvesebb lesz. De nem Riley. Ugyan olyan szörnyű, elkényeztetett rosszpénz, mint életében. Sabine átadja a kocsit a parkolófiúnak, és bemegyünk. Amint megpillantom a hatalmas, márvány előcsarnokot, az óriási virágdíszeket és a szenzációs, tengerre néző ablakokat, egyet kell értenem Riley-val. A hely tényleg hűha. Nagyon, nagyon hűha. Olyan hely, ahová randizni megy az ember, nem a mogorva unokahúgát viszi vacsorázni. A hostess egy megterített asztalhoz vezet minket. Az asztalon csillogó só- és borsszórók tükrözik vissza a gyertyafényt és a díszítésként elhelyezett kicsi,

ezüstszínű kavicsok képét. Leülök, és körülnézve alig hiszem, annyira varázslatos a hely. Főleg azokhoz az éttermekhez képest, ahol általában megfordulok. Abba is hagyom az ezen való gondolkodást, hiszen az „ilyen volt-ilyen lett" képeknek sincs semmi értelme, akkor minek nézném vissza újra a fejemben tárolt videoklipet a régmúlt életemről? Bár néha Sabine társaságában nehéz nem összehasonlítani. Apu ikertestvéreként örök emlékeztető számomra. Magának vörösbort rendel, nekem szénsavas ásványvizet, és elmerülünk az étlapban, hogy kiválasszuk a vacsoránkat. Amikor a pincérnő magunkra hagy, Sabine a füle mögé söpri állig érő szőke haját, és udvariasan mosolyogva megkérdi: – Mi van veled? Suli? Barátok? Minden rendben? Imádom a nagynénémet, félre ne értsd, és hálás vagyok azért, amit tett értem. De attól még, hogy kiválóan bánik egy tizenkét tagú esküdtszékkel, a csevegés egyáltalán nem az erőssége. – Ja, minden oké – felelem. Na jó, talán én sem vagyok túl jó a csevegésben. A karomra teszi a kezét, hogy mondjon még valamit, de mielőtt elkezdhetné, felugrók a székből. – Mindjárt jövök – motyogom, kis híján felrúgva a székemet. Nem kell megkérdeznem, merre van a női mosdó, mert a pincérnő, akibe véletlenül beleütközöm, erősen kétli az arcom láttán, hogy még idejében elérek az ajtóig és végig a hosszú folyosón a mosdóig. Az önkéntelenül mutatott irányba tartok, végig egy tükrökkel teliaggatott folyosón – hatalmas, aranyozott keretű tükrök, sorban. Péntek van, és az étterem egy

lánybúcsúztató vendégeivel van tele. Látom, hogy ebből ugyan kézfogó nem lesz. Beleütközöm egy csapat spicces vendégbe, és az alkoholmámortól örvénylő aurájuktól szédülni kezdek, hányingerem támad, s a fejem olyan könnyűvé válik, hogy a tükrökből hirtelen sok-sok Damen néz vissza rám. Beesem a mosdóba, ahol megmarkolom a márványpultot, és próbálok lélegzethez jutni. Koncentrálok a cserepes orchideákra, az illatosított kézkrémre, a plüss kéztörlők halmára a porcelántálcán, amíg nem csillapodók le és szedem össze magam teljesen. Annyira hozzászoktam már a véletlen rám találó energiákhoz, hogy elfelejtettem, milyen elsöprő erővel bírnak, ha nem gondoskodom megfelelő védelemről, és még az iPodom sincs nálam. Sabine érintésével olyan magány, annyi szomorúság söpört át rajtam, hogy úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Főleg, amikor rájöttem, hogy engem is hibáztat a történtekért. Sabine magányos, amit próbáltam nem észrevenni. Még ha együtt is lakunk, nem sokat látjuk egymást. O többnyire dolgozik, én napközben suliban vagyok, az estéket meg a hétvégéket pedig a vackomon töltöm, vagy a barátaimmal. Elfelejtem néha, hogy nemcsak nekem hiányoznak a szüleim, és hogy Sabine pont olyan magányos és üres, mióta a baleset történt. De bármennyire is szeretném megérinteni, enyhíteni a fájdalmát, nem tehetem. Túlságosan sebzett, túl furcsa vagyok. Csodabogár, aki hangokat hall és holtakkal társalog. És nem kockáztathatom, hogy ez kiderüljön, nem kockáztathatom, hogy túl közel kerüljek bárkihez,

még Sabinéhez sem. A legjobb, amit tehetek, hogy leérettségizek, fősulira megyek, és kilépek az életéből. Talán akkor majd randizik végre a pasival, akivel egy épületben dolgozik. Akit még nem is ismer. Akinek az arcát megpillantottam, amikor Sabine keze a bőrömhöz ért. A hajamba túrok, megigazítom a sminkemet, visszamegyek az asztalunkhoz, és eldöntöm, mindent megteszek, hogy a nagynéném jobban érezze magát. Anélkül, hogy elárulnék bármit is a titkaim közül. Leülök, és kortyolok az italomból. – Jól vagyok. Tényleg. Na, van valami izgi ügyed? Helyes pasi az irodában? Vacsora után odakint várok, amíg Sabine sorba áll a parkolóban. Annyira elfoglal az előttem kibontakozó dráma a holnapi menyasszony és a „koszorúslánya" között, hogy ugrok egyet, amikor egy kéz nehezedik a karomra. – Jaj, szia! – köszönök. A testemet elönti a forróság és a borzongás, amikor a szemébe nézek. – Fantasztikusan csinos vagy – pillant végig rajtam Damen a ruhámtól a cipőmig, mielőtt a szemembe nézne. – Először meg sem ismertelek a kapucnid nélkül. Jó volt a vacsi? Bólintok, és csodálom, hogy egyáltalán meg tudok mozdulni. – Láttalak az előcsarnokban. Köszöntem volna, de nagyon sietős dolgod volt. Bámulom Dament, csodálkozva, hogy mit keres egy ilyen puccos étteremben egyedül, péntek este. A fekete

gyapjúzakó, a farmer és a bakancs, ami a korához képest túlságosan menőnek tűnik, valahogy mégis jól áll neki. – Vendégem van – feleli a ki sem mondott kérdésre. Sabine épp akkor tűnik fel, amikor azon tépelődöm, mit kéne mondani. – Damennel egy suliba járunk – És mellesleg ő az, akitől izzad a tenyerem, összeszorul a gyomrom, és csak rá tudok gondolni! – Nemrég költözött ide Új-Mexikóból – teszem hozzá, remélve, hogy ezzel elleszünk, amíg megérkezik az autónk. – Honnan pontosan? - kérdi Sabine, és úgy mosolyog, hogy elgondolkozom, vajon ő is érzi-e azt az észvesztő dolgot, amit én. – Santa Féből. – Ó, azt mondják, csodaszép hely, mindig szerettem volna látni. – Sabine ügyvéd, sokat dolgozik – motyogom abba az irányba meredve, ahonnan a kocsink fog érkezni egész pontosan tíz, kilenc, nyolc, hét... – Hazafelé tartunk, ha gondolod, szívesen látunk ajánlja a nagynéném. Rámeredek. Hogy történhet meg ez? Aztán Damenre pillantok, imádkozva, hogy nemet mondjon. – Köszönöm, de még vissza kell mennem - bök a háta mögé a hüvelykujjával. A tekintetem követi az irányt, és egy gyönyörű, fekete ruhás, vörös hajú lányt pillantok meg. Tűsatkú cipőt visel. Rám mosolyog, de nem túl kedvesen. Rózsás, csillogó ajkai épp hogy görbülnek. A pillantásából nem tudok olvasni. Van valami az arckifejezésében, a felszegett állában, ami kifejezetten gúnyosnak tűnik, mintha mulattatná a látványunk.

Visszafordulok Damenhez. Az arca egészen közel van az enyémhez, nedves ajka néhány centire az enyémtől, és az arcomon végigsimítva egy piros tulipánt húz elő a fülem mögül. A következő pillanatban ott állok egyedül, és nézem, amint visszasiet a barátnőjéhez. Bámulom a tulipánt, megérintem a viaszos, piros szirmokat. Honnan kerülhetett elő? Főleg ilyenkor ősszel. Csak később, a szobámban döbbenek rá, hogy a vörös hajú lánynak sem láttam az auráját. Nagyon mélyen alhattam, mert a fejem egészen kótyagos, ki sem nyitom a szemem, amikor felébredek rá, hogy valaki tesz-vesz körülöttem. – Te vagy, Riley? – motyogok. Amikor nem válaszol, tudom, hogy a szokásos csínytevései egyikén dolgozik. Fáradt vagyok játszani, inkább a fejemre húzom a takarót. De megint hallom a motoszkálást. – Figyelj, Riley, teljesen kivagyok. Sajnálom, ha bunkó voltam, bocsánat, hogy felidegesítettelek, de most tényleg nincs kedvem ehhez - kipislogok a takaró alól az órára - hajnali háromnegyed négykor. Menj vissza, ahonnan jöttél, légy szíves, és majd emberi időpontban gyere vissza, jó? Még a nyolcadikos ballagó ruhámat is felveheted, cserkész becsszó. De mire ezt kimondom, fel is ébredek. Lerúgom a takarót, és a homályos alakra bámulok az íróasztalomnál. Mi lehet olyan fontos, hogy nem várhat reggelig? – Mondom, hogy sajnálom. Mit akarsz? – Látsz engem? – kérdezi az asztaltól ellépve. – Persze hogy... – ez nem is Riley hangja.

nyolc Szellemeket látok. Mindenütt. Az utcán, a strandon, az áruházban, az étteremben, a suli folyosóján, a postán sorbanállás közben, az orvosi rendelőben, bár a fogorvosnál még sosem találkoztam velük. De nem zavarnak, mint azok, akiket a tévében meg a moziban látni, nem kérnek segítséget, nem állnak le cseverészni. Leginkább csak mosolyogva integetnek, amikor rájönnek, hogy látom őket. Mint az emberek általában, ők is szeretik, ha észreveszik őket. A múlt éjjeli hang a szobámban viszont nem szellem volt. De nem is Riley. Damen hangja volt. Ebből tudtam, hogy álmodom. – Szia – mosolyog rám a becsöngetés után néhány másodperccel a helyére csúszva. Robins tanár úr óráján még ez is korai. Biccentek és próbálok közvetlennek, de közönyösnek tűnni, mintha egy cseppet sem érdekelne. Remélem, nem látszik rajtam, hogy annyira odavagyok, hogy már álmodom is róla. – A nagynénéd kedvesnek látszott. – A tollával kopogtatja az asztalt, kopp, kopp, kopp, nagyon idegesít.

– Aha, klassz – morgóm Robinst átkozva, aki még mindig a mosdóban van, és épp az utolsó cseppeket facsarja ki a flaskájából. Bárcsak bejönne végre, és tenné a dolgát! – Én sem a családommal élek. – Damen hangja elcsendesíti az osztály zaját, a gondolataimat. Az ujja hegyén pörgeti a tollat. Összeszorított szájjal piszkálom az iPodot a zsebemben, és gondolkodom, mekkora bunkóság lenne bekapcsolni és őt is kizárni. – Független vagyok – teszi hozzá. – Komolyan? – kérdezem, még ha szeretném is a beszélgetésünket a minimumra csökkenteni. Sose találkoztam még senkivel, aki önálló, és mindig úgy gondoltam, szomorú és magányos dolog. Az autójából és a ruháiból, meg a péntek esti St. Regis Hotelbeli estéjéből azt szűrtem le, hogy nem lehet olyan borzasztó. – Komolyan – bólint. Amikor nem beszél, meghallom Stacia és Honor suttogását (dilinyós, csodabogár és más, sokkal rosszabb jelzők). Damen a levegőbe dobja a tollat, mosolyogva nézi, ahogy az lassú, lusta nyolcasokat ír le a levegőben, mielőtt az ujja hegyén landolna. – Hol a családod? – kérdi. Furcsa, ahogy a zaj elül és felhangzik, elül és felhangzik, mint abban a játékban a székekkel: amikor elhallgat a zene, le kell ülnöd. Nekem sosem jut szék. Mindig én vagyok az. – Mi? – rezzenek össze. Damen tolla kettőnk között lebeg, Honor a ruháimon gúnyolódik, a fiúja úgy tesz, mintha egyetértene, de közben azon gondolkodik, Honor

vajon miért nem öltözik úgy, mint én. És ettől úgy érzem, le kell löknöm a kapucnit, feltekerni az iPodot, és elfelejteni mindent. Mindent. Dament kivéve. Leginkább Dament nem. – Hol él a családod? - kérdezi. Lehunyt szemmel hallgatom, ahogy beszél. Csend. Néhány múló pillanatig tartó édes csend. Aztán kinyitom a szemem, és egyenesen ránézek. – Meghaltak. Megérkezik Robins tanár úr. – Sajnálom. Damen az ebédlőasztal túlsó végéről néz rám, amíg kétségbeesetten keresem a pillantásommal Havent és Milest. Az ebédcsomagomban egy szál piros tulipánt találtam az imént, egy tulipánt! Egy ugyanolyat, mint amit péntek este. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de biztosan Damen műve. Nem is annyira a trükkjei idegesítenek, hanem ahogy rám néz, ahogy beszél hozzám, ahogy érzek... – A családod miatt. Nem tudtam... A narancslevemet bámulom, és tekergetem az üveg kupakját oda-vissza, oda-vissza. Alig várom, hogy ejtse a témát. – Nem szeretek beszélni róla – vonom meg a vállamat. – Tudom, milyen elveszíteni, akit szeretsz - suttogja a kézfejemre tett tenyérrel. Az érintése nyomán elönt az a jó, meleg, nyugodt érzés, amitől biztonságban érzem magam. Lehunyt szemmel hagyom, hogy átfolyjék rajtam, hogy élvezhessem a békéjét. Hálás vagyok, hogy

csak azt hallom, amit mond, és nem azt, amit gondol. Mint egy átlagos lány egy közel sem átlagos fiú társaságában. – Khm, elnézést kérek. Haven támaszkodik az asztal szélének. Sárga pillantása elidőzik a kezünkön. – Bocs, ha valamit félbeszakítottam. Elhúzódom, zsebre dugom a kezemet, mintha valami szégyellni való dolog lenne. Magyarázkodni akarok, hogy amit látott, az nem jelent semmit, még ha tudom is, hogy ez nem igaz. – Miles merre van? – kérdezem végül, nem tudva, hogy mit mondjak. Haven a szemét forgatva ül le Damen mellé. Az aurája élénksárgáját mélyvörössé változtatják az ellenséges gondolatok. – Az aktuális netes pasijával, kanosficko307-tel SMS-ezik. – Haven kerüli a pillantásomat, és elmerül a muffinja kicsomagolásában. - Milyen volt a hétvége? pillant Damenre. Vállat vonok, tudván, hogy nem hozzám szólt, figyelem, ahogy a nyelvével tapogatja a cukormázat a süti tetején. Ez a szokásos tesztnyalogatás, de még sose láttam, hogy valaha félredobott volna egyetlen sutit is a végén. Megdöbbenve látom, hogy Damen is csak vállat von, pedig abból, amit pénteken láttam, sokkal jobb hétvégéje lehetett, mint az enyém. – Hát, amint azt már kitalálhattátok, az én péntek estém szívás volt. Totál. Legnagyobb részében Austin hányását takarítottam, mivel a házvezetőnőnk Las

Vegasban van, a szüleim meg nem fáradtak haza onnan, ahol épp vannak, bárhol legyen is az a hely. A szombat viszont tök jó volt! Szuper! Egész életem legjobb szombat estéje! Ha nem az utolsó pillanatban derült volna ki, hogy mi lesz, komolyan hívtalak volna titeket is - még mindig kerüli a pillantásomat. – Hol voltál? – kérdezem könnyedén, miközben magam előtt egy sötét, ijesztő helyet látok. – A csoportomban van egy lány, és elvitt egy totál fantasztikus helyre! – Melyik csoportban? – Társfüggők. Na, a lány, Evangeline. Nagyon komoly. Donor. – Milyen donor? – kérdi Miles mellém huppanva. – A társfüggőknél – segítem ki az információval. Haven a szemét forgatja. – Nem ott, hanem a vámpírok között. A donor az, akinek a többiek szívhatják a vérét meg ilyenek, én meg vagyok a pincsi, aki szeret velük lenni, követi őket mindenhová. De nem engedem, hogy egyenek belőlem. Legalábbis egyelőre - nevet. – Kit követsz mindenhová? - kérdi Miles az sms-ei között tallózgatva. – Vámpírok! Próbálj koncentrálni! Mindegy, ez a társfüggő donorcsaj, akinek az Evangeline amúgy csak a vámpírneve, nem az igazi... – Vámpírnév? – Miles látótávolságon belül teszi le a mobilt az asztalra. – Az – Haven a cukormázat piszkálja a sütijén, aztán lenyalja az ujja hegyét. – Mint a sztriptíztáncosok neve? Tudod, az első gyerekkori állatod neve meg az anyukád lánykori neve?

Csak mert akkor én Slavin Hercegnő vagyok, köszönöm szépen – vigyorog Miles. Haven felsóhajt. – Nem, dehogy. A vámpírnév komoly dolog. És másokkal ellentétben az enyémet meg sem kell változtatni, mert a Haven egy természetes, százszázalékosan bio, hozzáadott tartósítószer és adalékanyagok nélküli vámpírnév – nevet fel. – Mondtam, hogy a Sötétség Hercegnője vagyok! Na szóval, elmentünk ebbe a klubba, valahol Los Angelesben, a neve Nocturnal, vagy ilyesmi. – Nocturne – javítja ki Damen mélyen a szemébe nézve. Haven leteszi a muffint, és tapsol. – Végre! Valaki menő az asztalnál! – Találkoztál... halhatatlanokkal? – kérdezi Damen még mindig nem eresztve a pillantását. – Rengeteggel! Tele volt velük a hely. Még egy VIPszoba is van, vérbárral, meg minden. – Nem kértek személyit? – kérdi Miles, miközben az ujjai száguldanak a telefon billentyűzetén. – Nevessetek csak, de nagyon király volt! Miután Evangeline lerázott valami pasi miatt, akivel találkozott, összefutottam egy másik lánnyal, aki nemrégiben költözött a környékre, szóval valószínűleg barátnők leszünk, vagy ilyesmi. – Szakítasz velünk? - kapja fel a fejét gúnyosan Miles. – Mindegy – forgatja a szemét Haven. – A lényeg, hogy jobb szombat estém volt, mint nektek, srácok, talán Damenénél nem, mert úgy látszik, ő tudja, miről

beszélek, de a kettőtökénél biztosan jobb volt – mutat rám és Milesra. – Milyen volt a meccs? – bököm oldalba Milest, hogy elvonjam a figyelmét az új elektronikus fiújáról. – Túl sok csapatszellem, valaki nyert, valaki vesztett, én meg az idő nagy részében a mosdóban SMS-eztem ezzel a sráccal, aki a dolgok jelenlegi állása szerint egy hazug szemétláda! – rázza a fejét, és felmutatja a telefont. – Nézzétek meg! Egész hétvégén könyörögtem egy képért, mert kizárt, hogy anélkül randizzak valakivel, hogy lássam, hogy néz ki. És ezt küldte! A hülye, hazug pozőr! A képre pillantok, nem egészen értem, mi a baja vele. – Honnan tudod, hogy ez nem ő? – kérdezem. – Mert ez én vagyok – feleli Damen.

kilenc Damen nyilván modellkedett egy ideig, még amikor New York-ban lakott, ezért kering a fotója a kibertérben arra várva, hogy valaki letöltse és azt állítsa róla, hogy őt magát ábrázolja. Még ha körbe is adtuk és jót nevettünk az egész furcsa véletlenen, valamin mégsem tudtam túllépni: ha Damen Új-Mexikóból költözött ide, és nem New Yorkból, nem kellene kicsit fiatalabbnak látszania azon a képen? Csak mert nem ismerek senkit, aki éppen úgy néz ki tizenhét évesen, mint amikor tizennégy volt vagy tizenöt. A kép Miles mobilján pedig pontosan úgy nézett ki, ahogyan Damen most kinéz. És ez lehetetlen. A rajzóra előtt a szekrényemhez sietek a holmimért, és a terembe lépek anélkül, hogy észrevenném, hogy Damen épp az enyém mellett állította fel a festőállványát. Veszek egy mély lélegzetet, és elfoglalom magam a köpenygombolgatással, ecsetválasztással. Közben lopva a vásznára pillantok, és próbálok nem

felhördülni, amikor megpillantom Picasso Szőke nő című festményének tökéletes másolatát. A feladatunk az, hogy válasszuk ki egy nagy festő híres alkotását, és próbáljuk meg újraalkotni. Számomra úgy tűnt, hogy egy egyszerű Van Gogh-festmény reprodukálására simán kapok egy ötöst. De a kaotikus, zavaros ecsetvonásaimból ítélve melléfogtam. És most már mindegy is, valószínűleg menthetetlen a dolog. Ötletem sincs, hogy mihez kezdjek. Mióta médium vagyok, nemigen kell készülnöm az órákra. Még olvasnom sem kell. Csak ráteszem a kezemet a könyvre, és a történet megjelenik a fejemben. A dolgozatok meg... hát elég az hozzá, hogy nem szoktam kihagyni egy kérdést sem. Csak végigfuttatom az ujjaimat a kérdéseken, és a válaszok azonnal beugranak. De a rajz teljesen más. A tehetséget nem lehet színlelni. A festményem kimondottan Damen művének szöges ellentéte. – Csillagos éjszaka? – kérdezi a nedves, szánalmas, kék foltos vászonra bökve. Behúzom a nyakam szégyenemben, csodálkozom, hogy mégis miből jött rá, mit ábrázol a szutyok a vásznamon. Csak hogy tovább kínozzam magam, még egy pillantást vetek a könnyed, íves ecsetvonásokra, és ezt is hozzáírom a listához, amelyen azok a dolgok szerepelnek, amiket Damen elképesztően jól csinál. Komolyan, irodalomórán is minden kérdésre válaszol, ami fura, mert egy estéje volt, hogy átrágja magát az Üvöltő szeleken. Nem beszélve arról, hogy úgy beszél a történelmi eseményekről, mintha mindent a saját

szemével látott volna. Ráadásul kétkezes, ami nem hangzik nagy dolognak, amíg nem látod, hogy az egyikkel ír, a másikkal fest, és egyik művelet sem szenved hiányt. És hadd ne kezdjek mesélni a tulipánokról meg a lebegő tollról! – Akárcsak maga Pablo! – Machado tanárnő hosszú, fényes hajfonatát simogatva bámulja a vásznat, az aurája gyönyörű kobaltkékben vibrál, az agya -cigánykereket hány, szaltót vet, örömében ugrándozik és átfutja a fejében tárolt tehetséges diákok listáját, miközben rádöbben, hogy sose találkozott még egy ilyen született, természetes tehetséggel egészen mostanáig. – Te hogy állsz, Ever? – fordul hozzám mosolyogva, de közben azt gondolja: Ez meg mi a csuda lehet? – Hát, Van Gogh akar lenni. Tudja, a Csillagos éjszaka. – A gondolatai alátámasztják a legrosszabb várakozásaimat. – Hát... elismerésre méltó igyekezettel dolgoztál – biccent és próbálja fegyelmezni az arcvonásait. – Van Gogh sokkal bonyolultabb, mint aminek látszik. Csak ne feledkezz meg az aranyról és a sárgáról! Azért ez mégiscsak egy csillagos éjszaka. Nézem, ahogy elsétál, az aurája duzzad, ragyog. A festményem nem tetszik neki, de nagyon rendes tőle, hogy nem mutatja ki. Gondolkodás nélkül a sárga festékbe mártom a kék festékes ecsetet, úgyhogy egy nagy zöld pacát sikerül a vászonra alkotnom. – Hogy csinálod? – nézek fejcsóválva Damen vásznáról az én elképesztően rossz festményemre, és érzem, hogy az önbizalmam teljesen elpárolog. Damen a szemembe néz, rám mosolyog. – Mit gondolsz, kitől tanult Picasso?

A lepottyanó ecset összekeni a padlót, zöld pacákat spriccel a cipőmre, a köpenyemre és az arcomra. Visszatartott lélegzettel figyelem, ahogy Damen lehajol érte és visszaadja. – Valahol el kell kezdeni. – A pillantása sötét és tengermély, az ujjai végigcirógatják a sebhelyet az arcomon. A homlokomon. Amit eltakar a frufrum. Amiről még csak nem is tudhat. – Picassónak is volt mestere – mosolyog, és elhúzza a kezét, s vele a melegséget. Visszafordul a munkájához, én pedig levegőt veszek.

tíz Másnap reggel a suliba készülve elkövetem azt a hibát, hogy megkérem Riley-t, segítsen pulcsit választani. – Mit gondolsz? – tartok magam elé egy kéket, majd lecserélem egy zöldre. – Mutasd a rózsaszínt! - kéri a komódon kuporogva, töprengőn félrebillentett fejjel. – Nincs rózsaszín - fintorgok, és azt kívánom, hogy bár egy pillanatig normális lenne, és ne csinálna mindenből ilyen műsort. – Gyerünk, segíts már, megy az idő! Megdörzsöli az állát, és rám hunyorít. – Ez azúr, vagy inkább búzavirágkék? – Na, ennyi volt! – dobom félre a kék felsőt, és belebújok a zöldbe. – A kéket vedd fel! Csak a szemem látszik ki a pulcsi nyakából, amikor megdermedek a mozdulat félútján. – Komolyan! Kiemeli a szemed színét. Hunyorgók rá egy pillanatig, aztán félredobom a zöldet, és teszem, amit mond. Szájfény után kutatok, és futtomban felkenem a számra, amikor megszólal:

– Mi folyik itt? Pulóverkrízis, izzadó tenyér, smink, mi van? – Nem sminkeltem – felelem és összerezzenek, amikor hallom magam: majdnem kiabálok. – Nem akarok belekötni a részletekbe, Ever, de a szájfény konkrétan sminknek számít. És te, drága nővérem, éppen fel akartad kenni a szádra. Visszadobom a szájfényt a fiókba, és helyette a szokásos ajakápolómmal viaszos, tompa csíkban bekenem a számat. – Hahó! Még mindig várom a választ! Összeszorított szájjal elindulok az ajtó felé. – Jó, akkor játsszunk ilyet! De ne hidd, hogy abbahagyom a találgatást — feleli a nyomomban. – Jó – motyogom útban a garázs felé. – Hát, mindannyian tudjuk, hogy nem Miles, mivel nem igazán vagy az esete, és tudjuk, hogy Haven se, mert ő meg nem a te eseted, ami azt mondatja velem... – Riley a csukott ajtón át az anyósülésre csusszan, én megpróbálok meg sem rezzenni. – ...Szóval ennyit a baráti körödről, szabad a gazda. Kinyitom a garázsajtót, és a magam divatjamúlt módján beszállok a kocsiba, és indítózom, hogy elnyomjam a hangját. – Tudom, hogy készülsz valamire – kiabálja túl a motorzúgást –, mert már megbocsáss, de egészen pontosan úgy viselkedsz, mint amikor beleestél Brandonba. Emlékszel, milyen ideges és paranoiás voltál? Hogy tetszel-e neki, meg a többi blabla? Na gyerünk, mondd már! Ki a szerencsétlen kiszemelt? Ki a következő áldozatod?

Amint kimondja, megjelenik előttem a gyönyörű, szexi Damen, olyan kézzelfoghatóan, hogy szinte megérinthetném, ha engednék a kísértésnek. Ehelyett megköszörülöm a torkomat, rükvercbe teszem a sebváltót, és felelek Riley-nak: – Senki. Nem tetszik senki. De hidd el, hogy most utoljára kértelek, hogy segíts. Mire elkezdődik az irodalomóra, pont azokat a tüneteket produkálom, amelyekkel Riley vádolt: szédülök, ideges vagyok, izzad a tenyerem és szorongok. Amikor megpillantom a Staciával beszélgető Dament, a listához hozzácsapom a paranoiást is. – Bocs – torpanok meg mellettük, mivel a szokásos táskacsapda helyett Damen hosszú lábai vannak útban. Meg se hallja, csak ül Stacia asztala szélén, és látom, amint egy rózsabimbót húz elő a füle mögül. Egy fehér rózsabimbót. Egy friss, szűz, csillogó, harmatos, fehér rózsabimbót. És amikor átnyújtja neki, a lány úgy sikongat, mintha gyémántot kapott volna. – Ó, te jó ég! Lehetetlen! Hogy csináltad? – rikácsol, és a virágot lobogtatja, hogy mindenki lássa. Összeszorított szájjal bámulom a padlót, piszkálom az iPodot, és feltekerem a hangerőt, hogy ne halljam. – Át szeretnék menni – motyogok Damen szemébe nézve. Egy pillanatnyi melegség után jéggé fagy a pillantása, és elhúzódik az utamból. A padomhoz viharzok, rakom a lábaimat egymás elé, akár egy zombi, egy robot, mintha valami zsibbadás fogná el őket, csak mozognak maguktól, gondolkodás

nélkül. Leülök, és végigmegyek a rutinon: papírt veszek elő, könyveket, tollat, mintha nem venném észre, milyen kelletlenül vonszolja magát a helyére Damen, amikor Robins tanár úr rászól. – Mi a... ? – kérdezi Haven félresöpörve a haját az arcából. – Tudtam, hogy nem tart soká – csóválja a fejét Miles Damenre pillantva. Figyeli, ahogy a srác a népszerűségi lista élére ugrik a természetes bájával, a varázslatos tollal és a hülye rózsabimbóival. – Már az első nap tudtam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Emlékeztek, hogy mondtam? – Nem – morogja Haven még mindig Dament bámulva. – Egyáltalán nem emlékszem. – Hát én igen. – Miles nagyot húz a vitaminos ásványvízből, és bólint. – Megmondtam. Csak ti nem figyeltetek. Vállat vonok és elmerülök a szendvicsem bámulásában, nem akarok belemenni a „ki-mit-mikor mondott" – témába, és nagyon nem szeretnék Damen, Stacia, vagy akárki más felé nézni annál az asztalnál. Lélekben még az irodalomórán vagyok, ahol Damen névsorolvasás közben átnyújtott egy cetlit. Hogy adjam tovább Staciának. – Add tovább te! — Hozzá sem értem. Egyetlen, háromszögletűre hajtogatott papírdarab micsoda fájdalmat tud okozni! – Gyerünk! — Odadobja a papírt, amely az ujjaimról egy hajszálnyira pottyan le. — Nem fogsz lebukni. – Nem is az a lényeg – meredek rá.

– Akkor mi a lényeg? – kérdi. Sötét szeme az enyémbe fúródik. Az a lényeg, hogy nem akarok hozzáérni! Nem akarom tudni, mi áll a papíron! Mert ha hozzáérek, a fejemben megjelennek a szavak, az egész szexi, flörtölő, szüretlen üzenet. Es még ha ugyanolyan rossz lesz Stacia fejében olvasni ugyanazt, legalább úgy tehetek, mintha az ostoba elméje által lebutított verziót hallanám. De ha megérintem azt a papírt, tudni fogom, hogy az igazság áll benne, és azt nem tudnám elviselni... – Add tovább te – lökdösöm a ceruzám hegyével a papírt, amíg le nem esik az asztalomról. Utálom, ahogy megdobban a szívem Damen nevetése hallatán, amikor lehajol érte. Utálom, hogy megkönnyebbülök, amikor zsebre teszi a levélkét. – Hahó, Föld hívja Evert! Megrázom a fejem, és Milesra hunyorgók. – Azt kérdeztem, mi történt? Nem akarok ujjal mutogatni, de veled találkozott utoljára... Bár tudnám! Emlékszem, hogy a tegnapi rajzórán hogy kereste Damen tekintete az enyémet, hogyan melegítette fel a bőrömet az érintése, hogy milyen biztosra vette, hogy valami személyeset -valami varázslatosat – osztottunk meg egymással. Aztán eszembe jut a gyönyörű, gőgös, vörös hajú lány a St. Regisben, akit már sikerült elfelejteni. Hülyének érzem magam, olyan naiv vagyok, hogy hihettem, hogy tetszem neki? Az igazság az, hogy ő csak Damen. Játékos. Az is marad. Az asztalok fölött épp sikerül megpillantanom a fehér rózsacsokrot, amit Damen Stacia füle mögül, a blúza

ujjából, a dekoltázsából és a táskájából varázsolt elő. Összeszorított szájjal félrenézek, hogy ne kelljen látnom az ölelést, amit gratulációként kap a lánytól. – Én nem csináltam semmit – felelem végül. Ugyanúgy összezavar Damen viselkedése, ahogy Milest meg Havent, csak nem akarom beismerni. Hallom, hogy Miles a fejében a szavaimat forgatja, próbálja eldönteni, hihet-e nekem. Aztán felsóhajt: – Ugyanolyan levert, elhagyott és szomorú vagy, mint én? Ránézek, és szeretném a bizalmamba avatni, szeretnék elmondani neki mindent, az egész szetencsétlen katyvaszt, amit érzek. Hogy tegnap mennyire biztos voltam benne, hogy valami fontos történt kettőnk között, és azután erre kell ébrednem ma. Ehelyett csak megrázom a fejemet, összeszedem a cuccomat, és visszamegyek az osztályba, jóval a becsöngetés előtt. Az ötödik órán, francián végig azon gondolkodom, hogy tudnék lelépni a rajzról. Komolyan. Részt veszek a szokásos gyakorlatokban, ajakmozgással, idegen szavak formálásával, az agyam teljesen azzal van elfoglalva, hogy vajon hasfájást, hányingert, lázat, szédülést vagy megfázást színleljek-e. Bármilyen kifogás megteszi. És nem csak Damen miatt. Azért is, mert az igazság az, hogy azt se tudom, egyáltalán miért vettem fel ezt a tantárgyat. Semmilyen művészi képességem nincs, a festményem egy borzalom, és amúgy se leszek művész soha. Ja, és ha ehhez még hozzácsapjuk Dament, a gyenge lábakon álló osztályzat mellé megkapjuk az 57 perces bénázást is.

Végül csak bemegyek az órára. Főleg mert ez a helyes. Annyira lefoglal a holmim összeszedése meg a köpenyfelvétel, hogy először észre sem veszem, hogy nincs ott. És ahogy telnek a percek, és Damen még mindig nem jön, összeszedem a festékeimet, és az állványomhoz lépek. A hülye, háromszögre hajtogatott levél ott billeg a szegélyén. Bámulom meredten, olyan erősen koncentrálok rá, hogy körülöttem minden elsötétül. Az egész osztályterem ebbe az egy pontba szűkül. A világom a faperemen egyensúlyozó, Stacia feliratú, háromszögletű levélkébe összpontosul. Fogalmam sincs, hogy került oda, de egy gyors pillantás után, amivel felmérem, hogy Damen nincs a teremben, úgy döntök, nem akarom látni a levelet, nem akarok részt venni ebben a beteges játékban. Megmarkolok egy ecsetet, és lepöccintem vele a levélkét, olyan erősen, ahogy csak tudom. Nézem, ahogy repül és tudom, hogy gyerekesen, nevetségesen viselkedem, főleg amikor Machado tanárnő felkapja a padlóról. – Leejtettél valamit! – énekli várakozó mosollyal, fogalma sincs, hogy direkt dobtam le. – Nem az enyém – motyogom a festékeket rendezgetve. Jobb, ha ő adja oda Staciának, vagy még jobb, ha kidobja. – Van másik Ever is, akit még nem ismerek? – mosolyog. Mi? Elveszem tőle a levélkét. Az elején tisztán látszik a nevem, Damen eltéveszthetetlen kézírásával

odakörmölve. Ötletem sincs, hogyan történhetett, nincs logikus magyarázata. De tudom, mit láttam. Reszkető ujjakkal széthajtogatom a háromszöget, és kisimítom. Elakad a lélegzetem, amikor megpillantom az ábrát a papíron: egy gyönyörű, piros tulipán aprólékos rajzát.

tizenegy Pár nap múlva mindenszentek, Halloween, és a jelmezem utolsó simításai még hátravannak. Haven vámpírnak öltözik (Nahát!), Miles kalóznak, de csak miután lebeszélem a hegyes melltartós Madonnajelmezről, és ez nem vicc. Az egykor jónak tűnő ötlet átalakult egy túlzottan ambiciózus projektté, gyorsan elvesztem a lelkesedésemet. Sabine meglepett a Halloween-buli ötletével. Részint mert sosem hittem, hogy érdekli az ilyesmi, de leginkább azért, mert rólunk lévén szó, talán öt vendéggel tudunk előállni maximum. De Sabine egyértelműen népszerűbb, mint gondoltam, így gyorsan teleír két és fél hasábot a vendéglistájával, míg az enyém szánalmasan rövid. Főképp, mert csak két barátom van, meg a hozzájuk tartozó plusz egy-egy fők. Míg Sabine megbíz egy partiszervizt a kaják és az italok szállításával, én kiadom az audiovizuális program körüli tennivalókat Milesnak (ami azt jelenti, hogy hozza az iPodját, és kivesz néhány horrorfilmet), valamint megkérem Havent, hogy hozzon muffint. Én és Riley alkotjuk a dekorációs különítményt. Mivel Sabine a

kezembe nyomott egy katalógust és a hitelkártyáját azzal, hogy „ne fogd vissza magad", az elmúlt két délutánt azzal töltöttük, hogy Sabine toszkán stílusú házát ijesztő, rémes kísértetkastéllyá varázsoljuk. Nagyon mó- kás volt, emlékeztetett arra, amikor a régi házunkat díszítettük fel húsvét, hálaadás vagy karácsony előtt. Arról nem is beszélve, hogy az elfoglaltság elvonta a figyelmünket a marakodásról. – Öltözhetnél hableánynak - javasolja Riley -, vagy valami valóságshow-szereplőnek. – Jaj, ne mondd már, hogy még mindig nézed azokat a vackokat! – A létra utolsó előtti fokán óvatosan egyensúlyozva próbálok felapplikálni egy újabb pókhálót a mennyezetre. – Akarsz cserélni? – nyúl bele egy dobozba, amiben a karácsonyfaizzót tartjuk. – Nevetséges, hogy ragaszkodsz a létrázáshoz, amikor én csak odalebegek, és megcsinálom. Fintorogva megrázom a fejemet. Ha könnyebb is lenne, szeretek úgy tenni, mintha normális életet élnék. – Szóval, minek öltözöl? – Felejtsd el! – legyintek, és mielőtt lemásznék, a sarokba akasztom a pókhálót. Lentről szemügyre veszem az alkotást. – Nekem is lehetnek titkaim, ha neked is vannak. – Nem igazság! - Karba font kézzel az utamba áll, ami régen is csak apunál működött. – Nyugi, majd meglátod a bulin – felelem. Felkapok egy fluoreszkáló csontvázat, és kibogozom a végtagjait. – Úgy érted, hogy meg vagyok híva? – kérdi izgatottságtól elfúló hangon.

– Miért, vissza tudnálak tartani? – nevetek. Csontváz Urat felakasztom a bejárat mellé, hogy üdvözölhesse a vendégeinket. – A fiúd is jön? A szemem forgatva felsóhajtok. – Tudod, hogy nincs fiúm – még el se kezdte, máris unom... – Kérlek. Nem vagyok hülye! – ráncolja a szemöldökét. – Ne hidd, hogy elfelejtem a Nagy Pulcsiproblémát! Emellett alig várom, hogy megismerjem, vagy inkább lássam, mivel nem mutatnál be neki semmi pénzért. Ami elég bunkó dolog. Úgy értem, hogy attól még, hogy nem láthat... – Jézusom, meg sem hívtam, jól van?! – kiabálok rá, és észre sem veszem, hogy belesétáltam a csapdájába. Késő. – Aha! – Boldog mosoly, hatalmas szemek, felhúzott szemöldök. – Tudtam! Örömében ugrál, karácsonyfaizzókat hajigál, pörög és mutogat. – Tudtam, tudtam, tudtam! Tudtam! – Megpördül a tengelye körül, és a levegőbe bokszol. Behunyt szemmel felsóhajtok, átkozva az ostobaságomat, hogy beleestem az alig leplezett csapdájába. – Nem tudsz te semmit – csóválom a fejemet. – Sose volt a fiúm, érted? Csak... csak egy új srác a suliban, akiről először azt gondoltam, aranyos, de aztán rájöttem, mekkora csaló, és mondhatjuk, hogy túl vagyok rajta. Nem is olyan aranyos. Komolyan, tíz másodpercig tartott az egész, mert nem volt jobb dolgom. És nemcsak én dőltem be neki. Miles és Haven szabályszerűen

verekedtek érte. Szóval abbahagyhatod az örvendezést meg a riszálást, és dolgozhatsz tovább! Abban a pillanatban, ahogy befejezem a mondatot, már tudom, hogy a kifogásaim messze nem hihetőek. De már kint van, nem tudom visszaszívni, így próbálok nem odafigyelni Riley-ra, amint a szobában lebeg és énekel: – Tudtam, tudtam, úgy tudtam! Halloween estéjére fantasztikusan néz ki a ház. Riley-val pókhálókat ragasztottunk az ablakokra és a sarkokba, a közepükbe nagy fekete pókokat biggyesztettünk. Fekete gumidenevérek lógnak a plafonról, véres testrészek hevernek szerteszét, kristálygömb is van. Véres rongyokba öltöztettünk néhány zombit, és elhelyeztük őket olyan helyeken, ahol a legkevésbé számíthatnak rá a vendégek, nagy üstökben boszorkafőzet gőzölög a tornácon (valójában szárazjég és víz), csontvázak, múmiák, fekete macskák és patkányok (nem igaziak, de azért ijesztőek), vízköpők, koporsók, fekete gyertyák, töklámpások, pislákoló fények. És igen, egy életnagyságú kaszás a ház előtti gyepen. – Hogy nézek ki? - kérdezi Riley rózsaszín pikkelyekbe burkolva, vörös parókában, metálzölden csillogó halfarkával csapkodva. – Mint a kedvenc Disney-hősöd – felelem, miközben sápadtra púderezem az arcomat. Azon gondolkodom, hogyan szabadulhatnék meg tőle, amíg átöltözöm, hogy meglephessem. – Ezt bóknak veszem – mosolyog. – Annak szántam. – Hátrafésülöm a hajamat, és szorosan a fejemhez simítom, hogy beférjen a hatalmas, szőke paróka alá.

– Minek öltözöl? – fürkészi az arcomat. – Most már igazán elmondhatnád, mert meghalok a kíváncsiságtól! – Nevetéstől a hasát fogva hajlong előre-hátra, majd' leesik az ágyról. Imádja az ilyen meghalós tréfákat, szerinte állati viccesek. Engem kiráz tőlük a hideg. A viccét figyelmen kívül hagyva hozzá fordulok: – Megtennél egy szívességet? Osonj le a földszintre, és nézd meg, hogy Sabine fel akarja-e tenni a jelmezéhez azt a szőrös, bibircsókos vasorrot is! Mondtam, hogy a boszijelmez nagyon klassz, de az orrot inkább hagyja ki. A pasiknak nem tetszik az ilyesmi. – Van pasija? – kérdezi meglepve. – Ha felteszi azt a förmedvényt az arcára, nem is lesz. Riley lecsusszan az ágyról, és a hableányfarkat maga után húzva az ajtó felé indul. – Csendben csináld, és ne ijeszd meg, jó? – teszem hozzá, miközben átsiklik a csukott ajtón. Billiószor láttam már, hogy ezt csinálja, de ettől még nem tudom megszokni. A gardróbban kicipzározom az eldugott táskát, és kiveszem belőle a csodaszép, mély, szögletes dekoltázsú, fekete ruhát. Háromnegyedes, csipkéből varrott ujja van, és a szuperszűk felsőrész kétoldalt a derekamnál fénylő, habos szoknyarétegekké duzzad, akárcsak Marié Antoinette-é a maszkabálon (legalábbis úgy, ahogy Kirsten Dunst jelmeze a filmen). Felküzdöm a cipzárt a hátán, aztán felveszem a hatalmas platinaszőke parókát (szőkének szőke vagyok, de az én hajamból sose lenne ekkora konty), némi vörös rúzst kenek az ajkamra, és felteszem az áttetsző, fekete maszkot. A fülembe lifegő hegyikristály fülbevalót akasztok. A ruha

örvénylik körülöttem, ahogy a tükör előtt körbe-körbe forgok. Hátborzongatóan gyönyörű. Riley belép, és beszámol a küldetéséről: – Minden oké - végre! Először feltette az orrot, aztán levette. Aztán visszatette, megnézte, milyen oldalról, aztán megint levette. Alig bírtam megállni, hogy ne kapjam ki a kezéből és vágjam ki az ablakon! Dermedten "visszafojtom a lélegzetemet, hiszen Riley-nál tényleg nem lehet tudni. Lehuppan a forgószékre, és az uszonya hegyével meglöki magát, hogy körbepördüljön. – Nyugi, amikor utoljára láttam, a fürdőszobában hevert a mosdókagylón. Aztán valaki hívta telefonon, és arról csacsogott, milyen remek munkát végeztél a házon, és hogy alig hiszi, hogy mindent egyedül csináltál, blabla-bla. – Megcsóválja a fejét, és fintorog. – Élvezed, mi? Hogy te zsebeled be a dicséretet a közös munkáért?! Abbahagyja a pörgést, és alaposan szemügyre vesz. – Nahát, Marié Antoinette! - vizsgálgatja a jelmezemet. – Nem hittem volna. Figyelem őt a tükörből, amíg ellenőrzöm a sminkemet és megigazítom a parókámat, remélve, hogy ott is marad, ahol lennie kell. De Riley tükörképét látva valami megállít, és a húgom felé fordít. – Hé, minden rendben? Lehunyt szemmel mélyet lélegzik. Aztán megfázza a fejét, és az ajkába harap.

– Jó ég, nézz ránk! Ügy nézel ki, mint egy tragikus tizenéves királynő, én meg megtennék bármit, hogy tizenéves lehessek! Felé nyúlok, de aztán leengedem a karomat. Annyira megszoktam, hogy mindig itt van, hogy néha elfelejtem, hogy nincs is itt igazán. Hogy már nem ebbe a világba tartozik, hogy nem nő fel, hogy sosem lesz tizenhárom éves. Aztán eszembe jut, hogy az egészről én tehetek, és ez milliószor rosszabb. – Riley... Megrázza a fejét, és megcsóválja halfarkát. – Semmi baj – mosolyog rám, miközben felemelkedik a székről. – Üdvözöljük a vendégeket! Haven elhozta Evangeline-t, társfüggő donorbarátnőjét, aki – minő meglepetés – úgy fest, mint egy vámpír. Miles pedig elhozta Ericet a színjátszókörből, aki nagyon helyes a fekete szatén Zorro – maszkban és -köpenyben. – Hihetetlen, hogy nem hívtad meg Dament! – csóválja a fejét köszönés helyett Haven. Egész héten dühös volt rám, mióta kiderült, hogy a pasi nincs a listán. Unom már bizonygatni a nyilvánvalót, és újból elmagyarázni, hogyan vágott át bennünket Damen azzal, hogy hirtelen állandó tartozéka lett Staciának nem csak ebédnél, de az órákon is. Rózsa-bimbókat varázsol elő mindenhonnan, és a rajzórai projektje, a Szőke nő is gyanúsan hasonlít rá. Én kérek elnézést, de nem kívánok foglalkozni azzal, hogy a piros tulipánt, a rejtélyes üzenetet meg az intim szemezésünket kivéve már két hete hozzám se szólt.

– Amúgy se jött volna – felelem végül, remélve, nem hallja a hangomban remegő becsapottságot. - Biztos vagyok benne, hogy Staciával vagy a vörössel lóg valahol, vagy... - Megrázom a fejem, nem folytatom. – Várj! Vörös? Van egy vörös csaj is? – hunyorog Haven. Vállat vonok, mert igazság szerint akárkivel is lóghat. Csak annyit tudok, hogy velem nincs. – Látnod kéne - fordul Evangeline-hez. – Elképesztő srác! Gyönyörű, mint egy filmsztár, szexi, akár valami rocksztár, és még bűvészkedik is - sóhajt fel. Evangeline felhúzza a szemöldökét. – Úgy tűnik, ő maga is csak illúzió. Senki sem ilyen tökéletes. – Damen az. Kár, hogy nem láthatod a saját szemeddel. – Haven rám fintorog, az ujjai a nyakába kötött bársonyszalagot babrálják. – De ha esetleg találkoznál vele, tartsd észben, hogy ő az enyém. Már akkor lefoglaltam, amikor még nem is ismertelek. Evangeline-re pillantok. Neccharisnya, aprócska, fekete nadrág, hálós póló. Sötét, homályos aurája nem hagy kétséget afelől, hogy eszében sincs megígérni semmi ilyesmit. – Ha akarod, kölcsönadok két fogat meg egy kis művért a nyakadra, és te is lehetsz vámpír – ajánlja Haven. A gondolatai cikáznak: a barátom akart lenni, de meg van róla győződve, hogy az ellensége vagyok. Nemet intek, és a szoba másik felébe kormányozom a lányokat, remélve, hogy Haven felkap valami más témát, és ejti Dament.

Sabine beszélget a barátaival, Haven és Evangeline pusztítják az italt, Miles és Eric táncolnak, Riley pedig eközben Eric ostorával játszik, fel-le lóbálja a bojtját, aztán körülnéz, észreveszi-e valaki. Épp amikor leadnám neki a jelet, hogy fejezze be, ha továbbra is maradni akar, megszólal a csengő, és mi versenyt futunk az ajtóig. Én győzök, de a kárörömöt elrontja, hogy Damen áll az ajtóban. Egyik kezében virág, a másikban aranycsúcsos süveg, a haja lófarokban. A szokásos fekete öltözetet zsabós, fehér ingre és aranygombos kabátra meg bricsesznadrágra cserélte. Harisnyát és hegyes orrú fekete cipőt visel. Mire végiggondolom, Miles milyen irigy lesz a jelmeze láttán, rádöbbenek, ki áll az ajtóban. A szívem hirtelen kihagy két ütemet. – Fersen gróf! – motyogom alig érthetően. – Marié – hajol meg mélyen. – De hát... titok volt... és meg se hívtalak... – suttogom a válla fölött kémlelve, hogy Stacia, a vörös lány, vagy bárki feltűnik-e mögötte, mert tudom, hogy csak miattam nem lehet itt. De csak mosolyog, és átnyújtja a virágot. – Akkor ez egy szerencsés véletlen. Nagyot nyelek, és sarkon fordulok. Bevezetem a hallba, át a nappalin és az ebédlőn a dolgozószobába. Az arcom ég, a szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, kiugrik. Gondolkodom, hogyan történhetett ez? Logikus magyarázatot keresek arra, hogy miért bukkan fel Damen hívatlanul, és hogy lehet, hogy történetesen Marié Antoinette tökéletes párjának jelmezében. – Ó, te jó ég, itt van Damen! – sikolt fel Haven integetve, kigyúlt arccal, már amennyire a sápadtra púderezett, agyaras, véres vámpírarc kigyúlhat. De abban

a pillanatban, amikor rájön, hogy Damen Alex de Fersen gróf, Marié Antoinette nem is olyan titkos szeretőjének bőrébe bújt, az arca elkomorul, és vádlón mered rám. – Nos, mikor főztétek ki? – kérdezi kettőnktől könnyednek és közönyösnek tettetett hangon, inkább Damen, mint az én kedve mért. – Nem főztünk ki semmit – felelem, és remélem, hogy elhiszi, bár tudom, hogy nem fogja. Olyannyira bizarr véletlen, hogy már én is kételkedem benne, hogy nem szóltam-e el magam valamikor a jelmezemről. – Csak mázli – feleli Damen, és átöleli a derekamat. Csak egy pillanatig tartja ott a kezét, az egész testem bizseregni kezd. – Biztosan te vagy Damen – bukkan fel Evangeline Damen mellett. A zsabóit kezdi birizgálni. - Biztos voltam benne, hogy Haven túloz, de nem! - nevet fel. Kinek öltöztél? – Fersen grófnak - feleli helyette Haven kemény hangon, összeszűkült szemekkel figyel engem. – Felőlem – von vállat Evangeline, lelopva Damen kalapját. A fejére teszi és csábítóan mosolyog a karima alól, mielőtt kézen fogná és elvonszolná magával a fiút. Mihelyt eltűnnek, Haven hozzám fordul. – Ezt nem hiszem el! - Az arca dühös, a keze ökölbe szorul, de a fejében kavargó szörnyű gondolatok mindennél rosszabbak. Tudod, mennyire tetszik! Megbíztam benned, hittem neked! – Haven, esküszöm, nem beszéltük meg. Csak véletlen. Nem tudom, mit keres itt, és tudod, hogy nem hívtam meg. - Meg akarom győzni, de tudom, hogy

hasztalan, már eldöntötte. – És nem tudom, láttad-e, de Evangeline barátnőd amott taperolja Dament. Haven átpillant a szobán, aztán visszafordul hozzám vállvonogatva. – Mindenkivel ezt csinálja, ő nem fenyegetés. Veled ellentétben. Mély levegőt veszek, türelemért fohászkodom, és próbálok nem nevetni Riley-n, aki Haven mellett állva minden szavát kifigurázza, megismétli a mozdulatait, és kigúnyolja, ami ugyan mókás, de nem szép dolog. – Figyelj – mondom végül –, nekem ő nem tetszik. Hogy tudnálak meggyőzni erről? Csak mondd meg, és én megteszem. Fejcsóválva félrenéz, a vállai csüggedtek, a gondolatai elsötétülnek, és látom, hogy már magára is haragszik. – Ne! – sóhajt fel a könnyeivel küzdve. – Ne mondj semmit! Ha tetszel neki, akkor tetszel neki, én nem tehetek semmit. Nem a te hibád, hogy okos vagy meg csinos, és a srácoknak mindig te fogsz jobban tetszeni. Főleg ha meglátnak kapucni nélkül – próbál viccelni, de nem igazán sikerül nevetnie. – Bolhából csinálsz elefántot – próbálom meggyőzni őt és saját magamat is. – Az egyetlen közös dolog Damenben és bennem a filmek és a jelmezek iránti érdeklődés. Esküszöm, hogy ennyi az egész! – Remélem, hogy a mosolyom valódibb, mint amilyennek érzem. A szoba túlfelén Evangeline próbálja éppen bemutatni, hogyan használja Zorro az ostorát. Haven visszafordul hozzám. – Tennél egy szívességet?

Bólintok. Bármit megtennék, hogy véget vessek ennek az egésznek. – Ne hazudj! Vacakul csinálod. Nézem, ahogy elmegy, aztán az ugrándozó Riley felé fordulok. – Azta, ez a világ legjobb bulija! Dráma! Cselszövés! Féltékenyig! Majdnem csajbunyó! Annyira örülök, hogy nem hagytam ki! Épp elhallgattatnám, amikor rádöbbenek, hogy csak én hallhatom. és fura volna, ha épp én szólnék rá. Megszólal a csengő, és a mögötte csapkodó farokúszó ellenére rám ver egy fejhosszt az ajtóig. – Nahát! - szól a tornácon ácsorgó nő, és tekintetét köztem és Riley között váltogatja. – Segíthetek? – kérdem, és látom, hogy nincs jelmeze, feltéve, ha a hétköznapi kaliforniai viselet nem számít jelmeznek. Barna szemek vizsgálgatják az arcomat. – Sajnálom, kicsit elkéstem. A forgalom egy sza... tudod – Riley felé int, mintha látná. – Sabine barátja? – kérdezem. Talán valami ideges tikkelés miatt szegeződik a pillantása arra a helyre, ahol Riley áll. Szép, bíborvörös az aurája, de valami miatt nem tudok olvasni benne. – Ava vagyok. Sabine kért fel. – Büfés? – kérdezem elbizonytalanodva. Fekete, váll nélküli felsőjéhez feszes farmert visel és balerinacipőt, nem a fekete-fehér hacukát, amit a büfések. Felnevet és integet Rileynak, aki a ruhám fodrai mögé bújik, mint ahogy anyu mögé, amikor félt valamitől. Félresöpri a haját az arcából.

– Én vagyok a jósnő. Látom, van egy kis barátnőd – guggol le a húgomhoz.

tizenkettő Ava, a jósnő kétségtelenül szórakoztató meglepetésként jelent meg a bulin. Elhiheted, hogy nálam jobban aztán senki nem volt meglepve. Hogyhogy nem láttam előre? Annyira elfoglalt a saját kis világom, hogy megfeledkeztem Sabine körül szaglászni? Nem mintha elküldhettem volna, bár nagy volt a kísértés. De még mielőtt magamhoz tértem volna a sokkból, hogy látja Riley-t, Sabine megjelent, és behívta. – De jó, hogy el tudott jönni! Látom, az unokahúgommal már találkozott. – Sabine a dolgozószobába tessékeli a jósnőt, ahol egy kis asztal várja. A közelében őgyelgek, és kíváncsi vagyok, hogy Ava, a jósnő megpróbálja-e megemlíteni a halott húgomat. De aztán Sabine megkér, hogy hozzak egy italt, és mire visszaérek, ő már jósol. – Állj be a sorba, amíg nem lesz ennél hosszabb mondja Sabine, a vállával Frankensteinhez simulva, aki – ijesztő álarc ide, ijesztő álarc oda – nem a helyes pasi az

irodaházból. Nem is a sikeres befektetési bankár, akinek tetteti magát. Valójában még az anyjával lakik. De nem mondhatom el Sabinének, nem ronthatom el a jókedvét, így csak megrázom a fejem: – Majd később. Jó látni, hogy a nagynéném jól érzi magát, jó tudni, hogy vannak barátai, és abból, amit látok, újra érdeklődik a pasik iránt. És még ha vicces is Riley-t nézni, ahogy a gyanútlan vendégekkel táncol, és olyan beszélgetéseket hallgat ki, amelyekhez semmi köze, muszáj eltávolodnom kicsit a kavargó gondolatoktól, vibráló auráktól, az energiaörvényektől és főleg Damentől. Egyelőre megteszek minden tőlem telhetőt, hogy távol tartsam magamtól és lazán viselkedjem, elkerüljem a suliban, de ma este, hogy újra látom, ráadásul a jelmezem párjának öltözve – hát nem tudom, mit gondoljak. Amikor legutóbb találkoztunk, Staciával meg a vöröskével volt elfoglalva, velem aztán végképp nem. Elbűvölte őket a sármjával, a jóképűségével, a karizmájával és a megmagyarázhatatlan bűvésztrükkjeivel. A tőle kapott tulipáncsokorba dugom az orromat. A tulipánnak nincs illata, de ez a huszonnégy, tűzpiros tulipán valahogy mámorító, megrészegítő, édes illatot áraszt. Mélyen beszívom az illatukat, és titokban beismerem, hogy kedvelem Dament. Tényleg tetszik nekem. Nem tehetek róla. Egyszerűen tetszik. Nem számít, milyen elszántan játszom meg, hogy nem így van, ettől még igaz. Mielőtt Damen feltűnt, beletörődtem a magányba. Nem mintha nem borzasztóit volna el, hogy nem lesz többé fiúm, vagy hogy soha nem kerülök közel többé

senkihez. De hogyan randizhatnék bárkivel is, ha az emberek érintése ennyire el tud hatalmasodni rajtam? Hogyan tudnék járni bárkivel is, ha minden gondolatát látom? Nem válhatnék a megszállottjává, nem boncolgathatnám, nem találgathatnám a titkos jelentését annak, amit mond! Klassz dolognak látszik a gondolatolvasás meg az auralátás, az energiák érzékelése, de hidd el, hogy nem az. Mindent megadnék, hogy visszakapjam a régi életemet, hogy újra átlagos, butuska tinilány legyek, mint bármelyik más lány. Mert a barátod sem gondol mindig hízelgő dolgokat, és ha nincs kikapcs gomb, akkor bazi sok megbocsátásra van szükség. És ez az, ami Damenben olyan jó. Ő maga a kikapcs gomb. Valaki, akin végre nem látok át, aki elhallgattatja a hangokat. Csodálatos az a melegség, amit érzek, ha megérint, és sokkal normálisabbnak érzem magam vele, mint eddig bármikor, de nem tehetek róla, azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem normális. Leülök a tornácon, és elrendezem magam körül a ruhámat, figyelem a vízzel teli gömböt, amelyben színes buborékok úsznak. Annyira elmerülök a gondolataimban és a látványban, hogy először észre sem veszem Dament. – Szia! Amikor ránézek, felforrósodik a testem. – Jó a buli – mosolyog. – Örülök, hogy beestem. – Leül mellém, és én csak nézek egyenesen előre, és tudom, hogy ugrat, de túl ideges vagyok, hogy visszavágjak. – Jól áll neked Marié – piszkálja a hosszú,

fekete tollat, amit az utolsó pillanatban tűztem a parókámba. Összeszorítom a számat, ideges vagyok, feszült, legszívesebben menekülnék. Aztán veszek egy mély lélegzetet, és végül hagyom a csudába. Ha csak egy éjszakára is, megengedem magamnak, hogy éljek egy kicsit. – Neked is jól áll Fersen gróf. – Csak szólíts Axelnek! – nevet. – Megrágták a molyok - biccentek a vállánál éktelenkedő rojtos lyuk felé, és nem említem a jelmez dohos szagát. Egyenesen a szemembe néz. – Nem molyrágta. Ez egy tüzérségi golyó nyoma, egy igazi lövésé. Többek szerint csak egy hajszálon múlt. – Nos, ha jól emlékszem, ez az a jelenet, amikor egy sötét hajú lányt üldözöl – pillantok rá visszaemlékezve, hogy volt idő, amikor könnyedén flörtöltem, és próbálom megtalálni a lányt, aki voltam. – Az utolsó pillanatban átírták. Nem kaptad meg az új forgatókönyvet? – kérdi mosolyogva. Keresztbe vetem a lábaimat és mosolygok. Milyen jó végre felszabadulni és úgy viselkedni, mint egy átlag csaj egy átlagos sráccal, mint bárki más! – Az új változatban csak mi ketten vagyunk. És kegyed, Marié, megtarthatja gyönyörű fejecskéjét. - A mutatóujja hegyét végighúzza keresztben a nyakamon, és csodálatos, meleg bizsergés támad a bőrömön, amikor a fülem alatt elidőzik. – Miért nem állsz sorba a jósnőnél? – suttogja, miközben az ujja az államon, az arcomon kalandozik, követi a fülem vonalát, és a szája olyan közel van az

enyémhez, hogy a lélegzetünk párája összekeveredik a hideg levegőben. Vállat vonok, és összeszorítom a számat. Bárcsak megcsókolna végre! – Nem hiszel benne? – Nem, csak... nem tudom - motyogom. Miért akar beszélgetni? Nem érti, hogy ez az utolsó esélyem egy normális fiú-lány tapasztalatra? Lehet, hogy sose áll elő még egy ilyen lehetőség? Sikítani tudnék. – Te miért nem állsz sorba? – kérdezem, el sem rejtve a csalódottságomat. – Időpazarlás – nevet. – Nincs olyan, hogy jövendőmondás meg gondolatolvasás. Igazam van? Pislogok a vízben lebegő pacára: nem elég, hogy rózsaszín, még szív formájú is. – Kihoztalak a sodrodból? – Maga felé fordítja az arcomat. Na, ez a másik. Időnként ugyanazt a vagány dumát nyomja, mint itt mindenki más, de néha úgy beszél, mintha az Üvöltő szelekből lépett volna ki. – Nem. Nem hoztál ki a sodromból – nevetek, pedig nem is akarok. – Mi olyan vicces? - kérdezi, végigsimítva a sebhelyet a homlokomon. Elhúzódom. – Hogy szerezted? – néz rám olyan melegen és nyíltan, hogy majdnem elmondom. De mégsem. Ez az év egyetlen éjszakája, amikor valaki más lehetek. Amikor úgy tehetek, mintha nem én okoztam volna a pusztulását mindannak, amit szerettem. Ma éjjel flörtölök, játszom, és vakmerő döntéseket hozok, amelyeket valószínűleg meg fogok bánni. Ma

éjjel nem Ever vagyok, hanem Marié. És ha ő egy kicsit is Fersen gróf, akkor befogja végre, és megcsókol. – Erről nem akarok beszélni - felelem a vízre meredve. Rózsaszín szívecske helyett ezúttal vörös tulipánt formáz. – Miről akarsz beszélni? – A pillantása feneketlen tóként csalogat. – Egyáltalán nem akarok beszélgetni - suttogom. Visszafojtom a lélegzetemet, amikor az ajka a számhoz ér.

tizenhárom Ha eddig azt gondoltam, a hangja elképesztő, mert csendbe burkol, ha azt hittem, felülmúlhatatlan, ahogy az érintése élettel tölti meg a bőrömet, nos, a csókja... a csókja nem is evilági. Bár szakértő nem vagyok, mivel csak néhány sráccal csókolóztam őelőtte, lefogadom, hogy egy ilyen csók, ez a csók, ez a tökéletes és páratlan csók csak egyszer akad egy életben. Amikor elhúzódik tőlem és a szemembe néz, behunyt szemmel megragadom a gallérját, és visszahúzom magamhoz. Míg Haven meg nem jelenik. – Jesszusom, már mindenhol kerestelek. Tudhattam volna, hogy itt bujkáltok. Elhúzódom Damentől, rémülten, hogy épp rajtakapott vele, miután megesküdtem neki, hogy nem is tetszik. – Mi csak... Haven felemeli a kezét. – Kímélj meg a részletektől! Csak szólni akartam, hogy Evangeline meg én lelépünk. – Máris? – Vajon mióta vagyunk idekint?

– Aha, Drina beugrott értünk, elvisz egy másik buliba. Gyertek ti is, ha van kedvetek... bár elég elfoglaltnak látszotok – vigyorog mindentudóan. – Drina? - kérdezi Damen olyan gyorsan felpattanva, hogy szinte elmosódik. – Ismered? – kérdi Haven, de Damen már sehol sincs, iszkolunk utána. Haven mögött sietek, és próbálok lépést tartani, kétségbeesetten szeretném megmagyarázni, amit látott, de amikor odaérünk az ajtóhoz és a válla után nyúlok, olyan sötétség, olyan harag és elkeseredettség söpör át rajtam, hogy a szavak a torkomon akadnak. Elhúzódik, és hátranéz a válla fölött. – Mondtam, hogy nem tudsz hazudni – lép tovább. Mély lélegzetet veszek és követem, át a konyhán, a dolgozószobán a kijáratig. A szememet nem veszem le Damenről, aki olyan gyorsan és magabiztosan közlekedik, mintha tudná, hol találja a lányt. Amikor belépek az előtérbe, megfagy a vér az ereimben. Ott állnak, Damen a tizennyolcadik századi pompájában, a lány pedig olyan gyönyörű, olyan tökéletes Marié Antoinette-ként, hogy szégyenben maradok a jelmezemmel. – Te biztosan... – mély smaragdzöld pillantása a szemembe fúródik. – Ever vagyok – mormolom. Próbálom felfogni a hamvasszőke parókát, a makulátlan alabástrom bőrt, a nyakát díszítő gyöngysort. Tökéletes, rózsaszín ajkai mosolyra húzódnak, olyan hibátlan, ragyogó fogsort fedve fel, amely nem is lehet valódi. Damenhez fordulok, remélve, hogy megmagyarázza, hogy a St. Regisben megismert vöröske hogy a csudába'

kerül a házunkba. De Damen túl elfoglalt: úgy bámulja a lányt, hogy észre sem vesz. – Mit keresel itt? – kérdezi a suttogásnál is halkabban. – Haven hívott meg – mosolyog Drina. A testem jeges félelemmel telik meg, ahogy egyikükről a másikukra pillantok. – Honnan ismeritek egymást? – kérdezem, amikor feltűnik, hogy Damen egész viselkedése megváltozott, hűvös lett, hideg, távoli, egy sötét felhő a Nap előtt. – A Nocturne-ben találkoztunk - válaszol Drina rám pillantva. – Oda tartunk. Remélem, nem bánod, hogy elrabolom a barátnődet. Összeszűkült szemmel próbálok kiolvasni a nőből valamit, de a gondolatai elérhetetlenek, teljesen elszigeteltek, és nincs aurája. – Jaj, de hülye vagyok! Te Damenre és rám gondoltál, nem Havenre! – nevet fel. Végigméri a jelmezemet, végül a szemembe néz. – Még ÚjMexikóból ismerjük egymást. Csakhogy amikor ő Új-Mexikót mond, Damen azt mondja: New Orleans. Erre Drina felnevet. De csak a szájával. A szeme komor. – Mindegy, ez egy régi történet – biccent, és a ruhám gyöngyökkel kivarrt ujjához ér. – Szép ruha – ragadja meg a csuklómat. – Te varrtad? Kiszabadítom a karomat. Jeges ujjai és a hideg, éles körmök karcolása megfagyasztja a vért az ereimben. – Hát nem klassz? – kérdi Haven azzal a rajongó pillantással bámulva Drinát, amit rendszerint csak vámpíroknak, gót rockereknek és Damennek tartogat. Evangeline az óráját nézi szemforgatva.

– Tényleg mennünk kell, ha éjfélre oda akarunk érni – sürgeti a lányokat. – Szívesen látunk benneteket – mosolyog Drina. – Teljesen felszerelt limuzin. Havenre pillantva ezt hallom a fejéből. Mondj nemet, mondj nemet, légyszi, légyszi, mondj nemet! Drina Damenről rám pillant. – A sofőr vár. Damenhez fordulok, és a szívem összetörik, amikor látom, mennyire vívódik. Aztán megköszörülöm a torkomat, és kimondom: – Menj csak, ha van kedved. Nekem maradnom kell, a saját bulimról csak nem léphetek le – nevetek fel könnyedén, de valójában levegőt is alig kapok. Drina felhúzott szemöldökkel, gőgösen váltogatja közöttünk a tekintetét. Épp csak egy kicsit lepődik meg, amikor Damen megrázza a fejét, és helyette engem fog kézen. – Csodás, hogy megismertelek, Ever – búcsúzik Drina a limuzin ajtajából. – Biztosan találkozunk még. Nézem, ahogy kihajtanak a kocsibejáróról az utcára, aztán Damenhez fordulok: – Nos, kire számítsak még ma este? Stacia, Honor, Craig? Amint kiejtem az utolsó hangot, elszégyellem magam. Milyen piti, féltékeny, szánalmas alak vagyok! Nem mintha nem tudtam volna, szóval nem kéne így meglepődnöm. Damen szoknyavadász. Egészen egyszerű a képlet. Ma este én voltam a soros.

– Ever – simítja végig az arcomat a hüvelykujjával. Elhúzódom, mert nem akarom hallani a kifogásait, s erre megszólal: – Nekem is mennem kellene. Keresem a pillantását, és az eszem elfogadja az igazságot, amit a szívem nem hajlandó, és tudom, hogy ez a mondat nem teljes, mert valójában így hangzik: Mennem kellene, hogy utolérjem őket. – Jól van, hát kösz, hogy eljöttél – mondom végül. Inkább úgy hangzók, mint egy pincérnő egy különösen fárasztó műszak után, nem mint egy reménybeli barátnő. De Damen mosolyog, és kihúzza a tollat a parókámból. Végigcirógatja vele a nyakamat, és a végét az orromhoz érinti. – Emlékül. Esélyem sincs válaszolni, mert máris a kocsijában ül és elhajt. Leülök a lépcsőre, az arcomat a tenyerembe hajtom, a parókám bizonytalanul inog. Azt kívánom, bárcsak eltűnnék, visszautazhatnék az időben, és elölről kezdhetném az egészet. Nem engedném, hogy megcsókoljon, nem hívnám be... – Hát itt vagy! – Sabine megragadja a karomat, és talpra állít. – Már mindenütt kerestelek. Ava szeretne jósolni neked. – De én nem akarom, hogy jósoljon! – Nem akarom megbántani, de nem is akarok részt venni benne. Csak szeretnék felmenni a szobámba, megszabadulni a parókától, és hosszú, álomtalan alvásba merülni. De Sabine rendesen rájárt a puncsostálra, ami azt jelenti, hogy túl spicces, hogy egyáltalán meghallja, amit

mondok. Megmarkolja a kezemet, és a dolgozószobába vonszol, ahol Ava már vár. – Szia, Ever! – mosolyog rám, miközben leülök, és megmarkolom az asztal szélét. Várom, hogy Sabine részegítő energiái kifakuljanak. – Csak nyugodtan, ráérünk. Az előttem kiterített tarot-kártyára lesek. – Semmi baj, csak nem akarok jósoltatni – nézek rá, és lesütöm a szemem. – Akkor nem jósolok – von vállat, miközben összegyűjti és megkeveri a kártyákat. – Csak tegyünk úgy, mintha, hogy a nagynénéd örüljön. Aggódik érted. Nem tudja, helyesen cselekszik-e, hogy ad-e elég szabadságot, vagy túl sok szabadságot ad. Te mit gondolsz? Vállat vonok. Nem nagy felfedezés. – Férjhez megy. Rémülten felnézek. – Nem ma – nevet fel. – De nem is holnap. Ne aggódj! – Miért aggódnék? – fészkelődöm a széken, figyelem, ahogy kettéveszi a paklit, aztán félhold alakban kiteríti. – Szeretném, ha Sabine boldog lenne, és ha ettől lesz boldog... – Igaz. De az elmúlt évben már annyi változáson mentél keresztül, igaz? Olyan változásokon, amelyeket még mindig csak próbálsz megszokni. Nem könnyű, ugye? – néz rám. Nem felelek. Miért kéne? Semmi egetrengetőt nem mondott eddig. Az élet tele van változásokkal, nagy cucc! Nem ez a lényeg? Fejlődni, változni, haladni?

Sabine nem egy nagy rejtély, nem annyira összetett, hogy ne lehetne kiismerni. – Nos, hogy viseled az adottságodat? – kérdezi Ava néhány kártyát felfordítva, némelyeket meg képpel lefelé az asztalon hagyva. – A micsodámat? – fürkészem az arcát, hogy vajon hová akar kilyukadni. – A médiumi tehetségedet – mosolyog és bólogat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. – Nem tudom, miről beszél – szorítom össze a számat, és körülnézek a szobában. Miles és Eric Sabinével meg a pasijával táncol, és láthatatlanul ott ropja mellettük Riley. – Először nehéz – bólint Ava. – Hidd el, tudom. Előbb tudtam, hogy a nagymamám meghal, mint bárki más. A szobámba jött, megállt az ágyam lábánál, és búcsút intett. Csak négyéves voltam, képzelheted, hogy mit szóltak a szüleim, amikor a konyhába rohantam és elmondtam nekik – rázza nevetve a fejét. – De te megérted, mert látod őket, igaz? Összekulcsolt kézzel, némán bámulom a kártyákat. – Nagyon megsemmisítő, elszigetelő érzés tud lenni. De nem kell annak lennie. Nem kell kapucni alá bújni és kicsinálni a dobhártyádat a zenével, amit ráadásul utálsz. Van módja annak, hogy megtanuld kezelni, és örülnék, ha megmutathatnám, mert nem kell így élned, Ever. Megmarkolom az asztal szélét, és reszkető, bizonytalan lábakkal felállók. Kavarog a gyomrom. Ez a nő őrült, ha azt hiszi, ez egy adottság. Én aztán tudom! Büntetés mindazért, amit tettem, mindazért, amit okoztam. A saját keresztem, és nekem kell boldogulni vele.

– Fogalmam sincs, miről beszél – felelek végül. De Ava csak bólogat, és egy névjegykártyát tol elém az asztalon. – Itt elérsz, ha úgy érzed, felkészültél rá. Elveszem a kártyát, de csak mert Sabine figyel, és nem akarok bunkónak tűnni. Aztán kemény, dühös csomóvá gyűröm Ava névjegykártyáját, és megkérdem: – Végeztünk? – Még valami. Aggódom a kishúgod miatt. Szerintem ideje volna továbblépnie, nem gondolod? – A tarot-paklit egy barna bőrtokba csúsztatja. Nézem, ahogy ott ül önelégülten, mindentudóan, és ítélkezik felettem, pedig nem is ismer. – Csak hogy tudja, Riley már továbblépett. Meghalt – suttogom az asztalra ejtve az összegyűrt névjegykártyát, és nem érdekel, ki látja. De ő csak mosolyog. – Szerintem tudod, hogy értem.

tizennégy Aznap éjjel, sokkal a buli után, amikor a vendégeink mind elmentek, az ágyamon fekve Aván gondolkodtam, és azon, amit Riley-ról mondott. Hogy itt ragadt, és hogy én tehetek róla. Szerintem már elfogadtam, hogy Riley rég továbblépett, és az ő választása, hogy meglátogat néha. Mivel nem kérem, hogy ugorjon be, hát ez az ő döntése. És amikor épp nincs velem, akkor, gondolom, valahol a mennyországban van. Ava csak segíteni próbált, mint valami médiumnővér, nem értette meg, hogy nincs szükségem segítségre. Nagyon vágyom rá, hogy normális lehessek, hogy minden úgy legyen, ahogy eddig volt, azt is tudom, hogy ez a büntetésem. Ezt a szörnyű adottságot érdemeltem azért, amit okoztam, az életekért, amelyeket elvesztegettem. Most csak együtt kell élnem ezzel – és megpróbálni nem kárt tenni senkiben. Amikor végre elaludtam, Damenről álmodtam. Minden olyan erősnek, intenzívnek, sürgetőnek tűnt az álmomban, mintha valóság lett volna. De reggelre mindebből csak töredékek maradtak, kezdet és vég nélküli képek. Az egyetlen, amire vissza tudtam

emlékezni az az volt, hogy egy hideg, szeles kanyonban futunk valami felé, amit nem látok. – Mi bajod? Miért vagy ilyen morcos? – faggat Riley az ágyam szélén ülve, egy Ericével tökéletesen megegyező Zorró-jelmezben. – Vége a Halloweennek – nézek a fekete bőrostor végére, amivel a padlót csapkodja. – Na és! – Tovább csapkodja a szőnyeget. – Tetszik a jelmez, nagy ügy! Azon gondolkodom, hogy mindennap jelmezben leszek. A tükörhöz hajolok, beteszem a fülbevalómat, és lófarokba fogom a hajamat. – Nem hiszem el, hogy még mindig így öltözöl – fintorog undorral a húgom. – Azt hittem, végre összeszedtél egy pasit! – Ledobja az ostort, helyette az iPodommal játszik, átnézi a lejátszási sort. Megfordulok. Vajon mit látott? – Hahó! A buli? A medence szélén? Vagy csak egy alkalmi smaci volt? Csak ámulok Riley-ra, bíborvörösre pirul az arcom. – Mit tudsz te az alkalmi smaciról? Csak tizenkét éves vagy! És mi a francért kémkedsz utánam? – Jaj, majd pont arra pazarolom az időmet, hogy utánad leskelődöm, mikor sokkal érdekesebb dolgok is vannak! – forgatja a szemét. – Csak hogy tudd, egészen véletlenül épp akkor mentem ki, amikor a Damen-srác torkára dugtad a nyelvedet. Hidd el, inkább ne láttam volna! Fejcsóválva kutatok a szekrényben, hogy a pulóverkeresésbe öljem a Riley iránt érzett haragomat.

– Na, jó, utálom, hogy elrontom a kedvedet, de Damen nem igazán a pasim. Egy ideje nem is beszéltem vele – mondom, és utálom, hogy közben összeszorul a gyomrom. Fogok egy tiszta, szürke pulóvert, és miközben felveszem, teljesen tönkreteszem a lófarkamat. – Leskelődhetek utána, ha akarod. Vagy kísérthetek is nála – mosolyog Riley. Felsóhajtok és ránézek. Egyik részem azt akarja, hogy tegye meg, a másik viszont tudja, hogy ideje továbblépni, számba venni a veszteségeket, és elfelejteni, hogy valaha is megtörtént. – Maradj ki ebből, jó? – mondom végül. – Csak egy átlagos gimis életet szeretnék, ha nem bánod. – Te tudod – von vállat, miközben felém hajítja az iPodot. – De tudod, hogy Brandon újra szabad préda? Felmarkolom a könyveimet, és betömöm a hátizsákba. Hogy miért nem érzem jobban magam ettől a hírtől?! – Bizony ám, Rachel ejtette, amikor a Halloweenbulin rajtakapta egy playboy-nyuszival. Csak nem igazi playboy-nyuszi volt, hanem Heather Watson. – Komolyan? Heather Watson? Viccelsz. – Nem tudom elképzelni a jelenetet. – Cserkészbecsszó. Látnod kellett volna, ledobott tíz kilót, kontaktlencsét hord, kiegyenesíttette a haját, és most teljesen más ember lett, olyan... tudod, olyan lány – teszi hozzá suttogva az utolsó szavakat. – Tudod, nem kéne leselkedned mások után. – Biztos vagyok benne, hogy utánam is kémkedik, nem csak a régi barátaim után. – Elég nagy udvariatlanság, nem gondolod? – Vállamon a táskával elindulok az ajtó felé. Riley nevet.

– Ne röhögtess, nem jó, ha tudod, mi van a régi haverokkal? – Jössz? – Kezdek türelmetlen lenni. – Már nyeregbe is pattanok! – A fekete Zorró-köpeny lebeg utána, ahogy elsiklik mellettem, le a hallba. Miles a házuk előtt vár, kezében a mobilja. – Csak... egy... pillanat... és... mehetünk! – Befejezi az SMS-t, majd becsusszan az anyósülésre, és az arcomba bámul egészen közelről. – És. Most. Mindent elmondasz! Elejétől a végéig. Semmit ne hagyj ki, a legmocskosabb részleteket is hallani akarom. – Miről beszélsz? – Kitolatok a kocsibejáróról az utcára, és figyelmeztető pillantást vetek a barátom térdén csücsülő Riley-ra, aki azzal szórakozik, hogy Miles arcába fúj, aztán kineveti, amikor az próbálja beállítani a ventillátort. – Hahó, mi van Damennel? Hallottam hírét, hogy volt holdfényben ölelkezés, forró csókok a medence partján, összebújás a hold ezüstös... – Hová akarsz kilyukadni? – kérdem, bár már tudom is, még van remény leállítani. – Figyelj, a hír kering, és ne is próbáld tagadni! Már tegnap is hívtalak volna, de apám elkobozta a telómat, és elvonszolt egy baseball-pályára, hogy a szememre hányhassa, hogy úgy ütök, mint egy lány - nevet. – Látnod kellett volna, teljesen elszúrtam, apa nagyon kiborult! Ebből majd tanul. De térjünk vissza rád! Gyerünk, kezdődhet a mesedélután. Mondj el mindent! – Türelmetlenül bólogat. – Olyan fantasztikus volt, amilyenről álmodtunk?

Vállat vonok, és a pillantásommal figyelmeztetem Riley-t, hogy fejezze be, hagyja abba, vagy tűnjön el. – Bocs, ha csalódást okozok – válaszolom végül –, de nincs mit mesélnem. – Nem ezt hallottam. Haven... Összeszorítom a számat, és megrázom a fejem. Az, hogy tudom, mit mondott Haven, nem jelenti azt, hogy hallani is akarom. Közbevágok, mielőtt folytathatná. – Oké, rendben, csókolóztunk. De csak egyszer. – Miles felhúzott szemöldökkel figyel, gúnyosan mosolyog. – Na jó, talán kétszer. Nem tudom, nem számoltam. – Úgy hazudok, mint egy elvörösödött, izzadó tenyerű, sunyi amatőr, és reménykedem, hogy nem veszi észre. Mert az igazság az, hogy annyiszor visszajátszottam magamban, hogy gyakorlatilag az agyamra van tetoválva. – És? – egyte türelmetlenebb. – És semmi. – Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy Riley lelépett. – Hívott? Küldött SMS-t? E-mailt? Benézett? - Miles láthatóan feldúlt, és azon gondolkozik, mit jelent ez nemcsak nekem, hanem hármunk számára is. Megrázom a fejem, és nézek egyenesen előre. Átkozom magam, hogy nem kezelem jobban a helyzetet, utálom, hogy a torkom összeszorul, és szúr a szemem. – De mit mondott? Amikor elment a buliról? Mik voltak az utolsó szavai? - faggat Miles, elszántan keresve valami reménysugarat a kietlen és keserű tájban. Befordulok a sarkon. Visszaidézem a fura és gyors elválást az ajtóban. Nyelek egyet, és szembenézek Milesszal: – Azt mondta: Emlékül.

Amint kimondom, rájövök, hogy ez nagyon rossz jel. Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni. Miles pillantása mindent elmond, amit nem is ejt ki a száján. – Nekem mondod? – sóhajtom, és beállok a parkolóba. Ugyan kitartóan nem gondolok Damenre, nem tudok nem csalódott lenni, amikor látom, hogy nincs ott az irodalomórán. Amitől persze még többet gondolok rá, amíg nem kezdek el a rögeszme határán tántorogni. Csak mert a csókunk többnek tűnt, mint egy alkalmi smárolás egy bulin, nem biztos, hogy ő is így érez. És csak mert olyan szilárdnak és igaznak és tökéletesnek tűnt számomra, nem biztos, hogy neki is olyan volt. Mert nem bírom kiverni a fejemből Drinát és Dament, ahogy ott állnak, mint tökéletes Fersen gróf és az ideális Marié. Amíg én ácsorgók a partvonalon, csillivilli ruhában, mint valami olcsó utánzat. Épp bekapcsolnám az iPodot, amikor Stacia és Damen nevetve beesnek az ajtón. A válluk majdnem összeér, Stacia kezében két fehér rózsabimbó. Amikor a lány leszakad Damenről az asztalánál, és ő felém tart, a papírjaimmal kezdek vacakolni, mintha észre sem venném. – Szia! – Leül. Úgy viselkedik, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha negyvennyolc órával ezelőtt nem adta volna elő a kis eltűnési magánszámát. Ásítást színlelek, remélve, hogy unottnak, fáradtnak és elcsigázottnak tűnök valamitől, amiről neki fogalma

sincs. Szórakozottan firkálgatok egy jegyzetlapra reszkető ujjakkal – a toll ki is esik a kezemből. Lehajolok érte, és amikor felemelkedem, egy piros tulipánt találok az asztalomon. – Mi történt? Elfogytak a fehér rózsabimbók? kérdezem a könyvek és papírok között turkálva, mintha valami fontos dolgom lenne. – Neked sose adnék rózsabimbót. – Keresi a tekintetemet. Nem nézek a szemébe, nem akarok részt venni a szadista játszmában. Fogom a táskámat és úgy teszek, mintha keresnék valamit, és káromkodók az orrom alatt, amikor észreveszem, hogy telis-tele van tulipánokkal. – Te kifejezetten tulipános lány vagy. Egy „piros tulipános” lány – mosolyog rám. – De izgalmas – morgóm, és ledobom a táskát a padlóra. A székem legtávolabbi felére húzódom, és fogalmam sincs, hogy mit akar mondani ezzel. Ebédnél már egy verejtékező roncs vagyok, nem tulipános lány. Damen ott lesz vajon? Haven ott lesz mert szombat óta nem láttam, nem beszéltünk, és lefogadnám, hogy utál. Hiába töltöttem azzal a kémiaórát, hogy magamban a Havennek elmondandó beszédemet gyakoroltam, amint megpillantom a barátnőmet, minden szó kimegy a fejemből. – Nicsak, ki van itt! – néz rám Haven. Miles mellé ülök a padra, aki a lázas SMS-ezés közben észre sem vesz, és kénytelen vagyok elgondolkodni azon, hogy új barátok után kéne nézni – nem mintha bárki is szeretné, hogy a barátja legyek.

– Mesélem épp Milesnak, hogy hiányoztatok a Nocturne-ben, de semmibe vesz – ráncolja a szemöldökét. – Csak mert egész töriórán ezt hallgattam, de még akkor sem volt vége, úgyhogy elkéstem spanyolról – fejét csóválva folytatja a gombnyomogatást. Haven vállat von. – Csak féltékeny vagy, mert nem voltál ott. – Rám néz. – Nem mintha a te bulid nem lett volna király, vagy ilyesmi, de ez totálkirály volt. Az én világom, tudod? Érted, mire gondolok? Megtörlök egy almát a pulcsim ujjában, és vállat vonok, nem szívesen hallok annál többet a klubról, az ő világáról vagy Drináról, mint amit már amúgy is tudok. Amikor végül ránézek, megdöbbenve látom, hogy a szokásos sárga kontaktlencsék helyett zöldet visel. Az ismerős zöld színtől elakad a lélegzetem. Olyan zöld, amit csak egy szóval lehet leírni: drinazöld. – Látnod kellett volna, mekkora sor állt kint, de amint Drinát meglátták, rögtön beengedtek. Még csak nem is kellett fizetnünk! Semmiért! Egész éjjel ingyen buliztunk! Még a szobáját is megmutatta. A St. Regisben lakik egy szuper lakosztályban, amíg nem talál egy állandó lakást. Óceánra néző ablakok, jacuzzi, minibár, meg az egész! – Izgatott smaragdszemmel néz rám, várja az elragadtatott választ, amit nem tudok kicsiholni magamból. Összeszorított szájjal veszem tudomásul, hogy megváltozott a megjelenése. A szemfestése lágyabb, füstösebb, Drináéra hasonlít, a vérvörös rúzs helyett egy lágyabb, világosabb, rózsásabb színt visel. A haja, amit

egyenesre vasalva hord, mióta ismerem, most lágy hullámokban omlik alá - akárcsak Drináé. A ruhája jobban szabott, selymes és márkás, amit még Drina is felvenne. – Merre van Damen? – kérdi Haven, mintha tudnom kéne. Vállat vonok és beleharapok az almámba. – Mi történt? Azt hittem, összejöttetek. Mielőtt válaszolhatnék, Miles felnéz a mobiljáról és úgy néz rá, azzal a pillantással, ami azt mondja: Ki itt belépsz...! Haven Milesról rám pillant, és a fejét ingatva felsóhajt. – Mindegy. Csak azt akarom mondani, hogy részemről oké, szóval ne aggódj, jó? Sajnálom, ha furcsán viselkedtem. De túl vagyok rajta. Komolyan. Esküszöm! Felém nyújtja a kezét, és amikor összeakasztjuk a kisujjunkat, megtölt a belőle áradó energia. És teljesen elképeszt, hogy látom, tényleg komolyan gondolja. Hétvégén még én voltam az első számú közellenség, de most már tényleg nem érdekli a dolog, bár nem értem, miért. – Haven... – kezdem, azon gondolkodva, hogy tényleg ezt kell-e tennem, aztán ...a csudába, mit veszíthetek? Mosolyog, várja, hogy folytassam. – A Nocturne-ben esetleg nem láttad Dament? – Összeszorított szájjal várom a válaszát, érzem, hogy Miles metszőn rám néz, de Haven csak bámul zavartan. – Mert nem sokkal utánatok ő is lelépett, és azt gondoltam, hogy talán...

Haven megrázza a fejét és vállat von. – Nem láttam. Körülnézek az ebédlőasztalok kasztrendszerén, a mi pária-asztalunktól a legfelsőbb körökig. Azt várom, hogy Damen és Stacia valahol ott viháncol fehér rózsabimbók között, vagy valami mást csinálnak, amit nem is akarok látni. Tudom, hogy minden a normális arrafelé, de legalább meggyőződöm róla, hogy nincs virágeső. Lehet, hogy csak azért, mert Damen sincs ott.

tizenöt Épp elalszom, amikor Damen felhív. Az elmúlt két napom azzal telt, hogy lebeszéljem magam róla, de abban a pillanatban, ahogy meghallom a hangját, feladom. – Későn hívlak? Összerezzenek az ébresztőórára nézve, megállapítom, hogy igen, de azt felelem: – Nem. – Aludtál? – Majdnem. – Feltornyozom a párnáimat a fejtámlához, és nekik támaszkodom. – Azon gondolkoztam, átugorhatnék-e? Újra az órára nézek, de csak hogy bebizonyosodjon, tényleg hülye kérdés. – Valószínűleg nem a legjobb ötlet – válaszolom, ami olyan hosszú csöndet vált ki, hogy biztosra veszem, hogy letette. – Sajnálom, hogy nem voltam ott ebédnél – mondja végül. – Meg rajzon. Irodalom után hazamentem. – Jól van – motyogom bizonytalanul, mivel nem vagyunk egy pár, így nem kell elszámolnia az idejével.

– Biztosan túl késő van? – kérdezi mély, csábító hangon. – Nagyon szeretnélek látni. Nem maradok soká. Elmosolyodom az erőviszonyoknak ezen a kis átrendeződésén, és mentális pacsit adok magamnak: – Holnap irodalmon majd találkozunk. – Mi lenne, ha én vinnélek suliba? – kérdezi, és a hangja majdnem meggyőz, hogy felejtsem el Staciát, Drinát, az ő heves visszavonulását, mindent, tiszta lap, ami volt, elmúlt, kezdjük újra. De nem azért jutottam el idáig, hogy most adjam fel. így hát kényszerítem magam, hogy kimondjam: – Milesszal járok suliba. Irodalmon találkozunk. Jobbnak látom nem kockáztatni, hogy rádumál, összecsukom a mobilomat, és áthajítom a szobán. Másnap reggel Riley elém áll, és megkérdi: – Még mindig lökött vagy? A mennyezetre fordítom a tekintetem. – Ez egy igen – nevet a húgom. Az öltözőasztalom tetejére pattan, és a sarkával rugdossa a fiókokat. – Minek öltöztél ma? – Bedobok egy rakás könyvet a táskámba. A húgomon szűk felsőrész, abroncsos szoknya és leomló barna haj díszeleg. – Elizabeth Swann vagyok – mosolyog. Bandzsítva próbálok emlékezni a névre. – A Karib-tenger kalózaiból? – Aha – kancsalít. – Mi újság veled meg Fersen gróffal? A vállamra kanyarítom a táskát, és elindulok az ajtó felé. – Jössz? – Figyelmen kívül hagyom a kérdését.

Megrázza a fejét. – Ma nem. Találkozóm van. Az ajtófélfának támaszkodva megkérdem: – Hogy érted, hogy találkozód van? Leugrik a szekrényről, és nemet int. – Nem kötöm az orrodra – nevet, átsétál a falon, és eltűnik. Mivel Miles késik, én is elkésem, és mire odaérünk a suliba, tele a parkoló. Csak a legjobb hely szabad. A parkoló legvégén. A legközelebb a bejárathoz. Ami történetesen épp Damen kocsija mellett van. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezi Miles, miközben a könyveit matkolva kimászik a kicsi, piros kocsimból Damenre bámulva, mintha ő lenne a világ legszexisebb varázslata. – Mit hogy csináltam? – Hogy szerezted ezt a helyet? Csak ha korán jössz, mondjuk szeptember elseje előtt, akkor sikerül ezt a helyet kifogni. Damen nevetve keresi a pillantásomat. De csak biccentek, mint a patikusnak vagy a postásnak, nem mint annak a srácnak, akinek a megszállottja vagyok az első pillanattól, hogy megláttam. – Mindjárt becsengetnek. – Keresztülsuhanok a kapun, és az osztályterem felé indulok. Damen láthatóan erőfeszítés nélkül megelőz. Honor és Stacia felé viharzok, és szándékosan felrúgom Stacia táskáját, amikor az megkérdi Dament: – Hé, hol a rózsabimbóm? – Ma nem, bocs.

Leül a székére, és vidáman rám pillant. – Valaki nagyon rosszkedvű ma - nevet. Vállat vonok, és ledobom a táskámat. – Mi ez a sietség? – hajol felém. – Robins tanár úr nem jön. Odakapom a fejem. – Honnan... – Nem folytatom. Honnan tudhatja, amit én már tudok, hogy a tanár úr otthon van, másnapos, gyászolja a feleségét, és a lánya után sír, aki nemrég elhagyta? – Találkoztam a helyettesítő tanárral, amíg rád vártam – mosolyog. – Kissé elveszettnek tűnt, ezért elkísértem a tanáriba, de amilyen zavart volt, szerintem a kémialaborban kötött ki. Tudom, hogy így van, mert épp az imént láttam, amikor belépett a laborba, amit összetévesztett a termünkkel. – Mondd, mivel dühítettelek fel ennyire? Honorra és a fülébe suttogó Staciára nézek, akik fejcsóválva bámulnak. – Hagyd őket, idióták! – suttogja Damen felém hajolva, a tenyerével a kézfejemen. – Sajnálom, hogy nem foglalkoztam veled mostanában. Vendégem volt, nem tudtam elszabadulni. – Drina? – Összerezzenek, ahogy kimondom a nevét. Milyen szörnyű féltékenyen hangzik! Bárcsak nyugodt, laza tudnék maradni, összeszedetten viselkedni, mintha nem változott volna meg minden Drina megjelenésével! Az igazság az, hogy ez lehetetlen, mert inkább paranoiás vagyok, mint naiv. – Ever... – kezdi. Ha már elkezdtem, folytatom is:

– Láttad Havent mostanában? Drina-klón lett. Úgy öltözik, úgy viselkedik, még a szemük színe is egyforma. Komolyan, majd nézd meg ebédnél, és meglátod! – Ránézek, mintha ő tehetne róla, mintha az ő hibája lenne. De amint találkozik a pillantásunk, újra a hatása alá kerülök, akár egy tehetetlen vasdarab a mágnes ellenállhatatlan vonzásában. Mély levegőt vesz, és megrázza a fejét. – Ever, ez nem az, aminek hiszed. Elhúzódom, és magamba fojtom a mondandómat: Fogalmad sincs, mit hiszek. – Hadd magyarázzam meg, jó? Engedd meg, hogy elvigyelek egy különleges helyre, légy szíves! Érzem a pillantása melegét a bőrömön, de nem kockáztatom, hogy a szemébe nézzek. Szeretném, ha kételkedne, ha vágyna rá. Szeretném olyan sokáig húzni, amíg csak lehet. A székemben mocorogva rápillantok: – Meglátjuk. A negyedik óra, a történelem után Damen az ajtó előtt vár. Feltételezem, hogy el akar kísérni az ebédlőbe. – Hadd tegyem be a táskámat a szekrénybe! – mondom. – Nem szükséges – mosolyog és átkarolja a derekamat. — Már itt is a meglepetés. – Meglepetés? – Amint a szemébe nézek, a világ zsugorodni kezd, míg csak mi ketten vagyunk, körülvéve elektromossággal. Damen mosolyog. – Elviszlek egy különleges helyre. Olyan különleges, hogy elfeledteti veled a vétkeimet.

– És mi van az óráinkkal? Ellógjuk a nap többi részét? – karba teszem a kezemet, de csak az eszemet játszom. Nevetve felém hajol, és a nyakamba suttogja: – Igen. Ahogy elhúzódom, hallom magam, amint a nem helyett azt mondom: Hogyan? – Nyugi – szorítja meg mosolyogva a kezemet. A kapu felé húz. – Velem biztonságban vagy.

tizenhat – Disneyland? – Kimászom a kocsiból, és megdöbbenve bámulok Damenre. A millió hely közül, ahol kilyukadhattunk volna, ez még a listán sem volt rajta. – Úgy hallottam, ez a világ legboldogabb helye – nevet rám. – Jártál már itt? Nemet intek. – Jó, akkor én leszek az idegenvezetőd. - Belém karol, és átmegyünk a kapun. Míg a Main Streeten sétálunk, próbálom elképzelni őt ezen a helyen. Egy ilyen elegáns, szexi, kifinomult pasi Mickey egér birodalmában? Hihetetlen. - Hét közben jobb ám, akkor nincs ilyen tömeg. Gyere, megmutatom New Orleanst, az a kedvencem. – Olyan sokat jársz ide, hogy kedvenc helyeid vannak? – torpanok meg az utca közepén. - Úgy tudtam, csak most költöztél ide. Nevet. – Most költöztem ide, de ez nem azt jelenti, hogy még nem jártam itt - húz a Kísértetkastély felé.

A Kísértetkastély után a Kalózhajó felé vesszük az irányt, s amikor leszállunk, rám néz és megkérdezi: – Na, melyik a kedvenced? – A Kalózhajó - bólintok. – Azt hiszem. Figyel. – Hát, mindkettő klassz – vonok vállat. – De a Kalózhajó javára írható, hogy Johnny Depp igazságtalan előnyt szolgákat neki, nem gondolod? – Johnny Depp? Vele kell versenyeznem? – Felszalad az egyik szemöldöke. Megvonom a vállamat, végignézek a sötét farmerján, a hosszú ujjú, fekete pólóján és a bakancsán. Olyan könnyedén produkálja ezt a külsőt, hogy bármilyen hollywoodi híresség eltörpül mellette, aki csak eszembe jut, bár ezt sosem vallanám be neki. – Akarod még egyszer? – villan a szeme. Hát visszamegyünk. Aztán a Kísértetkastélyba is. A végén, amikor a kísértetek is csatlakoznak a kocsiban ülőkhöz, titkon arra számítok, hogy Riley közénk préselődve nevet, integet és bohóckodik majd. De ehelyett csak a rajzfilmkísértetek jönnek, és eszembe jut Riley találkozója, biztosan ezért nincs itt. Még egy kör után a Blue Bayou mellett egy vízparti asztalnál ülünk. Az étterem a Kalózhajóban van. A jeges teámat kortyolgatva figyelem Dament. – Oké. Történetesen tudom, hogy ez egy elég nagy park, és kettőnél több játék is van, amiben se kalózok, se kísértetek nincsenek. – Én is úgy hallottam – mosolyog. A villájára szúr egy tintahalkarikát, és megkínál vele. – Volt például a Mars Küldetés, amolyan csókolózós hely. Elég sötét volt odabent.

– Megvan még? – Elvörösödök a saját mohó hangom hallatán. – Csak kíváncsi vagyok... Látom az arcán, hogy remekül szórakozik. Aztán nemet int. – Nem, már régen bezárták. – Aha, szóval úgy kétéves korodban járhattál azon a csókolózós helyen – bólintok, miközben a töltött gombáért nyúlok. – Nem én – mosolyog. – Nem az én időmben volt. Általában elkerülöm a Disneylandhez hasonló helyeket. Tele van az emberek különféle energiáival, ragyogó, kavargó aurákkal, a gondolatok furcsa keveredésével. De Damennel más, könnyed, kellemes. Mert ha megérint, vagy ha megszólal, csak mi ketten leszünk. Ebéd után őgyelgünk a parkban, kipróbálunk minden gyors játékot, csak a vizeseket nem, vagy legalábbis azokat, ahol bőrig lehetne ázni. Amikor besötétedik, Damen Csipkerózsika kastélya felé terel, ahol megállunk a várároknál és várjuk, hogy elkezdődjön a tűzijáték. – Megbocsátottál? – kérdezi a karjával a derekamon, miközben a nyakamat, a fülemet, az államat harapdálja. A tűzijáték első bombái ropogva és szikrázva robbannak, egészen halványnak és távolinak tűnnek, ahogy összesimul a testünk, és a szája az enyémet keresi. – Nézd! – suttogja elhúzódva. Az éjszakai égen lila fénykerekek, aranyszínű vízesések, ezüst szökőkutak, rózsaszín krizantémok, és végül egy tucat piros tulipán villan fel. Lángolva robbannak fel az égen, a dörrenéseik megrázzák a betont a lábunk alatt. Várjunk csak! Piros tulipánok?

Kérdő tekintettel Damenre pillantok, de csak az ég felé int mosolyogva. A fények kihunynak, de az emlékük ott marad, beivódva az agyamba. Közelebb húz, és a fülembe súgja: – Az előadásnak vége, a kövér hölgy énekelt. Kézen fogva visszasétálunk a kocsihoz. – Szerinted Giling-galang kövér? – nevetek, amikor kézen fog és visszavisz a kocsikhoz. Bemászom a Miatába, Damen behajol utánam az ablakon: – Ne aggódj, lesz még sok ilyen napunk. Legközelebb elviszlek a Kalifornia Kalandparkba. – Ez is elég kalandos volt – nevetek rá. Elképesztő, hogy kitalálja a gondolataimat, még mielőtt a szavakat kiejteném a számon. – Mész elöl? – kérdezem, miközben elindítom a motort. – Nem – rázza a fejét –, menj te elöl! Szeretném látni, hogy biztonságban hazaérsz. Kifarolok a parkolóból, fel a déli autópályára, és hazafelé indulok. A visszapillantó tükörben látom, hogy Damen szorosan követ, és mosolyognom kell. Pasim lett! Egy csodás, szexi, csinos, elbűvölő pasim! Normálisnak érzem magam. Eszembe sem jut, hogy nem vagyok az. Az anyósülésre dobott pulcsihoz nyúlok, végigsimítok az elejére hímzett Miki egéren. Damen választotta. – Figyeled, hogy nincs kapucnija? – nyújtotta felém, hogy lássa, jó-e a méret.

– Mit szeretnél mondani ezzel? – pillantottam a tükörbe, hogy vajon ő is annyira utálja, ahogy öltözöm, mint Riley? – Mit mondjak? Jobban tetszel csuklyátlanítva. Mosolyt csal az arcomra az emlék... amikor sorban álltunk az üzletben, meleg, édes érzés, ahogyan megcsókolt... Amikor megcsörren a mobilom, a tükörben látom, hogy Damen kezében is ott a telefon. – Szia – veszem fel elmélyített, füstös hangon. – Ne fáradj - szól bele Haven -, csak én vagyok. – Ó, hello, mizu? - Indexelek időben a lehajtó előtt, hogy Damen ne maradjon le. Csakhogy már nem követ. Lázasan figyelem a belső és a külső tükröt, a négy sávot mögöttem, de Damen sehol. – Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezi egy ideges Haven a vonal végén. – Bocs, mi van? – Visszaveszek a gázból, és a vállam fölött Damen fekete BMW-jét keresem, de sehol nincs. Egy kamionos rám dudál, és rázza az öklét. – Mondom: Evangeline eltűnt! – Mi? Hogy érted, hogy eltűnt? – kérdezem. Tétovázom, amíg csak lehet, mielőtt felhajtanék a 133-as útra, mert Damen sehol sincs, és biztos vagyok benne, hogy nem előzött meg. – Csomószor hívtam a mobilján, de nem vette fel. – És...? – Kezdek ideges lenni a telefonos sztoritól, szívesebben foglalkoznék a saját eltűnéses esetemmel. – És nemhogy nem válaszol, nincs a lakásán sem, és Halloween óta senki sem látta.

– Micsoda? – Ellenőrzöm a tükröket, átnézek a vállam fölött, de üres az út. – Nem ment haza veletek? – Nem igazán – feleli Haven bűnbánó hangon. Miután még két autó húz el mellettem tülkölve és integetve, feladom. Megígérem magamnak, hogy mihelyt végzek Havennel, hívom Dament, és lerendezem a dolgot. – Halló! – ordítja Haven a telefonban. – Figyelj, ha nem érsz rá, csak mondd meg, felhívom Milest. Mély lélegzetet veszek, és türelemért imádkozom. – Haven, ne haragudj! Vezetek, és egy kicsit szét vagyok esve. És mindketten tudjuk, hogy Miles színjátszókörben van ilyenkor, ezért hívtál engem. Behúzódom a belső sávba, hogy minél gyorsabban hazaérjek. – Na, mindegy. Nem mondtam, hogy Drina meg én nélküle mentünk haza? – Mi? – Tudod, a Nocturne-ből. Ő meg... eltűnt. Kerestük mindenhol, de nem találtuk. Aztán azt gondoltuk, találkozott valakivel, és tudod... otthagyta a bulit. – Los Angelesben hagytátok? Halloween-éjszakáján? Amikor minden kretén szabadon császkál? – Hirtelen látom őket, hárman vannak valami sötét, homályos klubban, Drina szándékosan lerázva Evangeline-t a VIPszobába viszi Havent egy italra. Kifakul a kép, de határozottan nem láttam semmiféle pasast a környéken. – Mihez kezdjünk most? Nem tudom, tudod-e, de tizennyolc éves, voltaképp azt csinál, amit akar. Drina amúgy is azt mondta, hogy figyel rá, de aztán ő is

elvesztette. Az előbb tettük le a telefont, szörnyen érzi magát. – Drina érzi szörnyen magát?! – forgatom a szemem, mert ezt nehéz elhinni. Drina nem látszik olyan fajtának, akinek érzései vannak, nem beszélve a lelkiismeretfurdalásról. – Mit akarsz ezzel? Nem is ismered. Összeszorított szájjal a padlóba nyomom a gázpedált, részben, mert tudom, hogy nincsenek zsaruk ezen az útszakaszon, részben, mert szeretnék elmenekülni Haven, Drina, Evangeline és Damen elől, minden elől – még ha tudom is, hogy lehetetlen. – Bocsánat – morgóm végül, és leveszem a lábam a pedálról. – Mindegy. Csak... olyan rosszul érzem magam, és nem tudom, mit csináljak. – Felhívtad már a szüleit? — kérdezem, de már érzem a választ. – Az anyja alkoholista, valahol Arizonában él, az apja még akkor lelépett, amikor ő meg sem született. A főbérlőjét meg csak az érdekli, hogy a cucca eltűnjön a lakásból, és kiadhassa újra. – Tudom – felelem, és lejjebb veszem a világítást. – Hogy érted, hogy tudod? – Tudom, mit erezhetsz. Haven felsóhajt. – Hol vagy? Miért nem jöttél ebédelni? – A Laguna Kanyonban, hazafelé tartok Disneylandből. Damen hozott el. – Megint elmosolyodom az emlékeken. – Édes istenem, ez bizarr!

– Nekem mondod? – Még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy Damen ilyen helyekre jár. – Nem az. Drina is oda ment. Azt mondta, nem járt ott évek óta, és látni akarja, változott-e valamit. Nem őrület? Nem futottatok össze? – Nem. – Próbálok higgadtan válaszolni, pedig a gyomrom összeszorul, izzadni kezd a tenyerem, és rettegés lesz úrrá rajtam. – Hmm. Fura. Mondjuk Disneyland elég nagy, és tömeg is van – nevet. – Jaja, így van. Figyu, muszáj mennem, holnap találkozunk? – Még mielőtt válaszolna, lehúzódom, és máris keresem a bejövő híváslistámban Damen számát. A magántelefonszám jelzés láttán dühösen püfölöm a kormányt. Jó kis kapcsolat. Nemhogy a telefonszámát, de a címét sem tudom.

tizenhét Múlt éjjel, amikor Damen végre felhívott (legalábbis úgy gondoltam, ő az, mivel magántelefonszám jelent meg a kijelzőn), hagytam, hogy a hangposta vegye fel. Reggel suliba készülődés közben meghallgatás nélkül törlöm az üzenetet. – Még csak nem is vagy kíváncsi? – kérdezi Riley a forgószékemben pörögve. Fényes, fekete haja és a Mátrix-jelmez feketén örvénylik. – Nem – pillantok a Miki egeres pulcsira, ami még mindig a szatyorban van, aztán egy olyanért nyúlok, amit nem tőle kaptam. – Hát, legalább én meghallgathattam volna, aztán összefoglaltam volna neked a lényeget. – Pláne nem. – Feltekerem a hajamat, és átszúrom a kontyot egy ceruzával, hogy a helyén maradjon. – Juj, a hajad nem tehet róla! Mit művelt veled az a pasi? – nevet Riley. Amikor nem válaszolok, rám néz. – Nem értelek. Miért vagy mindig olyan dühös? Elvesztetted az autópályán, elfelejtette megadni a számát, nagy ügy! Miért vagy ennyire paranoiás?

Megrázom a fejem és elfordulok, de tudom, hogy igaza van. Dühös vagyok. És paranoiás. És még ennél is rosszabb: hirtelen haragú, hangokat halló, gondolatolvasó, halottlátó csodabogár. De Riley nem is tudja, hogy van még, amit nem szeretnék megosztani vele. Mint mondjuk Drina, aki követett minket Disneylandbe. És hogy Damen mindig köddé válik, ha ő megjelenik. Visszafordulok a húgomhoz. – Meddig játszol még jelmezesdit? – Amíg jólesik - feleli az ajkát biggyesztve. Reszket az alsó ajka, és úgy érzem magam, mint a világ legkiállhatatlanabb embere. – Nézd, sajnálom. – Felkapom a táskámat, és azt kívánom, bár rendbe jönne az életem, bár találnék benne valami egyensúlyt. – Nem igaz. Egyáltalán nem sajnálod. – Riley, komolyan sajnálom. Hidd el, nem akarok veszekedni. Fejcsóválva a mennyezetre néz, és a lábával topog a szőnyegen. – Jössz? – Az ajtó felé indulok, de a húgom nem válaszol. – Gyerünk, Riley, nem késhetek el. Gondold meg magad! Behunyt szemmel nemet int, és amikor rám néz, látom, hogy vörös a szeme. – Tudod, nem kéne itt lennem! Megmarkolom a kilincset, de tudom, hogy nem hagyhatom így itt. – Miről beszélsz?

– Nem kéne itt lennem! Ez az egész! Te meg én. A kis látogatások. Nem kell ezt csinálnom. Összeszoruló gyomorral bámulom a húgomat, és azt kívánom, hogy hagyja abba, nem akarom hallani. Annyira megszoktam már, hogy itt van, sosem foglalkoztam a másik lehetőséggel, hogy máshol is lehetne. – De... én azt hittem, szeretsz itt lenni – nyögöm összeszoruló torokkal. A hangomban pánik reszket. – Szeretek is. De ez nem helyes. Talán máshol kellene lennem! Erre gondoltál már? – Riley tekintete elkínzott és zavart. Rég elkéstem a suliból, de kizárt, hogy most elmenjek. – Riley, mit akarsz mondani? — kérdezem és azt kívánom, bár visszapörgethetném és újrakezdhetném a reggelt. – Hát Ava azt mondja... – Ava? – A szemem majd' kiugrik. Ava! – Igen, a jósnő, a Halloween - buliról, tudod. Aki látott engem. Sarkon fordulok és feltépem az ajtót. – Utálom ezt mondani, de Ava egy sarlatán. Szélhámos. Csaló. Egy szavát sem szabadna elhinned. Az a nő őrült! Riley csak vállat von. – Mondott néhány nagyon érdekes dolgot. A húgom hangjában annyi fájdalom és aggodalom cseng, hogy bármit megtennék, hogy elmúljon. – Figyelj! – lesek le az előszobába, bár tudom, hogy Sabine nincs ott. – Nem akarok Aváról hallani. Ha találkozni akarsz vele, még azután is, amit mondtam, akkor menj, nem tudlak megállítani. Csak tudd, hogy

Ava nem ismer minket. Nincs joga ítélkezni felettünk, vagy afelett, hogy együtt vagyunk. Semmi köze hozzá. Ez a kettőnk dolga. Riley szeme elkerekedik, az ajka reszket, a szívem pedig összeszorul. – Tényleg mennem kell. Jössz, vagy nem? – suttogom. – Nem – mered rám. Mély lélegzetet veszek, és becsapom az ajtót magam mögött. Mivel Miles elég okos, hogy ne ácsorogjon az utcán és várjon rám, egyedül megyek. Már becsöngettek, de Damen a kocsijánál vár, a második legjobb helyen, az enyém mellett. – Szia! – Megkerüli a kocsimat és behajol, hogy megcsókoljon. De én csak fogom a táskámat, és a kapu felé rohanok. – Bocs, hogy leszakadtam rólad tegnap. Hívtalak, de nem vetted fel. Megragadom a vasrácsot, és megrázom, de meg sem moccan a kapu. Lehunyt szemmel a hideg vasnak támasztom a homlokomat, tudom, hogy elkéstem, hiába. – Megkaptad az üzenetemet? Eleresztem a rácsot, és az iroda felé indulok, megjelenik előttem a kínos pillanat, amikor belépek, és kapok a tegnapi lógásért meg a mai késésért. – Mi a baj? – kérdezi, megszorítva a kezemet, amitől langyos masszává válok belül. – Azt hittem, jól mulattunk. Azt hittem, élvezted. Az alacsony téglafalnak támaszkodom, totál védtelennek és gyengének érzem magam.

– Csak szórakoztál velem? – szorítja meg a kezemet. A szeme kérlel, hogy ne haragudjak rá. Már majdnem engedek, kis híján bekapom a horgot, aztán lerázom a kezét, és ott hagyom. Megrándul az arcom, amikor eszembe jut Haven, a telefonbeszélgetésünk, Damen furcsa eltűnése az autópályán – szökőárként söpör át rajtam az emlék. – Tudtad, hogy Drina is ott volt? – Tudom, milyen szánalmasan hangzik. Mindegy, kint van, akár folytathatom is. – Van valami, amiről tudnom kéne? Nem szeretnél mondani valamit? Összeszorított szájjal felkészülök a legrosszabbra. De Damen csak a szemembe néz. – Nem érdekel Drina. Csak te érdekelsz. A földet bámulom, és el akarom hinni, de bárcsak ilyen egyszerű lenne. – Most jön az a rész, amikor azt mondod, „én is így érzek”... – fog kézen újra, és rájövök, hogy igen, ez ilyen egyszerű, mert minden kételyem elszáll, mint a füst. Tétovázom. A szívem úgy ver, hogy félek, meghallja. De a pillanat elszáll, és Damen a derekamat átkarolva a kapu felé terel. – Jól van – mosolyog. – Van időd. Semmi sürgős, nem jár le a szavatossági idő – nevet. – És most irány az irodalomóra. – Át kell mennünk az irodán - torpanok meg. - Zárva a kapu, emlékszel? Megrázza a fejét. – Ever, a kapu nyitva van. – Bocs, de az előbb próbáltam kinyitni, és zárva van. – Nem hiszel nekem? Ránézek.

– Mibe kerül? Pár lépés? Néhány plusz perc a késéshez? Az iroda és Damen között váltogatom a tekintetemet, aztán megrázom a fejem és követem, vissza a kapuig, amely érthetetlen módon nyitva van. – De láttam! És te is láttad! – fordulok felé, és fogalmam sincs, hogy történhetett. – Még meg is ráztam, ahogy csak tudtam, és egy centit sem moccant! Arcon csókol és nevetve belök a kapun. – Robins tanár urat felfüggesztették, a helyettese meg elég elveszett, minden rendben lesz. – Nem jössz? - A pánikszerű rászorultságérzés megint felébred bennem. Damen csak vállat von: – Önálló vagyok. Azt csinálok, amit akarok. – Jó, de... – És itt döbbenek rá, hogy nem csak a telefonszámát nem tudom. Alig ismerem ezt a fickót. Nem tehetek róla, de kíváncsi vagyok, hogy tudom magam ilyen jól érezni vele, amikor az egész srác olyan nem normális. Ráadásul még meg sem magyarázta, mi történt az autópályán az este. De mielőtt megkérdezhetném, kézen fog és közli: – A szomszédom hívott, hogy a kerti locsoló elromlott, és úszik a kert. Próbáltam jelezni neked valahogy, de telefonáltál, és inkább nem zavartalak. Nézem az összefonódó kezeinket. Kreol és fehér, erős és törékeny, milyen különös pár! – Menj! Suli után találkozunk, ígérem! – Mosolyogva előhúz egy szál piros tulipánt a fülem mögül. Általában nem agyalok a régi életemen. Próbálok nem gondolni a régi házunkra, a régi barátokra, a

családomra, a régi önmagámra. És bár elég jó vagyok a jelek észlelésében - szúrni kezd a szemem, elfogy a levegő a tüdőmből, elsöpör az üresség és a kétségbeesés -, mégis van, hogy figyelmeztetés nélkül rám tör ez a viharos érzés anélkül, hogy felkészülhetnék rá. Amit ilyenkor tehetek, az annyi, hogy összegömbölyödöm és várom, hogy elmúljon. Ami elég nehezen megoldható a törióra közepén. Miközben Munoz tanár úr Napóleonról beszél, elszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom, és könnyek csípik a szememet. Felugróm a helyemről, és az ajtó felé rohanok, meg sem hallom a tanár hangját, aki visszahív, nem érzékelem az osztálytársaim gúnyos röhögését. Könnyektől vakon, levegőért kapkodva befordulok a sarkon, belül olyan üres vagyok, akár egy elhagyott kagylóhéj. Későn veszem észre Staciát, és fellököm. Elesik, és elszakad a ruhája. – Mi a jó... – néz végig szétvetett végtagjain és az elszakadt ruháján, aztán felpillant rám. – A rohadt életbe, elszakítottad, te seggfej! – dugja át az öklét a lyukon. Sajnálom, ami történt, de nincs időm segíteni. Érzem, hogy rám tör a gyász, és nem akarom, hogy lássa. Elmennék mellette, de megmarkolja a karomat, és talpra kecmereg. Az érintése energiája olyan sötét és komor, hogy szinte elszívja előlem a levegőt. – Csak hogy tudd, ez egy dizájnercucc. Ami azt jelenti, hogy ki fogod fizetni – köpi a karomat szorítva, hogy majd' elájulok. – És hidd el, ezzel nincs vége. Kurvára sajnálni fogod, hogy fellöktél! Azt fogod kívánni, bár sose tetted volna be a lábadat ebbe a suliba!

– Mint Kendra? – Hirtelen megnyugszom. Stacia szorítása enyhül, de nem ereszt. – Te dugtad a kábítószert a szekrényébe. Kirúgattad, aláástad a szavahihetőségét, úgyhogy mindenki elhitte, amit mondasz. – Csak a fejemben futó képsort írom le neki. Elengedi a karomat és hátralép. Kifut a vér az arcából. – Ki mondta ezt? Nem is jártál ide, amikor ez történt. Vállat vonok, tudván, hogy igaz, bár nem ez a lényeg. – Ó, és még valami – lépek közelebb. A félelem látványa elsöpörte a zaklatottságomat és a gyászt. – Tudom, hogy csalsz a dolgozatokon, lopsz a szüléidtől, az üzletekből, a barátaidtól, és ez részedről így teljesen igazságos. Tudom, hogy kihallgatod Honor telefonbeszélgetéseit, és elmented az e-mailjeit meg az SMS-eit, hogy ha esetleg ellened fordulna, fel tudd használni. Tudom, hogy flörtölsz a nevelőapjával, ami egyébként nagyon gusztustalan, de sajnos annál is rosszabb. Tudok Barnes-ről, vagy Barnum? Mindegy, tudod, kire gondolok, a töritanárod volt. Akit megpróbáltál elcsábítani. És amikor nem kapta be a horgot, zsarolni próbáltad, hogy elmondod az igazgatónak és a terhes feleségének... Undorodva megrázom a fejemet. A viselkedése olyan hitvány és önző, hogy szinte hihetetlen. Ott áll előttem, kistányérnyi szemekkel, reszkető ajkakkal, megdöbbenve, hogy a mocskos kis titkai napvilágra kerültek. És ahelyett, hogy sajnálnám vagy szégyellném, hogy az adottságomat felhasználtam ellene, csak nézem, hogy ez az aljas, önző, kötekedő hülye, aki az első naptól fogva gúnyolódik rajtam, reszkető, izzadó

ronccsá válik a szemem láttára. És ez olyan örömet okoz, amire nem is számítottam. A hányinger és a gyász már csak emlék. Mi a manó! Akár sorolhatnám tovább is. – Mondjam még? – kérdezem. – Hidd el, van még ott, ahonnan ez jött, de ezt te nagyon jól tudod. Hátrálni kezd, próbál minél nagyobb távolságot tartani, de követem. – Mi a franc vagy te? Valami boszorkány? – suttogja a folyosót kémlelve, segítséget keresve, valami kijáratot, akármit, csak elfuthasson. Nevetek. Nem helyeslek, nem tiltakozom, csak azt akarom, hogy gondolja meg kétszer is, hogy szórakozike velem újra. Hirtelen megáll, és összeszedi magát. A szemembe néz. – A te szavad az enyém ellen – vigyorog. – És mit gondolsz, ki hiszi ezt el? Én, a legnépszerűbb lány az első évfolyamon? Vagy te... ? A szépség vagy a szörny? Nem hülyeség. Piszkálja a lyukat a ruháján, aztán a fejét csóválva így szól: – Tartsd magad távol tőlem, te kripli! Mert ha nem, Istenre esküszöm, hogy megbánod. És amikor kilép, hogy elmenjen, olyan keményen ütközik nekem a vállával, hogy nem marad kétségem afelől, hogy komolyan gondolja. Az ebédnél próbálom nem mereszteni a szememet, de Haven haja lila, és nem vagyok benne biztos, hogy említeni kéne. – Ne tégy úgy, mintha nem látnád, tudom, hogy szörnyű – nevet. – Miután tegnap letettük a telefont,

megpróbáltam vörösre festeni. Tudod, van az a gyönyörű bronzos árnyalat, mint Drináé. De sajna így jártam. – Megráncigál egy tincset. – Mint egy seprűnyélre húzott padlizsán. De csak pár óráig, mert suli után Drina elvisz egy sztárfodrászhoz Los Angelesben, ahová amúgy egy évre előre be kell jelentkezni, de ő az utolsó pillanatban tudott nekem időpontot szerezni. Annyira jó kapcsolatai vannak, eszméletlen! – Miles merre van? – vágok közbe, mert nem akarok egy szót sem hallani az eszméletlen Drináról és az eszméletlen kapcsolatairól. – Szöveget tanul. A közösségi színház a Hajlakkot adja elő, és szeretné megkapni a főszerepet. – A főszereplő nem lány? – Előveszem az ebédemet: fél szendvics, egy fürt szőlő, chips és tulipánok. Haven vállat von. – Megpróbált rávenni, hogy próbáljam meg én is, de nem igazán az én műfajom. És merre jár az a magas, sötét hajú és szexi, azaz a fiúd? - kérdezi, miközben leteríti az asztalra az epres muffinja csomagolását. Megvonom a vállam. Már megint elfelejtettem megkérdezni a számát, és azt se tudom, hol lakik. – Szerintem élvezi az önállóság szabad leheletét. Van hír Evangeline-ről? – Beleharapok a szendvicsembe. – Semmi. De ezt figyeld! – Felhúzza az inge ujját, és megmutatja a csuklója belső oldalát. Összerándulok a kicsi, kerek tetoválás láttán. Egy farkába harapó kígyó körvonalai, amely ugyan messze van a késztől, de egy pillanatig vonaglani látom. Pislogok, és újra csak egy rajz. – Mi ez? – suttogom, amint a kígyó által kibocsátott energia megtölt iszonyattal, de nem tudom, miért.

– Meglepetés akart lenni. Majd meglátod, ha kész lesz – mosolyog rám. – Igazából el sem mondhattam volna. Megígértem, hogy nem mondom el senkinek, csak túl izgatott vagyok, és nem tudok titkot tartani. Főleg a saját titkomat nem. – Haven visszahajtja az ingujját. Nézem a barátnőmet, és próbálok ráhangolódni az energiáira, próbálok találni valami ésszerű okot, hogy miért szorul össze a gyomrom, de nem látok semmit. – Kinek ígérted meg? Mi folyik itt? – Az aurája tompa grafitszürke és homályos. A szélei elmosódottak. De csak nevet, és úgy tesz, mintha becipzározná a száját. – Felejtsd el! Várd ki a végét!

tizennyolc Amikor hazaérek az iskolából, Damen vár a lépcsőnkön. A mosolyától kitisztul az ég, és minden kételyemet elfújja a szél. – Hogy jutottál át a biztonsági őrön? – kérdezem, és nem feledkezem meg róla, hogy nem hívtam be. – Elbűvölő modor és drága kocsi, ez mindig működik – nevet rám. Lesöpri a port a farmerjéről, és követ a házba. – Milyen napod volt? Vállat vonok. Épp most szegem meg az alapszabályt: sose engedj idegent a házba, akkor se, ha az idegen a fiúd. – A szokásos. A helyettes kijelentette, hogy többé nem jön vissza. Machado tanárnő viszont engem kért meg, hogy többé ne menjek vissza a rajzórájára... Rásandítok, és szeretném feltupírozni a sztorit, mert egyáltalán nem figyel rám. Bólogat, de a gondolataiba feledkezett, a távolba réved. A konyhába megyek, fejemmel a hűtőszekrényben megkérdezem:

– Veled mi van? Mit csináltál egész nap? - Felé nyújtok egy üveg vizet, de nem kéri, kortyol a saját, piros italából. – Autóztam, szörföztem, vártam az utolsó kicsengerést, hogy láthassalak – mosolyog. – Tudod, hogy csak be kell jönnöd az iskolába, és nem kell várnod semmire. – Majd észben tartom holnapig. – Nevet. A konyhapultnak támaszkodva csavargatom a vizesüveg kupakját. Ideges vagyok, hogy kettesben vagyunk az egész házban, és olyan sok kérdésem van, hogy ötletem sincs, hol kezdjem. – Nem akarunk letelepedni a medencénél? – kérdezem, hátha a friss levegő és a nyílt térség megnyugtat. – Inkább megnézném a szobádat az emeleten – nyúl a kezem után. – Honnan tudod, hogy az emeleten van? – sandítok rá. De csak nevet. – Nem ott szoktak lenni a szobák? Ingadozom az udvarias elutasítás és a „jöjjön, aminek jönnie kell” között. Megszorítja a kezemet, és nógat: – Gyerünk, ígérem, hogy nem harapok. A mosolya olyan ellenállhatatlan, az érintése pedig meleg és hívogató, hogy már csak abban reménykedem, hogy Riley nincs odafent. Amint felérünk a lépcsőn, a húgom elénk fut. – Ó te jó ég, annyira sajnálom! Tényleg nem akartam veszekedni... hoppácska! – Megtorpan és ránk mered, a

szemei mint egy-egy csészealj, egyikünkről néz a másikunkra. Nem állok meg, mintha nem is látnám, remélem, hogy eltűnik, és csak később kerül elő. Sokkal később. – Úgy fest, bekapcsolva hagytad a tévét – jegyzi meg Damen, és belép a szobámba, miközben én Riley-t lesem, aki alaposan végigméri őt, és elragadtatottan felmutatja mindkét hüvelykujját. Könyörgök a szememmel, hogy tűnjön el, de ledobja magát a kanapéra, és Damen térdére teszi a lábát. A fürdőszobába viharzom, iszonyú dühös vagyok rá, hogy nem érti a célzást és nem tűnik el, mert tudom, hogy csak idő kérdése, hogy valami őrültséget csináljon, amit aztán soha, de soha nem tudok megmagyarázni Damennek. Letépem magamról a pulóvert, és jobb kézzel fogat mosok, ballal dezodort kenek a hónom alá, kiköpöm a fogkrémet, felveszek egy tiszta, fehér pólót. Megszabadulok a lófaroktól, bekrémezem a számat, parfümöt fújok, és kirontok az ajtón, hogy még mindig ott találjam Riley-t, aki Damen fülébe kukucskál. – Megmutatom a kilátást, óriási! – hívom, hogy megszabadítsam a húgom hülye játékától. – Később – int nemet, és megpaskolja maga mellett a kanapét. Riley ugrál és ujjong. Nézem, ahogy ott ül gyanútlanul, mintha az egész kanapé az övé lenne, miközben a fülét böködő érzés, a csípés a térdén, a hideg lehelet a tarkóján mind-mind az én halott kishúgom kedvessége. – Öhm, a fürdőben hagytam a vizemet – szabadkozom, és közben egyenesen Riley-ra meredek. Amikor sarkon fordulok, remélem, utánam jön, ha jót akar.

– Majd én – pattan fel Damen. Úgy mozog a kanapé és az asztal között, hogy elkerülje Riley himbálódzó lábát. A húgom rám néz, én rámeredek, és a következő pillanatban eltűnik. – Minden lerendezve – dobja felém Damen a palackot, és egyenesen átjön ott, ahol az imént még olyan óvatosan közlekedett. Amikor látja, hogy csak nézek, rám mosolyog: – Mi az? Megrázom a fejem, és bámulom a tévét. Pusztán véletlen. Kizárt, hogy látta. – Megmagyaráznád, hogy csinálod? A teraszon ülünk egy pihenőszékben, miután felfaltunk egy egész pizzát, főleg én, mivel Damen úgy eszik, mint egy szupermodell. Tudod, piszkálja, fordít egyet rajta, beleharap, megint piszkálja, de leginkább csak kortyolgatja, amit magával hozott. – Mit hogy csinálok? - Karjai lazán körémfonva, az álla a vállamon. – Mindent! Komolyan. Sose csinálsz házit, mégis mindig mindenre tudod a választ, fogsz egy ecsetet, belemártod a festékbe és voilá!, csak azt látom, hogy jobb Picassót festesz, mint maga Picasso! Legalább tesiből pocsék vagy? Rémesen koordinálatlan? Gyerünk, áruld el! – Jól van – sóhajt fel. – A baseball sose volt az erősségem. – A fülemhez szorítja a száját. – De világklasszis focista vagyok és elég ügyes szörfös, ha lehetek szerénytelen. – Akkor a zenével van gond. Botfüled van?

– Adj egy gitárt, és cincogok neked valamit. Vagy egy zongorát, hegedűt. Szaxofon is megteszi. – Akkor mi a baj? Rajta, mindenki béna valamiben! Neked mi nem megy? – Miért akarod tudni? – Magához húz. – Miért akarod tönkretenni ezt a tökéletes illúziót, amit látsz? – Mert utálok ilyen halovány és semmilyen lenni hozzád képest. Olyan középszerű vagyok; hogy ha tudnám, hogy béna vagy valamiben, jobban érezném magam. – Nem vagy középszerű – feleli komolyan, az arcával a hajamban. Nem adom fel, muszáj lennie valaminek, hogy emberibbnek lássam, ha csak egy kicsit is. – Csak egy dolgot! Ha hazudnod kell, legyen, csak az önbecsülésem miatt. Megpróbálok felé fordulni, de szorosan tart. Megcsókolja a fülem hegyét, és azt suttogja: – Tényleg tudni akarod? Verdeső szívvel bólintok, a vérem elektromosságtól zubog. – A szerelemben béna vagyok. Bámulok a tűzbe, hogy vajon hogy érti? Nagyon szeretném, ha megválaszolná a kérdést, de valójában nem akarom annyira, hogy megválaszolja a kérdést. – Bővebben? – kérdezem idegesen nevetgélve, mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallani akarom. Tartok tőle, hogy valami köze van Drinához, és ezt a témát szívesen elkerülném. Hozzám simul, a lélegzete nyugodt, mély. Olyan sokáig maradunk így, hogy már azt hiszem, nem is válaszol. Aztán végül...

– Valahogy mindig... csalódás lesz a vége. – Nem ragozza tovább. – De hát csak tizenhét éves vagy. — Kifordulok az öleléséből, és a szemébe nézek. Megvonja a vállát. – Hány csalódásod volt? Válasz helyett visszafordít, és a fülembe súgja: – Ússzunk egyet! Újabb jele a tökéletességnek: fürdőnadrág a csomagtartójában. – Hé, ez Kalifornia, sose tudhatod, mikor van szükség egy fürdőgatyára – magyarázza a medence szélén állva. – Van egy búvárruha is, hozzam? – Nem tudom – válaszolok a medence mélyebb feléről, a felszálló párában. – Próbáld ki magad! A medence szélére araszol, és úgy tesz, mintha belemártaná a nagy lábujját a vízbe. – Ne próbálgasd, ugorj! – Fejes? – Hasas, zsugor, akármi – nevetek, és figyelem a gyönyörű, íves fejesugrást, amit produkál, mielőtt felbukkan mellettem. – Tökéletes – mondja. A haja hátrasimul, a bőre nedvesen csillog. A szempilláin vízcseppek rezegnek. Amikor úgy tűnik, megcsókol, lemerül és elúszik. Veszek egy mély levegőt, leszámolok a büszkeségemmel, és utánaúszom. – Mindjárt jobb – jegyzi meg, amikor átölel. – Félsz a mély vízben? – A lábam alig ér le a medence aljára. – A fürdőruhádra céloztam. Többször kéne így öltöznöd.

Lenézek a fehér bikiniben sápadozó fehér bőrömre, és próbálom nem bizonytalanul érezni magam Damen tökéletes, bronzbarna társaságában. – Jelentős javulást mutatsz a kapucnis pulcsihoz meg a farmerhez képest – nevet. Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolnom kell. – De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, igaz? Kutatom az arcát, mert úgy érzem, többet jelent ez a mondat, mint aminek látszik, mintha tudná, miért öltözöm úgy, ahogy. – Nyilvánvalóan némi védelmet nyújt Stacia és Honor haragja elől. Nem szeretnek versenyezni. - A fülem mögé simítja a hajamat, és megcirógatja az arcomat. – Verseny? – kérdezem, visszaemlékezve a flörtjükre, a rózsabimbókra, a mai összetűzésünkre Staciával, a fenyegetésére, amiben minden bizonnyal nagyon jó a lány... Damen olyan sokáig néz, hogy a hangulatomnak van ideje megváltozni, és elhúzódom. – Ever, sosem volt verseny. Lebukom a víz alá, és a medence széléhez úszom, kievickélek. Gyorsan kell cselekedni, ha meg akarom mondani a magamét, mert amint közelebb ér hozzám, eláll a szavam. – Honnan tudhatnék bármit, amikor egyszer ilyen vagy, másszor meg amolyan? – kérdezem reszkető hangon. Azt kívánom, bárcsak hagyhatnám az egészet a fenébe, visszakaphatnám azt a szép, romantikus estét, ami eddig volt. De tudom, hogy ezt ki kell mondanom, bármi legyen is a következménye. – Az egyik pillanatban úgy nézel... ahogy, aztán a következő percben Staciával

flörtölsz. – Összeszorított szájjal várom a válaszát, nézem, ahogy kimászik a medencéből, és felém indul. Gyönyörű, nedves és ragyogó, én meg kapkodok a levegő után! – Ever, én soha... – Behunyja a szemét, és felsóhajt. Amikor felnéz, közelebb lép hozzám, és folytatja: – Soha nem akartalak megbántani. Tényleg. Soha. Megölel, és maga felé fordít. Amikor nem ellenkezem, a szemembe néz. – Egyetlenegyszer sem volt szándékomban fájdalmat okozni. Sajnálom, ha úgy érezted, játszom az érzéseiddel, mondtam, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben. – Mosolyogva a nedves hajamba túr, és előhúz egy szál tulipánt. Bámulom széles vállait, izmos mellkasát, a kockahasát és a puszta kezét. Nincs ingujja, ahová elrejthetné, nincs zsebe. Csak a gyönyörű, félmeztelen teste, csöpögő fürdőnadrág és a hülye piros tulipán a kezében. – Hogy csinálod? – kérdezem visszafojtott lélegzettel, és nagyon jól tudom, hogy nem a fülem mögül került elő a virág. – Micsodát? – Mosolyog, miközben átöleli a derekamat, és közelebb húz. – A tulipánok, a rózsabimbók, meg minden... – suttogom, és próbálok nem figyelni a kezére a bőrömön, a forró érintésre, ami elandalít, megszédít. – Varázslat. Elhúzódom, és magam köré tekerek egy törülközőt. – Miért nem tudsz egy percig komoly lenni? – kérdezem. Mibe keveredtem? Van visszaút innen? – Komoly vagyok – morogja, miközben felhúzza a pólóját, és a kulcsaiért nyúl. Nézem szótlanul, ahogy a

kapu felé indul, és a válla fölött hátraint. – Hazajött Sabine. Damen eltűnik az éjszakában.

tizenkilenc Másnap, amikor beállok a parkolóba, Damen nem vár. Kimászom a kocsiból, a vállamra vetem a táskámat, és elindulok az osztály felé, buzdító beszédet mondok magamnak, és felkészülök a legrosszabbra. De amint megpillantom a terem ajtaját, megdermedek. Ostobán bámulom a zöld ajtót, és képtelen vagyok kinyitni. Mivel Dament illetően elfüstölnek a médiumi képességeim, az egyetlen dolog, amit látok, az egy rémálom a fejemben. A lidércnyomásban Damen Stacia asztalának szélén ücsörög, nevetgél és flörtöl, rózsabimbókat halász elő különböző helyekről. Belépek, a helyem felé indulok, magamon érzem a pillantásának meleg lobbanását, miközben hátat fordít, hogy Staciára összpontosítson. Én ezt nem bírom. Komolyan, nem bírom elviselni. Stacia kegyetlen, bunkó, gonosz és szadista némber, de legalább nyíltan kegyetlen, bunkó, gonosz és szadista. Nem titkolja, nem burkolja rejtélyekbe, az undoksága nyilvánvaló, közszemlére van téve.

Míg én épp ellenkezőleg, paranoiás, titkolózó, napszemüveg és kapucni alatt bujkáló lány vagyok, és olyan nehéz terhet cipelek, ami aztán végképp semmit nem tesz egyszerűvé. Magamat szidva megmarkolom a kilincset: Ez nevetséges! Mit akarsz csinálni, kimaradsz a suliból? Még másfél éved van, hogy meg küzd] a problémával, szóval hagyd abba, és menj be végre! De a kezem remegve tiltakozik, és amikor épp elfutnék, mögöttem egy srác megköszörüli a torkát: – Ehm... Kinyitod végre? – A fejében a mondat kiegészül egy kimondatlan jelzővel: Hibbant. Veszek hát egy mély levegőt, kinyitom az ajtót és belépek. Rosszabb, mint amit elképzeltem: Damen nincs odabent. Amint belépek az ebédlőbe, végigpásztázom az asztalokat, keresem Dament, de amikor nem látom, elindulok a szokott helyem felé, és épp Havennel egy időben érek oda. – Hat napja semmi hír Evangeline-ről – mondja köszönés helyett, és a muffinos dobozt az asztalra ejti, majd leül velem szemben. – Nem kérdezősködtél a közös anonim csoportotokban? – csusszan mellénk Miles. – Miles, az anonim névtelent jelent – forgatja a szemét Haven. – A mentorát gondoltam. – Támogatónak hívják. És ő nem tud semmit. Drina szerint túlreagálom, azt mondja, nagy ügyet csinálok belőle. – Még itt van? – pillant rá Miles.

Kettőjük között csapong a pillantásom, érzékelem az élt Miles hangjában, és várom, mi lesz. Mivel nem látok bele sem Drina, sem Damen fejébe, így én is veszettül kíváncsi vagyok a válaszra. – Hát ja, Miles, itt él. Miért? Probléma? – Haven szeme összeszűkül. Miles vállat von, és kortyol a vizéből. – Nem probléma – feleli, bár a gondolatai egészen mást mondanak, és az eddig sárga aurája sötét és átlátszatlan lesz, mert nehezen veszi rá magát, hogy ne mondja, amit akar, sőt, semmit ne mondjon. - Csak... kezdi mégis. – Csak mi? – Haven összeszorított szájjal, metsző pillantással méregeti. – Hát... Nézem Milest. Gyerünk, cimbora! Mondd ki! Drina arrogáns, rémes, rossz hatással van rád, színtiszta baj az egész csaj! Nem csak te látod, én is tudom, szóval mondd már! Milesnak ott van a nyelvén az első szó, én veszek egy nagy levegőt, látom, hogy mindjárt elszabadul... Aztán fúj egyet, és megrázza a fejét: – Nem érdekes. Havenre nézek, látom az arcán, hogy felbőszítette, az aurája szinte lobog, a szélei szikráznak és lángolnak, és olyan robbanást jeleznek, amely hamarosan... három... kettő... egy! – Már megbocsáss, Miles, de ezt nem veszem be. Ha mondandód van, mondjad! – Idegesen dobol az asztalon, a muffin rég elfelejtve. Amikor a barátunk nem válaszol, folytatja: - Na mindegy, Miles. És Ever... csak mert nem mondasz semmit, nem vagy kevésbé bűnös!

Miles hatalmas szemekkel néz rám, és tudom, hogy mondanom kéne valamit, csinálni valamit, előadni, hogy miben is kéne bűnösnek érezni magamat? De az az igazság, hogy tudom. Abban vagyok bűnös, hogy nem kedvelem Drinát. Még csak nem is hiszek neki. Hogy valami gyanúsat, sőt baljóslatút érzek. És közel sem teszek eleget az ellen, hogy leplezzem ezt az érzést. Haven fejcsóválva forgatja a szemét. Olyan ideges, hogy szinte kiköpi a szavakat: — Még csak nem is ismeritek! Nincs jogotok elítélni őt! Csak hogy tudjátok, én kedvelem Drinát! Ez alatt a kis idő alatt, mióta ismerem, jobb barátom volt, mint ti ketten együttvéve! – Ez nem igaz! – üvölti Miles lángoló szemmel. – Ez egy rohadt nagy hazug... – Sajnálom, Miles, de igaz. Ti elviseltek engem, elvagytok velem, de igazán sosem értettetek meg úgy, ahogy Drina. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazok iránt a dolgok iránt érdeklődünk. O nem akarja titokban, hogy megváltozzak, ahogy ti! Úgy szeret, ahogy vagyok. – Ah, hát ezért változtál meg, mert ő úgy fogad el, ahogy vagy? Figyelem, ahogy Haven lehunyt szemmel mélyet lélegzik, aztán Milest nézve feláll a székéről, és összeszedi a holmiját. – Kapd be, Miles! Kapjátok be mindketten! – És most, hölgyeim és uraim, nézzék ezt a drámai kivonulást! – gúnyolódik Miles. – Ugye most viccelsz? Annyit kérdeztem, hogy a városban van-e még! Ennyi! Ebből csináltál te végítéletet! Jesszusom, tedd le a fenekedet és lazíts végre, légy szíves!

Haven megrázza a fejét. Az asztal szélét markolja, jól látjuk az aprólékosan kidolgozott tetoválást a csuklóján, ami még mindig vörös és gyulladt. – Hogy hívják? – intek a saját farkába harapó kígyó felé, mert tudom, hogy van neve, valami mitikus lény, de nem emlékszem rá. – Ouroboros. – Megdörzsöli, és meg mernék esküdni, hogy látom megvillanni a kígyó nyelvét. – Mit jelent? – Az örök élet ősi alkimista szimbóluma, a pusztítás és az alkotás, az élet és a halál, halhatatlanság, ilyesmi feleli Miles. Havennel csak bámulunk. – Mi van? Olvastam valahol. Havenre nézek: – Elfertőződött. Meg kéne nézetned. Amint kimondom, tudom, hogy nem kellett volna. Haven lerángatja a ruhája ujját, az aurája szikrákat szór. – A tetkóm rendben van. Én is rendben vagyok. És bocs, hogy ezt mondom, de nem tudom nem észrevenni, hogy mindketten odavagytok Damenért, aki amúgy többé nem jön suliba. Na, ezzel mi újság? Miles a mobiljára mered, én meg csak vállat vonok. Nem mintha nem lenne igaza. Utánanézünk, amikor felkapja a cuccát és elviharzik. – Mondd, meg tudod mondani, hogy mi történt az imént? – kérdi Miles az asztalok közt szlalomozó, a sehovába rohanó Haven után bámulva. Csak a vállamat tudom vonogatni. Nem bírok szabadulni a csuklójára tetovált kígyótól, ami egyenesen rám néz.

A kocsibeállónkon megpillantom Dament. A BMWjének támaszkodva mosolyog rám. – Milyen volt a suli? – Megkerüli a kocsit, és kinyitja az ajtót. A könyveimért nyúlok. – Aha, tehát még mindig dühös vagy. – Követ a bejáratig. Meg sem érint, mégis érzem a melegséget, ami árad belőle. – Nem vagyok dühös – morgóm. Kinyitom az ajtót, és ledobom a hátizsákomat a padlóra. – Hát, ez nagy megkönnyebbülés, mert két személyre foglaltam asztalt, és ha nem haragszol rám, akkor feltételezem, szívesen csatlakozol hozzám. Végignézek rajta. Sötét farmer, bakancs, fekete pulcsi, ami csakis kasmír lehet. Mire készül vajon? Leveszi rólam a napszemüveget, megszabadít a fülhallgatóktól, és leteszi az előszoba asztalára. – Higgy nekem, ilyesfajta védelemre nem lesz szükséged. – Hátrahajtja a kapucnimat, belém karol, és a kocsijához vezet. – Hová megyünk? – kérdezem az anyósülésben elhelyezkedve, szolgálatkészen, simulékonyan, készen, hogy menjek, ahová csak mondja. — Mi lesz a leckémmel? Mázsányi tanulnivalóm van. – Nyugi, később is meg tudod csinálni, ígérem – mászik be mellém. – Mikor később? - sandítok rá. Vajon hozzászokom valaha ehhez a sötét szépséghez, a pillantása melegéhez, és hogy bármiről tud velem beszélgetni? Mosolyog, és a slusszkulcs elfordítása nélkül dorombolni kezd a motor.

– Még mielőtt éjfélt üt az óra, ígérem. Csatold be az övet, kocsikázunk. Damen gyorsan vezet. Nagyon gyorsan. Annyira gyorsan, hogy amikor beáll a parkolóba és átadja a kulcsot az őrnek, úgy tűnik, csak pár perc telt el. – Hol vagyunk? – Felnézek a zöld épületekre és a Keleti kapu feliratra. – Keleti kapu hová? – Nos, ez majd megmagyarázza. – Nevet, és félrehúz a felénk kocogó, négy fénylő szőrű, verejtékes telivér elől, akiket az ápolóik és egy rózsaszín-zöld dzsekit viselő zsoké követ fehér nadrágban és sáros csizmában. – Lóversenypálya? – kérdezem szájtátva. Akárcsak Disneyland-re, erre sem számítottam. – Nem csak egy lóversenypálya. Ez itt Santa Anita – bólint. – A legszebbek egyike. Gyerünk, 3.15-kor a Befutónál ebédelünk. – Mi? – Földbe gyökerezik a lábam. – Nyugi, csak egy étterem. Gyere, nem akarom lekésni a futamot. – Ez nem illegális? – Tudom, hogy úgy hangzók, mint a legrosszabb affektáló liba, de Damen olyan... féktelen és meggondolatlan, olyan rendszertelen. – Enni illegális? – Mosolyog, de a türelme kezd elfogyni, látom. – Fogadni, szerencsejátékot játszani, tudod! Csak nevet, és nemet int. – Ez lóverseny, nem kakasviadal, Ever. Gyere már! – Megszorítja a kezemet, és a lift felé vezet. – De nem kell huszonegy évesnek lenni, hogy ... ? – Tizennyolc – morogja, és megnyomja a liftben az ötös gombot.

– Pontosan. Tizenhat és fél éves vagyok. Lehajol és megcsókol. – A szabályokat, ha nem töröd meg, feszegesd egy kicsit! Ez az egy módja van, hogy jól érezd magad. Egy zöldre festett, nagy terembe vezet egy folyosón át, ahol megáll a pultnál, és úgy üdvözli a főpincért, mintha régi barátja lenne. – Ó, Mr. Auguste, milyen jó, hogy látom! Az asztaluk készen áll, kérem, kövessenek! Damen biccent és kézen fog, átkísér a párokkal, nyugdíjasokkal, egyedül ülő férfiakkal, nőtársaságokkal, apával és fiával telezsúfolt termen. Egy üres szék sincs az egész étteremben. Végül megállunk egy asztalnál épp a célvonal előtt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a pályára és a mögötte tornyosuló zöld dombságra. – Tony máris itt lesz, hogy felvegye a rendelésüket. Addig is hozhatom a pezsgőt? Damen rám pillant, aztán nemet int. Kissé elpirulva válaszol: – Ma nem. – Rendben van. Öt perc múlva rajt, uram. – Pezsgő? – sziszegem felhúzott szemöldökkel, de ő csak vállat von, és kinyitja a versenyprogramot. – Mit gondolsz a Spanyol Légyről? – kérdezi mosolyogva. – Mármint a lóról, nem az afrodiziákumról. Nem is válaszolok, annyira lefoglal, hogy befogadjam az egészet, ami körülvesz. A terem nemcsak hogy óriási, de tele is van a hét közepén, sőt, a nap kellős közepén. Mindenki fogad. Egy egészen más világ, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. És nem tehetek róla, de kíváncsivá tesz, hogy Damen vajon itt tölti-e a szabadidejét.

– Mit mondasz? Akarsz fogadni? – Rám pillant, mielőtt jegyezgetni kezdene a tollával. – Azt se tudom, hogy kell. – Hát elmondhatnám, milyenek az esélyek, százalékok, mesélhetnék statisztikáról, és hogy ki kinek a csikója, de mivel nem érünk rá, mi lenne, ha csak ránéznél erre és megmondanád, mit érzel? Hogy melyik név ragadja meg a figyelmedet. Ez nekem be szokott jönni. Elém teszi a programot, és meglepve látom, hogy három név rögtön kiugrik a sorból, egy-kettő-három sorrendben. – Mondjuk Spanyol Légy elsőnek, aztán Acapulco Lucy másodiknak és Buddha Fia harmadik helyre? kérdem, és fogalmam sincs, hogy csináltam, de eléggé biztos vagyok a dolgomban. – Lucy helyre, Buddha tétre – motyogja és lejegyzi. – Mennyit tennél rá? A legkisebb tét kettő, de nyilván lehet magasabb is. – A kettő jó lesz. – Hirtelen elmúlik az önbizalmam, nem akarom lenullázni magam pusztán szeszélyből. – Biztos? – kérdi csalódottan. Igent intek. – Hát, szerintem jókat választottál, úgyhogy én felteszek ötöt. Nem is, legyen inkább tíz. – Tízet ne! Csak találomra választottam, nem is tudom, miért. – Úgy néz ki, hogy mindjárt kiderül. – Damen feláll, nyúlok a tárcámért, de elhesseget. – Majd megadod, ha nyersz. Megyek fogadni. Ha jön a pincér, rendelj, amit akarsz!

– Neked mit kérjek? – Meg se hallja, olyan gyorsan eltűnik. Mire visszaér, a lovak a rajtgépben állnak. A startpisztoly dörrenésére kirobbannak az állásokból. Eleinte csak fényes, sötét foltoknak tűnnek, de mire beérnek a kanyarba és a célvonal felé tartanak, felugróm a székemről, és figyelem a három választottamat, és ugrálok és kiabálok, sikítozom örömömben, amikor mindhárman átfutnak a célvonalon a tökéletes egy-kettőhárom sorrendben. – Istenkém, nyertünk! Nyertünk! – Damen hozzám hajol és megcsókol. – Mindig ilyen izgalmas? – A pályán Spanyol Légy tiszteletkört fut, virágokat kap, és felkészül a győzelmi fotóra. – Eléggé. Bár az elsőhöz semmi sem fogható, az mindig a legjobb. – Nem tudom, mennyit nyerhettem egyáltalán. - Azt kívánom, bárcsak jobban bíznék a képességeimben, legalább annyira, hogy növelhetném a tétet. – Hát mivel csak kettőt tettél fel, tartok tőle, hogy csak valahol nyolc körül. – Nyolc dollár? – Több mint csalódás, amit érzek. – Nyolcszáz dollár. Helyesebben nyolcszáznyolcvan dollár és hatvan cent, hogy pontosak legyünk. Tétre, helyre, befutóra fogadtál, ebben a sorrendben. – Két dollárból nyolcszáznyolcvan? – Kezdem sejteni, miért van itt törzsasztala. Bólint. – És te? Mennyit nyertél? Arra fogadtál, amire én? – Történetesen veszítettem. Sokat. Kicsit mohó voltam, és hozzávettem még egy pacit a sorhoz, akinek

nem jött össze á helyezés. De ne aggódj, majd a következő futamon. Úgy is lett. Mert amikor az ablakhoz mentünk a nyolcadik, az utolsó futam után, ezerhatszázötvenöt dolcsit és nyolcvan centet vettem fel, míg Damen ennél sokkal többet, mivel megnyerte a Szuperötöst, ami azt jelenti, hogy öt lova a kiválasztott sorrendben futott be. Mivel ő volt az egyetlen, aki így fogadott az elmúlt néhány napban, ötszázharminchatezer dollárt és negyvenegy centet nyert egy tízdolláros téttel. – Mit gondolsz a lóversenyről? – kérdezi belém karolva útban kifelé. – Hát most már tudom, miért nem vagy mindig suliban. Ezzel nem tud versenyezni az iskola, igaz? Nevetek, még mindig fel vagyok dobva a nyereményemtől. Végre találtam egy jövedelmező terepet az adottságomnak. – Gyere, szeretnék venni neked valamit a nagy nyeremény örömére – húz az ajándékbolt felé. – Ne, nem kell... Megszorítja a kezemet, és a fülemre szorított szájjal suttogja: – Ragaszkodom hozzá. Amúgy is megengedhetem magamnak. De van egy kikötésem. Rámeredek. – Pulcsik és kapucnik kizárva. De bármi más, csak kérned kell. Elviccelődünk egy zsokésapkán, egy lószobron és egy hatalmas bronz patkón a hálószobám falára, aztán megegyezünk egy ezüst, lovas karkötőben. De csak miután meggyőződtem róla, hogy a kristályok

valójában csak kristályok és nem gyémántok, mert az már sok lenne a jóból, Damen bármennyit nyert is. – Így, bármi történjék is, soha nem fogod elfelejteni ezt a napot – mosolyog, miközben bekapcsolja a csatot a csuklómon. – Hogy is felejthetném el? – kérdezem a csuklómról Damenre nézve. Mosolyogva beszállunk a kocsiba. Valami mély, reménytelen szomorúságot látok a szemében, és remélem, ezt az egy dolgot elfelejtem. Sajnos a hazaút sokkal rövidebbnek tűnik, mint az odavezető. A kocsibeállón döbbenek rá, mennyire nem akaródzik véget vetni a napnak. – Nézd csak! – mutatja az órát a műszerfalon. – Mondtam, hogy éjfél előtt hazahozlak. Olyan hevesen viszonzom a búcsúcsókját, hogy gyakorlatilag magamra húzom az ülésben. – Behívsz? – suttogja, miközben a szája a fülcimpámon, majd a nyakamon, végül a kulcscsontomon araszol. Magamat is meglepve eltolom. Nemcsak mert Sabine odahaza van, és még sok a leckém, hanem mert kellett valami tartás, nem adhattam be a derekamat ilyen könnyen. – A suliban találkozunk. Tudod, Bay View gimi, ahová jársz, emlékszel? - mondom, miközben kimászom a kocsiból, mielőtt meggondolnám magam. Felsóhajt. – Ne mondd, hogy lógni akarsz? Megint? – Olyan baromi unalmas! Nem tudom, hogy bírod elviselni?

– Te nem tudod, hogy én hogy bírom elviselni? – A ház felé pillantok, látom, hogy Sabine leselkedik a redőny mögül, aztán elhúzódik az ablaktól. Visszafordulok Damenhez: – Hát, gondolom, ahogy neked kéne. Tudod, felkelsz, felöltözöl, suliba mész. Néha, ha figyelsz, még tanulhatsz is pár dolgot, ha már ott vagy. De ez hazugság. Mert igazság szerint az egész francos évben nem tanultam semmit. Elég nehéz bármit is tanulni, ha voltaképpen mindent tudsz. Nem mintha ezt megosztanám Damennel. – Kell, hogy legyen más módja is – nyögi tágra meresztett szemmel, a pillantása az enyémbe fúródik. – Csak a rend kedvéért: lógás, kimaradás? Ez nem jó út. Főleg ha fősulira akarsz menni, és kezdeni valamit az életeddel. – Újabb hazugság. Ugyanis néhány nap a lovin sokkal többet hoz a konyhára, mint bármi más. Sokkal többet. De csak nevet. – Jó. Akkor játsszuk, amit te akarsz. Egyelőre. Viszlát holnap, Ever. Alig érek az ajtóig, már el is hajt.

húsz Másnap reggel készülődöm az iskolába, a Macskanőnek öltözött Riley a komód tetején ülve ontja a sztárpletykákat. Miután megunta a régi szomszédok és barátok utáni leselkedést, megfigyelését kiterjesztette Hollywoodra, így több információja van, mint egy bulvárlapnak. – Ki van zárva! – Meredek rá. – Nem tudom elhinni! Miles hanyatt esik, ha ezt meghallja. – Gőzöd sincs, mi folyik ott – csóválja a fejét. Hajfürtjei jobbra-balra repkednek. Elcsigázottnak látszik, kimerültnek, mint aki túl sokat látott, s még annál is többet. - Semmi sem az, aminek látszik. Komolyan. Csak egy nagy illúzió, ugyanolyan hamis, mint a filmek, amikben szerepelnek. Hidd el, a párosok kidolgozzák a belüket, hogy mindén mocskos kis titkuk titok maradjon. – Kit lestél még meg? – kérdezem mohón. Kíváncsi vagyok, miért nem fordult még elő, hogy a tévén keresztül vagy a magazinokat lapozgatva ráhangolódtam volna az energiáikra. – Mi van például...

Épp megkérdezném, hogy a kedvenc színésznőmről szóló pletykák igazak-e, amikor Sabine bedugja a fejét a szobába: – Mi van például a mivel? Riley-ra pillantok, aki összegörnyed a nevetéstől, és megköszörülöm a torkomat. – Semmi, nem mondtam semmit. Sabine furán néz rám, Riley pedig megrázza a fejét és így szól: – Jó voltál, Ever. Igazán meggyőző. – Mit szeretnél? - kérdezem hátat fordítva Riley-nak, és Sabine látogatása igazi okára koncentrálok. Víkendre hívták, és nem tudja, hogy mondja el. Bejön a szobába, a háta túl egyenes, természetellenesen merev a testtartása, aztán mély levegőt vesz, és leül az ágyam szélére. Idegesen piszkálja az ágyneműmből kilógó kék cérnát, és azon töpreng, hogy hozza elő a témát. – Jeff meghívott egy hétvégére – vonja össze a szemöldökét. – De úgy gondoltam, először megbeszélem veled. – Ki az a Jeff? – kérdezem, miközben beteszem a fülbevalómat. Attól még, hogy tudom, úgy érzem, meg kell kérdeznem. – Találkoztál vele a bulin, Frankensteinnek volt öltözve. – Rám pillant, a gondolatai bűntudatosak, úgy érzi magát, mint egy gondatlan szülő, rossz szerepmodell, bár az aurájára ez nincs hatással, az még mindig boldog rózsaszínben pompázik. Begyűröm a könyveimet a hátizsákomba, hogy időt nyerjek, és eldöntsem, mi legyen. Egyfelől Jeff nem az a pasi, akinek hiszi. Még csak nyomokban sem. Bár abból,

amit láttam, igazán kedveli Sabinét, és nem akar neki ártani. Régóta nem láttam Sabinét ilyen boldognak, képtelen vagyok elmondani. Amúgy is, mit mondanék? Ööö, bocsika, de az a Jeff? Miszter Menő Befektetési Bróker? Hát ő nem az, akinek hiszed. Tulajdonképpen az anyukájával lakik! Ne kérdezd, honnan tudom, csak tudom, bízz bennem! Nem. Na, ezt nem. Nem tudom megtenni. Egy kapcsolatnak amúgy is megvan a maga módja és ideje, hogy kialakuljon. Nem mintha nekem nem lenne mit söprögetni a saját házam táján ez ügyben. Most, hogy Damennel kezdenek sínre kerülni a dolgok, most, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és úgy érzem, már párnak számítunk, azon gondolkozom, hogy ideje felhagyni a távolságtartással. Talán ideje megtenni a következő lépést. És amíg Sabine házon kívül van a következő pár napban, hát talán ez egy olyan lehetőség, ami egyhamar nem jön el újra. – Menj! Mulass jól! – mondom, bízom benne, hogy végül rájön az igazságra, és az élete megy tovább. A nagynéném egyszerre megkönnyebbülten és izgatottan elmosolyodik. Feláll az ágyamról, és az ajtó felé menet megáll. – Ma utazunk el, munka után. Van egy lakása Palm Springsben, nem egészen két órányi autóút, szóval ha van valami, nem leszek messze. Kiegészítés: az anyjának van egy lakása Palm Springsben. – Vasárnap itthon leszünk. Ever, ha akarod, nyugodtan hívd át a barátaidat. Khmm, kell erről beszélgetnünk?

Megdermedek, pontosan tudom, hová vezet egy ilyen beszélgetés, és úgy érzem, gondolatolvasó. De aztán rájövök, hogy csak felelősségteljes felnőttnek szeretne látszani, és betölteni az új szülői szerepét. – Minden rendben – felelek. Fogom a táskámat és indulok, miközben Riley a komód tetején ugrándozik: – Buu-liii, buu-liii! Sabine bólint, egyértelműen megkönnyebbült, hogy nem jött elő a szex-téma, legalább annyira, mint én. – Vasárnap találkozunk. – Aha, viszlát vasárnap! – Esküszöm az élő istenre, hogy a srác a te ligádban játszik – bizonygatom Milesnak, miközben beállok a parkolóba. Máris érzem Damen simogató, meleg pillantását, pedig még nem is látom. – Tudtam! Tudtam, hogy meleg! Tudtam. Hol hallottad? Nem felelek rögtön, hisz nem fedhetem fel a valódi forrást, nem vallhatom be, hogy a halott kishúgom mostanában a hollywoodi bennfentes. – Nem emlékszem, csak tudom, hogy igaz. – Mi igaz? - kérdi Damen, miközben megpuszil. – Hogy Jo... Egy fejrázással elhallgattatom Miiest, nem akarom felfedni Damen előtt a sztárpletykákra éhes oldalamat, még nem jött el az ideje. – Semmi, csak... hallottad, hogy Miles megkapta Tracy Turnblad szerepét a Hajlakkban? – folyók bele egy összefüggéstelen csacsogásba, míg Miles végre pát int és távozik.

– Jobb ötletem van – torpan meg Damen útban a terem felé. – Reggelizzünk meg! A megőrültél - pillantásommal jutalmazom az ötletet, és megyek tovább, de nem jutok messzire, mert a kezemnél fogva visszahúz. – Gyere már! – Ragadós a nevetése. – Nem lehet – suttogom idegesen körülnézve, hisz pillanatokon belül elkésünk, és nem akarom tovább rontani a helyzetemet. – Amúgy is reggeliztem. – Ever, légy szíves! – Térdre esik és összekulcsolt kezekkel könyörög. – Hadd ne kelljen bemennem oda, kérlek! Ha van benned egy kis könyörület, nem kényszerítesz! Próbálok nem nevetni. Figyelem, ahogy az elegáns, visszafogott fiúm térden állva könyörög. Ez egy olyan látvány, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha is megpillantom. – Na, állj fel, mindjárt beesőn... – és már be is csöngetnek. Damen mosolyog, feláll, lesöpri a farmerjáról a parkoló porát, és derékon karol. – Tudod, mit mondanak: Jobb soha, mint későn. – Kik mondják? Ügy hangzik, mintha a te mondásod lenne. – Hmm, talán tényleg én mondtam – von vállat. – Mindazonáltal garantálom, hogy sokkal jobb módja is van egy délelőtt eltöltésének. Ugyanis nem kell ezt csinálnunk, Ever. És neked pedig nem kell ezt viselned. Leveszi a napszemüvegemet, és hátratolja a kapucnimat. – A hétvége elkezdődött. Ugyan millió okot tudnék felsorolni, hogy miért nem kéne lógnunk, meg miért várhat a hétvége délután

háromig, mint bármelyik pénteken, amikor a szemembe néz, a pillantása olyan mély és hívogató, hogy nem kell kétszer mondani, egyszerűen csak ugrom, és elmerülök. Alig ismerem fel a saját hangomat, ami így szól: – Siessünk, mielőtt bezárják a kaput! Külön kocsival megyünk, mivel ugyan nem beszéljük meg, de elég nyilvánvaló, hogy nem fogunk visszajönni. Követem Dament a parti út íves kanyarjaiban. A fantasztikus partvonal, az ősrégi öblök, a kék víz láttán a szívem megtelik hálával, hogy ilyen szerencsém van, hogy ezt a csodálatos helyet nevezhetem az otthonomnak. De aztán eszembe jut, hogyan kötöttem ki pont itt, és egyszerre elmúlik az érzés. Damen félreáll, én pedig mellé kormányozom a Miatát. – Jártál már itt? – kérdezi, miközben mosolyogva kinyitja az ajtómat. Nézem az élénksárga sátrat, és nemet intek. – Tudom, hogy azt mondtad, nem vagy éhes, de a turmixuk isteni. Meg kell kóstolnod a datolyaturmixot vagy a csokis-mogyoróvajas turmixot, esetleg mindkettőt. Én fizetek. – Datolya? – fintorgok. – Nem szívesen mondom, de ez szörnyen hangzik. Nevetve a pulthoz vonszol, és rendel mindegyikből egyet, aztán leülünk a kékre festett padok egyikére. Nézzük a tengert. – Na, melyik ízlik jobban? – kérdezi. Megkóstolom mindkettőt. Olyan sűrűek és krémesek, hogy szívószál helyett kanállal kell ennem.

– Nagyon finom mindkettő. De meglepő módon a datolyás a finomabb. – Amikor felé nyújtom, eltolja a kezemet. Valami átvillan rajtam. Van valami, ami sokkal több, mint a furcsa trükkjei meg az eltűnése. Ez a srác nem eszik! Még végig sem gondolom, Damen a turmixért nyúl, és nagyot kortyol belőle. Jéghideg ajkakkal csókol meg. – Lemegyünk a strandra? Kézen fog, és össze-összeütköző vállal lesétálunk az ösvényen. Felváltva isszuk a turmixokat, de a nagyobb részét én szürcsölöm el. A strandon lerúgjuk a cipőnket, felhajtjuk a nadrágszárunkat, és sétálunk a lábujjainkat és a bokánkat nyaldosó jeges víz szélén. – Tudsz szörfözni? – kérdezi. Fellépek egy sziklarakásra, és nemet intek. – Akarod, hogy megtanítsalak? – Ebben a vízben? – A lábujjaim elkékültek a hidegtől. – Kösz, nem. – Úgy gondoltam, búvárruhában. – Csak ha prémgalléros – nevetek. A lábammal elsimítom a homokot, hogy leülhessek. De Damen kézen fog, és a dagály vájta kis öblök mellett egy eldugott barlanghoz vezet. – Nem is tudtam, hogy ez itt van! – Végignézek a sima sziklafalakon, a nemrég gereblyézett homokon és a sarokban felhalmozott törülközőkön meg szörfdeszkákon. – Senki nem tud róla. Ezért van még itt a cuccom. Beleolvad a sziklába, a legtöbben úgy sétálnak el mellette, hogy észre sem veszik. Mondjuk a legtöbben úgy is élnek, hogy észre sem veszik, milyen kincs van a szemük előtt.

– Hogy találtad? – Leülök egy nagy, zöld takaróra, amit Damen leterített a barlang közepén. – Nem vagyok olyan, mint a legtöbben – vonja meg a vállát. Lefekszik, és maga mellé húz. A könyökére támaszkodva néz, amíg zavaromban fészkelődni nem kezdek. – Mondd csak, miért bújsz ezek alá a szakadt cuccok alá? – Megsimogatja az arcomat, a fülem mögé kotor egy hajtincset. – Nem tudod, hogy milyen gyönyörű vagy? Félrenézek és tetszik a bók, de szeretném, ha nem folytatná. Nem akarok belemenni holmi magyarázkodásba arról, hogy miért vagyok az, aki. Damennek nyilvánvalóan tetszene a régi önmagam, de ahhoz már késő. Az a lány meghalt, és engem hagyott itt maga helyett. Egy könnycsepp csordul végig az arcomon, és megpróbálok elfordulni, hogy ne lássa. De szorosan ölel, nem enged, lecsókolja a könnyemet. – Ever – sóhajtja rekedten, égő szemmel. A teste súlya hirtelen a világ legkényelmesebb melegségébe burkol, aztán forrósággá változik. A szám végigfut az arcán, az állán, levegő után kapok, amikor az ajkunk összeér, és feltolul minden eddig elfojtott érzésem. Nem akarok harcolni, nem akarom elfojtani többé, csak normális akarok lenni! És mi lehetne ennél normálisabb? Lehunyom a szemem, amikor lehúzza rólam a pulóvert, megadom magam, hagyom, hogy kigombolja a farmeromat és azt is levegye rólam. Az érintése nyomán ébredő, sürgető, csodálatos, álomszerű vágy csak egyvalami lehet: Szerelem.

De amikor a bugyimat próbálja lehúzni, hirtelen felülök, és ellököm magamtól. Akarom, hogy folytassa, vissza akarom húzni magamhoz, de nem itt, nem most, nem így. – Ever... – A pillantásomat keresi, de csak rázom a fejemet, és elfordulok. Forró teste hozzám simul, és a fülembe súgja: – Semmi baj. Tényleg. Aludj! – Damen? – A félhomályban arra riadok hunyorogva, hogy nincs mellettem. Tapogatom a takarót, tényleg nincs ott. – Damen? - szólítom újra, de csak a hullámok távoli zúgása válaszol. Felveszem a pulcsimat, és kibotorkálok a halványuló délutáni fénybe. Nem látom sehol, hát visszamegyek a barlangba, és a táskámon egy cetlit találok: Szörfözni mentem. Majd jövök. D. A cédulával a kezemben kirohanok, és fel-alá keresgélek a parton, de csak két szörföst látok, mindkettő szőke, egyikük sem Damen.

huszonegy A kocsibeállóra hajtva megpillantok egy alakot a lépcsőnkön ülni. Közelebbről látom, hogy Riley. – Szia! – A táskámmal a kezemben kiszállok, és kicsit keményebben, mint szeretném, becsapom a kocsiajtót. – Hé, azt hittem, áthajtasz rajtam! – csóválja a fejét. – Bocs, azt hittem, Damen – fordulok az ajtó felé. – Ó, ne, vajon ő mit tenne most? – nevet Riley. Vállat vonok, és kinyitom az ajtót. Nem fogom beavatni a részletekbe. – Mi van, kizártad magad? – kérdezem, miközben bemegyünk. – Nagyon vicces. – Leül a konyhában, míg én lehajítom a táskámat, és benézek a hűtőbe. – Nos, mi újság? – Riley nagyon csendes, talán a rosszkedv ragályos. – Semmi. – Az állával a tenyerében figyel engem. – Nem úgy néz ki, mint a semmi. – A kilónyi fagyi helyett, amit igazán szeretnék, inkább nyakon ragadok egy üveg vizet, és a pultnak támaszkodom. Riley fekete haja kócos, a Macskanő jelmez nem kicsit lóg rajta.

Megvonja a vállát. – Szóval, most mihez kezdesz? – kérdezi a széken hintázva. A frász jön rám, bár tudom, hogy nem üti meg magát, ha hanyattesik. – Ez olyan, mint valami valóra vált tini álom, nem? Az egész ház a tiéd, nincs gardedám... - Észveszejtő tempóban emelgeti a szemöldökét, de nem látszik őszintének. Mintha túl erősen akarná fenntartani a látszatot. Iszom egy kortyot, és vállat vonok. Egyik részem szeretné a bizalmába avatni, elárulni a titkaimat, a jót, a rosszat, és a totál undorítót is. Jó lenne ledobni a súlyt a mellkasomról, nem egyedül cipelni tovább ezt a batyut. De amikor Riley-ra nézek, eszembe jut, hogy a fél életét azzal töltötte, hogy várta a tizenharmadik szülinapját, minden évvel közelebb került a bűvös számhoz. És miért van még itt? Mert mióta széttéptem ezt az álmát, nincs más választása, csak hogy rajtam keresztül élje meg a tinédzserkorát. – Nos, utálok csalódást okozni – felelem végül –, de szerintem már rájöttél, hogy mekkora katasztrófa vagyok a tiniálom-biznisz terén. – Szégyellősen nézek rá, és belepirulok a bólintásába. – Az oregoni ígéretek, emlékszel? Haverok, fiúk, vezérszurkolóság? Ennyi. Kampec. V-É-G-E. És az a két barát, akikre sikerült szert tennem Bay View-ban? Na, ők meg nem állnak szóba egymással. Ami sajnos azt is jelenti, hogy hozzám is alig szólnak. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan, hihetetlen mázli folytán sikerült megkaparintani egy csoda jóképű, szexi pasit, de hát ez sem az első, ami tönkremegy körülöttem, mert amikor épp nem furcsán viselkedik, vagy eltűnik, akkor rávesz, hogy lógjak a suliból, és

lóversenyen fogadjak, meg hasonló piszkos ügyletek. Rossz hatással van rám. Hirtelen rájövök, hogy késő, nem kellett volna elmondani. De Riley nem figyel, ez egyértelmű. Bámulja a pultot, az ujjaival követi a márvány mintázatát, a gondolatai egészen máshol járnak. – Ne légy dühös, légyszi! – néz rám végül nagyra nyílt, komor pillantással. Mintha gyomron vágtak volna. – Avával voltam egész nap. Megmarkolom a pult szélét, és felkészülök a legrosszabbra. Nem akarom hallani. Egyáltalán nem akarom hallani! – Tudom, hogy utálod őt, de vannak jó dolgai, és tényleg elgondolkodtat néha. Tudod, a választásaim. És hát minél többet gondolkodom ezen, annál inkább úgy látom, hogy igaza lehet. – Miben lehet egyáltalán igaza? – kérdezem, leküzdve a gombócot a torkomban. A rossz napból ultra rossz nap lett, és még nincs vége. Riley rám pillant, aztán elréved, még mindig a márvány mintázatát birizgálja. – Ava szerint nem kéne itt lennem. Egyáltalán nem kéne. – És szerinted? – Azt kívánom, bárcsak visszaszívná az egészet. Nem veszíthetem el, most nem, sohasem! Csak ő maradt nekem. Felnéz. – Szeretek itt lenni. Még ha sose leszek tini, legalább veled átélhetem, milyen lenne. Másodkézből.

A válasza beigazolja a gondolataimat, és szörnyű bűntudatot kelt bennem. Próbálok könnyednek látszani: – Jaj, Riley, pont a legrosszabb példával jössz. – Nekem mondod? – nyögi. Nevet, de a szeméből hamar eltűnik a fény, amikor így folytatja: - Mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg nem helyes, hogy itt vagyok? – Riley... – kezdek bele, de csengetnek, és a húgom eltűnik. – Riley! – kiabálok utána, remélve, hogy visszajön. Nem hagyhatjuk ezt így félbe. Nem hagyhatom. Hiába kiabálok utána, csak a levegőbe ordítozom. A csengő pedig cseng: egy rövidet és két hosszút. Haven van odakint, és be kell engednem. – Beengedett az őr – veti oda, miközben beviharzik. A könnyeitől elfolyt a szemfestéke, vörös haja csupa kóc. – Megtalálták Evangeline-t. Halott. – Micsoda?! Biztos? - Becsuknám az ajtót, amikor Damen ugrik ki a kocsijából a ház előtt, és futva felénk indul. – Evangeline... – Annyira sokkol a hír, hogy megfeledkezem arról, hogy utálom Dament. Bólint és Havenre néz. – Jól vagy? – Hát nem ismertem annyira, csak párszor lógtunk együtt... – Haven megtörli az arcát. – De olyan szörnyű, talán én láttam őt utoljára. – Nem te láttad utoljára. Damenre bámulok, hogy ez most valami beteg vicce, vagy mi, de az arca halálosan komoly. – Csak... csak felelősnek érzem magam – motyogja a barátnőm, és a tenyerébe temeti az arcát. – Istenem, istenem, istenem... – és így tovább.

Szeretném megnyugtatni valahogy, de aztán felnéz, letörli a könnyeit. – Gondoltam, jó, ha tudjátok... most megyek, Drinához kell mennem - lóbálja meg a kulcsait a levegőben. A név csak olaj a tűzre, vádlón nézek Damenre. Mert Haven és Drina barátsága ugyan véletlennek tűnik, biztos vagyok benne, hogy nem az. Nem tudom lerázni a rossz érzést, hogy ez a két dolog valahogy összekapcsolódik. Damen nem figyel rám, Haven csuklóját szorongatja. – Ezt hol szerezted? – kérdi fojtott hangon. Uralkodik magán, de vonakodik elengedni Havent, amikor az elrántja a karját, és eltakarja a kígyó tetoválást a kezével. – Minden oké – feleli idegesen. – Drinától kaptam egy kenőcsöt, három nap alatt rendbe hozza. Damen a fogát csikorgatja az indulattól. – Esetleg nálad van? Az a... kenőcs? – Nem, otthon hagytam. - Haven az ajtó felé hátrál. – Mi van veletek, srácok? Egyéb kérdés? – A pillantása kettőnk között repdes, az aurája tűzvörös. – Csak mert nem tetszik ez a kihallgatás. Azt hittem, tudni akartok Evangeline-ről, de csak a tetkómat izélgetitek, és hülyeségeket kérdeztek, szóval megyek. Haven a kocsijához rohan. Utánaszólok, de csak megrázza a fejét, és nem válaszol. Nem értem, mi történt a barátommal. Olyan szeszélyes, távolságtartó, és hirtelen rájövök, hogy már egy ideje így van. Mióta megismerte Drinát, úgy érzem, nem is ismerem őt. Nézem, ahogy beszáll a kocsiba, becsapja az ajtót, letolat a beállóról, majd Damenhez fordulok:

– Hát ez kellemes volt. Evangeline meghalt, Haven utál, te meg otthagytál egyedül a barlangban. Remélem, legalább volt pár gyilkos hullámod! – Valóban így volt – néz rám metszően. – És amikor visszamentem a barlangba, láttam, hogy nem vagy sehol, és rohantam ide. Összehúzott szemmel nézem. Hihetetlen, hogy azt várja, elhiggyem. – Bocs, de összesen két szőke szörföst láttam a parton. Két szőke szörlöst, amiből azt szűröm le, hogy egyikük sem te voltál. – Ever, rám néznél? Igazán. Miből gondolod, hogy így volt? Végignézek rajta. A szörfruhából sós víz csöpög a padlóra. – De megnéztem. Fel-alá futkostam a parton, mindenhol kerestelek – felelem meggyőződve arról, amit láttam, illetve ez esetben arról, amit nem láttam. Damen vállat von. – Ever, nem tudom, mit mondjak, de nem hagytalak ott. Szörföztem. Tényleg. Adnál egy törülközőt? Meg valamit, hogy feltöröljem a padlót? Átmegyünk a hátsó kertbe. Damen kibújik a vizes ruhából, én meg a napozóágyról figyelem. Annyira biztos voltam benne, hogy felültetett! Mindenhol kerestem. De talán nem vettem észre? Az egy nagyon hosszú partszakasz. Én meg nagyon dühös voltam. – Honnan tudsz Evangeline-ről? – kérdezem, miközben kiteríti a szörfruhát. Nem könnyen adok lejjebb a haragomból. – És mi van Drinával meg Havennel, meg azzal a szörnyű tetkóval? Ja, és a rend kedvéért, komolyan nem vagyok benne biztos, hogy

beveszem a szörfözős mesédet. Hidd el, hogy kerestelek, és nem láttalak sehol. Damen karcsú, kisportolt testén egyetlen törülközővel elindul felém, olyan méltóságteljesen és kecsesen, akár valami ragadozó nagymacska. – Én tehetek róla – mondja végül. Leül mellém és megfogja a kezemet, aztán hirtelen el is engedi. – Nem vagyok benne biztos, hogy mennyire... – A pillantása szomorú. – Talán nem kéne ezt csinálnunk. – Te most... szakítasz velem? – suttogom. Akár egy kipukkadt lufiból, úgy szökik el belőlem a levegő. Minden gyanúm igazolást nyer: Drina, a strand, az egész. Minden. – Nem, csak... – Elfordul, és minden ott marad a levegőben lógva: a mondat vége és én is. Amikor látom, hogy nem akarja folytatni, megszólalok: – Tudod, tényleg jó lenne, ha nem beszélnél rébuszokban, befejeznéd a mondatot, és elmesélnéd, hogy mi a franc folyik itt!? Annyit tudok, hogy Evangeline meghalt, Haven csuklója egy vörös, váladékozó borzalom, ottfelejtettél a strandon, és most szakítasz velem. Bámulok rá, várom a megerősítést, hogy ezeknek a dolgoknak semmi közük egymáshoz. Még ha a gyomromban máshogy is érzem. Damen hallgat egy ideig, nézi a medencét. – Ezeknek semmi közük egymáshoz – néz rám végül. Olyan sokáig tétovázott, hogy egy szavát sem hiszem. Mély levegőt vesz, és így folytatja: – Evangeline holttestét a Malibu kanyonban találták meg, épp oda tartottam, amikor hallottam a rádióban. – A

hangja nyugodt, láthatóan visszaszerezte az önuralmát. – És igen, Haven csuklója elfertőződött, de ez előfordul. – Elfordítja rólam a tekintetét. Várom, hogy folytassa azzal a résszel, ami rólam szól. Megmarkolja a kezemet, és a tenyerem vonalait cirógatja. – Drina nagyon elbűvölő és lehengerlő tud lenni, Haven meg... kissé elveszett. Biztosan csak a figyelem hiányzik neki. Azt gondoltam, örülnél neki, ha Drina helyett inkább rám irányulna a figyelme. - Megszorítja a kezemet. – Most már senki nem áll közöttünk. – Talán egyvalami mégis – suttogom alig hallhatóan. Tudom, hogy jobban kéne érdekeljen Evangeline meg Haven, de képtelen vagyok Damen arcán, a lágy, napsütötte bőrén, a szemén kívül másra összpontosítani. Őrülten ver a szívem, forr a vérem, és megduzzadnak az ajkaim, úgy várják a csókját. – Ever, nem hagytalak ott. És nem kényszerítelek semmi olyasmire, amire még nem állsz készen. Higgy nekem! – A kezébe fogja az arcomat, és a szája a számhoz ér. – Tudok várni.

huszonkettő Haven nem veszi fel a telefont, de Milest utolérjük. És miután meggyőzzük, hogy ugorjon be próba után, Eric társaságában meg is érkezik. Klassz estét töltünk négyesben, eszünk, úszunk, rossz horrorfilmeket nézünk. A barátaimmal töltött este hatására majd-nem elfelejtem Riley-t, Havent, Evangeline-t, Drinát, a partot és az egész délutáni drámát. Majdnem megfeledkezem arról a merengő tekintetről, ami Damen szemébe költözik, amikor azt hiszi, senki sem látja. Majdnem figyelmen kívül hagyom az aggodalmat a felszín alatt. Majdnem. De nem egészen. Bár Damen számára teljesen világos, hogy Sabine nincs itthon, és addig marad, amíg csak akar, épp hogy megvárja, míg elalszom, aztán csendben kisurran a házból. Másnap reggel, amikor megpillantom a küszöbön kávéval, fánkkal és mosollyal az arcán, nem tehetek róla, de megkönnyebbülök.

Újra hívjuk Havent, hagyunk néhány üzenetet, de nem kell jóstehetség ahhoz, hogy tudjam, nem fogja visszahívni egyikünket sem. Amikor végül felhívom a lakásukat és beszélek az öccsével, Austinnal, nyilvánvaló, hogy a kissrác nem hazudik, hanem valóban nem látta a nővérét. Egy egész napnyi sütkérezés után a medencénél épp rendelnék egy újabb pizzát, amikor Damen kikapja a telefont a kezemből. – Ma én főzök. – Tudsz főzni? – Nem tudom, miért vagyok meglepve, hiszen egyelőre nem tudok olyasmiről, amihez ne értene. – Majd te megmondod – mosolyog. A vízforraláson és a müzli tejjel való felöntésén kívül sok mindenhez nem értek, de azért megkérdezem: – Segítsek? A tűzhely felé indul, így hát felmegyek és lezuhanyozom, átöltözöm. Amikor Damen vacsorázni hív, elképedek, mert az ebédlő Sabine legszebb porcelánjával, abroszával, gyertyákkal van feldíszítve. Az asztalon egy nagy kristályváza áll — minő meglepetés! – teli piros tulipánnal. – Mademoiselle. – Széket tol alám, a kiejtése könnyed és tökéletes. – Nem hiszem el, hogy ezt te csináltad! – Végignézek az előttem sorakozó, megrakott tányérokon. Tán vendégeket várunk? – Mind a tiéd - felel a ki nem mondott kérdésre. – Az enyém? Te nem eszel? - Figyelem, ahogy szed nekem a mesterien elkészített zöldségekből, a grillezett

húsból és a szószból, amely olyan finom és különleges, hogy nem is tudom, mi az. – Dehogynem. De főleg neked készült. Az ember lánya nem élhet pizzán, nem igaz? – Meglepődnél – nevetek rá. Vágok egy falatot a szaftos sültből. Evés közben kérdezősködök. Kihasználom, hogy alig eszik, és kérdezgetem azokról a dolgokról, amelyeket nagyon szeretnék tudni, de ha a szemébe nézek, folyton elvesztem a fonalat. Kérdezem a családjáról, a gyerekkoráról, a költözésekről, a függetlenségéről – részben mert kíváncsi vagyok, részben pedig mert fura érzés, hogy ilyen keveset tudok róla. Minél többet beszélgetünk, annál meglepőbb, hogy mennyi közös van bennünk. Például hogy mindketten árvák vagyunk, bár ő sokkal kisebb volt, amikor meghaltak a szülei. Nem megy bele a részletekbe, de mivel én sem akarok sokat beszélni a saját helyzetemről, nem erőltetem. – Hol szerettél a legjobban élni? – kérdezem, miután elpusztítottam az utolsó morzsát a tányéromról, és kezdem kellemesen bágyadtnak érezni magam. – Itt. – Alig evett valamit, de elég jól adta elő a kaja ide-oda tologatását a tányérján. Hunyorítok, nem igazán hiszem. Orange megye szép hely, de hogy jobb legyen itt, mint az érdekes európai városokban, az kizárt. – Komolyan. Nagyon boldog vagyok itt – néz a szemembe. – Rómában, Párizsban, Új-Delhiben vagy New Yorkban nem voltál boldog? Vállat von, hirtelen szomorúság költözik a szemébe. Kortyol a furcsa piros léből.

– Amúgy mi a csuda az? – bökök rá az üvegre. – Ja, ez? Titkos családi recept. Meglötyögteti a folyadékot a palackban. A színe ragyog és szikrázik, ahogy felcsapódik és lefolyik az üveg oldalán. Mintha villámlás, bor és némi gyémántpor keveredne benne. – Megkóstolhatom? – kérdezem, bár nem vagyok benne biztos, hogy akarom, viszont emészt a kíváncsiság. – Nem ízlene. Orvosságíze van. Valószínűleg azért, mert orvosság. Összeszorul a gyomrom, és gyógyíthatatlan betegségek, szörnyű, hosszas szenvedés jelenik meg lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy túl jó, hogy igaz legyen. – Ne aggódj! Néha leesik az energiaszintem. Ez segít – nyugtat meg a kezemet fogva. – Hol szerzed be? – Hunyorgók, hátha látok egy címkét, valami jelzést, de a palack sima, egyenes és egy darabból öntöttnek tűnik. Rám mosolyog. – Mondom, titkos családi recept. – Kiissza az utolsó kortyig. Feláll az asztaltól a majdnem teli tányérjával a kezében. – Úszunk egyet? – Nem kéne várni egy órát evés után? – sandítok rá. Csak mosolyog és kézen fog: – Nyugi. Nem hagylak megfulladni. Mivel a medencénél töltöttük a napot, inkább a jacuzzi mellett döntünk. Amikor már annyit áztunk, hogy az ujjaink kezdenek aszalt szilvára hasonlítani, fürdőlepedőbe burkolózva felmegyünk a szobámba. Damen követ a fürdőszobába, ahol ledobom a nedves törülközőt. A hátam mögé lépve magához húz, a testünk

szinte összeolvad. Amikor megérzem a száját a tarkómon, jobbnak látom lefektetni az alapszabályokat, amíg működik az agyam. – Khmm, maradhatsz – motyogom elhúzódva. Belepirulok, amikor ránézek, és látom, hogy remekül szórakozik. – Vagyis úgy értem, hogy maradj. Maradj! De... izé, nem hiszem, hogy... tudod... Édes istenkém, mit beszélek? Hallói Mintha nem tudná, miről beszélek. Mintha nem löktem volna el magamtól a barlangban, meg máskor is. Mi van veled, Ever? Mit művelsz? Bármelyik lány ölni tudna egy ilyen pillanatért, egy ilyen hosszú, lusta hétvégéért felügyelet nélkül, és erre itt vagyok én, és hülye szabályokat állítok fel, aminek semmi értelme... Damen állam alá simuló ujjakkal felemeli a fejemet. – Ever, ezen már túl vagyunk – suttogja. A fülem mögé söpri a hajamat, és megcsókolja a nyakamat. – Tudok várni, tényleg. Már eddig is sokat vártam rád, és eztán is fogok. Gyorsan álomba merülök Damen testének melegében, a fülemben nyugodt lélegzetének hangjával. Aggódtam, hogy túl rémült leszek ettől a közelségtől, hogy aludni tudjak, de a meleg, biztonságos érzés, hogy ott van mellettem, segít elaludni. Hajnali háromnegyed négykor felébredek, és látom, hogy nincs ott. Lerúgom a takarót, és az ablakhoz rohanok, és újra átélem a barlangbéli pillanatot. Kinézek az ablakon, hogy megnézzem, ott-e a kocsi. – Engem keresel? Vörös fejjel megfordulok, a szívem majd' kiugrik a helyéből... Damen az ajtóban áll.

– Én... csak megfordultam, és nem találtalak, és... – Nevetségesnek, kicsinek és szánalmasnak érzem magam. – Csak lementem vízért. – Kézen fog, és visszahúz az ágyba. Melléfekszem, és érzem, hogy a lepedő az ő oldalán hűvös, mintha már egy jó ideje nem feküdt volna ott senki. Amikor másodszor is felébredek, megint egyedül találom magam. Hallom, hogy Damen a konyhában teszvesz, felveszem a köntösömet, és lemegyek hozzá. – Mióta vagy fent? – kérdezem csodálkozva. A konyha makulátlan, a tegnapi vacsorának nyoma sincs, az asztalon egy sor fánk, zsemle, müzli, csupa olyasmi, ami alapvetően nem volt a konyhában. – Korán kelő vagyok. Gondoltam, összetakarítok, mielőtt elugrom a boltba. Lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon, de nem tudom, mit szeretsz reggelizni. – Megkerüli a pultot, és megpuszil. Iszom egy kortyot a frissen facsart narancsléből, amit elém tesz, és megkérdezem: – Kérsz? Vagy még mindig koplalsz? – Koplalok? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel. – Ne csináld már, kevesebbet eszel, mint bárki, akit ismerek. Csak iszod a... az orvosságodat és piszkálod az ételt. Mohónak érzem magam hozzád képest. – Így jobb? – kérdi, és a szájába töm egy fél fánkot. Keményen dolgozik rajta, hogy eltüntesse a mázas sutit. Vállat vonok, és kinézek az ablakon. Még mindig nem szoktam meg a kaliforniai időjárást, a végtelen, meleg, derűs napokat. Tulajdonképpen tél van. – Mit csináljunk ma? – kérdezem.

Damen az órájára néz. – Nemsokára mennem kell. – Sabine csak későn jön haza. – Gyűlölöm magam, mert a hangom nyafka és követelő. A gyomrom összeszorul, amikor a kezébe veszi a kocsikulcsot. – Van egy kis dolgom otthon. Főleg ha holnap is találkozni akarsz velem a suliban — feleli. A szája végigkalandozik az arcomon, a fülcimpámon, végül a tarkómon. – Ja, a suli! Még mindig járunk oda? – nevetek. Pedig már sikerült nem gondolni a lógásokra és a következményeikre. – Te tartod fontosnak. Ha rajtam múlna, minden nap szombat volna. – De akkor a szombat nem lenne többé különleges, és mindegy volna, milyen nap van. - Felkapok egy fánkot. Hosszú, lusta napok véget nem érő folyama volna, semmi munka, semmi várakozás, csak egyik hedonista pillanat a másik után. Csak egy ideig volna jó. – Erre ne vegyél mérget! – Mosolyog. – Szóval mi is ez a rejtélyes elfoglaltság? – kérdezem, remélve, hogy nyerek egy kis bepillantást az életébe, némi rálátást a földi létének azon szeletéte, amikor nincs velem. – Hát, mindenféle. – Hiába nevet könnyedén, egyértelmű, hogy már menne. – Nos, talán... De már rázza is a fejét. – Felejtsd el! Nem fogsz mosni rám. – Egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, mintha valami versenyen melegítene be.

– De szeretném látni, hol laksz. Sosem láttam még, hogyan él egy független tizenéves, és kíváncsi vagyok. – Próbálok könnyednek hangzani, de eléggé nyafogósra sikerül. Úgy nézi az ajtót, mint a szeretőjét, akivel alig várja, hogy találkozhasson. Bár kifejezetten elérkezik az idő, amikor fel kéne húznom a fehér zászlót és kiszállni a csatából, nem tudom megállni, hogy megkérdezzem: – De miért? – És várom a választ. Feszült az arca. – Mert nagy a rendetlenség. Szörnyű kosz meg összevisszaság van. És nem akarom, hogy lásd, mert rossz következtetéseket vonnál le engem illetően. Nem mellesleg pedig nem tudnék rendet rakni, ha te is ott lennél, mert elvonnád a figyelmemet. Damen mosolyog, de a száját összeszorítja, és a pillantása nagyon türelmetlen. Egyértelmű, hogy azért beszél, hogy addig se álljunk szótlanul, amíg végre elmehet. – Este felhívlak. – Hátat fordít, és már indul is. – És mi van, ha úgy döntök, követlek? Akkor mi lesz? – Nevetek idegesen, mire megpördül. – Ne kövess, Ever! Miután Damen magamra hagy, megpróbálom felhívni Havent, de a telefonja ki van kapcsolva. Nem hagyok újabb üzenetet. Az az igazság, hogy hagytam már jó párat, és most rajta a sor, hogy visszahívjon. Felmegyek, lezuhanyozom, és eltökélten leülök az íróasztalomhoz leckét írni, de nem jutok messzire. A gondolataim újra meg újra visszatérnek Damenhez, a

fura, rejtélyes dolgaihoz, amelyeket már nem tudok figyelmen kívül hagyni. Mint például: Honnan tudja folyton, hogy mire gondolok, amikor én még csak kicsit sem tudok olvasni a gondolataiban? Hogyan élhetett annyi egzotikus helyen tizenhét év alatt, hogy a csudába tanult meg így festeni, focizni, szörfözni, főzni, hogyan érthet az irodalomhoz, a világtörténelemhez és minden egyébhez? És mi a helyzet a gyorsaságával? Időnként szinte elmosódik, olyan gyors! És a rózsabimbók meg a tulipánok, a lebegő toll? Nem beszélve arról, hogy az egyik percben úgy beszél, mint egy normális tini, a másikban meg mint Heathcliff az Üvöltő szelekből, vagy Mr. Darcy, vagy valamelyik Brontë-hős. Ó, és azt tegyük hozzá, hogy hogyan viselkedett Riley társaságában, holott nem is láthatta, meg azt is, hogy nincs aurája, hogy Drinának sincs aurája, és azt is, hogy tudom, valamit titkol a csajjal kapcsolatban, és most meg hogy nem akarja, hogy tudjam, hol lakik! Miután együtt aludtunk! Jó, tényleg csak aludtunk, de akkor is, szerintem megérdemlek néhány választ, ha nem is mindegyik kérdésemre. És még ha nem is szándékozom feltörni az igazgatói irodát a suliban, és kikeresni az anyagát, ismerek valakit, aki megcsinálja. Csakhogy nem tudom, hogy kéne Riley-t bevonni ebbe. Arról nem beszélve, hogy nem is tudom, hogyan hívhatnám, mert sose kellett hívnom. Szólongassam, vagy gyújtsak meg egy gyertyát? Hunyjam be a szemem és kívánjak?

Mivel a gyertyagyújtás elég gáz, behunyom a szemem: – Riley! Riley, ha hallasz, nagyon kéne beszélnünk. Szívességet kérnék. De ha nem akarod, megértem, nincs harag, tudom, hogy kicsit furcsa, és most elég hülyén érzem magam, hogy itt állok és beszélek magamban, szóval, ha hallasz, nem adnál valami jelet? A hifitorony üvölteni kezdi Riley kedvenc Kelly Clarkson - számát, amit énekelni szokott, mire kinyitom a szemem, és látom, hogy a húgom hisztérikusan röhög rajtam. – Jó ég, már azt hittem, behúzod a sötétítőt, meggyújtasz egy gyertyát, és előkapod az Ouija-táblát az ágy alól! – Na, most érzem tök hülyének magam! – Elvörösödöm. – Úgy is néztél ki – nevet. – Na jó, vegyük át ezt még egyszer! Rá akarod venni a kishúgodat, hogy kémkedjen a fiúd után? – Honnan tudod? – bámulok rá meglepetten. – Ugyan már – forgatja a szemét azt hiszed, te vagy az egyetlen gondolatolvasó a világon? – És azt honnan tudod? – Ava mesélte. Ne légy dühös, légy szíves, mert sokat megmagyaráz a divatőrületedből. – És mi van a te divatőrületeddel? – bökök rá a Csillagok háborúja jelmezre. Megvonja a vállát. – Na, akarod tudni, mi a helyzet a fiúddal vagy sem? Leülök mellé az ágyra. – Őszintén? Nem vagyok benne biztos. Illetve tudni akarom, de lehet, hogy nem helyes téged is belekeverni.

– És ha már megvolt? Ha már tudom? – emelgeti a szemöldökét. – Betörtél a suliba? – kérdezem. Vajon mit művelt még, mióta nem láttam? – Sokkal jobb! Követtem hazáig. – Mikor? Hogyan? – Ne már, Ever, tudod, hogy nekem nem kell kocsi, hogy eljussak bárhová, ahová menni akarok. Amúgy tudom, hogy milyen szerelmes vagy belé, és nem hibáztatlak, álom jó pasi. De emlékszel, hogy úgy mozgott a múltkor, mint aki lát engem? Bólintok. Hogy tudnám elfelejteni? – Hát eléggé rám hozta a frászt, úgyhogy úgy döntöttem, utánajárok. – És? - hajolok közelebb. – És hát... nem is tudom, hogy mondjam, remélem, nem veszed sértésnek, de elég furi a srác. Egy nagy házban lakik a Newport Coastnál, ami a korához képest is elég furcsa. Úgy értem, miből futja erre? Mert nem mintha dolgozni járna. Bólintok. Rádöbbenek, hogy kevesebbet tudok Damenről, mint gondoltam. – Nem ez a legfurcsább - folytatja Riley. – Hanem hogy az a ház tök üres! Se bútor, se semmi. – Végül is pasi... – Miért érzem úgy, hogy meg kell védenem? A húgom megrázza a fejét. – Oké, de ez komolyan nagyon furcsa. Az összes berendezés egy iPod-töltő és egy síkképernyős tévé. Komolyan. Ennyi. És higgy nekem, megnéztem minden szobát. Egy kivételével minden ajtó zárva volt.

– És mikor volt neked akadály a zárt ajtó? – kérdezem. Sok falon láttam átsétálni az elmúlt évben. – Hidd el, nem az ajtó állított meg. Én állítottam meg saját magamat. Attól még, hogy meghaltam, megijedhetek. – Riley ráncolja a szemöldökét. – De csak nem régóta lakik ott. - Keresem az újabb kifogásokat, amikkel a védelmére kelhetek, mint egy társfüggő idióta a rosszabb fajtából. – Lehet, hogy még nem volt alkalma bútorokat venni. Valószínűleg ezért nem akarta, hogy átmenjek hozzá, hogy ne lássam így. Ahogy megismétlem magamban a szavakat, rájövök, hogy rosszabb vagyok, mint hittem. Riley úgy néz rám, mintha épp a Fogtündér, a Húsvéti Nyuszi és a Mikulás nemlétezését készülne megosztani velem egyszerre. De aztán csak vállat von: – Talán a saját szemeddel kéne látnod. – Ezt hogy érted? – Tudom, hogy valamit nem mondott el. Feláll és a tükörhöz lép, hogy megigazítsa a jelmezét. – Riley! – Figyelj ide! - fordul felém végül. – Lehet, hogy nincs igazam. Gyerek vagyok, mit tudhatom... És valószínűleg semmi, de... – De? Mélyet lélegzik. – De szerintem a saját szemeddel kéne látnod. – Merre lakik? – Felkapom a kulcsaimat. – Ki van zárva. Felejtsd el! Meg vagyok győződve róla, hogy lát engem. – Engem is. Riley nem enged. – Ezért nem megyek. De rajzolok egy térképet.

Tekintve, hogy Riley nem valami jó térképrajzolásból, írt egy listát az utcákról, hogy hol kell jobbra vagy balra fordulni, mert az észak–dél, kelet-nyugat engem csak összezavar. – Biztosan nem akarsz jönni? - kérdezem, kezemben a táskámmal. Bólint, és jön utánam a földszintre. – Ever! – Megállok. – Elmondhattad volna ezt a médium-dolgot. Sajnálom, hogy gúnyolódtam a ruháidon. Kinyitom az ajtót. – Tényleg olvasol a gondolataimban? – Csak ha próbálsz kommunikálni velem. Szerintem csak idő kérdése volt, hogy mikor kérsz meg, hogy kémkedjek Damen után – nevet. – Még valami, Ever! Megállok és felé fordulok. – Ha nem jövök egy ideig, nem azért van, mert haragszom, vagy büntetni akarlak, vagy ilyesmi, jó? ígérem, hogy benézek majd, hogy jól vagy-e meg ilyenek, de lehet, hogy egy ideig nem jövök, dolgom lesz. Megdermedek, és kezd eluralkodni rajtam a pánik. – De visszajössz, igaz? – Igen - bólint –, megígérem, hogy visszajövök, csak nem tudom, mikor. – Mosolyog, de csak erőlteti. – Nem hagysz el, ugye? – Visszatartom a lélegzetemet, amíg nem int nemet. – Oké. Akkor sok szerencsét! - Bárcsak megölelhetném, itt tarthatnám, de lehetetlen. A kocsihoz megyek, és indítom a motort.

huszonhárom Damen lakóparkban él. Ezt az apróságot Riley elfelejtette megemlíteni. Gondolom, mert a hatalmas vaskapuk és az egyenruhás biztonsági őrök nem tudják megállítani, nem tűnt fontosnak számára. Bár engem sem igazán tudnak megállítani, mivel csak rámosolygok a portásra és így szólok: – Hello, Megan Foster vagyok. Jody Howardhoz jöttem. Figyelem, ahogy megkeresi a számítógépben a nevet, ami történetesen a hármas sorszám alatt található. – Ezt hagyja a szélvédő mögött a sofőroldalon – nyújt át egy sárga papírt, rajta a „Látogató" szóval, az elején pedig ott virít a mai dátum. – Az út jobb oldalán parkoljon! – Biccent és visszavonul a fülkéjébe, én pedig áthajtok a nyitott kapun, remélve, hogy nem veszi észre, hogy Jody utcájába be sem fordulok. Már majdnem felérek a domb tetejére, ahol balra fordulok, majd megint balra, és megállok Damen háztömbje sarkán. Leállítom a motort, és rá kell jönnöm, hogy inamba szállt a bátorságom.

Micsoda egy pszicho vagyok! Kinek jutna eszébe, hogy a halott kishúgát küldje kémkedni a barátja után? Mondjuk nem mintha távolról is normális lennék, miért lenne pont a párkapcsolatom normális? Ülök a kocsimban és koncentrálok, hogy lassan és egyenletesen szedjem a levegőt, holott a szívem őrülten ver, és izzad a tenyerem. Amikor körülnézek a tiszta, rendes, jómódú környéken, nem tudnék ennél rosszabb alkalmat elképzelni ahhoz, amire készülök. Először is meleg van, süt a nap és csodás az idő, ami azt jelenti, hogy aki csak teheti, bringázik, kutyát sétáltat vagy kertészkedik. A lehető legalkalmatlanabb körülmények a kémkedéshez. És mivel az egész idevezető úton arra összpontosítottam, hogy idetaláljak, nem foglalkoztam azzal, hogy mihez is kezdek majd. Tehát nincs terv. Bár valószínűleg nem számít sokat. Mi a legrosszabb, ami történhet? Rajtakap és kiderül, hogy egy szörnyeteg vagyok? Valószínűleg ez sem lesz újdonság Damen számára a ma reggeli kétségbeesett, alázatos nyavalygásom után. Kiszállok a kocsiból, és a zsákutca végében álló ház felé indulok. A ház előtt trópusi növények díszelegnek, a gyep gondosan nyírott. Magabiztosan odasétálok a hatalmas dupla ajtóhoz, és töprengek, mit tegyek. Hátralépek és felnézek a leeresztett redőnyökre, behúzott függönyökre, és ötletem sincs, mint fogok mondani, de a számat harapdálva becsöngetek, és visszafojtott lélegzettel várok. Néhány perc eltelik, de senki nem nyit ajtót. Üjra csöngetek. Még mindig semmi, hát lenyomom a kilincset, zárva van, aztán elsétálok, és meggyőződöm

róla, hogy egy szomszéd sem látja, amikor beosonok a kapun, és megkerülöm a házat. Nem nézek se jobbra, se balra, hidegen hagy a medence, a növények, a fantasztikus kilátás, egyenesen az üveg tolóajtóhoz megyek, ami természetesen zárva van. Amikor már belátnám a vereséget és hazaindulnék, megszólal a lejemben egy sürgető hang: ablak a mosogató felett. És persze épp annyira van nyitva, hogy becsúsztassam az ujjaimat és feltoljam. Bemászom. Abban a pillanatban, hogy a padlóra teszem a lábamat, hivatalosan is túlmentem minden határon. Nem kéne folytatni. Nincs jogom hozzá. Ki kéne mászni most azonnal, és a kocsihoz rohanni, hazamenni a csendes, biztonságos házba, amíg tudok. De a kis hang a fejemben sürget, és ha már ilyen messzire jutottam, meg kéne nézni, hová taszigál. Felfedezem a hatalmas, üres konyhát, az üres előszobát, az ebédlőt, amelyben nincsenek székek és asztal, a fürdőszobát, ahol egy kis flakonnyi szappanon és egy fekete fürdőlepedőn kívül semmi nincs. Riley-nak igaza volt: a hely elhagyottnak és rémisztőnek tűnik, semmi nyoma személyes tárgyaknak, nincsenek fotók, könyvek. Csak sötét fapadló, fehér falak, üres szekrények, egy, azzal a fura piros folyadékkal teletömött hűtőszekrény, és semmi egyéb. Amikor a tévészobába lépek, látom a síkképernyős tévét, egy pamlagot, amiről Riley nem beszélt, és egy nagy halom idegen nyelvű DVD-t, amelyeknek nem értem a címét. Megállok a lépcső alján, tudva, hogy mennem kéne,

többet láttam, mint eleget, de valami, amiről nem tudom, micsoda, noszogat, hogy menjek fel. Megmarkolom a korlátot és összerezzenek, amikor a lépcső felnyög alattam. Nyiszorgó tiltakozása ijesztően hangos az üres térben. A lépcsőfordulóban megpillantom az ajtót, amit Riley zárva talált. Csakhogy most résnyire nyitva van. Odaosonok, s közben valami útmutatásért könyörgök a hangocskának a fejemben. Az egyetlen válasz a saját szívverésem. Az ajtónak feszülök és belököm. A mögötte megbújó szoba olyan díszes, elegáns, olyan hatalmas, hogy a versailles-i palotában volna a helye. Megállok a küszöbön, és próbálom befogadni a látványt. A gyönyörű falikárpitot, az antik szőnyegeket, kristálycsillárokat, az arany gyertyatartókat, a nehéz selyemfüggönyöket, a bársonykanapét, a vastag könyvekkel megpakolt márványasztalt. Még a falak is telis-tele vannak nagy, aranyozott keretű festményekkel – mindegyik Dament ábrázolja olyan kosztümökben, amelyeket más évszázadokban viselhettek. Az egyiken egy fehér csődör hátán ül, az oldalán ezüst karddal. Ugyanazt a kabátot viseli, amit a Halloween-bulimon. Közelebb megyek a képhez, és keresem a szakadt szélű lyukat a vállán, amit viccesen tüzérségi golyó nyomának nevezett. Ott van a festményen. Megbabonázva végigsimítok a képen. Milyen beteg tréfa ez? Az ujjaim megérintik a képkeret aljára szögelt táblácskát. DAMEN AUGUSTE ESPOSITO, 1775. MÁJUS.

A másik képhez lépek, és a szívem majd kiugrik a kék alapon, sötét öltönyben ábrázolt, mosolytalan Damen láttán. DAMEN AUGUSTE, PABLO PICASSO 1902. A következő kép nehéz, örvénylő mintája DAMEN ESPOSITÓT IDÉZI, FESTETTE: VINCENT VAN GOGH. És így tovább, körben a falon, nagy mesterek festményei, mind Dament ábrázolják. Elhomályosuló tekintettel lerogyok a kanapéra, mert a térdeim nem bírnak el. Ezernyi lehetőséget latolgat az agyam, mindegyik nevetséges. Felkapom a legközelebbi könyvet az asztalon: Damen Auguste Espositónak! William Shakespeare. Ledobom a padlóra, és a következőért nyúlok. Üvöltő szelek. Damen Auguste-nak! Emily Bronté. Minden egyes könyv Damen Auguste Espositónak vagy Damen Auguste-nak, vagy egyszerűen Damennek van dedikálva. Több mint egy évszázada halott szerzők által. Lehunyt szemmel próbálok összpontosítani, hogy lelassítsam a légzésemet. A szívem majd' kiugrik, és remeg a kezem. Azt mondogatom magamnak, hogy ez csak valami vicc, Damen csak egy történelembolond, régiséggyűjtő, hamisító, aki túllőtt a célon. Talán ezek a dolgok becsben tartott családi ereklyék, amiket valami rég halott ük-ük-ük-üknagypapák hagytak rá, akikre

hátborzongatóan hasonlít Damen és akiket ugyanúgy hívtak. Végigfut a hideg a hátamon, amikor körülnézek. A tények magukért beszélnek. Ezek a tárgyak nem régiségek és nem is örökség, hanem Damen személyes tárgyai, hosszú évek során át összegyűjtött kincsek. Feltápászkodom, és reszketve, bizonytalan léptekkel kibotorkálok a hallba, kétségbeesetten menekülnék ebből a hatalmas, cifra, zsúfolt mauzóleumból és a kriptaszerű házból. Olyan távolságot akarok tartani kettőnk között, amilyet csak lehet, és soha, soha, semmilyen körülmények között nem visszatérni ide. Az alsó lépcsőre érve éles sikolyt hallok, amelyet fojtott morgás követ, és gondolkodás nélkül a hang irányába rohanok, követem a hallba, keresztül az ajtón, ahol megpillantom Dament. A ruhája tépett, az arca vértől iszamos, alatta pedig Haven vergődik és nyög. – Ever! – kiált fel. Felugrik, és távol tart, miközben vagdalkozva próbálok a barátnőmhöz férni. – Mit csináltál vele? - kiabálok. Nincs vesztegetni való időm, látom, hogy Haven arca sápadt, a szeme kifordult. – Ever, kérlek, hagyd abba! – kéri magabiztosan. Túl magabiztosan ahhoz képest, amilyen helyzetben találtam. – MITMŰVELTÉL VELE? – sikoltok fel, és rúgom, harapom, karmolok, minden erőmmel, de mit sem ér. Csak áll ott, fél kézzel tart vissza, miközben alig rezdül az ütéseim alatt. – Ever, kérlek, hadd magyarázzam meg! – mondja, miközben kicselezi a rúgásaimat.

A vérző Havenre meredek. A barátnőm arca eltorzul a fájdalomtól, és hirtelen átsöpör rajtam: Hát ezért akart távol tartani a háztól! – Nem! Ez nem az, aminek gondolod. Tévedsz! Tényleg nem akartam, hogy lásd, de ez nem az, aminek hiszed. Felemel a padlóról, akár egy rongybabát, és még csak meg se erőlteti magát. Nem törődöm Damennel. Magammal sem törődöm, csak Havennel, akinek elkékülnek az ajkai, és a lélegzése ijesztően felületes. – Mit műveltél vele? – kiáltom minden gyűlöletemmel. – Mit műveltél vele, te szörnyeteg? – Ever, figyelj fám, légy szíves! – könyörög a szeme. Minden harag és adrenalin ellenére érzem az ismerős csiklandozást, ahol a keze a bőrömhöz ér, de küzdök ellene. Kiáltozom és sikítozom, rugdalózva próbálom eltalálni a legkényesebb pontját, de sokkal gyorsabb nálam. – Nem tudsz segíteni rajta, hidd el, csak én tudok! – Te nem segítesz, hanem megölöd! - kiabálok. Megrázza a fejét, és fáradt arccal közli: – Aligha. Megpróbálom megütni, de nem sikerül. Feladom. Hát így történik, így fogok majd eltűnni végleg. Amikor lazít a szorításán, megrúgom, és ezúttal találok. Damen elereszt, és a padlóra esem. Havenhez ugrom, keresem a pulzusát a véráztatta csuklón, rámeredek a tetoválás közepén éktelenkedő két kis lyukra, és könyörgök, hogy lélegezzen, tartson ki. Amikor a mobilom után nyúlok, hogy a 911-et hívjam, Damen kitépi a kezemből a telefont.

– Reméltem, hogy nem kell így lennie.

huszonnégy Az ágyamban ébredek, Sabine hajol fölém, arcán megkönnyebbülés, gondolatai az aggodalom labirintusában tévelyegnek. – Szia! – mosolyog fejcsóválva. – Neked aztán nem semmi kis hétvégéd lehetett! Először rásandítok, aztán az órára, majd kipattanok az ágyból, amikor felfogom, mit mutat. – Jól érzed magad? Már aludtál, amikor tegnap éjjel hazaértem. Nem vagy beteg, ugye? Zuhanyozni indulok, nem tudom, mit válaszoljak, mert beteg ugyan nem vagyok, de fogalmam sincs, hogy alhattam ilyen sokat és ilyen későig. – Van valami, amiről tudnom kéne? Valami, amit el szeretnél mondani...? – kérdezi a fürdőszobaajtón kívülről. Lehunyt szemmel felidézem a hétvégét: a strand, Evangeline, Damen vacsorát főzött és itt aludt, aztán a reggeli... – Semmi nem történt. – Jól van, akkor jobb, ha igyekszel, ha nem akarsz elkésni az iskolából. Biztosan jól vagy?

– Igen – felelem tiszta hangon, olyan magabiztosan, ahogy csak tudom. Kinyitom a csapot, és a zuhany alá állok. Nem tudom, hogy hazudok-e vagy sem. Miles egész úton Ericről beszél. Minden apró részletét megosztja velem a vasárnap esti SMSszakításuknak, és próbál meggyőzni, hogy nem is érdekli, hogy teljesen túltette magát a pasin, amiből egyértelmű, hogy nem így van. – Figyelsz te egyáltalán? – kérdezi haragos pillantás kíséretében. – Hogyne – motyogok. Megállok a pirosnál, a sulitól néhány tömbnyire, az agyam a saját hétvégém eseményein pörög, és a vasárnapi reggelinél véget is ér. – Ne nézz hülyének! – vigyorog ki az ablakon. – Ha untatlak, csak szólj! Mert ugyanis túl vagyok Ericen. Azt meséltem már, amikor ő meg én... – Miles, beszéltél Havennel? – pillantok rá, mielőtt a lámpa zöldre vált. Nemet int. – Hát te? – Nem hiszem - felelem. Rálépek a gázra, és azon töprengek, hogy a barátnőnk nevének említésére miért tölt el félelem. – Nem hiszed? – Miles nagyra nyílt szemekkel fészkelődik. – Péntek óta nem. Beállok a parkolóba, a szívem háromszor olyan gyors tempóra vált, amikor megpillantom a kocsijának támaszkodó, rám váró Dament a szokásos helyen.

– Hát legalább egyikünknek bejött az élet - int a fejével a pasim felé, aki egy szál piros tulipánnal a kezében épp megkerüli a kocsit. – Jó reggelt! – Átnyújtja a virágot és megpuszil, én motyogok valami érthetetlen választ, és elindulok a bejárat felé. Miles elstartol az osztályába, miközben megszólal a csöngő. Damen kézen fog, és megyünk az irodalomórára. – Robins tanár úr mindjárt jön – suttogja. Szorosan fogja a kezemet, amikor elmegyünk Stacia mellett, aki rám fintorog, és az utolsó pillanatban húzza el előlem a kinyújtott lábát. – Lejött a piáról, próbálja visszaszerezni a feleségét – súgja a fülembe egészen közelről, miközben továbbmegyek az asztalom felé. Leülök, kipakolom a könyveimet, és azon gondolkodom, hogy a barátom jelenlétében miért vagyok ilyen furán ideges. A zsebem- be nyúlok, és pánikba esem: otthon hagytam az iPodot. – Nem kell az neked. – Damen megfogja a kezemet. – Itt vagyok én. Lehunyom a szemem. Robins tanár úr mindjárt belép, három, kettő, egy... – Jól vagy, Ever? – súgja Damen a csuklóm belső oldalán futó ereket cirógatva. Összeszorított szájjal bólintok. – Jól. Klassz hétvégém volt, remélem neked is. Felnézek, és látom, hogy Robins tanár úr szeme nem duzzadt, az arca kevésbé vörös, bár a keze még remeg kissé. – Jól mulattunk tegnap, nem? Damenhez fordulok, és a szemébe nézek. A bőrömet elönti a melegség és a bizsergés, csak mert a keze az

enyémen van. Egyetértően bólintok, mert tudom, hogy ezt akarja hallani, de nem vagyok benne biztos, hogy igaz is. A következő fél nap az órák és a zavarodottság örvénye a fejemben, míg az ebédlőben meg nem tudom az igazságot a tegnapi napról. – Nem hiszem el, hogy bementetek a vízbe! – Miles kavargatja a joghurtját. – Tudjátok, milyen hideg volt? – Everen szörfruha volt – von vállat Damen. – Ja, és nálam felejtetted. Kicsomagolom a szendvicsemet. Nem emlékszem semmire. Nincs is szörfruhám. Tényleg? – Az nem péntek volt? – kérdezem, és belepirulok az emlékekbe. Damen megrázza a fejét. – Te nem szörföztél pénteken, csak én. Vasárnap tanítgattalak. Próbálok visszaemlékezni, amíg a csomagolást tépdesem a szendvicsemről, de semmi, csak üresség. – Jól csinálta? – kérdezi Miles. – Nem voltak jó hullámok, úgyhogy többnyire csak hevertünk a takarók alatt a strandon. – Abban viszont nagyon jó volt – nevet. Vajon a szörfruha rajtam volt a takaró alatt? És mi történhetett – ha egyáltalán történt valami? Lehet, hogy kárpótolni akartam a péntekiért, aztán úgy elástam az emléket, hogy nem tudom elővakarni? – Mondjátok, hogy nem az a pár vagytok, ahol csak a pasi beszél! Ugye, nem rendel helyetted az étteremben? Damenre nézek, de mielőtt válaszolna, Miles közbeszól: – Ne! Evert kérdeztem.

Felidézem a két éttermi étkezésünket, a disneylandit, ami olyan furán végződött, és a másikat a lovin, amikor azt a rakás pénzt nyertük. – Én szoktam rendelni – válaszolok. – Kölcsönadod a mobilodat, Miles? – Nincs meg a telód? — Előhúzza, és felém csúsztatja az asztalon. – Aha, és akarok egy SMS-t küldeni Havennek, hogy merre jár. Fura érzésem van. – Magamnak sem tudom megmagyarázni, nekik végképp. – Állandóan ő jár a fejemben. - Nyomkodom a billentyűket. – Otthon van, beteg. Valami influenzaszerű. Plusz nagyon szomorú Evangeline miatt, de megesküdött, hogy ránk már nem haragszik. – Azt mondtad, nem beszéltél vele – nézek rá, hiszen ezt mondta a kocsiban. – Töriórán küldtem neki SMS-t. – Akkor jól van? – meredek Milesra. A gyomrom egy ideggörcs, de gőzöm sincs, hogy miért. – Kihányta a belét, gyászolja a barátnőjét, de alapvetően igen, jól van. Visszaadom a telefont, nincs értelme zavarni Havent, ha nem érzi jól magát. Damen a combomra teszi a kezét. Miles tovább beszél Ericről, én meg piszkálom az ebédemet, közben bólogatok és mosolygok, de a nyugtalanságtól nem tudok szabadulni. Nem is hinnéd, de épp azt a napot akarja Damen a suliban tölteni, amikor azt kívánnám, bárcsak lógna inkább. Mert minden alkalommal, amikor kijövök egy óráról, ott találom az ajtó előtt, és izgatottan vár, hogy

megkérdezze, jól vagyok-e. Komolyan kezd az idegeimre menni. Rajzóra után együtt megyünk a parkolóba, és felajánlja, hogy követ hazáig. – Ha nem baj, akkor szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – Minden rendben? – kérdezi milliomodszor. Bólintok és beszállok a kocsiba. Alig várom, hogy becsukhassam az ajtót, és némi távolság legyen közöttünk. – Dolgom van, de holnap találkozunk, jó? Esélyt se adok a válaszra, kitolatok a helyemről és elhúzok. Mire hazaérek, olyan fáradt vagyok, hogy egyenesen az ágyamhoz indulok. Azt tervezem, hogy szundítok egy kicsit, mielőtt Sabine hazajön és aggódni kezd értem. Az éjszaka közepén ébredek fel a saját vad szívdobogásomra. Merő verejték vagyok, és az a cáfolhatatlan érzésem támad, hogy nem vagyok egyedül. Magam elé veszem a párnámat és szorongatom, mintha a puha tollak megvédenének, és bámulok a sötétbe. – Riley? – suttogom, de tudom, hogy nem ő az. Visszatartom a lélegzetemet. Az erkélyajtón túlról lágy, tompa hangot hallok, mintha papucsban járna valaki a szőnyegen. – Damen? – suttogom magamat is meglepve. Kémlelem a sötétséget, de csak a lágy, suhogó hangot hallom. A villanykapcsoló után nyúlkálok, és a hirtelen támadó fényben pislogva szinte meglepődöm, hogy

egyedül vagyok, hiszen biztosra vettem, hogy valaki van a szobámban. Felkelek, és a párnámat szorongatva bezárom az erkélyajtót. Benézek a szekrénybe és az ágy alá, ahogy apu tette régen, amikor mumusveszély volt. De nem találok semmit. Visszabújok az ágyba. Talán csak a rossz álom keltette a félelmet, amire felriadtam. Hasonló volt ahhoz az álmomhoz, mikor abban a sötét, szeles kanyonban futottam, vékonyka, fehér ruhában, és fáztam, a szél korbácsolta a bőrömet, a csontomig hatolt. Annyira összpontosítottam a futásra, mezítláb a nedves, sáros talajon, a homályos menedék felé, amit alig láttam. Csak azt tudom, hogy egy lágy, ragyogó fény felé futottam. Damen elől.

huszonöt Másnap a szokásos helyen parkolok a sulinál, kiugrom a kocsiból, és Damen mellett elfutva a kapuban várakozó Havenhez rohanok. Normális esetben mindent megteszek, hogy ne kelljen hozzáérnem senkihez, de őt szorosan magamhoz ölelem. – Oké, oké, én is szeretlek – nevet, és eltol magától. – Nem akartam örök haragot tartani, srácok. A haja száraz és fénytelen, a körömlakkja lepattogott, a szeme alatti karikák mélyebbnek tűnnek, mint szoktak, az arca pedig határozottan sápadt. Megnyugtat, hogy jól van, de nem tehetek róla, újra meg kell ölelnem. – Hogy érzed magad? – vizsgálgatom figyelmesen Havent. Megpróbálok olvasni benne, de a szürke, gyenge és áttetsző auráján kívül semmit nem látok. – Mi van veled? Mi ez a szeretet meg aggódás? Pont te, az örök iPod- és kapucnirajongó? – Hallottam, hogy nem vagy jól, aztán tegnap nem jöttél suliba… – Elhallgatok, mert érzem, hogy nevetségesnek tűnök. De Haven csak nevet.

– Tudom már! Te voltál, igaz? – Damenre mutat. – Jöttél és felolvasztottad a barátnőmet, és ő jégkirálynőből szentimentális tökfej lett. Damen nevet, de a szeme komor marad. – Csak megfáztam – legyint Haven. Miles belékarol, és bemegyünk a kapun. – És Evangeline miatt is nagyon szomorú vagyok, és ettől csak rosszabb lett az egész. Olyan lázas voltam, hogy párszor el is ájultam. – Komolyan? – Damen mellől Havenhez csapódom. – Aha, nagyon furi volt. Amikor reggel felébredtem, nem az a ruha volt rajtam, amiben lefeküdtem, és amikor meg akartam keresni, melyik volt az, nem is találtam. Mintha eltűnt volna vagy mi. – Mondjuk, nálad elég nagy kupi van – vigyorog Miles. – Vagy csak hallucináltál, tudod, van ilyen, ha nagyon durva láza van az embernek. – Lehet. De például eltűntek a fekete sálaim, ezt is az öcsémtől kellett kölcsönkérnem – mutatja a kék sálat. – Volt, aki gondoskodjon rólad? – kérdezi Damen mellettem. Összekulcsolódnak az ujjaink, a melegség eláraszt. Haven szemforgatva rázza a fejét. – Viccelsz? Akár olyan független is lehetnék, mint te. Amúgy az ajtóm zárva is volt végig, meg is halhattam volna, és senkinek nem tűnt volna fel. – És Drina? – kérdezem összeszoruló gyomorral. Haven furcsán néz rám. – Drina New Yorkban van. Péntek este utazott el. Na, mindegy, remélem nem veszitek zokon, mert némelyik lázálmom nagyon király volt, de ti nem voltatok benne. — Megáll a terem mellett, és a falnak támaszkodik.

– Nem álmodtál egy kanyonról? – kérdezem, és Damen kezét eleresztve egészen közel lépek Havenhez. – Khmm, bocsi, de az intim zónámba gyalogolsz! – mondja nevetve, és eltol magától. – Nem, nem volt kanyon. Csak vér, meg ilyen gót dolog, nehéz elmagyarázni. Abban a pillanatban, ahogy kimondja a vér szót, minden elsötétül körülöttem, és a padló vészesen közeledni kezd a fejemhez. – Ever! – Damen az utolsó pillanatban elkap. – Ever – suttogja aggodalommal a hangjában. Amikor kinyitom a szemem és ránézek, az arckifejezése, a pillantása nagyon emlékeztet valamire, de az emlék alig kezd formálódni, Haven hangja elsöpri. – Pont így kezdődik - bólogat a barátnőm. – Mondjuk én csak később ájultam el, de attól még így kezdődik, erős szédüléssel. – Nem vagy terhes? - kérdezi Miles olyan hangosan, hogy néhány srác a közelünkben megtorpanjon bámészkodni. – Nem hinném – felelem. Meglepően jól érzem magam Damen karjaiban. – Jól vagyok, tényleg. – Feltápászkodom és továbbmegyek. – Haza kéne vinned. Szörnyen néz ki - tanácsolja Miles. – Aha - helyesel Haven is. – Pihenned kéne, de komolyan. Nem akarod te is elkapni, gondolom. Senkit nem érdekel, hogy be akarok menni az órára. A következő percben Damen kezével a derekamon a fekete BMW felé tartok.

– Ez nevetséges – tiltakozom, miközben Damen kihajt a parkolóból. – Komolyan, jól vagyok. Arról nem beszélve, hogy már megint lógunk, és le fogunk bukni. – Senki nem bukik le – pillant rám, aztán vissza az útra. – Rémlik, hogy odabenn elájultál? Szerencséd, hogy időben elkaptalak. – Ez az, időben elkaptál. És most jól vagyok. Tényleg. Ha komolyan ennyire aggódtál értem, az orvosiba is vihettél volna. Semmi szükség emberrablásra. – Nem raboltalak el – válaszolja feszülten. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy jól vagy. – Ó, már orvos is vagy? Nem válaszol. Felhajt a parti útra, és elhúz az utca mellett, ami a házunkhoz vezet, aztán hirtelen megáll egy tiszteletet parancsoló méretű kapu előtt. – Hová viszel? – kérdezem, míg odaint az ismerős őrnek, aki mosolyogva beenged minket. – Hozzám – motyogja. Felmegyünk egy meredek dombra, és néhány kanyar után egy zsákutcába hajtunk, annak is a legvégébe, egy üres garázsba. Damen kézen fog és átvezet a konyhán, be a dolgozószobába. Megtorpanok és csípőre tett kézzel körülnézek a gyönyörű bútorokkal berendezett szobában, ami a szöges ellentéte annak a minimalista berendezésnek, amire számítottam. – Ez tényleg mind a tiéd? - kérdezem. Végigsimítok egy plüssbevonatú szófán, közben végignézek a tökéletes lámpákon, perzsaszőnyegeken, a falon lógó absztrakt olajfestményeken, a sötét fa kávézóasztalon- heverő könyveken, gyertyákon és a saját bekeretezett fényképemen. – Ezt mikor csináltad?

Felveszem az asztalról, és jól megnézem. Abszolúte nem emlékszem, mikor készülhetett. – Úgy csinálsz, mintha először járnál itt. – Damen hellyel kínál. – Mert így van. – Nem. Vasárnap? A strand után. Az emeleten lóg a szörfruhád. Csüccs le! – paskolja meg maga mellett a párnát. – Látni akarom, hogy pihensz. Még mindig a fotót szorongatva leülök a túltömött párnákra, és azon gondolkodom, mikor készült. A képen a hajam kiengedve, az arcom piros, és egy narancssárga kapucnis pulcsi van rajtam, amire nem is emlékszem. Nevetek, de a szemem komoly és szomorú. – A suliban csináltam. Amikor nem figyeltél. Szeretem az ilyen ellesett pillanatokat. – Damen kiveszi a kezemből a képet, és visszateszi a helyére. – Most csukd be szépen a szemedet és pihenj, közben én készítek egy teát. A kezem ügyébe teszi a teáscsészét, és egy vastag gyapjútakaróval betakargat. – Nagyon kedves vagy, de erre semmi szükség. – Fészkelődöm az órámra tekingetve. Ha most elindulok, még visszaérek az utolsó két órára. - Komolyan. Jól vagyok. Vissza kéne mennünk a suliba. – Ever, elájultál! – Leül mellém, és az arcomat kémleli. Megérinti a hajamat. – Van ilyen – vonok vállat. Kínos a felhajtás, főleg, hogy tudom, kutya bajom. – Nem, amíg velem vagy – suttogja a sebhelyem felé nyúlva. – Ne! – Elhúzódom, és a keze visszahull az ölébe. – Mi a baj?

– Nem akarom, hogy elkapd - hazudok. Nem akarom beismerni az igazat, hogy az a sebhely az enyém és csak az enyém. Örök emlékeztető, hogy sose felejtsek. Ezért nem hagytam, hogy a plasztikai sebész hozzányúljon és „rendbe tegye". Mert ami történt, azt már soha senki nem teheti rendbe. Az én hibám, az én saját fájdalmam, ezért rejtegetem a frufrum alatt. – Nem szoktam beteg lenni – nevet. Behunyom a szemem, és amikor kinyitom, így szólok: – Aha, szóval most meg nem szoktál beteg lenni. Damen vállat von, és a szám elé tartja a teáscsészét, hogy igyak. Kortyolok egyet, aztán eltolom a kezét. – Na, nézzük! Nem szoktál beteg lenni, nem kapnak lógáson, ötöst kapsz a lógások ellenére, fogsz egy ecsetet és voila, jobb Picassót festesz, mint Picasso, úgy főzöl, mint egy mesterszakács, modellkedtél New Yorkban, ami még azelőtt volt, hogy Santa Fébe költöztél volna, ami még azelőtt volt, hogy Londonban, Romániában, Párizsban meg Egyiptomban éltél, nincs munkád és független vagy, mégis egy luxusházban laksz, drága autód van és... – Róma. – Mi? – Nem Románia, hanem Róma. – Mindegy, a lényeg az... – A torkomon akad a szó. – Igen? A lényeg? Nagyot nyelek, és elfordítom a tekintetemet. Egy ideje gyötör egy gondolat... Valami Damenről, valami erről a nem evilági tökéletességéről... Kísértet lehet, mint Riley? Nem, ez lehetetlen, hiszen mindenki látja.

– Ever! – Maga felé fordítja a fejemet. – Ever, én... Mielőtt folytathatná, leugrom a szófáról, el a közeléből. Ledobom magamról a takarót, és nem nézek rá, amikor azt kérem: – Vigyél haza!

huszonhat Mihelyt Damen lefékez a kocsifeljárón, kiugrom és a házba rohanok, a fokokat kettesével véve felvágtatok a szobámba, hátha ott találom Rileyt. Látnom kell, beszélnem kell vele az őrült gondola- tokról, amelyek kavarognak bennem. Ő az egyetlen, akinek egyáltalán elkezdhetem elmagyarázni, az egyetlen, aki talán megért. Keresem a hálószobámban, a fürdőben, az erkélyen, nincs sehol. Állok a szoba közepén és szólongatom. Furcsán, zavartan érzem magam, meg sem tudom magyarázni, miért, de pánikolok. Amikor nem jön, összegömbölyödöm az ágyamon, és újra átélem az elvesztése fájdalmát. – Ever, kicsim, rosszul vagy? – Sabine ledobja a táskáit, és mellém térdel. Hűvös tenyere hideg verejtéket tapint a homlokomon. Behunyt szemmel nemet intek, tudom, hogy az ájulás és a kimerültség ellenére nem vagyok beteg. Legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja. Ez annál bonyolultabb és nem olyan könnyen gyógyítható. Az oldalamra fordulok, a párnahuzat sarkával letörlöm a könnyeimet, és felé fordulok.

– Néha csak így rám tör, tudod? És nem lesz könnyebb –csukladozom a sírástól. Sabine arca ellágyul a bánattól. – Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni. – Letörli a könnyeimet. Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el. Amikor Sabine végül felkel, hogy vacsorát csináljon, beletúr a táskájába, és előhúz valamit. – Nézd, mit találtam a csomagtartómban? Száz éve kértem kölcsön, amikor ideköltöztél. El is felejtettem, hogy nálam van. A barackszínű pulcsi. Amiről megfeledkeztem. Amit az első hét óta nem viseltem. Ami a Damen asztalán talált képen van rajtam, pedig akkor még csak nem is ismertem. Másnap elhajtok Damen mellett, aki nekem foglalja azt a hülye parkolóhelyet, és megállok valahol a világ túlvégén. – Mi a fene? – mereszti a szemét hitetlenkedve Miles. – Túlmentél! Most nézd, mennyit kell gyalogolni! Bevágom az ajtót, és átvágtatok a parkolón, el a kocsijának támaszkodó Damen mellett.

– Khm. Halló! Magas és sötéthajú három óránál, épp elmentél mellette! Mi van veletek, srácok? – kérdezi Miles a karom után nyúlva. – Összevesztetek? – Semmi sincs velünk. – Bemegyek az épületbe. Ugyan Dament magam mögött hagyom, mégis ott ül az asztalánál, amikor belépek az osztályba. Felteszem a kapucnimat, bekapcsolom az iPodot, és rá sem nézek. Várom a névsorolvasást. – Ever – suttog Damen, miközben én egyenesen előre bámulva Robins tanár úr kopaszodó fejére összpontosítok. Várom, hogy mondhassam: jelen. – Ever, tudom, hogy zaklatott vagy. Meg tudom magyarázni. Úgy teszek, mintha nem hallanám. – Ever, légy szíves! – könyörög. Mintha ott se lenne! Amikor Robins tanár úr a nevemhez ér a sorban, Damen behunyt szemmel felsóhajt: – Jól van, te akartad, ne feledd! A következő pillanatban egy szörnyű csattanás hangzik fel a teremben, és tizenkilenc fej zuhan az asztalokra. Csak az enyém és Damené nem. Tátott szájjal körülnézek, próbálom felfogni a látványt, s amikor visszafordulok Damenhez, ő csak vállat von: – Pont ezt szerettem volna elkerülni. – Mit csináltál? – bámulok az élettelen testekre, és valami szörnyű felismerés kezd megfogalmazódni bennem. – Úristen, megölted őket! Mindenkit! – kiabálok, a szívem úgy ver, hogy biztosan hallja.

– Jaj már, Ever, minek nézel? Természetesen nem öltem meg őket. Csak... sziesztáznak, ennyi az egész. A székem szélére csúszom, és az ajtót nézem, tervezem a menekülést. – Megpróbálhatod, de nem jutsz messzire. Ide is előbb értem be, pedig jó nagy előnyöd volt. – Olvasol a gondolataimban? – suttogom, és eszembe jut az előzőnél sokkal kínosabb gondolatom is, hogy belevörösödöm. Szorongatom az asztal szélét. – Szoktam. Mindig. Igen. – Mióta? – meredek rá. Egyik részem menekülne, a másik pedig kérdezősködne egy kicsit bizton bekövetkező halála előtt. – Mióta először megláttalak. – A pillantása az enyémbe kapaszkodik, és melegséggel tölt el. – És az mikor is volt? - kérdezem remegő hangon. Eszembe jut a fotó, és elgondolkodom, vajon mióta követhet? – Nem követtelek — nevet. – Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. – Miért kéne hinnem neked? – Eszemben sincs hinni neki. – Mert sosem hazudtam. – Most is hazudsz! – Sosem hazudtam neked semmi fontos dologgal kapcsolatban. – Elfordítja a tekintetét. – Tényleg? És mi van a fényképpel, amit azelőtt készítettél, hogy egyáltalán beiratkoztál volna a suliba? Hol szerepel a fontos dolgok listáján egy kapcsolatban? Felsóhajt, és fáradt pillantással így felel:

– És hol szerepel a listán a látnok, aki a halott kishúgával tölti a szabadidejét? – Nem tudsz rólam semmit. – Felállok. Izzad a tenyerem, reszket a kezem, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, amikor körbenézek a körülöttem szunnyadó, ernyedt testeken. Stacia szája nyitva, Craig iszonyú hangosan horkol, Robins tanár úr arca békésebb, mint valaha. – Az egész iskola alszik? Vagy csak ez a terem? – Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, az egész iskola – mosolyog elégedetten a jól végzett munka örömétől. Egy szó nélkül felugrom a székről, az ajtóhoz rohanok, végig a folyosón, át az aulán, keresztül az irodán. Elfutok az íróasztaluknál alvó titkárnők és adminisztrátorok mellett, és kirontok a parkolóba. A piros Miata mellett Damen vár, kezében a táskámmal. – Mondtam. – Vállat von, és visszaadja a hátizsákomat. Izzadtan állok előtte, teljesen magamon kívül vagyok. Minden elfelejtett pillanat beugrik: a véres arca, a vergődő, nyöszörgő Haven, az a furcsa szoba... és tudom, hogy valamit csinált velem, hogy elfelejtsem mindezt. Lehet, hogy nem vagyok neki ellenfél, de akkor sem hagyom magam. – Ever! – Damen felém nyújtja a kezét, aztán visszakozik. – Tényleg azt hiszed, hogy meg akarlak ölni? - A pillantása elgyötört, kétségbeesetten fürkészi az arcomat. – Nem ez a terv? Haven azt hiszi, valami vad lázálom volt. Csak én tudom, mi az igazság, csak én tudom, micsoda szörnyeteg vagy. Csak azt nem tudom, miért

nem öltél meg mindkettőnket, amikor megtehetted volna? Miért vesződtél, hogy elfeledtesd velem, és életben hagyj? – Sosem ártanék neked. – A pillantása teli van fájdalommal. – Félreérted az egészet. Épp hogy megmenteni akartam Havent, nem bántani! Csak nem figyeltél. – Akkor miért nézett ki úgy, mint aki a sír szélén áll? – Összeszorítom a számat, hogy ne remegjen az ajkam, és a szemébe nézek. Nem engedem, hogy hasson rám. – Mert a sír szélén állt. A tetoválás a csuklóján elfertőződött, és halálos volt. Amikor ránk találtál, a mérget próbáltam kiszívni a sebből, ahogy a kígyómarással szokták. – Tudom, hogy mit láttam - rázom a fejemet. Damen lehunyt szemmel megnyomkodja az orrnyergét. Hosszú, mély lélegzetet vesz, és így szól: – Tudom, minek látszott. És tudom, hogy nem hiszel nekem. Próbáltam elmagyarázni, de nem hagytad, és próbáltam magamra vonni a figyelmedet. Mert hidd el, hogy félreértetted. Egyenesen rám néz, tiszta a tekintete, a keze maga mellett, tenyérrel kifelé, de nem veszem be. Egy szavát sem hiszem. Évszázadok, talán évezredek alatt volt ideje begyakorolni, és jó az előadás, de csak előadás. El sem hiszem, hogy kimondom, végig sem gondolom, de egyetlen magyarázat lehetséges, nem számít, mekkora őrültség. – Menj vissza a koporsódba, vagy a váradba, vagy akárhol latál, mielőtt idejöttél... – Levegőért kapkodok, úgy érzem, mintha valami szörnyű rémálomba

keveredtem volna, és azt kívánom, bár felébrednék. Csak hagyj békén! Menj el! Damen visszafojtja a nevetést. – Nem vagyok vámpír. – Tényleg? Kipróbáljuk? – kérdezem remegő hangon, a szemébe nézve. Meg vagyok győződve róla, hogy a megoldástól csak egy rózsafüzér, némi fokhagyma és egy fakaró választ el. De ő csak nevet. – Ne légy nevetséges, ilyen nincs. – Tudom, mit láttam – ismétlem. A vérre és Havenre gondolok, a furcsa, ijesztő szobára, hogy ő is lássa a fejemben. Kíváncsi vagyok, hogy magyarázza a barátságát Marie Antoinette-tel, Picassóval, Van Goghgal, Emily Brontë-val, William Shakespeare-rel, amikor ők évszázadokkal ezelőtt éltek. – Mellesleg jó barátja voltam Leonardo da Vincinek, Botticelli-nek, Francis Baconnek, Albert Einsteinnek, és Johnnak, Paulnak, George-nak meg Ringónak is – egy pillanatig figyeli az arcomat. – Istenem, Ever, a Beatlesről beszélek! Egek, de öreg vagyok! Csak állok, és alig veszek levegőt, nem fogom fel, de amikor felém nyúl, elhúzódom. – Nem vagyok vámpír, Ever. Halhatatlan vagyok. – Vámpír, halhatatlan, egykutya – morgom a bajszom alatt. Nevetséges, hogy nem létező lényekről vitatkozunk! – gondolom. – Ó, és ha már lényekről van szó, amelyeken vitázni lehet, elég nagy a különbség. A vámpírok kitalált lények, csak a könyvekben meg a filmeken léteznek, ja, meg a te túlfűtött képzeletedben. Míg én valóban halhatatlan vagyok. Ami azt jelenti, hogy évszázadok óta ugyanazt

az életet élem a földön. A fejedben létező elképzeléssel szemben a halhatatlanságom nem függ össze vérszívással, emberáldozattal, vagy más visszataszító cselekedettel, amit elképzelsz. Rásandítok, és eszembe jut a fura, piros itala, hátha van valami köze a hosszú életéhez. Valami életelixír vagy mi? – Életelixír, ez jó! Micsoda marketingfogás lehetnék! – Amikor látja, hogy nem nevetek, ellágyul az arca. – Ever, ne félj tőlem, kérlek! Nem vagyok veszélyes, sem gonosz, sosem tennék kárt benned. Csak egy fickó vagyok, aki nagyon régóta él már. Talán túl régóta, ki tudja? Ettől még nem leszek rossz ember. Csak halhatatlan. És attól tartok... A kezemért nyúl, én pedig bizonytalanul reszkető lábakkal elhátrálok előle, mert nem akarok többet hallani. – Hazudsz! – A szívem megtelik haraggal – Ez őrültség! Örült vagy! Mérhetetlen bánattal a tekintetében rám néz és felém lép. – Emlékszel, amikor először láttál? Pont itt a parkolóban? És hogy amikor találkozott a pillantásunk, milyen felismerést éreztél? És amikor elájultál? Amikor kinyitottad a szemed és rám néztél, olyan közel jártál az emlékezéshez, csak elvesztetted a fonalat. Mozdulatlanul bámulok rá, és érzem, mit akar mondani, de nem akarom hallani. – Nem – motyogom, és hátrálok egy lépést. Szédülök. A térdeimből kiszáll az erő. – Én találtalak meg az erdőben! Én hoztalak vissza. A szemem megtelik könnyekkel. NEM!

– Az én szemembe néztél, amikor... visszajöttél, Ever. Ott voltam. Melletted. Visszahoztalak. Megmentettem az életedet. Tudom, hogy emlékszel, látom a gondolataidban. – Nem! – kiáltom a fülemet eltakarva, lehunyt szemmel. – Hagyd abba! - kiabálok, nem akarom hallani. – Ever! – A hangja beszivárog a gondolataimba, az érzékeimbe. – Sajnálom, de ez az igazság. Nincs mitől félned. Lekuporodok, az arcomat a térdemre szorítom, és zokogni kezdek. – Nem volt jogod ehhez! Nem volt jogod a közelembe jönni és beleavatkozni! A te hibád, hogy szörnyeteg lettem, és itt ragadtam ebben a szörnyű életben! Miért nem hagytál békén, miért nem hagytál meghalni? – Nem veszíthetlek el újra. – Letérdel mellém. – Ezúttal nem. Felnézek, fogalmam sincs, mire gondol, de remélem, hogy nem akarja megmagyarázni. Eleget hallottam, és nem kell több. Csak azt akarom, hogy vége legyen. Az arcán fájdalom suhan át. – Ever, kérlek, ne gondolj ilyeneket, légy szíves... – Véletlenül úgy döntöttél, hogy visszahozol ide, miközben az egész családom meghalt? – A szomorúságot iszonyú harag váltja Fel. – Miért? Miért tetted? Ha olyan erős vagy, hogy feltámasztod a halottakat, miért nem mentetted meg őket is? Miért csak engem? Az ellenséges tekintettől, a kis gyűlöletnyilaktól összerezzen. Lehunyt szemmel válaszol.

– Nem vagyok olyan erős. Késő volt már, ők akkorra már elmentek, de te még... még tétováztál. Azt gondoltam, hogy ez azt jelenti, élni akarsz. A kocsimnak támaszkodva lehunyom a szemem, és levegőért kapkodok. Tényleg az én hibám. Késlekedtem, tétováztam, kóvályogtam azon a hülye mezőn, hagytam, hogy eltérítsenek a lüktető fák meg a reszkető virágok. Amíg ők elmentek. Átkeltek, én meg bekaptam a horgot... – Szóval megitattál az élet vizével? – mondom végül. Rám pillant, majd félrenéz. Olyan dühös vagyok, hogy meg tudnék ölni valakit, s a haragom pont rá irányul, aki történetesen megölhetetlen. – Menj el! – Letépem a lópatkós karkötőt a csuklómról, és hozzávágom. El akarom felejteni azt az estét, őt, mindent. Sokkal többet láttam és hallottam, mint amit képes lennék felfogni. - Csak... csak menj el! Soha többé nem akarlak látni. – Ever, kérlek, ne mondj ilyet, ha nem gondolod komolyan – könyörög szomorúan. – Nem tudnálak megint elveszíteni. A tenyerembe temetem az arcomat. Túl fáradt vagyok, hogy sírjak, túl feldúlt, hogy beszéljek. Tudom, hogy hallja, amit gondolok, hát behunyom a szemem, és ezt gondolom: Azt mondtad, sosem tudnál bántani, de nézd, mit csináltál! Tönkretettél mindent, az egész életemet, és miért? Hogy egyedül legyek! Hogy a hátralévő életemet szörnyetegként éljem le? Gyűlöllek azért, amit velem tettél, azért, amit csináltál belőlem, gyűlöllek, mert önző vagy! Soha, soha többé nem akarlak látni!

Nem nézek fel, csak előre-hátra ringatózva hagyom, hogy a szavak átfolyjanak rajtam újra és újra. Hadd legyek normális, csak hadd legyek normális megint! Menj el, hagyj békén! Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek... Amikor végül felnézek, százezernyi piros tulipán vesz körül. Lágy, viaszos szirmaik csillognak a napsütésben. Tele van velük a parkoló, még a kocsikat is eltakarják. És ahogy talpra állok, és lesöpröm a port a ruhámról, tudom, anélkül, hogy körülnéznék... Damen elment.

huszonhét Fura, hogy irodalomórán nem ül mellettem Damen, nem fogja a kezem, nem suttog a fülembe - tehát nincs kikapcs gomb. Annyira hozzászoktam, hogy velem van, hogy elfelejtettem, milyen undok is tud lenni Stacia meg Honor. Nézem, ahogy vigyorognak, miközben SMS-ezgetnek (Ez hülye, nem csoda, hogy Damen lelépett.), és tudom, hogy ismét a kapucnira, a napszemüvegre és az iPodra kell támaszkodnom. Nem mintha nem látnám meg ebben az iróniát. Nem mintha nem érteném a viccet. Mert ha valaki azért könyörgött a parkolóban a halhatatlan barátjának, hogy tűnjön el, hogy ő megint normális lehessen, az én voltam. És ez a poén. Mert most, az új, Damen nélküli életemben teli van a fejem mások gondolataival. A színek és hangok elsöprő, félelmetes tolongásától folyton zúg a fülem, és könnyezik a szemem. A koponyámat elöntő, a testemet megbénító, hányingerrel és szédüléssel kísért migréntől pedig épphogy csak működöm. Mókás, hogy annyira aggódtam megemlíteni a szakításunkat Milesnak vagy Havennek, hogy egy egész hét eltelt, mire egyáltalán a nevét kimondtuk. Akkor is én

hoztam fel. Azt hiszem, annyira hozzászoktak már a rapszodikus jelenlétéhez, hogy semmi szokatlant nem láttak a hosszas távollétében. Egy nap, ebéd közben megköszörültem a torkomat, rájuk néztem, és azt mondtam: – Csak hogy tudjátok: Damen és én szakítottunk. – És amikor a szájuk tátva maradt és egyszerre kezdtek beszélni, feltartottam a kezemet. – És elment. – Elment? – Egyszerre két szempár meredt rám, két áll esett le, mindketten vonakodtak elhinni. Tudtam, hogy őket is érinti a dolog, azt is tudtam, hogy magyarázattal tartozom, de csak megráztam a fejem, és összeszorított szájjal hallgattam. Machado tanárnő nem volt ilyen könnyű eset. Néhány nappal Damen eltűnése után odalépett a festőállványomhoz. Mindent megtett, hogy ne kelljen ránéznie a Van Gogh-katasztrófára, amit összehoztam, és megszólalt: – Tudom, hogy Damen és te közel álltatok egymáshoz, és tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked. Ezért szeretném, ha elfogadnád ezt. Rendkívüli. Egy vásznat nyújtott felém, amit csak letámasztottam az állványom lábához, és folytattam a festést. Kétségtelen volt, hogy rendkívüli alkotás, minden, amit Damen csinál, rendkívüli. De ne felejtsük el, hogy ha több száz évig él az ember, sok ideje van tökéletesíteni a képességeit. – Nem nézed meg? – kérdezte a tanárnő. Összezavarta az érdektelenségem. – Nem. De köszönöm, hogy nekem adja – fordultam felé erőltetett mosollyal.

Amikor végre kicsengettek, kivittem a kocsimhoz, és bevágtam a csomagtartóba, aztán rácsaptam a tetőt anélkül, hogy ránéztem volna. És amikor Miles megkérdezte: – Hé, az mi? ...bedugtam a slusszkulcsot a helyére, és azt feleltem: – Semmi. Az egyetlen dolog, amire nem számítottam, hogy mennyire magányos leszek. Nem fogtam fel, hogy mennyire függtem Damentől és Riley-tól, akik kitöltötték az űrt, az életem repedéseit. Riley ugyan szólt előre, hogy nem lesz mindig velem, a bűvös három hetes határon kezdtem pánikolni. Elbúcsúzni Damentől, a jóképű, ijesztő, valószínűleg gonosz, halhatatlan fiúmtól nehezebb volt, mint hogy valaha is beismerjem. De el nem búcsúzni Riley-tól több volt, mint elviselhetetlen. Szombaton Miles és Haven megkért, hogy tartsak velük a szokásos Téli Fantázia Vásárra, igent mondok. Ideje előbújni a csigaházból, és csatlakozni az odakint zajló élethez. Mivel első alkalommal veszek részt ilyesmiben, elég izgatott vagyok. – Nem olyan jó, mint a nyári Fűrészpor Fesztivál – magyarázza Miles, miközben jegyet veszünk és belépünk a kapun. – Mert sokkal jobb - teszi hozzá Haven. Elénk kerül és mosolyogva visszafordul. Miles vigyorog. – Hát az időjárástól eltekintve mindegy, mert mindkettőn vannak üvegfúvók, és ők a kedvenceim.

– Nagyon meglepő – nevet Haven, és belekarol Milesba. Míg követem őket, zúg a fejem a tömeg energiáitól, a rengeteg színtől, az örvénylő hangoktól. Azt kívánom, bár lett volna elég eszem, és otthon maradtam volna a biztonságos, csendes szobámban. Amikor felteszem a kapucnimat, és készülök a fülembe dugni a fülhallgatót, Haven rám szól: – Komolyan ezt fogod csinálni? Visszateszem a zsebembe az iPodot. Csak mert ki akarok zárni mindenkit, nem szeretném, ha a barátaim azt gondolnák, őket is kizárom. – Gyertek, látnotok kell az üvegfúvót, fantasztikus! – Miles elvezet minket egy Mikulás és néhány ezüstműves mellett, majd megállunk egy fickó előtt, aki csodaszép, ezerszínű vázákat formál pusztán a szája, egy hosszú fémcső és tűz segítségével. – Ezt meg kell tanulnom. – Miles delejezetten bámulja. Figyelem, hogyan ölt alakot a folyékony színörvény, aztán inkább a szomszédos standhoz lépek, ahol nagyon klassz táskák vannak kiállítva. Lekapok egy kicsi, barna táskát a polcról, és végigsimítok a puha bőrön. Jó ajándék lenne Sabinének karácsonyra, mert magának sosem venné meg, de talán vágyik rá. – Mennyibe kerül? – kérdezem, és összerezzenek, ahogy a hangom visszhangzik a fejemben. – Százötven. Ránézek a kék tunikás, farmeros nőre. A nyakában ezüst békejel függ. Tudom, hogy az ár lejjebb is megy majd, sokkal lejjebb, de annyira szúr a szemem, és a fejfájásom úgy felerősödik, hogy nincs erőm alkudozni. Tulajdonképpen csak haza akarok menni.

Visszateszem a táskát a polcra, és megfordulok, amikor utánam szól: – Neked százharminc. Tudom, hogy ez még mindig nem a legalacsonyabb ár, de csak biccentek és indulok. Aztán valaki a hátam mögül... – Mindketten tudjuk, hogy a vége kilencvenöt. Miért adod fel ilyen könnyen? Amikor megfordulok, egy apró, vörös hajú nő áll előttem. Ragyogó lila aurája van. – Ava – nyújt kezet. – Tudom. – Direkt nem veszem észre a kinyújtott kezet. – Hogy s mint vagy? – kérdezi, mintha nem is lettem volna vérlázítóan udvariatlan és hűvös. Ettől még rosszabbul érzem magam. Megvonom a vállam, az üvegfúvó felé pillantok. Nem látom Milest és Havent, amitől meglegyint a pánik szele. – A Laguna Tacónál állnak sorban. Ne aggódj, neked is rendelnek. – Tudom. – Még ha nem is igaz. Annyira fáj a fejem, hogy nem hallok, nem látok semmit. Amikor el akarok menni, megragadja a karomat. – Ever, szeretném, ha tudnád, hogy az ajánlatom még áll. Tényleg szeretnék segíteni. - Rám mosolyog. Első gondolatom, hogy elhúzódom, olyan messzire, amilyen messzire csak tudok, de amint megérint, megszűnik a fejfájásom. A fülem sem zúg tovább, és a szemem is felhagy a könnyezéssel. De amikor a szemébe nézek, csak azt a szörnyű némbert látom, aki ellopta a húgomat. Elrántom a karomat.

– Nem gondolja, hogy már épp eleget segített? Ellopta tőlem Riley-t, mit akar még? - Próbálok nem sírva fakadni. Aggodalmasan összevonja a szemöldökét, az aurája gyönyörű, élénk violaszín fény. – Riley-t senki nem tudja elvenni tőled. Mindig veled lesz, még ha nem is látod. – Újra a karom után nyúl. Nem figyelek rá, és nem engedem, hogy hozzám érjen, nem érdekel, milyen megnyugtató az érintése. – Csak... csak maradjon ki az életemből! Hagyjon békén! Riley meg én olyan jól voltunk, amíg meg nem jelent. Nem adja fel. Nem megy sehová. Ott áll és figyel azzal a szörnyen idegesítő, lágy, törődő tekintettel. – Tudok a migrénedről – suttogja kedves, megnyugtató hangon. – Nem kell így élned, Ever. Tényleg segíthetek. Nagyon szeretném, ha megszűnne a zajok és a fájdalom támadása, mégis sarkon fordulok és elrohanok. Remélem, hogy sosem látom többé. – Ez ki volt? – kérdezi Haven, miközben tortilla chipset mártogat a salsaszószba. Vállat vonok. – Senki. – A szó vibrál a fülemben. – Úgy nézett ki, mint az a jósnő a bulidon. Fogok egy műanyag villát, és nekilátok a kajának, amit Miles tol elém. – Nem tudtuk, mit ennél, kértünk mindenből egy kicsit – kínálgat. – Vettél táskát? Nemet intek, amit azonnal megbánok, mert a mozgás csak fokozza a fejfájásomat.

– Túl drágák – válaszolom a szám elé tett kézzel. A rágás is fáj. Könnybe lábad a szemem. - Szereztél vázát? – Tudom, hogy nem, de nem a gondolatait olvasom, csak nem látok nála szatyrot. – Nem, csak néztem, ahogy készítik. – Psszt, fiúk-lányok! Ez nem az én telefonom? – Haven beletúr a túlméretezett, teletömött táskába, amit gardróbként cipel magával. – Mivel csak neked van Marilyn Manson csengőhangod... - Miles vállat von. A taco helyett a zöldségköretet csipegeti a tányérjáról. – Semmi szénhidrát? – kérdezem, miközben az ételt piszkálja. – Csak mert Tracy Turnblad kövér, nem kell nekem is annak lenni. Havenre pillantok, és a lelkes arckifejezése láttán tudom. Elfordul tőlünk, eltakarja a fülét, és úgy telefonál. – Ó te jó ég! Tökre azt hittem, hogy eltűntél. Milesszal. Ja, Ever is itt van. Itt mellettem. Oké. – A mikrofont eltakarva felénk fordul, és ragyogó szemmel így szól: - Drina üdvözöl. – És várja a válaszunkat. Amikor nem felelünk, a szemét forgatva feláll, és odébb megy. – Ők is téged. – Én nem üdvözlöm – néz rám Miles. – Hát te? Összekeverem a rizst a babbal. – Gáz – jegyzi meg Haven után nézve. Érzem, hogy igaza van, kíváncsi vagyok, mire gondol pontosan. A hely emberektől nyüzsög, olyan, mint valami rotyogó kozmikus leves, túl sűrű, hogy olvassak benne, vagy próbáljak ráhangolódni. – Mire gondolsz?

– Nem egyértelmű? Annyira fáj a fejem, hogy nem tudok a gondolataihoz férkőzni. – Van valami... valami párás ebben a barátságban. Egy ártatlan haverság az egy dolog. De ez... ez nem jó így. Komoly parafaktort érzek. – Mennyire para? Piszkálja a babot a tányérján. – Tudom, hogy rémesen hangzik, hidd el, nem akarok ördögöt festeni a falra, de Haven olyan, mint valami epigon. Felhúzom a szemöldökömet. – Követő, imádó, klón, kicsién – vállat von. – És ez... – Para? – segítek. Haven és köztem váltogatja a pillantását. – Nézd meg, úgy öltözik, mint Drina, a kontaktlencsék, a hajszíne, a sminkje, a ruhái, és úgy is viselkedik... legalábbis megpróbál úgy viselkedni. – Más is van? - kérdezem. Vajon másról is tud, vagy csak rossz előérzete van? – Nem elég? – tátja el a száját. Vállat vonok. Elmúlt az éhségem. – Köztünk szólva – folytatja Miles –, ez a tetkó-dolog is! Mi a franc? – Lehalkítja a hangját, hogy Haven véletlenül se hallja. – Mit akar jelenteni? Tudom, hogy mit jelent, nem erre gondolok, hanem hogy nekik mit jelent? Vámpírdivat? Mert Drina nem gót. Nem tudom, mi akar lenni, ezekkel a selyemruhákkal meg a cipőjéhez illő táskáival. Valami titkos társaság? És az a fertőzés? Fura. És amúgy meg nem normális, hogy elfertőződött, csak ő hiszi azt. Valószínűleg attól lett beteg.

Összeszorított szájjal gondolkozom, mit feleljek, mit mondhatok el neki. Miért őrzöm ilyen elszántan Damen titkait? Ezek a titkok teljesen átértelmezik a Miles-féle parát. Túl sokáig tétovázom, és Miles folytatja, szóval legalább mára zárva marad a titok-szekrény. – Ez az egész olyan egészségtelen. – Mi az egészségtelen? – Haven visszaül közénk. – Ha vécézés után nem mosol kezet - csipkelődik Miles. – És erről beszélgettek? És ezt el is higgyem? – Mondom: Ever nem szokott kezet mosni pisilés után, én csak figyelmeztettem a veszélyekre, amelyeknek kiteszi magát. Meg mindannyiunkat – néz rám fejcsóválva. Elvörösödöm, még ha nem is igaz, amit mond. Haven beletúr a táskájába. Rúzs, hajvasaló, csomagolásukat vesztett mentolos cukrok. Elővesz egy kicsi ezüst flaskát, lecsavarja a tetejét, és jó adag áttetsző, szagtalan folyadékot tölt mindannyiunk italába. – Mókás, de egyértelmű, hogy rólam beszéltetek. Tudjátok mit? Olyan boldog vagyok, hogy nem is érdekel. Megfogom a kezét, hogy ne töltögessen. Mióta a szurkolótáborban többet ittam a kelleténél Rachel jóvoltából, és fél napig hánytam, megfogadtam, hogy soha többé vodkát. Amikor hozzáérek, az agyamban felvillan egy pirossal bekarikázott dátum: december 21. – Nyugi már! Ne legyél már ilyen merev! Éljünk egy kicsit, jó? Meg sem kérdezitek, miért vagyok boldog? – Úgyis elmondod. – Miles félretolja a tányérját. Megevett minden proteint, a többi a galamboké.

– Igazad van, Miles barátom, teljesen igazad van. De azért kedves vagy, hogy megkérdezed. Na, mindegy. Drina hívott. Még New Yorkban van bevásárló körúton. Vett nekem is pár dolgot, elhiszitek? - Hatalmasra nyílt szemmel néz ránk, de amikor nem válaszolunk, folytatja: – Titeket is üdvözöl, még ha nem is érdekel benneteket. Nemsokára visszajön, és meghívott egy tök jó bulira, alig várom! – Mikor lesz? – Remélem, a hangom nem olyan, mint ahogy érzem magam. Remélem, nem december 21. Haven csak mosolyog. – Bocs, de nem árulhatom el. Megígértem. – Miért? – kérdezzük egyszerre. – Mert ez egy szuperexkluzív, zártkörű buli, és semmi szükség illetéktelenekre. – Illetéktelenekre? Azok vagyunk? Haven vállat von, iszik. – Ez így nem lesz jó. A barátaid vagyunk, ezért kutya kötelességed elmesélni. – Nem lehet. Megesküdtem rá. Kiugrom a bőrömből, olyan izgatott vagyok. Figyelem a barátnőnket, ahogy ott ül boldogságtól kipirult arccal, és nagyon ideges leszek, de a fejem annyira fáj, úgy könnyezik a szemem, hogy képtelen vagyok kivenni az auráját a tömegben. Nagyot kortyolok a poharamból. Megfeledkeztem a vodkáról, és meglepődöm, ahogy a forróság lecsorog a torkomon, bele a vérkeringésembe. Szédülni kezdek. – Még mindig rosszul vagy? – kérdezi Haven aggódó tekintettel. – Lehet, hogy még nem vagy túl rajta.

– Min nem vagyok túl? – Iszom még egy kortyot, majd még egyet, és az érzékeim minden korttyal tompulnak egy kicsit. – A lázálmos betegségen! Amitől elájultál a suliban. Mondtam, hogy a szédülés meg a hányinger csak a kezdet. De a lázálmokat meséld el, mert azok óriásiak! – Milyen álmokat? – Nem meséltem? – Nem részletezted – felelem. Iszom még egy kortyot. A fejem kótyagos, de tiszta. Az idegen gondolatok, színek, hangok hirtelen visszahúzódnak, majd elhalványulnak. – Nagyon veszett volt! Ne légy dühös, de Damen is benne volt, de nem történt semmi. Nem olyan álom volt. Inkább olyan megmentős-harcolós, Damen harcolt valami gonosz erőkkel, hogy megmentse az életemet. Bizarr. Ja, Damen! Drina azt mondta, ő is New Yorkban van. Az alkohol melegít belül, de erre hirtelen kihűlök. A következő korttyal el is múlik a fájdalom és az aggodalom is. Akkor még egyet. És még egyet. – Miért is mondtad ezt? – Drina akarta, hogy tudd.

huszonnyolc A fesztivál után bezsúfolódunk Haven kocsijába, megállunk a házuknál, hogy újratöltsük a flaskát, és beautózunk a városba. Leparkolunk, teletömjük a parkolóórát, és összekapaszkodva elindulunk. A járókelők félreugrálnak az utunkból, miközben teli torokból énekeljük a Call me when you're sober-t. Valahányszor valaki megmosolyog minket, vagy a fejét csóválja, majd' összeesünk a röhögéstől. Amikor elmegyünk egy ezoterikus könyvesbolt előtt, ahol jóslást hirdetnek, szemforgatva félrenézek. Most, hogy az alkohol felszabadított, nem vagyok része annak a világnak. A partra megyünk, a Laguna szálló mellé, és lerogyunk a homokba, szétvetett végtagokkal. Szomorú, de hamarosan kiürül a flaska is. – Francba! – motyogom hátravetett fejjel, miközben a flaska oldalát és az alját kocogtatva próbálom kifacsarni az utolsó cseppeket. – Nyugi, nyugi! Dőlj hátra, és éld át az élményt! – szól rám Miles.

Nem akarok hátradőlni. Így is átélem az élményt. Csak szeretném biztosra venni, hogy folytatódik. Most, hogy megszűntek a hangok a fejemben, szeretném, ha így is maradna minden. – Nem akartok átjönni hozzám? – Remélem, Sabine nincs otthon, hogy megihassuk a Halloweenről maradt vodkát. Haven nemet int. – Felejtsd el! Kész vagyok. Azt hiszem, itt hagyom a kocsit, és hazamászom. – Miles? - Könyörög a tekintetem, nem akarom, hogy véget érjen a buli. Először érzem könnyűnek és szabadnak magam, mióta... nos, mióta Damen elment. Minden olyan normális, nem nyomja semmi a mellkasomat. – Nem tudok. Családi vacsora. Pontban hét harminckor. Nyakkendő fakultatív. Öltöny kötelező. – Felröhög, visszadől a homokba, Haven ráugrik, és együtt hemperegnek. – És én? Mit csináljak? - Keresztbe tett karral és lábbal nézem a barátaimat, nem akarok egyedül maradni. Figyelem, ahogy nevetve henteregnek a homokban, megfeledkezve rólam. Másnap reggel későn ébredek. Amikor kinyitom a szemem... Nem lüktet a fejem! Legalábbis nem úgy, ahogy szokott. Kimászom az ágyból, és elmarom az előző este ott hagyott vodkásüveget. Iszom egy nagy kortyot, és lehunyt szemmel élvezem, ahogy a nagyszerű, meleg zsibbadás elönti a nyelvemet, és lecsurog a torkomon.

Amikor Sabine bedugja a fejét az ajtón, hogy ébren vagyok-e, látom, hogy az aurája... nos, nem látom. – Fent vagyok! – A párnám alá rejtem az üveget, és odarohanok, hogy megöleljem. Alig várom, hogy érezzem, történik-e valami energiaáramlás kettőnk között, és megörülök, hogy semmi nincs. – Milyen csodaszép nap van, nem? – mosolygok. Sabine kinéz a teraszra, aztán rám. – Ha te mondod. Odakint szürke felhők borítják az eget, és esik. De nem is az időjárásra gondoltam. Hanem magamra. Az új Everre. A vadonat új, nem-pszichó Ever! – Olyan, mint otthon - vonok vállat, és zuhanyozni megyek. Miles beugrik a kocsiba a házuk előtt. – Mi a...? Végignézek magamon. Kardigán, farmerszoknya, balerinacipő. Sabine mentette meg mindet a régi életemből. Rámosolygok Milesra. – Bocs, de nem szállok be idegen nők kocsijába – nyúl a kilincs után. – Én vagyok. Esküszöm az éle... na jó, én vagyok, hidd el! Csukd be az ajtót, mert a végén kiesel, én meg elkések. – Nem vágom, mi van - mered rám. - Mikor történt ez? Tegnap gyakorlatilag csadorban voltál, most meg úgy nézel ki, mint aki kipakolta Paris Hilton szekrényét. Nézek rá. – Csak sokkal ízlésesebben.

Rálépek a gázra, a gumik kipörögnek a nedves aszfalton, aztán lassítok, mert eszembe jut, hogy a zsaruradarom megszűnt, Miles meg sikítozik. – Ever, mi a franc van veled? Jó ég, te még mindig részeg vagy! – Nem! – felelek túl gyorsan. – Csak... tudod, végre előbújtam a csigaházból. Az utóbbi néhány hónapban eléggé szégyellős voltam. De hidd el, ez vagyok én. Az igazi én. - Remélem, hogy beveszi. – Figyelj, felfogod, hogy az év legótvarabb, legnedvesebb napját választottad, hogy... előbújj a csigaházadból? Beállok a parkolóba. – Fogalmad sincs, milyen gyönyörű ez a nap! Olyan, mint otthon. A lehető legközelebbi helyre állok. A fejünk fölé tartott táskát használva alkalmi esernyőnek a kapuhoz futunk. Haven az eresz alatt didereg, és amikor megpillantom az aurája nélkül, legszívesebben ugrándoznék örömömben. – Mi a...? – kérdezi kigúvadt szemmel, amikor végigmér. – Srácok, meg kéne tanulnotok egész mondatokban beszélni! – nevetek rá. – Komolyan, ki a franc vagy te? – néz tátott szájjal. Miles átkarol, és a bejárat felé kormányoz mindkettőnket. – Hagyd, Oregon Szépe úgy gondolja, hogy a mai egy gyönyörű nap. Irodalomórán megkönnyebbülten lélegzek fel, hogy nem látok és hallok semmit, amit nem akarok. Stacia és

Honor ugyan sugdolóznak, fintorognak a ruhám láttán, cikizik a hajamat, a cipőmet, még a sminkemet is, vállat vonok és a magam dolgával törődöm. Biztos, hogy távolról sem kedves dolgokat gondolnak, de az, hogy nem látok bele a gondolataikba, egészen már megvilágításba helyezi a sustorgásukat. Amikor rajtakapom őket, hogy bámulnak, addig integetek, amíg el nem fordulnak. A kémiaórára a zsongás majdnem elmúlik, és átömlenek rajta a színek és hangok, amelyek lassan elárasztanak. Kikéredzkedek, de alig érem el az ajtót, mielőtt teljesen elborítana. A szekrényemhez támolygok, és pörgetem a zárat körbe-körbe, próbálva emlékezni a kódra. 24-18-12-3 vagy 12-18-3-24? Lüktető fejjel körülnézek, aztán könnyes szemmel sikerül végre: 18-3-24-12. Kitúrom a szekrényből a könyveimet és különféle papírokat, nem törődöm vele, hogy a lábam köré szóródik minden, csak szeretném végre kézbe venni a vizespalackot, benne a perzselő, folyékony megkönnyebbüléssel. Lecsavarom a kupakot, és hátrahajtott fejjel nagyot húzok belőle, aztán még egyet és még egyet, majd még egyet. Remélem, ebédig kitart. Az utolsó korty közben hangot hallok: – Ne mozdulj! Mosoly! Nem? Jó, azért lekaptalak. Halálra váltan látom, hogy Stacia kezében fényképezőgép van, a felvétellel, amint épp vodkát nyakalok.

– Ki hitte volna, hogy ilyen jó fényképarcod van? Olyan ritkán látlak a kapucnid nélkül. – Rám mosolyog, és végigmér a cipőmtől a frufrumig. A szándékai világosak, még ha az érzékeim eltompultak is a vodkától. – Kinek küldjem először? Anyukádnak? – Gúnyos riadalommal eltakarja a száját. – Jaj, bocsi, ne haragudj! A nagynénédet akartam mondani. Vagy valamelyik tanárodnak? Vagy mindegyiküknek? Nem? Nem, igazad van, egyenesen az igazgatónak kéne, több legyet egy csapásra. – Ez csak víz – mondom, miközben összeszedem a cuccaimat a padlóról, és tettetett nemtörődömséggel bevágom a szekrénybe. Tudom, hogy Stacia hamarabb kiszagolja a félelmet, mint egy vadászkutya. – Lefényképezted, hogy iszom egy üvegből, tök nagy ügy. – Víz. Persze hogy. És milyen különleges! Biztosan te vagy az első, aki vizespalackból issza a vodkát. Ugyan már – forgatja a szemét. – Annyira lesüllyedtél, Ever! Egy gyors szondázás, és viszlát Bay View gimi, hello Lúzerek és Piások Akadémiája. Nézem, ahogy magabiztosan, önelégülten áll előttem, és tudom, hogy minden oka megvan rá: rajtacsípett. A bizonyíték ugyan közvetett, de mindketten tudjuk, mi az igazság. Mindketten tudjuk, hogy igaza van. – Mit akarsz? – suttogom végül. Mindenki megvásárolható, csak az árát kell tudni. Hallottam eleget a gondolatait az elmúlt egy évben, volt elég látomásom, hogy megtudjam. – Nos, kezdetnek talán ne zavarj többé! – válaszol karba tett kézzel, a bizonyítékot a hóna alá dugva.

– Nem zavarlak. Te zavarsz engem! – Kissé összemosódnak a szavak a számban. – Hát persze - mosolyog rám pengeéles pillantással. – Épp eléggé zavaró, hogy mindennap látlak. Szörnyen zavaró. – Azt akarod, hogy iratkozzak ki irodalomról? - Még mindig a hülye üveget szorongatom, nem tudom, mit kéne vele csinálni. Ha a szekrényemben hagyom, a végén még lefoglaltatja, ha elteszem a hátizsákomba, ugyanaz. – Ja, és még tartozol a ruhámért is, amit tönkretettél az őrjöngésed közben. Zsarolás. Még jó, hogy nyertem a lóversenyen. Beletúrok a hátizsákomba, és előveszem a tárcámat. Boldogan kifizetem, ha ezzel pontot tehetek az ügy végére. – Mennyi? Látom az arcán, hogy próbálja megsaccolni az anyagi helyzetemet. – Ahogy mondtam, egyedi darab volt, nem könnyű helyettesíteni, szóval... – Egy százas? – húzok elő egy bankjegyet. – Tudom, hogy fogalmad sincs a divatról és azokról a dolgokról, amelyeket megéri megvenni. Célozz kicsivel magasabbra! – Bámulja a pénzköteget a kezemben. Mivel a zsarolóknak szokásuk visszatérni és emelni az összeget, jobbnak látom most elintézni, mielőtt gondolkodhatna. – Nos. Mivel mindketten tudjuk, hogy egy leértékelésen vetted azt a göncöt, Palm Springsből hazafelé, kiegyezhetünk, ha jól emlékszem, nyolcvanöt dollárban. Egy százas elég nagyvonalú ajánlat, nem gondolod?

Stacia arca vigyorba torzul, amikor kiveszi a százdollárost a kezemből, és zsebre dugja. Az üvegre sandít. – Meg sem kínálsz? Ha tegnap valaki azt mondja, hogy Stacia Millerrel a lányvécében piálok, hát nem hittem volna. De tény, hogy ez történik. Követem a mosdóba, ahol a sarokban ülve beszlopáljuk a teljes üveg vodkát. Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok. Amikor Haven bejön, ott talál kettőnket a padlón. A szeme majd kiugrik. – Mi a jó...? Fetrengek a nevetéstől, amikor Stacia rákancsalít, és nehezen forgó nyelvvel így szól: – Szaszgótcsaj! – Kimaradtam valamiből? – kérdezi Haven összehúzott szemmel, gyanúsan méregetve bennünket. – Ez vicc akar lenni? Azon, ahogy ott áll öntudatosan, komolyan, és láthatóan nem találja viccesnek a látványt, még jobban kell röhögnünk. Amikor az ajtó becsukódik mögötte, tovább iszunk. A piálás a mosdóban még nem jelent bérletet Staciáék VIP-asztalához, úgyhogy meg sem próbálom, inkább a szokott helyünk felé veszem az irányt ebédnél. A fejem annyira ködös, az agyam annyira tompa, hogy egy kis időbe telik, mire észreveszem, hogy ott sem látnak szívesen.

Lehuppanok Miles és Haven mellé, rájuk bandzsítok, és ok nélkül rám tör a nevetés. De ha látnák, milyen képpel bámulnak, ők is röhögnének. – Mi van vele? - kérdezi Miles a forgatókönyvből felpillantva Haventől. Haven összevonja a szemöldökét: – Benyomott. Tökrészeg. A mosdóban piált Stacia Millerrel. Miles eltátja a száját, és összeráncolja a homlokát, amin megint vihognom kell. Amikor nem hagyom abba, átnyúl az én oldalamra, és belém csíp. – Psszt! Komolyan. Ever, megőrültél? Jézusom, mióta Damen elment, te teljesen... – Mi van, mióta Damen elment? – Olyan gyorsan húzódom hátra, hogy majdnem leesem a padról. Épp időben szerzem vissza az egyensúlyomat, hogy lássam Havent vigyorogni. – Gyerünk, Miles, mondjad csak! Te is, Haven, mondjad csak! - Csakhogy így hangzik: mohasakk. – Mohasakk? – csóválja a fejér Miles, Haven a mennyezetre néz. – Boldogan, csak tudnunk kéne, mit akarsz tőlünk. Te tudod, mit akar? – néz Havenre. – Japánnak tűnik - néz rám. Felállok, hogy ott hagyjam őket, de elnagyolom a mozdulatot, és beverem a térdemet. – Aáúú! – pottyanok vissza a padra a térdemet szorongatva, a fájdalomtól hunyorogva. – Igyál! – löki oda Miles a vitaminos ásványvizét. – És kérem a kocsikulcsot, ilyen állapotban nem viszel haza.

Milesnek igaza volt. Nem voltam olyan állapotban, hogy hazavigyem. Hazament egyedül. Engem pedig Sabine vitt haza. Beültetett az anyósülésre, majd megkerülte a kocsit, beszállt a kormány mögé, és kiállt a parkolóból. – Kicsapnak? Hogy jutottál az elitből a kirúgásig? Megmagyaráznád? Lehunyt szemmel az oldalsó ablakhoz nyomom a homlokomat, hadd hűsítse a sima, tiszta üveg a bőrömet. – Felfüggesztettek – motyogom. – Emlékszel? Te alkudtad le. És nagyon hatékonyan, ha mondhatok ilyet. Már tudom, hogy mivel keresel annyi dohányt. – Rásandítok a szemem sarkából, és látom, hogy az arcán az aggodalmat hirtelen felváltja a harag. Soha nem láttam még ilyen kifejezést az arcán. Tudom, hogy szégyellnem kéne magam, de a helyzet az, hogy nem kértem jogi képviseletet. Nem kértem, hogy enyhítő körülményként felhozza a rendkívül nehéz helyzetet, amit a családom elvesztése idézett elő, amelynek egyenes következménye, hogy alkoholt fogyasztottam az iskolában. Még ha a legjobb indulattal mondta is, és valóban azt hiszi, hogy így van, az nem azt jelenti, hogy tényleg igaz is. Mert az igazság az, hogy azt kívánom, bárcsak ne mondott volna semmit. Bárcsak hagyta volna, hogy kirúgjanak. Amikor elcsíptek a szekrényemnél, a zsongás már elmúlt, és a nap eseményei egy olyan film előzeteseként söpörtek át az agyamon, amit a világért se néztem volna meg. Elfelejtettem kitöröltetni Staciával a fényképet. Amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen Honor telefonját használta, és hogy miután Stacia megszervezte,

hogy Honor mutassa meg a fényképet Buckley igazgatónak, gyomorrontásra hivatkozva hazament. Természetesen azt még elmondatta vele, hogy mennyire aggódik értem. Bele kellett törődnöm, hogy nagy bajban vagyok. Az agyamban a kisördög megrázta az icipici fejét és így szólt: Bravó, Stacia! Szép munka! Mert a baj ellenére, amibe kerültem, Stacia tényleg remek munkát végzett. Beváltotta az ígéretet, hogy tönkretesz. Ráadásul délután sikerült levennie száz dollárral. Ez pedig komolyan csodálatra méltó. Legalábbis az ő számító, szadista, gonosz szempontjából. Staciának, Honornak és Buckley igazgató erőfeszítéseinek köszönhetően holnap nem kell suliba mennem. Holnapután sem. És azután sem. Ami azt jelenti, hogy enyém a ház, egész nap, mindennap. Amíg Sabine dolgozik, lesz alkalmam edzeni, hogy jobban bírjam az italt. Most, hogy megtaláltam a belső békémhez vezető utat, senki nem tud feltartóztatni. – Mióta megy ez, Ever? El kell dugnom otthon az italt? Ellenőriznem kell, hogy mit csinálsz? Ever, hozzád beszélek! Mi folyik itt? Mit művelsz? Szeretnéd, ha beszélgethetnél valakivel erről? Csak mert ismerek egy remek pszichiátert, aki nagyon ért a gyász... Érzem, hogy figyel, érzem a belőle áradó aggodalmat, de lehunyom a szemem, és alvást színlelek. Nem tudnám elmagyarázni, nem tudom megosztani az egész mocskos terhemet az aurákról, látomásokról meg halhatatlan barátokról. Mert ugyan a bulira szerzett egy jósnőt, de az tréfa volt, egy jó kis Halloween-vicc. Sabinének szervezett, kategorizáló agya van, fekete és

fehér logikája, amelybe nem fér bele a szürke. És ha valaha is olyan buta volnék, hogy rábízzam életem legnagyobb titkát, nem hogy megszervezné, hogy beszélgethessek valakivel. Elmebetegnek kiáltana ki. Ahogy ígérte, elzárja az összes alkoholt a házban, mielőtt visszamenne dolgozni. Mihelyt kilép az ajtón, lesurranok a földszintre, és a kamrából kimarom a Halloweenről maradt több üveg vodkát, amiről elfeledkezett. Felcipelem az üvegeket a szobámba. Lerogyok az ágyamra, és izgatottan gondolok az előttem álló huszonegy csodálatos napra. A három gyönyörű hét kövér macskaként terül el előttem. Egy hét a felfüggesztésem, és kettő a téli szünet. Azt tervezem, hogy kihasználom minden egyes percét, és az összes hosszú, lassú napot vodkamámorban fogom tölteni. Hátradőlök, és lecsavarom az első üveg kupakját. Elhatározom, hogy minden kortyot ráérősen leengedek a torkomon, bele a véráramba. Semmi kapkodás, nyeldeklés. Lassú, nyugodt folyás, míg a fejem újra kitisztul, és az egész világ újra ragyogni kezd. Lesüllyedek egy sokkal boldogabb világba. Ahol nincsenek emlékek. És nincs veszteség. Egy életbe, ahol csak azt látom, amit akarok.

huszonkilenc December 21-én lemegyek a földszintre. Szédülök és homályos a pillantásom, őrülten másnapos vagyok, de egész jó műsort csinálok Sabinének kávéfőzéssel, reggelikészítéssel, miközben alig várom, hogy megnyugodva távozzon, és én visszasüppedhessek a folyékony homályba. Abban a pillanatban, ahogy kilép az ajtón, kiöntöm a zabpelyhet a szemétdarálóba, és felmegyek a szobámba. Lecsavarom az ágy alatt rejtegetett üveg kupakját, és alig várom az ital édes melegségét a gyomromban, hogy elmossa a fájdalmat, elűzze az aggodalmamat és félelmeimet, amíg semmi nem marad, csak az üresség. Valami miatt nem tudom levenni a szememet az íróasztal fölött függő naptárról. A dátum szinte ordítozik és integet, bökdösi az oldalamat. Felkelek és közelebb megyek a naptárhoz, nézem az üres, fehér lapot. Sem elfoglaltság, sem találkozó, sem szülinapi emlékeztető nincs feljegyezve, csak a Téli Napforduló apró fekete betűkkel, amit a naptár kiadója fontosnak ítélt, bár nekem semmit nem jelent.

Lerogyok az ágyra, elheverek egy párnahalmon, és nagyon húzok az üvegből. Lehunyom a szemem, ahogy a csodálatos melegség eláraszt, megtölti az ereimet és megnyugtatja az elmémet – épp, ahogy Damen szokta volt a puszta pillantásával. Újabb korty, majd még egy... túl gyorsan iszom, figyelmetlen vagyok, egyáltalán nem így gyakoroltam. De muszáj kitörölni a felidézett emléket. Tovább iszom hát: kortyolok, nyelek, amíg végre pihenni tudok, amikor Damen arca elhalványul a fejemben. Amikor felébredek, megtölt a mindent elsöprő szeretet meleg, békés érzése. Mintha egy arany napsugárnyalábban hevernék, olyan biztonságos, boldog érzés. Szeretnék így maradni örökre. Szorosan lehunyom a szemem, kapaszkodom a pillanatba, amíg csak egy alig érezhető csiklandozás fel nem riaszt, és ki nem ugrom az ágyból. A szívemhez kapok, ami olyan gyorsan ver, hogy érzem a tenyeremmel. Egy fekete toll hever a párnámon. Az a fekete toll, amit a parókámból húzott ki emlékbe. Damen itt járt. Az órára nézek, csodálom, hogy ilyen sokáig aludtam. A szoba másik felében a falnak támasztva megpillantom a festményt, amelyet a csomagtartóban hagytam. De meglepetésemre nem a Damen festette Picasso, a Szőke nő, hanem egy szőke lány van a képen, amint egy ködös kanyonon fut keresztül. Akárcsak az álmomban. Anélkül, hogy tudnám, mit csinálok, fogom a kabátomat, papucsba bújok, és Sabine szobájába

viharzom a kocsikulcsért. A fiókjában rejtegeti. Lerohanok a garázsba és indítok, de fogalmam sincs, miért és hová megyek. Csak azt tudom, hogy ha odaérek, majd kiderül. Laguna belvárosa felé tartok, észak felé. Áthajtok a partra vezető szűkületen, rá a sétányra, ahol szökdécselésre kényszerítem a járókelőket, majd amikor kiszabadulok a zsúfolt utcák közül, rálépek a gázra. Rutinból elautózom a vadasparkig, és beállok a parkolóba. Zsebre vágom a kulcsot és a mobilomat, majd elindulok a sétaúton. A köd gyorsan sűrűsödik, alig látni keresztül rajta. Az egyik felem azt mondja, forduljak sarkon és húzzak haza, mert tiszta őrület itt császkálni egyedül a sötétben, de nem tudok megállni. Láthatatlan erő húz magával, a lábamnak mintha saját akarata lenne, ami ellen nem tehetek semmi. Vacogva zsebre dugom a kezemet, és tovább botladozom. Gőzöm sincs, hová megyek, semmi cél nincs előttem, épp ahogy eljöttem otthonról. Csak akkor fogom megtudni, hová megyek, ha odaértem. Belerúgok egy kőbe, és fájdalmamban ordítva orra esem. Mire megcsörren a mobilom, már csak vinnyogok. – Mi van? – szólok bele, miközben feltápászkodom. Alig kapok levegőt. – Így kell felvenni a telefont? Csak mert nem jön be. – Mit akarsz, Miles? – Lesöpröm a ruhámról a földet, és továbbmegyek. Ezúttal jobban figyelek a lábam elé. – Csak szólni akartam, hogy egy nagyon veszett buliból maradsz ki. Mivel tudom, mennyire odavagy a bulizásért mostanában, gondoltam, meghívlak. Bár, hogy őszinte legyek, inkább nevetséges, mint vicces. Látnod

kéne. Több száz gót fiú meg lány nyüzsög itt a kanyonban, mint valami Drakulagyűlésen. – Haven is ott van? – kérdezem. A gyomrom akaratlanul is összerándul, amikor kimondom a nevét. – Aha, Drinát keresi épp. Emlékszel a nagyon titkos bulira? Na, ez az. Az a csaj képtelen titkot tartani, még a sajátját is elkotyogja. – Azt hittem, Haven már nem gót. – Ő is, és hidd el, nagyon ki volt akadva, hogy túlöltözött mindenkit. Egy domb gerincére érek, amikor megpillantom a fényárban úszó völgyet. – Azt mondtad, hogy a kanyonban vagy? – Ja. – Én is. Illetve majdnem. – Elindulok lefelé a lejtőn. – Várj csak! Itt vagy? – Aha, megyek a fény felé. – Az alagúton átmentél már? Ha-ha, vágod? – Amikor nem válaszolok, folytatja: – Honnan tudsz erről egyáltalán? Hát, alkoholmámorban ébredtem, és egy fekete toll csikizte az orromat, meg ott volt az a festmény a falnak támasztva, szóval tettem, amit bármelyik örült: felvettem a kabátomat, papucsot húztam, és iderohantam hálóingben! Ezt persze nem mondhatom, úgyhogy inkább hallgatok. Ami csak gyanakvóbbá teszi Milest. – Haven mondta el? – kérdezi némi éllel a hangjában. – Csak mert megesküdött, hogy csak nekem szólt. Nincs harag, de akkor is!

– Nem, Miles, nem ő szólt, rájöttem magamtól. Mindegy, mindjárt ott vagyok, szóval perceken belül találkozunk, ha nem tévedek el a ködben. – Köd? Nincs is... Mielőtt befejezhetné, valaki kikapja a kezemből a telefont. – Szia, Ever. Mondtam, hogy találkozunk még – mosolyog rám Drina.

harminc Tudom, futnom kéne, sikítani, csinálni valamit. De ehelyett a földbe gyökerezett lábbal állok, mintha a papucsom odanőtt volna a talajhoz. Drinára meredek, csodálkozom, hogy kerültem ide, és vajon mi jár a fejében? – A rohadék szerelem, mi? – mosolyog. Félrebillentett fejjel végigmér. – Amikor találkozol végre álmaid férfijával, egy pasival, aki túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, egyszercsak rájössz, hogy tényleg túl jó, hogy igaz legyen. Aztán arra ébredsz, hogy nyomorult vagy és magányos, és hát, lássuk be, többnyire részeg. Szomorú, bár azt kell mondjam, élveztem figyelni ezt a kis folyamatot, ahogy csúszol lefelé a lejtőn a serdülőkori alkoholizmusba. Annyira kiszámítható, olyan... klisé. Tudod, hogy értem. Hazudozás, titkolózás, lopás, minden erőddel arra koncentrálsz, hogy fennmaradjon a kábulat. Ettől nekem csak könnyebb dolgom volt. Minden korttyal gyengült a védelmed, és ahogy lebénította az ingereket, sérülékeny maradt az elméd, kinyílt, és könnyebben tudtalak idecsalni. — Megszorítja a karomat, éles körmei a csuklómba

mélyednek, amint magához húz. Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de nem sikerül. Iszonyúan erős. – Halandók – csücsörít megvetéssel. – Olyan jó móka, olyan könnyű célpont vagytok! Gondolod, hogy azért hoztam össze ezt az aprólékos csapdát, hogy könnyedén vége legyen? Persze van egyszerűbb módja is. A fenébe is, ha akartam volna, kicsinállak a hálószobádban, ahelyett, hogy felállítom a színpadot. Sokkal gyorsabb lett volna, bár nem olyan szórakoztató. Egyikünknek sem, egyetértesz? Tátott szájjal nézem a makulátlan arcot, a tökéletes frizurát, a rá szabott, épp a megfelelő helyeken simuló és bővülő fekete selyemruhát. Kiemeli lélegzetelállító szépségét. Amikor végigsimít a haján, megpillantom az Ouroboros-tetoválást, de amint pislogok, az el is tűnik. – Nos, nézzük csak! Azt hitted, Damen csalt idáig, ő hívott az akaratod ellenére. Sajnálom, hogy csalódnod kell, Ever, de én voltam, az egész bonyolult cselszövés az én művem. Imádom december 21-ét, te nem? A téli napforduló, a leghosszabb éjszaka, nevetséges bulik a hülye kanyonokban. – Vállat von. A csuklójára tetovált kígyó elővillan. – Van drámai érzékem, ugye? Érdekesebbé teszi az életet, nem igaz? Próbálok elhúzódni ismét, de még szorosabban markolja a karomat, a körmei iszonyú fájdalommal vájnak a húsomba. – Tegyük fel, hogy elengedlek! Hová mész? Elfutsz? Gyorsabb vagyok. Megkeresed a barátnődet? Ajjaj, baj van! Haven nincs itt. Sajnos nem a jó bulira küldtem, nem a jó kanyonba. Épp engem keres a nevetséges vámpírpalánták között. – Felnevet. – Gondoltam, jobban

élveznénk egy kisebb, intimebb összejövetelt. A díszvendég már meg is érkezett – mér végig mosolyogva. – Mit akarsz? – Csikorgatom a fogamat a szorításában. A csuklómban összepréselődnek a csontok. Elviselhetetlen a fájdalom. – Ne sürgess! – Hihetetlenül zöld pillantása a szemembe mélyed. – Mindent a maga idejében. Hol is tartottam, amikor faragatlanul félbeszakítottál? Ó, igen! Rólad beszéltünk, hogy hogy kerültél ide, és hogy derült ki, hogy ez nem az, amire számítottál. Igazság szerint nem is volt, nem is lesz. Látod? Damen meg én már régóta együtt vagyunk. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon... érted. És ennek a sok együtt töltött évnek és a hosszú életünknek dacára te mindig felbukkansz és az utamba állsz. A földet bámulom. Hogy lehettem ilyen hülye, ilyen naiv! Az egész nem Havenről szólt, hanem rólam! – Ó, ne hibáztasd magad! Nem ez az első alkalom, hogy elköveted ezt a hibát. Én vagyok a felelős a halálodért már... lássuk csak, hány életnyi idő óta? Mindegy, nem is számolom. Hirtelen eszembe jut, mit mondott Damen a parkolóban: hogy nem akar megint elveszíteni. Amikor Drinára nézek, kisöpröm a gondolatot a fejemből, hiszen tudom, hogy látja. Elindul, magával húz a karomnál fogva, így kénytelen vagyok körbe-körbe forogni vele. Csettint a nyelvével. – Nézzük csak, ha a memóriám nem csal, és nem csal, az elmúlt néhány alkalommal is ilyet játszottunk. „Csokit vagy cselt!”. És azt hiszem, úgy tisztességes, ha tudod, hogy nem túl jól végződött. Számodra. Szóval,

nem úgy fest, hogy meguntad, úgyhogy talán ismét megpróbálhatjuk. Szédülök a forgástól, a maradék alkohol még dolgozik a véremben. – Láttad már, hogy játszik a macska az egérrel? – mosolyog rám. Felragyog a szeme, megnyalja a száját. – Játszadozik a szegény, szánalmas kis zsákmányával, amíg csak meg nem unja, aztán hamm! Véget vet a bulinak. Lehunyom a szemem, nem akarom hallani. Ha mindenképp meg kell halnom, miért nem történik már meg? – Nos, az volna a „csoki", legalábbis nekem. Nem vagy kíváncsi a cselre is? Kissé lassú észjárású vagy ehhez, de nem baj, elmondom azért. Na, a trükkös rész az, amikor elengedlek, és figyelem, ahogy körbe-körbe rohangálsz és próbálsz kitérni előlem, amíg ki nem merülsz, és végre közelebb juthatok az igazi élvezethez. Nos, mi legyen? Lassú halál? Vagy szörnyen lassú halál? Gyerünk, megy az idő! – Miért akarsz megölni? Miért nem hagysz békén? Damen meg én már nem vagyunk együtt, hetek óta nem is láttam! Drina csak nevet. – Semmi személyes, Ever. De Damen és én valahogy mindig jobban kijöttünk, miután... eltávolítottalak. Úgy gondoltam, gyors halálra vágyom, de meggondolom magam. Nem fogom harc nélkül feladni. Még ha esélyem sincs a győzelemre. Drina arcára kiül a csalódottság. – Szóval legyen a csel? Jól van, eredj!

Elereszti a karomat, én pedig eliramodok a kanyonban. Tudom, hogy valószínűleg semmi nem menthet meg, de meg kell próbálnom. Kisöpröm a hajamat az arcomból, és vakon rohanok a ködben, reménykedem benne, hogy megtalálom az ösvényt, amely vissza visz a kocsimhoz. A tüdőm fel akar robbanni, elveszítem a papucsomat, de futok. Az éles, hideg kövek összevagdossák a talpamat. A fájdalom szinte lyukat éget a bordáimon. A hegyes ágak letépik rólam a dzsekimet. Futok az életemért – még ha nem is hiszem, hogy megéri élni. És futás közben eszembe jut, hogy rohantam már így. De ahogy az álmomban is, nem tudom, hogyan végződött. Elérem a tisztás szélét, már-már majdnem az ösvénynél vagyok, amikor Drina lép ki a ködből, és megáll előttem. Kikerülöm és megpróbálok elfutni mellette, de ő egykedvűen felemeli a lábát és elgáncsol. Tisztességesen pofára esem. Fekszem a földön, és nézem a vértócsát az arcom előtt, míg Drina gúnyosan nevet. Óvatosan az arcomhoz nyúlok, érzem, hogy eltört az orrom. Feltápászkodom, kiköpdösöm a számba került kavicsokat. Összerándulok, amikor némi vér és fogak is jönnek vele. – A mindenit, de rosszul nézel ki, Ever! – fintorog undorral. – Komolyan rosszul nézel ki. Én nem tudom, Damen mit evett rajtad! A testemben fájdalom tombol, a lélegzetem felületes és gyenge. Fémes ízű, keserű vér borítja a nyelvemet.

– Akkor elmesélem a részleteket, bár legközelebb megint nem fogsz emlékezni semmire. Mondjuk, mindig mókás arcot vágsz, amikor elmagyarázom – nevet. – Nem tudom miért, de ezt a részt sose unom meg, nem érdekes, hányszor kell előadni. Ráadásul, ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy elnyújtott élvezettel jár. Mint valami előjáték, ha egyáltalán tudod, mi az. Minden életedben szűzként kellett meghalnod. Ami szomorú lenne, ha nem lenne olyan vicces. – Csípőre teszi a kezét. – Na, hol is kezdjem, hol is kezdjem? – Csücsörítve néz, vörösre lakkozott körmeivel a csípőjén dobol. – Oké, mint azt már tudod, én emeltem el a festményt a csomagtartódból. Te, mint a Szőke nő? Ki... van... zárva. Köztünk legyen szólva, Picasso kiakadna. Még mindig szeretem. Dament. Nem azt a vén, halott festőt. Mindegy, lássuk csak! Én tettem oda a tollat. Damen olyan... érzelgős – forgatja a szemét. – Ó, és az álmot is én kreáltam a fejedben. Milyen volt a hónapokig tartó rejtélyes előérzet? Nem, nem fogom elmagyarázni a miérteket meg a hogyanokat, mert túl sokáig tartana, és igazság szerint nem is fontos ez ott, ahová te mész. Kár, hogy nem haltál meg a balesetben, mert egy csomó gondot megspórolhattunk volna mindannyian. Van fogalmad róla, mennyi bajt okoztál? Evangeline meghalt miattad, és Haven... látod, milyen közel járt hozzá? Komolyan, Ever, olyan önző vagy! Nem felelek. Vajon ezt megbánásként értékeli? Nevet. – Nos, most, hogy kifelé áll a szekered rúdja, igen, a beismerés nem árthat meg. – Esküre emeli a jobb kezét. – Én, Drina Magdalena Auguste – felhúzott szemöldökkel mondja az utolsó szót –, beismerem, hogy

meggyilkoltam Evangeline-t, azaz June Portert, aki mellesleg egy senki volt, szóval ez közel sem olyan szomorú, mint gondolnád. Muszáj volt eltennem láb alól, hogy hozzáférjek Havenhez. Igen, ahogy gyanítottad, szándékosan elloptam a barátnődet. Könnyű dolog egy hozzá hasonló, elveszett és szeretethiányos kislányt elcsábítani, aki annyire vágyik a figyelemre, hogy bármit megtesz annak, aki egy kicsit is észreveszi. Igen, rávettem, hogy csináltasson egy tetoválást, ami majdnem megölte, de csak mert nem tudtam eldönteni, hogy megöljem, vagy megöljem és visszahozzam halhatatlanként. Rég volt már követőm, és azt kell mondjam, nagyon élveztem. De mindig is határozatlan voltam. Amikor sok lehetőség tárul eléd, és egy egész örökkévalóságnyi időd van, hogy mindet végigpróbáld, nehéz nem mohónak lenni! – Drina mosolyog, akár egy vásott gyerek. – Túl sokáig vártam, aztán felbukkant Damen a maga jó szándékú, önzetlen, balfék módján – a többit tudod. Ja, és én szereztem a szerepet a Hajlakkban Milesnak. Amúgy saját maga is megkapta volna, mert nagyon tehetséges srác. Mindenesetre biztosra mentem, és bemásztam a rendező fejébe, hogy rá szavazzon. Aztán ott van Sabine és Jeff. Erről is én tehetek. De jól működött, nem? Képzeld el, a te okos, sikeres, intelligens nagynénéd belezúg abba a vesztesbe! – Felnevet. – Szánalmas, de azért vicces, nem gondolod? De miért? Miért csináltad? – gondolom. Nem tudok beszélni, a legtöbb fogam odalett, és a saját véremet nyelem. Tudom, hogy olvas a gondolataimban, ezért nem is szükséges beszélni. Miért kevertél bele másokat, miért nem csak engem?

– Meg akartam mutatni, milyen magányosnak lenni. Azt akartam, hogy tudd, milyen könnyen elhagynak az emberek valami jobbért, érdekesebbért. Egyedül vagy, Ever. Elhagyottan, szeretetlen, egyedül. Az életed szánalmas és semmi értelme. Amint látod, szívességet teszek. Biztos vagyok benne, hogy nem fogod megköszönni. Nézem Drinát, és nem hiszem el, hogy egy csodaszép nőnek hogyan lehet ennyire rút a lelke. A szemébe nézve hátrálok egy apró lépést, remélve, hogy nem tűnik fel neki. Már nem vagyok Damennel. Rég szakítottunk. Miért nem keresed meg, és megyünk a magunk útján? Felejtsük el, ami történt. Remélem, hogy elterelem a figyelmét. Nevetve az égre pillant. – Hidd el, te vagy az egyetlen, aki elfelejti, ami történt. Bár azért annyira nem egyszerű. Fogalmad sincs, hogy működik, ugye? Igaza van. – Damen az enyém. Mindig is az enyém volt. Sajnos te mindig felbukkansz az ostoba, unalmas, ismétlődő reinkarnációidban. És mivel folyton ezt csinálod, az én feladatom, hogy felkutassalak, és minden alkalommal megöljelek. – Egy lépéssel közelebb jön, én egy lépést hátrálok. Rálépek egy éles kőre, és összerándulok az elviselhetetlen fájdalomtól. – Az fáj? Várj csak! Körülnézek, rémülten keresem a kiutat, valami menekülési lehetőséget. Hátrálok, és ismét elesem. A kezembe akad egy éles szikla, megmarkolom, és Drina arcába vágom. A kő kihasít az arcából egy darabot.

Nevet. Az arcán ütött lyukból vér csorog és látszik, hogy két fogát is kiütöttem. Iszonyodva nézem, ahogy begyógyul a seb, és a helyén újra a tiszta, hibátlan szépség ragyog. – Már megint! – sóhajt fel. – Próbálkozz valami újjal, lássuk, tudsz-e szórakoztatni egy ideig! Elém áll csípőre tett kézzel, felhúzott szemöldökkel figyel. Nem futok el. Nem mozdulok. Nem vagyok hajlandó felvenni a nyúlcipőt, hogy aztán jól szórakozzon, amikor elkap. Amit mondott, mind igaz. Az életem tényleg egy szörnyű, magányos rom. Akihez csak hozzáérek, lehúzom magammal. Nézem, ahogy közeledik, várakozással mosolyog. Tudja, hogy közeleg a végem. Behunyom a szemem, és a baleset előtti pillanatokra gondolok. Egészséges voltam és boldog, családom volt. Olyan élénken képzelem magam elé azt a napot, hogy érzem a meleg bőrülést a lábam alatt, érzem, ahogy Puszedli farka a combomnak ütődik, hallom, ahogy Riley teli torokból énekel. Látom anya mosolyát, amikor hátrafordul, hogy megveregesse Riley térdét. Látom apa szemét, ahogy minket figyel a visszapillantó tükörből kedves, szerető mosollyal... Belekapaszkodom a pillanatba, dajkálom, élvezem az érzést, az illatokat, a hangokat, az érzelmeket, bár nem vagyok ott. Szeretném, ha ez lenne az utolsó pillanat, mielőtt mennem kell, az utolsó perc, amikor igazán boldog voltam. Egészen belemerülök, pedig még mindig itt vagyok a kanyonban. Drina felhördül: – Mi a franc!? Kinyitom a szemem, és látom, hogy tátott szájjal bámul rám. Lenézek. A hálóingem szakadásai eltűntek, a

lábam nem véres és a térdemről is eltűntek a horzsolások. A nyelvemmel ép fogakat tapintok, és amikor az orromhoz nyúlok, érzem, hogy az arcom is meggyógyult. Nem tudom, mi akar ez lenni, de gyorsan kell cselekednem, mielőtt késő lesz. Drina hátrál egy lépést, a pillantása tele kérdésekkel, felé indulok. Nem tudom, mit hoz a következő lépés vagy az azutáni. Csak azt tudom, hogy kifutok az időből, amikor hozzálépek és megkérdezem: – Hé, Drina, csokit vagy cselt?

harmincegy Először csak mered rám. Hitetlenkedő zöld szeme tágra nyílik. Aztán felszegi az állát, és rám vicsorít. Mielőtt támadhatna, rávetem magam. Le akarom ütni a lábáról, amíg tehetem. De amint előrevetődöm, megpillantom azt az aranyszínben ragyogó fényfátylat, egy fénylő kört, amit az álmomban láttam. Ragyog és hívogat. Tudom, hogy Drina kreálta az álmokat, tudom, hogy csapda lesz, mégse tudok ellenállni, és a fény felé fordulok. Pompás ködszerűség burkol be, szerető, meleg és átható fény, amely megnyugtatja az idegeimet, és elsöpri minden félelmemet. Élénkzöld mezőre érkezem. A fűszálak felfogják az esésemet. Körülnézek a réten. A nyíló virágok mintha belülről ragyognának, égig érő fák veszik körül a tisztást, az ágaik érett gyümölcstől roskadoznak. Fekszem, és próbálom befogadni a látványt. Úgy érzem, már jártam itt. – Ever! Harcra készen ugrom talpra. Amikor megpillantom Dament, hátrálok egy lépést, hisz nem tudom, kinek az oldalán áll.

– Nyugi, Ever! Minden rendben. – Mosolyogva felém nyújtja a kezét. Nem fogadom el, nem fogok bedőlni megint! Drinát keresem, miközben hátrálok. – Nincs itt. Biztonságban vagy, csak én vagyok. Tétovázom, hogy higgyek-e neki vagy sem, kétlem, hogy valaha biztonságos lehetne a társaságában. Mérlegelem a lehetőségeimet (elég kevés van belőlük), és végül megszólalok: – Hol voltál? – Ahelyett, hogy azt kérdezném: Meghaltam? – Biztosíthatlak, hogy életben vagy - nevet. – Ez itt Nyárvidék. Nézek rá, és kicsit sem értem, miről beszél. – Ez egy olyan hely, ami... valahol más helyek között van. Mint egy várószoba. Vagy pihenőhely. Dimenziók közötti dimenzió, ha így jobban tetszik. Az Örök Nyár Birodalma. – Dimenziók? – A szó idegen számomra, legalábbis az ő értelmezésében. Amikor a kezemért nyúl, gyorsan elhúzódom, mert tudom, hogy nem láthatok tisztán, ha hozzám ér. Rám néz és vállat von. Int, hogy kövessem, keresztül a mezőn, ahol minden virág, minden fa, minden fűszál úgy hajlong és ring, mintha együtt táncolnának. – Hunyd be a szemed! – suttogja. Amikor nem teszem, hozzáteszi: – Légy szíves! Lehunyom. Félig. – Bízz bennem! – sóhajt fel. – Ez egyszer. – Jól van. És most? – kérdezem lehunyt szemmel. – Képzelj el valamit!

– Hogy érted ezt? – kérdezem, azonnal elképzelve egy elefántot. – Valami mást. Gyorsan! Felnézek és riadtan látom, hogy egy hatalmas elefánt tart felénk, aztán elképedve figyelem, ahogy pillangóvá változik, egy gyönyörű császárpillangóvá, aki az ujjam hegyére száll. – Hogyan... ? - dadogok, miközben a pillantásom vadul repdes Damen és a pillangóm fekete csápjai között. – Megpróbálod még egyszer? – nevet rám Damen. Összeszorítom a számat, és próbálok valami jóra gondolni, valamire, ami jobb az elefántnál vagy a pillangónál. – Gyerünk! Nagyon mókás, sose unod meg. Lehunyom a szemem és elképzelem, ahogy a pillangó madárrá változik. Amikor felnézek, egy színes papagáj ül az ujjamon. Amikor lekakálja a kezemet, Damen a kezembe nyom egy zsebkendőt. – Mi lenne, ha valami kevésbé... piszkossal próbálkoznál? Figyelem, ahogy a madaram elrepül. Elszántan lehunyom a szemem, és amikor kinyitom, a madár helyett Orlando Bloom áll a tisztáson. Damen felnyög, és a fejét csóválja. – Valódi? – suttogom a mosolygó Orlandót bámulva, aki rám kacsint. – Nem tudsz élő embereket megjeleníteni, csak a másukat. Szerencsére mindjárt kifakul. Kicsit elszomorodom, amikor eltűnik. – Mi folyik itt? - kérdezem Dament. – Hol vagyunk? Hogy lehetséges ez?

Damen rám mosolyog. Feltűnik egy gyönyörű, szürke csődör. Miután felsegít a lóra, megjelenik a sajátja is: egy fekete mén. – Lovagoljunk! Egymás mellett megyünk, egy szépen nyírt ösvényen, át a virágokkal teli völgyön, fák és ragyogó szivárványok alatt. Amikor megpillantom a papagájomat egy macska mellett ülni, letérek az ösvényről, hogy elhessentsem onnan, de Damen megragadja a szárat és így szól: – Nyugi! Nem ellenségek. Itt mindig béke van. Csendben lovagolunk, bámulom a minket körülvevő szépséget, mindent be akarok fogadni, de a kérdéseim elkezdenek feltolulni bennem, és nem tudom, hogy kezdjem. – A fényfátyol, amit láttál? Ami magába húzott? Én csináltam. – A kanyonban? – És az álmodban – bólint. – De Drina azt mondta, ő kreálta az álmot. - Ránézek. Magabiztosan ül a lovon. Eszembe jut a festmény, ami egy szürke mén hátán ülve ábrázolja, karddal az oldalán. Jó ideje gyakorolhatja. – Drina megmutatta a helyet, én megmutattam a kijáratot. – Kijáratot? – Hevesen ver a szívem. – Nem azt a kijáratot – rázza a fejét. Mondtam már, hogy nem haltál meg. Valójában jobban élsz, mint valaha. Képes vagy manipulálni és teremteni bármit, amit szeretnél. De ne gyere ide túl gyakran, rá lehet szokni.

– Mindketten formáltátok az álmaimat? - hunyorgók Damenre. Próbálok valami fogódzót találni a bizarr események láncolatában. – Mint valami... összeesküvés? Bólint. – Ki vagyok szolgáltatva a saját álmaimnak? – Felemelem a hangomat, mert nincs ínyemre a dolog. – Annak a bizonyos álomnak igen. Összevonom a szemöldököm. – Bocsáss meg, de nem gondolod, hogy ez egy kissé agresszív módszer? Jézusom! És miért nem vetettél véget neki, ha tudtad, hogy mi következik? Szomorú, fáradt tekintettel néz. – Nem tudtam, hogy Drina az. Csak... figyeltem az álmaidat, valamitől nagyon féltél, és megmutattam az ide vezető utat. Ez a hely mindig biztonságos. – Drina miért nem követett? – Mert ő nem látja – szorítja meg a kezemet. – Ezt csak te látod. Minden olyan furcsa, semmi értelme az egésznek. – Nyugi, majd megérted! De most élvezzük egy kicsit, jó? – Miért olyan ismerős? – Halvány felismerést érzek, de nem tudom hová tenni. – Mert itt találtam rád. Ránézek. – A testedet a kocsi mellett találtam, ez igaz. De a lelked már itt járt. – Megállítja a lovakat, és lesegít a nyeregből. Egy napsütötte helyre vezet, ahol a fű aranyfényben ragyog, és ahol a következő pillanatban egy nagy, párnázott kanapé jelenik meg, mellette zsámolyok, hogy feltehessük a lábunkat. – Még valami? – mosolyog.

Lehunyt szemmel odaképzelek egy kávézóasztalkát, pár bigyót, lámpákat, egy szép perzsaszőnyeget, és hamarosan egy szabadtéri nappali szobában találjuk magunkat. – Mi van, ha elered az eső? – kérdezem. – Jaj, ne... Késő, máris bőrig ázunk. – A gondolatok teremtenek – bólint, kezében egy hatalmas esernyővel. Az eső kitartóan csurog az ernyőről a szőnyegre. – Ugyanúgy működik, mint a Földön, csak ott lassabban működik. Itt azonnali a hatás. Ez Nyárvidék. – Anyu mondta mindig, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a végén megkapod – nevetek rá. – Most már tudod, honnan származik. Elállítanád az esőt, ha megkérlek? – Hogyan... – Csak gondolj egy meleg és száraz helyre. Egy gyönyörű rózsaszín homokos strandon fekszünk. – Elég lesz! – nevet Damen, amikor megjelenik egy puha, óceánkék törülköző is. Amikor hátradőlök és behunyom a szemem, Damen beigazolja a sejtésemet. Nem mintha nem jöttem volna rá magamtól, de azért jó egy egész mondatban hallani. A mondat így kezdődik: – Halhatatlan vagyok. És így végződik: – Ahogy te is. Ilyet nem hall az ember lánya mindennap. – Mindketten halhatatlanok vagyunk? - nézek fel rá fél szemmel. Hogy lehet egy ilyen bizarr beszélgetést

folytatni ilyen hétköznapi módon? Bár Nyárvidéken még ez sem tűnik furcsának. Bólint. – Te tettél halhatatlanná? Megint bólint. Piszkálom a törülközőből elszabadult cérnát, és még mindig nem vagyok képes felfogni. Eszembe jut, hogy a nem túl távoli múltban azt hittem, hogy médiumnak lenni átok, és most tessék! – Nem olyan rossz. Nézz körül, ennél jobb nem is lehet. – De miért? Nem gondoltál arra, hogy mondjuk, nem akarok halhatatlan lenni? Hogy hagynod kéne elmenni? Figyelem, ahogy elfordítja a tekintetét, és néz mindenhová, csak rám nem. – Igazad van. Önző voltam. Mert az az igazság, hogy leginkább saját magamnak mentettelek meg. Nem tudnám elviselni, ha megint elvesztenélek, miután... – megrázza a fejét. — Nem voltam biztos abban, hogy működik a dolog. Visszahoztalak, de nem voltam benne biztos, hogy mennyi időre. Nem tudtam, amíg meg nem láttalak a kanyonban... – Figyeltél? - kérdezem kételkedve. Bólint. – Úgy érted, ott voltál? – Nem, csak figyeltelek, távolról. Nehéz elmagyarázni. – Na, tisztázzunk valamit! Távolról figyeltél, láttál mindent, és nem próbáltál megmenteni? – Olyan dühös vagyok, hogy alig kapok levegőt. – Nem, amíg nem akartad, hogy megmentsenek. Akkor jelent meg a fátyol és húzott magába.

– Hagytál volna meghalni? – Messzire húzódom tőle, nem akarok a közelében lenni. Az arca teljesen komoly. – Igen, ha ezt akartad volna. Ever, amikor legutóbb találkoztunk, a parkolóban azt mondtad, gyűlölsz azért, amit tettem, hogy olyan önző voltam, hogy elválasztottalak a családodtól, és visszahoztalak. Nagyon fájtak a szavaid, de tudtam, hogy igazad van. Nem volt jogom beleavatkozni. De a kanyonban, amikor rájuk gondolva megteltél szeretettel, az a szeretet mentett meg, az gyógyított meg, és akkor már tudtam. És a kórházban? Miért nem. gyógyítottam meg magam akkor is? Miért kellett ennyit szenvednem a sok töréstől, vágástól, a zúzódástól? Miért nem... regenerálódtam, ahogy a kanyonban? – gondolom keresztbe tett karral. Nem igazán hiszek Damennek. – Csak a szeretet gyógyít. A harag, a bűntudat és a félelem csak pusztítani képes. – Ez a másik. Nem igazság, hogy olvasol a gondolataimban, és én nem tudok a tieidben. Felnevet. – Tényleg azt akarod? Azt hittem, ez az egyik dolog, ami tetszik bennem. Lesütöm a szemem és elpirulok, amikor eszembe jut, mennyi kínos gondolatot oszthattam meg vele akaratlanul. – Van módja, hogy elzárd a gondolataidat előlem. Kéne beszélned Avával. – Ismered Avat? – meredek rá. Hirtelen úgy érzem, összeesküdtek ellenem. – Rajtad keresztül ismerem, a gondolataidból.

Egy csapat arra ugrándozó nyuszit figyelek, aztán ránézek. – És a lóversenypálya? – Megérzés, te is úgy csináltad. – És amikor vesztettél? – Muszáj veszíteni néha, különben gyanakodni kezdenek az emberek. De fel voltam rá készülve, nem? – A tulipánok? – Teremtés. Ahogyan az elefántot és ezt a strandot csináltad. A tudatosság életet teremt ott, ahol addig energia is alig volt. Nem olyan bonyolult, mint ahogy az emberek gondolják. Ráncolom a homlokomat. Nem igazán értem, mindegy, hogy szerinte mennyire egyszerű. – A saját valóságunkat mi magunk teremtjük. És igen, otthon is képes vagy rá. – Látja előre a kérdésemet, ami csak alig formálódott meg a fejemben. – Valójában már csinálod is, csak nem veszed észre, mert sokkal tovább tart, mint itt. – De neked nem. – Nézd, én már itt vagyok egy ideje, rengeteg időm volt gyakorolni. – Mióta? - kérdezem az arcát fürkészve. Eszembe jut a szoba a házában. – Nagyon régóta – néz félre. – Én is örökké fogok élni? – Ez tőled függ. Nem kell ilyesmiket csinálnod. Simán élheted az életedet. Dönthetsz úgy, hogy elmész, amikor eljön az idő. Én csak lehetőséget szolgáltatok, a döntés a tiéd.

Nézem az óceán csillogó hullámait. El sem hiszem, hogy létezik, és hogy én csináltam. Klassz dolog a varázslat, de a gondolataim elsötétülnek. – Tudnom kell, mi történt Havennel. Amikor rajtakaptalak... – fintorgok az emléktől. – És mi van Drinával? Ő is halhatatlan, igaz? Őt is te...? És hogy kezdődött egyáltalán? Hogyan lettél halhatatlan? Hogy történik meg ilyesmi? Tudtad, hogy ő ölte meg Evangeline-t és Havent is majdnem? És mi van azzal a rémes szobával a házadban? – Mi volt a kérdés? – nevet. – Ja, és még valami! Hogy értette Drina, hogy megölt engem, újra meg újra? – Ezt mondta? – Damen arcából kifut a vér. – Aha! – Megjelenik előttem Drina önelégült, dölyfös arca. – Hülye halandó, már megint bedőltél a trükknek, bla-bla-bla... Azt hittem, figyeltél, és láttad az egészet. – Nem láttam mindent, csak későn kapcsolódtam be – motyogja fejcsóválva. – Istenem, Ever, ez az én hibám, mindenről én tehetek. Tudhattam volna, hogy nem kéne belevonni téged, hogy békén kell hagyjalak... – Azt is mondta, hogy New Yorkban találkoztatok. Legalábbis Havennek ezt mondta. – Hazudott. Nem voltam New Yorkban. – Annyi fájdalom van a szemében, ahogy rám néz, hogy muszáj megfognom a kezét. Megráz, hogy mennyire szomorú és sérülékeny, szeretném eltörölni ezt az érzést. Megcsókolom, remélve, hogy érzi, bármit tett is, jó eséllyel megbocsátom. – Ez a csók minden újjászületéssel édesebb lesz – sóhajt fel. Elhúzódik, és kisöpri a hajamat az arcomból. – Bár ennél tovább sosem jutottunk. Most már tudom,

hogy miért. – Az enyémnek támasztja a homlokát, megtölt örömmel, szerelemmel, aztán elhúzódik. – Ó, és a kérdéseid. Hol kezdjük? – Esetleg az elején. Elkalandozó tekintettel bólint. Letelepszem mellé törökülésben. – Apám álmodozó volt. Művész, kontár tudós és alkimista. Volt egy népszerű elmélet akkoriban... – Mikor is? - Helyeket akarok, dátumokat, dolgokat, amelyekbe kapaszkodni lehet, amelyek után kutathatok, nem valami filozofikus mesét absztrakt elméletekkel. – Régen. Kicsit idősebb vagyok nálad. – Jó, de pontosan mennyi? Mekkora korkülönbséggel kell számolnom? – kérdezem kételkedve, de ő csak a fejét rázza. – Elég annyit tudnod, hogy apám alkimista barátaival hitte, hogy minden dolog egyetlen elemére egyszerűsíthető, így lehetséges ennek az egy elemnek az elkülönítése. Aztán ebből bármit létrehozhatsz. Evekig dolgozott ezen az elméleten, képleteket gyártott, aztán elvetette őket, míg meg nem halt anyámmal együtt. Folytattam a kutatást, és végül sikerült tökéletesítenem. – Hány éves voltál? – próbálkozom újra. – Fiatal – vonja meg a vállát. – Elég fiatal. – Öregedhetsz még? Damen felnevet: – Igen. Van egy pont, ahol aztán csak... megállok. Tudom, jobban tetszik a kortalan vámpír-elmélet, de ez az élet, nem a fantázia, Ever. – Jó, és aztán? – sürgetem türelmetlenül. – Aztán, hogy a szüleim meghaltak, árván maradtam. Itáliában,

ahonnan eredetileg származom, a vezetéknév gyakran utal az illető származására vagy foglalkozására. Esposito azt jelenti: árva. Ezt a nevet kaptam akkor, de egy vagy két évszázada már nem használom, mert nem illik rám. – Miért nem használod a saját nevedet? – Bonyolult. Apám... apámra jóformán vadásztak. Úgy gondoltam, jobb, ha nem viselem a nevét. – És Drina? – kérdezem összeszoruló torokkal. Bólint. – Poverelli... vagyis szegény kicsike. Az egyház árvái voltunk, ott találkoztunk. Amikor megbetegedett, nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítem, így neki is adtam az italból. – Azt mondta, házasok vagytok. – Összeszorítom a számat, a torkom elszorul. Tulajdonképpen nem ezt mondta, de amikor a teljes nevét hallottam, egyértelmű volt. Damen elnéz mellettem, és az orra alatt motyog. – Így van? – kérdezem. Erősen ver a szívem, érzem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Bólint. – Igen, de ez nem az, aminek gondolod, olyan régen volt, hogy már aligha számít valamit. – Akkor miért nem váltatok el? Ha már aligha számít... – faggatom. Szúr a szemem és belepirulok a kérdésbe. – Álljak a bíróság elé egy házasságlevéllel, ami néhány évszázaddal ezelőtt kelt, és kérvényezzem a válást? Igaza van, de akkor is... – Ever, légy szíves! Adj egy kis időt! Nem vagyok olyan, mint te. Tizenhét éves vagy, én meg... több száz!

Több mint elég idő, hogy hibákat kövessek el. Van egy csomó dolog, aminek alapján megítélhetsz, és a Drinával való kapcsolatom szerintem pont nem egy ilyen dolog. Akkor máshogy mentek a dolgok. Én is más voltam. Hiú, felszínes, materialista. Nem voltam önmagam, mindent akartam, amit csak lehetett. Abban a pillanatban, amikor megláttalak, minden megváltozott. Amikor elvesztettelek... hát az elképzelhetetlen fájdalommal járt. Aztán később, amikor újra... - elhallgat. A pillantása távoli. - Nos, rád találtam, aztán megint elvesztettelek. És ez így ment újra és újra. A szerelem és a veszteség végtelen körforgása egészen mostanáig. – Akkor... reinkarnálódtunk? – Furcsa a szó a nyelvemen. – Én nem. Csak te. Én mindig itt voltam, ugyanúgy. – Ki voltam? – kérdezem hitetlenül, és elkápráztat a gondolat. – És miért nem emlékszem? Damen boldogan vált témát. – A visszaút egy utazás a Felejtés Folyóján. Nem kell emlékezned. Azért vagy itt, hogy tanulj, hogy fejlődj, hogy visszafizesd a karmikus tartozásaidat. Minden alkalommal tiszta lappal indulsz, és meg kell találnod a saját utadat. Ever, az élet nem egy vizsga, ahol puskázhatsz. – De hát te is csalsz azzal, hogy itt maradtál! – vigyorgok önelégülten Mr. Majd-Én-Megmondom-HogyMűködik-A-Világra. – Így is mondhatjuk. – Honnan tudod ezeket, ha sosem csináltad végig? – Sok időm volt tanulmányozni az élet rejtélyeit. Találkoztam néhány nagyszerű mesterrel. Annyit kell csak tudnod a reinkarnációidról, hogy mindig nő voltál –

mosolyog. – És mindig gyönyörű – simítja a fülem mögé a hajamat. – Mindig nagyon fontos számomra. A tengert nézem, és kreálok néhány hullámot a vicc kedvéért. Aztán elengedek mindent. Az egészet. Visszatérünk a szabadtéri nappalinkba. – Új helyszín? – mosolyog. – Csak a helyszín új, a téma nem. Felsóhajt. – Hosszú évek keresgélése után most újra rád találtam, és a többit tudod. Mély lélegzetet veszek, és az akaratommal fel-le kapcsolgatom a lámpát, amíg próbálom felfogni a történetet. – Drinával nagyon régen elváltak útjaink, de ez az idegesítő szokása, hogy... folyton előkerül. Emlékszel arra az estére a St. Regis Hotelben? Amikor együtt láttál minket? Próbáltam meggyőzni, hogy álljon tovább egyszer s mindenkorra. Szemlátomást nem sikerült. És igen, tudom, hogy megölte Evangeline-t. Emlékszel, amikor egyedül ébredtél a parton? Tudtam! Tudtam, hogy nem szörfözni volt! – gondolom összeszűkülő szemmel. – Megtaláltam a holttestét, de akkor már késő volt. Igen, Havenről is tudtam, de szerencsére őt sikerült megmentenem. – Szóval ez történt akkor éjjel, amikor azt mondtad, inni mentél. Bólint. – Miről hazudtál még? – kérdezem vádlón, karba font kézzel. - Hová mentél a Halloween-buliról? – Haza, Amikor láttam, hogy néz rád Drina, jobbnak láttam távol maradni tőled. Csakhogy nem ment.

Megpróbáltam. Végig próbálkoztam, de nem ment. Nem vagyok rá képes. Mindent tudsz. Bár szerintem egyértelmű, hogy miért nem voltam elérhető akkor. Vállat vonok és félrenézek, nem akarom ilyen könnyen elfogadni, még ha igaz is. – Ja, és az a rémes szobám, ahogy te hívod. Történetesen az a legboldogabb hely az életemben. Olyan, mint a te utolsó boldog pillanatod a kocsiban a családoddal. – Amikor rám néz, elfordítom a fejem, szégyellem, hogy elmondtam. – De be kell ismernem, jót nevettem, amikor rájöttem, azt hiszed, hogy vérszívó vagyok. Mosolyog. – Ó, elnézést kérek, azt hittem, mivel halhatatlanok futkorásznak körülöttem, gondoltam, esetleg tündérek, varázslók, farkas-emberek és... – megrázom a fejem. – Istenkém, úgy beszélsz erről, mintha tök normális lenne! Lehunyt szemmel felsóhajt. Amikor felnéz, így szól: – Nekem ez normális. Ez az életem. És most már a te életed is, ha úgy döntesz. Nem olyan rossz, mint hiszed, Ever, tényleg. – Hosszan néz a szemembe, és bár szeretném gyűlölni, hogy rávesz erre, képtelen vagyok. Érzem az ellenállhatatlan melegséget, a bizsergő vonzást, és lenézek az összekulcsolódó kezünkre. – Hagyd abba! – Mit? – Ezt a meleg, bizsergető tudod te, mit, hagyd abba! kérem. A szerelem és a gyűlölet között vergődöm. – Nem én csinálom, Ever – fúrja a pillantását a szemembe. – De igen. A... mindegy. – Összefonom a karomat, kíváncsi vagyok, hová vezet ez a beszélgetés.

– Nem én csinálom, esküszöm. Sose próbálkoztam ilyesmivel, hogy elcsábítsalak. – Ó, persze, és a tulipánok? Mosolyog. – Nem tudod, mit jelent, igaz? Összeszorított szájjal elnézek mellette. – A virágoknak jelentésük van. Semmi sem véletlen. Mélyet lélegzem, és a gondolataimmal átrendezem az asztalt. Bárcsak a gondolataimat rendezhetném át helyette! – Sokat kell tanulnod. De nem csupa móka az egész. Óvatosan, gondosan kell előre haladni. - Rám néz, hogy figyelek-e. – Óvnod kell az elmédet, nem szabad visszaélni az erejével. Drina egy jó példa erre. Diszkrétnek kell lenned, ami azt jelenti, hogy nem mondhatod el senkinek, és ez tényleg azt jelenti, hogy senkinek, érted? Vállat vonok. Mindegy. Tudom, hogy olvas a gondolataimban, amikor megcsóválja a fejét, és közelebb hajol. – Ever, komolyan mondom. Egy léleknek sem. Ígérd meg! Ránézek. Megszorítja a kezemet, és várakozással felhúzza a szemöldökét. – Cserkész becsszó - motyogom. Elereszti a kezemet, és hátradől a kanapén. – Hogy teljes legyen a kép, tudnod kell, hogy van kiút. Átkelhetsz. Tulajdonképpen meghalhattál volna a kanyonban, de ehelyett úgy döntöttél, maradsz. – De felkészültem rá. Meg akartam halni.

– Az emlékeid adtak erőt. A szeretet. Ahogy az előbb mondtam: a gondolatoknak teremtő erejük van. A te esetedben gyógyulást és erőt teremtettek. Ha tényleg meg akartál volna halni, akkor simán csak feladtad volna. Valahol mélyen tudtad ezt. Épp, amikor meg akarom kérdezni, miért lopódzott be a szobámba éjnek idején... – Nem az, aminek látszik. – Akkor micsoda? – Vajon tényleg akarom tudni? – Azért mentem, hogy... figyeljek. Meglepett, hogy látsz, mert... átváltoztam, hogy úgy mondjam. Felhúzom és átölelem a térdeimet. Minden, amit mondott, csak átfolyt rajtam, de most kezd a lényeg a felszínre törni. – Ever, felelősnek érzem magam érted, és... – És szemmel tartod a birtokodat? - nézek rá kérdőn. – Kell, hogy emlékeztesselek a flanelpizsamamániádra? – nevet. – Jól van, felelősnek érzed magad értem, mint... valami apa? – kérdezem nevetve, amire összerezzen. – Nem, mint egy apa. Ever, csak egyszer jártam a szobádban, aznap éjjel, amikor a St. Regisben összefutottunk. Ha lett volna más alkalom is... – Drina – húzom össze magam fázósan. Elképzelem, ahogy a szobámban leskelődik. – Biztosan nem jöhet ide utánam? – nézek körül. Megszorítja a kezemet. – Még csak nem is tudja, hogy létezik ez a hely. Nem tudja, hogyan juthat ide. És ami azt illeti, számára csak eltűntél. – De te hogy kerültél ide? Meghaltál, mint én?

– Az alkímiának két fajtája van. A fizikai, amire az apám révén bukkantam rá, és a spirituális, amiről akkor szereztem tudomást, amikor megéreztem, hogy van valami, ami sokkal több, nagyobb, erősebb nálam. Tanulmányoztam és gyakoroltam, keményen melóztam, hogy ide juthassak, még a TM-et is megtanultam. Transzcendentális meditáció, Maharishi Mahesh jógi jóvoltából - mosolyog. – Hmm, ha próbálsz lenyűgözni, nem jön be, ötletem sincs, miről beszélsz. – Mondjuk, hogy évszázadokba telt, mire a mentális energiákat fizikai megtestesüléssé alakítottam. De te, attól a pillanattól kezdve, hogy a mezsgyére léptél, tévúton jársz. Ennek eredménye a telepátia és a látomásaid. – Istenem, nem csoda, hogy utálod a sulit! – Szeretném megfoghatóbb témára terelni a beszélgetést, valamire, amit még értek is. – Te már millió, sőt trillió éve befejezted a sulit, nem? – Amikor összerezzen, rájövök, hogy az életkora egy igen érzékeny pont, ami elég vicces, hiszen pont ő akart örökké élni. – Egyáltalán minek iratkoztál be? – Itt jössz te a képbe – mosolyog. – Persze, megláttál valami csajt szakadt farmerban, kapucnival, és annyira akartad, hogy képes voltál megismételni a gimit miatta? – Valahogy így. – Nem volt más módja, hogy megkedveltesd magad velem? Csak mert ennek nincs sok értelme. – A szerelemnek sincs. Megcirógatja az arcomat.

Egyszerre vagyok szégyellős, boldog és bizonytalan. Megköszörülöm a torkomat. – Azt mondtad, béna vagy a szerelemhez. - A szemébe nézek, a gyomrom mint a kő, és azon gondolkozom, miért nem tudok egyszerűen csak boldog lenni, amikor a világ legszebb pasija vall épp szerelmet nekem? Miért vagyok ilyen negatív? – Reméltem, hogy ezúttal másképp lesz - suttogja. Elakadó lélegzettel elfordulok. – Nem tudom, képes vagyok-e erre. Nem tudom, mit csináljak. Szorosan magához ölel. – Nem sürgetlek. – Felnézve látom, hogy a pillantása megint olyan távoli. – Mi a baj? – Utálok búcsúzkodni – mosolyog, de csak a szájával. – Látod, ez már kettő. Szerelem és búcsúzás. – Talán összefügg a kettő – motyogok. Összeszorított szájjal próbálok nem sírva fakadni. – Hová mész most? – Közömbösnek és nyugodtnak próbálok tűnni, de a szívem kihagy, és a lélegzetem is eláll, mintha meghalnék belül. Vállat von és a távolba néz. – Visszajössz? – Tőled függ. Ever, gyűlölsz még? Nemet intek. – Szeretsz? Nem nézek a szemébe. Tudom, hogy igen, tudom, hogy minden porcikámmal, minden sejtemmel, minden csepp véremmel szeretem, forr bennem a szerelem, de nem tudom kimondani. Ha olvas a gondolataimban, nem kell kimondanom. Tudnia kell.

– De olyan szép, amikor kimondja az ember. – A fülem mögé simítja a hajamat, és arcon csókol. – Ha döntesz felőlem, vagy arról, hogy halhatatlan leszel, csak mondd ki, és ott leszek. Az örökkévalóság áll előttem, nagyon türelmes vagyok – mosolyog. A zsebébe nyúl, és előveszi a lópatkós karkötőt, amit a versenypályán vett nekem. Amit hozzávágtam a parkolóban. – Megengeded? Némán bólintok. Bekapcsolja a csatot a csuklómon, majd a két tenyerébe fogja az arcomat. A hajamat félresöpörve megcsókolja a homlokomon éktelenkedő sebhelyet. Eláraszt a szerelme és a megbocsátása, amit meg sem érdemlek. Amikor megpróbálok elhúzódni, szorosan megölel, és így szól: – Meg kell bocsátanod magadnak, Ever! Te nem tehetsz semmiről. – Honnan tudod? – Az ajkamba harapok. – Tudom, hogy magadat hibáztatod azért, amiről nem tehetsz. Tudom, hogy teljes szívedből szereted a kishúgodat, és mindennap megkérdezed magadtól, helyesen tetted-e, hogy bátorítottad, maradjon. Ismerlek, Ever. Mindent tudok rólad. Könnyek folynak az arcomon, és nem akarom, hogy lássa. – Nem igaz. Rosszul tudod. Szörnyeteg vagyok, és mindenkivel csak rossz történik, aki a közelembe jön, pedig én vagyok, aki megérdemelné. Damen a karjába fog, az érintése megnyugtató, de az igazságot nem tudja eltörölni. – Mennem kell – súgja a fülembe. – Ever, ha szeretni akarsz, ha igazán velem akarsz lenni, el kell fogadnod azt, amik vagyunk. Megértem, ha nem vagy képes rá.

Megcsókolom, hozzásimulok, és nagyon kell a szája az enyémen, nagyon kell, hogy sütkérezzem a csodálatos, meleg szerelemragyogásban, hogy érezzem, ahogy minden szögletet, minden rést kitölt a lelkemben. Amikor kinyitom a szemem, a szobámban találom magam. Egyedül.

harminckettő – Mi történt? Mindenhol kerestünk, de nem találtunk. Azt mondtad, úton vagy. A másik oldalamra fordulok, háttal az ablaknak, és korholom magam, hogy nem tudok kitalálni egy jó kifogást, ami nem sodor ilyen kényelmetlen helyzetbe, hogy magyarázkodni kelljen. – Igen, csak... elkezdett görcsölni a hasam, mert... – Állj! Komolyan, egy szót se többet! – szól közbe Miles. – Lemaradtam valamiről? - kérdezem, és lehunyom a szemem, mert a gondolatai úgy futnak előttem, mint a „Legfrissebb híreink" szalag a CNN-en: Pfuj, de undorító! Miért kell erről beszélni?! – Azonkívül, hogy Drina nem is volt ott? Semmiről. Az éjszaka egyik fele azzal telt, hogy segítettem Havennek keresni őt, a másik fele meg azzal, hogy meggyőzzem, jobb neki nélküle. Esküszöm, mintha randizni hívta volna. Gázos egy barátság ez! A fejemet fogva kimászom az ágyból. Több mint egy hete ez az első reggel, hogy macskajaj nélkül ébredek.

Tudom, hogy ez voltaképp nagyon jó, olyan pocsékul érzem magam, mint még soha. – Tehát mi folyik itt? Nem érdekel egy kényeztető karácsonyi vásárlás a Divatszigeten? – Nem lehet. Szobafogság, tudod. – Áttúrok egy halom pulcsit, és megakad a pillantásom azon, amit Damentől kaptam Disneylandben. Mielőtt a fura életem állatira furává változott volna. – Még meddig? – Nem tudom – felelem, és ledobom a telefont, amíg belebújok egy zöld pulcsiba. Mindegy, mennyi időre zár be Sabine, ha ki akarok menni, úgyis kimegyek, és vissza is érek, mielőtt hazajönne. Nehéz visszatartani az én képességeimmel. Bár a büntetésem jó kifogás, hogy itthon maradjak, heverjek az ágyon, és minden odakinti gondolatot, energiát elkerüljek. Ez az egy szól a szobafogság mellett. Épp időben emelem a fülemhez a mobilt, hogy halljam, amint Miles lemondóan így felel: – Jó, akkor majd hívj, ha szabadultál. Farmert húzok, és leülök az asztalomhoz. Lüktet a fejem, ég a szemem és remeg a kezem, de eltökélem, hogy pia, Damen és tiltott asztrális utazás nélkül csinálom végig a napot. Bárcsak célratörőbb lennék, és megkértem volna Dament, hogy mutassa meg, hogyan óvjam a gondolataimat! Miért kanyarodik vissza a megoldáshoz vezető út mindig Ava felé? Sabine kopog, és mire megfordulok, belép a szobámba. Sápadt és szorong, a szeme piros, az aurája pedig szürke és foltos. Jeff. A pasi végül felfedte a hazugságait. A hazugságokat, amiket meg tudtam volna

osztani Sabinével, hogy megkíméljem a szívfájdalomtól, ha nem helyezem a saját szükségleteimet az övéi elé. – Ever. Gondolkodtam. Kellemetlen nekem ez a szobafogság-dolog, végül is már majdnem felnőtt vagy. Úgy foglak kezelni, mint egy felnőttet, szóval... Szóval a szobafogságnak vége, fejezem be a mondatát a fejemben. De amikor rájövök, hogy még mindig úgy gondolja, a gyász miatt vannak gondjaim, az arcom kigyúl a szégyentől. – ...a szobafogságnak vége – nyújt mosolyogva békejobbot, amit nem érdemlek meg. – Ha esetleg meggondolod magad, és mégis beszélgetnél valakivel erről, ismerek egy pszichiátert, aki... Megrázom a fejemet, mielőtt befejezhetné. Tudom, hogy jót akar, de nem szeretnék részt venni benne. Amikor kifelé indul, magamat is meglepve utánaszólok: – Nem akarsz este együtt vacsorázni? Meglepetten megáll a küszöbön. – Én fizetek – mosolygok bátorítóan. Pénzem még van a lóversenyről, de gőzöm sincs, hogy csinálok végig egy estét egy nagy, zsúfolt étteremben. – Klassz lenne – feleli a falat kopogtatva az öklével. – Hétre itthon leszek. Kattan a zár nyelve, Riley vereget vállon. – Ever! – ordít rám. – Ever, látsz? Kis híján kiugróm a bőrömből. – Jézusom, hugi! A frászt hozod rám! Mit ordítozol?! – szólok rá barátságtalanul, holott boldog vagyok, hogy újra itt van. Az ágyamra veti magát.

– Csak hogy tudjad, napok óta próbálok a közeledbe férkőzni. Már azt hittem, elvesztetted a képességeidet és nem látsz, tisztára kikészültem! – El is vesztettem. De csak mert ittam, mint a gödény. Aztán kirúgtak. Szörnyű volt. – Tudom – bólint aggodalmasan összevont szemöldökkel. – Figyeltelek ám, végig, ugráltam előtted, ordítottam, kiabáltam, tapsoltam, mindent megpróbáltam, hogy észrevegyél, de nagyon ki voltál ütve. Emlékszel, amikor elejtetted az üveget? Az én voltam – pukedlizik. – És szerencséd, hogy nem vágtalak fejbe vele. Mi a franc történt? Tudom, hogy tartozom neki a válasszal, hogy megnyugtassam, de csak bámulom a padlót. Nem tudom, hol kezdjem. – Olyan nehéz volt! Nem tudtam elviselni a látomásokat. Amikor rájöttem, hogy az alkohol elzár tőlük, csak szerettem volna megtartani azt a jó érzést, és újra a régi Ever lenni. – És most? – Most... Most ott vagyok, ahonnan indultam. Józanul és nyomorultul - nevetek. – Figyelj, Ever! – Elfordítja a pillantását egy kis időre. – Ne légy dühös, de szerintem találkoznod kéne Avával. – Amikor kihúzom magam, hogy tiltakozzam, felemeli a kezét, és így folytatja: – Csak hallgass végig, jó? Szerintem tényleg tud segíteni. Illetve tudom, hogy tud. Megpróbált segíteni, de nem hagytad. Világos, hogy kifogytál a lehetőségekből. Megint elkezdhetsz piálni, elbújhatsz a szobádban az életed hátralévő idejére, vagy találkozhatsz Avával. Hülyeség?

Megrázom a lüktető fejemet, és válaszolok: – Figyelj, tudom, hogy imádod Avát, és jó, mindegy, te tudod. De semmit nem tud velem kezdeni, szóval kérlek szépen, jegeljük ezt a témát, jó? – Nincs igazad. Ava tud segíteni. Egyébként is, mi van abban, ha felhívod? Ülök, és a padlót bámulva rugdosom az ágykeretet. Az egyetlen dolog, amit Ava tett értem, az, hogy még rosszabbá tette az életemet. Riley-ra nézve látom, hogy a Halloween-jelmez helyett farmert, pólót és Conversetornacsukát visel, mint egy normális tizenkét éves, de olyan fátyolszerű, áttetsző, gyakorlatilag átlátszó. – Mi van Damennel? Mi történt aznap, amikor elmentél hozzá? Együtt vagytok még? – kérdezi. Nem akarok Damenről beszélni, nem is tudnám, hol kezdjem. Riley csak szeretné elterelni a figyelmemet magáról és az áttetszőségéről. – Mi történik veled? Miért halványulsz? - kérdezem rémülten. – Nincs sok időm. – Hogy érted, hogy nincs sok időd? Visszajössz még, ugye?! Pánikba esem, amikor búcsút int és eltűnik, maga mögött hagyva Ava összegyűrt névjegykártyáját.

harminchárom Mielőtt még üresbe tehetném a sebváltót, már az ajtóban áll. Vagy tényleg médium, vagy ott áll, mióta letettük a telefont. Amikor megpillantom az arcán az aggodalmat, bűntudatom támad, hogy ezt gondolom. – Isten hozott, Ever! – Mosolyog, és beterel a csinosan berendezett nappaliba. Körülnézek, szemügyre veszem a bekeretezett fényképeket, a dohányzóasztalt, könyveket, a szófát és a hozzá illő színű székeket. Milyen átlagos! – Lila falakra és kristálygömbökre számítottál? – Felnevet, és int, hogy kövessem a napsütötte konyhába. Bézs kőpadló, rozsdamentes acél kiegészítők és napsütötte égbolt fogad. – Készítek egy teát. – Hellyel kínál, miközben felteszi a vizet forrni. Figyelem, ahogy tesz-vesz, sütit pakol egy tányérra, teát tölt. Mikor leül velem szemben, ránézek és így szólok.

– Khmm. Elnézést kérek, amiért olyan... udvariatlan voltam...meg... meg minden. – Idétlenül hangzik. Ava csak mosolyog, a kezemre teszi az övét, és amikor hozzám ér, rögtön jobban érzem magam. – Örülök, hogy eljöttél. Nagyon aggódtam érted. A tekintetemet az asztalra szegezem, nézem az élénkzöld terítőt. Nem tudom, hol kezdjem. De mivel ő van nyeregben, megoldja helyettem. – Találkoztál Riley-val? – kérdezi a szemembe nézve. Hihetetlen, hogy épp ezzel kezdi! – Igen. És nem néz ki valami jól, csak hogy tudja – felelem, és elfordítom a tekintetemet. Meg vagyok győződve róla, hogy ő is tehet róla. Ava csak nevet. Nevet! – Hidd el, remekül van - bólogatva kortyol a teájából. – Higgyek? Magának? – meredek rá. Iszogat, és harap a sütiből azzal a józan nyugalommal, ami halálra idegesít. - Miért kéne? Kimosta az agyát! Rávette, hogy maradjon távol tőlem! – kiabálok, és azt kívánom, bár ne jöttem volna ide. Micsoda állati nagy hiba volt! – Ever, tudom, hogy zaklatott vagy, és azt is tudom, hogy hiányzik, de van fogalmad arról, miről mondott le, hogy veled lehessen? Kibámulok az ablakon a szökőkút, a növények, a kis Buddha-szobor irányába, és felkészülök egy nagyon hülye válaszra. – Az örökkévalóságról. – Ugyan már, tömérdek ideje van. – Ennél sokkal többről beszélek. – Aha, mint például? – kérdezem. Le kéne tennem a sütit, és elhúzni innen. Ava nem komplett, szélhámos, és

a legnagyobb önbizalommal beszél ezekről az őrültségekről. – Amíg Riley itt volt veled, nem lehetett velük. – Velük? – A szüleitekkel és Puszedlivel – bólint. A csészéje szélét simogatva néz rám. – Honnan tudja... – Ugyan már, ezen rég túl vagyunk! – Ez nevetséges – motyogom. Mit lát ebben a nőben Riley? – Tényleg? – Kisöpri vörös haját az arcából. Látom, hogy a homlokán nyoma sincs aggodalomnak vagy ráncoknak. – Jól van. Ha olyan sokat tud, mondja meg, hol van Riley, amikor nincs velem? – kérdezem a szemébe nézve. Ezt muszáj tudnia. – Kóborol. – Kóborol? Ó, jól van akkor. Mintha tudná! – nevetek. – Nincs más választása, most, hogy úgy döntött, veled marad. Kibámulok az ablakon. Forrónak érzem a leheletemet. Kizárt, hogy ez igaz legyen – mondom magamnak. – Riley nem ment át a hídon.– Nem igaz. Láttam őt. Elbúcsúzott meg minden, mindannyian elbúcsúztak, láttam. Ott voltam. – Ever, nem vonom kétségbe, amit láttál, de Riley nem kelt át. Megállt félúton, és visszaszaladt, hogy megkeressen. – Bocs, de nincs igaza. Nem igaz. - A szívem hevesen ver, ahogy visszaemlékszem az utolsó

pillanatokra, ahogy integetett, aztán...aztán semmi. Eltűntek, amíg én könyörögtem, hogy maradjanak. Elmentek, én pedig ott maradtam. És az egész az én hibám. Nekem kellett volna elmennem. Minden rossz hozzám vezet vissza. – Riley az utolsó pillanatban visszafordult – folytatja Ava. – Amikor senki nem figyelt. Akkor a többiek már a túlparton voltak. Ő mondta, Ever, sokszor végiggondoltuk ezt. A szüleitek továbbmentek, te életben maradtál, Riley pedig itt ragadt. Azzal tölti az idejét, hogy veled van, meglátogat engem, régi szomszédokat, barátokat és néhány rosszalkodó hírességet – mosolyog. – Erről is tud? – nézek rá tágra nyíló szemmel. – Természetes dolog, de a legtöbb röghöz kötött lélek hamar ráun. – Mihez kötött micsoda? – Röghöz kötött lélek. Szellem, kísértet. Bár sokban különböznek azoktól, akik átkeltek. – Riley itt ragadt? – Meg kell győznöd, hogy továbblépjen – bólint. Nem rajtam múlik — gondolom. – Már elment. Kétlem, hogy visszajön – motyogom Avara nézve, mintha ő tehetne róla, de csak mert tényleg ő tehet róla. – Az áldásod kell neki. Hogy tudja, elmehet. – Figyeljen ide! – sóhajtok fel. Belefáradtam a beszélgetésbe, hogy Ava beleüti az orrát a dolgomba, és jobban tudja, hogy éljek tovább. – Segítségért jöttem, nem azért, hogy ezt hallgassam. Ha Riley maradni akar, akkor rendben, az ő dolga. Csak mert tizenkét éves, nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Elég makacs, tudja?

– Vajon kire hasonlít? – Ava kortyol a teájából. Mosolyog, és tudom, hogy viccel, de ránézek és így felelek: – Ha meggondolta magát és segíteni akar, akkor mondja meg! – Felállok a székről. Könnybe lábad a szemem, lüktet a fejem. Felkészülök, hogy induljak, ha mennem kell. Eszembe jut, mit mondott apa a tárgyalásokról: mutasd ki, hogy hajlandó vagy kivonulni bármi áron. – Ahogy akarod – kínál hellyel Ava újra. – Elmondom, hogy kell. Mire Ava kikísér, besötétedik. Többet voltam nála, mint hittem. Lépésről lépésre végigvettük, hogyan meditáljak és hogyan emeljek mentális pajzsot az elmém köré. Még ha nem is mentek olyan jól a dolgok, ahogy szerettem volna, különösen Riley miatt, örülök, hogy eljöttem hozzá. Normálisnak érzem magam az alkohol vagy Damen nélkül, nagyon régóta nem éreztem már ilyet. Újra megköszönöm Avának, és a kocsi felé indulok. – Ever, még egy szóra! – szól utánam. Most, hogy az auráját nem látom, csak a tornácon világító lágy sárga lámpa fénye öleli körül az alakját. – Nagyon szeretném, ha megmutathatnám, hogyan lehet visszacsinálni. Meg lennél lepve, ha rájönnél, mit veszítesz - csábít. Ezen is túl vagyunk, nem először. Meghoztam a döntést, és nem gondolom meg magam. Búcsút mondtam a halhatatlanságnak, Damennek, Nyárvidéknek, a látomásoknak és mindennek, ami vele jár. Helló, normális élet! A baleset óta egyfolytában csak átlagos

akarok lenni. És most, hogy az vagyok, szeretném kiélvezni. Nemet intek és indítok. – Ever, kérlek, gondold át! Nem a megfelelő embertől búcsúztál el. – Miről beszél? – kérdezem türelmetlenül. Haza akarok menni, hogy újrakezdjem az életemet. Ava mosolyog: – Szerintem tudod, mire gondolok.

harmincnégy Mivel kiszabadultam a fogságból, és letettem a pszichobatyut, a következő néhány napban Milesszal és Havennel lóghatok. Kávézunk, vásárolunk, moziba megyünk, csavargunk a belvárosban, megnézzük Miles próbáit. Egészen felvillanyoz, hogy újra normális az életem. Karácsony reggelén, amikor Riley felbukkan, megkönnyebbülök, hogy láthatom. – Hé, hó! – mondja az utamba állva a lépcső tetején. – Nem gondolod, hogy nélkülem bontod ki az ajándékaidat! – Ragyogónak és szilárdnak tűnik, semmi nyoma sincs a pár nappal ezelőtti áttetszőségének. Mosolyog. – Tudom, mit kapsz! Akarsz egy tippet? Nevetve nemet intek. – Egyáltalán nem! Imádom, hogy nem tudom! – Mosolyogva figyelem, ahogy a szoba közepére sétál, és bemutat néhány tökéletes cigánykereket. – Ha már meglepetés – kuncog –, Sabine kapott egy gyűrűt. Jefftől! Elhiszed? Elköltözött a mamájától, saját lakást vett, és könyörög a nagynénénknek, hogy fogadja vissza, és kezdjenek mindent elölről!

– Komolyan? – boldogan mérem végig a húgomat, aki végleg leszámolt a jelmezekkel, és már engem sem utánoz. Bólint. – Sabine rögtön vissza fogja küldeni. Legalábbis szerintem. Nem mintha már megkapta volna. Majd meglátjuk. Az emberek nem sok meglepetést tudnak szerezni, tudod? – Még mindig a hírességek után mászkálsz? Grimaszolva forgatja a szemét. – Jaj, dehogy! Nagyon erkölcstelen dolog. Amúgy mindig ugyanaz a régi nóta: vásárlás, kaja, drog, aztán elvonó. Mos, öblít, mos, öblít és így tovább. Uncsi. Vele nevetek. Nagyon szeretném magamhoz ölelni. Annyira féltem, hogy elveszítem. – Mit nézel? – kérdezi. – Téged – mosolygok rá. – És...? – És nagyon örülök, hogy itt vagy. És hogy látlak. Féltem, hogy nem láthatlak, mert Ava megmutatta, hogyan zátjam ki a látomásokat. – Hogy őszinte legyek, sikerült kizárni. Nagyon össze kellett kapnom magam, hogy észrevegyél. Nem vagy fáradt? Használom a te erődet is. – Kicsit. De most keltem fel. – Nem számít. Én csinálom. – Riley, jársz még Avához? – Visszafojtott lélegzettel várom a válaszát. – Nem. Túl vagyok rajta. Gyerünk, látni akarom a képedet, amikor kicsomagolod az új iPhone-odat! Hoppácska! – A szája elé kapja a kezét, nevet, és kihátrál a csukott ajtón.

– Maradsz? Komolyan? – suttogom lefelé menet. – Nem kell elmenned, vagy valahol máshol lenned? Lecsúszik a korláton a hallba. – Nem bizony! – mosolyog. Sabine visszaadta a gyűrűt. Kaptam egy iPhone-t, Riley mindennap meglátogat, még a suliba is elkísér, Miles az egyik háttértáncossal randizgat a Hajlakkból, Haven sötétbarnára festette a haját, leszámolt a gót múltjával, elégette a Drina-jelmezeket, és helyette emós lett. Belevágott egy fájdalmas, de hatékony lézeres tetkóeltávolító procedúrába is. Szilveszterkor rendeztünk egy kis bulit nálam, szigorúan almaborral (hivatalosan is lejöttem a piáról), alkoholmentes pezsgővel a barátoknak. Éjfélkor pancsolás a jacuzziban... A buli sokkal szelídebb volt, mint bármely szilveszteri buli, de messze nem volt unalmas. Stacia és Honor még mindig ugyanolyan, de főleg akkor elviselhetetlenek, ha valami csinit veszek föl a suliba. Robins tanár úr új életet kezdett (a lánya és a felesége nélkül), Machado tanárnő arca még mindig eltorzul a rajzaim láttán. És mindezek mellett ott volt Damen. Mint habarcs a téglát, ragasztás a könyvet, minden ürességet kitöltött, mindent összetartott. Minden röpdoga, hajmosás, ebéd, film, dal, pancsolás közben a gondolataimban tudtam őt, jó volt tudni, hogy létezik, még ha nem is őmellette döntöttem. Mire eljött a Valentin-nap, Miles és Haven szerelmesek voltak – persze nem egymásba.

Ugyan egy asztalnál ültünk ebédnél, akár egyedül is ülhettem volna. Túlságosan lefoglalta őket a mobiljuk, mint hogy észrevegyék a létezésemet, míg az én telefonom csendben és magára hagyottan hevert mellettem. – Ó, te jó ég, ez óriási! Nem fogjátok elhinni, milyen fantasztikus ez a srác! – lelkendezik Miles kismilliomodszor, miközben nevetéstől kipirulva felnéz az SMS-ből, amit olvas. Gondolkozik a tökéletes válaszon. – Ó, te jó ég, Josh egy csomó dalt küldött! Nem is érdemlem meg! – motyogja Haven választ pötyögve. Boldog vagyok, hogy boldogok, meg minden, de az eszem a rajzórán jár, azon gondolkodom, hogy ellógom. A Bay View-ban ez a nap nemcsak Valentin-nap, hanem Szívküldi-nap is. Ami azt jelenti, hogy az egész héten emlegetett, rózsaszín üzenetekkel ellátott, nagy, piros, szív alakú nyalókák végre kiosztásra kerülnek. Míg Miles és Haven alig várja, hogy megkapják a nyalókájukat, én titkon azt remélem, hogy ép elmével, sértetlenül túl legyek a napon. Az iPod-kapucni-napszemüveg stílus elhagyásával meglehetős érdeklődés irányul felém a fiúk részéről, de nem foglalkozom egyikkel sem. Az az igazság, hogy nincs egyetlen pasi sem az iskolában (a Földön!), aki felérhetne Damennel. Nincs. Nyente. Lehetetlen. És nem mintha lejjebb akarnám szállítani az igényeimet. Amikor becsöngetnek a hatodik órára, már tudom, hogy nem lóghatom el. A lógós napok a piás napokkal együtt véget értek. Összeszedem magam, és elindulok az órára, hogy elmerüljek az izmusok reprodukálásában. Történetesen a kubizmust választottam. Ismét elkövettem

egy nagy hibát: azt hittem, könnyű. De nem. Köszönő viszonyban sincs a könnyűvel. Amikor feltűnik, hogy valaki mögöttem áll, megfordulok: – He? Nézem a kezében tartott nyalókát, aztán visszafordulok a munkámhoz, feltételezve, hogy összetéveszt valakivel. De aztán megint vállon vereget, de ezúttal oda sem nézek. – Bocs, nem én vagyok. Motyog valamit a bajsza alatt, aztán megköszörüli a torkát. – Te vagy az az Ever nevű csaj, nem? Bólintok. – Vedd már el! Az egész dobozt ki kell osztanom még a csengetés előtt. A kezembe nyomja a nyalókát, és kivonul. Leteszem a szenet, és kihajtom a kártyát. Csak rád gondolok. Mindörökké. Damen

harmincöt Berontok a házba, és az emeletre rohannék, hogy megmutassam Riley-nak a Valentin-napi nyalókámat, amitől kisütött a nap, dalolni kezdtek a madarak, és az egész napom felfordult, még ha a küldőjével nincs is semmi dolgom. De amikor megpillantom a kanapén ücsörgő húgomat, valahogy olyan kicsinek és magányosnak látom. Eszembe jut, mit mondott Ava: hogy nem a megfelelő embertől búcsúztam el. Ettől hirtelen elfogy a levegőm. – Szia! Nem hiszed el, mit láttam a tévében az előbb! Van egy kutya, aminek a két mellső lába hiányzik, és mégis tud... Ledobom a táskámat, és leülök mellé. Elnémítom a tévéi. – Mi van? – kérdezi bosszúsan, amiért elhallgattatom a kibeszelő show-t. – Mit csinálsz itt? – Ülök a kanapén, várlak... – ölti rám a nyelvét. – Nem, úgy értem, miért vagy itt? Miért nem vagy...máshol? Elhúzza a száját, és mereven

visszafordult a tévéhez. Arca rezzenetlen. Bámulja a néma műsort – Miért nem vagy anyuékkal? – kérdezem. Reszketni kezd a szája, amitől iszonyúan érzem magam, de muszáj folytatnom: – Riley, nem hiszem, hogy ide kéne járnod. – Kidobsz? - Talpra ugrik, a szeme tágra nyílik felháborodásában. – Nem, semmi ilyesmi, csak... – Nem akadályozhatod meg, hogy ide jöjjek, Ever! Azt teszek, amit akarok! Bármit! És semmit nem tehetsz ellene! – Tudom. De nem hiszem, hogy bátorítanom kellene téged. Összeszorított szájjal karba fonja a kezét, aztán leveti magát a kanapéra. Lóbálja a lábát, mint mindig, ha dühös, ideges, frusztrált, vagy mindhárom egyszerre. – Csak mert... amikor volt, hogy valami mással voltál elfoglalva, valahol máshol, teljesen boldognak tűntél. De most úgy tűnik, mindig itt vagy, és csak miattam. A gondolatot se bírom elviselni, hogy ne lássalak, de sokkal fontosabb, hogy te boldog legyél. A szomszédok meg a hírességek után leskelődés, meg a tévénézés, a várakozás, hát ez nem túl jó. – Mély lélegzetet veszek. Bár ne kéne folytatnom! De muszáj. – Kétségkívül a napom fénypontja, ha találkozunk, de szerintem van egy ennél sokkal jobb hely számodra. Nem tehetek róla, de így gondolom. Riley bámulja a tévét, én bámulom Riley-t, ülünk, mígnem végre a húgom megtöri a csendet. – Csak hogy tudd, boldog vagyok. Tök jól vagyok és boldog, ez van. Néha itt lakom, néha máshol. Azon a

Nyárvidék nevű helyen, ami eléggé szuper, ha esetleg nem emlékeznél - sandít rám. Bólintok. Persze hogy emlékszem. Keresztbe tett lábbal hátradől a párnákra. – Minden világok legjobbika, nem? Mi a gond? Nem hagyom, hogy a kötekedése kibillentsen az egyensúlyomból, mert meg vagyok róla győződve, hogy helyesen cselekszem. – Az a gond, hogy van egy ezeknél is jobb hely. Ahol anyu, apu meg Puszedli várnak rád... – Figyelj ide, Ever! – vág közbe. – Tudom, hogy azt hiszed, azért vagyok itt, mert annyira akartam tizenhárom éves lenni, hogy amikor kiderült, hogy nem leszek, úgy döntöttem, rajtad keresztül élem meg. És igen, részben talán így van, de elgondolkodtál már azon, hogy talán azért vagyok itt, mert nem akarlak elhagyni? – Riley szaporán pislog rám, és amikor válaszolni akarok, felemelt kézzel belém fojtja a szót. – Először követtem őket, mert végül is a szüleink, és azt hittem, muszáj, de aztán láttam, hogy te nem jössz, és visszamentem, hogy megkeresselek. Amikor odaértem, már eltűntél, és nem találtam meg a hidat. Itt ragadtam. Aztán találkoztam olyanokkal, akik évek óta itt vannak, illetve hát az évek földi értelmezésében, és... – Riley... – De nem hagy szóhoz jutni. – Tudod, találkoztam anyuékkal, és jól vannak. Sőt, boldogok. Szeretnék, ha nem éreznéd magad bűnösnek. Látnak téged. Tudod, nem? Csak te nem látod őket. Akik átmentek a hídon, azok láthatatlanok számodra, csak azokat látod, akik olyanok, mint én. Nem érdekelnek a részletek. Elakadok azon, hogy azt szeretnék a szüleink, hogy ne érezzem bűnösnek magam.

De csak kedvesek akarnak lenni, hiszen szülők, enyhíteni akarják a lelkifurdalásomat. Az igazság az, hogy a baleset az én hibám. Ha nem kérem aput, hogy forduljunk vissza azért a hülye Pinecone-tavi Szurkolótábor pólóért, amit ott felejtettem, sose kerültünk volna oda, arra az útra, abban a pillanatban, amikor egy ostoba, zavarodott szarvas elénk futott. Apa kikerülte, és lezuhantunk a szakadékba, neki egy fának. Mindenki meghalt, engem kivéve. Az én hibám. Az egész. Csakis az enyém. – Ha valaki tehet róla, az apu. Mindenki tudja, hogy ha egy állat ugrik eléd, akkor nem szabad kikerülni. Elütöd, és továbbmész. De mindketten tudjuk, hogy ő erre képtelen lett volna. Megpróbált megmenteni mindannyiunkat, de csak a szarvast sikerült. Talán a szarvas hibája. Nem kellett volna az úton mászkálnia, amikor ott volt az egész erdő. Az is lehet, hogy a kerítés hibája, hogy nem volt erősebb, nem készült jobb anyagból. Vagy az is lehet, hogy az autógyár hibája, hogy rossz volt a kormányzás és vacak a fék. Vagy... a helyzet az, hogy senki nem tehet róla. Csak így történt, így kellett lennie. Visszanyelem a zokogást. Bárcsak elhihetném, de nem tudom. Jobban tudom, én tudom az igazságot. – Mindannyian tudjuk, és elfogadjuk. Ideje, hogy te is tudd és elfogadd. Egyértelmű: nem jött el az időd. De igen. Damen csalt. Nagyot nyelek, és a tévére meredek, ahol a képernyőn egy fénylő homlokú, kopasz tévéspszichiáter tátog hangtalanul.

– Emlékszel, amikor olyan átlátszó voltam? Akkor készen álltam az átkelésre. Mindennap közelebb és közelebb kerültem a túlparthoz. De épp amikor úgy döntöttem, átmegyek, úgy tűnt, nagyon nagy szükséged van rám. Nem hagyhattalak magadra – és még mindig nem tudlak magadra hagyni. Nagyon szeretném, hogy velem maradjon, de egy élettől már megfosztottam. A túlvilági élettől nem akarom megfosztani. – Riley, menned kell - suttogom olyan halkan, hogy nem hiszem, hogy ő meghallja egyáltalán. De már kimondtam, és tudom, hogy így helyes. – Azt hiszem, menned kell – ismétlem meg csengő, meggyőző hangon. Alig hiszek a fülemnek. Riley feláll a kanapéról, a szeme hatalmas, szomorú. Az arcán fénylő könnyek csorognak. Nagyot nyelek. – Nem is tudod, milyen sokat segítettél. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled. Te voltál az egyetlen, aki miatt reggelente felkeltem, és tettem egyik lábamat a másik után. De már jobban vagyok, és tényleg ideje... Nem tudom folytatni. Elcsuklik a hangom. – Anyu megmondta, hogy végül el fogsz küldeni mosolyog a húgom. Nézek rá, hogy mire gondol. – Azt mondta: a nővéred majd egy nap végre felnő, és helyesen fog cselekedni. Hirtelen mindketten nevetésben törünk ki. Annyira abszurd a helyzet! Anyu előszeretettel mondogatta: Majd felnősz, és megérted. Nevetünk, hogy enyhüljön a feszültség és a szomorúság. Nevetünk, mert átkozottul jólesik.

Amikor megnyugszunk, ránézek: – Azért néha beugrasz? – Kétlem, hogy láthatnál, ha anyut meg aput sem látod – rázza a fejét. – És Nyárvidék? Ott találkozhatunk? - kérdezem. Visszamehetek Avához, hogy segítsen megszüntetni a védelmemet, hogy odamehessek. Vállat von. – Nem tudom. De majd küldök egy jelet néha, valami spécit, hogy tudd, jól vagyok. – Mint például? – kérdem rémülten, hiszem Riley máris fakulni kezd. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. – És honnan fogom tudni, hogy te vagy az? – Tudni fogod, hidd el - mosolyog. Búcsút int, és végleg elfakul.

harminchat Amikor Riley eltűnik, összeomlok. Tudom, hogy amit tettem, helyes. Bár ne fájna ennyire! Összegömbölyödöm a kanapén, kicsi, zokogó labdaként végiggondolok minden szót, amit a balesetről mondott, és hogy nem az én hibám. Nagyon szeretném elhinni, de nem tudom. Négy életnek szakadt vége akkor, és mind miattam. Minden a hülye, pasztellkék pulcsi miatt. – Kapsz egy másikat – mondta apu. A visszapillantó tükörből a szemembe nézett. Két egyforma kék szempár. – Ha visszafordulok, pont belefutunk a csúcsforgalomba. – De ez a kedvencem! – nyafogtam. – A táborban kaptam. Ilyet nem tudsz venni – duzzogtam, tudva, hogy elérem a célom. – Ennyire szeretnéd? Mosolyogva bólintottam, ő meg a fejét csóválta, és egy mély sóhajjal visszafordult. A tükörből nézett rám, épp abban a pillanatban, amikor a szarvas kifutott az útra. Hinni akartam Riley-nak, máshogy akartam gondolni a balesetre, de az igazság ismeretében lehetetlen volt.

Letörlöm a könnyeimet. Eszembe jutnak Ava szavai, és elgondolkodom, vajon tényleg Riley-nak kellett-e istenhozzádot mondanom, és nem Damennek? A nyalókáért nyúlok, és döbbenten látom, hogy tulipánná változott. Egy hatalmas, fénylő szirmú, piros tulipánná. Felrohanok a szobámba, és a laptoppal az ágyamra telepszem. Rászabadítom az internetes keresőt a virágok jelentésére. A XVIII. században az emberek gyakran közölték szándékaikat virágok útján, mivel minden virágnak volt külön jelentése. Néhány hagyományos jelentés: Legördítek a betűrendbe szedett lista aljára, keresem a T-betűt, mint tulipán, és visszafojtott lélegzettel ezt olvasom: Piros tulipán: halhatatlan szerelem. A vicc kedvéért megkeresem a fehér rózsabimbót is, és hangosan felnevetek, amikor ezt látom: Fehér rózsabimbó: szeretetlen szív; a szív, amely nem ismer szerelmet. Próbára tett. Végig. Fogalma sem volt, hogyan mondja el ezt a hatalmas, az életet megváltoztató titkot, mert tudta, hogy mit teszek. Elfogadom, elutasítom,

elküldöm. Flörtölt Staciával, hogy a láttán kihallgathassa a gondolataimat, hogy érdekel-e. Profin hazudtam magamnak, megtagadtam az érzéseimet gyakorlatilag mindenről, és ezzel mindkettőnket összezavartam. Nem nézem el, amit tett, de el kell fogadnom, hogy működött a dolog. És most csak annyit kell tennem, hogy találkozom vele, kimondom a szavakat, és ő nyomban itt lesz. Mert az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem. Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem. Nem vagyok biztos ebben az egész halhatatlanság-dologban, bár Nyárvidék tényleg klassz. Riley-nak is igaza van, ha létezik végzet, akkor talán erre is vonatkozhat? Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy Damen meleg teste hozzám simul, édesen suttog a fülembe, az ajka a nyakamon, az arcomon kalandozik. Elképzelem, milyen érzés, amikor megcsókol, és belekapaszkodom ebbe az érzésbe, a tökéletes szerelem, a tökéletes csók érzésébe, miközben elsuttogom a szavakat, amelyeket eddig tartogattam. Amelyeket féltem kimondani. A szavakat, amelyek visszahozzák őt hozzám. Ismétlem őket újra meg újra, a hangom egyre erősebb, ahogy a szavaim betöltik a szobát. De amikor felnézek, egyedül vagyok. És már tudom, hogy túl sokáig vártam.

harminchét Lemegyek a földszintre fagyiért. Az édes, krémes svájci mandulás vanília gyorssegély, a szívemet nem gyógyítja meg, de talán segíthet enyhíteni a fájdalmat. Keblemre ölelem a literes edényt, egy kanálért nyúlok, amikor az egész cucc a padlóra és a lábamra zuhan, mert ezt hallom: – Annyira megható! Olyan nagyon, nagyon megható! A reggelizősarokban, keresztbe tett lábbal, összekulcsolt kézzel egy csinos, jól öltözött hölgy ül. Drina. – Annyira aranyos, ahogy hívtad, meg az az elbűvölő kis szerelmi jelenet, amit lejátszottál a fejedben... – nevet. Végigmér. - Ó, igen, még mindig belelátok a fejedbe. A kis mentális pajzsod vékonyabb, mint a torinói lepel. Mindenesetre, ami azt illeti, hogy te meg Damen boldogan éltek, amíg meg nem haltok... miket beszélek? Mindegy, ez nem fog megtörténni. Úgy néz ki, hogy az életem feladata a te elpusztításod, és azé a kevésé, amit tudsz. Rámeredek. Összpontosítok, hogy lassan és egyenletesen lélegezzek, s közben próbálok kisöpörni a

fejemből minden terhelő gondolatot, mielőtt felhasználhatná ellenem. De az a helyzet, hogy megpróbálni kitisztítani a fejedet, pont olyan hatékony, mintha azt mondanád valakinek, hogy ne gondoljon elefántokra. Mert attól a pillanattól fogva másra sem tud majd gondolni. – Elefántok? Komolyan? – mordul fel Drina. Mély, gonosz torokhangja visszhangzik a konyhában. – Istenem, mit lát benned!? – Megvető pillantása majd' átdöf. – Nyilván nem az intellektusodat vagy az éles elmédet, mivel egyértelmű, hogy egyik sem létezik. És a kis szerelmi jeleneted? Annyira disneylandes! Olyan Hallmark Channel-es, olyan iszonyúan unalmas! Komolyan, Ever, gondolj bele, Damen több száz éves, beleértve a szabad szerelem éveit is 1960 körül. – Damen nincs itt – felelek végül érdes hangon. Mintha napok óta nem beszéltem volna. – Higgy nekem, tudom, hol van Damen. Mindig tudom, hol van. Ez a dolgom. – Szóval zaklatod. – Tudom, hogy nem kéne szembeszállnom vele, de... Halló, semmi vesztenivalóm nincs. Így is, úgy is azért jött, hogy megöljön. Ajkát biggyesztve tanulmányozni kezdi a tökéletesen manikűrözött körmeit. – Nem annyira – morogja. – Ha azt nézzük, mivel töltötted az elmúlt háromszáz évet...azt is mondhatjuk, hogy... – Inkább hatszáz, te kis nyomorult törpe, hatszáz év! – Összeráncolt szemöldökkel végigmér. Hatszáz év? Komolyan? – Ti halandók, annyira lassú, ostoba, kiszámítható... olyan átlagosak vagytok! És mégis, minden nyilvánvaló

defektetek ellenére arra sarkalljátok Dament, hogy enni adjon az éhezőknek, hogy szolgálja az emberiséget, harcoljon a nyomor ellen, megmentse a bálnákat, megállítsa a szemetelést, békéért meditáljon, nemet mondjon a drogra, alkoholra, globalizációra, és bármi másra, ami megéri a fáradságot! Egyik szörnyen unalmas, emberbaráti cselekedet a másik után! És miért? Tanultok ebből ti valamit? Helló, globális felmelegedés! Nyilván nem. És mégis, mégis valahogy Damen meg én kimászunk ebből, bár sokáig tarthat újraprogramozni a pasit, hogy megint a régi, hedonista, mohó, elkényeztetett Damen legyen, akit ismerek és szeretek. Higgy nekem, ez csak egy kis kitérő, és mielőtt észbe kapnál, megint a világ tetején leszünk mi ketten. Elindul felém. A mosolya minden közeledő lépésével szélesebb lesz. Úgy kerüli meg a gránit pultot, mint valami lopakodó sziámi macska. – Őszintén mondom, Ever, hogy nem tudom, mit akarsz tőle. Nem úgy értem, hogy mit akar tőle minden más nő, és legyünk őszinték, a legtöbb férfi. Úgy értem, hogy annak ellenére, hogy te meg ő mindig szenvedtetek, mit láttok egymásban? Ezért kell megint keresztülmennetek ezen. Bárcsak ne élted volna túl azt az átkozott balesetet! Épp, amikor már úgy éreztem, mehetek, amikor biztos voltam benne, hogy halott vagy, Damen egyszer csak Kaliforniába költözött, mert – meglepi! — visszahozott téged! Azt hinné az ember, hogy ennyi év után türelmesebb vagyok. De nem. Te tényleg untatsz már, és erről igazán nem tehetek. Várakozóan rám néz, de nem felelek. A szavait fejtegetem. Drina okozta a balesetet?

– Igen, én okoztam a balesetet - forgatja a szemét. – Neked mindent a szádba kell rágni? Én ijesztettem meg a szarvast, ami a kocsitok elé futott. Tudtam, hogy apád egy lágyszívű balfácán, aki boldogan kockáztatja a családja életét egy szarvasért. A halandók mindig olyan kiszámíthatóak. Főleg a rendesebbje, aki próbál jót tenni. – Drina felnevet. – A végén aztán olyan egyszerű volt, hogy már nem is szórakoztatott. De ezúttal nincs hiba. Damen nem menthet meg, és befejezem a dolgot. Körülnézek a helyiségben, hogy mivel védekezhetnék. A késtartó állvány a konyha másik felében van, tudom, hogy nem érem el időben. Nem vagyok olyan gyors, mint Damen vagy Drina. Legalábbis nem hiszem. És nincs idő kipróbálni. – Feltétlenül fogd rám azt a kést, meglátjuk, érdekele! – Fejcsóválva a gyémántberakásos karórájára néz. – Most már tényleg elkezdeném, ha nem bánod. Normális esetben kihasználnám az időt egy kis mókára, de ma Valentin-nap van, meg minden, és terveim vannak. A kedvesemmel vacsorázom, ha veled végeztem. A pillantása sötét, és egy pillanatra a felszínre bukkan a gonosz énje. De azonnal el is tűnik, és átveszi a helyét a régi, lélegzetelállító szépség. – Tudod, mielőtt megjelentél volna valamelyik korábbi életedben, én voltam az egyetlen szerelme. Aztán jöttél és megpróbáltad elvenni tőlem, és azóta mindig ugyanez ismétlődik. – Közelebb lép, halk, gyors léptekkel, és hirtelen előttem áll. Időm sincs moccanni. – És most visszaveszem. És visszajön hozzám, Ever. Mindig visszajön, ezt jó, ha tudod. A bambusz vágódeszka után nyúlok, hogy fejbe verjem vele, de olyan hirtelen támad, hogy leüt a

lábamról. Nekizuhanok a hűtőszekrénynek. Az ütés kiszorítja a levegőt a tüdőmből. Lecsúszom a padlóra. Hallom, ahogy a koponyám éles reccsenéssel a padlónak csapódik, és vér szivárog a számba. Mielőtt megmozdulhatnék, Drina rajtam térdel, a ruhámat, hajamat tépi, az arcomba karmol. – Add fel, Ever! – suttogja a fülembe. – Lazulj el, és ne ellenkezz! A családod már nagyon vár. Ez nem a te életed. Semmid sincs itt, amiért élned kellene. Itt az esély, hogy feladd.

harmincnyolc Elájulhattam, de csak egy pillanatra, mert amikor kinyitom a szemem, Drina még mindig a mellkasomon térdel, az arca és a keze vérfoltos. Kábítóan zümmögi a fülembe, hogy adjam fel, suttogva próbál meggyőzni, hogy haljak meg a kedvéért, és legyen vége. Egy perce még nagy volt a kísértés, de már el is múlt. A szuka megölte a családomat, és most fizetni fog. Lehunyom a szemem, és visszaküldöm magam abba a pillanatba, amikor mindannyian ott voltunk a kocsiban, nevettünk, teli szeretettel, boldogan. Tisztábban látom magam előtt, mint valaha, mert már nem felhőzi el a bűntudatom. Érzem, ahogy az erőm visszatér, és lelököm magamról, áthajítom a konyhán. A falnak csapódik, és a karja természetellenes szögben lóg, amikor a padlóra zuhan. Nagyra nyílt szemmel bámul rám, de hamarosan talpra szökken, és nevetve leporolja a ruháját. Amikor újra rám veti magát, megint visszaverem, ezúttal kirepül az előszobába, át a csukott erkélyajtón. Törött üveg robban a szobába.

– Szép kis bűnügyi helyszínt csináltál – csóválja a fejét, miközben kihúzgálja az éles üvegszilánkokat a karjából, a lábából, az arcából. A sebek azonnal összezárulnak. – Nagyon hatásos. Alig várom, hogy elolvassam a holnapi újságban – mosolyog, és újra rám támad. Győzni akar. – Felesleges ez a szánalmas erőfitogtatás. Komolyan, ennyire rossz vendéglátó vagy? Nem csoda, hogy nincsenek barátaid, ha így bánsz a vendégeiddel. Eltaszítom magamtól, felkészültem rá, hogy ezer üvegajtón lökjem át, ha kell. A gondolatnak se érek a végére, amikor egy iszonyú, éles, szorító fájdalom söpör át rajtam. Nézem, ahogy Drina közeledik felém. Vigyorba torzult arca megbénít, nem tudom megállítani. – Hát ez a régi jó satuba a fejével-trükk. Mindig bejön! Megpróbáltalak figyelmeztetni. Csak nem figyeltél. Tényleg van választásod, Ever. Felsrófolhatom a fájdalmat... – összeszűkül a szeme, én pedig összegörnyedek a fájdalomtól, és lerogyok a padlóra. Hányinger fojtogat. – Vagy csak engedd... el... magad! Szép lassan. Te döntesz. Próbálok rá összpontosítani, figyelem, ahogy közeledik, de a látásom ködös, a végtagjaim gumiszerűek és gyengék. Drina olyan gyors, hogy elmosódik a szemem előtt, és tudom, hogy nem tudok visszavágni. Nem győzhet – gondolom lehunyt szemmel. – Nem hagyhatom. Ezúttal nem. Mindazok után, amit a családommal tett... Felé csapok az öklömmel. Annyira gyengének és ügyetlennek érzem a testemet, annyira összetörtnek, hogy meglepődöm, amikor az ütésem a mellkasát éri.

Hátratántorodom, elakad a lélegzetem, és tudom, hogy az öklöm alig súrolta, hogy ez semmire sem elég. Lehunyom a szemem, és várom a végét, ami elkerülhetetlen, és reménykedem, hogy gyors lesz. Amikor megnyugszik a gyomrom és kitisztul a fejem, felnézek, és látom, hogy Drina hátrafelé támolyog a falig, és a mellkasát markolássza. Vádlón bámul. – Damen! – sír fel elnézve mellettem. – Ne hagyd, hogy ezt tegye velem, velünk... Megfordulok, és látom, hogy mellettem áll, és a fejét rázva nézi Drinát. – Késő. – Kézen fog, és az ujjaink összefonódnak. – Ideje menned, Poverelli. – Ne nevezz így! – jajgat. Egykor gyönyörű, zöld szemei vörösben úsznak. – Tudod, hogy gyűlölöm! – Tudom. – Damen megszorítja az ujjaimat, miközben Drina megöregszik és összetöpörödik, majd a szemünk láttára eltűnik. A fekete selyemruha és a drága cipő marad belőle. – Hogy... – fordulok Damenhez. Csak mosolyog. – Vége van. Teljesen, totálisan, örökre vége van. – A karjába zár és forró csókokkal borítja az arcomat. – Nem zavar többé. Soha – ígéri. – Megöltem? – kérdezem. Nem tudom, mit kéne éreznem amiatt, amit a családommal tett, és amit bevallott, hogy hányszor gyilkolt már meg. Damen bólint. – De hogyan? Halhatatlan, nem kellett volna levágni a fejét? – Milyen könyveket olvasol? – nevet fel. Aztán komoly arccal így felel: - Nem így működik. Nincs

lefejezés, sem karó a szívbe, nem kell ezüst pisztolygolyó sem, csak annyi az egész, hogy a bosszú elgyengít, a szeretet pedig megerősít. Sikerült a legérzékenyebb pontján megütnöd őt. – Alig értem hozzá – pillantok Damenre. Az öklöm tényleg alig érintkezett a mellkasával. – A negyedik csakra. A bika szeme. Mi? – Hét csakránk van. A negyedik csakra, vagy a szívcsakra a feltétel nélküli szeretet, a könyörület és a magasabb rendű én csakrája, mindené, ami Drinában sosem volt meg. Ettől védtelenné vált és elgyengült. Ever, Drinát a szeretet hiánya ölte meg. – De ha olyan sérülékeny volt, miért nem védte? – Elővigyázatlan volt, becsapott, az egója vezérelte. Sose látta be, hogy milyen sötét lett a lelke, mennyi sértettség és gyűlölet lakott benne, mennyire akart birtokolni. – Ha te ezt tudtad, miért nem mondtad el? Vállat von. – Csak egy elmélet. Sosem öltem még halhatatlant, így nem lehettem biztos benne, hogy működhet. Egészen mostanáig. – Úgy érted, vannak még? Drina nem az egyetlen volt? Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, aztán gyorsan becsukja. A szemében mintha megbánást, lelkiismeretfurdalást látnék? De amilyen gyorsan jött, el is múlik. – Mondott pár dolgot rólad meg a múltadról... – Ever! Nézz rám, Ever! - Megfogja az államat. – Hosszú ideje vagyok ezen a földön. – Mondjuk hatszáz éve?!

– Idestova. A lényeg az, hogy láttam pár dolgot, tettem is pár dolgot, és az életem nem volt mindig olyan jó és tiszta. Tulajdonképpen többnyire épp ellenkezőleg. – Elhúzódom, nem igazán akarom hallani, de visszahúz magához és folytatja: – Hidd el, hallanod kell, mert az igazság az, hogy nem vagyok gyilkos és gonosz sem. Csak... csak élveztem az életet. És mégis, minden életedben, amikor megismertelek, mindent el akartam dobni érted, csak hogy veled lehessek. Ezúttal kiszabadítom magam a karjából. Ó, ne már! Klasszikus esete a századokon át újra meg újra idő előtt elszakított szerelmeseknek! Nem csoda, hogy érdeklem, mégiscsak én léptem le folyton, mint valami élő, lélegző tiltott gyümölcs! Örökké szűznek kell maradnom? Néhány évente el kell majd tűnnöm, hogy ne szűnjön az érdeklődése? Beleragadunk az örökkévalóságba, és abban a percben, hogy a „dolog" megtörténik, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a vonata Unalom Citybe, és felszálljon rá, tovább élvezni az életet? – Beleragadunk? Így látod? Beleragadunk az örökkévalóságba? – Nem tudom eldönteni, hogy mulattatja a gondolat, vagy megsértődik éppen. Ég a fülem. Elfelejtettem, hogy a társaságában a gondolataimat nem tarthatom meg magamnak. – Nem, én... attól félek, hogy te érzel majd így irántam. Ez a klasszikus szerelmi történet-klisé, hogy valaki folyton elhagyja a másikat! Nem lenne csoda, ha megunnád! Ez már nem is rólam szól! Hatszáz éve próbálsz bejutni a bugyimba! – Alsószoknya, bugyogó, hidd el, a bugyi sokkal, sokkal, sokkal később jött divatba. – Amikor nem

nevetek, magához húz. – Ever, ez az egész rólad szól. És ha nem bánod, megosztom veled a kedvenc mondásomat. A legjobban úgy kezelheted az örökkévalóságot, ha csak egy napot élsz egyszerre. Gyorsan megcsókol, és elhúzódik, mire megragadom a kezét, és visszarántom magamhoz. – Ne menj el! Ne hagyj el megint, kérlek! – Egy kis vizet se hozzak? – mosolyog. – Még a vízért sem – felelek. Az arcát cirógatom, felfedezem újra a gyönyörű vonásait. – Én... Te... – Igen? – Hiányoztál – nyögöm ki végül. – Te is nekem. – Homlokon csókol, és eltol magától. – Mi az? – kérdezem, amikor széles vigyorgáson kapom. A frufrum alá nyúlok és érzem, hogy eltűnt a sebhelyem. Elakad a szavam. – A megbocsátás gyógyít. Főleg, ha magadnak bocsátasz meg. A szemébe nézek, tudva, hogy valamit mondanom kell, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Inkább behunyt szemmel gondolom, hogy ne kelljen hangosan kimondanom. – Sokkal jobb, ha kimondod – nevet. – De már mondtam, azért jöttél vissza, nem? Azt hittem, hamarabb jössz. Jó lett volna, ha segítesz. – Hallottalak. Jöttem volna hamarabb is, de meg kellett győződnöm róla, hogy felkészültél-e, és nem csak Riley távozása miatt vagy magányos. – Tudsz róla? – Helyesen tetted. – Szóval, azért hagytál kis híján meghalni, mert meg akartál győződni róla?

– Sose hagynálak meghalni – rázza a fejét. – Ezúttal nem. – És Drina? – Alábecsültem őt. Nem tudtam, mire készül. – Nem tudtátok egymás gondolatait olvasni? Megcirógatja az arcomat. – Nagyon régen megtanultuk elzárni egymás elől a gondolatainkat. – Megtanítasz rá? – Idővel mindenre megtanítalak, megígérem. De tudnod kell, mit jelent ez. Többé nem találkozhatsz a családoddal. Sosem kelsz át azon a hídon. Tisztában kell legyél azzal, amibe keveredtél. – Az államnál fogva tartja a fejemet, hogy a szemébe nézzek. – De feladhatom, nem? Tudod, kiléphetek az életből. Te mondtad... – Sokkal nehezebb, ha már beléd ivódott - int nemet. A szemébe nézek, és tudom, hogy sok mindent kell feladnom, de valahogy megkerülhető a dolog. Riley jelet ígért, és meg fogom kapni. De addig is, ha ma kezdődik az örökkévalóság, akkor így fogok élni. Ma, és csak ezen a napon. Damen mindig mellettem lesz. Örökké, ugye? Várakozóan néz rám. – Szeretlek – suttogom. – Mindig is szeretni foglak. – Megcsókol. – Mindörökké.