Alyson Noël Everlasting - Örökké tartson!

Alyson Noël regényei Radiance Night Star a kiadónál megjelent A szerencsecsillag címen Dark Flame a kiadónál megjelent Sötét Láng címen Shadowland a kiadónál megjelent Árnyvidék címen Blue Moon a kiadónál megjelent Kék hold címen Evermore a kiadónál megjelent Mindörökké címen Cruel Summer Saving Zoe Kiss&Blog Laguna Cove Fly Me to the Moon Art Geeks and Prom Queens a kiadónál megjelent Lúzerek és bálkirálynök címen Taking 19

Alyson Noël – Everlasting - Örökké tartson!

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013 Írta: Alyson Noël A mű eredeti címe: Everlasting A művet eredetileg kiadta: St. Martins Press Fordította: Gazdag Tímea A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd Everlasting – Copyright © 2012 Alyson Noël, LLC. By arrangement with the author. All rights reserved. A borítót tervezte: Zsibrita László

ISSN 2060–4769 ISBN 978 963 373 064 5 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013–ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139 E–mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Magyar nyomdatermék NYOMDA– ÉS PAPÍRIPAR SZÖVETSÉG

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Korom Pál Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Olvasóimnak Köszönöm, hogy osztoztatok velem Ever és Damen utazásában. Hálás vagyok végtelen lelkesedésetekért, nagylelkűségetekért, kedvességetekért és támogatásotokért! Csodálatosak és fantasztikusak vagytok, nélkületek sosem sikerült volna!

Köszönetnyílvánitás Hihetetlen kaland volt megírni ezt a sorozatot, és hálás vagyok a Sherpas csodálatos csapatának, amiért utat mutattak! Nagy, ragyogó, flitteres köszönet Matthew Shearnek, Rose Hilliardnek, Anne Marie Tallbergnek, Katy Hershbergernek, Angela Goddardnak, Brittney Kleinfelternek, Bill Contardinak és Marianne Merolának – NAGYOK VAGYTOK! Külön köszönet illeti külföldi kiadóimat és szerkesztőimet: Köszönöm, hogy a világon mindenhová eljuttatták a Halhatatlanok sorozatot! És természetesen örök hála Sandynek.

Ne feledjétek, hogy visszatérek hozzátok. Kis idő múltán vágyaim port és párát gyűjtenek egy új test számára. Kis idő múltán, mikor egy percre elcsitul a szél, egy másik asszony a világra szül engem1 Kahlil Gibran 1 A Próféta. Révbíró Tamás fordítása.

egy – Ever! Várj! Damen felém nyújtja a kezét, és megmarkolja a vállamat, hogy lelassítson, visszahúzzon magához, de én csak megyek tovább – nem késlekedhetem. Most, hogy már ilyen közel járunk, most, amikor szinte már ott vagyunk! Végigömlik rajta a nyugtalanság, akár a zuhogó eső egy autó szélvédőjén, és egy kicsit sem csillapodik, amikor gyorsabb léptekre váltva utolér, és kézen fog. – Vissza kellene mennünk. Ez nem lehet az a hely. Egy kicsit sem hasonlít. – A pillantása a szomorú tájról az arcomra vándorol. – Igazad van. Tényleg nem hasonlít, távolról sem. – A határvonalon állok levegőért kapkodva, zakatoló szívvel. Egy pillanatig eltart, amíg felmérem a terepet, majd megkockáztatok egy lépést előre. Egyik apró lépést egy újabb követi, aztán a lábamat combig elnyeli a sár. – Tudtam – suttogom alig hallhatóan, de Damen amúgy is hallana engem, annyira egyszerű telepatikus úton kommunikálnunk. – Pontosan olyan, mint álmomban. Pont... Damen rám néz. Vár. – Hát, pont olyan, amilyenre számítottam. – Oldalra pillantok, tekintetem találkozik az ő sötét pillantásával. Nem nézek félre, szeretném, ha látná, amit én. – Az egész, minden, amit itt látsz, olyan... olyan, mintha csak miattam vált volna ilyenné.

Damen letérdel, széttárt ujjú tenyerét a hátamhoz érinti, és lassú köröket leírva simogatja a gerincemet. Szeretne megnyugtatni, megcáfolni mindent, amit mondtam, de inkább magában tartja a mondandóját. Mindegy, mit mond, mindegy, milyen jó és megalapozott az ellenérv, jól tudja. Túlságosan is jól tudja, hogy nem ingathat meg. Hallottam az öregasszonyt. Ő is hallotta. Látta, ahogy vádló pillantással rám mutatott – hallotta kísérteties hangját, ahogy azt a talányos szövegű, elnyújtott, rémisztő dalt énekelte. A figyelmeztetése egyedül nekem szólt. Most meg ez. Mélyet sóhajtva Haven sírjára nézek – vagyis arra, ami annak nevezhető. A hely, ahol néhány hete mélyre eltemettem a holmiját – azt, ami maradt belőle a ruháit, amiket viselt, amikor Árnyvidékre küldtem a lelkét. Az eddig megszentelt hely mostanra átalakult. Az egykor gazdag föld nedves, ázott latyak, a virágoknak nyoma sincs, életnek semmi jele. A levegő nem ragyog, nem csillog már, jóformán megkülönböztethetetlen Nyárvidéknek azon sötét részétől, amelyre korábban bukkantam rá. Olyan sivár, olyan vészjósló mind küllemében, mind érzetét tekintve, hogy Damenen és rajtam kívül nincs olyan lény, aki a közelébe merészkedne. A madarak is kívül maradnak – a közelben elfonnyadt a gyepszőnyeg is –, és ez elegendő bizonyíték arra, hogy minden miattam változott meg. Ahogy a virágágyásba szórt vegyszer, úgy mérgezte meg minden, általam Árnyvidékre küldött halhatatlan lélek Nyárvidéket. Megalkotta az ellentettjét, árnyékszemélyiségét, hívatlan jint teremtett Nyárvidék jangjához. Egy olyan sötét, kietlen és Nyárvidékkel ellentétes helyet, ahol a varázslat és a manifesztáció nem létezik. – Nem tetszik ez nekem – jegyzi meg Damen feszülten. Cikázik a pillantása, szeretne menni. És bár nekem sem tetszik, és éppúgy szeretnék sarkon fordulni és vissza sem nézni, ahogy ő, számomra nem ilyen egyszerű. Csak néhány napja jártam itt legutóbb, és annak ellenére, hogy tudom, azt tettem, amit tennem kellett, nem volt más lehetőségem, csak hogy megöljem Havent, egykori legjobb barátomat. Nem tudom megállni, hogy vissza–vissza ne térjek ide, és bocsánatot ne kérjek. Bocsánatot a tetteimért, és egyúttal az ő tetteiért. És ezen rövid idő alatt vilá-

gosból sötétté vált a hely – szennyes, sáros és kopár lett, ami azt jelenti, hogy nekem kell tennem valamit annak érdekében, hogy megállítsam a terjedését. Hogy ne váljon ennél is rosszabbá. – Pontosan mit álmodtál? – Damen hangja ellágyul, amikor végigfut rajtam a pillantása. Mély lélegzetet veszek, és megmozdítom a sarkamat a sárban, mire a régi farmerom zsebe is sáros lesz, de nem igazán érdekel. Majd manifesztálok egy új, tiszta nadrágot, amint itt hagyjuk ezt a helyet. – Nem új álom volt – fordulok hozzá a szemébe nézve. Meglepetés lut át az arcán. – Már álmodtam ilyet. Régen. Pont mielőtt úgy döntöttél, magamra hagysz, hogy választhassak Jude és közted. – Damen nagyot nyel, és alig láthatóan összerázkódik a kellemetlen emléktől, mire rögtön meg is bánom, hiszen nem ezt akartam elérni. – Akkor még biztos voltam benne, hogy Riley küldte az álmot. Végül is ő is benne volt, és olyan élénknek és... élőnek látszott. – Fejcsóválva folytatom: – És hát talán ő is volt, vagy lehet, hogy csak úgy szeretném, és azért álmodtam róla, mert hiányzott. De miután elkezdtem figyelni rá, rájöttem, azt akarta, hogy téged lássalak. Te voltál az álom lényege. Damen szeme elkerekedik. – És...? – biztat megfeszülő állal, felkészülve a legrosszabbra. – És... mintha csapdába estél volna abban a magas, szögletes üvegbörtönben, és elszántan küzdöttél volna a szabadulásért. De akármilyen keményen harcoltál, nem tudtál kitörni. Még úgy sem, hogy segíteni próbáltam, magamra akartam vonni a figyelmedet, hogy együttes erővel... De mintha nem is láttál volna. Ott álltam az üvegfal túloldalán, és akár láthatatlan is lehettem volna, nem érzékelted a jelenlétemet. Nem láttad azt sem, ami ott volt az orrod előtt... Damen bólogat. Fejmozdulata elárulja, hogy ésszerű gondolkodása, az a része, amely az ésszerű magyarázatokat és az egyszerű megoldásokat szereti, igyekszik átvenni az irányítást. – Klasszikus álomjelenet – jegyzi meg megkönnyebbülve. – Tényleg. Nekem úgy tűnik, hogy azt hiszed, nem figyelek rád eléggé, hogy nem figyelek igazán oda arra, amit mondasz, vagy talán, hogy... De mielőtt folytathatná, közbevágok: – Hidd el, ez nem olyan álom volt, amit megtalálsz az Álmoskönyvben! Ma éjjel, ahogy előzőleg is, amikor rájöttél, hogy nem tudsz kisza-

badulni, amikor felfogtad, hogy örökre csapdába estél, feladtad. Leengedted a kezed, behunytad a szemed, és elsodródtál. Árnyvidékre. Damen nagyot nyel, próbálja megemészteni, de hasztalan. Láthatóan éppúgy megrázta a dolog, mint engem, amikor álmodtam. – És aztán minden eltűnt. És a minden alatt azt kell érteni, hogy az üvegbörtön, a színpad, az egész. Csak egy nyomasztó, nedves földdarab maradt, éppilyen, mint amilyenen most állunk. – Összedörzsölöm az ajkaimat, és olyan tisztán látom magam előtt a jelenetet, mintha elmerülnék benne. – De a vége most más volt. Mármint nem ugyanolyan volt, mint az eredeti álomban. Mégis amint felébredtem, tudtam, hogy nem csak a két álom függ össze, hanem ennek a helynek is köze van hozzájuk. Tudtam, hogy ide kell jönnöm. Látnom kellett a saját szememmel. Hogy igazam van–e. Ne haragudj, hogy magammal rángattalak! Végigfuttatom rajta a pillantásom, nézem a kócos haját, a puha, gyűrött pólóját, a kopott farmerját – sietősen magára kapkodta a ruháit, csak pillanatokkal azelőtt, hogy az aranyfátylon át idevezettem volna. Erős karja a derekamra kulcsolódik, a melege eszembe juttatja, hogy alig néhány órája még a takaró alá bújtunk szorosan összesimulva, és elhelyezkedtünk éjszakára. Akkor még annyi volt az összes gondunk, hogy Sabine hogyan viseli majd el a tényt, hogy már második hete nem mentem haza. Hogyan viseli, hogy szaván fogtam: addig haza se menjek, amíg nem vettem igénybe a segítséget, amelyre szerinte feltétlen szükségem van. És ugyan nem kételkedem abban, hogy segítségre van szükségem, különösen az előttem álló dolgok fényében, sajnos a kérdéses segítséget Sabine nem képes nekem megadni. Ez nem olyan dolog, amit felírhatnak receptre, vagy egy pszichiáter díványán fekve megkapható, de a legújabb önsegítő könyvben sem szerepel. Ennél sokkal többre van szükségem. Elidőzünk még Haven sírját nézve. Damen gondolatai óvatosan öszszeolvadnak az enyéimmel, emlékeztetve, hogy nem számítanak a következmények, nem számít az, ami vár ránk, ő mindig ott lesz nekem. Nem volt választásom, csak az, hogy tegyem, amit tettem. Azzal, hogy megöltem Havent, megmentettem Miles életét. A sajátomat. Haven nem tudta kézben tartani a hatalmát, minden határon túlment. Azzal, hogy halhatatlanná tettem, egészen új oldalát mutatta meg – egy olyan oldalát, amelyre nem voltunk felkészülve.

De ebben Damen és én nem értünk egyet. Én inkább arra hajlok, hogy elhiggyem, amit Miles mondott egy kicsivel az után, hogy kimentettem Haven karmaiból. Hogy semmi új vagy meglepő nincs Haven sötét oldalában, mindig is ott volt, egész idő alatt jelét adta, hogy létezik. De barátaiként azért küzdöttünk, hogy ne vegyük észre, úgy döntöttünk, elnézzük neki, és csak a fényt látjuk benne. És amikor a szemébe néztem akkor este, és láttam, amint diadalittas pillantással a lángokba dobja Román ingét, már nem kételkedtem abban, hogy a sötétség teljesen felemésztette a jobbik részét. Abban az ingben volt minden reményünk, hogy megszerezzük az ellenszert, amely segített volna, hogy együtt lehessünk Damennel. És ami Drina halálát illeti, nos, akkor az volt a kérdés, hogy megöl, vagy én ölöm meg. Ilyen egyszerű. Romannek nem volt szerencséje – de ez színtiszta véletlen volt. Tragikus félreértés, és ebben mostanra biztos vagyok. A szívem mélyén tudom, hogy Jude katasztrofális közbeavatkozása színtiszta jóindulat volt. Jó szándékból tette. Láttam, ahogy a fejében megfogalmazódik a gondolat. Lassan, komolyan felállunk, és mindkettőnk számára fájdalmasan világos, hogy a választ nem itt fogjuk megtalálni, hanem a Tudás Nagy Csarnokában kell elkezdenünk a keresést, és kideríteni, onnan hová visz az út. Már épp indulnánk, amikor meghalljuk. Megdermedünk a dallamot hallva: Sárból kél és emelkedik fel az álomégbe, ahogy te–te–te is elmúlsz majd végre... Damen megszorítja a kezemet, magához húz, és együtt megfordulunk. Végignézünk az asszony hátára lelógó hajfonatból kiszabadult tincseken. Ráncos, ősöreg arca körül lebegnek a szélben, kísérteties, ezüstös glóriát vonnak a feje köré. Csipás, hályogos szeme az arcomra mered. Végtelen és sötét mélységből a fény felé kúszik, egy vágya van: az igazság! A léte igaza. De hagyod–e, hogy nőjön és virágozzék? Vagy a mélységre ítéled? Száműzöd fáradt, kimerült lelkét?

Ismételgeti a dallamot. Egyre hangosabban énekli: kél – álomégbe – végre – mélységből – kúszik – igazság – virágozzék – ítéled – lelkét – lelkét – lelkét... Megismétli az utolsó sort újra meg újra, a pillantása engem fürkész, elemez, vizsgálgat, bár vaknak látszik. Gacsos, göcsörtös kezét felemeli, mintha valamit tartana a tenyerében, majd az ujjai lassan szétválnak, és hamuesőt okád felénk. Damen megszorít, éles, jelentőségteljes pillantást lövell az öregaszszony felé, és így szól: – Maradj ott! – A testével óvva engem elém lép. – Állj meg ott! Ne merészelj közelebb jönni! – A hangja egyenletes, magabiztos, de félreérthetetlen fenyegetés bujkál benne. Ám ha hallja is az asszony, nem figyel rá. A lába moccan, felénk csoszog, és továbbra is engem bámul, miközben egyfolytában énekel. Nem messze tőlünk megáll a határvonalon – ott, ahol véget ér a gyep, és elkezdődik a sár –, és hirtelen megváltozik a hangja, mélyebb lesz: – Már vártunk rád. – Meglepően fürgén és kecsesen, mélyen meghajol előttem. Ahhoz képest, hogy ilyen öreg, ennyire... vénséges vén. – Már mondtad – felelem Damen legnagyobb döbbenetére. Ne állj le vele! – figyelmeztet gondolatban. – Csak kövess engem! Kiviszlek innen. Biztosan meghallja a gondolatot, mert a pillantása hirtelen Damenre szegeződik. Napszítta, kék szeme gyakorlatilag körbefordul az üregében, amikor megszólal: – Damen. A hangjára Damen megdermed, lélekben és fizikailag felkészül nagyjából bármire, csak arra nem, amit ez után hall: – Damen Augustus Notte Esposito. Te vagy az oka. – Finom szálú haja lebeg a körülötte kavargó, manifesztált szellőben. – És Adelina, a gyógyír. – Összeteszi a két tenyerét, és könyörög a tekintete. Egyikükről a másikukra pillantok, és nem tudom eldönteni, mi a zavarba ejtőbb: hogy a vénasszony tudja Damen nevét, a teljes nevét, beleértve azt is, amelyet én sem hallottam még soha. Ráadásul úgy ejtette ki, ahogy még nem hallottam. Vagy az, hogy Damen elsápad, és mozdulatlanná merevedik az egész teste, amikor az öregasszony őt hibáztatja. Arról nem beszélve, hogy ki a fene az az Adelina?

De a Damen elméjében kavargó válasz elhal, mire elérné a száját, a vénasszony dallamos hangja akasztja meg: – Nyolc. Nyolc. Tizenhárom. Nulla. Nyolc. Ez a megfejtés. Ez a kulcs kell neked. Csak nézek egyikről a másikra, látom, ahogy Damen szeme összeszűkül, összeszorítja a száját, és kivehetetlenül motyog valamit, aztán megfogja a kezemet, és megpróbál mindkettőnket kiragadni a sárból, el az asszony közeléből. De a figyelmeztetése ellenére visszanézek. Hátrapillantva egyenesen a váladékozó szempárba meredek. A bőre törékeny, áttetsző, mintha belülről világítana, az ajka pedig lágyan mozog, miközben énekel: – Nyolc, nyolc, tizenhárom, nulla, nyolc. Ez a kezdet. A vég kezdete. Csak te fejtheted meg. Csak te... te... te... Adelina... A szavai visszhangzanak, kísértenek, gúnyolódnak – a nyomunkban loholnak Nyárvidék határáig. Egészen a földi síkig.

kettő – Nem hagyhatjuk csak úgy figyelmen kívül! – Damen felé fordulok, és rábámulok, tudva, hogy igazam van, de azt is, hogy ő nem így gondolja. – Dehogynem! Valójában máris figyelmen kívül hagytam. –A hangja barátságtalanabb, mint szeretné, és a kárpótlás rögtön ott is a kezében: egy szál piros tulipán feje inog ívelt zöld szárán. Felém nyújtja, én pedig gyorsan elfogadom, és megszagolom. Lágy szirmai az ajkamhoz érnek, miközben belélegzem az alig érezhető illatot, amelyet Damen az én kedvemért teremtett. Figyelem, ahogy fel–alá jár az ágy és az ablak között. Csupasz talpa rója a kőpadlót, a szőnyeget, megint a kőpadlót, és kezdi elölről. Felfigyelek a fejében játszódó tusára, és tudom, hogy gyorsan kell érvelnem, mielőtt ő megtehetné. – Nem fordíthatsz hátat valaminek csak azért, mert fura, idegen vagy esetünkben kifejezetten kellemetlen. Damen, komolyan mondom: hidd el, pont ugyanúgy a frász jött rám tőle, mint rád. És mégsem vagyok hajlandó elhinni, hogy pusztán jelentéktelen véletlen lenne az a tény, hogy újra meg újra megtalál minket. Nincsenek véletlenek, ezt te is jól tudod. Hetek óta mondani akar nekem valamit. A dal, a mutogatás meg a... – A testem önkéntelenül összerándul, de szeretném, ha Damen nem látná, úgyhogy inkább leereszkedem az ágy szélére, és megdörzsölöm a karomat, hogy elmúljon a libabőr. – Mindegy, szerintem akkor is mondani akar nekünk valamit, valami tippet akar adni. És szerintem legalább meg kellene próbálnunk rájönni, mi lehet az, nem gondolod? – Várok egy kicsit, hogy válaszolhasson, de ő vállát makacsul megfeszítve, fejét határozottan félrebillentve csak hoszszasan hallgat, miközben kibámul az ablakon, háttal nekem. Nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá: – Mi bajunk lehet, ha megpróbáljuk megtudni, mit akar? Ha kiderül, hogy olyan öreg, bolond és szenilis, mint hiszed, akkor jó. Mindegy is. Semmi baj. Miért aggódjunk néhány napnyi elvesztegetett idő miatt, ha egyszer maga az örökkévalóság vár ránk? És ha az derül ki, hogy mégsem bolond, akkor meg...

Esélyem sincs befejezni, mert sötét, viharos arckifejezéssel hirtelen sarkon fordul, mire akaratom ellenére összerezzenek. – Mi bajunk lehet? – Komor arccal néz a szemembe. – Azok után, amiken keresztülmentünk, te tényleg ezt kérdezed? A szőnyeget piszkálom a lábujjammal, és érzem, hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint Damen hiszi, túl komoly ahhoz, hogy annyiban hagyjam. Ösztönösen, mélyen belül tudom, hogy a jelenet, aminek tanúi voltunk, sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint ő hajlandó lenne beismerni. Az univerzum nem véletlenszerűen működik. Mindennek oka van. És a szívem mélyén nincs szemernyi kétségem sem afelől, hogy a látszólag őrült, vak nő valami olyan megfejtést kínál számomra, amit muszáj tudnom. De azt még nem tudom, Dament hogyan győzöm meg erről. – Te tényleg ezzel akarod tölteni a téli szünetet? Egy vén szatyor találós kérdésére keresve a választ? Egy olyan mélyebb jelentésre vadászva, amely szerény véleményem szerint nem is létezik? Jobb, mint a másik megoldás – gondolom, de nem hagyom, hogy eljusson hozzá. Eszembe jut Sabine arca, amikor végre egy hajnalon hazamentem – miután Árnyvidékre küldtem a legjobb barátnőmet, és rögtönzött temetést rendeztem neki Nyárvidéken. Sabine szorosan maga köré fogta a köntösét, és sápadt, szigorú arccal nézett rám. A szeme volt a legszörnyűbb látvány. Az egyébként élénk kék szemeket elhomályosították az alattuk éktelenkedő sötétlila karikák. A düh és a félelem szörnyű egyvelege ült ki az arcára, és kimért, kíméletlen, előre elpróbált szavakkal ultimátumot adott: vagy elfogadom a segítséget, amelynek szükségességéről meg volt győződve, vagy elköltözöm. Minden bizonynyal csak a csökönyösségem vitt rá, hogy bólintsak, sarkon forduljak, és kilépjek az ajtón. Damenhez mentem, azóta is nála lakom. Egyelőre félreteszem ezt a gondolatot későbbre. Tudom, hogy lesz egy pillanat, amikor valóban foglalkoznom kell a gondjainkkal, de a jelen helyzetben Nyárvidék sötét oldala elsőbbséget követel. Nem hagyhatom, hogy bármi elvonja a figyelmemet, hiszen még mindig van egy jó okom, amiről tudom, hogy Damen reméli, nem említem meg. Látom átvillanni az arcán az aggodalmat.

– Tudta a nevedet – szólalok meg, és megdöbbenek, amikor közönyösen megvonja a vállát, próbálva elhessegetni a kijelentésemet. – Nyárvidéken él, ahol rengeteg a tudás. Szabadon meríthetett belőle. – A szemöldökét ráncolva elhúzza a száját. – Biztos vagyok benne, hogy minden ott van a Tudás Nagy Csarnokában, és bárki számára elérhető. – Nem bárki számára – állítom. – Csak azok számára, akik méltók rá. – Mivel első kézből tapasztaltam az ellenkezőjét, még emlékszem, hogy nem is olyan régen a tudásra méltatlanok közé soroltak, és a Tudás Nagy Csarnoka megtagadta a belépésemet. De aztán összeszedtem magam, és visszaszereztem a jó modzsómat, ahogy Jude mondaná. Szörnyű időszak volt, remélem, hogy soha többé nem fordul elő. Damen rám néz, és ugyan látom rajta, hogy nem fogja megadni magát, de azt is tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy találjunk egy kompromisszumot. Ezzel a védekezéssel–támadással sehová nem jutunk. Cselekednünk kell! Kell egy terv. – A vénasszony tudta, hogy Espositónak hívnak – méregetem óvatosan. Azon gondolkodom, ebből hogyan fog kimászni. – Tudta az árvanevedet – teszem hozzá. Ezt a nevet adták neki még halandóként, amikor a szüleit meggyilkolták, ő pedig gondviselők híján a templom árvaházába került. – Mondom, hogy több mint elegendő információ kering ott bárki számára. Ahhoz képest ez nem több, mint egy kellemetlen emlék a múltból, amin inkább nem rágódom – feleli gyorsan egy sóhaj kíséretében, ami biztos jele annak, hogy a lélegzetével együtt lassan a dühe is elpárolog. – Egy másik nevet is mondott. Notte? – Tudom, hogy Damen szívesen a szőnyeg alá söpörné ezt a témát, és továbblépne, de én még nem végeztem. Választ szeretnék kapni a kérdéseimre. Igazi, egyértelmű választ. A vállvonogatás és egy felhúzott szemöldök közel sem elegendő. Elfordul, de csak egy pillanatra, aztán újra rám pillant. Görnyedt hátán, zsebre dugott kezén, ellazuló állkapcsán látom, hogy feladta. És ettől kezdem rosszul érezni magam, amiért erőltetem. Bár nem tart soká az érzés, hamarosan elnyomja a kíváncsiság. Keresztbe teszem a lábam, és karomat összefonva várom a válaszát.

– Notte – biccent. Gyönyörű, olaszos hangsúllyal ejti ki a szót. Én hiába is próbálnám utánozni. – Az egyik nevem. A sok–sok vezetéknév közül, amelyeket használtam. Nem is pislogok, nem akarok elszalasztani egyetlen másodpercet sem. Figyelem Dament. Nyel egyet, megdörzsöli az állát, keresztbe teszi a lábait, és nekidől az ablakpárkánynak. Egy ideig babrál a spalettákkal, kinéz a medencére, a holdfényes óceánra, aztán becsapja az ablakot, és felém fordul. – Augustusnak is szólított, ami a második nevem, a középső. Anyám ragaszkodott hozzá, bár akkoriban nem volt szokás. És mivel te meg én először augusztusban találkoztunk, pontosabban augusztus nyolcadikán, később felvettem, mint vezetéknevet. Megváltoztattam egy kicsit, hogy passzoljon a hónaphoz, gondolva, hogy van valami mélyebb jelentése is. Valahogy ez hozzád kötött. Nagyot nyelek, és a kristály lópatkó–karkötővel kezdek játszani, amit a lóversenyen kaptam tőle. Kicsit elborítanak az érzelmek, nem számítottam rájuk. – De meg kell értened, Ever, hogy már nagyon régóta élek. Nem volt más választásom, csak hogy időnként megújítom a személyazonosságomat. Nem hagyhattam, hogy bárkinek feltűnjön az abnormálisán hosszú életem, és az sem, ami... ami valójában vagyok. Bólogatok, mert minden, amit mond, teljesen érthető, de sokkal többre vagyok kíváncsi, és ezt ő is tudja. – Honnan jött a Notte név egyáltalán? – kérdezem. Damen megdörzsöli a szemhéját, és lehunyt szemmel így felel: – Nagyon messziről. Egészen a kezdetektől. Ez a nevem. A valódi vezetéknevem. Próbálom nem túlreagálni. Millió kérdés jut eszembe, és a legfontosabb: Ezt meg honnan az ördögből tudta az a nő? A következő pedig: Honnan az ördögből tudta az a nő, amikor még én sem tudom? – Nem volt okom, hogy elmondjam – feleli a gondolatomra. A múlt az már csak ilyen. Elmúlt. Vége. Nincs értelme újraélni. Inkább a jelenre összpontosítanék, a mostra, erre a pillanatra. – Felderül kissé az arca, amikor a szemembe néz. Sötét szeme felcsillan, és felém mozdul, remélve, hogy egyetértek a kis „kitérővel”. Megtorpan, amikor megszólalok:

– Akkor nem bántad a múltidézést, amikor a bungalóban jártunk. – Összerezzen, én pedig megharagszom magamra, amiért igazságtalan voltam. A bungaló, a gyönyörű ajándék, amit a tizenhetedik születésnapomra kaptam tőle, az egyetlen hely, ahol igazán együtt lehetünk. Legalábbis amennyire az események engedik. De az az egyetlen hely, ahol valóban élvezhetjük egymás bőrének érintését anélkül, hogy attól kellene tartanom, Damen élete veszélybe kerül. Ott nem kell attól félni, hogy a kettőnket elválasztó, a földi síkon a DNS–ünket sújtó átok működésbe lép. Kiválasztottunk egy jelenetet egy elmúlt életünkből, beleolvadtunk, és élvezzük, hogy időnként magával sodor minket a buja, romantikus pillanat. És beismerem, hogy épp annyira imádom minden percét, amenynyire Damen. – Ne haragudj! – kezdem. – Nem úgy értettem... De csak legyint. Újra elfoglalja a helyét az ablaknál, és így szól: Szóval, mit szeretnél, Ever? Mit tegyek? – A pillantásában ott van a kedvesség, amely a hangjából hiányzik. – Mi következzen? Hajlandó vagyok megosztani veled mindent a múltamról. Boldogan felrajzolom neked egy számegyenesre az összes eddig ismert nevemet, és azt is, hogy melyiket miért választottam. Nem kell nekünk ehhez semmiféle bolond vénasszony. Nem áll szándékomban semmit sem eltitkolni előled, vagy bármiképpen megtéveszteni téged. Csakis azért nem mondtam még el mindent, mert szükségtelennek tűnt. Inkább előretekintek, mint hátra. A szavait követő csendben a szemét dörzsölve elfojt egy ásítást, és gyorsan az ágy mellett álló órára pillant. Még mindig éjszaka van. Nem hagytam aludni. Felé nyújtom a kezemet, és magamhoz húzom, az ágyhoz vezetem. Felcsillanó szemmel rám mosolyog, most először, mióta felébresztett a rémálmomból. Gyorsan eláraszt a melege, a bizsergés, a forróság, amit csak vele érzek. A karja rám fonódik, amikor lefektet az ágyra, az öszszegyűrt takaróra, párnákra, lepedőre, és a szája először a kulcscsontomról a nyakamra siklik. Megcibálom a fülcimpáját, és alig hallhatóan azt suttogom: – Igazad van. Ez várhat reggelig. Most csak itt akarok lenni.

három Miután két teljes hétig mindennap Damen ágyában és karjában ébredtem, azt hinné az ember, hogy hozzászoktam. Hát nem. Közel sem. Húr éppenséggel hozzá tudnék szokni. Szeretnék hozzászokni. Szorosan ölelő teste biztonságához, a fülemet súroló, langyos lélegzetvételeihez... De ami a jelent illeti, sehol sem vagyok. Eleinte mindig egy kicsit elveszettnek érzem magam. Kell néhány pillanat, míg összerakom, számba veszem az új körülményeket. Meghatározom a helyzetemet, a helyet, ahol vagyok és azt, hogy mit keresek én ott? És mindig az utóbbi, a mit–keresek–én–ott hervaszt le végképp. Ami sosem jó, ha az ember épp egy új napra ébred. – Buongiomo! – suttogja Damen reszelős hangon a fülembe. Minden reggel valamelyik általa beszélt nyelven köszönt a sok közül, ma úgy döntött, hogy az anyanyelvén, olaszul. A nyakamon leomló hosszú, szőke hajzuhatagba temeti az arcát, és közben mélyen beszívja az illatomat. – Buongiorno neked is! – felelem a párnába temetett arccal, fojtott hangon. – Hogy aludtál? A hátamra fordulok, kisöpröm a hajamat az arcomból, és egy szép, hosszú pillanatig élvezem Damen látványát. Ez is egy olyan dolog, amihez még hozzá kell szoknom: a külseje. A tiszta, szinte döbbenetes szépsége. Meglehetősen elképesztő látvány. – Jól – vonom meg a vállam, majd egy pillanatra behunyom a szemem, és némi friss, mentolos leheletet varázsolok magamnak, aztán folytatom: – Illetve nem emlékszem, úgyhogy biztosan jól, nem?

Damen a könyökére támaszkodik az ágyon, és a tenyerébe támasztja a fejét, hogy jobban lásson. – Nem emlékszel? Semmire? – kérdezi nevetségesen reményteli hanghordozással. – Hát, lássuk csak... – Úgy teszek, mintha gondolkodnék, a mutatóujjammal az államat ütögetem. – Emlékszem, hogy eloltottad a lámpát és mellém bújtál... – Az arcára lesek. – Emlékszem, hogy a kezed... vagy legalábbis majdnem... – Damen pillantása ellágyul kissé, szóval ő is emlékszik. – És halványan emlékszem a szád majd–nem–érintésére... De amint már mondtam, az emlék elég halvány, úgyhogy nem vagyok benne biztos... – Halványan? – vigyorog rám, és felvillan a szeme. Úgy látom, nagyon is hajlandó lenne felfrissíteni a memóriámat. Visszamosolygok rá, bár az ő mosolya elhalványul, amikor megszólalok: – Ja, és igen, mintha rémlene valami késő esti, hajnali látogatás Nyárvidékre, meg valami bolond öregasszony Haven sírjánál, és hogy te vonakodva beleegyeztél, felfeded előttem őrült, rejtélyes üzenetének megfejtését... – A szemébe nézek, és épp úgy van, ahogy gondoltam. Mintha egy hordónyi jeges vízzel öntöttem volna nyakon. A hátára fordul, és a mennyezetet kezdi bámulni, elmerülve egy– percnyi mély, gondolatoktól súlyos csendben. Aztán felül, és a lábát az ágy szélén átlendítve kibogozza magát a térdére tekeredett takaróból. – Damen... – szólok. Nem tudom, mi lesz, de nem mintha számítana, ő gyorsan bestoppolja az űrt. – Reméltem, hogy a téli szünetet mással töltjük. – Az ablak felé indul, és megáll előtte, majd rám néz. – Miféle dolgokkal? – kérdezem összeszűkült szemmel azon töprengve, miféle más dolgokra utalhat. – Hát, kezdetnek talán nem kellene elrendezni ezt az egészet Sabinével? Az arcomra borítok egy párnát. Hihetetlenül hatástalan, nem beszélve arról, hogy milyen éretlen dolog, de pillanatnyilag nem érdekel. Ha egyszer nem is akarok gondolni Sabinére, akkor azt hiszem, biztosan állíthatom, hogy beszélni végképp nem szeretnék róla. De itt van Damen, és beszélgetni próbál az első számú, totális tabutémámról – ami legalábbis pillanatnyilag tiltott dolognak számít nálam.

– Ever – hallom a hangját, amikor a párnát próbálja elvenni tőlem. Szorosabban fogom. – Nem maradhat így. Nem helyes. Végül vissza kell menned hozzá. – Még egyszer megrántja a párnát, aztán felsóhajt, és visszavonul az ablakhoz. – Kidobsz? – kérdezem, és a hasamra teszem a párnát, aztán az oldalamra fordulok, és átölelem. Mintha bármitől is megvédhetne. – Nem! – tiltakozik gyorsan. Tíz ujját széttárva a hajába túr, hátrafésüli. Döbbenten néz rám: – Miért tenném? – Leereszti a kezét. – Imádok ágyba bújni veled, ahogy felébredni is. Azt hittem, tudod. – Biztos? – tudakolom, látva tekintetében az aggodalmat. – Nem zavar? Ügy értem az, hogy együtt alszunk, és nem fekhetünk le egymással igazán? – Összeszorítom a számat, és érzem, ahogy elvörösödöm. – Csak az zavar, hogy egy párna alá bújsz ahelyett, hogy Sabinéről beszélnél. Behunyom a szememet, és önkéntelenül babrálni kezdem a párnahuzat varrását. Megváltozik lassan a hangulatom, épp az övének ellentéte lesz, és remélem, hogy elejét vehetem, mielőtt túlságosan messzire kerülnénk egymástól. – Nincs miről beszélni. Azt hiszi, megőrültem. Szerintem viszont nem. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja. – Damenre lesek, próbálom könnyedén mondani ezt, de nem érzékeli. Túl komolyan veszi a dolgot. – Mindegy, azt vette a fejébe, hogy vagy egyetértek vele, vagy elköltözöm. Ezt a két lehetőséget kínálta fel. Ja, igen, és attól még, hogy beismerem, hogy fáj, állatira fáj, valahol azt hiszem, hogy így a jobb. Tudod? Damen szeme összeszűkül, gondolkodik, mérlegeli a szavaimat, aztán karba tett kézzel így szól: – Nem, nem tudom. Miért nem magyarázod el? – Hát, mindig azt mondtad, hogy el kell búcsúznom végül, inkább előbb, mint utóbb. Ennek alapján ez egy felkínálkozó alkalom, nem? Szóval mi értelme van kibékülni, vagy ragaszkodni hozzá, hogy még pár hónapig együtt lakjunk, amikor hamarosan úgyis le kell lépnem? Te magad mondtad: nemsokára rájön. Látni fogja, hogy egyikünk sem öregszik egy napot sem. És mivel az ilyesmire nem létezik ésszerű magyarázat, ugyanis Sabine a teljesen fekete–fehér logikán kívül más magyarázatot úgysem képes elfogadni... Hát nem nagyon van mit boncolgatni ezen a témán, vagy igen?

Nézzük egymást, és ugyan minden lényeges pontot érintettem, azokat is, amelyek eredetileg az ő álláspontját tükrözik, nyilvánvaló, hogy ennyivel nem éri be. Még mindig nincs meggyőződve arról, hogy nem kell felkelnem, átmasíroznom Sabinéhez és kibékülnöm vele. Vagyis Damen vagy hihetetlenül makacs, vagy nekem nem sikerült megmagyaráznom az elképzelésemet, esetleg mindkettő. – Most miért késleltessük, ami elkerülhetetlen? – Nyelek egy nagyot, és újra magamhoz ölelem a párnát. – Lehet, hogy ez az egész okkal történt. Tudod, mennyire rettegek a búcsúzástól, és most, hogy ez történt, csak könnyebb lett. Lehet, hogy egész idő alatt ezt a megoldást kerestük, lehet, hogy ez az univerzum ajándéka? – Olyan gyorsan buknak ki belőlem a szavak, hogy egy pillanatra elhallgatok, és levegő után kapok. Damen pillantásából kiolvasom, hogy nem osztja a véleményemet. Úgy döntök, taktikát váltok, és más irányból közelítem meg a témát. Remélem, hogy ezúttal jobban megy majd. – Mondd csak, Damen, de tényleg: ez alatt a sok év alatt, a sok érkezés és indulás során soha nem veszekedtél senkivel? Soha nem használtál ki egy nézeteltérést arra, hogy oka legyen az eltűnésednek? – Dehogynem. – Nem néz a szemembe, fekete vászonnadrágja korcát babrálja. – Nem is egyszer, arról biztosíthatlak. De ez nem azt jelenti, hogy így a helyes. Hallgatok, mert ehhez nincs mit hozzátennem. Hunyorgok, miközben Damen megigazítja a reluxát, és tompa, ferdén eső fényt enged be az odakinti nagyon szürke, fénytelen, decemberi világból. – Talán igazad van – fürkészi a külvilágot. – Lehet, hogy ez a legtisztább. Úgysem mondhatnád el neki az igazat. Csak olaj lenne a tűzre. Nem fogadná el. És ha valami csoda folytán mégis, hát akkor gyorsan ítéletet mondana feletted. És a legrosszabb az, hogy még igaza is lenne. Amit tettem, amivé tettelek, az természetellenes. A természet minden törvényét megsérti. – Elhallgat, és bűnbánó pillantással felém fordul. – Ha valamiben biztos lehetek, akkor az az, hogy nem azt az életet éljük, amelyet kellene. A testünk halhatatlan, ez igaz, de a lelkünk nyilván nem. A létezésünk a természet legalapvetőbb törvényeit gúnyolja ki. Épp az ellenkezője vagyunk annak, aminek lennünk kellene. Mondanék valamit, ha másért nem, azért, mert utálom így látni Dament. De nem hagyja. Még nem fejezte be. Még van néhány dolog, ami kikívánkozik belőle.

– Ha más nem, Árnyvidék bebizonyította. Te voltál ott, Ever, ha jól emlékszem kétszer is. Először velem, és nemrég Haven miatt. Mondd, meg tudnád tagadni, amit az előbb mondtam? Képes lennél azt állítani, hogy nem igaz? Mély lélegzetet veszek, és arra a szörnyű napra gondolok, amikor Haven ökle egyenesen a torkomba csapódott. A legkényesebb pontomba, az ötödik csakrámba, az ítélőképesség, a félreértés és a bizalom központjába. Egyetlen határozott ütéssel megölt, véget vetett a létezésemnek, és a sötét feledésbe röpített. A mélységbe. A halhatatlan lelkek hónába. Emlékszem, hogy pörögtem a sötétségben, elveszve az űrben, és közben az elmúlt életeim képei peregtek a szemem előtt végtelenítve. Újra kellett élnem az elkövetett hibákat, minden rossz döntésemet, minden rosszat, amit elkövettem – sajátomként kellett éreznem mások fájdalmát. Csak akkor találhattam vissza onnan, amikor fény derült az igazságra. Amikor már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Damen az én Kiválasztottam, visszatérhettem a magányból. Damen a lelki társam. Az én egyetlenem az örökkévalóságig. A hirtelen megvilágosodás, együtt a teljes és tökéletes kinyilatkoztatással, a szerelmünk elismerésével meggyógyított, megmentett. Csakis ez szabadíthatott meg az ötödik csakrám gyengeségéből. Csakis ezért vagyok most itt. Bólintok, és nincs mit hozzáfűznöm. Damen tudja, mit láttam, tapasztaltam, épp olyan világosan, mintha ott lett volna. – Csak mi vagyunk, Ever. Csak mi vagyunk egymásnak. Ez a kilátás azért vonzóbb számomra, mint a te számodra, mert én hozzászoktam a magányos farkas életmódhoz. – Ott van Miles – emlékeztetem gyorsan Dament, hogy őt is beavattuk a mi kis halhatatlan titkunkba. – Meg Jude. – Elakad a lélegzetem, mert egy kicsit még mindig furcsa Damen jelenlétében említeni őt. Bár ők ketten úgy döntöttek, eltemetik a múltat, és tiszta lappal újrakezdik. – Szóval nem maradtunk barátok nélkül, igaz? De Damen csak vállat von – így válaszolva arra, amit nem mondtam ki, mert túl fájdalmas. Arra, hogy Miles és Jude egy nap megöregszenek, megőszülnek, és korai vacsorájuk után legfeljebb izgalmas malomcsatákra vágynak majd, Damen meg én pedig pontosan ugyanolyanok maradunk.

– Azt hiszem, csak utálom, hogy Sabinével így legyen vége a kapcsolatotoknak – mondja végül. A tekintetében elfojtott sóhaj. – De talán igazad van, lehet hogy így épp olyan jó lesz, mint másképp. Tekintve, hogy elkerülhetetlen, meg minden. Félredobom a párnát, és felé nyújtom a karomat. Nem szeretem, mikor így elkomorodik, amikor befelé fordul, és önmagát kezdi hibáztatni. Mindent elkövetek, hogy témát váltsak, hogy teljesen kitöröljem az agyából. De már késő, Damen nem is látja a gesztusomat. Leejtem a karomat, és a takarót kezdem rendezgetni. – Oké, ha nem ülök le beszélgetni Sabinével, mi mást gondoltál ki? Tudod, a téli szünetre – érdeklődöm, remélve, hogy ezzel elűzöm a viharfelhőt. Beletelik egy percbe, míg felülemelkedik a kétségbeesésén, és válaszol. De megéri kivárni. A mosolya azonnal felderíti az arcát. – Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valami spontán, talán kissé őrült dolgot. Arra gondoltam, hogy a változatosság kedvéért megpróbálhatnánk jól érezni magunkat. Emlékszel, milyen az, ugye? – Halványan – bólintok. Örömmel veszek részt a játékában. – Szerintem elmehetnénk valahová... – feleli ravasz, rejtélyes pillantással, és a krémszínű bőrkanapé felé indul, a szoba másik felébe. Gyorsan belebújik a sötét selyem köntösbe, amelyet múlt éjjel a karfára dobott. A mozdulata olyan egyenletes, mintha beleolvadna a ruhadarabba. Gondosan tanulmányozom Dament, hogy vajon egész végig komolyan valami ilyet tervezett–e, vagy csak egy menet közben kiagyalt tervvel próbál elcsábítani. – De... – szól, miközben megköti az övét a derekán úgy, hogy az a csípőjén lóg lefelé, a köntös maga pedig nyitva marad, közszemlére téve csupasz mellkasát és izmos hasát. Az ágytámlának támaszkodom, és az államhoz húzom a takarót. A csupaszsága saját meztelenségemet juttatja eszembe. Még mindig nem szoktam meg, hogy együtt élünk, ilyen bizalmas közelségben, és reggelente mindig kicsit szégyenlős és gátlásos vagyok. – Ever, tudom, hogy mennyire szeretnél a végére járni a zavaró dolgoknak. És amint mondtam, hajlandó vagyok segíteni... Ránézek, és lelkiekben felkészülök Damen briliáns és begyakorolt tárgyalástechnikájának támadására. Gyakorlatilag látom a szemében, ahogy felépíti az érvelését.

– Úgyhogy adok ennek egy hetet. Egy teljes hetet kapsz a nonstop, töretlen, bolond–vénasszony–rejtélyének–megfejtése jellegű figyelmemből, aztán ha vége a hétnek, akkor is, ha semmire nem jutottunk, meg foglak kérni, hogy méltósággal fogadd el a vereséget, hogy aztán továbbléphessünk az én sokkal jobb, sokkal derűsebb, sokkal élvezetesebb terveim irányába. Mit mondasz erre? Az ajkamat harapdálom, míg összeszedem a választ. – Hát, azt mondom, hogy attól függ. Damen rám néz. A köntöse szétnyílik kissé. Nem játszik valami sportszerűen. – Attól függ, mi a terv – próbálok a szemébe nézni. – Tudni akarom, mibe egyezem bele, hogy mit tervezel, hová viszel. Nem mehetek bele csak úgy vakon akármibe. Megvannak az igényeim, tudod. Félrenézek, a kezemet bámulom, nem vagyok hajlandó őt nézni, azt a ragyogó kincset a szoba másik végében, így inkább a körmeimnek szentelem a figyelmemet. Hallom, hogy válaszképpen felnevet, mély, boldog hahotázás tölti be a szobát és a szívemet. Örülök, hogy elmúlt a sötét pillanat. A fürdőszobába indul, és hátraszól: – Vakációzni megyünk. Csak te meg én és egy csodálatos, egzotikus hely. Egy rendes, tisztességes szünidő, Ever. Távol mindenkitől és mindentől. A helyet én választom. Csak ennyibe kell beleegyezned. A részleteket csak bízd rám! Mosolygok magamban. Tetszik a dolog, és a képek egymást kergetik az agyamban, de nem akarom elárulni neki, úgyhogy csak azt felelem: – Meglátjuk. – A hangomat elnyomja a zuhanyzaja. – Majd meglátjuk – suttogom. Nagy a kísértés, hogy bemenjek utána, tudva, hogy pont ezt akarja, de mivel csak egy hetet kaptam, hogy megfejtsem a rejtélyt, inkább Damen laptopjához lépek.

négy – Találtál valamit? – kérdezi Damen a haját dörzsölgetve a törülközővel. Amikor végez, ledobja a törülközőt, és ujjaival a hajába túr. Eltolom magam az íróasztaltól, és felé gurulok a székkel. Ide–oda forgok rajta, miközben válaszolok: – Több keresést is lefuttattam a számokkal, amelyeket a nő mondott, hogy talán egy dátum lesz az, vagy valami kód, egy számokkal jelölt részlet egy könyvben, egyházi ének, zsoltár, vers, vagy valami. – Vállat vonok. – Még a névre is rákerestem, az Adelinára. De semmi. Úgyhogy elkezdtem keresni a nevet és a számokat együtt, de arra se jött ki semmi. Vagy legalábbis semmi olyan, ami legalább közvetve hozzánk lehetne köthető. Damen biccent, majd eltűnik a gardróbban egy pillanatra. Tiszta farmerben és fekete gyapjúpulcsiban kerül elő. Én a könnyebb, lusta megoldást választom az átöltözésre, vagyis teremtek magamra tiszta ruhát, amely meglehetősen hasonlít az ő öltözékére. A pulcsim kék. Damen szereti, ha kéket viselek, azt mondja, kiemeli a szemem kékjét. – Szóval, hol kezdjük? – Leül a kanapéra, és cipőt húz, fekete bebújós TOMS–ot, az egyetlen ruhadarabot, amit valóban megvásárol mostanában, de csak hogy végül jótékonyságból elajándékozza. A kézzel készített, olasz, motoros bőrcsizma a múlté. Most olcsó gumisarut hord nyáron, TOMS–cipőket télen. A túlméretezett, fényűző, több millió dolláros kúriától és a csillogó, fekete, fullextrás BMW M6 kupétól (voltaképp rávettem, hogy tartsa meg) eltekintve egyszerűbb, kevésbé feltűnő, tudatosabb, kevésbé anyagias életre tett fogadalmat. Úgy látszik, be is fogja tartani. – Mától egy hétig a rendelkezésedre állok. – Feláll, és megrázza a lábát, hogy megigazítsa a farmerje szárát. – Csak egy hétig? – A falnak támasztott tükör elé állok, és próbálom rávenni a hajamat, hogy ne tapadjon a fejemre. De miután miután

létrehozok néhány loknit és hullámot, ami nem igazán válik be, inkább lófarokba fogom. – Nekünk nem jár le a szavatosságunk, ahogy a te kis projektednek, amelyben megegyeztünk. Úgyhogy mondd meg, hol kezdjük? – várja a további instrukciókat. Megnézem magam a tükörben, hátrasimítom a rakoncátlan tincseket, amelyek kibújtak a hajgumiból. Azon gondolkodom, megpróbálkozom valami mással, mert nem vagyok elégedett a tükörképemmel. De aztán mély levegőt veszek, és elfogadom, amit látok. Amikor csak a tükörbe nézek, folyton azt látom, hogy mit szeretnek megváltoztatni. Amikor Damen rám néz, csak az univerzum csodás ajándékát látja. Az igazság valahol a kettő között van. – Gyere! – fordulok felé, tudva, hogy nincs vesztegetnivaló időnk, hogy majd ha mindent elintéztünk, ez a dolgos hét, ahogy elterveztem, utólag egy–két percnek tűnik majd csupán... Megragadom a kezét, és egymás mellett állva megjelenítjük magunk előtt a csillogó aranyfátylat, amely Nyárvidékre vezet. Kihagyjuk a hatalmas, illatos rétet a ragyogó virágokkal, pulzáló fákkal, és inkább a Tudás Nagy Csarnokába vezető széles lépcsősor tövébe érkezünk meg. Egy pillanatra megállunk, elcsendesednek a gondolataink, és tágra nyílt szemmel felnézünk az épületre. Eláll a lélegzetünk a gyönyörű, díszes faragványok, a hatalmas, ferde tető, az impozáns oszlopok, lenyűgöző ajtószárnyak láttán. És mindez folyamatosan, gyorsan változik: a gízai piramisok a Lótusztemplommá alakulnak át, amiből aztán a Taj Mahal lesz és így tovább. Az épület átalakul, újjá formálódik, és a világ legnagyobb csodái jelennek meg a folyton változó homlokzaton. Csak azok léphetnek be ide, akik képesek látni, micsoda is valójában: egy csodálatra méltó, szeretettel, tudással és minden jóval megalkotott hely. Felpattannak előttünk az ajtók, és felsietünk a lépcsőkön a hatalmas, meleg fényű, tágas előcsarnokba. Fényzuhatag ömlik ránk, amely Nyárvidék többi részén is behatol minden zugba, sarokba, és nem hagyja, hogy árnyékok vagy sötét foltok keletkezzenek (kivéve azt, amit én csináltam), és nem lehet tudni, honnan jön. Elhaladunk a fehér márványoszlopok között, amelyek mintha egyenesen az ókori görög időkből származnának. Többsornyi hosszú, fara-

gott faasztal és pad áll közöttük, mellettük papok, rabbik, sámánok, mindenféle útkeresők és Jude... ? Amint a neve felbukkan az agyamban, felpillant, és egyenesen rám néz. A gondolatok valós létezők, a legtisztább energiából épülnek fel, és itt Nyárvidéken mindenki hallja őket. – Ever... – emeli a kezét a homlokához. Végigsimít sebhelyes szemöldökén, félretol egy hajtincset az arca elől. – És Damen. – A pillantása kifürkészhetetlen, megfejthetetlen, bár látszik rajta, hogy sok munka van ebben az áttörhetetlenségben. Vonakodik a szemembe nézni, de felemelkedik ültéből. Amikor Damen mosolyogva felé indul, Jude mindent elkövet, hogy viszonozza a ragyogó mosolyt, amitől megjelennek az arcán a kis gödröcskék. Én nem mozdulok, figyelem, ahogy elmerülnek a szokásos, kézfogásos, hátveregetéses üdvözlési pasasrituáléban. Próbálok olvasni Jude elpiruló arcában, nem beszélve a vízzöld szemében fodrozódó bánatról. Ugyan Damennel fegyverszünetet kötöttek, és Jude pillanatnyilag a legnagyobb titkaink tudója, és nem akarja elárulni ezeket senkinek, én pedig biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan vet gátat a legjobb terveimnek is, viszont valami más, egy nagyobb erő ráveszi mégis, hogy mindig a legkellemetlenebb pillanatban avatkozzon közbe. Nem tudok nem tépelődni, nem vagyok képes legyőzni a vonakodásomat, hogy üdvözöljem. De egy pillanat alatt rájövök, hogy miért hezitálok. Bűntudatom van. A jó, öreg, klasszikus bűntudat. Nem több, nem kevesebb. Az a fajta bűntudat, amely egy hosszú, tekervényes és romantikus múlt eredménye, aminek során a másik egy harmadikat választott társául. Nem számít, mennyire igyekezett Jude, én mindig Dament választottam végül. És nem is olyan rég ismét megtörtént. Tudom, hogy a legjobb, az egyetlen jó döntést hoztam, ösztönösen tudom, hogy van még valaki, aki nálam jobban illik hozzá, de Jude nem egészen így látja. Kettőnk között cikázik a pillantása, majd végül rajtam állapodik meg, és hűvös, bágyadt nyugalmat áraszt, amely átáramlik a testemen. Csak vele tapasztalom ezt az érzést a jelenlegi és az ezt megelőző élete-

inkben. És bárhogy is próbál távolságot tartani és semleges maradni, lehetetlen nem észrevenni a tekintetében égő vágyakozást – a reménykedés apró magvát, amitől még mindig nem sikerült megszabadulnia. De egy másodperc alatt vége is, és gyorsan helyet ad valami másnak, valami kevésbé fájdalmasnak, egy jóindulatú fénynek. Gyorsan fénylő csillagot manifesztálok a levegőbe a feje fölött, és kívánom, hogy megtalálja azt az embert, akit az univerzum csakis neki rendelt, és sokkal jobban illik hozzá, mint én valaha. Aztán eltüntetem, mielőtt észrevenné. – Mi szél hozott? – kérdezem, és addig erőltetem a mosolyt, amíg igazinak nem érzem. Jude fészkelődik, előre–hátra hintázik a sarkán, a farmerje övbújtatójával babrál. Rendezi a gondolatait, gondosan mérlegeli a lehetőségeit, hogy jól döntsön a részigazság vagy a teljes őszinteség között. A teljes igazság mellett dönt: – Csak szeretek itt lenni. Nem tehetek róla. Ava mondjuk figyelmeztetett, hogy ne vigyem túlzásba, de nem vagyok képes nem eljönni. – Nyárvidék ilyen – bólogat Damen, mintha teljes mértékben megértené, mintha ugyanezzel a kísértéssel küzdene. És ki tudja, talán így is volt, csak még nem vagyunk elég ideje együtt, hogy én is tudjak róla. – Elég nagy a csábereje – teszi hozzá. – Nem könnyű nem tudomást venni róla. – Keresel valamit? – Nagyon szeretném könnyedén kérdezni, mintha csak csevegnénk, de lábujjhegyre állva lesem a táblát, amit érkezésünkkor tanulmányozott. De Jude túl okos, és gyorsan eltünteti, amint meglátja, mit csinálok. Épp ezért lep meg, amit mond: – Hogy őszinte legyek, épp utánatok kutattam. – Pillantása a szemembe mélyed, mire Damen szeme összeszűkül, és próbál rájönni, mit jelentsen ez. Egyikükről a másikukra nézek, mondani akarok valamit, de Jude megelőz: – Próbálok rájönni, miért állok folyton az utatokba. Hirtelen kiszárad a szám, köhintenem kell, mielőtt megszólalok. – És jutottál valamilyen következtetésre? – kérdezem. A hangom, a testtartásom, az arckifejezésem, a viselkedésem hangosan és kristálytisztán közli, hogy gyakorlatilag határtalan az érdeklődésem a témában. Jude bocsánatkérő arckifejezéssel nemet int: – Nem, vagy legalábbis semmi konkrétumot nem találtam.

Csüggedten felsóhajtok, és akaratom ellenére arra gondolok, milyen jó lenne, ha Jude elvégezhetné az én házi feladatomat is helyettem, de ennyire nem egyszerű. – Bár volt valami... Ismét teljesen leköti a figyelmemet, de Damenét is, ha jól látom. – Nem olyasmi, amit én magam láttam, inkább egy visszatérő gondolat. Nem tudom kiverni a fejemből. – Nyárvidék így működik – bólintok kicsit túl lelkesen. – Vagyis a Nagy Csarnok biztosan. Nem mindig van konkrétum, tudod. Nem mindig lehet elolvasni vagy megtapasztalni az információt. Néha csak egy kitartó gondolat, amit nem tudsz elkergetni, míg nem kezdesz odafigyelni rá. Jude bólogat, és a farmerje derekába akasztott hüvelykujjal Damenre és rám pillant. – Szóval, tudom, hogy elítélően hangzik, de szerintem mostanra tudjátok, hogy nem kifejezetten ez a szándékom, de nem tudok másra gondolni, mint hogy a gondjaitok, az összes... akadály a halhatatlanságotokból ered. Gyors pillantást vet Damenre, ahogy én is. Mindketten tudjuk, hogy Damen felelős azért a helyzetért, amelyben vagyunk – és mindketten tudjuk, hogy ő ezzel tisztában is van. – Úgy értem ezt, hogy az elixír és a többi, ami szükséges, nem mintha tudnám a részleteket, de az egész nem természetes. Az ember nem lehet fizikailag halhatatlan, erre szolgál a lelkünk. A lélek halhatatlan. Üjra meg újra visszatér, abból ítélve, amit én tudok, de sosem hal meg. Azért születtünk, hogy meghaladjuk az anyagi világot, nem pedig, hogy beérjük azzal és csakis azzal. – Behúzza a nyakát, de most, hogy elkezdte, tudja, hogy muszáj befejeznie. Egyébként is minden gondolatát halljuk, ahogy a szavakat: – Nem úgy kell elfogadni az anyagi világot, mintha ez lenne a végállomás, mintha csak ennyi létezne. Hallgatok. Damen is. Azon ámulunk mindketten, hogy Jude szavai mennyire ismerősen csengenek, kísértetiesen emlékeztetnek arra, amit Damen mondott kicsivel korábban a szobájában. Nem tehetek róla, de azon gondolkodom, hogy vajon ennek is van–e valami oka – annak, hogy ezt egyáltalán hallanom kell. Igazán, valóban hallanom kell–e, és vajon kezdenem is kell–e vele valamit?

Talán nagyon is oda kell figyelnem rá. Nem pedig elhessegetni, ahogy szerettem volna. Jude fintorog, a szeme két keskeny, ragyogó zöldeskék csíkká szűkül össze, egy trópusi tenger kísértő szeletévé, amelyben könnyű volna elmerülni. – És szerintem... lehet, hogy... szerintem a karma, ami abból következett, hogy meghoztátok azt a döntést, nem engedi, hogy megtapasztaljátok a... – Fészkelődni kezd, izeg–mozog, aztán összeszedi magát és kimondja: – Na, szerintem ezért nem tapasztalhatjátok meg a teljes boldogságot. Az igazi gyönyört. Ha értitek, mire gondolok. Ó, hogyne értenénk. Damennel együtt felsóhajtok, akár egy frusztrált, elégedetlen kórus. – Van valami más is? – vonom fel a szemöldökömet. Nyersebben fogalmazok, mint szerettem volna, és próbálom tompítani a hangsúly élét, amikor hozzáteszem: – Van valami tipped, hogy lehetne megkerülni? Jude elkomorodik, és barna bőrű arcához képest szinte elfehéredik a szája – amelyet egyszer megcsókoltam, vagyis kétszer, nem tudom, nagyon sok életen osztoztunk mi hárman. Komoly arckifejezéssel így felel: – Sajnálom. Ez minden. Úgyhogy most magatokra hagylak, és… Elindul, láthatóan szeretné lezárni a beszélgetést és továbbállni. Damen elmerült a gondolataiban, és egy sötét, önostorozó felhőben, de én elkapom Jude karját, és nyers erővel visszahúzom. Könyörög a pillantásom, és kiszökik a fejemből egy gondolat, amit egyáltalán nincs időm mérlegelni, cenzúrázni. Damen rám néz, amikor kirántom a saját gondolataiból, és az enyémekre összpontosít. A fejemen átsuhanó távoli, valamiképp riasztó, nem kicsit kínos gondolatom ez: Ne, ne menj el! – Azt akarom mondani, hogy miattunk nem kell elmenned... Damen hunyorogva figyel, érdeklődéssel a tekintetében. Jude ugyanígy. Két pár felvont szemöldök, az egyik sebhelyes, a másik minden tekintetben tökéletes, mindkét szempár rám szegeződik. Tudom, be kell fejeznem a gondolatot, mielőtt mindketten valami rémes következtetésre jutnak, és sehol nem fogunk tartani megint. – Vagyis azt akartam mondani, hogy tényleg menned kell? Most? – Uhh. Gondolatban a szememet forgatom. Mi a franc bajom van? A csö-

börből vödörbe kifejezés még csak nem is közelít a helyzetemhez, és sajnos Jude is egyetért. – Gondoltam, kettesben akartok maradni, kutakodni egy kicsit, találkozni Romyval, Rayne–vel meg Avával – vonja meg a vállát. Látszik, hogy nagyon kényelmetlen helyzetbe hoztam. – Itt vannak? – nézek körül, bár nem számítok rá, hogy meglátom őket. Inkább magamat akarom összeszedni a figyelemeltereléssel. Jude fura pillantást vet rám, és gyorsan feleli: – Nem, a földi síkon. Miért? Ever, miről van szó? Damen energiát sugároz mellettem, és tudom, hogy ugyanarra gondol. Úgyhogy veszek egy mély levegőt, egymás után a fiúk szemébe nézek, aztán kimondom: – Figyelj, van egy kis... kutatómunka, amin dolgozom. És mivel csak egy hetem van, hogy a végére járjak – villantok egy célzatos pillantást Damen irányába –, gondoltam, hogy ha nem bánod, vagyis mi... – Damen pillantásába kapaszkodom, könyörgök, hogy bízzon bennem. – Na, az időkorlát, és azok fényében, amit az előbb mondtál, szerintem hasznunkra lenne a segítséged. A látásmódod nagyon–nagyon kapóra jön. De persze tőled függ, hogy... Jude néz ránk, mérlegel, gondolkodik, aztán úgy dönt, hogy nekem címezi a szavait: – Jó. Benne vagyok. Legalább ennyit megtehetek, amiért elbaltáztam a dolgot Havennel, és kábé mindent, amihez közötök van. Szóval ki vele, hol kezdjük?

öt Leülök Damen mellé, a bal térdem szorosan simul az ő jobb lábához. A vastag fa asztallap elrejti a tényt, megkímélve Jude–ot. Semmi szükség arra, hogy az orra alá dörgöljük a kapcsolatunkat, attól még rosszabbul érezné magát. Nem telik bele hosszú idő, és feláll, közben motyog valami új módszerről, amit ki akar próbálni, és most jutott eszébe. A kifogása ellenére nyilvánvaló, hogy menekülni akar, valahol máshol szeretne lenni, ahol nem vagyunk ilyen közel egymáshoz. A Damen előtt lebegő nagy kristálygömbbe pillantok, és próbálom kivenni a benne kibontakozó képeket. De ebből a szögből csak színes kavargást látok. Ahhoz, hogy rendesen lássam, elé kell ülni. Abból azonban, ahogy Damen görnyedt háttal, lehajtott fejjel vizsgálgatja, meg tudom állapítani, hogy semmi érdekes nem zajlik a gömbben, ami elvezethet minket a megoldáshoz. Bármi is bontakozik ki odabent, inkább álomba készül ringatni őt. Dühösen a kezemben tartott táblára nézek: épp annyi reményt ad, mint Damen kristálygömbje. Undorodva félretolom, és körülnézek. Nagyon vágyom valami segítségre valakitől, valahonnan – egyáltalán nem vagyok válogatós. Elfogadnék bármit, ami akad, de nem jön a segítség. Mindenki elmerül a saját kutatásában, nem figyelnek rám. Annak ellenére, hogy behunyom a szememet, az agyamból áramló kérdések sora ellenére, a hangos segélykérésem ellenére a Tudás Nagy Csarnoka nem adja jelét annak, hogy meghallana engem. Nem sodor el rögtön a megfelelő helyiségbe, ahogy már többször is megtörtént. Azon kívül, hogy beengedett, a Tudás Nagy Csarnoka ma rám sem hederít. Próbálok nyugton ülni, összpontosítani, meditálok, elmegyek arra a szép, csendes helyre... De túl nyugtalan vagyok, túl izgatott, és nem tudok koncentrálni. Az agyam tele van olyan gondolatokkal, amelyek nem hagynak békén. Hogy tudnék lazítani és a lélegzetvételem áramlására koncentrálni, amikor gyakorlatilag hallom a fejem fölött függő, ke-

tyegő órát? Múlhatatlan emlékeztető, hogy milyen gyorsan eltelik az egyhetes határidő, hogy minden perccel a vége közeledik. Újra Damen forgó gömbjére nézek, és nem tehetek róla, de elkomorodom, úgy érzem, vesztettem, a gondolataim pedig elkalandoznak arra a helyre, ahová nem szeretném. Ez a hely teli van kétségekkel. Kétségbe vont döntésekkel. Különleges feltételekkel. Azt a részemet, amelyik hinni akar, gyorsan elnyomja a kérdés, hogy mi lenne a rosszabb: hogy az előérzetem igazat jósol, vág}' hogy minden értelemben helytelen? Jobb lenne, ha egyedül lennék felelős Nyárvidék sötét tájának előbukkanásáért – és egy személyben lennék az őrült öregasszony reményének és aggodalmának tárgya? Vagy az lenne a jobb, hogyha egyáltalán nem lenne igazam semmilyen szempontból? Ami alapvetően megkönnyítené a terhemet, és megszabadítana az óriási felelősségtől. Mi van, ha az öregasszony tényleg csak valami elbutult nyárvidéki okvetetlenkedő, ahogy Damen állítja? Mi van, ha az álom, amiről biztosra vettem, hogy Riley üzenete, nem is hordoz más üzenetet azon kívül, amiről Damen már meggyőződött? Vagyis csak a tudatalattim szánalmas pedálozása a figyelme után. Mi van, ha csak az időnket vesztegetem? Elpazarlok egy egész hetet, amelyet kellemesebben is tölthetnénk. És ami a legrosszabb: mi lesz, ha vagyok olyan önző, és belerángatom Jude–ot is, amikor fájdalmasan nyilvánvaló, hogy milyen kellemetlen számára a közelünkben lenni? Nagyot nyelek, és Damenre pillantok, tudva, hogy ideje bedobni a törülközőt, manifesztálni egy sporttáskát kettőnk vakációs holmijával, aztán lelépni, ahová csak Damen menni akar. Csak azért, mert egy egész örökkévalóság áll a rendelkezésünkre, nem fogok boldogan elpocsékolni akár néhány napot is. De először még valamit ki akarok próbálni, és ahhoz a bungalónkba kell menni. Damen a szemembe néz, sötét, sűrű pillájú mandulaszeme egyenesen rám tekint, és az ajkai szétválnak, mire közelebb hajolok hozzá, a karjára teszem a kezemet, és így szólok: – Damen, van egy ötletem.

Eltűnik a gömb, és a pillantásából ítélve örül, hogy megszabadult tőle. – Keresd meg Jude–ot, és mondd meg neki, hogy hagyja abba a keresést, meggondoltam magam. Nem akarom, hogy több időt fecséreljen ránk. Én közben előremegyek a bungalóba, és ott várlak. – A bungalóba? – mosolyog ígéretesen felcsillanó szemmel. Bólintok, homlokon csókolom, aztán megpuszilom az orrát, a száját, végül elhúzódom, és figyelmeztetem: – De siess ám!

hat Tényleg sietett. Elég csak ránézni. Általában minden a helyén van, tökéletes a megjelenése: menő, nyugodt, összeszedett posztersrác minden körülmények között. De most, ahogy előttem áll, kissé kipirulva, a haja a szemébe hullik, a ruhája kissé szedett–vedett, más nem venné észre, de Damen esetében minden a türelmetlen várakozás jele. – Nos, ez váratlan volt. De örömmel veszem tudomásul. Valójában az nem kifejezés, hogy örömmel, ne érts félre, de azért váratlan volt. Felülök a mályvacukorszerű kanapén. Letörlöm az arcomról a csalódottságot, és igyekszem behelyettesíteni egy Damenéhez hasonló, lelkes arckifejezéssel, de nem könnyű a feladat, miután épp kudarcot vallottam a legutóbb megfeneklett ötletemmel is. Mégis ideje továbblépni, és efelől most már biztos vagyok, úgyhogy mosolyt erőltetek az arcomra, amely abban a pillanatban kezd valóságosnak tűnni, amikor megpillantom Damen kezében a frissen szedett tulipánt. Mosoly derül fel az arcán, amely egyre nő, amint közelebb jön hozzám néhány lépéssel, a teste akár egy elmosódott, sötét folt, aztán az ölembe teszi a virágot, elhelyezkedik mellettem, és a kezemben tartott távkapcsolóra néz. – Megtaláltad Jude–ot? – kérdezem, mert le akarom tudni a fontosabb részét, mielőtt túlzottan elvonná a figyelmünket a múlt. Damen bólint, és közelebb fészkelődik hozzám, majd átkarol. – És? Talált valamit? Rám néz, és egy egész pici fejmozdulattal nemet int. A válasza ugyan letör egy kissé (jó, talán jobban, mint kissé), de nem sóhajtozok, nyögök fel vagy ilyesmi. Valójában semmit nem csinálok, ami elárulná, hogy hat rám ez a hír. Valahol tudom, hogy a sok rosszban ez jó, mert épp most, amikor Damennel olyan jól megvagyunk, amikor úgy el vagyunk kötelezve egymás iránt, ahogy még soha, épp, amikor készül elvinni egy csodás,

egzotikus, romantikus (de még mindig ismeretlen) helyre, most van a legkevésbé szükségem arra, hogy valami tönkretegye a pillanatnyi boldogságunkat. Főleg azok után, amin keresztülmentünk, hogy idáig eljussunk. Legkevésbé arra van szükségem, hogy valami fejvesztett hajszába kergessem bele mindannyiunkat, semmibe véve a nyilvánvaló, ordító, figyelmen kívül nem hagyható tényt, miszerint minden jel arra mutat: tévedek. Jól tudom, hogy ez egy olyan pillanat, amikor a legjobb, ha az embernek nincs igaza, és hogy ebben az esetben, ha mégis igazam lenne, akkor csak egy különösen kényelmetlen csávában találnánk magunkat. Aha, egy részem ezt pontosan tudja. Ami a többi részemet illeti, annak meg kell tanulnia bedobni a törülközőt. – Nos, melyik legyen? – kérdezi Damen, és késlekedés nélkül ellopja a távkapcsolót. Játékosan ráncolom a szemöldökömet. Emlékszem, hogy amikor legutóbb nem kapta ki a kezemből időben, összevissza nyomkodtam, és felfedtem egy tragikus, de végső soron reményteli rabszolgaéletet, amelyet szeretett volna titokban tartani. – Nem azért – szól, félreértve a szemöldökráncolást, és próbálja visszaadni a kapcsolót. Szeretné, ha biztosan tudnám, hogy valóban, igazán láttam már mindent, tanúja voltam minden életemnek, akármilyen rosszak is voltak. De gyorsan elhessentem, mert minden, amivel eddig próbálkoztam, kudarcot vallott, így boldogan átengedem neki az irányítást. A szemébe nézek, és nem tudok nem elpirulni, amikor megszólalok: – Mi lenne, ha Londonba mennénk? – Nem tehetek róla, de kigyúl az arcom. Akármilyen felületes és sekélyes voltam akkoriban, nagyon megszerettem ezt az életemet, amit egy angol földbirtokos gyönyörű, sötét hajú, elkényeztetett leányaként éltem. Biztosan azért, mert akkor annyira gondtalan voltam, olyan szabad. Az egész láthatáron csak a Drina keze által elszenvedett halál volt az egyetlen sötét pont. Damen hunyorog, az ujjai a nyomógombok felett. – Biztosan? London? Nem Amszterdam? – Kitartó kiskutyapillantással néz rám.

Elhúzom a számat válaszképp, mert pontosan tudom, miért akarja Damen újra látni Amszterdamot annak ellenére, hogy azt állítja, azért, mert festhet (a művészet utánam a második szenvedélye). Tudom az igazat. Azért akar visszamenni oda, mert lefesthet az alulöltözött, kacér, szemérmetlen, tizianvörös hajú múzsája képében. Rábólintok. Ez a legkevesebb, amit tehetek azok után, hogy halálra untattam Dament a Tudás Nagy Csarnokában. A képernyő másodpercek múlva felvillan előttünk, ő pedig kézen fog, feláll a kanapéról, és a kép felé vezet. De ahogy mindig szoktam, megtorpanok előtte. Onnan, ahol állok, kemény, nehéz, vészjósló lemeznek látszik, olyannak, amely örömmel jutalmazza meg az embert egy jó kis agyrázkódással, amint megpróbál áthatolni rajta. Nem adja semmi jelét, hogy elég áthatolható lenne ahhoz, hogy az ember beleolvadjon. És ahogy mindig szokta, Damen rám néz, és így szól: – Higgy! Úgy teszek. Mély levegőt veszek, behunyom a szemem, mintha egy nagyon mély medencébe készülnék merülni, és a táblának feszítem a testemet, egészen addig, míg a túloldalon nem találom magam – benne a jelenetben. Először is a hajamba túrok. Átfésülöm az ujjaimmal a tincseket, és a lágy, selymes érintéstől elmosolyodom. Imádom ezt a hajat. Tudom: hiúság, de nem tehetek róla. A színe a leggyönyörűbb lángvörös, akár egy izzó naplemente egy kis arannyal átszőve. És amikor lenézek a ruhámra, vagyis pontosabban az alig takaró, hússzínű selyem holmira, amely körém omlik és tekeredik, és amelyet egy bizonytalanul laza csomó tart csak a tarkómnál, nos mindig meglep az önbizalom, amellyel viselem a ruhát. Amikor itt vagyok, és így öltözöm, mint ez a lány, egy kicsit sem vagyok szégyellős. De már nem a tizenhét éves Ever vagyok – az ő helyét átvette a tizenkilenc éves Fleur, a gyönyörű, holland lány, akinek szemernyi kétsége nincs a saját szépsége és személye felől. Ahogy a festőállvány mögött álló sötét hajú, jóképű művész szemében fénylő mélységes szerelem felől sincs. Kecsesen, könnyedén lépdelek a tulipánok között, élvezve a bőrömet cirógató lágy, selymes szirmok és szárak érintését. A megfelelő helyen megállok, és a festő felé fordulok, beállva a pózba, a melyet kér.

A tekintetem a virágokról a felhős égre vándorol, mintha elbájolna az engem körülvevő táj szépsége, miközben csak arra várok, hogy abbahagyja a festést a kedvemért. A pillantásom őrá vándorol, és csak egy mosolykísérletet engedélyezek magamnak, amikor látom, hogy megremeg az ecsetet tartó keze – biztos jele annak, hogy másodpercek sem telnek bele, és máris hagyja a vásznat, hogy inkább a karjába kapjon. Látom az éhséget a szemében, a parázsló vágyat, amely felgyújtja a tekintetét. És nemsokára félreteszi az ecsetet, és felém indul. Lassú, tökéletesen megfontolt léptekkel, érzésein uralkodva közeledik, a pillantása hevét magamon érzem. Úgy teszek, mintha annyira elmerültem volna a pózolásban, hogy észre sem venném a közelségét, a bizsergést, a forróságot, amely átárad rajtam, bennem, körülöttem – mindketten szívesen játszszuk ezt a kacér játékot. De ahelyett, hogy a karjába zárna, megáll előttem, és bizonytalan arckifejezéssel, reszkető ujjakkal a zsebébe nyúl, és elővesz egy apró ezüstflaskát. Azt, amelyben a furcsa, piros, színjátszó italt tartja, amiből gyakran kortyol. A tekintete az enyémbe mélyed, és a megszokott vágyakozás mellett valami új is beleköltözik – valami, amit éppoly lehetetlen kiolvasni, mint tagadni. Remegő kézzel fogja a flaskát, és felém nyújtja. A teste sürget, hogy vegyem el, kóstoljam meg, elgyötört pillantása viszont egészen mást súg. Titkos csata dúl benne, míg végül valami megnevezhetetlen félelemtől legyűrve meg nem változik az arca: keserű lemondással elteszi az üvegcsét, és magához húz. Átölel, és magához szorít, a testéből annyi szerelem, rajongás árad, hogy behunyom a szememet, és elmerülök benne. Az érintésébe, az ajka puhaságába olvadok, elveszek a csodálatos, lebegő, súlytalan együttlétben. Mintha felhőkön siklanánk, szivárványokon, dacolunk a gravitációval, kötelékek nélkül. Olyan mély, hosszú, lelkes csókban forrunk öszsze, amelyből nincs visszaút a földre. Olyan csók ez, amely ugyan sokkal jobb annál, mint amire a földön képesek vagyunk, de ott van benne a már átélt tiltás is. Damen ujjai felfelé kalandoznak, a nyakamba kötött selymes csomóhoz. Épp kioldaná, kiszabadítana, amikor tiltakozva eltolom magamtól. És nem tehetek mást, de szidni kezdem a lányt, aki vagyok. Hülye Fleur!

Ostoba lány. Ha annyira magabiztos, gondtalan és önbizalommal teli, akkor miért állította le Dament pont akkor, amikor már a jó rész jött volna, amikor már majdnem... A hosszúság, amit a múltbéli döntéseim miatt érzek, máig kísért. Meghatározza, hogy mit tehetünk és mit nem, milyen messzire mehetünk el. A türelmetlenségem olyan nagy, hogy a következő pillanatban ki is sodor a jelenetből. Ki Fleurből, vissza önmagamba, Everbe. Állok nagyra nyílt szemmel, és levegőért kapkodok. Elképedek, hogy még mindig a jelenet része vagyok, és látom mindazt, ami zajlik, de már nem én vagyok a főszereplő. Nem tudom, hogy csináltam. Fogalmam sincs, hogy csináltam magamból nézőt. Nem is tudtam, hogy ilyesmi lehetséges. De miközben ott állok, szájtátva nézve a csodát, Damen észre sem veszi. Nagyon elsodorta az élmény. Túlságosan elmerül a pillanatban, és nem veszi észre, hogy a lány, akit épp ki akar csomagolni, hát hogy is mondjam... üres lett. – Damen! – suttogom, de nem fordul meg, nem jön rá, hogy a lány már csak egy üres, lélektelen porhüvely. – Damen! – súgom újra kicsivel hangosabban, de hirtelen elegem lesz. Mintha a barátomat nézném csókolózni valaki mással. Nagyon furcsa. A frászt hozza rám! Damen kelletlenül, vonakodva elhúzódik, és teljes és tökéletes zavarodottsággal az arcán felém fordul. Mélyvörösre vált az arcszíne, amikor rádöbben, hogy az elmúlt néhány másodpercet úgy töltötte, mint egy kiskamasz, aki a párnáján gyakorolja a csókolózást. Kettőnk között cikázik a pillantása – az előtte álló mozgó, élő, lélegző verzióm és a lélektelen, valamiképp áttetsző Fleur között. És míg utóbbi ugyanolyan csábító, a pillanatnyi mozdulatlansága, hunyorgó szeme, csücsöri szája, kócos haja nevetséges. Nem tehetek róla, de felnevetek, miközben Damen egyáltalán nem találja viccesnek a látványt. – Mi folyik itt? – Damen homlokráncolva megigazítja az ingét. – Bocsánat... csak... – Körülnézek, és közben mindent elkövetek, hogy visszafojtsam a nevetést, tudva, hogy Damen szégyelli magát. – Gondolom, én csak... – Vállat vonok, és kezdem elölről. – Na, nem igazán tudom, mi történt. Az egyik percben még ott voltam, a másikban

meg olyan dühös lettem rá, hogy eltolt téged magától, hogy a haragom kipenderített a jelenetből, őbelőle. – És mikor történt ez? Mióta ácsorogsz ott és nézed? – kérdezi, amikor belegondol, mennyire kellene kínosan éreznie magát. – Nem régóta. Tényleg – bólogatok bőszen, azt remélve, hogy elhiszi. Ő is bólint, és láthatóan megkönnyebbül, mert visszatér normális arcszíne, amikor felém nyújtja a kezét. – Ne haragudj, Ever! Nagyon–nagyon sajnálom. Mindennel, amivel eddig próbálkoztam, kudarcot vallottam. Nem tudtam megszerezni Román ellenszerét, akárhogy próbáltam. – Megsemmisült arckifejezéssel néz rám. – És amíg nem tudok előállni valami mással, amit még nem próbáltam ki, attól tartok, csak ennyi jut nekünk. De ha ez frusztrál, akkor talán nem kellene ide jönnünk egy ideig. – Nem! – rázom meg a fejemet, egyáltalán nem ezt akartam, dehogy! Nem, nem... – Gyorsan elhessegetem a gondolatot. – Nem mintha engem nem ragadott volna el a pillanat! Én ugyanannyira élveztem a játékot, ahogy te. És hidd el, hogy ugyanúgy meglep, ami történt. Voltak már alkalmanként a szerepemhez nem illő gondolataim, de most először ragadott ki belőle egy is. Nem is tudtam, hogy ez lehetséges... Te tudtad? Damen vállat von. Őt mindig úgy elragadja a pillanat, hogy eszébe sem jut semmi más. De most, hogy ez van... – Vajon tényleg kell erről beszélni? Végül is semmit nem veszíthetek. – Mondani is akartam valamit, ami nemrég szöget ütött a fejembe. Damen várja, hogy abbahagyjam a köntörfalazást és a lényegre térjek. Összeszorított szájjal körülnézek, próbálom összeszedni a gondolataimat, szavakat találni. Nem terveztem ezt most előadni, mégsem állíthat meg semmi, amikor hozzá fordulok és sietve elkezdem: – Azon gondolkodtam... Nem is tudom, hogy mondjam, de tudod, amikor eljövünk ide, választunk egy életet. Damen türelmesen bólint, de a pillantása másról árulkodik. – Szóval nem tudok nem gondolni arra, hogy miért mindig az én életeim közül választunk? Mi van, ha nem a Damen Augustus Notte Espositóként élt életed volt az első?

Nem mered rám, nem tátja el a száját, meg sem rezdül, nem fészkelődik, nem motyog, nem látom egyik apró időhúzó kis dolgot sem, a melyekre boldogan fogadtam volna. Nem, Damen csak áll, az arca üres, kifejezéstelen, mintha nem gondolna semmit arról, amit mondtam. Mintha olyan nyelven beszélnék, amit nem teljesen ért. – Mielőtt ideértél, beütöttem a számokat, tudod, nyolc, nyolc, tizenhárom, nulla, nyolc. Gondoltam, valami fontos dátum, vagy valami, egy időpont, amikor mindketten éltünk. Semmi nem történt, de szerintem ez akkor is egy nagyon valós lehetőség. Végül is tudjuk, hogy Evaline– ként Párizsban éltem, mint szolgálólány, nem? Meg az Abigail nevű lány, a puritán lánya, aztán ott van a londoni Chloe, a művész múzsája. – Fleurre mutatok: – És ő, aztán a rabszolgalány, Emala. Mi van, ha te sem mindig Damen voltál? Ha valamikor nagyon régen valaki egészen más voltál? Ha te is reinkarnálódtál? – ezt nem mondom ki, de tudom, hogy ettől még hallja. A szavak úgy keringenek körülöttünk, hogy nem lehet nem tudomást venni róluk akkor sem, ha számomra nyilvánvaló: Damen pontosan ezt akarja tenni. Tartásának merevsége és elfelhősödő tekintete épp az ellenkezője az én ragyogó képemnek és izgatottságomnak. Akárhogy próbálom fegyelmezni magam, nem megy. Annyira elsodor az új ötlet izgalma – amely talán egy eddig felfedezetlen lehetőség, hogy gyakorlatilag érzem a körülöttem ragyogó energiát. És ha lenne aurám, ahogy a halhatatlanoknak nincs, de ha lenne, akkor biztosan gyönyörű, ragyogó lila lenne sok csillogó aranypöttyel, mert pontosan így érzek! Ezért tudom, hogy igazam van! De ahogy látom, ezzel egyedül vagyok. Vagyis az állam leesik, amikor Damen sarkon fordul, és otthagy egy lángvörös tulipánmező közepén egyetlen szó nélkül. Előbukkanok Nyárvidékről a házban, ahol Damen megsemmisülten lerogy a kanapéra. Végignézek magamon: a könnyű selyem helyét azonnal átveszi a farmer és a kék pulcsi, ahogy Damen bő, fehér inge és fekete nadrágja is eltűnik, helyére a ma reggel választott földi ruhái kerülnek. De a ruhái hiába változtak, a hangulata sajnos maradt a régi. Miközben az arcát figyelem, keresek rajta egy kis kedvességet, nyíltságot,

csak egy szigorú pillantást kapok. A falhoz lépek hát, és nekitámaszkodom, lehetőleg egészen addig, míg ő meg nem teszi a következő 1épést. Nem tudom biztosan, mi dühíti jobban: az, hogy kiugrottam a jelenetből, vagy a gondolat, hogy ő is élhetett már többször is. De akár melyik is, nyilván szabadjára engedett valami belső démont. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk – szólal meg végül. A szemembe néz, de csak egy pillanatra, mert aztán fel–alá kezd járkálni. – Azt hittem, hogy készen állsz arra, hogy tovább lépj, és jól érezd magad. Azt hittem, hogy már rájöttél, nem jutsz sehová, hogy nem volt igazad Nyárvidékkel kapcsolatban, a sötét részével kapcsolatban, a vénaszszonnyal, az egésszel. Azt hittem, megállunk a bungalóban egy kis múltidézésre, aztán megyünk vakációzni. Aztán amint jól éreztük magunkat, meggondoltad magad. Mit mondhatnék? Kicsit csalódtam, Ever, tényleg. Átölelem saját magam, mintha így védekezhetnék a szavak ellen. Nem akartam csalódást okozni neki, egyáltalán nem állt szándékomban. Ettől még nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az öregasszony találós kérdésének megfejtésével egy szebb, boldogabb jövő felé tarthatnánk. Ezt szeretném valójában, és tudom, hogy levert hangulata ellenére ő is. De nem mondom ki. Leginkább azért, mert Damen – lelki társam, életeim szerelme – mindig időben hatástalanítja az érzelmi taposóaknáimat, mielőtt azok a levegőbe röpíthetnének. Úgyhogy ennyit igazán megtehetek. Boldogtalan pillantással méreget. Szándékosan lágy és derűs hangon, ellazulva, magam elé tartott kézzel, békés gesztussal így szólok: – Azért vagy dühös, mert leállítottam a jelenetet és kiestem a szerepemből? Vagy azért, mert azt sugalltam, neked is lehetett már más életed másvalakiként? Vagy... vagy mindkettő miatt? És ha így van, melyik bosszant jobban? Várom a választ. Felkészülök a legrosszabbra, hogy bármit hallhatok, és mégis meglep, amit mond: – Ez az egész röhejes. Előző élet? Ugyan már, Ever! Több mini hatszáz éve vagyok itt, szerinted ez nem elég hosszú idő? – Oké... – húzom el a szót, de tudom, hogy óvatosan kell haladni, mert a témával érzékeny pontra tapintottam. – Én pedig négyszáz éve

jövök–megyek az életedben, legalábbis amennyiről tudunk. – Bólogatok, és tudom, hogy ez felzaklatja, de ki kellett mondanom. – Amennyiről tudunk?– néz rám, és úgy dönt, magára veszi. – Gondolod, hogy rejtegetek valamit előled? Egy másik rabszolgaéletet? – Nem – rázom a fejem gyorsan, megcáfolva az állítását. – Nem, egyáltalán nem. Tulajdonképpen inkább arra gondolok, hogy lehetnek más életeink, amelyekről nem tudunk. Damen, most komolyan, legalább ismerd el, hogy lehetséges! Azt hiszed, a világ csak úgy előugrott, amikor megérkeztél, mint Damen Augustus Notte? Azt hiszed, te valami újonnan született lélek vagy, múlt nélkül? Karma nélkül? Damen összevonja a szemöldökét. A szeme elsötétül, de a hangja nyugodt: – Sajnálom, Ever. Sajnálom, hogy össze kell zúznom az ötletedet az igazsággal. De az a helyzet, hogy minden lélek elkezdi valahol az útját, megszületik. Miért nem ott és akkor? Egyébként pedig, ha volna más életem, egy korábbi, arról mostanra már tudnék. Láttam volna Árnyvidéken. – Azt mondod, nem láttál ilyet? – Nem akarom annyiban hagyni annak ellenére sem, hogy az érvelése helytálló, és kezd alábbhagyni a lelkesedésem. – Nem, nem láttam – ingatja a fejét. Az arca komoly, eltökélt, nem akar kárörvendeni az elvesztett csatám miatt. Felsóhajtok, behunyom a szemem, és zsebre dugom a kezemet. Felidézem a saját, árnyvidéki utazásomat, az előttem, körülöttem lejátszódó képeket, és hogy semmi olyat nem láttam, amire nem számítottam volna, nem láttam olyan életeket, amelyekről ne tudtam volna. Nem volt előttem más, akit Adelinának hívtak. 1308–ban semmi sem történt. Felnézek, és Damen ott áll előttem, a pillantása lágy és gyengéd, és egy csokor tulipánt ad a kezembe. Sajnálom – jelenik meg a levegőben a kettőnk között díszes, lila betűkkel. Én is – írom alá. – Nem akartam csalódást okozni. – Tudom – suttogja, és átölel, miközben behunyom a szemem, és a karjaiba simulok, magamba szívom a teste érintését. – És tudom, hogy meg fogom bánni, de visszakapod a hetedet. Tényleg. Nyomozz, amennyit csak akarsz, én pedig mindent elkövetek, hogy segíthessek ne-

ked. De ha a hétnek vége, az enyém vagy, Ever. Komoly terveim vannak.

hét – Amikor belementem, hogy segítek a keresésben, azt hittem, a Tudás Nagy Csarnokában csináljuk. Mit keresünk itt? Letáborozunk a következő hat napra? – néz rám Damen a gondolattól is megrémülve. Feltételezte, hogy vége a nomád napoknak, amikor a megszokott dolgok nélkül kell élnie, mint a mágia, a manifesztáció, nem beszélve a vezetékes vízről. Úgyhogy kicsit csüggesztő számára, hogy újra itt találja magát. – Mi lesz, ha nem jön vissza a nő? Akkor mi van? – Kicsivel nagyobb lendülettel telepszik le mellém, mint szükséges, legalábbis nekem úgy tűnik. A mozgástól megsüllyed és megremeg a műanyag fólia alattunk, és gusztustalan, szörcsögő hangot hallat, amikor a sár átrendeződik. Nem tehetek róla, de felkuncogok a hang hallatán. Damen csak a fejét csóválja, és a szemét forgatja. Volt elég eszem, és manifesztáltam nekünk két nagy műanyag fóliát – egyet, hogy ráüljünk, egyet meg hogy védjen a folyamatos esőzéstől – és néhány feltétlenül szükséges dolgot még, mielőtt ideértünk. Nyárvidéknek ezen a részén a varázslat nem működik, és a gondolatoknak nincs teremtő erejük. Valami jobbat is kitalálhattam volna, mondjuk egy fullextrás lakóautót, amivel leparkolhattunk volna az út mellett. Ettől függetlenül a lehető legjobbat akarom kihozni a helyzetünkből, és kivárni, míg feltűnik az idős hölgy. És jobban is teszi, ha előkerül, vagy soha az életben nem teszem jóvá ezt a napot Damennél. A talaj a legkisebb moccanásunkra is süllyedni kezd, és böfögésszerű hangot hallat, mire el kell fojtanom egy újabb kuncogásrohamot, mielőtt újra Damenre figyelnék. – Ahelyett, hogy azért aggódsz, mit csinálsz, ha nem jön el, talán elkezdhetnél azon tépelődni, mi lesz, ha eljön? Végül is ezért vagyunk itt. Damen rám néz, hátrasöpri a haját a homlokából, és így szól: Őszinte leszek, Ever. Csak azért vagyok itt, mert örök társadul esküdtem fel.

Tudod, a jóban–rosszban cucc. Gondolom, ez a rossz–ban, vagyis most már csak a jóban jöhet. Majdnem elsütök valami viccet arról, hogy nem vagyunk házasok, de aztán úgy döntök, nem kísértem a sorsot, és inkább ráhagyom. – Szóval, mit fogsz tenni, ha megjelenik a vénasszony? – kérdezi Damen a felettünk függő vászonra nézve. Nincs varázslat, nincs manifesztáció, semmi jobb dolga nem akad. – Szemtől szembe rendezem le vele. Megkérem, hogy ne beszéljen n buszokban, és térjen a lényegre. Az lesz, hogy... Damen várja, hogy folytassam. De nincs mit folytatni. Eddig jutottam a tervemmel. Úgyhogy az ölembe teszem a kezemet, és ezzel befejezem. – Oké, és addig? – kérdezi felvonva szemöldökét. Közönyös képpel ránézek, aztán eszembe jut a sporttáska, amit nemrég elővarázsoltam. Elfutok érte, és ledobom elé, majd figyelem, hogy felül, és belenéz. Átrendezi a magazinokat, néhány könyvet, egy pakli kártyát, társasjátékokat és a táskába pakolt jó néhány üveg elixírt. – Nem értem – szólal meg kissé zavartan a sok holmit nézve. – Ez mi? – Úgy nevezném, hogy „Hozzuk ki a legjobbat a nem túl jó körülményekből!” – biccentek, és lélegzet–visszafojtva figyelem, amim tétovázik, hallgat, aztán úgy dönt, hogy belemegy. Leemeli egy társas játék dobozának tetejét, és felállítja a táblát, én pedig elhelyezkedem mellette. Kinyújtom a lábamat az övé mellett, körülnézek az idős asszonyt keresve, de csak a szokásos szürke égbolt, ázott föld és az enyhülni és elállni képtelen eső vesz körül. Némán azt kívánom, bár eljönne előbb vagy utóbb, aztán Damenhez fordulok, és biztatom, hogy dobjon.

nyolc Három játszma, egy kis szundikálás (Damen részéről), majd két és fél üveg elixír után az asszony felbukkan. És ezt úgy kell érteni, hogy... csak úgy ott terem. Egyik pillanatban csak mi ketten vagyunk, senki másnak semmi jele, a másikban pedig ott áll előttünk, és ősöreg szeme rám szegeződik, mintha mindig is ott állt volna. – Damen! – Megmoccan álmában, és a másik oldalára fordulna épp. Megmarkolom a lábát és megrázom. – Damen, ébresztő! Itt van! Mintha már a nő puszta látványa is valami nagyszerű ígérettel kecsegtetne, mintha a Mikulást pillantottam volna meg és egy ajándékokkal megrakott szánt rénszarvasokkal. Damen villámgyorsan felül, sebesen kidörzsöli az álmot a szeméiből, és csak aztán kap utánam. Késő, nem tud visszahúzni maga mellé, talpra állok, és az öregasszony felé indulok. Fogalmam sincs, mit fogok mondani, de eleget vártam a szakadó esőben ahhoz, hogy ne akarjak kihagyni egy ilyen lehetőséget. – Te... – kezdi a nő, miközben lassan felemeli a karját. Azonnal a szavába vágok. Semmi szükség rá, hogy elkezdje megint a kántálást, már hallottuk az egészet, és nem nagyon vagyok kíváncsi rá újra. – Ami azt illeti – állok meg előtte, gondosan megtartva azt a néhány méter távolságot. A hajlott kora ellenére egészen biztosan képes lenne valamilyen módon kárt tenni bennem. – Hallottam már ezt a dalt, tudom a szöveget, és higgye el, minden tiszteletlenség nélkül mondom, hogy esetleg kommunikálhatnánk emberi nyelven! Vagy legalábbis egy általam ismert nyelven, aminek van értelme. Végignézek rajta, az ezüstös haján, riasztó szemén, törékeny, vékony bőrén. Reakció után kutatok, valami jelet keresek, hogy vajon sértik–e a szavaim, de nem találok semmit, csak a csipás, vénséges vén szemét látom, amely Damenre villan, aki épp akkor áll meg mellettem. Kihúzza magát, megveti a lábát, készen arra, hogy akcióba lendüljön, megtegyen bármit, amivel megóvhat engem ettől a fura százéves aszszonytól, ha arra kerül a sor.

A felszínen olyan ostobának tűnik ez a gondolat, hogy képes lennék nevetésben kitörni, ha nem volna komoly a helyzet. Lábujjhegyre állok – már amennyire a térdig érő sárban lehet, mert eszembe jut, hogy legutóbb Misa és Marco lepett meg, amikor hirtelen előléptek a háta mögül. De most nem látom őket. Csak Damen, az őrült öregasszony és én vagyunk jelen. És ameny– nyire meg tudom állapítani, a nő egy kicsit sincs meglepve azon, hogy itt vártuk. Már megszólalnék, elszánva magam, hogy haladni fogok előre, és megszerzem, amiért jöttem, kisöpröm a tudatomból a kétséget, miszerint Damennek talán igaza volt, és az egész csak valami gonosz, kozmikus vicc. Hogy csak játszik velem az univerzum, hogy egyikünk sem élt még azelőtt... És a vénasszony rám néz: – Adelina. Ennyi. Csak annyit mond: – Adelina. – Majd lesüti a szemét, és két tenyerét a mellkasa előtt tartva kissé meghajol felém, mintha valami istennőt imádna. – Khm, izé, a helyzet az... – kezdem, de nem tudom, hogyan reagáljak erre a kínos gesztusra, és szeretnék elsiklani felette, mintha meg sem történt volna. – Nem tudom, miről beszél. Az én nevem Ever, ő pedig Damen... – Utóbbi tökéletesen elborzadva néz rám, amiért belerángattam ebbe az egészbe. Szemöldök ráncolva visszanézek, és a szememet forgatom. – Amint azt már tudja. – Újabb gyors pillantás Damenre, emlékeztetve őt, hogy személyazonossága aligha lehet titok az öregasszony előtt. Valójában a nő mindent tudni látszik Damenről, vagy legalábbis a teljes nevét. – És fogalmam sincs, kicsoda Adelina, vagy mi köze lehet hozzám, szóval igazán felvilágosíthatna. Mit gondol? – A nevem Lotus – feleli suttogásszerű hangon, mindvégig a szemembe nézve. Oké, hát nem egészen erre voltam kíváncsi, de ez is valami. – Damen az ok – fordul felé. – A szerelmetek a tünet. – Kettőnk között váltogatja a pillantását. – De te, Adelina, te vagy a gyógyír. A kulcs. – Megállapodik rajtam a tekintete. Anyám, borogass! Csak mert nem sóhajtok fel hangosan, nem mintha nem gondolnám ezt: Helyben vagyunk, újabb rejtélyes hablaty, aminek semmi értelme.

– Figyeljen ide, a helyzet a következő: Én Ever vagyok, nem Adelina. Soha nem is voltam Adelina. Voltam Evaline, Abigail, Fleur, Chloe és Emala, de Adelina soha. Nem én vagyok az a lány, akit keres. Egy sóhaj kíséretében elfordulok. Idegesít a játszmája. Damen szemében megkönnyebbülést látok felvillanni, amely gyorsan haragba fordul, amikor az idős asszony megragadja a pulóverem ujját. – Hé! – kiált rá éles hangon, de Lotust nem érdekli, a szorítása erősödik a karomon, miközben az arcomba bámul. – Kérlek! Nagyon sokáig vártunk. Rád vártunk, Adelina. Vissza kell térned hozzánk. Meg kell tenned az utat. Rá kell lelned az igazságra. Csak te szabadíthatod meg őket. Engem. – Hol van Misa és Marco? – kérdezem, bár fogalmam sincs, ni i ért. Talán mert csak őket érzem kézzelfoghatónak és valóságosnak a/ egész szürreális jelenetben. – Sokan várnak rád. Az út a tiéd. Csakis a tiéd. – Milyen út? – kérdezem zokogásszerű remegéssel a hangomban. – Sajnálom, de ennek az egésznek semmi értelme! Ha olyan fontos, hogy megtegyem, akkor is, ha nem vagyok Adelina, akkor talán felhagyhatna a rejtvényekkel, és értelmes módon is elmagyarázhatná. – A visszafelé vezető út. – Ismét meghajol, megmutatva választék nélküli ezüsthaját. – Hová visszafelé? – esdeklek hisztérikusan, kipirulva. Tudom, hogy ideje takarékra tennem magam, mielőtt baj lesz. – Vissza a kezdetekhez. Ahhoz a jelenethez, amelyet még nem láttál. Egészen az eredetig. Látnod kell. Meg kell ismerned. Tudnod kell. Mindent. Bár figyelmeztetlek: az csak a kezdet. Az út hosszú, fáradságos, de a jutalom igen nagy. Az igazság valódi boldogságot hoz majd, de csak a tiszta szívűek kaphatják meg. – Damenre pillantva hozzáteszi: – Az út a tiéd, Adelina. Dament ott nem látják szívesen. Damen közbevág, eleget hallott. – Ide figyeljen! Nem tudom, hová akar kilyukadni, de... A dühét hirtelen elfújja a nő felemelt keze. Damen arcára simítja a tenyerét. Az egyik pillanatban Damen még kiabál, kettőjük között jó egyméternyi a távolság, a következőben az asszony gyakorlatilag a testéhez simul, csipás, öreg szeme Damenébe mélyed, és valamit átad, valamiféle üzenetet, emléket, amelyet csakis neki szán.

Elképedve figyelem, ami közöttük folyik. Csak azt tudom biztosan, hogy bármi is az, az asszony felragyog tőle, fény sugárzik belőle. A színe olyan intenzív, mintha valahonnan nagyon mélyről eredne, erővel szivárogna a felszínre, míg a csillogás körül nem veszi a testét. Míg ő ragyog, Damennel épp az ellenkezője történik. Magas, karcsú alakja elsötétül, összezsugorodik, csak árnyéka önmagának. – Damen Augustus Notte Esposito! – szól az asszony. – Miért tagadsz meg engem? Figyelek, és rémülten nézem, ahogy Damen válaszra képtelenül, zavartan áll, és nem találja a hangját, de nem is küzd az ellen, amit az asszony mutat neki, bármi legyen is az. Már közbe akarok lépni, amikor végre megrázza a fejét, kihúzza magát, és kizökken az asszony hatalma alól. – Maga megőrült. Rosszul tudja, és őrült. És nem tudom, mi a szándéka, vagy mit akar itt, de azt tudom, hogy jobb, ha távol tartja magát Evertől. Nagyon–nagyon távol, hallja? Különben nem állok jót magamért, attól függetlenül, hogy milyen öreg. De ha arra számított, hogy az asszony rémülten megfutamodik, nos, akkor most ugyanolyan meglepett, mint én. A nő mosolyog. Látjuk, ahogy felderül az arca, és széles mosolyra húzódik a szája felfedve egy riasztó, hiányos fogsort, számos megszürkült, sárga foggal. A figyelme ismét rám irányul. Papírszerűen száraz tenyerébe fogja a kezemet, és magabiztosan így szól: – A szerelme a kulcs. Csak nézek rá, majd kiszabadítom magam a szorításából. – Nem azt mondta, hogy Adelina a kulcs? – Ugyanaz – bólint, mintha lenne értelme annak, amit mond. – Kérlek! Kérlek, gondold át! Csak így szabadíthatsz meg. És magadat is. – A visszaút... vissza a kezdetekhez? – kérdezem egyre viruló gúnynyal. – És hol is kezdődik ez az út? Hol van vége? – nézek rá, és látom, hogy még mindig derűs. – Az út itt kezdődik. És mielőtt egy szót is szólhatnék, mielőtt egy kis felvilágosításén könyöröghetnék, Damen derékon kap, és elhúz onnan. A válla fölött veti oda: – Senki nem megy sehová. Ne zavarjon minket többé!

kilenc – Szóval, mit gondoltok róla? – Ava hátradobja mahagóni–vörös haját, aztán rám néz. Leereszkedik az egyik összecsukható székre, amit Jude húzott be az irodába, hogy mindannyian le tudjunk ülni a rögtönzött értekezleten. – Mit gondoltok, mit jelent ez az egész? Megkockáztatok egy pillantást Damen felé, aki az ülőhelyet visszautasítva a falnak dőlve áll, karba tett kézzel. Az arckifejezése világosan és érthetően adja tudtomra: Azt hittem, túl vagyunk ezen. Figyelmeztettem, hogy tartsa távol magát tőled. Ügy emlékszem, azt mondtad, csak beugrunk, fogunk egy–két könyvet, aztán megyünk is. Visszanézek: Egy hetet ígértél, és szavadon foglak, hacsak nem akarod elmesélni, mit mutatott az öregasszony! Damen homlokráncolva félrenéz, ahogy gondoltam, én pedig Avára nézek. – Fogalmam sincs, mit akar jelenteni – ismerem be, és mindent elkövetek, hogy úgy tegyek, mint aki nem hallotta, mekkorát sóhajtott szándékosan Damen. Jude egyikünkről a másikunkra néz óvatos pillantással. Jól érzékeli, hogy vihar van a paradicsomban, és mit sem szeretne jobban, mint kimaradni belőle. De mivel ő is megígérte, hogy segít, leül az íróasztalához, hátradönti a széket, és a semmibe bámulva úgy tesz, mint akit lefoglalnak a gondolatai. Holott csak arról álmodik, bál máshol lehetne. Feltételezem, hogy Nyárvidéken. – Szóval azt hiszi, te vagy Adelina vagy hogy te voltál Adelina, vagy... mit tudom én... – Miles a bőrbe kötött naplóját kopogtatja a tollával. Tőlem kapta, mielőtt Firenzébe utazott. Buzgón jegyzetel, én közben figyelem. A nemrég megnyírt haja miatt most inkább hasonlít a régi Milesra, arra, aki olyan gyorsan a barátjává fogadott az első napon a suliban, de a babaháj, amit Olaszországban veszített el, a színjátszó táborban, örökre a múlté. Miles kellemesen helyes srácból nagyon– nagyon helyes srác lett. – Aha – bólintok. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ilyen nyíltan beszéljek erről. Legalábbis vele.

Teljesen beavatottnak tekinthető, nagyjából tisztában van az életünk minden csúf részletével Romannek köszönhetően. Ott volt aznap éjjel is, amikor megöltem Havent. A szorításában vergődött kidülledő szemmel, miközben Haven próbálta megfojtani. Azzal, hogy végeztem vele, megmentettem Miles életét. És oda is lett minden reményem, hogy megszerezzem az ellenszert. Mégis megtenném újra, ha kellene. Miles az egyik legjobb barátom, és semmivel sem érdemelte ki azt, ahogyan Haven bánt vele. – Fogalmam sincs, kicsoda Adelina – ráncolom a homlokomat. – Csak azt tudom, hogy az öreg hölgy Lotusnak nevezte magát, és meg van győződve arról, hogy én vagyok Adelina – motyogom, mintha csak magamban beszélnék. Romy és Rayne rázendítenek, és kiragadnak a zavarodott bambulásból: – Az elején kell kezdenünk. Nézek rájuk, és akkora a megdöbbenésem, hogy azt sem tudom, hol lehet az eleje, ahol el kellene kezdeni. De mielőtt válaszolhatnék, az ikrek kipattannak a székükből, és elrohannak a folyosón az üzletbe. Néhány pillanat múlva visszatérnek, leülnek a helyükre, és a Romy ölében heverő nyitott könyvre merednek. Rayne hangja töri meg a csendet, amikor az ikerhúgán áthajolva hozzám szól: – Oké, azt mondtad, Lotus a neve, igaz? Bólintok. – Na, eszerint a lótuszvirág a sárból nő ki, átküzdi magát a latyakon a fény felé. És ha eléri a fényt, kinyílik, és valami kivételes, nagyon– nagyon szép virággá fejlődik. Szisszenve veszek levegőt. Rádöbbenek, hogy végre haladtunk egy kicsit. Sár, latyak, Lotus nevű bolond idős hölgy – összeáll a kép, de mit jelent mindez? – Az ébredés szimbóluma – szakítja félbe Ava Rayne–t. – Az élet spirituális oldalára való ráébredés. – De általánosságban jelenti magát az életet is – így Jude. Az íróasztalra könyököl, és a haját hátradobva ránk néz. – Tudjátok, leküzdeni az élet nehézségeit és akadályait, hogy kivirágozhasson a valódi éned, az a csodálatos lény, akinek lenned kell. Közben engem néz, és nem tudok mit tenni a pirulás ellen. Túl jól ismerem Jude nehézségeit és akadályait, hiszen láttam azokat, amikor

azon az állásinterjún úgy tettem, mintha a tenyeréből jósolnék, hogy megmutassam a képességeimet. Olyan tisztán láttam kibontakozni a problémáit, mintha ott lettem volna végig mellette. A szülei által letagadott médiumi képességeit, azt, hogy korán elveszítette az édesanyját, az apja pedig hamarosan öngyilkos lett. Ezzel egy sor elviselhetetlen nevelőszülőre hagyta Jude–ot, aki számára a bántalmazás idővel annyira elviselhetetlenné vált, hogy az utcán élni is jobb lehetőségnek tűnt. Lina mentette meg az életét, aki látta benne az ígéretet, és sikerült meggyőznie arról, hogy nem szörnyszülött, hanem egyedülálló, tehetséges lélek. És hogy mások korlátoltsága nem kell, hogy hasson arra, akivé máris vált, és a férfira, aki majd lesz. És most Lina is halott. Összeszorított szájjal figyelem Jude–ot, és azon gondolkodom, vajon hogy viseli az egészet? Talán ezért tölt annyi időt Nyárvidéken, vagy miattam? Próbálja túltenni magát a döntésemen? Elkapja a pillantásomat, egymás szemébe nézünk egy ideig. Azt kívánom, bárcsak tudnám szeretni őt. Megérdemli, hogy szeressék. De a szívem Damené. A pillanatnyi nézeteltérésünk ellenére kétségtelen számomra, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ez csak egy apró súrlódás, amin hamarosan túllépünk. – Egyben népszerű tetoválásminta is – folytatja Jude. – Azok, akik nehéz időket éltek meg, kimásztak a posványból, hogy úgy mondjam, előszeretettel használják arra, hogy jelezzék, túlélték az utazást, és átkeltek a túlpartra. – Neked van tetkód? – kérdezi Rayne nagyra nyíló szemmel, és Jude felé hajol. Kis híján kiesik a székéből az izgatottságtól. – Akad egy–kettő – bólint Jude halvány mosollyal az arcán. A lányka eltátja a száját, alig hiszi, hogy Jude ennyivel megválaszolja a kérdését. – Na, milyenek? – Az egyik egy Ouroboros a derekamon. Érzem, hogy rám villan a szeme, de nem viszonzom a pillantást. Láttam az Ouroborost. Ó, hogyne! Az aztán nem maradt észrevétlen. – Ouroboros? – hunyorog Rayne az ikertestvérére, aki mindenben a tökéletes tükörképe, a ruháját kivéve. Romy a rózsaszínt szereti, Rayne pedig a feketét, és néha a hátuk mögött Twixnek hívom őket, mert ez mulattatja Dament. – Azt hittem, az gonosz jel.

– Nem gonosz – kapcsolódik be Damen a beszélgetésbe, mivel nincs más választása, ha már egyszer ő is jelen van. – Az élet, a halál és az újjászületés, a halhatatlanság ősi, alkimista szimbóluma. – Megvonja a vállát, körülnéz, de nem állapodik meg a pillantása egyikünkön sem. – Egy sor teológiai irányzat is magáénak vallotta a történelem folyamán, és felruházták saját jelentéstartalommal, de nem gonosz szimbólum. Ugyan Román és a lázadói így láttatták, de magában nem hordoz rossz szándékot. – Biccent, aztán visszadől a falhoz. Befejezte. Legalábbis egyelőre. – Oké – vigyorog Rayne. – Ha valaha házi dolgozatot akarok majd írni róla, hozzád fordulok, de most térjünk vissza a tetkókra! – A fejét csóválja, épphogy csak a szemét nem forgatja hozzá. Damen iránti imádata az egyetlen, ami miatt nem teszi. – Mi a másik? – kérdezi visszafordulva Jude–hoz. – A másik egy japán írásjel, ami lótuszvirágot jelent, mert a valódi virágot kissé... lányosnak találtam. Rayne felvonja a szemöldökét. – Fiatal voltam és bohó, mit mondhatnék? – von vállat Jude. – És... az hol van? – érdeklődik a kislány. De Jude feltartott kézzel nemet int, és lezárja a témát. Rayne Ava felé lövell egy sötét, dühös pillantást, és amikor amaz csak nevet, a szeme még inkább összeszűkül. A gondolataikból hallom, hogy Rayne az elmúlt néhány hétben tetoválásért könyörgött Avának, és nem is érti, miért kell még öt évet várnia, míg tizennyolc eves lesz. Már háromszáz éve él, idejének nagy részét Nyárvidéken töltötte, mint a salemi boszorkányperek túlélője, és nem látja be, hogy miért nem ismerik el a földi síkon is az életkorát. De ez nem az én gondom, úgyhogy gyorsan lecsatlakozom a gondolataik folyamáról. Szeretnék mielőbb visszatérni a fősodorba. – Jó, és mi a helyzet a dallal? – kérdezi Miles. – Hogy is van? Valami felemelkedés a sárból az ég felé, vagy az álomégbe, vagy... micsoda? – Sárból kél és emelkedik fel az álomégbe – éneklem Lotus dalát. – Nyilván azt hiszi, olyan vagy, mint a lótuszvirág – teszi hozzá Romy, miközben az ikertestvére még mindig duzzog a tetoválás miatt. Rayne sosem volt nagy rajongóm, eltekintve a legutóbbi medveölelésétől, amikor életben maradtam Haven támadása után. A széken lecsúszva

egyenesen rám szegezi acélos pillantását. Láthatóan kételkedik az egészben, és úgy döntött, Damen mellé áll, aki úgy véli, az idős asszony biztosan őrült, hogy ilyen ígéretet lát bennem. – És hogy van tovább? – tudakolja Miles. – Végtelen és sötét mélységből a fény felé kúszik. – És ismét a lótuszvirág – biccent Romy a könyvet kocogtatva rózsaszínre festett körmével. Láthatóan nagyon elégedett magával. – Egy vágya van: az igazság. A léte igaza. – A végzeted – bólint Ava. Majd keresztülhúzza minden reményemet arról, hogy tudja, mi a sorsom: – Bármi legyen is az. – Oké, aztán... – Miles tolla száguld a papíron, lejegyzi a verset. – Ohm... – Próbálok visszaemlékezni arra, hogyan folytatódik. – Ja, igen: De hagyod–e, hogy nőjön és virágozzék? Vagy a mélységre ítéled'? Száműzöd fáradt, kimerült lelkét? – Tehát alapvetően te vagy a lótuszvirág, vagy legalábbis a lótuszvirágok őrzője, és vagy hagyod, hogy beteljesüljön a sorsuk és kinyíljanak, vagy ami sokkal valószínűbb: elcseszed, és a sárra ítéled őket. – Rayne! – utasítja rendre Ava. De ő csak vállat von: – Most mi van? Nem káromkodtam, vagy ilyesmi. Csak azt mondtam, ami a dalban is benne van. – Nem erre gondoltam, te is jól tudod. A szándék túlmutat a szavakon. – Ava arca elkomorul. – Bocsánat – morogja Rayne, és ugyan rám néz közben, de nyilván Ava kedvéért kér elnézést. – Tudjátok, mi jutott eszembe? – Mindannyian Damen felé fordulunk meglepve, hogy megszólalt. – 1968–ban megjelent a Beatles White Album című lemeze, miután visszatértek Indiából. Mindenki próbálta megfejteni a szövegeket, mélyebb értelmet keresett bennük, és kiderült, hogy a legtöbb értelmezés helytelen volt. Volt olyan is, ami tragédiához vezetett. – Charles Manson – bólogat Jude, és hátradől. A pólójára nyomott ősi maja szimbólumot piszkálja. – Ő azt hitte, hogy az egész lemez egy apokaliptikus üzenet, faji háborúra szólít, és úgy érezte, jogos kiírtani a gazdagokat, ahogy ő és a követői tették. Akaratlanul beleborzongok. Már a gondolat is ijesztő. Mi mindenesetre aligha sántikálunk ilyesmiben, és szerintem ezt Damen is tudja.

– Lehet, hogy mindez igaz – szólalok meg gondosan kerülve a pillantását –, de esetünkben mégis lennie kell valami üzenetnek. És legalábbis Lotus szerint van egy út is, amelyre csak én indulhatok el. – Ekkor meglepve mindenkit, még magamat is, egyenesen Jude szemébe nézek, és így folytatom: – Amíg Nyárvidéken voltál, és a régi életeidet tanulmányoztad, vagyis a mi régi életeinket... Nem láttál olyat, amiről nem tudok? Ami meglepett? Amelyikben Adelinának hívtak? Visszafojtott lélegzettel várom a válaszát. Amikor megszólal, kifújom a levegőt: – Sajnálom, de nem. – Akkor jó – bólint Damen, és ellöki magát a faltól, jelezve, hogy a találkozónak hivatalosan is vége. – Szerintem, amit lehetett, meg beszéltünk. Vagy nem? Szeretnék tiltakozni, hogy nem így van, de csak bólintok beleegyezően. Részben azért, mert tudom, hogy csak azt teszi, amit helyesnek vél. Próbál megóvni Lotustól, Nyárvidék sötét részétől, és a pokolba is: talán épp önmagamtól. Másrészt pedig valószínűleg igaza is van. Lehet, hogy mindent megtettünk. Vonakodom beismerni, de úgy tűnik, tényleg megbeszéltük, amit lehetett. Legalábbis egyelőre. Ami a többit illeti... Hát, remélem, hogy valamikor útközben minden egyéb kiderül.

tíz – Bemész? Damen megáll mellettem. A teste olyan közel van, hogy tisztán érzem a bizsergést és a forróságot, amit áraszt, meleg lehelete a nyakam bőrét cirógatja. – Nem – suttogom. – Nem tudom megtenni. – Nyelek egy nagyot, szinte átölelem magam a két karommal, és csak lesek befelé. Úgy érzem magam, mint valami kukkoló, ahogy a sötétben ácsorogva kémkedem Sabine és Munoz után ahelyett, hogy a bejárati ajtót kinyitva bemennék, mint minden normális ember. De én nem vagyok normális. Közel sem. És nagyjából ez az oka annak, hogy itt kucorgok a sötétben, az ablak nem megfelelő oldalán. Ha nem mész be, legalább elmesélnéd, mit csinálsz idekint? – A szavakat csak gondolat útján hallom, Damen nem kockáztatja meg, hogy odabent meghallják. Elköszönök. Felkészülök a nélküle töltendő jövőmre. Felsóhajtok. Nem látom Damen arcát, de érzem, ahogy az energiái változnak, kitágulnak és magukba ölelnek mindkettőnket. Csodás, meleg, ölelésszerű érzés, amely már jóval az előtt jelen van, mielőtt két karjával is átölelne. – Ever – suttogja a derekamat fogva, és megpuszilja az arcomat. Ügy tűnik, valamit még mondani akart, de nem teszi. A csókja elmondja helyette. Összeölelkezve állunk és nézzük, ahogy a boldog párocska a vacsora maradványaiban turkál. Mindketten a másikat biztatják, hogy vegye el az utolsó pizzaszeletet, aztán Sabine legyint, és a borospohárért nyúl, Munoz pedig nevetve beleharap a pizzába. De a játékosság ellenére nem nehéz észrevenni Sabine pillantásában a bűnbánatot, a veszteség kis villanását. Ultimátumot adott, és elveszítette a játszmát egy olyan emberrel szemben, aki valóban jelentett neki valamit.

A pillantása szinte elég is lenne, hogy berontsak a házba, és biztosítsam róla, minden rendben, mindent megbocsátok. Szinte, de nem egészen. Kint maradok, és tovább nézem őket. Sabine még kosztümben van, ami a pizzával párosulva későig húzódó túlórát jelent. Munoz sokkal lazábban van öltözve, ki térdelt farmer és hosszú ujjú, fehér felső van rajta, felgyűrve az alkarján. Élvezi a szabadságot távol a sulitól, és a téli szünetben a könyvén dolgozik. Azon, amiről majdnem lemondott. Én pedig azt mondtam, hogy egy nap ki fogják adni. Na, legalább hasznát vettem a képességeimnek. Sabinét talán eltaszították tőlem, de Munozt sikerült meggyőzni arról, hogy ne mondjon le az álmáról. Annyira elgondolkodom, Dament pedig annyira lefoglalja, hogy megvigasztaljon, hogy mindkettőnket teljesen felkészületlenül éri, amikor Munoz kirobog az ajtón egy telitömött kukazsákkal a kezében. – Ever! – áll meg előttünk, kezében a szemeteszsák, és pislog, nem hisz a szemének. Feltartom felé a két tenyeremet, kérem, hogy maradjon csendben, tartsa meg magának a hírt, menjen csak tovább a kukáig, mintha nem is kuporognánk az ablak alatt. De ez túl nagy kérés egy olyan embertől, aki régóta keres. És ugyan elmegy a kukáig, beledobja a zsákot, de azután gyorsan visszajön oda, ahol Damennel állunk. – Hol a francban voltál? – Meglep, amit mond, főleg, mert nem olyan dühös, mint kellene. Inkább egy nagy, megkönnyebbült sóhajra hasonlít ez a mondat. – Damennél lakom – felelem, mintha ez megmagyarázná a távollétemet. – Sabine pedig tudja, mert Damen felhívta, és elmondta neki. – Damen meglepett arcára pillantok. Nem tudta, hogy tudom. – Sabine belebetegedett az aggodalomba. Be kell jönnöd, tudnia kell, hogy jól vagy. – Kettőnk között cikázik a pillantása, az agya próbálja felfogni, amit lát. – Tudod, hogy nem lehet – válaszolom érzelemmentes, tényközlő hangon. – És azt is, hogy miért. Valójában többet is tudsz, mint kellene, okkal többet, mint amit tudatni szándékoztam volna veled. – Felsóhajtok, és megrázom a fejemet. Eszembe jut az a nap, csak pár hete, ami-

kor az előre megjósolhatatlan katasztrófa felé száguldva a szeme láttára manifesztáltam egy csokor nárciszt és egy fekete BMW–t. Alapvetően ott és akkor megmutattam a furcsaságom legjavát – a képességeimet, amelyek sokkal mélyebben gyökereztek, mint a médiumi képességeim, amelyekről korábban is tudott. Látta, hogy úgy futok, akár a szél, dolgokat kapok elő a semmiből, és egészen biztos vagyok benne, hogy miután az első sokkhatás elmúlt, elgondolkodott, hogy vajon mire vagyok még képes? Vagy legalábbis én az ő helyében ezt tettem volna. – Te is benne vagy? – kérdezi Munoz Damentől, mintha csak bűnbakot keresne. – Én vagyok a fő ok, igen – feleli ő késlekedés nélkül. Nem tehetek róla, csak bámulok, annyira meglep a válasza. Lotus is ezt mondta korábban. Vajon Damen is ezért mondta, vagy csak véletlen az azonosság? Munoz gondolkodik, próbálja felfogni. Egészen más irányba tartott, mint Damen, és most, ha nem kapja össze magát, lemarad. Valahol középúton találkozniuk kellene. – Mindig is sejtettem, hogy van veled valami – mondja végül halkan, szinte álmatagon. Damen bólint, én meg nem is értem, hogy csinálja, hogy a hangja és az arca nem árul el semmit. – Mintha nem is a mi időnkben élnél – teszi hozzá Munoz, mintha csak magában merengene. – Nem a ti időtökből jöttem – néz rá egyenesen Damen. A válasz olyan egyszerű, olyan egyenes és váratlan, hogy eláll a lélegzetem. Munoz bólint, megértette, és úgy tesz, mintha elhinné, amikor megszólal: – És mégis honnan jöttél? – Az egyik kedvencéből – mosolyog Damen haloványan. – Az itáliai reneszánszból. Munoz nyel egyet, bólint és körülnéz, mintha arra számítana, hogy további magyarázatot talál a kertben elültetve, a medencében lebegve, vagy a kerti sütő tetejére ragasztva. Nagyobb nyugalommal emészti meg a közlést, mint hittem volna, mintha nem is lepné meg, hogy ilyen komoly beszélgetést folytat egy ilyen témában. – Akkor az alkímia valóság? – kérdezi, és úgy talál a százas körbe, ahogy soha senki.

Amikor én próbáltam rájönni Damen furcsa titkára, azonnal a vámpírok jutottak eszembe. Miles–nak is. De Munozra, úgy látszik, nem hat ez a kulturális jelenség, úgyhogy azonnal rátapint az igazságra. – Az alkímia mindig is létezett – ismeri be Damen. Uralkodik az arckifejezésén, határozott a hangja, semmit sem árul el abból, hogy mibe kerül neki ez az egész. Mondjuk, nekem van róla elképzelésem. Hatszáz évig küzdött, hogy megtartsa magának a létezése teljes igazságát, csak azért, hogy ebben az életben találkozzon velem, aztán végignézze, ahogy az egész eddigi melója szertefoszlik, mint egy molyrágta kardigán. . – Létezett, igen, de nem volt mindig sikeres. – Munoz pillantása felderül, amikor Damenre néz. Egészen más fényben látja, Damen pedig egyetértőn bólogat. – És te, Ever? – pillant rám Munoz, és próbál engem is másként látni. De minden hamisítatlan furaságom ellenére én láthatóan a modern idők terméke vagyok, nincs mese. Nemet intek, vállat vonok, és annyiban is hagyom. – A mindenit. Mennyi mindenről kellene beszélni... Nagyon sok mindent akarok kérdezni tőled... Feszülten figyelem Dament, remélve, hogy Munoz nem vág bele egy újabb kérdéssorba, amelyre Damen válaszolni akar valami miatt. De amilyen szerencsém van (amiben mostanában nem nagyon volt részem, de ki a kicsit nem becsüli...), Sabine ment meg: – Paul! Minden rendben odakint? Munoz felszisszen, és egyikünkről a másikunkra néz. Nem beszélhetek, nehogy Sabine meghalljon, csak nemet intek, és mély, könyörgő, jelentőségteljes pillantással nézek Paulra. Nagyon megkönnyebbülök, amikor megszólal: – Jól vagyok, csak... élvezem az estét, néztem a csillagokat, keresem a Cassiopeiát. Tudod, mennyire szeretem. Mindjárt megyek. – Kimenjek? – kérdezi Sabine halkan, csábító ízzel a hangjában. Hát, ehhez nagyon nem akarnék asszisztálni. – Nem, elég hideg van. Szavad ne feledd, már ott is vagyok! – feleli nagy megkönnyebbülésemre Munoz. Még egyszer végigmér kettőnket. Szóra nyílik a szája, de megrázom a fejemet, a semmiből elővarázsolok egy csokor nárciszt, és a kezébe nyomom, hogy adja oda Sabinének.

– Mégis mit mondjak neki? Mit mondjak? – suttogja az ablak fele pillantva. – Inkább ne mondj semmit, ne is említsd meg! – kérem. – De ha nagyon muszáj, csak mondd meg neki, hogy szeretem. Sajnálom, hogy bajt okoztam, és ne legyen bűntudata amiatt, amit haragjában vagy tehetetlenségében mondott. Tudom, hogy ez hűvösen hangzik, és elég szörnyű lehet a te szemszögedből, de légy szíves, próbálj hinni nekem, amikor azt mondom, így a legjobb! Nem találkozhatunk többé. Lehetetlen. Nem tudná elfogadni, és nem tudjuk megmagyarázni neki. Aztán mire Munoz felelhetne, vagy ígérhetne valamit, Damen megragadja a kezemet, és magával húz. Végig a járdán, ki a kertkapun. Beleolvadunk az éjszakába, és eltűnünk Munoz szeme elől. Nem nézünk hátra. Tudjuk, hogy jobb előre tekinteni, a jövőbe, mint egy olyan múltba vágyni, amely már nem létezik.

tizenegy Mivel ez az utolsó együtt töltött éjszakánk – legalábbis egy időre remélem, valami különlegeset csinálunk. Valami emlékezeteset. Amire Damen majd mosolyogva emlékezhet vissza. De nem lehet túl emlékezetes sem, különben rájön, hogy eltitkolok előle valamit, amit egyelőre nem vagyok hajlandó megemlíteni neki. Miközben eldöntőm, hogy elindulok a Lotus által említett úton, nem sokkal az után, hogy elhagytuk Nyárvidéket, Dament nem igazán avatom be a döntésbe. És mivel ha beavatnám a terveimbe, kétségtelenül óriási veszekedés lenne a vége, nagyon remélem, hogy megtarthatom magamnak ezt a hírt, míg nem lesz más választásom, mint megosztani vele. Így aztán amíg ő elfoglalja magát a fogmosással és a lefekvéshez készülődéssel, én ágyba bújok, és próbálok kitalálni valamit, amivel meglephetem. De egy pillanat múlva, amikor Damen megáll az ajtóban, akár valami csodálatos látomás, kék selyemben, csak annyira futja, hogy nyeljek egyet, bámuljak rá, és egy szál piros tulipán lebegjen át a kezemből az övébe. Rám vigyorog, néhány lépéssel átszeli az ágyhoz vezető távolságot, és bebújik mellém. Az ujjai lágyan végigsimítanak a homlokomon, amikor kisimítja a hajat a szememből, aztán a karjába vesz, én pedig hozzábújok. Az arcom a mellkasára simul, amikor behunyom a szememet és elveszek a szívdobogásában, a szája majdnem–érintésében, és a cirógatásában. Átvetem a lábán az enyémet, magamhoz horgonyozva őt. A lényegére, az energiájára, a lényére összpontosítok, hogy bevéssem a pillanat minden apró részletét az agyamba, és sose felejtsem el. Beszélni akarok, mondani valami jelentőség teljeset és fontosat, valamit, amivel jóvátehetem a rosszat, ami korábban közöttünk megesett, de ahogy a keze simogat és vigasztal, ahogy a hangja halkan duruzsol a fülemben, gyorsan mély, álomtalan álomba merülök. Csak délelőtt mondom el neki.

Lezuhanyozunk, felöltözünk, lemegyünk a földszinti konyhába, ülünk az asztalnál, és élvezzük a behűtött elixírünket, Damen pedig a reggeli lapokat olvassa. Egészen addig várok, míg nem találok több kifogást, míg nem halogathatom tovább, amit el kell mondanom. Gyávaság, tudom, de megteszem. – Szóval hol is tartunk? Második vagy harmadik napja ez annak az egy hétnek, amit kereséssel tölthetünk? – Damen felnéz, becsukja az újságot, és ellenállhatatlan mosollyal a szájához emeli az üveget. – Mert azt hiszem, elvesztettem a fonalat. – Megtörli a száját a kezével, aztán a kezét a térdén. A kezemben tartott üveget billegtetem jobbra–balra, figyelem, ahogy az elixír csillog és felragyog benne, amint felszalad az üveg falán, majd lefolyik. Az ajkamba harapok, és próbálom eldönteni, hol kezdjem, aztán úgy határozok, jobb, ha belevágok, mert nincs értelme késleltetni az elkerülhetetlent. Végül is minden út egy irányba vezet. Félreteszem a szokásos, előzetes elnézéskérést, mint haszontalan dolgot: Ne légy dühös... Vagy a hasonlóképpen hatástalan Hallgass meg, légy szíves! –t. Inkább kimondom a színtiszta igazságot: – Úgy döntöttem, hogy elmegyek arra az útra. Damen arca felderül, amikor rám pillant, felcsillan a szeme, és a látványtól elönt a megkönnyebbülés. De örömöm rövid életű, és el is párolog, amint rájövök, hogy rosszul használtam az „út” szót, és Damen a tervezett vakációnkra gondol. – Jaj, nem, nem... nem arra – motyogom, és egészen aprónak érzem magam, amikor látom, hogy elkomorodik. – A Lotus–féle útra gondoltam. Ha a dolgok olyan jól mennek, ahogy remélem, akkor a másikra is rengeteg időnk lesz, – Az ölembe ejtem a kezemet, és mosolyt erőltetek az arcomra, de kevés sikerrel. Hamis, és ezt Damen is tudja. Elfordul tőlem, szóhoz sem jut attól, amit mondtam. De abból, ahogy az elixíres üveget szorongatja, és megfeszül az állkapcsa, tudom, hogy nem szavaknak van híján, csupán összeszedi a gondolatait. Nem hallgat sokáig. – Komolyan gondolod tehát – jelenti ki végül inkább tárgyilagosan, mint vádlón, pedig én ez utóbbira számítottam. Bólintok, és gyorsan bocsánatot is kérek. – És ne haragudj! Tudom, hogy nem vagy odáig az ötletért.

Damen végigmér, az arckifejezésében lehetetlen olvasni. Óvatosan, kimérten így szól: – Tényleg nem mondhatom, hogy örülök neki. – A hanghordozása hihetetlen önuralomról árulkodik, amelyet az energiája nem tükröz. A láthatatlan aurája ellenére is érzem a vibrálását. Érzem, hogy gyorsul a szívverése. Mondana még valamit, de felemelem a kezemet, és elhallgattatom: – Figyelj! Tudom, mit akarsz mondani, hidd el! Azt akarod mondani, hogy a nő őrült, hogy veszélyes, és ne is hallgassak rá, lépjek tovább, adjak időt neked, hogy kitaláld, hogyan érinthetjük meg egymást... – Egy pillanatra elhallgatok, de nem hagyok időt Damennek közbeszólni. – De a helyzet az, hogy nem csak arról van szó, hogy mi együtt lehessünk úgy, ahogy szeretnénk. A sorsomról van szó. A végzetemről. A létem értelméről, arról, hogy miért térek vissza újra és újra, miért születek újjá mindig. El kell mennem, és nem igazán van más választásom. És tudom, hogy neked ez nem tetszik, és mindegy, milyen jó érveket hozok fel, akkor sem fog tetszeni. Elfogadok egy vonakodó beleegyezést is. Alapvetően elfogadok bármit, amit nyújtani tudsz. Mert jó esély van rá, hogy a vénasszony totál őrült, de arra is, hogy igaza van. És a szívem mélyén tudom, hogy erre van szükségem... Nem, nem is, a lelkem tudja, hogy ezt kell tennem. Mintha a nő azt mondta volna, ezt a végzetet csak én tudom beteljesíteni. Azt kívánom, bár velem tarthatnál, de érthetően elmondta, hogy nem jöhetsz. És... – Gombóc van a torkomban, amely olyan, mint valami forró, dühödt tűzgolyó, de folytatom: – ...és csak remélni tudom, hogy elfogadod ezt, akkor is, ha nem vagy képes támogatni. Damen biccent, és nem siet a válasszal. Keresztbe teszi a lábát, a palack száját simogatja egyik ujjával. – Szóval azt mondod, semmit sem tehetek vagy mondhatok, ami visszatart attól, hogy elindulj? Hogy egyedül nekivágj? Lesütöm a szemem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a beszélgetés nem torkollt abba a kiabálásba, amit előre látni véltem, és valahogy mégis meglep, hogy ez annál is rosszabb. A szenvedélyes vitán könnyű túllépni, ha elég idő telik el, de ez a beletörődés, amiről azt hittem, megelégszem majd vele... Elszomorít, magányossá tesz, és nyomasztóan barátságtalan. – Mikor szeretnél elindulni?

– Hamarosan – biccentek, és erővel veszem rá magam, hogy ránézzek, amikor hozzáteszem: – Nemsokára. Nincs értelme halogatni, nem? Damen a tenyerébe hajtja az arcát, néhány másodpercig némán dörzsöli a szemét, és mindent megtesz, hogy kerülje a pillantásomat. Amikor felnéz, a távolba réved a tekintete, a pedánsan ápolt udvaron, medencén, az óceánon túl, valami zavaros, lelki tájképre, amelyet csak ő lát, gondosan óvva tőlem a gondolatait. – Bárcsak ne tennéd! – hallom az egyszerű, szívből jövő szavakat. Bólintok. – De ha ragaszkodsz hozzá, én is ragaszkodom ahhoz, hogy veled menjek – néz végre rám. – Túl veszélyes, túl... – Hátrasöpri a haját az arcából. – Túl homályos, túl bizonytalan, nem engedhetem, hogy csak úgy egymagad nekivágj a mocsárnak. Ever, nem érted? Te vagy i mindenem! Nem hagyhatom, hogy elindulj egy őrült nőszemély által kitalált utazásra! Most a szemembe néz, és látom az elszántságot a tekintetében. De én is elhatároztam magam, és Lotus instrukciói világosak: Az én utam, az én végzetem, Dament nem látják szívesen. És nem tehetek róla, de az jut eszembe, hogy ennek oka van, lehet, hogy ezúttal az én feladatom, hogy megóvjam őt azzal, hogy egyedül megyek. És már épp ki akarom mondani ezt, amikor Damen az asztalon átnyúlva megfogja a kezemet, és így szól: – Ever. – A hangja reszelős, nyelnie kell egyet, köhint, és elölről kezdi: – Ever, mi lesz, ha nem jössz vissza? – Hogyne jönnék vissza?! – Kis híján leesem a székről, alig hiszem, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jut. – Damen, soha nem hagynálak el! Ezért vagy ilyen feldúlt? – Nem – feleli most már magabiztosabban. – Inkább a sorok között próbálok olvasni. Mi lesz, ha nem tudsz visszajönni? Ha csapdába esel? Ha eltévedsz abban az ingoványban? Ha nem találsz ki? – Aggódó pillantása a szemembe fúródik, és tisztán látom, hogy máris maga elé képzeli a jövőbeli veszteségeket annak ellenére, hogy itt ülök vele szemben. Nem mintha nem érteném meg, tulajdonképpen teljes mértékben megértem. Olyan sokszor veszített már el, hogy retteg attól, hogy újra megtörténhet, pedig már biztos volt benne, hogy örökre az övé vagyok Az ér-

zelmei mélységétől eláll a lélegzetem, nem tudok megszólalni, mert nincs egyszerű válasz, nem tudom könnyen megnyugtatni. – Ez nem fog előfordulni – felelem végül, remélve, hogy elég meggyőző vagyok. – Mi ketten egymásnak vagyunk teremtve. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok. És ugyan nem tudom, mire számíthatok, megígérem, hogy mindent elkövetek majd, hogy hazataláljak. Damen, komolyan gondolom, hogy semmi nem választhat szét minket. Hosszú időre semmiképpen. De most el kell mennem. És egyedül kell elindulnom, ezt Lotus világosan megmondta. Úgyhogy légy szíves, légy szíves engedj el, hadd tudjam meg, hová vezet ez az egész! Nem tudok megnyugodni, amíg nem próbálom meg. Tudom, hogy sokat kérek, bárcsak megpróbálnád megérteni! Ha nem megy, akkor legalább próbálj támogatni! Megteszed ezt a kedvemért? Gyakorlatilag könyörgök, hogy nézzen rám, válaszoljon, de ő csak ül csendben, és ismét elvonul a maga gondolatai közé. Úgy döntök, végrehajtom a halálugrást, és remélem, hogy tud követni: – Damen, tudom, hogy mit érzel, hidd el! De azt hiszem, hogy a mi történetünk nem csak ennyi. Van egy egész élet, amiről nem tudunk. Ez lesz a nyom, vagy maga a kulcs, ahogy Lotus mondta. A kulcs, amely elvezet az összes elénk vetett akadály okához, beleértve azt is amivel most kell megküzdenünk. De ahogy mondtam: halálugrás. És amikor Damen feláll, majd ellép az asztaltól, bebizonyosodik, hogy nincs alattam védőháló. – Akkor gondolom, ennyi – szól üres tekintettel, hideg, kimért hangon, millió mérföld távolságról. – Eldöntötted. Minden jót! Majd jelentkezz, ha visszajöttél!

tizenkettő – Biztosan nem jössz be? Nemet intek, amikor találkozik a pillantásunk Jude–dal. Azután elkalandozik a tekintetem a nyáron gyönyörű, rózsaszínű és lila bazsarózsák most kopasz szárai felé a járda mellett. – Tényleg végigcsinálod? Bólintok. Legalább az egyik kérdésére meg kellene próbálnom szóban válaszolni, de túlságosan elszorul a torkom ahhoz, hogy megszólaljak. Képtelen vagyok visszafogni az elmémet, és újra meg újra lejátssza a jelenetet Damennel – az utolsó szavakat, amit arról mondott, hogy talán nem tudok visszajönni, eltévedek az ingoványban, nem találok viszsza. De aztán mégsem viharzott ki a szobából, hanem magához ölelt, szinte akarata ellenére. Az ölelés olyan meleg, olyan teljes volt, olyan szerető... és olyan kurta. De mégis szöges ellentétben állt a szavakkal, amelyek szinte hűvösek és felületesek voltak. Éreztem benne a küzdelmet, hogy szeretne elszakadni a végkifejlettől, amely csak fájdalommal járhat, mégis valami másra számítottam. Tudtam, hogy egyedül kell elindulnom, de akkor is, ha ragaszkodtam ahhoz, hogy egyes–egyedül kell elindulnom az útra, abban biztos voltam, hogy legalább Nyárvidékre elkísérhet. Félretolom a gondolatot és a jelenre összpontosítok, arra a helyre, ahol Jude áll előttem, az ajtó másik oldalán. – És hol van Damen? – pillant a jobbomra, aztán óvatosan méregetni kezd. – Veled megy, nem? Lesütöm a szememet. A torkom összeszorul, szúr a szemem: a könnyáradat szokásos előjelei, de fegyelmezem magam. Nem fogok sírni. Itt nem. Jude szeme láttára soha. Egy olyan dolog miatt nem, amelyre kiválasztottak. Végül összeszedem magam, és megszólalok: – Csak én megyek. Egyedül kell megtennem. Lotus ezt világosan elmondta. – Megvonom a vállam, mintha az egész nem lenne nagy ügy, és remélem, Jude beveszi.

Zsebre tett kézzel nekidől az ajtófélfának. Látom a félrehúzott száját, a szemöldökén, hogy épp ellenkezőleg. Próbál rájönni, hogy mi folyik Damen meg én közöttem. De nem ezért jöttem, így aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot, majd a szemébe nézve így szólok: – Figyelj! Csak azért ugrottam be, hogy megköszönjem. Hogy olyan jó barát voltál ennyi... életen át. Homlokráncolva elnéz mellettem az utca felé, és valami gunyoros hang hagyja el a torkát. – Ever, esetleg annak kéne hálálkodnod, aki meg is érdemli. Egyetlen cselekedetem sem bizonyult egy kicsit sem hasznosnak. Tulajdonképpen épp ellenkezőleg, mindent elrontottam. Úgy látszik, ez a rossz szokásom, hogy nem kicsit elszúrok mindent. Mivel nincs értelme tagadni, egyetértek, de gyorsan hozzáteszem: – Akkor sem vagyok meggyőződve arról, hogy csak a te hibád. De arról igen, hogy ez a sorsod. Jude félrebillentett fejjel megvakarja a borostás állát. – Az a sorsom, hogy felfordítsam az életeteket? – néz rám hitetlen kedve. – Nem igazán tudom, hogy mit mondjak erre. – Nem, nem csak ez. Szerintem sokkal jobb dolgok is várnak még rád, amikhez semmi közöm. Lehet, hogy ez a közös sorsunk, érted? Mintha te meg én valami olyan okból találkoztunk volna a sok évszázadon át, amire még egyikünk se gondolt... – Próbálok rájönni, érti–e, amit mondok, de a haja eltakarja az arcát. – Na, mindegy... – Kezdem hülyén érezni magam, amiért idejöttem. – Remélem, hogy ez az út felfed egyet s mást. – Akkor ennyi? – Kék szeme rám szegeződik. – Ügy tűnik. – Próbálok mosolyogni, de alig sikerül. Jude bólint, és mintha valamit visszatartana, mintha mondani akarna valamit, de a józan esze nem engedné. Végül az utóbbinak enged: – Akkor sok szerencsét! Ellöki magát az ajtófélfától, mintha meg akarna ölelni, de az utolsó pillanatban meggondolja magát. Mielőtt nagyon kínossá válna a pillanat, megölelem. Egyetlen pillanatig, amelyben mintha megállna az idő, magamhoz szorítom Jude–ot, aztán elhúzódom. A szokásos hűvös, nyugodt energiája átáramlik raj-

tam, és velem marad, furcsán ragaszkodik hozzám, miközben a kocsihoz megyek, és elindulok a következő búcsú helyszínére. Miles nincs otthon, így Avához és az ikrekhez megyek, de ők is házon kívül vannak. Megállok aztán Havenék régi házánál, amelyben Austin öccsével és a szüleikkel laktak. Megállok az utcán, és meg pillantom az ELADÓ táblát a kertben. A leendő vevők hosszú sora kígyózik a ház előtt. Vajon a szülei rájöttek, hogy Haven nem fog visszajönni? Vagy még mindig elnéznek mellette, bárhová, csak őrá nem, mint életében tették? Mivel még mindig dagonyázom a pocsék hangulatomban, úgy döntök, elhajtok Sabine háza előtt, de ez minden, amit teszek. Nem állok meg. Nem megyek be. Múlt éjjel már elbúcsúztam csendben. Nincs több okom késlekedni, lecsorgok hát a következő utcán, a járdaszegély mellett hagyom a kocsit, behunyom a szemem, és megjelenítem a Nyárvidékre vezető kaput. A hatalmas, pulzáló virágokkal és reszkető fákkal teli mezőre érkezem, egy pillanatig élvezem a tiszta, hamisítatlan pompát, a szépség, szeretet és minden jó áradását, aztán a túloldal felé indulok. Oda, ahol kopárak a fák, nem nőnek virágok, nincs varázslat. A gyanúm abban a pillanatban beigazolódik, amikor megpillantom a Haven sírjától a sötét oldalig vezető keskeny sárösvényt. Növekszik. Betolakszik Nyárvidékre. De nem vagyok meglepve, bár fogalmam sincs, hogyan tudnám megállítani. Nem tudom, mihez kezdek majd, ha megérkezem a célomhoz. És ugyan megpróbálok gondolatban felkészülni mindenre, amit csak ott találhatok, mégis olyasmibe botlom, amire nem számítottam. Csodálkozva megállok, az állam leesik, amikor megpillantom Jude– ot, Avát, Romyt, Rayne–t és... Milest. Az egyetlen ember, akivel teljes lehetne a találkozás, az Damen, de ő sajnos nincs itt. – Hogyan... – Elhal a hangom, amikor Milesra bámulok, aki a legnagyobb meglepetést okozza. – Hát, nem volt egyszerű, többszöri próbálkozásra hoztuk össze, de a négyünk energiája és Miles buzgó vágya, hogy találkozhasson veled, mielőtt elindulsz, végül elegendőnek bizonyaik.

– Remélem, legalább megmutattátok neki a szebb részeket is. Behúzom a nyakam, amikor elképzelem, milyen lehetett keresztül menni mindezen, hogy aztán a csodás, csillogó fátylon átlépve erre a sötét, kopár, sivár helyre érkezzen. – Majd később – feleli Ava. – Siettünk, hogy ideérjünk, mielőtt elindulnál. – De... Miért? – nézek Jude–ra, helyesen feltételezve, hogy ő hívta ide őket, hogy itt találkozzunk, miután elváltunk a házánál. – Mert megérdemled, hogy rendesen elbúcsúztassunk – csipogja Romy, és erősen oldalba böki a testvérét, aki erre egyetértően biccent. – Én... nem is tudom, mit mondjak – nyelek egy nagyot, és emlékeztetem magam, hogy nem szabad sírni. – Nem is kell semmit sem mondanod – vigyorog rám Miles. – Tudod, hogy én beszélek majd mindannyiunk helyett. – Igaz – nevetek fel. Még nem szoktam meg, hogy őt is itt látom – Ó, és hoztunk ajándékot is – bólogat Ava izgatottan. Próbálok örülni, de az igazság az, hogy nem tudom, mit is kezdjek velük vagy, hogy képes leszek–e magammal vinni az ajándékaikat oda, ahová megyek – bárhol legyen is az. A gondolat azonnal elpárolog, amint Rayne előrelép, és int, hogy hajoljak le hozzá, aztán egy apró, bőrszíjon függő ezüstmedált akaszt a nyakamba. A hüvelyk– és mutatóujjam közé fogom a talizmánt, és felemelem, hogy jobban lássam. Nem tudom, hogyan kellene értelmeznem az üzenetét, főleg, hogy épp tőle származik. – Egy Ouroboros? – kérdezem ámulva, éles hangon, kérdőn fel vont szemöldökkel. – Romytól és tőlem – feleli nagyra nyílt, komoly szemmel. – Óvó talizmán. Damennek igaza volt. Egyáltalán nem gonosz jel, és csak reménykedni tudunk, hogy majd emlékeztet arra, honnan indultál, hova jutottál, és hol találsz újra magadra. – És szerintetek hol? – kérdezem mélyen a szemébe nézve. – Itt. Velünk – feleli őszintén. Kettős természete, az ellentmondásos hangulatai, különösen, ha rólam van szó, olyan zavarba ejtők, hogy nem tudok kiigazodni rajta. Arra az öregemberre emlékeztet, akibe Nyárvidéken botlottam egyszer, és aki azt mondta, hogy az ikrek személyisége épp az ellentéte annak, amilyennek én ismerem őket. Azt állította, hogy Rayne a csendes, Romy pedig a makacs lány, és nem tehe-

tek róla, de gyakran elgondolkodom, vajon milyen gyakran játsszák el ezt. Mire kigondolnék valami választ, Ava lép hozzám, és egy apró, csillogó kristályt ad a kezembe. Kékeszöld csillogása Jude szemére emlékeztet. – Kavanszit – nevezi meg az ásványt, miközben figyelmesen tanulmányoz. – Növeli az intuíciós készséget, és segíti a lélek gyógyulását. Elmélyülést és új ötleteket hoz, segít, hogy megszabadulj a helytelen hiedelmektől, és abban is, hogy előhozza a régvolt életek emlékeit. Találkozik a tekintetünk, Ava pedig jelentőségteljesen pillant rám. Bárcsak itt lenne Damen, hogy hallja! Bólintok, és a zsebembe rejtem a követ, aztán Jude felé fordulok. Nem azért, mert tőle is várok valami ajándékot, hanem az aurája lángolásából tudom, hogy mondani akar valamit. – Veled megyek – jelenti ki. Összehúzom a szemem, nem tudom eldönteni, hogy vajon jól hallottam–e. – Tényleg. Ez az én ajándékom. Végigjárom veled azt az utat. Nem szabad egyedül elindulnod. Nem akarom, hogy egyedül menj. – De.. . nem jöhetsz – nyögöm ki, mielőtt végiggondolnám a választ. De valami okból ez tűnik helyesnek. Ha Damen nem jöhet, akkor Jude sem. Egyébként is szükségtelen jobban belevonni őt ebbe, mint amenynyire máris sikerült. – Hidd el, értékelem a figyelmességedet! Tényleg. De Lotus világosan beszélt. Egyedül kell végigcsinálnom. Nélküled, Damen nélkül, senkire sem támaszkodva, csak saját magamra. Ez a sorsom, csak én járhatom végig az utamat. – De azt hittem, a kettőnk végzete összefonódik. Te magad mondtad. Nem tudom, mit mondjak. Az ikrekről Milesra, majd Avára, végül vissza Jude–ra pillantok, és már ismételni akarom magamat, amikor megérzem. Lotus. Itt van. Megfordulok, és a tekintetem ösztönösen megtalálja. Öregebbnek látszik, mint legutóbb, törékenyebb, haloványabb, valahogy még erőtlenebb is. A mozgása lassú, de eltökélt, karcsú alakja kissé görnyedt, a haja kiszabadult a fonatból, amit rendszerint visel, és hosszú, ezüst tin-

csekben lóg a vállára. A hullámai lebegnek, ruganyosak, a szokásos glória hatást keltik a feje körül, az ezüstös szín pedig beleolvad hómezőszerűen sápadt bőrébe, amitől a szeme akvamarinkristályként világít. Ezúttal egy fából faragott botra támaszkodik nehézkesen, amit még nem láttam. Reumás ujjízületei a bot fogantyújára kulcsolódnak, bütykei elfehérednek. Az arca felderül, miközben közeledik, öreg szemével méreget, és mosolyra húzódik a szája. – Adelina – hajol meg felém néhány lépésnyire tőlem. Pillantása nem hagyja el az arcomat, mintha még nem vette volna észre, hogy nem vagyok egyedül. – Felkészültél az útra? Hogy felszabadíts? – Ezért csinálom? – nézek rá figyelmesen. A szavai kétséget ültetnek el bennem: újból átgondolom a céljaimat. – Már régóta várunk rád. Csak te teheted meg az utat, csak te fedheted fel az igazságot. – De miért egyedül én? – kérdezem. – Miért nem jöhet velem Damen? Vagy Jude? – Kérlek! – suttogja halk torokhangon, bal kezét a szívére téve, miközben meghajol. A gyűrűsujján viselt vékony aranygyűrű felcsillan. Vajon ha mindig viseli, nekem miért csak most tűnik fel? – Hinned kell. Most először nézek a barátaimra, mióta Lotus megérkezett. Ők elképedve, mély tisztelettel figyelik az asszonyt, én pedig elgondolkodom, hogy vajon lemaradtam–e valamiről. De amikor ismét Lotushoz fordulok, épp olyan tisztán látom, mint ők: a csodaszép aranyszínű fényt, amely a belsejéből sugárzik, no és terjed, mígnem teljesen körülragyogja. – Akkor hát felkészültél? – Az arca úgy ragyog, hogy képtelen vagyok ellenállni neki, csak bólintok. Felemeli egyik gacsos ujját, és int, hogy kövessem – hogy tegyem meg az első lépést a számomra egyelőre elképzelhetetlen végzetem leié. Visszanézek a barátaimra, és integetek, de csak Miles, Ava és az ikrek intenek vissza, Jude viszont ott áll mellettem. És amikor már magyaráznám, hogy miért kell egyedül mennem, Lotus megtorpan, hátranéz, és végigméri Jude–ot, mintha először látná. Úgy jár rajta a pillantása, mintha felismerné, és meglepetésemre őt is nógatni kezdi, hogy csatlakozzon hozzánk. – Ez a te végzeted is. A válaszok, amiket keresel, most már nagyon közel vannak – magyarázza bölcs, igazat szóló hangon.

Kettőjük között váltogatom a pillantásomat. Mi a fenét jelenthet, amit mond? De Lotus már vissza is fordul, Jude arckifejezéséből pedig csak azt tudom kiolvasni, hogy ő is olyan tanácstalan, mint én. Az asszony vezet minket a sárban, keresztül egy kiégett erdőn, ahol a kopár ágakon nyoma sincs a lombnak, pedig egyfolytában esik az eső. A léptei meglepően biztosak, én viszont küzdök, hogy lépést tartsak vele. A tekintetemet a tarkójára szegezem, mert nem akarom szem elől téveszteni, miközben hallom Jude lábának ütemes locs–locsát, ahogy mögöttem tapossa a sarat. Hálás vagyok a társaságáért, de csak arra tudok gondolni, hogy Damen is lehetne a helyében. Damennek kellene eljönnie velem erre az útra. Ő akart jönni, ő akart vigyázni rám annak ellenére, hogy nem értett egyet azzal, hogy elindulok. Jude jelenlétét mindenféleképpen helytelennek érzem. Megyünk tovább, követjük Lotust – érzésem szerint több mérföldön át –, és már megkérdezném, milyen messze még a cél, amikor odaérünk. Abban a pillanatban tudom, ahogy meglátom. A táj gyakorlatilag ugyanaz, a talaj sáros, esik az eső, és minden ugyanolyan kopár és szomorú, mint addig – de tagadhatatlan. A levegő is más. Hidegebb. A hőmérséklet akkorát zuhant, hogy már bánom a régi farmert és a hosszú ujjú pólót. De sokkal szembetűnőbb az előttünk elterülő csillogó, fénylő látvány. Kevésbé hasonlít a Nyárvidékre vezető csillámfátyolra, inkább a légkör változását jelzi. A levegő hirtelen homályossá, kavargóvá válik, csak elmosódott alakokat látni, csak sejthetjük, mi lehet mögötte… Lotus megáll, és szemét a tenyerével árnyékolva körülnéz, miközben én mellette, Jude pedig a másik oldalamon áll. Azon gondolkodom, vajon továbbra is velem akar e jönni most, hogy ideértünk. Lotushoz fordulok valami útmutatásért, tanácsért, bölcsességért – megtenné bármi, amit mondani hajlandó, de ő csak kinyújtott karral egyenesen előremutat, hogy induljak, tegyem meg a nagy ugrást a nagy ismeretlenbe. – De mit csináljak, ha odaérek? – kérdezem esdekelve. Lotus azonban helyettem Jude–hoz fordul: – Menj! Tanulj! Tudni fogod, mikor kell visszatérned.

– De... Én Everrel megyek... Nem? – néz ránk, arcán a saját zavarodottságom tükröződik. Lotus türelmetlenül int, és mutogat előre, és amikor követem a pillantásommal a mutatott irányt, pislognom kell, hogy felfogjam, amit látok. Minden erőfeszítésem ellenére csak egy elmosódott hologramot látok. Mint egy árnyékos délibáb, ami lehet egy falu és a lakói, de akár mi más is. – A te utad itt kezdődik. Te fedezed fel, hogy hol végződik. Jude megmarkolja a kezemet, hogy segítsen, hogy velem tartson, de még nem állok készen. Akármennyire is törődöm Jude–dal, Damen uralja a szívemet. Öt akarom magam mellett tudni ezen az úton – bármilyen úton. Lotus megérinti a karomat, és egy kis selyemerszényt nyom a kezembe. Rázárja az ujjaimat és így szól: – Minden, amiről úgy véled, szükséges, itt van benne. Te döntőd el, mit jelent ez. – De hogyan? Honnan fogom tudni? Hogyan... – Millió megválaszolatlan kérdés tolul az agyamba. Nem jutok messzire, mert rám néz, és azt mondja: – Bízz! Higgy! Csak így juthatsz előre. Noszogat, meglepő erővel lódít meg. És muszáj visszanéznem A pillantásom a tájat kutatja, Dament keresem, mintha a vágyakozásom puszta ereje képes lenne varázslatos módon idehozni őt. De nem látom sehol, így hát kihúzom magam, és felszegett állal megteszem az első lépést, kéz a kézben Jude–dal. Óvatosan lépkedünk valami felé, amit nem igazán látunk, és nem sokára magával ránt az ellenállhatatlan erő, magába ránt a kavargó energiaörvény. Már éppen elmerülnék benne, amikor megérzem. Az ismerős bizsergést és melegséget. Hamarosan a nevemet hallom. Megfordulok, és látom a fájdalmas villanást a szemében, amint megpillantja Jude–ot, feltételezve, hogy lecseréltem őt. Elengedem Jude kezét, és gyámoltalanul nézem, ahogy elnyeli az örvény, miközben én a két világ határán támolygok.

Damen után nyúlok, és bár ő gyorsan közeledik, mégsem elég gyors ahhoz, hogy az ujjaink ne épp csak súrolják egymást, és a tekintetünk ne épp csak találkozzék. A következő pillanatban már nincs megállás. Elrántanak tőle. Eltűnök az örvényben. Ismeretlen helyre sodródom, ismeretlen időbe. Tudom, hogy Damen itt van valahol, de képtelen vagyok rálelni. Már visszafelé utazom. Egészen messzire. A kezdetekhez.

tizenhárom – Adelina! A hang, amely szólít, halkan suttog, hogy csak én halljam. – Adelina, édesem! Kérlek, mondd, hogy értem jöttél! Kilépek a sarokból, a sötétből a halványuló fénybe. Nyugodt, közönyös hangon felelek: – Érted jöttem, Alrik. – Mélyen meghajolok előtte, a kezemet elrejtem a szoknyám redői között, hogy ne lássa, remegek, próbálom leplezni az izgatottságomat, igyekszem tiszteletre méltó, finom hölgynek látszani. De amint felemelem a fejemet, amint meglátom sűrű., sötét szempillákkal keretezett szemét, egyenes vonalú orrát, gyönyörűen faragott arccsontját, karcsú alakját, az arcom azonnal elárul. Felcsillan a szemem, kipirul az arcom, és remegve mosolyra húzódik a szám. Képtelen vagyok magamban tartani az örömöt, amelyet a puszta látványa okoz. És ha arckifejezésének hinni lehet, akkor ő is ugyanígy érez. Látom abból, ahogy a küszöbön megtorpan, magasra emeli a fáklyát, hogy rám vetüljön a fény. A szeme felfal. Ahogy zihál, ahogy megfeszül az állkapcsa, ahogy vágytól felhős tekintettel néz rám – ugyanolyan hatással vagyunk egymásra. És amikor néhány lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot, és szorosan magához ölel, megcsókol, a szája rabul ejti az ajkamat, összeolvad velem, felfedez – és minden kétségem elpárolog. Csak erre összpontosítok. Itt. Most. A világom összezsugorodik, míg végül semmi más nem létezik kettőnkön kívül. Semmi, csak a szája, bőrének melege, a melegség és a bizsergés, amely mindig rám talál, ha ő a közelemben van.

Nem vagyok hajlandó a jövőre gondolni, ami talán sosem lesz a miénk. Nem vagyok hajlandó olyan kegyetlen dolgokra gondolni, mint osztálykülönbség vagy rang, elkötelezettség, és az a fura játszma, amely a születési előjogok végeredménye. Nem akarok arra gondolni, hogy a szerelmünk mélysége ellenére soha nem tartozhatunk úgy egymáshoz, ahogy szeretnénk. És ez már jóval azelőtt eldöntetett, hogy találkoztunk: a jövőnket mások határozzák meg, nem mi. Annak ellenére, hogy szeretjük egymást, sosem házasodunk össze. Nem tehetjük. Ő kisfiúkora óta el van jegyezve egy olyan lánnyal, akinek a családja sokkalta gazdagabb az enyémnél. És aki történetesen Esme unokatestvérem. – Adelina! – suttogja, a nevem imádság az ajkain. – Ó, Adelinám, mondd, hogy úgy hiányoztam, ahogy te nekem! Igen, uram – felelem, és gyorsan elhúzódom. A pillanatnyi boldogságot gyorsan elhamvasztja a valóság, amelybe belecsöppenünk hirtelen. Eszembe juttatja, ki vagyok – egy távoli kuzin szegény rokona És hogy ő ki? Apró államunk jövendő királya. És ahol állunk: egy üres, sötét boksz az istállóban, lovak és széna nehéz szaga vesz körül, a lábunknál frissen kiszórt szalma. – Uram?– vonja fel a szemöldökét. Sötét szemével végigmér, majd tekintete végül megállapodik az én kék szememen. Elgondolkodom, hogy vajon ugyanazt látja–e, amit én az ő tekintetében: csalódást, kétséget és állhatatos, de hiábavaló vágyat, hogy megváltoztassam az állapotunkat. – Mi akar ez lenni? Így látsz most? Uradként? – Nos, nem így van? Elvileg? Arcátlanság, tudom, de így igaz. Történetesen tudom, hogy ezt szereti bennem, hogy nem játszmázom, különösen, ha udvarlásról van szó. Nem vagyok butuska, kacér, és néha inkább fiús, mint kisasszonyos. De egyenes vagyok, őszinte, és mindent elkövetek, hogy igazat mondjak. Mindent elkövetek, hogy megbánás nélkül élhessek. A két tenyere közé fogja az arcomat, a halántékomtól az államig végigsimít rajta, és felemeli az államat.

– Mi az udvariasság oka? Úgy viselkedsz, mintha csak most találkoztunk volna. De ha az emlékezetem nem csal, még aznap sem voltál túl udvarias, mert egyenesen belelöktél a sárba, arccal előre, kifejezetten hiányos a neveltetésed, bár nagy hatással voltál rám. Biztos vagyok benne, hogy azóta szeretlek. Tetőtől talpig szutykosan rögtön tudtam, hogy az életem megváltozott. Mosolyt csal az arcomra, mert ugyanolyan tisztán emlékszem, mint ő Tízéves voltam, ő tizenhárom. A gazdag rokonaimnál laktam, és az elkényeztetett unokatestvéremmel meglátogattuk az ő családját, aki annyira élvezte, hogy fitogtathatja a gazdagságát, és összehasonlíthatja az ő csinos ruháit az én sokkal szerényebb öltözékemmel, hogy nehéz volt elnézni neki. Annyira idegesített a folyamatos magakelletése, és a vég nélküli kérkedés arról, hogy milyen jóképű a jövendőbelije, milyen gazdag, és milyen csodálatos lesz királynénak lenni, én meg majd hajlonghatok és csókolgathatom a lábát, hogy végül nem bírtam tovább. Odamasíroztam a leendő férjéhez, és meglepetésszerűen belelöktem a tóba, majd visszafordultam a kuzinomhoz, és megkérdeztem: – Nos, még mindig jóképű? – Aztán néztem, ahogy Esme bőg, és kiabálva elrohan, hogy beárulja valakinek, mit tettem. – Egy tó volt – nézek a szemébe. – Egy nagyon sáros tó – bólint. – Sosem jött ki a ruhámból. Még mindig megvan az az ing, és még mindig pecsétes. – És ha jól emlékszem, meg is fizettem a tettemért. Azonnal haza küldtek, Esme pedig sosem hívott meg többé. Ami, ha jól belegondolok, nem volt büntetés, vagy igen? – De mégis visszajöttél. Legalábbis hozzám. – Átöleli a derekamat, az ujjai a gerincemen csellengenek fel–le. Az érzés oly megnyugtató, hogy minden erőmmel összpontosítanom kell, hogy ne hagyjam magam elcsábítani. – Igen – mormolom. – Örülsz neki? – Tudom, hogy igen, de jó hallani. – Hogy örülök–e? – Hátravetett fejjel felnevet, feltárva gyönyörű nyakát, nekem pedig minden önuralmamra szükségem van, hogy ne csókoljam meg. – Megmutassam, mennyire örülök? Ismét megcsókol, először játékosan puszilgatva, majd mély, szenvedélyes hévvel. A szokásos forrósággal próbálok válaszolni, de valami nincs rendben. És ezt ő is megérzi.

– Mi történt a legutóbbi találkozásunk óta? Más vagy. Történt valami, amitől megváltoztak az érzéseid irántam? Erővel letépem róla a tekintetemet, erővel veszem rá magam, hogy lélegezzek, megszólaljak. De az előre elpróbált beszédem hirtelen cserbenhagy. – Adelina, beszélj hozzám, kérlek! Nem szeretsz már? – De! Dehogyisnem! Szó sincs ilyesmiről. Hogy mondhatsz ilyet? – Akkor mi? Miféle szörnyűség az, ami miatt visszautasítasz? Keresem a szavakat, hogy találjanak napvilágra, de hasztalan. Nem tudom kimondani, amit kell. Így hát gyáván – ezt a szót aztán soha nem használták még rám – lesütöm a szememet. – Rhys? A fivérem zaklat megint? – Megfeszül az állkapcsa, szikrát szór a szeme. De mielőtt folytathatná, gyorsan nemet intek. A szőke, sápadt Rhys, akinek a külső jegyei sötét bensőt takarnak, hosszú ideje leküzdhetetlen féltékenységben vergődik. Nem pusztán az a baj, hogy ő az öröklési sorban csak a második, így kevesebb esélye van megszerezni az apja apró, ibériai királyságát, hanem az is bántja, hogy az édesapjuk neki kevesebb figyelmet szentel. Ráadásul a lány, akit szeret, elkényeztetett Esme kuzinom, a bátyja jegyese. Azé a fiúé, aki Rhys szerint semmit nem érdemel, de arra született, hogy minden az övé legyen. És míg én próbáltam részvéttel nézni Rhysre, ha másért nem, hát azért, mert van bennünk valami közös – mindkettőnktől megtagadta a sors a boldogságot politikai, gazdasági okokból vagy éppen a hagyományok miatt, pedig mindebből mi alig értünk valamit, – a szimpátiámat gyorsan elsöpörte az ő alávaló kegyetlensége, amelyet irányomban tanúsított. Mintha én tehetnék róla. Mintha az én hibám volna, hogy Alrik azt a lányt jegyezte el, akibe Rhys szerelmes. Mintha nem változtatnék ezen ezer örömmel, ha módomban állna. Mintha legszívesebben nem fordítanám vissza az egészet és cserélném fel a születési sorrendjüket, hogy boldog lehessek Alrikkal, ő pedig Esmével, és mind boldogan éljünk, míg meg nem halunk – lehetőség szerint egymástól igen távol. De sajnos ez nem történhet meg.

Először is azért, mert Esme nem érdeklődik Rhys iránt. Ő Alrikot szereti. Alig várja, hogy összeházasodjanak. Másodszor pedig néha, amikor nagyon szeretnék ésszerűen gondolkodni, emlékeztetem magamat arra, hogy Alrik kétségtelenül engem szeret, ahogy én is őt, mégsem hiszek neki, amikor azt állítja, nem érdekli a királyság. Ez az ő születési előjoga. Elsőszülöttként ő a trónörökös, már akkor ez volt a sorsa, amikor világra jött. Szentségtörésnek tűnne, ha mindennek hátat fordítana. – Adelina, ne nézz rám ilyen szomorúan, kérlek! – A szája az arcomat súrolja, kétségbeesetten igyekszik felvidítani. – Épp most, amikor a legcsodásabb ajándékkal készültem számodra. Lesütött szemmel győzködöm magam, hogy képes vagyok megtenni. Hogy igazán, valóban készen állok végigcsinálni. Aztán a szemébe nézek: – Nekem is van egy meglepetésem. Mély levegőt veszek, és erőt gyűjtök. Az ember nem adja könnyedén az erkölcseit, házasság nélkül, vagy annak ígérete híján főképpen. És ha híre megy, nos, az kétségtelenül tönkretenné az életemet. Mégsem érdekel. Nem érdekelnek a szabályok és hagyományok, hogy mindent csak a szívem szavát semmibe vevő, hideg fejjel kell végrehajtanom. Nem tud érdekelni a jövő, amit nem is látok, és elképzelni még kevésbé tudom. Csak azt tudom, hogy Alrik feleségül veszi Esmét, és végül valaki engem is feleségül vesz majd. Vannak kérőim. Komoly ajánlatokkal. De pillanatnyilag nem vagyok hajlandó őket szórakoztatni, nem érdekel, mennyit könyörögnek a szüleim. Számítok rá, hogy egy nap majd a férjemmel hálok a hitvesi ágyunkban, és arra is, hogy kedves és jó ember lesz, de a szívem mélyén tudom, hogy őt nem fogom úgy szeretni, mint Alrikot. Ilyen szerelem csak egyszer fordul elő egy életben – van, akinek egyszer sem jön el. És egyedül ez az oka annak, hogy kockára teszek mindent. Ha semmi mást nem kezdek ezzel az élettel, amelyet kaptam, akkor is szeretném megtapasztalni a teljes, mély, igaz szerelmet. Máskülönben nincs értelme.

– Előbb te! – kéri várakozástól csillanó szemmel, miközben a kezemet szorítja. Felemelem a fejemet, átölelem, az ujjaimat összefonom a tarkóján, és egyenesen sötét szemébe nézve így szólok: – Úgy döntöttem, készen állok… hogy a tiéd legyek. Összevonja a szemöldökét, először nemigen érti. De gyorsan felfogja, és számomra váratlan a válasz. Sokszor elpróbáltam már magamban ezt a jelenetet, de egyszer sem gondoltam volna, hogy visszafojthatatlan nevetésben fog kitörni. Mély, szívből jövő nevetésben. Olyan mély és szívből jövő, hogy tartok tőle, valaki meghallja, és ránk lel itt. Aztán éppilyen gyorsan magához húz és megcsókol. – Drága Adelinám! Szükségtelen feláldozni a becsületedet, ha egyszer nemsokára tényleg az enyém leszel. Elhúzódom, és hitetlenkedve meredek rá. A pillantása elszánt. – Nem… nem értem… – dadogom. – Össze fogunk házasodni – mosolyog rám. –Te meg én. Ahogy meg álmodtuk. Mindent elrendeztem. Csak te és én meg egy pap. Sajnálom nem lesz túl nagy esküvő, pedig jobban illene jövendő királynémhoz, és a családod sem lehet ott bánatomra, hogy tanúja legyen a szövetségünknek, de remélem, megérted, hogy titokban kell megesküdnünk De hamarosan, ha híre megy, apámnak nem lesz más választása, mint elfogadni, és hagyni, hogy a fiai a szeretett nőkkel éljék le az életüket. De aztán, ígérem, hogy a világ legnagyobb bálját rendezem neked, Adelina. Kutatom az arcát, azt kívánom, bár tudnék úgy lelkesedni, mint ő, de túl sok kérdésem van. – De hogyan? Hol? És ami a legfontosabb: Alrik, apád megöl! De Alrik csak nevet, és türelmetlen legyintéssel elhessenti az aggodalmamat: – Az elsőszülött fiát? Soha! Apám majd alkalmazkodik. És amikor megismer téged, olyan jól, ahogy én ismerlek, nem tud majd ellenállni neked, és megszeret téged, meglátod! Szeretném így hinni, de nem megy. Kevésbé vagyok idealista, mint Alrik. Mivel kénytelen voltam világéletemben kevesebb vagyonnal és előjoggal boldogulni, első kézből tapasztaltam meg az élet okozta csalódásokat.

De mielőtt megvitathatnánk ezt, odakintről csoszogó léptéket hallok, valaki a lóállások közötti földúton közeledik. Megáll az ajtó előtt, majd szaporán bekopog, és mély férfihangon így szól: – Alrik, odabent van? – Igen – feleli ő még mindig az arcomat csókolgatva, majd áttérve a ruhám mély, szögletes dekoltázsából kilátszó bőrömre. – És bejöhetsz. De figyelmeztetlek, nem vagyok egyedül, a menyasszonyom társaságát élvezem épp. Elhúzódom tőle, kínosan érzem magam a nyilvánosságtól, de ő visszahúz magához. Szorosan öleli a derekamat, amikor Heath belép a bokszba, és mélyen meghajol, de alig pillant ránk. – Uram, Esme. – Felegyenesedve, színtiszta rémülettel az arcán, hebegni kezd: – Ó, Adelina, bocsásson meg, nyelvbotlás. Feltételeztem… – Az arca ezer fokra hevül, és elhal a hangja. Már nincs lehetősége elegánsan visszavonni, amit mondott. Még ennél is rosszabb, hogy Heath nemrég megkérte a kezem – ezt csak ő, a szüleim és én tudjuk. Atyám hihetetlenül feldühödött, amikor visszautasítottam Heathet. Szerencsére Alriknak fogalma sincs az egészről. Ha lenne, egészen biztosan nem üdvözölte volna így legrégibb, gyerekkori barátját, apja legkedvesebb lovagját, ahogy az imént. A pillantásom Heathre téved, végigmérem sprőd, aranybarna haját, meglepően kékeszöld szemét, karcsú, izmos alakját, és szörnyű bűntudatom támad, amiért így talált ránk. Annyival egyszerűbb lenne az életem, ha képes lennék viszonozni az érzelmeit! De ha a Nap nem volna, az ember megelégedne a mindennapi esővel is. A szív nem ismer ésszerűséget, és ritkán működik együtt az aggyal. Alrik jelenlétében mindenki elhalványul. És bármilyen jóképű, kedves és jó szándékú is Heath, szinte láthatatlanná válik, amikor Alrik a közelben van. Látszólag kegyetlen, de ez az igazság. – Nonszensz, barátom! – kiált fel Alrik. Egyáltalán nem zavarja Heath ordító ballépése. – Gyere, csatlakozz hozzánk! Okkal küldettem érted, szeretném, ha te lennél az első, aki hallja a jó hírt. Adelinával összeházasodunk! – Uram – hajol meg Heath főleg udvariasságból, de azért is, hogy elrejtse a láthatóan értetlen arckifejezését. És mire felegyenesedik már ura a vonásainak, bár még mindig kerüli a pillantásomat.

– Bízom benne, hogy megőrződ a titkunkat, míg el nem jön az ideje. – Az mikor lesz, uram? – Holnap megesküszünk. Holnapután megosztom örömömet a királysággal. De most ideje indulnom. Van néhány dolog, amivel még foglalkoznom kell. Bízhatom benne, hogy épségben hazakíséred a jövendőbelimet? – Természetesen, uram – hajt fejet Heath ismét. De ezúttal, amikor elhúzódom Alrik csókjától, látom, hogy engem figyel, és a pillantását lehetetlen megfejteni. Az arckifejezésén még az után is gondolkodom, hogy egy sokkal képlékenyebbre cseréli. Még akkor is ezen töprengek, amikor kilépünk az istállóból az alkonyati fénybe. Rejtély marad számomra az a pillantás, és nagyon is nyugtalanít, hogy nem szabadulok ettől a gondolattól.

tizennégy Csendben lovagolunk hazafelé. Pontosabban én lovagolok, Heath pedig a szárral a kezében sétál mellettem. Mindketten elmerülünk a gondolatainkban. Ugyan számtalan lehetősége adódna, hogy hozzám szóljon, de nem teszi, amíg nagyon közel nem érünk az otthonomhoz. Szereti őt? – kérdezi egyszerű, őszinte szavakkal, mintha eddig mindvégig beszélgettünk volna, és ide vezetett volna a párbeszéd. Nagyon szeretné álcázni a fájdalmát, de csúfos kudarcot vall. Érzem a kétségbeesését. Összeszorított ajkakkal elfordítom a tekintetem. Bárcsak megtagadhatnám a választ! A legtöbb nő megtagadná. Sértettséget színlelve felháborodna, hogy megkérdőjelezik az érzéseit, a magánéletébe gázolnak, nem tartozik rá a válasz és így tovább. De én nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő. Megvetem az ilyen hamis játszmákat. Heath egyébként is kedves és illedelmes férfi. Legalább egy őszinte válasszal tartozom neki. Nem számít, milyen fájdalmas is lesz. Végül is megcsókoltuk egymást egyszer. Illetve többször is, egy egész sor csók volt az, ha úgy tetszik. Azok a csókok – tudom – neki sokkal többet jelentettek, mint nekem. Én pusztán csak kísérleteztem. Próbáltam kideríteni, hogy a fejem képes–e hatni a szívemre. Tudni akartam, hogy a csókja ugyanaz–e mint Alriké. Nem volt összehasonlítási alapom. És ugyan jó volt Heath– szel csókolózni, lágy, nyugodt, békés érzés volt – mintha egy pompás tutajon lebegtem volna egy csodás, nyugodt, kék tengeren, – mégsem kelhetett versenyre az Alrik csókja keltette forrósággal. A bizsergéssel és melegséggel. Sajnos csak akkor jöttem rá, hogy a kísérletem nem járt sikerrel amikor megtudtam, hogy Heath szándékai egészen mások. Ő nem a szárnyait próbálgatta. Ő a vonzalmát fejezte ki a csókjával. És bár az életem egészen biztosan könnyebb lenne, ha viszonozni tudnám a

vonzalmát, képtelen vagyok, és kegyetlenség volna az ellenkezőjét színlelni. Mély levegőt veszek. Megengedem, hogy lesegítsen a nyeregből. Az arca néhány ujjnyira van csak az enyémtől, a keze még a derekamon, és az érzés a szokásos nyugodt, hűvös, amelyet vele azonosítok. – Igen – felelek, próbálva enyhíteni a szó élét. De bárhogyan is ejtsem ki a számon, tőr a szívében. – Igen, szeretem őt – sóhajtom, és hozzáteszem, mert muszáj: – Nem tehetek róla. Megmagyarázhatatlan. – Nem kell magyarázkodnia. Tényleg. Nem tartozik nekem semmilyen magyarázattal. – A szemembe néz, és a tekintetében mást látok, mint amit a szavak közvetítenek. Nagyon szeretné megérteni, felfogni, tudni, hogy miért választom helyette Alrikot. Próbálok rámosolyogni, de csak félig sikerül. A hangom vékonyka, bizonytalan: – Ebben nem vagyok biztos. Mintha tartoznék valamiféle magyarázattal, vagy… valamivel. Átmelegszik a keze a derekamon, a pillantása elmélyül, és mielőtt valami történhetne, elhúzódik tőlem egy hirtelen mozdulattal. – Adelina – szól mély, kedves hangján, csak nekem szóló tisztelettel – Ön nyilván tisztában van azzal, milyen érzelmekkel viseltetem ön iránt, nem untatom hát vele. De kérem, hogy barátjaként hadd mondjam el, aggodalommal tölt el Alrik terve. Nem az én tervem, Alriké. Nekem nincs részem benne. Mégsem utasíthatom vissza. Nem mondtam nemet. De arra sem emlékszem, hogy igent mondtam volna. Alig volt esélyem, hogy feltegyek pár kérdést, mielőtt Heath berontott, és véget vetett a beszélgetésünknek. De ezt nem kívánom megosztani vele. Először is a legnyilvánvalóbb, hogy a király őrjöngeni fog. Alrik és Esme házassága már rég el van rendezve. Senki sem akar úgy tenni, mintha szerelmi házasság készülne, kivéve talán Esmét… – Heath elmélázik egy kicsit, aztán visszatér a lényegre: – De sok mindenen kellene elgondolkodni, sok pénz forog kockán. Alrik családjának történetesen szüksége van Esme vagyonára, ha tovább akarnak uralkodni. És ha ez nem volna elég, akkor ott van Esme és a családja. Ők boldogan átadnak egy nagyon nagy vagyont, ha a leányuk egy nap majd koronát viselhet. És én ugyan nem állítom, hogy jól ismerem Esmét, mivel csupán néhányszor találkoztunk, de azt hiszem, okkal

feltételezhetem, hogy meglehetősen dühös lesz, ha rájön, mit tettek maguk ketten. Van egy olyan érzésem, hogy az ő haragja rémisztőbb lesz a királyénál. Van valami abban a lányban, valami megszelídítetlen, valami határtalan. – Megrázza a fejét, kezével szórakozottan matat a teste mellett. – És aztán ott van persze Rhys, aki… Nos, biztos vagyok benne, hogy ő lesz az egyetlen, aki kiugrik majd a bőréből az örömtől, ami önmagában is ijesztő, nem igaz? – A hangja kérdő, de az arca rezzenetlen. – Ugyan elkezdheti meghódítani Esmét, de ezzel feldühíti a lány nővérét. Biztos vagyok benne, hogy tudja, Fiona már érdeklődik Rhys iránt egy ideje. Heathre pislogok, miközben igyekszem felfogni, amit mondott. Tisztában vagyok a féltékenység és a vonzalom háromszögével, amelyben részt veszek, mégis kissé riasztó így kimondva. – Micsoda zűrzavar a szerelem! – suttogom, mintha csak magamban beszélnék. Aztán Heath szemébe nézek. – Mit javasol hát, mit tegyek? Hogyan válasszak? – Azt javaslom, hogy válasszon engem – hangja éppoly remény vesztett, mint a pillantása. – Tudom, hogy sosem fog úgy szeretni, ahogy Alrikot, és elfogadom ezt. Mindent el fogok követni, hogy boldoggá tegyem. Megígérem, Adelina, hogy az egész életemet arra áldozom, hogy gondoskodjam önről. – Heath… – rázom meg a fejemet. Bárcsak sose mondta volna ki! – Ne haragudjon, ha kényelmetlen helyzetbe hoztam, de sosem bocsátanám meg magamnak, ha nem adok hangot az aggodalmamnak és nem próbálok kiutat javasolni ebből a katasztrófával fenyegető helyzetből, amelyben majd’ minden résztvevőnek megszakadna a szíve. Bólintok. A szavai ott keringenek a fejemben, és ami a legrosszabb, hogy egyet sem tudok megcáfolni közülük. Az aggodalma pontosan tükrözi a sajátomat. Ránézek, és így szólok: – És most, hogy hangot adott az aggodalmának? Most mi legyen? – Most elbúcsúzom, és sok boldogságot kívánok. – Heath mélyen meghajol előttem. Mielőtt felegyenesedne, távozom. Gyorsan megcsókolom a feje búbját, és az ajtó felé indulok. Magamban azon töprengek, hogy nem számít, mi történik, holnaptól soha többé nem tudok úgy tekinteni az

otthonomra, az életemre vagy Heathre, ahogy eddig. A legteljesebb mértékben megváltozom. Érzem a pillantása súlyát, hűvös, nyugalmas energiaáramlatát, miközben belépek a házba.

tizenöt Kavics koccan az ablakomon. Éles koppanás, majd egy újabb, aztán még egy, míg teljesen fel nem ébredek. A hálóköntösömért nyúlok, gyorsan magamra kanyarítom, és gyorsan végigsimítok a hajamon, aztán megnézem, ki kopog. Nos, arra, aki odakint áll, nem számítok. – Rhys? – hunyorgok, amikor megpillantom sötétkék szemét és aranyszőke haját. – Mi az? – A szívdobbanásaim megtriplázódnak, amikor a lehetőségek felsorakoznak a fejemben. Egyik rosszabb, mint a másik. Alrikot baleset érte, Alrik meggondolta magát… Végül összeszedem a bátorságomat: – Alrikkal történt valami? Jól van? Rhys felnevet, felderül az arca. Ennek a nevetésnek egyetlen nő sem tud ellenállni, mindegy, milyen korú és rangú, a matrónáktól a hercegnőkön át a szobalányokig, kivéve engem. – Becses Alrikod remekül van. Remekül. Akár egy tüzelő szuka, úgy várja, hogy láthasson, épp ezért küldött érted, hogy kísérjelek hozzá. – Nem hiszek neked – felelem, mielőtt végiggondolnám, de amikor kimondom, rájövök, hogy nem is bánom. – Alrik nem téged küldene értem, nagyon is jól tudja, milyen komisz vagy, Rhys. Tudja, milyen aljas módon bánsz velem. Rhys elmosolyodik, beletúr fénylő aranyhajába, és a sötétben szikrázó kék szemmel így szól: – Ezt nem tagadom, de nem is kérek elnézést érte. Valójában beismerem, hogy szerintem a bátyám egy kretén, hogy inkább téged választ, mikor övé lehetne a szép, elbűvölő Esme is. De mint tudjuk, a fivérem idiotizmusa most az én malmomra hajtja a vizet. Mert az irántad ápolt bizarr vonzalma miatt Esme, az én gyönyörű, tűzhajú istennőm felszabadul. Úgy tűnik, hogy a körülmények ellenére a fivérem és én tűzszünetet hirdettünk. És mivel neki dolga van, engem küldött érted. Gyere hát, vár a házasság szent köteléke! Ne akard, hogy felverjem az egész házat. – Most? – hunyorgok a sötétben, és biztos vagyok benne, hogy félreértettem.

– Igen, most. Nagyon romantikus, csodatitkos az egész. Gyere, fogd, amire szükséged van, öltözz fel, és hátul találkozunk a lovamnál! Az utasításai ellenére csak állok földbe gyökerezett lábbal. Nem mozdulok az ablaktól, okosabb vagyok annál, mint hogy bízzam Rhys nagyon is megbízhatatlan szavában. Ha Alrik értem küldetne valakit, az Heath lenne, nem Rhys, akiben nem bízik, akit megvet. Rhys felsóhajt. Sóhajt és a fejét csóválja. A felöltője zsebébe nyúl, és így szól: – Jó. Tessék! Olvasd és könnyezz! De akármit is csinálsz, gyorsan tedd! Szeretnék mihamarabb a saját ágyamba kerülni. Egy gömbölyded kis tehenészlányka melegíti ugyanis. Ellenállok a vágynak, hogy a szememet forgassam a bárdolatlanság hallatán, de inkább úgy teszek, mintha nem hallottam volna, és figyelem, ahogy gyorsan felkapaszkodik az ablakom alatti lugasra, fürgén, macskaszerű mozgással, majd a kezembe nyom egy összehajtott papírdarabot, és leereszkedik a párkányra. Ellépek az ablaktól, szorosabbra fogom magamon a köntöst, aztán előresöpröm a hajamat a mellemre, próbálom eltakarni magam az éhes pillantása elől, amely mindenütt elidőzik, ahol nem illendő, és még csak nem is leplezi. Felismerem Alrik vörös viaszpecsétjét, amellyel mindig lezárja a leveleit. Gyorsan kinyitom az üzenetet, kisimítom a gyűrődéseit, és olvasni kezdek. Drága Adelinám! Ha ezt olvasod, nem hittél Rhysnek. Nagyon helyes! Büszke vagyok rád. De most az egyszer arra kérlek, higgy neki! Úgy látszik, a fivéremmel végre sikerült közös nevezőre jutnunk, és végre együtt tudunk működni egy jobb élet reményében. Könnyű szívvel és tiszta lelkiismerettel esdeklek, hogy menj vele! Nem találtam Heatht, ezért szükségem volt egy szövetségesre, és Rhyshez fordultam, helyesen feltételezve, hogy boldog lesz, ha megtudja, titokban összeházasodunk, vagy ahogy ő mondaná: ”Alrik röhejesen romantikus, vakmerő baklövést követ el. ” De bárhogy nevet is rajta, tartok tőle, hogy a tréfa az ő kárára hangzott el, hiszen sosem tapasztalta még meg azt az igazi szerelmet, amilyenen mi ketten osztozunk.

A gúnyolódása ellenére elég eszes ahhoz, hogy megértse, a mi házasságunk után szabadon udvarolhat Esmének, és végül elnyerheti a koronát, s valószínűleg atyánk kedvenc fia és örököse lesz, ahogy én voltam egykor. De mindez mit sem számít annak fényében, amit cserébe kapok – hogy beteljesedhet az álmom, és veled élhetem le az életemet. Várlak, kedvesem – mátkám – feleségem! Siess hozzám, kérlek! Örökké a tied: Alrik Nos, mit gondolsz? Hihető? – Rhys az ablakpárkányon ül, az egyik lába a szobámban, a másik behajlítva a párkányon, a térdén nyugtatja a karját. A levél és közötte váltogatom a pillantásomat. Be kell ismernem, hogy kétségtelenül Alrik írta önszántából, ezért aztán mély levegőt veszek és bólintok. Jó! – vágja rá Rhys, majd felém nyúl, és kikapja a kezemből a levelet. Zsebre gyűri anélkül, hogy összehajtaná, majd rám néz, felszólít, hogy iparkodjak, és kiugrik az ablakon, eltűnve a szemem elől.

tizenhat – Mássz fel! Felnézek Rhysre. – Oda? – ráncolom a homlokomat. – Hacsak nem szeretnél gyalogolni. – Megvonja a vállát, mintha tényleg képes lenne hagyni, hogy gyalogoljak. – Miért nem gyalogolsz te, és lovagolok én? – kérdezem csípőre tett kézzel, és megfogadom, hogy erről beszámolok Alriknak. – Az ki van zárva – rázza meg a fejét. – Először is sötét van. Másodszor hideg. És harmadszor… – Elnyújtja a szünetet, hogy kivárjam, mintha érdekelne! – Harmadszor semmi kedvem úriemberként viselkedni, főleg, ha semmi hasznom belőle. Bár ha kecsegtetnél valami haszonnal, talán átgondolnám. Felnézek a csillogó kék szemébe, aranyszőke szemöldöke gőgös ívére. Fehér fogsora felvillan az éjszakában. A legtöbb lány elalél ettől a látványtól, elgyengül a térdük, és készek minden kínjára–bajára ugrani, de nekem csak a gyomrom fordul fel, öklendezni tudnék. – Így udvarolsz Esmének? – tudakolom. Érzem, hogy nem kellene belemenni a játszmájába, de ettől még megteszem. – Nem is tudom elképzelni, hogy a testvéred kedvéért visszautasít! Mondd csak, megismerte már ezt az elbűvölő oldaladat? Várom a válaszát, arra számítok, hogy feldühödik, mond valami becsmérlőt a külsőmről, a családom alacsony rangjáról és pénztelenségéről, de csak nevet, és egyre szélesedő mosollyal így szól: Nem, Esme csak a fényt és csillogást kapja, a legmélyebb tiszteletet és udvariasságot. Tudni kell, hogyan játsszon az ember egy olyan lánnyal, mit ő. Mohó, felszínes és hiú. Csak azt látja a fivéremben, ami hamarosan az enyém lesz. Rangjának erejét, és ami még fontosabb: a koronáját. Nagyon hasonlítunk mi Esmével egymásra. Egymásnak teremtettek kettőnket. Együvé tartozunk. Lelki társak vagyunk, és egy nap majd ő is rájön erre.

Továbbra is csak nézek rá, keresek valami gunyoros választ, de minden szó a torkomon akad. Amit Rhys mond, az figyelemre méltóan igaz. Mindketten sekélyesek, hiúk és rendkívül önimádók – és az, hogy Rhys erre rájött, olyan önismeretről tesz tanúbizonyságot, amelyről sejtelmem sem volt soha. – Meddig akarsz ott ácsorogni? – kérdezi unott hangon. A hüvelykujjával a nyeregkápán dobol. – Miért nem hintón jöttél? – kérdezem. Változatlanul nem szeretnék egy lovon ülni vele, viszont a lehetőségeim korlátozottak. Figyelem, ahogy felsóhajt, és leugrik a nyeregből, előttem néhány ujjnyira érve földet. – Mert a hintó magára vonta volna a figyelmet ilyen késő éjjel – feleli. – Emlékezz vissza, titokban kell tartani! Vagyis nem hinném, hogy szeretnéd, ha a szüleid tudnának a szökésedről, akkor sem, hogyha egy helyi hatalmassággal szöksz meg. De tartok tőle, ha tovább alkudozol, nem lesz szükség titkolózásra, mert az egész átkozott falu tudni fog a légyottról. Mit mondasz, Adelina? Szeretnél ellenkezni velem még egy ideig, vagy a kisebb ellenállás irányába indulsz? Légy jó kislány, és pattanj fel! Alrik vár. Nagyot nyelek, lenyelem a büszkeségemet, és beleegyezően bólintok. Rhys a derekamat elkapva a nyeregbe emel, aztán ő is felszáll a lóra. Figyelmeztet, hogy kapaszkodjak erősen, vagy leesek. Úgy tűnik, a kelleténél jobban élvezné az utóbbit, én pedig mindent elkövetek, hogy erre ne is gondoljak. Mérföldeket lovagolunk. Olyan sokáig, hogy végül elalszom. Rhys halk, meglepően gyengéd hangja ébreszt: – Hahó, Adelina! Ébresztő Megérkeztünk. Felnézek, megdörzsölöm a szememet, elrendezem a hajamat és körülnézek, de nem tudom megállapítani, hol vagyunk. – Ez egy vadászkunyhó – szól Rhys fülemet csiklandozó szája. – Alriké és az enyém. Ugyan nem olyan pompás, mint a kastély, de azt mondom, nem is rossz. Meglepően kényelmesnek találod majd. Nagyon–nagyon–nagyon sok kedves vendégem élvezte már ezt a kis kunyhót. Igen, visszatért a régi jó Rhys. – Hol van Alrik? – kérdezem elhúzódva tőle. De alig mondom ki a nevét, már hallom is a suttogást: – Itt vagyok.

Kinyújtja felém a karját, és óvatosan elkap, amikor lecsúszok a nyeregből kitárt karjai közé. A teste meleg, vigasztaló, és egy pillanatra megfeledkezem a rémes fivéréről, de aztán Alrik elhúzódik, s így szól: – Köszönöm, testvérem! Tartozom neked. De Rhys csak nevet, megfordítja a lovat, és hátranéz a válla fölött: – Felejtsd el! A menyasszonyod a királyságért… – csóválja a fejét. – Utálom ezt kimondani, de én tartozom majd neked, ha véget érnek a mézeshetek és rádöbbensz, mekkora ostobaságot követtél el. Remélem, nem leszel bolond számon kérni a tartozásomat, miután beszennyezted az ágyadat. Sok boldogságot és örömet kívánok nektek, de most visszatérek. Édes kis Sophie–m mostanra biztosan kellemesen felmelegítette az ágyamat. – Még mindig szobalányokkal hálsz? – kiált utána Alrik. – Tehenészlánykákkal – feleli Rhys, – tehenészlánykákkal, testvér. Próbálj lépést tartani! Rhys elvágtázik, Alrik pedig a kunyhó felé húz, közben végigsimítja ajkával az arcomat, és így szól: – Elnézést kérek a nevében. Reméltem, hogy megkímél a faragatlanságától, de azt hiszem, botorság volt ezt hinni. Az a lényeg, hogy elhozott hozzám. Úgy tett, ahogy kértem, te pedig épségben ideértél. Olyan szeretetteljes és odaadó arccal néz rám, hogy visszanyelek mindent, amit mondani akartam a faragatlan fivéréről, mert nem akarom, hogy a szavak nyomot hagyjanak az arcán. – Tulajdonképpen átaludtam az út nagy részét, ha másért nem, hát azért, hogy ne halljam őt – felelem kompromisszumos válaszként, mire elneveti magát. – Akkor nem vagy fáradt? Nem szeretnél lefeküdni? – kérdi csillogó szemmel. A még mindig sötét égre nézek, aztán a nyitott ajtóra pillantok, amely az egyszerű, de fényűző szobába vezet. – Meglehetősen kipihent vagyok – mosolygok rá. – De az ágy ellen nincs kifogásom.

tizenhét Egy vagy két óra kuncogás, ölelkezés, egymás fülébe suttogás után – nagy terveket szövünk új, közös életünkhöz, amely holnap délután kezdődik – Alrik és én is álomba merülünk. Ő felöltözve, természetesen csizma nélkül, én pedig a hálóköntösben, amelyben a fivére talált. Alrik karja a derekamon, szorosan magához ölel. A testünk összesimul, szorosan összepréselődik, és érzem a szívverését a hátamon, lélegzetét a fülem mellett. Elszántan akarok elmerülni az érzésben, félretenni a kóbor aggodalmat, félelmet az együtt töltött percek kedvéért. Várom a holnapot, amikor is az eskütételünk után szabadon, nyíltan szerethetjük egymást, nem kell istállókba, a szüleim háza körüli erdő eldugott szegleteibe száműzve együtt lennünk. Nem kell elhúzódnunk egymástól, ha felforrósodik a pillanat. Várom a változást. Ezeken a gondolatokon boldogan rágódik a józan eszem, de amint álomba merülök, oda az önuralmam, és beszivárog a sok aggodalom. Furcsa álomnyelven jelennek meg, kopár, idegen tájra visznek, ahol Alrik nincs velem, és egy sötét, csuklyás alak üldöz. Bokrokon és szederindákon át rohanok. Futok az életemért. Összerándulok a hegyes tüskék szúrásától, amelyek a bőrömet és a ruhámat tépik – rongyos és elcsigázott vagyok, testem tele sebekkel, de futok tovább. Mégsem elég gyorsan, bárhogy is sietek. Nem tudok menekülni. Nem tudok elszökni a sötét csuklyás lény elől, amely értem jön. Legyőz. Magáénak követel. Véget vet az… A saját velőtrázó sikolyom riaszt fel, és felülök az ágyon. Nem tudok róla, hogy a hang az enyém, csak amikor Alrik felugrik és magához húz.

– Adelina! Drágám, szerelmem! Jól vagy? Mi történt? Itt volt valaki? Beszélj, kérlek! – A két tenyerébe fogja az arcomat, és nagyra nyílt, riadt szemembe néz. Szaporán pislogok, lassan térek magamhoz, körülnézek, emlékeztetem magam arra, hogy hol vagyok, ki vagyok, de még mindig kísért a szörnyű látomás, mintha az álom folytatódna. Alrik kiugrik az ágyból, és a helyiség minden sarkában meggyújtja a fáklyákat. Végül meggyőződik róla, hogy senki nincs itt rajtunk kívül, aztán visszajön hozzám. – Drága Adelinám, nyugodj meg! Csak álom volt. Kedvességeket mormol a fülembe – ígéreteket, szerelmi vallomásokat, állhatatosan bizonygatja, hogy semmi baj, biztonságban vagyok, nem eshet bajom. De én tudom. Tudom: nincs olyan, hogy csak egy álom. Az én álmaim nem olyanok, mint másokéi. Az én álmaim hátborzongató módon valóra válnak. Anyám azt mondja, jósálmok. Már egészen fiatal koromban, amikor elkezdődtek, figyelmeztetett, hogy soha ne beszéljek róluk senkinek, és kövessek el mindent, hogy kizárjam őket, és nehogy megtudja valaki. Tönkretenné az életedet– mondogatta. – Az ilyesmit nem nézik jó szemmel. De most nincs más választásom, csak az, hogy elmondom Alriknak, hogy figyelmeztetem a szörnyűségre, ami be fog következni. Álmodtam már ugyanezt sokszor kislánykorom óta. De most először tudom, hogy mit jelent. Hogy eljött az idő. Alrik karjainak meleg, biztonságos menedékéből szomorúan fürkészem az arcát, és halk, suttogó hangon így szólok: – Mi sohasem házasodhatunk össze. – Nézem őt, hogy megbizonyosodjak róla, lágy hangom ellenére érzi szavaim súlyát. – Nem érem meg a szertartást. Alrik hátrahőkölve megrázza a fejét. – Ez eszetlenség! Csupán egy rémálom, semmi több. Semmit sem jelent, egyáltalán semmit, vagy legalábbis nem többet, mint egy normális, esküvő előtti pánik. Az életünk nagyban meg fog változni, épp arra készülünk, hogy nekivágjunk álmaink új életének. És tudom, hogy izgatott vagy, talán egy icipicit félsz is, a félelem pedig így szokta

megmutatni magát. De drágám! Édes Adelinám! Semmi félnivalód nincsen. Nem hagyom, hogy bármi rossz történjék veled. Sem most, sem máskor. Hallod? Velem mindig biztonságban leszel. Bólintok. Nyelek egyet. Mindennél jobban szeretnék hinni neki, hinni, hogy igazat szól. De a szívem mélyén tudom, hogy nem így van. Nincs igaza. Biztos, hogy nincs igaza. Ő nem látta, amit én. Nem tudja, amit én tudok. Nem érezte a halál jeges ujjait, ahogy a húsomba markoltak és nem eresztettek. – Csókolj meg! – kérem, látva, hogy ellágyul az arca, mert elhiszi, hogy megnyugodtam. – Csókolj meg, és feledtesd el velem! Múljon el! – sürgetem, tudva, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy megtapasztaljam a szerelmünk legmélyebb, legigazibb voltát. Nem tudom meggyőzni őt, hogy ezt a szerelmet sosem fogom megismerni Úgy csókolj, mintha már megesküdtünk volna! Mintha már a feleséged volnék. Kioldom a hálóköntösömet, hagyom, hogy lecsússzon rólam, és közben le sem veszem róla a szemem. Látom, hogy levegőért kap, megfeszül az állkapcsa, kitágul a szeme. Csodálkozva néz rám. Mintha sosem látott volna még ilyesmit. De én tudom. Hallottam a legtöbb történetet, és jól tudom, hogy alig ha én vagyok az első. Ugyan nem olyan mértékben, mint a fivére, de tudom, hogy ő is kivette a részét a készséges szeretőkből. De nem zavar. Vigasztaló gondolat, hogy a sok lány közül, akikkel hált, akikkel még most is lehetne, ő úgy döntött, engem választ, és csak engem, míg a halál el nem választ. Nem számít, mi lesz velem, nem számít, mit hoz a jövő, nincs kétségem afelől, hogy Alrik szívében én maradok az igazi királynő. – Biztos vagy benne, Adelina? – kérdezi zihálva, miközben igyekszem megfosztani őt az ingétől. Próbál kiutat kínálni, nehogy megbánjam a döntésemet. Megkísérel jót tenni, nemes lenni és gáláns, de a szavak értelmüket vesztik, hiszen épp annyira vágyik rám, mint én őrá. A szájára teszem a mutatóujjamat, aztán a saját ajkaim követik. – Abban a pillanatban lettem az asszonyod, amikor belelöktelek a tóba, és

aznap, amikor virágot küldtél válaszul. Vörös tulipánt. Ki hitte volna? – mosolygok rá. A fülcimpájára kúszik a szám, aztán a nyakára, a kezem bejárja csupasz mellkasát. Csinos arca felettem lebeg, amikor a párnákra dönt, végigcsókolja minden porcikámat, olyan helyeken is, amelyeken még csak nem is képzeltem volna. Gyors, ügyes ujjakkal megszabadít a közénk álló ruhától, és amikor végzett a művelettel, így szól: – Adelina? Bólintok, mert még soha nem éreztem ennyire biztosan, hogy akarom őt. Megcsókol. Felsóhajtok. És már nincs visszaút. Megtettem. Megtesszük. A testünk együtt mozdul, összeolvad, egyesül, eggyé válik. És a szeretkezésünk minden pillanata olyan csodás, ahogy megálmodtam, ha nem csodálatosabb még annál is.

tizennyolc – Kedvesem – súgja Alrik az oldalára fordulva. Rám néz az ablakon és az ajtó alatt beszüremlő fényben. – Aludtál? Motyogok valami zagyvaságot, mert nem akarom, hogy tudja: nem aludtam. Nem akartam elrontani a tökéletes éjszakát, a szeretkezésünket egy újabb álommal, amely a komor valóságra emlékeztet. – Hogy érzed magad? Nem bántad meg? – kérdi aggodalmas pillantás kíséretében. – Megbánni? – rázom a fejem vigyorogva, és homlokon csókolom. Az ujjaim közé fogok egy kóbor hajtincset, és kisimítom az arcából. – Mit bánhatnék meg? A másodikra célzol? Vagy netán a harmadikra? Rám mosolyog, és addig helyezkedik, míg testével újra rám nem borul. – Én inkább a negyedikre gondolok. – Negyedik? – kérdezem hunyorogva, mintha próbálnék visszaemlékezni. – Nem emlékszem negyedikre. Lehet, hogy elaludtam? Csábítóan rebegtetem a szempillámat, de Alrik keze sem tétlen, én pedig a nyaka köré fonom a karomat, és magamhoz húzom. – Talán felfrissíthetnéd az emlékezetemet… – súgom évődve. Később Alrik megmutatja, hol tudok megfürdeni és átöltözni, meg az újonnan, csakis nekem vásárolt ruhákkal telitömött szekrényt. Azt mondja, válasszam ki azt, amelyiket viselni akarom a mai titkos ceremónián. Mind gyönyörű, díszes, mind illik a nőhöz, aki egy nap majd a királynéja lesz. Aztán magamra hagy, lóra ül és elvágtázik. Megígéri, hogy küld egy szolgálót, hogy segítsen felöltözni – erre nem gondolt még, – ígéri, hogy visszatér, amint az utolsó simításokkal is végez. Megfürdök, és közben azon gondolkodom, hogy kívülről minden ugyanaz, de bennem visszafordíthatatlanul megváltozott minden. Nem számít, mától mi történik, most már legalább tudom, milyen az, ha valaki ennyire, ilyen teljességgel szeret, mintha a szerelmünk ereje

engem is megerősített volna. A forró fürdő és a derűs, világos nap fényében mintha butaság is lenne hitelt adnom a múlt éjszakai álmomnak. Alriknak igaza volt. Túl nagy jelentőséget tulajdonítok valaminek, ami valószínűleg nem több, mint néhány túl mélyre temetett aggodalom, amelyek az álmaimon át emelkedtek a felszínre. Nem bántam meg, hogy lefeküdtem Alrikkal, egy percig sem bánom. Alig várom, hogy a feleségeként újra átélhessem az élményt, mert kíváncsi vagyok, más lesz–e. Hosszúra nyújtom a fürdőt, várom a szolgálót, de amikor már minden porcikámat megmostam és az ujjaim ráncosak és aszaltszilva– szerűek, úgy döntök, kiszállok a kádból és megtörülközöm. Nem spórolok a különféle krémekkel és porokkal, amelyekről Alrik gondoskodott, aztán visszabújok a hálóköntösömbe, és megpróbálok kiválasztani egy ruhát a szertartásra. Remélem, hogy a komornám hamarosan megérkezik, mert a sok ruharéteget, szalagot és egyebeket lehetetlenül szorosra kell fűzni, így segítség nélkül nem tudok felöltözni. Épp a hajamat igyekszem rendbe szedni, megszabadulni a csomóktól, és azon gondolkodom, milyen frizurát csináljak. Alrik úgy szereti, ha kibontva hordom, és a lágy, aranyló hullámok a vállamra omlanak, de az esküvőre illendőbb lenne befonva vagy valami bonyolult kontyba tűzve viselni. Kopognak. Gyorsan az ajtóhoz sietek, remélve, hogy a segítségem az, és ért a hajhoz is. Alig állok fel a fésülködőasztaltól, amikor belép. És a komornám helyett Esme áll az ajtóban. – Nicsak, nicsak… – Ragyogó, zöld szeme rám szegeződik. Perzselő, gyűlölettel teli pillantással mér végig. Alig állok a lábamon. – Hát igaz a hír. Nézzenek oda! Itt állsz, szinte meztelenül. – Undorral csettintget a nyelvével. – Tényleg meg akarsz szökni vele, ugye? – Ki mondta el? – követelőzöm, mert nem látom értelmét tagadni. Esme tudja, amit tud. Látja, amit lát. A helyzet egyértelmű. – Számít az? – kérdezi felvont szemöldökkel. Körüljárja a szobát, és mindent megvizsgál, mintha csak igényt tartana rá. Nézeget egy képet, megigazítja a falon, majd leül a vetetlen, rendetlen ágy szélére, és onnan figyel szikrázó szemmel, apró, rózsás ajka feszes, dühödt fintorba torzul.

– Számít – felelem. – Valójában arra számítok, Alriknak nagyon is számít. Biztosan szeretné tudni, ki árulta el. Esme az ágyat nézi, aztán felém pillantva így szól: – Nos, ez esetben... Fiona volt az. – Vállat vonva, könnyedén árulja el a húgát, az unokatestvéremet. – Tudod, hogy egy ideje szemet vetett Rhys uraságra, így jónak látta összebarátkozni az úr legutóbbi házi hódításával. Valami bolond kis tehenészlány, ha jól tudom. Nagyon ravasz húzás volt Fionától, azt kell mondanom, és sikerült megtudnia, amit csak lehetett. – Esme elhúzza a száját, mintha szörnyen mulatságosnak gondolná a történteket, de nem akarna sokat időzni a dolgon. – Mindegy, mint az kiderült, a drága Rhys beszél… álmában, hogy úgy mondjam, legalábbis a legutóbbi hálótársa szerint. És így Fiona lévén jó testvér, alig várta, hogy megoszthassa velem a jó hírt. Természetesen először nem hittem egy szavát sem. Bocsáss meg, Adelina, de a gondolat, hogy te meg Alrik… Egyszerűen nevetséges, nem igaz? Villogó szemmel néz rám, mintha azt várná, hogy rábólintok, és amikor nem teszem, és csak állok rezzenéstelen arccal, összeszűkült szemmel, karba tett kézzel, felsóhajt, és így folytatja: – De ahogy erősködött… nos, úgy döntöttem, idejövök és megnézem magam. De amit itt látok, egy nagyon összegyűrt ágy és egy nagyon bánatos, szánalmas, hihetetlenül naiv kislány, aki bedőlt a világ legszakállasabb átverésének. – Ciccegve csóválja a fejét. – Adelina, annyira szánalmas vagy! Boldogan eljátszottad a becsületedet egy hazug ígéretért cserébe? Kétségem sincs afelől, hogy Alriknak sosem állt szándékában gyűrűt húzni az ujjadra. – Résnyire szűkült szemmel végigmér. – Nem valami okos húzás, kuzin. Egyáltalán nem okos. Ugye tudod, hogy önként, ostoba módon végleg tönkretetted magad? Romlott vagy. Használt. Senki sem akar majd feleségül venni, ha ennek híre megy. A pokolba is! Szerencséd lesz, ha a szegény, összetört szívű Heath egyáltalán akar tőled még valamit. Senki nem szereti más levetett holmiját, ha érted, mire gondolok… – El kell menned – jelentem ki határozottan. Eleget hallgattam a sértéseit, és nem akarom, hogy amikor Alrik visszatér, így találjon minket. Nem tudni, mit tenne.

De Esmét nem érdekli. Ő aztán nem megy sehová. Cinikus mosollyal az arcán, eltökélten ülve marad az ágyunk szélén, és a mosolya hűen tükrözi a pillantásában izzó gúnyt. – Most el kell menned, mielőtt ideér a komornám és visszajön Alrik – mondom, remélve, hogy meggyőzhetem. De ő csak kigúnyol: – Ó, ne aggódj! – A körmeit vizsgálgatja, aztán végigsimít vörös haján. – A komorna nem jön még egy darabig, ha egyáltalán ideér valaha. Úgy hallottam, egy kis kitérőt kényszerül tenni. És ami Alrikot illeti… Nyelek egyet. Visszafojtom a lélegzetemet. Várok. Szörnyű érzésem támad, és mielőtt kimondhatná, tudom, hogy valami rosszat tett, kitalált valamit, hogy romba döntse a terveinket. Esme szavai a legszörnyűbb sejtésemet igazolják: – A király épp most beszél a fejével. Sajnálom, hogy így kell megtudnod, Adelina, de a kis titkotok kitudódott, és ami a házasságotokat illeti, úgy tűnik, vége, mielőtt elkezdődött volna. Elfordulok tőle. Levegőért kapkodok. Fogalmam sincs, mit feleljek erre. Tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Tudhattam volna, hogy Esme megtalálja a módját annak, hogy tehet tönkre mindent, hogy avatkozhat közbe, hiszen erről híres. – Már csak az a kérdés, hogy veled mi lesz? – A pillantása elárulja, hogy pontosan tudja. Nincs benne számítás, gondolkodás, pontosan tudja, miért jött, mit tervez, és nem áll szándékában elmenni innen, míg végig nem csinálja, amit eltervezett. Összeszűkült, csillogó szemmel felemeli a két karját, maga mögé nyúl, és a fejére borítja a köpenye csuklyáját. Fekete bársonyköpenye pontos mása az álmaimban látottnak. Amelyet összetévesztettem a halál jelével. Egyszer sem gondoltam, hogy szó szerint kellene értenem. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ez lesz az utolsó, amit látok, mielőtt a világ megszűnik létezni számomra.

tizenkilenc Fázom. Fáj. Az arcomon lecsorgó nedvesség az egyetlen meleg forrás, de a szemem ég tőle, a nyelvemen pedig fémes ízt érzek. Vér. A saját vérem. Egészen biztosan az. Esme egy csepp vért sem veszíthetett. Túl gyors volt. Túlságosan is jól tudott összpontosítani. Magabiztos volt. Én pedig szánalmasan felkészületlen ahhoz, hogy kivédjem a támadását. Annak ellenére, hogy az álmom figyelmeztetett, esélyem sem volt. Nem hittem volna, hogy ő lesz a halálom. És most, miután úgy rendezte a körülményeket, hogy balesetnek tűnjön, elment. Én pedig egyre mélyebbre süllyedek a végtelen feketeségbe. Mérföldnyi távolságból hallom Alrik hangját. Hamis, torz, mintha egy nagyon mély tenger mélyéről jönne, mintha a felszín felé küzdené magát. Mintha értem küzdene. Semmit nem szeretnék jobban, mint élénken bólogatni, integetni, hangosan kiabálni, hogy hallom őt, értem az üzenetet, tudom, hogy a közelemben van – azonban nem sikerül egyik sem. Nem látok. Nem tudok megmoccanni, nem tudok beszélni. Mintha máris a koporsómban feküdnék, élve eltemetve, mintha érzékelném, ami körülöttem folyik, de képtelen lennék részt venni benne. Teljes erőmből kapaszkodom a szavaiba, a jelenlétébe, hogy elérjem, mielőtt végleg elmúlok. Dühös, szomorú, csüggedt és döbbent.

– Ki tette ezt vele? Megölöm! – Fenyegetések hosszú sora követi a szavait, amelyeket időnként egy–egy fohász szakít meg, és azt kérdi, milyen isten foszthatta meg őt az igaz szerelem egyetlen lehetőségétől. – Balesetnek látszik – szól egy hang, amelyet azonnal felismerek. Rhys. Nem tehetek róla, de összerándulok, remélve, hogy nem az ő kezét éreztem a homlokomon. – El onnan! Ne nyúlj hozzá! – kiabál Alrik. – A te hibád! A nagy szád az oka mindennek! Légy átkozott! Nézd meg, mit tettél! – Én? – nevet Rhys gunyorosan. – Hogy tehettem volna? Hiszen csak most érkeztem! Hallani akarom, vajon Alrik gyanítja–e az igazat, hogy Esme, a jegyese bánt el velem. Azonban minden reményem odavész, amikor megszólal: – Ha nem mondtad volna el apánknak, nem tartott volna fel. Itt lettem volna, hogy megóvjam ettől a… ettől az eséstől. – Összerázkódik, remeg a keze, úgy lélegzik, mintha zokogás rázná. – Ez nem történhetett volna meg, ha te nem avatkozol közbe. – Testvérem, kérlek! Szedd össze magad! Miért tettem volna, ha egyszer épp annyi veszítenivalóm van, mint neked? – Rhys hangja egyenletes, határozott, kegyetlen ellentéte a testvére végtelen bánatának, mélységes gyászának. – Te semmit sem veszítettél – jelenti ki Alrik alig hallható hangon. – Tiéd lehet a korona, nekem nem kell. Elveheted Esmét is, rá sem bírok nézni. Kettőnk közül én vagyok az, aki veszített. Mindem elveszítettem, az egyetlen dolgot, ami valaha is jelentett számomra valamit… Adelinát. – A homlokomat, arcomat, a nyakamat simogatja, és elidőz ott egy kicsit. – Miért, Adelina? Miért történik ez? Miért hagysz el engem? Az álom miatt, próbálom mondani, de képtelen vagyok, így csak gondolom. Figyelmeztetni akartalak, fel akartalak készíteni rá, de félresöpörted… – Jaj, Adelina, te előre láttad, igaz? Próbáltál figyelmeztetni az éjjel, amikor felriadtál a rémálmodból, de én csak meg akartalak nyugtatni, nem figyeltem rád… Egy pillanatra érzem, hogy elsodródom, de amikor megszólal, a szavai a gondolataimat visszhangozzák, és valami figyelni kezd bennem.

Lehet, hogy… valahogy meghallott? Érzékelte a gondolataimat? Alrik! Alrik, hallasz engem? Szeretlek! A szavakra összpontosítok teljes erőmmel, minden erőmmel, ami megmaradt. Remélem, ezeket is érezni fogja. Mindig szerettelek. Mindig is szeretni foglak. Semmi nem választhat el minket, még a halálom sem. – Én is szeretlek, Adelina – suttogja egyik kezével a homlokomon, a másikkal a kezemet szorítva. Egy hideg, kerek fémet érzek az ujjamon, a jegygyűrűnket. – Mindig szerettelek. Mindig is szeretni foglak. A szívemben örökké élsz majd… mindig a menyasszonyom leszel… – A hangja elfúl, az arcomra forró könnyek ömlenek. No, ehhez mit szólsz? – mosolyognék, de nem igazán sikerül. Mozdulatlan vagyok, magamba zárva, és mégis… a gondolatok áramlanak közöttünk. Újra próbálkozom, hogy tudassam vele, nincs minden elveszve, még nem haltam meg, hogy egy kis lángocska még mindig létezik, és ekkor nehéz lépteket hallok, majd Heath hangját: – Megjött az orvos. A következő néhány percben böködnek, piszkálnak, az érverésemet tapogatják, amelyet a doktor kis híján elvét, olyan gyenge. A hangja komor, a prognózis kíméletlen, végső kijelentése pedig az utolsó dolog, amit Alrik hallani akar. Már nincs sok időm hátra. De Alrik nem törődik bele. – Van más módja is – erősködik. – Van pénzem. Sok pénzem. Az egész vagyonom a magáé, amit csak akar, de hozza vissza őt! Hallottam a pletykákat az elixírekről, titkos bájitalokról és keverékekről… Arról a különleges főzetről, ami minden betegséget kikúrál, és határozatlan időre megnöveli az ember élettartamát… – Ilyesmiről nem tudok – tiltakozik a doktor, a hangja éles, eltökélt. – És biztosíthatom, hogy ha tudnék is, az olyan tudás volna, amellyel nem kívánna játszani. Őszinte részvétem az önt ért veszteség miatt. De ez a dolgok rendje, és meg kell békélnie vele. – Nem fogok! – kiabál Alrik. És ha látnám, biztosan egy kőkemény, rideg arcot látnék, ahogy a hangja is az. – Ahol élet van, ott remény is van, és ezt nagyon jól tudja! Miféle orvos maga, ha nem hisz ebben? Sosem békélek meg az értelmetlen halállal, ha van más lehetőség is.

Van pénzem! Nekem semmi sem drága, hall engem? Nem mondhat nemet! Nem tudja, ki vagyok? Ez így megy egy ideig, Alrik fenyegetések hosszú sorát vonultatja fel, de egészen biztosan nem fogja beváltani azokat. Egy gyászában megtébolyodott ember hebegése ez, és a doktor szerencsére nagyon jól tudja ezt. Részvétteljes, megbocsátó és határozott hangon így szól: – Alrik, uram, igazán sajnálom, ami történt, de megtettem minden tőlem telhetőt. Könyörgöm, most helyezzük a kisasszonyt kényelembe, búcsúzzanak el, és hagyja, hogy békében, fájdalommentesen távozzon! Kérem, Alrik! Ha úgy szereti őt, ahogy állítja, engedje békében elmenni. – Kifelé! KIFELÉ! – Ez Alrik válasza. Az arcomon érzem a száját. suttog. Imádkozik, könyörög, kérdez, vádaskodik, fenyegetőzik, majd ismét az imádságok jönnek, és kezdődik elölről. A kezemet szorítja A litániát Heath halk hangja szakítja félbe: – Uram, én ismerek valakit, aki segíthet. – Ki az? – kérdezi Alrik. – Egy asszony, a falu szélén él. Hallottam pletykákat róla. Nem tudom, hogy tényleg igazak–e. De talán egy próbát megérhet… – Hozd ide! – így Alrik. A nyakam hajlatába temeti az arcát. Menj! Hozd ide! Hozd el őt nekem!

húsz Ájult állapotom nyilván még tovább mélyült, mert csak azt érzékelem, hogy többen vannak körülöttem. És a hangokból ítélve egyikük Alrik, itt van Heath és egy idősebb nő, akiért Alrik küldte Heatht, meg két fiatalabb nő, akik a leányai vagy a szolgálói lehetnek. – Tudnia kell, hogy semmit nem szavatolok. Csak legutolsó lehetőségként próbálhatjuk ki – így az idősebb nő. – Talán úgy tűnik, mintha lenne más lehetőségem? – kiált fel Alrik már–már hisztérikusan. – Macskával működött. Visszahozta. Még egy évet élt – állítja az egyik fiatalabb nő. – De a legutóbbi ember, aki ivott belőle… hát, nála nem volt valami hatásos. – Ez mit jelent? Hogy érti ezt? – őrjöng Alrik. – Azt jelenti, hogy az ital ellenére meghalt – felel az idős nő. – Nem menthettük meg. Nem lehet bárkit megmenteni. – Adelina nem akárki. Fiatal, szép, jó egészségnek örvend. Nála működni fog, mert gondoskodnak róla, hogy működjön – követelőzik Alrik. – Meg fogom próbálni. Csak ennyit ígérhetek. Mostanában én is használtam, hat hónapja, amikor megbetegedtem. Az ital meggyógyított, olyan gyorsan hozott vissza a szakadék széléről, mintha sosem lettem volna beteg. De ahogy mondtam: nincs garancia a sikerre. – Akkor mire vár? Adja már be neki! Gyorsan! Mielőtt még késő lesz! Az asszony felém mozdul. Érzem a teste melegét. A nyakam alá nyúl, megtartja a fejemet, és magához von, a számban pedig valami kemény, hideg dolgot érzek. Hideg, keserű folyadék folyik az ajkaim közé, a nyelvemre, majd le a torkomon, és küzdeni akarok ellene, de hasztalan. Nem tudok harcolni. Mozdulatlan vagyok, megbénultam, a gondolataim bezárva a fejembe, és nem tudom megállítani őket, nem tudom elmondani, hogy az idejüket vesztegetik.

Már késő. Nem fog használni. Az energiám gyűlik, összetömörül, és apró, vibráló szín– és fénygömbbé formálódik. Felemelkedni készül, kilebegni a fejbőrömön át, és beleolvadni abba, ami ez után lesz. Tovább tevékenykednek körülöttem, hangok lármáznak, kezek tapogatnak – ettől csak még világosabb lesz, hogy nem csak én hiszem úgy, nemsokára eltávozom. Ennek az életnek vége. Nem térek vissza, legalábbis nem ebben az alakomban. Vak szemem megtelik látvánnyal, egy csodaszép, aranyló fátyol jelenik meg előttem, és alig várom, hogy beleolvadjak. Mégis szeretnék maradni még néhány percet, el kell érnem Alrik gondolatait, meggyőzni őt, hogy minden rendben lesz. Keserű a nyelvemen a haszontalan főzet, amellyel még mindig itatnak. Képtelenségekre pazarolják a becses időt, ahelyett, hogy sokkal fontosabb dolgokkal törődnének. Alrik! A létezésem minden unciájával a nevére összpontosítok. Alrik, hallasz engem? De a könyörgésem süket fülekre lel. Nem hall engem. A gyász elvonja a figyelmét. És most már késő. Nem tudom figyelmen kívül hagyni a vonzást. Nem tudok harcolni ellene. Nem akarok küzdeni. Így hát veszek egy utolsó lélegzetet és elrepülök. A mennyezet felé lebegek, lenézek a jelenetre, látom, hogy Heath lehajtott fejjel visszafojtja a bánatát, az idős asszony még mindig az elixírrel itat, két inasa pedig, akik döbbenetesen hasonlítanak egymásra, fölém hajolnak, és kivehetetlen szavakat mormolnak. És végül Alrik, édes Alrik… Magánkívül markolja a kezemet, amelyre a jegygyűrűt húzta, és hiába keresi az élet jeleit. Amikor rádöbben az igazságra, velőtrázó kiáltást hallat. A testem már csak porhüvely. A lelkem kiszabadult. Alrik mindenkit kiküld a szobából, magára akar maradni a gyászával. Bénultan, összetörve, megsemmisülve a testem mellé veti magát. Az ajka a számat keresi, kétségbeesetten szeretne visszahozni, képtelen elfogadni, amit a szíve mélyén már tud.

Annyira elvész a bánatában, hogy fogalma sincs arról, hogy mellette térdelek, és meg akarom érinteni. Meg akarom értetni vele az igazságot, amiről fogalma sincs – hogy nem mentem sehová, hogy soha nem fogom elhagyni, hogy a testem bár elporladhat, de a lelkem, akárcsak a szerelmünk, soha nem hal meg. De hasztalan. Kizárt engem. Képtelen meghallani. Képtelen érzékelni. Meg van róla győződve, hogy egyedül maradt a világon. És nemsokára újra érzem a vonzást. Ezúttal olyan erős, hogy képtelen vagyok ellenállni. Elránt Alriktól, ki a vadászházból, fel az égbe. Forgok, repülők, keresztül a felhőkön, hegycsúcsok felett, lenézve a földre, amely most más, mint amilyennek megszoktam: egy olyan hely, ahol minden csillog, vibrál és ragyog. Most, hogy a létezés felfedte a titkát, nem is hiszem, hogy nem láttam eddig ezt?! Minden élőlény, a növényektől az állatokon át a bolygót benépesítő emberekig mind kapcsolatban állnak. Mind egyek vagyunk. És ugyan elmúlunk, a lelkünk, az energiánk, a lényegünk sosem halványul el. Végtelen lények vagyunk – mindenki az. Villámcsapásként ér a felismerés, és ösztönösen tudom, hogy ez az. Ezt kellett megtanulnom. Ez az, amit sosem felejthetek el, bármi történjék is mostantól. És ekkor, még mielőtt a következő gondolatom megfoganhatna, átszáguldok a gyönyörű, csillámló fényfátyolon, és azonnal felismerem a helyet, ahová megérkezem.

huszonegy Tompa puffanással érek földet a folyóparton. A lábam a vízben, a fenekem a homokon – az életem, az első életem eseményei még a fejemben kavarognak. Lágy surrogást hallok valahonnan mögülem, és amikor megfordulok, látom, hogy Lotus közeledik, gacsos kezét nyújtva felsegít, és rám mosolyog. A szám kérdésre nyílik, de amikor Lotus a karomra teszi a kezét és a fejét csóválja, elhallgatok. – Megtudtad hát az igazságot. Bólintok, kapaszkodom a tudásba, amire mindig emlékeznem kell, nem felejthetem el, de pillanatnyilag sokkal sürgetőbb aggodalmam is van. – És Damen? – kérdezem idegesen. – Hol van? Lotus lehunyja a szemét, mintha egy mélyen, legbelül játszódó jelenetre figyelne, majd felnéz: – Neki még sok mindent kell látnia. Sokat kell tanulnia. Számára még nincs vége. Legalábbis egyelőre. A folyó felé mutat, én pedig követem ujját a pillantásommal. A folyó kavarog, majd megváltozik és kisimul, a jelenet pedig, amelyből az imént kiléptem, folytatódik. Alrik élete tovább halad, látom, amint emészti a végtelen gyász. Összetört, megsemmisült, és annyira céltalanná vált a léte, hogy csak a bosszú vezeti. Nem tudja, hogy Esme okozta a halálomat, szeretne hibáztatni valakit, bárkit, ami végül oda vezet, hogy a füvesasszonyt két tanítványával együtt megvádolják boszorkánysággal, majd kivégzik. Alrik még mélyebb kétségbeesésbe zuhan, amikor a bosszú nem hoz lelki békét, sem jóvátételt. Nem kárpótolja a veszteségért. Nem hoz vissza engem. Az élete hátralévő részét elveszett szenvedély, meghiúsult álmok ködében tölti, a küzdelem és a hév, amely éltette, a testemmel együtt

elenyészik. Teszi, amit tennie kell, a kisebb ellenállás irányába indul, belenyugszik az életbe, amelyet az apja eltervezett számára. Feleségül veszi Esmét. Elnyeri a koronát. Minden egyes nappal keményebb a szíve, míg apró, keserű kővé nem válik. Nem meri hinni, hogy valaha újra találkozunk. Nem mer hinni többé semmiben. Megszakad a szívem a látványtól, amikor végül egy, a fivére által titokban szított összeesküvés tönkreteszi. Rhys végül elveszi Fionát, Esme húgát, de továbbra is Esme után vágyakozik, aki sosem lesz az övé. Mind a négyen a saját poklukban esnek csapdába, és nem találnak kiutat. Nem tudhatják, amit én megtanultam: Ha egymást bántjuk, magunknak ártunk. – Alrik nem más, mint Damen. – A vízről Lotusra nézek, és magamat is meglepem vele, de tudom, hogy ez az igazság. – Rhys pedig Román, Heath Jude, a füvesasszony Ava, a tanítványai pedig az ikrek, Romy és Rayne. Fiona Haven, Esme pedig Drina… – Nyilván. A szememet forgatom. – És az orvos? Ismerem őt? – De mielőtt befejezném a mondatot, már tudom is a választ. – Az orvos Miles. – Megrázom a fejemet, és felnevetve hozzáteszem: – Az egyetlen épeszű ember a csapatban. Az egyetlen, aki nem akart semmiféle rejtélyes gyógymódot alkalmazni. Felsóhajtok, amikor rájövök, hogy már végigcsináltuk ezt egyszer, évszázadokkal ezelőtt, hogy most ugyanilyen csapdában találjuk magunkat egy szinte ugyanilyen létezés modernkori változatában. A folyóra pillantok, amely kitisztul, a képek elhalványulnak, és így szólok: – Hogyhogy nem tudtuk? Miért követjük el újra meg újra ugyanazokat az ostoba hibákat? Lotushoz fordulok, aki összehúzza a szemét, amitől ezernyi ráncba szalad az arca. Halkan, komolyan így szól: – Ez az emberi gyarlóság – mutat az előttünk száguldó sötét vízre. – És ugyan részben a folyó hibája, de nagyobb része az ember számlájára írható, mert a folyó zajára figyel, nem pedig a mélyben uralkodó csodálatos csendre.

A folyót nézem, gondolkodom a szavain, és rádöbbenek, hogy ugyanazt tükrözik, amit az imént tanultam. Az életünket a helytelen dolgokkal töltjük, tévútra vezet a saját elménk, az egónk, elkülönülő lényekként nézünk magunkra ahelyett, hogy a szívünkben lakó igazságra hallgatnánk, amely azt mondja, mind összekapcsolódunk, mind együtt létezünk. – Az univerzum türelmes – így Lotus. – Számos lehetőséget ad, hogy tanuljunk, hogy megértsük, ezért reinkarnálódunk. – Akkor hát igaz. Damennel Alrikként és Adelinaként éltünk először. – Lotus bólint. – Abban az életben ő meghalt, halandó halállal. – Lotus ezüsthaját nézem, az aranyszállal varrott fehér tunikáját, meglepően csupasz lábát, és feltűnik, hogy nincs nála a botja. Segítség nélkül jár. – Ó, igen – feleli. – Ő most ott van. Újraéli a pillanatot. De nem sokára vége. Összeszorított szájjal ácsorgok, és babrálom a pólóm szegélyét. Gondolkodom. Nincs okom nem hinni Lotusnak, mégis úgy gondolom, van valami, aminek semmi értelme, amit el kell még magyaráznia. – De ha mindez igaz, akkor miért nem látta egyikünk sem ezt az életet, amikor meghaltunk és Árnyvidéken jártunk? És miért nem látta Jude egyik kirándulása alkalmával sem a Tudás Nagy Csarnokában? Sajnálom, Lotus, de akármilyen valóságosnak is tűnt, nincs értelme. Annak ellenére, hogy a mondat végére kicsit megemelem a hangomat, és a kelleténél jobban elragad az indulat, Lotus nyugodt marad, és rezzenéstelen arccal így szól: – Ismered azt a mondást, hogy: ”Ha a tanítvány készen áll, megjelenik a mester.” Bólintok, emlékszem. Jude mondta valamikor. – Ugyanez a helyzet a tudással. Akkor derül csak fény az igazságra, amikor készen állsz befogadni azt. Amikor szükséged van rá ahhoz, hogy megtehesd a következő lépést az utadon a végzeted felé. Eddig nem volt szükséged erre a tudásra. Ennélfogva csak azt láttad, amit tudnod kellett, semmivel sem többet. Minden egyes lépésből egy másik következik. Ilyen egyszerű. És ez vonatkozik Damenre és Jude–ra is. – És mi a helyzet Jude–dal? Ő is ott van még abban az életben? Lotus bólint.. Elrévedő pillantással válaszol: – Jude–nak is megvan a maga útja. Lehet, hogy nem látod őt egy ideig. De találkoztok még. Ne aggódj!

A folyóra nézek, és észreveszem, hogy sötétebb lett, piszkosabb, és örülök, hogy biztos távolban állok a parton, nem a víz szélén. – Akkor ennyi? Ez az utazás? – fordulok felé. – Vége van? Teljesítettem, amire kértél? Lotus nemet int, öreg pillantása találkozik az enyémmel. – Ez pusztán a kezdet, a sok próba egyike. Még sok minden vár rád, amit fel kell fedezned. És mire megkérdezném, mire gondol, mire megkérhetném, hogy beszéljen világosabban, megrázkódik a talaj, a folyó felkavarodik, megduzzad, és a lábam alatt megmozdul a föld, szétválik, mint az első, Kaliforniában átélt földrengésemkor. Sikoltani próbálok, de a torkomon akad a kiáltás, amikor Lotus eltűnik – egyszerűen köddé válik, – és piros tulipánok lepik el a partot. Ez csak egyet jelenthet: Damen itt van. Több száz tulipánszirom rebben, susog, miközben Damen felém fut, a karjába kap és megforgat, majd megcsókolja az arcomat, a hajamat, a számat, aztán kezdi elölről. Biztos akar lenni abban, hogy tényleg itt vagyok, valóban én vagyok az: Adelina, Evaline, Abigail, Chloe, Fleur, Emala, Ever, életeinek egyetlen szerelme számos néven, de ugyanabban a lélekben. Végül rájön, hogy soha nem hagytam el, bármi másról is sikerült meggyőznie magát. – Adelina! – Hátrasimítja a hajamat az arcomból, a pillantása éhesen fürkész, magába issza a látványomat. Nevetve megrázza a fejét, amikor rájön, hogy még ott van a múltban, és helyesbít: – Ever! – Újra megcsókol és magához szorít. – Igazad volt. Végig igazad volt! Éltünk már azelőtt, egy egész életet, amit el sem tudtam képzelni! De most, hogy tudjuk, szerinted mit kezdjünk vele? – kérdezi, mintha csak magában gondolkodna. A hajába túrok, és tudom, hogy a kérdés komoly, de el akarom törölni a gyász emlékét egy sokkal édesebb emlékkel. – Hát, először is ez azt jelenti, hogy nem voltam mindig szűz – mosolygok rá az Alrikként és Adelinaként együtt töltött csodás éjszaka és a reggel szebbik részének gondolatával. Hátravetett fejjel felnevet, szorosabbra fonja a karját a derekamon: – Hát, azt a pillanatot boldogan újraélném a bungalónkban. Megcsókol, aztán elhúzódik, és így szól: – És Jude?

– Jude vagy Heath? – vonom fel a szemöldökömet. – Tudod, hogy ugyanazok, ugye? Bólint. Erre már ő is rájött. Nem tudom biztosan, hogy melyik részét szeretné, ha elmagyaráznám. – Ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön, és valami miatt Lotus megengedte. Azt mondta, ott találja meg a választ a kérdésére. – Ő is szeretett akkor, igaz? – Damen szája legörbül. Bólintok. – És a többi? Láttad? Az egészet? Mély levegőt veszek, és igent intek. Damen felsóhajt, próbál elfordulni, elhúzódni, de nem hagyom. Szorosan magamhoz ölelem. Szomorú pillantással így szól: – Nem csoda, hogy folyton feltűnik az életemben. Próbál szétválasztani minket, de nem azért, amiért gondoltam. Felismer, érzi, hogy ki vagyok, ösztönösen tudja, mi vagyok. Tudja, hogy később sikerrel járok abban, amit először elrontottam, és gondoskodom a magam halhatatlanságáról, mielőtt a tiédről gondoskodnék. Egész idő alatt, a sok életben anélkül próbált megállítani és megmenteni téged, hogy tudta volna. – Megdörzsöli az állát, és fáradtan néz rám. – Azt hittem, belehalok a fajdalomba, hogy elveszítettelek. És hidd el, nem jött elég gyorsan az a halál. Üres voltam, nélküled csak egy emberforma báb. – Damen nyel egy nagyot, és megdörzsöli a szemét. – Heath könyörgött, hogy ne vádoljam meg Avát és az ikreket, vagyis azokat, akik akkor voltak. És amikor nem tudott meggyőzni, könyörögni kezdett, hogy inkább őt jelentsem fel. Sosem bocsátotta meg magának, hogy odahozta őket. Soha nem tette túl magát a bűntudaton. Éppannyira hívta oda őket saját maga miatt, mint miattam. Nem tudta elviselni, hogy elveszíthet téged. Bármit megtett volna, hogy életben maradj, akkor is, ha azt kell látnia, hogy az én feleségem leszel. De amikor minden erőfeszítésünk ellenére meghaltál, gyorsan elfogadta, amit én makacsul tagadtam. Amit tettünk, az rossz volt, természetellenes, amit jobb lett volna meg sem kísérelni. Ő megértette ezt, én nem. Sem abban az életben, sem a következőben, amikor is megtaláltam a módját, hogy befejezzem, amit elkezdtem. – Behunyja a szemét, elgondolkodik az elmúlt több száz éven. – Láttad az életét? Hogy mi lett belőle?

Megrázom a fejemet. Damen felsóhajt, és elrévedő tekintettel folytatja: – Visszavonult valami távoli helyre, és egyedül halt meg, még egészen fiatalon. Félek, hogy a karmám nagyobb zűrzavart okoz, mint hittem. Nem tudom, mit mondjak, így inkább nem mondok semmit, de Damen beszél helyettem is. – Most mi legyen? Itt várunk, hogy Jude vagy Lotus felbukkan–e? Vagy visszamegyünk, és próbálunk megbékélni azzal, amit előző életeinkben cselekedtünk, amit nem tudunk megváltoztatni? Te mondd meg, Ever! A te sorsod. A te utad. Többé nem kételkedem benned. Nem kicsit döbbenek meg a szavaitól, mivel tudom, mennyire szereti, ha neki van igaza, ha ő van a nyeregben, ahogy a legtöbb ember. De most csak vállat von: – Nem ez az egésznek a lényege? Nem ezért fordultál meg minden életemben? Hogy megtaníts gyászolni, érezni, elfogadni, nem túljárni a halál eszén? Hogy kivezess a sötétségből a fényre, és megmutasd a létezés valódi igazságát, hogy végig rosszul hittem, és a lélek az egyetlen halhatatlan részünk? Nem ezért történik mindez, nem ezért nem találhatjuk meg az igazi boldogságot, nem ezért állít elénk a sors akadályokat, amelyeket lehetetlen legyőzni? Nem ezért találtuk itt magunkat most is, mert egész végig rosszul hittem és sikerült ennyire összezavarnom mindent? Csend lesz körülöttünk. Damen elmerül a múltjában, én pedig nem jutok szóhoz a hallottaktól. Szeretnék továbblépni, nem akarok sokáig itt időzni. Épp megszólalnék, hogy elmondjam, fogalmam sincs, merre tovább, és hogy bármelyikünk találgatása ugyanolyan jó lehet, mint a másikunké, amikor egy kis csónakot pillantok meg a víz szélén horgonyozva, épp mellettünk. A semmiből bukkant fel, egy másodperce még nem volt ott. És tudom, hogy itt nincsenek véletlenek, megszorítom Damen kezét, és a part felé vezetem. – Azt hiszem, csónakáznunk kell.

huszonkettő Elhelyezkedem az ülésen, elrendezem a bársonypárnákat a hátunk mögött, miközben Damen mellém ül. A csónak hosszú, csillogó sötét vörösre lakkozott jármű, díszes aranyozással az oldalán. Elöl és hátul elkeskenyedik, arra a gondolára emlékeztetve, amelyben egyszer Jude– dal utaztunk Velence nyárvidéki változatában. Nincs evező, sem motor, nem tudunk kormányozni sem, a folyó kényére–kedvére vihet minket. Hátradőlünk, és reméljük a legjobbakat. A csónak másodpercekkel az után, hogy beszállunk, elhúz a parttól, a mélyebb víz felé veszi az irányt. Úszik az árral, lehetetlen megállapítani, mi jöhet még. Damen óvón átölel, és nézzük az elúszó tájat. A folyómeder olyan gyorsan szélesedik ki, hogy hirtelen nem látunk mást, csak sötét, mély vizet magunk körül, a két part pedig keskeny aranysáv a távolban. Damen vállának dőlök, és azt kívánom, bárcsak tudnék tenni, mondani valamit, hogy letöröljem a homlokáról az aggodalmas ráncokat, csillapítsam a megbánást a szívében. Látom, hogy hirtelen nagyra nyílik a szeme, felegyenesedik ültében, és körülnézve így szól: – A Feledés Folyója. Csak hunyorgok, mert rémlik valami hasonló hely. Valamit mondott arról, hogy a lélek a Feledés Folyóján utazik, mielőtt újjászületik. Meg hogy ennek az útnak a célja az, hogy a következő életünkben ne emlékezzünk az előzőre, mert nem szabad emlékeznünk rá. Minden újjászületés felkínálja az önmegismerés útját, esélyt ad, hogy jóvátegyük addigi hibáinkat, és kiegyensúlyozzuk a karmánkat, és új megoldásokat találjunk a régi problémákra. És hogy az élet nem házi dolgozat. Lotus valami hasonlót mondott: hogy az ember időről időre ugyanazokat a hibákat követi el, és csak részben hibáztathatja érte a folyót. Ezt bizonyítéknak tekintem arra, hogy Damennek igaza van Pontosan erre gondol. De senki sem tudhatja, hol ér véget ez az egész.

– Mindent újraélünk? – kérdezi Damen mélységes vonakodással a hangjában. Nem kívánja újra átélni a fájdalmas napokat Firenzében De mielőtt elmerülhetne a gondolatban, félbeszakítom: – Nem. Ez csak egy próba. Mindent el kell követnünk, hogy ne felejtsük el, amit tanultunk. Lotusszal beszélgettem, mielőtt megérkeztél és azt mondta, hogy a tudás akkor jön, amikor szükség van rá, vagyis muszáj ragaszkodnunk ahhoz, amit nemrég láttunk. Egyetlen percét sem felejthetjük el. Biztos vagyok benne, hogy később szükségünk lesz rá. – Sok mindent kell észben tartanunk – ráncolja a homlokát. – Szeszélyes a folyó. És azon kívül, hogy az elmúlt néhány száz évben igen nagy zűrzavart okoztam, és Avának meg az ikreknek az életükkel tartozom, mégis mire koncentráljak? Megvan rá az esély, hogy kiszállunk ebből a lélekvesztőből, és egyetlen emlék nélkül térünk vissza a régi életünkbe, Egy percig fogalmazgatom magamban, hogy mit is mondjak, egyrészt mert lehet, hogy nem fog tetszeni neki, másrészt mert elképedek azon, hogy tőlem vár választ. Veszek egy mély levegőt, gyorsan körülnézek, és így felelek: – Emlékezz rá, hogy a lélek halhatatlan! Hogy a szerelem sosem múlik el. És hogy azért vagyunk itt, mert a te fizikai világhoz való kötődésed hozott ide. Azért jutottunk idáig. Tessék, kimondtam. Az ő hibája. De nem vádló a hangom. Nem ő az első, aki elköveti ezt a hibát. Ahogy Lotus mondta, ez emberi gyarlóság. Damen csak egy a sok közül, akinek sikerült legyőznie a fizikai halált – legalábbis egy kis időre. Majd később, ha ezen túl vagyunk és megérkezünk oda, ahová… hát ahová megérkezünk, szükségünk lesz erre a tudásra, hogy visszacsináljuk, amit elkövettünk, hogy jóvátegyük a hibákat. – Gyorsan, könnyedén jönnek a szavak, mintha valaki más mondta volna ki, de tudom, hogy igazak. – Ez az én utam – biccentek. Hirtelen egészen biztosan tudom. – Ez az igazság, amit fel kell fednem. Hogyan? – pillantok Damenre. Próbálom megválaszolni a fel nem tett kérdését. – Nem tudom pontosan, de valahogy sejtem, hogy ez a végzetem. Damen vonásai megkeményednek, zavarodottnak tűnik, de megfogadta hogy hallgat rám.

És bár még mindig keresem a megfelelő érvet, hogy meggyőzzem, elmúlik majd minden maradék kétsége, nincs időnk. Nincs időm meggyőzni Dament, hogy amit a szívem mélyén tudok, az igaz. A sodrás egyre erősebb. Az ég elsötétül, a láthatár eltűnik. Az ég és a föld, a víz és a levegő, a fent és a lent közötti határok hirtelen elmosódnak. Keringő, örvénylő hullámok ragadnak el, egyre nagyobbak követik egymást, a folyó kiszélesedik, felduzzad, hullámzik és zúg, míg végül semmi mást nem tehetünk, csak kapaszkodunk egymásba, hogy ne essünk ki a csónakból, ne boruljunk a vízbe. Éles mennydörgéssel megnyílik az ég, mi pedig az egyetlen menedékbe bújunk: egymáshoz. Esőfelhő alatt reszketünk, csillapíthatatlan monszunban, körülöttünk hatalmas villámok csapkodnak. – Összpontosíts! – kiabálom összeszorított szemmel Damen fülébe – Ez is része a próbatételnek. Kapaszkodj a múltba, ne felejts el semmit ne törődj vele, milyen ijesztő! Nem igazán tudom, ez honnan jött, de érzem, hogy igaz. Ismerem a félelem szörnyű hatalmát, már uralkodott rajtam. A hit ellentettje. Az univerzumba vetett bizalom ellenkezője. Az, amikor nem hiszel a magasabb rendű önmagadban. A félelemtől verejtékezel, reszketsz, és bizonytalanságodban megkérdőjelezel mindent, amit igaznak tudsz. A félelem hatására hátat fordítasz annak, ami a leginkább szánni Elsietett döntéseket, rossz lépéseket, és később csillapíthatatlan megbánást von maga után. És ha Damen meg én túl akarjuk ezt élni, előre akarunk haladni, akkor le kell győznünk a folyót és a vihart mindenáron. A víz örvénylik és hullámzik, a gondolánk pedig riasztóan nyikorog és billeg. Összebújunk, az emlékeinkbe és egymásba kapaszkodunk, miközben villámcsapás lobbantja lángra a gondolát, félbetöri, és a víz beömlik a hajótestbe. A súlyától kiszakad a hajófenék, a folyó pedig felemelkedik, és elnyel minket. Egymásba kapaszkodunk, küzdünk az életünkért, de hasztalan. Túl vizes a testünk, csúszik, nem sikerül megtartanunk egymást.

Próbálom Damenen tartani a szememet, megállapítani, honnan kiáltozza a nevemet, de sötét van, túl zavaros minden, és nincs sem tér–, sem időérzékem, nem tudom, merre van felfelé. Süllyedek. Vége van. Késő. A folyó elragad.

huszonhárom Fuldoklom. A torkomra szalad a sár, a mocsok és a folyómederből felkavarodott szutyok. Valami kemény és fémes ütődik a felső fogsoromnak, és lebeg a nyelvemen, amitől szeretnék megszabadulni. Felkönyökölök, aztán feltérdelek. Négykézláb állva egyensúlyozom, kiköpöm, ami a számban van, majd egyik ujjammal a számba kotrok, és kavicsokkal, szeméttel együtt kihalászom belőle a fura medált, ami egy bőrszíjon lóg a nyakamban. A sarkamra ülök, és a medált a mutató– és a hüvelykujjam közé csippentve megvizsgálom a saját farkába harapó kis ezüstkígyót. Furcsának találom, érdekesnek, de nem tudom, honnan van. Fogalmam sincs, miért lóg a nyakamban. Nem tudom, mit jelenthet. Kimerültén lefekszem, és behunyom a szemem, hogy ne süssön bele a nap. Először élvezem, hogy megszárítja a ruhámat és melegít, de kis idő múlva olyan erősen kezd sütni, hogy megizzaszt, és csak pihegek. Hirtelen olyan emésztő szomjúság lesz úrrá rajtam, hogy visszakúszom a folyópart felé, hogy igyák a vizéből, de a folyó sehol sincs. Homok, kaktuszok, és egyszerre két lángoló napkorong szórja éles, kíméletlen, perzselő sugarait. A bőröm felhólyagosodott, megégett, a szám pedig kirepedezett és vérzik, sehol egy árnyék a láthatáron, de a szomjúság úgyis annyira elgyengített, hogy nem vagyok képes menedéket keresni. Nincs más választásom, mint hogy összegömbölyödjek. Az államat a térdemre támasztom, a hajam eltakarja az arcomat, remélem, hogy csak a nyakam bőrét áldozom fel, az arcomat megkíméli a nap. Gondolkodj! Szorosan lezárom a szememet, hogy összpontosítsak, próbálok koncentrálni. Gondolkodj? – rovom meg magam újra. – Emlékezz!

De olyan nagy a hőség, hogy az égő bőrömön és a kínzó szomjúságon kívül semmi másra nem tudok gondolni. A pólóm ujját lehúzom az alkaromra, egészen az ujjaim hegyéig. Próbálok nem felkiáltani, amikor a vászon hozzáér a hólyagokhoz felszakítja azokat, és a nedvesség elforr a bőrömről. A fájdalom ellenére zsebre dugom a kezemet, próbálom minél kisebbre összehúzni magam, próbálok elbújni a hőség elől, de hasztalan. Egy nap előttem, egy mögöttem, nincs menekvés a haragjuk elől. Ujjaimmal mélyen a zsebembe vájok, aztán még mélyebben. Végül valami síkos és kemény, durva szegélyű dolgot találok – valamiféle követ. Amire nem is emlékszem, hogy nálam lett volna. A széleit tapogatom, a hűvös, sima felszínt, tudom, hogy gondolkodnom kell, koncentrálni, emlékezni valamire, de fogalmam sincs, mi lehet az a valami. Forgatom a követ. Minden oldalát végigtapogatom újra és újra, mígnem egy fényvillanást látok szorosan behunyt szemhéjam alatt. Színek villognak, ezernyi különböző árnyalat jelenik meg lelki szemeim előtt, velük pedig szavak érkeznek, noszogatnak, piszkálnak, kitartóan keringenek körülöttem, a figyelmemet követelik. De nem tudom, mit jelentenek. Újra meg újra ismétlődnek, minden egyes szótagjuk sürgető, és végül valahogy így veszem ki: Sötét – akár a szeme. Vörös – mint a vérem. Kék – akár a folyó, akár a kő a zsebemben. Látnom kell a követ. Kiveszem a zsebemből, felcsúsztatom a hasamig, ahol láthatom. Elámulok, hogy a körülöttem tomboló pokol ellenére milyen hideg maradt, és megkockáztatom, hogy résnyire kinyissam az egyik szememet. Megperzselődnek a szempilláim, ég a retinám, de a kőre pillantok, megforgatom az ujjaim között a gyönyörű kékeszöld kristályt, és rácsodálkozom. Aztán észreveszek valami még fantasztikusabbat: a bőrömből sugárzó energiát, amely ragyogó, aranypettyes, lila glóriát von körém. A színe arra emlékeztet, amit korábban éreztem. Ami a testem körül lüktetett Nyárvidéken, miután figyelmetlenségemben elcseréltem Fleur

élményeit az enyéimre. Az a színes érzés győzött meg arról, hogy Damen és az én történetemben több van, mint amit látunk. Hogy mindketten leéltünk már egy életet, amit nem ismerünk. És hirtelen megtudom, mit jelent, tudom, mi az. A ragyogó, csillogó árnyék a lelkem színe. A halhatatlan lelkemé. Ilyen lenne az aurám, ha létezne. A felismerés úgy tör rám, hogy minden kétkedésemet elsöpri. Nem halhatok meg itt. Sehol sem halhatok meg. Igaz, hogy a testem talán nem bírja ki a hőséget, a lelkem tovább él. Ahogy a nyakamban a szíjon függő kígyó: minden élet a következőt táplálja. És amint felismerem ezt, tényként fogadom el, elered a lágy, tavaszi eső, én pedig mosolyogva, nevetve ugrok fel, és az esőbe tartom az arcomat. Nagyra nyitom a számat, és vizet gyűjtök a nyelvemen A homok eltűnik a talpam alól, virágok és gyep veszi át a helyét. A sebeim begyógyulnak, az egyik nap felvillan, majd kialszik, a másik pedig meleg, megbocsátó, életadó fénnyé változik. Kitárom a karomat és körbefordulok magam körül a mezőn, ugrándozom, táncolok az esőben, amely mostanra meggyógyított, és könnyű, csillogó szitálássá enyhült. Megcsináltam! Akaratom ellenére diadalmasan mosolygok. Nyertem! Okosabb voltam a folyónál, emlékeztem rá, hogy mi az, ami igazán számít – persze egy kis baráti segítséggel! Barátok. Megtorpanok. Zihálva körülnézek, és elpárolog az örömöm, amikor rádöbbenek az igazságra: én nem vagyok olyan, mint a barátaim A testem halhatatlan, a lelkem nem. Damen pedig nincs itt. Vagyis ő elfelejtett mindent. Nem tudta megtartani az emlékeit. A folyó elsodorta. És azzal, hogy elcserélte a lélek halhatatlanságát a fizikai halhatatlanságra, csak egy helyre kerülhetett: csapdában van Árnyvidéken.

huszonnégy Ugyan jártam már ott, háromszor is, ha jól számolom, fogalmam sincs, hogyan találom meg. Sejtésem sincs, hol van valójában, vagy hogyan határozzam meg a helyét a térképen. Az első alkalommal Damen a fejében lejátszódó élményt osztotta meg velem, úgy jártam Árnyvidéken. Másodszor telepatikusan mutattam meg Romannek, hová távozott Drina lelke. Harmadszor pedig Haven megölt, egy örökkévalóságnak tűnő időre abba a borzalmas semmibe küldött, de valószínűleg csak percek teltek el. Így működik Árnyvidék. De önszántamból még sosem jártam ott. Soha nem indultam el azzal a céllal, hogy megkeressem a kézzelfoghatóan létező formáját. Így aztán, reménykedve a válaszban, visszatérek ahhoz, amit tanultam, amit Ava tanított. És ahelyett, hogy az agyam ámokfutó lenne kérdéseket és gondolatokat hajszolva, ami csak pánikba és bizonytalanságba sodorna, inkább a belső csendemre összpontosítok. Rábízom, hogy vezessen, irányítson, hogy megérkezzem oda, ahová kell. Eldöntőm, hogy az ösztöneimet követem, a szívemet, a megérzéseimet, a bennem rejlő igazságot – a magam vágta ösvényen haladok, pusztán az ösztöneimtől vezérelve, de amikor úgy érzem, túl hosszúra nyúlik a séta, inkább gondoskodom egy útitársról. Lóháton megyek tovább, ameddig az állat hajlandó, aztán leszökkenek a hátáról, amikor megáll a határvonalon, ahol a gyep sárrá változik, ahol már kiégett fák és kopár ágak fogadnak a folyamatos eső ellenére. Pontosan olyan, amilyennek először gondoltam, tényleg ez a szörnyű hely Nyárvidék jinje, az árnyékszemélyisége, ellenoldala. Világos határvonalat húz a két világ között: az egyik világos, a másik sötét. Kétségtelen, hogy ez Árnyvidék bejárata. Megpaskolom a lovam hátsóját, hogy kocogjon el zöldebb legelők felé, aztán körülnézek, remélve, hogy megpillantom Lotust vagy

valamiféle iránymutatást, de egyedül vagyok a sárban. Agyzsibbasztóan hosszú ideig talpalok a kopár, sivár, ázott, sáros tájban azon gondolkozva, hogy megváltozik–e a látvány valaha. Sokkal hamarabb jön el az a pont, amikor így lesz, mint hittem. Olyan homlokegyenest különböző látványba botlom, hogy megállva megdörzsölöm a szememet és pislogok néhányat, hogy biztosan nem hallucinálok–e, hogy tényleg azt látom–e, amit látok. És még ekkor is kétségeim támadnak. Előreóvakodom, csak kapkodom a fejem, próbálom felfogni, amit látok. Szürreális, őrült délibáb, amit a saját agyam teremtett És mindegy, hányszor pislogok, tartom vissza a lélegzetemet és bámulom, nem változik, úgyhogy nincs más választásom, mint elfogadni, hogy a látvány nemcsak hogy valódi, hanem az álmomban látottak pontos mása is. Annak az álomnak, amiről azt hittem, Riley küldte, és nemrég ismét láttam. Biztosra vettem, hogy pusztán szimbolikus álom, amin gondolkodnom kell, elemezni, boncolgatni, amíg le nem bontom kezelhető részekre, amelyek tényleg jelentenek valamit. Egyszer sem gondoltam, hogy szó szerint kell értelmezni. Nem hittem, hogy létezik egy hely, ahol egymás mellett sorakoznak a szögletes üvegdobozok – üvegbörtön–labirintus. Mély levegőt veszek, és néhány óvatos lépés után hunyorogva körülnézek. Egy egész sor megkínzott lelket látok, és pontosan tudom, mit éreznek. Magányosak. El vannak szigetelve mindentől. Megfosztották őket minden reménytől. Csend veszi körül őket és végtelen sötétség, életük legrosszabb döntéseit kell újraélniük, a legtragikusabb hibáikat, önző tetteiket, amelyekkel fájdalmat okoztak másoknak. A saját, személyes poklukban vergődnek. Sajátjukként érzik a fájdalmat, amit ők okoztak másoknak – velem is így történt. Nem tudják, hogy mások is vannak körülöttük, ezért egyedül érzik magukat. Ironikus, hogy épp a saját fajtájuk társaságában vannak. Mindannyian képekkel, régi megbánásokkal küzdenek, és nem lehet kizárni a fejükben játszódó képeket, elcsendesíteni a hangokat.

És miközben azon gondolkodom, mi keresnivalóm van itt, Lotus hangját hallom a fejemben: Sokan várnak rád. Csak te szabadíthatod meg őket. Engem. És már tudom, mire gondolt. Itt kell elkezdenem. Odalépek az első kockához, látom az energiavihart, amely egy megkínzott, vergődő lélekhez tartozik, akit nem ismerek fel. Bár kétségtelenül Roman egyik teremtménye, mivel Damen csak az árvákat változtatta át. Akaratomon kívül azon gondolkodom, hány halhatatlant teremthetett Roman. Eszembe jut, hogy egyszer, amikor Haven nekiszegezte a kérdést, azt felelte: Ezt csak én tudhatom, a világ meg majd rájön. Arról nem is beszélve, hogy hányán köthettek ki itt figyelmetlenségből, véletlenül. Behunyom a szememet, a tenyeremet az üvegre helyezem, és várok valamiféle jelet, utasítást, parancsot, de csak sötét kétségbeesést és kínt kapok válaszul, amelyet alig bírok leküzdeni. Nem sokkal később átható hideget érzek, és hátrahőkölök. Fagyott tenyeremre meredek. Tudom, amíg itt vagyok, kizárt, hogy meggyógyuljon. Kétségbeesetten belerúgok az üvegbe, olyan erővel, ahogy csak bírok, de semmi értelme, úgyhogy nekiállok két kézzel dörömbölni rajta. És miután a vállammal is megpróbálom betörni teljesen értelmetlenül, a zsebembe nyúlok, megkeresem Ava kristályát, a kavanszitot, amely növeli az intuíciós készséget és segíti a lélek gyógyulását, elmélyülést és új ötleteket hoz, segít, hogy megszabadulj a helytelen hiedelmektől, és abban is, hogy előhívd a régmúlt életek emlékeit. Remélem, hogy most is segíthet. És amikor felfénylik a kezem, meggyógyul a tenyerem, amikor a bőröm ragyogó, aranypettyes, lila fényt bocsát ki, amit már korábban is láttam, már pontosan tudom, hogy mi a dolgom. A kristály éles peremét, hegyes csúcsát függőleges irányban végighúzom az üveglap egyik szélén, majd vízszintesen a tetején, aztán lefelé a másik szélén. Behúzom a nyakamat a magas, sikító hang hallatán, amely olyan, mint amikor az ember körme a táblához ér a suliban. A börtön összeomlik, szilánkokra esik, és ahogy a csapdába ejtett lélek kiszökik, hűvös levegő áramlik ki belőle. A szívem kalapál a mellkasomban, miközben a lélek felettem lebeg, növekszik, átalakul egy sor alakká – előző életeinek szerepeivé, amelyek közül egyet sem ismerek. Élénk színvillanást látok, majd

összezsugorodik és elrepül, magasba az égre, és gyorsan eltűnik szem elől. Elképeszt, amit látok, amit véghezvittem. Szinte eláll a lélegzetem. A következő üvegkockához lépek, aztán az utána következőhöz, és mindkettőnél megismétlem a műveletet. Szabadon engedem egyik csapdába esett lelket a másik után. Fogalmam sincs, hová mennek, de azt tudom, hogy mindenhol jobb, mint itt. És ekkor, ahogy továbblépek a következő kockához, megtalálom. Damen. Egyáltalán nem erre számítottam. Nincs bezárva egyetlen üvegkockába, hanem egyiktől a másikig lépdel. Kócos, a tekintete riadt, vörös a szeme. Rekedt, megbánástól reszelős hangon esdekel bocsánatért a tettei miatt. Azért, hogy ide kerültek. – Nem a te hibád – lépek hozzá csendben. – Neked semmi közöd ehhez, Román változtatta át őket. Tudod, milyen büszke volt az elixírjére, mennyire szerette csak úgy osztogatni, legalábbis azoknak, akiket méltónak talált rá. Te viszont csak az árváknak adtál és nekem. Hacsak… – Nyelek egy nagyot, a szemébe nézek, és egy egészen új gondolatom támad. Remélem, csak paranoia, és nem igaz. – Hacsak nem voltak mások is, akikről nem beszéltél nekem. Csak akkor nyugszom meg, amikor reményvesztett pillantása találkozik az enyémmel, és így szól: – Hat árva. Meg te. Ennyi a személyes örökségem. – Megvonja a vállát, mélyet lélegzik, körülnéz, majd visszafordul hozzám. – Végső soron egyáltalán nem számít, ki itatta meg őket az elixírrel, nem érdekes, ki döntött úgy, hogy átváltoztatja őket, mert ez az egész – mutat körbe kitárt karral, minden, amit itt látsz, minden tőlem ered. Én voltam az első. Én ültettem el a magot. Román sosem jutott volna el odáig, ha én nem vagyok. Láthatod, Ever, hogy ez igenis az én hibám. Ahogy Lotus mondta: Én vagyok az ok, a szerelmünk a tünet. Nem tudtalak elengedni. Nem tudtam megbirkózni a nélküled leélt élet fájdalmával. És amíg te, drága Ever, édes Adelinám, te vagy a gyógyír, nekem mindent el kell követnem, hogy rendbe hozzam a karmámat, helyrehozzam minden rossz tettemet. És lehetne jobb helyen kezdeni ennél?

Pár pillanatig mérlegelem a szavait, és közben gondosan keresgélek a sajátjaim között. – Hát – mondom végül halkan, a szememet le nem véve finom vonásairól. – Az alapján, amit eddig láttam, a legjobb módszer az, ha szabadon engedjük őket. Nagyjából ennyit tehetünk értük. Megmutatom neki, hogyan használtam a kristályt a lelkek kiszabadítására. Intek, hogy jöjjön velem, és figyelem, ahogy a tenyerét az üvegre simítva némán bocsánatot kér. A bőre lüktet, felhólyagzik, megfeketedik, szinte teljesen mumifikálódik. Nem kér a segítségemből, hogy a kristállyal meggyógyítsam, inkább szenved, mert meg van győződve arról, hogy megérdemli. Jön velem a következő kockához. Megismételjük a műveletet: Damen bocsánatot kér, én pedig össze– döntöm az üvegkockát, hogy újabb lélek szökhessen ki. Amikor a következőhöz lépünk, mindketten megtorpanunk, mert azonnal érezzük, hogy valami megváltozik. Valami szokatlan riaszt meg, ez a kocka különbözik az eddigiektől. És bár az energia ugyan olyan vad benne, mint a többiben – dühödten dobálja magát, fel–le, jobbra–balra vergődik, és olyan gyors, hogy alig látszik többnek egy elmosódott felhőnél mégis felismerjük mindketten. Félreállok. Ezt a lelket Damennek kell kiszabadítania. Mindhármunk múltja közös, hosszú és tekervényes története a mindig az én meggyilkolásommal végződő féltékenységnek. De ők ketten osztoznak olyan emlékeken is, amelyekben nekem nincs részem – és nem mind rossz emlék. Átadom a kristályt Damennek, és hallgatom, ahogy halkan, telepatikusan megszólítja őt. Amikor a tenyerét az üvegkockára helyezi, a lélek odabent elcsendesedik. Damen?– szól megérezve a jelenlétét, az energiáját, de lehet, hogy csak szeretném ezt hinni. Lehet, hogy azóta szólongatja Dament, mióta megöltem és ide száműztem a lelkét. Itt vagyok. Damen behunyja a szemét, a homlokát az üvegre simítja, és két kezét a kocka két oldalfalához érinti. Cserbenhagytalak. Nem szerettelek úgy, ahogy akartad, ahogy kellett volna. Megmentettem az életedet, megmentettelek a fekete himlőtől, de végül arra az útra léptem, amelyre nem voltam hivatott, és ezért ide jutottál.

A lélegzetétől bepárásodik az üveg. Végighúzza egyik ujját a párafolton, majd letörli az egészet egyik megperzselt tenyerével. Drina Magdalena, már nem vagy Poverina2 többé. Menj hát! Légy szabad! Máshol van a helyed. Soha nem én voltam a végzeted. Damen végighúzza a kristályt az üveglap szélein, majd a felső részén is. Hosszú, vékony sávokban hull az üveg a földre, aztán apró szilánkokban a lábához omlik. Felkészülök. Gyakorlatilag mindenre. Dühös energiaörvényt várok, ami, ha hinni lehet a múltunknak, egyenesen rám fogja vetni magát. Ezért is lepődöm meg, amikor úgy dönt, hogy lassan szivárog ki a börtönéből. Az energiafelhője felettünk lebeg, kitágul, növekszik. Először Esme unokatestvérem alakját veszi fel, majd néhány másodperc múlva az utolsó megtestesülésévé válik, a ragyogó szépségű, vörös hajú, zöld szemű Drinává. A szépségén még a halál sem hagyott nyomot. Damenhez lebeg, végigméri, beissza a látványát. Hangtalan párbeszéd zajlik közöttük. És ugyan hallhatnám őket, mert egyikük sem próbál titkolózni előttem, elfordulok, próbálok diszkrét lenni. Csak minden harmadik szót, ha értek talán, így a beszélgetésük nagyjából ennyiből áll számomra: 2

Szegényke (olasz).

Sajnálom… Megbocsátok… Bocsáss meg… Rossz… Elpazaroltam… Kusza… Megbántam… és ismét: Sajnálom. Drina Damen felé nyújtja a kezét, az arcára simítja a két tényerét. A szája legörbül, amikor Damen akaratlanul is összerándul az érzéstől, Drina pillantása elkomorodik a Damen tekintetében látott végtelen megbánás láttán. És amikor hozzám fordul, nem azt kapom, amire számítok. A megszokott gyűlölet, gúny és fenyegetés helyét lágy, nyugodt tisztelet veszi át: Már akkor is tudhattam volna, amikor először megöltelek. Már akkor rájöhettem volna, hogy a szerelmed attól még tovább él, hogy nem vagy mellette. Kölcsönkaphattam őt egy időre, de sosem volt az enyém, és alig telt el egy kis idő, mindig továbbállt téged keresve. A sok év alatt, az első pillanattól fogva, hogy Adelinaként megismert téged, a szíve örökre a tiéd lett. Csakis hozzád tartozik. Te és Damen egymásnak vagytok teremtve. Én pedig ostoba voltam, hogy közbeavatkoztam.

Felsóhajt, a fejét csóválva kinyújtja a kezét, hogy megérintsen, de Damen reakciójára emlékezve inkább leereszti a karját. Nem is tudom, ki lepődik meg jobban, Drina, Damen vagy én, amikor előrelépek, és megfogom a kezét. Hirtelen megtudom, miért rezzent össze Damen. Nem annyira a hideg miatt, hanem az energiája zsongásától, a tiszta, vibráló erejétől, amelyhez nehéz hozzászokni. A szavai a fejembe áramlanak: Ha meg tudsz bocsátani, akkor hamarosan elmegyek. A nő szemébe nézek, aki időről időre véget vetett az életemnek. Próbált megszabadulni tőlem, megszabadítani tőlem a világot, de képtelen volt rá. Akárhogy próbálkozott, folyton visszatértem. Megdöbbentő, hogy már nem ellenségként gondolok rá. Most, hogy tudom az igazat, tudom, hogy mind egyek vagyunk, hogy éppúgy részem ő, mint ahogy én is az ő része vagyok, már nem tudom gyűlölni. És bár úgy látszik, hogy itt a vége, a búcsúnk valószínűleg csak időleges. Nincs kétségem afelől, hogy újra találkozunk. Csak remélhetem, hogy képes megőrizni valamennyit az elnyert bölcsességéből. Rám mosolyog, felderül az arca, és ettől ragyogni kezd, amit először a gondolatom hatásának vélek, de végigmér és int Damennek, hogy ő is nézzen rám. Nézd! Ragyogsz? – zavart arckifejezéssel hozzáteszi: – De hogy lehet? A halhatatlanok nem ragyognak. Sosem ragyogtál így. De most igen. Nagyon furcsa. Mit akar ez jelenteni? Damen hunyorog, nem látja, amit én, amit Drina: a halványlila fényt, amely belőlem sugárzik. Drina várja a magyarázatomat, de mivel azt sem tudom, hol kezdjem, megvonom a vállam és elhúzom a számat. És Roman? Őt is ide küldted?– szegezi rám a tekintetét. Hallgatok, ki akarom hangsúlyozni, hogy nem én öltem meg Romant, és egyesek véleményével ellentétben nem vagyok őrült halhatatlan gyilkos. De gyorsan rájövök, hogy háromból két esettel kár kérkednem, és nem is szolgál a javamra, ezért lenyelem a szavakat. A két utolsó kocka felé intek. És éppúgy, ahogy Damen az övéhez, Drina is odalép Roman börtönéhez, amely elcsendesedik, amikor megérzi a jelenlétét, és a nevét kiáltja. Abban a pillanatban, amikor Damen kinyitja a kockát,

dühös energiaviharként robban ki belőle, és néhány másodpercig a jóképű, hetyke Rhys, majd a még jóképűbb, még hetykébb Roman áll előttünk. Aranyszínű, kócos haj, átható tekintetű kék szem, nap barnított bőr, kockázatosan alacsony derekú, kopott farmer, kigombolt fehér vászoning, amely látni engedi kimunkált hasizmait. Damennel ugyan ott állunk közvetlenül előtte, készen a magyarázkodásra, megtennénk mindent, hogy enyhítsünk a helyzeten, amely könnyen veszélyessé válhat, Romant csak Drina érdekli. Csak őt látja. És az elmúlt hatszáz év gyakorlatával ellentétben Drina most végre látja őt. Olyan sokáig nézik egymást, hogy Damen inkább kézen fog, és elindul az utolsó kocka felé, amikor Roman megszólal: Testvérem. És aztán: Barátom. Végül: Ellenségem. Az utolsót egy széles mosoly kíséri. Roman szemébe nézünk. A vigyorától felderül az arca, az energiája, felcsillan és ragyog, miközben behunyja a szemét, és hosszú szóáradat indul meg felénk. Nem tudom hová tenni a szavakat, nincs értelmük. Hosszú, bonyolult lista gyógynövényekről, kristályokról, holdfázisokról. .. Felhördülök, és nagyra nyílt szemmel hitetlenül meredek Damenre, hogy vajon hallja–e, amit én, érti–e, ami számomra csak most válik világossá. Az ellenszer! Roman önként, kérés, zaklatás, manipuláció, kínvallatás nélkül betartja az ígéretét. Az ígéretét, amit azelőtt tett, hogy megölték és idekerült. Amit cserébe ígért, ha megkapja, amit a legjobban akar. Drinát az ellenszerért, amely segítségével Damennel végre együtt lehetünk úgy, ahogy Alrik és Adelina: az energiapajzsunk nélkül, hogy ne kelljen félni a DNS–ünk keveredésétől, amelybe Damen belehalhat. Roman betartja a szavát. Elismétli, hogy megjegyezhessük, az emlékezetünkbe véshessük, mert ő hamarosan továbbáll, az oldalán Drinával, és nem szeretne újra látni minket, legalábbis nem egyhamar. Ez az utolsó esélyünk. Ez a lehetőség nem jön el még egyszer.

Nyelek egyet és bólintok. Annyira telve vagyok hálával, boldogsággal, hogy szúr a szemem, elszorul a torkom, és nem is tudom, hol kezdjem, mit mondjak. De nem kell semmit sem mondanom. Drina meg ő egymás kezét fogva elfordulnak. A következő kockához tartanak, ahol – mivel már nincs szükségük a segítségünkre – egyesített energiájukkal szélesre tárják az üvegbörtönt, és Haven kitör a poklából. Egyenesen rám veti magát. Őrjöngő, vörös energia dühödt csomójaként lendül felém, láthatóan még mindig haragszik rám. Engem hibáztat. Még mindig be akarja tartani a szavát – hogy végez velem. Damen felkiált, kitárt karral közénk ugrik, és mindent elkövet, hogy fedezzen, megvédjen bármitől, amit Haven tervez. De amikor már egészen közel van, egy hajszálnyira lebeg tőlünk, lelassul, megáll, én pedig csodálkozva nézem, ahogy a dühödt, vörös ragyogás lágyabb, rózsás tónusúvá változik. Váltogatja a földi megtestesüléseit Fiona, Esme húga és több, eddigi életeimből halványan ismerős alak között. Rádöbbenek, hogy egész végig velem volt, általában csak távolról, nem közeli barátként vagy testvérként, de attól még… Hűha! Nem is tudtam. Bocsánatot akarok kérni, szeretném, ha tudná, mennyire sajnálom, de túl türelmetlen, csak legyint rá. Akar még mutatni valamit, nem ért még a végére. Nézem, ahogy a legutóbbi élete megjelenéseit váltogatja. Sorra veszi a balett–táncosnőt, az elitiskolást, a gót lányt – ebben a fázisában ismerkedtünk meg, – aztán a rövid életű Drina–hasonmás szakasz következik, az ez után nem sokkal felvett emós külső, aztán a fekete bőrbe–csipkébe bújt rocker cigánylány, amely után nem sokkal átváltozott a szuperijesztő, halhatatlan boszorkánnyá, és aztán véget ért ez az élete is. Végül megállapodik egy olyan külsőnél, amelyet sosem láttam. A haja hosszú, fényes és ápolt, a szeme tisztán csillog, a ruhája kissé merész, olyan havenes de nem üvölt figyelemért, sem nem agresszív. A legnagyobb változás azonban az a ragyogó mosoly, amely felderíti az arcát, és elmondja, hogy végre megtalálta önmagát, és amire rálelt, azzal megbékélt. Végre szereti azt, akivé lett. Damenre, Romanre és Drinára bök, a túl sok évszázadon át tartó szerelmi háromszögre, aztán a fejét ingatva hosszú, sóvár sóhajt hallat,

amely ragadós nevetésbe torkollik, én pedig nem tudok ellenállni neki. Vihogunk, mint a régi szép időkben, Miles-szal az ebédlőasztalnál, vagy a szobájában a kettőnk között felhalmozott magazinok társaságában, vagy a jacuzzinkban heverészve, miután felfaltunk egy egész pizzát. Nem gyűlöllek – hallom. – De nem fogok hazudni: utáltalak. És nem csak ebben az utolsó életben, hanem a legtöbb életemben. De csak azért, mert annyira elégedetlen voltam saját magammal, hogy biztosra vettem, másoknak sokkal jobb, másoknak megvan az, ami nekem kell. Azt hittem, hogyha elvehetem azt, ami az övék, akkor én is boldog leszek. A fejét ingatja visszaemlékezve, milyen ostoba is volt. Mindegy, örülni fogsz, hogy tudod, most már vége. Szabad vagyok, több értelemben is szabad. Már csak arra várok, hogy mi lesz legközelebb. Nagyot nyelek és bólogatok. Épp az ellenkezőjét mondta annak, amire számítottam, és ettől csak jobb volt hallani. Nem fogom egyhamar elfelejteni. És ekkor Drina int, Haven felvisít, Roman vigyorog, megfogják egymás kezét, és valami – csak számukra látható – dolog felé suhannak, majd egy ragyogó, fehér villanással eltűnnek.

huszonöt Damen a karjába vesz, szorosan magához ölel, aztán felemel és megpörget. A hajam fényes, aranyszínű köpenyként lebben utánam, amikor megpördülve nevetünk és táncolunk, aztán csodálkozva bámuljuk, amint az imént még kopár környék átalakul. Az üvegbörtönök törött szilánkjai a földbe süllyednek: először homokká, majd gazdag, sötét termőfölddé válnak, amely azonnal tápanyaggal szolgál a kiégett fáknak. Azok kiegyenesednek, megnyúlnak, sűrű koronát növesztenek, gyökereiknél pedig lila és sárga vadvirágok nyílnak. Izgalom lesz úrrá rajtunk, tele vagyunk diadalittas örömmel. Damen hangja zene füleimnek: – Megcsináltuk! Kiszabadítottuk, kárpótoltuk őket, és még az ellenszer receptje is megvan, és ezt neked köszönhetjük! – Homlokon csókol, majd megpuszilja az arcomat, az orromat, a fülemet, majd elhúzódik, és így szól: – Ever, van fogalmad róla, hogy mit jelent ez. Úgy vigyorgok, hogy majd szétszakad az arcom, de szeretném, ha ő mondaná ki. – Azt, hogy végre együtt lehetünk. – Összeér a homlokunk, Damen szaporán lélegzik. – Vagyis minden gondunk megoldódott. Vagyis többé nem kell a bungalóba menni, még Alrikként és Adelinaként sem, persze, ha akarjuk, lehet. – Fel–le vonogatja a szemöldökét, és halk, mély hangon felnevet. – Csak visszatérünk a földi síkra, megcsináljuk a főzetet, aztán… – Elhallgat, és végigsimít az arcomon a hüvelykujjával, majd megcsókol. Ugyanolyan hevesen viszonzom a csókot. Érzékelem a vékony energiafátylat közöttünk, amely megóvja őt a Romannek köszönhetően halálos DNS–emtől. De ez – szintén Romannek köszönhetően – többé nem lesz akadály. Alig tudom elhinni, hogy közeleg a nap, amikor a csókok nem csak majdnem csókok lesznek.

Nemsokára képesek leszünk úgy élni, mint bárki más. Megérinthetjük egymást nyíltan, szabadon, aggodalmak nélkül – ahogy a bungalóban, csak sokkal jobb lesz, mert az lesz a valóság. Hamarosan a saját életünket élhetjük a múlt idejű előző életek helyett. Kicsit elhúzódom Damentől, és behunyt szemmel az ég felé fordítom az arcomat. Néma köszönetet mondok Romannek, bárhol legyen is, a csodás ajándékért. Aztán amikor újra megcsókolnám Dament, ő elkomorodva ellép tőlem, és kérdő tekintetemre egy biccentéssel válaszol a távolabb térdelő Lotus felé. Egy tó partján ül, tőlünk néhány méterre, ezüsthaja szabadon lebeg körülötte, és a mellkasához szorított kézzel halkan mormol valamit. Lótuszvirágok garmadája emelkedik ki a sáros, sötét hullámokból a felszínre. A lágy, fehér és rózsaszín szirmok felemelkednek, fénylő, zöld, cakkos szélű levelek ölelik őket, és egyik a másik után pattan fel, míg a víz is alig látszik a virágoktól. Lotus egy ideig mozdulatlanul térdel. Az elé táruló csodaszép látványon meditál, aztán felénk fordul, és az arckifejezését ugyan zavartnak nem mondanám, de nem tükrözi a mi kettőnk diadalittas érzéseit. Damen szeme összeszűkül, megfeszül az álla, és felkészül a rossz hírre. Óvatosan Lotus felé indulunk, és mindketten hátrahőkölünk, amikor az asszony feláll a sáros folyópartról és ránk néz: – Gratulálok. Várunk. Várunk valamire. De egy ideig semmi sem történik. – Most már visszatérhettek a földi síkra, ha kívánjátok. – Pillantását kettőnk között váltogatja. Damen megszorítja a kezemet, neki aztán nincs szüksége biztatásra. Több mint lelkes az indulással kapcsolatban, és nem látja értelmét, hogy még több időt töltsünk itt. De én megvetem a lábamat. Érzem, hogy még nincs vége, van még valami, amit Lotus szeretne megosztani velünk. – Jól csináltátok. Minden kivirágzott. – A még mindig nyíló virágok felé int, és a tájra mutat. – Kiszabadítottátok az elveszetteket is. – A két tenyerét összetéve a szívéhez emeli, egyszerű aranygyűrűje felvillan. –

Így szabadon elmehettek. Visszatérhettek halhatatlan életetekbe. Bár azon töprengek… Nézünk rá, én kíváncsian, Damen feszülten, a keze ökölbe szorul. – Azon töprengek, vajon vissza akartok–e térni azok után, amit megtudtatok. Vajon a fizikai halhatatlanságot választjátok–e most, hogy tudjátok a lélek igazságát. Damen a szemét forgatva felmordul, és próbál elvonszolni. De én maradok, és Lotusra pillantva így szólok: – Azt akarod mondani, hogy van választásunk? Egyik gacsos kezével kisimít az arcából egy kósza hajtincset. – Ó, hogyne! – feleli, miközben végigmér. – Mindig van választás. Kiút. Rosszalló vonallá préselem a számat, és próbálok rájönni, hogy mit jelent ez. Nem tetszik a végeredmény, egyáltalán nem tetszik: – Ha a halálra utalsz, mint kiútra, akkor… – Megrázom a fejemet, pislogok párat, és alig hiszem, hogy ilyesmivel merészel előhozakodni. – Elfelejtheted. Az kizárt dolog. Ha nem emlékeznél, az egy útra szóló jegyet jelent Árnyvidékre az olyanoknak, mint mi. És mivel elég jó munkát végeztünk a hely megtisztításával, utálnám, ha visszafordulna a régi önmagába. Nem beszélve arról, hogy nincs garancia arra, hogy valaki felbukkan és kiszabadít minket, ahogy mi Romant, Drinát, Havent és a többieket. – Elhallgatok és kifújom a hajamat az arcomból, de ennyi idő alatt Lotus nem tud közbevágni. – Valószínűleg azzal is tisztában vagy, hogy már megvan az ellenszer, legalábbis a receptje. Vagyis egészen új életcélunk van, egy igen jó ok arra, hogy tovább éljünk. Örökre egymáséi lehetünk. Élhetjük az életet, amiről nem is álmodhattunk. Végül pedig az egész meghalás ügy eléggé vitás, mivel ugyebár nem tudunk meghalni. Amikor Haven megölt, sikerült felülemelkednem a gyenge csakrámon. Legyőztem a gyengeségemet, jó döntést hoztam, és visszatértem az élők sorába, most pedig megölhetetlen vagyok. – Vállat vonok, tudom, hogy furán hangzik, de a fura itt viszonyítás kérdése. – Valóban halhatatlan vagyok. Örökre itt maradok. Nem megyek sehová, és tényleg azt szeretném, ha Damen se menne sehova. – És te? – fordul Damenhez. Semmi hatással nem volt rá a kirohanásom. – Te is egyetértesz? Így érzel?

Damen homlokráncolva mered rá, és fogcsikorgatva egy határozott ”Persze hogy egyetértek!” hagyja el a száját. Aztán megszorítja a kezemet, és menni készül. Én is szívesen mennék, de a kíváncsiságom erősebb, és tudni akarom, hová vezet ez a beszélgetés. Talán már tudom is, amikor megkérdezem: – Ez a kiút, amire utaltál, vajon számunkra jelent kiutat, vagy számodra? – Eszembe jut, amit korábban mondott, hogy engedjem szabadon őt, de hogy honnan, azt nem árulta el. Itt ragadt? Árnyvidék foglya üvegkalitka nélkül? A szokásos találós kérdéssel válaszol: – Nektek, nekem, mindenkinek. Mire megtudtam az igazságot, már túl öreg és törékeny voltam, hogy elinduljak az útra. De most itt vagy. Csak ezért jöttél vissza. Látom a szemedben, a fényben, ami körülvesz, Te vagy a kiválasztott. Az egyetlen. Sokak élete van a kezedben. – Szóval… alapvetően azt mondod, hogy az utam még korántsem ért véget? Hogy még mindig egy csomó mindent kellene elintéznem. – Összeszűkült szemmel próbálok rájönni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de arra hajlok, hogy nem tetszik a dolog. Lotus bólint, és a pillantása rabul ejt. – Már nagyon közel jársz. A legjobb továbbindulni innen, ahol most vagy. Ha az ember végzete forog kockán, egyik lépésből következik a másik. – Aha, persze – így Damen. Morcosabb, mint gondoltam volna, össze is rezzenek, amikor megszólal. De Lotus javára írható, hogy ő nem válaszol, nem rezdül, csak áll ott és a szokásos nyugalommal méregeti Dament. – Persze, már megyünk is – csóválja a fejét. – Bocsáss meg, Lotus, de egy kicsivel többet kell elárulnod ehhez. Everrel már átmentünk a darálón egyszer, és jól jöttünk ki belőle, megszereztük, amit akartunk, ami teljessé teszi az életünket. És most azt hiszed, hogy csak úgy felbukkanhatsz, elénk hajíthatsz egy újabb fejtörőt, amivel eltérítesz a diadalunktól, és újabb bajok felé terelhetsz? Amelyeket egyedül te kreáltál? Hát, ezt át kellene gondolnod! – Tényleg – teszem hozzá Damen ellenkezésétől felbátorodva. – Miért kellene egyáltalán elgondolkodnom a dolgon? Miért nem keresel mást, egy másik halhatatlant esetleg? Nem volt részünk még elég bajban?

De ahelyett, hogy válaszolna, Damen felé fordítja a fejét: – Damen, tényleg én kreáltam? Vagy inkább te? Damen a szemébe néz, de összeszorítja a száját, nem hajlandó beszélni. És amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem kíván Lotushoz szólni, oldalba bököm a könyökömmel: – Miről beszél? Mit nem mondtál el? Nyel egyet, a földet rugdossa, és addig várat, amíg csak lehet, aztán mély levegőt vesz és válaszol: – Azt állítja, hogy ő az egyik árva. Megmentettem a himlőtől hatszáz évvel ezelőtt, amikor megitattam az elixírrel. Hátrahőkölök, és gyakorlatilag majd kiugrik a szemem. – És? Igaz? – kérdezem, amikor végre visszajön a hangom. Vajon ezt miért nem említette egyikük sem? Vajon ezt mutatta aznap, amikor némán beszélgettek? Damen vállat von, végigsimít a homlokán és körülnéz. – Nem. Kizárt. Lehetetlen. Csak kitalálja – feleli. Láthatóan sokkal feldúltabb, mint amennyire kimutatja. Egy pillanatig hallgat, összeszedi a gondolatait, és hangos sóhaj kíséretében folytatja: – Őszintén? Nem tudom. Azóta kotrok az agyamban, mióta elmondta, de egyszerűen nem emlékszem. Az ő szava az emlékezetem ellen, így nem lehet biztosan állítani. Általában a szem elárulja, mivel az a lélek tükre és a többi, de az övé olyan beteg, hogy teljesen felismerhetetlen. Egy kicsit sem ismerős. – Megrázza a fejét, Lotusra néz rosszalló pillantással, majd visszafordul hozzám, és ellágyul az arca. – Ever, ne felejtsd el, hogy hatszáz éve láttam ezeket az embereket utoljára! És csak azért nem mondtam azelőtt, mert nem akartam, hogy feleslegesen aggódj, főleg, ha nincs bizonyíték az ellenkezőjére. Amúgy pedig csak érted, illetve értünk aggódom, itt a jelenben és a jövőben is. A múlt már nem aggaszt. Drinán és Romanén kívül fogalmam sincs, mi lett az árvákkal. Nem tudom, mi történt velük, miután… – De Roman tudta – vágok a szavába, amikor eszembe jut, mit mondott Haven Roman naplóiról. Damen és Drina továbbléptek, de Roman ott maradt, kapcsolatban velük. Végül felfedezte, hogyan alkothatja meg ő is az elixírt, és amikor a hatás múlni kezdett úgy százötven év múlva, amikor a halhatatlanokon kezdtek megmutatkozni az öregedés jelei, mindannyiukat felkutatta, és megitatta őket újból. Százötven évente

megismételte a procedúrát egészen mostanáig. Nem beszélve arról, hogy nem tudni, hány embert változtatott át ő maga. Az Árnyvidéken kiszabadított ismeretlen lelkek száma alapján sokan, nagyon sokan lehetnek még. Lotust tanulmányozom. Vajon mikor ihatott legutóbb az elixírből? Még sosem láttam ilyen öreg embert, mint ő, halhatatlant egyáltalán nem. Minden halhatatlan, akit ismerek, fiatal, szép, kicsattan az egészségtől és az életerőtől, fizikailag pedig minden elképzelhető értelemben tökéletes. Ő viszont épp az ellenkezője: öreg, megviselt, a bőre papírvékony, a teste törékeny, mintha a legkisebb szellő is elfújhatná, vagy millió kis szilánkra törhetné. Damennel mindketten elmerülünk a gondolatainkban, így aztán meglep, amikor Lotus előreszökken és megragadja a kezünket. Ősöreg szeme felvillan, amikor a gondolataink összekapcsolódnak és az elménkbe vetül egy sor kép, amelyekre nem számítottunk. Amelyek láttán megkérdőjelezek mindent.

huszonhat Lotus összefonja az ujjait a miénkkel. Száraz, hűvös, de meglepően erős a keze. Arcképek, szépianyomat–szerű portrék sorjáznak előttünk egymás után, míg végül mozgóképpé folynak össze. Az árvákat látjuk, felsorakozva, a sor egyik végén Damen és Drina, a másikon Roman és Lotus áll. Lotus sötét hajú, ragyogó szemű kislány volt: Pia. Nem sokkal az után, hogy megitta az elixírt, megszökött az árvaházból a többiekkel, de egy tisztes család magához vette a járványban elveszített gyermekük helyett. Eleinte normális életet élt, amíg rá nem döbbent, mi lett belőle, felnőtt, férjhez ment, de aztán nemsokára rájött, hogy ő más. Nemcsak hogy gyermeket nem tudott szülni, de azt sem tudta, miért öregszik meg körülötte mindenki, miközben ő ugyanolyan marad. A felismerés után, mint minden halhatatlan esetében, gyanakvássá nőtt a kérdés, majd hisztérikus, irracionális félelemmé. Egy éjjel fogta néhány holmiját, és elmenekült, hogy soha többé ne térjen vissza, vagy legalábbis néhány száz évig semmiképp. Vándorolt. Újra megházasodott – nem is egyszer. Elszánta magát, hogy minden férjével olyan sokáig marad egy helyben, amíg csak lehet, de a folyamatos menekvésvágya olyan elviselhetetlenné vált, hogy egy idő után könnyebb volt egyedül élnie. Idővel meggyűlölte a halhatatlanságát, kereste a módját, hogy visszafordítsa, szeretett volna újra visszatérni az élet normális rendjéhez, úgy élni, ahogy mindenki más. Utazgatott. Először Indiába, majd Tibetbe, ahol misztikusok, sámánok, guruk, lelki vezetők segítségével megtanulta, hogyan tisztítsa meg testét–lelkét. De ők sem tudták megmondani, hogyan tehetné semmissé a sok éve meghozott döntést. Pia túl fiatal volt még akkoriban ahhoz, hogy megértse a következményeket. Kutatásainak iróniája az volt, hogy akaratlanul is segített megerősíteni a csakráit, így teljesen

sebezhetetlenné tette saját magát, immúnis volt arra az egyetlenegy dologra, amit keresett: a megkönnyebbülésre, amelyet csak a halál hozhatott volna meg. Végül olyan szakértője lett a tanulmányainak, hogy közismert csodatévő lett, a legkeresettebb gyógyító. A név, amelyet most használ, abból ered, hogy képes lótuszvirágot teremteni a tenyerében pusztán azzal, hogy behunyt szemmel úgy kívánja. Erre nem csak Nyárvidé– ken, hanem a földi síkon is képes volt. Cölibátusra szánta el magát, magányos életre, de a sorsnak más tervei voltak vele, és nemsokára szerelmes lett. Valódi, igaz szerelemmel. Olyan szerelem volt az, amelyet, bár több férje is volt korábban, még sosem tapasztalt. Elegendő bizalommal volt a férfi iránt ahhoz, hogy rábízza létezése titkát, és megpróbálja meggyőzni szerelmét arról, hogy keresse fel Romant, hogy ő is ihasson az elixírből, és olyan legyen, mint Lotus, így nem veszítik majd el egymást. De a férfi visszautasította. Inkább megöregedett. És amikor eljött a nap, hogy Lotus a szerelme halálos ágyánál térdelve meredt az ujjára húzott egyszerű aranykarikára, a férfi megígérte, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy ne szülessen újjá. Hogy ne térjen vissza a földi síkra. Állította, hogy inkább vár Lotusra, míg rájön, hogyan szabadulhat meg a halhatatlanságától, hogy aztán a túlvilágon újra találkozhassanak. Magára hagyta Lotust, aki megöregedett, aztán még öregebb lett. A teste végül úgy elaggott, hogy azért imádkozott, a puszta létezés okozta kimerültség fossza meg végül a lélegzetétől, a szívverésétől, hogy újra láthassa szerelmét. De mégis tovább élt. Folytatta a kutatásait, kereste a kiutat, és végül felfedezte a megoldást, de ekkor már túl idős volt az utazáshoz. Mégsem adta fel. A rég várt találkozás már csak karnyújtásnyira volt, és az elmúlt évszázadban minden árvát felkutatott, hogy felfedje nekik, amit megtudott, remélve, hogy egyiküket sikerül meggyőznie: induljon el az úton, és hozza vissza neki a halandó életet egy időre. Azt az életet, amelyet élnie kellett volna. Voltaképp mindegyiküknek választási lehetőséget kínált: kaptak egy második esélyt arra, hogy minden információ teljes tudatában újra eldönthessék, folytatják–e úgy, ahogy eddig. Ellentétben a fiatalkori

döntéssel, amikor is túl ifjak és rémültek voltak ahhoz, hogy átlássák a következményeket. Akkor gondolkodás nélkül elfogadták az elixírt. Drina határozottan visszautasította. Roman az arcába nevetett. A többiek csak a fejüket rázták és elzavarták őt. Damen volt az utolsó a listán, az utolsó reménység. De aztán megpillantott engem. – Azt hittem, elég, ha megtalálom a módját a lelkek kiszabadításának és Árnyvidék eltüntetésének, de úgy látszik, még akarsz tőlem valamit – meresztem rá a szememet, és kirántom magam a szorításából. Amikor közben hozzáér az ujjam a vékony aranygyűrűhöz a bal kezén, sajnálattal tölt el, hogy elvesztette a szerelmét, de nem tudom biztosan, mit kellene tennem. – Elküldtél abba a pokolba, és mindeközben nagyon jól tudtad, hogy még csak nem is az volt a feladat, ami a fejedben járt. Valami egészen mást terveztél számomra egész idő alatt! – Minden lépés elvezet a következőhöz – feleli sokkal nyugodtabban, mint én. – Minden, amit ebben az életben megtapasztaltál, és az is, amit az előzőekben, erre a pillanatra készített fel. A döntéseid okán kerültél ide. És miközben már sok mindent megvalósítottál, még sok minden vár is rád. Az út hosszú és fáradságos, de a jutalom nagyon nagy. Sokan várnak rád, akiket ki kell szabadítanod. Te vagy az egyetlen, aki megteheti. Ezért születsz mindig újjá, Ever. Be kell teljesítened a végzetedet. Hunyorogva nézem. Most használta először a valódi nevemet, vagy legalábbis a jelenlegi nevemet. Általában Adelinának szólít, vagy csak mutogat, miközben azt a kretén dalocskáját énekli. Nem tehetek róla, arra gondolok, hogy mit tehetnék még azok után, amiken keresztülmentem? Túléltem egy régi életet, amiről nem is tudtam, kis híján belefulladtam a Feledés Folyójába, majdnem megégtem élve a sivatag két napja alatt, kiszabadítottam az elveszett lelkeket Árnyvidékről, és visszaállítottam Nyárvidék eredeti pompáját. Ezek után nem tudom, hogy akarok–e új kihívásokkal szembenézni. Nem igazán. Hiszen végre karnyújtásnyira van a megoldás, amire Damennel eddig vártunk. Csak haza kell térnünk a földi síkra, összegyűjteni az alapanyagokat, kikeverni az ellenszert, és miénk az öröklét.

– Csak te derítheted ki az igazságot. Csak te találhatod meg. – Lotus szavai egyszerűek, semmi kérlelés vagy könyörgés nem hallatszik ki belőlük. – Pontosan mit is? – kérdezi Damen, meg sem próbálva elrejteni a haragját. De Lotust nem érintik meg a kifakadásaink. Úgy érzem, két hangulata van: a kissé kétségbeesett és a nyugodt, komoly. – Az Élet Fáját – feleli egyenesen Damenre nézve. – Csak Ever lelhet rá. Csak Ever szakíthat róla gyümölcsöt. A fa örökké terem, a gyümölcse megvilágosodást ad azoknak, akik keresik az igazi halhatatlanság titkát, a lélek halhatatlanságáét. Azok esetében, akiket bolonddá tettek, visszafordítja a hamis, fizikai halhatatlanságot. – És ha Ever nem megy? Ha hátat fordít neked meg ennek az egésznek, és visszatér a földi síkra? Akkor mi lesz? – kérdezi Damen kihívóan. – Az nagy kár. Akkor rosszul ítéltem meg őt. Alábecsültem. Akkor nem ismerte fel a sorsát, és sokan fognak ezért szenvedni. De ez teljes mértékben rajta múlik. Én csak kérhetem, ő dönt szabad akaratából, hogy megteszi–e. – Lotus hozzám fordul: – Megvan még a kis erszény, amit kaptál tőlem? Hunyorogva tátom a számat, teljesen elfelejtettem a kis selyemholmit, amit az út előtt adott, és azok után, amiken keresztülmentem, kétlem is, hogy megvan. Belekotrok minden zsebembe, és végül megtalálom a jobb farzsebemben. Összegyűrődött, de előveszem és felé nyújtom. Lotus arca mosolyra húzódik: – Emlékszel, mit mondtam, amikor átadtam? Átkutatom az emlékeimet. – Azt mondtad: ”Minden, amiről úgy véled, szükséges, itt van benne. Te döntőd el, mit jelent ez.” Vagy valami ilyesmi. Bólint. Vigyorog. Hatalmas foghíjait nézem, miközben így szól: – És ha erre gondolsz, mi az, amire a legjobban vágysz, mindenekfelett? Most, ebben a pillanatban mi az, amit akarsz? Tétovázom. A lábamnál zöldellő fűfoltot nézem. Szinte érzem Damen tekintetének súlyát, azon gondolkodik, miért nem mondom ki, miért a késlekedés. Én is ezen tépelődöm.

Miért nem tudom kimondani, miért érzem küzdelemnek, amikor ez pontosan az, ez az egyetlen dolog, amit egész idő alatt kerestünk Lotus szemébe nézve nagy nehezen, fásult, hanyag, érzelemmentes hangon így szólok: – Az ellenszer. Megvan a recept, de össze kell gyűjtenünk a hozzávalókat, kivárni a megfelelő holdfázisokat meg ilyenek. – Elhal a hangom. Zakatol a szívem, összeugrik a gyomrom, és miközben Lotus pillantása Damen és énközöttem vándorol, az ujjaim vadul rángatóznak. – Hát, így – bólint, mintha bevégeztetett volna. Amikor a gesztusára kétkedő pillantás a válasz, hozzáteszi: – Nézz bele az erszénybe! Tessék! Mindent megtalálsz benne, ami az ellenszerhez kell, köztük egy nagyon ritka növényt, amelyet nehéz fellelni a földi síkon, És igen, a holdfázisokról is gondoskodtam. És ezzel elcsoszog. Amikor utána kiáltok, megáll és visszanéz. – Csak tréfálsz, ugye? – Kizárt, hogy a selyemerszényben ott van minden, amit Roman azon a hosszú bevásárlólistáján felsorolt. Az erszény túl kicsi. Ahhoz a listához legalább egy telitömött sporttáska kell, vagy kettő. Letérdelek a fűbe, kioldom a zsinórt, és kiborítom a kis zacskó tartalmát. Levegő után kapok, amikor látom, hogy egy rakat gyógynövény, kristályok és apró fiolák látnak napvilágot. Fogalmam sincs, honnan kerülnek elő, mert a szütyő sokkal kisebb annál, mint hogy ennyi minden lehessen benne. – Minden ott van. Minden, ami kell. Csak kövessétek Roman utasításait, és tiétek az élet, amiről álmodtatok! Vagy mégsem? – néz rám Lotus. Nyelek egyet. Elszorul a torkom. Az előttem kiterített kincsekre meredek, a nehezen fellelhető, bonyolult összetevők bőkezű halmára, amit egész idő alatt kerestem, a gondjaink megoldása itt hever előttem, és csak a kezemet kell kinyújtanom érte. És tudom, hogy örülnöm kellene, magamon kívül kéne legyek a gyönyörtől, de a szavak folyamatosan ismétlődnek a fejemben, és nem tudom elfojtani a kételkedést, amelyet ébresztett: Vagy mégsem? – Valami baj van? – Lotus végigmér. – Meggondoltad magad? Van valami más, amit inkább szeretnél? – Ever… – Damen mellém térdel, hogy rá tudjak nézni, mondjak valamit, magyarázattal szolgáljak.

De képtelen vagyok. Hogy magyarázhatnám meg neki, amikor én is alig értem? Csak megharagszik. Nem fogja megérteni. És nem mondhatom, hogy ő lesz a hibás ezért. De ez a dolog ennél sokkal komolyabb. Visszakanyarodik egészen az utamhoz, a végzetemhez, ahhoz az okhoz, amiért folyton reinkarnálódom. És hirtelen rádöbbenek. Egyszerre világosan látom, hogy az ellenszer csak egy újabb kitérő az úton, nem az a válasz, amit valójában keresünk. Semmit sem fog megoldani. Nem fogja megoldani azt az egyetlenegy dolgot, amelyet mindennél inkább meg kellene oldania. Biztosan együtt lehetnénk a segítségével, de csak ennyi. Mintha egy ragtapasszal akarnánk bezárni egy tátongó sebet – a bajt, ami történt, nem szüntetné meg. Nem változtatna semmit azon a tényen, hogy rossz úton járunk. Amikor rájövünk, hogyan csaptuk be magunkat az elmúlt életeinkben azzal, hogy a fizikai halhatatlanságot választottuk a lelkünk halhatatlansága helyett, az ellenszer már nem lesz megoldás. Ha Damen és én tényleg egymásnak vagyunk teremtve, messzebbre, mélyebbre kell nyúlnunk ennél. Be kell ismernünk, hogy a gondjaink nem ott kezdődtek, amikor Roman átvert, hanem több száz évvel korábban, amikor Alrik nem tudta elviselni Adelina halálát. Ez csúcsosodott ki a Damenként történt reinkarnációjában, amikor tökéletesítette az elixírt és örökre megváltoztatta a lelkünk útját. Ha Damen és én tényleg egymásnak vagyunk teremtve, akkor képesek leszünk kiszabadulni ebből, és visszafordítjuk a múltbeli döntéseinket, visszafizetjük azt az óriási karmikus adósságot, amelyet felhalmoztunk. Megkeressük az Élet Fáját, leszedjük a gyümölcsét, és felajánljuk a többieknek is, hogy ők is megszabadulhassanak. Csak akkor tudunk majd továbblépni. Csak akkor élhetünk igazán boldogan, amíg meg nem halunk. Máskülönben kétségtelen, hogy egy újabb akadály fog az utunkba kerülni, és ez örökké így megy majd.

Mély lélegzetet veszek, de nem igazán van rá szükségem. Mintha újra érezném azt a lila ragyogást áradni belőlem. Soha nem voltam még ilyen magabiztos. – Van más, amit szeretnék. – Lotus szemébe nézek, és ő nagyon sokáig állja a pillantásomat. – Be akarom teljesíteni a sorsomat. Be akarom fejezni az utamat – mondom egyenletes, határozott, magabiztos hangon. – Végre akarom hajtani a feladatot, amire születtem Damen felszisszen mellettem, és tudom, hogy részben a kimondott szavak miatt, részben pedig azért, mert a selyemerszény tartalma egy csapásra eltűnik. De nem nézek oda. A tekintetem Lotuson pihen, aki most előttem áll, és kurta biccentés kíséretében rám mosolyog: – Ahogy kívánod.

huszonhét Miután Lotus magunkra hagy, sokáig hallgatunk. Damen elmerül vádló és felháborodott gondolatai között, én pedig készülök a pillanatra, amikor mindent meg kell magyaráznom. Végül megtöri a csendet: – Ever, hogy tehetted ezt? – Négy egyszerű szó, amely csontig hatol, de ez is a céljuk. A fejét rázza, próbálja felfogni. – Hogy tehetted ezt? Hogy dobhattad el? Komolyan! Meg kell magyaráznod, mert számomra semmi értelme. Egészen eddig saját magadat hibáztattad azért, hogy Roman becsapott. Miután elmagyaráztam, hogy azzal, hogy megitattál, megmentetted az életemet és a lelkemet Árnyvidéktől, még mindig meg voltál győződve arról, hogy te tehetsz mindentől, és egyetlen célod az ellenszer megszerzése lett. Annyira szeretted volna megszerezni, hogy hajlandó voltál belemenni nagyon kockázatos dolgokba is. Most meg, most, hogy végre sikerült megszerezni, amit egészen eddig kerestél, úgy döntesz, hogy eldobod, és elindulsz egy bolond vénasszony által kitalált útra valami fához, ami, már bocsáss meg, de nem is létezik! – A tekintetében ott vannak a kimondatlan szavak. – Szóval most arra van a legnagyobb szükségem, hogy megmondd: miért? Miért csináltad? Mégis mit gondoltál? A lábfejemet bámulom, a szavak átfolynak rajtam, forognak az agyamban, ismétlődnek újra meg újra, és ugyan a kérdést hallottam, tudom is, hogy Damen várja a választ, az agyam elakad a megfogalmazásán: valami fa. Valami fának nevezte. Megkérdőjelezi a létezését. Elképedek azon, hogy nem érti. Megdöbbent, hogy nem érti meg hogy ez a fa, és nem az ellenszer kínál igazi és tartós megváltást. Csak így fordíthatjuk vissza a fizikai halhatatlanságunkat. A fa az egyetlen lehetőségünk, hogy mindent megváltoztassunk. De talán majd akkor megérti. Vagy már most nagyon is érti.

És talán ezért van ennyire ellene. – Igazad van – nézek a szemébe. – Egészen eddig felelősnek éreztem magam. Ostoroztam magam, bűntudatom volt. Annyira elteltem a bűnbánatommal, hogy beleártottam magam olyan varázslatba is. amibe nem kellett volna. Még olyanokkal is megpróbáltam egyezkedni, akiktől távol kellett volna maradnom. Annyira elteltem az önsajnálattal, olyan kétségbeesetten próbáltam jóvátenni, amit tettem, hogy minden kockázatot vállaltam volna azért, hogy jóvátegyem. Neked. Nekünk. Hajlandó lettem volna megtenni bármit, amit kell, hogy együtt lehessünk. Az egész világom akörül forgott, hogy megszerezzem az ellenszert. Feláldoztam volna bármit. De most már tudom, milyen helytelen és téves volt ez a gondolat. Most mát tudom, hogy ahelyett, hogy egyedül az ellenszerre koncentráltam, arra kellett volna figyelni, hogy a lelkünket megmentsem. Damen nyel egyet, izeg–mozog. Tudja, hogy amit mondok, igaz. Látom a szemében, de elég egyetlen pillanat, és el is múlik. Az elhatározása egyre szilárdabb, egyre kevésbé akarja egyáltalán megérteni az álláspontomat, de ezzel csak arról győz meg, hogy folytassam. – Damen, hallgass meg, légy szíves! Tudom, hogy a felszínen őrültségnek tűnik, de ennél sokkal bonyolultabb ez. Végre értem. Végre tökéletesen megértettem. Ha Roman nem ragaszkodott volna hozzá, hogy szétválasszon kettőnket, akkor valami más megtette volna. Annak, hogy nem lehetünk együtt, az az oka, hogy az univerzum nem hagyja. A karmánk nem engedi. Vagy legalábbis addig nem, amíg nem tesszük jóvá, amit tettél. Amíg nem változtatjuk meg az életünk alakulását, illetve a lelkeink útját azzal, hogy visszatérünk arra az útra, amelyiken eleve járnunk kellett volna. Te magad mondtad, még mielőtt elindultunk volna, te is beismerted, hogy a létezésünk nem természetes, nem helyes. Hogy nem azt az életet éljük, amelyet a természet előírt számunkra. Hibásan választottuk a test halhatatlanságát a lélek halhatatlansága helyett. Ezek a te szavaid, Damen, nem én mondtam ezt. Azt is elismerted, hogy nagy áldozattal jár mindkettőnk számára, és hogy ez az oka annak, hogy folyton leküzdhetetlen akadályokba ütközünk, ezért romlik el minden helyrehozhatatlanul. Azt mondtad, ezért bukkan fel Jude újra és újra, és áll a boldogságunk útjába. A tudta nélkül a saját maga sorsát éli azzal, hogy próbál megóvni attól, hogy

újra elkövessük a múltbéli hibákat. – Nagyon szeretném, ha megértené, ha felfogná. Szinte már csak cincogok magas hangon. – Nem látod, milyen óriási lehetőség ez? Egy nagyon is valódi esély, hogy igazán együtt lehessünk, örökké, úgy, ahogy a sors elrendelte. Végre beteljesedhetne a sorsom, amire születtem. Amit már sok életidő óta be kellene teljesítenem, és végre készen állok, hajlandó vagyok megtenni. Remélem, hogy te is képes vagy erre. Velem. Az ajkamba harapva várom, hogy mit mond, legyen bármilyen nyers is, de Damen csak fejcsóválva elfordul. Olyan dühös, hogy nem tud a szemembe nézni. A foga között szűri a szavakat: – Azért nem lehetünk együtt, mert te épp az imént ”gondoskodtál" az ellenszer sorsáról. – Ökölbe szorul a keze. – Ever, nem értelek. Nem akarsz velem lenni? – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezem döbbenten. – Azok után amiken együtt keresztülmentünk csak azért, hogy veled lehessek: – Egy pillanatra behunyom a szemem, hogy uralkodni tudjak a légvételeimen és a szavaimon: – Nem hallottad, amiről eddig beszéltem. Hogyne akarnék veled lenni! Jobban akarom, mint gondolnád! De nem így. Nem az ellenszer segítségével. Van más módja. És jobb is, erre most már meg merek esküdni. Damen, végre jóvátehetjük azt a szörnyűséget, amit elkövettünk, végre kapunk egy lehetőséget, hogy olyan életet éljünk, amely számunkra elrendeltetett. És ha sikerül nem lesz szükségünk elixírre meg ellenszerre. Nem érted, mit jelent ez? Nem látod, mennyire fontos? – Fontos? – Damen szinte köpi a szót. – Ever, te hallod is, amit mondasz? Mi lehetne fontosabb a szerelmünknél? Nem ez hoz össze minket újra meg újra? A vitától, a makacssága mérhetetlen mélységétől kimerülten felsóhajtok. Elszántan szeretném megértetni vele, mielőtt késő lesz, mielőtt el kell indulnom, és ő nem lesz hajlandó velem tartani. – Ez csak az egyik ok – felelem. – A másik az, hogy minden egyes alkalommal, amikor reinkarnálódom, kapok egy újabb lehetőséget arra, hogy beteljesítsem a sorsomat. Hogy jóvátegyem, amit akaratodon kívül elkövettél olyan sok éve. És ez a jóvátétel az egyetlen módja annak, hogy szabadon éljünk és szeressük egymást.

Damen felsóhajt. Távolba révedő tekintettel hallgat, olyan sokáig,, hogy már meg akarom törni a csendet, amikor megszólal: – Valamit még tudnod kell. Ránézek. – A fa csak legenda. Mese. Valójában nem létezik. A legenda állítja, hogy ezer évben egyetlenegy gyümölcsöt hoz, amely halhatatlanságot ad annak, aki előbb odaér. Mondd csak, ez számodra valóságnak hangzik? Nem vagyok hajlandó reagálni a hangjában bujkáló gúnyra. – Egy éve még Nyárvidék sem tűnt valóságosnak. Sem a médiumi képességek, kísértetek, csakrák, aurák, varázslat, időutazás, reinkarnáció, halálközeli élmények, médiumok, manifesztáció, a drágakövek ereje, vagy a halhatatlanságot nyújtó elixír. – Megvonom a vállam. – Akkor ki tudja, a fa létezik–e egyáltalán? És gondold azt, hogy létezik, Damen! Van fogalmad róla, hogy mit jelent ez az út? – Végigmérem Dament, hogy legalább egy kicsit próbáljon megérteni. – Ha sikerrel járunk, megszabadulsz a karmikus adósságtól. Jóváteheted a múltadat. Újrakezdheted. Tiszta lappal. Lehet, hogy sosem kényszerítettél senkit arra, hogy igyon az elixírből, vagyis engem kivéve senkit… – Vékony vonallá keskenyedik a szám, aztán a fejemet csóválva hozzáteszem: – Talán túl fiatal voltál, naiv és tapasztalatlan, hogy teljesen felfogd a tetteid hosszú távú következményeit és a veszélyt, amibe sodortál minket. Meg Árnyvidék puszta létezését, amiről nem tudtál, míg oda nem keveredtél, de a lényeg az, hogy talán nem önszántadból ítéltél egy csomó lelket arra a feneketlen ürességre, de oda vezettek az események. Ez az egyetlen lehetőséged, hogy helyrehozd. Az egyetlen lehetőséged, hogy választást kínálj azoknak, akiket az elixír változtatott át. Lehet, hogy ezt az esélyt soha többé nem kapod meg. – Soha nem akartam ártani neked – feleli Damen alig hallhatóan. – Nem akartam ártani senkinek. – Elkapom a pillantásában a fájdalom és az önvád semmivel össze nem téveszthető villanását, mielőtt lesüti a szemét. – Nem számítottam tőled ilyen vádra, sem arra, hogy az együtt töltött örökkévalóságot átoknak tekinted majd. Vagy, hogy azt mondod, ”arra a feneketlen ürességre ítéltem” a lelkeket. – Én Árnyvidékről beszéltem, Damen, nem a közös jövőnkről,

– De nem Árnyvidéken vagyunk. A jövőnk pedig most van. Most! Még megvan az ellenszer receptje, még nincs késő. Csak annyit kell tennünk, hogy lelépünk innen, vissza a földi síkra, és összegyűjtjük a hozzávalókat. De te inkább valami ámokfutásba kezdenél annak reményében, hogy visszafordítsd a szörnyű átkot, amit rád hoztam. – Damen, nem úgy értettem… Tiltakozva felemeli a kezét, és megtört hangon így szól: – Semmi baj. Tényleg. Hidd el, nem mondtál semmi olyat, ami már milliószor ne jutott volna eszembe. Csak tőled hallani… Hát ez keményebb volt, mint gondoltam. Szóval, ha nem baj, szerintem én most hazamegyek a földi síkra. Gondolkodnom kell. Közben összegyűjtöm az ellenszer hozzávalóit. Végül is, ha már az örökkévalóságig itt ragadsz mellettem, legalább lehessen részünk bizonyos… örömökben, amelyek elviselhetőbbé teszik az életedet.

huszonnyolc Nézem, ahogy hazaindul, és bonyolult érzelmek labirintusában száguldanak a gondolataim. Szeretnék áttörni a halványuló fényfátylon, amelyen keresztül a földi síkra utazik, hogy vele mehessek. De egy részem, a nagyobbik, folytatni akarja az utat. Az utat, amely már rég esedékes. Riley egy gondolatának emlékével bátorítom magam. Akkor mondta ezt, amikor hiábavaló kísérletet tettem az időutazásra, és csak a legutóbbi életembe sikerült visszatérnem. A baleset előtt, amely újra az életemet követelte, odahajolt hozzám, és így szólt: Arra gondoltál már, hogy talán túl kell élned? Hogy talán nem is Damen mentett meg? És bár akkor ötletem sem volt, hogy ez mit jelent, most már tudom. Ezért tértem vissza. Ez az én utam, és talán nem lesz több lehetőségem, hogy beteljesítsem a sorsomat. Vagyis nem hagyhatom, hogy Damen félelmei eltérítsenek attól, amit tennem kell. Értem én a döntését, hogy nem akarja megkeresni a fát. Saját magát hibáztatja, hogy megitatott az elixírrel, hogy megváltoztatta a sorsom alakulását, a lelkem utazását. Én meg azért akarom megtalálni a fát, hogy visszafordítsam mindezt, hogy olyan legyen minden, amilyennek lennie kell. Az a baj, hogyha nincs fa, akkor nincs eredmény sem. Csak Damen, én és a mélységes megbánás az örökkévalóságig. De én tudok valamit, amit ő nem. Hogy a fa létezik. A lelkem mélyén tudom. És amint megtalálom, Damen megszabadul a bűntudattól és a lelkiismeret–furdalástól. A bűntudattól, aminek értelme sincs, hiszen minden, amit tett, minden döntése a legjobb szándékról árulkodik. Talán félelemből tette, de a hajtóerő a szeretet volt.

De mivel ezt nem tudom elmondani neki, meg kell mutatnom. Így aztán most, hogy a szívem mélyén tudom, mit kell tennem, manifesztálok néhány szükséges dolgot, mielőtt egy olyan helyen találnám magam, ahol ez nem lehetséges: elemlámpát, hálózsákot, vizet és ételt, egy könnyű dzsekit, strapabíróbb cipőt és egy hátizsákot. Miután erről gondoskodom, fejben listát készítek arról, hogy eddig mit sikerült megtudnom a fáról. Damentől, Lotustól és a Jude üzletében látott könyvekből meg filmekből. Miközben elindulok az ösvényen, ismételgetem magamban az információkat. A fa rejtély – ez igaz. Egyesek azt állítják, hogy csak mítosz – ezt majd meglátjuk. Azt is mondják, hogy ezerévente egyetlen gyümölcsöt hoz – ha így van, remélem, hogy idén van a szüret, és én érek oda először. Ellenkező esetben állati sokáig kell majd várnom. Megállok, behunyom a szememet, és Nyárvidék bölcsességére hangolódom. Rábízom, hogy vezessen a megfelelő irányba, és a lábam meg is mozdul, látszólag a saját akaratából, és amikor lenézek, örülök, hogy túrabakancsot gondoltam a lábamra. Nagy fűcsomókat hagyok el, aztán porfelhőket ver fel a lábam, amikor a növényzet földútnak adja át a helyét. Csak a bakancsom talpának vastag recéiben bízhatom. A táj újból változik, durva, éles sziklákkal és kövekkel teliszórt, hajtűkanyarral és bukkanókkal tarkítottá válik az út, így lassítanom kell. De akármilyen csalóka is a terep, nem adom fel, eszembe se jut visszafordulni. Még akkor is elszánt vagyok, amikor végül elkeskenyedik és meredeken kanyarog felfelé, miközben mindkét oldalon feneketlen mélység tátong. Nem fordulhatok vissza. Igyekszem egyenletesen lélegezni, és mindent elkövetek, hogy ne kelljen lenéznem. Csak mert nem halnék meg, még nem keresem a veszélyt. Ha van rá mód, inkább biztonságra törekszem, amíg csak lehet. Az ösvény még magasabbra vezet, és amikor már havazni kezd, elgondolkodom, hogy van–e valami köze a szintkülönbséghez. De nem mintha számítana. Attól még, hogy tudom az okát, ugyanúgy meg– megcsúszik a lábam az alattam tátongó mélység szélén. Attól még jéghideg a bőröm, és elkékülök. A hátizsákba gyűrt könnyű dzseki aligha alkalmas ilyen alacsony hőmérséklet átvészelésére, így behunyt szemmel varázsolni próbálok

egy újat, valami nagy, bélelt holmit, amitől úgy nézek majd ki, mint egy formátlan gombóc. De amikor semmi sem történik, sehol a kabát, tudom, hogy elértem arra a pontra, ahol a varázslat már nem működik. Saját magamra kell hagyatkoznom, és arra a néhány dologra, amit előrelátóan magammal hoztam. Belebújok hát a dzsekibe, lehúzom az ujját, hogy eltakarja a bénára fagyott kezemet, és az ösvényre szegezem a pillantásomat. Az eszem a végzetemen jár, eltökélem, hogy úgy teljesítem be, ahogy tudom, és közben emlékeztetem magam a már túlélt kalandokra, az egy éve még elképzelhetetlennek tűnő akadályokra. Minden összpontosításom ellenére, a fáról tudott tények folyamatos ismételgetése ellenére végül nagyon elfáradok, és annyira fázom, hogy képtelen vagyok továbbmenni. Elkezdek keresni egy helyet, ahol letáborozhatok, de nemsokára rájövök, hogy nincs ilyen hely A jéghideg táj nem kínál semmilyen pihenési lehetőséget. Ledobom a táskámat a fagyott földre, és ráülök. A térdemhez nyomom az orromat, és átölelem a két lábamat, hogy megmelegedjek és megtámasszam magam, de hiábavaló kísérlet. Próbálok aludni, de nem tudok. Próbálok meditálni, de az agyam nem lassul le. Azzal töltöm az időt, hogy önmagamat győzködöm: helyesen döntöttem. Hogy a nyomorult helyzetem ellenére minden jó, minden rendben van, és pontosan így is kell lennie – de ez kicsit se nyugtat meg. Nagyon fázom. Hullafáradt vagyok, és kimerült. De leginkább magányos. Hiányzik Damen. Akárhogy próbálom meggyőzni magamat, nincs az a pozitív gondolat, ami pótolhatná a valódi, csodálatos vigaszt, amit az jelentene, ha ő mellettem lehetne. Végül ez segít. Damen gondolatára lehunyom a szememet, és elsodródom valami más, jobb helyre. Ahol csak ő van és én, és nincs semmi baj. Nem tudom, meddig alszom, de amint kidörzsölöm az álmot a szememből, látom, hogy megváltozott a táj. Az ösvény még mindig lehetetlenül keskeny, még mindig ott a hatalmas, tátongó szakadék, de az évszak megváltozott. Már nem tél van, vagyis nem kell összekucorodnom a hideg hóviharban.

Szemerkél az eső, csillapíthatatlan, tavaszi eső, amely sárrá változtatja a talajt, és semmi jelét nem adja, hogy el szándékozna állni. Talpra kecmergek, és gyorsan kibújok a dzsekiből, hogy a fejemre kössem, és ne ázzak el még jobban. Tyúklépésben haladok az ösvényen, óvatosan, és lemondok közben az inspiráló gondolatokról, emlékekről és minden másról, mert minden erőmmel arra összpontosítok, hogy biztosan haladjak, és ne bukjak át a szakadék peremén. És amikor az eső izzó napsütésnek adja át a helyét, ami kiszárítja a talajt, a szemem sem rebben. Amikor ugyanezt a napsütést meleg, fülledt szellő hűti le kissé, tudom, hogy a nyárból ősz lett. Addig ismétlődnek az évszakok, amíg már rá sem hederítek, rutinná válik. Télen bebugyolálom és hibernálom magam, aztán a dzsekivel óvom magam a tavaszi esőtől, nyáron trikóra vetkőzve megyek tovább, aztán ősszel visszaveszem a pólómat, dzsekimet. De csak megyek tovább, és mindent elkövetek, hogy beosszam az ételt és italt, amit magammal hoztam, és hogy ne essek pánikba. Utóbbi nem igazán sikerül. Hirtelen történik valami, ami tényleg megdöbbent. Amit még sosem láttam itt. Még Árnyvidék legmélyebb poklában sem. Besötétedik. Jó, talán nem lesz töksötét, de azért sötét. Vagy legalábbis félhomály. Mint amikor leszáll az este, bealkonyul. Kísérteties, komor pillanat, amikor minden csak önmaga árnyéka. Amikor nehéz megkülönböztetni a tárgyakat a saját árnyékuktól. Megállok, és megcsúszik a lábam: sziklák potyognak a mélybe, akár én is leeshettem volna. A szívem vadul ver, miközben összeszedem magamat, megbizonyosodom róla, hogy minden rendben. – Hát ez nem tetszik – töri meg a hangom a csendet visszhangozva. Ezennel hivatalosan is beálltam a magukban beszélő elmebajosok közé. – A sötét, meg a köd… – ráncolom a homlokomat. Az ösvény sűrű, homályos, fehér ködbe burkolózik, amely látszólag a semmiből keletkezett. Nem láthatom, hogy mi van a ködben, és azt sem, hogy arra lenne a fa, vagy hogy a jó úton haladok. – Ez nem néz ki jól. – A hangom olyan vészjósló, hogy csak nyugtalanabb leszek tőle. Körülnézek, és azon gondolkodom, hogy most mi legyen. Figyelem, amint a köd nő, terjeszkedik, és egyenesen felém siklik lüktetve, mintha

élne. Ezt látva fontolóra veszem, hogy talán vissza kellene fordulni egy kicsit, megpihenni valahol, és megvárni, míg felszáll a köd. De addig tétovázom, míg késő lesz. A köd megérkezett. Már körül is vesz. Olyan gyorsan, hogy elnyel egy szempillantás alatt. Fehér kavargás borít be, szitáló homály. Kétségbeesetten kapkodok, próbálom össze szedni magam, hadonászok, hogy egy kicsit eloszlassam magam előtt. De nincs értelme. Fuldoklom az áthatolhatatlan, fehér párában. Elfojtok egy kiáltást, amikor már a felemelt kezem ujjait sem látom. Amikor már nem tudom, merre van előre vagy hátra, a hátizsákba nyúlok a zseblámpáért, és bekapcsolom, de semmi haszna. Nem képes áthatolni a fénye a ködön. Veszélyesen közel állok a pánikhoz, amikor meghallom. Távoli férfihang szűrődik felém, hátulról. A nevét akarom kiáltani, olyan hangosan, ahogy csak bírom. A hangom erőtlen, magas, tudatom vele, hogy itt vagyok, nem mozdulok, várok, amíg megtalál. Megkönnyebbülten felzokogok, amikor megérzem a karomra kulcsolódó kezét, amint szorosan magához ölel. A karjába bújok, a mellkasára hajtom a fejemet, és a nyaka hajlatába fúrom a homlokomat. Csak ekkor veszem észre, hogy nem Damen az.

huszonkilenc – Ever. Az arca a hajamhoz simul, szájával a fülemet keresi, és férfihangot hallok, de számomra ismeretlent. A köd csak sűrűsödik, egyre nehezebbé teszi, hogy megállapítsam, kihez tartozik a hang. A teste hozzám simul, én pedig szorosan behunyom a szememet, próbálok a fejébe látni, de hasztalan. Bárki is az, nagyszerű pajzzsal rendelkezik efféle esetekre. Elhúzódom tőle, kiszabadítanám magam az öleléséből, de hiába. Leküzdhetetlenül erős és kapaszkodik belém, akár egy fuldokló, aki az őt kimentőt is lehúzza magával a víz alá. – Óvatosan – szólal meg. Leheletének hidege megcsapja a nyakamat, az ujjai nyomása átsugárzik a ruhámon. Hideg lehelet. Még hidegebb ujjak. Szokatlan testi erő. És nem hallom a gondolatait. Ez csak egyet jelenthet. – Marco? – kockáztatom meg a kérdést. Vajon Misa is itt van? Ritkán láttam eddig őket egymás nélkül. – Aligha. – Válaszát mély, gúnyos nevetés követi, ami egyáltalán nem illik a körülményekhez. – Akkor ki…? – Roman valamelyik másik halhatatlanja lehet, töprengek, de nem kell sokáig várnom a válaszra. – Rafe vagyok – feleli mély, halk hangon. – Lehet, hogy nem emlékszel, néhányszor találkoztunk csak. Bár hivatalosan soha. Nagyot nyelek, mert fogalmam sincs, hogy ez most jó hír–e. Rafe mindig egy rejtély volt számomra, bár most nem agyalok túl sokat rajta. Legfőbb gondom, hogy kiszabaduljak a szorításából. A többi ráér. – Remélem, hogy nem ijesztettelek meg. – Egy kicsit lazít az ölelésen, de nem eleget ahhoz, hogy visszanyerjem a szabadságomat.

– Kiszaladt a lábam alól a talaj. Beleestem a kanyonba. Szerencsére nem értem el az alját, feltéve, ha van alja. Egy sziklakiszögellésen lógtam, aztán úgy nagyjából az örökkévalóságig tartott, míg visszataláltam az útra. Amit amúgy mondani könnyű, míg az ember meg nem látja, mi a helyzet. Annyi évszakon gyalogoltam át, hogy elvesztettem a fonalat. Mindegy, már épp feladtam volna, vagy inkább kivártam volna, míg felszáll a köd, amikor lépteket hallottam és a hangodat. Épp ennyi kellett, hogy gyorsabban másszak és rátaláljak a biztonságos útra. Már attól is könnyebb lett, hogy tudtam, nem vagyok egyedül ezen az isten háta mögötti helyen. De meg kell mondjam, kicsit meglep, hogy egyedül talállak itt, Ever. Azt hittem, Damennel jársz. És kivel beszéltél egyáltalán? Magadban? Összeszűkül a szemem. Inkább nem válaszolok a kérdésére, vagy inkább azt nem akarom elárulni, hogy egyedül vagyok. Gúnyolódik. Egy kicsit sem őszinte. És a köd ugyan jól eltakarja az arcát, és csak sötét, hullámos haja vonalait tudom kivenni, nem kell látnom, hogy tudjam. A hangjából kicsengő megvetés tisztán és világosan hallható. – Ha engem kérdezel, két választásunk van – szólal meg újra, mintha csak baráti eszmecserén vennénk részt, kölcsönösen kielégítő és kellemes megoldást keresve egy problémára. – Kivárhatjuk itt ücsörögve, míg felszáll a köd, vagy visszamegyünk és lelépünk innen. Én a lelépés mellett voksolok, hát te? Kismillió válasz tolul a nyelvemre, de összeszorítom a számat, mielőtt olyat mondanék, amit örökké bánni fogok. Rafe közelségétől a frász jön rám, szeretném lefeszegetni az ujjait a karomról, de nem tehetem. Nem, azok után, amit megtudtam. Most, hogy tudom, mind egyek vagyunk, mindünket összeköt valami, már nem működnek a régi válaszaim. De ettől még nem kell belemennem egy szóváltásba. Rafe szándékai egyértelműen rosszak. Elenged végre, én pedig próbálok minél messzebbre kerülni tőle, és elcsendesíteni minden aggodalmas, paranoiás és rettegéssel teli gondolatot, amelyeket a puszta jelenléte teremtett. Először is nem akarom, hogy kihallgassa a gondolataimat, másodszor pedig meg kell tisztítanom az elmémet, hogy újra arra összpontosíthassak, hogy merre lehet a fa. De az agyam üres.

Nyárvidék mindent megadott, amit meg akart adni. Ami mostantól kezdve történik, az teljes mértékben rajtam múlik. Rafe jön utánam, a léptei kellemetlenül közeliek. De vigyáznom kell, hová lépek, ezért nem haladok túl gyorsan, óvatosan rakom egyik lábamat a másik elé, minden lépésnél óvatosan nehezedem rá a talpamra. Úgy megyek végig az ösvényen, ahogy egy vak ember az ismeretlen helyen, tudva, hogy az út tovább tart, mint kellene, de azt is tudom, hogy jobb, ha lassan, biztonságosan haladok, mint hogy azután egy örök életen át bánjam, hogy megbotlottam. Csak remélni tudom, hogy jó irányba megyek. – Szerintem vissza kéne fordulni – szól Rafe könnyedén a nyomomba érve. – Akkor fordulj vissza! – A tekintetem körüljár, kutatja a jelét a... hát valaminek, akárminek. – Tényleg. Én elleszek egyedül. – A mindenit! – Rafe fúj, pufog, hogy tudjam, sértve érzi magát. bár a hangja alapján inkább jól mulat, mint hogy sértődött lenne. – Te aztán tényleg tudsz gondoskodni róla, hogy egy pasi jól érezze magát a társaságodban, mi? Örülnöd kéne, hogy itt vagyok. Mondjuk Roman szólt előre. – Aha, és mit is mondott pontosan? – Megfordulok, hogy ránézhessek, de a köd még mindig túl sűrű ahhoz, hogy kivehessem az arcát. Az ösvényre koncentrálok inkább, de összerezzenek Rafe keserű, hideg leheletétől, amikor a nyakamba lihegve válaszol: – Roman sok mindent mondott. Elég jól ismert téged. De én sajnos nem igazán tudtam értelmezni. Pillanatnyilag úgy érzem, kissé nehezen összpontosítok a részletekre. Szerintem a magasság miatt van, te mit gondolsz? A szememet forgatom, de hiába, mert nem látja. Mindegy, attól még én jobban érzem magam, és minden apró jóra szükségem van pillanatnyilag. – És ha már szóba hoztad Románt… – Hatásszünet. Bár nyilvánvaló, hogy mi következik. – Mi lett vele? Egy ideje nem láttam. A pletyka szerint megölted. De én a magam részéről sose bíztam a balkézről való hírekben. Ha csak lehet, egyenesen a forrástól szerzem be az infót. Szóval mondd csak, Ever, így van? Te tetted? Csak mert téged ugyan nem ismerlek jól, de azt kell mondanom, úgy látom, igaz a hír. Annyi

bizonyos, hogy ott volt ez benned. Már akkor tudtam, amikor először láttalak. Persze nem akarlak megbántani. – Semmi baj – felelem bosszúsan. Hirtelen nagyon kellemetlenné válik a tudat, hogy a hátam mögött jön, de mindent elkövetek, hogy ne áruljam el. – Igaz, hogy Roman már nincs köztünk – igazolom Rafénak, amit már úgyis tud. Igyekszem nem jelét adni a mélységes megbánásnak, amit érzek a halálával kapcsolatban, vagy annak, hogy tudom, ki tehet róla. Merészen hozzáteszem: – Tulajdonképpen nem is volt annyira halhatatlan, de ezt már sejtetted, nem? Gyors szellő söpör át rajtunk, és kellemetlenül lehűti a levegőt. Olyan hideg lesz, hogy összeszorul a szívem: még egy telet nem bírok ki itt, főleg Raféval. Nem akarok megállni annyi időre sem, míg előveszem a dzsekimet a hátizsákból, így csak a karomat dörzsölgetem, hogy felmelegedjek. Amikor a második szélroham söpör át rajtunk, a fülemet hegyezem. Ezúttal a szokásos levélzörgés és lehulló kavicsok zaja helyett egy egészen más hangot sodor magával: emberi vagy állati hang is lehet, nem tudom megállapítani. Mindenesetre nem vagyunk egyedül. A szél megkavarja a hajamat, próbálom összefogni fél kézzel. A köd oszlásnak indul, így megpillanthatok egy távoli, hósipkás hegycsúcsot és egy nagyon magas fa (talán A Fa) csúcsát, de aztán újra leereszkedik a párafelhő, és eltakar mindent. Eltökélem, hogy magamra vonom Rafe figyelmét, és odafordulok hozzá: – Egyébként mit csinálsz itt? Biztosan nem véletlenül futottunk össze. Mire készülsz? Összejátszol Misával vagy Marcóval? Vagy Lotus egy barátjával? Vagy tényleg arról akarsz meggyőzni, hogy csak kirándulgatsz? Felhúzott szemöldökkel végignézem – már amennyit látok belőle – magas termetét, hullámos, barna haját, de a többi fehérségbe burkolózik. Amikor azonban nem válaszol, és olyan mozdulatot tesz, mintha megpróbálná rám vetni magát, a zseblámpámért nyúlok, és az arcába világítok. A fénysugár keresztülvág a homályos ködön, és megmutatja, amit látnom kell – ami nem sok. Rafe a többi lázadó halhatatlanhoz hasonlóan nyugodt marad a kínos szituációban is. Az arcán nem látom jelét, hogy egyáltalán meg lepné az

éles fénysugár. Ahhoz képest, hogy most kaptam rajta azon, hogy támadni készül, egy kis bűntudata sincs. Eltökéltnek látszik. De valami mást is látok. Feltűnő, de nem akarom, hogy lássa rajtam a meglepetést. Idősebbnek látszik. Sokkal idősebbnek. Legutóbb csak a szokásos, jóképű mintapéldánya volt a halhatatlanoknak. De most, ugyan még mindig jól néz ki, megmutatkoznak rajta az öregedés és a megviseltség jelei. Őszül a haja, és szarkalábak jelentek, meg a szeme körül. Még a fogai is kissé sárgásnak tűnnek a ragyogóan fehér és csillogó halhatatlan–fehérhez képest. És hirtelen rádöbbenek, miért van itt. – Hagyjuk a süket dumát, oké? – szólal meg, és egy szempillantás alatt mellettem terem. – Egyikünk se egészségügyi sétára jött ide, Lotus útjára jöttél az Élet Fája miatt. Reméled, hogy ráteheted a kezed az ezerévente egyszer érő gyümölcsére. – A hangja tökéletes mása a tekintetéből áradó ellenségességnek. – Az egyetlenegy, gyönyörű, tökéletes gyümölcsre, ami a gránátalma és a barack keresztezésének tűnik első ránézésre. Egy fantasztikus termés, amely halhatatlansággal kecsegteti azt, akinek van szerencséje leszedni, kézbe venni, megízlelni. És az ezer év most jött el. Ideje szüretelni. Biztosan úgy hiszed, méltó vagy egy falatra, de sajnos le kell lombozzalak. Elvezetsz a fához, de én fogok szüretelni. Tovább tanulmányozom az arcát a lámpa fényében. Eláruljam neki, hogy a gyümölcs nem egészen az, aminek mondják? A hatalmáról szóló mesét nem kell ennyire szó szerint venni. A fa gyümölcse bölcsességet és megvilágosodást hoz annak, aki ezt keresi, a legigazabb igazságot. Annak tudását, hogy az ember valóban halhatatlan lény. Akik elérték a fizikai halhatatlanság állapotát, azoknak a sorsa visszafordulhat: a lelkük és a testük visszatér arra az útra, amelyet bejárni rendeltettek. Rafe nem ezt a halhatatlanságot keresi, viszont határozottan ez az, amire szüksége van. – És miért egyeznék bele? – kérdezem inkább. – Mert most, hogy Roman meghalt, neked köszönhetően – itt hatásszünetet tart, – a fa maradt az egyetlen reményem. Haven felszlopálta Roman egész elixírkészletét, és mivel ő úgy gondolta,

örökké fog élni, nem árulta el a receptet. Arról nem is beszélve, mennyire szeretett irányítani minket. Legalább annyira, mint a bulit, amit százötven évente rendezett, mindig a nyári napfordulón, amikor is összegyűltünk ott, ahol éppen élt. Sztorizgattunk, emlékeztünk a régi szép időkre, pohárköszöntőt ittunk egymásra, aztán elköszöntünk szépen, és mindenki ment a maga útjára. Mint egy osztálytalálkozó, csak jobb. Gondolhatod. Semmi másodosztályú szállodai bálterem, nem szükséges lenyűgözni a többieket a plasztikai sebészünk ügyességével és mindenféle titulussal, ami semmit sem jelent… Nem szólok egy szót sem. És nem is akarom elképzelni. Csak hagyom, hogy folytassa. – Mókás, hogy Damen sosem jött el. Valószínűleg mert nem hívták meg. De mindig ő volt a legnépszerűbb beszédtéma. – Rafe biccent. Befelé figyel, mintha egy a fejében játszódó jelenetet nézne. – Évekig olyan volt, mint valami legenda. Hallanod kellett volna az árvák történeteit. Az első a mifajtánkból, aki átváltoztatott hat embert, aztán eltűnt, sosem látták többé, nem is hallottak felőle, hacsak nem véletlenül. Tudod, hogy soha többé nem is nyomozott utánuk, hogy újra megitassa őket? Elhagyta a teremtményeit, Ever, tudtad? Hagyta, hogy elsorvadjanak, megöregedjenek és elhervadjanak, ő pedig örökre fiatal maradt. – Fejcsóválva ráncolja a homlokát, amitől az egész arca ráncba szalad. – Bocsásd meg, ha ez úgy hangzik, mintha ki nem állhatnám őt, de hát ki nem állhatom! Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem engedlek a fa közelébe. Semmi személyes, és remélem, megérted, hogy azért nem teheted rá a kezedet a gyümölcsre, mert az nekem jár. Mélyen beszívom a levegőt, és lejjebb veszem a zseblámpa fényét. Jobb lesz, ha megnyugszik egy kicsit, és kevésbé figyel. Jobb, ha nincs harckészültségben, ha vissza akarom szerezni az irányítást. Tudom, hogy egy jól irányzott lökéssel megszabadulhatok tőle, ha leesik a szakadékba. Akármilyen nagy is a kísértés, nem tehetem meg, és biztos vagyok benne, hogy ő sem lökne le engem. Szüksége van rám. Csak én tudom megtalálni a fát. Vagyis épen, egészségesen kellek neki, és egy darabban, ha azt akarja, hogy odavezessem. De amit nem tud, az az, hogy örömmel odavezetem, amíg én érkezhetek meg elsőnek. És amikor odaérek, amikor megkaparintottam

a gyümölcsöt, szándékomban áll megosztani vele. Ugyan nem az örök életet fogja kapni, de egészen biztosan azt, amire szüksége van. Ami visszafordítja majd az elixír hatását, és valódi halhatatlanságot biztosít, hogy megóvja őt Lotus sorsától. Megvonom a vállam: – Jól van. – Félrehúzott szájából ítélve ennél több győzködésre van szükség. – Tényleg. Nem ügy. Komolyan. Rafe gyanakodva végigmér. – Aha, és ezt el kellene hinnem. Komolyan? – köpi fejcsóválva. – Oké, mesélj, Ever, ha nem érdekel a gyümölcs, akkor miért kutyagolsz ezen a nyomorult ösvényen? Ezt elmondod? Miért vállalod mindezt önként? – Kíváncsiság – vonom meg a vállamat. – Hallottam a fáról, és gondoltam, megnézem magamnak. Nem is tudtam, hogy épp terem, míg el nem mondtad. – Félrebiccentett fejjel próbálom eladni, hogy igazat mondok. – A Damenről alkotott rossz véleményed ellenére ő mindig nagylelkű volt. Boldogan megosztotta volna veled az elixírjét, ha nem esküdtél volna fel Romannek. Egyébként meg miért kéne nekem az a gyümölcs, ha egyszer tőle megkapom az elixírt, amire szükségem van? – Mert a gyümölcs maga az öröklét – feleli Rafe. A szeme akár két lángoló gödör. – Az öröklét Damen és én vagyunk – meredek rá. A szívem mélyén tudom, hogy így van, akkor is, ha Damen nem áll itt mellettem, hogy bebizonyítsa. – És történetesen nekem ízlik az elixír. Annyira, hogy naponta többször is iszom belőle. Akkor miért akarnám helyettesíteni bármivel? Rafe tovább tanulmányoz. Mérlegel, töpreng, majd megrázza a fejét és szóra nyitja a száját, de valaki kilép a ködből, és átveszi a szót.

harminc – Hazudik. Rafe sarkon fordul, hogy lássa, amit én már látok. Marco érkezett meg. De mint mindig, egyúttal megpillantom Misa egzotikus, barna szemét, fekete sörtehaját és agyonlyuggatott fülcimpáját is. A zseblámpa fénye rájuk vetül, szemügyre veszem mindkettőjüket. Próbálok rájönni, hogy a felbukkanásuk számomra jelent rosszat vagy Rafénak, vagy csak úgy általában nem jó. Kettőt tudok biztosan: nem számít, kinek a nyomában vannak (feltételezem, hogy az enyémben), de biztosan nem jó szándékkal. És ahogy Rafén, rajtuk is meglátszik a kor. – A gyümölcsöt akarja. – Misa pillantása Rafe és közöttem cikázik. – Lotus küldte. Meggyőzte, hogy találja meg, ahogy minket is rá akart venni évekkel ezelőtt. De most azt gondolja az öreg, hogy csak Ever járhat sikerrel. Úgyhogy Marcóval követtük, gondolom te is ezt tetted. Rafe hunyorog, de nem mozdul, a testtartása nem árul el semmit. Próbálja felmérni a helyzetet, választ adni. – Lotus évszázadok óta keres valakit, aki megteszi ezt az utat – Misa hozzám intézi a szavait, miközben Marco mellette kuncog. – Először azt hittük, bolond. Főleg azért, mert az is. De most, hogy Roman meghalt, és Haven megitta a készletet az utolsó kortyig, Damen pedig… hát mit finomkodjak, Damen olyan önző, amilyen, nem volt más választásunk, mint összebarátkozni a nővel, többet megtudni a fáról és arról, hogyan találjuk meg. Elvitt minket Nyárvidékre, de ennyi. Állította, hogy nem tudja, hol a fa, hogy te vagy az egyetlen, aki megtalálhatja, ez a végzeted, te vagy a kiválasztott vagy mi. – Misa hosszan, lenéző pillantással végigmér, aztán a szemét forgatja, hogy megmutassa, milyen nevetségesnek találja mindezt. – Na, mindegy – vonja meg végül a vállát. – Csak azért jöttünk, hogy odavezess, aztán onnan majd mi boldogulunk.

– Hacsak nem én érek oda előbb – szól közbe Rafe fenyegető hangon. – Ezt az apró részletet elfelejtetted. Figyelem, ahogy egyre nő a feszültség, mindhárman felszívják magukat, mintha itt, ezen a keskeny kis ösvényen akarnák lerendezni az ellentétet, eldönteni, hogy ki használhat fel engem a célja eléréséhez. – Ti halljátok is, mit beszéltek? – váltogatom közöttük a pillantásomat. – Komolyan hihetetlenek vagytok! És még ti mondjátok Damenre, hogy önző! – csóválom a fejemet. Meg sem próbálom leplezni a felháborodásomat. Igazság szerint miközben a szám mozog és szavakat ejt ki, az arcom pedig átrendeződik, hogy kövessék a vonásaim a mondandómat, az agyam egészen máshol jár. Lázasan dolgozik a megoldáson, ami kivezet a bajból. Addig kellett volna leküzdenem Rafét, amíg egyedül volt, de így, három halhatatlannal szemben már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Nem tudnak megölni, de kárt tenni képesek bennem, vagy ami még rosszabb, megakadályozhatják, hogy én érjek oda a fához előbb. – Nem is tudhatjuk biztosan, hogy a gyümölcs létezik–e – teszem hozzá. – Mondjuk, hogy igen, mondjuk, hogy megtaláljuk, és érett. Miért nem osztozunk meg rajta? Miért ne juthatna mindenkinek egy falat, aztán ami marad, azt én elviszem Lotusnak. Így mindenki nyer. És senkinek nem esik baja. Visszautasításra számítok, de helyette síri csend támad. Szörnyű, hosszú hallgatás, ami még a vitánál is rosszabb. Már nem érdeklem őket. A figyelmük teljesen másfelé irányul. És anélkül is tudom, hogy követném a tekintetüket. Érzem a nyakamba suttogó szélben, látom a szemükben hirtelen felfénylő ragyogásban. Látják. A fa. Vagyis már nincs szükségük rám. Próbálok moccanni, menekülni, de késő. Túl sokan vannak, én pedig túl kicsi vagyok. Ők ráadásul kivételesen úgy döntenek, összefognak. Együttműködnek. Misa és Marco megmarkolják a két karomat, Rafe pedig mögém lép. Az arca egészen közel van az enyémhez, hideg szája a bőrömhöz ér.

– Emlékszel, mit mondtam? Hogy leestem a kanyonba, amikor megcsúsztam? Nyelek egy nagyot, és megvetem a lábamat, mert tudom, mi következik. – Hazudtam. – Vigyorog, érzem, ahogy a szája felfelé görbül. – Szerencsére, különben nem jöttem volna vissza. Sima a fal, látod? Nagyon sima, nincs semmilyen sziklakiszögellés, sehol nem lehet megkapaszkodni. Majd te is meglátod. Miért rontanám el a meglepetést? Küzdők. Rúgkapálok. Karmolok, harapok, sikítok, vergődöm, és minden halhatatlan erőmmel ellenállok. De a sebek, amiket ejtek rajtuk, végül nem bizonyulnak elegendőnek. Nem tudom legyőzni őket, nem vagyok ellenfél. Amint Misa és Marco elengednek, Rafe eltaszít a peremről. Repülök. Át a peremen, le a feneketlen szakadékba.

harmincegy Akárcsak egy zuhanásos álomban, amelynek sosem szakad vége, mert nincs hol megkapaszkodni, végül minden irányításod odalesz. Pontosan ez történik velem. Kivéve, hogy álmomban általában előbb–utóbb felriadok, mert összerándul a testem, és nem tudom meg, milyen katasztrófa történhetne. De most ébren vagyok. A katasztrófa pedig épp most történik, és csak rosszabb lesz. A hajam a fejem fölött úszik utánam, vadul rúgkapálok, próbálom lassítani a zuhanásomat, de hasztalan. Kapálózom, keresek valami fogódzót, de csak az bizonyosodik be, hogy Rafénak igaza volt. Semmi sem menthet meg. Semmi nem állíthat meg. A sziklafal sima. Minél lejjebb zuhanok, annál sötétebb lesz, míg végül nem látok semmit, nem is érzékelem, merre tartok. Csak azt tudom, hogy gyorsul a zuhanás, miközben a szakadék feneke felé tartok, amely talán nem is létezik. A létezésem szörnyű iróniája, hogy ha nem vetek véget a zuhanásnak, akkor így fogom tölteni az örökkévalóságot. Nem halok meg – a csakráim túl erősek, nem hagyják. És a sérüléseim sem fognak begyógyulni, mert Nyárvidék ezen része nem engedi. Ez a két gondolat olyan megsemmisítő erővel lesz úrrá rajtam, hogy képtelen vagyok mérlegelni. Úgyhogy nem is teszem. Inkább másra összpontosítok. Az elmúlt évben megtanult dolgokat veszem sorra, attól a naptól kezdve, hogy először meghaltam az autóbalesetben, amelyben a családom is odaveszett, egészen eddig a végtelen szakadékig, ahol most vagyok. Eszembe jut, mit mondott Lotus arról, hogy a tudás akkor jön,

amikor a legnagyobb szükség van rá. Remélem, hogy ez a felhalmozódott tudás segít kiutat találni. A megbocsátás maga a gyógyulás… minden energiából áll… a gondolatoknak teremtő erejük van… mind egyek vagyunk… aminek ellenállsz, az megerősödik… az igaz szerelem örökké él… a lélek halhatatlansága az igazi öröklét… Ismételgetem magamban újra és újra, míg mantrává nem válik, míg a szavak alakot öltenek, megragadnak. A lélegzésem egyenletessé válik, a testem megnyugszik, a szívem pedig megszabadul a félelem terhétől. A megbocsátás maga a gyógyulás – néma, megbocsátó gondolatot küldök Misának, Marcónak és Rafénak, amiért olyan zavarodottak és bizalmatlanok voltak, hogy meg sem próbáltak más megoldást találni. Aminek ellenállsz, az megerősödik – felhagyok hát a zuhanásnak való ellenállással, és inkább a megoldásra koncentrálok. Teremtő erejük van – ha a manifesztáció nem is működhet itt, a gondolatok attól még teremtenek. Lecsúsztatom a hátizsák pántját a vállamról, előrehúzom és kinyitom. Amikor meggyőződtem róla, hogy erősen fogom a dzsekit, amely átsegített az ismétlődő évszakokon és megvédett a napsütéstől, esőtől, széltől, hótól, elengedem a hátizsákot. Hallom, ahogy fütyül mellette a szél. Megfogom a dzseki két ujját, és a fejem fölé emelem a karomat, hogy a szél segítségével módosítsak a röppályámon. Arra lendítem a testem, amerre a sziklafalat sejtem. Tudom, hogy sikerült, amikor belekábulok a fájdalomba, ahogy a testem az éles szikláknak csapódik. Felszakad a bőröm, a sziklák megtépik a ruhámat, apró darabokat szakítanak ki belőlem, szinte megnyúznak zuhanás közben. Rettenetesen ég a szemem, csikorgatom a fogamat a pokoli fájdalomtól. Biztosítom magam, hogy ha a sebeim nem is gyógyulnak be most azonnal, idővel jobban leszek. Amint találok egy kiszögellést, valami kézzel foghatót, amiben meg tudok kapaszkodni, bármit, ami megállíthatja az esést. Amint megszerzem a gyümölcsöt és visszatérhetek Nyárvidék jobbik részére. A testem vér–, hús– és csontszánkóként siklik a falon, és amikor már úgy érzem, nem bírom tovább egy másodpercig sem, valamiben elakadok. Valami a lábamnak csapódik, a térdembe szúr, és úgy

gyomron vág, hogy elakad a lélegzetem, aztán mielőtt leválasztaná a fejemet a testemről, belekapaszkodom. Ez az egyetlen esélyem, és nem tudok egyszerre kapaszkodni a rögtönzött ejtőernyőbe és a furcsa valamibe, ezért aztán behunyom a szememet, és elengedem az egyiket. A dzsekit azonnal elragadja a légáramlat, és két kézzel kapok a sötétbe, minden hitemet a fura, hegyes kiszögellésbe vetve, amit nem is látok. Az ujjaim szorosan ráfonódnak, a tenyerem felhorzsolódik, amint a súlyom miatt lecsúszom rajta. Le. Még lejjebb. Olyan gyorsan csúszom, hogy csak imádkozni tudok, hogy mielőbb vége legyen. Tudom, hogyha elengedem, akkor ott vagyok, ahol a part szakad – szabadesésben a sötét, üres térben a hátizsákom és bármilyen segédeszköz nélkül. Mindent elkövetek, hogy kiűzzem ezt a gondolatot az elmémből, mire hirtelen abbamarad a csúszás, én pedig ott lógok a fura valami végén. A levegőben kapálózva erősebben szorítom és testhelyzetet változtatok. Felhorzsolt, lenyúzott térdemmel segítve elkezdek felfelé mászni az ismeretlen dolgon. Először csak lassan. Nagyon–nagyon lassan. Arra emlékeztet, amikor elsőben kötelet másztam tesiórán. Amikor még csak egy halandó voltam. Amikor azon kívül, hogy vezérszurkoló voltam, semmiféle atlétikai teljesítményt nem tudtam felmutatni. Minden megtett centiméterrel próbálom legyőzni az elviselhetetlen fájdalmat annak érdekében, hogy valami olyasmibe vessem a hitemet, amit még csak nem is látok. Milliméterenként haladok felfelé, nem is centiméterenként, és végül sikerül elég közel jutnom a csúcshoz, és egy apró fényfoltban megpillantom, mi mentett meg. Egy gyökér. Egy hosszú, vékony fagyökér. A fa egyik hosszú, vékony gyökere, azé a fáé, amelyet kerestem. Ösztönösen tudom. Az Élet Fája megmentette az életemet.

harminckettő Amint felérek a csúcsra, amint felhúzódzkodom a peremre és hason fekve kissé kifújom magam a porban, máris felugrom és futok, mint a szél. Nem foglalkozom a lábamba nyilalló égető fájdalommal, hanem minden erőmmel azon vagyok, hogy a gyökér mentén elfogadható gyorsasággal odataláljak a fához. Néha megbotlom, elesek, de mindig azonnal felállok és megyek előre, mert tudom, hogy oda kell érnem időben, hogy annyira le vagyok maradva, hogy igazán nincs vesztegetni való időm. A zseblámpám nélkül kell boldogulnom, amely, gondolom még mindig lefelé zuhan a hátizsákkal együtt. Keresztülvágok a ködön. Az ösvény egyre egyenesebb, könnyebb rajta tájékozódnom. Végül már csak egy kis mászást kell túlélni, végigvonszolni magam, és hozzászoktatni a testemet a magassághoz. Olyan magassághoz, amelyet még sosem tapasztaltam. Szédülök, fulladok, és ha a földi síkon lennék, egészen biztosan oxigénpalackra lenne szükségem. Még mielőtt tényleg megpillantanám, már érzem a közelségét. A sötét ég csillogni és fényleni kezd, a köd pedig vibrál és lüktet. Az egész színspektrum ott lüktet benne: kékek, rózsaszínek, narancssárgák és mély, csillogó lilák egész szivárványát ragyogtatja fel a bennük szálló ezüst és arany. Végigfutok a vastag gyökér mentén, látom, hogy egyre szélesebb. Magasabb is lesz, amikor találkozik a többi gyökérrel, összekapcsolódnak, átfedik egymást olyan összetett rendszerként, amely még hosszú mérföldeken át folytatódik, mire eléri a hatalmas fatörzset, amelyet pillanatnyilag alig látok. Levegő után kapkodva megállok egy pillanatra – részben az elém táruló ragyogástól, részben a futástól áll el a lélegzetem. Nézem a pompás látványt, a fa elképesztő kiterjedését: ágai mérföldekre nyúlnak az égre, a csillogó levelek először zöldnek, majd aranyszínűnek látszanak. A fát vibráló aura veszi körül, és a levegő melegebb körülötte a magasság ellenére is.

– Hát ez volna az! – suttogom magamnak szinte önkívületben, csodálattal átszőtt hangon. Annyira elárasztanak a színek, hogy meg– feledkezem az ellenségeimről, a fájdalmamról. Úttörő vagyok, zarándok, csodálatos vidék felfedezője. Annyira eltelek az elém táruló csodával, hogy nem jutok szóhoz. Nincs az a szó, amely kifejezhetné, amit látok. Azt hittem, a Tudás Nagy Csarnoka lenyűgöző, de ez… még soha nem láttam ehhez foghatót. Ilyen gyönyörűséget. De csodálatom ismét éber őrködésnek adja át a helyét. Gyorsan visszatér belém a gyanakvás, amikor figyelmesen körülnézve keresem útitársaim nyomát. Eszembe jut, hogy Rafe szemében milyen kimondatlan fenyegetés izzott, amikor magáénak kiáltotta ki a gyümölcsöt, és tudom, hogy csak a meglepetés erejével győzhetek. Teljesen váratlanul kell legyőznöm őket. A legjobb, ha meghúzom magam, lopva mozgok, és semmilyen nyomot nem hagyok, nehogy észrevegyék, hogy visszatértem. Végigmegyek a hosszú, kanyargós gyökerek mentén, míg egy olyan helyre nem érek, ahonnan jobban látom a hatalmas törzset. A mérete akár egy házé, az ágai olyan magasra nyúlnak, mint valami természetes felhőkarcoló. Amikor odaérek a fa tövéhez, megpillantom őket. Ugyanolyan véresek és ugyanúgy tele vannak sebekkel, mint én Tudom, hogy ők tették ezt egymással, miközben azért harcoltak. hogy elsőként érjenek ide. És annak ellenére, hogy Misa és Marco együtt túlerőben voltak, Rafe nyert. Egy ágba kapaszkodik jó néhány méterre attól az ágtól, amelyen most Misa és Marco lógnak. És ha ez a látvány nem lenne elég, és nem sújtana le teljesen a tény. hogy jóval megelőztek, azt kell látnom, hogy Rafe nemcsak hogy mindannyiunkat megelőzött, hanem a kezében tartja a gyümölcsöt. Sikerült neki. Elérte, amit mi nem tudtunk. Látom a vigyorán a győzelmet. Hallom a diadalt a kiáltásában. Nyert. Mi pedig vesztettünk. Vesztettem. És újabb ezer év múlva tehetek próbát újra.

De a nyilvánvaló vereség sem akadályoz meg abban, hogy felkapaszkodjak a fára. Az ujjaim a kérgébe vájnak, a lábammal támasz után kapálódzom. A játszmának láthatóan vége, és Rafe a győztes, de én nem adom fel, nem akarok veszíteni. Nem fog megfosztani a végzetemtől! Nem fog megfosztani az utolsó lehetőségemtől arra, hogy rendbe hozzam az ügyemet az univerzummal. Nem fogok újabb ezer évet várni. Rafe rám néz. Láthatóan szórakoztatja, ahogy küzdők. Magasra emeli a gyümölcsöt a levegőbe, hogy mind láthassuk, és élvezi a diadalittas pillanatot. Szélesen elmosolyodik, és mindvégig a szemembe nézve a szájához emeli a gyümölcsöt, majd beleharap.

harminchárom Az ágba kapaszkodom, és nem akarom látni, mégsem tudom levenni róla a szememet. Hatalmába kerít a szégyen és a megalázottság, amiért veszítettem. Rám nehezedik a szörnyű felismerés: elbuktam a küldetésen, amelyre születtem. A testem lüktető, vérző massza, a lelki társam meg van győződve arról, hogy elhagytam, és Rafe közben kérkedve élvezi a gyümölcsöt. És mindezt miért? Mi a lényeg? Miért küzdők ennyire? Miért tettem meg minden egyes lépést, csak azért, hogy belebukjak az egyetlen feladatba, ami többet számított mindennél? A vereség keserű íze eszembe juttatja azt, amit egyszer Damennek mondtam, miután meggyóntam neki az időutazás rémes történéseit: A végzet néha csak karnyújtásnyi távolságon kívül van. És meglepve látom, hogy ez nem igaz. A végzetem még mindig elérhető. Kizárt, hogy így legyen vége. Ugrom. Az izzó fájdalommal, a tiltakozó izmaimmal, véres, sebes tenyeremmel nem törődve ugrom, amilyen magasra csak tudok, és megragadom a felettem lévő ágat. Aztán a következőt. Ügyes majomként lendülök ágról ágra, míg el nem érem a Misa és Marco alatti ágat. Amikor Rafe meglepetésünkre leszökken az ő águkra, látom, hogy az arcát még mindig ráncok barázdálják, és tagadhatatlanul ragyog – határozottan sugárzik. Az aurája világít így, és ez a bizonyíték, amire szükségem van, hogy lássam, a gyümölcs elérte a hatását: Rafe halhatatlansága megszűnt. Misa kinyújtott tenyerébe ejti a gyümölcs maradékát, aztán lemászik a földre, én pedig fellendülök Marcóék mellé.

Az ág megreccsen hármunk súlya alatt, amikor elindulok feléjük. Nem veszik észre, vagy nem érdekli őket. Túlzottan elvonja a figyelmüket a gyümölcs és Rafe távoli hujjogása. – Ne gyere közelebb! – néz fel Marco. Megdermedek. Nem azért, amit mondott, hanem mert megpillantok valami szokatlant, amire soha nem számítottam volna. – Maradj, ahol vagy! – Misára pillant, int, hogy folytassa, és nézi, ahogy a lány a szájába veszi a gyümölcsöt, és fénylő, fehér fogaival beletép annak kemény, bársonyos húsába. Behunyt szemmel élvezi az ízét, aztán visszaadja a maradékot Marcónak, aki rám néz: – Ha nagylelkű lennék, vagy ha egy kicsit is érdekelnél, ezt az utolsó falatot megosztanám veled. Végül is úgy látszik, elég mindkettőnknek, egyetértesz? Az ajkamba harapok, és remélem, hogy eléggé lefoglalja a gúnyolódás ahhoz, hogy elkerülje a figyelmét a néhány ágnyira tőlünk lejátszódó csoda. Lehetséges ez? Tényleg lehetséges? Bízzam az ösztöneimben? Bízzam valami olyasmiben, ami minden mítosz és bölcsesség ellenére történik, amelyeket valaha erről a fáról hallottam? Vagy üssem le Marcót itt és most, és vegyem el az utolsó falatot, amíg lehet, tudva, hogy ők ketten is ugyanolyan fáradtak, összetörtek és gyengék, mint én? A szájához emeli a gyümölcsöt, gúnyolódik, incselkedik velem túlzó gesztussal kinyitja a száját. Ideje döntenem. – De úgy tűnik, egy kicsit sem vagyok nagylelkű irányodban, így azt hiszem, megeszem az utolsó falatot is. Miközben a szájához emeli a gyümölcsöt, teszek egy lépést előre. Egy újabb lépés, amikor behunyja a szemét és beleharap. A látványát elhomályosítja Lotus dala a fejemben: A fa örökké terem. Megállok. Kicsúszik alólam az ág. Hátrafelé pördülök, le a föld felé. Néhány ággal lejjebb egy leveles faág állítja meg a zuhanásomat, és Marco hajol fölém, kérkedve nyel egy nagyot, majd az inge ujjába törli a száját.

Nézem kettőjüket és látom, hogy megváltoztak, ahogy Rafe is. A korosodás nem múlt el, de ragyognak, élénken, vibrálón. Lemásznak a fáról, és fénylő aurával körülvéve elindulnak. Rám sem néznek, de már nem érdekel. A figyelmemet olyasmi ragadja meg, ami számukra láthatatlan: valami, ami mindent megváltoztat. A gyümölcsök. A bőven termő gyümölcsök. Az Élet Fája nem egyszerűen csak egyetlen gyümölcsöt hoz ezerévente, ahogy a legenda állítja. Minden letépett gyümölcs helyén új terem. És hirtelen megértem, mit súgott az ösztönöm, hirtelen felfogom, mire gondolt Lotus, amikor azt mondta, a fa örökké terem. Azt mondják, az univerzum bőkezű, mindent megad, amire vágyunk, és minden, amiben hiányt szenvedünk, a saját agyunk szüleménye. Felmászom oda, ahol a legközelebbi érett gyümölcs függ. Leveszem a véres, szakadt pólót, felfedve ezzel az ugyanolyan véres és szakadt fehér trikómat alatta, majd kisimítom az ölemben az anyagot, és leszakítom a gyümölcsöt. Várok. Remélem, hogy igazam van, és tényleg az történik, amit gondolok. Szélesen vigyorgok, amikor néhány perc múlva újabb gyümölcs jelenik meg az ágon, és azt is leszedem. Addig ismétlem ezt, amíg a pólóm úgy meg nem telik, hogy már nem tudom tartani, aztán összefogom a sarkait, megkötöm, és a vállamra vetem, mint egy zsákot. Már elindulnék lefelé, amikor a távolban elképesztő fényt pillantok meg, amely beragyogja a ködöt, olyan ragyogó színeket árasztva, hogy a forrását képtelenség azonosítani. – Az meg mi? – suttogom a látványra meresztve a szememet. Amilyen magasan vagyok, lehet, hogy sarki fényt látok? De aztán meghallom az örömteli kiáltásokat a szélben. A hang elárulja, hogy Misa, Marco vagy Rafe, esetleg mindhárman a fény forrásai. Hirtelen megértem, miért küldte őket Lotus. Tudta. Tudta, hogy örökké terem. Tudta, hogy nem számít, milyen elszántan próbálnak megállítani, a végén sikerrel járok. Lehet, hogy nem volt teljesen őszinte velük a gyümölcs adta halhatatlansággal kapcsolatban, de ők csak azt mondták, az élet elixírjét keresik, így aztán Lotusnak minden oka megvolt ide küldeni őket.

Talán nem tudták, mi vár rájuk, az izgatott kiáltások és sikolyok, az eget is megvilágító ragyogásuk alapján valami sokkal jobbat leltek, mint amit kerestek. Megvilágosodást: valódi halhatatlanságot. Amelyet a kezemben tartok. Alig várom, hogy én is sorra kerülhessek. Lemászok a fáról, és hazaindulok.

harmincnégy Laguna Beachre érve az első, ami feltűnik, hogy meggyógyultam. Izgatottságomban – gondolom – olyan gyorsan haladtam az ösvényen és nyitottam ki a kaput, hogy észre sem vettem, már nem vagyok véres, a ruháim pedig nem lógnak cafatokban (bár eléggé mocskosak). A második pedig az időjárás. Meleg van. Nagyon–nagyon meleg. A vastag zoknihoz és a túrabakancshoz viszonyítva mindenképp. Körülnézek a zsúfolt belvárosi utcán. A kirakatok úgy verik vissza a napfényt, hogy el kell takarnom a szememet, míg manifesztálok egy napszemüveget. Remélem, hogy azért furcsa a hőség, mert Nyárvidék hőmérséklete nem változik, inkább a hűvös felé hajlik. De tartok tőle, hogy nem az évszakhoz képest van meleg, hanem az időjárás nagyon is az évszaknak megfelelő. Szörnyű gyanúm van, hogy túl messzire mentem, messzebbre, mint terveztem. Nyárvidéken nem telik az idő, de itt nem áll meg, miközben odaát vagyok, és az időjárásból ítélve nagyon meghosszabbítottam a kéthetes téli szünetet. Valószínűleg a tavaszi szünetet is, és egyik sem kecsegtet sok jóval. De a hőségnél is bizarrabb, sőt a legbizarrabb, hogy érzem a földi sík gravitációját. Nehezebbnek, lassabbnak érzem magam, ami egyszerűen fura. Az eddig tett utazások során nem érzékeltem még ezt a különbséget. Vagy legalábbis nem így. Nem ilyen feltűnő és nyilvánvaló módon. De nem is töltöttem túl sok időt Nyárvidéken folyamatosan, úgyhogy lehet, hogy ehhez van köze. A hosszas tartózkodás gondolatára a mobilomért nyúlok, hogy megnézzem a dátumot. Csakhogy nincs nálam, úgysem lett volna térerő a misztikus dimenzióban. Megnézem a legközelebbi kirakatot, hogy

valami fogódzót keressek a nap, az időpont tekintetében, sőt, akár a hónap is megtenné. De csak egy rakat drága, évszaktól független lakberendezési tárgyat látok, többek között egy prémes, korona alakú macskafekhelyet, ami nem árul el sokat. A vállamra vetem a pólómból kötött zsákot, amelynek súlya elárulja, hogy a gyümölcsrakomány átvészelte az utat, pedig a Nyárvidéken teremtett holmik nem léteznek a földi síkon. Bár a gyümölcsöt nem manifesztáltam. Ezt a fa termette, valószínűleg ezért is lehet most nálam. Jude üzletébe megyek, gondolván, hogy benézek, ő jól van–e, aztán óvatosan megtudakolom a dátumot. De Jude helyett azzal az emberrel találom szemben magam, akire a legkevésbé számítok. Jó, talán nem a legkevésbé, mert az Sabine lenne. De komolyan mondom, amikor meglátom Honort a Titok és Holdsugár kasszájánál egy vásárlóval csevegve, miközben egy meglehetős összegű vásárlást üt be, hát teljesen ledermedek, és kimeredt szemmel, leesett állal bámulok. Jude–ra vagy Avára számítottam, vagy valaki másra. De Honorra semmiképp. Valójában ő rajta sem volt a listán. Felnéz a pénztárgépről, gyors pillantást vet rám, majd visszatér a gombnyomkodáshoz, kártyalehúzáshoz, csomagoláshoz. Az arcán nem látni, mit érez velem kapcsolatban, amit a saját tátott számról nem mondhatok el. Amikor legutóbb hallottam Honor felől, Jude épp lemondta a médiumi képességek óráit, mert Honor volt az egyetlen tanítványa Néhány kettesben eltöltött, bizalmas óra után (hangsúlyosan az önértékelés és mágia témakörökben) Jude úgy döntött, jobb felhagyni az egésszel. Be kell ismernem, akkor megkönnyebbültem, mert Honor nem kifejezetten a legjobb szándékkal használta újonnan felfedezett képességeit. Akármilyen szörnyű alak is volt Stacia (és nekem elhiheted, tényleg az), nem hagyhattam, hogy Haven és Honor összeesküvése tovább folytatódjon ellene. Egyszerűen nem volt helyes, túl sok embernek esett baja közben. És ezek ketten sem voltak jobbak Staciánál, miután átvették a helyét. Nagyjából a legrosszabb viselkedésmintáját követték. Amikor legutóbb láttam őket, Honor és Stacia nagy puszilkodva kibékültek, de csak mert én kényszerítettem őket. És most, miután visszajöttem, csoda tudja, mennyi idő után, fogalmam sincs, mi volt

annak a kibékülésnek a következménye. Akár ugyanolyan rémesek is lehetnek, mint voltak. De remélem, hogy nincs igazam. Remélem, hogy legalább megpróbáltak valami kicsit is hasznosat kezdeni az életükkel. A vásárló fogja a csomagját, és az ajtóhoz menet elmegy mellettem, közben Honor rendezi a papírokat. Óvatosan elteszi a blokkot a kis lila dobozba, amelyben Jude tartja a másodpéldányokat, majd leereszkedik a székre és rám néz. – Nahát, nahát! – csóválja a fejét, miközben alaposan végignéz rajtam, nem rejtve el az érzéseit. – Hát, rád aztán tényleg nem számítottam! – Jude van? – kérdezem. Nem akarok belemenni ebbe a játékba, ha játék egyáltalán. Elég nehéz megállapítani róla, hogy mit akar, vagy mi motiválja. – Vagy Ava? – teszem hozzá, hogy értse, bárkivel szívesebben beszélgetnék, mint vele. – Ava mindjárt jön – feleli még mindig engem nézve. – Jude is. – Tünékeny mosoly jelenik meg az arcán. A pulthoz lépek, és a szemébe nézek. Megvonja a vállát, és a falnak dől, de tovább tanulmányoz. – Mióta dolgozol itt? – kérdezem, ahelyett hogy azt kérdezném, ami valóban érdekel: Milyen nap van, milyen hónap? Viszont tudom, hogy a helyemre vették fel, és a válasz legalább segíthet megállapítani, meddig voltam távol. – Kábé hat hónapja – vonja meg a vállát, és a füle mögé fésül egy rézvörös haj tincset, aztán a körömágyát kezdi vizsgálgatni. Forog az agyam. Hat hónapja. Hat hónapja? Hat hónapja! Elsötétül előttem a világ, meg kell kapaszkodnom a pultban, hogy ne essek el. Hat hónapja, azaz május van. Az utolsó iskolaévem második féléve. Ha nem szabadulok be az igazgatói irodába és nem látok neki egy komolyabb varázslatnak, nagy az esélye, hogy meg fogok bukni. Vajon Damen is így járt? Ő is bukásra áll? Vagy sikerült időben visszaérnie, míg az én utam az Élet Fájához az évszakokon történt átkelésekkel együtt túl sokáig tartott.

Damen mondjuk sosem foglalkozott sokat az iskolával. Csak azért iratkozott be, amiért itt maradt: miattam. Hatszáz év élet után aligha van értelme iskolába járni. És ugyan én is ezen az állásponton vagyok mostanában (már az utazás előtt sem jártam be sokszor), nem szeretnék megbukni az érettségin. Nem életem álma, hogy kimaradjak a középiskolából. Egykor azt hittem, semmi szükségem a központi felvételire, pontszámokra, vagy főiskolai felvételire, és még azt is feltételeztem, hogy mindezeknek semmi hasznát nem látom halhatatlanként, arra azért nem készültem fel, hogy nem fejezem be a középiskolát. Azt hiszem, az egyetlen normális dolog, amit tehetek, az, hogy leérettségizem. Most viszont láthatóan ezt is hagytam füstbe menni. Felsóhajtok, megrázom a fejemet, és próbálok összpontosítani a jelenre. – Azta! Ez… Elég régóta… – Nem igazán tudom, mi mást mondhatnék. – Sokáig voltál el – jegyzi meg Honor vállat vonva, felhúzva a szemöldökét. – Milyen volt? Milyen mostanában Nyárvidék? – Olyan lazán teszi fel a kérdést, hogy az ember azt hinné, világéletünkben ilyesmiről csacsogtunk. Alig néz rám a körmei vizsgálgatása közepette. A hüvelykujja körömágyának beszakadt bőrét csipkedi, én meg próbálok valami válasz után kutatni, de semmi. – Tudok Nyárvidékről – teszi hozzá, és a hüvelykujját a szájába kapva befejezi, amit elkezdett, aztán az ölébe ejti a kezét. – Persze sosem voltam ott, nem mintha nem próbálkoztam volna – mondja rosszkedvűen. – De egy ilyen kezdőnek elég kemény. Jude mondta, hogy őt is te vitted oda először, és ő is megpróbálta velem. Nem volt sok szerencséje eddig, de nem adom fel. Elég rendesen tanulok, és nagyjából mindent elolvastam már róla. Tényleg olyan varázslatos, ahogy Jude mondja? – Végigméri a mocskos ruháimat, de a javára kell írjam, hogy legnagyobb meglepetésemre nem tesz egyetlen aljas megjegyzést sem. – Ne nézz már ilyen döbbenten! Nem valami szaftos, nagy titok ez – húzza el a száját. – Bár gondolom az, hogy oda jársz, végül is szaftos, nagy titok, de a hely maga nem az. Nem mondtam el senkinek, rólad sem beszéltem. Hidd el, Jude előre figyelmeztetett. Szinte megfenyegetett, hogyha csak egy szót szólok

rólad vagy arról, amire képes vagy… Úgyhogy fújd ki magad és nyugika, oké? Nem tudok megnyugodni, hiába biztosít a hallgatásáról. Minden megnyugtató gondolatom köddé válik attól, ahogy kimondja: Jude. Jude mondta, hogy őt is te vitted oda először. Varázslatos, ahogy Jude mondja… Jude már figyelmeztetett, hogy ne mondjam el. A szó ártalmatlan és hétköznapi a felszínen, hacsak nem hallja meg az ember, ami mögötte van: meghitt és bizalmas, a diák–tanító–főnök– beosztott viszonyon túlmutató kapcsolatot. Arról nem is beszélve, hányszor mondja ki, akár egy kamaszlány, aki talál okot minden mondatába beilleszteni a srác nevét, akibe belezúgott. – Hmm, te meg Jude…? – nézek a szemébe. Nem is tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Féltékenységet keresek magamban, és megkönnyebbülten tapasztalom, hogy nem ez piszkál. Inkább féltem Jude–ot, nem féltékeny vagyok. Nem akarom, hogy baja essen. Hosszú élete során folyton a nem megfelelő lányokba szeret bele, akik végül megbántják. Engem is beleértve. És Honor vagy óriásit fejlődött, mint médium, vagy életem legrosszabb pókerarcát öltöm magamra, mert egyenesen rám néz, és így szól: – Ever, figyelj! Tudom, hogy nem kedvelsz engem, vagy nem bízol bennem, vagy mindkettő, vagy akármi, de egy csomó minden történt az elmúlt fél évben. Meg fogsz lepődni. – Aha, amikor legutóbb ezt mondtad, kiderült, hogy az egyik változás távolról sem a legjobb. – Egy pillanatig a szemébe nézek, aztán végigmérem. Az azelőtt trendi ruhatára teljesen átalakult. Egy jin–jang ábrás póló van rajta, eltakarja a régi, kifakult farmerje derekát, egy malachitgyűrű, vagyis Jude malachitgyűrűje van egy selyemfonallal a középső ujjára erősítve. A lábán pedig gumipapucs. Akaratom ellenére elgondolkodom rajta, hogy vajon Jude ruhásszekrényét is kifosztotta, vagy csak járnak? – Igazad van – feleli kicsit sem zavartatva magát a közlésemtől. Ez azt jelenti, hogy tényleg fejlődött. – Úgy értettem, hogy jó értelemben fogsz meglepődni. Már nem ellened vagyok, Ever. Tényleg. Tudom, hogy nem hiszed el, de tényleg megváltoztam. Az egész életszemléletem megváltozott. És hogy tudd, igazán kedvelem Jude–ot. Nem fogom bántani, mint te.

Várom, hogy folytassa, mert biztosra veszem, hogy azt akarta mondani: Nem fogom bántani, mint te hiszed, és mindjárt kijavítja az elszólását. De nem, ennyiben hagyja. Azt mondta, amit akart, és tagadhatatlanul igaza van. – És Stacia? – kérdezem egy hasonlóan kellemetlen, ha nem még kellemetlenebb témára váltva. – Ő is megváltozott veled együtt? – Első kézből tudom, hogy milyen önző és buta, és hogy arról is nehéz volt meggyőzni, hogy kérjen bocsánatot néhány szörnyűségért, amit tett. De vannak csodák, és sosem késő változtatni az életen, és valami jobbat véghezvinni. Legalábbis ezt beszélik. Honor meglehetősen realista, ha a barátnőjéről van szó, úgyhogy csak nevet: – Mit mondjak? Stacia úgymond folyamatban van. De hidd el, nem olyan rossz, mint régen volt, és ez már valami, nem? Mindenesetre, ha Jude kedvel engem, ha Ava megbízik bennem, gondoltam, te is megpróbálhatnál… legalább elviselni, aztán meglátjuk, mi lesz. – És Ava mégis milyen téren bízik meg benned? – kérdezem. – Mármint azon kívül, hogy az üzletben dolgozol. Honor figyelmét egy pillanatra elvonja az ajtó felett megszólaló csengő. – Először is alkalmasnak talált, hogy segítsek lenyomozni néhány ritka növényt Damennek. Valami ellenszert készít. – Int a belépő vevőnek, aztán visszafordul hozzám. – És történetesen épp egy órája érkezett meg. Itt is van. – Benyúl a pult alá, és egy apró, egyszerű külsejű csomagot hajít a pultra. – Hívni akartam, hogy jöjjön be érte, de akár át is viheted neki. Rég találkoztatok, nem? Zakatoló szívvel meresztem a szememet a csomagra. Elszorul a torkom, és érzem magamon Honor tekintetét. – Milyen nap van ma? – kérdezem. Furán néz rám. – Vasárnap, miért? – Hányadika? – Május huszonnégy, vasárnap. – Megkerüli a pultot és a vásárlóhoz lép, én pedig felkapom a csomagot, zsebre vágom, és kilépek az ajtón.

harmincöt Nem Damenhez megyek. Eredetileg úgy tervezem, hogy meglátogatom, sőt, feltett szándékom, de előbb valami mást kell elintéznem. Így aztán manifesztálok egy kocsit, és egyenesen Jude–hoz indulok. El akarom csípni, mielőtt elindul az üzletbe, és kis híján belerohanok, amikor kitolat a kocsibejáróról. – Ever! – A fékre tapos, és a visszapillantó tükörbe mered, majd kipattan a kocsiból. Bámulok. Nem tehetek róla. Teljesen másképp néz ki, mint amikor legutóbb láttam. Leborotválta a fejét. És a márkajelzésszerű, aranybarna rasztafürtök nélkül alig lehet ráismerni – amíg a szemébe nem néz az ember. A ragyogó, vízzöld pillantás nagyon is ismerős, nem beszélve a hűvös, nyugodt energiájáról, amely átáramlik rajtam, körülvesz, ahogy több száz éve is. Zavartan végigsimít a fején, és a pillantásunk találkozik. – Hát, ideje volt változtatni valamin, de ahogy nézel, azt hiszem mégis megnövesztem. Kiszállok a kocsiból, és közben mindent elkövetek, hogy ne bámuljam túl feltűnően. Jól néz ki, sőt nagyon is jól, de még hozzá kell szoknom a látványhoz. – Ne tedd! – mosolygok rá fejcsóválva. – Hagyd így! Mi értelme visszafelé haladni, ha előre is mehetsz? Pillantásával végigmér, miközben a szavak mintha a levegőben függenének kettőnk között, majd megtöri a csendet: – Úgy nézel ki, mint akit kimostak. – A ruháim sajnálatos állapotára céloz. – De megcsináltad, és csak ez számít. Jó, hogy látlak, Ever. – És a hangjából, a szeme csillanásából látom, hogy hosszú idő óta most először komolyan is gondolja. A jelenlétem már nem ébreszti fel benne azt a vágyódást, amit eddig.

– Én is örülök, hogy látlak. – Rámosolygok, hogy tudja, én is komolyan gondolom. Ott állunk egymással szemben, és egyre nyúlik a csend. De nem az a kínos fajta, hanem inkább az, amin két olyan ember osztozik, akik valami olyan nagyszerű dolgot tapasztaltak meg, amit nehéz szavakba önteni. – Mikor jöttél vissza? – kérdezem. Vajon ő is olyan sokáig volt távol, mint én? Hunyorog, de válaszol: – Már régen. Jóval előtted. Gondoltam rá, hogy megkereslek, de Lotus nem helyeselte, azt mondta, ne keveredjek bele. – Jude a kulcsait csörgetve az ajtó felé int. – Nem akarsz bejönni? Összeszorított szájjal az odabentre gondolok. A konyhára, ahol egyszer elmosogattam, a régi székre, ahol ültem, az antik, dohányzóasztalnak használt ajtóra, a barna, kordbársony kanapéra, ahol bevallotta az érzelmeit. – Nem, csak… – hebegem nyeldekelve. – Csak látni akartam, hogy visszajöttél–e Nyárvidékről. Hogy épségben átvészelted, és… – Megvonom a vállamat, körülnézek, látom, hogy a bazsarózsák virágoznak ismét, nagy, élénklila és rózsaszín pamacsok billegnek a masszív, zöld szárakon. – És úgy tűnik, igen, szóval… De nem hagyja, hogy ilyen könnyen megússzam és félresöpörjem a dolgot: – Beszéljünk róla? – kérdezi. A tekintetében látom, hogy nagyon is szeretné. Nyilván tudnánk beszélni róla, de az jut eszembe, hogy mégis minek? Tényleg, miről kellene még beszélgetni? Már mindent tudunk. Újraéltük az eseményeket. Mi értelme van felmelegíteni azt, amit már amúgy is tudunk? Nemet intek és lepillantok a lábainkra. Jude a szokásos barna sarujában, én pedig a kérges, piszkos túrabakancsban. Felnézek. – Csak dagályossá válna az a beszélgetés, nem? Vállat von, de a szemét nem veszi le rólam. – Ugyanakkor nagy megkönnyebbülést jelentett rájönni, hogy nem szerettél és veszítettél el annyi éven át, igaz? A kijelentésem hallatán zavartan félrebiccenti a fejét. – Ezt úgy értem, hogy miután összeraktam az egészet, elég nyilvánvaló, hogy csak azért akartál szétválasztani minket Damennel,

hogy ne változtathasson át. Tudod, hogy ne sikerüljön neki az, amit elrontott az első életünkben, amikor te Heath voltál, ő meg Alrik, én pedig Adelina. – Te tényleg ezt a következtetést vontad le? – hajol felém átható tekintettel. Biccentek, nyelek egyet és vakarózni kezdek. Az összes ideges tünetem egymás után jelentkezik, és el kell gondolkodnom azon, vajon miért mondok olyasmit, ami csak kellemetlenséget okoz nekem. De Jude a kínomat látva rögtön annyiban hagyja. – Mesélj! Megcsináltad? Odaértél az út végére? Megtaláltad a fát? – Aha, meg – felelem. Amikor eszembe jut a fa látványa, elfúl a hangom. Szeretném, ha ő is láthatná, de ez csak egyféleképpen lehetséges. – Hunyd be a szemed! – kérem, és meglep, milyen gyorsan megteszi, amit kérek. – Tárd ki az elmédet! – Az arca két oldalára simítom a kezemet, a tenyerem az arccsontját takarja, amely most, hogy rövid a haja, élesebbnek látszik, mint eddig. Az ujjaim rátalálnak a halántéka enyhe bemélyedésére, és óvatosan odaszorítom az ujjaimat. Az egész csodálatosan ragyogó látványt egyenesen az én elmémből az övébe vetítem, megmutatom neki a fát úgy, ahogy én emlékszem rá, a maga pompájában. – A mindenit! – sóhajtja. – Ez aztán… nem semmi. – Jude fürkészve a szemembe néz. Bólintok, és elhúznám a kezemet, de nem hagyja, az arcára szorítja a tenyeremet. – Mennem kell – próbálok elhúzódni, de csak szorosabban fog. – Ever. – A hangja fojtott, reszelős, túl jól ismerem ezt a jelenséget. Végignézek rajta, feltűnik a frissen mosott póló és farmer, a szappan, a friss levegő és a tenger illata, amely a bőréről párolog, és tudom, hogy nem az én kedvemért van mindez, hanem Honor miatt. – Jude, boldog vagy? – kérdezem nagyon remélve, hogy így van, és az a fényes csillag, amely beváltani hivatott a kívánságomat, jól végzi a dolgát, vagy legalábbis hamarosan rákapcsol. Hosszan fürkészi az arcomat, és amikor már azt hiszem, nem fog válaszolni, zsebre vágja a kezét, és így szól: – Dolgozom az ügyön. Szerintem alakul. Hát te? Elsütnék valami könnyed, szellemes választ, amit akkor vet oda az ember, amikor megkérdezik tőle, hogy van, de tudja, hogy a választ már úgysem várják meg, de gyorsan meggondolom magam. Jude őszinte

választ adott, úgyhogy a legkevesebb az, hogy én is úgy felelek. Beletelik egy percbe, míg kitalálom, mi legyen a válasz. Nem igazán gondolom a pillanatnyi állapotomat boldogságnak, legalábbis egy ideig még nem. Lássuk csak! Minden próbán átmentem az út során, beteljesítettem a végzetemet, ami a szó legszorosabb értelmében azt jelenti, hogy megvalósítottam önmagamat. És mégis, ennyi minden után is hiányzik valami. Vagy inkább két dolog. Egy óriási és egy kevésbé óriási. De miután végeztem itt Jude–dal, azokat is elintézem. – Hasonlóképpen – felelem végül. – Én is dolgozom rajta. – Gyorsan rávigyorgok. – De szerintem jól haladok, marha közel vagyok a célhoz. Elfordulok, és már indulnék a kocsi felé, amikor Jude visszahúz. – Várj, Ever! Ránézek. – Csak hogy tudd: nincs igazad. Fogalmam sincs, mire gondol. – Nem ezt csináltam az életeim során, vagy legalábbis csak részben. Azért is akartalak távol tartani Damentől, mert csak magamnak akartalak. És még mindig így van. – Vállat von és nevetgélni próbál, de amit mond, az nem vicces. Ahhoz túl sok benne a lemondás. – Emlékszel, mit mondtál első nap, amikor találkoztunk? Ráhunyorgok. Sok mindent mondtam. Valójában a tenyeréből jósoltam, és mindent elmondtam a múltjáról, vagyis a legaktuálisabb múltjáról. – Azt, hogy folyton a nem megfelelő lányokba esem bele. Ja, hogy az. – Igazad is volt. – Ismét felnevet, de most könnyedebben, derűsebben. Lesznek még jobb napok. – Nem tudhattad, hogy csak egy lány volt, újra meg újra. Nem tudhattad, hogy te vagy az. A gyomrom összerándul. – Mindig te voltál az – vigyorog rám bánatosan. A kocsim felé araszolok, mert fogalmam sincs, mit kellene mondanom, tennem, de Jude végül megoldja helyettem: – Mit gondolsz Honorról? Összeakad a pillantásunk, aztán azt dadogom: – Igaziból? Bólint, és végigsimít a fején, ahogy akkor csinálta, amikor még hosszú volt a haja. Leejti a karját. – Mit is mondtál akkor? Ha elég

bolond vagyok megkérdezni, te leszel olyan hülye, hogy elmondd? – nevet fel. – Szóval, mi van? Rajta! Mit gondolsz Honorról? Vagy inkább mit látsz a jövőnkben? Van jövőnk egyáltalán? A tenyerét nyújtja, hogy mondjam el neki, mit látok. Én pedig csak állok, és tudom, hogy csak le kell eresztenem a mentális pajzsot, a bőréhez érnem, és minden, amit tudni akar, beleértve, amit nem, felfedhetővé válik előtte. Közelebb lépek, de hirtelen eszembe jut, amit Damen mondott egyszer, és úgy döntök, elismétlem neki: – Az élet nem házi dolgozat. – Ezzel sarkon fordulok, beülök a kocsimba, és elhajtok.

harminchat A következő megálló: Sabine. Mivel vasárnap késő délután van, nagyon valószínű, hogy otthon találom. Lehet, hogy Munozzal. Minél közelebb érek az utcánkhoz, annál inkább remélem, hogy Munoz is ott van, ha másért nem, azért, mert úgy érzem, ő az én oldalamon áll. Vagy legalábbis többnyire. Vagyis segíthet meggyőzni Sabinét az igazamról. A riasztó, kiakasztó, világát megrengető igazamról, amely bebizonyítja, hogy minden, amit ő olyan hevesen tagad, valóság. Az igazság, ami ellen valószínűleg úgy harcol majd, mint hét ördög, akármilyen bizonyítékokat is vonultatok fel neki. Tökéletesen felkészültem mindenre, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy higgyen nekem (tudva, hogy ez minimum egy bírót és egy gondosan válogatott tizenkét fős esküdtszéket kíván, sőt lehetséges, hogy még néhány alternatívát is be kell dobnom a biztonság kedvéért), de azért jó lesz, ha Munoz is ott van és segít. Kettő egy ellen. Sok lúd disznót győz. Ilyenek. A kapuhoz hajtok, és amikor a biztonsági őr tátott szájjal háromszor is megnéz, mielőtt int, hogy mehetek, olyan lelkiismeret–furdalásom támad a hosszú távollétem miatt, mint még soha. Amikor beállok a ház elé, látom, hogy a kert átalakult, miközben én kimaradtam egy évszakból, és egyenesen egy újba csöppentem. Remélem, hogy elég sokáig maradok ahhoz, hogy kiélvezhessem. Mire idáig jutok, már majd’ belehalok a bűntudatba. De ahhoz az érzéshez semmi nem fogható, ami akkor önt el, amikor becsöngetek, és Sabine arcán egy sor rajzfilmbe illő kifejezés villan át. Először döbbent felismerés, aztán maga a sokk, teljes hitetlenség,

reménykedés, majd dac, végül mélységes aggodalom, amikor végignéz a lepukkant külsőmön. Megviselt túrabakancs, koszos farmer és mocskos, fehér trikó, amit elfelejtettem lecserélni. – Hol voltál? – kérdezi a hangjában a düh és a kíváncsiság fura keverékével. Kék szeme tovább leltároz. – El sem hinnéd, ha elmondanám – mondom az igazat, amiről el sem tudja képzelni, hogy mennyire valós. Karba tett kézzel áll, vékony, komor vonallá keskenyedik a szája. Máris visszaalakult a merev, könyörtelen Sabinévé, akit nagyon könnyű felismernem. – Tégy egy kísérletet! Ez a dühös Sabine. Az álszent Sabine. Az a Sabine, aki ultimátumot adott, amivel végül elüldözött. A válla fölött belesek a házba, mert tudom, hogy Munoz is itt van, láttam az ezüst Priust a kocsifelhajtón. Óriási, megkönnyebbült sóhajt hallatok, amikor megpillantom kilépni a dolgozószobából. Az arca nagyjából ugyanazt tükrözi, amit Sabinéé, kivéve a dacot és az aggodalmat, amit jó jelnek vélek. – Nagyon szeretném elmagyarázni. – Erővel nyugtatom le magam, hogy a hangom higgadt maradjon, ne halljon benne kötekedést, mert tudom, hogy csak az érzelmeimet féken tartva bírok el vele. – Valójában ezért jöttem. Szeretnék mindent elmondani. El akarok mondani mindent. De eléggé bonyolult, úgyhogy esetleg bemehetnénk, leülhetnénk. Kipirul az arca a felháborodástól. Alig hiszi el a szemtelenségemet: miután több hónapnyi hallgatás után megjelenek a küszöbén bejelentés nélkül, még elvárom, hogy beinvitáljon. Gyakorlatilag hallom a fején átsüvítő gondolatokat, bár megfogadtam, hogy nem hallgatózom. Nem mintha kellene, hiszen az aurája ott villog és szikrázik körülötte az egyre növekvő dühtől. Kitárja az ajtót, és egy intéssel beinvitál, majd követ a dolgozószobába, ahol leülök az egyik fotelba. Ők Munozzal a szemközti kanapéra ülnek egymás mellé. – Iszol valamit? – ugrik fel Sabine. A hangja erőltetett, képtelen parancsolni magának, és azonnal vendéglátó–üzemmódba kapcsol, mert ezt a szerepet jól ismeri.

– Vizet – felelem. Összeszalad a szemöldöke, mert nincs hozzászokva, hogy bármit is iszom az elixíren kívül. Hat hónapja nem ittam egy kortyot sem. – A víz jó lesz, köszönöm. – Keresztbe teszem a lábamat, miközben Sabine a konyhába megy, Munoz pedig hátradől a kanapén. A karját a díszpárnákon pihenteti – teljesen otthon érzi magát. – Nem számítottunk rád. – Óvatos a hangja, nem tudja, mihez kezdjen velem, hogy aggódjon–e azért, ami miatt jöttem. Körülnézek a dolgozószobában, és örülök, hogy a sok változás ellenére pontosan ugyanolyan, mint volt. Aztán a koszos ruháimra pillantok, és gyorsan a helyükre gondolok egy tiszta öltözetet. – Ever – szólal meg Munoz halkan, hogy Sabine meg ne hallja. – Szerintem ez nem jó ötlet. Végignézek a kék ruhán és a bézs szandálon, amit viselek, és vállat vonok. Az ujjaimmal a fotel kárpitozott karfáján dobolva így felelek: – Figyelj, lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre, úgyhogy próbálj hinni nekem, légy szíves! Nem vitatkozni jöttem, és nem is azért, hogy tovább rontsam a helyzetet. Csak szeretnék tisztázni pár dolgot, mielőtt késő lenne, és már nem lennék képes rá. Munoz arcára kiül a rémület. Magyarázatot kérne, de közben visszajön Sabine, és egy pohár vizet ad a kezembe, majd visszaül a kanapéra. Keresztbe teszem a lábamat, és végigsimítok a ruhám szoknyarészén, ami meglebben a térdemnél. Semmi visszafogott nincs a mozdulataimban, egyenesen Sabine figyelméért könyörögnek, hogy kérdezze meg, mégis hogyan öltöztem át ennyi idő alatt, vagy mondjon valamit, bármit, de a tagadás olyan mélyen gyökerezik benne, hogy nehéz legyőzni. Nehéz, de nem lehetetlen. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elhiggyem: lehetetlen. Különben semmi értelme annak, hogy ide jöttem. A legjobb, ha átveszem az irányítást, és belevágok a közepébe. – Hiányoztál. Sabine fészkelődik, biccent, és közelebb húzódik Munozhoz, aki átöleli a vállát, és vigasztalóan megszorítja egy kicsit. De Sabine csak ennyit tud mondani: – Akkor elmondod, hogy hol voltál?

Összeszorítom a számat. Kicsit meglep a válasza, de gondolom érzelmileg túl sokba kerülne, ha bevallaná, hogy én is hiányoztam neki. Látom, hogy a lángvörös aurájában felvillan egy kis rózsaszín. Az aura pedig nem hazudik. Csak az emberek. – Nyárvidéken voltam – felelem a pillantásomat Sabine és Munoz között jártatva. – Az hol van? Santa Barbarában? – néz rám hitetlenkedve, de gyorsan elütöm a kérdést. – Nem. Nem a Santa Barbara–i tengerparti városban, hanem az igazi Nyárvidéken. Az első Nyárvidéken. A mi világunk és a túlvilág között létező dimenzióban. Munoz teste megfeszül: felkészült a legrosszabbra. Sabine arca elkomorul, és összehúzott szemmel így szól: – Nem értem. Előrehajolok, és a szék szélére csúszva folytatom: – Tudom. Hidd el, tudom! Túl sok ez így egyszerre. Főleg első hallásra. Én is így voltam vele. Sokáig nem is akartam elfogadni, de aztán kénytelen voltam. Azt is tudom, hogy neked sokkal nehezebb lesz, mert nem hiszel semmiben, ami kívül esik a komfortzónádon, és inkább nem veszel tudomást arról, amit nem a saját szemeddel látsz. De azért döntöttem úgy, hogy megbízom benned a vita ellenére, ami következik majd, mert meguntam a játszmát. Meguntam, hogy titkolózom előtted. De leginkább abba fáradtam bele, hogy nevetségesen sokat kell melóznom ezen a csinált, képmutató önmagamon csak azért, mert neked ez a legkényelmesebb, hihető verzióm. – Egy pillanatot várok, hogy válaszolhasson, de csak néz jeges kőarccal, úgyhogy folytatom. – Az első két hétben Damennél laktam. És tudom, hogy tudod, mert ő elmondta. De amit nem mondott el, az az, hogy nem szándékoztam visszajönni, soha. Megesküdtem, hogy érettségi után elköltözöm jó messzire, hogy többé ne is lássalak. És nem bosszúból vagy, mert büntetni akartalak volna. Akár hiszed, akár nem, nem kívánok neked semmi rosszat. Azért akartalak örökre elhagyni, mert tényleg azt hittem, hogy ezzel mindkettőnknek könnyebb lesz. De most megváltoztak a dolgok, vagy legalábbis hamarosan nagyon megváltoznak… – Nyelek egyet, Munozra lesek, aki bátorító bólintással jelzi, hogy folytassam. Így is teszek. – De mielőtt ez a nagy dolog bekövetkezhetne, szeretnék tisztázni veled mindent. Szeretnék tenni egy utolsó próbálkozást, hogy higgy nekem.

– És mégis mit kellene elhinnem? – kérdezi. Látom a szemöldöke dacos ívén, és érzem a hangjában rejlő kihívásból, hogy már tudja. – El kell hinned, hogy nem őrültem meg, nem szomorú, figyelemre vágyó kamasz vagyok, aki olyan sebzett és sérült a családja elvesztése miatt, hogy úgy tesz, mintha médium lenne. El kell hinned, hogy nem szemfényvesztő sarlatán vagyok, aki pénzért átveri a népet. Már csak azért is el kell hinned nekem, mert ez az igazság. Médium vagyok. Hallom mások gondolatait. Képes vagyok látni egy ember egész élettörténetét egyetlen érintésben, és aurákat látok, valamint kommunikálok a földi síkon időző holt lelkekkel, akik nem keltek még át. Ráadásul még halhatatlan is vagyok. – Várok egy kicsit, hogy felfogja, amit mondtam, hogy a vallomás elérje a kívánt hatását. Látom, hogy felizzik az aurája, és szinte meglep, hogy nem látok füstöt szivárogni az orrlyukaiból és a füléből. – Az a piros lé, amit iszom, történetesen az örök élet elixírje. Amit az ember évezredeken át keresett. Damennek sikerült megalkotnia a titkos képletet az elmúlt hatszáz évben. – Ever, ha azt hiszed, hogy… – rázza a fejét olyan dühösen, hogy képtelen befejezni a mondatot, bár végiggondolja. És ezúttal belehallgatok. Ha másért nem, azért, hogy segítsen az érvelésben. A szemébe nézek, és lassan elismétlem a szavakat: – Nem, tényleg nem hiszem, hogy hajlandó vagy elfogadni egy ilyen groteszk, nevetséges, túlzó, szomorú… sületlenséget egy pillanatig is. – A szeme hatalmasra tágul a döbbenettől, de gyorsan lerázza magáról a meglepettséget, megnyugtatva magát, hogy elég nyilvánvaló volt, amit gondolt. És bár tényleg az is volt, de itt nem akarok megállni. – És ha ezzel nem tudtalak meggyőzni, akkor majd valami mással. De szólok előre, hogy mindent elkövetek, hogy elhidd, nem hazudok, nem őrültem meg, és hogy nem vagyok figyeleméhes kamugép. Megmutatom, hogy pontosan mire vagyok képes. Ezt már rég meg kellett volna tennem. És csak azért nem tettem, mert egyikünk sem állt készen rá. De most készen állunk. Legalábbis én igen, de szerintem te is. Ami meg Munozt illeti – nézek a férfira, – ő már tud róla. Valójában jó ideje tudja. Sabine kérdő pillantással Munoz felé fordul. De amaz csak vesz egy mély levegőt, és bólint, majd rám néz.

– Igaz. Sabine, kicsim, Ever nem hazudik. Olyan hatalma van, ami több, mint döbbenetes. Csak arra kérlek, adj neki egy esélyt! Próbálj nyitott elmével figyelni rá, és szerintem el fogsz képedni azon, amit látsz. És ha nem, ha még mindig úgy döntesz, hogy nem hiszel… – Láthatóan reméli, hogy nem így lesz. – Nos, akkor az a te döntésed. De most csak próbáld kinyitni a világodat valamire, amiről eddig sejtelmed sem volt. Sabine keresztbe tett lábbal, a mellkasán összefont karral ül, ami a testbeszéd szerint meglehetősen bizalmatlan jelzés. A pillantása figyelmesen függ rajtam. – Először is: mi volt rajtam, amikor ajtót nyitottál? – hunyorogva végignéz, aztán nem hajlandó válaszolni, csak még szorosabban összefonja a végtagjait. – Ugyanaz van most rajtam? Fészkelődik, de nem felel, ami szerintem épp elég. – Vagy ez? – kérdezem, és visszagondolom magamra a mocskos holmit, ami akkor volt rajtam, amikor ideértem. Ez sem bírja válaszra. – Vagy talán ez? – Az elkényeztetett Chloe sötétzöld selyemestélyijét öltöm magamra, amelyet a bungalóban viseltem, amikor Damennel a londoni életemet látogattuk meg. Így maradok, ülök vele szemben a több száz éves, csillogó estélyiben. Szeretném, ha megszólalna, de nem teszi. Nem hajlandó megválni azoktól a gondolatoktól, amelyekhez nagyon régóta ragaszkodik. – A képességeim nem érnek véget a ruhatáram cserélgetésével. Épp ilyen könnyedén csinálok neked ide egy elefántot is. – Ezzel behunyom a szemem, és meg is teszem. Vissza kell fojtanom a nevetést, amikor látom, hogy milyen erőfeszítésébe kerül fenntartani a hűvös látszatot. Annyira elszánta magát, hogy ragaszkodik a merev látásmódjához, hogy akkor sem reagál, amikor az elefánt az arcába lóbálja az ormányát. – Virágokat is tudok – teszem hozzá, és sárga nárcisszal borítom be a dohányzóasztalt. – Drágaköveket. – Behunyom a szemem, és Sabinét elárasztják a gyémántok, rubinok, smaragdok, de az arca sem rezdül. – Kocsik, hajók, házak, gyakorlatilag bármi, amit el tudsz képzelni. Semmi sem lehetetlen, csak az emberek. Nem lehet újrateremteni egy embert, mert a lelkét nem lehet manifesztálni, csak a képmását. Egyszer megpróbáltam Orlando Bloommal. – Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy reagált Damen erre. – Csak azt nem vagyok képes megteremteni,

akárhogy is próbálom, hogy felhagyj a tagadással, és elhidd, ami itt van a szemed előtt. Ezt szabad akaratnak hívják, és egyedül a tiéd. Sabine felszegi az állát, összeszűkül a szeme. Dühös, dacos, de a hangja félelemről árulkodik. – Nem tudom, mit akarsz elérni, Ever, de hagyd abba! Fel kell hagynod a… – Körülnéz, keresi a megfelelő szót. – Abba kell hagynod ezeket a bűvésztrükköket, most azonnal! A viselkedése annyira zavart, hogy gyorsan engedelmeskedem. Biccentek, pislogok, míg az utolsó nyom is el nem tűnik, minden újra normális, beleértve a ruhámat, a sokkal kényelmesebb, bár kevésbé lenyűgöző kék ruhát és bézs szandált. Sabine szemébe nézek, és akaratom ellenére azt gondolom, hogy rosszabbul ment a dolog, mint hittem. Mégsem vagyok hajlandó feladni. Nem állhatok meg most, amikor még van pár adu a birtokomban. – Van még – biccentek, és egy drágakő berakásos tőr terem a tenyeremben. – Tudom, hogy ájulós vagy, és tudom, hogy utálod a vért, de ígérem, hogy gyorsan vége lesz. Belebököm a tőr hegyét a tenyerembe, és végighúzom rajta a pengét. Hallom, hogy Sabine képtelen visszafojtani a nyögést, és nézem a rémült arcát, amint a tenyeremből csorgó vért figyeli. A ruhára ömlik, aztán összegyűlik a szőnyegen, aztán… aztán már nincs is. A kés eltűnik. A tenyeremnek kutya baja. Semmi nyoma a kiontott vérnek. Eléggé lenyűgöző bemutató volt, de be kell ismernem, hogy kezdem kissé szégyellni magam, mintha én lennék a világ legijesztőbb cirkuszi mutatványa. – Figyeljetek rám! – fordulok feléjük. Munoz nem is próbálja leplezni a döbbenetét. – Órákig tudnám folytatni. Minden trükköt megmutathatnék, amire képes vagyok. És ha ezen múlik, meg is teszem. De tényleg csak annyit kell tudnotok, hogy amit láttok, az a valóság. És lehet, hogy kellemetlen, és sokáig nem tudsz majd hátat fordítani és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de ettől még igaz. Ne haragudj rám, Sabine! Sajnálom, hogy ezt kell tennem veled. És értem, hogy te döntőd el, hiszel–e vagy sem, értem, hogy jó eséllyel mindegy, hogy produkálom magam, nem leszel képes meggondolni magad. Az a

helyzet, hogy rajtad múlik, hiszel–e vagy sem. De ha az életben még egyszer látni akarsz, ha bármilyen kapcsolatot szeretnél fenntartani velem, akkor le kell küzdened a saját, mélyen gyökerező előítéleteidet, és meg kell tanulnod elfogadni engem. Mindent. Azt is, ami nem tetszik. Még az ijesztő dolgokat is. Mert én is pontosan ezt tettem a te esetedben. Az álszentséged és a keményfejűséged, és a hajlamod arra, hogy megértés helyett kitérsz előlem, éppannyira ijesztő számomra, mint neked a kis halhatatlan trükkjeim. Mégis inkább elfogadlak úgy, ahogy vagy, mint hogy a jövőben sose lássalak többé. Azt reméltem, hogy ez után az egész után majd valahol félúton találkozunk. De mondom, te döntesz. Akárhogy is, én elfogadom majd. Hátradőlök és figyelem, ahogy leereszt. Az aurája összelappad, akár egy hatnapos lufi. – Mióta van ez? – kérdezi végül. És amikor a szemébe nézek, rádöbbenek, hogy azt hitte, mindig is ez volt, hogy szörnyetegnek születtem. Ezért éltem túl a balesetet, miközben a családom nem. De ezt gyorsan megoldom. – Meghaltam a balesetben. Halálközeli élménynek hívják, bár ez kissé elnagyolt, mert az, hogy közeli, az nem kifejezés. Munoz valószínűleg többet tud erről, elég sokat olvasott róla. – Sabine kérdőn néz Munozra, mire az bólint és vállat von. – Na, szóval ahelyett, hogy átkeltem volna a hídon anyával, apával és Puszedlivel együtt, én inkább Nyárvidéken maradtam, azon a gyönyörű réten. És a lelkem épp ezzel volt elfoglalva, amikor Damen rám talált a kocsi mellett, és megitatott az elixírrel, amitől feléledtem. – És Riley? – hajol előre nagyra nyílt szemmel Sabine a legrosszabbat feltételezve. – Riley elakadt egy időre – feszengek. – Elakadt? – Nyárvidék és a földi sík között – sóhajtom. – Amikor kórházban voltam, meglátogatott párszor. Aztán amikor ide költöztünk, beugrott, nagyjából mindennap, aztán meggyőztem, hogy keljen át a hídon, és lépjen tovább. Szerintem időnként álmomban még meglátogat, de azóta nem látom őt. Akik átkeltek, láthatatlanok számomra, az energiáik vibrálása túl gyors. Bár egy barátom látta Riley–t… – Jude próbált megtanítani, de nem sikerült. – És azt mondja, remekül van. Valójában jobban is, mint remekül. Boldog. Anya, apa és Puszedli is boldogok.

Jobban élnek, mint valaha. Tudod, attól még, hogy nem látod őket, továbbra is léteznek. A lélek örök. Ez az igazi halhatatlanság. Nem tudom, végül is mi jutott el hozzá a mondandómból, de azt látom, hogy Sabine Munoz vállán zokog. A vállai vadul rázkódnak, miközben Munoz az álláig érő szőke haját, a hátát simogatva halkan suttog, vigasztalja, míg végül Sabine megnyugszik és rám néz. Csendben ülök, és pontosan tudom, mit érez. Nagyon jól emlékszem, hogyan reagáltam, amikor megláttam a húgomat, és hogyan tagadtam, hogy igaz lehet. És hogyan bántam Damennel aznap a parkolóban, amikor elárulta a létezésem titkát: kizártam az életemből, gonosz, félelemmel teli szavakkal küldtem el őt ahelyett, hogy szembenéztem volna az igazsággal, amelyre nem voltam felkészülve. Nem sokban különbözünk egymástól Sabinével. Tudom milyen, amikor minden, amiben hisz, fenekestül felfordul. Egy idő után megszólalok: – Nagyon sajnálom, hogy rád zúdítottam mindezt. Tudom, hogy nem könnyű megemészteni. De azt akartam, hogy megtudd, mielőtt… Sabine felemeli a fejét, a szeme ködös, könnyes. – ...mielőtt ismét átlagos leszek. Pislogva csóválja a fejét, és így motyog: – Micsoda? – A blúza ujjába törli a szemét. – Nem értem. Mély lélegzetet veszek, és a lábamat bámulom. Keresem a szavakat, aztán a szemébe nézek: – Hogy őszinte legyek, az sem biztos, hogy én értem. Nagyon hosszú történet, sok mindent kellene megmagyaráznom. De a részletek amúgy sem olyan fontosak. Csak úgy gondoltam, vagyis reméltem, hogy ha tisztázzuk, most ki vagyok, akkor talán, amikor már nem vagyok ilyen, még együtt lehetünk. Tudod, kiabálás meg veszekedés meg szitkozódás nélkül. Ha akarod. Tőled függ. Megígérem, hogy tiszteletben tartom a döntésedet, bármi legyen is az. Sabine feláll a kanapéról, és kitárt karral elindul felém, de én gyorsabb vagyok. Olyan gyors, hogy a dohányzóasztalt sincs ideje megkerülni, máris megölelem. Annyira jó érzés, hogy nem tehetek róla, de sírva fakadok. Könnyes, nyálas, bocsánatért esedező halommá válunk, aztán eszembe jut Munoz, és megtörlöm a szemem. – Hé, nincs valami, amit szeretnétek? Láttátok, mire vagyok képes. Na, mi legyen? Új kocsi, hétvégi ház valami egzotikus helyen? Bruce

Springsteen backstage–jegyek? – nézek Munozra, mert tudom, milyen nagy rajongó. De csak a fejüket rázzák. – Biztosan? – Nagyon szeretnék adni nekik valamit. – Nem tudom, hogy tudok–e majd ilyet csinálni, miután… visszatértem a régi énemhez. Lehet, hogy elveszítem minden képességemet, vagy legalábbis néhányat. Lehet, hogy mindet. Vagyis ez az utolsó lehetőség. Sabine visszalép Munozhoz, a vállára hajtja a fejét és megszólal: – Mi mást kívánhatnék, amikor mindenem megvan, amiről valaha álmodtam? És ekkor észreveszem. A vadonatúj, csillogó eljegyzési gyűrűt az ujján. – A család az, ami valaha is jelentett valamit a számomra – szól, és odahúz magukhoz. – És most, hogy visszajöttél, mindenem megvan. Mindenem, amire csak szükségem lehet.

harminchét Feltett szándékom volt, hogy elmegyek Damenhez. Feltett szándékom volt jó éjt kívánni Sabinének és Munoznak, aztán átmenni Damenhez. Csakhogy nem sikerült. Sabinével késő éjjelig fent maradtunk. Nagyon későig. Olyan későig, hogy még Munoz is jó éjszakát kívánt és hazament. Hajnalig kuporogtunk a kanapén, pizzát csipegettünk (Igen, én is ettem egy vagy két szeletet, és alig tudtam elhinni, hogy ennyire hiányzott!), és közben megosztottuk egymással a híreket. Aztán már csak pár órám maradt, és suliba kellett mennem. Munoz szerint abszolút semmi más választásom nem volt, mint elmenni az iskolába és vagy valami überkomoly varázslatot véghezvinni az iskolatitkár irodájában, vagy emberfeletti erővel bepótolni a hiányzásomat, vagy mindkettő, ha az osztályommal akartam érettségizni. Úgyhogy Damen meglátogatása helyett aludtam pár órát a régi szobámban, hogy kipihenten és feltöltődve menjek el hozzá, mivel nem tudhattam, mit lép, ha meglát, kezemben a gyümölccsel. De azt tudtam, hogy a legjobb formámat kell hoznom. Amint kiszúrom a BMW–jét a parkolóban, rájövök, hogy nem kell sokáig várnom. Szemmel láthatólag még most is mindennap bejár az óráira, végigcsinálja a rettegett napokat, bár el nem tudom képzelni, hogy miért. – Mert megígértem – feleli a fel nem tett kérdésre, amikor felbukkan mellettem. Kinyitja az ajtót, arra vár, hogy kiszálljak, de én csak dermedten ülök. Végignézek rajta, beiszom a látványát, a jelenléte érzetét, és közben a mély, sajgó érzés a gyomromban eszembe juttatja, mennyire hiányzott.

A legutóbbi eredményeim felett érzett öröm ellenére, a sorsom beteljesítésének diadala ellenére (amelyet ugyan Damen nélkül vittem véghez) minden üres és nyomasztó. – Kerestelek. – A pillantása szomjas, magába szív, és azt mondja, annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. – Átkutattam egész Nyárvidéket. És megtalálni nem tudtalak, de éreztelek. Ezért tudtam, hogy életben vagy. Messze, egy számomra nagyon távoli helyen, de jól vagy. És az a vigasz tartott életben, hogy vártam a napra, amikor visszatalálsz hozzám. Lenyelem a torkomba nőtt gombócot. Tudom, hogy mondanom kell valamit, de nem megy. Nagyjából annyira vagyok képes, hogy meresztem rá a szememet. – Mikor jöttél meg? – kérdezi rezzenetlen pillantással. Igyekszik higgadt és laza maradni, de tartok tőle, hogy az én reakcióm épp az ellenkezője ennek. A kérdésétől idegesen mozgolódni kezdek. Szorongatom a táskámat, szórakozom a hajammal, vakarózom, fészkelődöm, aztán végül kikerülve segítségül nyújtott kezét kimászom a kocsiból. A pillantásom lázasan cikázik, keresek egy biztonságos helyet, ahová nézzek: bárhová, csak Damenre nem. Szaggatott, szapora lélegzetvételek között felelek: – Tegnap. – Olyan rémes az igazság, hogy behúzom a nyakamat. Pontosan tudom, hogy érti majd, mert csak úgy lehet érteni. És akármennyire is szeretném, nem tagadhatom. Nem tudom letagadni a tényt, hogy már egy teljes napja hazajöttem, és nem szakítottam rá időt, hogy megkeressem, csak most. Hogy másokat helyeztem ő elé. Damen a kocsim mellett áll, és addig mérlegeli a szót, míg csak nem lesz tartós, visszafordíthatatlan, akár egy lábnyom a friss betonban, amit nem simítok el, nem akarom eltörölni a bemélyedését. Tudom, hogy mondanom kell valamit, de ötletem sincs. Damen láthatóan egyszerre van megbántva és összezavarodva, valahol a kettő között. – Féltem találkozni veled – mondom végül. – Főleg, mert nem akarok veszekedni. Nem bírok többet veszekedni. És szerintem mindketten tudjuk, hogy pontosan az lesz a vége. De előbb el akarom mondani, hogy csak azért, mert késtem, nem hiányoztál kevésbé… –

Elfúl a hangom, elszorul a torkom, köhintenem kell. – Légy szíves, ne hidd, hogy nem hiányoztál! – Könnybe lábad a szemem, könyörgő pillantást vetek Damenre. De ahelyett, hogy beismerné, én is hiányoztam, ahelyett, hogy vigasztalna, a következőt kérdezi: – Miért gondolod, hogy elkerülhetetlen a veszekedés? Sötét szeme végigmér, és amikor a táskámba nyúlok és előveszem Honor csomagocskáját, döbbent hitetlenség csillan a szemében. – Ezért. Az apró, egyszerű papírba burkolt csomagocskát tanulmányozza, forgatja az ujjai között. – A gyógynövény. – Ráemelem a tekintetem. – A nehezen fellelhető, külön megrendelt, ritka növény, amivel befejezheted az ellenszert. Ami majd segít, hogy együtt lehessünk, és tovább élhessünk halhatatlanul. Az ujjai rázárulnak a csomagra, a papír zörög a markában. A tekintete rabul ejt, és a súlyától elakad a lélegzetem. Megszólal a csengő, a parkolóban lézengő diákok az épület felé indulnak, csak Damen meg én állunk földbe gyökerezett lábbal. Be kellene mennem és rendbe hoznom, amit a hosszú hiányzás elrontott, de előbb ezt kell lezárnunk. Valamiféle megegyezésre kell jutnunk, mielőtt bárhová is mennék, bármit is tennék. – De én még mindig azt hiszem, hogy ez az élet kozmikusan rossz. És ha bevesszük az ellenszert, majd lesz valami más, ami szétválaszt. Csak úgy teljesíthetjük be a sorsunkat és lehetünk együtt örökké, hogy visszafordítjuk a halhatatlanságunkat. Hogy megesszük a gyümölcsöt. – Lenézek a lábunkra, a csillogó karosszériára, a hamarosan bezáruló kapura, és a szemébe nézve hozzáteszem: – Damen, most akarom megtenni. Megtaláltam a fát. Valódi. Nem felel, nem mozdul, nem rezzen. – Elmentem oda. Én magam láttam. Megmásztam azt a hatalmas törzset, lógtam az óriási ágain… – Várok egy kicsit, hogy lássam, csak rám figyel, aztán folytatom: – Leszedtem a gyümölcsét. Mélyen a szemébe nézek, de még mindig semmi. Mintha nem hallana. – Ezért tűntem el ilyen sok időre. Hosszú, fáradságos, veszélyes, magányos, ijesztő és mégis csodálatos utazás volt. Egy egész sornyi évszakot éltem át útközben, olyan kemény telet, hogy biztos voltam

benne, csonttá fagyok, aztán annyira esett, hogy azt hittem, sosem száradok meg, és ugyan nem hittem, hogy sikerül, mégis megcsináltam. Véghezvittem, amit akartam. És most itt vagyok, és azt mondom, a Fa nem mítosz, ahogy te hiszed. Valójában még a mítosznál is jobb. Emlékszel, hogy Lotus azt mondta, örökké terem? Igaza volt. A fa csak ad, ad és ad. Nem igaz az ezerévente egy gyümölcs elmélet. Abból, amit ott láttam, semmiféle hiányt nem szenvedhet, aki a gyümölcsére vágyik. Hoz gyümölcsöt bőséggel. Az Élet Fája maga a bőség. És egy egész zsák gyümölcsöt hoztam, hogy bebizonyítsam. – Elhoztad? – Damen arcáról lehetetlen volt bármit is leolvasni. – Miért? Miért nem adtad oda Lotusnak, hogy csináljon vele, amit akar? – Mert átvállalom Roman feladatát – felelem bólogatva, mintha csak magamnak bizonygatnám. És most, hogy kimondtam, már ki is alakult a terv a fejemben. De Damen csak bámul rám, nem érti. – A buli, amit százötven évente szervez! – A mosolyomat elfojtom, de az izgatottságomat nem tudom visszatartani. – Ezúttal én leszek a házigazda. Összehívom a halhatatlanokat, akiket alkotott, és megadom nekik a lehetőséget, hogy válasszanak a fizikai halhatatlanság és a valódi halhatatlanság között. – És ha visszautasítják? – kérdezi. Meg van győződve arról, hogy így lesz. – Akkor visszautasítják – vonom meg a vállamat. – De miután elmagyarázom, és látják a hatását, nem hiszem, hogy így történik. Damen szeme elkerekedik. Először elsápad, aztán hamuszürke lesz, és beletelik egy kis időbe, míg rájövök, mi a baj. Félreértett. Azt hiszi, én már kipróbáltam. – Te már…? – kérdezi, de legyintek. – Dehogy. Meg akartalak várni vele. Szeretném, ha együtt fordítanánk vissza a halhatatlanságunkat. Nem tudom, mit csinálok, ha nemet mondasz. Nem tudom, hogy ezt az életet választom–e veled, vagy a halandóságot egyedül. Őszintén mondom, hogy nem tudom. De nagyon remélem, hogy nem kell választanom. Remélem, hogy átgondolod, és megkóstolod a gyümölcsöt velem együtt. Csak így kaphatjuk meg azt a jövőt, amire vágyunk. Esdekelve nézek Damenre. De csak megbánást látok, így megfordulok, és a kapu felé indulok.

harmincnyolc A nagyvaskapu előtt állok, amelyet Damen a gondolatával nyitott ki, és nézem, ahogy a túloldalról hívogat. Bármekkora is a kísértés (és a kísértés őrült nagy), ha normális életet akarok élni, akkor itt kell elkezdenem. Most. Ha normális életet akarok, akkor nem szabad többé a varázslatokra támaszkodnom, hogy megszabaduljak a gondjaimtól. Nemet intek, és elmegyek mellette, majd az irodába indulok, ahol odalépek az iskolatitkár asztalához, és adminisztratív tébolyt indítok el: – Jó reggelt! Ever Bloom vagyok. Végzős. És nemcsak hogy elkéstem, de az elmúlt hat hónapot kihagytam. Arra vagyok kíváncsi, hogyan lehetne ezt jóvátenni. A nő ámulva végigmér, aztán a fal mellett álló székre mutat, azt mondja, üljek le, ne mozduljak, és egyszerre nyúl a számítógépért és a telefonért. A kagylót a füle és a válla közé szorítva püföli a klaviatúrát, riasztja az igazgatót, az igazgatóhelyettest, a tanáraimat és Sabinét, aki nagyon jól tudja, hogy mit tervezek, és várja a hívást. Az érettségim sorsa elrendeződik anélkül, hogy a kisujjamat mozdítanám, és amikor a felfüggesztésem kerül szóba, biztosra veszem, hogy végem van. Szerencsére Sabine nagyszerű tárgyalástechnikájának köszönhetően megengedik, hogy megkíséreljem a lehetetlent. Azt mondják, hogy ha mindent bepótolok, minden egyes dolgozatot, minden házi feladatot a következő két hétben, akkor leérettségizhetek. Hat hónapnyi mulasztást kell bepótolnom tizennégy nap alatt annak érdekében, hogy az osztálytársaimmal együtt érettségizhessek le. Máskülönben jövő nyárig várhatok, ha akkor egyáltalán sikerül. Hangsúly a ha szócskán. Világos, hogy most jött el a mágia, a manifesztáció és a Tudás Nagy Csarnokába tett látogatások ideje. Ha a képességeimre nem is akarok

támaszkodni, a barátaimra lehet. Ideértve néhány olyan embert is, akikről nem is tudtam, hogy barátok. Így hát, amikor az osztálytársaim, akikkel alig szoktam szót váltani, odaadják a jegyzeteiket, és Stacia meg Honor (Miles rábeszélésének hatására) felajánlják, hogy korrepetálnak fizikából, úgy megdöbbenek, hogy igent mondok. Mivel több mint egy éve nem csináltam házi feladatot, de nem is tanultam, kicsit nehéz felvenni a ritmust. Nem tudok magamnak parancsolni, és automatikusan magamba szívom a könyvek tartalmát egyetlen érintéssel. A gondolatolvasást tudom irányítani, de a kollektív tudattalanra való ráhangolódás felett nincs hatalmam. Úgyhogy inkább nem küzdők ellene, hanem a saját hasznomra fordítom a rengeteg olvasnivaló feldolgozása során. De amúgy lehetetlen is volna. Egyébként is meg kell írnom a dolgozatokat, meg kell oldanom az egyenleteket és bevágni a képleteket, úgyhogy nem csalok mindenben. Beismerem, hogy a teszteknél a válaszok csak úgy felbukkannak az agyamban. De ez ellen sem tehetek semmit. A barátaim és a képességeim segítségével is nagyon sok munka ez ilyen rövid idő alatt. Amíg én az iskolával vagyok elfoglalva, Jude és Ava felajánlják, hogy elolvassák Roman régi naplóit, és megpróbálják előkeríteni a világszerte élő halhatatlanokat – az árvákat, akiket Damen változtatott át, és azokat, akiket Roman talált méltónak az átváltoztatásra. Romy és Rayne eközben kézzel készítenek meghívókat, amelyeket nagyjából a bolygó minden pontjára eljuttatnak. Sabine foglalkozik a főiskolai jelentkezési lapjaimmal, amelyekkel már annyit késtem, hogy egy évet ki kell majd hagyjak. De valószínűleg így a legjobb, mivel olyan régóta nem is gondoltam már arra, hogy normális jövőm lehet, hogy azt sem tudom, hol kezdjem el. Nem beszélve arról, hogy arra számítottam, bárhol kötök ki, Damen mellettem lesz. Azt feltételeztem, hogy ketten vágunk neki, csak mi ketten. Fel sem merült bennem, hogy talán egyedül kell mennem. De nem láttam őt, mióta magára hagytam a suli kapujában, és el kell ismernem, hogy a lehetőség valósnak látszik. Damen kerüli az iskolát. Kerül engem. És én hajlandó vagyok annyi teret adni neki, amennyire szerinte szüksége van, remélem, hogy végül úgy dönt, velem tart. Annak ellenére, hogy minden jel az ellenkezőjére utal, én remélem, hogy jól fog dönteni.

Ha mégsem, nem tudom, mi lesz. Talán ezért is veszem szívesen a rengeteg iskolai feladatot: elvonja a figyelmemet a szörnyű, elkerülhetetlen tényről, hogy ha Damen a gyümölcs ellen szavaz, nekem lehetetlen döntést kell meghoznom. Választanom kell egy halhatatlan, de félresiklott élet között – melynek során az univerzum egyfolytában azon lesz, hogy szétválasszon minket – és egy Damen nélkül eltöltött élet között, amibe még belegondolni is szörnyű. A tanulás, olvasás, vizsgákra készülés, esszéírás és a nem alvás közepette szakítok egy kis időt, és ellátogatok Nyárvidékre. Részben mert szeretném megtalálni Lotust, hogy beszámolhassak a sikeremről, részben pedig mert szeretném látni Nyárvidéket, amíg képes vagyok rá, amíg csak egyszerűen megjelenítem az aranyfátylat és átlépek a túloldalára. Ismerek több halandót is, aki képes idelátogatni, de nem tudhatom, hogyha én is ismét halandó leszek, vajon el tudok–e jönni. Így aztán eltökélem, hogy addig élvezem, amíg csak lehet. Eltöltők néhány szép percet az illatos réten, aztán ellátogatok a Tudás Nagy Csarnokához, ahol az épület előtt megállva csodálom a folyton változó homlokzatot. Újraélem a bebocsátás örömét, aztán elmegyek a kedvenc helyeinkre: a versailles–i palota másolatához, amit Damen csakis nekem alkotott, a tulipánmezőre, amely a bungalót veszi körül, aztán elmegyek oda is, ahol a fű régen sárrá vált és a fák kopárak voltak. Árnyvidék egykori kapuja után a lótuszvirágokat hizlaló, gyönyörű tóhoz megyek, de Lotust ott sem találom, így aztán egy nagyobb kő alá rejtem Romy és Rayne kézzel készített meghívóját. Láttam már Lotust ennek a sziklának támaszkodni, és remélem, hogy megtalálja. Azután visszatérek a földi síkra, és a tanulnivalóba temetkezem. Közben várom a hírt Lotusról. Várom a meghívottak válaszát. Várom, hogy halljak Misa, Marco és Rafe felől. Várom, hogy leérettségizhetek–e. Várom a jelet, hogy milyen irányban folytatódik a sorsom. A napok apránként telnek tova, és érkeznek apró hírecskék, de nem azok, amelyekre vágyom. Damenről semmi hír.

harminckilenc Talán túlságosan is felfújtam a dolgot. Lehet, hogy túl nagy feneket kerítettem az egésznek. De végül kiderül, hogy sajnos a ballagás egy eléggé örömtelen esemény. Nagyon jól van megszervezve, tökéletesen lebonyolódik az egész, olyan, mint a tévében, sapkahajigálás a levegőbe, talár, beszédek, nevetés, sírás, emlékezés, heves ígéretek, hogy majd hívjuk egymást. Sabine és Munoz ott mosolyognak a tömegben, és integetnek, valahányszor arra nézek (akkor is, ha nem), Miles és Honor meg (még mindig sokkoló, de kezdem megszokni) Stacia huhognak, tapsolnak és örülnek nekem, amikor kimegyek a színpadra. De nincs ott Haven. Sem Damen. Ez a két óriási űr kiolt minden mást. Amikor a levegőbe hajítom a sapkámat, kihasználom a lehetőséget egy kis varázslatra. Egészen magasra repítem, sokkal magasabbra, mint a többieké, és nézem, hogy először tulipánná, aztán egy végtelenjellé változik, majd visszahullik a földre. Sabine és Munoz felé menet Stacia megállít, és a karomra tett kézzel így szól: – Találkozunk a banketten? – Beletúr szőke, melírozott hajába, és közben a szemembe néz. Döbbenten hunyorgok élénksárga aurájára: komolyan gondolja. Mielőtt felelhetnék, Honor is odaér: – Arra gondoltunk, hogy egy kicsit korábban beugranánk segíteni. Nézek rájuk, és azon gondolkodom, hogy hozzászokom–e valaha ehhez a két új lányhoz. Annak ellenére, hogy mindketten erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy eljuttassanak idáig, minden egyes kedves gesztusuk még mindig sokkhatásként ér, és tudom, hogy ez nem igazságos. Nagyon keményen dolgoznak, hogy fejlődjenek, a legkevesebb, amit tehetek, hogy hagyom.

Stacia félrebillentett fejjel várja a válaszomat, Honor meg Jude malachitgyűrűjét forgatja az ujján. – Hmm, édes tőletek, meg minden, de nem szükséges. Tényleg. – Biccentek, remélve, hogy nem értik félre, de nem tudom, hogy akarom– e ott látni őket a házban. – Biztosan van jobb dolgotok is, jobb bulik, úgyhogy… – Ennél a bulinál jobb? Kétlem! – Stacia az egyik régi ”Megőrültél?” pillantásával jutalmazza a hebegésemet, aztán eszébe jut, hogy ezt már nem szokta csinálni, és átrendezi a vonásait. – Egyébként is megvannak a jelmezek meg minden! – A mellette egyetértőn bólogató Honorra pillant. – Végtére is segítettünk leérettségizni, nem mondhatod le a meghívást! Tátott szájjal meredek rá. Meglep, amit mond, mert nem kifejezetten emlékszem rá, hogy meghívtam volna őket. De nem is én rendelkeztem a meghívók felett, hanem az ikrek. Azt sem tudtam, hogy jelmezes buli lesz. Valójában gőzöm sincs, hogy történt az egész, honnan tudnak róla, hogyan lett ez ilyen aránytalanul felfújva. Eredendően egy kis összejövetel lett volna. Csak halhatatlanoknak. Nem tudtam, hogy érettségi bankett lesz belőle. Az év várva várt eseménye. – Nagyon–nagyon sokat melóztam a jelmezemen – jelenti ki vádlón Stacia. – Úgyhogy kizárt, hogy ne vehessem fel. Mindenki hátast dob, ha meglátja! – Jude meglepetés lesz – így Honor. – Bár szerinte neked nem lesz meglepi, mert már láttad. – Úgy néz rám, hogy az arcáról le tudom olvasni: nagyjából mindent tud Jude–ról és rólam, de nem igazán lehet tudni, mit érez ezzel kapcsolatban. – Nekem is van ám egy kis meglepetésem. Romy és Rayne segítettek benne, és eléggé izgulok miatta. Hidd el, Ever, ütős lesz! És bolond vagy, ha azt hiszed, bármelyikünk is kihagyja. Jelmez? Ütős? És én még azt hittem, nem lesz más dolgom, mint meggyőzni egy csapat halhatatlant, hogy egyenek a gyümölcsből. – Láttad a meghívókat, nem? – kérdezi Stacia végignézve rajtam. Nemet intek, és hirtelen rádöbbenek, hogy tényleg nem láttam a meghívókat. Csak a rózsaszín–fekete borítékot, amit a tónál hagytam.

Meg sem fordult a fejemben, hogy belenézzek. Annyira lefoglalt az iskolai pótlás, hogy nem tettem fel egyetlen kérdést sem. Nem akartam beszállni a tervezésbe, vagy megkérdezni, hogy haladnak. Mindenki örömmel végezte a feladatot, amit rájuk hagytam. Azt hittem, hogy csak ott kell lennem, ahol és amikor mondják, kezemben a gyümölccsel. Erre most még jelmezt is kell szereznem. – Jó, rendben. Csak hogy tudd: ez egy Múltidéző buli. Úgy kell öltöznöd, ahogy az előző életedben – mondja Stacia. – És csak hogy tudd: mi is megyünk, akár tetszik, akár nem! – teszi hozzá kihívó pillantással, ami a régi időkre emlékeztet, amikor először jöttem ide, ő pedig levakarhatatlanul zaklatott. Csakhogy a múlttal ellentétben most meg is érdemlem. Nagyon sokat dolgozott azon, hogy én helyrehozhassam a dolgaimat, rengeteg ideje ment rá. Így aztán a legkevesebb, hogy elismerem az erőfeszítéseit és a megtett hosszú utat. – A helyszín maradt Ava háza? – kérdezem. Vajon hogy fog mindenki beférni abba a kis házba így, hogy bővült a vendéglista. – Nem – vigyorog rám Miles, aki épp akkor áll meg Honor mellett, és kapcsolódik be a beszélgetésbe. – Nálatok lesz. És hidd el, Sabine és Munoz állati nagyot alkotnak, pénz nem számít! Ez a buli simán lenyomja a kis halloween–partidat. A helyedben én hazamennék, és varázsolnék valami jó kis jelmezt magamnak, mert héttől buli van!

negyven Miles nem túlzott. Sabine és Munoz tényleg kitettek magukért a dekorációt illetően. Amint megállunk a kocsifelhajtón, eltátom a számat elképedésemben azon, hogy az ál toszkán udvarházra emlékeztető épületből hogyan sikerült egy igazi vidéki villát varázsolniuk. – Csak várj, míg meglátod belül! – lelkendezik Sabine. Tudom, hogy nem akartál nagy bulit, de úgy gondoltam, jó lenne egy igazi partit rendezni a barátaidnak. Nagyon keményen dolgoztál, Ever. Megérdemelsz egy kis mókát, és hogy őszinte legyek, én meg Paul is! Munozzal a nyomunkban belépünk a házba, és hát… Ha a ház külseje elképesztő, akkor a belseje döbbenetes. – És ez csak a kezdet – mondja Munoz vigyorogva. – Minden helyiség más tematika szerint van berendezve. – Hogy csináltátok? – próbálok faggatózni, hogy mégis hogyan sikerült nekik mindez anélkül, hogy én észrevettem volna, de aztán rájövök. Dekoratőrök, büfé, mixer, mindenféle segítővel van tele a ház. Ez nem csak egy buli. Ez egy monumentális érettségi bankett. – Sok ünnepelnivalónk van – feleli Sabine. – Ezért úgy gondoltuk, nagyot alkotunk. Ez egy üdvözlő/érettségi/eljegyzési buli. Ó, és még nem tudtam elmesélni, hogy egy kiadó megveszi Paul könyvét, úgyhogy a parti erről is szól! – Büszkeségtől kipirult arccal felnéz Paulra. Én is odapillantok, ő meg mosolyogva rám kacsint. Tudom, hogy emlékszik arra a napra, amikor pontosan ezt jósoltam meg. – Sok vendégre számítunk, remélem, nem bánod. Tudom, hogy nem így tervezted, de úgy gondoltuk, jó lesz. A témát Miles találta ki, az adta az ötletet. Bólintok, és próbálom viszonozni a mosolyát, de csak a gyümölcsre tudok gondolni, az összejövetel valódi okára. Csakhogy elég nyilvánvaló, hogy ez az ok valahol útközben elsikkadt.

De amint végiggondolom, Sabine megszólal: – Nyugi, megoldjuk. A szobád melletti dolgozószobát kihagytuk, az a rendelkezésedre áll, amire csak kell. Remélem, hogy azért lesz időd jól érezni magad egy kicsit. Nem tudom, mit mondjak. Erre távolról sem számítottam, és elsöprő az érzés. Sabine a vállamra teszi a kezét és így szól: – Menj fel a szobádba, és varázsolj magadnak valami jelmezt! Mi is felvesszük a miénket. Hétre legyél kész, hogy üdvözölhesd a vendégeket! Teszem, amit mond. Így könnyebb. Felmegyek a szobámba, és ledobom magam az ágyra. Nem kicsit vagyok megdöbbenve az egészen. Amikor első nap megérkeztem, Sabine felszedett a reptéren és elhozott ide, az új otthonomba, az új életembe. Annyira el voltam merülve a gyászomban, hogy nem értékeltem az erőfeszítéseit, amelyeket azért tett, hogy nekem kényelmes életem legyen. Csak hasra vágtam magam, és bőgtem, míg Riley fel nem bukkant. Segített, hogy az ő szemével lássam a dolgokat. Riley. Behunyom a szemem, próbálom elkergetni a szúró érzést, a könnyeket meg a gombócot a torkomból, ami mindig előjön, amikor Riley–re gondolok. Meglep, hogy milyen múlandó: az egyik pillanatban még érzem, aztán el is vonul a roham pillanatok alatt. És tudom, hogy a gyümölcs miatt van. Hiányzik a húgom, szeretném látni – és most először tudom, hogy fogom is. Soká tart még, hogy csillapodjon a hiányuk okozta fájdalom. A testem, ha megízlelem a gyümölcsöt, már nem lesz halhatatlan. Újra elkezd öregedni és hervadni, míg végül meghal, és a lelkem visszatér a maga végtelen, halhatatlan állapotába, hogy átkelhessek a hídon oda, ahol most a családom él. Nem számít, mi lesz velem, a lelkem tovább él, és újra együtt lehetünk. Csak remélni tudom, hogy Damennel is. Csak remélni tudom, hogy valahogy sikerülni fog meggyőznöm őt arról, hogy ezt kell tennünk.

De most kerítenem kell egy jelmezt, ami illik a buli tematikájához, az előző életekhez. Azt hinné az ember, hogy ha hét előző élete volt, akkor könnyű választani. Legyek Adelina a most megismert életemből? Vagy Evaline, a párizsi szolgálólány? Esetleg Chloe, az elkényeztetett társasági lány? Fleur, a múzsa? Vagy mondjuk Emala, a szomorú kis rabszolgalány? Vagy mindegyikük? Próbáljam meg kitalálni, hogyan lehetne összefűzni mindegyik előző életemet, mint valami karma–patchwork takarót? Egy ideig gondolkodom, és tetszik az ötlet, de nem tudom, hogyan oldjam meg, aztán hirtelen rájövök. Az órára pillantok – kevés az időm, és komoly varázslatokra van szükség, úgyhogy talpra ugrom, és remélem, hogy pontosan úgy sikerül, ahogy elképzeltem. Remélem, hogy több lesz, mint jelmez. Hogy megfelelő bizonyítékot szolgáltat majd.

negyvenegy Amikor végzek, a tükör elé állva végignézek az öltözékemen. Gondolatban végigmegyek a listán, hogy mindenem megvan–e. Damen hangját hallom a fejemben: biztosít róla, hogy minden a helyén van, a lángvörös hajamtól a díszes ruhámon át a kihívó pillantásomig. És helyén a múltban eredő lelkierőm, a szerénységem, míg a szemem változatlan, örök, legyen bármilyen is a külsőm. Tudom, hogy szinte sikerült megjelenítenem Damen festményét (néhány utalással Emalára és Adelinára, akiket akkor még nem ismertem), de még valami eszembe jut. Még valami, amiben nem vagyok biztos. A lepkeszárnyak. Amint a hátamra kerülnek, teljesen hülyén érzem magam. Hülyén és kínosan, és egy icipicit megalázottnak. Kizárt, hogy a vendégeim elé tudok így állni. Nem értenék meg. Félreértenék. Azt hinnék, hogy olyan különlegesnek hiszem magam, hogy egyenesen az angyalok leszármazottjaként járkálok közöttük. Az igazságtól semmi nem áll ennél távolabb. Összeszorítom a számat, és már majdnem behunyom a szememet, hogy eltüntessem a szárnyakat, amikor eszembe jut, hogy nem értük csinálom. Damenért teszem. Vagyis Damenért és saját magamért. Aznap, amikor a Getty Múzeumban megfestette a portrémat, azt állította, hogy csak ő látja a szárnyakat. Azt mondta, attól még, hogy én nem látom, léteznek. És ugyan biztosan senki nem fogja megérteni, hogy mit akarok elérni a jelmezemmel, csak az számít, hogy Damen tudni fogja. A látványom meggyőzi majd őt arról, hogy mit kell tennie. Csak remélni tudom, hogy így fog látni. Csak remélni tudom, hogy nem valami olyasmit akarok visszakapni, ami már nem létezik. A hajamat babrálom, mert nem szoktam hozzá, hogy vörös vagyok, csak ha a bungalóban Fleur bőrébe bújok, de tetszik a változás. Végigsimítok a hosszú, áttetsző ruhán, még utoljára belenézek a

tükörbe, aztán kilépek az ajtómon, mielőtt még inamba szállna a bátorságom. Sabine, Munoz és a dekoratőrök által megálmodott hatás nem marad el. Mintha varázslatos, misztikus világon át lebegnék, visszafelé az időben. Minden szoba más és más, és mégis az utolsó részletig illik az elképzelt tematikába. A konyha az ókori Görögországra van dekorálva, a dolgozószoba az itáliai reneszánsznak áldoz, a vendégfürdőszoba középkori (a mosdó és a WC ettől függetlenül még működik benne), az étkező a korai középkort idézi, a nappali viktoriánus, a hátsó kert pedig színtiszta hatvanas évek. A ház kezd megtelni jelmezes emberekkel, és elcsodálkozom, micsoda mókás ötlet is volt ez. A buli még csak most kezdődött, és minden előző életbéli kedvenc felvonul. Kleopátra, Marcus Antonius, de itt van Jeanne D’Arc, Janis Joplin, Nagy Sándor, Napóleon, Einstein meg egy köpenyes, hosszú bajszú, szakállas férfi, aki azt hiszem, Konfuciusz akar lenni, és egy szürke, hosszú szakállú ürge, aki egyfolytában jóslatokat kiabál, gondolom Nostradamus. Mókás, hogy mindenki azt hiszi magáról, hogy egykor híres ember volt. Senki nem gondolja, hogy mondjuk szobalány volt, vagy rabszolga, mint én. Miles talál meg először. Kéz a kézben jönnek Holttal. Még mielőtt megkérdezhetném, magára mutat: – Leonardo da Vinci. Gyönyörű, tehetséges és totál zseni. Tök logikus, nem? Egyetértőn bólogatok, és Holtra hunyorgok. Ezüst haj, fekete garbó. – Oké, Andy Warhol vagy Albert Einstein… De még mielőtt felelhetne, megjelenik Stacia Marilyn Monroe–ként (minő meglepetés!), mellette pedig Honor, Pocahontasnak öltözve (ez viszont tényleg meglepetés). – Hűha, jó jelmez! – biccentek mindkettőjüknek. Stacia végigsimít a fehér, nyakpántos ruhán, Honor pedig hosszú, fekete hajfonatait meglóbálva így szól: – Jó, hát nem pont Pocahontas voltam, de láttam egy életemet, amelyben indián voltam. Vajon ezek szerint sikerült eljutnia Nyárvidékre? – Romy és Rayne hipnotizáltak – folytatja gyorsan. Összeszűkült szemmel figyelem, fogalmam sincs, miről beszél.

– Tudod, regressziós hipnózis. Elég jók benne, azon gondolkodtunk, hogy az üzletben is kellene őket reklámozni, persze Ava segítségével csinálnák. – Hű! Nem is tudtam. – Kicsit vacakul érzem magam, hogy ennyi mindenből kimaradtam, és hogy ilyen könnyedén túltették magukat a hiányomon. Aztán megrázom a fejem, hogy kiverjem belőle a gondolatot, és Miles–hoz fordulok: – Téged is hipnotizáltak? Vagyis tényleg Leonardo da Vinci voltál? De közben megérkezik Jude Bastiaan de Koolnak öltözve, akit én is ismerek, és megáll előttem. Elnéz egy darabig, és próbálja értelmezni a jelmezemet. Olyan sokáig tanulmányoz, hogy feszengeni kezdek. Ideges leszek, és gyorsan Honorra pillantok, tudva, hogy ő biztosan nincs elragadtatva ettől a fürkészéstől. – Értem. Mindegyikükből kivettél egy kis részt. – Csodálkozva csóválja a fejét, a pillantása fel–alá jár rajtam, aztán hozzáteszi: – Milyen jó ötlet! Bár nekem jutott volna eszembe! – Én is azt kívánom, bárcsak nekem jutott volna eszembe. – A helyiség másik végében Sabine viking hercegnőként, Munoz pedig William Shakespeare–nek öltözve áll. Intek nekik, majd hozzáteszem: – Damen ötlete volt. – Itt van? – kérdezi Stacia, és pipacspiros lesz, amikor észbe kap, hogy könnyen félreérthetném azok után, amin keresztülmentünk. – Nem mintha érdekelne. – Elhallgat, mert ez még rosszabbul hangzik, és gyorsan hozzáteszi: – Vagyis érdekel, csak nem úgy, ahogy te gondolod. A karjára teszem a kezemet, hogy megnyugtassam, minden rendben, de eláraszt az energiája, elkap a belső tornádója. Gyorsan elhúzódom, de aztán rádöbbenek, hogy nem is volt olyan rossz. Csak bekukkantottam, és láttam, hogy milyen sokat fejlődött, mennyire komolyan gondolta, amit mondott. Próbálok sokkal biztatóbb lenni, mint amilyen valójában vagyok: – Őszintén? Fogalmam sincs, hogy eljön–e, de remélem. Ava integet a szoba másik sarkából, hogy menjek be hozzá a dolgozószobába. John Lennonnak öltözött. Rayne–n apró, fehér kalapocska van, hófehér kesztyű, tökéletes kiskosztüm és Jackie Kennedy–frizurát visel. Romy Jimi Hendrixnek öltözött, elektromos gitár lóg a nyakában. Épp fordítva gondoltam volna a

jelmezválasztásukat, de még ennyi idő után sem tudok kiigazodni rajtuk teljesen. Szeretném megköszönni nekik, hogy ilyen jó munkát végeztek a bulival, és a segítségüket, de ekkor valaki mögém surran, és így szól: – Hát elvégeztetett. Megfordulok, mert azonnal felismerem a hangját. Idősebbnek látszik. Olyan törékeny és vékony, hogy komolyan aggódom az egészségéért. A bot, amit egyszer láttam nála, újra ott van a kezében. Aztán rájövök, hogy miért: még sosem találkoztunk a földi síkon. És Nyárvidék után itt elég komolynak érződik a gravitáció. – Már akkor tudtam, amikor megláttam a ragyogásodat. Feltűnik, hogy csak neki nincs jelmeze, és a vászontunikát meg a hozzá illő nadrágot a legtöbben jelmeznek nézik. – De hiszen nem is ragyogok. – Nem veszem le róla a szememet. Milyen furcsának látszik! Nem illik ide. – Nincs aurám – teszem hozzá. – A halhatatlanoknak nincs aurájuk. Ő azonban nem törődik ezzel. – Az aura a lélek kivetülése – feleli. – És a tiéd nagyon szép. Egyszer már megmutatták, nem? Lenézek a kezemre, és emlékszem, milyen gyönyörű, lila árnyalatú volt, amikor Nyárvidéken láttam, még az út során. Éreztem, ahogy a színe valahonnan a bensőmből vibrált elő, és az érzés hevessége megvilágította, hogy merre menjek tovább. Aztán eszembe jut, hogy Drina is látta, miután kiszabadítottam a lelkét, és most Lotus is látja. Lehet, hogy valódi, és még az után is velem lesz, hogy megkóstolom a gyümölcsöt? Ez persze eszembe juttatja a kérdést, vajon Damen eszik–e velem a gyümölcsből. – Idő kell neki – jegyzi meg Lotus a gondolataimra hangolódva. – Nem úgy, mint nekem. Én már eleget vártam. Bólintok, és a karomat nyújtom, hogy felkísérjem a lépcsőn, de nemet int, és inkább a botjára támaszkodik. Gondoltam, hogy neki adok először, kettesben, mielőtt összehívnám a többieket. Meglepődöm, amikor ismét a gondolataimra felelve megszólal: – Ők már összegyűltek. Várnak rád. Igaza van. Amikor belépünk az emeleti dolgozószobába, az örökké szépek és fiatalok riasztó gyülekezete fogad olyan jelmezekben,

amelyeket el sem tudtam volna képzelni. Néhányuk úgy döntött, valóban valaki alakját ölti fel jelmezben, de néhányan fának, virágnak öltöztek, még egy hullócsillag is ácsorog a sarokban. És ha igaz, hogy minden energiából áll, és mind összekapcsolódunk, akkor valójában semmi sem választ el minket a természettől, egy nagy egész része vagyunk. Felém fordulnak. Több mint ötvenen vannak, akiket Roman méltónak talált, évszázadonként úgy három ember. Jóval kisebb csoport, mint képzeltem, de annál sokkal többen vannak, mint remélni mertem. És hogy őszinte legyek, amikor elkezdem egyenként szemügyre venni őket, némileg nevetségesnek érzem azt, amivel elő akarok hozakodni. Ezek az emberek pusztán azért utaztak ide a világ minden tájáról, hogy fenntarthassák az életet, amihez hozzászoktak. Olyan fejlettek a szó minden elképzelhető értelmében, olyan tapasztaltak, sokat látottak, világiak, hogy nem túlzás azt állítani róluk, hogy ijesztőek. Akaratom ellenére is azon töprengek, vajon miért gondolják egyáltalán, hogy végighallgatnak engem, egy tizenhét éves kislányt, akinek a legnagyobb teljesítménye eddig (a fa megtalálásán kívül) az, hogy épp csak elballagott a középiskolából. Miért gondolkodnának el egyáltalán azon, hogy feladnak mindent, amit oly sok éven át ismertek és szerettek valami ismeretlen, ezoterikus gondolatért, amit ugyan könnyen elmagyarázok, de bizonyítékom nincs rá egy szál se? De aztán Lotusra nézek, aki bátorítóan bólogat, öreg, beteg szemében ott a biztatás. Lenyelem a félelmet, és eléjük állok. – Tudom, hogy Romanre számítottatok, de Roman már nincs köztünk, így én jöttem. És ugyan a lába nyomába sem érhetek, most, hogy itt vagytok, remélem, hogy legalább fontolóra veszitek, hogy végighallgassatok. A szavaimat mormolás fogadja. Hangos mormolás. Jó adag zsörtölődő hang kíséretében. Annyira megnő a zaj, hogy kénytelen vagyok két ujjammal a számban hosszút füttyenteni, hogy elcsendesedjenek. – Amikor azt mondtam, hogy Roman nincs köztünk, úgy értettem, hogy fizikai értelemben. A teste elenyészett, de a lelke tovább él. És

történetesen onnan tudom, hogy láttam. Beszéltem vele. A lélek nem hal meg. Roman most már valóban halhatatlan. – Dühkitörésekre és meglepett hangokra számítok, de csend van. – És ha már így alakult, bár tudom, hogy az elixírre számítotok, én valami mást hoztam nektek. – A pillantásom a hűtőben álló sok üveg piros lére téved, és hirtelen taktikát váltok: – Nem, valójában választást ajánlok. – Lotus szemébe nézek, félve attól, mit fog szólni, de azt látom, hogy bátorítóan bólogat, és egy kicsit sem ejtették zavarba a szavaim. – Úgy igazságos – folytatom, – hogyha valódi választási lehetőséget ajánlok fel. De szeretném, ha alaposan átgondolnátok ezt a döntést, mert a mai nap után lehet, hogy soha többé nem lesz módotok rá. Röviden: vagy isztok az elixírből, amely meghosszabbítja az életet úgy, ahogy most ismeritek, megőrzi a fiatalságotokat, a szépségeteket, az életerőtöket újabb százötven évig. De ennek ára van. Ettől még meghalhattok. Ha valamelyik gyenge csakrátokat veszi célba egy támadó, a testetek elenyészik, a lelketek pedig Árnyvidékre kerül. Rémes hely, biztosan nem akarjátok látni. A másik eshetőség… – Tudom, milyen fontos ez, és megfelelően szeretném elővezetni, hangsúlyozni a fontosságát, mielőtt elveszíteném őket. – A másik eshetőség, hogy megízlelitek az Élet Fájának gyümölcsét, amely valódi halhatatlanságot kínál, a lélek halhatatlanságát. És csak hogy tudjátok: ha esztek belőle, minden megváltozik. A testetek öregedni fog, megöregszetek, és végül meghaltok. De a lényetek, az igazi énetek, a lelketek megtapasztalja majd az örökkévalóságot, ahogy annak lennie kell. – Az ajkamba harapok, miközben a kezem tétlenül mocorog. Elmondtam mindent, amit tudok. A választás most már csak rajtuk múlik. És bár szerintem egyértelmű, melyik a helyes út, mégis óriási döntést kell meghozniuk. Mormolás, kérdések, gyanakvás, és mivel mindenki bolondnak nézi Lotust, engem pedig az általuk leggyűlöltebb személy barátnőjeként ismernek, elég világos, hogy a kis beszédem nem talált olyan jó fogadtatásra, mint hittem. És amikor már biztosra veszem, hogy ismét csak arról sikerült meggyőznöm őket, hogy újabb százötven évet éljenek le úgy, ahogy eddig, a virág, a fa és a hullócsillag előrelépnek, ki a tömegből, és felém indulnak. Döbbenten pillogok, amikor rájövök, hogy Misa, Marco és Rafe jön felém.

Ragyognak. Az aurájuk fényesen csillog, eltéveszthetetlen, éppúgy, mint amikor otthagyták a fát. Ott folytatják, ahol én abbahagytam: izgatottan, egymás szavába vágva mesélnek a gyümölcs megízlelése utáni csodálatos átalakulásról. Elmondják nekik, amit én is igaznak éreztem: hogy miután ettek a gyümölcsből, nem azért hallottam a hujjogást, kiabálást, mert azt hitték, fizikailag halhatatlanok, hanem mert érezték, hogy helyreállt a lelkűk halhatatlansága. Megtapasztalták, milyen csodálatos, amikor a karma megbékél az univerzummal. Amíg beszélnek, Lotus rám néz, és néma áldásként a mellkasához emeli a két tenyerét, aztán elkezdi kis papírpoharakba szétosztani a gyümölcsöt. Meggyőződik arról, hogy jut mindenkinek, aztán választ egyet magának is, és így szól: – Kérlek! Gyere velem! Tétovázom. Szeretnék tanúja lenni a pillanatnak, amikor a halhatatlanok, az elmondottak hatására egy emberként előrelépnek és új utat választanak. De Lotus nemet int, és így szól: – Mindent megtettél, amit lehetett. A többi rajtuk múlik. Hátranézek. A tömeg Misa, Marco és Rafe köré gyűlik, én pedig követem Lotust le a lépcsőn, át a házon, és útközben csatlakozik hozzánk Ava, az ikrek, Jude, Stacia, Honor, Miles, Holt és még Sabine és Munoz is. Lotus szeretné, ha az utolsó útján azok lennének vele, akik segítettek eljutnia idáig. Kimegyünk a hátsó kertbe, ahol Lotus lerúgja a cipőjét, becsukja a szemét, és mély sóhaj kíséretében a gyepbe fúrja a lábujjait. Majd végignéz mindannyiunkon, és a pillantása végül rajtam állapodik meg: – Megszabadítottál. És a hálám nem ismer határokat, bár a belém vetett bizalmadnak nagyon nagy ára volt. Sajnálom, hogy így történt. Biccent, kissé meghajol, én pedig arra számítok, hogy mond még valamit, hogy ne aggódjak, vagy hogy jobb lesz, de csak felemeli a papírpoharat, és a szájába veszi a gyümölcsöt. Behunyja a szemét, a két keze gyorsan felemelkedik, kinyújtja az ujjait, kitárja a tenyerét. Az udvar elcsendesedik, amikor Lotus csodaszép, aranyszínben felragyog, amit nem lehet nem észrevenni.

Az arca sugárzik, fénylik, a botja elfeledve hever a földön, és valami csodálatos, csak az ő számára látható dolog szemtanúja lesz. Levegő után kapok, amikor a szokásos hamu helyett két tökéletes lótuszvirág nyílik ki a tenyerében. Hozzám fordul, és az egyik virágot a fülem mögé tűzi, a másikat pedig a kezembe adja. – Ez Damené. Most menj el hozzá! Bólintok, és már indulnék is, de látni akarom, mi történik. Nem tudom, induljak–e, maradjak–e, amikor Jude hajol hozzám: – Itt van. A szívem a torkomba ugrik, mert azt hiszem, Damen jött el, de gyorsan rájövök, hogy valaki másról beszél. – A férje. Eljött, hogy átkísérje Lotust a túloldalra – int az asszony melletti helyre, ahol én senkit nem látok. Lotus előrelép egyet, majd még egyet, és egy harmadik lépést is tesz, aztán egyszerűen eltűnik. A teste olyan öreg, olyan megviselt, hogy a hirtelen visszafordított halhatatlansága után már nem bírja elviselni a földi sík vonzását. És mégis pontosan azt kapja, amire vágyott, amit egészen eddig keresett. Csak egy kupac csillogó por marad utána. Mindenki hallgat, vonakodnak szavakkal megzavarni a pillanatot. Kivéve persze Staciát: – Oké… na, most hogy ennek vége, valaki elárulná, hogy hová lett az a szuperjó, gladiátornak öltözött pasi? Miles és Holt hangosan felröhögnek, és visszakísérik a lányt a házba, míg Ava és az ikrek kint maradnak Sabinével és Munozzal megbeszélni a közelgő esküvőt, mivel Romy és Rayne lesznek a koszorúslányok. Honor Jude és köztem váltogatja a tekintetét, aztán így szól: – Jól van, egyezzünk meg! Pocahontas most bemegy a házba, ti ketten meg lerendezitek, amit le kell rendezni. Komolyan. Van egy kis pitty–putty itt közöttetek, szóval izzadjátok ki magatokból! Aztán, Jude, ha készen állsz, ha képes vagy minden figyelmedet rám, és csakis rám irányítani, tudod, hol találsz. Utánanyúlnék, és mondanám, hogy semmi lerendeznivalónk, semmi kiizzadnivalónk, hogy már túl vagyunk rajta, nincs mit elmondanunk egymásnak, de ő sarkon fordul, és az utolsó rám vetett pillantásában látom, hogy komolyan beszélt. Úgyhogy hagyom elmenni, és Jude–ra figyelek.

– Szóval, Bastiaan de Kool – mosolygok rá, és remélem, hogy elég sokáig bírom ahhoz, hogy előbb–utóbb valódinak érezzem a saját mosolyomat. Azon csodálkozom, vajon hogy érezhetek ilyen ürességet azok után, hogy ennyi mindent véghezvittem. De tudom, miért, és ezzel is foglalkozni akarok később. – Bastiaan volt a kedvenced az összes életedből? – Leheletvékony, fehér vászoningén, festékfoltos nadrágján időzik a tekintetem. Jude felnevet. – Hát, ő minden lányt megszerzett. Egyet kivéve. Az ablak felé pillantok, és észreveszem, hogy Honor leskelődik. Az arca elárulja, hogy aggódik és idegesíti a gondolat, hogy elveszítheti Jude–ot. És miközben nem tudhatom, hogy tényleg egymásnak szánta–e őket a sors, úgy látom, élvezik egymás társaságát, jó nekik együtt, jók egymáshoz, és pillanatnyilag csak ez számít. – Adj neki egy esélyt! – mondom Jude–nak. És amikor közbevágna, megállítom. – Amikor legutóbb megkérdezted, mit gondolok róla, nem véletlenül nem válaszoltam. Nem igazán tudtam akkor még. De most már tudom, és szerintem adnod kell neki egy igazi, hiteles, totális, tök őszinte esélyt. Hosszú utat járt be, mióta először találkoztunk, és meg van őrülve érted. – A szemébe nézek. – És hogy őszinte legyek, megérdemled, hogy valaki megőrüljön érted. Szerintem megérdemelsz minden boldogságot, amit csak elbírsz. Egyébként meg már nem vagy Bastiaan, és a vörös hajam ellenére én sem vagyok Fleur. Sem Adelina, Evalin, Emala, Chloe, Abigail vagy akármelyikük. Azok csak szerepek voltak, amelyeket addig játszottunk, míg tovább nem léptünk a következőbe. És bár egy részüket mindig továbbvisszük magunkkal, még annyi szerepet kell eljátszanunk. Ha belegondolsz, a dolgok nagy sémájában a mi együtt töltött időnk csak egy csipet fűszer a nagy, kozmikus levesben. A fűszer pedig fontos az ízek gazdagsága miatt, de mégsem ez a fő alkotóelem. A múltnak vége. Nem lehet visszacsinálni. Csak a most van. – Az ablak felé biccentek, ahol Honor vár. – Nem gondolod, hogy ideje ezt megélni? Jude ott áll előttem, és hosszan néz rám, aztán bólint. – És veled mi lesz? – kérdezi még az után is ott ácsorogva, hogy én elindulok. – Te is ezt tervezed?

Visszanézek a vállam fölött, először rá, majd a tenyeremben tartott lótuszvirágra pillantok, és így felelek: – Igen. És most azonnal belevágok.

negyvenkettő Damenhez menet teszek egy gyors kitérőt. Csak egy kis megálló, hogy kihasználjam a mágikus képességeimet, amíg még lehet. Egy apró kanyar, amelynek eredményét reményeim szerint mindketten élvezni fogjuk. Ha nem, akkor feltételezem, hogy valaki másnak majd sikerül helyettünk. De így nem gondolkodhatok. Nem hagyhatom, hogy egy fikarcnyi negatív gondolatfoszlány is becsússzon. Biztos vagyok benne, hogy abból Damennek is van elég kettőnk helyett is, úgyhogy semmi szükség szaporítani a gondjait. Intek Sheilának, az őrnek, aki ahhoz képest, hogy milyen rég látott, csak int, hogy behajthatok. Felgurulok a dombra, kanyargok egy sort, aztán befordulok Damen utcájába. Eszembe jut, milyen volt először idejönni – nem hívtak meg, így kénytelen voltam a konyhaablakon át bemászni. A ház nem volt bebútorozva, nemhogy üres, hanem egyenesen kísértetiesen üres volt. Eltekintve az emeleti szobától, ahol az élete legféltettebb emlékeit őrizte. Ezt a szobát sokáig tartott megtanulnom értékelni. A felhajtón hagyom a kocsit, és bemegyek a házba. Nem csengetek vagy kopogok, csak benyitok. Egyenesen a hatalmas hallba, fel a lépcsőn, mert tudom, hol találom Dament, tudom, hová bújik el, ha valami baja van. Az ablaknál áll, háttal nekem, és a pillantása messzire réved. – Régen azt gondoltad, ijesztő ez a szoba. Azt gondoltad, én is ijesztő vagyok. Megállok a régi bársonykanapénál, és nem próbálok ellentmondani neki. Végignézek a kézzel szőtt faliszőnyegeken, kristálycsillárokon, arany gyertyatartókon, aranyozott keretekben függő képeken. A képek

mind egy hosszú, kalandos élet emlékei, emlékeztetnek engem is, hogy amit kérni készülök, az nem apróság. – Volt, hogy komolyan haragudtál azért, amit tettem veled. Amivé tettelek. Bólintok, mert ezt sem tagadhatom, mindketten tudjuk, hogy igaza van. Azt kívánom, bár megfordulna, és a szemembe nézne, gondolatban könyörgök, hogy forduljon felém, de nem mozdul. – Nyilvánvaló, hogy még mindig neheztelsz. Ezért tartunk most itt. Elszakadtunk egymástól. – Nem neheztelek – felelem a hátára szegezett tekintettel. – Tudom, hogy amit tettél, szerelemből tetted. Hogy tudnálak megvetni ezért? – A hangomat elnyelik az antik szőnyegek, vastag drapériák, selyempárnák halmai, de még így is visszhangzik. Halkabbnak tűnik, mint gondoltam. – Keresztúthoz érkeztünk. – Damen bólint. Az ujjai játszanak valamivel, amit az ablakpárkányon tart, de nem látom, mert eltakarja a testével. – Szeretnéd eltörölni, amit tettem és visszatérni a régi életedhez, én pedig maradni akarok úgy, ahogy vagyok, abban a létezésben, amihez hozzászoktam – sóhajt fel. – Attól tartok, hogy ennek fényében nem tudunk megegyezni. Útelágazáshoz értünk, ahol vagy megegyezünk a közös célban, vagy más–más útra lépünk, más életet élünk. Hallgatok. Nem bírom elviselni, amit mond, azt, hogy összeszorul a gyomrom a szavaitól, de tudom, hogy igaza van. Választani kell, és nem lehet sokáig húzni az időt. – Meg kell értened, Ever. Nagyon szilárd az érvelésed, és igaz, az én döntésem pedig nagyon sok helyen hibádzik, ha nem is mindenütt, legalábbis az elmúlt hatszáz évben erről bizonyosodtam meg. Ehhez az élethez szoktam hozzá. És akármennyire is gyűlölöm beismerni, nem hiszem, hogy halandóvá kell lennem. Amikor azt gondoltam, hogy a karmám tehet a kudarcainkról, könnyen lemondtam az extravagáns életmódomról. Könnyű volt lecserélni a kézzel készített motoroscsizmát a gumisarura, de amit most kérsz, az egészen más dolog. Tudom, hogy milyen képmutatóan hangzik. Egyrészről érdekel a lelkem karmája, másrészről hevesen ellenállok az egyetlen igazi megoldásnak, ami helyrehozhatná, de akkor is. Leegyszerűsítve: nem vagyok hajlandó feladni az örök fiatalságot és a fizikai tökéletességet, csak hogy láthassam a testemet megöregedni, elkorhadni és végül meghalni. Nem

akarok lemondani a varázslatokról és a nyárvidéki utazásokról. Egyszerűen nem. Lehet, hogy neked könnyebb, hiszen az én hatszáz évemmel szemben te csak egy éve vagy halhatatlan. De próbáld megérteni, hogy a halhatatlanság már olyan régóta meghatároz engem, hogy nem is tudom, ki lesz belőlem, ha az életet választom. Nem tudom, ki leszek, amikor többé már nem az a férfi leszek, akit most látsz. Akkor is szeretni fogsz? Kedvelni fogsz egyáltalán? Nem vállalom a kockázatot. Hátrahőkölök. De tényleg: hátrahőkölök. Nem mintha számítana, hiszen nem is lát. Tudtam, hogy fél, tudtam, hogy tartani fog egy ekkora változástól, de arra gondolni sem mertem, hogy attól retteg, a fizikai halhatatlanságától megfosztva engem is elveszít. Végre megtalálom a hangomat: – Te tényleg azt hiszed, hogy majd nem szeretlek? Tényleg azt hiszed, hogy minden tapasztalatod, tehetséged, hited, minden, ami azzá a csodálatos emberré formált, akinek ismerlek, valahogy eltűnik, és ostoba, üres, szerethetetlen báb leszel abban a pillanatban, amint eszel a gyümölcsből? Damen, tudnod kell, hogy nem a halhatatlanságodért szeretlek, hanem azért, mert te, te vagy. – A szavaim szenvedélyesek, szívből jövők, de nem érnek el hozzá. – Ne csapjuk be magunkat, Ever! Először a mágikus énembe szerettél bele. A menő kocsi, a tulipánok, a rejtély. Csak később ismertél meg igazán. És még akkor is nehéz volt szétválasztani a kettőt. És ha jól emlékszem, nem örültél túlzottan annak a ”szerzetes korszak” néven emlegetett időszakomnak sem. Igaza van, de gyorsan rácáfolok: – Igaz, hogy egykettőre és alaposan beleestem a varázslatos, rejtélyes énedbe, de az fellángolás volt, nem szerelem. Amikor megismertelek, megismertem a szívedet, a lelkedet, és azt a csodálatos lényt, aki vagy, hát a fellángolás akkor nőtt szerelemmé. És igen, az is igaz, hogy nem örültem, amikor megszabadultál a jó cuccoktól, de sosem szűntelek meg szeretni. Egyébként pedig pont te mondtad, hogy ami Nyárvidéken lehetséges, az lehetséges itt is. Nem te állítottad, hogy egy kicsivel tovább tart, de ugyanúgy sikerül? Megállok mögötte, és azt kívánom, bár felém fordulna és rám nézne, de tudom, hogy még nem áll készen.

– Végül – folytatom halk, hízelgő hangon – minden oda vezet, amiről már tudod, hogy igaz. Tudod, hogy működik az univerzum. Tudod, hogy minden energiából áll, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van, és ha a szándékaink jók és tiszták, a saját varázslatainkat is véghezvihetjük itt a földi síkon. Csak az a dolgunk, hogy amit tudunk, átültessük a gyakorlatba. Kérdés, hogy hiszel–e mindabban, amit nekem tanítottál. Bízol–e az univerzumban, bennem és magadban eléggé ahhoz, hogy higgy. Damen, nem akarsz lelassítani? Nem akarsz egy évnél tovább egy helyen maradni? Nem akarsz tartós barátságokat, vagy netán családot majd valamikor? Nem akarod viszontlátni a saját családodat? Vesz néhány mély levegőt, majd megfordul. Sötét szeme hihetetlenül nagyra nyílik, amikor megpillantja a ruhámat. – Látomás – szól csodálattal. – Pont mint a festmény. Bűvölet. Nem ezt a címet adtuk neki? A tekintete rajtam függ, az enyém pedig a kezében tartott üvegen. Ezt takarta előlem a testével az ablaknál. A látvány Roman utolsó éjszakájára emlékeztet, amikor mellettem ült az összegyűrt ágyon, kezében egy csillogó, zöld folyadékkal teli üvegfiolát tart az ujjai közé csippentve. Ahogy most Damen. Rajtakap, hogy nézem, és szorosabban fogja az üveget, amitől a zöld folyadék fellöttyen az üveg oldalán, egészen a szájáig. Tudom, hogy csak annyi a dolgunk, hogy megisszuk. Egy apró korty mindkettőnknek, és kész. Egy apró korty, és minden gondunk megoldódik. Ezt gondoltam eddig. Most már tudom, hogy nem igaz. Az ellenszer hatása garantált, míg a nagyobb megoldás, a valódi megoldás nem kínál ilyesmit. Fejesugrás, óriási ugrás, annyi bizonyos, de én hajlandó vagyok vállalkozni rá. Abból, amit látok, ahogy Damen maga elé emeli az üveget, arra következtetek, hogy csak én érzek így. Akaratom ellenére megbabonáz a látványa. Megdermedek a felismeréstől, hogy készen állok hátat fordítani annak az egyetlen dolognak, amit ilyen sokáig kerestem. A tenyerembe zárt lótuszvirágot felmutatva így szólok:

– Láttam Lotust. Épp mielőtt átkelt. Arra kért, hogy hozzam el ezt neked. – A szemébe nézek, és látom, hogy elveszett a látványomban. Az ellenszer örvénylik a kezében. Nem nyúl a virágért, de azt mondja: – Mindig úgy gondoltam, hogy csak mese. Fogalmam sem volt, hogy tényleg létezik. Közelebb araszolok hozzá, elmegyek az ősöreg, márványlapú asztal mellett, amely teli van lenyűgöző, frissen kiadott könyvekkel, amelyeken könnyedén kereshetnénk több százezer dollárt. – Az Élet Fája! – Damen pillantása a lótuszvirág, a kezében tartott ellenszer és az arcom között cikázik. A fejét csóválva folytatja: – Elképesztő számomra, hogy nem csak megtaláltad, de elég gyümölcsöt hoztál mindannyiunknak. Nem tudom rávenni magam, hogy egyek belőle, de le vagyok nyűgözve attól, amit tettél. A tekintetéből áradó meleg ellenére is csak azt hallom meg, hogy nem tudom rávenni magam, hogy egyek belőle. Eláll a lélegzetem, elgyengül a térdem. Nézzük egymást a közöttünk egyre növekvő csendben. Ha tudnám, örökké nyújtanám a pillanatot, de egyszer véget kell érjen. Minden véget ér. Tudom, hogy ki kell mondani, így aztán akár én is kimondhatom. – Akkor ennyi, gondolom. – Próbálom leplezni, hogy összetörtem, de nem sok sikerrel. Damen arckifejezése mindent elárul, így aztán mélyet sóhajtok, a markomba zárom a lótuszvirágot, és elindulok kifelé a szobájából, az életéből. Keresztúthoz érkeztünk. Útelágazáshoz. Nincs visszaút. Itt elválnak útjaink. Kezének majdnem–érintése megállít. Damen visszahúz magához. – Igen. Nem tudom biztosan, mire mond igent. – Arra, amit korábban kérdeztél, hogy szeretnék–e letelepedni, családot alapítani, találkozni a családommal? Igen. A válasz igen, igent mondok mindenre.

Próbálok nyelni egyet, de képtelen vagyok, meg akarok szólalni, de a szavak nem jönnek. Magához szorít, és közben elengedi az üvegcsét, ami a padlóra zuhan. A csillogó, zöld folyadék szétfolyik a lábunk alatt. – De leginkább rád mondok igen.

negyvenhárom Beleegyezett, de még ingatag az elhatározása. Remeg a keze, a tekintete zavart. Aggódom. – Nézz rám! – kérem. Mély lélegzetet vesz, és azt teszi, amit mondok. – Legyen ez a bizonyíték! – mondom. Nem igazán érti. – Legyen ez a jelmez a bizonyíték, hogy mindig visszatérek hozzád. Nem számít, mi történik, mi mindig együtt leszünk, mindig egymásra találunk. Akár Adelina vagyok, akár Abigail, Chloe, Evaline, Fleur, Emala, Ever, vagy valaki más. – Rámosolygok. – Nem számít, milyen külsőt választ a lelkem, én mindig visszatérek hozzád. Ahogy eddig is mindig visszatértem. Damen bólint, és a szájához emeli a poharat a gyümölccsel, miközben én is így teszek. Meglepő, hogy nem olyan édes, mint hittem, de mégis, alig veszem észre a kesernyés ízét, valahogy nem kellemes a nyelvemnek. Lenyelem a gyümölcsöt. Azt akarom, hogy kerüljön be a szervezetembe, mintha a legédesebb ambrózia volna, amit isten csak teremthetett. Amikor meglátom, hogy a szoba felcsillan és ragyogni kezd, a bútorok és a festmények vibrálnak, mintha életre kelnének, hirtelen megértem, miért kiáltozott olyan boldogan Misa, Marco és Rafe. Minden életre kel. Minden kicsattan a színektől, lüktet az energiától, és minden összekapcsolódik velem. Egymás részei vagyunk, és a minket körülvevő világ részei is. Nincsenek korlátok. A világ olyan körülöttem, mint akkor, amikor Adelinaként meghaltam, és az égen repülve lenéztem a teremtésre. De most nem vagyok halott. Épp ellenkezőleg. Sosem éltem még ennyire.

Damen szemébe nézek, hogy vajon ő is megváltozik–e, ha én igen. De azon kívül, hogy a hajam vörösből visszaváltozik a természetes szőke színére, és kigyúl körülöttem a lila aurám, Damen körül pedig az indigókék, látszólag semmi nem változik. Egymás felé nyújtjuk a kezünket. Óvatosan, épp csak az ujjhegyeink érnének össze, amikor Damen összerezzen és elhúzódik. – Ha nem működik, ha a DNS–ünk még mindig meg van átkozva, ha valamelyikünk bele is hal, újra megtaláljuk egymást. Újra és újra. Ahogy mindig. Ahogy mindig, mostantól kezdve. Nem számít, mi történik, sosem válunk el. Most már valóban halhatatlanok vagyunk. Mintha a bungalóban lennénk, most is megállok, mielőtt belépnék. Mit is szoktál mondani? – kérdezem. Damen arca ellágyul: – Higgy! Hát hiszünk. Megtesszük a végső, legnagyobb lépést, és hiszünk. A csendet szinte átszakítja a lélegzetvételünk hangja, amikor egymáshoz érünk. Az ujjhegyeink találkoznak, összepréselődnek, szinte elmerülnek egymásban, aztán már nem lehet megállapítani, hol végződöm én és hol kezdődik ő. A teste melegét csodálom, a forróságot és a bizsergést. És amikor ez már nem elég, amikor valami sokkal erősebbre vágyom, egymás karjába simulunk. A kezem a nyakán, a tenyere a derekamon, magához húz, szorosan megölel, aztán még szorosabban. Végigsimít a gerincemen, aztán a hajamba merül a keze, majd megcsókol. A szája lágy, puha határozottsága arra emlékeztet, amikor először megcsókoltam. Ebben az életben és a többiben is. A világ összezsugorodik, és nem létezik más, csak ez. A tökéletes, örökké tartó csók. Damen lehúz magával az antik szőnyegre, amelyet ki tudja, milyen illusztris történelmi személyiség taposott egykor. Egymásra fonódunk, teljesen elszédít a csoda, az együttlét. Alig hisszük, hogy végre eljött ez a rég várt pillanat. Az átok megtört. Az univerzum már nem ellenünk játszik. Damen elhúzódik, felfal a tekintetével, az ujjai a bőrömön kalandoznak. Bejárják a halántékomat, az arcomat, az ajkaimat, az

államat, a nyakamat, aztán halad egyre lejjebb, miközben az ajkaim megduzzadnak a vágytól. Mohón ízlelem, bele–beleharapok a kezébe, a vállába, a mellébe, ami közel kerül a számhoz. Nem tudok betelni vele. Egyre többet akarok. Mindent. Most. – Ever – súgja, és úgy néz rám, ahogy Alrik egykor, de ez most jobb, mert valóban megtörténik. Felemelem a fejemet, megcsókolom, visszahúzom magamhoz. A testem felforrósodik, lüktet, semmi másra nem vágyik, csak hogy elmélyüljön ez az érzés, hogy felfedezhessem, mi jöhet még. – Ever – szólongat Damen reszelős, elfúló hangon. – Ever, ne itt! Ne így! Pislogok. Egymáshoz dörzsölöm az ajkaimat, mintha álomból ébrednék. Még mindig a padlón fekszünk, holott vannak sokkal kényelmesebb helyek is, például az, amit az idejövetelem előtt manifesztáltam. Felállok, és kézen fogva lemegyünk a lépcsőn, ki a kocsimhoz, aztán a kanyargó parti gyorsforgalmi útra hajtok. Egy gyönyörű, régi, kőből épült háznál állok meg, amely a sziklaperemen áll. A franciaablakok a háborgó tengerre néznek – dagály van. – Ezt te csináltad? – fordul felém Damen. Vigyorogva bólogatok. – Mit mondhatnék? Reméltem, hogy egyezségre jutunk. Szobát akartam foglalni a Montage–ban, de aztán gondoltam, hogy ez mégis jobb, intimebb, romantikusabb. Remélem, tetszik. Kézen fog, és a ház felé indulunk. Megmásszuk a hosszú, kanyargós, végeérhetetlennek tűnő lépcsősort. Kifulladva érünk föl, de inkább a vágytól van fogytán a lélegzetünk, mint a lépcsőmászástól. Belököm az ajtót, és betessékelem Dament. Felnevet, amikor belép az öreg, mészkővel burkolt padlóra, és rájön, hogy ez az épület a mérete ellenére, a nagy, négyszögletű alaprajz dacára csak egy hatalmas hálószobából áll, benne egy fatüzelésű kandallóval, egy baldachinos ággyal és egy gyönyörű, régi, kéziszőttes szőnyeggel. Van még egy jól felszerelt fürdőszoba és ennyi.

Elpirulok. Nem tehetek róla. Gyorsan motyogok valami olyasmit, hogy nem nagyon volt időm, és ha maradni akarunk, akkor kiegészíthetjük még ezzel–azzal. De Damen csak mosolyog, és a számra tett ujjával megállítja a kifogások sorát, aztán a hirtelen támadt csendet szép, hosszú, elmélyült csókká változtatja. Maga felé húz, az ágy felé, és halkan suttog: – Te vagy minden, amire szükségem van. Téged akarlak. Másra nem is vágyom. Gyengéden, de alaposan megcsókol, ráérősen, óvatosan bánik velem. Tudom, hogy végtelen ideig együtt lehetünk még, hogy mindig együtt leszünk, mégis mohó vagyok. Lerángatom róla a pulóvert, és félrehajítom. Félbehagyom a vetkőztetést, hogy bejárjam a mellkasa tájait, a válla íves dombját, a hasizmai völgyét, aztán egy gomb, a cipzár, egy rugalmas derékpánt. Nem most látom először, mégis eláll a lélegzetem. Iszom a látványát. Levetkőztet. Az ujjai fürgén, ügyesen mozognak, hiszen jóval tapasztaltabb nálam. És nemsokára semmi nem választ el minket egymástól – sem fizikai, sem éteri gát. Csak ő és én. Nincsenek korlátok. A teste rám borul, beleremegek a bizsergésébe, forróságába, amikor behunyom a szememet, majd lustán felpillantva látom, hogy szinte izzik a tekintete. Hipnotikus álomba ringat, majd kisvártatva összekapcsolódik a testünk. Ahogy Alrik és Adelina. Úgy, ahogy megálmodtuk. De sokkalta jobb, mint azelőtt. Mert valóság. Így helyes. A legvégső bizonyítéka annak, hogy minket egymásnak teremtettek. Egymásnak. Örökké. A testünk felemelkedik, szárnyal egyre magasabbra, és a pillanat egyre hosszabb, terjeszkedik, végtelen soká, míg egymás melegébe nem merülünk, és a mennyezet szét nem nyílik, vörös tulipánok özönét bocsátva ránk.

negyvennégy Az oldalamra fordulok, közelebb húzódom Damenhez, és végigsimítom a mellkasát, a hasát, és még lejjebb kúsznak az ujjaim. Csodálattal tölt el az érzés, a melege, a lénye: Hogy élhettem nélküle ilyen sokáig? – Mire gondolsz? – kérdezi a fülcimpámat cibálgatva a szájával. – Ó, tudod te azt… – mosolygok kacéran, miközben a kisujjammal körülrajzolom a köldökét. Felnevet és magához húz. Megcsókolja a fejem búbját, és közben egyetlenegy szó tölti ki az agyamat: Elégedettség. Teljesen és tökéletesen elégedett vagyok. Boldog vagyok, nyugodt, és béke van bennem. Mindenem megvan, amit csak akarok. Teljessé vált az életem. Felnézek Damenre, és azt kívánom, bárcsak maradhatnánk még, bárcsak olyan hosszú ideig húzhatnánk ezt az együttlétet, amíg csak lehet, de Damennek tervei vannak, azt mondja, fontos dolgunk van valahol. – Hiányozni fog ez a hely – mondja, amikor feláll az ágyról, és átlépi a piros tulipánszirmok szőnyegét. – Ne mondd ezt ilyen véglegesen! Nem megy ez a ház sehová – mosolygok rá. – Mi megyünk valahová? Csak nem? – kérdezem, remélve, hogy ad valami tippet. De a legjobb pókerarcát ölti fel, úgyhogy kizárt, hogy bármit is kihúzzak belőle. Vállat vonok, és belebújok a ruhába, amit volt eszem még korábban manifesztálni, mert nem kifejezetten vettem volna fel a szárnyas jelmezt. Aztán amint felöltözünk, Damen kézen fog, és az ablakhoz vezet. Nézzük, ahogy a hullámok nekicsapódnak a lenti szikláknak. – Még mindig látod? – néz rám.

Bólintok, aztán kipróbálok valamit, amihez túl ideges (és elfoglalt is) voltam eddig, és ezt gondolom: Te is látod? Rám néz, mosolyog. Igen. És ami még jobb, még mindig halljuk egymást! Nekidőlök, és azon gondolkodom, vajon meddig tart még? Tudom, hogy az univerzum vibráló színei, lírai zsongása végül elhalványul majd. Amikor Misa, Marco és Rafe az élményről meséltek, már múlt időben tették. A szemem elől elhalványulhat, de az elmémből sosem fog kitörlődni. Most, hogy mindent tudunk, tudjuk, hogy működik az univerzum, a világ épp ugyanolyan varázslatos és csodás hely marad, mint eddig, még a hozzánk hasonló halandók számára is. – Készen állsz? – kérdezi a kezemet megszorítva. A kettőnk összevegyülő energiája a bizonyíték, hogy egyek vagyunk. Bólintok, és a kocsihoz sétálunk. Egy pillanatra pánikba esem, amikor gondolattal próbálom beindítani a motort, ahogy szoktam, de aztán eszembe jut, hogy előrelátóan hoztam a kulcsot is, mivel a mágia nem működik többé. Amikor Damen megpróbál egy tulipánt varázsolni nekem, szomorú, de a fejében létező képnél tovább nem jut a dologgal. De mielőtt elkeseredhetne, gyorsan emlékeztetem, hogyha igaz, amit az univerzumról mondanak, és a gondolatoknak teremtő erejük van, az a tulipán majd előkerül valahonnan. Amikor megérkezünk a házunkhoz, felrohanok a lépcsőn, egyenesen a szekrényemhez. Bepakolok egy táskába, Damen eközben a dolgozószoba felé tart, és így szól: – Mit csináljak ezekkel? Becipzározom a sporttáskát, és a vállamra dobom. Jó, hogy megőriztem a halhatatlan erőm és az állóképességem egy részét legalább, mivel gyakorlatilag mindent beletömtem a táskába, ami csak belefért. Odalépek Damen mellé, a hűtőszekrényhez, amelyben az elixíres üvegek állnak. A legutóbbi alkalomhoz képest erősen megcsappant a számuk. Megkerülöm a pultot és letérdelek, miközben gyors fejszámolást végzek. Újra és újra megszámolom az üvegeket, és minden alkalommal ugyanarra jutok: nem minden halhatatlan evett a gyümölcsből.

– Úgy gondoltam, hogy semmisítsük meg, vagy zárjuk el. Tudod, nem szeretném, ha rossz vagy akár gyanútlan kezekbe kerülnének. – Damen rám néz, és megijed az arckifejezésemet látva. – Hé, mi a baj? – Tele volt – emelem rá a tekintetemet. – Amikor eljöttem a buliról, tele volt. Most meg… – A fejemet csóválom, és a hasamra simítom a tenyeremet. Kezdem rosszul érezni magam. – Tényleg azt reméltem, hogy meggyőztem őket, mindenkit. De lehet, hogy túl korán mentem el? Lehet, hogy maradni kellett volna még egy kicsit? Felállni készülök, amikor Damen megszólal: – Miből gondolod, hogy egy halhatatlan vitte el? Megfordul velem a világ, a pultba kell kapaszkodnom. De el is múlik gyorsan. Végül is, ahogy Lotus mondta: én megtettem mindent, a többi rajtuk múlik. Van szabad akarat, és ahogy elnézem, valaki úgy döntött, használja az övét. – Dobjuk ki! – szólalok meg. – Az egészet dobjuk ki! Van egy rakás gyümölcs minden halhatatlannak, aki csapdában érezné magát. De ami az elixírt illeti, arra nincs szükségünk, ideje megszabadulni tőle. Munkához látunk, lecsavarom az üvegek tetejét, és Damennek adom egyenként mindet, aki a lefolyóba önti a tartalmukat. Amikor végzünk, Damen kézen fog, és azt kéri, hogy képzeljek el egy csillogó aranyfátylat. – Nyárvidék? – húzom fel a szemöldökömet. Miért kellett nekem táska Nyárvidékre, ha bármit képes vagyok manifesztálni? Vajon oda tudunk jutni egyáltalán? Tudom, hogy kikészülök, ha kiderül, hogy nem. De ő csak annyit mond: – Higgy! Így teszek. Egy pillanat múlva átlépünk a fényen, egyenesen az illatos rétre, boldogan, elégedetten, annak biztos tudatában, hogy még mindig lehetséges. Damen épp olyan megkönnyebbült, mint én, és így szól: – És most a második rész… Lélegzet–visszafojtva várom a folytatást. – Emlékszel, amikor Miles folyton arról beszélt, hogy érettségi után hátizsákkal végigjárjuk Európát?

Egyre döbbentebben bólogatok. – Hát, úgy gondoltam, jó ötlet. És mivel a fakereső expedíciód miatt végül nem mentünk el nyaralni, és halasztasz egy évet a fősulin, gondoltam, hallgatok Miles–ra. – De Miles nem megy Európába – felelem, mert biztosan tudom, hogy a barátunk épp úton van New Yorkba Holttal. Ha jól emlékszem, megjósoltam neki, hogy bejut a válogatóra, és Broadway–sztár lesz, az oldalán Holttal, jó sokáig. – Tudom. De ez nem jelenti azt, hogy mi ne mehetnénk, nem? Úgyhogy ha nem baj, gondoltam Olaszországgal kezdhetnénk. Alig várom, hogy megmutassam a régi törzshelyeimet. Firenze gyönyörű, tudom, hogy imádni fogod. És a kaja! – Vigyorogva hozzáteszi: – Úgy hallottam, hogy az elmúlt hatszáz évben sokat fejlődött az ország a gasztronómia terén. – Akkor… Olaszország nyárvidéki verziójába megyünk? – kérdezem, és próbálok nem annyira csalódottnak látszani, mint amilyen vagyok. De Damen csak nevet. – Nem, két oka is volt, hogy ide jöttünk. Az egyik, hogy megtudjuk, képesek vagyunk–e rá. Másodszor pedig azért, mert el akartam kerülni a csúcsforgalmat. A Los Angeles–i Nemzetközi Repülőtérről indulunk. A gépünk pedig… – Az órájára néz, aztán rám. – Negyedóra múlva felszáll. – De a biztonsági ellenőrzés! És a kapu, meg… – Psszt! Csak hunyd be a szemed, és képzeld magad a 3/A ülésbe mellettem…!

negyvenöt A helyünkön találjuk magunkat. A félelmeim ellenére a járatindulás előtti zűrzavarban senki nem veszi észre, hogy csak úgy felbukkanunk. És amikor Damen felteszi a táskámat a csomagtartóba, feltűnik, hogy neki nincs csomagja. – És te? – Figyelem, ahogy elhelyezkedik az ülésen mellettem. – Tudom, hogy hozzá kell szokni, de most már nem tudsz előteremteni mindent csak úgy, tudod? El kell menned egy üzletbe és vásárolni. Kelleni fog pénz, hitelkártya, útlevél, jó ég, hoztál egyáltalán pénzt, hitelkártyát és útlevelet? És miért repülünk? Miért nem léptünk ki Nyárvidékről Olaszországban? Damen csak vigyorog, és egy csókkal véget vet a hebegésemnek. Azonnal elfoszlanak az aggodalmaim, és eszembe jut, mi számít igazán. Végigsimít az arcomon, a fülem mögé fésül pár kóbor hajtincset és így szól: – Ne aggódj! Mindent elrendeztem. Minden rendben lesz. Jók vagyunk. Ja, és ami a repülést illeti, te akartál normális lenni… – Az első osztály normális? – nézek körül a tágas, jól felszerelt utastérben. – Ha velem utazol, akkor igen. – Nevet rám. Bólintok. Élvezem a keze meleg érintését az enyémben. Kinézek az ablakon, miközben a repülőgép a kifutópályára gurul. Egyfolytában azon ámulok, milyen messze jutottunk, és még milyen messze mehetünk. Boldogabb vagyok, mint az elmúlt időszakban bármikor, az is lehet, hogy még sosem voltam ennyire boldog. Az utasbiztonsági videóra irányítom a figyelmemet (most, hogy nem vagyok halhatatlan, muszáj ilyen földhöz ragadt dolgokkal is foglalkoznom), amikor megpillantom őt. A szárnyon ugrándozik fel–le, és integet. Riley. Az én imádnivaló, kelekótya kísértethúgocskám – és ha jól látom, Puszedli is ott van vele.

Elképedésemben levegő után kapok, és az ablakra simítom a tenyeremet. Valódi vajon a látomás, képes vagyok látni őt, vagy csak annyira szeretném, hogy megjelent? Ekkor Puszedli vakkant egyet és a farkát csóválja, Riley pedig körülnéz, mintha várna még valakit, aki követte. Damenhez fordulok, és megráncigálom a pólója ujját, hogy nézzen ki ő is. De mire visszafordulunk, Riley eltűnik. Akárhogy akarom, nem jön vissza. De láttam őt! Egészen biztosan tudom, hogy ő volt az. Azt is tudom, hogy fogom még látni. Ha nem repülőgépszárnyon bolondozva, akkor annak a hídnak a másik végén. Csak remélni tudom, hogy ez a pillanat azért még egy jó ideig nem fog bekövetkezni. A repülőgép elindul a kifutópályán, nagyobb sebességre kapcsol, én pedig Damen vállára hajtom a fejemet. A levegőben hirtelen egy piros tulipán jelenik meg, és az ölembe ereszkedik. Ugyanaz a tulipán, amivel korábban már próbálkozott. Csodálkozástól nagyra nyílt szemmel összenézünk: megvan a bizonyíték arra, hogy minden igaz. Minden, ami Nyárvidéken megtörténhet, a földi síkon is előfordulhat – csak egy kicsivel tovább tart. A virág szárára teszem a kezemet, Damen pedig a kézfejemre simítja a tenyerét. Miközben a gépünk a levegőbe emelkedik, mi egymáshoz simulva, boldogan, elégedetten, mohón nézünk a jövő elébe.

VÉGE

Alyson Noël: Halhatatlanok című sorozatáról írták: ”Alyson Noël minden várakozásomat felülmúlta. A Blue Moon nem csak zseniális könyv volt, hanem a lécet is nagyon–nagyon magasra tette a sorozat többi része számára! Amikor az utolsó oldalhoz értem, csak azt tudtam mondani: ”Hűha!” Teens Read Too ”Noël regénye teljesen elképesztő! A Halhatatlanok sorozat rajongói nem fognak csalódni: Ever és Damen szerelme soha nem látott kihívásokkal néz szembe, és a történet nagy, mindenki megelégedésére szolgáló csavarral zárul, amitől az olvasó csak még többet akar. Hihetetlen ez a régóta várt folytatás.” Romantic Times (Top Pick) ”A merész szerzőre jellemző, hogy szembeszáll az elvárásokkal, és Alyson Noël a Blue Moonban ezt a legmesszebbmenőkig teljesítette. Garantálom, hogy sejtésed sem lesz, mi jöhet még a sorozat következő részében. Alyson Noël hatalmas, kövér csavarral lep meg, amely után csak többet, többet és még többet akarsz majd.” The Book Chick ”Megbabonázó mese a tizenévesek gondjairól, szerelméről és önfeláldozásáról, teli válaszútakkal… A meglepő, de elégedettséggel eltöltő befejezés megmutatja, hogy Noël tudja, hogyan tartsa a markában az olvasóit. Ever természetfeletti küzdelme a tiniknek a szerelemmel, a kapcsolatokkal és a felnőtté válással szemben táplált félelmeinek rabul ejtő metaforája.” Publishers Weekly (Starred Review) "A Blue Moon hihetetlen volt. Ha eddig azt hitted, az Evermore teli van várakozással és ismeretlennel, csak várd meg a Blue Moont… A történet észvesztő, és ezt jó értelemben mondom. Noël olyan irányba vezeti a regényt, amelyre nem számítottam, és érzelmi hullámvasútba torkollik, amelyről nem akarózik leszállni. Csodálatos.” The Story Siren

”Az ifjúsági paranormális műfajban hibátlan gyémánt született: a Blue Moon. Könnyekig meghatódtam néhány jeleneten, különösen a vége felé. Noël nem fél az érzelmektől, sőt megvan az a képessége, hogy egyenesen az ember mellkasába nyúlva facsar egyet a szívén.” Night Owl Romance ”Az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam… Halhatatlan szerelmesek, megbízható barátok, ármányos jövendőmondó és ijesztő ikrek, mi mást kérhetnék még? A Blue Moon után könyörgöm a Shadowlandért. Alig várom a következő részt The YA Book Blogget