Szögi László újabb repertóriuma annak az általa már másfél évtizede vezetett kollektív vállalkozásnak a nagy tudományos horderejű terméke, melynek végső célja az 1919 előtti, magyarországi illetékességű diákság külhoni tanulmányainak teljes feltérképezése a mohácsi vész és a Monarchia bukása közötti időszakban. kötet fontosságát az emeli ki, hogy evvel teljessé vált a lajtántúli monarchia egyetemei mellett (melyek globálisan a peregrinus diákság 42 százalékát kötötték le) a történelmileg legfontosabb célországban, a német birodalom tartományaiban tanulmányokat folytatóknak (az összes érintett 30 százalékának) sok szempont szerinti regisztrálása a modern korban. A könyv elsősorban prozopográfiai repertórium. Név szerint meg lehet találni benne az összes németországi magyar diák legfőbb személyi adatait, a születésre (hely, pontos idő) és a tanulmányokra (egyetem, szaktárgyak, diplomaszerzés, beiratkozás, kiiratkozás, illetve az utolsó szemeszter dátuma, megelőző tanulmányok) vonatkozó információk mellett sok esetben (ha nem is mindig) néhány alapvető szociológiai és demográfiai jelzést is a felekezetre (az eseteknek éppen a felénél (1)) és az apa foglalkozására (71 százalék erejéig), a nemre, illetve a tanulmányok korára nézve. A nevek nemzeti jellegének elemzése a nemzetiségi háttérre vagy eredetre nézve is szolgáltathat értékes utalásokat. A repertórium több, mint 14 000 peregrinus adatait öleli fel, közöttük majdnem tízezer (9895) a kiegyezés korában iratkozott be német egyetemre vagy főiskolára, tehát abban a korban, amikor felgyorsult a honi vándorló diákság átáramlása a Habsburg-birodalomból a korabeli Európában legfejlettebbeknek tekintett német felsőoktatási intézményekbe. Statisztikai forrásaink szerint ugyanis 1881/82-ben még csak a kategória 8,4 százaléka tanult a Német Birodalomban, míg 1910/11-ben már közel harmadrészük (29,6 százalék). (2) Az adatbázis társadalomtörténeti jelentőségéből a szerző gondos bevezető tanulmánya máris ízelitőt nyújt. Ebben ugyanis meg lehet találni a főbb prozopográfiai adatok történelmi-statisztikai összegzését, amely megelőlegezi a más hasonló adatbankokkal való összevetések, illetve az ezekkel való összehasonlító s immár többváltozós másodelemzések egyes eredményeit. Ezek legalább háromfajta, eddig nem járható, kulcsfontosságú témákhoz vezető, összehasonlító kutatási utat nyitnak fel. Mindenekelőtt érdemes a német peregrinánsokat egyéb diákcsoportokkal, így más országbeli korabeli honi peregrinánsokkal s magyarországi szakmai megfelelőikkel összehasonlítani. Ilyen tanulmányokból pontosan ki lehet olvasni a németországi tanulmányok sajátos funkcióit a különböző társadalmi, felekezeti vagy nemzetiségi hátterű magyarhoni diákság számára. Az ilyenfajta funkcionális eltérés már a tanulmányi szakok kiválasztásánál is látványosan kitűnik. Míg a kiegyezés kori honi diákoknak csaknem a fele jogot tanult, s a többiek megoszlottak a teológiai, a bölcsész, az orvosi karok és a Műegyetem között, Németországban a szakmai választások élén – valláscsoportok szerint erősen tagoltan – leginkább a Műegyetem, a bölcsészet és (különösen a protestánsoknál) a teológia állt. Igen fontos, a nemzetközi irodalomban bőven tárgyalt oknyomozó összehasonlítások tárgya lehet ezek után a magyar peregrinus diákság összetétele, szakválasztása, tanulmányi eredményessége stb. a német illetőségű, illetve a más németországi peregrinus diáksághoz viszonyítva. A korabeli németországi idegen diákok, főképp az 1890-es évektől kezdve, dominánsan az orosz birodalom nemzeti kisebbségeiből (elsősorban a zsidóságból és a lengyelségből) származtak. Ezeknek nem jelentéktelen része a külföldi tanulmányokat további helyi vagy tengerentúlra irányuló emigrációs stratégia részeként, illetve
A
139
kritika
Iskolakultúra 2003/8
Peregrinusok
Kritika
politikai szerepvállalás céljából illesztette élettervébe. A honi peregrinusok ezekkel való összehasonlítása annál érdekesebb lehet, hogy – tudjuk – a világháborúk között külföldre özönlő magyarországi diákok többségénél szintén szerepel majd – a numerus clausus árnyékában – mind az emigrációs, mind a politikai elkötelezettség mozzanata. Végül az ilyen típusú prozopográfiák hozzájárulhatnak az utolsó évek technikai újításai következtében megújuló magyarországi elit-kutatásokhoz is. Miután egyre több történelmi elit-repertórium kerül gépi feldolgozásra (ez különösen vonatkozik a reputációs elitcsoportok tagjainak életrajzát tartalmazó századfordulós enciklopédiákra és lexikonokra), a CD-ROM-on szintén elérhető (vagy ilyenekre rávezethető) peregrinusdiák-repertóriumok sokfajta számszerűsített megközelítését nyújthatják annak, hogy a külföldi, nevezetesen a korabeli nemzetközi egyetemi piacon uralkodó státusú németországi főiskoláknak milyen szerepük volt a magyarországi tudományos, politikai, kulturális, felekezeti, gazdasági vagy akár katonai elit kiképzésében. Az így megnyílt összehasonlítási lehetőségek elképzelhetően új fejezetet nyitnak a magyar társadalomtörténet több, eddig sokszor ideológiai prekoncepciókkal és elképzelésekkel terhelt területén. Többek között egyrészt általánosságban ráirányítják a figyelmet az eddig messzemenően elhanyagolt képzési folyamatok fontosságára az elitrétegek kitermelésében, kiválasztásában és legitimációjában. Másrészt objektív alapokon tisztázni engedik a nyugati modernizációs hatások kibontakozásának eredőit a hazai nemzetállami modernizáció első fázisában, amikor közismerten rendkívüli súlya volt a jórészt nyugaton kidolgozott tudásjavak átvételének, „meghonosításának”. Jegyzet (1) A német egyetemeknek körülbelül fele nem kért a beiratkozáshoz felekezeti adatot, mint ahogy a legtöbb modern francia vagy angolszász egyetem sem. (2) A Magyar statisztikai évkönyvek adatai. Ezek az 1881/2-től évenként közölt adatok azonban a 20. század elejéig csak Ausztriát, Németországot és Svájcot veszik számításba s így alábecsülik az összes külföldön tanuló számát, még akkor is, ha a későbbi peregrinációban nagy jelentőségűvé vált francia és olaszországi magyar diáknépességek számarányai ebben a korban nem lehettek jelentősek. Szögi László (2001, szerk.): Magyarországi diákok németországi egyetemeken és főiskolákon, 1789–1919. Budapest, ELTE Levéltár.
Karády Viktor
A gyermekkor története Ha könyvet, tanulmánykötetet értékel az ember, általában is nehéz úgy fogalmazni, hogy a téma bonyodalmai és a szerző ezekre adott válaszai különváljanak. A gyerekkor-történet kérdésében pedig különösen azért nagy a veszély, mert bizonytalanok a terület tudományos definíciói és határai. mentalitástörténet részben egy metodológiai vita terméke, amelyet itt nem fogok részletezni, csak utalnék rá, hogy itt egyrészt szó van a narratívum, az anekdotikus adatok szerepéről és egyidejűleg az egyéni fejlődéstörténeti összefüggéseiről. A neveléstudomány szempontjából azért kritikus, mert interdiszciplináris megközelítést igényel, de voltaképpen mind a két tudomány (pedagógia, történelem) perifériáján marad. Megemlíthető ezzel kapcsolatban, hogy a pedagógia számára mindig bizonyos fokú dilemmát jelentett, mennyire tekintse kompetensnek önmagát az egyéni fejlődés, nevelés
A
140
Iskolakultúra 2003/8
kérdésében. A neveléstudomány hagyományosan részben eszmetörténet, részben intézménytörténet, és ennek nem csupán szemléletbeli oka van: az intézményes nevelés általánossá válása bizonyos fokig a terméke, másrészt erőteljes inspirálója volt a gyermeknevelés nagyobb tudatosságának. Ezért is nagyon nehéz egy ilyen munka műfaját megtalálni: kell hozzá a történelem, az eszmetörténet, az antropológia, a pszichológia ismerete, ugyanakkor egyik tudományág sem ad megfelelő keretet az anyag értelmezéséhez és elrendezéséhez. A mentalitástörténeti kutatással és az ezzel foglalkozó munkákkal az a helyzet, hogy az adatok, szerzők, felmerülő gondolatok egyelőre nem alkotnak rendszert, mégis nagy érdeklődésre tartanak számot ezek az ismeretek, sok új és érdekes szerzőt, adalékot, gondolatot juttatnak el az értő közönséghez, és ezért is annyira népszerűek. Ami Pukánszky Béla könyvét illeti, a könyv hiányosságai és fogyatékosságai alapvetően a téma itt felsorolt bonyodalmaiból fakadnak. Ezen a kereten belül azonban a szerző igényes és alapos munkát végzett, és a kötet teljes mértékben eleget tesz annak az igénynek, hogy a művelt közönséghez, illetve az egyetemi hallgatókhoz eljusson az a tudás, hogy az ember első évei nagyonis eltérő feltételek között zajlottak még az európai történelemben is. A társadalomtudomány klasszikus hagyománya szerint Pukánszky Béla azzal kezdi könyvét, hogy felvázolja az előzményeket, a probléma eszmei beágyazottságát. Feltűnő, hogy egyidejűleg a világ több pontján – a francia Annales körben, a chicagói antropológiai iskolában és Angliában – hasonló kutatások kezdődtek a kultúra és a mindennapok történetének feltárására. Felmerül, hogy ennek valamilyen közös oka lehet, de a szerző erre már nem tér ki – némi joggal, mert szétfeszítené témaválasztásának kereteit. Így azonban egy kicsit rövid az átvezetés a gyerekkor történetéhez, vagyis az általános utalások szintjén marad, hogy miért lett ez a mentalitástörténet kitüntetett területe. A kérdés, amely a történettudományban és minden leágazásában újra és újra megjelenik, feltételezhető-e valamilyen haladásirány, fejlődésmenet egy adott téma vizsgálatában. Pukánszky könyvének érdemei közé tartozik, hogy e kérdés vizsgálatában és másutt is ismertet német nyelvű szakmunkákat, amelyek az utóbbi időben méltatlanul háttérbe szorultak. Az általa idézett németül író holland szerző, Berg lényeges gondolattal járult hozzá a vitához, megkülönböztetett életkor volt-e a gyerekkor korábbi századokban: nevezetesen, hogy a gyerekek és a szülők viszonya, nem csupán a felnőttek „gyermekképe” változott meg. Újszerű Pukánszky felfedezése Ariésre, a gyermekkor múltjának egyik sokat idézett kutatójára, fordulatos élettörténetére és szakmai útjára vonatkozóan. A nagy alkotók között sokan voltak, akik távol álltak a konformista életviteltől és karriertől, mégsem közömbös a kérdés, hogyan lehetséges, hogy annyi non-konformista volt a pedagógusok és pszichológusok, olyan szakmák képviselői között, akik mások életével, viselkedésével kapcsolatban fogalmaznak meg normákat. Az Ariésszel kapcsolatos viták ellenére a dolog lényegét illetően igaza van: ő fedezte fel, hogy a gyermekfelfogás – ma inkább azt mondanánk, a gyerekkor szociális konstrukciója – változik, és az elmúlt 2–300 évben jelentős változáson ment keresztül. Ez azonban nem érintett minden részletet. Az evolúció már korábban említett kérdésével kapcsolatban szeretném rögzíteni saját véleményem: bármennyire is bizonytalan és relatív az eseménytörténet igaza, azt azért mégsem vonhatjuk kétségbe, hogy Napóleon Austerlitznél elvesztette a csatát, vagyis a „nagy” eseményeknek mégiscsak van egyfajta értelme, menete. Ha azonban függetlenítjük magunkat az eseménytörténettől, és a mentalitásnak olyan elemeit tesszük vizsgálat tárgyává, mint amilyen a gyerekekkel való bánásmód, akkor nehezen támasztható alá, ha fejlődésként akarjuk láttatni a dolgokat. Ezzel függ össze a könyv általam leginkább kritikusnak tekinthető eljárása: nevezetesen, hogy túlságosan is támaszkodik DeMause evolúciós modelljére. Ám ebben a tekintetben is mentegetnünk kell a szerzőt: több példát is találhatunk arra a tudományban, hogy az első modellek, kategóriarendszerek, amelyek az adott téma kapcsán megjelen-
141
Kritika
tek, végérvényesen megmaradtak, bármennyire tévesnek bizonyultak is. DeMause több olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami miatt vonzónak látszott későbbi kutatók számára: legfőképpen az evolúciós gondolat nagyon tetszetős, kiváló támpontot ad egy rendszer felépítésére, ezért alkalmanként akkor is ehhez folyamodunk, ha nincs semmi teteje. A másik, ami miatt DeMause vonzó, az a pszichoanalízis, amihez ugyan lazán kapcsolódik, mégis világos a rokonság. Vagyis Pukánszky Béla ismét csak a széles körben elfogadott eljárásnak tesz eleget, amikor folyamatosan felidézi DeMause modelljét, amely két okból is elfogadhatatlan: teljességgel légből kapott az az elképzelés, hogy a felnőttek eredendően gyermekgyilkos attitűddel rendelkeznek. Ezzel kapcsolatban jogos az evolucionista ellenvetés: egy ilyen élőlény biztosan rég kipusztult volna. Másrészt a DeMause által feltételezett „pszichogén” evolúciónak sincs semmiféle alapja. Pukánszky munkája maga éppen azt támasztja alá, hogy igen erős túlzás itt a fejlődésre vonatkozó feltevés. Ezzel kapcsolatban joggal hívja fel a figyelmet azokra a szerzőkre, akik a gyerekkor válságára, a gyermekfelfogás kiürülésére figyelmeztetnek: így azonban a fejlődési folyamat akár ellenkező értelmezést is nyerhet, hiszen DeMause alapfeltevései közé tartozott, hogy korunk nevelési szokásai magasabb rendűek, mint más korokéi (a tételt saját gyermekeinek kiválósága igazolta). Ha azonban ez az állítás nem igaz, akkor az egész fejlő- A gyerekkortörténeti anyagot a szerző a történeti demográfia désgondolat érvénytelenné válik. A könyv különleges érdemének tekinadataival kapcsolja össze. Natem, hogy a gyerekkortörténeti anyagot a gyon fontos ennek a kérdésnek a szerző a történeti demográfia adataival kaptüzetes vizsgálata, ami azzal csolja össze. Nagyon fontos ennek a kérkapcsolatban adna eligazítást, désnek a tüzetes vizsgálata, ami azzal kaphogy a gyermekfelfogás milyen csolatban adna eligazítást, hogy a gyermekösszefüggésben van a „rögvalófelfogás milyen összefüggésben van a „rögság” tényeivel. Pukánszky Béla valóság” tényeivel. Pukánszky Béla számászámára itt nehézséget okoz, ra itt nehézséget okoz, hogy ő alapjában véhogy ő alapjában véve eszmetörve eszmetörténész, ezért nem tud a demogténész, ezért nem tud a demográráfiai adatok és a gyerekkorral kapcsolatos fiai adatok és a gyerekkorral kapszokások mélységeiig hatolni, ugyanakkor nagyon fontos, hogy magára az összefüggés csolatos szokások mélységeiig hatényére felhívta a figyelmet. tolni, ugyanakkor nagyon fontos, Bár a szerző végül is arra törekszik, hogy hogy magára az összefüggés teljes áttekintést adjon az európai gyermektényére felhívta a figyelmet. felfogás történetéről, csak megerősödnek a kétségeink azzal kapcsolatban, jogos-e itt bármilyen kronológiai rend feltevése. A fő gond, hogy egyébként nagyon nehéz értelmezési keretet találni a történeti anyaghoz. Mire következtethetünk a mai szemmel megdöbbentő és elborzasztó eljárások létéből, mint amilyen az emberáldozat vagy a csecsemőgyilkosság? A tudásunk túl hézagos ahhoz, hogy értelmes szövedékét adja az eseményeknek. Tévedésekre vezethet, ha mindenre ráhelyezzük a magunk racionális fókuszát, és később már nem világos, hogy a mérce nem jó, de az is lehet, hogy a vizsgált jelenség egyáltalán nem illeszthető racionális rendszerbe. Gyakori hiba, amelyet a Pukánszky által idézett szerzők is elkövetnek, hogy mai tudásukat és belátásukat tulajdonítják a több évszázaddal korábban élt embereknek. Így például Shorternek egészen biztosan nincs igaza abban, hogy a magas csecsemőhalandóság évszázadokkal ezelőtt az akkori anyák felelőssége volt. A gyermeknevelés több sajátosságáról is az a képünk alakulhat ki, hogy itt ciklikus ismétlődésekről, valamilyen más társadalmi körülmény hatásáról van szó. Például úgy tűnik, hogy a szoptatósdajka intézménye mindenütt megjelenik, ahol a szülők tehetősek; újra és újra viták alakulnak ki a szigorúsággal és engedékenységgel, a testi fenyítéssel
142
Iskolakultúra 2003/8
kapcsolatban. Így valóban nem könnyű megtalálni a legfontosabb fordulópontokat. Bizonyos, hogy a protestantizmus megjelenése ilyennek tekinthető – ehhez kapcsolódik az első „gyermek-illemtankönyv”, Rotterdami Erasmus munkája. Abban azonban már nem vagyok biztos, jogos-e a felvilágosult abszolutizmus gyermekképéről beszélni. Európa különféle országaiban igen eltérő gyakorlattal találkozunk, még – erről ír is Pukánszky – azonos régió különböző felekezetű tagjainak esetében is. A könyv egyik értékének tartom Rousseau differenciált értékelését – Pukánszky rámutat a következetlenségekre és bizonytalanságokra Rousseau munkájában. E bonyolult és ellentmondásos szerző szerepe mindenképpen tisztázásra vár. A másik történeti állomás, amelynek nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk, az intézményes nevelés térhódítása. Kár, hogy Pukánszky Béla, aki a témának igen kiváló ismerője, nem merte bátrabban kifejteni az iskola elterjedésének, a család és az iskola kapcsolatainak, kompetenciaviszonyainak kérdéseit. Pedig sok tennivaló volna az iskola kultúrtörténeti feldolgozásával kapcsolatban. A magam részéről nagyobb hangsúlyt adtam volna a 19. századnak, szerintem igen fontos események történtek különösen a nyolcszázas évek második felében. A szerző azonban itt is hozott érdekes újdonságokat, amelyek nem voltak eléggé ismertek a szakirodalomban: a „petites ecoles” intézménye, a janzenizmus és az iskola kapcsolata, a pedagógiai pamfletirodalom vagy az apák szerepe. Szemmel láthatóan problémát okoz neki az úgynevezett „fekete pedagógiai” irányzat értékelése. A magam részéről sokkal kritikusabb vagyok ezzel szemben: az az állítás, amely szerint a szülők általában szadisták és gonoszak, semmivel sem tartalmasabb, mint ha azt mondjuk, hogy a szülők valamennyien jóságosak és nagyvonalúak. A fekete pedagógia (például a közelmúltban magyarul is kiadott Alice Miller) azzal kapcsolatos kijelentései pedig, hogy a nevelés nem egyéb, mint a gyerekek tönkretétele, teljes abszurdum, és sajnos a szülői elhanyagolás, a felelősség elhárítása igazolásaként is felfoghatók. Összességében Pukánszky Béla gazdag és tanulságos könyvet írt, amely műfaja szerint a kultúrtörténethez áll a legközelebb. A szerző nagy mennyiségű képzőművészeti és irodalmi illusztrációval látja el a könyvet, olyannyira, hogy az emberben felötlik: a következő könyvének kimondottan a gyermekábrázolás történetével kellene foglalkoznia. Pukánszky Béla (2001): A gyermekkor története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.
Vajda Zsuzsanna
143
satöbbi
Szellemi központ Zentán Mintegy ezer részvevő jelenlétében rendkívül jelentős ünnepségre került sor május 31-én, szombaton Zentán: megnyílt a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és az Egyházi Dokumentációs Központ. Olyan intézménnyel gazdagodott ezáltal a délvidéki magyarság, amely egyik központja lehet kultúránk megőrzésének, továbbfejlesztésének, megmaradásunknak.
Főiskolává alakítják a tanítóképzőt Ukrajna Oktatási és Tudományos Minisztériuma nem ellenzi a Munkácsi Tanítóképző főiskolává való alakítását. Erről A. Bogomolov, az oktatási tárca helyettes államtitkára levélben értesítette a kárpátaljai megyei állami közigazgatási hivatal vezetését. A minisztériumi engedély annak nyomán született, hogy a megyei tanács 2003. április 22-i ülésén döntött arról: főiskolává szervezik át a térség egyetlen, alapfokú oktatási intézmények számára pedagógusokat képező középfokú tanintézetet. Az államtitkári levél hangsúlyozza: a Munkácsi Tanítóképző elegendő tapasztalattal, megfelelő személyi és műszaki feltételekkel rendelkezik a magasabb minősítéshez.
II. Kárpát-medencei Nyári Egyetem A Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) – mint az Országos Magyar Diákszövetség tagszervezete –, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED) és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) 2003. augusztus 9–16. között, Nagyváradon szervezi meg az II. Kárpát-medencei Nyári Egyetemet, melynek célja a szabad diákélet, a szakmaiság és a hovatartozás eszmeiségének az ötvözése.
A szervezők az előző évben egy olyan képzési formát alapoztak meg, amely egy hosszú távon együttműködő tudományos, kulturális társaság létrejöttét kívánja szorgalmazni. Egy olyan igényes és átfogó képzési forma megvalósítására törekszenek, mely felzárkózási lehetőséget teremt a kárpát-medencei – romániai, magyarországi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági – magyar hallgatók számára, mindezt oly módon, hogy számukra eddig ismeretlen összefüggéseket és ismereteket tár fel egy szélesebb eszmetörténeti és kultúrtörténeti aspektusba helyezve. A meghirdetett szakok a klasszikus bölcsésztudományi stúdiumok: 1. történelem, eszmetörténet és művészettörténet 2. sajtó és kommunikáció 3. politológia 4. szociológia 5. közgazdaságtan A szakmai programot koncertek, ifjúságpolitikai fórumok, táncházak, szavalóestek, humorest, színházi előadás teszik színessé.
Megalakult a Neumannév Emlékbizottság Az Informatikai és Hírközlési Minisztériumban június 19-én tartotta alakuló ülését a Neumann-év Emlékbizottság. Kovács Kálmán miniszter ismertette a Neumannév további programjait. A bizottság első ülésén Kovács Kálmán miniszter ismertette a Neumann-év keretében eddig lezajlott, valamint a későbbiekben megrendezésre kerülő eseményeket. Megnyitójában a miniszter hangsúlyozta, hogy a Neumann-év jelentőségét nem kizárólag a múltra való emlékezés adja, hiszen Neumann János munkásságának méltatásán keresztül lehetőség nyílik az információs társadalom eredményeinek és lehetőségeinek bemutatására.
144