2008 / Tél
N y í r e g y h á z a + P E S T- B U D A
Ajtay-Horváth Viola Nemzeti kegyelet: Gróf Batthyány Lajos újratemetése
Bevezetés Minden nemzet a kollektív emlékezetben él tovább, s ez az emlékezet nemcsak a pirosbetûs nemzeti ünnepnapokból, a közös történelembôl, az anyanyelvbôl építkezik, hanem minden közösen átélt eseménybôl. 1849 és 1914 között a nemzeti kegyelet, mint közösen átélt élmény szervesen elôsegítette a nemzettudat erôsödését. Hazánkban a 19. sz. második felében a barokk temetés a virágkorát élte (Chastel, 95— 114), azaz a kegyeleti ünnepeket hatalmas pompa kísérte. A fôváros a nemzet notabilitásainak a Habsburg-uralkodókat megilletô temetési szertartásokat rendezett. Ebben az idôszakban a „nagy emberek” búcsúztatása a politika mûfajához tartozott, s történelmi mérföldkônek számított. Ha végigtekintünk a temetések listáján, megállapíthatjuk, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hôseitôl, a reformkor, illetve a dualizmus kiemelkedô politikusaitól, mûvészeitôl vett búcsút az ország. Kiemelkedô fontosságúak többek között Vörösmarty Mihály (1855), Széchenyi István (1860), Teleki László (1861), Battyány Lajos (újratemetése 1870-ben, elsô temetése ugyanis 1849-ben, titokban történt), Deák Ferenc (1876), Andrássy Gyula (1890), Klapka György (1892), Kossuth Lajos (1894), Arany János (1882), Munkácsy Mihály (1900), Jókai Mór (1904), Mikszáth Kálmán (1910) és Lechner Ödön (1914) temetési szertartásai (vö. Güntner, 180—181.). Dolgozatomban a reformkor és az 1848-as forradalom emblematikus személyiségének, Batthyány Lajos újratemetését kísérlem meg bemutatni, s azt, hogy e gyászszertartás miképpen tükrözi a korszak tágabb politikai kontextusát. Úgy vélem, hogy a temetés teatralitása, külsôségei és sajátos szertartásrendje azt is reprezentálja, hogy az egykoron liberális ellenzék táborát erôsítô Batthyánynak miként változott meg a hatalommal való viszonya. A szertartás aktusa képes megrajzolni Batthyány hatalommal való viszonyát, a gyászbeszéd pedig tükrözi azokat az értékeket, amelyeket napjainkban neki tulajdonítanak, hiszen ez a retorikai esemény az elhallgatás és a kiemelés eszközeivel alapját képezi az utókor értelmezési stratégiájának. Arra is rá kívánok mutatni, hogy milyen módon befolyásolta a temetésen elhangzott beszéd és a korabeli sajtó Batthyány késôbbi értékelését, utóéletét a magyar történelemben, s mennyiben változott történelmi szerepének megítélése.
A temetések szerepe a 19. század második felében A temetés az emberi életút lezárását jelenti, mintegy összegzést, számvetést egy élet munkájával, amit azonban már az utókor készít el. A temetés, kiváltképp a közéleti személyiségek temetése az 1800-as évek második felében is a politika mûfajához tartozott (Lakner, 25.). Egyes politikai csoportoknak, pártoknak nagyszerû alkalmat nyújtott ahhoz, hogy saját ideológiájukat igazolni tudják úgy, hogy az elhunyt életét, cselekedeteit, gondolatait olyan szemszögbôl világítsák meg, hogy az általuk kialakított világképbe jól beilleszkedjen. Ebben az idôszakban a tömegkommunikáció lehetôségei jóval szerényebbek voltak, így a sajtó fôként tudósító szerepet töltött be. A temetések közvélemény formáló szerepe sokkal nagyobb volt, mint napjainkban. A kegyeleti szertartás nagy közérdeklôdést kiváltó társadalmi esemény és látványosság volt, melyet nagyszámú kíváncsiskodó tömeg kísért. Ki 118
Ajtay-Horváth Viola: Nemzeti kegyelet
kell emelnünk, hogy a temetéseken résztvevô emberek nagy része a dualizmus idején nem rendelkezett választójoggal, és a parlamentet alkotó pártoknál radikálisabb irányvonalat képviseltek. Éppen ezért a mindig heves indulatokat, érzelmeket kiváltó temetésekkor a szónokokra még nagyobb felelôsség hárult, hiszen vigyázniuk kellett arra, hogy beszédeik tartalma és stílusa az ünneplô közösséget nehogy indulatos tömeggé alakítsa. Különleges alkalmak voltak e szertartások, hiszen a politikusok népszónokként találkoztak a tömeggel, s minden körülmény adott volt, ami fontos az emberek befolyásolásához: felfokozott érzelmi állapot, tömeg, fényes ceremónia, pompa, kiváló szónoki beszédek. A halál esztétikája, a temetési menetek külsôségei, a gyászbeszédek sehol nem töltöttek be olyan kiemelkedô szerepet, mint Budapesten és Bécsben. Európa nálunknál fejlettebb országaiban a 19. század közepére már rég elfelejtették a díszes, barokkos temetéseket, nálunk épp akkor kezdôdött el a divatja (Lakner, 16.). Ez összefüggést mutat a társadalmi változásokkal: a kiegyezés után gyorsult fel a polgárosodás, azonban a régi berendezkedés tradíciói, így például a fényûzô temetés még sokáig megmaradt. E jelenséggel párhuzamosan említhetjük a dzsentrit, mint társadalmi réteget, amely a dualizmus idején sem tûnt el, így nem is volt várható, hogy a régi rend szokásai azonnal kivesszenek. Ezt a jelenséget hazánkban más téren is megfigyelhetjük. Mindez annak a szervetlen fejlôdésnek a következménye, amely hazánkban 1867-tôl az elsô világháborúig lejátszódott: Magyarország ugyanis a kiegyezés megkötése után bekapcsolódott az ipari forradalom második hullámába, azonban a hatalmas gazdasági fejlôdést kísérô polgárosodással járó „modern” szokásokhoz a társadalom az ugrásszerû fejlôdés miatt nem tudott minden tekintetben alkalmazkodni. Európában egyre keletebbre haladva pedig megfigyelhetjük, hogy — az egyre inkább torlódott társadalmak mellett — a funerális pompa is egyre nagyobb (Lakner, 31.).
Temetések 1849 és 1867 között A kiegyezést megelôzôen a nemzeti notabilitások temetése és a gyászszertartások hangulata élesen elkülönül az 1867-et követô kegyelettôl. A különbözô politikai háttér a nemzeti gyászünnepet is alapjaiban határozta meg, és a történelembôl már ismert jellemzôket mondhatjuk el a nemzeti gyászról is: komoly hangvételû, vészjósló és hazafias szimbólumokkal telített. Az abszolutizmus éveiben a nemzetnek gyakorlatilag nem volt államilag elismert nemzeti ünnepe. A Bach-korszakban az augusztus 20-i Szent István napot említhetjük áttételesen nemzeti ünnepként, amelyben a független, Szent István-i Magyarországot ünnepelték Bécs ellenében (Gyarmati, 23.). Nem volt gyülekezési szabadság, éppen ezért a temetés adta alkalmat használták ki a magyarok arra, hogy nagy számban összegyûljenek és közösen gyászoljanak. Legtöbbször a halottat személyesen nem ismerték, azonban megjelenésükkel kifejezték azt, hogy azonosulnak a halott által képviselt eszmékkel. Nemcsak az elhunytat gyászolta a nemzet, hanem nagy halottjaiban önmagát is. A Bach-korszakban tehát Szent István ünnepén kívül a szabadságharc eszméjére emlékeztetô nemzeti notabilitások temetései adtak egyedüli lehetôséget a nemzeti érzelmek átéléséhez, s egyben alkalmat biztosítottak arra, hogy a nemzet kifejezze azt, hogy nem enged 1848 eszméibôl. A kiegyezés elôtti államférfiak és mûvészek temetéseinek közös jellemvonása az, hogy az állam egyiket sem finanszírozta, és semmilyen hivatalos nemzeti gyászt nem engedélyezett. Az elhunytak természetesen szinte egytôl egyig a forradalomhoz és a szabadságharchoz köthetôk, vagy az azt megelôzô reformkor markáns személyiségei 119
N y í r e g y h á z a + P E S T- B U D A voltak. A temetések sora az erdélyi reformpolitikus báró Wesselényi Miklós 1850es halálával kezdôdik, akinek hamvait háromnegyed éven keresztül „zárolta” a hatóság, mert a politikai légkört nem találta megfelelônek arra, hogy eltemessék. Így Wesselényi hamvai csak 1851 elején kerülhettek a szent anyaföldbe: a zsibói családi sírboltba (Gyarmati, 19.). Vörösmarty Mihály 1855. november 21-i temetése hasonló légkörben zajlott, hiszen a magyarok nem találhattak más alkalmat arra, hogy kifejezzék nemtetszésüket és ellenállásukat a fennálló politikai rendszer ellen. Vörösmarty koporsóját húszezernél is több ember követte, akik úgy gondolták, hogy ezen alkalommal kifejezhetik „hazafiúi érzelmeiket”, s hogy „megfogyva bár, de törve nem / él nemzet e hazán”. A nemzet halottjának az 1849-ben megnyílt Kerepesi temetô adott helyet. A nemzeti kegyeleten kívül mód nyílt arra, hogy a tehetôsebb emberek anyagilag is kifejezzék részvétüket, ugyanis Deák (a Vörösmarty-árvák gyámja) pénzgyûjtést szorgalmazott a Vörösmarty-árvák részére, amely hatására szép számmal akadtak jóérzésû adakozók. A sort Széchenyi István temetésével folytathatjuk: Széchenyi 1860. április 30-án bekövetkezett halála szintén óriási megdöbbenést keltett, temetése hatalmas demonstrációba torkollott. Meg kell jegyeznünk, hogy a mindig is Habsburg-hû Széchenyi búcsúztatásán összegyûlt emberek ugyanazt az üzenetet kívánták közvetíteti Bécs felé, mint a nála sokkal inkább radikális és az ország teljes függetlenségéért harcoló, majd a Határozati Párt népszerû vezetôje, Teleki László 1861-es temetésével. Széchenyi felfogása alapján ’48 volt az elérhetô maximum, a nemzeti kegyelet azonban teljes mértékben a ’49-es eszméket elevenítette fel temetése során, holott a „legnagyobb magyar” ettôl az irányvonaltól messze távol állt. Mindkét temetésnek — a Telekiének és Széchenyiének is — igen komor és pompát nélkülözô hangulata volt. A korabeli sajtó tudósításait megfigyelve arra a következtetésre juthatunk, hogy a kiegyezést megelôzô temetésekrôl terjedelmileg sokkal kevesebbet írtak, ami a szigorú cenzúrának köszönhetô. A Vasárnapi Újság 1860-ban megjelent (május 6.) 19. számában gyászkeretben a következôképp emlékezik meg Széchenyirôl: „Mi Széchenyi nevének legnagyobb emléke? Pest! Ki köszönhet legtöbbet Széchenyi éltének? Pest! Kinek van legtöbb oka gyászolni Széchenyi halálát? Pestnek.” Az ország fôvárosa pedig valóban bebizonyította a nemzeti gyászünnepség megszervezésével, hogy tudja, kit ünnepel.
Temetések 1867 után A kiegyezés megkötése után teljes egészében megváltoztak a „halál színházának díszletei”. A kiegyezést követô amnesztia, a politikai szabadságjogok, a szuverenitás csorbasága ellenére is kedvezett a „temetômûvészetnek”. A nagy emberek temetését a fôváros vállalta magára, amelynek ekkor már volt nemzeti sírkertje is. (Széchenyi István már 1843-ban Üdvlelde címû könyvében javaslatot tett egy magyar panteon létrehozására, errôl azonban az elsô rendelet csak 1885-ben született meg.) Ez azért kiemelkedô jelentôségû, mert amíg nem alakul ki a nemzeti notabilitások kultusza, addig nincs nemzeti egység még a temetôkben sem. A nemzeti panteon létrehozása egyben a modern nemzetté válás folyamatát jelzi, hiszen 1848 elôtt elképzelhetetlen lett volna egy olyan sírkert, ahová vallástól, rangtól és születési kiváltságoktól függetlenül temetkezhettek az emberek. Az identitást már nem az elôbbi jellemzôk szabták meg elsôsorban, hanem sokkal inkább az, hogy az egy nemzetbe tartozók a nagy embereik által képviselt eszmékkel definiálták magukat. 120
Ajtay-Horváth Viola: Nemzeti kegyelet
Ilyen módon a nemzeti panteon éppen annyira szerves része a nemzetté válásnak, mint a Nemzeti Múzeum — vagy színház: valamennyi az önbecsülés és önmeghatározás templomai (Lakner, 83). Ebben a szabadabb légkörben alakulhatott ki a barokk temetés ceremóniája: a több kilométer hosszú gyászmenetek, amelyek a város legforgalmasabb utcáin haladtak végig, s melyeket a díszmagyar atillás, tollbokrétás, katonai egyenruhás felvonulók alkottak. A szakmai és kereskedelmi szervezetek céhes idôket idézô ünneplôben jelentek meg, az egyetemi polgárok egyetemi talárban, a környezô falvak emberei tarka népviseletben, tehát a kegyeleti ceremónia alkalmat adott arra, hogy a fôváros egész keresztmetszetében megmutassa magát. A kor legnagyobb temetkezési vállalata, az Entreprise des Pompes Funèbres (Lakner, 66.), jelmezes gyászhuszárjaiért, lámpásaiért, nyolc telivéres halottszállító hintójáért borsos árat kellett fizetni. A fôváros lelkesen hódolt nagyságai elôtt, a nagy egyéniségeket tisztelte, s még hitt abban, hogy ezek a kiemelkedô személyiségek alakítják a történelmet. A legnagyobb közéleti ünnep, a temetés, az egész várost megmozgató „népünnepéllyé” vált, mintha csak a nemzet törleszteni akarná eddigi „lemaradását” e tekintetben.
A helyreállt alkotmányosság diadala: Gróf Batthyány Lajos újratemetése Az újratemetés a kulturális kegyelet egy speciális kategóriájába tartozik, ez az esemény ugyanis a temetésnél többrétegûbb jelentéstartalommal bír. Újratemetésre mindig akkor van szükség, amikor a társadalom úgy ítéli meg, hogy az elhunyt elsô temetése nem volt méltó, megfelelô a halott személyéhez vagy eszméjéhez. Különbözô okok szolgálhatnak arra, hogy a nemzet notabilitását újratemesse. Ezek közül az egyik az, amikor az elhunytat hazájától távol, idegen földön helyezték örök nyugalomra, mert az adott kor politikai környezete nem tette lehetôvé az anyaföldbe történô temetést. A másik ok az, hogy a halottat méltatlan körülmények között, jeltelen sírba temették (vö. Tverdota). Mivel a temetkezésnek szimbolikus jelentése van mindenütt a világon, kiváltképp a keresztény Európában, ezért a közösség igényt tart arra, hogy az elsô temetés hiányosságait kijavítsa, a tisztelt halottat az ôt megilletô szertartással és az ôt megilletô helyen adja át az anyaföldnek. Az újratemetés természetesen sosem történhet meg anélkül, hogy a hatalmon lévôk ezt ne támogatnák vagy ne tûrnék el. Az újratemetés körülményes szertartásában szerepet játszik az a megfontolás is, amely a halott érdemeit kívánja átértékelni, minden esetben rehabilitálni. Ezért az újratemetések üzenete igen egyoldalú, de éppen ebben rejlik célja, hiszen a történelembôl ismert bonyolult érvrendszereket az egyszerû emberek nem értenék meg. A leegyszerûsített kép üzenete azonban mindenkihez eljut, s a temetésen keresztül közkinccsé válik az a tudás, amit eddig csak egy vékony réteg ismert. A temetés következtében szinte közvetlenül beoltódik a kevesek által képviselt értékítélet a kollektív emlékezetbe. Amíg a temetéskor a nemzet nagyja a politikus, a hadvezér, a mûvész, addig az újratemetést követôen már mártírokról, hôsökrôl, zsenikrôl, tehát minden esetben kultikus figurákról beszélünk. A magyar történelemben mindig is mérföldkônek számítottak az újratemetések, egy új kor határát, a megváltozott közjogi viszonyokat jelölik. Például Rajk László 1956. október 6-i újratemetése a Rákosi-rendszer végét, míg Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetése a Kádár-rendszer megdöntését jelezték. (További kiemelkedô magyar újratemetések: lásd Rubicon, 2007. XVIII. évf. 179. szám.) Ezek közül idôrendben az elsô az elsô felelôs miniszterelnökünk újratemetése volt 1870. június 9-én. Mint ismeretes, 1849-ben Batthyány elítélésének legfôbb oka a vádirat szerint az 121
N y í r e g y h á z a + P E S T- B U D A volt, hogy Batthyány a Pragmatica Sanctio megsértésével Magyarország Ausztriától való elszakadásának „fô eszköze volt” (Urbán, 109—129.). 1849. október 6-i kivégzése után jeltelen sírba akarták eltemetni a Józsefvárosi temetôben (Katona, 540.), azonban özvegyének, Zichy Antóniának a közbejárásával a megboldogult miniszterelnököt Hausmann Ferencnek és Szántóffy Antalnak köszönhetôen sikerült megmenekítenie a jeltelen sírtól. Dank Agáp pesti ferences házfônök segítségével a földi maradványokat még ugyanazon éjjelen a budapesti Belvárosi Ferences Templom kriptájában helyezték el ideiglenes nyugalomra. A ferences rend nem véletlenül vállalta a titkos temetést, hiszen a rendházat a Batthyány család alapította és segítette fenntartását. Ez igen merész vállalkozásnak bizonyult, ezt támasztja alá az a tény is, hogy a kriptát csak egy befelé fordított márványtáblával jelölték, amin csak Batthyány nevének monogramja szerepelt a következô felirattal: „1849-ben október 6án az Úrban elhunyt G. B. L. Áldás és béke hamvaira.” (Vö. Székely) A kiegyezés megkötésével azonban egyre aktuálisabbá vált a Batthyány-kérdés rendezése, s ezt nemcsak mi, magyarok gondoltuk így. Az elsô felelôs miniszterelnök ugyanis szálka volt Bécs szemében, mert elmondható az, hogy a véres megtorlás hosszú távon sokat ártott Ausztria európai megítélésének. Bécs gesztusából azt olvashatjuk ki (hallgatólagosan engedélyezte az újratemetést), hogy ekkorra már kényelmetlenné vált az V. Ferdinánd által hivatalába beiktatott miniszterelnök kivégzése. Ezt támasztja alá Erzsébet királynô egyik levelének részlete, melyet Horváth Mihályhoz írt: „Higgye el, hogyha hatalmunkban állna, férjem és én volnánk az elsôk, akik Batthyány Lajost és az aradi vértanúkat ismét életre keltenôk.” (Vö. Halász) Állami rehabilitációról azonban nem lehetett szó, hiszen a miniszterelnököt felségárulás vádjával ítélték el, s ha Ferenc József császár engedélyezi a hivatalos rehabilitációt, ezzel azt ismeri el, hogy a vád Batthyány ellen valóban alaptalan volt, s ezáltal Ferenc József büszkesége csorbát szenvedett volna. A magyar kormány élén ekkor gróf Andrássy Gyula állt, akit korábban távollétében szintén halálra ítéltek, ezért elvárható lett volna, hogy elôdjének valamilyen módon megadja a végtisztességet. Azonban ne felejtsük el, hogy csupán három évvel vagyunk a kiegyezés után, és egy olyan politikusnak a rehabilitációjáról van szó, akit huszonegy évvel azelôtt ugyanaz a hatalom ítélt halálra, s ugyanannak a császárnak a beleegyezésével végeztetett ki, amelyik 1870-ben még hatalmon volt. Friss még ’48 emléke, a dualista államforma is fiatal, s valószínû, hogy kudarcba fulladt volna ekkor még az állami végtisztesség megadásának igényével elôállni. Ilyen körülmények között a kormány az újratemetés megrendezését nem vállalhatta fel. Nem volt más megoldás, mint hogy Pest város vállalja magára az exhumálás procedúráját és a temetés megrendezését. Az újonnan hozott egészségügyi szabályrendelet, miszerint „többé a templomok sírboltjaiba közegészségügyi szempontból nem szabad temetkezni”, szolgáltatta az alkalmat az újratemetés megszervezéséhez. Az ürügy azért átlátszó, mert a rendeleteket visszamenôleg sohasem kell érvényesíteni, csakis a hatálybalépéstôl. Valószínû Bécs is tudta, hogy ez csak kifogás, de nem avatkozott közbe, ebbôl is látszik, hogy nem állt szándékába megakadályozni az újratemetést, s ez gesztusértékû volt. Batthyány újratemetésekor a politikai kiegyezéshez hasonló kölcsönös kompromisszumot érzékelhetünk: Bécs engedi a rehabilitációt, ha cserébe a magyarok megpróbálják Batthyány személyét beilleszteni a dualista rendszerbe. Nagy problémát jelentett tehát az, hogy Batthyány emlékének lojálisnak kellett lennie ’48 eszméjéhez, és Ausztriához egyaránt. Mivel Batthyány soha nem 122
Ajtay-Horváth Viola: Nemzeti kegyelet
támogatta a birodalomtól való elszakadást és a forradalom és szabadságharc ideje alatt gyakran tartózkodott Bécsben, majd börtönbe zárták, aktívan nem vett részt a harcokban, ezért az ô személye az udvar szemszögébôl még épp az „elfogadható” kategóriába tartozott. Természetesen Batthyány újratemetését szervezô bizottmány és a kormány nagy figyelmet fordított arra, hogy Bécset megnyugtassa: semmilyen veszélyt nem rejt magában az ünnepi kegyelet, ezért nagyon erôteljesen hangsúlyozta, hogy a gyászünnepséget Pest városa szervezi, s ahhoz a kormánynak semmi köze nincs. Ezt támasztja alá a Jókai lapjában, A Honban közölt cikk is: „Íme, ez volt indoka a gyásznapnak. Nem tüntetés, nem izgalmi vágy szülé azt, hanem az alkalomból való kegyeletesség, mellynek minden czéltól mentes komolyságát senkinek sem juthat eszébe kétségbe vonni, miután az egészet a pestvárosi hatóság rendezi.” (Urbán, 4.) Az újságcikk továbbá azt hangsúlyozza, hogy ennek a napnak a tiszta emlékezésrôl kell szólnia, s az isteni végzet iránti háláról, hogy az országra jobb napok derültek. „A legôszintébb tisztelettel róhatjuk le elismerésünket ama hazafiak iránt, kik a szabadelvûség zászlóvivôi voltak, s késôbb — rossz tanácsadók miatt — annak áldozatai lettek.” (Urbán, 4.) A cikk tulajdonképpen megelôlegezi azt, hogy Battyhány eszméjét milyen formában kívánják beilleszteni a dualista ideológiába, amely kielégíti a kiegyezés eszmerendszerét, kiemelve a gróf mérsékelt szellemiségét. „Jeligéje volt: a haza önállása, de törvényes kapcsolatban Ausztriával.” (A Hon). Az írás azt hangsúlyozza, hogy a Batthyány ehhez az elvhez mindvégig hû maradt, s „ez vezetett el a Kossuthtal való meghasonláshoz”. Ez jelentette a legerôsebb érvet, hiszen Batthyány eszméjét erôteljesen elhatárolja Kossuth irányvonalától, s nagyobbnak tüntette fel a köztük lévô különbséget, mint amilyen az valójában volt. Mindez a ferdítés azt a célt szolgálta, hogy az elsô felelôs miniszterelnök személye így még közelebb kerüljön Ausztriához, és szalonképessé, elfogadhatóvá váljon az udvar számára is. Az újratemetést elsôként Király Pál, Pest város fôjegyzôje szorgalmazta (Katona Csaba, 541.). A már említett közegészségügyi rendeletre hivatkozva Pest város közgyûlése 1870. január 21-én „osztatlan helyesléssel” elfogadta a javaslatot. „Nehogy a sírboltok megrendelt elzáratásával a nagy halottat megilletô kegyeletes emlék feledékenységbe menjen, kívánatos lenne, hogy a városi hatóság néhai Batthyány Lajos holt tetemeinek a kerepesi köztemetôben leendô méltó és ünnepélyes elhelyezése iránt intézkedést tétessék.” (BFL) A szervezô bizottmány már májusban megjelentette az „ünnepélyes áthelyezés programját” két nyelven (magyarul és németül). Az eredeti program 3. pontja szerint az eredeti gyászszertartást a magyar katolikus egyház feje, az esztergomi hercegprímás celebrálta volna. Az eredeti programterv 4. pontja szerint „hatóságilag meghívandók lennének [...] a törvényhozás mindkét háza, a minisztérium.” (Király, 21—22.) A program további pontjai szerint részt vennének az ország képviselôi, a felsôház tagjai, sôt a miniszterek is. A fent említett tervekbôl egy pont sem valósult meg, valószínû azért, mert ez Bécs nemtetszését váltotta ki, s ezért a szervezôk kénytelenek voltak engedni eredeti elképzeléseibôl. Ezt bizonyítja az is, hogy a kétnyelvû programfüzetben a Királyi Pálféle bizottság már azt emeli ki, hogy kik nem vehetnek részt a szertartáson. Az exhumálásra már több mint egy hónappal a temetés elôtt sor került, 1870. március 29-én. A holttest azonosításakor a rendezôbizottság mellett jelen volt a megboldogult fia, Batthyány Elemér gróf is. A koporsó teljesen megrongálódott, holttest erôsen enyészetnek indult, azonban az épen maradt szakállról, a fekete bársonykabátról, a fa gombokról és a golyó által átlyukasztott koponyáról mégis egyértelmûen 123
N y í r e g y h á z a + P E S T- B U D A azonosítani lehetett a tetemet (Katona Csaba, 545.). A földi maradványokat ezután érckoporsóba helyezték, amelynek kulcsát az özvegynek nyújtotta át jelképesen a bizottság. Az elôzetes program módosult, ami azt jelentette, hogy szigorúan meghatározták, hogy kik vehetnek részt az eseményen és kik nem. A kormány tagjai például szigorúan csak magánemberként mehettek el a búcsúztatásra. A közéleti személyiségek jelenléte mindig is sokatmondó, még akkor is, ha csak „magánemberként” vannak jelen. Jelzik azt, hogy egyetértenek vagy részt vállalnak-e az elhunyt politikai eszméivel, igazat adnak-e elveinek, s ezzel a vele szembenálló tábort, jelen esetben az osztrák vezetô réteget elítélik-e a puszta részvétellel kifejezett véleménynyilvánítással. A végtisztességet szervezôk Simor János prímásérseket kérték fel a gyászszertartás celebrálására, azonban erre a felkérésre nem érkezett válasz. Lehetséges, hogy a magyar katolikus egyház bizonytalankodott azon, hogy az egyház legfôbb feje részt merjen-e vállalni a kegyeleti szertartásban, kockáztassa-e hogy esetleg „kompromittálja” magát, hiszen ekkor a katolikus egyház még jobban függött a mindenkori hatalomtól. Valószínû tehát, hogy a prímásérsek ezen szereplését Bécs nem nézte volna jó szemmel. Szinte az utolsó pillanatban érkezett a levél Esztergomból (május 27-i keltezéssel), mely szerint a prímásérseket Rómába szólította a kötelesség, így Szabó József püspök fogja ôt helyettesíteni a szertartáson. Már ezen apró jelekbôl érzékelhetjük, hogy az állam szerepét megpróbálták minél inkább háttérbe szorítani, s helyette a családét hangsúlyozni. Végül a temetés elôtt egy hónappal már senki sem beszélt arról, hogy a kormány tagjai hivatalosan vegyenek-e részt a szertartáson vagy sem. Sok jelbôl következtethetünk arra, hogy a hatalomnak erôteljes érdekében állott a szabadságharc nosztalgiájának tompítása a magyarok emlékezetében. A temetés napját 1870. június 9-re tûzték ki. Már kora délután hatalmas tömeg gyûlt össze a ferenciek temploma elôtt, hogy lerója kegyeletét az érckoporsóban felravatalozott nagyság elôtt (Deák például be sem jutott a számára kijelölt helyre). A megjelentek számáról eltérô adatokat találunk: Urbán Aladár százezer ember részvételérôl beszél (Urbán, 4.), míg Stéfán Ildikó kétszázezres tömegrôl tesz említést (Stéfán, 6.). Minden esetre azt megállapíthatjuk, hogy Pest közel 250 ezer fôs lakosságának java része jelen volt a kegyeleti ünnepen, sôt a vidékiek számát harmincezerre becsülik (Stéfán, 12.). A tömegre a hatóságok is felkészültek, a katonaságot azonban nem vezényelték az utcára, hogy ne ingerelje a tömeget, hanem készenlétben tartották a laktanyákban. Ebbôl következtethetünk arra, hogy még korántsem érezték szilárdnak és megbízhatónak az új rendszert, s tarthattak a zavargásoktól. A gyászmenet négy óra körül indult el a Kerepesi temetô felé. A nemzeti kegyelet ünnepén a kormány tagjai és az országgyûlés követei magánemberként voltak jelen. A Pesti Napló tudósítása (Pesti Napló, 131.) szerint — számos más politikus között (városi elöljárók, a felsôház tagjai) — ott volt Andrássy Gyula miniszterelnök, Eötvös József, Horváth Boldizsár, Gorove István, Kerkápoly Károly, Szlávy József, Somssich Pál, a házelnök, Deák Ferenc, Horváth Mihály és más városi és megyei képviseletek. A politikusok mellett a tudományos élet kiválóságai is képviseltették magukat úgy, mint a Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság tagjai, az egyetemi tanárok és az egyházi személyek (Lakner, 27.). A gyászmenetben legnagyobb számban az ipartestületek, egyesületek vettek részt, de jelen voltak a jótékonysági és temetkezési egyletek, az egyetemi ifjúság, a lovas bandériumok és a honvédegylet. Közvetlenül a gyászhintó mögött vonult Táncsics Mihály vezetésével az óbudai hajógyár munkássága hét zászló köré csoportosulva és az államvasutak alkalmazottai. 124
Ajtay-Horváth Viola: Nemzeti kegyelet
(A munkásosztály nagyszámú jelenléte Pest rohamos fejlôdésére, illetve a munkásság Bécs ellenes, nemzeti érzelmeire utal.) A menet este hat óra tájt ért a Kerepesi temetôbe, ahol a fôváros fôjegyzôje, Barna Zsigmond mondott rövid beszédet, majd Egressy Béni búcsúztatója következett. A gyászszertartást Szabó József püspök celebrálta, majd egyetlen gyászbeszéd hangzott el, amit Piry Czirjék Szent Ferences rendi zárdafônök mondott el. (A beszéd nyomtatásban is napvilágot látott: Gyászbeszéd néhai gróf Batthyány Lajos elsô magyar ministerelnök ünnepélyes eltemetésére 1870. június 9-kén mondotta Piry Czirjék, sz. Ferencz rendi zárdafônök, Bp. 1870. Vodianer F.-nél.) Fontos kiemelnünk, hogy nem közéleti személy, nem politikus és nem közeli barát töltötte be a szónok szerepét, hanem egy egyszerû szerzetes, aki nem állt közeli kapcsolatban az elhunyttal, nem vett részt aktívan a szabadságharcban és politikai szerepet sem töltött be. A beszéd nem volt terjedelmes. A rendezôk fô célja az volt, hogy lecsökkentsék a lehetôségét annak, hogy a szónoklatok lázításra vagy zavarkeltésre alkalmasak lehessenek. Az atya megfontolt hangvételû beszédében elôször arra adott magyarázatot, hogy azért nem adhatták meg Batthyány Lajosnak húsz évvel azelôtt a végtisztességet, mert „az akkori katonai hatalom” nem engedélyezte, majd elbeszélte a tetem elrejtésének történetét. Piry Czirjék beszédében a „katonai hatalom” arra utal, hogy a kivégzést bûnét Haynau felelôsségére kívánta hárítani a bécsi udvar. Piry Czirjék tisztában volt szónoklata felelôsségével, ezért nagyon diplomatikusan olyan beszédet mondott, amelyben az 1848—49-es forradalom és szabadságharc emlegetését igyekezett elkerülni, s csak óvatos utalásokat tett „a múlt szomorú eseményeire”, például így: „nem szaggatom fel a már begyógyult sebeket”. (Gyászbeszéd, 4.) Továbbá megfigyelhetjük, hogy a beszéd miként igyekszik beilleszteni Batthyány személyét és politikai irányvonalát a kiegyezés utáni dualista monarchia szellemébe: „Ha ki ama sírboltot meglátogatja, mondani fogjuk neki: Íme a hely, hova 20 év elôtt tették az elvérzett gróf Batthyány Lajost. Emlékeztetni fog: a király, a haza, s az alkotmány szeretetére”. A Piry Czirjék által felállított rangsor egyértelmûen mutatja, hogy hogyan próbálták torzítani Batthyány alakját. Az újratemetések során természetesen mindig az éppen hatalmon lévôket igyekeznek elônyös színben feltüntetni. Ez esetben ez nagyon nehéz feladatnak bizonyult, mert az ott megjelenteket Batthyány alakja elsôsorban a vesztes szabadságharcra, a véres megtorlásra, és az elsô felelôs miniszterelnök mártírhalálára emlékeztette. Ezzel szemben a beszédben egyszer sem szerepel a kivégzés szó, holott napjainkban ez az elsô dolog, amely Batthyányi nevéhez köthetô. Ennek alapján is jól érzékelhetô, hogy a hosszú évek során miként módosult a politikus történelmi szerepének megítélése. Piry Czirjék nem részletezi Batthyány cselekedeteit és érdemeit, nem emeli ki, hogy Batthyány „premier” miniszterként megszervezte a miniszterelnöki irodát, a közrend biztosítását és nem utolsó sorban az áprilisi törvények, köztük pedig a jobbágyfelszabadítás kivitelezésében is nagy szerepet játszott. A gyászbeszéd eközben azt igyekszik bizonygatni, hogy Batthyány „híve volt a fejedelemnek, lángolva szerette hazáját, melynek alkotmányáért kész volt elleneitôl a halált elfogadni, s az „alkotmányért halt meg”. E gondolatmenetet folytatva arra engedett következtetni, hogy mindaz, amiért Batthyány küzdött, mára már megvalósult, tehát nem volt hiábavaló a mártíromsága. „Ô áldozat vala, s ez áldozat meghozá, s hiszen még teljesebben meghozandja a békés kifejlés gyümölcseit, csak az egyenetlenség pártos szelleme, vagy a minden közjót lerombolni kész önérdek ármánya meg ne gyilkolja a tevékenységnek induló nemzeti 125
N y í r e g y h á z a + P E S T- B U D A életet.” Ezzel a gondolattal a kiegyezést egyértelmûen úgy állítja be, mint a mártír miniszterelnök legfôbb célkitûzését, s ezzel Batthyányi elveit összemossa a kiegyezéssel. A temetés egésze a helyreállított alkotmányosság ünnepévé vált, a jelen dicsérete, amely Batthyány alkotmányos érdemeit ismeri el. A Pesti Hírlap az eseményrôl másnap így számol be: „Egyszerûen a nemzet kegyeletének kifejezése volt ez; s ha politikai színt is keresnek benne, úgy megdicsôítése ez a jelennek is, mely biztosítván nekünk a belbékét, köröskörül a fény s a dics sugáriban mutatja fel ama küzdelmek eredményét, melyek oly nagy és nemes szellemek ambícióját képezték, minô Batthyány volt Pesti Napló, 131.). Végül a zárdafônök így szólt az egybegyûltekhez: „Nemzetem, testvéreim! Legyetek egyek; egyek a haza, a koronázott király, s a törvény szeretetében, egyek a haladás mûvelésében, egyek a magán s a közjó magasra vitele munkájában.” Ebbôl is kitetszik, hogy mennyire átgondolt beszédrôl van szó, amely nem gyújt indulatokat, hanem a nemzeti egységet sugalmazza és a király tiszteletére buzdít, és semmi olyan gondolatra nem céloz, ami a fennálló rendszert valamilyen módon sértené. Nem bosszúért kiált, hanem „a béke és a szabad alkotmány áldásaiért” (Katona Tamás, 16—18.) Az újratemetett halott sorsa azonban nem ezt a megbékélést sugallja az utókor számára: hiszen az éppen Béccsel való megbékélést szorgalmazó Batthyányt az udvar ítélte halálra és végeztette ki. A gyászbeszéd tehát nincs összhangban a történelmi valósággal. Beszédének második részében a zárdafônök az özvegyhez fordult, aki a „nemzet özvegyét” testesítette meg a közvélemény számára. A beszéd eme része is kerülte a kivégzésre tett utalást. A temetés szimbolikusan a helyreállt alkotmányt jelképezte, de a gyászszertartás hangulata az egész ambivalens dualista rendszert eleveníti fel, amelynek parlamentjében jelen vannak a kiegyezést elutasító és kiegyezést megalkotó pártok, amely országban a falusi tisztaszobák falán jól megfér a feszület mellett a „Ferenc Jóskává” szelídült uralkodó és „Kossuth apánk” képe. Batthyány jelképesen — a méltó temetéssel — megkapta az elismerést, azonban annak érdekében, hogy Ausztria érdekei ne sérüljenek, nem kapta meg hivatalosan az erkölcsi elismerést. Ez a mártír további sorsára is hatással volt: kellemetlenné vált mind az uralkodó, mind a függetlenségiek számára egyaránt. Talán emiatt van az — amit Urbán Aladár tanulmányában kifejt —, hogy az utókor Batthyány személyében elsôsorban a mártír miniszterelnököt tiszteli, s nem az elsô alkotmányos magyar miniszterelnököt. Batthyány személyét soha nem övezte kultusz, s személye soha nem kapott Deákhoz vagy Kossuthhoz hasonló tiszteletet. Sokkal kevesebb közteret neveztek róla el róla, és szobra sincs a fôvárosban, egyedüli emléke az Örökmécses, amely csak 1926-ban valósulhatott meg. Nyíregyházán sem neveztek róla el közterületet vagy közintézményt. Megítélésének Janus-arcúságát jól jelképezi Tóth Kálmán sírverse, amely mauzóleumának 1874-es felavatása alkalmából készült vers, illetve a sírkamrájában található sírfelirat. Az elôbbi utal arra, hogy Batthyányi igazi erkölcsi lény volt, aki, bár megmenekülhetett volna a kivégzéstôl, politikai elvei és saját lelkiismeretének tisztasága életénél is fontosabb volt számára.
126
Ajtay-Horváth Viola: Nemzeti kegyelet
„Nagy küzdés volt egész élete, Sokak által félreértve, Oh de oly szent volt halála, Életét megmagyarázta.” „A nemzet koszorút tesz, Vértanú! drága porodra; Két csepp függ levelén: Hószínû ez, — piros — az”
Összegzés Batthyány újratemetését vizsgálva világos, hogy a temetési szertartás minden részlete (a gyászbeszédek, a gyászmenet koreográfiája, az állam szerepvállalása, a hatalom képviselôinek megjelenése, a koszorúk küldése, a szertartás helyszínének kijelölése) jól jellemzi a dualizmus korának tágabb politikai kontextusát. Bár Batthyány személyiségét rehabilitálták, azonban szellemiségét mégsem sikerült teljes mértékben beilleszteni az új államhatalom rendjébe. Batthyány nem kapta meg az erkölcsi elismerést, s ez hatással volt további történelmi megítélésére. Összetett személyiségével Bécs továbbra sem tudott mit kezdeni: sem elítélni, sem elfogadni nem tudta, ezért szelleme az újratemetést követôen is kellemetlen és kerülendô maradt Ausztria számára. Batthyány újratemetése azonban messze nem rejtett annyi veszélyt, mint például Kossuth kegyelete, hiszen Batthyány nem élte meg a kiegyezést. Nem aktív politikai szereplôként, hanem történelmi személyként értékelték már, ezért újratemetése nem befolyásolhatta olyan jelentôs mértékben a rendszer politikai összefüggéseit. A nemzettudat szempontjából azonban, a politikai hatalom akarata ellenére is, felértékelôdött Batthyányi mártíriumának szerepe. A nemzeti kegyeletet vizsgálva egyértelmûvé vált, hogy az adott kor fennálló hatalma mindig megpróbálja kisajátítani vagy kirekeszteni a nemzet mértékadó személyiségeit saját érdekének megfelelôen. FELHASZNÁLT IRODALOM
A Hon, 1870. június 9. Borus Judit, Kossuth a fôváros halottja = Budapesti Negyed, 1994, 1. szám. Budapest Fôváros Levéltára (=BFL) IV. 1302. Pest város tanácsának közgyûlési jegyzôkönyvei (= IV.1302) 1870/2743.64. Chastel, André: A barokk és a halál = Fabulák, formák, figurák, Ford. Görög Lívia, Gondolat, Budapest, 1984. Csengery Antal, Deák Ferencz emlékére, Budapest, 1877, Franklin Társulat. E. Csorba Csilla, A mauzóleum. Egy rövid életû kultusz = História, 1984/6. Güntner Péter: Soproni temetkezések a századfordulón — Státus és vagyon összefüggései a hagyatékok tükrében = Fons, 1999, 6. évf., 1—2. szám Gyarmati György, Március hatalma a hatalom márciusa, Paginarum, Budapest, 1998. Gyászbeszéd néhai gróf Batthyány Lajos elsô magyar ministerelnök ünnepélyes eltemetésére 1870. június 9-kén mondotta Piry Czirjék, sz. Ferencz rendi zárdafônök, Bp. 1870. Vodianer F.-nél Halász Imre, Egy letûnt nemzedék, Gróf Batthyány Lajos, Nyugat, 1910, 18. szám. Katona Tamás, Batthyányi és az aradi vértanúk temetése = História, 1989, 11. évf., 3. szám. Katona Csaba, Gróf Batthyány Lajos 1870. évi újratemetésének háttere = Kisebbségkutatás, 16:3 Király Pál tervezete Batthyány Lajos holttestének áthelyezésérôl H. n. , d. n. (Pest, 1870 eleje). BFL IV.1303 XI.. 56/1870. 21-22. Lakner Judit, Halál a századfordulón, História és MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1993. Pesti Napló, 1870. június 10. Stéfán Ildikó: Gróf Batthyány Lajos halála és temetései = Sic itur ad astra , 1993, 2—4. szám.
127
N y í r e g y h á z a + P E S T- B U D A Székely Imre: Templomunk bemutatása, http://pestiferences.ofm.hu/templom/bemutat.html Tverdota György: Újratemetések, A 2006. november 2-3-án Kultusz, emlékezet, múzeum címmel a debreceni Déri Múzeumban tartott tanácskozás szerkesztett szövegei = Alföld, 2006/dec., on-line kiadás: http://www.alfolfolyoirat.hu/?q=node/34 Urbán Aladár, Gróf Batthyány Lajos emlékezete = Aetas, 2000., XV. évf., 1—2. szám In memoriam Magyar József 1953—2008 — Maradj csöndben, Funk elvtárs már beszél —, csitította egy helyi nagyság, úgyszintén elvtárs Magyar Jóskát egy nyíregyházi összejövetelen abban az idôben, amikor a magyar ember így beszélt: „Addig jó nekünk, amíg a Jánosunk él.” Ebben az „addig jó nekünk” idôben fel-felkeredtek a fôvárosi pártközponti fôelvtársak, s a provinciákban élôknek elmondták a tutit. Hogy merre meddig, s azt is: hogyan. Képesek voltak arra is, hogy igazi és álíróknak központi irányt mutassanak. — Ki az a Funk elvtárs, és milyen verseket írt? —, érdeklôdött kajánul és hangosan a fejnagyobbításra kissé késve érkezô költô. Központi Funk elvtárs talán elvörösödött. Fegyelmezett pártbürokrataként azonban folytatta mondókáját a szocialista hazafiságról, a proletár internacionalizmusról, valamint a szomszéd népek érzékenységérôl. A kicsivé tett Magyarország íróinak a kádári-aczéli gondolkodás szerint ugyanis ezekre a mozzanatokra kellett különösképpen tekintettel lenniük. Esterházy Péter azon elrejtett negyed-mondatára, hogy elvégre mi is szomszédnép lennénk, nem volt tanácsos gondolni. Magyar Jóska, aki apai ágról a Csehszlovákiához csatolt Tornaújfalu sarjának is mondhatta magát, sok társával együtt, kilógva a sorból, gondolt az „érzékenységi faktorra”, a határainkon túl élô magyarokra. Jóska, aki a költôi keresztségben az eredeti Kovács családnév helyett Ratkó Józseftôl kapta a Magyar nevet, bármilyen hihetetlenül hangzik is, lubickolt ezekben a helyzetekben. Alkatából eredôen szívesen pöckölte orrba a kis- és nagykirályokat. Rendszerváltoztatás elôtt és után egyaránt. Úgy érezhette, országosan, de szûkebb hazájában is volt értô közege a hatalommal való költôi perlekedésnek. Ebben társakat is érezhetett maga mellett: az abszolút tekintélyt, Ratkó Józsefet, a megyébe az 1980as évek közepén addig sose volt pezsgést hozó nyíregyházi rádiós irodalmi folyóiratot, a Hangsúlyt, s annak szerzôi körét. Érezhette a politikai rendszerváltoztatás felé haladó idô hangulatát. Otthonos volt ebben a — mint késôbb kiderült —, olykor megalapozatlan reményeket sugalló optimista korhangulatban. Aztán bekövetkezett az a fordulat, amelyre oly sokan vártunk: megszûnt a rendszert fenntartó szovjet katonai megszállás, s Magyarországon több évtized után szabad választásokat lehetett tartani. A demokratikus fordulatnak azonban ára volt. Az elôzô rendszer által az országra örökített gazdasági és erkölcsi csôd súlyos problémákat hozott elô. Ha valaminek, akkor a pártkasszák zenéjének volt ellensége Magyar Jóska. Pedig életének utolsó majd két évtizedét ebben a visszataszító légkörben kellett leélnie. Számos barátja között magam is sajnálom, hogy fájdalmait nem versben, vagy esszékben írta le. Többször keresett telefonon. Ilyenkor emelt hangon perlekedtünk. Érthetôbben: kiabáltunk. Ô mindig az egyetemes magyar világ, s különösképp a magyar vidék évszázados nyomorúságát sorolta elô nekem, a fôvárosba költözöttnek. Mondatai felzaklattak. Az a vágy, hogy aki tud, segítsen a vidéki Magyarországon. Ráfoghatják azt, hogy demagóg volt, hiszen egyszerû igazságokból kiindulva egyszerû megoldásokat kívánt. Ha lenne ilyen vád, az nemtelen lenne. Azokat igazolná, akik zavaros ész- és szójárásukkal akarják összekuszálni az életünket. Akik elvetik a Radnóti Miklós-i „kétszerkettô józanságát”. Magyar Jóska úgy távozott a földi létbôl, hogy nem láthatta szülôföldjének fölemelkedését. A más dimenzióba került halhatatlan lélek azonban már tud mindent. Múltat s talán a közeli és távoli jövôt. Ezt a tudását nem ismerhetjük, ám reménykedjünk, hogy amit gyarapodásban országának és szûkebb pátriájának elképzelt, egyszer valóra válik. Tóth István, a Pro Minoritate címû folyóirat alapító fôszerkesztôje
„ … a Ratkó-breviárium (1993) összeállításával és megszerkesztésével országos mércével is kiemelkedôt cselekvô nyírbátori Magyar József igen fiatalon, mindössze húszévesen már a Kelet felôl (1974) szerzôgárdájának tagja volt, majd számos helyi és országos kiadású antológiában szerepelt. A Ratkó József eszmei és poétikai örökségét a megyében leginkább folytató költô 1984-ben jutott elsô önálló kötetéhez (Keleti limes), amit a Lehet híd (1990), majd a Memoriále (1993) követtek.” (Jánosi Zoltán: Nyírfatûz) 128