Bokros Lajos: Nemzeti érdek
2011. október 28-án felszólaltam a magyar Országgyűlésben a 2012-es költségvetésről szóló törvényjavaslat általános vitájában. A hozzászólásra mindössze négy percet kaptam, ezért mondanivalómat röviden adtam elő – szokásomhoz híven – pontokba szedve. Ennek lényege – a parlamentben elhangzottakhoz képest még tömörebben - az alábbiakban foglalható össze. Bevezetőben rámutattam arra, hogy a költségvetési tervet alátámasztani kívánó növekedési előrejelzés teljes mértékben megalapozatlan. A kormány október végén még másfél százalékos növekedésben reménykedett, noha már akkor tudható volt, hogy az nem lesz magasabb egy százaléknál. Azóta a kormány is elismerte, hogy ez így van, mégis megtartotta az immár általa is bevallottan megalapozatlan költségvetést. Felhívtam a figyelmet arra is, hogy az államháztartás óriási mérete – ami közismerten önmagában is gátja a növekedésnek – 2012-ben továbbra sem csökken. A jövő évi költségvetés tervezete nagyobb mértékben épít a bevételek növelésére, mint a kiadások csökkentésére. Mind a hatalmas méretű költségvetési újraelosztás, mind pedig a növekvő adóterhek fékezik a növekedést, ami élesen ellentmond a kormány saját célkitűzéseinek. Ugyancsak a kormány kinyilvánított szándékaival ellentétben, jövőre az adórendszer sem lesz egyszerűbb. A söralátétnyi SZJA-bevallás ígérete eltűnt, mert annak valósága a jövő ködébe veszett. Októberben a gazdasági miniszter még ötkulcsos ÁFÁ-t javasolt, noha annyi tudható minden forgalmiadó-rendszerről, hogy minél több az adókulcs és azok között minél nagyobb a távolság, annál nagyobbak a visszaélés lehetőségei és hatványozottan növekednek a nyilvántartás, bevallás és ellenőrzés terhei. Jeleztem, továbbá, hogy az államháztartási tervezet tele van erőteljesen megalapozatlan tételekkel. Például az egészségbiztosítási alap hiánya jóval nagyobb lesz a tervezettnél. A nyugdíjalap sem lesz egyensúlyban annak ellenére, hogy a kormány máshová dugta el a nem öregségi nyugdíj jellegű kifizetéseket. A megváltozott munkaképességűek járadékait képtelenség annyival lefaragni, mint amivel a Széll Kálmán tervben számoltak. A települési önkormányzatok jelentős része hatalmas és továbbra is gyorsan növekvő adósságállományt görget maga előtt. Márpedig minden teljesítéssel alátámasztott, de még ki nem fizetett számla szerinti fiskális tartozást illik kiadásként beleírni az eredményszemléletű költségvetésbe.
1
Összefoglalóan megállapítottam, hogy az előre tervezettnél alacsonyabb növekedés nyomán elérhető kevesebb bevétel és a bizonyíthatóan magasabb kiadások miatt a kormány által kitűzött 2,5 százalékos államháztartási hiány a 2012-es költségvetés terv jelenlegi állapotában nem teljesíthető. Ez viszont nem pusztán költségvetési tervezés probléma, hanem alapvetően aláássa mind a külföldi, mind pedig a belföldi befektetők bizalmát. Ugyanez vonatkozik az államadósság viszonylagos mértékének alakulására vonatkozó előrejelzésre. Ha a kormány a magánnyugdíj-vagyon államosítása ellenére 2011-ben nem volt képes csökkenteni az államadósságnak a bruttó hazai termékhez viszonyított arányát, akkor jövőre hogyan lenne képes erre lényegében nem növekvő gazdaságban, növekvő adósságszolgálati (vagyis kamat és törlesztési) terhek mellett és kisajátítható többletvagyon híján? Mivel a gazdasági miniszter ezt már korábban nyilvánosan kijelentette, parlamenti beszédemben az önbeteljesítő prófécia mozgásba hozatalának vádja nélkül már én is nyugodtan utalhattam arra, hogy hazánkat nemzetközi leminősítés fenyegeti. Ez november végén meg is történt, amikor a Moody’s nemzetközi hitelminősítő intézet a magyar állampapírokat a bóvlikötvény kategóriába sorolta. De már októberben előre jeleztem, hogy ennek nyomán a magyar államadósság kamatterhei tartósan magasabbak maradnak. (A kötvénypiac a leminősítést már októberben beárazta, ezért az elmúlt hónap alatt nem került sor újabb hozamelvárás-növekedésre. Nyár vége óta azonban, amikor a leminősítés lehetősége először felmerült, esetenként két százalékponttal is magasabb a hitelezők által elvárt hozamkövetelmény.) Felszólalásom végén kijelentettem, hogy egy szaporodó adósságszolgálati terhekkel küszködő gazdaságban a hitelezők bizalmának visszaszerzése elsőrendű nemzeti érdek. A jelenlegi magyar kormány azonban hatalomra kerülése óta függetlenségi harcot indított a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a külföldi bankok és általában a nemzetközi hitelezők és beruházók ellen. Ez az önpusztító politika viszont aláássa a hazai megtakarítók bizalmát is. Ördögi kör, önérdeket és nemzeti érdekeket veszélyeztető kormányzással. Az IMF szekértolója hazaáruló? Elhangzott beszédem után a parlamenti ülést levezető elnök azonnali két perces felszólalások sorozatára adott lehetőséget. Elsőként Márton Attila fideszes képviselő emelkedett szólásra. A Bokros-csomagnak a valóságtól teljesen elrugaszkodott, de a kormánypárti padsorokban még napjainkban is szinte kötelező szidalmazása után eképpen vélekedett: 2
„Gondolom, aki látta, hallotta Bokros úr hozzászólását, egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy Bokros úr kiállt az IMF mellett, és Magyarországot mindenképpen szerette volna és szeretné beterelni az IMF karjai, szárnyai alá, oda, ahonnan egyébként, úgy tűnik, talán nagy nehezen sikerült megszabadulnunk. Ha valaki figyelemmel kísérte az elmúlt napok eseményeit, azt látja, hogy egyébként milyen döntéshozatali folyamatok vannak az Európai Unióban, és az IMF milyen feltételeket diktál. [...] Ha ön és minden olyan képviselőtársa, aki kint az Európai Parlamentben folyamatosan azt hangoztatja, hogy Magyarországot meg kell rendszabályozni, Magyarországot helyre kell tenni, meg kell büntetni, akkor ezzel saját országa ellen kampányol, és minden olyan kijelentés, amely azt próbálja erősíteni, hogy Magyarország rossz úton jár, Magyarország hitelét rontja, és hosszú távú lehetőségeit korlátozza be.” A fent jelzett kiemelések tőlem származnak. Márton Attila felszólalásából kiemeltem azt a három mozzanatot, amire itt és most válaszolni szeretnék. Mint európai parlamenti képviselőnek, a magyar Országgyűlésben erre nem volt jogom. Viszont a téma azóta még időszerűbb lett. Ha módom lett volna akár csak egy mondatos viszontválaszra, akkor csak annyit jeleztem volna a tisztelt képviselő úrnak, hogy hátrébb az agarakkal; nem érdemes szidni az IMF-et, mert eljöhet az idő, amikor a kormány rászorul a Nemzetközi Valutaalap segítségére. Október végi sejtésem kevesebb mint egy hónap alatt valósággá vált. Viszont Márton Attila felszólalásából logikailag az következik, hogy akkor a magyar kormány „beterelte az IMF karjai és szárnyai alá Magyarországot.” Felmerül a kérdés, hogy vajon mi a magyar nemzeti érdek? Az IMF-megállapodás, avagy ennek ellenkezője, a nevetségesen értelmetlen, feleslegesen kuruckodó szabadságharc a semmitmondó gazdasági függetlenség elérése végett? És ami még fontosabb: hogyan lehet egyszerre törekedni az előbbire és folytatni az utóbbit?
Az IMF szárnyai
A Nemzetközi Valutaalap nem angyalok mennyei serege, hanem egy olyan világméretű kormányközi intézmény, amelynek hazánk csaknem immár harminc éve tagja, miután 1982-ben önként és dalolva, a szovjet vezetés rosszallása ellenére a magyar kormány felvételét kérte ebbe a híres nemzetközi pénzügyi szervezetbe. Az akkori magyar párt- és államvezetés azért kényszerült erre a lépésre, mert saját felelőtlen gazdaságpolitikája miatt 3
államunk olyan mértékben eladósodott, hogy a külföldi hitelezők többé nem voltak hajlandóak Magyarország hatalmasra duzzadt adósságát pusztán piaci alapon tovább növelni és megújítani (refinanszírozni). Ismerős helyzet. Ebben a tekintetben az elmúlt harminc évben szinte semmi sem változott. 2008-ban ugyanígy járt Gyurcsány Ferenc kormánya, most pedig Orbán Viktoré. Egyik esetben sem az IMF könyörgött azért, hogy hadd adja már kölcsön a nemzetközi adófizetők nehezen megszerzett pénzét, hanem a mindenkori magyar államvezetés felelőtlen költségvetési politikája sodorta hazánkat a pénzügyi szakadék szélére, ahonnan kizárólag a Nemzetközi Valutaalap közbeavatkozása révén sikerült visszahátrálni. Ki tereli be tehát most Magyarországot az IMF szárnyai alá? A magyar Országgyűlésben sziklaszilárd kétharmados többséggel rendelkező, így bármilyen gazdaságpolitikát könnyen megvalósítható, tevékenységében a törvényhozó hatalom által cseppet sem korlátozott kormány. (Márton Attila miért hagyta, hogy saját kormánya olyan gazdaságpolitikát folytasson, amivel az IMF járszalagjára fűzte Magyarországot?) Fontosabb kérdés természetesen az, hogyha már egy kormány előállította az államcsőd közeli helyzetet, a pénzügyi szakadék szélére sodorta az országot, és mielőtt az örvény teljesen elsodorja, segélykiáltást hallat, akkor vajon értelmes dolog-e elutasítani azt a kezet, amely a fuldokló felé nyúl? Nyilvánvalóan nem, hiszen a beláthatóan negatív következményekkel járó államcsődhöz képest az IMF által diktált gazdaságpolitikai követelmények betartása rövid távon jóval kisebb gazdasági és társadalmi költséggel jár, mint az esetleges államcsőd, hosszabb távon pedig bizonyosan az ország hasznára van. Ezt minden fülsiketítő és a társadalmat tudatosan félrevezető populista szónoklat, szabadságharcos melldöngetés ellenére a mai kormány is pontosan tudja. A Nemzetközi Valutaalapot nemcsak azért hívja tárgyalni, mert erre saját hibái miatt rákényszerül, hanem azért is, mert az IMF segítsége - nemcsak a feltételekhez kötött hitelek, hanem megfordítva, a hitelekhez kötött feltételek - hasznára válnak az országnak. Ebből aztán egyenesen következik az is, hogy Magyarországnak az is érdeke lett volna, ha a kormány nem "paterolja ki" az IMF-et, hanem hatalomba kerülése óta mindvégig igyekezett volna a nemzetközi pénzügyi szervezettel korrekt szakmai kapcsolatokat fenntartani. Végül megállapítható, hogy a külföldi hitelezők ellen mindeddig folytatott öncélú szabadságharc egyértelműen kárt okozott hazánknak.
Az IMF természetrajza
4
Hazánkban a Nemzetközi Valutaalap megítélésének kérdésében óriási különbség van a jelenlegi kormány és felkészült, józan megfigyelők között. Az IMF, mint minden emberfej szerkesztette és emberkéz alkotta intézmény, nem tökéletes. A közpolitikában kevésbé járatos, de ésszerűen gondolkodó állampolgárok azonban könnyen megértik, hogy nem is ez a követelmény. A fontos az, hogy az IMF betöltse azt a szerepet, amire létrehozták: a nemzetközi pénz- és tőkepiacok által finanszírozni nem kívánt, hatalmas mértékű külső adósságállománnyal rendelkező országokat vagy mentsen meg a csődtől (Magyarország, Izland és Ukrajna 2008, Lettország és Románia 2009, Görögország, Írország és Portugália 2010, stb.) vagy segítse a csődből való minél gyorsabb kilábalásukat (Thaiföld és Indonézia 1997, Korea és Oroszország 1998, Argentína 2001, stb.) Természetesen a Nemzetközi Valutaalap feltételekhez köti a támogatását, hiszen felelősséggel tartozik azon tagállamok kormányai, végső soron adófizetői felé, akik pénzét hitelként kihelyezi a bajbajutott országokba. Ez azonban tényleg teljesen természetes, ha meggondoljuk, hogy Irina néni sem ad szívesen kölcsönt harminc éve közismerten alkoholista szomszédjának, Győző bácsinak, ha bizonytalannak látja nehezen összekuporgatott és az esős napokra gondosan félretett pénzecskéje visszaszerzésének esélyét. Megkövetelheti tehát, hogy Győző bácsi ahelyett, hogy ezen túl is a pohár fenekére nézne, inkább látogasson el rendszeresen a kijózanítóba. Ez persze Győző bácsinak nem fog tetszeni, de ha már kenyérre sem maradt pénze, mert ittasan, de még büntetlenül leesett a bicikliről és a gyógykezelése sokba kerül, akkor talán megteszi. A szemléletes párhuzam mögött intézményes különbségek rejlenek. Az IMF nemcsak kormányközi hitelező, hanem világszínvonalú nemzetközi szakmai agytröszt is. Olyan kiváló szellemi kapacitások tartálya, amelyek mozgósítása jelentős mértékben megnöveli nemcsak az általa folyósított hitelek megtérülésének valószínűségét - ami az intézmény fennmaradásának feltétele -, hanem az általa megsegített országok talpra állásának esélyét is. Ennek fényes bizonyítéka az a bevett gyakorlat, hogy az Európai Unió rendre némi IMF-társfinanszírozással, de szinte kizárólag a Nemzetközi Valutaalappal megkötött, szigorú feltételeket tartalmazó megállapodás esetén hajlandó maga is hitelezni fizetési nehézségekkel küzdő tagországait. Ez nemcsak akkor van így, amikor az IMF jelentős mértékben beszáll a hitelnyújtásba, mint például Magyarország, Lettország és Románia esetében, hanem akkor is, amikor a Nemzetközi Valutaalap maga jóval kisebb szerepet játszik a pénz előteremtésében és folyósításában. Ez leginkább az euróövezet periférikus országainak (Görögország, Írország és Portugália) megsegítése 5
esetén volt szembetűnő, ahol a hitelek zömét a többi eurózóna-tagállam, valamint az erre a célra létrehozott Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (European Financial Stability Facility - EFSF) folyósítja. Arról van szó, hogy a német, francia, olasz, holland, osztrák, finn, stb. kormányok jóval biztosabbnak látják saját adófizetőik pénzének jövőbeni visszafizetését, ha a bajbajutott országokkal kötött hitelszerződéseken rajta van a Nemzetközi Valutaalapnak a piacok számára is garanciát jelentő pecsétje. Az IMF-ben felhalmozott páratlan szakmai tudás és tapasztalat nélkülözhetetlen szakmai és politikai biztosítékot jelent a hitelezők mindegyike számára. Amikor a Valutaalap adja a pénz kisebbségét, akkor is ez az intézmény kínálja a hitelesség többségét. Ez utóbbi még a pénznél is fontosabb dolog. Ezen nyugszik a nemzetközi pénzügyi rendszer egész épülete. Gondolhatja-e józanul bárki, hogy a német, francia, olasz, holland, osztrák, finn, stb. kormányok nem látják be a Valutaalap gonoszságát és kártékony mivoltát, hanem kifejezetten kárt kívánnak okozni mind a hitelekkel megsegített országoknak, mind pedig saját adófizetőiknek? Csak a jelenlegi magyar kormány lát tisztán és akart - legalábbis mindeddig - jót a magyar embereknek azzal, hogy ajtót mutatott az IMF-nek? Végső érvként felhívom a figyelmet az Európai Tanács december 9-i csúcstalálkozójának egyik fontos döntésére. Ez sokkal kevesebb figyelmet kapott mind a nemzetközi, mind pedig a hazai sajtóban annál, mint amennyit megérdemelne. Az euróövezet tagországainak jegybankjai 200 milliárd eurós hitelt nyújtanak az IMF számára azért, hogy a Nemzetközi Valutaalap maga is képes legyen több hitelt nyújtani a görög, ír, portugál és szükség esetén az olasz és talán a spanyol államnak. Felmerül a kérdés: miért ez a fölöslegesnek látszó kerülőút? Miért nem nyújtanak több hitelt közvetlenül egymásnak az euróövezet tagállamai? Hol van a híres európai szolidaritás? Miért nem lép közbe az Európai Központi Bank? Miért kell ebbe a képbe egyáltalán a Nemzetközi Valutaalap? Nos, a válasz igen egyszerű. Egyrészt azért, mert a ma még sziklaszilárd lábakon álló eurózónás tagállamok jegybankjai nem nyújthatnak közvetlenül hitelt kormányoknak. Ez azonban a mai válsághelyzetben jobbára formai ok. Az igazi magyarázat az, hogy az eurózóna erős tagállamainak kormányai és jegybankjai az IMF sokkal jelentősebb pénzügyi közreműködésében és közvetlen szakmai felelősségvállalásában látják az európai pénzügyi válságból való eredményes kilábalás egyik legfontosabb biztosítékát. A Nemzetközi Valutaalap közbeiktatása a finanszírozási láncban tehát mind a hitelnyújtó, mind pedig a hitelfelvevő kormányok alapvető és közös nemzeti érdeke.
6
Hitelesség mindenekelőtt A magyar ugaron más a helyzet. Romon gyom nő, nem virág. Ráadásul a gyom azt hiszi magáról, hogy virág. A magyar kormány elfelejtett szólni talpasainak hogy mostantól kezdve már nem érvényes a szabadságharcos retorika, az IMF többé nem ellenség, hanem talán jóbarát. A függetlenségi harcnak vége. Itt állunk mezítláb, levett kalappal és hitelt kérünk. Szerénynek kell(ene) lenni. Szomorúan, de határozottan jelzem, hogy mindezt lehetne komolyabban és méltósággal is csinálni. Amihez ugyanaz kellene, amiből a Nemzetközi Valutaalapnak rengeteg van, a mai magyar kormánynak meg éppen semmi: hitelesség. A hitelesség minimumának visszaszerzése alapvető nemzeti érdek, mert a külföldi hitelezők bizalmának legalább némi helyreállítása csökkentheti a hatalmasra duzzadt és a kötelező magánnyugdíj-pénztárak vagyonának államosítása után sem csökkenő államadósság kamatterheit. Ennek fényében nemzeti érdek a gazdaságpolitikai ésszerűség minimumának mielőbbi helyreállítása is, ami a szakértelem minimumának helyreállítását igényli a kormányon belül. (Fellegi Tamás kinevezése az IMF-tárgyalódelegáció élére talán ebbe az irányba tett lépés, noha a gyakorlatban rendkívül szokatlan, ha a tárgyalásokon részt vevő csapatot nem a hivatalban lévő pénzügyminiszter vezeti.) A dilettantizmus dühöngésének lecsillapítása után a közvéleményt félrevezető, annak minimálisan szükséges pénzügyi és politikai kultúráját tudatosan szétromboló retorikai téboly tombolását is meg kell állítani. Alapvető nemzeti érdek kimondani, hogy abban a helyzetben, amikor a magyar kormány - legalábbis mindeddig - nem volt képes ésszerű és szakszerű gazdaságpolitikát folytatni, hanem csekély másfél éves uralma alatt ezermilliárd forintokra rúgó kárt okozott a magyar társadalomnak, az IMF által hazánkra "rákényszerítendő" ésszerűség és szakszerűség alapvető nemzeti érdek. (Megjelent az Élet és Irodalom 2011. évi karácsonyi számában)
7
