Zs. Nagy Lajos (Zsélyi Nagy Lajos) A Zsélyhez közeli, az akkor Szklabonyához tartozó Karikáspusztán született. Iskoláit Zsélyben és Komáromban végezte, itt érettségizett 1954-ben. Egy ideig a Komenský Egyetem hallgatója volt, majd vidéken tanított. 19581960-ban a Szlovák Rádió magyar adásának szerkesztője, 1960-1963-ban az Új Szó riportere, 1963-tól megszűnéséig (1994 őszéig) a Hét belső munkatársa volt. 1995-től nyugdíjas. Zsélyben kezdett tanítani, ide tért meg gyakran szüleihez, itt élt betegségében öreg édesanyjával, a Sósári út melletti temetőben van a sírhelye is. Első verse az Új Szóban jelent meg 1953-ban. Rendszeresebben 1957-től publikál. Szerepelt a „nyolcak” antológiájában, de versei nem keltettek különösebb feltűnést. Fábry élményhiányban, önállótlanságban marasztalta el. Hosszabb érlelődési idő után jelentkezett önálló kötettel (Ének a tisztaságról), amely magasabb fejlődési fokot mutat, de még érzik versein a tanítómesterek nyoma. Eredeti, temperamentumának, költői szemléletének megfelelő hangját a Tériszony (1968) c. kötetben találta meg. Egyszerre a szlovákiai magyar költészet élvonalába emelkedett. Eltűnnek költészetéből a romantikus, idillikus hangulatok, a nosztalgikus témák, helyzetek, felhagy a klasszikus magyar dal- és zsánerköltészet utánzásával. A hagyományos versforma nyugalmát a zaklatottság, a töredezettség váltja fel. A könnyed és felelőtlen lírai hangulatokat, életképeket stb. a társadalmi felelősség vállalása, a mikro- és makroközösség sorsáért aggódó költő megnyilatkozásai követik. A tartalmiformai megújulást, a költői szemlélet alapvető változásait olyan versek érzékeltetik, mint a Noé dala, a Vízparti óda, a Főtárgyalás, a Tériszony stb. Ettől kezdve mintha törött szemüvegen keresztül nézné a világot, szinte semmi sincs a helyén, elmosódnak a dolgok körvonalai, felbomlik a logikai rend, fonákjára fordul a valóság. Ezek a változások az egyéniség mély megrendülésével és átrendeződésével, a művészi alkotó-alakító erő izmosodásával függnek össze. Az össze nem illő valóságelemek társításából fakadó diszharmóniát, a nyelvi humorban, furcsaságokban rejlő lehetőségeket közérzetének, lelki tartalmainak érzékeltetésére, kivetítésére, az azokat kiváltó okok, az emberitársadalmi fogyatékosságok, gyarlóságok feltárására és kipellengérezésére használja fel. Humorizál, de humorából gyakran hiányzik a derű, a vidámság. Az idő haladtával tovább erősödnek ezek a tendenciák. Különösen érződik ez további köteteiben, az Üzenet a barlangból s az Isapur dalai címűekben, amelyek a rendszert nyíltan-burkoltan bíráló opuszok mellett nagy számban tartalmaznak az ellenőrizetlen műszaki-tudományos fejlődés ártalmaira, a környezetszennyeződés következményeire és veszélyeire utaló verseket, a men1
tális és fiziológiai károsodás, az elidegenedés, a morális értékvesztés tényét regisztráló reflexiókat. A három évtized költői küzdelmeinek eredményeit summázó Cudar elégia (Válogatott és új versek 1958–1980, 1981) méltán aratott példátlan sikert az olvasók és kritikusok körében. Váratlan megoldásai, fanyar humora és iróniája, bölcs öniróniája, a dolgok felületén áthatoló tekintete, a jelenségek visszáját is feltáró kíváncsisága sok hívet szerzett számára, ő volt talán a „bársonyos forradalmat” megelőző évek legolvasottabb szlovákiai magyar költője. Ez a válogatás és az utána következő kötetek (Nagyképűtlenségek, Édeni vihar) Tőzsér Árpád véleményét igazolják: „Első költőnk, akit a város tett igazán költővé, eszméletébe a város épült bele akkor is, ha ezzel az adottsággal kezdettől fogva harcban áll. Ennek a harcnak lényege a kétségbeesés, megjelenési formája az irónia és a groteszk.” Különösen a régi és új verseket tartalmazó Édeni vihar tükrözi e tendenciákat és az elmozdulás irányát. A „Förtelmes Kaszálógép” félelmetes árnyékában sötétebbre színeződnek a múlt elégikus felidézései csakúgy, mint a „szeszélyes társadalom” ellentmondásait reflektáló groteszk, ironikus, parodisztikus, egyre keseredő költői megnyilvánulások. A riporterként sokat utazó költő kezdettől fogva rögzítette élményeit, tapasztalatait rövid, többnyire humoros-szatirikus hangvételű, általában poentírozott történetekben, helyzetképekben. Ezeknek az írásoknak sem a nevettetés az elsődleges céljuk, hanem a hibák, a fogyatékosságok leleplezése, a kiküszöbölésükhöz szükséges tudatosításuk. Akárcsak ihlető mesterei: Örkény István, Déry Tibor, ő is messzebb tekint a szellemes tréfálkozásnál, már első gyűjteményében (Emberke, küzdj!) a szatíra, a groteszk, az irónia a keserédes önarckép mellett életbölcselettel színezett társadalomkritikává mélyül. További kötetei csak erősítik ezt a tendenciát, egyénítik a „félperces novellák”, a „szárnyas történetek” műfaját (Rendetlen napló, Az elpárolgott fazék, Szárnyas történetek). A költő gyermekversei alkotói sokoldalúsága mellett eszközei alkalmasságát is bizonyítják a gyermeki képzelet, a játékigény kielégítésére. Művei: - Ének a tisztaságról, versek, 1964; - Tériszony, versek, 1968; - Üzenet a barlangból, versek, 1971; - Emberke, küzdjz! humoreszkek, 1975; - Isapur dalai, versek, 1977; - Cudar elégia, válogatott versek, 1981; - Megfogtam a tündér sarkát, gyermekversek, 1986; - Rendetlen napló, szatírák, humoreszkek,1985; 2
- Az elpárolgott fazék humoreszkek, 1988; - Nagyképűtlenségek, versek, 1992; - Szárnyas történetek, humoreszkek,1993; - Édeni vihar, válogatott és új versek, 1994; - Hamu Laci és az Eretnek, gyermekversek, 1995. Díjai: Madách-díj (1969) A pozsonyi Madách Posonium Kiadó életműdíja Forrás: Szeberényi Zoltán, A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona, 1918–2004, Főszerkesztő: Fónod Zoltán, Második javított, bővített kiadás, MadáchPosonium, 2004
„...és lépdelünk a csillagok mögött” Zs. Nagy Lajos ravatala fölött Kedves Lajos! Ötvenegy éve, 1954 húsvétján jártam itt nálatok először, Zsélyben. Nemcsak az ilyenkor kötelező legényes ünnepi italoktól, hanem az ünneptől, fiatal voltunktól, a nagy várakozásban élő zsélyi leányok rejtett pillantásaitól, terveinktől és barátságunktól is lankadatlan mámorban áztunk. Átgyalogoltunk Szklabonyára, ahol világra jöttél, megnéztük bölcsőd, a kovácsműhely nyomait és Mikszáth szülői házát, szemben a temetővel s az író családjának sírjaival, s már nem tudom, odamenet vagy visszajövet-e, a Marseillest énekeltük, ahogy komáromi gimnáziumunkban tanultuk, franciául: „Allons enfants de la patrie, le jour de gloire est arrivé...” Gyerünk, hazafiak, ránk virradt a dicsőség napja... És ezekben a nagy pillanatokban, ezen a zsély-szklabonyai országúton megfogadtuk egymásnak, hogy gondozni fogjuk egymás szövegeit, hogy keresztkomák leszünk, hogy elparentáljuk egymást, és emléktáblát állítunk egymásnak. Te mentél el korábban, s enyém lett a feladat, hogy játékos fogadalmunkat, mely előbb komoly, mára pedig komor valósággá lett, teljesítsem. Szombaton délelőtt tízkor hagyta el porhüvelyedet a lélek, s három óra múlva, de még tíz perccel halálhíred vétele előtt egy talányos erő az írógépemhez lökött, s írni kezdtem búcsúbeszédemet. Gondolom, Te voltál, aki fekvőhelyemről, egészen más gondolataim közül a dolgozószobámba taszigáltál, a forradalmi himnuszt ilyenformán parafrazálva: „Allons, mon ami, le jour des adieux est arrivé...” Gyerünk, barátom, ránk 3
virradt a búcsúzás napja. Nyolc sort írtam le beszédemből, mire megszólalt a telefon, hogy hírül adja: immár csak az anyagtalanban, az örökkévalóságban, emlékeinkben és életművedben létezel. Öntörvényű ember voltál, aki örök mámorban él. Ahhoz, hogy föllazulj, nem is volt szükséged párlatokra. Te a világtól voltál mámoros. Kovács őseidtől, akikre méltán voltál büszke, erős szervezetet, kemény izmokat örököltél. Vasgyúró osztálytársainkat, Csizmár Miklóst, Mag Ottót, Máté Pistát csodáltad, Papp Laci volt a bálványod. Kacagtál, ha sikerült úgy kezet fognunk, hogy fölszisszentem a szorításodtól, s ha nincs ez az örökölt állóképességed, már rég elmentél volna, mint közös barátunk, Csizmár Miki, akivel együtt merültetek alá olyan mélységekbe, ahova bárhogy szerettelek, nem tudtalak benneteket követni. Megmámorosodtál a lányoktól, a versektől, a zenétől, egy-egy szobortól, barátaidtól, Sátán kutyádtól és fekete kandúrodtól, Johnnytól, a zabosi vagánytól, akit testőrödül fogadtál, s akiről tíz percekig tudtál ragyogva mesélni, hogy mennyire fél tőle a pozsonyi alvilág, versre gyúltál kovács apai nagybátyádtól, aki bohém volt, mint Te, s aki azért szeretett engem, mert szerettelek, öcsédtől, aki kamaszként halt meg, s akinek sírjában nyugodni fogsz, mert így óhajtottad, komor és józan édesapádtól és szép, kedves édesanyádtól, aki zsélyi magányod őrangyala volt. Az, ami alkati mámorodhoz külső szédületszerzőül járult, amit hozzátettél, a korán megszokott dohányfüst és a szesz talán csak arra kellett, hogy lelki-szellemi mámorod kihagyásait áthidalja, pótszerként kitöltse. Ám az előbbi éltetett, az utóbbi magaddal együtt mindent és mindenkit, akinek fontos voltál, próbára tett. Megpróbált és felőrölt. Baráti kapcsolataidat és tehetségedet is felőrölte. Azért mondom ezt ki itt is, mint annyiszor, amíg éltél, őszintén, mert szeretlek, jóllehet mindennapjaidból lassan kimaradtam. Poéta natus, született költő voltál. Komáromban írt, tizenöt-tizenhat éves kori verseidre is emlékszem. Osztálytársunk, Tőzsér azzal mutatott be 1951 szeptemberében, internátusunk tanulószobájában, hogy Te is olvasó ember vagy, hogy sokat olvasol, és verseket írsz. Örök gyermek maradtál, magaddal nem törődtél, irattáskáidat igazolványaiddal együtt rendre elhagytad, pénzedre sem vigyáztál, a felnőttek ügyeiben gyámoltalanul ténferegtél. Foglalkozásod, a riporterkedés siettette romlásodat, de ahogy súlyosuk a drámád, úgy mélyültek és színesedtek verseid. Lírád ebből a drámai, tragikusba merülő életből született. Mint Villoné, Verlaine- é, Rimbaud-é, Oscar Wilde-é, József Attiláé s a világlíra többi hasonló sorsú alakjáé. Életed és műved a XX. század társadalmi, politikai, kulturális és nemzeti folyamataiból sem szakítható ki. Együtt emelkedtél osztályoddal, s mint első generációs értelmiségi együtt akadtál el vele, amikor a birodalom erői a világok versenyében kimerültek. 4
Lírád egyik remekét, legtalányosabbnak látszó, de talán mégis legmélyebbről szóló darabját egy hajnali órán megálmodtad. Fölriadtál rá, és sietve, hogy el ne felejtsd, papírra vetetted. Ezt mondtad nekem, amikor kéziratát behoztad az Irodalmi Szemlébe, és kezembe adtad. Az álomban született szövegek, mivel mélytudatunkból törnek elő, a legigazabbak, bár nehéz megfejteni őket. Bordal című szürrealista remekedről van szó, amelynek első sora „Isten akiben én már nem hiszek”, záró sorpárja pedig: „vidd zsénagyot a végtelenbe innen / változz borrá hogy végre higgyen higgyen”. A múlt hite, a jelen hitetlensége s a hit vágya közé kifeszített ember vergődése és vonaglása, egy hiányokkal teli élet, az anyag és a szellem, a transzcendensben feloldott képzeleti valóság és fordítva, az anyagba alászállt szellem, az elvágyódás oda, ahol a költői képzelet groteszk tárgyaiból misztikus, de számodra egyedül élhető valóság lesz, hangfoszlányokkal, felhőtlen zöld semmivel és sugarasan elszálló Igével, amelyben a Teremtő Logoszt vélem fölismerni, és a csak neked teremtett néma bolygókkal, ahol majd kikötsz, és szőlőskertedben, teli borpincéd előtt üldögélve figyeled a mindenséget, és keringsz egy csillag körül, s már tudod, hogy van Isten, mert a kedvedért még azt is megtette, hogy újjáteremtette - csak neked - önmagát, és színről színre láthatod. Mosolyog is rád, mert sokat szenvedtél, míg szenvedhettél, de - hogy most felekezeted nyelvén szóljak - verseidben folyamatos életgyónást gyakoroltál, s verseid az önismeret és mély bűnbánat örök, olvasható dokumentumai maradnak. Kedves Lajos, hadd búcsúzzam tőled az általad is szeretett, groteszkjeid egyikében Weöres Sanyi bácsinak aposztrofált költő Bolerójával. „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át / a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomukba lép, / végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad / és lépdelünk a csillagok között a menny abroncsain, / tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, / hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán / ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, / ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk / mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, / ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” Isten veled, Lajos - és várj majd bennünket zsénagyosan szélesre tárt karral, mosolyogva, hogy mi is örvendjünk az érett, learatott és begyűjtött kalászok nagy, mennyei találkozójának. Nyugodj békében, Isten veled! (Zsély, 2005. június 17.) Koncsol László Irodalmi Szemle, 2005 júliusa 5
Tudósítás Zs. Nagy Lajos temetéséről A szlovákiai magyar irodalom és Zsély község eltemette nagy költőjét, Zs. Nagy Lajost. A temetés szinte túl jól, túl tekintélyesre, túl polgárira sikerült. Jelen volt a felvidéki magyar irodalom és szellemi élet szinte minden iskolája: „Zsé” a halálával egymás mellé állított népi, avantgárd és posztmodem írókat, református püspököt (Erdélyi Géza, az egykori osztálytárs temette a költőt) és katolikus hívőket (a költő faluja katolikus), posztkommunista, liberális és „csemadokos” politikusokat, gyönyörű mai fiatal lányokat és egykori fogatlan kegyeseket. Zsélyi Nagy Lajost Zsély temette el, de maga a költő, míg élt, azt állította, hogy ő tulajdonképpen szklabonyai, hisz ott született. S ha sajátos humorára, iróniájára, mesélő kedvére gondolunk, akkor lehetett is abban valami, hogy Mikszáth Kálmán szülőfaluja, iskolája indította az irodalomba, de a valóság, ahogy a költőt búcsúztató zsélyi polgármestertől a friss sírnál megtudtam, kicsit azért más volt: Nagy Lajos kis híján 70 évvel ezelőtt (1935. szeptember 28-án) a Zsély és Szklabonya között fekvő Karikás pusztán született. Megérjük-e vajon, hogy egykor három helység (Zsély, Karikás puszta és SzklabonyaMikszáthfalva) fog versengeni a költő szülőhelyének megtisztelő címéért? De tudta-e egyáltalán 2005. június 17-én Zsély, hogy kit temet? Szülő (fölnevelő?) faluja számára Nagy Lajos valószínűleg csak öreg édesanyját szomorító botrányhős, betegségében is alkoholista falurossza volt. De most, a temetésen a falu megtudta, most tudta meg, mikor már elveszítette, hogy ki volt Zsé. A költő egykori osztálytársai, a koporsónál búcsúbeszédeket mondó Erdélyi Géza, Koncsol László, Tőzsér Árpád, a község polgármestere és a nagykürtösi Csemadok titkár elmondták, hogy Zsé személyében milyen nagy költője volt Zsélynek. Egyébként, a komoly beszédeket leszámítva, a temetés, a Zsélyi Mikszáthfalvi Nagy Lajos humorához illően, szinte kedélyes volt. A júniusi nap hét ágra sütött, sírni csak azt a szomszédasszonyt, jótét lelket láttam, aki a költőt betegségében, utolsó éveiben, hónapjaiban, napjaiban gondozta. Lajos boldog lehetett a koporsójában: nem szerette a síró embereket. Akik időben érkeztek a gyászszertartásra s még nyitva találták a koporsót, azt mondták, a költő a halálában valóban boldog volt: a földi kínoktól és lélekgyötrő társadalmi gravitációktól megszabadulva, immár teljes létezésével a költészet régióiban lebegve - állítólag mosolygott. Úgy, ahogy csak ő tudott mosolyogni: jóságosan, megbocsátóan, de szarkasztikusan. 6
Halálában abszolút költő lett. Ahogy az egykori osztály- és mai költőtárs mondta a koporsónál: „Zsé abszolút költő’ azaz valóban Orpheusz lett". S még valamit mondott a költőtárs: azt, hogy a falu, a költőnek a „Zsélyi” előnevet adó Zsély neve azonos a szláv „žeľ, „žal”, azaz bánat, fájdalom kifejezésekkel. Mikor a koporsóra görögni kezdtek a göröngyök, egy ragyogó szépségű miniszoknyás lány a sírgödör szélére állt, kb. a Lajos fejéhez, s szintén begördített egy rögöt a sírba. Ha a félig temetett Zs. Bánat Lajos feltekintett a sírjából, utoljára még felvidulhatott: végső földi pillantása az emberi létezésnek arra a pontjára esett, amelyet életében mindennél jobban, talán még az alkoholnál és költészetnél is jobban szeretett. Pihenjen a „bánatos” költő a zsélyi föld alatt vidám tekintettel, békében! (NN) Irodalmi Szemle, 2005 júliusa
7
