STUDIA CAROLIENSIA
2006. 3-4.
Nagy Lajos tatár hadjáratai
VÁSÁRY ISTVÁN
Dzsingisz kánnak, a mongol-tatár világhódítónak birodalma halálakor (1227) már Ázsia jelentôs részére kiterjedt, de fiai és unokái, a nagy hódító szellemi hagyatékának megfelelôen, tovább tágították a tatár világbirodalmat. Ezen összbirodalmi vállalkozások közül az egyik legjelentôsebb az 1236–1241-es nyugati hadjárat volt, melynek eredményeképpen Volgai Bulgária és az Orosz fejedelemségek tatár uralom alá kerültek. E hadjárat zárószakaszát képezte a magyar és lengyel tatárjárás 1241-ben, melynek lefolyását és hatásait a nemzetközi és magyar történettudomány részletesen elemezte. Bár a közvetlen tatár veszély 1241 végén, a tatárok kivonulásával véget ért, még több mint száz évig a magyar királyságnak szembe kellett néznie a tatár betörések veszélyével és egy esetleges nagyobb tatár hadjárattal. Ez utóbbi végül is csak egyszer következett be, 1285-ben, a magyar történeti irodalomban sokszor (de nem egészen pontosan és indokoltan) „második tatárjárásnak” nevezett tatár betörés során.1 Károly Róbert (1301–1342), majd különösen Nagy Lajos (1342–1382) királyaink országlása idején az erôsôdô és terjeszkedô magyar királyság számára egyre kevesebb veszélyt jelentettek a tatárok, viszont az ország keleti politikájában, így a lengyelekkel, litvánokkal és oroszokkal alakított viszonyban a tatár tényezô értelemszerûen kulcsfontosságú maradt. A Nagy Lajos uralkodása idei tatár-magyar kapcsolatokat a XIX. század végi, XX. század elei magyar történettudomány számba vette ugyan, de száz éve szinte semmi új és érdemi nem történt e téren. Ha más nem is, de a tatárok és az Arany Hordára vonatkozó ismereteink jelentôs bôvülése az elmúlt fél évszázadban, indoklottá teszi, hogy újra áttekintsük Nagy Lajos tatár hadjáratait, illetve keleti hadjáratainak tatár vonatkozásait. Erre az összegzésre nem egyszer bíztatott Engel Pál, a körünkbôl oly fájdalmasan hamar eltávozott nagyszerû történettudós. Végül is ezt a témát feldolgozó cikkemet 65. születésnapját ünneplô barátunknak, a kiváló régész-történész 1. Legutóbb részletesen SZÉKELY 1988.
17
VÁSÁRY ISTVÁN
Pálóczi Horváth Andrásnak ajánlom, aki oly sokat tett a középkori Magyarország keleti, elsôsorban kun és tatár kapcsolatainak feltárásában. Az 1340-es évek elején a kelet- és közép-európai térség meghatározó államaiban olyan új országvezetôk kerültek hatalomra, akik széles látókörrel és koncepcióval rendelkeztek, és akik hosszú ideig (van, amelyik 15 évig, van, amelyik 40 évig) ültek trónjukon, így alapvetôen rányomták személyiségük bélyegét a korra. Az Arany Horda trónját Dzsánibek kán foglalta el (1342–1357), a moszkvai nagyfejedelem Kalita Iván fia, Szimeon Ivanovics lett (1341–1353), a feltörekvô kelet-európai hatalom Litvánia trónjára Algirdas (Olgierd) (1345–1377) került, a lengyel trónon III. (Nagy) Kázmér ült, míg nálunk az Anjou-házi Nagy Lajos (1342–1382) király uralkodott. A Nagy Mongol Birodalom, mely de jure az 1260-as évekig állott fenn, majd de facto négy nagyobb részbirodalomban, ún. uluszban folytatta a különbözô dzsingiszida ágak uralma alatt állami életét, lényegében a XIV. század közepére gyengül meg, illetve több helyen végleg fel is bomlik. Az iráni Hülegidák, vagy másnéven az ilkánok utolsó legitim uralkodója, Abú Szaíd 1335-ben halt meg, majd egy rövidebb kaotikus periódus után 1353-tól helyi dinasztiák veszik át az uralmat Iránban. Csagatáj uluszában, KözépÁzsiában, Kazan kán halála után (1346) anarchia és szakadások következnek, melyek elvezetnek Timur Lenk hatalomátvételéhez. A keleti uluszban, a Jüan-dinasztia Kínájában pedig az utolsó mongol uralkodó, Togon-Temür után 1368-ban a kínai Mingdinasztia veszi át az uralmat. Az Arany Horda is majd Dzsánibek fia, Berdibek halála után 1359-ben éli át elsô hosszabb állami válságát, mely egy húsz éves anarchia periódusába torkollik.2 Dzsánibek uralkodás idején azonban (1342–1357) az Arany Horda még lényegében az Özbek kán uralkodása alatt elinduló (1312–1341) fénykorát éli, melynek betetôzése volt a rég áhított Azerbajdzsánnak az elfoglalása 1357-ben. Ugyanakkor Kelet-Európában a tatár hatalom gyengülésének enyhén érezhetô jelei mutatkoznak, elsôsorban Litvánia hatalmának emelkedése és az orosz fejedelemségek lassú erôsödése által. A tatár hatalomnak egyre kevesebb ereje és kedve van legnyugatibb területeinek fenntartásához, s a tatár hatalomnak ez az egyre inkább érezhetô lazulása vezet el majd az 1360-as években Moldva önállósodásához, illetve Podóliának litván fennhatóság alá kerüléséhez. Ezeken a területeken a tatár uralom azután már sohasem állt helyre. Ez tehát az a történelmi háttér, melybe Nagy Lajos tatár hadjáratait bele kell helyeznünk. Lényegében két olyan idôpont van, amelyben forrásaink beszélnek Nagy Lajos tatár hadjáratairól. Az egyik az 1345-ös év, a másik idôpont az 1351–1354 közötti éveket foglalja magába. Az 1345-ös tatár eseményekrôl elôször a magyar történeti irodalomban Pór Antal rajzolt korrekt képet,3 Küküllei János, a Minorita Névtelen és pár Anjou-kori oklevél alapján. A nemzetközi szakirodalomban is alkalomadtán megemlítették, hogy az 1345-ben Erdélybe betörô tatárokat a magyarok leverték, és veze-
2. Ezekre az eseményekre ld. GROUSSET 1970. 387-391, 341-346, 320-325, 404-408; SPULER 1965. 99121; VÁSÁRY 1986. 117-125. 3. PÓR 1892. 80-82; lényegében ugyanezt ismétli MOT III. 165-167.
18
NAGY LAJOS
TATÁR HADJÁRATAI
tôiket elfogták, s így a magyar befolyási övezet keleten a Dnyeszter folyóig kitolódott, bár a tatár betörések veszélye nem múlt el végleg.4 Lássuk hát elôször az elbeszélô forrásokat. Küküllei János „Nagy Lajos krónikája” c. mûvében (6. fejezet), melyet Thuróczi János krónikája és a Dubnici és Budai Krónika szövege ôrzött meg, így ír: „A tatárok elleni hadjáratról. Amikor a tatároknak Magyarország ellen dühöngô népei az erdélyi rész határait és a székelyeket gyakorta megtámadták, a király Lackfi András erdélyi vajdát, a serény és harcias férfiút a székelyekkel, a nemesekkel és erôs hadinéppel e tatárok ellen küldte. Azon földre, amelyen laktak, erôvel behatolván, és velük nagy sereggel a mezôn szembeszállván Atlamos nevû fejedelmükkkel együtt legyôzte, és e fejedelmüket lefejezte, és sok zászlót meg tatár foglyot küldött a királyi felségnek Visegrádra. Ezt követôen a székelyek is sûrûn rátörtek a tatárokra, és nagy zsákmánynyal tértek haza. Akik pedig a tatárok közül megmaradtak, a nagy távolságra levô tengerpartra a többi tatárhoz menekültek.”5 A Minorita Névtelen (8. fej.), aki más forrásokból merített, néhány részlettel egészíti ki a Küküllei szövegét: „Az Úr 1345. évében, Lajos király koronázása után a 3. esztendôben gyertyaszentelô Boldogasszony ünnepe körül a székelyek az akkor körükben tartózkodó kevés magyarral együtt Isten segítségével a tatárok ellen vonultak, a tatárok sokaságát saját földjükön kardélen elveszejtették. Ott Atlamos nevû igen hatalmas fejedelmüket is, a kán után a másodikat, aki magának a kánnak a testvérét vette feleségül, élve elfogták, de utóbb lefejezték, noha kiváltásáért mérhetetlen pénzt ígértek, ám a magyarok a jövôre gondolva elutasították ezt. Azok zászlait, sok foglyot, sok zsákmányt, fôleg aranyat és ezüstöt, nagy értékû tárgyakat, továbbá drágaköveket és értékes ruhákat is földjükre hoztak. Közöttük a harc három napig megszakítás nélkül tartott.”6 4. GIURESCU 1935. 336, 357, 374; SPULER 1965. 105. 5. KRISTÓ 2000. 16. Küküllei régebbi magyar fordításait ld. DÉKÁNI 1906. 111-112; GERÉB 1960, 45. – Küküllei szövegére Thuróczynál (136. fej.) ld. BELLUS–KRISTÓ 2001, 185; HORVÁTH 1978, 258-259. – A latin eredeti: “Item cum gentes tartarorum in regnum Hungariae seuientes confinia partis Transsiluaniensis et siculos sepe infestarent, rex ipse strenuum et bellicosum virum Andream filium Lachk vayvodam transsiluaniensem contra ipsos tartaros cum siculis nobilibus et valida gente destinauit, qui terram in qua habitabant potenter subintrantes cum principe eorum nomine Athlamos ad resistendum eidem cum magno exercitu in campo obuiantes debellarunt, et ipsum principem eorum decapitauerunt, ac multa banderia et captiuos tartaros regie maiestati in Vysegrad transmiserunt. Post hec eciam siculi eosdem tartaros sepius inuaserunt, et cum magna preda ad propria redierunt. Qui autem ex ipsis tartaris remanserunt, ad partes maritimas longe distantes ad alios tartaros fugerunt.” (Font. dom. III, 167-168). 6. KRISTÓ 2000. 50. – A Minorita Névtelen régebbi magyar fordításait ld. DÉKÁNI 1910. 62-63; GERÉB 1960. 91-92. – A latin eredeti: “Item anno domini millesimo trecentesimo quadragesimo quinto, post coronacionem regis Lodouici tercio, circa festum Purificationis beate virginis Marie, Siculi cum paucis Hungaris, qui tunc in medio eorum existebant, contra Tartaros procedentes deo auxiliante, innumerabilem multitudinem Tartarorum in terra ipsorum in ore gladij percusserunt. Ubi eciam princeps eorum valde potens nomine Othlamus, secundus post Kanum, qui habebat in uxorem sororem ipsius Kani, viuus captus est, sed postea decollatus: pro cuius redempcione quasi infinitam pecuniam promittebant. Sed hungari spreuerunt, precauentes futura; vexilla eciam eorum portantes in terram suam, multosque captiuos, et spolia multa nimis in auro et argento, curialibus, necnon gemmis et vestibus preciosis, durauitque bellum inter eos tribus continuis diebus.” (Font. dom. III, 151-152).
19
VÁSÁRY ISTVÁN
A két narratív forrás szerencsésen egészíti ki egymást, így viszonylag világos képet alkothatunk az eseményekrôl. Világossá válik, hogy az elôzmény az volt, hogy a tatárok gyakran becsaptak Erdélybe és megtámadták (sepe infestarent) a székelyeket. Ez késztette Lajos királyt, hogy büntetô expedíciót küldjön a tatárok saját területére (terram in qua habitabant; in terra ipsorum [mármint Tartarorum]). Hogy ez a terület hol lehetett, nincsen világos utalás forrásainkban, de valószínûsíthetô, hogy az egykori Cumaniának a Kárpátok és Prut közé esô területén, a késôbbi Moldva földjén ütközhettek meg a székelyek és tatárok, mivel Havaselve ezidô tájt már önálló román fejedelemség volt, ahol közvetlen tatár jelenléttel már nem számolhatunk.7 Mindkét forrás világossá teszi, hogy az összecsapás 1345-ben volt: Küküllei János a tatár hadjáratot a lengyel királynak a csehek támadása ellen adott 1345-ös magyar segítségnyújtás elbeszélése után mondja el, a Minorita Névtelen pedig a pontos idôt is megadja az 1345. február 2-a körüli idôben (anno domini millesimo trecentesimo quadragesimo quinto, post coronacionem regis Lodouici tercio, circa festum Purificationis beate virginis Marie). Nagy Lajos király személyesen nem vett részt, hanem Lackfi András erdélyi vajdát küldte a tatárok elleni hadba (Andream filium Lachk vayvodam Transsiluaniensem). Küküllei itt tévedett, mivel 1345-ben Lackfi András még nem volt erdélyi vajda, az utóbbi tisztséget csak 1356–1359 között töltötte be. 1342. novemberétôl 1344 második feléig az Aba nembeli Petôcfia (Sirokai) Miklós töltötte be az erdélyi vajda tisztét, majd utóda a Hermán nembeli László székely ispán fia Kerekegyházi Lackfi István lett, akit elôször 1345. május 12-én említenek a források mint erdélyi vajdát és szolnoki ispánt. A szóban forgó Lackfi András, aki Lackfi István vajda öccse volt, csak 1356-ban lett erdélyi vajda. A jelzett 1345-ös események idején Lackfi András székely, brassói, besztercei és medgyesi ispán volt.8 Mindkét forrás pontosan megadja a tatár vezér nevét (Athlamos, Othlamus), akit egyértelmûen fejedelemnek (princeps) neveznek. A Minorita Névtelen még pár fontos részletet is közöl róla: Atlamos rangban a kán után következett (secundus post Kanum), a kán sógora volt (habebat uxorem sororem ipsius Kani), élve esett fogságba s utána fejezték le (vivus captus est, sed postea decollatus). A kán ebben az idôben egyártelmûen csak Dzsánibek lehetett, akinek tehát valamelyik nôvére lehetett Atlamos (egyik?) felesége. Sajnos sem Atlamosra, sem a kán ismeretlen nevû nôtestvérére vonatkozólag nem rendelkezünk más adattal, az aranyhordai források egyelôre hallgatnak róluk. Magát Atlamost a Prut-Dnyeszter-vidéki tatárok gyakorlatban önálló urának tarthatjuk (ezért nevezik a források princeps-nek), aki csak formálisan függhetett a Szarájban trónoló kántól. Maga az Atlamos név jól felismerhetô kipcsak-török név, melyet már Gombocz Zoltán helyesen azonosított a török Atlamïs alakkal.9
7. VÁSÁRY 2005. 149-155. 8. ENGEL Arch. II. 139; BELLUS–KRISTÓ 2001. 374, n. 94; KRISTÓ 2000. 69, n. 94; PÓR 19. 20. Érdekes, hogy Kükülleinek erre a tévesztésére már Katona István rájött (KATONA X. 63). – A Lackfi családra, az Anjou-kor legjelentôsebb fônemesi családjára ld. KMTL 391 (Engel Pál).
20
NAGY LAJOS
TATÁR HADJÁRATAI
Küküllei szövegének egy érdekes utalása Atlamos tatárjainak eredeti lakhelyére vonatkozik: az életben maradt tatárok ugyanis a messzi tengerparti részekre menekültek a többi tatárhoz (ad partes maritimas longe distantes ad alios tartaros fugerunt). Küküllei ezen kitételét sokan úgy értelmezték késôbb (ld. majd alább), hogy a tengerparti részek a Krímre vonatkoznak. Kétségkívül a Krímre is vonatkozhatnak, de a Prut és Dnyeszter közötti partszakasz, azaz a Krímtôl nyugatra fekvô fekete-tengeri partvidék sokkal inkább számításba jöhet itt, hiszen Atlamosék nem a Krímbôl érkeztek, hanem nyugatabbról. Végezetül felvetôdik az a lehetôség, hogy az 1345-ös tatár hadjáratot követôen is a székelyek több rajtaütést hajtottak végre a tatárok ellen a Kárpátokon kívül. Küküllei János szerint az 1345-ös események után a székelyek többször is megtámadták a tatárokat (post hec eciam siculi eosdem tartaros sepius invaserunt), és a Minorita Névtelen is azt írja, hogy „más idôben is, tudniilik az Úr 1346. évében, egyedül a mondott székelyek nagy sokasága a tatárok említett földjére behatoltak, és ott csatát vívtak, az égi kegyelem révén gyôzelmet aratva a tatárok tömegét lemészárolták.”10 Mindenesetre ezekrôl a beütésekrôl vagy kimondottan az említett 1346-os eseményrôl semmilyen más forrás nem tanúskodik, valószínûleg azért, mert csak helyi jelentôségük volt.11 Az 1345-ös hadjárat emléke több késôbbi, 1345 és 1357 között keltezett oklevélben visszacseng, de ezek közül csak kettô vonatkozik biztosan az 1345-ös eseményre, a többi csak általánosan szól a tatárok elleni harcról vagy a tatárokkal való bizonyos összecsapásokról („quidam conflictus”), amelyek pontosan nem azonosíthatók. 1357. februárjában a nyitrai káptalan átírja Macska Domokos („Dominicus dictus Machka”) adománylevelét, melyet I. Lajos királytól kapott 1349. október 16-án a Trencsén megyei Sztrecsénben (Streche). Az adományozás oka, hogy Macska Domokos Lackfi András vezetése alatt a szerbek ellen, majd mikor „eiusdem magister Andreas ex nostro jussu cum sevissima gente Tartarorum” [kiemelés, mint a késôbbiek9. EtSz. I. 171; GOMBOCZ 1915. 27. A török Atlamïš név az atla- ’lép’ ige participiális alakja, jelentése ’lépô, aki lépett’. A -mïš/-miš participiummal képzett hasonló nevek tucatjával fordulnak elô a török nyelvekben, ezekre ld. HOUSTMA 1896. 30 (pl. Ugurtmïš, Öldürmiš, Aldatmïš, Ötemiš, stb.) – A késôbbi korokból még két Atlamos nevû emberrel találkozunk a magyar forrásokban, mindkét esetben valószínûsíthetô a név török eredete. 1495-ben történik említés egy oklevélben (MOL Dl 20348) a Csongrád megyei birtokosok között az Athlamos családból származó inkaszállási Péter királyi emberrôl, aki kún eredetû nemes lehetett (CSÁNKI I. 685). Nem sokkal késôbbrôl, 1515-bôl származik az a névsor, amelyben a székelyek neve között szerepel „Bartolomeo Athlamos, … Jacobo Thatar” (SzékOkl. 248). Nyilvánvalóan az Atlamos és Tatár családi nevek itt viselôik ôseinek egykori tatár származására utalnak. 10. KRISTÓ 2000. 51. A Minorita Névtelen régebbi magyar fordításait ld. DÉKÁNI 1910. 64; GERÉB 1960. 92. – A latin eredetit ld. Font. dom. III. 152. 11. Nem tartozik szorosan az 1345-ös hadjárat történeti értékeléséhez, de itt jegyezzük meg, hogy ennek a székely-tatár összecsapásnak a leírása kapcsán a Minorita Névtelen, egyedülállóan forrásaink között, megemlékezik arról a csodáról, mely szerint Szent László és a Boldogságos Szûz személyesen segítették a harcoló székelyeket a tatárok ellen (KRISTÓ 2000. 50-51; Font. dom. III. 152-153). E középkori legenda ihlette meg Arany Jánost, aki aztán „Szent László” címû gyönyörûséges versét írta meg a Minorita Névtelen történetébôl.
21
VÁSÁRY ISTVÁN
ben is, tôlem, V.I.] harcolt, Macska Domokos is hûségesen küzdött.12 Itt nyilvánvalóan a Lackfi András vezette 1345-ös hadjátratról van szó.13 Macska Domokos ekkor szerzett érdemeit egy késôbbi, 1357. április 29-én Budán kelt királyi oklevél is megemlíti. A király Macska Domokos erdélyi alvajdának („Dominicus dictus Machka filius Johannis vicevoyvoda noster Transsilvanus”) és testvérének, Ivánkának adományozza Krászno nevû királyi birtokát Trencsén vármegyében („possessionem nostam regalem Crazna vocatam in confiniis regni Polonie, in comitatu Trinchiniensi”). A király elsorolja Domokos mester érdemeit, köztük különösen harcát „cum magnifico viro Andrea filio Lachk, tunc comite Syculorum, nunc voyvoda Transsilvano, domino suo, contra Tartaros et Rutenos”.14 Már Pór Antal felhívta rá a figyelmet,15 hogy a ruténeket, azaz az oroszokat ezzel az eseménnyel kapcsolatban más forrás nem említi. Nyilvánvalóan itt azokról a podóliai oroszokról van szó, akik tatár függésben voltak, a tatároknak fizettek adót, és tatár uraik kényszerítették ôket a harcaikban való fegyveres részvételre. 1347. október 16-án kelt oklevelében I. Lajos birtokot ad Lapadi Miklósnak érdemeiért, melyeket „in quibusdam conflictibus contra Tartaros huic regno insultantes habitis trina (tertia?) vice… exhibuit.”16 Az idô közelsége miatt itt esetleg gondolhatunk az 1345-ös eseményre is, de a „bizonyos összecsapások” kifejezés másra is utalhat. 1345. november 19-én kelt oklevelében I. Lajos várépítési engedélyt ad Töttös ajtónálló mesternek, aki a várban „suum et liberorum suorum capita atque bona a presenti formidine adventus perfide gentis tartarorum, nunc contra regnum nostrum ut auditur venire satagentium … tueri queat”.17 A tatár veszélyre itt általában történik utalás, a megfogalmazás jól jelzi, hogy a tatár támadásoktól való félelem Lackfi András hadjárata után is tovább élt. Szintén egy közelebbrôl nem azonosítható tatár-magyar összecsapásra utal I. Lajos 1348. november 13-án kelt oklevele, melyben a király megerôsíti atyjának, I. Károlynak egy Doboka vármegyei birtokról szóló adománylevelét. A renovatio-t kérô Suky Miklós és fiai a tatárok betörései ellen védték a végeket, ezért a három fiút, Barabást, Mihályt és Éliást a király szolgálataikért jutalmazza, „specialiter in quodam conflictu contra sevam gentem Tartarorum confinia regni nostri tirannice invadere attentancium habito, ubi quidam frater eorum uterinus David nomine pro fidelitate sacre regie corone observanda viriliter dimicando exstitit interuentus, dictusque Barrabas
12. CD Fejér XI. 550-551, a teljes oklevél uo. 549-554. Az oklevél mai helye: MOL Df 274724 (Engel Pál közlése). 13. WERTNER (1918. 66) szerint a tatár hadjárat az 1343-as szerb hadjárat után 1344-ben vagy 1345 elején zajlott le. 1344 nem jöhet itt szóba, mivel a Minorita Névtelen adata alapján biztos, hogy 1345 februárja a jó dátum (l. feljebb). Vö. még KRISTÓ 1988. 97-98. 14. Az oklevelet az esztergomi fôkáptalan hiteles helyi levéltárából kiadta PÓR 1909. 131. Az oklevélben említett tatár hadjáratra hivatkozik, Pór nyomán, Wertner (1918. 66) is. 15. PÓR 1909. 131-132. 16. MOL Dl 29680 = 137/354/360: MOL Dl 29681. Erre a kiadatlan oklevélre Engel Pál volt szíves figyelmemet felhívni. 17. MOL Dl 87185. Erre a szintén kiadatlan oklevélre is Engel Pál volt kedves figyelmemet felhívni.
22
NAGY LAJOS
TATÁR HADJÁRATAI
quinque vulneribus letalibus sauciatus”.18 Pontosan nem megállapítható, hogy milyen összecsapásra utal az oklevél, de mivel Suky Dávid 1344. november 9-én még élt, feltehetô, hogy az 1345-ös hadjáratban résztvett és ott esett el.19 Szintén a tatárok elleni hadról van szó, pontosabb meghatározás nélkül, Nagy Lajos király 1352. április 23-i oklevelében. A Nyitra vármegyei Patvaróci család Péter nevû tagja kap adományt, és érdemei között szerepel, hogy testvérével, Jánossal együtt Péter is ott volt, mikor a király a tatárok ellen vezette hadát; János elesett, Péter pedig megsebesült.20 – Végül megemlítjük, hogy Pór Antal21 az 1345-ös tatár hadjárathoz vonta a Székely Oklevéltár egy 1353-ban kelt oklevelét is,22 de az oklevél hitelességét Wertner kétségbe vonta.23 Az 1345-ös Lackfi András vezette hadjárat és az utána való években esetleg elôforduló kisebb-nagyobb székely-tatár csetepaték után az 1350-es években kerül elô ismét a tatár veszély, mégpedig a litván hadjáratokkal kapcsolatban. Nagy Lajos király elsô litván hadjáratát 1351-ben indította, errôl részletesen tájékoztat a Minorita Névtelen mûve XVI. fejezetében.24 Ebben a hadjáratban, mely azzal végzôdik, hogy Keystut litván fejedelem becsapja a magyar királyt és elszökik táborából, tatárokról nem esik szó. A következô évben induló újabb hadjárat kapcsán azonban a tatárok is megjelennek a történésekben. A második litván hadjárat 1352. február 22-én indult Budáról Ruténország irányában („de Buda versus Rutheniam”).25 A magyar csapatok 1352. március 21-én érkeztek Belc várához („in Belz castrum in confinibus Tartarorum”),26 ahol találkoztak a szövetséges lengyel király seregével. A várat a litvánok tartották kézben, védôje Drozge várnagy (castellanus) volt. Sok áldozatot követelô sikertelen ostrom után, melynek során a király maga is életveszélyes helyzetbe került, 1352. április 1-én Lajos király visszavonulást parancsolt. Ô maga embereivel Lodoméria felé indult el, mely az idô tájt lengyel fennhatóság alatt állott, de nem tudott élelmet szerezni, mivel a tatárok és litvánok mindent felprédáltak („per Tartaros et Lithuanos cuncta fuerant deuastata”). Tehát a tatárok itt megjelennek mint a litvánok szövetségesei, akik a lengyelek és magyarok
18. CD And. V. 248. A teljes oklevél szövege: uo. 247-249; az oklevél jelenlegi lelôhelye: MOL Dl 27426 (Engel Pál közlése). Az oklevélrôl ld. még WERTNER 1918. 65. 19. WERTNER 1918. 65. 20. A Reviczky levéltárban (272. sz.) volt oklevelet megemlíti, de nem adta ki FOLLAJTÁR 1910. 169. Ld. még, Follajtár nyomán, WERTNER 1918. 65. Utóbbi felhívja a figyelmet, hogy a „király ellenük vezette hadát” kifejezés nem feltétlenül arra utal, hogy a király személyesen is részt vett volna a hadban. 21. PÓR 1892. 82. 22. SzékOkl. I. 62. 23. WERTNER 1918. 67. 24. KRISTÓ 2000. 57-59; Font. dom. III. 160-163. 25. A második hadjárat leírását ld. a Minorita Névtelen mûvének XVII. fejezetében (KRISTÓ 2000. 60-62; Font. dom. III, 163-166). 26. Belc ma a Moldvai Köztársaság területén van, Bãlti néven Kiæineutól északnyugatra egy kb. 160.000 lakosú város, orosz-ukrán neve Belzy Kristónál (2000. 86, n. 579) tévesen mint nyugat-ukrajnai város szerepel.
23
VÁSÁRY ISTVÁN
ellen harcoltak. Innen a király Londnia városába ment,27 ahonnan sietôsen távozott, mivel veszély fenyegette az összegyûlt tatárok részérôl („periculum erat per Tartaros ibidem congregatos”). Következô úti állomása egy Pridiprocs (Pridipoch) nevû falu volt,28 ahonnan április 5-én a tatárok Olt nevû nagy folyójához ért („venit ad magnum fluuium Tartarorum nomine Olth …”). Átúsztatták, majd másnap késôn az Etel folyóhoz érkeztek, amelynek környékén, teszi hozzá a krónikás, állítólag Attila született, mikor a magyarok Szkítiából Pannóniába vándoroltak („venerunt ad fluuium Ethel, circa cuius ripam olim Atila natus fuisse perhibetur, cum cetus Hungarorum de Scitia in Pannoniam transmigrauit”). E két utóbbi folyónévnél álljunk meg egy pillanatra. Az elsô esetében nyilvánvaló tévedésrôl lehet szó, hiszen az események Podóliában Lodoméria irányában játszódnak, az Olt folyó pedig Erdélybôl indulva Havaselvén átfolyva ömlik a Dunába, a körülötte fekvô területnek az Olténia nevet kölcsönözve. Az Etel folyónév pedig, mely Etelköz nevébôl közismert, sokféle magyarázattal rendelkezik. A magyarba a törökbôl került át, ahol eredetileg bizonyára a Volga folyó neve volt (Etel, Etil, Itil, Idil alakban sok régi török nyelvben így nevezték és sok mai török nyelvben így is nevezik a Volgát), de ’(nagy) folyó’ jelentésû appellativumként a Donra, Dnyeperre, Dnyeszterre vagy akár más folyókra is alkalmazhatták.29 Dékáni30 az Etel folyót a Dnyeszterrel azonosítja, Kristó pedig az Olt nevet látja a Dnyeszter helyetti tévesztésnek, és az Etel nevet a Prut megfelelôjének véli.31 Lehetséges ötletek, de bizonyítékok híján csak ötletek, melyeket egyedül a földrajzi környezet valószínûsít valamelyest. A hun Attila király említése itt az Etel folyó és Attila nevének ismert középkori etimológiás összekapcsolására utal. Mindenesetre a magyarok az Etel (tehát Prut?) folyónál értesültek két orosz hírvivôtôl, hogy hétezer tatár és kétezer orosz („septem millia Tartarorum et duo millia Ruthenorum”) üldözi a királyt és seregét. Késôbb újabb oroszok érkeztek, akik hírül adták, hogy a tatárok Kataja irányába távoztak, mert azt hallották, hogy a magyar király távozott („exercitus Tartarorum regem Hungarorum recessisse audiuisset, et contra Kathayam32 diuertisset”). A király e hírre átúsztatott a folyón, és egy Dobravihuca (?) (Dobrauihwzca) nevû33 udvarházban (curia) szállt meg. Ezek után a Szeret folyón átkelve Munkácsra érkezett s onnan, Nagyvárad érintésével haza Budára. A veszélyes és eredménytelen litván hadjárat véget ért. A tatárokkal nem ütközött meg a magyar sereg, de láthatatlan fenyegetésként, a tatárok orosz szövetségeseikkel követték a magyar hadakat.
27. Azonosítatlan városnév, Kristó szerint (2000. 86, n. 595) valószínûleg romlott alak, melyet Lodoméria (ma Volodimir Volynskij) városával azonosíthatunk; a nagy földrajzi távolság és a király késôbbi menekülési útvonalától való eltérés miatt azonban ez a feltevés nem valószínû. 28. Azonosítatlan, láthatólag szláv eredetû helynév Podóliában. 29. Etel-re és Etelköz-re ld. KMTL 203-204 (Zimonyi I.). 30. DÉKÁNI 1910. 83, n. 3. 31. KRISTÓ 2000. 86, nn. 598, 601. 32. Ez a városnév itt Kitajgorod-ra utalhat, mely egy Dnyeszter-menti nyugat-ukrajnai város; már így vélte Dékáni is (1910. 84, n. 1). 33. Azonosítatlan helynév.
24
NAGY LAJOS
TATÁR HADJÁRATAI
Az 1352-es események nehezen kihámozható és torzított formában megôrzôdtek Matteo Villani Krónikájában (lib. II, cap. 72). Villani arról beszél, hogy egy tatár király Proslavia királya ellen vonult, aki a magyar királytól kért segítséget. Utóbbi negyvenezer lovas íjászt küldött, s együtt vették fel a küzdelmet a tatárokkal; a tatár túlerô gyôzött, de ennek ellenére a tatárok is visszatértek országukba. Mindez halvány visszfénye azoknak az eseményeknek, melyek során a lengyelek és magyarok együtt vonultak a litvánok ellen, akiket viszont a tatárok és oroszok segítettek harcaik során. Nyilván a Proslavia terminus mögött húzódó politikai és népi sokszínûség zavarta meg Villanit: a nyugati orosz területek, az egykori Halics és Lodoméria elôször tatár fennhatóság alá kerültek, de Lodomérra Lengyelország, Halicsra Magyarország is igényt tartott. A XIV. században megjelentek a litvánok is mint új hódító hatalom a térségben, akik jól egyensúlyoztak a tatár, orosz, lengyel és magyar érdekek között. A területek lakossága viszont többségében keleti szláv volt, a nyugati részeken lengyelekkel. Nyilván errôl a politikai és népiségi sokszínûségrôl a távoli Firenze polgárának fogalma sem volt, így érthetô az egyszerûsítô, meseszerû elôadás. Bár lényegében az eseményekkel egyidôben, de nyilván áttételesen és torzítva jutottak a szerzôhöz az információk, ahogyan maga is írja a beszámolója végén: „Ezt a hírt 1352 áprilisában több felôl s különbözô oldalról vettük Firenzében.”34 Bár Matteo Villani híradása semmi érdemi mozzanattal nem járul hozzá az 1352es hadjárat jobb megismeréséhez, a régebbi magyar történetírásban több mint egy évszázados tévedés kiinduló pontja volt. A tévesztés a kiváló Pray Györgynél kezdôdött, aki valamilyen módon összekeverte az 1345-ös Lackfi-féle tatár és az 1352-es litván hadjáratot. A Lackfi-féle hadjáratot az 1352-es évnél tárgyalja és hivatkozik Villani szövegére (lib. 2, cap. 72): „ … Andream Transilvaniae Vayvodam, cui quadraginta equitum millia auxilio miserat”,35 majd András vajda a tatárokat a Dnyeszteren túlra („trans Borysthenem”) ûzte. Pray tévesztése ezután könyvrôl könyvre vándorolt, Katona István is 1352-nél tárgyalja az Atlamos-féle összecsapást,36 s e két nagy tekintélyû történésztôl aztán a késôbbi összefoglaló munkák sorra átvették, így J. Engel, Szalay László vagy Horváth Mihály is.37 Végezetül két évvel a második litván hadjárat után, 1354-bôl Matteo Villani egy újabb keleti magyar hadjáratról tudósít, melyet a király a tatárok ellen vezetett. Krónikája 4. könyvének 5. fejezetében ezt írja: 34. „Questa novella avemmo da più e diverse parti in Firenze de mese d’aprile 1352” (RÁCZ 1909. 234; RACHELI II. 84). Hasonló eredményre jutott Villani adatainak értékelésében már HRUŠEVS’KYJ 1907 is (http://litopys.org.ua/hrushrus/iur49901.htm), aki szerint a „re di Prosclavia” alatt Kázmér lengyel királyt kell értenünk. 35. PRAY II. 92. 36. KATONA X. 62-63. 37. 1352-ben „Andreas Latzkovics”-ot küldi a király a tatárok ellen „in die heutige Moldau”, aki aztán a tatárokat „bis in die Krim” üldözte (ENGEL II. 88); 1352-ben az erdélyi vajda, Lackfi András a székelyek élén a tatárok ellen indult, „a’ kalózokat megverte és a’ Dneszter megé szorította” (SZALAY II. 206); Horváth Mihály a hibát tovább tetézi azzal, hogy az 1352-es évszám helyett tévesen 1452-t ír (HORVÁTH II. 270).
25
VÁSÁRY ISTVÁN
„Miként ment a magyar király nagy sereggel egy tatár király ellen. Az 1354-ik év ugyanazon szakaszában [a IV.3-ban április 17-ét említi] Lajos, Magyarország királya, összegyûjtötte a maga erejét s a lengyelországi meg a prosclaviai király embereit, s nagymennyiségû élelmiszerrel megrakodva, 200.000 lovassal puszta helyeken át 15 napi fárasztó menet után a tatár nép egy nagy királyának országába tört. S annak országába érve, már-már az ország dúlásához fogott, midôn amaz ország királya, egy igen fiatal ember, engedélyt kéretett a magyar királytól, hogy csekély kísérettel biztonságban megjelenhessen elôtte. Az engedély megnyerése után 100 fényes díszbe öltözött fôúrral eljött s tisztelgés után megkérdezte, miért jött a magyar király haderôvel az ô országába s mit akar tôle. A király azt felelte, hogy azért tört rá, mert nem keresztény, s három dolgot kíván tôle: elôször legyen kereszténnyé népével egyetemben, másodszor ismerje el az ô fennhatóságát, harmadszor hódolata jeléül fizessen bizonyos évi adót, minek fejében ô védôje lesz. Az ifjú felelt: Lásd csak magyar király, az én seregem egyedül országom erejébôl, nagyjaim segélye nélkül is sokkal nagyobb a tiednél; s biztosítlak, hogy oda jutottál, hogy ha akarnám, fényes diadalt arathatnék feletted s néped felett; de mivel kedvem van kereszténnyé lenni, hajlom kérésedre s igyekszem a maga idejében megtenni a te segélyeddel meg a pápáéval. S megegyezésre jutva, a magyar királyt nagy tisztelettel halmozta el, s elkísérte birodalma határáig. Hanem oda érkeztében Magyarország nagyjai féltékenységbôl, nehogy királyuk az ô meghódolásával túlhatalomra jusson, nem részesítették tiszteletben, s ez okozta, hogy a tatár király jóakarata s a magyar király szándéka meghiúsult.”38 Errôl a tatár hadjáratról semmilyen más forrás nem tud. Villani elôadásmódja igen laza, szokás szerint túlzó vagy egyszerûen semmitmondó adatokat közöl. Nem mond többet, minthogy Lajos király 1354-ben hadat vezetett egy tatár uralkodó ellen („a tatár nép egy nagy királyának országába tört”), aki igen fiatal volt, s akit majdnem sikerült kereszténynek megtérítenie, de a magyar fõurak irígysége megakadályozta ebben. A hadjárat végül is összecsapás nélkül ért véget. A mesés elôadásmód és a semmitmondás, valamint a többi forráshely hallgatása az 1354-es „hadjáratról” erôsen kétségessé teszi, hogy egyáltalán hitelt adjunk-e ennek a történetnek. Az eseményekhez közel levô lengyel Jan Dlugosz például semmilyen magyar-tatár összecsapásról nem tud ezekben az években. Ha valami magyar-tatár összecsapás halvány emléke húzódott is meg az események hátterében, Villani ezen tudósításának forrásértéke mindenképpen rendkívül csekély. Ennek ellenére a magyar kutatás Pray György óta készpénznek vette Villani tudósítását, így írt róla Katona István, Szalay László, Pór Antal és Wertner Mór.39 Pór Antal még a fiatal tatár kánt is meghatározhatónak vélte Özbek fia Tinibek személyében,40 nem tudva, hogy Tinibeket testvére Dzsánibek kán még 38. RÁCZ 1909. 246-247. – Az olasz eredetit ld. RACHELI II. 124-125. 39. PRAY II. 94-95; KATONA X. 103-105; SZALAY II. 208-209; PÓR 1892. 275-276; MOT III. 236-238; WERTNER 1918. 209. – Pray s utána a többi idézett munka is hivatkozik rá, hogy Lajos király a Bugon túli területekre tört be. Ennek semmi nyomát Villaniban nem találni, így nem tudni, hogy Pray honnan vette. Az „ôsforrás” tehát Pray volt, akire aztán mindenki szorgalmasan hivatkozott. 40. PÓR 1892. 276-277.
26
NAGY LAJOS
TATÁR HADJÁRATAI
trónraléptekor, 1342-ben eltette láb alól,41 tehát 1354-ben nem élhetett már. Hóman Bálint pedig egész történetet kerekít ki Villani megbízhatatlan híradásából, teljesen összekeverve a litván és tatár hadjáratok eseményeit: az 1354-es hadjárat kapcsán említi az 1352-ben szereplô Etel folyót, ahol a magyar király békét kötött volna a Villani szerint kereszténységre hajló fiatal tatár uralkodóval, akit az Arany Horda uralkodójával, Dzsánibek kánnal azonosít minden alap nélkül.42 Összegezve vizsgálódásaink eredményét, megállapíthatjuk, hogy Nagy Lajos király uralkodása idején lényegében egy komoly hadjárat volt a tatárok ellen 1345-ben, melyet nem személyesen a király, hanem Lackfi András székely ispán vezetett székely harcosai élén. Ez az összecsapás a magyar fél gyôzelmével ért véget. A következô években elôfordulhattak ugyan még kisebb csetepaték a Kárpátoktól keletre a tatárok és a székelyek között, de ezekrôl részletes tudósítások nem maradtak fenn. Az 1352-es második litván hadjárat során, melyben személyesen vett részt a király, végig ott lebegett a litván-szövetséges tatárokkal való összecsapás lehetôsége, de ez végül is elmaradt. Ami pedig az 1354-es tatár hadjáratot illeti, melyrôl szóló híradás egyedül Matteo Villani krónikájában maradt fenn, s melyet a régebbi magyar történetírás tényként elfogadott, annak megtörténte, a forrás alaposabb vizsgálata után, legalább is megkérdôjelezhetô. A tatár-magyar összecsapások megritkulása és végül elhalása a jelzett idôszakban egyértelmûen az Arany Horda nyugati területeinek meggyengülésével magyarázható. A havaselvi és moldvai román fejedelemségek létrejötte és a litván hatalom megerôsödése és terjeszkedése a tatárok kiszorulását vonta maga után az Al-Duna és Dnyeszter közötti területrôl, valamint Podólia és Volhynia térségébôl. Ezzel viszont a Magyar Királyság közvetlen tatár veszélyeztetettsége megszûnt. A tatárok egyre inkább csak mint a litvánok szövetséges segédcsapatai kerülhettek volna szembe a csatatéren magyar csapatokkal, 1345 után azonban, mint láttuk, ez sem történt meg. Rövidítések BELLUS–KRISTÓ 2001 Thuróczy János: A magyarok krónikája; Rogerius mester: Siralmas ének. Ford. BELLUS Ibolya és KRISTÓ Gyula. (Milleniumi magyar történelem. Források.) Budapest 2001. CD And. Anjoukori Okmánytár. Codex Diplomaticus Hungaricus Andegavensis I-VII. Budapestini 1878-1920. CD Fejér FEJÉR, Georgius: Codex Diplomaticus Hungariae Ecclesiasticus ac Civilis I-XLIII. Budae 1829–1844. CSÁNKI CSÁNKI Dezsô: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I-V. Budapest 1890–1913. DÉKÁNI 1906 DÉKÁNI K.: Küküllei János Nagy Lajos király viselt dolgairól. (Középkori krónikások V). Brassó 1906.
41. SPULER 1965. 99. 42. HÓMAN–SZEKFÛ II. 209.
27
VÁSÁRY ISTVÁN
DÉKÁNI 1910
DÉKÁNI K.: János minorita Nagy Lajosról szóló krónikatöredéke. (Középkori krónikások XI). Budapest 1910. MOL Df Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Fényképgyûjtemény MOL Dl Magyar Országos Levéltár, Mohács elôtti gyûjtemény ENGEL Arch. ENGEL Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I-II. (História Könyvtár: Kronológiák, adatárak 5. CD-ROM). Budapest. ENGEL ENGEL, Johann Christian von: Geschichte des ungrischen Reichs. I-V. Wien 1813-1814. EtSz. GOMBOCZ Zoltán – MELICH János: Magyar etymologiai szótár. Budapest. I: 1914-1944; II: 1934-1944. FOLLAJTÁR 1910 FOLLAJTÁR J.: A Patvarócziak. Turul 28 (1910). 168-173. Font. dom. FLORIANUS, M.: Historiae Hungaricae fontes domestici. I-IV. Quinqueecclesiis [Pécs]–Budapest 1881–1885. GERÉB 1960 Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája. Ford. GERÉB L. (Monumenta Hungarica IV.) Budapest 1960. GIURESCU 1935 GIURESCU, Constantin C.: Istoria Românilor I: Din cele mai vechi timpuri pânã la moartea lui Alexandru cel Bun (1432). Bukarest 1935. GOMBOCZ 1915 GOMBOCZ Zoltán: Árpádkori török személyneveink. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 16). Budapest 1915. GROUSSET 1970 GROUSSET, R.: The Empire of the Steppes. A History of Central Asia. New Brunswick–New Jersey 1970. HÓMAN–SZEKFÛ HÓMAN Bálint – SZEKFÛ Gyula: Magyar történet. I-V. Budapest 1941-19437. HORVÁTH 1978 THURÓCZY János: A magyarok krónikája. Fordította HORVÁTH János. Budapest 1978. HORVÁTH HORVÁTH Mihály: A magyarok története. I-VI. Pest 1860-1863. HOUTSMA 1894 HOUTSMA, M. Th.: Ein türkisch-arabisches Glossar nach der Leidener Handschrift. Leiden 1894. HRUŠEVS´KYJ 1907 HRUŠEVS´KYJ, M. S., Istorija Ukraïni-Rusi IV. Kiïv–L´viv 1907. KARÁCSONYI 1912 KARÁCSONYI János: Az erdélyi székelyek elsô hadjárata 1210-ben. Századok 46 (1912). 292-294. KATONA KATONA, Stephanus: Historia critica regum Hungariae. I-XIV. Budae 1790. KMTL Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Fôszerk. KRISTÓ Gyula. Szerk. ENGEL Pál – MAKK Ferenc. Budapest 1994. KRISTÓ 1988 KRISTÓ Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest 1988. KRISTÓ 2000 Küküllei János, Lajos király krónikája; Névtelen szerzô, Geszta Lajos királyról. Kiad. KRISTÓ Gyula. (Milleniumi magyar történelem. Források.) Budapest 2000. MOT Magyarország története. I-X. Szerk. SZILÁGYI D. Budapest 1895. PEKÁR 1904 PEKÁR K.: A szepesi egyház történetére vonatkozó kivonatos krónika. Történelmi Tár Ú.F. 5 (1904). 49-73. PÓR 1892 PÓR Antal: Nagy Lajos 1326–1382. (Magyar Történelmi Életrajzok). Budapest 1892. PÓR 1909 PÓR Antal: Macska Domokos, királyi kardhordó, erdélyi alvajda 1357. Turul 27 (1909). 131-132. PÓR PÓR Antal: Az erdélyi vajdák sorozata a XIV. század végeig. 1-22. Klny. PRAY PRAY, Georgius: Annales veteres Regni Hungariae I-II. Vindobonae [Bécs] 1764. RACHELI Chroniche di Giovanni, Matteo e Filippo Villani secondo le migliori stampe e correddate di note filologiche e storiche. I- II. Ed. A. RACHELI. Trieste 1857. RÁCZ 1909 A három Villani kónikája. Chroniche di Giovanni, Matteo e Filippo Villani. Ford. RÁCZ M. (Középkori Krónikások VIII-IX). Budapest 1909. SPULER 1965 SPULER, B.: Die Goldene Horde. Die Mongolen in Rußland 1223–1502. Wiesbaden 19652. (Elsô kiadás: Leipzig 1943.) SZALAY SZALAY L.: Magyarország története. I-V. Pest 1859-1860.
28
NAGY LAJOS
TATÁR HADJÁRATAI
SZÉKELY 1988
SZÉKELY György: Egy elfeledett rettegés: a második tatárjárás a magyar történeti hagyományokban és az egyetemes összefüggésekben. Századok 122 (1988). 52-85. SzékOkl. Székely Oklevéltár 1219–1776. Közzéteszi BARABÁS Samu. Budapest 1934. THEINER THEINER, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. I-II. Romae 1859–1860. THURÓCZY 1985 Johannes de THUROCZ: Chronica Hungarorum I. Textus. Edd. Elisabeth GALÁNTAI – Julius KRISTÓ. (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum SN VII). Budapest 1985. VÁSÁRY 1986 VÁSÁRY István: Az Arany Horda. Budapest 1986. VÁSÁRY 2005 VÁSÁRY István: Cumans and Tatars. Oriental Military in the Pre-Ottoman Balkans, 1185–1365. Cambridge 2005. WERTNER 1918 WERTNER Mór: Nagy Lajos király hadjáratai (1342–1382). Hadtörténeti Közlemények 19 (1918). 59-97, 202-271.
29
VÁSÁRY ISTVÁN
ABSTRACT THE TATAR CAMPAIGNS OF KING LOUIS THE GREAT István Vásáry
After the second Tatar invasion of Hungary in 1285 the Tatar danger in the 14th century became less imminent but the Tatar factor in the formation of the Oriental policy of the Hungarian Kingdom retained its significance. The Tatar-Hungarian contacts during the reign of King Louis the Great (1342–1382) have been several times treated of at the end of the 19th and beginning of the 20th centuries but since then no special study has tackled the question. This fact alone would justify a thorough revision of the Tatar campaigns of Louis the Great, which is the objective of the present study. After a thorough scrutiny of the sources the paper arrives at the following conclusions. There was one organised campaign against the Tatars during the reign of Louis the Great, namely that in 1345. The King did not personally participate in this campaign but sent Andrew Lackfi, ispán of the Székelys of Transylvania to fight the Tatars. This clash ended with the Tatars’ defeat and the death of their chief Atlamosh. In the subesequent years, east of the Carpathian ranges minor clashes of the Székely and Tatars might have occurred but we possess no trustworthy accounts of them. Throughout the course of the second Lithuanian campaign in 1352, in which the King took part personally, an open clash with the Tatars, who were allies of the Lithuanian forces, was imminent but finally did not occur. There was another alleged Lithuanian campaign reported only in the Chronicle of Matteo Villani, but the unreliability of the source strongly questions the authenticity of this account. The gradual decrease in the number of Hungarian-Tatar military encounters and their total cessation by the mid-fourteenth century clearly indicate the weakening of the western territories of the Golden Horde. The foundation of the Wallachian and Moldavian Principalities and the strengthening and expansion of the young Lithuanian state resulted in the gradual withdrawal of the Tatars from the region between the Lower Danube and the Dniester, and from Podolia and Volhynia. The Tatars ceased to directly endanger the Hungarian Kingdom, and after 1345 no military clashes occurred.
30
