Viola Zoltán e-mail:
[email protected] honlap: http://poliverzum.birodalom.net
Dagik
TARTALOM 1. fejezet Időűzetés 2. fejezet Az időjárőr 3. fejezet A királynő 4. fejezet Vissza a jövőbe
Tisztelt Olvasó, ez mesevilágom, a Poliverzum-sorozat egy aránylag fontos műve, mert megtudhatod belőle, miként is esett az a furcsaság, hogy épp a magyar lett a Föld bolygó hivatalos és egyetlen nyelve!
A mű elektronikus változatára a Creative Commons – Attribution-NonCommercial-NoDerivs (Jelöld meg!-Ne add el!-Ne változtasd!) licenc feltételei érvényesek: a művet a felhasználó másolhatja, többszörözheti, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de nem módosíthatja, nem dolgozhatja át és kereskedelmi célra sem használhatja fel. A műre vonatkozó felhasználási feltételek részletes szövege az alábbi címen tekinthető meg: http://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.5/deed.hu
1. fejezet Időűzetés Gór értelmiségi férfi volt, 38 éves, nem túl erős fizikumú, s bár nem kövér, de kissé pocakosodásra hajlamos, továbbá álmodozó volt, szegény, szexőrült, és egy börtön lakója. S ezzel el is mondtunk róla minden lényegeset, mindössze az a dolgunk, hogy a fenti megállapításokat kissé pontosítsuk. Értelmiséginek azért mondhatta magát, mert nyelvész volt a szakmája. Értette a kürmürök nyelvét is, azét a polipszerű fajét, melyek úgy hatvan évvel ezelőtt nagy zűrt kavartak a Földön. Ezek a lények természetesen nem a Föld lakói voltak, hanem valami másik bolygóé, és nagy gömb alakú űrhajókkal jöttek a Föld közelébe. Nem a hipertéren át, amit különben a Föld lakói is csak a sci-fi irodalomból ismertek. De hát lehet a világűrben hagyományosan is közlekedni! A kürmürök űrhajói úgy működtek, hogy vízmolekulákat nagy sebességre felgyorsítva lőttek ki a hátuk mögé. Üzemanyagukat így bőségesen fedezhették majdnem akárhonnan, mert hisz a világűr, főleg a csillagoktól távoli bolygók, teli vannak vízjéggel. Aztán a kürmüröket a földiek legyőzték, igaz, nagy veszteségek árán. De szétlőtték azok űrhajóit, valószínűleg azért, mert a kürmürök egyszerűen nem számítottak rá, hogy a Föld bolygó még mindig megosztott több nemzet között, és ezek igen alaposan fel vannak szerelve a legpusztítóerejűbb találmányokkal, amiket akár csak maguk a kürmürök is ismertek! Mert bizony még azok sem jutottak sokkal messzebb a technikában mint a hidrogénbomba és a lézer. Ezekből, főleg a lézerekből, sokkal nagyobb teljesítményűekkel rendelkeztek mint a földiek, de az elv akkor sem volt más. A Föld különböző nemzetei tehát összefogtak, és győztek. A kürmüröket különben nem annyira a Földről irányított ballisztikus rakéták pusztították el, hanem a saját mohóságuk. Tudniillik kiderült, hogy különösképpen kedvelik az emberhúst! Ez fincsi csemege nekik. Ezen az emberek bár felháborodtak, de nem csodálkoztak: polipszerű lényektől nem is nagyon vártak mást, főleg mert a kürmürök is vízben éltek mint az igazi polipok. A Földre nem is mehettek ki másképp, mint vízzel töltött szkafanderekben, de így sem szerettek ott járni-kelni, tekintve hogy a Föld gravitációja nagyjából másfélszer nagyobb volt mint anyabolygójuké, tehát irtózatos súly nehezedett rájuk minden pillanatban. Úgy érezték magukat, mint egy nyolcvan kilós ember érezné, ha örökké plusz negyven kilónyi teherrel a vállán kéne közlekednie. A kürmürök eleinte barátságosnak mutatkoztak, és sokaknak megígérték hogy csökkentve a Föld nyomorát, túlzsúfoltságát, elviszik innen a szegény nincsteleneket egy távoli, csodaszép bolygóra, ahol nagy bőségben élhetnek! És sokan fel is szálltak a hajójukra. Na de hát az úgy volt, hogy egy afféle polipszerű lény mint a kürmür, nem képes a hanggal való szólásra. Ők egymás közt rádióhullámokkal beszélgettek. Csináltak természetesen megfelelő gépet, ami ezt lefordítja hangok sorozatára... na de a Föld még teli volt olyasmikkel hogy hadsereg, kémszolgálatok, titkosszolgálat, rendőrség, egyebek, ezek is fogták a kürmürök rádióhullámait, megfejtették azt, s kiderült a disznóság! S ekkor már csak néhány fanatikus embert kellett találni, ami nem is volt nehéz, mert még javában tartott nem is egy nemzet és nemzetiség „felszabadító harca”, amikor naponta robbantották fel magukat az öngyilkos merénylők, effélékből kellett tehát néhány tucatot találni, akik jelentkeztek a kürmüröknél hogy ők is szeretnének
2
elutazni, magukkal vittek egy-egy kis atombombát valami hátizsákban vagy kofferben, aztán amikor már odafent voltak, felrobbantották azt. Így ért véget a kürmür invázió. A kürmürök vesztét az okozta tehát, hogy egyszerűen fel sem tételezték, hogy az emberi faj tagjai közt előfordulhat olyan, hogy öngyilkosság! Ők úgy vélték, az értelmes lény egyszerűen nem vállalhatja saját jószántából a halált. Hát most ezen rajtavesztettek, mert az emberek közt nem is csekély számban lehetett találni erre vállalkozókat, sőt, örömmel vállalkozókat! Hiszen milyen könnyű így bárkinek hőssé lenni: elég csak megnyomnia egy gombot, s a neve máris örökre bekerül a történelembe! És a halál garantáltan fájdalommentes, mert a másodperc törtrésze alatt milliófokos plazmafelhővé válik! A kürmür invázió után aztán a Föld lakosai bámulatosan gyorsan megalakították a Világkormányt, egyesültek a nemzetek, bevezették a Világnyelvet mint kötelező tantárgyat az iskolában, és óriási teleszkópokkal figyelték a világűrt, jönnek-e újra kürmürök. Ám azok egyelőre nem jöttek. S bár a Föld jelentős részein előfordult még éhhalál is, de egyre ritkábban, mert bevezették a születésszabályzást is. Néha még ki-kitörtek véres nemzetiségi konfliktusok, de ezek is mind ritkábban, s a nemzetközi szervezetek hamar végetvetettek nekik. Úgy tűnt, az emberiség a legjobb úton halad hogy végre megjöjjön az esze, s kilábaljon a barbár nyomorúságból. De a kürmür nyelvet nem feledték el, főleg természetesen a nyelvészek foglalkoztak vele, de mert ehhez szükséges volt a rádióhullámok vétele, kitaláltak egy elmés készüléket, amit beültettek az erre vállalkozó nyelvészek agyába, a hallóközpontba, így e nyelvészek kívánságuk szerint bármi rádióhullámot fogni tudtak, s azt úgy észlelték, mintha egy rádiókészülék emberi hangon közvetítené feléjük a szavakat. Ettől még meg kellett tanulni külön a kürmür nyelvet, de már legalább a rádióhullámos közvetítés nem okozott gondot. Az e készülékkel felszerelt nyelvészeket a többi ember félig tréfásan, félig gúnyosan „agyafúrtaknak” nevezte, és kérdezték hogy minek ez a műtét, amikor sehol egy szál kürmür már?! Mire ők azt mondták, hogy akármikor visszajöhetnek! De a kürmürök nem jöttek. Ennyiben volt tehát Gór értelmiségi, nyelvész, sőt, „agyafúrt” is. Álmodozó azért volt, mert sokszor gondolt rá, milyen nagyszerű is lett volna fél évszázaddal előbb születni, amikor a kürmürök itt voltak, mekkora hős lett volna belőle! Tudta persze hogy nem lett volna az, nem egy izompacsirta ő, de mégis erről álmodozott. Olyan jó lenne Kiváló Valakivé válni... megmenteni az emberiséget... és akkor minden nő boldogan omlana a Hős Gór karjaiba... Mert nagyon szerette a szexet. Imádta a pornó minden műfaját is. Nem volt szatír, nem volt perverz, csak úgy simán nagyétvágyú a szexben. Sajnos ha nem volt is ronda, de nem volt egy világszépe sem, nem nagyon feledték rajta a nők a pillantásukat. Már 38 éves volt, mögötte két házasság, de ráadásul olyan pechje volt, hogy egyik felesége sem rajongott a szexért. Kurvákra nem volt pénze, de nem is nagyon kereste őket, mert ő azt szerette ha a nő akivel van, élvezi a párosodást, és nem kötelességből, muszájból, munkaként teszi azt. Hiszen olyasmit megkaphat a nejétől is! Börtönlakó nem a nők miatt lett Gór. Annak egészen más oka volt. Az, hogy szegény volt. Belement egy nem egészen legális üzleti ügybe, ami csak ügyeskedésnek tűnt a számára, de aztán baj lett belőle... Az egésznek az volt a kiváltója, hogy nagy, szép házat szeretett volna magának, s persze a családjának. És volt olyan, hogy „szociálpolitikai kedvezmény” otthonteremtésre, de hát ő több okból sem volt jogosult rá, hogy igénybe vegye. Másrészt többen voltak az országban 3
olyan szegények, akik bár igénybe vehették volna, de annyira szegények voltak, hogy nem bírták felmutatni az ehhez szükséges „önrészt”, azt az összeget tehát, amit nekik kell kifizetni a lakásra, azon felül, amit Állam Bácsi fizet. Ezek azt szokták csinálni, hogy egy Gór-féle ember odaadja nekik ezt a pénzt, ők felveszik a kedvezményt, felépítik a házat vagy megveszik a lakást, aztán kicsit később írnak egy szerződést, miszerint Gór megvette azt tőlük ennyiért vagy annyiért. Természetesen nem annyit kapnak ami a szerződésben szerepel, csak egy kisebb összeget, a közreműködésükért. De ez nekik így is tiszta haszon! Efféle közreműködésre többnyire önként jelentkeztek, újsághirdetésekben, olyan címszavakkal, hogy „szociálpolitikai kedvezmény eladó”. A fél ország ezt csinálta. Gór is. Igazán nem értette, miért épp rá csapott le a rendőrség, mondván hogy ez amit művelt, színlelt szerződés volt! Persze hogy az volt, de hát mindenki ezt tette! És Gór mondta is hogy ha ez törvényellenes, akkor miért szabadott újságban hirdetni?! Mire a vizsgálóbíró azt mondta, hogy nem a hirdetés a bűn, hanem az, ha valaki meg is csinálja! Erre Gór megkérdezte, hogy ha tehát bűncselekményt szabad hirdetni, akkor miért nem lehet feladni olyan hirdetést, hogy meggyilkolom jó pénzért bárki kellemetlen rokonát?! De érdemi válasz helyett csak azt kapta, hogy „ne pimaszkodjon”! Górt tehát lecsukták csalásért, s már ült egy ideje, amikor egyszercsak elővezették, de nem akárhová, hanem néhány nagyon titokzatos és hallgatag férfi jött érte, és a börtön tetejére cipelték. Gór már azt hitte mindjárt lelökik onnan, mert esetleg túlzsúfoltak a börtönök, de nem ez történt. Nem, ugyanis a börtöntetőn egy helikopter várta! S neki ebbe bele kellett ülnie! A helikopter csak néhány percig vitte, de ezalatt jókora távot tett meg vele, majd leszállt egy szűk völgyben. Itt egy szép vadászházikó volt az egyetlen emberi létesítmény. És kísérői intettek Górnak, hogy menjen oda be! Gór vállat vont és bement. Odabent szépen berendezett szobát talált, terített asztallal, rajta mindenféle finomsággal, még egy üveg borral is, és az asztal túlsó végén ízléses öltönyben középkorú úriember ült, a mellén számos kitüntetéssel. Aki bár nem állt fel Gór bejöttére, de intett neki: – Foglaljon helyet uram! Gór megtette, s rögtön nekikezdett a finomságok eszegetésének is, csak úgy simán, minden kínálás nélkül. Nem mintha modortalan tahó lett volna, de úgy vélte ez biztos mind neki lett idekészítve még ha nem is tudja mi ennek az oka, de ha mégsem így van, akkor sincs semmi baj, mert neki egyszerűen nincs vesztenivalója! Az ismeretlen úriember nem szólt rá, ehelyett ezt mondta: – Magának Gór elítélt, még hátra van majdnem hat éve a börtönben. El tudnám intézni, hogy ebből egy napot se kelljen már letöltenie! Ha megegyezünk, már vissza se kell térnie oda! – Aha, és mibe kerülne ez nekem? – kérdezte gyanakodva Gór, teli szájjal. – Pénzben semmibe. – Ezt rögtön sejtettem. – szemtelenkedett Gór. – Részt kéne vennie egy veszélyesnek ígérkező vállalkozásban. Mondhatnám expedícióban. – Aha, mindjárt azt mondja, fel akarják keresni a kürmürök anyabolygóját! – böffentett egyet Gór, és egy nagy adag sajtot rakott a szájába.
4
– Szívesen megtennénk, gondoltunk is rá, de sajnos nem tehetjük, mert nem élünk több száz évig mint a kürmürök! De hát ezt maga is tudja, nálam még jobban is, mert maga a nyelvész, maga tanulmányozta a feljegyzéseiket! Másról van szó. – Halljuk! – Időutazásról. – Na ne! – De igen! Egy okos prof feltalálta az időgépet. – Idefigyeljen öregem, én is nézek tévét a cellámban minden este, ha ez igaz volna, akkora szenzáció lenne... – Ne is folytassa! A dolog természetesen nem publikus. Titok. Magától értetődő hogy egy ekkora horderejű felfedezést azonnal titkosítottunk. A legszigorúbb hadititok! – Hogyhogy, amikor már nincsenek is külön országok! – De kürmürök még vannak. És akadnak még különböző anarchista, szélsőséges szervezetek... Na szóval, hallgasson meg figyelmesen! Végeztünk már több kísérletet is. A masina működik. Az garantált, sokszorosan ki lett próbálva, maga tehát nem az első kísérleti nyúl lenne. Maga az időutazás nem életveszélyes, és teljesen fájdalommentes. Elmentünk a géppel néhányszor a múltba, még én magam személy szerint is... – Bocsánat, de tulajdonképpen ki is maga? – Nem érdekes. Mindenesetre titkosszolgálati ember, s nem is csekély rangban! Tehát megjártam magam is vele a múltat. Ragyogó gép! Tudja, eleinte arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk a múltat megváltoztatni általunk kedvezőbbnek ítélt irányba, de hamar rájöttünk, hogy ez valamiért nem jön össze, mindig történik valami, ami az igyekvésünknek keresztbe tesz! De arra jó a gép, hogy részletesen feltérképezzük a múlt eseményeit. Na és ekkor jött a döntő fordulat! Meg akartuk látogatni a jövőt! – és a férfi ünnepélyesen elhallgatott. – Na és? – kérdezte Gór. – Hát itt kezdődtek a bajok! Eddig ugyanis már jó egy tucat kiválóan képzett ügynökünket küldtük el a jövőbe, de még egyik sem tért vissza! – Nofene! – Bizony ám! – Talán elvileg lehetetlen a dolog. – gondolkodott el Gór. – Mert tegyük fel, elmegyek a holnapi napba, és azt látom hogy épp délben egy banánt eszegetek. Mármost mi akadályoz meg benne, hogy miután visszatértem, kivárjam a holnapi délidőt, de akkor mégse banánt egyek hanem kaviárt vagy mézet vagy akármit? Vagy semmit? Vagy ne is legyek ott, ahol pedig az időutazás alatt megpillantottam magamat?! Tehát csupa paradoxon az egész! – Ez nem így meg! – mosolygott Gór vendéglátója. – Ugyanis épp emiatt hiába is kísérleteztünk a közeli időpontokba eljutással, az nem működött. Úgy tűnik, személyektől is függ, hogy ki milyen messzire mehet a jövőbe, de húsz-harminc évnél korábbra előre senki sem juthat el. A gép feltalálója, a prof úgy gondolja, hogy mindenki csak olyan időpontra mehet előre a jövőben, hogy onnan visszatérve ne hozhasson olyan információt, mely lehetetlenné teszi a tapasztalt jövő kialakulását! Na, emiatt aztán jó távolra kezdtünk el időutazni: bő hatezer évre előre! – Na és? 5
– Na és oda még kivétel nélkül bárki eljuthatott – de nem tért vissza! – Talán olyan messzire nem is lehet eljutni valami még ismeretlen fizikai törvény miatt. – vonogatta a vállát Gór, látszólag közönyösen, s nekikezdett egy jókora banán elfogyasztásának. Holott cseppet sem volt közönyös, mert már sejtette hogy mi lesz ebből: azt akarják, hogy ő legyen a következő időutas! – El lehet jutni olyan messzire is – magyarázta a vendéglátója – mert küldtünk automatikusan visszatérő időgépet. Az csak annyit kellett csináljon, hogy megérkezik, körbefotózza a környéket, s máris jön vissza! És az visszatért. – És mi volt a fotón? – A szokásos. Fák, virágok... semmi különös! Küldtünk olyat is, ami gyorsan talajmintát vesz, azt vissza is hozta, elemeztük, de semmi káros, különleges mikroorganizmus, tehát nem valami ismeretlen fertőzés nyírta ki az ügynökeinket. Elemeztük a levegőt is. Kissé mintha több volna benne a nemesgázok aránya, de igazán semmi veszélyes, sőt, a széndioxid még kevesebb mint jelenleg, tehát kifejezetten kellemes, üde levegő, az akkori emberek biztos megoldották már a környezetszennyezés problémáit is! – Na és ha akkor már nem is emberek élnek a Földön? – Ez valószínűtlen, bár nem kizárható. De valamiféle értelmes fajok élnek, mert küldtünk olyan szondát is, ami széles sávban rögzíti tíz percen át az elektromágneses spektrumot, ezt visszatérte után kianalizáltuk, és határozottan olyan jelek vannak benne, amik értelmes tevékenységre utalnak, konkrétan valamiféle üzeneteket fogtunk, csak a kódolás mechanizmusát még nem tudtuk megfejteni! – Miért nem próbálkoznak újabb automata időjáró eszközökkel? – Mert ezután küldtünk egy olyan szondát, ami már fél órán át kellett volna vegye a jeleket a visszatérése előtt... és ez nem tért vissza! – Aha. Ha jól sejtem azt akarják, hogy én legyek a következő időutas, ugye? – Pontosan! Sejtettem hogy kitalálja. – Jó, de érdekelne hogy miért épp én! Egyáltalán, hiszen én nem vagyok profi ügynök! – A profizmus nem sokat segít. Eddig már 308 ügynököt veszítettünk, s ezeknek legalább a fele a legmagasabban képzett fickó volt akit csak képzelni lehet, az önvédelem magasiskoláját éppúgy elsajátították mint az összes ismert kézifegyver kezelését, adtunk nekik mindent, lehallgatókészüléket, lézerpisztolyt, infraszemüveget, egyéb kütyüket és bizgentyűket, mégsem mentek semmire sem vele! Na és hát tudja a költségvetésünk még nekünk sem korlátlan, de a jól képzett embereink száma még végesebb! Annyi bizonyos hogy elvileg ember is mehet abba a korba, mert azt azért megtettük, hogy beültettünk egy fickót egy automatikus szondába, az elment oda, pontosan három percig ott maradt, majd visszatért. Ez az ember megúszta. Persze ki sem szállt a gépből. Tehát akármi is okozta a többiek vesztét, nem azonnal támad! Ez a fickó különben épp én voltam. – Aha. És mit látott? – Egy kellemes kis rétet. Épp csak birkák nem legeltek rajta. De voltak ott lepkék, meg láttam pókot, meg imádkozó sáskát, és gyönyörű bárányfelhőket. Na de egy ilyen időutazás energiaköltsége iszonyú összeg, ki sem mondom inkább hogy mennyi, tehát ilyesmire vétek pocsékolni! Nekünk az kell hogy az időutas ne csak percekig, de nem is csak órákig hanem napokon át ott maradhasson, körülnézhessen, s használható információkkal térjen vissza! Na 6
és hát úgy gondoltuk hogy amíg semmi közelebbit nem tudunk a veszélyekről, addig inkább olyanokat kockáztatunk, akikért nem nagy kár. Magának egyedül csak az lenne a dolga, hogy legalább úgy nagyjából rájöjjön, hogy miféle veszély is leselkedik az időutasokra ott, s visszatér hogy elmondja. Azután már természetesen profikat küldünk, megfelelőképp felkészítve a veszélyekre! Ha nem vállalja, visszatér a dutyiba, de nem tagadom hogy ez esetben nem sok kedvezményben fog részesülni a szabadulásáig! Ha vállalja, azonnal utazik, természetesen az időben, s visszatérnie már csak a mi korunkba kell, a börtönbe soha! – Nem tartom lehetetlennek hogy vállaljam, de előbb válaszoljon kérem arra, miért ragaszkodnak hozzá, hogy mindenáron megtudjanak valamit a jövőről? Hiszen bármit tudnak is meg, ha jól értettem a szavait, azzal nem változtathatják meg a jövőt! – Megmondom. Megmondom, s egyben válaszolok arra a kérdésére is, amire még nem válaszoltam, hogy miért épp maga mellett döntöttünk! Az ön személyének ugyanis számos előnye van. Először is, még sok van hátra a büntetéséből, tehát feltehetőleg nem mond nemet. Aztán, maga intelligens, iskolázott ember, nem valami bunkó. Harmadszor, ismeri anyanyelvi szinten a világnyelvet, ami hatezer év múlva feltehetőleg már széleskörűen elterjedt lesz. Vagy ha nem az, hát annak valami változata. A legfőbb ok azonban az, hogy ön agyafúrt! Jól érti a kürmür nyelvet! – Arra gondolnak, hogy... – Igen. Nem tartjuk kizártnak, hogy valamikor a jövőben a kürmürök elfoglalták a Földet, s emiatt nem tér vissza senki küldöttünk: akire ugyanis rálelnek, azt megkajálják! – Nofene! De ha így van is, azzal semmire nem mennek, nem akadályozhatják meg azt, ami majd lesz! – Ez tiszta sor, de jobb előre tudni a rosszat, mert akkor felkészülhetünk rá! Nem úgy, hogy megakadályozzuk, ebben igaza van. Na de tegyük fel, maga visszatér és azt mondja, hogy úgy van ahogy gondoljátok hapsikáim, hatezer év múlva az egész Föld a kürmüröké! Mit gondol, mit teszünk akkor? – Na mit? – Természetesen igyekszünk elinalni egy még ismeretlen, de lakható, s a kürmüröktől mentes bolygóra! S ez esetben a Föld marad ugyan a kürmüröknek, de az emberiség mégsem pusztult ki! Az ön küldetése tehát nagy és nemes cél, az egész Emberiség érdekében! Vállalja hát? – állt fel a férfi. – Igen. – bólintott Gór. Naná hogy vállalta! Mert az még hagyján, hogy ha nem vállalja, akkor nem kap kedvezményeket a börtönben. Csakhogy tartott tőle, hogy nem is lenne már sokat a börtönben, de nem azért mert elengedik, hanem mert elviszik a hullaházba! Végül is mi akadályozza meg ezeket abban, hogy megöljék, aztán azt mondják hogy öngyilkos lett, mert felgyújtotta a celláját?! Vagy hogy szökés közben lelőtték?! Hiszen azt mondta neki ez a pasi, hogy az egész időutazás a legszigorúbban titkos! Persze hogy vállalja. Bármi lesz is a jövőben, csakis jobb lehet mint a börtön! S ezért megismételte: – Természetesen vállalom! – Remek, akkor jöjjön át ide a másik szobába! – intett neki a férfi.
7
Gór felállt és ment. Odabent egy egészen közönséges személykocsit látott. Nem tudta milyen márkájú, sosem érdekelték őt különösebben az autók, de azt tudta, hogy még csak nem is a legújabb modell. – Működik! – mosolygott a férfi. – Épp úgy működik, mint egy közönséges autó! – Nincs jogosítványom, csak segédmotorra! – Kivételesen eltekintünk tőle, és reméljük hatezer év múlva sem kérik majd! Mindenesetre remélem hogy úgy nagyjából tud azért autót vezetni. De ha nem, az sem baj. A lényeg az, hogy ha lenyitja a kesztyűtartót, abban talál két gombot. A pirossal mehet a jövőbe. A zölddel visszatérhet. Ennyi az egész! – Remek. – azzal Gór máris nyitotta ki a kocsiajtót. – Egy pillanat... – szólt utána a férfi. – Igen? – Kérem, indulás előtt szíveskedjék levetkőzni. – Valami spéci szerelést kapok? – kérdezte Gór, s máris nyúlt hogy kigombolkozzék. Semmi kifogása nem volt a rabruha levétele ellen. – Nem, nem kap semmit. Pucéron szándékozunk önt a jövőbe küldeni. – Tessék?! – Mezítelenül. – De hát miért?! – Mert eddig még minden ügynökünk ruhában volt. Hátha van ott valami, ami érzékeli a ruhák anyagának szagát, kisugárzását, tudomisénmijét, vagy a színe valami ottani vadállatra ingerlően hat, megvadul tőle mint a bika a piros színtől... – Ez hülyeség uram, rég tudja minden intelligens ember, hogy a bikák színvakok, s a torreádor kendőjének nem a színe, hanem a mozgása vadítja meg őket! – Lehet, hogy akkor én nem vagyok elég intelligens. Mindazonáltal ragaszkodom hozzá, hogy vetkőzzön le! – Azt lesheti öregem! – azzal Gór már be is pattant az autóba. – Jól meggondolta? – kérdezte tőle a vendéglátója. – Naná! – felelte Gór, és a keze a kesztyűtartó felé mozdult. – Mielőtt elhamarkodottan cselekedne, nézzen ide! – hallott egy hűvös hangot. Gór felemelte a fejét. Vendéglátója kezében egy óriási stukkert látott. – Előbb lövöm le, mint ahogy elindulna – mondta a férfi – mert az időmező feltöltéséhez kell kábé tíz másodperc! Azalatt simán kilyukasztom a fejét! Gór nagyot sóhajtott, kiszállt a kocsiból és vetkőzni kezdett. ***
8
Gór is pontosan ugyanarra a napsütötte, kellemesen kinéző rétre érkezett, amire az őt levetkőztető titkosszolgálati ember, legalábbis Gór azt valószínűsítette hogy ez ugyanaz a rét lehet. Épp csak a szép, békés táj ellenére sem érezte valami kellemesen magát, s ennek még csak nem is az őt fenyegető ismeretlen veszély, illetve ennek tudata volt az oka. Nem, nem az, s még csak nem is a fegyverek hiánya. Hanem ruhái hiánya! Igaz, a hőmérséklet épp kellemes volt, nem sokkal maradhatott el a harminc foktól, na de hát Gór igazán nem volt ahhoz szokva hogy pucéran üljön az autóban, pláne hogy onnan rövidesen ki is kéne szállnia! Gondolt rá, hogy felhasítja az ülés bőrhuzatát, s legalább azt köti maga elé, de ezt sem tehette, mert nem volt még egy árva kése sem. Igen, a ruhák hiányát sokkal kínosabbnak érezte mint a fegyvertelenséget. Az annyira nem zavarta hogy ha eszébe jutott, csak legyintett rá gondolatban. Minek is neki fegyver, amikor maga az őt ideküldő pasi vallotta be, hogy már egy egész sereg profi ügynök itthagyta a fogát, holott a legmodernebb és legveszélyesebb bizgentyűkkel szerelték fel őket, amik csak léteztek?! Nyilván ő sem menne többre azokkal! Gór különben nem is csodálta, hogy az ügynökök fegyverei semmit nem értek. Elvégre neki azt mondta az illető, hogy hatezer évvel későbbre küldik az időben. Na és hát Gór úgy tudta, hogy az ő korát hatezer évvel megelőző történelmi korszak, az úgy nagyjából annak az időnek felel meg, amikor az egyiptomi piramisokat kezdték építeni a Nílus mentén. – Na már most – morfondírozott el Gór – tegyük fel, hogy akkoriban valami varázslással sikerül időutaznia egy kiváltképpen derék egyiptomi polgárnak az én korszakomba! Ez az időutas természetesen az akkori fáraónak a legmegbízhatóbb, legjobban kiképzett ügynöke, nagyon jól ért a verekedéshez, s minden akkor létező fegyverhez: a kardhoz, késhez, lándzsához, parittyához, s természetesen az íjhoz-nyílhoz is, ezt illetően mesterlövész! S időutazása előtt fel is szerelik a létező legmodernebb fegyverekkel: a legprecízebb íjjal, adnak hozzá bőségesen nyílvesszőket is, a legjobb bronzkést kapja meg ami csak létezik, mert a vasat még nem ismerik, ezt a bronzkést hajszálvékonnyá élezik, a legerősebb fából készítik a pajzsát amit bevonnak bronzlemezekkel... nyilván mellvértet is kap... ugyan mi esélye volna a mi korunk fegyverei ellen?! A szerencsétlen azt sem tudná hogy észrevették, amikor már le is lőtték távcsöves puskával! Ha meg nem vadásznak rá, és becaplat egy nagyvárosba, cirkuszi embernek nézik, s amikor kiderül hogy nem az, vagy a bolondokházába csukják, vagy elkapja valaki és pénzért mutogatja! És nemhogy a hadsereg, de a rendőrség ellen sem tudna védekezni! Sőt, ha Amerikába kerül vagy máshová ahol szabad a fegyverviselés, akárki akinek van egy pisztolya, le tudná lőni! És mit is gondolna ha meglátja a helikoptereket vagy a repülőgépeket, simán nagy rovaroknak és nagy madaraknak nézi őket, és igyekezne elbújni előlük hogy meg ne egyék! A pasinak fikarcnyi esélye nem lenne a túlélésre, hiába vitézkedne a fegyvereivel, a kardja is csak arra volna jó, hogy megnehezítse a dolgát, amikor az autóktól megijedve rémülten igyekezne elrejtőzni egy szemeteskukában! Ilyesmi járt Gór fejében, s emiatt nem bánta a fegyverek hiányát. A ruhákét viszont igen. Mert ruhái voltak azért az óegyiptomiaknak is, s biztos hogy ha furán néznének is rá egy egyiptomi harcosra mondjuk New York-ban, de még sokkal furábban ha pucéran megy oda! És Gór úgy sejtette, hogy azért e korban is amibe most megérkezett, viselnek valamiféle ruhát az emberek. Egyben azonban egészen biztos volt: minél sürgősebben el kell tűnnie a környékről! Az autó, az időgépe mellől! Megtehette volna hogy beindítja, s azzal igyekszik elhajtani, elég sík volt az autózáshoz a mező. Ám Gór ezt nem akarta. Ebben a korban már biztos nem autókat használnak az emberek, az éppoly feltűnő volna, mint egy ókori harci szekér a főutcán az ő korában. Kész 9
lelepleződés! De itt az autóban sem maradhat, mert már biztos hogy valahol valakik tudnak arról, hogy felbukkant egy újabb időutas! És tudta hogy nagyjából tíz perce van csak, mert ennyi idővel később már történik valami, valószínűleg az, hogy jön ide valaki, aki enyhén szólva nem barátságos szándékkal van iránta! Mert a robotszonda tíz perc múlva még vissza tudott térni, amely azonban fél órát kellett volna várjon, az nem. Tíz perc és fél óra közt van tehát e kor lakóinak a reakcióideje az időutasokra! Kipattant a kocsiból, s rohanni kezdett arrafelé, ahol a távolban mintha facsoportot látott volna. Sajnos nagyon távoli fák voltak ezek, nem volt biztos benne, hogy időben eléri azokat. És csak reménykedhetett abban is, hogy nem lép tüskébe, s ez nem valami természetvédelmi terület, teli viperákkal. És nem lesz keresztben előtte egy nagy folyómeder is, nyakon felül érő békanyálas vízzel!
10
2. fejezet Az időjárőr Karolina és Szandra együtt laktak, amint az nem is volt szokatlan a testvérek között, ráadásul annál is indokoltabb volt az együttlakásuk, mert ikerpár voltak. Mint az illik is egy ikerpárhoz, nemcsak életkoruk volt egyforma, tizenkilenc év, de teljesen egyformán is néztek ki. Másban azonban nagyon is különbözött a két lány. Vérmérsékletükben is, érdeklődési körükben is, foglalkozásukban is. Karolina történész volt, mindemellett műkedvelő filozófusnak vallotta magát. Szívesen morfondírozott majdhogynem bármi olyan kérdésen, aminek a világon semmi köze nem volt a hétköznapi élethez, sőt, valószínűleg semmi gyakorlati haszna nem volt, többnyire elvileg sem lehetett. Egyszer például a legkomolyabban azon töprengett, mi történik, ha egy abszolút tökéletes síkra ráhelyeznének egy abszolút tökéletes gömböt, és feltételezzük hogy a sík is és a gömb is ugyanolyan anyagból van! Testvére, Szandra, eleinte nem is értette, mi van ezen töprengeni való. – Ott lesz a síkon a gömb, na és akkor mi van? – kérdezte. – Na de gondolj csak bele, ha tényleg abszolút tökéletes a gömb is meg a sík is, akkor csak egyetlenegy pontban érintkezhetnek egymással, s ez a pont ráadásul végtelenül piciny! – Na és? – értetlenkedett Szandra még mindig. – Jaj hogy lehetsz ilyen buta, hát elfeledted volna már a fizikaleckéket?! A nyomás nem más mint a nyomóerő osztva a nyomott felülettel! Na de teljesen mindegy hogy mekkora a gömb súlya, ha a nyomott felület nagysága nulla, mint ez esetben, hiszen egy végtelenül piciny pontról van szó, akkor a nyomóerő végtelenné válik, mert bármi számot osszunk is el nullával, a hányados végtelen! Tehát ez esetben végtelen nagy lesz a nyomás! Látod már, milyen érdekes is ez, az abszolút tökéletességből következik a végtelenség! A kettőnek köze van egymáshoz! S eddig a filozófusok azt bizonygatták hogy a tökéletességet csak a végtelenségben találhatjuk meg, például úgy hogy végtelen sok idő múlva érjük el, de én most bebizonyítottam hogy ez fordítva is igaz, hogy a tökéletesség feltételezéséből is el lehet jutni a végtelenséghez! Szerintem ez nagy jelentőségű felfedezés! – Nyavalyát az, megmondom én neked mi történik: a nyomás nem lesz végtelen nagy, mert az történik, hogy a gömb súlya benyomja a síkodat annyira, de még a gömb alját is, hogy az érintkezési felület máris nem lesz végtelenül kicsiny! Biztos nagyon pici lesz, de nem végtelenül kicsiny, lesz mérhető területe, és pont akkora, hogy az ebből meg a gömb súlyából kiszámított nyomás egyensúlyban legyen a síklap és a gömb rugalmasságából fakadó ellenerővel! – Hogyne, ezt én is tudom, csakhogy megfeledkezel róla, hogy amit te mondasz, az a mi megszokott, tökéletlen világunkra vonatkozik! Hiszen mit is mondtál, hogy a síklap illetve a gömb benyomódik! Na de hát amint benyomódik, a sík máris nem lesz sík, és a gömb sem gömb, vagyis elvesztenék a tökéletességüket! Csakhogy én azt mondtam neked hogy tökéletes síkról beszéltem és tökéletes gömbről, márpedig hogy is lehetne valami tökéletes, ha képes a torzulásra! A tökéletes dolgok jellemzője a megváltoztathatatlanság! Vagyis feltételezhető épp ezért, hogy e sík és e gömb abszolút kemény is, tehát nem tudnak benyomódni! S akkor máris ott van a végtelen nagy nyomás!
11
– Hát ezen rágódni tökhülyeség, de legyen neked: ott a végtelen nagy nyomás! Mit akarsz ebből kihozni? – Azt, hogy egy nyomóerő csak akkor végtelen nagy, ha nincs nála nagyobb! De mi a végtelen nagy erő jellemzője?! Nyilván az, hogy minden akadályt képes legyőzni! Tehát azt az akadályt is, ami most elébe áll: a síklap illetve a gömb keménységét! Na de ha legyőzi, akkor azok nem végtelenül kemények! – Tehát ellentmondásra jutottál, ez is bizonyítja, hogy értelmetlenségen rágódol! – Nem, ez azt bizonyítja hogy a végtelenségek és a tökéletességek egyensúlyban tartják egymást! Ellenben most gondolj bele, az előbb felvázolt helyzet akkor is fennáll, ha a gömb mondjuk egy kilós, és akkor is ha egymillió tonnás! Sőt, ha végtelenül kicsiny a súlya, de még nem nulla, akkor is! Mindegyikből következik a végtelen nagy nyomóerő! Tehát a végtelenség a véges bármelyik értékéből következik, te nem találod ezt módfelett érdekesnek?! – Nem. – mondta neki a testvére, és ott hagyta. Azon nem kell csodálkozni, hogy a testvérpár olyan neveket viselt, mint a Karolina és a Szandra. Nem sokkal azután ugyanis, hogy Gór elküldetett a jövőbe, rohamosan kezdtek mindent szabványosítani a Földön, s e sors várt a nevekre is. Listát készítettek arról, hogy a gyerekeknek egyáltalán milyen nevek adhatóak. De mert eddigre már követelménnyé vált a férfiak és nők egyenjogúsága, emiatt megreformálták a naptárat is, és minden naphoz két, illetve néha több nevet rendeltek hozzá, de mindig páros számút: fele férfi, fele női név volt. És csakis és egyedül csak azok a nevek maradtak meg a férfi- és női nevek közül is, amelyeknek volt megfelelőjük az ellenkező nem nevei közt! Efféle listát kaptak hát, ilyen párosításokat: Alex Alexander Anton Ágost András Aurél Bálint Bernát Cecil Donát Emil Erik Ernő Ferenc Félix Gábor György Gyula Henrik István János József Károly Kelemen Kornél
Alexia Alexandra Antónia Auguszta Andrea Aurélia Valentina Bernadett Cecília Donatella Emília Erika Ernesztina Francseszka Felícia Gabriella Georgina Júlia Henrietta Stefánia Johanna Jozefa Karolina Klementina Kornélia 12
Krisztián Lajos Leon Leó Lőrinc Marcell Máriusz Márton Miklós Pál Péter Sándor Tódor Viktor Vilmos
Krisztina Lujza Leánia Leonóra Laura Marcella Mária Márta Nikoletta Paula Petra Szandra Teodóra Viktória Vilma
És így tovább, mert ez természetesen nem volt a teljes lista. És nemcsak a magyar nép neveit vették be a névlistába, hanem más nemzetek neveiből is kerültek be oda nevek, de csakis azok, amiknek megvolt úgy a férfi, mint a női változata. Mert tiszteljük az egyenjogúság eszméjét! Némely esetben egyszerűen megfeleltettek egymásnak olyan férfi és női neveket, amelyeknek csak kissé hasonló volt a hangalakja, de valójában etimológiailag nem voltak régebben egymás párjai, és nem is jelentették eredetileg ugyanazt, így lett a Tamás férfinév női párja ebben a párosításban a Tamara. Azóta nem szabadott más neveket adni a gyermekeknek. S e rendszer nem változott, bár azóta eltelt majdnem hatezer év! Gór neve nem került be a sztenderd nevek közé. Szandra és Karolina nevein tehát nem kell csodálkozni, e nevek egyszerűen a mélységes hagyománytisztelet számlájára írandók. Az már azonban magyarázatra szorulna, hogy Karolina ikertestvére miért volt annyira érdektelen aziránt, ami hevesen érdekelte a testvérét! Magyarázatra szorulna, de nincs rá magyarázat. Annyi bizonyos azonban, hogy nemcsak ebben volt nagyon más. Már a foglalkozása is más volt. Cseppet sem volt történész, de még holmi rokon szakmát sem űzött, nem volt például régész vagy mitológiakutató. Nem, ő ugyanis időjárőr volt! Ez nem jelentette azt, hogy ide-oda császkált volna az időben valami időgéppel. Soha el nem hagyta a saját korát, még csak nem is volt időgépe. Sőt, kifejezetten utált minden időutazást és időutast. De ez nagyon helyes is, mert Szandra munkája épp az volt, hogy minél gyorsabban és minél alaposabban megsemmisítse a jelenükben felbukkanó időutasokat! Ők ketten nem tartoztak a szegények közé, nem kellett nyomorogniuk, ami igen nehéz lett volna, tekintettel rá hogy a Földön akkoriban nem is voltak olyanok hogy szegények, tehát olyan sem hogy nyomor. Hogy is lett volna nyomor, amikor akkora jólétben éltek, hogy senkinek sem kellett dolgoznia! Lehetett dolgozni, de mert ez a munka nem volt kötelező, emiatt inkább a hobbi, mint a munka név illett e tevékenységre. Annyira nem volt kötelező a munka, hogy még az sem volt kötelező, hogy bárki akár csak meg is tanuljon valami hasznos foglalkozást! Még az sem volt kötelező, hogy valaki egyáltalán iskolába járjon, s legalább olvasni megtanuljon. Ennek ellenére a legtöbben megtanultak olvasni, de korántsem min13
denki: a lakosság nagyjából 25%-a analfabéta volt. Mert hát minek is nagy fáradsággal olvasni, amikor van ezen kívül is számos szórakozási lehetőség! Ám az olvasni tudó 75%-ból is csak nagyjából ezeknek az egyharmada tudott nemcsak olvasni, de írni is. Ez ugyanis még feleslegesebb. Minek is a betűket lekörmölni, amikor egyszerűbb bebillentyűzni! De még ez az utóbbi is jórészt felesleges tudomány, mert amit az ember közölni akar, arra való a szája, vagy nem?! Mindenesetre Karolina is és Szandra is tudott nemcsak olvasni, de írni is, és volt fontos, megbecsült szakmájuk. A történészeket megbecsülték ekkoriban a Földön, de még náluk is sokkal jobban az időjárőröket. Ők tehát nemcsak nem nyomorogtak, de még csak nem is úgy éltek mint a középosztály, az átlagember: kifejezetten nagy jómódban, luxusban teltek a napjaik, náluk nagyobb jólétben csak a társadalom néhány csúcsvezetője tengette a napjait, akik azonban olyan elfoglaltak voltak, hogy látni is alig lehetett őket, vagyis nagyon is megfizettek a jólétért temérdek munkával. A legnagyobb luxusban természetesen a királynő élt, s ő volt a legelfoglaltabb is. Karolina és Szandra jólétét már az is érzékelteti, hogy egyáltalán volt televíziójuk. Ez ugyanis nem adatott meg a legtöbb embernek. Volt számítógépük is, ami bár olyasmi volt amihez hozzájuthatott volna bárki, ám elenyészően kevesen igényelték. Joggal merül fel a kérdés, ugyan miért nincs mindenkinek tévéje amikor lehet számítógépe, holott a tévé sem kerülhet többe, mint a számítógép? Nos, ennek nem pénzbeli okai voltak, már amiatt sem, mert minden ingyen volt, nem is ismerték a pénzt. Bárki bármit megkaphatott ingyen, amihez jogosult volt. Ám úgy vélték, a számítógép nem árt senkinek sem, a tévé azonban nagyon is, tudniillik ártalmas a sugárzása, ezenfelül a mozgóképek nézegetése elszegényíti a fantáziát! Továbbá, nem is egészséges dolog így szórakozni, mert ha kalandfilmet néz, csak felkorbácsolódnak az agresszív ösztönei, ha horrort néz, megijed, ha meg valami természetfilmet, az vágyat ébreszt benne a táj után, oda akar menni, és a turisták áradata szétrombolja az ottani finoman szabályozott ökológiai rendszert. Emiatt nem is voltak filmek Karolina és Szandra századában. A tévét kizárólag különböző hasznos tudnivalók közlésére használták, például hírműsorok közlésére, meg például szakácsműsorok sugárzására, a szakácskodás ugyanis óriási divat volt náluk, majdnem bármelyikük megállta volna a helyét Gór korában egy nagyonsokcsillagos szálloda mesterszakácsaként is. Talán ennek is köszönhető, hogy ebben a korban az egyetlen igazán komoly veszélyt a népességre az elhízás jelentette. Úgy nagyjából tizenhat évig nem sok baj volt senkinek sem a súlyával, néhány kivétel akadt csak, de huszonötéves korában már szinte mindenki elkezdett pocakosodni, és harmincévesen az átlagember bizony a százhatvan kilót is elérte! Ekkora súllyal terhelten természetesen nemhogy dolgozni nem lehetett de még a mindennapi élet, önmaguk ellátása is óriási nehézséget okozott. Holott az elhízás nem állt meg itt, és aki tovább élt, az egyre csak kövéredett még akkor is ha igyekezett keveset enni, s ha valaki megélte a harmincöt évet, akkor a súlya okvetlenül kétszáz kiló fölé kúszott, elérve néha még a háromszáz kilót is! Na és hát az aki ennyit nyom, annak a számára már nemhogy a mozgás nehéz, de még a lélegzés is. Többnyire úgy haltak meg, hogy megfulladtak, ahogy mondani szokták: belefulladtak a saját zsírjukba. És hát a fuldoklás nem kellemes halál, emiatt szinte mindenki azt választotta, hogy elhívta a Halálkoptert, ami egy fekete színű helikopter volt, ez egy megfelelő teherbírású daruval volt felszerelve, mely beemelte a gépbe a pácienst, s elszállította a megszüntető központba, ahol fájdalommentesen véget vetettek a szenvedéseinek. 14
A szenvedések ugyanis nemcsak a nehéz lélegzésből álltak. De hát egy ekkora hájtömeg még arra sem képes, hogy tisztálkodjék, és nem lehet ott a népesség minden tagja mellett egy fiatalabb, hogy takarítsa utána az ürüléket! De ha megteszi is, hát akkor is: aki ennyire kövér, az még ülve sem tud lehajolni a saját lábáig, hogy legalább azt megvakarja, ha viszket! Márpedig a viszketés iszonyú kínszenvedés! Az első néhány viszketőroham után szokták általában a halálkoptert hívni a kövérek, akiket a társadalom csak úgy nevezett, hogy „dagik”. Azt persze mindenki tudta, hogy idővel ő maga is okvetlenül dagivá lesz. Igaz, voltak akik elkerülték ezt a sorsot, de ezek nem voltak többen mint a népesség egymilliomod része. Tehát lehettek úgy talán kéttucatnyian az egész bolygón. A Föld népessége ezidőtájt ugyanis mindössze húszmillió főből állt. A megoldást természetesen bolygószerte lázasan keresték, de nehéz dolga volt annak a néhány írástudó embernek, akik a biológia tudományának művelésére adták a fejüket. Ugyanis épp mire úgy nagyjából megtanulták volna legalább mindazt, ami tudással az előző nemzedék rendelkezett, addigra már ők maguk is olyan kövérek lettek, hogy érdemi kutatást nemigen folytathattak. Különben olyan nagyon lázasan azért mégsem keresték a baj okát és gyógyítását. A legtöbben elfogadták, hogy valamivel fizetni is kell a nagy jólétért. Végül is azt mindenki tudja, hogy őseik, akik még nagyon barbárok voltak sokezer évvel ezelőtt, azok nem így éltek! Először is, akkor nemcsak az dolgozott aki akart, hanem mindenkinek muszáj volt nemszeretem munkát végezni, néha még éjszaka is! És nem is éltek annyi ideig mint ők, mert meghaltak már hétnyolc éves korukban, sokszor már jóval előbb! Igaz, a történészek úgy mondják hogy akkoriban az emberek hatvan-hetven évesnek mondták magukat, néha még többnek is, de hát ez csak amiatt volt, mert akkoriban nem azt az időt mondták évnek mint manapság, hanem úgynevezett holdévekben számoltak, tehát amit akkor évnek neveztek, az valójában csak egy hónap volt! Na és még ezen hét-nyolc éves életkort is – ami a maximális életkoruk volt, mert többnyire csak öt-hat évig éltek! – de még ezt is úgy töltötték el, hogy gyorsan felcseperedtek, úgy nagyjából másfél év alatt, szegényeknek tehát gyermekkoruk alig is volt, azután következett a középkorúság, és végül hosszú hanyatlás, amit ők öregkornak hívtak! Manapság ugyan mindenki elhízik, de épp emiatt az öregség megannyi szánalmas, borzalmas tünete nem kínoz senkit sem! Na és hát mert eszerint őseik aktív, tevékeny felnőttek legfeljebb három éven át lehettek, emiatt teljesen érthető, hogy oly ostobák voltak. Hiszen mit is lehet megtanulni ilyen röpke kis idő alatt! Kész csoda, hogy egyáltalán kifejleszthették a modern civilizációt! Ők, késői utódaik, lám, mennyivel jobban élnek! Jelentősen kitolták az átlagéletkort, megszüntették az öregséget, lényegében egész életükben fiatalos külsejűek... igen, hát az elhízás nagyon kellemetlen, de valamiben mégis meg kell halni, másképp túlnépesedne a Föld, és mire az elhízás bekövetkezik, már ötször annyit éltek mint a régi emberek! Különben is: nem véletlen hogy épp elhízásba halnak bele, ez is bizonyíték a jólétükre, hiszen köztudomású, hogy a régiek gyakorta egyszerűen éhen haltak! Annál meg csak jobb elhízni! Igen, talán nem is baj hogy híznak, nagyobb baj lenne ha hirtelen nem lenne mitől elhízni! Mindez tehát nem túlságosan izgatta az emberek fantáziáját. A kevés kivétel közé tartozott azonban Karolina.
15
Hogy Karolina mennyire másképp gondolkozott mint ami akkoriban átlagos, vagy akár csak illendő volt, arra jó példa volt az élveztetőgéphez való viszonya. Az élveztetőgép természetesen nem volt más, mint egy olyan masina, ami szintén ingyen járt minden polgárnak, azoknak is akik soha semmit sem dolgoztak, és ezt a polgárok használták is legalább olyan gyakran, mint amennyit Gór korában egy átlagember a tévét nézte. Az élveztetőgép olyan gép volt, amibe bele kellett feküdjön a nő (vagy a férfi, külön gép volt ugyanis mindegyik nem számára) és e gép csiklandozta, simogatta, szívogatta a mellét, férfiaknál a péniszt is, illetve nő esetében egy alkalmas méretű gumipéniszt mozgatott a hüvelyben, de a csikló és az úgynevezett „G-pont” ingerléséről sem feledkezett meg, sőt, azok számára akik ezt igényelték, még anális élvezetet is nyújtott. És ez még sokkal jobb volt annál is mintha ezt egy akár mégoly kitartó és türelmes emberi szerető is tenné, mert nemcsak fizikailag stimulálta az idegvégződéseket, de enyhe elektromos stimulációt is alkalmazott, s így hihetetlenül fel tudta korbácsolni a kéjérzést. Különben meg nők esetében így ment végbe a megtermékenyülés is, elég volt egy alkalmatos kapcsolót átbillenteni, mire a gép elektronikusan rendelt a Központi Spermaelosztóból egy ondókapszulát, azt a minden házba eljutó csőposta elküldte neki, s e kapszulát az élvezet legmegfelelőbb pillanatában belerakta a hüvelybe. A megtermékenyülés garantált volt. Az ondót meg úgy szedte le, hogy amikor valamely élveztetőgépben élvező férfi elélvezett, akkor a spermát összegyűjtötte, és elküldte a csőpostán át a spermaelosztóba. Amikor tizenkétévesen nagykorú lett, akkortájt természetesen Karolina is kipróbálta az élveztetőgépet, nem is egyszer, és nem tagadható hogy nagyon tetszett neki. Később azonban csak járkált körülötte tűnődő arccal, és mind ritkábban használta; végül teljesen le is szokott róla. Ráadásul még csak gyermeket sem szült eddig, holott gyermeket szülni az ő társadalmában a nők úgy tizennégy és tizenhat év között szoktak, legalábbis első gyermeküket akkor szülik meg. Néha már előbb is, alighogy nagykorúak lettek. Szandra már szült háromszor is, és nem értette testvére viselkedését. – Mi bajod van neked? – kérdezte. – Hát csak az, hogy te ugye mindig azzal zrikálsz engem, hogy én olyan dolgokon rágódom, aminek semmi köze a valósághoz, na hát tudd meg hogy ez nem is így van, mert épp az jár az eszemben jóideje, hogy amikor az élveztetőgépet használjuk, akkor épp hogy nem a valósággal foglalkozunk! Ez ugyanis csak műgyönyör. A valódi az lenne, ha mint réges-régen, egy másik ember karjaiban élveznénk! – Pfuj! – sápadt el az undortól Szandra, és majdnem elokádta magát. – Van neked fogalmad róla, hogy mit beszélsz?! Hiszen akkor érintkezni kéne vele, a pofánkba lihegne, talán a nyála is elcsordulna élvezet közben, egyenesen bele a szájunkba, és természetesen állandóan csak ügyetlenkedne, nem dugna olyan soká, mint az kéne az elélvezésünkhöz, hiszen köztudomású hogy a férfiak előbb mennek el, nem is tudna olyan alaposan kielégíteni másképp sem, mert csak két keze van és nem ötven manipulátora mint az élveztetőgépnek, nem csikizné közben például a talpunkat... – Ne is folytasd, Szandra, ezt én is tudom! Eszem ágában sincs vitatni, hogy az élveztetőgép nagyobb élvezetet okoz. – Hát akkor?! – Az élvezet nagyobb ugyan, de akkor is csak műgyönyör. Szerintem társadalmunknak már régóta az a baja, de évezredek óta ám, hogy nem a valóságban él, hanem belefeledkezett egy fantáziavilágba.
16
– Ez nem igaz! De meg ha igaz volna, az sem érdekelne, mert miért is lenne ez baj, ha megtehetjük! – Azért baj ez, mert nem tehetjük meg. Ugyanis még ez a fantáziavilág is egyre rosszabbul működik, ami nem is csoda, mert egyre kevesebben értenek a működtetéséhez. – Mesebeszéd, vannak szakemberek, én is ilyen szakember vagyok... – Nem vagy az. – Na ne viccelj, tudod hogy hány időutast öltem már meg?! – Akkor sem vagy szakember. Annyit tudsz csak, hogy képes vagy kezelni a helikoptered berendezéseit. Fel tudod tölteni üzemanyaggal, tudsz vele repülni, és értesz a fegyvereihez is. Ennyi, nem több. Már például a múltkor is, amikor valamiért elromlott a fedélzeti rádió, mit sem tudtál kezdeni vele, le kellett cserélni az egész helikoptert! De ugyanez lenne, ha a motor krepálna be! – Na és?! Mit érdekel ez engem, harcos vagyok, nem műszerész! – Nem vagy harcos sem. Addig tudsz jól küzdeni az időutasok ellen, amíg benne ülsz a helikopterben. Amint közelharcra kerülne a sor, máris alulmaradnál. – De nem kerül sor közelharcra. Soha még csak le sem szálltam a helikopterrel a közelükben. Miért is tenném! Nem vagyok hülye! – Azt nem is mondtam. Csak arra akarok kilyukadni, hogy szerintem szakembernek az mondhatja magát, aki nem csupán felhasználja a tárgyakat, de ért a javításukhoz is! Mert aki nem ért ahhoz, annak fogalma sincs arról, miként is szolgálja őt az a tárgy, mi történik benne, szóval nem ismeri azt igazán! – De vannak mások akik ismerik azt. Nekik az a dolguk, az előállítás, nekem ez, a használat. Mi a baj? – Nagyon kevesen lehetnek az én fogalmaim szerinti szakemberek, ez a baj. Nagyon-nagyon kevesen. – Ez sem baj, ha elegen vannak. – Én attól félek, hogy annyira kevesen vannak, hogy talán az egész Földön csak egyetlenegy olyan hely van, például, ahol mondjuk a te helikopteredet megjavítják! És most tegyük fel lepotyog rá az űrből egy meteorit. A központnak vége. Aránylag nem történt volna nagy baj, újjáépíthetnénk – de nem lesz újjáépítve, mert a központtal együtt pusztultak az ott dolgozók, akik értik, miként kéne azt újjáépíteni! De ha csudamód építünk is másik helikopterjavító bázist, senki nem tudná, miként is javítsa meg a helikoptert az ottani alkatrészekkel, mert akik tudták, s akik csak néhány tucatnyian lehetnek, mind meghaltak! – Rémeket látsz, Karolina! – Nem látok rémeket. Szörnyű bizonyítékot kaptam épp a napokban erre, ugyan nem a helikopterrel kapcsolatban, de ez csak annál rosszabb, és tulajdonképpen épp ez az oka annak, hogy nem használom az élveztetőgépet! – Na, halljuk végre! – Lehet hogy nem tudod, Szandra, de én mint történész tudom, hogy az egész élveztetőgépet eredetileg nem amiatt találták ki, hogy nekünk élvezetet okozzon. Amiatt hozták létre, hogy mindenki a legmegfelelőbb genetikájú gyermeket nemzze. Vagyis amikor meg akar foganni egy nő, akkor olyan spermát küldenek neki, ami a leginkább illeszkedik a nő génláncához, s 17
így a nő nagy valószínűséggel olyan gyermeket szül, amely a lehető legelőnyösebb, aki csak telik tőle! – Ezt még én is tudom! Ez még most is így van! – Azt te csak hiszed! De folytatom. Szóval az élveztetőgép csak amiatt lett élveztető, és nem csupán teherbe ejtő, hogy mindenki szívesebben egyesüljön a géppel, és így attól foganjon gyermeket, mert ez jobb lesz az egész társadalomnak, mintha véletlenszerű a nő nemi partnere, akkor ugyanis nem lenne garantált a legkiválóbb utód! Na de most mondd meg nekem Szandra, ugyan mi a garancia arra hogy valóban a megfelelő spermát küldi nekünk a gép?! – Mi, mi, hát nyilván az, hogy mielőtt elküldik, azt alaposan megvizsgálják a Spermabankban! – Tegyük fel, hogy megvizsgálják. Én ugyan már ebben sem vagyok biztos, de tegyük fel. Csakhogy ez még csupán a sperma! Minket nőket ugyan ki vizsgál?! – Na de hát minden egyes csecsemőt alaposan megvizsgálnak a doktorok amikor megszületik! Még genetikai mintát is vesznek tőle, pontosan tudják, hogy milyen a nő génkészlete, tehát tudják, hogy amikor majd sok évvel később a nő gyermeket akar, akkor milyen spermát küldjenek neki! – Igen, egy darabig én is ezt hittem. Csakhogy a múltkor amikor nem voltál itt, mert megint valami időutast kergettél, akkor átjött hozzám az egyik barátnőm, és sokáig maradt, késő volt már, nem akart hazamenni, itt aludt. Na és hát unatkoztunk, s ő bebújt az élveztetőgépünkbe. És azt mondta ha már élvez, hát egy füst alatt meg is fogan, és beállította a kapcsolót, kapott is ondókapszulát, meg is fogant annak rendje és módja szerint! Csakhogy a gép előtte nem kért ám olyasmit hogy a nő neve, például... – Még szép, nincs is felkészítve rá hogy nevet kérjen! – nevetett Szandra. – Ugye?! És nem végzett az genetikai vizsgálatot a barátnőmön, nem is lenne képes rá! Tehát a barátnőm biztos hogy nem olyan spermát kapott ami hozzá illeszkedik a legjobban, hanem csak egy akármilyen spermát! – Biztos vagyok én is ebben – tűnődött el Szandra – de csak amiatt mert másnak a gépén fogant meg! – Lehet. Csakhogy ez igen gyakori, sőt, majdhogynem ez az általános! Tudod te is, hogy szinte sport már, hogy összejönnek nagy embercsoportok, és versenyeket rendeznek, hogy melyikük mennyi ideig képes az élveztetőgép alatt feküdni, meg hogy milyen erősségi fokozaton bírja el annak ingereit, és hasonlók... de ha nincs is szó versenyről, akkor is szeretünk egymáshoz járni élvezni, mert élvezzük hogy közben néznek minket, s hogy láthatjuk a másik boldog arcát közben... tehát a teherbeesések legalább fele de inkább nyolcvan százaléka nem otthon történik! És a kutya sem törődik ezzel! Semennyire sincs biztosítva, hogy a megfelelő spermát kapjuk! De ez még fordítva is igaz, mert a férfiak is gyakorta nem a maguk gépében élvezkednek, tehát a sperma úgy küldetik el, mintha az valaki másé volna! – Hm! – gondolkodott el Szandra. Majd vállat vont. – Nagy ügy! Ettől még élünk, és jól élünk! Amíg jobban él minden nemzedék mint az előző, addig nincs nagy baj! – Csakhogy én cseppet sem vagyok biztos benne, hogy jobban élünk! – Na ne baromkodj!
18
– Na de hallgass csak meg! Te tényleg elhiszed, hogy a régi emberek mindössze öt-hat évig éltek?! – Miért is ne, hiszen ezt mondják a történészek... vagyis a te szakmádbeliek! – Ezt mondják valóban, de én már régóta arra gyanakszom, hogy itt valami nagyon nem stimmel! – Ugyan miért? – Mert ennyi idő alatt beszélni is alig tanulhattak meg, nemhogy komoly gépeket készíteni! – Ne idegesíts már, erre tudod te is a választ: nem vagyunk már azonosak genetikailag a régi emberekkel, meghosszabbítottuk az életünket, s így megnyúlt a gyerekkorunk is! – Nono! Attól hogy megnyúlt a gyerekkor, ostobábbak is lettünk volna?! A régi gyerekek megtanultak beszélni tegyük fel hat hónap alatt, mi meg csak hat év alatt?! Mert ezt nem hiszem ám, mert mi értelme lett volna, hogy őseink meghosszabbítsák az életüket, de azon az áron, hogy a butaság korszakát tolják ki?! – Lehet hogy másképp nem tehettek, s ez volt az ára annak, hogy később felnőttként is tovább élhessünk! – Ezt nem tartom meggyőző magyarázatnak. – Hát akkor mi a te magyarázatod?! – kérdezte ingerülten Szandra. – Azt nem tudom, de nagyon nyugtalanít a rejtély, mert nekem olyan szörnyű gyanúm van, hogy akkor régen történt valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie! Sajnos, arról a régi korról nagyon kevés a fennmaradt feljegyzés. Annyira kevés, hogy még azt sem tudjuk, akkoriban milyen nyelveket beszéltek az emberek, csak azt tudjuk hogy sok nyelvet beszéltek, és mindegyik más volt mint a mienk! Hej de kár hogy nem maradt fenn több dokumentum! – Nem maradt fenn több, mert amikor eljött a Dolgok Egyszerűsítésének Korszaka, a DEK, akkor mindent megsemmisítettek ami felesleges! Ez volt az ára a mostani jólétnek! – Már ha ez jólét! – mondta Karolina komoran. – Mert mi van, ha azért semmisítettek meg mindent, mert őseink elkövettek egy borzasztó hibát, amit helyrehozni nem tudtak, de aminek nyomait el akarták tüntetni, talán mert szégyellték?! – Mire gondolsz? – Mi van, ha a régiek életkora igenis nem holdévben volt értendő?! – Na ne hülyíts! – Szandra, emlékeztetlek rá, hogy én vagyok a történész, és ha csak a fele is igaz annak a sok legendának ami mégis fennmaradt, akkor az mind egyszerűen nem fért volna bele egyetlen ember alig hat évnyi élettartamába! – Dehogynem, ugyanis azt nem egyetlen ember követte el, hanem ezt ez, azt meg az! És nem értem, miért hihetetlen neked a régiek rövid élete, amikor az ember végül is emlősállat, és nem is mondható hogy rövid ideig élnénk, még sokkal tovább is mint némely másik emlős, mint például a kutya meg a macska! – Szó se róla, csakhogy az ember életkorát a testméretéhez kell viszonyítani, mert általában minél nagyobb egy emlős, annál tovább él! És ha így teszünk, máris kiderül hogy nem vagyunk valami kiváltképpen hosszú életűek, mert tovább él nálunk nem is egy nagytestű emlős, a medve, a lovak, és így tovább, ráadásul ezek nem híznak el ilyen katasztrofálisan 19
azidőtájt mint mi! Akárhogy nézem is, lehetetlennek tartom a régiek hat-hét éves átlagéletkorát, de annyira, hogy egy merő hülyeségnek tartom, mert ha ez igaz lenne, akkor alig élhettek tovább mint egy patkány, vagy valami nagyobbacska másik rágcsáló! – Úgy is volt – állította Szandra – s épp emiatt szaporodtak is korlátlanul mint az egerek, mindent felfaltak, tönkretették féktelen mohóságukban a környezetet, háborúztak, s amikor mégsem, akkor olyan esztelenségekre pazarolták Földanya készleteit, mint a világűr vizslatása! – Szóval nem hiszel nekem. – mondta Karolina. – De nem ám! Megint hülyeségeken rágódsz! – Akkor fogadjunk! – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy nagyon egyszerű eldönteni, melyikünknek van igaza. – Ugyan hogyan? – Úgy, hogy amikor jön egy újabb időutas, akkor azt nem ölöd meg, hanem elfogod, és majd bezárjuk egy ketrecbe, s megfigyeljük, hogy mennyire gyorsan öregedik! Bőségesen elélünk még a veszélyes mértékű elhízásunk előtt akár tíz évig is, hiszen még nincs is nyoma rajtunk a hájnak, és ha a hivatalos történészi álláspontnak van igaza, akkor ezen időtartam alatt az időutas garantáltan meg kell haljon, de már jóval előbb is jelentős mértékben elő kell hogy bukkanjon rajta az öregedés megannyi jele! – Na hagyj a bolondságoddal, ne kábíts! – Nem értelek, miért ne tehetnéd meg?! – Nem szeghetem meg a törvényt! Én arra esküdtem fel, hogy megölöm az időutasokat! – Így is el lesz pusztítva, csak kicsit később! – Nem! Óriási a kockázat! Megszökhet, s akkor tombolni, rombolni fog! – Majd nagyon vigyázunk rá! – Nem! – De a tudomány kedvéért! – Akkor sem. A királynő jobban ért ehhez. Ő azt mondta, az időutasokat meg kell ölni, tehát ennek így kell lennie! És bárhogy vitázott is testvérével Karolina, nem bírta őt meggyőzni. Különben nem is csodálta, hogy ez nem sikerült. Az ő korukban az emberek semmiféle vallásban nem hittek, ellenben ördögképük mégis volt: az átlagember gondolataiban a Gonosz fogalmát az időutas testesítette meg. És be kell bizony vallani, hogy némi joggal! Mint történész, Karolina még az átlagembernél is jobban tudta, minek köszönhetik az időutasok a rossz hírüket. Még a réges-régi korokban történt, mégpedig – bár ezt Karolina nem tudta – nem sokkal Gór időutazása után, hogy kitudódott az időutazás lehetőségének a titka, és széleskörűen el is terjedt ez a technika. A kormány egy darabig igyekezett korlátok közé szorítani, tiltani, ellenőrizni, de hiába, mert a technika szédületes tempóban fejlődött, hamarosan kis, 8-10 kilós 20
időgépek is megjelentek a feketepiacon, aki tehát nagyon akarta, annak lehetett időgépe. Na és hát épp a tömeges elterjedés lett az oka annak hogy az állami szervek belátták, hogy felesleges is a tiltás, mert épp elegendő bizonyíték gyűlt össze hogy rájöjjenek az emberek is, hogy a történelem megvédi önmagát! Minden tíz időutasból ugyanis kilenc nem tért vissza! Hiába, a múltat nem lehet megváltoztatni! Igen ám, csakhogy az emberek nem csupán a múltba, de a jövőbe is nagy előszeretettel mentek. És kiderült, hogy a jövő, a múlttal ellentétben, bizonyos mértékig képlékeny, változtatható! S ennek az az oka, hogy bizonyos értelemben még nincs! Még az sem volt igaz, amit Górnak mondott a levetkőztetője, hogy rövid időtartamra nem lehet időutazni. Nagyon is lehetett, mindössze szigorú szabályai voltak, melyeket azonban csak jóval később fedeztek fel. Hogy egy adott időutazás rövid időtartamra előre lehetséges volt-e, az lényegében attól függött, milyen szándékkal utazott az időben az illető! Pontosabban, a dolog bonyolultabb volt. Mert volt ám olyan törvény is, hogy a jövőt nem lehet megváltoztatni! Ez a következőt jelentette: ha X elmegy a jövőbe, és ott csinál valamit, mondjuk megöl egy embert, Y-t, majd visszajön a jelenbe, akkor ő meghatározta a jövő egy pontját, előre megírta annak a történelmét, úgy, hogy abba a történelembe bekerült Y halála. Na már most tegyük fel hogy múlik az idő, elérkezik az a nap amikor Y-nak meg kell halnia. Igen ám, de közben X számára elmúlt jópár év, és lelkiismeretfurdalása támadt! Elhatározza hogy megakadályozza hogy ifjúkori önmaga megölje Y-t! Nos, ez nem fog sikerülni neki, valószínűleg belehal a próbálkozásba, holott ő most nem időutas! Rafinált dolog volt tehát az időutazás. Cifrák a törvényei. Mindenesetre egy bizonyos: a legtöbben cseppet sem tudományos kíváncsiságból utazgattak a jövőbe, és nem is okvetlenül jószándéktól eltelve! Elterjedt például az alvilág tagjai közt egy különös fenyegetés, így szólt: „Te már halott vagy, csak még nem tudsz róla”! Ez a következőt jelentette: Tegyük fel, van egy ellenségem, vagy bárki, akinek nem tetszik a pofája. Akár lehet például egy csinos nő is, aki nem akar velem ágyba bújni, vagy valaha a feleségem volt, de elvált tőlem, holott én nem akartam ezt... no és mindegy miért, de szeretnék ártani neki. Szívesen megölném. Nem is lenne nehéz, nem védik testőrök, de félek hogy elkapnak, hiszen mindenki azonnal rám gyanakodna, tudják hogy haragszom az illetőre! Hiába lenne könnyű megölni, ha utána elkapnak a zsaruk! A múltba nem mehetek vissza hogy megöljem, hiszen a történelem megvédi önmagát. Igen ám, de mehetek előre a jövőbe! Elmegyek előre mondjuk egy hetet vagy egy hónapot, s megölöm akkor az illetőt, majd, mielőtt még elkapnának, gyorsan visszajövök a múltba. Senki sem lát semmit, csak egy álarcos alakot, aki előkap egy pisztolyt és lő, majd beszalad egy sikátorba, s amikor valaki utánamegy, már ha lesz épp egy olyan bátor valaki a környéken, már semmit sem talál ott, mert visszamentem a saját koromba. Az én koromban senki sem keres engem gyilkosként, hogy is keresne, amikor az ellenségem akkor még javában él! Élek én is, telnek-múlnak a napok, elérkezik a gyilkosság napja. Előre tudom, melyik ez a nap. Csakhogy én most nem gyilkolok, miért is tenném, tudom hogy a manusz meg fog halni, de azt nem a mostani énem öli meg, hanem az egy héttel korábbi, tehát az, aki a jelen pillanathoz képest a múltból bukkan elő! Én magam azonban előrelátóan teszek róla hogy a gyilkosság idejében olyan helyen tartózkodjam, ahol rengeteg ember láthat, ha az például déli tizenkettőkor esedékes, akkor legjobb ha épp egy zsúfolt fogadás kellős közepén vagyok! S így amikor jönnek a zsaruk hogy igazoljak alibit a gyilkosság idejére, akkor ezt gond nélkül megtehetem, rengetegen tanúsítják hogy fizikai lehetetlenség hogy én akkortájt gyilkoltam volna, hiszen végig a szemük előtt voltam! 21
Igen komor fenyegetésszámba ment tehát az, hogy „Te már halott vagy csak még nem tudsz róla”, mert ez azt jelentette, hogy „én már megöltelek téged sikeresen valamikor a jövőben”! Az is igaz persze, hogy ezzel fenyegetőzni is veszélyes volt. Még akkor is ha nem otromba tréfából mondták, hanem nagyon is komolyan. Mert az semmit sem jelentett hogy megölte X az ellenfelét, Y-t a jövőben: attól Y, akinek eldicsekszik ezzel, most még él. És nem is volt ritkaság, hogy erre Y azt csinálta, hogy ő is elment a jövőbe, s ő meg X-et ölte meg gyorsan, bosszúból! És így mindketten meghaltak a másik kezétől, amikor eljött ennek az ideje, mindegyik meg tudta ölni a másikat, holott addigra már jómaga is halott volt! Efféle események miatt jelentősen megfogyatkozott a népesség. És ez ellen nem sok mindent lehetett tenni. A múltból rendszeresen felbukkanó gyilkosokat a rendőrség nem tudta elkapni, mert olyan gyorsan visszamentek az időben. Előfordult olyan eset is, hogy egy elnök kocsija előtt hirtelen előbukkant a múltból egy időutas, a vállán bazukával, abból belelőtt az elnök kocsijába egy páncéltörő gránátot, majd azon nyomban eltűnt onnan: visszament a múltba! Hogy kaphatnának el egy efféle merénylőt?! A saját korában meg még lehetetlenebb elkapni valakit. Hiszen ha akár tömeggyilkos vagyok is, ha akár atombombával elpusztítottam egy egész várost is a jövőben, de ezt most senki sem tudhatja rólam! Ha nem mondom meg a magam jószántából, ugyan ki találhatja ki rólam?! A dolog kezdett teljesen kibírhatatlan lenni. Ahogy szaporodtak a mind olcsóbb és könnyebb időgépek, úgy mind többen gondolták úgy, hogy különösebb kockázat nélkül bosszút állhatnak ellenségeiken vagy vélt ellenségeiken, vagy egyszerűen vetélytársaikon. Nem is egy esetben például csak azért feküdtek le nők férfiakkal, mert azok megfenyegették őket, hogy ha nem teszik, akkor azonnal megnyomják a náluk levő időgép gombját, most rögvest elmennek vele a jövőbe néhány napot, s ott megölik a lányt. Aztán persze volt olyan is, hogy a lány lefeküdt ugyan a férfival a fenyegetés hatására, de amint hazament, ő maga szállt be egy időgépbe, s elment a jövőbe, hogy ott végezzen a fickóval... Senki nem érezhette biztonságban magát. Diákok akik rossz jegyet kaptak, elmentek előre a jövőbe, megölni a tanárukat. Gyermekek utaztak az időben előre néhány hónapot hogy megöljék a szüleiket és hamarabb örököljenek. A szerelmi gyilkosságok is napirenden voltak. De még rendőrök is utaztak az időben előre csak azért, hogy a nekik sok bosszúságot okozó ügyvédeket megöljék, akik rendszeresen felmentetik a rosszfiúkat. S ráadásul a politikusi pálya is hamarosan garantáltan életveszélyes pályává vált. Hogyisne, ott időutazás nélkül is elég gyakori a véres leszámolás! De a perverzek is előszeretettel utaztak a jövőbe, hogy annak a gyermekeit erőszakolják meg, csonkítsák meg, öljék meg. Tolvajok a jövő bankjaiból akartak pénzt és nemesfémet lopni. Konkurrens cégek a jövőben akarták felrobbantani a másik cég szállítmányait és gyárait... végtelen volt az időbűnözés lehetősége és az emberek fantáziája! Új bűnügyi fogalmak születtek: kronoperverzió, kronoszatír, kronotolvaj, sőt, kronokurva és kronostrici! Kronokurva az a nő volt aki a jövőbe azért megy, hogy ott kurvaként sok pénzt keressen, majd a saját korába visszatérve tisztességes nőként jól éljen a tisztességtelen pénzből. Kronostrici pedig az a férfi volt, aki a jövőbe azért megy, hogy onnan nőt raboljon, akit a múltban kényszerít üzletszerű kéjelgésre. Ez jóval veszélytelenebb ugyanis a stricinek, mert a jövő leányát senki nem keresi még a strici saját korában! De a szerencsejátékoknak is bealkonyult. Hiszen elég ha előre utazom egy hetet, megtudakolom az akkori nyerő lottószámokat, megjegyzem ezeket, majd visszautazom a saját koromba, várok amíg eljön az a bizonyos hét, és megteszem a nyerő számokat egy
22
szelvényen! De a lóversenyre is igaz volt ez és minden fogadós sportra. Elég volt megtudni előre a nyertes ló vagy akármi nevét. Az adóhatóság is sérelmezte e módszert, befellegzett ugyanis az örökösödési illetéknek. Élelmes emberek azt ugyanis könnyen kikerülték: eladták, pénzzé tették mindenüket, haláluk előtt elmentek a jövőbe néhány évvel előre, olyan időpontba amikor ők már garantáltan nem élnek, felbukkantak a fiaik előtt, és átadták nekik készpénzben a teljes családi vagyont, kikerülve így az örökség után fizetendő nem csekély adó lerovását! Feje tetejére volt tehát állva az egész gazdaság. Nem is lehetett ennek más következménye, mint hogy az egész világ minden fizikusa lázasan kereste a megoldást, miként lehetne a jelent elszigetelni a múlttól, hogy ne lehessen eljönnie a múltból senkinek sem a jelenbe! Erre ugyan nem találtak módszert, de azt elérték, hogy konstruáltak olyan speciális érzékelőket, melyek néhány kilométeres körzetben megbízhatóan jelzik, ha a hatósugáron belül felbukkan a múltból egy időutas. No és amint ezt megalkották, meg is született a törvény: a jelen a jelenleg élőké! Halál minden időutasra! Ezután igen sűrű időutazás-jelző hálózatot építettek ki, kialakították az Időrendőrséget, s tagjainak, az időjárőröknek semmi más dolguk nem volt, mint hogy amint jelez egy érzékelő, azonnal a helyszínre siessenek, s elkapják, megsemmisítsék az időutast a jelen biztonsága érdekében, még mielőtt valami disznóságot elkövetne! S ez azóta is így volt. Az időutazások ettől kezdve egyre ritkábbak lettek, de tulajdonképpen Karolina és Szandra koráig sem maradtak abba, mert mindig akadtak néhányan, akik igyekeztek kifogni az időjárőrökön, bár többnyire sikertelenül. Igaz, annyira késői korba mint Karolina korszaka, csak kevés időutas igyekezett, és inkább valóban csak tudományos kíváncsiságból, de azért akadtak még ekkor is időutasok, és ezekre is ugyanaz a sors várt mint a korábbiakra: az azonnali megsemmisítés. Az időutasok elleni másik védekezési módszer pedig az volt, hogy a kormány teljeskörűen betiltott mindenfajta időutazást, de annyira, hogy nemcsak azokat sújtotta halálbüntetéssel, akik időutaztak, de azokat is, akik akár csak rendelkeztek is időgéppel, vagy ezt el akarták adni, sőt, még azokat is halálbüntetés fenyegette akik az időgépek gyártására vonatkozó információt birtokolták! A kormány igyekezett az időutazásra vonatkozó minden tudományos ismeret örök megsemmisítésére, hogy mégegyszer ilyen baj ne történhessen. Ez végül sikerült is neki, annyira, hogy nemhogy Karolina és Szandra korában, de már évezredekkel előttük sem tudta senki, hogy is kell időgépet készíteni. De ezt senki nem is bánta. Azon a bizonyos, sorsdöntő napon Karolina váratlanul telefont kapott, méghozzá nem is nagyon messziről: a szomszédból szóltak át hozzá. Tekintve hogy akkoriban már minden ingyen volt, ez a telefonra is vonatkozott, és bizony messze sokkal többet beszélgettek az akkori kor emberei telefonon (mely természetesen képtelefon volt) mint személyesen. Ennek főként nem annyira a lustaság volt az oka, mint inkább az, hogy a dagiság előrehaladottabb stádiumaiban már nagyon fárasztó volt akár néhány lépést is megtenni. A telefon parányi képernyőjén feltűnt a szomszéd nő arca, bizonyos Francseszkáé. Zsírpárnás arcán kövér verítékcseppek csillogtak. – Karolina, segíts! Alig kapok levegőt! – lihegte. – De hiszen még csak huszonnyolc éves vagy, s alig százötven kiló! – csodálkozott Karolina, de máris rohant a szomszédba, hogy megtegye amit tud barátnőjéért. Akadt minden
23
háztartásban lélegeztetőkészülék, csodálkozott is, hogy Francseszka miért nem kapcsolta be, de hát majd megteszi ezt ő! S alig ért át, máris megtudta ennek okát: bekapcsolta a készüléket Francseszka, de annak oxigénmaszkja leesett az ágya mellé, s egyszerűen túl gyenge volt hozzá, hogy lehajoljon érte. Karolina felemelte azt, s az ájultnak tűnő Francseszka arcára helyezte. Igen ám, de nagyon úgy tűnt neki, hogy a szomszéd még most sem lélegzik; erre megnyomkodta a mellét. Most sem járt sikerrel. Karolina el sem akarta hinni hogy a barátnője ilyen rövid idő alatt meghalhatott, amíg átszaladt hozzá; mindenesetre igyekezett megtapintani a pulzusát. Semmit sem érzett, de hát ez még nem jelentett semmit, mert a vastag zsírpárnáktól ez nem is volt olyan könnyű művelet! Mindenesetre megnyomta a vészjelző gombot. Erre ki kell jöjjön az orvoscsoport helikopteren, ha tudnak, segítenek, ha nem tudnak, hívják a halálkoptert. Annak nemcsak a halni vágyó még élő személyek elszállítása a feladata, de a hullaszállítás is. Az oxigénmaszkot bekapcsolva Francseszka arcán hagyta. Ennél többet nem tehetett érte. Igazán rossz volt a kedve! Mindössze százötven kilós volt Francseszka és huszonnyolc éves! Alig egy évtizeddel idősebb nála! Rossz jel! És igaz, ő még nem kövér, még nem az, igazán nem mondható hogy volna rajta háj egy csepp is, de reggelente amikor kritikus szemmel megvizsgálja magát a tükörben, mégis úgy találja mostanában, hogy mintha egy árnyalattal már teltebb volna a két orcája mint korábban! De különben is merőben valószínűtlen volna az a feltételezés, hogy épp ő kerüli el majd a mindenkire egyformán leselkedő sorsot, a zsírhalált! Az persze nem százötven kilósan szokott leselkedni valakire. Egy százötven kilós ember az ő társadalmukban még aktív, fiatalos, cselekvőképes valakinek számított, mondhatni fürge ifjoncnak. De hát lehet hogy Francseszkának gyenge volt a szíve. Előfordul az ilyesmi. Mindeközben pedig érkezett egy újabb hívás is hozzájuk, ezúttal azonban nem Karolinának, hanem Szandrának. El kell kapnia egy újabb időutast! Szandra be is pattant gyorsan a helikopterbe, és már repült is a megadott koordinátákra. Szandra újabb küldetése természetesen Górra vonatkozott, holott nem is ismerte a férfi nevét. Nem is érdekelte a neve. Számára a férfi csupán egy undorító disznó volt, egy újabb imposztor, semmitérő időutas himpellér, akit el kell kapjon az egész társadalom érdekében! Mert ha nem teszi, akkor holtbiztos hogy óriási galibákat művel, minimum tömeggyilkosságot, de talán arra is képes hogy tökéletesen megsemmisítse az ő végre-valahára tökéletessé szervezett társadalmukat! Az időutasok disznóságairól sok elképesztő, már-már horrorisztikus történetet hallott kiképzése alatt az időjárőr-iskolában. – Valószínűleg épp az az oka hogy Karolina nem járt abba az iskolába amibe én – tűnődött – igen, épp ez, az eltérő iskolázottságunk lehet az oka annak, hogy olyan elképesztő nézeteket vall a régmúlt korok embereivel kapcsolatban! Még hogy megfigyelni őket! Nohiszen! Még ha valóban tudnánk is úgy őrizni hogy meg ne szökne, akkor sem sülne ki ebből semmi jó, mert lehet hogy valami rút járványt hozna a nyakunkba! Megfertőzne a bűzével, lehelletével, undok kipárolgásaival! Különben is: ugyan ki takarítaná a szarát-húgyát, egyéb mocskát, köpetét, hányadékát is, ha rosszul lesz a számára talán szokatlan élelmiszereinktől?! Mert hogy a finnyás Karolina ugyan meg nem tenné, az holtbiztos! Csak dumálni tud, filozofálgatni, de ha tettre kerülne a sor, hátrahúzódik, és mindent rám hagy! Gyere Szandra, csináld meg, gyere testvérkém, te olyan tettrekész vagy, olyan agilis, cselekvőkész, mobilis, igyekvő, serény, szorgalmas, és így tovább... de meg még azt is el tudom képzelni, hogy az elbájoló szövegével úgy megszédítené a fogoly időutas Karolinát, hogy kiengedi a ketrecből! Lehet hogy nem is akarná végleg kiengedni, csak hogy egy jót dugjon vele, amilyen perverz 24
néha Karolina, ez nem is lehetetlen, de azután az időutas nem menne oda vissza, inkább bedugja oda Karolinát, maga meg elmenekül, aztán újra csak rám várna a feladat hogy elkapjam! Na köszönöm de ebből nem kérek! Különben is, ugyan mivel etetnénk?! Éhen döglene napokon belül, mert nálunk már nincsenek azok az élelmiszerek, amiket a régmúlt korok vademberei enni szoktak! Nincsen nálunk már nyers hús, friss vért sem szoktunk inni, s én ugyan a földet sem túrom majd hogy gilisztákat és lárvákat kaparjak ki neki! A legtisztább ha olyan gyorsan végzünk minddel, amilyen gyorsan csak lehet! Ez még humánusabb is, mert semmit sem érez majd, egyetlen lövés a rakétával, és már vége is a fickónak! S amikor idáig jutott a gondolataival, már fel is bukkant a megsemmisítendő objektum, Gór időutazó autója. A helikopter műszerei jelezték is Szandrának, hogy épp ez a tárgy a nemrég támadt téridő-anomália középpontja, tehát az időgép. Szandra ezen még csak nem is csodálkozott, teljesen ismeretlen volt a számára az autó alakja, az ő korában már nem voltak ilyen közlekedési eszközök. Becélozta a levegő-föld rakétával, s már épp lőtt volna, amikor megszokásból rápillantott az egyik oldalsó monitorra, szemügyre venni az infravörös képet. S meglepve látta, hogy a tárgy majdnem környezethideg, tehát nincs benne időutas! Tehát kissé hosszabbra nyúlik ez a küldetése! A rakétát mindenesetre útjára indította, s az annak rendje s módja szerint miszlikbe robbantotta az autót. Ezután viszont Szandra a hőkeresővel alaposan megvizsgálta a környéket. És nem is tellett sok idejébe, s máris megpillantotta vele Górt. Megpillanthatta, mert Gór a rendelkezésére álló rövid idő alatt még nem jutott el a távoli facsoportig, a táv felét sem tudta megtenni, holott nagyon igyekezett. Igen ám, de nem akárhogyan pillantotta meg a férfit! S most nem arra kell gondolni hogy Gór meztelen volt, bár természetesen az volt. Csakhogy Gór meztelenségét nem tudhatta Szandra, mert a hőkereső csak az emberi körvonalakat mutatta ki, a ruhákat nem, mert a test maga termelt meleget, de a ruha nem. Vagyis, még akkor sem láthatta volna az infradetektoron Gór ruháit Szandra, ha lett volna Górnak ruhája. Ami Szandra figyelmét felkeltette, az az volt, hogy Gór fekszik. Méghozzá a hátán fekszik! Mert azon ha a hasán fekszik, nem csodálkozott volna. Akadtak néha időutasok, akik megpróbáltak elrejtőzni előle, s ezek olykor lefeküdtek. Ám minden alkalommal a hasukra feküdtek! A kíváncsiság kedvéért megnézegette a férfit a normál fény tartományában is, ami egyszerűen azt jelentette hogy elrepült felette, és kipillantott az ablakon. S ekkor fogta el a döbbenet, azt látva hogy Gór meztelen! Sőt, szemlátomást mozdulatlan! Naná hogy mozdulatlan volt. Minthogy Gór számot vetett azzal, hogy nem képes elbújni a helikopter elől, le sem lőheti mivel, mert nincs semmije sem, emiatt úgy döntött hogy lesz ami lesz, mást nem tehet, s azt a trükköt alkalmazza amit egyes bogarak is: holtnak tetteti magát! Sovány remény, de hátha beválik! Hátha, például, beszállítják valami tudományos intézetbe a tetemét vizsgálatra, s akkor ott már talán könnyebben megszökhet! Mindenesetre e „harci taktikája” talán megdöbbenti az ellenséget! Nos, Szandra valóban megdöbbent, de még jobban is mint azt Gór hitte! Ugyanis Szandra agyában meg sem fordult a gondolat hogy a múltból egy meztelen embert küldenek időutazni. Lám, Gór ideküldője, a titkosszolgálati szakember jól kapisgált! Szandra azt hitte, az időutas meglógott előle, s közben leütött valakit aki erre csámborgott. S mert egymás segítése fontos alapelv volt társadalmukban, emiatt gyorsan leszállt a helikopterrel Gór mellett, kilépett belőle, s Gór fölé hajolt. Megtapogatta a szíve tájékát, s érzett is szívverést. Erre lehajolt Górra, és igyekezett életre kelteni szájból-szájba lélegeztetéssel, majd mert Gór makacsul tovább játszotta legalábbis az ájultat ha a halottat nem is, emiatt szájába vette Gór orrát, s úgy fújt egy nagyot a férfi tüdejébe. 25
Na már most, ilyen inzultus során nehéz fenntartani az ájulás látszatát! Gór is köhögni kezdett, ami Szandrát nagy örömmel töltötte el. Feltámogatta Gór fejét. – Jól vagy már? Mehetek tovább üldözni az időutast? Nem emlékszel merre ment? – kérdezte Górtól, sietve, nehogy üldözöttje túlzott előnyre tehessen szert. Gór már majdnem megpróbálkozott azzal, hogy leüti Szandrát, ha ugyan ez sikerül neki, mert lehet ám hogy a nő egy karatebajnok! De e szavakra rájött mit hisz a lány, s inkább a hazugság fegyveréhez folyamodott. – Le... leütött... azt hiszem... de nem biztos... rám is fújt valamit... lehet hogy attól vagyok ilyen kába... – dadogta, igyekezve zavarodottnak tűnni. – Arra futott! – mutatott a távoli erdő felé. – Azaz nem is futott... volt neki valami kis gépe... azon ült... az vitte a levegőben kis magasságban... – motyogta. – És elvitte a ruháimat is! Szandra nehéz döntés előtt állt! Kötelessége volna ezt a polgártársat mielőbb az elsősegélyhelyre vinni. Másrészt ha soká tétovázik, az álöltözetbe bújt időutas simán meglép előle! – Jól vagy? Tudsz várni egy kicsit, amíg felderítem a terepet? – kérdezte aztán. – Hogyne, menj csak! – legyintett Gór, aki igazán nem akarta maga sem hogy soká itt maradjon mellette ez a nagyon is egyenruhában pompázó lány, aki biztos holmi hivatalos személy lehet, s nem is túl barátságos, mert lám, felrobbantotta az autóját! Ennyit tehát a saját korába való visszatérésről! Na és ha mellette marad, biztos elkezd kérdezősködni... sokkal jobb ha elrepül! – Tényleg nincs szükséged segítségre? – Semmire, köszönöm, csak legfeljebb ha volna a helikopterben néhány rongy, amibe belebújhatok, mert igazán hideg van meztelenül... Igen ám, de semmi tartalékruha nem volt a helikopterben! De mert Szandra nagyon szerette volna mielőbb üldözni azt a galád, piszok időutast, aki már el is követte első bűncselekményét, ugyanakkor szerette volna a lelkiismeretét is megnyugtatni, hogy nem hagyja a sorsára a segítségre szorulót, emiatt így szólt: – Tudod mit, vedd fel az én göncömet, nekem úgysem kell az a helikopterben! Ha hazaértél, hívd fel az időjárőr-szolgálatot, Szandra a nevem, majd érte megyek! – azzal máris kibújt néhány mozdulattal a kezeslábasából, ott állt anyaszült meztelenül, ledobta a ruhát Górnak, ő maga bepattant a helikopterbe, s már repült is időutast keresni. Gór pedig elégedetten, s nem kevés megkönnyebbüléssel fújt egy nagyot. – Hát, ezt megúsztam! Pedig meleg helyzet volt! Na de legalább kiderült hogy nyelvi nehézségeim nem lesznek, a világnyelv e korban is ismert nyelv, sőt, úgy tűnik ez az itteniek anyanyelve! De most jó lesz mielőbb eltűnni innen, mielőtt a hölgyike rájön hogy csúnyán átvertem! – azzal felöltötte a kezeslábast, s igyekezett mielőbb jó messzire kerülni még mindig égő autójától. Nagyon félt hogy kijut-e a mezőről, mielőtt ez a csinos, de gyilkos szándékú nőcike rájön arra hogy becsapta, de futni nem mert, az talán gyanús lett volna a hölgyikének, ha netán megfigyeli őt a magasból. Na de szerencséje volt, mert Szandra igencsak nehezen vallotta be magának hogy az időutas meglépett előle, bő fél órán át kereste azt mindenfelé a levegőben, s még ezután sem jött rá arra, hogy az időutas Gór volt! Gór tehát ezalatt el tudott jutni a legközelebbi településre, ami különben épp az a falu volt ahol Szandra és Karolina élt, s mely település a Jólétfalva nevet viselte.
26
Félt ugyan, hogy valakinek gyanús lesz, de nem volt más választása mint hogy bemenjen oda, elvégre élelmet és szállást kell szereznie. No, legalábbis élelmet, mert ha minden kötél szakad, megalszik az erdőn-mezőn! És hát szerencsére itteni öltözékben van, remélhetőleg nem lesz gyanús! Muszáj megkockáztatnia! Annyit azért megtett, hogy átkutatta Szandra kezeslábasát. Annak számos zsebe volt. Gór titkon azt remélte, lel benne holmi kisebb kézifegyvert, de ekkora szerencséje nem volt; talált viszont benne egy rádiótelefon-féleséget, aminek kíváncsian megnyomta a legnagyobb gombját, erre bekapcsolódott, megjelent rajta egy menü, s ebben volt olyan pont hogy „személyes adatok”, s itt megtalálta Szandra lakcímét, aki a nyolcadik utca hatos házában lakott. – No, oda mindenesetre nem megyek be! – határozta el Gór. S ki is kapcsolta a készüléket, hátha annak bemérhetik valamiféle sugárzását. Mindenekelőtt végigsétált a falun. Már rögtön első pillantásaival is számos érdekes ismerethez jutott. Legelőszöris az döbbentette meg, hogy nem lát semmi ultramodern építményt! Nincs egyetlen magasba nyúló felhőkarcoló, egyetlen káprázatos üvegcsoda, sőt, széles utak sem. Az egész sokkal inkább emlékeztetett holmi őserdei, bennszülött falura mint valami modern településre, már amiatt is, mert a házak bár nem fából épültek, inkább valami műanyagszerűségből, de ezek is mint a fűkunyhók, kör alakúak voltak. És földszintesek. És kicsik. Gór úgy vélte, semmi esetre sem lehet nagyobb az alapterületük, mint talán negyven négyzetméter. Tehát egy-két, legfeljebb három szoba lehet bennük, több nem nagyon! E házikók kissé gyerekesek voltak, mert az egyszínű ritka volt köztük, inkább mindenféle ákombákomok terpeszkedtek rajtuk, olyasfélék, amiket Gór korában az úgynevezett grafitti„művészek” firkáltak a vagonok és betonkerítések oldalára. A házak oldalán több nagy ablak volt, és egyetlen ajtó, mely azonban szükségtelenül szélesnek tűnt. Lépcsőket Gór sehol sem látott. Legnagyobb döbbenetbe azonban nem is a házak kergették hanem az, hogy még csak kövezett vagy aszfaltozott utakat sem látott, a házak közt csak földutak futottak. Ez lenne a hatezer éves technikai fejlődés eredménye?! A másik ami megdöbbentette, a járókelők látványa volt. Soha még ennyi dagadt, kövér embert Gór nem látott! Kizárólag a gyermekek, az alig-tinédzserek mutatkoztak normális méretűnek, bár itt-ott még ezek közt is felfedezett egy-egy pufók arcot. Akik pedig a húszas éveik derekán jártak, kivétel nélkül mind rémségesen elhízottak voltak! Gór nem volt kövér ember, csak azt mondta róla annak idején a felesége (annak idején, szegényke már rég halott, legalább hatezer éve!) hogy pocakosodásra hajlamos, s valóban, nem is volt épp a karcsúság mintaképe. Úgy általában nem látszott semmi a derekán, de egy-egy kiadós étkezés után már nehezen gombolta be a nadrágját. Hanem most úgy látta, hogy ezek közt az emberek közt ő egy kifejezetten sportos, atlétikus, izmos valaki! Talán még egy testépítőbajnokságot is megnyerne, ha ugyan létezik még ez a sportág! Annyira elálmélkodott a kövérek látványán, hogy csak sokára tűnt fel neki a másik furcsaság: az életkoruk. Mert bár kövérek voltak, nagyon kövérek, de nem igazán idősek! Gór meg mert volna esküdni rá, hogy senkit nem lát aki negyven évesnél idősebb volna, de még a harminc éves is ritkaságszámba menő lehet közöttük! Különben olyan sok embert nem is látott az utcán. Akit látott, majdnem mind kövér volt, emiatt látott sok dagit, s nem amiatt, mert holmi embertömeg nyüzsgött volna errefelé. Ezt különben Gór nem is csodálta. Hamar megszületett a fejében a gondolat, hogy ha ezek ilyen elhízottak, akkor szívesebben vannak a házaikban, mint hogy ide-oda mászkáljanak, s emiatt a mozgáshiány miatt persze csak fokozódik a kövérségük!
27
Na de most hogyan tovább?! Miként szerez ennivalót és szállást? Még ebben a ruhában sem maradhat sokáig, ez nagyon is egyenruhának néz ki, és lehet hogy az a Szandra nevű nő is felismeri majd benne! Gondolt rá, hogy bekéredzkedik valahová, de ezt nagyon kockázatosnak tartotta. Végül aztán úgy gondolta, többre megy némi egészséges szemtelenséggel és merészséggel, mint a bujkálással! Végül is már eddig is csupán az mentette meg az életét, hogy szokatlan taktikához folyamodott: nem bujkált, hanem csak úgy szépen lefeküdt a döntő pillanatban! Fogta magát és belépett a legelső ház nyitott ajtaján. Ha nem lesz itthon senki, akkor jó, mert körülnéz, eszik, iszik, talán ruhát is lop magának. Ha lesz itt valaki, akkor kimagyarázkodik! Természetesen miért is lett volna szerencséje! Nagyon is volt idehaza valaki, egy kifejezetten erősnek látszó, húsz év körüli férfi, aki ráadásul még csak nem is volt elhízott. Jöttére felnézett, és tekintetébe csodálkozás vegyült. – Jé, vendég! A nevem Tamás! Te ki vagy? Gór nagyon gondolkodott, milyen nevet mondjon! Már azon is csodálkozott hogy itt olyan nevek vannak „forgalomban”, melyek az ő korában is szokásosak voltak, na de most mit válaszoljon?! Ha megmondja a saját nevét, esetleg gyanús lesz, ha azt a nevet errefelé nem ismerik. De nem ismeri ő sem az itteni neveket! Azt tudja, létezik olyan név hogy Szandra, na de az női név! S emiatt így szólt: – Engem is Tamásnak hívnak. A férfi felnevetett. – De jó tréfa, de nem vagyok ám olyan buta hogy bevegyem! Jártam ám iskolába nem úgy mint sokan, három osztályt is végeztem, úgy ám, és jól tudom hogy egy faluban nincs két egyforma nevű ember! – És jól is tudod ezt, csakhogy én nem ebből a faluból származom. – válaszolta Gór, de megrázta amit hallott. Ez a fickó büszke arra, hogy elvégzett három osztályt is?! És a népesség többi része gyakran ennyit sem végez el?! Iszonyú! Mi megy ebben a világban?! – Akkor melyik faluból jöttél? – kíváncsiskodott Tamás. – Az most nem számít, fontosabb dolgunk van! – mondta gyorsan Gór, aki szeretett volna mielőbb távozni. Ő ugyanis lakatlan házat keresett, legalábbis ideiglenesen lakatlant, ahol nincs otthon a gazda. – Most, tudod, csak körbe akarok nézni itt gyorsan, mert baj van! – Mi a baj?! – sápadt el a férfi. – Meglógott egy időutas, őt keresem, nem bújt-e el ide, vagy valamelyik másik házba! – mondta neki Gór, mert annyit azért sejtett, hogy ebben a korban nem nagyon szívesen látott vendég az időutas, úgy vélte tehát hogy nyugodtan megkockáztathatja annak feltételezését, hogy nem lesz gyanús egy ezügyben felbukkanó hatósági ember. Hát nem is volt az! Annyira nem, hogy Tamás reakciója igazán meglepő volt! – Micsoda?! Egy időutas?! Még él?! És lehet hogy a falu felé tart?! – sikoltotta a férfi, azzal körbenézett, eszelős rémülettel a szemében, és bemászott egy jókora, masszív bútordarab alá, ami ugyan eléggé csiricsáré, túldíszített volt, de Gór azért könnyedén felismerte a funkcióját: egy ágy volt. Ezen aztán Gór annyira megdöbbent, hogy saját céljairól is majdnem megfeledkezett! – Hé, te annyira begyulladtál, hogy elbújsz?! – kérdezte. 28
– Naná, majd mindjárt verekedni kezdek egy vademberrel, azt hiszed?! – hangzott a válasz az ágy alól. – De hiszen nagy, erős férfi vagy! – Az igaz, de hol jövök én egy múltból előbukkant primitív személyiség gyilkos vágyaihoz! Azok erejét megtízszerezi az ölni vágyás, nem is tudnak mást csak rombolni, pusztítani, ez köztudomású! Végezz csak vele te meg a többi időjárőr, ez a ti munkátok, nem az enyém! Különben fogadd elismerésemet hogy önként jelentkeztél erre az életveszélyes feladatra, én ugyan nem vállalnám, és ha ez megnyugtat téged, elismerem inkább, hogy bátrabb vagy mint én! Ebből aztán Gór ismét sokat tanult. Kezdett már némi képe kialakulni arról, mint vélekednek errefelé az időutasokról, s azt is megtudta, hogy az időjárőrségre önként jelentkeznek némelyek. – Akkor szabad körülnéznem a lakásban, nincs-e itt valahol az időutas? – kérdezte. – Nem nagyon hiszem hogy itt lenne, az utóbbi órák alatt senkit nem láttam bejönni ide, de nézz csak körül nyugodtan, megnyugtató érzés ha megvizsgálsz mindent! Különben meg tényleg lehet hogy itt van attól hogy nem láttam: tudod, épp ihlettem, s amikor költök, olyankor se látok, se hallok, belopódzhatott éppenséggel! Bár tulajdonképpen nem, nem, mégsem, akkor meg is ölt volna... de hátha nem! Ki tudja, miként gondolkodik egy időutas a maga torz személyiségével! – Te költő vagy? – kérdezte Gór. – Naná hogy, de mennyire! De mit csodálkozol ezen, hiszen mondtam már, hogy én művelt ember vagyok! – Igen, igen, persze, három osztályt is végeztél... – Bizony ám! Szerintem egészen természetes hogy aki nagy nehezen megtanul végre írni, az használni is akarja valamire a képességét! Hát én költő lettem! Nem is akármilyen! Bár elég sokan megpróbálkoznak ezzel, de nyugodtan mondhatom, hogy sikerült példátlanul híressé válnom, mert más falvakban is elszavalták némely költeményemet jelesebb ünnepek alkalmával, sőt, a tévében is közölték egyiket-másikat! Na, menj már és nézd meg, hogy itt van-e az időutas, s ha megnyugtattál hogy nincs, akkor kijövök innen, és fel is olvasom neked a költeményeimet! – Köszönöm, de felesleges. – mondta Gór, akinek egészen más dolga volt, úgy vélte, mint a műélvezet. – Dehogyis felesleges, hiszen te valószínűleg nem tudsz olvasni! – kapta meg a választ. – Miből gondolod hogy nem tudok olvasni? – Hát épp lehet hogy tudsz, de kicsi rá az esély, mindenki tudja hogy a népességnek legalább a fele nem ismeri a betűket! Te meg mint időjárőr, aki az erőszak embere vagy... – és jelentőségteljesen elhallgatott. – Hát pedig tudok olvasni! Írni is! – mondta Gór, aki úgy gondolta, ő bizony efféle rágalmat nem hagy magán száradni. De ezután valóban körülnézett a lakásban. Sokat nem láthatott. Nem mintha nem lett volna ehhez elég fény, de a lakás szellősen volt berendezve. Tévét nem talált, de egy rádiótelefont az asztalon igen. Az asztal szokványos bútordarab volt, egylábú, sima zöld műanyagból. A lámpák nem lógtak a mennyezetről, hanem elegáns félgömbök voltak a plafonon, de ettől eltekintve akár a saját korából is szár29
mazhattak volna. És nemcsak a lámpák de minden más is. A fürdőszoba berendezése tiszta, formatervezett, nagyrészt alumíniumból és műanyagból, és Gór minden nehézség nélkül eligazodott a használatában. Egyedül a konyhában került némi bajba, ahol gáztűzhelyet nem talált, még villanytűzhelyet sem, csak egy fura berendezést, amiről elég nehezen derítette ki hogy valami ultramodern mikrosütő lehet, de egy egész rakás ismeretlen funkcióval, s egybeépítve egy számos karral dicsekvő univerzális robotgéppel, ami szemlátomást programozható volt valami számára ismeretlen módon. Ennél is jobban elgondolkoztatta egy ismeretlen célú lyuk a falon, egy csapóajtó mögött; végül úgy vélte egy csőpostára bukkant. A hálószobában az ágy mellett a falban oxigénmaszkot talált és az ágy mellett egy újabb telefont, s egy távirányítót, amivel a világítást kapcsolhatta ki vagy be, illetve állíthatta a fényerőt. Egy másik távirányítóval különböző zenéket szólaltathatott meg rejtett hangszórókból. Az ágy itt nem olyan volt mint ott ahol bebújt alá Tamás, a másik szobában, hanem különleges, puha, süppedős, és a fényerőt állító távirányítón bizonyos kapcsolók arra szolgáltak, hogy ötletes gépek mozgassák azt, ringassák a benne levőt, illetve rezegtessék az alját, így enyhén masszírozva őt, vagy e rázkódással elálmosítsák. Sőt, az ágy aljának hőfokát is be lehetett állítani! Összességében úgy vélte, a ház igencsak luxus módon van berendezve, de tulajdonképpen nem sok technikai leleményről árulkodik. Egy kellően gazdag valaki az ő korában is megengedhetett volna magának ilyen házat, csináltathatott volna magának ilyen lakhelyet. – Nincs itt időutas! – mondta aztán Tamásnak, amikor bevégezte a ház átnézését. Tamás előmászott az ágy alól. – Köszönöm! – szólt megnyugodva. Majd, látva hogy Gór menni készül, így szólt: – Te, mit szólnál hozzá, ha, izé... – Nos? – Figyelj, ugye nem egyedül vagy? – Mire? – Hát, biztos átvizsgáljátok a többi házat is, nem? – De. – hazudta Gór. – Nem maradnál addig velem, míg a többiek bevégzik azt? Mert, tudod, mi van ha az a gonosztevő most akar ide befutni hozzám, de téged látva nem mer bejönni ide! – Hm... – tűnődött el Gór, majd felderült az arca. – No nem bánom, legyen, elvégre egy olyan értékes embert mint te, aki költő, meg kell védeni! – Úgy van, úgy van! – lelkendezett az elismerést hallva Tamás. – De akkor adj nekem másik ruhát, ezt leveszem, mert akkor már csapdába csalom a fickót, ha idedugja a képét! Képzeld csak, bejön ide, nem is sejti hogy időjárőr vagyok, s erre én rávetem magamat, és végzek vele! – Ó... sápadt el Tamás, s ez már nem nagyon tetszett neki. – El is mehetek ha akarod! – Nem, nem, maradj csak! – Akkor adj ruhát a magadéból!
30
– Adok én, de miért a magaméból? Mondd meg a méreteidet, és rendelek egyet a csőpostával! – Tőlem, ha fizetni akarsz... – morogta Gór. – Fizetni? Az mit jelent? – kérdezte Tamás. – Az, izé... úgy értem ha fáradni akarsz ilyesmivel! – vágta ki magát Gór. És felderült az arca. Ha e szót nem ismeri Tamás, akkor az biztos azt jelenti, hogy minden ingyen van! Remek! Van előnye e kornak is! Tamás megkérdezte Gór méreteit, amiket Gór természetesen nem tudott fejből, erre lemérték. Ezt Tamás beütötte a telefonba, bepötyögött egy kódszámot is amit Gór jól megjegyzett, s ami nem volt nehéz mert mindössze az 111 számsor volt, beütötte a lakcímét is, és hamarosan megérkezett egy dobozban a csőpostával Gór ruhája, ami egy egyszerű szürke kezeslábas volt. – Ha akarod, kérek katalógust, s abból választhatsz más ruhákat is! – készségeskedett Tamás. És Gór kért katalógust, hogy megnézegesse az itteni divatot, de előbb kért enni is. S erre Tamás készségesen felszolgált neki mindenfélét, s meg kell hagyni, hogy bár Gór azt sem tudta mit eszik, mert majdnem minden valami pempős étel volt amihez fog sem kellett, meg italok, de az is biztos hogy ilyen finomakat soha életében nem evett! Kifejezetten elégedett volt a vendéglátással. Tamás szerényen azt is elárulta, hogy a finomságok legalább felét ő maga kotyvasztotta, természetesen a csőpostán rendelt félkész alapanyagokból. – Akkor te nagy szakácsművész vagy! – bókolt neki Gór. – Ó, mi az én tudásom az igazi nagyokéhoz képest! – szerénykedett Tamás. – Nem, nem, én a művészet embere vagyok, az írott szó embere! Na és akkor most felolvasom neked az egyik legszebb költeményemet! – azzal felemelt az asztalról egy papírköteget, s kinyitotta. – Én régimódi ember vagyok – mondta közben – szeretem kézbe fogni amit alkotok, nem olyan vagyok mint mások, akik mindent a számítógépbe pötyögnek! – azzal már bele is kezdett a felolvasásba. – Sosszanó szalbak. Írta Jólétfalvai Tamás. Mircela mála sápatag, Dorban málatok műlnek, Somkor sosszanó szalbak Kéletit gyöbgén csűlnek! Azzal befejezve a felolvasást, büszkén dőlt hátra ültében, s elégedett mosollyal arcán várta az elismerést. Gór megrökönyödve hallgatta. – Már ne haragudj hogy megkérdezem, ez valami ismeretlen nyelven íródott? – Ismeretlen nyelven?! Miről beszélsz, nem vagyok én történész! Különben meg köztudomású, hogy azok sem ismerik az ősök nyelveit! Nem értelek! – Hát az hogy te nem értesz engem még hagyján, de én sem értettelek téged! Egyetlen szót sem értettem abból, amit felolvastál! Nem akarlak megsérteni, de tényleg fogalmam sincs róla, mit olvastál! – Hát verset! – Versnek kétségtelenül vers volt, úgy hangzott, de akkor sem értettem!
31
– Még mindig nem értelek! Miért kéne egy verset érteni?! Arra hogy értsék, a próza való! Érteni a verset, ez ellentmondás, a versnek nem az a dolga hogy értsék, hanem hogy élvezzék! Hogyhogy ezt sem tudod, hiszen ezt a dedósok is tudják! Egyáltalán, mondj nekem egyetlen verset is, amit érteni lehet! Mert olyat én még nem hallottam! – Jó. Mondok. – szólt Gór, s bár épp hirtelenjében egyetlen vers sem jutott az eszébe, de csak úgy kapásból könnyedén költött egyet. Így szólt: Szép vagy mint egy rózsaszál, Ó te kedves kisleány! Ha én megcsókolhatnálak, Karjaimba zárhatnálak... De nem is folytathatta, mert Tamás undorodva rezzent össze. – Fúj, hogy lehet ilyen perverz fantáziád! Hogy is gondolhatsz olyasmire, hogy megcsókolni valakit! – Miért, te sosem lennél képes rá? – Hát, izé, azt épp nem mondhatnám... akadhatnak élethelyzetek, amikor éppenséggel... bár nem nagyon tudom elképzelni... na de hogy csak úgy, anélkül hogy komoly kényszerítő körülmény forogna fenn... de meg különben sem volt jó a versed. A rózsaszál nem igazán rímel a kisleányra! Egyáltalán, beteges a fantáziád, hogy értelmes szavakból próbálsz verset fabrikálni! Ez nagyon nehéz egyrészt, mert nem könnyű olyan szót találni ami rímben, szótagszámban, ritmusban passzol az adott helyre, s még a jelentése is megfelelő, másrészt így eleve korlátozva van a fantáziánk, ami megakadályozza hogy megtaláljuk azt a hangsort, mely hangulatával a leginkább illeszkedik az előbbi hangokhoz! Hiszen ugyan mi más is lehetne az abszolút művészet célja, mint teljesen elszakadni a rút anyagi világtól, s felemelkedni a teljes Elvonatkoztatottság szféráiba, a titokzatos Abszolútumba! Ha azonban agyunkat a vers olvasása közben állandóan jelentéssel bíró szavakkal bombázzuk, akkor egyfolytában csak a jólismert dolgokon rágódunk, azokon, amiket a szavak jelentenek, és nem tudunk a Valóság fölé röppenni, a tiszta érzelmek és hangulatok birodalmába, ahol végre semmi ismert létező nem béklyózza le szárnyalásunkat! Az értelmes szavak az információközlés megbecsült eszközei, én vagyok az első aki elismeri hogy szükség van rájuk, meg kell becsülni őket, ám a művészetekben nincs helyük! No, még a prózában csak-csak, esetleg, de a költészetben semmi esetre sem! Habár a legremekebb művek amiket olvastam prózában, azok is hosszú regények voltak, melyek egyetlen ismert szót sem tartalmaztak, a névelőkön kívül! – Azt tehát hogy „a”, „az” és „egy”, tartalmazták, mást nem?! – Úgy van! Bevallom különben, minden elismerésem az íróé! Máig is emlékszem egy ilyen mű címére, így hangzik: „A marangó kégit délebe”. Remek mű volt! Annyira belelkesültem az olvasása során, hogy jómagam is nekiveselkedtem írni egyet, de abbahagytam mert borzasztó nehéz volt. – De mi ebben a nehéz? – kérdezte Gór csodálkozva. – Hát már hogy is ne lenne nehéz, egyetlen versszak megírása is iszonyú szellemi erőfeszítés, mit szóljak egy egész regényhez! Hiszen agyunk, ez a rusnya, állandóan az értelmes szavakra asszociál, értelmes főnevek, igék, egyéb szavak jutnak az eszünkbe, s nem olyanok amiknek csak hangulatuk van! Iszonyú munka már néhány sor összehozása is! Nem is képes rá más, csak valódi művész! Én is mennyire büszke vagyok rá, hogy megalkottam azt a valódi gyöngyszemet, azt a pompás négysorosat amit az előbb felolvastam neked; kár hogy úgy látom nem értékeled! Pedig micsoda hátborzongató képzettársítások adódhatnak pusztán csak 32
a címét adó két szó meghallgatása után is bennünk, amikor meghalljuk azt, hogy „sosszanó szalbak”! – Valóban jól hangzik. – mosolygott Gór. – Ugye?! – De én akkor is írok akármikor, különösebb gondolkodás nélkül is neked egy hasonlót. Talán még jobbat is. – Na, erre kíváncsi vagyok! Kizártnak tartom! Hiszen az előző versed is valóságos okádék, már ne haragudj! – Nyugi, most ebben nem lesz egyetlen értelmes szó sem! – Jó, körmölj csak, én addig kimegyek a konyhába valami harapnivalóért még. – De siess vissza, mert hamar kész leszek. – Ugyan már, beletelik neked az órákba is, hogy valami akár csak kicsit is elfogadható... – Ne butáskodj, perceken belül megleszek vele. – Te?! Az erőszak embere?! – Ne beszélj már annyit, inkább ezt figyeld! – azzal Gór felemelte az asztalról az egészen közönségesen kinéző golyóstollat, s e sorokat vetette papírra: Súrban práznak rémeli dőzök, Gagyban núlnak moxa dák, Bruggyant ténomok szörcsög fráznak, Cubban csája plottyadnák! A verset fel sem kellett olvasnia, mert válla fölé hajolva olvasta annak minden sorát Tamás is, és egészen belesápadt. – De... de hiszen... te egy zseni vagy! Bruggyant ténomok szörcsög fráznak... zseniális! Micsoda hajmeresztő hangulat! És a végén ez a szó... plottyadnák... elképesztő! Eszméletlen! Hihetetlen! Nem is értem, hogy egy ilyen kivételes zseni hogy adhatja a fejét arra, hogy időjárőrnek menjen! És csak úgy idevetette ezt a papírra semmi perc alatt! – majd arca ravasz mosolyra derült. – Valld be testvér, hogy már réges-rég kitaláltad, csak most sütötted el! – Nem, ezt tényleg most találtam ki. – Nem hiszem! Ilyen egyszerűen nincs! Erre senki ember nem képes! – Én igen. – Eh, még egyet nem tudnál! – Jó, legyen neked! – mondta Gór, és most ezt írta: Krácogó kókacok kímos kucogása, Bemetráns búzolgó lepityókolása Verti csülemet mabonta toxor, Enimatt csékelek terődde foszkor! – Hihetetlen! De még mindig nem hiszem hogy most találtad ki! Krácogó kókacok... ezt nem lehet csak úgy hirtelen kiötleni! Egy harmadikat már nem tudsz!
33
– Jó, írok még, de most más jellegűt! – mosolygott Gór, azzal ezt vetette papírra: Szört eltőpem jáldan, Gég ipojád ráddan, Er agald helfatmi, Zapate rodzsormi? – Nagyszerű! Az előző jobban tetszett, de ez is kifejezetten tetszetős! Főleg az utolsó szó tetszik nagyon! Rodzsormi! Mennyi szépség rejtezik e hangsorban! Bár én átírnám úgy, hogy „lodzsormi”, így még sokkal szebb! Hej, ha én írhattam volna ezeket! Lefőztél, pajtás! Még most is azt hiszem ugyan, hogy régebben írtad ezeket, ezt a mostanit is, de akkor is el kell ismernem, hogy kivételes költő vagy! Kész csoda hogy még sosem hallottam rólad! Vagy még nem publikáltad a verseidet? – Eszemben sincs, sőt, neked adom mindhármat! Közölheted őket mint a magadéit! – Á, azt nem tehetem, az más tollával ékeskedés... – Nem baj, megengedem, mondtam! Sőt, megtanítalak rá, miként írhatsz könnyedén százszámra ilyet! – Hogyan? – vált Tamás arca mohóvá, figyelmessé. – Az előző versben, tudd meg, el van rejtve egy másik vers is! Így szól: Zöld erdőben jártam, Kék ibolyát láttam, El akart hervadni, Szabad-e locsolni? – De hiszen ennek értelme van! – Van. De ugye hogy nem is rossz? Na szóval, e versből csináltam azt a másikat, nagyon egyszerűen: a magánhangzókat meghagytam, de minden mássalhangzót behelyettesítettem egy másikkal! Minden zöngés hang helyett a zöngétlen párját vettem és fordítva, a zöngétlenek helyett a zöngéseket, továbbá mert így bizonyos hangoknak nincs párjuk, emiatt megcseréltem az „n” és „m” hangokat is, tehát n helyett m-et írtam és fordítva, valamint az „l” és „r” hangokat ugyanígy megcseréltem. A „j” hangot és a „h” hangot a helyén hagytam. Na ugye milyen egyszerű e módszer! – Na de ehhez ki kell találni egy értelmes verset! – húzódozott a módszertől Tamás. – Azt mondtad, az könnyű. – Nyavalyát könnyű, az is elég nehéz! Különben is, miről beszélsz, mi az hogy zöngés hang meg zöngétlen? Kiderült, hogy Tamásnak fogalma sincs erről sem! De Gór kegyesen felvilágosította erről, sokáig magyarázott neki, s nem is bánta hogy ezt kell tegye, mert szerencsére időközben besötétedett, s ekkor azt mondta hogy neki nincs kedve a sötétben hazamenni, aludhat-e itt? Tamás pedig megengedte neki ezt, úgyis volt két ágya; s így legalábbis erre az estére megoldódott Gór szállásgondja. S elalvás előtt az ágyban fekve eltűnődhetett e kor fura művészi ízlésén vagy épp ízléstelenségén is.
34
3. fejezet A királynő Arra ébredt Gór, hogy Tamás az ágyba hozta neki a reggelit. Egy nagy tálcán volt mindenféle finomság, de ezek közül csak néhány gyümölcsről tudta, hogy mi lehet. A többit természetesen mind Tamás főzicskélte össze neki. Mindenesetre a minőséggel Gór igencsak meg volt elégedve, nagyon ízlett. Már majdnem befejezte az eszegetést, amikor Tamás így szólt: – Nagy meglepetésem van a számodra, kedves névrokonom! – Mondd csak, ne kímélj! Úgyis gyanús voltál nekem, amiért elejétől fogva olyan titokzatoskodó arccal sündörögsz itt körülöttem! – Hát pedig hiába is kérsz, nem mondom! Mutatom inkább! Ha befejezted a lakmározást, máris láthatod! – Miért nem mutatod meg most? – Mert nincs nálam. Nincs velem. – Jó, menjünk! Melyik szobába kell menjek? – Ó nem, nem, nem a szobák egyikében van, nincs a házamban... hanem gyere csak! – intett felé Tamás, azzal a bejárati ajtó felé vezette Górt. S amikor odaért, ő maga félrehúzódott, az ajtót ami eddig zárva volt, most kinyitotta... és Gór ijedten hőkölt hátra, mert óriási tömeg állt előtte! De nem akarták megtámadni, épp ellenkezőleg: amint megpillantották őt, így kezdtek el kiabálni: – Éljen a nagy költő! – Éljen a költők királya! – Dicsőség neki! – Tudnál mondani nekik valami új verset erre az alkalomra? – kérdezte mögötte Tamás. – De hát mit jelentsen ez?! – kérdezte Gór elképedve. – Tudod, én szerveztem, bevallom! Amikor elaludtál, a verseidet felraktam a Hálózatra hogy mindenki olvashassa e remekműveket, de természetesen nem a saját nevemben, hiába biztattál rá, hanem odaírtam a szerző helyére hogy egy vendégem írta ezeket, aki azonban túl szerény ahhoz hogy eddig kiállt volna a nyilvánosság elé! Én azonban valóban jó költő vagyok, aránylag mint mondtam van már némi nevem is a művészetek terén, s mert én mondtam hogy zseni vagy, felfigyeltek az alkotásaidra a műélvező emberek, de meg különben sem kellett e verseknek nagy hírverés, mert magukért beszéltek! Na és hát mind találkozni szeretett volna veled, százszámra kaptam az üzeneteket, s erre kitaláltam hogy ma reggelre jöjjenek ide akik kíváncsiak rád, legalább neked is kellemes meglepetés lesz... – Ezt nem kellett volna! – kiáltotta Gór, és hátra akart lépni hogy a házban eltűnjön a lelkes tömeg elől, de nem sikerült, mert mögötte állt Tamás, s nem akart lökdösődni, tolakodni. – Miért nem kellett volna, megérdemli a művész a maga dicséretét! – Hát mert, izé... – kezdte Gór, de eléggé idegesen. Mert mégsem mondhatja meg az igazi okot! Mert ugye, az még hagyján hogy azokért a hülyeségekért ezek a gyermeki lelkű emberek 35
a nagy költőfejedelmet tisztelik benne. Hanem mi van ha előbukkan valahonnét az a gyilkos hajlamú nő, aki szerette volna tegnap megölni az időutast?! Őt magát tehát?! Mert eddigre már rájöhetett hogy átverte... és ha felismeri, hát jaj neki! Tiszta sor volt előtte hogy nemcsak nem hagyhatja soká ünnepelni magát, de még Tamás vendégszerető otthonából is mihamarabb el kell tűnnie. Hiszen már tudják hogy hol lakik! Legjobb lesz ha gyorsan elmegy valami másik faluba, ahol még senki sem vadászott rá. – Köszönöm, köszönöm az ünneplést – szólt, karjait a tömeg felé emelve – de az a helyzet hogy én jobban szeretem a magányt mint a nyilvánosságot, mert akkor jutnak az eszembe a jó rímek! Ha ugyanis körülöttem nagy a zaj, az elvonja a figyelmemet, nem tudok alkotni, s akkor amit leírok, nos, akkor azzal úgy lesz hogy rímek helyett csak rémeket alkotok! – Halljunk egy újabb verset! – kiabálta valaki. Méghozzá egy meglehetősen szép, s még csak nem is kövér nő. Szinte eltűnt két verítékező hájpacni között, Gór szinte félt hogy laposra préselik. – Mondd el a legjobbnak tartott alkotásodat! – üvöltötte valaki közvetlen közelről a fülébe, hogy Gór szinte megsüketült. – Jó, jó, csendet kérek! – kiáltott már Gór is, belátva hogy másként nem szabadulhat. S amikor kissé ellanyhult a hangzavar, megpróbált sebtében költeni valamit. Esze gyorsan járt. De hiába járt gyorsan, annyira ideges volt a rá leselkedő veszély miatt, hogy semmi nem jutott az eszébe! Pontosabban, tudta ő, hogy elég lenne talán ha csak ötpercnyi zavartalan töprengés ahhoz hogy előrukkoljon valami zagyvasággal ami tetszik ezeknek, na de egy valami biztos: bármit ír is, azért némileg rímelnie kéne! És ha most elkezd csak úgy találomra mondani valamit, biztos hogy belesül és nem lesz jó! És mi lesz ha megkérik hogy ismételje meg, hát holtbiztos hogy nem fog emlékezni az elejére! De hirtelen felderült az arca. Végtére is ő nyelvész, sok nyelvet ismer! Némelyiken pár verset is! Mostanára valószínűleg csak a világnyelv maradt meg a régi nyelvek közül, a többit biztos elfeledték, de ha le is vannak jegyezve valahol, teljesen valószínűtlen hogy legyen az őt hallgatók tömegében egy klasszika-filológus vagy ókortörténész, aki rájön hogy ő egy régi nyelven beszél! S így feltalálva magát, egy régi, orosz nyelvű gyermekmondókát szavalt el a hallgatóinak: Na japónszki górah, Zsil dabil agyin monah! Zahatyéloszja monáhu Szjeszt zsivúju cserepahu! Jel, jel, jel, i namésztye akalel!* El nem lehet mondani, mekkora sikere lett Górnak! A tömeg tombolt a lelkesedéstől! Tamás egyenesen azt mondta, hogy Gór új stílust teremtett, mert merészelt páratlan sorszámú verset költeni! Az előbb említett csinos leány meg elé ugrott, és szájon csókolta. És pirulás nélkül közölte vele, hogy nagyon szívesen vendégül látná a nagy költőt nemcsak a házában, de az ágyában is!
*
Megközelítőleg helyes magyar kiejtés szerint átírva a cirill betűs szöveget a magyar betűkre. Az „a” betű helyett rövid, hangsúlytalan „á” ejtendő mindenütt. 36
S ezután egyszerűen nem mehetett sehova, mert mindenünnen emberek fogták el előle a menekülési utat, lelkes, izgatott emberek, s nagy testük, széles, zsíros sorfaluk közt Gór parányi rést sem talált, ahol kimenekedhetett volna a tömegből. S mind újabb verseket követeltek tőle. – Na jó – adta meg magát végül Gór – legyen nektek, mondok új verset, de azután hagytok hogy kimenjek a természetbe, ihletet meríteni, rendben? – Hová menni?! – kérdezte tőle döbbenten az a csinos, s még nem is kövér nő, aki annyira lelkes volt az imént is Gór verséért. És most egyáltalán nem látszott a szexuális vágytól túlfűtöttnek, ellenkezőleg: riadtnak inkább. – Hát, a természetbe! A csendbe! Lefekszem majd valami tisztáson, s hallgatom a csend zizegését, a fűszálak susogását, a tücskök ciripelését... – De hiszen akkor rád mászhatnak a hangyák! – kiáltotta valaki. – Semmi baj, majd leseprem magamról. Hangyaboly közepébe biztos nem fekszem, annyi eszem nekem is van! – És ha jön egy vadállat?! – Ez merőben valószínűtlen. S ha netán mégis meghallom hogy közeleg valami nagytestű akármi, akkor legfeljebb időben felmászom egy fára. – Mit csinálsz?! – képedt el kivétel nélkül minden hallgatója. S most végre Górban tudatosult, hogy valami helytelenséget mondott. No igen: meglehet hogy ezek soha ki nem szoktak menni a természetbe, vagy ha mégis, de semmi esetre sem soká, és nem feküdnek ott le a földre! És valóban, aki ilyen kövér mint ezek többsége, az nemigen mászkálhat fel a fákra! Ezeknek már az is nagy erőfeszítés lehet hogy bekössék a cipőjüket, nem is véletlen hogy talán nem is lehet cipőjük, mindenesetre Gór mindegyik emberen csak papucsokat meg mamuszokat látott, amikbe csak úgy be lehet dugni a lábat. Ezzel nem lehet túrázni az biztos! Aztán dacos elszántság ébredt benne. Lesz ami lesz! Nem tagadja meg a meggyőződését! – Vegyétek tudomásul – kezdett szónokolni – hogy úgy látom majdnem mindegyiktek súlyosan beteg, annyira elhízott! És ennek csak egy oka lehet: az, hogy keveset mozogtok! S tudjátok meg, hogy nekem nem is esik nagyon nehezemre hogy kitaláljak efféle verseket! S biztos azért van ez így, mert nem vagyok kövér! A kövérség az agyra is rossz hatással van, mert kevés vért kap az agy, a szív ugyanis munkája nagy részét arra kell fordítsa, hogy az elhájasodott izmokba pumpálja a vért, s így kevesebb vér jut az agyra! Lehet hogy nem mondom el nagyon szakszerűen és tudományosan, lehet is hogy egy orvos nevetne a szavaimon, s azt mondja rá hogy butaság, de ha tévedek is a részletekben, a lényeget illetően igazam van: egészen biztos ugyanis hogy aki nem kövér, az jobban érzi magát, és frissebbek a gondolatai! Szégyen és gyalázat hogy ilyen kövérek vagytok már ilyen fiatalon! Én 38 éves létemre sem vagyok olyan kövér mint itt sokan már úgy látom alig húszegynéhány évesen! És ennek az oka a mozgáshiány, én most tehát itt hagylak benneteket, kimegyek a természet lágy ölére, és... – Mit beszélsz?! Hány éves vagy te?! – kiáltotta döbbenten az előbbi nő, aki szájon csókolta. – Harmincnyolc. De ugye milyen jól tartom magamat?! Na jó, egy kis pocakom van talán, de egészen biztos hogy nem leszek még hetven évesen sem olyan kövér, mint például... – Te hetven évig akarsz élni?! – Miért, az olyan sok talán?! No jó-jó, lehet hogy végez már hatvan évesen velem egy agyvérzés például, nem lehet kizárni, de nem is lehetetlen hogy akár a kilencvenet is megéljem! 37
Na jó, legalábbis a nyolcvanat! Anyai ágon nagyon hosszú életű családból származom ugyanis. Na de nem is ez a lényeg, szóval akkor ugye megígéritek hogy ha még mondjuk két verset mondok nektek, akkor utamra engedtek?! – Igen, igen! – kiáltották az emberek, bár már jócskán kevesebben. És Gór ideges lett, mert látta hogy akik nem kiabálnak, azok igencsak döbbenten bámulnak rá. Ugyan mi rosszat mondhatott?! Vagy csak megsértődtek mert a kövérségükre célozgatott?! Mindenesetre szavalni kezdett. Elmondta előbb a német „Oh Tannenbaum” című verset, majd egy német népdalból idézett: Es war einmal ein Reitersmann, der kam von Rhein geritten, Und altes Leid im Herze brann, und Lieder an den Lippen! Im weiten Ungarlande, ja, da sangen Schwert und Lieder, Und Ofen fiel im Sturm, hurra! Er kam doch niemals wieder... Kehrte niemals wieder. – De hiszen te olyan hangokat használsz a verseidben, amik nincsenek is a nyelvünkben! – ámult Tamás. – Ugye milyen nagyszerű is ez?! Ha egyszer az értelmes szavak használata nem ajánlott, mert azt hallva agyunk állandóan az ismert dolgokra asszociál, akkor helyes ha még az ismert hangokról is lemondunk, vagy ezeket legalábbis vegyítjük ismeretlenekkel! – vágott vissza Gór. – Igazi zseni vagy, valóban új utakat nyitottál a művészetben! – Igen, de ideje hogy magam is új utakra térjek! – mondta Gór, azzal megindult előre, s igyekezett átfurakodni a tömegen. Ez végül sikerült is neki, és sietve megindult előre. S bár még sokáig kiáltoztak utána rajongói, sőt, utána is eredtek, de nem soká bírták a követést, és mert Gór valóban gyors léptekkel haladt, hamarosan lemaradtak mögötte. Na de most ugyan hová menjen?! Ide-oda csatangolt az utcákon, amik meglehetősen kihaltak voltak, még sokkal kihaltabbak mint tegnap, érkezésekor, hiszen akik egyáltalán bírtak közlekedni a kövérségük miatt, azoknak jelentős része Tamás háza elé gyülekezett, de ezeket messzire hagyta. Pedig el kell döntse mit kezdjen magával ebben a korban! Nem volna rossz ünnepelt művésszé válnia. Akkor biztos kapna egy saját házikót is. Igen ám, de azt nem vallhatja be hogy a múltból jött, errefelé mintha nem szeretnék túlzottan az időutasokat! És neki abszolúte semmiféle itteni személyazonossága sincs! S az a csaj aki vadászik rá, valahol ebben a faluban él... igen, legjobb lesz ha mielőbb eltávozik egy másik faluba! Elvégre ott is mondhat néhány verset, hogy felfigyeljenek rá... Kifelé indult a faluból. S már az utolsó házaknál járt, amikor szapora lihegést hallott a háta mögül, s amikor megfordult, egy csinos fiatal leányt látott maga mögött. Meg is ismerte: ő csókolta szájon. A leány nem volt ugyan kövér, de mégis minden pórusából dőlt a veríték. – Hé, állj már meg! Állj meg hallod-e! Beszélni akarok veled! – kiabálta a leány. Gór megtorpant. Fegyver nincs a lánynál, egyedül is van... hátha nem veszélyes! 38
A leány végre beérte. – Hű, hát te aztán tudsz ám igyekezni az biztos! – lihegte. – Alig bírtalak utolérni! Nem is sikerült volna, ha a végére nem lassítasz! – És minek köszönhetem irántam tanúsított megtisztelő érdeklődésedet? – Annak, hogy meg akarlak menteni. – Engem?! Mitől?! – Téged, és a haláltól! – Momentán nem szándékozom meghalni. Ha arra gondolsz hogy kifelé igyekszem a faluból, megnyugtathatlak: semmi bajom sem lesz a természetben, különben sem maradok sokáig, épp csak elballagok valami másik faluba! – Gyalog akarsz elmenni a másik faluba?! – rökönyödött meg a leány. – Nemcsak akarok, el is fogok menni! – De hiszen az borzasztó messze van! – Gondolom csak nem a bolygó túloldalán! – Persze hogy nem, de megvan legalább három kilométer! – Na ugye hogy nem messze! Egy óra alatt ott vagyok, vagy ha szép kényelmesen ballagok, s nézelődöm közben, ami valószínű, akkor talán két óra alatt! – És képes vagy két órát egyfolytában gyalogolni?! – Mi az hogy! – Hát akkor te igazi hős vagy! – Ezt se mondta még nekem senki! Szóval köszönöm az aggódást, de nem lesz semmi bajom ettől az úttól, nemegyszer gyalogoltam ennél sokkal többet is, egy alkalommal már 15 kilométert is! – Nem értesz engem. Nem attól félek hogy meghalsz odakint – mutatott a szép zöld mezők felé a lány – hanem attól halsz meg, hogy a testvérem megöl téged! – A testvéred?! – döbbent meg Gór. – De hát miért?! – Ne tettesd magadat! Tudom jól, hogy időutazó vagy! Engem nem lehet olyan könnyen elkápráztatni mint a többieket! Tudd meg hogy én Karolina vagyok, és mégpedig nem egy akármilyen Karolina, hanem az, aki az egyik legelismertebb történész a világon! No nem mondom, akad néhány nagyobb név a szakmában, de azért én sem panaszkodhatom! Addig egészen jól ment minden amíg el nem kezdtél belemelegedni a kövérségről szóló magyarázatodba, de azután már világos volt előttem minden! Te egyszerűen nem ebben a világban nőttél fel, és persze hogy nem vagy kövér, amikor én tudom, hogy a régiek mind kövértelenek voltak! – Kövértelenek? Mi az, hogy kövértelenek? – Lehet hogy nem ismered ezt a szót. Lehet hogy már azóta született amióta te elhagytad a korodat. A kövértelen, az egyszerűen a kövér ellentéte. Egyszerűbb ezt mondani, mint hogy „nem kövér”. És kell ez a szó, mert sokat beszélünk a kövérségről. – Az a szó nem jó, hogy sovány?
39
– Nem, mert aki sovány, az nem normális súlyú, hanem annál kevesebb. A kövértelen lehet sovány is, de lehet hogy nem sovány, épp csak nem kövér. – Aha. – Te nem vagy sovány, de azért kövér sem. Te kövértelen vagy, kedves... mi is a neved? – Gór. – mondta Gór vállat vonva. – Furcsa név. Na tehát én vagyok Szandra ikertestvére, és a húgom nagyon vadászik rád! Tegnap nem sikerült téged elkapnia, sőt, jól átverted! – kuncogott. – Amikor hazatért a küldetésből, szinte epét fröcskölt, olyan dühös volt! Na és hát eddig nem talált meg téged, mert ő nemigen érdeklődik a versek iránt, nem nézi a kulturális híradót, de amilyen hírnevet szereztél, légy nyugodt hogy hamarosan a fülébe jut, és ő sem hülye, és akkor igyekszik téged megölni még az élete árán is, mert szakmai büszkeség is van ám a világon! Márpedig neki időjárőr a szakmája, az a dolga tehát, hogy elkapja az időutasokat! – De miért haragusztok az időutazókra? – Mert sok disznóságot műveltek már korábban. – Miket? – Az most nem érdekes, majd később elmesélem, de most vészesen fogy az idő! Itt a nyílt utcán nem vagy biztonságban, mert Szandra akármikor kikukkolhat téged a helikopteréből, pompásan lát ám odafentről mindent, és biztos lehetsz benne hogy felismer! – Remek, gyerünk akkor oda ki a természetbe, majd elbújok valami nagy fa alá... – Ó te bunkó barbár, azt hiszed mi nem ismerjük az infravörös detektorokat?! Kilométerekről kimutatja Szandrának a tested melegét, még a körvonalait is! És mert a testvérem már óvatos, mert egyszer már rászedted, biztos lehetsz benne hogy nem lacafacázik sokat, meg sem győződik róla hogy te vagy-e, azonnal odapörköl neked egy rakétával! Sokat úgysem kockáztat, mert mi ebben a korban nemigen megyünk oda ki, pláne nem fa alá, hogy egy kullancs ránk pottyanjon! – Ostobaság, a kullancsok inkább a magas fűszálakon és a bokrokon tanyáznak! – Na ugye, nem is kell az erdőbe mennünk, már a rét is milyen veszélyes, lám, milyen igazunk van, hogy nem megyünk oda! Szóval még félútig sem jutnál a másik faluig, máris hulla lennél, főleg mert még ne is hidd hogy egyedül csak Szandra leselkedik rád! Szandrától tudom hogy az egész Időjárőr Szolgálat riadókészültségben van miattad, mert így még nem lógott meg időutazó előlük, legalább húsz helikopter cirkál a környéken! – Akkor mit javasolsz? – Itt kell elbújnod a faluban! – Itt lehetetlen! – Nem az! Van jó ötletem, sikerülni fog, remélem elég erős vagy hozzá! – Mégis... – Hallgass már mert fogy az idő! – Idefigyelj, nem érdekel hogy fogy az idő, mert egyszerűen nem bízom meg benned! Miért is bízzam annak a húgában, aki meg akar engem gyilkolni?! – Nem a húga vagyok, hanem az ikertestvére! 40
– Na látod, akkor te genetikailag tökazonos vagy vele, miért is gondolkodnál másképp! – Nem tudom, talán gyerekkoromban fejreejtettek vagy mittudomén. Bár inkább Szandrát ejthették a fejére, mert ő mindig is olyan vad volt! Én ugyan nem mennék időjárőrnek! Na és hogy miért bízhatsz bennem, egyszerű: te el akarsz menni a faluból egy olyan helyre ahol nem üldöznek, hát jó, én eljuttatlak, de úgy, hogy veled is tartok! Igen, igen, hiába nézel így, veled megyek! Tehát nem csalhatlak csapdába! – De miért ragaszkodol így utánam, ennyire tetszettek a verseim?! – Nem, más oka van. Tudd meg, hogy gyereket akarok tőled! – Hogyhogy?! Gyereket, épp tőlem?! – Naná! Még sosem szültem bár már benne vagyok a korban. Te leszel első gyerekem apja! Megtiszteltetésnek érezheted! És azért döntöttem melletted, mert... Na de engedj meg előbb egy kérdést: ugye igaz az, hogy 38 éves vagy? – Persze hogy igaz, de mi köze ennek a... – És a te korodban hány napot tartotok egy évnek? – Most szórakozol velem?! Természetesen 365 napot, kivéve amikor szökőév van, minden negyedik évben ugyanis 366 napból áll egy év! De mi köze ennek a... – Szóval nem 30 vagy 31 napos nálatok egy év? – Ne őrjíts meg, mióta lenne az év mindössze egyetlen hónap?! – Nagyszerű, akkor megnyugodtam! Tudd meg, hogy az én koromban, úgy értem ebben a korszakban amibe eljutottál, kivétel nélkül mindenki úgy tartja, hogy a régiek csak öt-hat évet éltek, érted?! Azaz, az egyetlen kivétel én vagyok, én már a te jöveteled előtt sem nagyon hittem ebben! És azért hiszik ezt, mert mi csaknem kivétel nélkül mind meghalunk 30-35 éves korunkra! De aki nem, az is igen ritkán él tovább mint negyven év! És e kivételek sincsenek többen mint talán minden egymilliomodik ember! És nem hisszük, hogy az őseink olyan sokkal tovább élnének! – Mitől haltok meg? – Többnyire valami kövérséggel összefüggő ok miatt, általában csak úgy simán megfulladunk, belefulladunk a zsírunkba. – Nem is látszol kövérnek! – Valóban. Én csak tizenkilenc éves vagyok, és huszonötéves korunk táján kezdünk el kövéredni nagy átlagban. Azután viszont már nagyon gyors a folyamat. Majdnem biztos, hogy énrám is ez a sors vár! De előtte gyereket akarok, nem is egyet ha lehet, és mind tőled, mert azok a gyerekek talán már nem híznak majd el! Mert én attól tartok hogy valami nincs rendben a génjeinkkel, régen, abban a korszakban amiről nem szólnak feljegyzések, szerintem valami iszonyú dolog történt a Földön az őseinkkel... persze nem veletek Gór, hanem már a te korszakod után... De én tőled akarok gyereket! Azt akarom hogy ő is eléljen legalább hatvan évig... még tovább is... Ide menj be! – torpant meg hirtelen Karolina egy ház előtt, s elengedte Gór kezét, mert addig kézen fogva vezette a férfit, szinte húzta maga után. A férfi kábultan engedelmeskedett. Szinte sokkolták a lánytól megtudott hírek. Nem lépett be rögvest a házba, erre Karolina mögéje került, s úgy rúgta seggbe, hogy az már fájt. Gór nagyot kiáltott, s belépett sőt beugrott a házba. Karolina szorosan a nyomában, majd be is csukta azonnal az ajtót. 41
– Miből gondolod hogy épp ebben a házban nem találnak meg minket? Azaz, engem? Hát nem kutatnak át minden házat? – De, valószínűleg igen. De még az sem baj ha eljönnek ide is. – hangzott a lány nyugodt válasza. – Miért nem baj? – Mert mi már addig nem leszünk itt! – Hol leszünk? – A hullaházban. – Tessék?! – Menj csak be oda, a hálószobába! Gór belépett oda. Odabent egy roppantul széles ágyon mezítelen női holttestet látott heverni. Bár a nő halott volt, de nem tűnt holmi undorító ocsmányságnak, mert nemrég halhatott meg. Ellenben ha nem is volt rothadó, ha nem is bűzölgött, de ez volt a legfertelmesebb hulla mégis, amit csak látott akár kalandfilmekben is Gór, mert alig volt emberi alakja! Bár az ágy igazán hatalmas volt, de mégis majdnem lelógott róla. A tokája úgy lecsüngött hogy majdnem eltakarta a mellbimbóit, s csak azért nem, mert a mellek sem mellek voltak hanem valóságos tőgyek, s azok meg úgy lelógtak hogy a szeméremtájékig értek. Abból a bizonyos résből különben mit sem láthatott Gór, mert a combok vaskosabbak voltak mint a leghatalmasabb disznósonka, s teljesen lehetetlen lett volna egymáshoz dörgölni a bokákat, ezt megakadályozták e roppant combok. A has úgy kidagadt, hogy emiatt e szerencsétlen nő a köldökét sem vakarhatta meg, egyszerűen nem ért el hozzá a keze, különben meg a felkarja is olyan vaskos volt mint Gór combja, de nem a sok izomtól, hanem a sok zsírtól. – Iszonyatos, hányingerem van ettől a látványtól! – fordította el a fejét Gór. – A te korodban nincsenek ilyenek? – De, akad, de csak különleges kuriózumnak számítanak, s az egész világon nincs több ilyen kövér ember, mint talán tíz vagy húsz! – Tehát éppoly kevesen vannak, mint nálunk azok, akik nem kövérek! Mitől fordulhatott meg minden ennyire? – töprengett Karolina. – Most azt mondd meg inkább, minek hoztál ide! – Éppen mert szegény Cecília meghalt ma reggel. Nemsokára jön érte a Halálkopter hogy elvigye. Nos, neked az lesz a dolgod Gór, hogy elhúzd a testét valamelyik másik szobába, és mi megyünk helyette a hullaházba! Ott már majdcsak megszökünk valahogyan. – Nem őrzik? – Nem tudom, még nem voltam ott, de nem hiszem. Minek is őriznék, a hullák csak nem császkálnak el onnan, és el sem viszik őket – kinek kellenének?! – Na de várj csak, a hullaszállítóknak biztos fel fog tűnni hogy nem egyetlen halott, kövér meztelenséget kell elszállítaniuk, hanem két élő, nem kövér ruhás valakit! – humorizált Gór. – Csak bízd rám, te csak húzd le az ágyról Cecíliát! – De hiszen ez meglehet jó kétszáz kiló, mit gondolsz mi vagyok én, díjbirkózó?!
42
– Nem tudom mi az hogy díjbirkózó, de azt gondolom hogy élni akarsz, akkor pedig muszáj neked! Különben meg nem kétszáz kiló, hanem több. Aki így néz ki, megvan háromszáz is. Több is. Tudtommal volt olyan, hogy valaki hatszáz kilósan halt meg csak. Na, húzod már?! Gór nekiveselkedett. Addig még csak ment valahogy amíg lerángatta a testet a padlóra, de azután már csak úgy sikerült tovább húznia, hogy Karolina is segített neki, s mindkettejükről csorgott a veríték. Jó egy órájukba tellett a másik szobába átfuvarozás. Centiről centire haladtak, s még így is csak úgy sikerült, hogy Górnak eszébe jutott hogy étolajjal bekenjék mindig a padlót közvetlenül a test előtt, így jobban csúszott. Mire befejezték, mindketten olyan fáradtak voltak mint még soha. – Na és most megtudhatnám hogy tulajdonképpen mivégre volt ez a nagy munka?! – Megtudod. – sóhajtotta Karolina, azzal átment a konyhába, és kihozott onnan némi tartós élelmiszert és néhány palack italféleséget. – Remélem, ez elég lesz! – mondta aztán. – Minek ez? – Ülj fel az ágyra! Gór felült. Karolina is így tett, kezében az étellel-itallal. Ezután keze kinyúlt, s megnyomott valamit az ágy oldalán. Erre csoda történt: az ágy alól átlátszatlan, vékony műanyagfalak emelkedtek ki, s a fejük fölött összezárultak! Gór úgy vélte, olyasféleképp nézhet ki most az ágy, mint valami kapszula. Vagy épp szarkofág... És mert nagy méretű hullákra méretezték, elfértek itt mindketten, s nem is csak fekve, de még ülve is. – Hm... ötletes! – mormogta. – És akkor ez azt jelenti, hogy az ággyal együtt lesz elszállítva a tetem? – Persze! Így nem kell a nehezen megfogható hullát emelgetni. Különben is, ki aludna egy korábbi halott fekhelyén?! A Halálkopternek természetesen van gépe arra, hogy az egész ágyat kivigyék innen. Nyugi, meg sem nézik majd hogy mi van benne, nem érdekli őket. – Kár hogy nincs nálunk elemlámpa. – Minek, mire használnád! És úgysem ajánlatos, mert talán kiszűrődne a fénye valami résen. – Akkor most várjunk a hullaszállítókra? – Igen. És amíg megérkeznek, addig... addig tégy a kedvemre! – és Karolina Gór lába közé nyúlt. S mert Gór látta korábban hogy a lány csinos, s mert ő maga is szerette a szexet, ellenben nem szeretett unatkozni, tétlenül várakozni, emiatt nem is nagyon várt további biztatásra, s tette ami a dolga. - Tizenkilenc éves vagyok. Ha van egy kis szerencsém, talán hat gyereket is szülök tőled, mielőtt végleg elkövéredem. – sóhajtotta Karolina a szeretkezés végeztével. – Rajtam nem fog múlni! – kuncogott Gór. – Persze, ehhez az is kell hogy egyáltalán megfoganjak tőled. Végtére is attól tartok hogy mi már eléggé mások vagyunk genetikailag mint te, a barbár kor szülötte. – Á, ezt azért nem nagyon hinném! Az én korszakomban is akad néhány túlsúlyos, hiszen mondtam is már. Na és bár ők szörnyen rondák, de arról szó sincs, hogy ne lennének képesek megfoganni a... a kövértelenektől. Mármint, azután hogy elkövéredtek, természetesen nemigen megy nekik a szülés, állapotuknál fogva, de akadnak akik korábban szültek, tehát bebizonyo-
43
sodott hogy annyira azért nem mások genetikailag hogy erre képtelenek legyenek. Különben meg én ezt nem értem ám Karolina, hát miért nem tesztek valamit az elhízás ellen? – Ugyan mit? Keresik ám a tudósaink szorgalmasan a megoldást, de hát ha egyszer nem megy, nem sikerül nekik! – Nem hiszem. – Mit nem hiszel? – Hogy ne menne. Szerintem bele se fogtak a keresésbe. – Hát ezt azért csak ne mondd már, hogy is ne keresnék a gyógyírt, amikor ők maguk, a tudósok sem akarnak belefulladni a zsírjukba! – Idefigyelj Karolina, helyes kislány vagy, de páratlanul naív! Én még nem töltöttem csak talán egy napot ebben a korban, de van már némi elképzelésem arról, hogy mit ér a tudományotok! Azt például máris tapasztaltam, hogy kevesen tudnak írni közületek. Te talán igen, ha valóban történész vagy, de ugye nem sok az írástudók száma?! Az meg amit ti költészetnek neveztek, a szememben, pontosabban a fülem számára csak rémisztő zagyvaság! Ha az én koromban ilyesmiket vittem volna be egy kiadóba, nem is közlik, sőt, kiröhögnek, nemhogy lelkesednének érte! Ha a ti intelligenciátok olyan alacsony szintre süllyedt hogy már egy értelmetlen halandzsát is jelentős művészi teljesítménynek értékeltek, akkor el tudom képzelni, hogy a valódi tudományok terén milyen szánalmasan alacsony lehet a színvonal! Szerintem talán egyetlen olyan tudósotok sem lehet már, aki megérdemelné az én fogalmaim szerinti tudós jelzőt! Sőt, attól tartok hogy a legkiválóbb tudósaitok az én koromban egyszerűen megbuknának az egyetemi felvételi vizsgán! – Az mi? – Na, a kérdésed azt jelenti a számomra, hogy nálatok nincs ilyen, tehát bárki mehet egyetemre! Jellemző különben! Biztos minden hülyét felvesznek, mert még azokból sincs elég jelentkező! Szóval halljuk inkább kislány, mit tesztek a kövérség ellen? Mert hogy nem mozogtok, azt már látom. Ha hőstettnek tartotok két órás kényelmes bandukolást, akkor itt iszonyú bajok lehetnek! De legalább orvosilag mit tesztek? Miért nem megy például zsírleszívásra az, aki észreveszi hogy épp csak elkezd kövéredni? Mert egy háromszázkilós hájpacnin persze az sem segítene már, de eleinte még nagyon is! – Mi az a zsírleszívás? – Magasságos egek, ezt sem tudod?! Na és miért nem szedtek olyan táplálékkiegészítőket, melyek felfokozzák a sejtekben az anyagcserét, s így hatékonyabban égetitek el a zsírt? – Még csak nem is hallottam ilyesmiről! – szólt Karolina döbbenten. – Elképesztő! Hiszen ti nemcsak nem fedeztetek fel semmi újat a kövérség ellen, de még azt is elfeledtétek, ami már az én időmben is közismert volt! Hogy állíthatod ezek után, hogy a tudósaitok lázasan keresik a megoldást?! Hiszen azt már meg sem kérdem, hogy haladtatok-e valamit a génterápia terén, pedig az én világomban az, bár még kísérleti jellegű kezelés volt, de legalábbis ígéretes részeredmények igenis születtek már benne! Na de menjünk tovább, tudod-e, mit jelent az a szó, hogy diéta? – Nem. Mi az, valami csodagyógyszer? – Cseppet sem, ellenben a kövérség remek ellenszere! Nem valami kellemes dolog az igaz, ellenben száz betegnél kilencvenkilencben beválik, legalábbis ha a kövér illető betartja a diétát. 44
– Létezik-e, hogy a te korodban valóban ennyi sok módszer volt a kövértelenség elérésére?! – ámult Karolina. – Ó kicsikém, most csak úgy szemezgettem a módszerekből, akad belőlük zsákszámra! – De hiszen ha te mindezt tudod, akkor lángész vagy, akkor nálunk nagyon tisztelnek majd téged, ha megszabadítasz minket az elhízás rémétől! – No nem, nem, attól hogy tudnám, nagyon távol vagyok, én ezekről csak hallottam, de nem vagyok képes elkészíteni a megfelelő gyógyszereket, zsírt leszívni sem tudnék, nincs hozzá se gépem, se szakértelmem... – Nem vagy rá képes? Semmire sem? – sóhajtotta a kérdést csalódott hangon Karolina. – Hát, hogy semmire sem, az azért túlzás... bár nem vagyok orvos, de azt hiszem arra még telik az ismereteimből, hogy előírjak valami hasznos diétát nektek, némi sportolással vegyítve... – Miért segítene az rajtunk, ha sportolunk? – Hát már hogyne segítene, amikor a sportoló a testmozgása által több energiát igényel, s ha e fokozott kalóriafelhasználást azzal kombináljuk, hogy alacsony kalóriaértékű élelmiszereket fogyasztunk, akkor ennek következménye csakis az lehet hogy az illető lefogy, vagy legalábbis nem hízik tovább! Kiderült azonban, hogy Karolina azt sem tudja, mi az hogy kalória! S itt nemcsak arról volt szó hogy nem ismerte az energia ezen mértékegységét, de valami bámulatosan új volt a számára az a gondolat is, hogy egyáltalán nem mindegy hogy mit eszik, mert nem minden élelmiszer hízlal ugyanúgy! – Hát ez elképesztő! – álmélkodott Gór. – Ezek után attól tartok hogy az úgynevezett tudósaitok nemcsak az egyetemi felvételin buknának meg, de a gimnáziumba sem vennék fel őket! Hiszen egy érdeklődőbb általános iskolás is többet tud mint ti! Na szóval arról van szó hogy aki sportol, az ugye sokat mozog, és... – De mitől mozogna sokat aki sportol? – kérdezett közbe Karolina. – Hát már hogy az istenbe ne mozogna sokat az, aki labdázik, fut, vagy... – Nem értelek! Minek a sporthoz futni, és mi az hogy labdázni? Most Gór nem értette Karolinát. Ám néhány tisztázó kérdés után kiderült, hogy egészen mást értenek azon szó alatt hogy „sport”. Az hagyján volt hogy Karolina korában az emberek egyetlen labdajátékot sem ismertek, de azon szó alatt hogy „sport”, ők kizárólag szellemi tevékenységeket értettek, meg esetleg néhány nemi jellegű szórakozást, ami többnyire az élveztetőgéppel folytatott tevékenységeket jelentett. Sport alatt jobbára számítógépes játékokat értettek, találós kérdések megoldását, akik írni tudtak azok számára voltak keresztrejtvények is, és temérdek táblajáték, de a sakk hiányzott közülük, biztos mert már túl nehéz volt ezeknek az elpuhult lényeknek szellemileg. Ezt megtudva Gór arról beszélt Karolinának, hogy mit neveztek sportnak az ő korában. A lány ámultan hallgatta, és nem volt képes felfogni, miért futkároztak ennyit a régi kor emberei. Számára már az is hihetetlen volt hogy valaki tollaslabdázzon, szerinte az a sok ugrabugrálás módfelett kimerítő lehetett, a labdarúgás meg egészen elborzasztotta, s azt mondta, ő ugyan nem művelné, hiszen lehet hogy a megrúgott labda épp nekimegy, s az iszonyúan fájhat! A hegymászásról az volt a véleménye, hogy csak őrült elme mászik fel iszonyú nehézségeket és életveszélyt vállalva egy több száz sőt több ezer méteres csúcsra, csak azért, hogy azután onnan ugyanolyan nehezen sőt még nehézke45
sebben le kelljen másznia! A síelést még ennél is veszélyesebbnek tartotta. Amikor az úszásra került a sor, kiderült hogy Karolina legjobb tudomása szerint nem él olyan ember az egész bolygón, aki tudna úszni; de minek is azt szerinte, a víz teljesen természetellenes közeg az embernek, nem vagyunk halak hogy oda bemenjünk! Tisztálkodni elég a zuhany, maximum a fürdőkád! Ám Gór nem adta fel és sok más sportról is beszélt neki. Szinte élvezte hogy elborzaszthatja a lányt, s beszámolt neki az ökölvívásról, birkózásról, dzsúdóról, karatéról... Karolina véleménye az volt, hogy elkezdett kételkedni Gór igazmondásában. Gór ellenben sokáig bizonygatta, hogy ez így igaz! – Elhiszem hogy verekedtek néha, de nem ám azt, hogy ezt sportból teszitek! – Hát pedig! Én csak tudom, naponta láttam sportmérkőzéseket a televízióban! – Ha ez mégis így van, akkor nagyon is helyes hogy megöljük az időutasokat, mert akinek a számára az efféle esemény sport, szórakozás, az nagyon vad faj! – Hát nézd, ebben lehet némi igazad, én magam is gondoltam már rá korábban hogy túl vad az emberiség, de tudod mit, most hogy látom a te korodat, azt mondom hogy inkább legyünk vadak, mint olyan tutyimutyiak mint ti! Mert ez ami itt megy nálatok, ez meg a másik véglet az holtbiztos! Bennetek már semmi kezdeményezőkészség, semmi vállalkozószellem, nem sokkal vagytok különbek mint a ketrecben hízlalt vágóállatok, a baromfik vagy a disznók... és éppúgy el is hájasodtatok... Hm! – szólt hirtelen és eltöprengett valamin. – Szörnyű gyanúm van! – mondta végül. – Mire gyanakszol? – Nem érdekes. Nem akarlak elrémiszteni. De már egyáltalán nem örülök neki, hogy bemásztunk ide! – Muszáj volt, mert ha a testvérem megtalál... – Azt hiszem ha megúszom a vele való találkozás első másodperceit, talán még meg is kedvelném őt, s ő is engem! Ő, meg az Időjárőr Szolgálat többi tagja lehet az utolsó néhány fő ezen a bolygón, akikben még akad némi virtus és merészség! Bátorság! – Nem igaz, én is bátor vagyok! – Nyavalyát! Nem vagy te bátor, kimondom ha megsértődöl is! Idefigyelj, ha azt akarod hogy bátornak tartsalak, akkor elkezdesz te is sportolni úgy, ahogyan majd megtanítalak! És elkezdesz diétázni is! – De még nem vagyok kövér! – Nagyon helyes, ne is légy az! Jobb ha hozzászoksz! Nézd, ha megteszel mindent amit mondok neked, nos, akkor sem ígérem hogy nem hízol el, mert fogalmam sincs, milyen a genetikád. Valószínűleg tele van egy egész rakás olyan génnel, ami kövérségre hajlamosít. De abban biztos vagyok, hogy a tanácsaimmal legalább egy évtizeddel tovább húzhatod kövértelenül! – Ez jól hangzik! – derült fel Karolina ábrázata, bár ezt a sötétben Gór nem látta. – Lehet különben hogy elkerülöd végleg is az elhízást. Végül is ez úgy van, hogy a legkiválóbb eszű gyerekből sem lesz matematikai zseni, ha nem tanítják meg az egyszeregyre! Ha tehát nem eszel olyasmit hogy abból a génjeid sok zsírt készítsenek, akkor hiába szeretnének azok elkövéríteni téged, erre nem lesz módjuk! 46
– Vállalok mindent Gór, csak ne hízzak el, és élhessek addig mint te! – Remek. Halld hát akkor amit mondok: ezentúl tilos, hogy akár egyetlen szem cukorkát is megegyél! Tilos a csokoládé is! – Az a kedvencem! – Akkor is tilos. Egyetlen falás is tilos belőle! Tilos bármi tésztát is enni, és naponta legfeljebb három szelet kenyeret ehetsz! – Az nagyon kevés! – Pedig ha észreveszem hogy kezdesz hájasodni, lehet hogy lemegy ez nulla szeletre is! Ellenben jó hírem hogy amíg nem kezdesz hájasodni, addig korlátlan mennyiségben ehetsz tejtermékeket, tehát tejet, sajtot, túrót, kefirt, joghurtot, vajat. Ehetsz margarint is, de nem ehetsz semmi zsírt! Ha kövéredni kezdesz, visszavonom az engedélyt a sajtra, vajra, margarinra. Húst hetente három vékony szeletet ehetsz csak, és kizárólag zsírtalan húst. A teát ezentúl csakis cukor nélkül ihatod. – Mézzel sem? – Azzal sem, abban is sok a cukor. Ehetsz ellenben akármennyi gyümölcsöt, de azt is csak cukormentesen. Zöldséget is ehetsz korlátlanul, de főleg nyersen. Egyelőre ehetsz krumplit is, de csak olaj nélkül megsütve, vagy héjában főzve. – De hiszen alig ehetek valamit! – Ezt nevezik úgy, hogy diéta! S mielőtt elfelejtem, vége az édes italoknak! Igyál vizet, az a legnemesebb ital, meg igyál tejet, kefirt, savót, gyümölcsleveket, sőt, zöldségleveket! Eleinte szokatlan lesz, de majd rájössz hogy milyen kellemes! Ha így cselekszel, nem hiszem hogy nagyon elkövérednél, s ha mégis, biztos hogy sokkal később mint a többiek! Különben meg most kapaszkodj meg, mert hetente egy nap teljes böjtöt kell tartanod, amikor abszolúte semmit nem ehetsz, és inni is csak tiszta vizet ihatsz, egy másik napon pedig, minden héten egy napon, léböjtnapot tartasz, amikor is szintén semmit nem ehetsz, de inni már ihatsz mást is mint vizet, tudniillik tejet, teát, gyümölcs- és zöldségleveket, kefirt és joghurtot! De ezen italokat tökéletesen cukor nélkül! Te döntöd el hogy melyik napokon böjtölsz, de hetente egy nap teljes böjt és egy nap léböjtkúra kötelező! Tudom hogy kemény dolog ez, kislány, de hidd el, meglesz a hatása! Módfelett meg lennék lepve ha nem húznád ki legalább egy évtizeddel tovább, de ismétlem még az sem lehetetlen, hogy lekörözöl engem életkorban! – Gondolod, hogy élhetnék én is hatvan évig?! – kérdezte sóváran Karolina. – Akár hetven évig is. Dédnagymamám nyolcvanhárom évesen halt meg. Pedig nem is sportolt! – Vállalom! Ezentúl rád bízom magamat! De semmi kedvem sportként összeveretni a képemet! – Nem muszáj ám boxolnod. Nektek inkább a szúmót ajánlanám, az az én koromban kifejezetten a kövérek sportja. Annyi az egész hogy azon igyekszik két ember, hogy kilökje a másikat egy körből. De ha nem találsz ehhez partnert, elég ha futsz. Sőt, eleinte gyalogolsz. Az megy egyedül is. – Milyen kedves vagy hogy ilyen tanácsokat adsz! Nem is vagy olyan szörnyű, mint azt beszélik az időutazókról! – Tényleg, miért utáljátok őket ennyire?
47
Erre Karolina elmondta Górnak, mi ennek az oka. – Hát, megnyugodhatsz, mert nekem semmi szándékom nincs, és nem is volt rá, hogy bajt keverjek itt nálatok... Pedig lehet hogy mégis fogok! – Hogyhogy?! – kérdezte ijedten Karolina. – Úgy, hogy kiderítem, mi az általános kövérség oka! Sőt, az elbutulásé! – De hiszen nem is mindenki buta, én sem vagyok az, Szandra sem az... – Hogy az istenbe ne lennétek buták, amikor még azt sem tudjátok, mi az hogy diéta, s hogy a testmozgás jót tesz a kövérség ellen! – De hát Szandra már hogy is lehetne buta, az Időjárőr Szolgálat tagja, tudja vezetni a helikoptert, tudja kezelni a fegyvereket, ő harcos... – Frászt harcos, én magam nem vagyok egy nagy harcművész, de lefogadom akármibe, ha akarom, akármikor két vállra fektetem, ha nincs a helikopterében! Még akkor is ha én fegyvertelen vagyok, ő meg késsel a kezében vár rám! – Hát, ezt én sem kétlem... de akkor sem buta! – Buta. Lehet hogy különben jóeszű, de akkor is tanulatlan. Az hogy tudja vezetni a helikoptert, nem számít, ahhoz nem kell sok ész! Ez olyan, hogy az én koromban egy idióta is képes bekapcsolni a tévét, de attól még nem lesz kevésbé hülye... Én csak egyet nem értek: mitől nem omlott még össze a gazdaság?! Ki készíti a gépeket, ki működteti azokat?! – Na ugye hogy vannak okos embereink, lehet hogy nem sokan, de vannak! – Csak tudnám, hol, mert itt ebben a faluban nem hiszem hogy egyetlenegyre is rátalálnék! – Biztos a királynő körül teljesítenek szolgálatot. – Királynőtök van?! – Igen! – Hogy hívják? – Nem tudom. – Nem tudod?! – Nem. Minek is azt tudni, nem érdekes: ő a királynő, és kész! – És hogyan lesz valaki királynő? – Nem értem a kérdést. – Hát, hogy megy az hogy valaki királynő lesz? Mindig a királynő legidősebb gyerekét teszik meg uralkodónak? Fiát vagy lányát? Vagy csak a lányát? Vagy választják demokratikusan, tehát olyan elnökféle? Vagy valami iskolát kell kijárnia, mondjuk nevezzük Királynőképzőnek, s az ottani legjobb tanuló lesz a királynő? Szóval, hogyan lehet valaki királynő? – Nem tudom. – válaszolta Karolina. – Ezen még sosem gondolkoztam! – Mégis, ha te királynő akarnál lenni, mit kéne ehhez tenned? Hogy megy itt a jelölés, kinevezés, delegálás, választási kampány? – Fogalmam sincs róla, miről beszélsz Gór, ezek a fogalmak amiket említettél, ismeretlenek a számomra!
48
– Hát akkor annyi bizonyos hogy a királynő cseppet sem demokratikusan nyeri el a posztját! Na sebaj, majd meglátogatjuk... – Fel akarod keresni őt?! – Naná! Édes öregem... – Nem vagyok öreg! – Ez csak egy megszólítás a koromból. Tehát édes öregem, nekem nagyon bűzlik itt valami! – Még biztos nem bomlik a hulla amit áthúztunk. – Jelképesen értem. Arra gondolok, hogy itt nálatok valami óriási sumákság van! Nagy disznóság! De kiderítem! Persze kellenek segítők is hozzá... Szandra azt hiszem jó lesz! – Ő meg akar ölni téged! – Pedig okvetlenül kellenek bátor segítők, és Szandra épp jó lenne e célra... már amiatt is mert időjárőr... – Na ugye, neki a te megölésed a dolga! – Amíg nem beszélek vele. Márpedig fogok! Persze nem most, előbb elmegyünk a hullaházba, azaz elvisznek minket... remélem, túléljük. – Pszt! Máris jönnek értünk! – szólt Karolina, s valóban lépteket hallottak. Amit hallottak, az Gór szerint nem léptek zaja volt, hanem valami nehéz gép zaja. Lehet persze, sőt valószínű, hogy léptek is voltak odakint, mert a gépet biztos kezelte valaki, de abból Gór semmit nem hallott, sőt, tulajdonképpen a gépzajból sem. Valami sziszegés, valami nem túl hangos zakatolás, kopogás – aztán azt érezte hogy szarkofágjukat felemelte valami. Biztos a gép. S aránylag nem is billegtette őket sokat. Azt sem tudta volna megállapítani, mikor rakta be őket a masina a helikopterbe. Abból sem hallott sokat hogy mit beszéltek a hullaszállítók odakint, sőt hogy beszéltek-e egyáltalán valamit. Eleinte minden csendes volt, később azonban felzúgott a helikopter motorja, s ennek zaja minden más esetleges zajt elnyomott. Különben lehet hogy nem is beszélgetett odakint senki, mert Karolina megsúgta Górnak, hogy a Halálkopter sok esetben mindössze egyetlen fős személyzettel jön, mert minek is több, ez az egy is elég! Sokáig utaztak, Gór úgy becsülte hogy legalább egy óra hosszát, ami nem csekélység, mert ezalatt vonattal is jókora távot lehet megtenni, hát még helikopterrel! Gór aránylag könnyen viselte ezt az időt, de Karolina már fél óra eltelte után motoszkálni kezdett, s keze az élelmiszercsomagot bontogatta. Gór azonban elkapta a csuklóját és megszorította. – Hé, ebben csupa olyasmi van, amit neked tilos enned! – De most nem ehetek ezek helyett gyümölcsöt, mert nincs itt olyan! – Akkor sem eheted ezeket. Idefigyelj, egészséges ember simán kibír akár három napi koplalást is! Vedd tudomásul, hogy te ezentúl naponta legfeljebb kétszer étkezhetsz, de e két étkezés közül is csak az egyik lehet bőséges, a másik csupán valami szerény uzsonnaféle! S mert gondolom reggel már tisztességesen befalatoztál, mára neked már csak a vacsora dukál, abból sem sok! – Akkor én mire fel hoztam ide ezt a sok kaját?! 49
– Nekem. – válaszolta nyugodtan Gór. – Különben is, nem megmondtad hogy mindenben rám hallgatsz?! – No igen, igen, természetesen... – Hát akkor! Mert ugye nem akarod hogy neked is akkora koporsót csináljanak mint ez, hogy e teret egyedül is kitöltse a tested a rengeteg zsírral... Végre úgy érezte, ereszkedni kezdtek. Aztán le is szálltak, s elhallgatott a helikoptermotor duruzsolása. Majd meglódult a szarkofág-ágy, haladt velük előre, majd megállt, majd megindult, majd megint megállt, és így tovább, sokszor, meg-megújuló mozgással haladt tovább, végül Gór úgy érezte mintha liftbe kerültek volna, mert börtönük süllyedni kezdett lefelé, méghozzá nem is kicsi sebességgel! Nem is lift volt ez, de igazi gyorslift! S bár Gór még mindig nem látott semmit maguk körül, de úgy becsülte igazán mélyre mehetett velük e lift. Aztán megállt, megint előre haladtak, meg-megállva, zötykölődve, s eközben egyre erősebb zúgást, zakatolást hallottak. Néha csattogást-kattogást is. – Furcsa... sok mindenre el voltam készülve hogy mi lesz a hullaházban, még attól is tartottam hogy netán le akarnak fagyasztani, de az itteni zajokból ítélve ez inkább valami ipari nagyüzemre hasonlít! – morogta Gór. – Félek! – sóhajtotta mellette Karolina. – Pedig a te ötleted volt, hogy most itt legyünk! – Már nem is tartom olyan jó ötletnek! Egyáltalán, hiszen most jut csak eszembe, de ha te valóban találkozni akarsz a testvéremmel, akkor mi a csudának nem szálltunk ki a koporsóból?! – Nekem eszembe jutott – mondta Gór – de nem szóltam róla, mert tudtam hogy felesleges. – Miért az? – Mert lehetetlen. Vagy talán nem kívülről nyitható-zárható? Hiszen egy hulla ugyan miként is nyithatná azt ki?! – Kár volt nem szólnod, mert igenis nyitható belülről! – mondta Karolina. – Ugyanis képzeld csak el, hogy fekszik valaki az ágyban, s valamiért kívülről valami hozzáütődik a zárószerkezetnek, az bezáródik, hát az ágy lakója ott halna meg odabent, ha nem tudná kinyitni! Persze hogy lehet kinyitni ezt belülről is! – Akkor tudod mit? Javaslom hogy nyisd ki! Szerintem már rég nincs mellettünk az a pasas, aki elhozta ezt a koporsóágyat ide! S lássuk legalább hogy hol vagyunk! – És ha nagyon félelmetes lesz odakint? – Akármi lesz is, jobb ha tudjuk. Különben meg siess már vele, mert egyre büdösebb itt a levegő. – Ha arra célozgatsz, hát nem szellentettem! – Elhiszem, ez inkább kívülről jövő bűz. És bizony lehet hogy amiatt, mert krematóriumba dobják a hullákat, márpedig én nem akarok elevenen elégni! Tehát nyisd már! Ám Karolinának nem volt módjában kinyitni önkéntes börtönüket, mert mielőtt még megnyomta volna a gombot, magától visszahúzódott a műanyagtető az ágy aljába, biztos valami külső vezérlés hatására. Gór azonnal körül akart nézni, de nem tehette, mert a szeme káprázott. A hosszú sötétség után vakította a fény. Pislogott, s csak annyit fogott fel így hirtelenjében, hogy valami roppant 50
futószalagon utaznak előre. Ennyit különben sejtett is. Ha legrosszabb sejtelmei valóra válnak és valóban krematóriumba viszik a hullákat, akkor logikus, hogy az holmi automatikus folyamattal történjék. Bár igaz ami igaz, ha ez errefelé a hullák sorsa, akkor az tulajdonképpen nem is a legrosszabb amit feltételezett... S így is lehetett, hogy bizony szó sincs krematóriumról! Mert most végre addig dörgölte a szemét, míg visszatért a látása, s ekkor már a fülét is használhatta, tudniillik azt hallotta hogy Karolina rémülten sikolt. És valóban, volt is miért: mert alig néhány lépésre tőlük a futószalag folytatásaként hatalmas fémkerék forgott a levegőben. Természetesen csak az élét látták, de azt is csak valami elmosódott csillogásként. Ellenben azt már nagyon is jól látták, hogy előttük valami öt lépésre egy másik koporsóágy halad, egy irdatlan méretű hullával, a futószalag nyílegyenesen nekiviszi az ágyat a körfűrészlapnak, s az simán kettévágta a hullát hosszában! Fröcskölt mindenfelé a vér, jutott belőle Górra és Karolinára is bőven. Természetesen az ágy is véres lett amin a hulla tartózkodott. Most oldalról gépkarok nyúltak ki, megragadták a hulla egy-egy végtagját, felemelték a magasba a két félhullát, más karok a magasban egy mozdulattal kibelezték, a belsőségek valahová a mélybe potyogtak... de hogy mi lesz a hulla további sorsa a továbbiakban, azt Gór már nem kísérhette figyelemmel, egyelőre legalábbis nem. A vágókerék már közvetlenül előttük magasodott... – Ugrás! – kiáltotta Gór, azzal megragadta Karolina karját, s máris a mélybe vetette magát, meg sem nézve hogy hová esik. Nem volt ideje bámészkodni. Karolina tétovázott ugyan, de Gór mélybe zuhanó teste őt is magával rántotta. Puhára estek. Ennél puhábbra nem is eshettek volna, ugyanis folyadékba zuhantak. Bár nem vízbe: volt ugyan víz is e folyadékban, leginkább azonban nem víz lehetett hanem egészen másvalami. A futószalag alatt ugyanis mély, de keskeny csatorna húzódott, amibe odafentről a vér folyt le, de nemcsak az, mert ide hullottak a gépkarok által kitépett belek s esetleges egyéb belsőségek is. S ahogy felnéztek, látták, hogy a kibelezett félhullák testét alaposan lespricceli valami nagy fecskendő holmi büdös, orrfacsaró szerrel, s ez is az ő csatornájukba csepeg, sőt, ömlik, mert nem takarékoskodnak vele. Nyilván fertőtlenítőszer lehetett. A csatorna folyadékbősége olyan nagy volt, hogy beeséskor nem ütötték meg magukat, mert majdhogynem inkább belefulladtak, ugyanis nyakig ért nekik. Mindez annak volt köszönhető, hogy ez nem csupán ezen egyetlen hullafeldolgozó gépsor potyadékát gyűjtötte össze, ahogy ugyanis körbenéztek a teremben, hát annak a végét sem látták. Azaz, a szélességét még csak sejtették valahol maguk előtt, de a hossza óriási volt. Mindenfelé futószalagok vitték a testeket előre, s a kések vágták-aprították őket. És nemcsak úgy simán ketté, ahogy azt Karolináékkal akarták tenni, mert akadtak olyan gépsorok, amelyek a tetemek karjait és combjait vágták le, vagy más módon darabolták szét őket. Messze előttük láng lobogott egy gázpisztolyból, s e láng ropogósra perzselte egy hulla bőrét. – Tisztára mint nálunk disznóperzseléskor, csak ez automatizált! – mondta Gór, miközben igyekezett kikászálódni a csatornából, majd amikor már kint volt, kezét nyújtotta Karolinának. – Hát én ezt nem értem... mi ez?! – rebegte a lány. – Ezt inkább én kérdezhetném! Ti megeszitek a hulláitokat? – Micsoda?! Hogy is ennénk meg őket?! – Márpedig ez az üzem tisztára úgy néz ki, mint egy automatizált csirkefeldolgozó üzem, épp csak baromfik helyett embereket dolgoznak fel benne!
51
– Na de hát hidd el hogy mi sohasem eszünk olyasmit hogy hulla, egyetlen részét sem! Efféle iszonyúság inkább rátok, barbárokra volt a jellemző a régi időkben... legalábbis úgy tudjuk mi történészek! – Igen, emberevés valóban előfordult régen a Földön, de csak primitív kis törzseknél, az én koromban már rég nem volt jellemző... és soha nem fejlesztették az emberfeldolgozást ilyen automatizálttá... – meredt a magasba komoran Gór, az odafent mozgó kampókat nézve. Mindegyik kampón vagy egy emberhulla lógott, vagy annak valamely része. – Mindenesetre – folytatta – úgy látom hogy ez valami központi hullafeldolgozó lehet, annyi itt a halott! Meglehet tán, hogy az egész bolygó minden hullája idekerül. – Annak azért mégis kicsi volna, vagy nem? – Nem. Hányan is éltek most a Földön? – Nem nagyon tudom, talán úgy húsz- vagy harmincmillióan. – Na látod! Ha az átlagéletkor mondjuk harminc év, és harmincmillióan vagytok, akkor harminc évente meghal harmincmillió ember, tehát évente egymillió. Vagyis egy nap meghal úgy nagyjából háromezer, inkább kevesebb, úgy 2700 körül. De legyen háromezer. Hát ez az üzem simán feldolgoz egy nap háromezer hullát, igazság szerint ahogy látom, a kapacitása félig sincs kihasználva! Végül is ahogy utánaszámolok, napi háromezer, az huszonnégy óra alatt háromezer, tehát óránként alig több mint száz! Nincs óránként százötven sem! Hohó, na de az nagyon kevés... és valóban, látod Karolina hogy milyen rengetegsok kampó megy odafent üresen... á, nemhogy félig nincs kihasználva ez az üzem, de még a tíz százaléka sem! Ezt sokkal nagyobb embertömegre tervezték! – Ez nem lep meg, régen valóban többen éltünk a Földön, még a Dolgok Egyszerűsítésének Korszaka előtt! – Gondolom, e korszak előtti időkről beszéltek úgy, mint a barbárság koráról. – Igen, a te időd a barbárság kora, már bocsáss meg! – Na de hát értsd meg, hogy ezt biztos nem építhették az én koromban, mert nálunk nem ettek hullákat az emberek! Talán valami félreeső részén a világnak néhány perverz, őrült ínyenc, de semmi esetre sem évente egymilliónyit vagy még többet! Különben nem lep meg, ez is amit látok csak megerősít a szörnyű gyanúmban... – Milyen gyanúdban? – Nem érdekes. Most még nem. Hanem mesélj csak, mi is történt abban az időszakban, amit te úgy nevezel, hogy a Dolgok Egyszerűsítésének Kora? – Ne haragudj, de most ennek van itt az ideje szerinted?! Mielőbb itt akarom hagyni ezt az iszonyú helyet, meg akarok mosakodni... – Halljuk, mi történt akkor! Tudni akarom! Most, azonnal! – szorította meg Karolina kezét Gór, szinte fájdalmasan, és úgy nézett a lányra, hogy az megriadt. – Jól van na, válaszolok, ne nézz így kérlek mert megijedek! Bár sokat nem mondhatok. Abból az időből nem sok feljegyzés maradt fenn. Csak annyit tudunk, hogy végre felismerték az emberek, hogy nem mehet tovább úgy, ahogy régen, mert ha mégis, akkor idővel elpusztítják önmagukat! Tehát megsemmisítették az összes fegyvert. Legalábbis a tömegpusztító fegyvereket. De ez még nem volt elég, mert belátták azt is, hogy ha nem biztosítanak mindenkinek egyforma jólétet, akkor akiknek kevesebb jutott, elégedetlenkedni kezdenek, s irigykedni, s mindenféle zűrzavart kelteni. Tehát arra kell törekedni, hogy a 52
különbségek minimálisak legyenek. De mindenkinek jólétet csak akkor biztosíthatnak, ha az igényeket jelentősen mérséklik, tehát a dolgokat le kell egyszerűsíteni, hogy ne pocsékolják el a Föld véges, szűkös erőforrásait értelmetlenségekre. Tehát megszűntek a hadseregek, megszűnt az űrkutatás is, mert minek áldozzunk temérdek erőfeszítést arra, hogy elmenjünk levegőtlen, sivár bolygókra... és még rengeteg minden megszűnt! Tudok róla hogy régen volt például olyan is hogy vasút, most már olyan sincs. Egy falun belül el lehet menni bárhová gyalog is, hosszú távra meg ott a helikopter, az bárhol le tud szállni. Amit csak lehet, automatizáltunk, mert akkor keveset kell dolgozni. Megszűntek azok a fura tevékenységek is, amiket te sportnak nevezel, holott csak az öngyilkosság cifra módozatainak tűnnek a szememben. És az akkori emberek megszüntették a környezetszennyező üzemeket is, meg az összes olyan filmet és feljegyzést, amikben bármi erőszakos cselekmény szerepelt, mert ez csak agresszivitásra nevelné az új nemzedéket. De többnyire a nem agresszív irományokat is megsemmisítették, mert azokban olyan eszmékért sóhajtoztak a szereplők, amik helytelenek, vagy amik az új világban kielégíthetetlenek. – Aha, tehát az irodalomnak s úgy általában a művészetnek kampec! – morogta Gór. – Csak tudnám, miként tűrhették ezt el az akkori emberek! Hiszen ez kulturális öngyilkosság! – Ó, hát ez természetesen nem egyszerre ment hanem szép lassan, fokozatosan! Előbb a nagyja munkát végezték el, a fegyverek megsemmisítését, aztán úgy apránként haladtak tovább, míg végül elértük a mostani tökéletességet! – Hát ha neked ez a tökéletesség, akkor én inkább maradok tökéletlen! Na szóval tudd meg kislány, hogy téged csúnyán átvertek! És mindenki mást is a nemzedékedből, de már az előző nemzedékekből is! Majdnem teljesen biztos vagyok ebben! Például le merem fogadni, fogalmad sincs róla, hogy hol lakik a királynő! – Hát már hogyne tudnám, természetesen a fővárosban! – Vannak városaitok is? – Hogyne, az olyan falvakat nevezzük városoknak, ahol valami fontos holmi termelése folyik! – Tehát nincsenek városaitok, csak falvaitok. Különben sejtettem. Na akkor most arra válaszolj, merre van az a főváros? – Hát, izé... azt nem tudom! – Még te, a történész sem? Hát nem szoktál térképeket nézegetni? – De igen, de még sosem jutott az eszembe hogy megnézzem, hol van a főváros. Minek is azt, akinek kell tudnia, az biztos tudja is, olyanok akik például hoznak-visznek valamit a helikopterekkel... – De ilyen nem nagyon lehet, ugye? – Miért nem? – Mert mindent a csőpostával küldözgettek. Igaz? – Hát, tulajdonképpen, azt hiszem igen. – Akkor pedig azt hiszem hogy alig lehet néhány a helikoptereitekből is. Merem állítani, hogy helikoptereik kizárólag az időjárőröknek vannak, meg a hullaszállítóknak a Halálkopter, és kész. Esetleg vészhelyzetre néhány a falvakban, de nagyon kevés, öt-hat legfeljebb. Talán annyi sem. De még többet mondok: biztos vagyok benne, hogy nem vagy képes megmondani nekem a főváros nevét!
53
– Hogy is mondhatnám meg, azt sem tudom mi a neve! – Látod, épp erről beszélek! – De miért fontos ez?! – Idefigyelj, egyáltalán miből tudod, hogy van olyan, hogy királynő?! – Hát már hogyne tudnám, amikor néha szokott beszédet mondani a televízióban! Vagy épp üzen a számítógépeken keresztül! – Aha, tehát felismernéd? – Hogyne, nagyon szép nő! – Nem nő. – Hát már hogyne lenne nő, csak meg tudok különböztetni egy nőt egy férfitól! – Az lehet. De már biztos nem vagy képes megkülönböztetni egy nőt egy számítógépes animációtól! – Az meg micsoda? – Az az, hogy te tulajdonképpen nem a királynőt láttad, hanem, egyszerű fogalmakkal megmagyarázva, egy nagyon élethű rajzfilmet! A főváros nevét meg azért nem tudod, mert nincs is olyan, hogy főváros. Abban azonban biztos vagyok hogy van olyan hogy királynő, még ha nem is király, nem is nő, sőt, nem is ember! És még azt is meglehetős valószínűséggel megjósolhatom, hogy hol lakik: valahol itt, errefelé, ahol mi most vagyunk! – intett körbe. – Fogalmam sincs, miért beszélsz ilyen furcsaságokat! – Na de már figyelj csak ide, hiszen azt mondod, ti nem esztek hullákat – ez az üzem mégis van, létezik, ezt valaki építette, s mindenesetre olyasvalaki, aki nem túl nagy szeretettel viseltetik az emberek iránt, pontosabban csak úgy szereti őket, hogy feldolgozva, konyhakészen! És én azt is megmondom, mi ezen építők neve: úgy hívják őket, hogy kürmürök! – Azok meg kik? – Na, azon viszont nem csodálkozom, hogy ezt nem tudod! A Föld elfoglalása után biztos hogy első dolga volt a kürmüröknek minden róluk szóló információ megsemmisítése! Na de most gyere velem, jobb ha nem fecsegünk itt, mert lehet hogy les minket valami kamera! Ki kell jutnunk innen, útközben majd elmondom neked, kik is azok a kürmürök! Jó negyed órát ballaghattak, míg elértek a terem egyik falához, de még amellett is mendegélniük kellett egy csomót, amíg találtak valami folyosót, mely valahová vezetett. Ennyi idő elég is volt ahhoz hogy Gór közölje Karolinával a legszükségesebbeket. – Tehát te azt hiszed hogy valami polipszerű lények kajálnak minket?! Ne haragudj, de ez nevetséges feltételezés! – De hát értsd már meg, hogy én tudom is fogni a kürmürök rádióhullámait! Azok úgy beszélgetnek egymással hang helyett, ha nincsenek egymástól messzebb mint néhány száz méter! És én ezt értem, mert belém ültettek egy kis készüléket ehhez! – És most hallasz kürmür beszédet? – Nem. Csakhogy ez semmit sem jelent, mert nem beszédes faj. Ettől még lehetnek a közelünkben. Különben meg mit sem jelent ha itt nincs egy kürmür sem: azok ugyanis a vízben élnek, azt szeretik. Már az én időmben az volt a tervük hogy az óceánjaink mélyére 54
költöznek le, az nekik sokkal megfelelőbb. Biztos úgy is tettek. Idefent minek maradnának, itt nehéz nekik, aztán meg csak lelepleződnének. Biztos távirányítással dirigálják a gépeiket. – Na de hogy vehették volna át a hatalmat itt a hullaházban, ha egyszer régen legyőztétek őket! – Nem csak itt vették át a hatalmat, hanem az egész bolygón! – De hát legyőztétek őket! – Le, de úgy látszik nem mindet. Néhányan elbújhattak. Na és hát tudnod kell, hogy a kürmürök bolygóján nagy mennyiségben volt arany. Olyan közönséges fém ott mint itt a Földön a réz. És gondolom az úgy lehetett hogy a sok aranyukkal megvesztegethettek egypár embert, az emberiség árulóit, akik a sok arannyal magas politikai tisztségekbe tudták bevásárolni magukat. S ott aztán azt tették, amit a kürmürök mondtak nekik. S így amit a kürmürök nem értek el fegyverrel, elérték pénzzel! Biztos már akkor is amikor én éltem, a kürmürök voltak az urak titokban a bolygón. Csodálkoztam is, hogy olyan súlyos büntetést kaptam az aránylag csekélyke bűnömért... ennek is az lehetett az oka, hogy a kürmürök igyekeztek minél inkább lehetetlenné tenni azokat, akik értik a kürmür nyelvet, tehát agyafúrtak... Na és hát persze hogy egyszerűsítették a dolgokat! Naná! Amikor nekik az volt a legfőbb céljuk, hogy az emberek maguk fosszák meg önmagukat a fegyvereiktől! Persze hogy megszüntették a környezetszennyezést, amikor nem akarták ők sem, hogy az emberek tönkretegyék azokat az óceánokat, amiknek a mélyén ők a kürmürök akartak élni! Persze hogy jólétet teremtettek a bolygón az embereknek, mert az emberiség, ha nem él jólétben, harcolni kezd, s lesznek megint fegyvereik! Egyáltalán, csak a jólétben élő, henyélő ember hízik szép kövérre! Lefogadom, a csőpostával küldött élelmiszert és holmikat, ruhát, mindent, valójában a kürmürök állítják elő nektek! És persze hogy eltörölték a régi idők minden nyomát! Nekik az volt a céljuk, hogy az emberiség egészét jámbor állatok csordájává változtassák, akiket aztán felfalatozhatnak! S ezt el is érték! Tenyészállatok lettetek, Karolina, azok, semmi más! A kürmürök biztos mindent megtettek azért, hogy minél hülyébbek legyetek! Egészen biztos, hogy egy árva igazi tudós sincs köztetek! Mindent a kürmürök gyártanak titokban, ti legfeljebb felhasználjátok őket! A legokosabbak köztetek, azok talán a helikopterek javításához értenek, máshoz sem! – Ahhoz sem – mondta rémülten Karolina – a rossz helikopterért eljön egy másik, egy nagy, beszállítja a szétszerelő üzembe, ahol minden automatikus, s onnan kell elhozni egy újat! – Na ugye! Ti nem vagytok alkotók, csak fogyasztók! – De hát vannak fegyvereink, miért hagyták meg ezeket a kürmürök?! – Az időutasok miatt. Egyedül azok miatt nem kerültetek még állatibb sorba, igen, az időutazók miatt, akiket annyira utáltok! Mert hát a kürmürök nem tehették meg hogy maguk vadásznak az időutasokra. Mert hátha valamelyik meglátja őket, s azután időben visszatér a múltba, és ott elmondja hogy már a kürmüröké a Föld?! – Ez megváltoztatta volna a múltat? – Nem. A múltat nem lehet megváltoztatni. Ám a jelent, azt igen! Mert tegyük fel, erre a múltból idejön egy rakás barbár katona, és kellemetlenkedni kezd a kürmüröknek! – Tudod mit, Gór?! Egy szavadat sem hiszem! – Miért nem?
55
– Mert ez mit sem magyaráz meg abból, miért vagyunk ilyen kövérek! A jólét és henyélés nem magyarázat, mert nem mondtál olyasmit, hogy a te korodban mindenki elhízott volna, aki tunya életet folytat! – Az igaz. Csakhogy te beszéltél nekem holmi élveztetőgépről, amitől teherbe lehet esni! Na hát, szerintem az kürmür találmány. És biztos úgy történt az, hogy az emberiség fokozatosan hízott el, mert a kürmürök nemcsak a spermát raktározták el, de azt az információt is, mennyire kövér a spermát adó férfi! És mindig amikor egy nő szülni akart, akkor az épp náluk levő spermából azt küldték, amely a legkövérebb férfié volt! Ez igazán egyszerű, nem kellett ehhez még genetikai vizsgálatokat sem folytatni! S így mindig annak a férfinak lett a legtöbb gyereke, aki a legkövérebb volt. Egyszerű itt minden! Így terjedt el a kövérség! Hiába, veszélyes ha egy faj a szaporodását mesterséges szerkentyűkre bízza, mert akkor ha valaki megszerzi a hatalmat e szerkentyű fölött, megszerzi az egész faj fölött is! – Akkor igazam volt, amikor nem bíztam az élveztetőgépben! – Minden bizonnyal! Na és hát idővel a kürmürök biztos elintézték, hogy már egyetlen ember se tudjon róluk, most már biztos nincs szükségük árulókra. Holmi számítógépprogram generálja a királynő alakját nektek, s mindig azt mondja, amit a kürmürök akarnak. Ti meg is teszitek amit a „királynő” parancsol, a kürmürök meg közben jót röhögnek rajtatok, és csámcsognak a húsotokon! – Fogalmam sincs, mit gondoljak az esetről, Gór! Amit mondasz, fölöttébb hihetetlen! Hol hiszek neked, hol nem! Nehéz megbarátkoznom a gondolattal, hogy az egész emberiséget csak úgy be lehet csapni! – Nézz körül, Karolina! Ez az egész itt körülötted letagadhatatlanul létezik! Ezt valaki csinálta, s olyasvalaki, aki meg akarja enni a hullákat! – Igen, de hogy holmi polipszerű lények... ez egyszerűen túl fantasztikus nekem! – Akkor mi a magyarázatod minderre? – Nem tudom. De egyelőre nem is töröm a fejemet rajta. Mielőbb haza akarok menni, megtisztálkodni, azután megbeszélem majd a dolgokat másokkal, legfőképpen a testvéremmel. – Ha te nem hiszed el amit mondok, ő még úgy sem fogja, mert nem látta azt, amit te. – Hát igen, ez biztos... de ne haragudj már rám Gór, ne nézz így rám, te talán hinnél magadnak a helyemben?! – Igen. – Biztos mert te láttál már kürmürt. Én azonban még nem! – Na de figyelj már, honnan a csudából akasszak le neked egy kürmür hullát, kötve hiszem hogy azok itt lennének, azok biztos valami víz alatti városban laknak, e helytől nem túl messze, de mégis a tenger alatt, s itt minden automatikus, a hullákból készült ínyencségeket meg biztos szintén automatika továbbítja nekik, feltételezem hogy szintén holmi csőposta, mert ha azt kiépítették az emberi tenyésztelepeik minden házába, akkor már miért ne csináltak volna olyat maguknak is! És gondolom nem érzel rá heves vágyat, hogy lemenj a kürmürök után a tenger alá! – Még szép, már akkor sem kívánkozom oda, ha nincsenek ott kürmürök! – Akkor azt mondd meg, honnan a csudából szerezzek én neked egy kürmürt?!
56
– Nem mondtam hogy szerezz, de arra mérget vehetsz hogy ha engem meg is győzöl talán a létükről úgy, hogy sokat rágod a fülemet, de hogy Szandra nem lesz olyan hiszékeny mint én, az biztos! Szóval nem is ajánlom hogy felkeresd ezzel a mesével, mert csak a galád időutazó csalárd hazugságának tartja majd, pláne mert egyszer már becsaptad, s végig se hallgat majd, azonnal lelő! – Na jó! Reméljük hogy még nem kukkolt ki minket holmi kamera... – azzal Gór vizslató szemekkel nézett körül. Végül tekintete megállapodott egy bonyolultnak tűnő elektronikus gépen. Valami irányító masina lehetett, mert kábelek mentek a dobozból sokfelé. – Ez jó lesz! – mondta. – Gondolom ha ezt szétverem, annak nyoma lesz valahol, valami csak jelez majd a kürmüröknek, s akkor idejön közülük egy vagy néhány, megjavítani! – Hé, nem akarom hogy szörnyeket csődíts ide! – Pedig ez úgy lesz szivili, mert nem akarom hogy te vagy Szandra csak csalárd cselszövésnek tartsátok amit mondtam! – De én hiába látom majd a kürmüröket, attól még Szandra hiheti hogy ez csak az én hazugságom, mert a pártodra álltam, vagy becsaptál engem valami ravasz módon! – Szandra is látni fog legalább egy kürmürt. Ugyanis megölöm őket! Remélem, sikerül majd. De nem hiszem hogy sokan jönnének ide. Megölöm, ami ajánlatos is lesz, mert nem hagyhatom életben: ugyanis látni fogja hogy ez a masina nem magától ment tönkre, hanem szétverte valaki! S én nem akarom hogy lelepleződjünk. Tehát megölöm, azután meg elvisszük a hulláját vagy annak legalábbis néhány részét a te Szandrádhoz! – Miért akarod te annyira meggyőzni Szandrát? – Mert azt akarom, hogy a következő időutast élve fogja el! – Mire neked az?! – Az időutazó nem kell különösebben, de az időgépe, az igen! Vissza akarok térni a saját koromba. De ne ijedj meg: visszatérek hozzád! Csakhogy nem egyedül! Na de most ne beszéljünk annyit, hanem cselekedjünk! – azzal Karolina reagálását meg sem várva Gór ellépdelt előre néhány tucat métert, majd megállt egy olyan gép mellett, ami a húst fejtette le a karokról és a combokról. A csontok alul egy mély kürtőbe potyogtak. Gór lehajolt, s elkapott egy combcsontot a levegőben. Zsákmányával iparkodott vissza Karolina mellé. – Ez jó lesz! – azzal máris nekikezdett hogy a csonttal szétpüfölje a fémládát. Kettőt sem kellett ütnie vele, az máris szikrázott egy nagyot, a levegőben égett gumi szaga terjengett, s a közelükben egy egész csomó hullafeldolgozó gép leállt, bár a távolabbiak még működtek. – Na, akkor most gyere kislány, és bújjunk el valahová! – De hová?! – Szerintem ez a nagy koporsóágy jó lesz! – mutatott Gór a fejük fölé a futószalagra, ami most állt. – E mögé leguggolunk, aztán ha jön a kürmür, ráugrom onnan! – Nagyon félek! – Pedig most még nincs mitől. – Most persze hogy nincs, de ha ideér?!
57
– Á, én nem nagyon félek attól, hogy akkor mi lesz. Sokkal inkább izgat az, hogy utána ki tudunk-e slisszolni innen észrevétlenül, s ha igen, üldöznek-e majd! – Na de hát mégis, mekkora egy ilyen kürmür?! – Nem valami óriás. Azaz, megvan jó kétakkora mint egy ember, de ami a súlyát illeti, a legnehezebb sem szokott hatvan kilónál többet nyomni, de inkább csak úgy negyvenet. Tudod, hígabb anyagból vannak mint mi emberek, meglehetősen vizenyős a húsuk! – De hát egy polipnak sok karja van, veszélyes lehet, vagy nem? – Hogyne, csakhogy nem ránk emberekre! Erősebbek vagyunk. De meg nem is ez a lényeg, mert tudod nem elég hogy gyengébbek, de itt a szárazföldön csak vízzel töltött szkafanderekben mászkálhatnak, másként egykettőre megfulladnak! Na és hát a kis erejük nagyrésze így arra pocsékolódik el, hogy cipelniük kell nemcsak a szkafandert, de az abban levő tekintélyes súlyú vizet is. – Olyan sok a víz abban? – Hát valami húsz-harminc kiló bizony van benne! És ez még nem is az összes bajuk, mert nekik ez a legalább húsz kiló nem húsz, nem annyi mint nekünk, azaz, annyi, de sokkal nehezebbnek érzik, mert a kürmürök bolygóján nem olyan erős a gravitáció mint itt nálunk! Ők úgy érzik magukat, mint mi éreznénk, ha állandóan másfélszer annyit nyomnánk, és minden amit cipelnünk kell, szintén másfélszer nehezebb lenne! Tehát egy kürmür igazán nem szívesen jön ki a vízből, mert még a vízben is többet nyom a súlya, itt a szárazföldön meg szinte csak csúszni-mászni tud. Persze vannak mindenféle gépjeik amik megkönnyítik a helyváltoztatást, de akkor is pocsékul érzik magukat. Szóval amíg csak a kürmürökről van szó, nem félek. A baj akkor kezdődik, ha a kürmürnél van fegyver! Ugyanis baromi jó lézereket készítenek. Remélem azonban hogy nem lesz nála, vagy nem lesz ideje előhúzni. Erre jó esélyem van, már amiatt is, mert sokkal gyorsabb vagyok. Különben meg azt hiszem már jön is! – Hallasz valamit? – Igen, de nem az agyi készülékemmel. Fülelj csak! Valami gép közeledik. Mire Gór befejezte, már meg is érkezett a gép. Meglehetősen egyszerű masina volt, szinte csalódást keltően egyszerű: egy lapos targoncaféle, elöl egy kormánykerékkel és néhány kezelőszervvel. Ennek tetején trónolt egy kürmür, mögötte néhány dobozzal, amikben biztos szerszámok és alkatrészek voltak. – Amilyen hamar ez ideért, hát nem lakhatnak messze! – morogta Gór, majd a homlokára csapott. – Hát persze! Olyan soká jött le velünk a lift... biztos hogy mélyen a tenger szintje alatt vagyunk! A kürmürök lakhelyét tehát ettől a hullafeldolgozótól csak valami falféleség választja el! Na, akkor ezt jó lesz hang nélkül elintézni, mert ha riasztja a haverjait... Gór félig felemelkedett az ágykoporsó mögött, láthatóan ugrásra készült. Karolina megbűvölten figyelte hol őt, hol a kürmürt. Lenyűgözte, lebilincselte a látvány: mint történész, roppantmód érdekesnek találta! Most a saját szemével látja a régmúlt barbár kor egyik emberét, egy igazi barbárt, igazi hőst, a nyers, vad erő féktelen kitörésének lesz tanúja mindjárt, a fékezhetetlen, tomboló erőszakot látja mindjárt, mondhatni egy emberi lény elállatiasodását kis időre! Ugyanakkor természetesen a kürmürt is élénk figyelemmel kísérte. A kürmür átlátszó szkafanderben volt, jól lehetett látni testének minden porcikáját. Teste nagyjából kör alakú volt, a vízben feltehetőleg gömb alakú lehetett, de itt a szárazföldön inkább félkörré lottyadt. 58
A félgömb jó másfél méter magas. E félgömb színe többnyire zöldeskék volt, de időnként változott e szín, Karolina nem tudta miért. Gór sem tudta, de úgy sejtette, hogy a kürmüröknél a színváltozás a hangulatváltozással van bonyolult összefüggésben, náluk ez felel meg annak, ami egy embernél az arckifejezés. E színjátszó bőr alá nem lehetett belátni. A kürmür testéből épp mint a polipoknál, nyolc kar nyúlt ki, hosszú, vastag karok, olyan vastagok mint Gór csuklója, hosszuk jó két méter lehetett, talán három méter is, s mindegyik kar végéről talán húsz centi hosszú minicsápok nőttek, mintha a kürmür ujjai lennének, e minicsápokból volt karonként szintén nyolc. Biztos ez lehetett az oka annak, amit bár Karolina nem tudott de Gór igen, hogy a kürmürök a hatvannégyes számrendszerben számolnak, mert hiszen 8×8=64. De ennél is több csápja volt, mert minden tapogatója – karja – tövében nőtt még jónéhány, hogy mennyi azt így hirtelenjében nem tudták megszámlálni, de legalább tucatnyi mindegyik főkar tövében, ezek azonban jóval gyengébbek voltak, vékonyabbak, talán ceruzavékonyak, alig fél méter hosszúak, és ezeknek a vége nem ágazott el. A kürmürnek volt szeme is, mindegyik nagy tapogató tövében volt szeme, jókora, nagyobb mint az emberi szem, és e szemeken szemhéj is volt. Emiatt nemcsak a polipokra, de a pókokra is hasonlított. És volt szája is, e száj előtt olyasféle veszélyes, éles rágófelszerelés volt mint a hangyák csáprágója, csak persze sokkal nagyobb. E csáprágó fölött volt két különösen nagy, dülledt szem. És ezen csáprágóval ellentétes oldalán kinyúlt belőle valami vaskos trombitaféleség. Gór tudta, hogy ezzel bír maga mögé vizet spriccelni, hogy így lökhajtással haladjon előre; ennek a szárazföldön persze most nem vehette hasznát. A kürmürnek nemcsak a teste, de minden karja is szkafanderben volt, átlátszó szkafanderben, annak nyúlványaiban. Ahogy mozgott, szinte vonaglott az egész teste, a szkafander is, amiben a kürmür testét körülölelendő, a víz volt. Ettől szinte úgy tűnt mintha egy kocsonyapacni trónolna a targoncán. Különben majdnem úgy is volt, a kürmürök testében ugyanis nem voltak csontok, az egyetlen kemény elem a testükben épp a csáprágó, de az sem csontból, hanem kitinből állt. Ahogy nézte a kürmürt, Karolina testét szinte a csontvelőig végigbizsergette az undor, sőt, irtózat. Tiszta sor volt előtte hogy ha Gór rá meri vetni magát erre a gyűlöletes izére, ha meg meri támadni, már akkor is hős, pláne ha még győz is! Tudta, ha Gór elpusztítja a kürmürt, akkor soha senki be nem tudja bizonyítani neki Karolinának, hogy Gór nem a világ leghősebb hőse! Az biztos hogy ezek után Gór nem tud neki olyat mondani, amit habozás nélkül el ne hinne! Ami azt illeti, ezzel kapcsolatban teljes volt az egyetértés Gór és Karolina között, még ha nem is tudta egyikük a másik véleményét. Mert Gór is szentül meg volt győződve a saját hősiességéről, talán még jobban is mint Karolina! Naná hogy hős, ő most az egész emberiség legislegnagyobb hőse, tekintve hogy az egész Földön nem él már senki rajta kívül, akiben kellő bátorság, merészség, elszántság lenne egy efféle akcióra! És itt most nem csupán arról van szó, hogy megöli ezt a kürmürt, nem. Ez csak a kezdeti lépés! Ő most nagyra hívatott, az ő dolga az, hogy felszabadítsa az egész emberiséget a kürmürök zsarnoksága alól, akkor is, ha az emberiség nem is tud e zsarnokság létéről! Vagy, ha nem is egymaga szabadítja meg az emberiséget, de ő indítja el a folyamatot, mely e végső célig elvezet! Felállt, mert a kürmür egészen alájuk ért. Épp csak azt sajnálta Gór, hogy nem szól valami harsány induló, vagy vad dobszó, ami festői kíséretül szolgálna csatába indulásához. Felállt tehát, s máris ugrott. Ugrott, mintegy két méter magasból, rá a kürmürre. Mindazonáltal ez nem jelentett két méteres zuhanást, csak alig fél méterest, mert a kürmür testének gömbje megvolt valami másfél méter magas. Na de hát ez nem is volt baj annyiból, hogy legalább nem esik nagyot, és azt is puhára. Remélte, a sarkával kilyukasztja a kürmür szkafanderét. 59
Remélte, de ez nem sikerült, bár jókorát rúgott bele. A szkafander rugalmasan felfogta Gór sarkának erejét. Sarka ugyan mélyen belenyomódott, s nem is csak a szkafander által tartalmazott folyadékba, de Gór úgy látta, a kürmür testébe is, aminek ez bizonyára nem csekély fájdalmat okozott, de ettől még korántsem halt meg. Ellenben egész teste sötétvörösre változott, vagy az ijedelemtől, vagy a fájdalomtól, vagy a haragtól. Gór nem tudta hogy mitől. Nem is érdekelte. Más foglalkoztatta. Az, hogy alig gurult le a kürmürről és a targoncáról, máris felpattant, felemelte a kezében tartott combcsontot, s azzal csépelni kezdte iszonyatosan a kürmür testét. Igen, de hiába, mert még mindig nem lyukadt ki az az átkozott kürmür-szkafander! Jó anyagból készülhetett! – A francba, miért nincs nálam egy lándzsa, vagy legalább egy kés... – jutott az eszébe Górnak. Annyit ért csak el a tettével, hogy agyában, az „agyafúrt-készülék” jóvoltából felhangzott a kürmür sikolya. Ebből Karolina természetesen mit sem hallott, de a készülék híven közvetítette Górnak, amit a kürmür a rádióhullámokkal világgá repített. Sikoltozott. Iszonyúan fájhatott neki Gór minden ütése. Gór csak remélhette hogy nincs néhány száz méteres körzetükben másik kürmür, mert ha igen, akkor hamarosan talán százával jönnek ide, de azok már holtbiztos hogy fel lesznek fegyverezve! Méghozzá lézerekkel! Gór különben négyet vagy ötöt csaphatott csak a kürmür testére, mert az ha lassú is volt, de azért igyekezett megtenni a magáét a védelmére, kinyúltak a csápjai, hogy elkapják Gór karját, s főleg a combcsont-dorongot. Gór azonban résen volt, s most már a felé mozgó csápokat csépelte, gyorsan, nagyon gyorsan, Karolina nem is látta Gór kezének mozgását. S mindig amikor Gór eltalált egy csápot, az visszahúzódott, remegve, idegesen, mert ha nem is tudott eltörni, hiszen nem volt benne csont, de az ütés nagyon fájt a kürmürnek. Mégis nyúlkált tovább, mert így megmentette becses testét az ütésektől, a karjai erdejét mintegy védőpajzsul használva. S eközben egy sokadik karjával felnyitotta a magával hozott egyik dobozt, hogy abból kiszedjen valamit! Na már most, Karolináról sok negatívumot el lehetett mondani, olyasmit hogy torkos, hogy lusta, hogy műveletlen, hogy félénk, s talán másvalamiket is, ami mind előnytelen egy ember jellemzésében. Az azonban biztos, hogy nem volt épp lassú gondolkodású! Odafentről figyelte az eseményeket, kezét izgatottan ökölbe szorítva, s a maga számára is döbbenten konstatálta, hogy amit lát, azt élvezi! Irtómód élvezi! Ez nem is csoda, eddig még soha életében nem látott kalandfilmet, ilyesmiket nem közvetített a televízió már az ő korában. De most élvezte, épp úgy, mint sok-sok ezer évvel korábban, az igazi barbárság korában az előkelő hölgyek a lovagi tornák látványát. S még az is az eszébe jutott, hogy már érti a testvérét! Már érti Szandrát! Tudja már, hogy ő miért vállalta az időjárőrséget! Ezért a pompás érzésért, e jóleső izgalomért! Igen, ez annyira jó érzés, olyan mámorító, hogy talán még akkor is megéri élvezni ha a végén belehal a kalandba! Sőt, még sokkal izgalmasabb lehet minden, ha ő maga az aki küzd, és nem csupán nézi! Mégsem szánta rá magát eddig hogy leugorjon oda a csapkodó csápok tengerébe. Ám amint a kürmür felnyitotta a dobozt, azonnal az jutott az eszébe, hogy a szörnyeteg valami fegyvert készül előhúzni, ami alapvetően megváltoztatná a lenti erőviszonyokat! Ezt pedig nem akarta hagyni. S emiatt elszántan szorította össze az ajkát, s maga is leugrott a targoncára. Igyekezett úgy esni, hogy közben elkapja a kürmürnek a doboz felé nyúlkáló csápját. Ez azonban nem sikerült, már amiatt sem, mert nem is arra az oldalra zuhant ahol a dobozok voltak, hanem a másik oldalra, ahol a targonca vezérlőeszközei voltak, s bizony olyan szerencsétlenül zuhant, hogy bal térdét alaposan beverte a kormánykerékbe. Csillagokat 60
látott a fájdalomtól. Rögvest kezdett úgy vélekedni, hogy tulajdonképpen nem is olyan jó szórakozás a kaland! Hiszen semmi garancia rá, hogy megússza az ember sérülés nélkül! No igen, de ha már itt volt, igyekezett átmászni a másik oldalra, mert ott lehet a fegyver! Hanem egy másfél méter magas, remegő, kocsonyaszerű halmot megmászni nem sokkal könnyebb, mint valami roppant luftballont! Semmi esélye sem volt a sikerre, pláne mert a kürmür a sok csápjával elkapta kezét-lábát, s igyekezett ledobni magáról. Egyetlen szerencséje volt Karolinának, hogy a kürmür valóban gyengébb volt mint akár egyetlen ember is, aztán meg ha sok volt is a karja és a szeme, de neki is megerőltető volt egyszerre két ellenfélre figyelnie. Arra tehát nem volt képes a kürmür, hogy Karolinát letaszítsa a targoncáról, de Karolina sem tudta a másik oldalra átverekedni magát. Pillanatnyilag azonban nem tudott a kürmür sem semmit előhalászni a dobozból, mert az összes karjára szüksége volt a két ember ellen, főleg természetesen Gór ellen, de Karolinát is féken kellett tartania. Nem is lehetett kétséges azonban, hogy idővel a kürmür okvetlenül talál módot rá, hogy előhalássza a fegyverét, legfeljebb felvállal átmenetileg néhány ütést, igen, szikrányi kétség sem férhetett ehhez! Ám mégsem így lett, s hogy nem így alakultak az események, az Karolinának köszönhető, még ha akaratlanul is. Úgy esett, hogy miközben a lány elszántan igyekezett igenis átmászni a kürmürön, aközben természetesen a lábait is használta, tolta magát, rugdalódzott, s valamelyik lábával eltalálhatott valamit a targonca vezérlőművén, amitől az meglódult, legalább negyven kilométeres sebességgel kezdett el vágtatni, pillanatok alatt elhagyta Górt, hiába futott a férfi utánuk lélekszakadva! S az iram még egyre gyorsult! Karolina megijedt, megfordult, s figyelme elterelődését felhasználva a kürmür meglökte őt egyszerre legalább öt csápjával, Karolina zuhant, nyekkenve ért földet, sikoltozott mert újra iszonyatosan megütötte magát nem is egy helyen, fájó térdét is, és a kudarc kínos érzése is eltöltötte belsejét, mert lám, csak nem sikerült megölniük a kürmürt... Igen ám, csakhogy ekkor óriási csattanás hallatszott, mert a targoncát természetesen senki sem kormányozta nagy rohantában, s mire a kürmür feleszmélt, mire kapkodott volna a kormánykerékhez, már késő volt! A targonca frontálisan nekiment egy oszlopnak, ami odafent az egyik futószalagot tartotta, a targonca eleje jó fél méterre behorpadt, a platón ülő kürmür teste a tehetetlenségi erő hatására előrelódult, neki a fémoszlopnak, ami pedig szabályosan kettészelte őt, szkafanderét is, testét is. S ez még nem is volt elég a jóból, mert az ütközéstől az eltalált oszlop úgy elgörbült hogy az általa tartott futószalag nem maradt vízszintes, s ettől a következő koporsó ami rajta utazott, lepottyant, épp rá a kürmür testére. Az ütközéstől az ágykoporsó kinyílt, s a hulla kipottyant belőle. S még két újabb ágy is odazuhant, míg a hullafeldolgozót irányító számítógépes rendszer észlelte hogy valami baj van, s leállította ezt a feldolgozósort. Karolina egyelőre bár tudomásul vette értelmileg a diadalt, de az érzelmeit illetően semmi esetre sem. Felült ugyan, de sírt. A térdét tapogatta. Így még soha semmije sem fájt. S amikor már kissé lelohadt a fájdalma, no nem nagyon de egy kicsit, akkor inkább el igyekezett húzódni a halott kürmürtől, mert annak szétszakadt teste, biztos a kifolyt belsőségek miatt, iszonyú büdös volt. Ekkor ért oda lihegve Gór. Lehajolt és megtapogatta Karolina térdét. A lány sziszegett, sőt, néha bizony ordított is. – Végem, megnyomorodtam, jaj nekem, kitört a térdem... Gór nevetett.
61
– Nincs olyan szerencséd, ezzel az ürüggyel nem hagyod abba a kalandot! Nemcsak nem tört el a térded, de még csak ki sem ficamodott! Lehet hogy megrándult, talán még az sem. Szerintem csak alaposan megütötted. Nem vitás, lesz ott egy jókora kék duzzanatod, és napokig fájni fog, egészen biztos hogy meg is dagad, és talán egy hétig is sántítasz, de ez a maximum! Tehát gyerünk, állj lábra, és tűnjünk innen! – Azt hiszed hogy lábra bírok állni?! Gór erre minden kímélet nélkül felemelte a hóna aljánál fogva, majd odalökte egy vasoszlop mellé. – Kapaszkodj bele, és próbálgasd a lábadon állást amíg én megnézem, mi van a kürmürnél! De sok időnk nincs, mert ha voltak itt más kürmürök, akkor hamarosan mind itt lesznek, ez úgy sikoltozott! Hamarosan vissza is tért. Ő is az orrát fintorgatta. – Fúj, hogy ezek milyen büdösek belülről! No, de legalább találtam valamit! – azzal egy maroknyi kis szerkentyűt mutatott. – Ez biztos hogy egy lézerpisztoly! A többi cuccát nem ismerem, de ez tuti hogy nem akármi, mert a kürmürök már az én koromban is híresek voltak arról, hogy a lézereik kiválóak! Nem is merem kipróbálni idebent. Na tehát gyere Karolina, jöjj velem kislány, mert jobb ha elhúzunk innen mint a vadlibák! – Nem bírok, fáj, nagyon fáj... – Mesebeszéd, annyira nem fájhat hogy itt maradj és meghalj miatta! Azt akarod hogy megkajáljanak a kürmürök?! – De nagyon fáj! – Nem baj, mert bármennyire fáj is, de te bátrabb vagy annál! Nagyobb a bátorságod, mint a fájdalmad! – Nem is igaz, nem vagyok bátor, most is sírok... – Az nem számít, lehet hogy én is sírnék a helyedben. De bátor vagy mégis! Nem hittem volna én sem hogy ilyen bátor vagy, de hát bebizonyítottad, mert megtámadtad a kürmürt! Erre nem sok nő merészkedett volna az én korombeliek közül sem! – Igazán?! – csillant fel Karolina szeme. – Ha mondom! – Akkor én most igazán úgy viselkedtem, mint egy vérbeli barbár nő?! – Semmi kételyem nincs efelől! És nagyon örülök hogy láttam a bátorságodat, mert ezek után már úgy vélem hogy nem vagytok reménytelenek ti, e korban élők, és könnyen át lehet nevelni benneteket, hogy ne legyetek ilyen túlcivilizáltak! Tehát gyere gyorsan, gyere akkor is ha fáj, mert vétek lenne hagyni hogy elpusztuljon egy ilyen remek lány, mint te! Karolina erre Gór karjába kapaszkodott, és sántikálva, nagyokat sziszegve megindult mellette. Kellett is mennie jó öt percig, míg végre elértek egy folyosóig. A folyosó kis idő múlva elágazott, s már nem egyenesen vezetett tovább, hanem egyik része lefelé, a másik felfelé indult, mindegyik enyhe lejtővel, s kissé elkanyarodva. – Én úgy hiszem – mondta ezt látva Gór – hogy az egyik a mélybe vezet, ahol a kürmürök tanyáznak, s oda nem akarunk menni! A másik ág meg a felszínre vezethet lágy spirális kanyarokkal. Arra kell mennünk!
62
– De hát felfelé, gyalog, az nagyon fárasztó! – Az. Sajnos lehet hogy jó ötven emeletet is meg kell tennünk. És nincs lift, mert ez valami vészkijáratféle lehet. De mit sem tehetünk. – Utolérnek! – Ha nem fogták a kürmür rádióriadóját, akkor nem. Szerencsésen pusztítottad el. Remélhetőleg egyszerű balesetnek tartják majd ami történt vele. De most ne fecsegj, hanem gyerünk! Indíts előre! – De nem hoztál bizonyítékot a kürmür teteméből! – Nem, mert téged támogatlak, nem tudom azt is cipelni. És rájöttem hogy felesleges is. Szandra azt is hiheti, hogy csak egy közönséges polip, vagy még ismeretlen tengeri herkentyű teteméből van a darab. Remélhetőleg a lézerpisztoly jobban meggyőzi! Tovább mentek közben, felfelé, egyre csak kanyarogva a szerpentinúton. Néhol keresztfolyosók szakították meg útjukat, de egyikbe sem tértek be. Mielőbb ki akartak jutni. S végül ott álltak a kijárat előtt. Remélték legalábbis, hogy ez az. Remélték, mert tudni nem tudhatták: mit sem láthattak belőle. Nagy, tömör vasajtó zárta el a folyosó további részét. – Hát nekünk végünk! – sóhajtotta Karolina. – Cseppet sem! – ellenkezett Gór. – De hát ezt nem tudod kinyitni. Nincs rajta semmi kilincs. Még holmi kallantyú sem. – Persze hogy nincs, de ez nem lep meg. Biztos valami kürmür rádióhullámra működik a nyitószerkezete. – És te le tudod azt adni? – Le tudnám, ha tudnám hogy mi! De nem tudom. De nem is kísérletezem. Reméltem hogy nem kerül ilyesmire sor, de hát ha nincs más megoldás, segít a jó öreg ököljog: az erő alkalmazása! Többet erővel, mint ésszel! Húzódj hátra! – azzal Gór már emelte is a lézerpisztolyt. Nem teketóriázott sokat, egyszerűen körbevágta az ajtót a kerete körül. Tulajdonképpen sokkal nagyobb rést vágott mint ami okvetlenül szükséges lett volna nekik a kimenetelhez, de Gór élt a gyanúval hogy ezen kijárat tönkremeneteléről is értesülnek hamarosan a kürmürök, s így most már garantáltan lelepleződik, megtudják hogy illetéktelen behatolók jártak a bázisukon. Márpedig akkor ajánlatos lesz gyorsan elszelelniük! Na de hát bár a lézerpisztoly csodálatos jószág, akad egy szépséghibája: felforrósodik a vele elvágott anyag vágási éle! És az nem kellemes, ha hozzáér e forró fém valakinek a bőréhez vagy akár ruhájához... így jó széles utat vágott Gór, ahol már nem fenyegette e veszély, így azonnal kimehettek, nem kellett várakozniuk, míg a szétvágott ajtó kihűl. A lézerpisztoly nem úgy működött, ahogy azt a kalandfilmekben, például a Csillagok háborújában elképzelték a sci-fi szerzők. Megszakítás nélküli tűvékony, de vakító fénysugár jött ki belőle. Az biztos hogy így pontosan lehetett tudni, hová kell célozni: mindig látható volt hogy épp merre tart a fénysugár! Gór meg volt elégedve a kürmür lézerpisztoly teljesítményével. Elég volt fél másodpercig az ajtó egy pontjára irányítania, máris úgy átolvadt ott, hogy több centis lyukon keresztül bámulhatott ki a szabadba, holott az ajtó vastagsága megvolt bő négy centi! Mégis szinte folyamatosan vághatott vele. Úgy szelte a fénysugár a vasat, mint a kés a vajat. És tulajdonképpen nem is fröcskölt sok olvadt vas a művelet nyomában, mert a lézersugár hőjétől szinte azonnal 63
elpárolgott. Az el nem párolgott részek természetesen fehéren és vörösen izzottak. A végére már alaposan megizzadt Gór, úgy ontotta magából a hőt a vaslemez. – Na és most aztán fejet lehajtani hogy a tollad meg ne gyulladjon, és igyekezzünk kifelé! – vezényelte Gór. Karolina nem is ellenkezett, és kivételesen olyan gyorsan sietett ki, mintha nem is lenne sebesült a térde, vélhetőleg nagyon félt tőle hogy megég. – Hú, ezt megúsztam! – mondta is odakint. – De Gór, ez remek fegyver, még soha életemben nem hallottam ilyesmiről! Úgy tudom hogy ilyen pisztolya az időjárőröknek sincs! – Nem is csodálom. Miért is bíznák rá a kürmürök épp a legjobb fegyvereiket és épp a tenyészállataikra! – Ne beszélj így, nem vagyunk állatok! – A kürmürök számára igen. Vágóállatok. Hiszen tapasztalhattad! Szóval ne vitatkozz, inkább tünés előre! – De merre? Jó kérdés volt! Körös-körül nem láttak mást, csak maguk előtt néhány lépésnyi tisztást, majd egy sűrű erdőséget. Mögöttük azonban jókora épület tornyosult, s emögött az óceán húzódhatott, vagy legalábbis valamilyen tenger, mert jól hallhatták holmi nagy víz morajlását. – Mondd Gór, ugye tévedek amikor azt hiszem, hogy te úgy gondolod hogy át kell kelnünk ezen az irdatlan erdőségen, azt sem tudom hová, azt sem milyen messzire, élelem nélkül, fájó lábbal, sőt, víz nélkül?! – kérdezte remegő szájszéllel Karolina. – Van jobb ötleted? – Nincs, de ez akkor is... – kezdte Karolina, majd felderült az arca. – Igenis van! – Mondd akkor, de gyorsan, mert úgy hallom hogy közelednek a kürmürök! Legalább három különböző kürmür beszédét hallom! Nincsenek messzire! S lehetnek meg nem szólaló társaik is! – Nem baj, mert én is hallok valamit! – és Karolina a szemét az égre meresztette. S most már Gór is hallotta! Helikopter közeledett. Pillanatok múlva meg is láthatták. Karolina integetni kezdett neki, Gór is, és észrevette őket a helikopter, ereszkedni kezdett, leszállt melléjük. Egy Halálkopter volt, ez látszott a fekete színéből. De törődtek is most vele a hőseink! Karolina, igaz ugyan hogy meg-megbicsakló térddel, de rohanni kezdett felé, s Gór maga is követte. Ott aztán Karolina izgatott hangon kezdte magyarázni a pilótának, hogy azonnal el kell vinnie innen őket! De beszéd közben már mászott is befelé. A pilótát nem kellett különösebben győzködni! Olyan állapotban voltak hőseink, hogy a pilótának, aki különben jóképű fiatal férfi volt, szilárd meggyőződése volt, hogy valami súlyos baleset érte őket, és azonnali elsősegélyre van szükségük! Ki sem rakta a hullát, azonnal felszállt, és elszáguldott velük a levegőben a legközelebbi falu felé, amit úgy hívtak hogy Perotta. S amikor már néhány perce arrafelé repültek, mondta is hogy ne aggódjanak, mert mindjárt odaérnek, az a hely közel van hozzájuk! – Sőt – nyugtatta meg őket – már le is adtam a vészjelzést, várni fognak minket a doktorok a leszálláskor! – Amindenségit, ezt nem kellett volna! – csóválta a fejét Gór. 64
– De hát miért nem? – Mert holtbiztos hogy a kürmürök képesek ellenőrizni a teljes távközléseteket, s nem tartom lehetetlennek, hogy odasereglenek, csak azért hogy elkapják a behatolókat – tehát minket! Elvégre nem akarnak lelepleződni! Karolina elsápadt, de a pilóta ezt kérdezte: – Kik azok a kürmürök? Na de erre nem is kellett Górnak válaszolnia, mert beszélt helyette Karolina! Elmondta hogy mi lesz a hullák sorsa, amiket épp e pilóta is rendszeresen odafuvaroz. Ezt ugyanis nem tudta a pilóta. Neki csak annyi volt a dolga, hogy leszálljon az épület tetején, s a megfelelő szerkentyűvel kiemelvén a koporsót, azt lerakja egy széles fémlapra, majd megnyomjon egy gombot. Erre az ágykoporsó a mélybe süllyed. Hogy ott mi lesz vele, azt nem tudta. Nem is érdekelte eddig. Elképedve hallgatta Karolina szavait. Aki élénken ecsetelte, milyen szörnyű volt a kürmür. Annál is jobban kiemelte azonban, hogy ő milyen szörnyen bátor volt, amikor rávetette magát erre az értelmes polipra! És nagyon élvezte, hogy látta a pilóta arcán, a férfi hajlamos hinni neki szinte első szóra! Ő bezzeg nem olyan hitetlen, mint Szandra! És milyen jó érzés is látni, hogy ilyen tiszteletteljesen pislog feléje! Igen, a pilótafiú egészen elámult. Nem is meglepő ez: soha életében még csak hasonló történetet sem hallott, nem voltak az ő korában ismertek már a horrortörténetek! De Karolina még élénkebb szavakat keresett, még színesebben mesélt, újra és újra elmondott mindent, szinte már botrányos magasságokba szárnyalt az öndicsőítése, annyira élvezte hogy ő most hős, s végül amikor hősiessége fokozására már nem tudott mást kitalálni, ezt mondta: – Egészen biztos hogy hős vagyok, hogy bátor vagyok, mert maga Gór mondta, hogy remekül viselkedtem, igazi barbár nő módjára, márpedig ő aztán csak tudja, mert ő nem akárki, hanem egy igazi időutazó! Na de erre több sem kellett, s máris olyan vadul kezdett el imbolyogni a helikopter, hogy szinte fejre álltak, úgy megrémült a pilóta! Mert a kürmürök emlegetése még csak hagyján volt, azokat végül is nem látta, de ez a Gór, az időutas, ez itt ül közvetlenül mellette! S mert Gór nem akart szétlottyanni a talajon, ezt mondta: – Hé, nyugi, nem én vagyok az emberevő, hanem a kürmürök azok! Vezess csak nyugodtan, nem bántalak! Csakhogy ne abba a már nem tudom milyen nevű faluba vigyél, hanem Jólétfalvára! Remélem akad valami térkép nálad! – Igen, igen, akad, hogyne, természetesen... – és a férfi remegve pislogott Gór felé. És Karolina csodálkozva tapasztalta, hogy ő még ezt is élvezi! Most ugyan nem őt tiszteli valaki hanem Górt, de ez majdnem ugyanolyan, mert Gór bizonyos értelemben hozzá tartozik! Nem is habozott, átölelte Górt, s ezt mondta: – Ó, nem kell félni Górtól! Ő ugyan időutazó, de nagyon kedves, már persze csak amíg meg nem haragítják és nem ellenkeznek vele... de én összebarátkoztam vele! A barátom, igen! Én nem félek tőle! Sőt, már háltam is vele, és nagyon jó volt, és remélem gyerekem lesz tőle, és soká-soká él majd, hatvan, sőt hetven évig, de talán nyolcvanig is, mert Gór mondta hogy az ő idejében igenis élnek annyi ideig emberek, mert nem úgy van az mint mi hisszük hogy egy hónapot tartanak egy évnek, Gór kiröhögött engem amikor ezt említettem neki, ők is tudják ám, mi az hogy év, az náluk is 365 napig tart, és Gór 38 éves már most is és cseppet sem kövér, ugye hogy nem, és ez sem csoda, mert ő tudja hogy mitől maradhatunk kövértelenek!
65
– Micsoda?! – kérdezte a pilóta, és a döbbenettől most másodszor is majdnem fejreállította a gépet. Meg is fogalmazódott Gór fejében a gondolat, hogy le kéne állítania Karolina fecsegését, mert a nő életveszélyes mértékben eltereli a pilóta figyelmét! De aztán nem volt szíve hozzá, bár lehet hogy nem annyira jóindulatból, mintsem inkább hiúságból hagyta tovább a lányt beszélni, elvégre ő is élvezte hogy most róla szól valaki dicsérőleg, elismerőleg. És Karolina csak beszélt-beszélt, bár ő meg csak azért dicsérte Górt, mert úgy érezte hogy ő a férfihoz tartozik, minél inkább kiemeli tehát Gór számos nagyszerűségét, annál több dicsfény sugárzódik egy kissé őrá is. Hamar megtudta tehát a pilóta, hogy mi az a diéta, a Gór szerinti sport, a szúmó, sőt még azt is megtudta, hogy Gór meg akarja szerezni a következő időutazó időgépét, hogy azzal térjen vissza a korába. Ezt Gór sem bánta, mert eléggé barátságos pasasnak tűnt a pilóta, úgy vélte hogy talán még valóban igazi barátja is lesz, az meg nem ártana! Ezért átkarolta, megveregette a vállát, s így szólt hozzá: – Fel a fejjel fiú, összefogás kell, együtt majd csak legyőzzük a kürmüröket! – Minden bizonnyal! – bólogatott sietve a fiú. El is értek aztán Jólétfalvára, s így beszélgetve cseppet sem tűnt soknak az idő. Ott aztán Karolina irányításával a pilóta nyílegyenesen Karolina és Szandra háza előtt tette le a gépet. Hőseink kiszálltak belőle. – Gyere te is be velünk, kellenek a jóbarátok, hogy megbeszéljük a haditervet! – invitálta befelé a pilótát Gór. – Nem, nem, nem, nem, köszönöm, szó sem lehet róla, de igazán, kedves vagy de nem, ez olyan izé, olyan túl kalandosnak hangzik a számomra! – hárította el a vendégséget a pilótagyerek, és máris iparkodott visszafelé a gépbe. S azon nyomban startolt, s már repült is el teljes sebességgel vissza nyugat felé. Gór úgy vélte, örül, hogy egyáltalán ép bőrrel megúszta egy időutazóval való találkozását. Vállat vont. Ha nem, hát nem! – Mit gondolsz, itthon van Szandra? – kérdezte Karolinát. – Egészen biztos hogy nem, mert nincs itt a helikoptere! – Aha, tehát épp egy újabb időutazót kajtat? – Cseppet sem biztos. Úgy hozzá nőtt, hogy legszívesebben vécére is azzal menne! – kuncogott Karolina. – Meglehet hogy csak egy vagy két utcányira ugrott el vele, valami barátnőjéhez. – No, akkor menjünk be, tusolj le, aztán... – Aztán el is látom magam! – fejezte be a mondatot Karolina, és nagyot sóhajtott. – Csodálatos érzés lesz feküdni a puha ágyon, meg is masszíroztatom magamat a készülékkel, zsongító áramimpulzusok bizsergetik majd meggyötört izmaimat, bekeni a gép a hátamat regeneráló balzsammal, hipnozene ringat majd alvásba... – És felébredsz, hogy a kezed a bilibe lóg! – ripakodott rá szárazon Gór. – Hogyhogy?! – Úgy, hogy ebből csak a zuhany valósul meg egyelőre, az is csak épp hogy, néhány másodperc erejéig, a többi várhat! Legfeljebb még tiszta ruhát öltesz magadra, sőt, rendelsz nekem is! Utána ugyanis el kell kutyagolnod Tamásért. – A költőhöz?! 66
– Igen. – De fáj a lábam! – Bánom is én, muszáj neked, én nem mehetek, engem sokan felismernének, s akkora feltűnést nem akarok! De Tamás csak jöjjön el ide, persze úgy, hogy meg ne mondd neki hogy én is itt vagyok, jó?! Csak hívd ide, és kész! – Semmi baj, majd azt mondom hogy szeretném a házamban meghallgatni a verseit, ennek nem fog tudni ellenállni! – Reméljük elég hiú. – De mire ő neked? – Csak arra, hogy ő már találkozott velem, tudja hogy barátságos fickó vagyok, nem lobognak bennem gyilkos hajlamok, s így ő tanúsíthatja a testvéred előtt, hogy nyugodtan életben hagyhat engem, nem vagyok közveszélyes! Ami nagyon előnyös lesz. – Naná, elhiszem hogy nem akarsz meghalni! – Most már rég nem rólam van szó, sokkal inkább Szandráról! Én szeretnék összebarátkozni vele, de ha nagyon makacs lesz, nem riadok vissza semmitől sem! Biztos lehetsz benne Karolina, ha azt látom hogy Szandra a fegyvereiért igyekszik, akkor, ha nincs más megoldás, legvégső esetben akár arra is hajlandó vagyok hogy kinyírjam – mutatta fel a lézerpisztolyt – mert ne is haragudj, de az életem nekem is drága, és csak egy van belőle, nem úgy mint egy számítógépes játékban! Természetesen ha csak lehet meggyőzni igyekszem, ha meg nem lehet, ha módomban áll, leütöm és összekötözöm inkább. De ismétlem, ha semmi más megoldás nem nyílik, simán lepuffantom! Jobb tehát ha máris hozod Tamást, mert minél többen állnak az oldalamra a vitában, annál könnyebb lesz meggyőzni Szandrát! Szóval, a testvéred élete bizonyos értelemben a kezedben van! Na, mit bámulsz így, hozd rendbe a külsődet de hamar, aztán sipirc, eridj Tamásért! Karolina egészen megrémült ezt hallva. Valóban, Gór ha rendes embernek látszik is, de akkor is időutas! Naná hogy elhiszi hogy inkább öl, mint hagyja magát megöletni! Ez tökéletesen beleillik az időutasokról alkotott általános közfelfogásba! És a kürmürre is milyen egykettőre ráugrott! Nem, Gór nem fog megijedni Szandrától! És ő nem akarja a testvére halálát, márpedig Szandra nagyon is önfejű néha... Nem zuhanyozott egy percig sem, aztán máris ruhát váltott, és sietett Tamáshoz. És útközben csodálkozva tapasztalta, hogy tulajdonképpen ha fáj is a térde, de igenis hozzá lehet szokni a fájdalomhoz, nem olyan vészes ám a dolog! Lám, igaza lehet Górnak, elpuhultak, puhányok, kényeskedők ők már valamennyien... és micsoda szégyen, hogy holmi polipok háziállatainak a szintjére süllyedtek! Tamást hamar megtalálta, otthon volt a költő úr, mert ugyan hol is lett volna másutt, ritka volt az akkori emberek közt hogy valahová elmentek volna. S Tamás, a délutáni órák ellenére könnyen ráállt hogy elmenjen Szandráékhoz. S amikor odaért, örömmel üdvözölte ott Górt is. Gór pedig, aki közben maga is lezuhanyozott s ruhát váltott már, így szólt: – Emlékszel Tamás, hogy amikor tegnap bementem hozzád, akkor egy megszökött időutast kerestem? – Emlékszem hát, remélem elkaptad azóta! – sápadt el kissé a költő ábrázata. – Ha úgy vesszük elkaptam, ha másként vesszük akkor nem. Ugyanis akkor hazudtam neked. Mert az az igazság, hogy én vagyok az az időutas! 67
Na, erre sápadt csak el igazán Tamás! Jónéhány másodpercig csak bámult halotthalványan Górra, majd megfordult és ki akart rohanni; igen ám, de Karolina épp mögötte állt, s ezt nem engedte, meglökte a férfit, aki seggre csüccsent; erre nem is kísérletezett tovább a kirohanással, inkább beslisszolt az ágy alá. Gór nevetett. – Hé, ez a kedvenc fekhelyed?! Azt hiszed, ott nem tudnék ártani neked, ha akarnám?! Hát most mondd, mi bajod van velem, hát nem remekül megvoltunk tegnap egész este meg még azután is?! Hát ártottam én neked, mondd?! Ne legyél már ilyen gyáva hogy szakadna rád az ágy, hát vedd már észre hogy a barátod vagyok! Gyere már elő a szentségit a nyúlszívű fajtádnak, mert megharagszom! Tamás nagy szepegve előkúszott. – De ugye tényleg nem fogsz bántani?! – Eszemben sincs, korábban sem bántottalak, inkább megtanítottalak egy csomó hasznos furfangra, vagy nem?! – De igen, igen... tényleg a barátom vagy, ugye?! – Az hát! – És ha jön egy másik időutas, akkor megvédelmezel?! – Naná, még szép! Na, erre visszatért Tamás jókedve, s már ő is kezdte élvezni, hogy a barátja egy félelmetes barbár, egy időutazó! Milyen jó érzés is ez! No igen, csakhogy ezután Karolina nagy mesélésbe kezdett, s elmondta, hogy mi mindent derítettek ki ők ketten! Tamás csak hallgatott döbbenten, csukott szájjal de kitárt fülekkel, s azt sem tudta mit higgyen és mit ne a kürmürökről szóló históriából. Ha csak Gór mondja neki mindezt, lehet hogy nem szól ugyan, mert fél, de azt gondolja hogy csak a galád időutas akarja megtéveszteni. Csakhogy itt volt még Karolina is, aki nemcsak nem volt időutazó, de akit már korábbról is igen jól ismert! El sem tudta képzelni, hogy a lány ekkora hazugságra vetemedjék! No és Karolina megmutatta mostanra már jócskán megduzzadt térdét, meg egyéb sérüléseit is; ezt biztos hogy okoznia kellett valakinek-valaminek, s az sem lehet hogy Gór verte volna így össze, mert Gór erejéből ugyan kitellett volna ez, de hát Karolina láthatóan nemcsak nagyon jóban van a férfival, de szinte isteníti, úgy néz rá! Sőt, nem is szinte! Kiderül minden szavából, hogy Karolinának feltett szándéka ezentúl minél inkább igazi barbár nővé válnia, Gór tehát a példaképe lett! Igaz, Gór nem nő, de egyelőre Gór az egyedüli barbár a közelében... No és az is nagyon jól hangzott, hogy Gór állítólag tudja a kövértelenség titkát. Tamás még nem volt ugyan kövér, de azt azért észrevette már, hogy mintha némileg vastagabb lenne a zsírpárna a hasán, a derekán, mint két évvel korábban. Még nem volt vészes, még csak akkor látszott ha nem viselt ruhát, s akkor sem nagyon, de Tamás megijedt, mert tudta hogy mindig e tájékon szokott kezdődni az elhízás. Nem is habozott, s felírta a Gór által mondott diéta receptjét, s fogadkozott hogy kívülről megtanulja! – A legfontosabb, hogy megjegyezd a következő ökölszabályt: ha nem tudod valamiről hogy hízlal-e, hogy megeheted-e – akkor ne edd meg! Mert csak az nem hízlal, amit meg sem eszel! – okította őt Gór. – Továbbá, ezentúl mindenhova gyalog jársz! És naponta legkevesebb egy órát sétálsz reggel, és egyet este, lefekvés előtt! Te is Karolina! Később többet! Hej, csak 68
térjek vissza az én koromba, ígérem ha újra visszakerülök ide, hozok nektek néhány csomag fogyasztópirulát is, de még több fogyasztószernek és diétás ételnek a receptjét! Hol van már ez a Szandra?! És épp ekkor léptek hallatszottak, csakhogy nem Szandra jött meg. Az ajtóban az a pilóta állt, aki az imént repült el, aki a kürmüröktől visszahozta őket. Ábrázata könnyben úszott. – Bocsánat... bejöhetek?! – Hogyne, ülj csak le! Mi történt?! – kérdezte Gór. – Elrepültem vissza Perottába... de Perotta nincs többé! Ég az egész falu... mindenütt holttestek... biztos a kürmürök tették... – majd a pilóta mélyet lélegzett, kihúzta magát, s így szólt: – Az én nevem János. S úgy döntöttem, hogy én ezentúl nem egyszerűen János vagyok, hanem János, a barbár, s ezentúl te vagy a főnököm, Gór! Mert mi barbárok tartsunk össze! Kürmüröket akarok ölni az életem árán is! – Biztos minket kerestek... Lám, valóban nem kellett volna közölni a rádión, hogy hová repülsz! Na de persze nem tudhattad... – sóhajtotta Gór. János leült a társaságukba, s arról kezdett el beszélni nekik, hogy azért falvának népe kifejtett némi csekély ellenállást: úgy látta hogy a kürmürök maguk is valami repülő alkalmatosságokon jöhettek, mert az egyiket megtalálta a földre zuhanva, benne egy kürmür hullájával. Biztos úgy lehetett, hogy a támadást észlelve felszállt az Időjárőr Szolgálat valamelyik helikoptere, és sikerült lelőnie a kürmür repülőeszközt. – De sajnos akkor is ezek a nyavalyás polipok győztek, nyilván válogatás nélkül mindenkit kiirtottak, csakhogy benneteket is megöljenek! Na és alig hangzottak el ezek a szavak, nyílt az ajtó, és betoppant közéjük Szandra. És kiderült, hogy Szandra nem kevés lélekjelenléttel rendelkezik! Gór feszülten figyelte Szandra arcának minden rezdülését, s úgy látta, a lány felismerte őt; mégsem kezdett el Szandra kiabálni, ijedezni, de még csak nem is ugrott neki. Ehelyett megtorpant, s így szólt: – Ó milyen népes vendégsereg... de most jut eszembe, hoztam neked Karolina valami meglepetést, de sajnos a helikopterben hagytam! Mindjárt jövök, várjatok egy pillanatot! – Ez aztán a lélekjelenlét! – gondolta elismerően Gór, de nem hagyta hogy Szandra kilépjen a házból. Tartott tőle hogy az a bizonyos „meglepetés”, az holmi halálosztó masinéria lesz, valószínűleg egy pisztoly vagy géppisztoly. És nem Karolinának lesz szánva, hanem neki, Górnak. Ezért aztán felugrott, elkapta Karolina karját, és egy rántással a heverőre penderítette. Majd előhúzta a lézerpisztolyt, s így szólt: – Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Te úgy sejted hogy én egy időutazó vagyok, és én bevallom hogy ez így igaz. A nevem Gór. Kábé hatezer évvel ezelőttről származom. És nem ajánlom hogy most elkezdj ugrálni meg hősködni, mert az első gyanús mozdulatra lyukat égetek beléd ezzel a szerkentyűvel! – mutatta fel a lézerpisztolyt. – Na de nem kell megijedni, mert ha jó kislány leszel, nem lesz semmi baj. Akármit gondolj ugyanis az időutazókról, én a legcsekélyebb mértékben sem azért jöttem, hogy nektek embereknek itt azaz most valami bajt kavarjak, sokkal inkább barátságosak és segítőkészek a szándékaim! Na de nem is beszélek többet egyelőre, úgyis tudom hogy tele vagy előítéletekkel, s minden szavamat hazugságnak tartanád, beszéljen helyettem a testvéred, aki az utóbbi órák alatt végig velem volt, halljad hogy mit tapasztalt!
69
És Karolina megint mesélni kezdett, mesélt-mesélt sokáig, természetesen most is jócskán kiemelve önmaga hősiességét, de azért Gór dicsérésével sem maradt adós. S amikor már nem tudott semmi újat mondani, visszatért története elejéhez, s kihangsúlyozta hogy még ha semmit nem is hisz el ebből Szandra, de legalább azt higgye el hogy Gór tudja a kövértelenség titkát, hiszen az közismert hogy a régi emberek, a barbárok mind kövértelenek voltak, s legalább emiatt életben kell hagyni! Különben is, ő Karolina már egyesült Górral, hogy kövértelen gyereke legyen majd, s hogy is nézne az ki, hogy megölik gyermeke apját! – Tekintve hogy ikertestvérek vagyunk – mondta Karolina – ez épp olyan lenne, mintha a te gyereked apját ölnéd meg, Szandra! Megszólalt most Tamás is, és azt mondta, hogy ehhez a kürmür-ügyhöz nem tud hozzászólni, ő nem volt ott, nem látta azokat, szerencsére, de ő tanúsíthatja hogy Gór nagyon remek fickó, barátságos, segítőkész, amellett lángeszű poéta, akiért nagy kár volna! – Hát nézzétek – sóhajtotta ezt hallva Szandra – én ebből amit most tőletek hallottam, annyit elhiszek, hogy Gór nagy költő. Elhiszem, mert ma már számos helyről hallottam hogy felbukkant a falvunkban egy új költőzseni. Csakhogy a dolognak ez a része hidegen hagy, mert sosem érdeklődtem a költészet iránt! Ami azt illeti, hogy Gór esetleg apja lesz a gyerekednek, Karolina, ez sem érdekel, mert először is nem biztos hogy megfogantál tőle, az sem biztos hogy ez egyáltalán elvileg lehetséges, másrészt kifejezetten perverziónak tartom, hogy egy magunkfajta civilizált lény egy barbár atavizmussal párosodjék! Pláne hogy meg is foganjon tőle! Mindez tehát nem ok a szememben arra, hogy megtagadjam a meggyőződésemet, s megszegjem eskümet, amit a hálózaton át magának a királynőnek tettem, hogy tudniillik minden szemem elé kerülő időutazót az életem árán is igyekszem elpusztítani! – Na de figyelj már Szandra – szólalt meg Gór – hát nem jegyezted talán meg, hogy te nem a királynőnek esküdtél hűséget, hanem csak egy számítógépes animációnak?! Illetve ezen keresztül egy kürmürnek, egy nem emberi lénynek, egy nyálkás, iszamos szörnyetegnek?! A te királynőd tulajdonképpen nem is létezik, pontosabban, a te királynőd egy virtuális álorcát magára öltött kürmür! – Ezt mondod te, de én nem biztos hogy hiszek neked. – Ezt nem értem. Ha azt mondanád hogy nem hiszel, az bár nem tetszene, de megérteném. De mit jelentsen az, hogy „nem biztos” hogy hiszel nekem?! – Pontosan azt, amit a szavaim jelentenek! Tudniillik lehet hogy nem hiszek, s ha nem hiszek, akkor minek szegjem meg az eskümet?! Ha azonban hiszek, az sem sokat változtat a dolgokon. Mert akkor ugyan valóban nem emberi a királynő, de mégis tettem esküt, tudniillik valóban egy kürmürnek, de ez még nem okvetlenül jelenti azt, hogy az esküm érvénytelen! Mert hát ha minden úgy van is ahogyan mondod, nos, az még cseppet sem tragédia! Mert akkor is az a helyzet, hogy a kürmürök jólétet teremtettek az egész emberiség számára. Épp te, mert időutazó vagy, pontosan kell tudd, hogy a barbár korban mennyi sok nyomorúság keserítette meg az emberek életét! Most jólét van. Béke van. Nincs éhínség, nincs háború, mindenki boldog! Jó, tegyük fel a kürmürök megeszik a tetemeinket. Na és akkor mi van?! Megmondom őszintén, engem abszolúte nem érdekel, mi lesz velem a halálom után! Ha meghaltam, már nem élek, már nem fáj semmi! Nekem aztán tökmindegy hogy halálom után a kukacok esznek meg a földben, vagy elrohadok, vagy elégetnek – vagy akár a kürmürök csemegéznek meg! Tulajdonképpen, mert az életben mindenért fizetni kell, ezzel fizetek nekik, a holttestemmel, a tőlük kapott jólétért, s kifejezetten előnyösnek tartom, hogy életemben sok-sok jót kapok, s ezért csak a halálom után kell fizetnem! A tetememet nyugodtan megehetik, mert az már nem én vagyok! 70
– De Szandra, ennyire ostoba már nem lehetsz – kiáltott fel kétségbeesetten Karolina – hiszen Gór megmondta, hogy azért kövéredünk el, mert a kürmürök aljasul manipulálják az ondóelosztást, s mindenkinek annak a férfinak a spermáját küldik el, aki a legkövérebb! – Ezt nem nagyon hiszem, hogy is tudnák a sperma alapján ellenőrizni, hogy a férfi milyen kövér! – Nem a sperma alapján teszik ezt. Sokkal egyszerűbben. Az élveztetőgép biztos megméri a benne fekvő férfi súlyát. Ehhez igazán nem kell csúcstechnika! – Rendben, tegyük fel ez így igaz. Engem azonban ez sem nagyon érdekel, mert attól hogy a gyerekem esetleg kövérebb lesz, én már nem leszek még kövérebb, s elég önző vagyok ahhoz, hogy a saját jólétem érdekeljen! Aztán meg ha ez így igaz, hát oda se neki, ezentúl legfeljebb nem használom az élveztetőgépet megtermékenyülésre, hanem párzom majd egy kellően soványnak talált férfival, ha még szülni akarok! Ha azonban teljesíteném Gór követelését, s hoznék neki időgépet valamely másik időutastól, akkor Gór visszamenne ugyan a maga korába, de azután visszajönne ide hozzánk újra, valószínűleg egy csomó más barbár pasassal együtt, akik mind undorító, bunkó barbárok lennének, és itt mindent fenekestül felforgatnának, megölnék vagy elűznék a kürmüröket, ami egyrészt rút hálátlanság a kürmürök iránt, másrészt még ezt vállalva sem érnénk el azt, amit te úgy nevezel hogy „szabadság”, mert nyakamat rá, hogy azután az lesz, hogy a kürmürök helyett a múltból idejött barbárok hatalmaskodnának rajtunk, csak már nem teremtenének az uralmukkal akkora jólétet mint ami most van! Dolgozhatnánk megint, meg kéne termelnünk mindazt, amit most a kürmürök termelnek meg nekünk, de csak mi dolgoznánk, a múlt barbárai nem! Ugyanolyan zsarnokság lenne ez, ami a régmúlt barbár korokban nemegyszer volt már! Ebből meg köszönöm de nem kérek! Gór szándéka csak azt bizonyítja a szememben, hogy nagyon is ajánlatos őt vissza nem engedni sőt elpusztítani, nagyon is bölcs a királynő ezen rendelkezése az időutasokra vonatkozóan, még akkor is, ha nem a királynő, hanem egy kürmür adta ki azt! Lám, Gór alig van itt egyetlen napja, máris kész lenne fenekestül felfordítani a társadalmunkat! Csak azt csodálom, hogy te hugicám, hogyan dőlhettél be neki, miként állhatsz a pártjára, holott komoly tudós vagy, történész, neked aztán igazán ismerned kell a barbárokat! – Hát igen, Szandra véleménye nem valami rendkívüli! A vágóbarom filozófiáját képviseli: nem baj ha megesznek valamikor a jövőben, mert addig legalább jól élek, és nem kell fáznom a kinti hidegben, mert idebent az istálló jó meleg! – gúnyolódott Gór. – Egyáltalán nem így van! Én inkább úgy látom, hogy az elmúlt évezredek alatt kölcsönösen előnyös szimbiózis alakult ki az emberiség és a kürmürök között! Nekünk ez jó, mert remekül élünk, s nekik is jó, mert megvan a csemegéjük! Amíg csak a hulláinkat eszik, s nem ölnek meg direkt ezért minket, addig nekem ez nagyon megfelel. Végül is az efféle szimbiotikus viszonyok az élővilágban korántsem ritkák: tudok róla, hogy a hangyák némelyik faja például levéltetveket tenyészt, azok váladékát nyalogatják, s ezért a levéltetveket reggel kiviszik a levelekre, megvédik a támadóktól őket, este visszacipelik a boly védelmébe... hol itt a probléma?! – Megmondom. Ott, hogy a tenyésztett állatok mind elcsökevényesednek! – mondta kegyetlenül Gór. – Mert például az általad említett levéltetveknek már nincsenek is saját védekezőszerveik! Aztán meg ugye nem vitatod hogy legyen bármennyire is kevés esze egy hangyának, de egy levéltetűnek még annál is sokkal kevesebb van?! S épp amiatt, mert teljesen problémamentes az életük, a hangyák gondolkodnak helyettük, márpedig tudd meg Szandra, hogy ész csak problémák megoldásához kell! Nem lehet az sem véletlen, hogy az eddig a világban ismert két értelmes faj, az emberek és a kürmürök, mindketten ragadozók, vagy legalábbis 71
mindenevők! Nem is hiszem hogy valaha is bárhol az egész Világmindenségben kifejlődhetne olyan értelmes faj, amely nem ragadozó. Lehet talán hogy amikor már nagyon magas erkölcsi szintre ér, akkor felhagy a ragadozással, de eleinte, amikor kialakul, okvetlenül át kell esnie egy kegyetlen, ragadozó korszakon. Mert az értelem akkor fejlődik, ha felül kell kerekednie más értelmek cselvetésein! Egy növényevőnek szinte mindig bőséggel áll rendelkezésére a táplálék, de egy húsevőnek bezzeg gondolkodnia kell, hogy becserkéssze a prédát, s elejtse! Természetesen nem lesz minden húsevő az értelem csúcsa, nem fejlődik ki mindegyikben az elvonatkoztatás képessége, de azért azt nehezen lehet tagadni, hogy úgy általában véve bármelyik ragadozó okosabb, mint bármelyik növényevő! Jellemző, hogy a szidalmazásra használt szavaink többnyire növényevőkre vonatkoznak! Ilyenek például: Te ló! Te ökör! Te barom! Hülye tyúk! Ostoba liba! Gyáva nyúl! S bár ezek közül a nyúl és a tyúk néha eszik húsfélét, például férgeket, de többnyire igenis növényevő! Vagyis az értelem kifejlődéséhez kell a harc, a küzdelem! Amely faj erről lemond, az idővel okvetlenül visszafejlődik, elbutul, s ti a legjobb úton haladtok efelé! Nézd csak meg a vadonban a vaddisznót, milyen tekintélyes állat, bár nem is ragadozó hanem mindenevő; aztán nézd meg utódát, a házisertést, ha ugyan él még olyan ebben a korban, mennyire hitvány karikatúrája csak az előbbinek, nem is véletlen hogy nagy sértés számba megy, ha azt mondják valakire, hogy disznó! Tetszik tehát vagy nem tetszik, de az úgy van, hogy az értelem igenis a ragadozásból, a kegyetlenségből sarjad! Másik bizonyítékom erre, hogy lámcsak, az élők közül legkevésbé a növények ártanak más élőknek, s íme, tagadhatatlan hogy épp ők, a növények a legostobábbak, mert abszolúte semmiféle eszük, idegrendszerük sincs! Hát ezt akarod Szandra, hogy az emberiség idáig süllyedjen?! – Na de hát úgy is felfoghatom, hogy a kürmürök az emberiség titkos szolgái, mert reánk dolgoznak! – Igen, ez épp olyan, hogy a disznó is azt mondja hogy őt szolgálják az emberek. És tökéletesen igaza is van! A jó gazda valóban hűen szolgálja az állatait. Egészen amíg le nem vágja! – A kürmürök nem vágnak le minket. – Egyelőre. Csak tudod az a baj, hogy nem a disznó dönti el, mikor vágja őt le a gazda! Egyelőre sajnos már odáig jutottatok, hogy kizárólag a kürmüröktől függ, átveszik-e nyíltan a hatalmat, mert nem tudnátok ellenállni nekik! És nagyon veszélyes ám ez a helyzet, mert ugyan mi a garancia a kürmürök jóindulatára?! – Sőt – szólt komoran János – nekem bizonyítékom van a rosszindulatukra! – és elmondta hogy mi történt a falvával. – Ha ez megtörtént, ez is Gór hibája miatt történt! Ő keverte a bajt! – Rendben van. Én kevertem. Na de következik-e ebből, hogy szabad a kürmüröknek százszámra ártatlanokat is elpusztítani?! – Ezt tulajdonképpen nem is hiszem el. – Jó – szólt János – akkor szállj be a helikopteredbe, és repülj el oda, nézz szét saját magad! Meglátjuk hogy utána hogy beszélsz! – No, azt már nem! – pattant fel Gór. – Ha Szandra nem bízik bennem, hát én még sokkal kevésbé bízom benne! Nem engedem hogy beüljön a helikopterébe, mert abban a pillanatban felhasználná a fegyvereit ellenem! Javaslok azonban másvalamit! Ha Szandra beleegyezik, repüljön el János helikopterével abba a faluba, és menjen vele János is hogy mutassa az utat! És Karolina is menjen vele! Azért, hogy meg ne tehessen olyasmit Szandra, hogy elmegy 72
valami másik időjárőrhöz, s attól kér ellenem felfegyverzett helikoptert! Menjetek el oda, én megígérem hogy Tamással együtt itt megvárlak benneteket. Azután majd szólhat Szandra, hogy mi a véleménye! Ha azután is nemet mond, akár azt sem bánom ha megöl, mert akkor már vissza se akarok menni az én korszakomba, tudom hogy már akkor is titokban a kürmürök a Föld urai, itt e korban meg pláne nem akarok úgy élni mint ti, birkák módjára! No igen, tessék: A birka is növényevő, és e faj nevét is lám, milyen remekül lehet szidalmazásra használni! S jogosan is, mert ti is birkák módjára mentek a kürmürök vágóhídjára! – Senkit nem vágnak le az emberek közül vágóhídon! – Most hallgass Szandra, eredj oda Karolinával és Jánossal, remélem hogy amit ott látsz, megváltoztatja a gondolkodásodat, és szégyenkezel utána! Menjetek! De János helikopterével! – Igaza van Górnak, gyere Szandra, én hiszek neki és Jánosnak, gyere csak, nézd meg hogy mit műveltek egy faluval a kürmürök! Ilyenek jóindulatában bízol te?! – ölelte át testvére vállát Karolina, és az ajtó felé terelte. – Az biztos hogy a kürmürök, ha léteznek egyáltalán, eddig csak jót hoztak ránk, az időutasok meg csak csupa nyomorúságot... – kezdte az ellenkezést Szandra, de a folytatást Gór már nem hallotta.
73
4. fejezet Vissza a jövőbe Jó sokáig voltak távol Karolina és Szandra. Öreg este volt már, mire visszaérkeztek. A helikopter zúgását meghallva Gór kiment a ház elé, ott várta meg őket. Ahogy leszállt a gép, s kinyílt az ajtaja, máris Gór karjaiba vetette magát a nő. Méghozzá zokogva. – Szörnyű... leírhatatlan, ami ott van... mindenütt hullák... szétlőve... megégve... kisgyerekeket is láttam... – Jól van, jól van Karolina kedves, nyugodj meg, nem lesz itt semmi baj, hozok néhány keménykötésű cimborát az én korszakomból, s azok majd rendet teremtenek! Már persze ha Szandrát meggyőzték az ott látottak, és szerez nekem időgépet... – De hiszen én vagyok Szandra! – nézett fel rá a karjaiban tartott lány. – Te lennél az?! Hm... no persze, ikrek vagytok... akkor olybá vehetem, hogy meg lettél győzve?! – Igen, és úgy lett ahogy mondtad: szégyellem magamat, amiért korábban olyasmiket mondtam! Láttam különben a kürmür hulláját is, amit biztos egy időjárőr lőtt le... a tied vagyok Gór, mindent megteszek neked, csak mondd meg hogy mit csináljak! Még most is félek ugyan tőle, mi lesz ha idecsődítesz egy csomó bunkó barbárt, nagyon tartok tőle hogy tényleg odalesz a jólétünk, s minden tele lesz erőszakkal, de annál rosszabbat talán ők sem művelnek velünk, mint a kürmürök azzal a faluval! – Hogy mit tegyél, egyszerű: a következő időutast lehetőleg élve fogd el! És azonnal kísérd hozzám! A legfontosabb azonban hogy az időgépe okvetlenül épen és sértetlenül kell! Jó lenne ha az időutas is élve maradna, mert minél több a múltbeli ember, annál jobb nektek, mert velük párosodva a gyermekeitek kövértelenebbek lennének, meg mert sok olyan információval is rendelkeznek, amivel ti már nem. De a lényeg az időgép! Az kell nekem! – Úgy lesz! Megteszem! De tudod mit, menjünk be, mert én is azonnal egyesülni akarok veled, mint Karolina, mert én is gyereket akarok tőled! Remélem megteszed nekem, és nem haragszol rám! – Nem, persze hogy nem, a lényeg hogy időben megjött a józan eszed! Máris állok rendelkezésedre! Ebben a pillanatban azonban megszólalt a szomszédos helikopter szirénája. – Azt hiszem ezt későbbre halasztom! Máris szerzek neked időgépet! Ez ugyanis időutast jelez! – pattant ki Gór karjaiból Szandra, s máris rohant a helikopterbe. *** A múltból most érkezett látogatót igazán baj nélkül fogta el Szandra, sőt, abszolúte bármiféle kaland nélkül. Az időutas nemhogy nem fejtett ki ellenállást, de sokkalta inkább egyszemélyes mentőcsapatként kellett hogy működjön Szandra, semmint idegenrendészetként, az időutazót az időgépe ugyanis épp egy híg mocsár felett materializálta! Az időutas egy középkorú hölgy volt, és nem olyan régről érkezett mint Gór, Gór korszakánál jó ötven évvel később született, igen modern időgépe volt, mindössze egy övféleség, amit a dereka körül hordott. S amikor
74
belepottyant a mocsárba, tele ment sárral a füle-orra, s már ájult volt a fuldoklástól, amikor Szandra rátalált. – No, ilyen esetem sem volt még, hogy megmentsek egy időutast, aki nélkülem is simán meghalt volna! – kacagott, mire hazaérkezett a zsákmányával. A hölgyet azonnal a zuhany alá vezették, s amikor rendbeszedett külsővel megjelent, kifaggatták. Időgépe eddigre már Gór derekán pompázott, ami a hölgyet nem csekély aggodalommal töltötte el, mert tartott tőle hogy nem engedik vissza a saját korszakába! Mindazonáltal annak azért örvendett, hogy egyáltalán megmentették. Kiderült, hogy Noéminek hívják, és neki sem volt semmiféle rossz szándéka. Mindössze azért jött a jövőbe, mert ő egy kozmetikai szalon tulajdonosa, emellett az egészséges életmód megszállott híve, vegetáriánus, és azt szerette volna, ha a messzi jövőben különböző, a saját korában még ismeretlen szépítkezési, kozmetikai, testápolási ismereteket sajátíthat el. Mélységes megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy mi hogyan megy itt és mostanában! És nagyon félt a kürmüröktől. Ő aztán habozás nélkül elhitte Gór minden szavát. Karolina és Szandra érdeklődéssel szemlélték Noémit. Tagadhatatlan volt, mert már a hölgy külsejéből látszott, hogy Noémi cseppet sem fiatal. Bőven voltak ősz hajszálai. Mégsem látszott kövérnek! Kifejezetten stramm, virgonc volt a mozgása. És büszkén mondta, hogy bár negyvenkilenc esztendős, de nemegy húszévessel felveszi akármikor a versenyt! – És erős is vagyok, nyolcvan kilót akármikor kinyomok a fejem fölé! Szóval én azt hiszem drága gyermekeim, hogy ha Gór betartja a szavát, és némi felmentő sereggel visszaérkezvén megszabadít benneteket a kürmüröktől, akkor nekem eszem ágában sem lesz visszamenni a saját korszakomba! Nekem épp az egészséges életmód a hobbim, pláne és főleg az erre való nevelés, itt nálatok óriási szükség van rám, tehát az élet ezen területén az oktatótok leszek! – Nagyon helyes! – állt fel Gór. – De ezt már nem várom meg, tehát most szépen beállítom ezen az időgép-övön a magam korának időpontját, azután megkérlek Szandra, hogy igyekezz visszatalálni arra a helyre, ahol kibukkantam ebbe a korba, ketten együtt talán hamarabb rálelünk, és máris megyek vissza segítséget hozni! – Na de hát most éjszaka van. – ellenkezett a lány. – Hm... igaz is! És most jut eszembe, hiszen én is álmos vagyok, ami nem csoda, mert kimerítő és izgalmas nap áll a hátam mögött... – Aludni akarsz?! – vágott csalódott ábrázatot a lány. – De hiszen te mondtad hogy éjszaka van, és igazad van! – Igen, de mondtam én mást is... azt, hogy gyereket akarok tőled... – Semmi baj. Egy kis hancúrozás még belefér az éjszakába veled... sőt, még Karolinát is szívesen vendégül látom magam mellett az ágyinkóban! Ikerpárral egyszerre még úgysem voltam! *** Alig tűnt el a teremből az az autó, amibe az időgép volt beleépítve, máris, másodpercek múlva megjelent ott újra Gór, igaz, autó nélkül és néhány méterrel távolabb. – Hát, ez igazán gyorsan ment! – álmélkodott a titkosszolgálat embere. – De hol hagyta az időgépünket fiatalember? És hogyhogy már itt van? – Már?! Nagyjából két napot töltöttem a jövőben! 75
– Nekem nem tűnt egyetlen percnek sem. – Ja igen, mert úgy látszik eléggé pontosan sikerült eltalálnom az indulásom időpontját... – nézett le a bonyolultan felműszerezett derékövre Gór. – Ez valami újfajta időgép?! Hadd nézzem! – lépett közelebb hozzá a férfi, és a kezét nyújtotta az öv után. – Hohó, maradjon csak a helyén! – kiáltotta Gór, azzal a férfira irányította a lézerpisztoly csövét. – Ne mozgolódjék barátocskám, mert ez itt a kezemben egy kürmür lézerpisztoly, és baromian hatékony! Ez a derekamon valóban időgép. De az enyém, érti, és nem adom ki a kezemből, le sem veszem magamról, szóval nem engedem tanulmányozni! A maguk időgépe megsemmisült. De ez ne aggassza magát, mert amit tudni akartak a jövőről, azt megtudtam, még sokkal többet is, és készséggel el is mesélek mindent. Vissza se jöttem volna, ha titkolódzni akarok. De ennek két feltétele van. – És mik azok? – Egyik hogy mond nekem egy nevet. Úgyis tudom hogy nem az igazi nevét mondja, de kell hogy valahogy szólíthassam, mert iszonyúan idegesít, hogy egy névtelen senkivel beszélgetek! – Kérem, ezen ne múljék a boldogsága, legyek mondjuk Sven a maga számára. – Sven... ez jó, azt hiszem svéd név, tetszik nekem! Na tehát, Sven, a másik feltételem az, hogy most szépen pucérra vetkőzik, kisétál velem ebből a házikóból, s elmegyünk együtt az erdő közepébe, s ott mesélek magának! – Hé, csak nem akar lelőni?! – Ugyan! Merőben mások a szándékaim! Nyugodt lehetsz Sven pajtás, ha akarom, itt helyben fasírttá piríthatnálak a lézerrel! – Idefigyeljen, én nem öncélúan küldtem magát pucéran a jövőbe, annak célja volt, s hasznos is volt, mert lám, túlélte, és... – És nekem sem a bosszú a célom! S még azt is elismerem, hogy zseniális ötlet volt a pucéran odaküldés, valóban ez mentette meg az életemet! De most gyerünk, vetkőzz, mert attól tartok, hogy van nálad mindenféle lehallgatókészülék, ilyesmi, s azt akarom hogy kizárólag te halld amit mondok, ne más! – Nincs nálam ilyesmi. – Nem hiszek neked, a titkosszolgálat tagjai mindig hazudnak és lehallgatnak! És ha nálad nincs is, itt a szobában lehet! Szóval gyerünk, vetkőzz, de azonnal ám! Mindent! Bugyit is! Zoknit is! Cipőt is! – Cipő nélkül menjek az erdőbe sétálni?! – Muszáj lesz, ha meg akarod tudni, hogy mire jöttem rá! – azzal Gór benyúlt a zsebébe, s odadobott Svennek egy akkumulátoros hajvágót. – Tessék ezt is használni, ezzel nyírd a fejedet kopaszra! – Minek?! – Mert lehet hogy a hajszálaid közé rejtettél el poloskát! És ne ellenkezz, mert akkor szétdarabollak a lézerpisztollyal!
76
Svennek nagyon nem tetszett mindez, látszott az ábrázatán, de mit sem tehetett. Sajnos nem készült fel arra az eshetőségre, hogy kísérleti nyula nemcsak visszatér a jövőből, de még fegyvert is hoz onnan. – Na jó, gyerünk akkor! Menj előttem! – intett felé Gór, amikor már pucérrá és kopasszá lett a másik férfi. És Sven megindult, és kilépett a szabadba. Sokáig mentek előre az erdőben, és Gór egy szót sem szólt. Legalább három kilométert megtétetett Svennel, bár a férfi sziszegett alaposan, mert nem volt hozzászokva a vad tájékon folytatott mezítlábas közlekedéshez. Bizony jónéhányszor beleszúrt valami tüske a talpába! És elkeseredetten gondolt rá, hogy visszafelé is meg kell tegye ezt az utat. – Ajánlom, olyat mondj, ami megéri ezt az utat...! – morogta. – Rendben. S már bele is kezdek a mesémbe. Halljuk, megéri-e neked ez az út azt, hogy az egész Föld királya lehetsz?! – A királya? Nem túl kevés ez?! – kérdezte Sven gúnyosan. – Akkor császára. Nekem mindegy. – Aha. Tehát legyek császár. Miért nem te akarsz az lenni? – Mert szerény vagyok. Én beérem a Föld Nagyhercege címmel. Különben is: a királyi és császári szakma fokozottan életveszélyes, tudniillik a merénylők miatt. Na de nem is ez a lényeg, ha nem akarsz király lenni, bánom is én, valaki úgyis lesz aki elvállalja ezt a munkakört, nem félek én attól, hogy ne lenne rá jelentkező! Az érdekeljen inkább téged, hogy miért mondom ezt! – Mert valami történt veled a jövőben, ami miatt megőrültél! – Nem. Ülj le inkább és hallgass végig! – azzal Gór is leült Svennel szemben, de jó távol tőle hogy az rá ne vethesse magát, és a lézerpisztoly állandóan a kezében volt. És mesélni kezdett. El is mondhatott mindent, és Sven nyugodtan végighallgatta. Nyugodtan, de döbbenten. – Hát, erre nem gondoltam! Szóval azt állítod, hogy a Föld felett titokban már jelen pillanatban is a kürmürök uralkodnak?! – Egészen biztos. És emiatt vezettettelek ide pucéron, nem bosszúból, csak hát valóban nem bízom a titkosszolgálatokban, és ha valami lehallgatókészüléken át megtudják a társaid hogy mire jöttem rá, és a kürmürök valamelyik embere is köztük van, akkor nekem régen rossz mert kinyírnak, de az még hagyján, mert akkor az emberiségnek is annyi, kész, vége, befellegzett, mert nem lesz aki megszervezze, hogy egy néhány száz fős elit kommandó elmenjen a jövőbe, és ott véget vessen a kürmürök uralmának! Na és most már gondolom érted, miért mondtam, hogy akarsz-e király lenni. Ha ezt jól szervezed meg, Sven pajtás, mi sem akadályozhatja meg, hogy ott a jövőben király légy, mert az ottani emberek egyszerűen nem olyanok, hogy ellenkezzenek veled, ehhez sem fegyverük, sem elszántságuk, sem kedvük, sőt, csak egy kis jóindulat és ötletesség kérdése az egész, némi propaganda kell csak hozzá, hogy örömmel üdvözöljenek benneteket, mint felszabadítókat! – Ez mind nagyon rendben van, de még mindig nem értem, miért nem te akarsz király lenni! – Hiába akarnék. A kürmürök biztos sokan vannak, és erősek. Ide komoly hadsereg kell, mindenre elszánt fickókból, márpedig én nem vagyok katona. Civil vagyok. És ha odamegy egy rakás katona, akiknek a szemük sem rebben ha ölni kell, azok nem hagyják majd hogy én uralkodjam felettük, kicsinálnak, az holtbiztos. Jól látja a dolgokat az a Szandra nevű kiscsaj a jövőben: ha sikerül a tervem, iszonyú zsarnokság lesz a felszabadítás ára! Szó szerint katonai 77
diktatúra! Ezt egyszerűen nem lehet elkerülni, már amiatt sem, mert az ottani emberek annyira gyámoltalanok, hogy még civilnek is túl kevesek. Nem lesz civil kontroll, nem lesz demokráciát követelő mozgalom, nem lesz semmi, valószínűleg nemzedékeken át. Később majd persze kiforrja magát a dolog, s rendeződik minden, de eleinte nem. Hanem ez talán nem is baj. A királyságnak sok hátránya van ugyan, de egy biztos: rátermett uralkodó esetén hatékonyabb mint a demokrácia, mert lerövidíti a döntéshozatalt. Na és hát egy olyan gátlástalan valaki, aki magas rangba vergődött a titkosszolgálatnál, nyilván alkalmas királynak is. Nincsenek tehát illúzióim, ott zsarnokság lesz, annak minden undorító mivoltával, de nagy a baj, s nagy bajt csak erős gyógyszerrel lehet legyőzni! – Hm... okos fickó vagy! – morogta Sven. – De tudod, én ezt csak akkor hiszem el, ha adsz bizonyítékot is! – Mit? – Mutasd csak azt a lézerpisztolyt! Jól ismerem a kürmür fegyvereket, ha ez olyan, akkor... Gór felnevetett. – Hogyisne! Menj el a jövőbe, és szerezz a kürmüröktől! Idefigyelj Sven komám, értsd meg, hogy tőlem nem kell félned! Tőlem máris mehetsz vissza! Én elmondtam amit akartam. És én is mindjárt megyek vissza a jövőbe. Remélem, lesz annyi eszed, hogy el tudd ezt titkolni a kürmürök elől. Mert ha megneszelik, véged neked is, az emberiségnek is! – Na de hát épp ez a bökkenő az egészben! Mit gondolsz, meg tudok én szervezni olyasmit, hogy egy egész hadsereget felszereljek időgépekkel?! Van neked fogalmad róla, mekkora energiát igényelne akár csak egy harci helikopter időutaztatása is?! Márpedig az nem is lesz elég, mert ha ti emberek vagytok ott a jövőben valami húszmillióan, akkor ennyi emberhez kell több ezer kürmür, hogy elfogyassza a hulláikat! És a több ezerrel még keveset is mondtam, mert biztos nem csak embert esznek azok sem! Nyilván tele van a mélytenger mindenütt kürmür városokkal! Ide atom-tengeralattjárók kellenek, csatahajók, talán még harci repülőgépek is... ember, ezt én egyszerűen nem tudom megszervezni! Pedig jó lenne, nagyon jó lenne... de már ott megbukik az egész koncepció, hogy annyi embert és hadieszközt ami ehhez kéne, egyszerűen képtelen vagyok úgy egy helyre csoportosítani, hogy annak ne lenne világméretű visszhangja, s akkor a kürmürök is tudni fognak róla, aztán meg honnan a francból veszek eléggé nagy kapacitású időgépet a kellő energiával?! – Erre a kérdésre válaszolok neked. – mosolyodott el Gór ünnepélyesen. – Na, erre kíváncsi vagyok! – Akkor kielégítem a kíváncsiságodat. A megoldás az, hogy a nagy mozgósítást nem titkoljuk el sem a világ, sem a kürmürök elől, épp csak más célt nevezünk meg! Olyan célt, amit a kürmürök nemhogy nem akarnak hátráltatni, de még a maguk módján, titokban, minden eszközzel segítenek is! Ez pedig az, hogy össze akarjuk gyűjteni a világ valamennyi fegyverét egyetlen helyre, hogy ott aztán egyszerre, egy füst alatt, a legegyszerűbben megszabaduljunk tőlük, így elősegítve a világbékét! – Hű, ez aztán a merész ötlet! – És figyeld meg, beválik! Hiszen a kürmürök legalapvetőbb elemi érdeke, hogy mielőbb lefegyverezzék az emberiséget! Ők aztán biztos nem fogják ezt megakadályozni! – Na jó-jó, de mi lesz a hadsereg emberi erőforrásaival?!
78
– Mi lenne, a katonák természetesen a fegyvereik mellett maradnak, amíg más parancsot nem kapnak! Logikus is lesz: őrzik, nehogy valaki ellopja őket! – És az időgép? Meg az energia? – Ami az időgépet illeti, nincs mese, kell csinálni egy kellően nagyot és kész! Gondolom aki készítette, él még! Na és hát ha kicsiben sikerült, sikerül az nagyban is, ez nem olyan mint a repülő, hogy bizonyos nagyság fölött már röpképtelen! Itt tényleg csak az energián múlhat a kérdés. Az energiát viszont megmondom hogy honnan szerezhetitek be! Remélem, ismered jól a térképet? – Hát, most nincs nálam egy sem, de el tudok igazodni rajta! – mondta éles hangon Sven. – Most nem arra gondoltam. Hanem azt tudod-e így fejből, hogy merre van a Gigatron? – Hogyne tudnám, az a világ legnagyobb részecskegyorsítója! Közép-Európában van, a régi Magyarország területén. – Úgy van! Nos, örömmel közölhetem, hogy édesapám, aki e pillanatban még él is, épp e Gigatron tervezőinek, sőt vezetőinek egyike. És tőle aztán pontosan tudom, hogy milyen is ez a létesítmény! A Gigatron kétszáz kilométer átmérőjű kör, hogy ebben iszonyatosan fel tudják gyorsítani a részecskéket. És azért épp Magyarországra építették, mert Európában másutt nemigen lehetett volna találni kellően nagy, de aránylag sík területet, Magyarországon viszont ott volt e célra az Alföld. Még így is gondban voltak a körgyűrű északi és délkeleti szélével. Eredetileg Franciaország is számításba jött, de a franciák végül nem vállalták hogy náluk épüljön meg, féltették a tájat, a lengyelek is szerették volna még hogy náluk legyen, ott is volt kellően nagy sík mező, de egyrészt jobb volt délebbre megépíteni, mert így védve volt a létesítmény a Kárpát-medencében a vad északi szelektől, védte a Kárpátok, másrészt lengyel területen nagyon sok népes nagyváros volt, ami megnehezítette volna az építkezést. Így maradtak a magyarok. Akik örültek is neki, hogy valami világraszóló épp náluk épül, ráadásul nem is a saját pénzükből. A létesítmény középpontja Mezőtúr és Gyomaendrőd között van, de a Gigatron körgyűrűje elér majdnem Budapestig. Gyakorlatilag Magyarország területének jó egyharmadát körbe keríti. Na szóval én nem tudom mennyi energia kell egy hadsereg időutaztatásához, de annyi már csak elég lesz ami egy ekkora ciklotront működtet! Hiszen azt hallottam, hogy egymaga többet fogyaszt mint a fél Európai Unió! – És az időutazás után mit gondolnak a kürmürök, mi lett a sok fegyverrel? – Az időutazás előtt közvetlenül le kell adni egy rádióközleményt, hogy e sok veszélyes vicikvacakot időutaztattátok, csak nem azt mondjátok hogy a jövőbe, hanem hogy visszaküldtétek az időben nagyon messzire, mondjuk a Jura korszakba a dínóknak, vagy még messzebb, millió évekkel korábbra, hogy Idő Apó megsemmisítse őket, s ne maradjon semmi nyomuk! – Hm... Tudod mit, Gór, azt sem tudom mit gondoljak, visszamegyek, felöltözöm, ígérem hogy senkinek nem szólok erről, sőt, még arról sem hogy te visszatértél! Megbeszélem előbb a dolgot az időgép feltalálójával, hogy szerinte megoldható-e a dolog! – Nem tud senki sem rólam? – Idefigyelj, hülye én sem vagyok! A titkosszolgálat azért titkos, mert titkos és kész! Ráadásul nem azzal kezdtem-e a beszédemet az elküldésedkor, hogy az időutazás még külön is a legkifejezettebben titkos?! Teljesen felesleges volt levetkőztetned, tényleg nem volt nálam semmi lehallgatókészülék! A házban, belül, ott már igen, de ott sem olyan, ami közvetítette volna azt ami ott elhangzik, csak rögzítette magnóra, de amint odaérek megsemmisítem a felvételeket! 79
– Aha. Akkor most velem mi lesz, menjek vissza a dutyiba?! Sven felnevetett. – Miért, visszamennél ha azt mondanám?! De erre semmi szükség. Ha a házhoz visszajössz velem, adok neked elég pénzt, és menj valami szállodába, csak add meg a címedet. Majd értesítelek róla, hogy mit mondott a szakértő. Mármint a prof, aki az időgépet feltalálta. Mert ha megvalósítható, akkor meg is valósítom! Igazad van, valóban szívesen lennék király. Még azt sem bánom ha emiatt megölnek, csak legyek király néhány évig! Na tehát akkor ne is késlekedjünk, mert múlik az idő, máris indulok, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit válaszol a professzor! *** Gór izgatottan várta Sven jelentkezését! Ez meg is történt már két nappal később. Sven maga kereste fel. Tisztes üzletember benyomását keltette a titkosszolgálati vezető, mert öltönyben jött, csokornyakkendőben, szemüvegben, parókában és inkognitóban. – Óriási hírem van! – újságolta. – Megoldható a dolog. A prof egészen belelkesedett, hogy mekkora időutazást hajthat végre! Azt állítja, nemcsak megoldható a dolog, de még könnyebb is lesz mint az eddigi időgépek megtervezése, épp mert a Gigatronnál már megvan a körgyűrű, ahol az energia folyik! Azt mondta, ha rábízom, képes megtervezni néhány olyan nem tudom micsodát, ami a Gigatron energiáit úgy módosítja, hogy az időmezővé épül, és ez esetben, kapaszkodj meg, Gór, de minden elrepül a messzi jövőbe, ami csak a Gigatron körgyűrűjén belül van! – Hű a mindenségit, hiszen ez Magyarország egyharmada! – Bizony, ez az! Nem vitás, óriási katasztrófa lesz belőle. A prof számításai szerint a talajréteg jó harminc méter mélyen átrepül az időn, és természetesen minden ami a talaj fölött van talán ötven méter magasságig. A harminc méternél mélyebbre nyúló épületek alja lemarad. Bányák omlanak majd be, folyók lépnek ki a medrükből... és ez a terület, ami átrepül a jövőbe, egyenesen lehuppan arra rá, ami ott a jövőben van! Az ott lakók természetesen mind elpusztulnak. De aki utazik a jövőbe, az sem biztos hogy túléli, ha a rázkódástól összeomlik az épület, amiben lakik... és természetesen nem figyelmeztethetünk senkit sem előre, mert akkor kitudódik a dolog. Viszont ez azt jelenti, hogy e száz kilométer sugarú körbe bőven elfér minden fegyver és emberállomány, akit-amit csak el akarunk küldeni! S lesz ott természetesen egy rakás civil is. Ami viszont nem baj. A civil munkákat is el kell végezze valaki. És a jövő embereire nem nagyon számíthatunk, mert szakképzetlenek, s jórészt kövérek is. Már ki is adtam az utasítást, hogy azok az atom-tengeralattjárók és csatahajók amik képesek erre, ússzanak fel a Dunán, majd térjenek be a Tiszába. Sajnos nem sok ilyen van. Ellenben átmenthetjük a teljes légvédelmet, meg a páncélosokat, atomrakétákat, mindent... itt bőven elférnek! – Az biztos is! – mormogta Gór, azzal elővett egy térképet. – Ez óriási terület! Hiszen hogy csak a nagyobb városokat soroljam, eszerint elutazik a jövőbe Debrecen, Békéscsaba, Gyula, Orosháza, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós, Makó, Szeged, Kiskunhalas, Hajdúböszörmény, Mezőkövesd, Jászberény, Nagykáta, Albertirsa, Cegléd, Szolnok, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa... Sőt, a nem magyar nagyvárosok közül is pár, például Nagyvárad, Arad... bár jobbára ott is magyarok laknak. – Igen, és ennek örvendek, mert bár én nem vagyok magyar – mondta Sven – de a magyarokról már sok olyan jótulajdonságot hallottam, amik ott a jövőben kifejezetten hasznosak lesznek, például hogy lázadozó szelleműek, utálják az elnyomatást, vadak, tehát
80
egészen biztos hogy nagy örömmel harcolnak majd a kürmürök ellen! Nagyon öntudatos, büszke, önérzetes nép! Nacionalisták! – Igen, annyira, hogy a nemzetközi nyelvet is csak kevesen tanulták meg eddig közülük. – Bánomisén – vonogatta a vállát Sven – engem nem zavar, ha a jövőben a Föld egységes nyelve a magyar lesz! – Miért, tudsz magyarul? – Nem, de bánja fene, csak akad majd egy tolmács, aki boldogan áll Sven király rendelkezésére... Akadt ilyen tolmács. Úgy hívták, hogy Gór. Hogy is ne tudott volna magyarul épp ő, amikor apja a Gigatronnál dolgozott, ő tehát Magyarországon született, s ráadásul nyelvész volt a szakmája! Ő lett Sven király tolmácsa. Hogy mikor? Pontosan két év múlva. Ilyen bámulatosan rövid idő alatt sikerült összehordani a Föld minden fegyverét egy helyre, biztos amiatt, mert befolyásukkal titkon élve, vezető politikusokat a háttérből irányítva, a kürmürök is ezt szorgalmazták. S amikor már minden együtt volt, beindították az időgépet, és e sok-sok hadieszköz, Magyarország tekintélyes hányadával együtt, egyszercsak átrepült a jövőbe... Ott aztán Sven lelkesítő beszédet mondott a katonáknak, felvilágosítva őket, hogy nemes és dicső küldetésben járnak: meg kell menteniük az emberiséget a kürmürök zsarnokságától! S így az időutazás lezajlásától számítva még egyetlen óra sem telt el, máris felzúgtak a hadigépek, levegőbe emelkedtek az Apacs helikopterek, a B-52-bombázók, s a legkülönbözőbb más halálos eszközök, s a tengerpartok felé vették az irányt, mert tudták hogy kürmürt a szárazföldön nem sokat találnak, de a tengerek mélyén annál inkább. S bizony nem is sokára rengeteg víz alatti várost fedeztek fel, s ezeket iszonyúan tönkrebombázták. A kürmürök tökéletesen felkészületlenek voltak erre a nagy, összpontosított támadásra! A harcnak ezzel persze még nem volt vége, hónapokig elhúzódott, de az eredmény nem lehetett kétséges. A kürmürök évezredek óta elszoktak a hadakozástól. Fel voltak készülve arra, hogy leszámoljanak néhány emberi tenyészállattal, aki esetleg gyanút fog, de nem voltak felkészülve egy sok százezres állig felfegyverzett hadsereg támadására. Ilyesmire legmerészebb rémálmukban sem gondoltak! A katonák pedig bátran küzdöttek, sőt a magyarokból majdnem minden fiatal férfi maga is jelentkezett önkéntesnek, a magyarok ugyanis fenemód élvezték a gondolatot, hogy amennyiben sikerül legyőzniük a kürmüröket, akkor ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag az övék, magyaroké lesz az egész Föld! Hiszen a dagik nem számítanak, azok nincsenek harmincmillióan sem, rövid ideig élnek, és lassan szaporodnak! Most aztán végre komoly világpolitikai szerephez jut Magyarország, de annyira, hogy az övé lesz az egész világ! Az volt csak a baj, hogy amikor lebombáztak egy-egy kürmür víz alatti várost, akkor számos szárazföldi faluban is megszűnt minden szolgáltatás, olyan falvakban, ahol az emberek laktak, természetesen a jövő emberei, a „dagik”, ahogy őket a múltból érkezett emberek, többnyire magyarok, nevezték. Márpedig e magyarok el voltak szánva rá, hogy segítenek ezeknek a szerencsétleneknek, az rendben van, de nem ám úgy, hogy ezek meg csak henyélnek! Úgy lett ahogy Szandra sejtette is: elmúlt a békés, tétlen, henye, tunya korszak, s dolgozni kellett mindenkinek! Sőt, bizony abban is igaza volt, hogy beköszöntött a zsarnokság korszaka! Sven király például törvénykezett arról, hogy egyszerűen senkinek sincs semmiféle joga, aki 150
81
kilónál nehezebb! Az ilyen ember nem képes önmagát ellátni, tehát arra is képtelen hogy a közösség hasznára legyen, tehát nem tarthat igényt a közösség viszontszolgáltatásaira sem! Na de ez szerencsére nem okozott akkora gondot, mint eleinte tartottak tőle. A jövő emberei ha visszasírták is a régi tunya időket, de annak határtalanul örvendtek, hogy nagy bőségben válogathattak a legkülönbözőbb elhízás-ellenes csodagyógymódokban: voltak bőven pirulák, fogyókúrareceptek, sportok, zsírleszívás, aerobic, diétás csokoládé, s más hasonlók. De ami a legfőbb: minden nő okvetlenül valami időutazótól szeretett volna gyereket, hogy fia vagy lánya tovább éljen! S így aztán látható volt, hogy néhány nemzedéken belül eltűnnek az össznépi génkészletből a kövérségre túlzottan hajlamosító gének. S hogy a folyamat gyorsabban menjen végbe, Sven király első törvényei egyikével intézményesítette a többnejűséget. Ezentúl egy férfinak akárhány felesége is lehetett, ha el tudta tartani őket. Gór, mint a király megbecsült tolmácsa, magától értetődően képes volt sok nő eltartására, lett is számos felesége, az első kettő természetesen nem más, mint Karolina és Szandra. De nem állt meg e kettőnél, mert hamarjában még huszonhat újabb, csinos fiatal lányt vett nőül. Most végre kiélhette minden szexőrült szenvedélyét. Sven király is sok feleséget tartott, de meg kell mondani hogy nem feledkezett bele teljesen az ágybeli örömökbe. Egy szép napon terjedelmes irományt nyújtott át Górnak, hogy fordítsa le magyarra, mert azt akarja, hogy szándékait egész népe megismerje. – Mi ez? – kérdezte kíváncsian Gór. – Nagyon egyszerű! Ezentúl még zsarnokabb zsarnok leszek, mint eddig voltam. Megkövetelem, hogy mindenki naponta legalább tíz órát dolgozzék. És nincs heti két pihenő nap, csak egy, a vasárnap. De ne hidd hogy ennek nincs célja: van, és az a cél is szerepel itt leírva! Ugyanis mielőbb óriási űrfegyverrendszert akarok kiépíteni, hogy ha netán újabb kürmür csapatok jönnek, felkészülten várhassuk őket! Távlati tervem meg az, hogy tudóscsoportot hozzak létre, akik felfedezik nekem a hipertéri közlekedés titkát, mert erősen hiszem hogy az lehetséges, ugyanis azt akarom, hogy ha már nem is én, de az utódaim eljuthassanak a kürmürök bolygójára, s megbosszulják rajtuk az emberiségen esett e nagy szégyent! – Úgy legyen! – bólintott Gór. És úgy is lett. Ez már azonban egy egészen más történet. VÉGE Elkezdve: 2003.12.13., 07 óra 45 perc Befejezve: 2004.03.12., 14 óra 53 perc
82
Utóirat: Honlapom: http://poliverzum.birodalom.net/powi Itt megismerkedhetsz Tisztelt Olvasó a Poliverzum-sorozat más műveivel is. Az imént olvasott mű is e sorozat része. A sorozat további részeinek kiadásához várom szponzorok, mecénások, támogatók, kiadók és menedzserek jelentkezését!
83
