Viola Zoltán honlap: A szem. - - E mű a Poliverzum-sorozat része!

Viola Zoltán e-mail: [email protected] honlap: http://poliverzum.birodalom.net

A szem - - E mű a Poliverzum-sorozat része! - -

TARTALOM 1. fejezet A vak szem 2. fejezet A kísértet működésbe lép 3. fejezet A filozófusnő 4. fejezet A leányrablás

A mű elektronikus változatára a Creative Commons - Attribution-NonCommercial-NoDerivs (Jelöld meg!-Ne add el!-Ne változtasd!) licenc feltételei érvényesek: a művet a felhasználó másolhatja, többszörözheti, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de nem módosíthatja, nem dolgozhatja át és kereskedelmi célra sem használhatja fel. A műre vonatkozó felhasználási feltételek részletes szövege az alábbi címen tekinthető meg: http://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.5/deed.hu

1. fejezet A vak szem - Azt hittem, hogy az én szülőhazám, Troggföld az, ami csak úgy hemzseg a kísértethistóriáktól! - hümmögött inkább csak úgy önmagának szánva a szavakat Duril, miközben tűnődve nézegette a romokat. Már amit láthatott belőlük. Annyi világos volt még így első látásra is, hogy ez valaha egy kastély lehetett. Csodaszép kastély. És nagy, nagyon nagy! De hát már igencsak rég lehetett, amikor ebben utoljára emberek laktak. Néhány szobája maradt csupán épen, s egyetlen tornya, ez is csak úgy-ahogy, de a kastély legalább nyolcvan százaléka csak kőhalmok tömkelegeként létezett. Ráadásul még e kőhalmokat is alig lehetett látni. Az egészet ugyanis át- meg átszőtte a vadszőlő, a tüskés szeder, mindenfelé kökénybokrok nőttek, hatalmas, tűhegyes tüskékkel, s ha ez nem lett volna elég a hívatlan látogatók visszariasztásához, hát még e kökénybokrokat is befutotta a vadrózsa, ahol meg volt egy talpalatnyi hely, hát ott csipkebokrok nőttek. Csipkebokrok! Márpedig az még komiszabb mint a kökény. Kisebbek ugyan a tüskéi, de meggörbültek mint a ragadozók metszőfogai, hogy nehezebben lehessen kihúzni őket. Továbbá, a csipkebokornak megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy kissé a szomorúfűzhöz hasonlít: felnőnek a bokor ágai nagyon magasra, majd onnan kifelé hajolva lekonyulnak, s így megakadályozzák, hogy az ember a fejszével vagy bármivel a bokor tövéhez férjen, s így könnyen kiirthassa. Előbb tehát utat kell vágnia a tőhöz, lecsapkodva a hosszú csipkegallyakat, vagyis minden egyes bokorral legalább kétszer veszkődhet, amíg megszabadul tőle. Az viszont bizonyos, hogy legalábbis így tavasszal az egész pompásan mutat. Mindenfelé csak virág és virág... tényleg gyönyörű! Duril azonban sokkal inkább tűnt e látványra szomorúnak, mint vidámnak vagy boldognak. Ő csak arra bírt gondolni, mekkora munka, ha belevág ebbe az egészbe. Mikor lesz ebből újra kastély, sőt, mikorra készül el egyáltalán az első lakható szoba! S erre még kiderül, hogy a környék állítólag kísértetjárta is! No nem mintha ő hinne az efféle ócska babonaságban... Pedig amikor odahagyta Troggföldet, akkor azt hitte megszabadult az efféle ostoba babonaságoktól is. Joggal hitte ezt, mert egész Tlaxánon a troggok voltak a legelhíresültebbek a kísérteteikről, azt mondták, náluk minden kastélyban van legalább egy kísértet, általában több is, és ha nincs minden ruhásszekrényben egy csontváz, akkor az csak amiatt hiányzik onnan, mert a szerencsétlen nő hulláját nem szekrénybe rejtették, hanem élve befalazták azt. Erre ő, Duril eljön Rittföldre, annak is a legnyugatibb végébe, bő hatezer kilométerre Troggföldtől, s erre itt is kísértetekre bukkan! Igazán pimaszság! Ám az ingatlanügynök úgy látszik nem tudta hogy Duril nem lelkesedik a kísértetekért, ezért inkább még hevesen kezdte bizonygatni neki a ritt kísértetek páratlan előnyeit: - Ugyan kérem, a trogg kísértetek, azok semmik! Hát gondoljon csak bele jó uram, milyen picike is Troggföld Rittföldhöz képest! Nem azért mondom hogy sértegessem a hazáját, de hát csak nézzen a térképre! Már amiatt is sokkal több kísértet kell legyen nálunk, mert sokkal nagyobb az ország, tehát több a kastély, a vár, még az ép kastélyok és várak is, hát még a romok! Aztán meg azt se feledjük el, Troggföld az utolsó háborúit akkortájt vívta, amikor még Csaravatága zasseni király elfoglalta az országot! Az meg majdnem kétezer éve volt! Na de Rittföld, ó, a mi országunkra a béke még kétszáz éve sincs hogy ráköszöntött! Mi állandóan harcoltunk hol a dafnarokkal, hol a günülökkel, hol akár még a messze délen élő néger törzsekkel is, hiszen olyan nagy a mi országunk hogy még velük is határosak vagyunk... 2

nemrég még a csiszíkkel is harcoltunk, igaz hogy vesztettünk is... és állandóan belháborúk dúlták az országot, trónviszályok, kiskirályok, rablólovagok, fiúk támadtak apjuk-anyjuk ellen... Na tehát csak azt akarom mondani, hogy itt a kastélyok kis túlzással szinte hetente cseréltek gazdát, s olyankor bizony patakokban ömlött a vér... ugyan hol másutt lehetnének kísértetek, ha nem nálunk?! - Akkor miért a trogg kísértetek olyan világhírűek? - Talán mert épp e sok háborúnk miatt Troggföld előbb ért el a filmkészítés technikai fejlettségére. Előbb törtek be tehát a filmpiacra a trogg kísértetek! Hogy úgy mondjam, jobb volt a menedzselésük! De higgye el uram, nem talál Rittföldön olyan romot, aminek ne lenne saját kísértete! - Hát pedig én nem is lelkesedem annyira nagyon a kísértetekért! Nem hiányzik nekem hogy éjjelente lánccsörgésre riadjak, s ne tudjam kipihenni magamat! - Ugyan, nálunk a kísértetek sokkal kulturáltabbak, ilyesmit ritkán művelnek. - Akkor mit csinálnak? - Hát többnyire csak sétálgatnak éjjelente a kertben, esetleg régi dalokat dúdolnak. De szól legendánk olyan kísértetről is, amely nimfomániás volt, s éjjelente rendszeresen bemászott a férfiak mellé az ágyba, szeretkezni velük. Nálunk ugyanis a kísértetek többsége nő. Ez sem csoda, mert még százötven éve is bármelyik férfinak törvényadta joga volt hogy megölje a feleségét ha az nemhogy megcsalta, de akárcsak gyanúra is adott okot ezt illetően! És tulajdonképpen még akkor is csak a csiszík miatt változtatták meg e törvényt... Duril bólogatott, ezt ő is ismerte már általános iskolai történelemtanulmányaiból. Hihetetlen, s azóta is példa nélküli dolog történt akkoriban Rittföldön: az egyik faluban egy férfi megcsalás vádja miatt ki akarta végezni a feleségét, de mindenki tudta hogy ez csak ürügy, mert egyszerűen újra akarna nősülni, egy fiatalabb családból való lányt akar a feleségének. Igen ám, de a kivégezni kívánt feleségét mindenki kedvelte a faluban, mert híres volt a jótékonykodásáról, sok szegény gyermek külföldi üdültetését is ő fizette, s még számos más jócselekedet fűződött a nevéhez. A nők tehát összefogtak, mozgalom indult hogy a nej ártatlan, a férj nem ölheti meg! A férj arra hivatkozott, hogy neki ez törvényadta joga! Erre a nők kivonultak az utcára, s azt követelték, hogy változtassák meg a törvényt, mert az igazságtalan! Sőt, nemcsak ezt követelik, de választójogot is, épp olyat, amilyennel a férfiak is rendelkeznek! S e követelés hamarosan átterjedt más falvakra is, a nők seregestül álltak a felvonulók mellé, akik a követelésüket táblákra írták, s elindultak csak úgy gyalogosan a főváros felé, hogy majd ők most bemennek a parlamentbe, a képviselők elé! Ekkor már nem is érdekelte őket különösebben a jótékonykodó nő sorsa, már nagypolitikát csináltak az ügyből, azt mondták hogy nekik is kell legyenek jogaik, mi dolog az, hogy ha a férjük megcsalja őket, akkor ők nem ölhetik meg a férjet, de az bezzeg megölheti őket?! Erre a férfiak azzal gúnyolták őket, hogy mi történt, csiszík lettek?! Mire a nők azt válaszolták, hogy ők nem csiszík, ők igenis hű feleségek, ők nem erkölcstelenek, ők nem akarnak jobbra-balra félrekefélni mindenkivel mint a csiszík, de ami sok az sok, az életük nekik is drága! Követelik hogy először is még bebizonyosodott megcsalásért se lehessen megölni egy nőt, hiszen ilyenkor a férfit sem ölik meg, másodszor még nem halálos büntetést is csak akkor lehessen kiszabni egy nőre, ha ténylegesen bebizonyosodik a megcsalás, de nem ám úgy hogy a férj úgy gondolja hogy bebizonyosodott, hanem bíróság előtt tényekkel bizonyítsák az esetet! S a nők seregestül vonultak a főváros felé, már voltak százezernél is többen! A rendőrök igyekeztek megállítani őket, de a nők annyira sokan voltak hogy ők győztek, felborogatták a rendőrautókat, némelyiket fel is gyújtották, egy-két rendőrt szégyenszemre meg is vertek, másokat pucérra vetkőztetve kergettek el. Ekkor a rendőrök tűzparancsot kaptak, de ezen a 3

nők feldühödtek, ők is szereztek fegyvereket, sokat épp a legyőzött rendőröktől, s lett sok halott mindkét oldalon. De még mindig mentek a főváros felé. Erre a kormány lázadásnak, fegyveres felkelésnek minősítette az esetet, s mozgósította a hadsereget. Nyilvánvaló volt hogy most már semmi esélye a nőknek - csakhogy ekkor Csiszíföld közbeszólt! A csiszí rádió közölte, hogy bár Csiszíföld nem szokott beavatkozni a barbár országok belügyeibe, csak rendkívüli esetben, de ez épp ilyen rendkívüli eset! A ritt hadsereg maradjon nyugton, mert nem külországi ellenségről van szó, hanem saját országuk polgárairól, nőiről! Amíg csak rendőrökkel csatáznak a ritt nők, addig a csiszík nem avatkoznak közbe, mert tény ami tény, a ritt nők ellene szegülnek az érvényes ritt törvényeknek. Bár e törvényeket a csiszík igazságtalannak tartják, de ez végül is a barbárok dolga. Ha a nők közt kellően erős az összefogás, legyőzhetik a rendőröket és az igazságtalan törvényeket, s ebbe a csiszík nem kívánnak beavatkozni, mert nem óhajtják megfosztani a ritt nőket attól, hogy önmaguk vívják ki szabadságjogaikat, s erre mindörökre büszkék lehessenek! De a hadsereg maradjon nyugton, mert semmi köze az eseményekhez! Amennyiben a hadsereg mégis beavatkozik, akkor Csiszíföld is beavatkozik, s annak vége az lesz, hogy kerül amibe kerül Csiszíföldnek, de egész Rittföldet meghódítja, és beintegrálja Csiszíföld roppant birodalmába! Ezt a rittek komolyan kellett vegyék! Nyomban visszavonták a hadsereg mozgósítási parancsát, különösen, mert annak is hírét vették, hogy a csiszík most sem tréfálkoznak, amit megmondanak, az úgy van, és máris több százezer harci helikoptert vontak össze a Rittfölddel közös határszakaszra, a ritt területen fekvő csiszí nagykövetségeket a legmagasabb riadókészültségbe helyezték, továbbá a csiszík azt is megüzenték a ritteknek, hogy a nagy hatótávolságú ballisztikus fegyvereik hetven százalékát mind átprogramozták a fontosabb ritt célpontokra, például az Országházra, az elnöki rezidenciára, és a katonai támaszpontokra! A nők ellenségei tehát csak a rendőrök maradtak. De a rendőrök kevésnek bizonyultak, mert majdnem minden ritt városban és faluban megmozdultak a nők, és csatlakoztak a főváros felé tartó sereghez. És mire odaértek, kiderült, hogy vannak már majdnem kétmillióan, de még további legalább tizenötmillió nő igyekszik errefelé! S bár Rittföld igazán nagy ország volt, és férfiból sem élt benne kevesebb mint nőből, de ezek csak elenyésző töredéke volt rendőr! Mindenesetre a rendőrök majdnem mindegyikét a főváros erősítésére vonták össze, s ott néztek farkasszemet a nőkkel. És a kormány a kivárásra játszott, azt mondta, megtámadni őket a nők úgysem merik, de néhány nap múlva hazamennek, mert elfogy a vizük, ennivalójuk. A nők valóban nem támadtak, ellenben kifosztottak minden környékbeli üzletet. Így aztán két hétig is eltartott a blokádjuk. Hanem azután valóban éhezni kezdtek. De ekkor sem mentek el, hanem megüzenték az elnöknek, hogy annak van még néhány órája hogy teljesítse a követeléseiket, ha ugyanis este nyolcig nem változtatják meg az igazságtalan törvényeket, akkor ők mind a csaknem húszmillióan inkább csiszívé lesznek, mert bár ők nem erkölcstelenek, nekik is ellenszenves a csiszík sok szokása, de az még mindig sokkal jobb mint állandó halálfélelemben élni, a barbár, bunkó férj kénye-kedvének kiszolgáltatva! Aztán akkor élhetnek itt Rittföldön a bölcs férfiak a maguk törvényei szerint, nők nélkül, vagy alig egynéhány nővel! Mert ha ők mind csiszík lesznek, akkor az azt jelenti, hogy alig feleannyi nő marad itt mint férfi, de valószínűleg később még ezen ittmaradt nőkből is jónéhány követi a példájukat! Az elnök ezen csak nevetett, hogy azt hiszik a nők, hogy akár Csiszíföld is befogad egyszerre sokmillió nőt?! Hiszen a csiszík bár elvileg bárkit befogadnak, de nincsenek még ők sem felkészülve ekkora tömeges invázióra, népvándorlásra! De erre maga a csiszí nagykövetnő válaszolt, mégpedig azt, hogy nagyon rosszul ismeri őket az elnök, Csiszíföld számára semmiféle nehézséget nem jelentene akár negyvenmillió nő befogadása sem, nemhogy alig húszmillióé! Hiszen e húszmillió még mindig csak a felnőtt 4

csiszí lakosság alig negyedrésze! Nehogy már minden négy csiszí ne tudjon eltartani egyetlen barbár nőt! Különben is: ők a csiszík minden körülmények közt tartják magukat az elveikhez. Elvük hogy bárki barbár csiszívé lehet. Tehát bárki. Nincs szó róla, hogy ezt nem tehetik meg egyszerre húszmillióan vagy akárhányan a barbárok! Tehát kerül amibe kerül Csiszíföldnek, de ha e nők azt mondják hogy csiszík, akkor azonnal elszállítják őket Csiszíföldre, ne higgye tehát az elnök, hogy ez nem történhet meg! S így az elnök és a parlament nem tehetett mást: megadta a nők választójogát, eltörölte a férjek uralmi privilégiumait, s még néhány más kirívóan igazságtalan törvényt. A nők tehát kivívták a jogaikat! Ennek ellenére néhány tízezren mégis csiszík lettek közülük, mert megszerették Csiszíföldet amiért így a védelmébe vette őket. A többség azonban megelégedett a kivívott jogokkal. Az azonban biztos, hogy Rittföldön valóban számtalansok nőt öltek meg a féltékeny férjek, vagy csak úgy az ellenség a háborúk alatt. Rittföldön sokkal kevésbé kímélték a nőket a harcok során, mint a világ más, civilizáltabb részein. Elvileg tehát valóban nem csodálható, ha itt igen sok nemcsak a kísértet, de különösen a női kísértet! - Nem kísértetet akarok venni, hanem valami hangulatos, ókori vagy középkori épületet! intett határozottan Duril. - Maga pedig egy használhatatlan romot akar nekem eladni, azzal, hogy ennek milyen gyönyörű kísértetei vannak! - No nem, nem, drága uram, ennek a kísérteteiről még nem is beszéltem! - De vannak, mi? - Naná, még szép! És nem is csupán középkori kísértetei! Hanem például a legutóbbi időben is, nincs még húsz esztendeje sem, történt, hogy... - Kíméljen meg tőle! Engem a tények érdekelnek! - De hát ez tény! Úgy volt, hogy egy Zsoncu nevű férfi... - Hagyjuk a meséket! Ez egy lakhatatlan kőhalom! - De nagyon szép kőhalom! És még az sem igaz, hogy csak kőhalom! Nézze csak meg arrafelé a nyugati szárnyat, az még csak nem is igényel olyan túlzott renoválást! Hogyne, természetesen újra kell vakolni, festetni, ablakok is kellenek bele, s nem tagadom hogy a tető is jócska javításra szorul, de ami az alapozást és a falakat illeti, majdhogynem újszerű! És akkor máris van négy szobája is, meg az a roppant terem, ami régen ebédlő volt! Duril sóhajtozott, de tudta hogy nincs nagy választási lehetősége. Mindenki tudta, hogy Rittföld öt éven belül csatlakozni szándékozik a Világállamhoz, de ha valamiért le is lassul a folyamat, akkor is a tagja lesz tíz éven belül. S ez annak ellenére nagy szó, hogy azt is tudta mindenki, teljesen valószínűtlen, hogy Csiszíföld valaha is a tagja lesz ugyanezen „Világ”államnak. S emiatt mértéktelenül megemelkedtek az országban az ingatlanárak. Az igaz hogy amikor kijött ide, sokkal szebb, s főleg sokkal épebb kastélyra számított, de tény ami tény, a pénz amit kérnek e területért, aránylag nem is olyan sok! Alig valamivel több, mint amibe az üres telek kerülne. S ráadásul majdnem közművesítve is van: nem messze a romtól van egy kerti csap, van villany is, épp csak gáz nem. - Na jó! - döntött hirtelen. - Megveszem, ha enged tíz százalékot! Erre az ügynök arca ravaszra vált, s így szólt: - El lehetne intézni, hogy önnek csak nyolcvanöt százalékba kerüljön. - Miként? 5

- Hát úgy, hogy a papírra nyolcvan százalékos árat írunk, ennyi lesz elszámolva, de ön idead nekem még öt százalékot! Duril fintorgott, bántotta az orrát a lepénzelés bűze, de amint belegondolt, hogy a renoválás mennyi temérdek pénzébe kerül majd, beleegyezett az üzletbe. S még csak nem is csodálkozott az ajánlaton. Közismert volt világszerte, hogy Rittföld a világ egyik legkorruptabb országa. Duril tehát megszerezte magának a romkastélyt. S bár eredetileg nem ennyire romosat szeretett volna, de végül is ahogy fontolgatta, arra a következtetésre jutott, hogy meg lehet elégedve magával! Az az igazság, hogy egy igazi, tip-top, teljesen ép vagy felújított kastélyra egyszerűen nem lett volna pénze. Még így is csak amiatt engedhette meg ezt magának, mert korábban jólmenő orvosként dolgozott Troggföldön, szépen keresett, aztán alig egy esztendeje nagy örökséget is kapott egy távoli unokabátyjától. Két hónapra rá pedig meghalt édesanyja, aki különben épp ritt nő volt, itt is élt Rittföldön, mert évekkel ezelőtt elvált Duril apjától. De a vagyonkáját ráhagyta mind a fiára. A hirtelenjött sok pénz arra ösztökélte Durilt, hogy megvalósítsa régi gyerekkori vágyát: várkastélyban lakjon! S mert úgy tudta hogy Rittföldön még viszonylag olcsóak az ingatlanok, a műemlékvédelem sem túl kötekedő, s mert anyjának hála jól beszél ő maga is rittül, mi sem természetesebb, mint hogy elutazott Rittföldre, kastélyt venni. Úgy számolta, még lesz is rá elég pénze, hogy ezt itt helyrehozza, ha nem is tökéletesre, de valamennyire. Aztán lesz ami lesz! Tavasszal vette meg a kastélyt, s mire eljöttek a nagy hidegek, amikor már nem lehetett építkezni, már határozott javulás állt be a kastély állapotában. A munkások elvonulása után Duril elégedetten járta be a terepet. Szó ami szó, maradt még munka bőven! De azért mégis egészen másképp nézett ki az egész. A nyugati szárny jószerivel teljesen ép volt, épp csak a festés hiányzott a vakolatról. A középső épületrész sajnos még nem volt lakható, holott korábban ez lehetett a kastély fő része. De azért itt is látszott, hogy valami elkezdődött. Valamikor majd ez is kész lesz, valószínűleg jövőre. A keleti szárnyhoz azonban még hozzá sem kezdtek, de annyira nem, hogy ott még a bozóttól sem tisztogatták meg a romokat. Ott még a kökényé és főleg a csipkebokroké volt a terep, ők uralták a tájat, még ha pillanatnyilag nem is virágoztak. Bár így sem száraz kórók borították a romokat: minden a kökény kék, és a csipkerózsa piros bogyóitól tarkállott. Kék és piros... S ahogy Duril ott állt és nézte a kőhalmokat, hirtelen fájdalom nyilallt a bal szemébe. Odakapott és masszírozni kezdte a szeme tájékát. Ez mindig sikeresen elmulasztotta a fájdalmat. Érthetetlen volt ez a fájdalom, amint az is, miért vak e szeme. Bármennyi vizsgálaton vett is részt, - márpedig mint orvoskollégának, a barátai megcsinálták ingyen a legméregdrágább vizsgálatokat is - de mind azt hozta ki, hogy a szemének egyáltalán semmi baja! Holott lehetett volna baja: mert Duril bal szeme nem volt mindig vak. Nyolc esztendősen azonban az történt vele, hogy váratlanul, napfényes, szép időben, amikor viharnak nyoma sem volt, egy gömbvillám jelent meg a kisfiú szobájában, kis ideig ide-oda bóklászott, Duril érdeklődve, bár kissé félve követte a tekintetével a különös jelenséget - mígnem a gömbvillám egészen közel repült Duril arcához, s váratlanul szétpukkadt. Duril különös, erős, de egyáltalán nem kellemetlen forróságot érzett, vörös és kék fényfoltokat látott - majd arra ébredt, hogy a rémült szülei költögetik. Kiderült, hogy szülei mit sem tudnak a gömbvillámról, ami nem csoda mert otthon sem voltak, mindössze amiatt aggódtak, mert Duril négy napig magához sem tért! Kiderült aztán, hogy Duril többé nem lát a bal szemére.

6

Az orvosok már akkor sem találtak semmi szervi elváltozást, s azzal vigasztalták Durilt is és szüleit is, hogy sokkal rosszabbul is járhatott volna. Egy gömbvillámban ugyanis hihetetlen erő van, nagy vasoszlopokat is szét tud olvasztani, Duril e kalandba simán belehalhatott volna, ehelyett még égési sérülései sincsenek, holott a szobájában tönkrement a tévé, videó, rádió és minden más elektronikus gép is, még Duril karórája is! Duril szeme akkoriban egyáltalán nem fájt. Csak jóval később, serdülőkorában kezdett fájni néha, de hamar rájött, hogy érdekes módon csak abban a rendkívül különleges élethelyzetben fáj a szeme, ha egyszerre lát sok piros és kék tárgyat. Ezt önkéntelenül is összefüggésbe hozta azzal, hogy ájulásakor piros és kék fényfoltokat látott. A pszichológusok emiatt persze rögvest azt mondták, hogy nem is igazán vak az a szeme, ez csak pszichoszomatikus eredetű vakság, Duril tulajdonképpen tudna látni arra a szemére ha akarna, csak nem akar! Ezt már viszont Duril ostobaságnak nevezte, ő nagyon is szeretett volna egészséges lenni. Még annak ellenére is, hogy tulajdonképpen semmiben nem gátolta bal szeme vaksága. Még jogosítványt is kapott, épp csak sebész nem lehetett volna, de nem is akart sosem sebész lenni. Belgyógyász orvos lett, bár sok más orvosi területen is kiváló tudással rendelkezett. Ez nem is csoda, érthető hogy a kis Duril érdeklődése az orvosi pálya felé fordult, hiszen annyit vizsgálgatták a szemét és agyát már kora gyermekkorától kezdve. S mindig amikor betört az orvosi életbe egy-egy modern vizsgálati módszer, elsőként jelentkezett kísérleti nyúlnak. De még a legmodernebb csúcstechnika, a PET-nek becézett pozitronemissziós tomográf sem talált eltérést az agyában. Mert hát mi másra is gyanakodtak volna, mint hogy ha a szeme egészséges, akkor biztos az agyi idegpályákban lesz valami bonyodalom! De amennyire a PET megállapíthatta, Duril agya tökéletesen egészséges volt. Épp csak nem látott a bal szemére, s rátört a fájás, ha egyszerre látott pirosat és kéket. Hamar meg is állapította most, hogy nem neki való sokáig nézdegélnie a kökény- és csipkebokrok uralta terepet. Mert ha rövid ideig látja, nincs semmi baj. De ha sokáig bámészkodik itt, akkor lett légyen bármilyen szép is a látvány, de fájdalommal fizet érte... Nem számít. Jövőre újra visszatérnek a munkások, s eltakarítják innen is ezt a tüskés szemetet. S lesz egy igazi kastélya, amiben úgy élhet majd, mint a régi nagyurak! Ez régi gyerekkori vágya, azóta vágyik erre, amióta először hallott meséket királyokról s más hatalmasságokról! Már megvakulása előtt is gyakran fantaziált arról, hogy miként is élne a középkorban. Persze úrként, nem szolgaként! Álmodott is néha ilyesmiről. Tulajdonképpen amikor a gömbvillám miatt elveszítette az eszméletét, még akkor is álmodott: annyira emlékezett ájulás-álmából feléledése után, hogy egy kastélyban bolyongott, hosszú folyosókon, de aztán észrevették őt a kastély katonái, üldözni kezdték, végül nyilaztak is rá, s egy nyílvessző a szemébe fúródott. A bal szemébe, abba, amivel később nem látott. Álmában a katonák piros és kék sávos egyenruhában voltak... A fájdalom mint mindig, most is elmúlt a masszírozás hatására. De óvakodott mégegyszer sokat nézni a bozótos romokat, inkább arrafelé vetette pillantását, amerre már nem fenyegette őt a „piros-kék veszély”, ahogy magában nevezte ezt a furcsa érzékenységét (fóbiát talán?). Szemügyre vette így távolabbról a már elkészült vagy majdnem-elkészült épületrészeket. És nagyon tetszett neki! De voltak még tervei, s mert jó fantáziája volt, elképzelte, milyen is lesz ez, ha majd teljesen elkészül! No persze, ha mindazt meg akarja valósítani, amire vágyai, álmai ösztönzik, ahhoz semmi esetre sem lesz elég mostani vagyona, de hát nemsokára elkezd itt is praktizálni, sok errefelé a falu, de alig akad valamire való orvos, neki pedig megle-

7

hetősen jó híre lesz nem is sokára, hiszen akad néhány nemzetközi elismerése, kitüntetése is, ha nem is a legrangosabbak... lesz pénze, lesz bizony, hogy befejezze a rekonstruálást, bár nem egyszerre csak úgy apránként. De idővel okvetlenül megvalósul minden terve! Szinte látta maga előtt, hogy milyen lesz ez majd talán már öt év múlva is, de tíz év múlva okvetlenül. Még a várárkot is rendbehozza majd, lesz felvonóhíd, lesz fellegvár, lesz számos torony a várfalon, sok falat repkény borít majd be vagy esetleg másfajta kúszónövény, lesz a várudvaron szökőkút is, lesz... De nem tudott tovább álmodozni, mert váratlan baleset érte. No semmi különös: olyasmi, ami minden emberrel megtörténhet, a legóvatosabbal is. Feltámadt a szél, és valami alattomos porszemet repített Duril szemébe. Sajnos azonban a jobb szemébe repítette. Abba tehát, ami ténylegesen is kiérdemelte a „jobb” nevet, nem is amiatt mert jobb oldalon volt, de mert határozottan jobb szem volt mint a bal: ezzel ugyanis látott Duril, míg a ballal nem! Mert ha az embernek jó mindkét szeme, akkor nincs is olyan nagy baj, ha az egyikbe belemegy valami: kétségtelen, hogy lecsukott szemhéja alatt is ingerelheti a porszem vagy akármi a szemgolyót, s ez fájhat, de a legtöbb ember képes egyszerre csak az egyik szemét nyitva tartani, ezért aztán a másik szemét nyitva tartván csak-csak elbotorkálhat valami vízcsaphoz, ahol kimoshatja a szembe került idegen anyagot, vagy esetleg valami másik embertársához eljuthat, akitől segítséget kérhet! Duril esete azonban más volt. Természetesen neki is az volt az első reakciója, hogy lehunyta mindkét szemét, majd megpróbálta kidörzsölni a jobb szeméből a porszemet. De bár ömlött a könnye, a szemhéját is lehúzgálta, megpróbált mindent - de ez nem vezetett sikerre. Nem volt mit tennie, mint hogy megpróbáljon visszajutni a kastély azon részébe amit már lakhatóvá tett, mert elhatározta hogy befekszik a vízcsap alá, kinyitja azt vastag sugárban, s alá tartja a kinyitott szemét. Kissé durva módszer, nem is teljesen fájdalommentes, de az esetek messze túlnyomó többségében határozottan sikeres kezelés! Más lenne a helyzet természetesen, ha nem egyedül élne a kastélyban, pláne ha egy szemész orvos volna a közelében, de hát erről szó sincs, s bár ő mint orvos ismeri a pontos technikáját annak, miként kell elbánni az efféle bajokkal, de egyedül és önmagán nem képes elvégezni azt. Igen ám, csakhogy a kastélytól jó néhány száz méterre állt épp, egy dombtetőn, ami különben szintén a birtokához tartozott, tudniillik övé volt a kastély körül is jódarab terület. S a szeme csak pillanatokra volt hajlandó kinyílni, tehát majdnem teljesen vakon botorkált az úton hazafelé, mert bár akkor is fájt a szeme ha csukva volt, de messze sokkal jobban amikor kinyitotta. S így történhetett meg, hogy még félúton sem járt, amikor ösztönszerűen megtette azt amit bárki más is megtett volna a helyében, csakhogy már jóval előbb is: behunyta teljesen a jobb szemét, de ezzel egyidőben tágra nyitotta a balt! Nem mintha azt hitte volna hogy lát majd vele, hiszen tudta hogy a bal szemére vak. De hát ez normális reakció ilyen esetben. És íme, mintha csak csoda történt volna: látott! De nem azt látta amit pillanatokkal ezelőtt is még a jobb szemével. Egészen mást látott. Ott volt előtte továbbra is a kastély, az ő kastélya - de mégsem az ő kastélya! Ez a kastély ugyanis teljesen ép volt, minden szárnya tökéletesen ép, és néhol nem is egészen olyan, amilyennek Duril újjáépíttette! S mindezek tetejébe maga előtt az úton három lovast látott közeledni, sőt, nem is lovast hanem igazi lovagokat, tollforgós sisakban, páncélban, s úgy tűnt ezek is meglátták őt, mert arcuk, ami elé nem volt most lehúzva a sisakrostély, igencsak álmélkodó kifejezést mutatott!

8

Duril annyira meghökkent azon amit látott, hogy el sem hitte hogy ez igaz volna. Határozottan képzelődésnek tartotta az egészet. S mit tesz az ember ha azt hiszi hogy rosszul lát? Természetesen megdörgöli a szemét! Ezt tette most Duril is, behunyta a szemét, most hát mindkét szeme csukva volt, meg is dörgölte mindegyiket - s ennek az a haszna kétségkívül megvolt, hogy váratlanul megszabadult a jobb szemét gyötrő porszemtől! Nosza, több sem kellett neki, megint körülnézett, mindkét szemével egyszerre - s azt tapasztalta, hogy nyilvánvalóan tényleg képzelődés lehetett amit az előbb látott, mert ugyanúgy vak a bal szemére mint korábban, ezt egyértelműen megállapíthatja abból, hogy bal oldalának sokkal kisebb hányadát látja mint jobb oldalának. Továbbá, nyoma sincs lovagoknak, s a kastélya is ugyanúgy félig rom, mint ahogy annak lennie is kell! Semmi esetre sem került tehát át a középkorba. Szerencsére meg sem őrült, legfeljebb valami múló rosszullét kínozhatta. De mert mint orvos, gondos, alapos ember volt, a biztonság kedvéért körülnézett garantáltan csak a jobb szemével, a balt behunyva, de ugyanezt látta, a normális világot. Tehát minden rendben van! Meglehet azonban hogy Duril kissé hipochonder volt, szakmai ártalom lehetett nála hogy félt a betegségektől, így sietve hazaindult, otthon aztán igen alaposan megszemlélte a jobb szemét, de nyoma sem volt benne porszemnek; ennek ellenére csepegtetett belé egy kis gyulladáscsökkentő szemcseppet. S elhatározta, hogy ma korán pihenni tér. Duril nagyon szerette volna, ha a fellegvár legfelső szintjén helyezkedik el a hálószobája, de hát erről egyelőre még szó sem lehetett. Nem volt készen egyelőre ugyanis a fellegvár! Elkezdték már építeni, de hát még távolról sem értek el a kellő magasságig... majd talán jövőre! Így aztán Duril a hálószobaként átmenetileg kénytelen volt beérni a második legelőkelőbb helyiséggel, a lovagteremmel. Ez ugyanis már készen volt. Igaz ugyan hogy földszintes helyiség volt, de legalább jókora: jó hatvan méter széles, s vagy száz méter hosszú! Igazán nem aprócska helyiség! Hogy a mennyezet le ne szakadjon, kereken tíz sor oszlop tartotta a tetőt. Duril igazán hálás volt a sorsnak, hogy ez a roppant terem majdnem teljesen épen vészelte át a századok pusztításait, mert bele se mert gondolni, mi pénzbe került volna, ha ezt is az alapjaitól kellett volna újjáépíttetnie. De csak alig egy-két oszlop dőlt ki, s az egyik sarkon volt megrogyva a tető. Még a padló mozaiklapocskái is majdnem mind megvoltak. Duril tehát itt rendezte be az egyik sarokban a maga kis lakosztályát, de tényleg csak átmenetileg, mert ekkora nagy hodályt teljes képtelenségnek tűnt kifűtenie, tudta tehát hogy amint igazán bereccsennek a nagy téli hidegek, el kell költöznie egy kisebb helyiségbe. Addig azonban élvezte, hogy gyerekkori vágya íme a legjobb úton halad a megvalósulás felé! Le is feküdt hát az ágyba, magára húzta a dunyhát, mert ha nappal még jó idő volt is, de éjjelente már nem több mint négy fok. A villanyt is lekapcsolta. Elalvás előtt azonban nappali látomása járt az eszében. Ha képzelődés volt is, de fölöttébb élethű! Annyi bizonyos, hogy soha még ilyen nagyszerűen el nem tudta képzelni, milyennek is akarja a kastélyt, ha majd teljesen készen lesz. Újra elképzelte amit akkor látott, és nagyon tetszett neki. Ha látomás is volt, ha idegkimerültség is, de legalább zseniális látomás! Soha még eddig nem tudta például igazán megelégedésére szólón elképzelni a várfalon a lőrések és mellvédek sorát, hiszen azok mind leomlottak. Most azonban már világosan tudta, milyenek is kell legyenek. S mindez valamiképp annak a porszemnek köszönhető, ebben biztos volt. Talán az váltott ki benne valamit, ami miatt képzelődni kezdett. Mert hát a bal szemével a valóságot sem látja, nemhogy a múltat!

9

Egy darabig álmatlanul forgolódott az ágyban, aztán kénytelen volt belátni, hogy egyelőre bizony nem bír elaludni! Így aztán felült. Elhatározta, hogy lerajzolja amit nappal képzelődött, jobb megörökítenie az átépítés terveit, amíg még emlékszik rájuk. Megdörgölte a szemét hogy ha már nem alszik hát még élénkebb legyen. Ezt eddig mindig úgy szokta, hogy előbb megdörgöli öklével a bal szemét, majd a jobbot, s az egész folyamat során mindig zárva tartotta a bal szemét, mert miért is nyitotta volna ki, úgysem lát vele! Ám most ki tudja, miért, de fordítva csinálta. Megdörgölte a jobb szemét, s közben a bal nyitva maradt. Eleinte nem is látott semmit a bal szemével, mindaddig míg a jobb is nyitva volt - ám amint ökle hozzáért a jobb szemhez, s lecsukta azt, bal szemébe szinte vakító világosság áradt, s ezzel egyidőben zuhanni kezdett. No nem nagyon, csak mintegy fél méternyit! Váratlanul ugyanis eltűnt az ágy alóla, s ő egyszerűen seggre csüccsent a padlón, amúgy hálóruhásan. Ágyának nyoma sem volt. S bár továbbra is a lovagteremben volt, de azt látta, hogy ez egy egészen más lovagterem: először is fényesen ki van világítva fáklyákkal és kar vastagságú faggyúgyertyákkal, aztán meg cseppet sem üres, hanem legalább félszáz mindenféle ember nyüzsög benne, mind csupa középkori öltözékben, előkelő urak, fényes dámák, ezek az emberek részben a falak és oszlopok mellett állnak, részben meg méltóságteljesen táncolnak a terem közepe táján. A terem végében, nem messze onnan ahol Duril a földre csüccsent, trónusféle valami áll, s ebben ül egy kiváltképp méltóságteljesen kinéző, szakállas úr, mellette egy kisebb trónusban az összes nők közül a legdrágább ruhát viselő asszony, biztos az előbbi uraság felesége, mellette pedig egy csodaszép, fiatal lány, aki már így első pillantásra is nagyon tetszett Durilnak, habár kissé mintha túl sápadtnak tartotta volna az ábrázatát. No persze: nyilván afféle széltől is óvott nebántsvirág lehet, akit nemigen engednek a Nap alá, a szabadba! A falak mellett alabárdos vitézek is ácsorogtak, s mind érdekes módon piros és kék sávos ruhákban, épp olyanban, amilyent Duril még gyermekkorában álmodott, a gömbvillámos szerencsétlenségénél, ájulása során. És Duril még a zenét is kiválóan hallotta, amire táncoltak a dámák, habár a zenészeket nem látta, mert azok olyan helyen lehettek, amit a sok oszlop eltakart előle. De határozottan középkori stílusú zene volt, amennyire Duril megállapíthatta, talán gótikus,* bár ebben nem volt biztos, nem lévén zeneszakértő. Az egész mindenesetre nagyon élethű volt, annyira, hogy még a fáklyák fanyar füstjét is érezte orrával a levegőben. Annyira elámult, hogy hosszú másodpercekig csak meresztette a szemét az elébekerülő látványra, - mígnem úgy tűnt, a táncosok is észrevették őt! Megtorpantak, több nő sikoltozni kezdett, némelyek eltakarták az arcukat a kezükkel, mások szemérmesen félrefordultak, megint mások kacagni kezdtek. Két férfi fenyegetően indult meg Duril felé, egyikük a kardját is kihúzta, no és meg kell mondani, hogy Duril nem volt ugyan gyáva fickó, de nem volt valami kocsma hőse sem, nem szeretett verekedni! Fogalma sem volt róla hogy mi történik vele, de mindenesetre felállt, hogy akár ha futni kell, akár ha verekedni, de jobb pozícióban legyen - ám eközben talán az izgalomtól, de tágra nyitotta mindkét szemét. Abban a pillanatban eltűnt körülötte minden, semmit nem látott maga körül csak a sötétséget, már amennyiben a sötétet látni lehet! S ugyanekkor éles ütést érzett a jobb lábszárán, de akkorát hogy azonmód elzuhant a földön, alig bírta tompítani az esést valamennyire a karjával. *

Bár ez a történet Tlaxán bolygón s nem a Földön játszódik, de szinte minden földi korszaknak és művészi irányzatnak megvan a megfelelője Tlaxánon is, amik bár egymással természetesen nem azonosak, de hasonlítanak egymásra, ez egyszerűen abból adódik, hogy a társadalmak és művészetek fejlődésének is vannak törvényszerűségei, amelyek érvényesek Tlaxánra is és a Földre is. Én pedig a műveimben szemrebbenés nélkül alkalmazom a megfelelő földi fogalmakat a tlaxáni fogalmakra, stílusokra, objektumokra, irányzatokra, filozófiai és egyéb rendszerekre, ha úgy ítélem meg hogy eléggé hasonlóak egymáshoz, s ez nem okoz félreértést, hanem inkább segíti a megértést, a hangulatkeltést.

10

Annyit azért valószínűnek tartott, hogy a saját hálószobájában van, s megint csupán képzelődött, tehát gyorsan a villanykapcsoló után tapogatózott, s felgyújtotta. S valóban a szobájában volt, s táncosoknak nyoma sem látszódott! Arra azonban nem jött rá, hogy mi ütötte meg úgy a lábát. Annyi bizonyos, hogy most nem az ágyában feküdt, hanem attól jó egy méterre a padlón. Márpedig valami igazán alaposan nekiment a lábának, mert kutyául fájt a csontja, s jócska kék foltot is láthatott ott. Nem tudta mire vélni az esetet, de igencsak aggasztotta. - Nagyon beteg vagyok, nagyon beteg! - mormolta. - Minden bizonnyal úgy lehetett, hogy valami roham tört rám, amitől nemcsak képzelődni kezdtem, mondhatni ébren álmodni, de még ki is vetettem magamat az ágyból! Biztos mert rángatóztam, igen, így lehetett, öntudatlanul hánykolódtam mint az epilepsziások, és ekkor zuhanhattam ki! Végül is mint orvos tudom, hogy némely esetben az ébrenlétbe is betörhetnek az alvás közben a REM-fázist kiváltó agyhullámok, s ilyenkor ébren is álmodnak a betegek; biztos ez következett be nálam is! Ez pedig igencsak szomorú és veszélyes, hiszen mi történik majd, ha hirtelen autóvezetés közben lesznek efféle látomásaim?! Azon gondolkodott hogy menjen-e egy komplett kivizsgálásra, de azután letett róla. Azért döntött így, mert mostani képzelődései közben is piros-kék csíkos katonákat látott mint gyerekkorában a gömbvillámos eset után, tehát e mostani baja is összefüggésben lehet szeme vakságával, márpedig eddig számtalan esetben megvizsgálták már, és mit sem találtak nála. Nyilván most sem járnának több sikerrel! Akkor meg kár az időért! Azt azért érdekesnek találta, hogy mindkét esetben úgy tűnt neki látomásaiban, hogy amit lát, azt a normális esetben vak bal szemén át látja. Fölöttébb érdekes, mert ha lát vele, s ha szemész orvosok is azt mondják hogy a szeme egészséges, akkor miért nem a valóságot látja vele?! Aznap estére igazán elege volt a megmagyarázhatatlan történésekből! Bevett egy nagy adag altatót, s néhány perc múlva végül így sikerült, kémiai segítséggel, álomba szenderülnie. Mindenféle zagyvaságot álmodott össze, aminek a felére sem emlékezett reggel, de amire emlékezett, azon emlékek közt egyáltalán nem szerepeltek középkori dámák vagy vitézek, sem piros-kék ruhában, sem sehogyan sem. Egyetlenegy valami került csak bele álmába a látomásából: reggel világosan emlékezett rá, hogy álmodott valamit a szép leányról, aki a nagy úr, valószínűleg valami herceg leánya lehetett. Csak azt nem tudta hogy mit álmodott róla. De az biztos hogy az arcára nagyon emlékezett, és kiváltképpen tetszett neki! De hát sokra nem ment ezzel a szép álommal, sőt, igazság szerint hamar ki is párolgott a fejéből, mert sokkal jobban aggasztotta az előző napi két élethű látomása. Semmi esetre sem szerette volna ha súlyosbodik ez az állapota, ha már ilyen fiatalon „elmegy az esze”, ahogy ezt nevezte magában. Nagy óvatosan, remélve hogy nem árt jobban magának, bevett egy tablettát, ami afféle nyugtatószerűség volt. Nem kimondott nyugtató, nem álmosított, nem bágyasztott, inkább enyhe antidepresszánsnak lehetett nevezni, mert az agyi szerotoninrendszerre hatott, növelte az agysejtek között a szerotoninnak nevezett hormon mennyiségét, úgy, hogy gátolta annak visszaszívódását a sejtekbe. Márpedig a szerotoninról tudni kell, hogy egyfajta „türelemhormon”. Sok dologra hatással van az agyban, például csökkenti a fájdalomérzetet, a lelki és fizikai fájdalmakat egyaránt, szorongásoldó, antidepresszáns, sőt még kis mértékben étvágycsökkentő is, amiről Duril úgy gondolta hogy szintén jó lesz neki, nem mintha kövér lenne, de jó lesz óvatosan bánni azért a kalóriákkal, mert nem is egy kimondott karcsúság! De persze nem emiatt vette be a tablettát, hanem mert az csillapítólag hat az idegrendszerre. Nem hiányzik neki, hogy újra látomásai legyenek! Úgy tervezte különben is, hogy bemegy a közeli

11

városba a kocsival, bevásárolni, s egészen beleborzongott a gondolatba, mi történne, ha a sűrű országúton egyszerre csak középkor-hallucinációi támadnának. Az még hagyján ha elüt néhány képzeletbeli lovagot, de mi lesz ha nagyon is valóságos gépkocsiknak megy neki?! Épp emiatt úgy gondolta, kocsikázás előtt még jól le is zuhanyozik. Méghozzá friss, majdnem hideg vízben. Az élénkíti a vérkeringést, márpedig az élénk vérkeringés fokozza az agy oxigénellátottságát, s ez is segít remélhetőleg a látomások elkerülésében! Jó ha a tudomány összes ismereteit felhasználja a bajok elkerülésére! Duril mint orvos, tiszta ember volt, egyik első dolgai közé tartozott kastélyában a vizesblokknak nevezett helyiségeket felépíttetni, tehát az illemhelyet és a fürdőszobát. Tette ezt annak ellenére, hogy alapvetően a lehető legeredetibben óhajtotta felépíttetni a kastélyt, márpedig amikor a kastély a virágkorát élte (ha ugyan lehet egy kastély esetén „virágkorról” beszélni, amikor pedig az nem is növény), nos, akkoriban még nem létezett olyan, hogy fürdőszoba! Amint azt sok kosztümös filmben látni lehetett, az urak akkoriban úgy fürödtek, hogy becipeltettek a szolgákkal egy nagy dézsát tele melegvízzel (vagy épp hideggel, ízlésük szerint), s abban fürödtek meg. A köznép meg csak úgy a patakok és tavak vizében, már amikor, mert a legtöbbjük néha évekig egyszer sem... Ami meg az illemhelyet illeti, ilyen volt ugyan a várakban, de nagyon másképp mint Duril korában: amikor eltervezte e kastély helyreállítását, Duril természetesen hívott az ősi épületekhez értő építész-szakértőt, hogy az legalább nagyjából felvázolja neki, milyen is lehetett ez eredetileg, s az beszélt neki az akkori illemhely-kultúráról is. - Errefelé lehetett itt a klozett! - mutatott a nyugati szárny egy falmaradványára. - Akkoriban minden várféleségben az első emeletre tették az ilyesmit, s azért oda, hogy legyen honnan lepotyognia! Mert az úgy ment akkoriban, hogy ott fenn volt egy hosszúkás szoba, amolyan zárt folyosóféleség, méghozzá függőfolyosó, s a padlóján néhány lyuk. E lyukak egyike fölé kellett guggolnia a szükséget érzőnek, s átcsinálni rajta. Ugyanis nem csinálhatott bele, csak át rajta, mert a potyadék nem maradt a lyukban benne, nem lévén feneke a lyuknak, hanem átzuhant rajta, egyenesen ki az udvarra. S ott is maradt amíg valaki szolga fel nem szedte s el nem szállította. Volt erre kijelölt szolga, néha több is. Tehát olyan nem létezett hogy vízöblítés, de még olyan sem, hogy egyszemélyes illemhely. - És ha egyszerre kellett ürítkeznie egy nőnek és egy férfinak? - Hát, a rangosabb helyeken volt két folyosószakasz, egymástól elzárva, egyik a nőknek, másik a férfiaknak, többnyire azonban úgy oldották meg ezt, hogy raktak a bejárat elé egy szolgát, aki mindig figyelte hogy van-e odabent valaki, férfi vagy nő, s ha ellenkező nemű jött arra, akkor szólt neki hogy várjon, amíg a bentiek végeznek. Nos, Duril, bár igyekezett hűen követni az újjáépítés során a régi állapotokat, de e téren nem óhajtotta mégsem visszahozni a letűnt korok hangulatát! Tiszteletben tartotta azt annyiból, hogy az illemhelyet és a fürdőszobát arra a helyre építette, ahol a régi „potyogtatós” vécé lehetett, de nagyon is modern formát alakított ki itt. Csinált külön vízöblítéses vécét, s egy ettől teljesen elkülönített fürdőszobát, de azért ide is rakott vécékagylót, mert hátha fürdés közben tör rá valakire a szükség. Most ide lépett be, hogy lezuhanyozzék. Le is vetkőzött, s beállt a zuhany alá. S bár hideg vízzel szándékozott lezuhanyozni, de nem volt olyan önkínzó hogy rögvest azzal kezdje, előbb melegvizet folyatott magára, s ezt állította fokozatosan egyre hidegebbre, hogy szokja az alacsony hőmérsékletet. Így nem is volt ez olyan szörnyű, ám valóban egyre frissebb lett tőle. Ha már zuhanyozott, hát úgy döntött, hajat is mos! Besamponozta a fejét, jól megdörgölte a haját, majd amikor úgy vélte már elég ebből, nekiállt hogy lemossa a sampont magáról. 12

Mindezt természetesen lehunyt szemekkel tette meg, hisz ki az a bolond ember, aki szereti ha a sampon belemegy a szemébe, s csípi azt! Elég baj hogy még lehunyt szemmel is megtörténhet ez a kínos esemény! Most ez ugyan nem esett meg Durillal, más azonban annál inkább. Mégpedig az, hogy miközben mosta le magáról a sampont, sőt, ezzel már készen is volt, igazából már a zuhanyt is elzárta, már törülközött - ekkor valamiképp a bal szemét nyitotta ki először, amikor a jobb még zárva volt, jó okkal különben, mert azt még nem tisztította meg a talán még kissé samponos víz utolsó cseppjeitől. S e pillanatban ismét látott a bal szemével, de megintcsak a középkort! Nagyon is a középkort. Mert nyoma sem volt a saját fürdőszobájának, ehelyett épp azt látta, amiről a középkorszakértő mesélt neki: a régi kastély „szarófolyosóját”, ahogy ezen érdemdús helyiséget Duril elnevezte magában. Meglehetősen kopár, dísztelen volt e hosszúkás szoba fala, amit Duril különben nem is csodált, hiszen senki nem tölt e szagos helyen sok időt szívesen, hogy gyönyörködjék bármiben is! No meg, a padlón guggolva nagyon nehézkes felemelni az embernek a fejét úgy, hogy szemügyre vehessen bármit is, ami a falakon magasabban volna! A padlón tényleg ott sorakoztak a lyukak, rajtuk ki is lehetett látni az alanti udvar kicsiny részeire, mert a folyosó eléggé félhomályos volt, csak egyetlen fáklya égett idebent, de odakint világos volt. Ám Duril nemcsak e lyukakat láthatta, ugyanis nem egyedül volt idebent: nem messze tőle (három lyukkal arrébb) épp egy csinosnak látszó, mindenesetre karcsú nő guggolt. Nem volt mezítelen, nagyon is fel volt öltözve, de csak a felső teste, alul ugyanis szoknyában volt. Ez utóbbit azonban most felhúzta az ölébe, nehogy bekoszolódjék. S roppantul előkelő nő lehetett, mert annyit Duril tudott, hogy akkoriban a nők nemigen viseltek bugyit, e nő azonban rendelkezett bugyival, még ha azt most nem is „viselte”, merthogy lehúzta érthető okokból, s az mellette hevert a padlón. A nő egyelőre nem vette észre Durilt, el volt foglalva a maga dolgával, ám ennek hamar vége lett, úgy látszik ugyanis hogy nem szenvedett székrekedésben. Hátranyúlt a kezével, s ekkor vette észre Duril is, hogy ott végig a fal mellett előre odakészített nagyobb falevelek vannak, biztos a szolgák tették oda, fenéktörlés céljára. Annyi bizonyos, hogy ez valóban takarékos, környezetkímélő megoldás! S most a nő megtörölgette magát ott alul, majd kézbefogta a bugyit, felállt... S ekkor tekintete találkozott Duril tekintetével. Duril fel is ismerte különben: ő volt az a szép, előkelő kisasszony, akit álmában is látott. Ami ekkor történt, az teljesen normális reakció volt a nő részéről. Végtére is nem sok nő cselekedne másként, ha az illemhelyen váratlanul szembetalálná magát egy víztől csöpögő, ismeretlen, teljesen pucér férfival! Sikoltott egy nagyot, majd kirohant az „illemhelyről”. S annyira megijedt Duriltól, hogy a keze ügyében levő egyetlen tárgyat is a férfihoz vágta, csakhogy távol tartsa magától, s ezen tárgy nem volt más, mint maga a bugyi. Az egyenesen Duril arcába repült. Ez Duril testi épségében természetesen semmiféle károsodást nem okozott, de Duril önkéntelenül is felemelte a kezét, s elkapta a repülő tárgyat - mindeközben azonban elengedte azt, amit ő maga tartott a kezében, tudniillik a törülközőt, ami lepottyant. Egyben önkéntelenül is hátralépett. Sajnos azonban rossz helyre lépett, mert egyik lába egyenesen egy pottyantólyukba talált bele, minek következtében Duril elveszítette az egyensúlyát, megbotlott, zuhanás közben kinyílt a jobb szeme is (teli is ment azonnal a hajáról csöpögő vízzel) - s e pillanatban eltűnt körülötte a középkori illemhely, s máris újra a saját fürdőszobájában volt! Az elesést ugyan így sem kerülte el, de legalább a saját, higiénikus csempéire pottyanhatott,

13

amik mindenesetre nem voltak olyan érdesek, mint a középkori, s bizony nem valami tiszta kőpadozat! Nem ütötte ugyan meg nagyon magát, csupán kisebb horzsolásokat szenvedett, de történt ennél nagyobb baja. Sokkal nagyobb baja! Pillanatokon belül kiderült ugyanis, hogy bár a teste nem tört össze, de egy legalább annyira értékes valami nagyon is: tudniillik a világképe! Természettudományos világképe, amibe nem fértek bele a csodák! Mert a kezében még most is ott szorongatta a nő bugyiját, márpedig ez tökéletesen kizárta, hogy amit átélt, az képzelődés legyen. Mert álmainkban, hallucinációinkban sokféle fantommal, démonnal, látomással találkozhatunk, még tárgyakkal is, de ezek egyike sem fog anyagiasodni, nem tárgyiasulnak amikor magunkhoz térünk! S ez bizony annyira gondolkodóba ejtette Durilt, hogy legalább negyed órán át ücsörgött ott még csak fel sem öltözve a fürdőszobában, a bugyit nézve és tapogatva, arcán elképedt kifejezéssel, s egyszerűen nem tudta hogy mit gondoljon az esetről. Végül csak ennyit motyogott: - Ha ez kísértethistória, hát messze a legkülönösebb, amit valaha is hallott vagy kitalált a világ! De még ekkor is csak arra volt képes hogy legalább felöltözzék, ám elképedése mit sem csökkent, s tökéletesen alkalmatlannak érezte magát az autóvezetésre; emiatt természetesen be sem ment a városba. Ehelyett lefeküdt az ágyra, s egyre csak gondolkodott. Legalábbis megpróbálta. De minden jó ötlet elkerülte. Aztán, sok idővel később, kezdett végre logikusan gondolkodni. Legalábbis megpróbálta. Azt tudta hogy neki nem voltak efféle bugyijai. Semmiféle bugyija. Semmi női holmi nem volt nála. Nem volt, mert felesége sem volt. Ez tehát nem az ő bugyija. Na már most, az hogy hirtelen a kezében termett a bugyi, vagy azt kellett jelentse hogy csak úgy materializálódott a semmiből, vagy azt, hogy idekerült valahonnan, ahol korábban volt! Például teleportálódott! Vagy még azt is jelenthette hogy idekerült egy másik időpillanatból! E három lehetőséget látta csak Duril. És úgy vélte, mint értelmes ember, a legvalószínűbb lehetőséget kell választania! Ahhoz semmi kedve nem volt, hogy elvesse az anyagmegmaradás törvényét. Ez számos kérdést vetett volna fel, többet mint amit megválaszol. Mert ha csak úgy a semmiből itt terem egy bugyi, nos, akkor miért épp egy bugyi, miért nem egy cipő vagy öltöny vagy egy cséplőgép?! Vagy egy fügefalevél, vagy egy veszett róka?! Vagy épp egy halom kavics?! Miért olyasmi, ami emberi készítésre vall?! S miért női holmi?! Duril nagyon valószínűnek tartotta, hogy ha ez ember készítette ruhadarab, akkor valaki valamikor elkészítette, s ha most itt van, akkor valahonnét hiányzik! Tehát a semmiből teremtődést elvetette. Maradt még két alternatívája. Ezek közül szívesebben szavazott volna a teleportációra mint az időutazásra, csakhogy ha ezt teszi, az két kellemetlen következménnyel járt volna. Először is, akkor meg kellett volna magyarázni, miért épp ilyen durva, eléggé kezdetleges anyagú és szabású a bugyi! Semmi esetre sem olyan bőrbarát, pihekönnyű luxusminőség, mint amivel manapság csábítják a reklámok a női vásárlókat! Duril bár nem volt történész, de határozottan úgy vélte, hogy efféle bugyikat valóban a középkorban viselhettek a nők. Már amelyik viselt egyáltalán. Továbbá, ha nem hisz az időutazásban, akkor abban kell higgyen, hogy megbolondult többékevésbé, mert olyan élénk látomásai voltak. Sőt, még arra is magyarázatot kell találnia, miért épp akkor termett ide e bugyi, amikor ő azt képzelte hogy a múltban jár! 14

Vagyis, bár nem szívesen és igencsak vonakodva, de lassanként kénytelen-kelletlen megbarátkozott a gondolattal, hogy ő bizony valami igencsak furcsa, különleges képesség birtokában van, mert ha behunyja a jobb szemét és kinyitja a balt, akkor egyetlen pillanat alatt a múltban terem, visszautazik az időben jópárszáz esztendőt, de az is lehet hogy ezernél is többet! Hogy mennyit, azt egyelőre nem tudta. És ha ott behunyja a bal szemét vagy kinyitja a jobbot, akkor visszatér a saját korába. Azaz, hát valószínűleg annyi idővel későbbre, amennyit a múltban töltött. Mindez feltehetőleg ama régi gömbvillám hatása. És meglehet tán hogy akkor amikor a gömbvillám lesújtott rá, akkor egy időre szintén a múltba került, sőt, épp ugyanezen kastélyba, mert hisz akkor azt álmodta hogy piros-kék ruhás katonák kergetik, hát mi van ha az nem álom volt, hanem valóban átélte?! És lehet hogy akkor az sem volt álom, hogy eltalálták a bal szemét! Ez összefügghet annak vakságával. Az is lehet persze hogy nem. De Duril erősen hitte hogy mindezt nála a gömbvillám okozta. Persze az elmélet próbaköve a gyakorlat! És Duril talán nem volt a bátrak bátra, de a bizonytalanságot, az ismerethiányt mindennél jobban utálta. Felöltözött tisztességesen, behunyta a szemét... S bár ekkor ismét az ágyon ült, de azonnal seggre csüccsent, mert az ágy eltűnt alóla. Megint a lovagteremben találta magát. - Aha, így lehetett ez este is! Az ágy eltűnt - gondolta - s amikor kinyitottam a szememet, visszatértem az én időmbe, de úgy, hogy ugyanazon a helyen voltam ahol az ágyam is kellett legyen, s így mert két tárgy egyszerre nem foglalhatja el ugyanazt a helyet, ezért a nehezebb tárgy, ami most az ágy volt, ellökte magától a könnyebb tárgyat, ami az én lábam volt, emiatt ütődött meg a lábszáram, s estem el! Hm! Nem is olyan veszélytelen hát az időutazás, mert nem szeretném ha egyszer a fejemet lökné meg így valami! - s óvatosan felállt, s elment arról a helyről, ahol jópár évszázad múlva az ágya áll majd. Most senki nem volt a lovagteremben. Ennek Duril örült. Pillanatnyilag nem akarta felhívni magára a figyelmet, és azt sem akarta, hogy valaki felnyársalja egy karddal. Az még akkor is irtó kellemetlen érzés lehet, ha túléli amikor visszatér a modern korba, holott nem is biztos, hogy túléli! Körbesétált, s megnézegetett mindent. Óvatosan hogy árnyékban maradjon, még az ablakokon is kipillantott. Ezek persze nem üvegablakok voltak, csak spalettások, de most mind nyitva volt, mert aránylag jó volt az idő. Odakint nem elvadult bozótrengeteget látott mint az ő korában, hanem gondosan ápolt parkot. - Hát igen, így kéne hogy kinézzen nálam is! - gondolta Duril. Ezután figyelme a falak mentén felállított embernyi páncélok felé terelődött. Már régóta szerette volna ha van neki is efféléje, lehetőleg nem is egy, mert hát úgy az igazi egy vár, ha ilyen is akad benne! Na de a várrom amit megvett csak kövekben büszkélkedhetett, ilyesmit nem talált ott! S most bizony úgy döntött hogy ha lehet, ellopja az egyiket! Végül is - mentegette magát önmaga előtt - ez a múlt, nem a jelen! Ez már megtörtént, s különben is, ez kérem komoly tudományos kísérlet! Tisztában kell lennie lehetőségeivel! Átölelte a legszebbnek tartott páncélt, jól megszorította, majd kinyitotta a szemét. Abban a pillanatban megbillent, s földre zuhant a páncéllal együtt. Hiába, a múltban kissé magasabb volt a lovagterem padlója, mint az ő korában! Hanem a páncél szerencsésen megérkezett, bár a darabokat össze kellett passzintania, ugyanis szétgurult a sisak, kard, könyökvért, minden. De megvoltak. Bár ahogy most ráérősen szemügyre vette, úgy találta, hogy bizony ez nem az ő mérete! Kicsi! Pláne ha belegondol, hogy 15

ilyesmit a lovag nem a csupasz testére szokott húzni, hanem alatta volt rajta gatya, gyolcsing, mindenféle, mert másképp megsütötte volna őt nyáron a forró páncél, télen pedig megfagyott volna! Rögvest vissza is tért a múltba, hogy keressen egyet ami az ő mérete. Nem talált ilyet, de azért még három páncélt elhozott, sőt utoljára még az uraság trónusát is, mert annyira megtetszett neki. Különben is tele volt aranyberakással a karfája, s volt ott néhány drágakő is, és Duril úgy vélte, végső esetben ha nem lesz más lehetőség, hát eladja ezeket, s ezek árából fejezi be a kastély rendbehozatalát! Igen, amit ő tesz, az tulajdonképpen nem is tolvajlás, mert ő most a műemlékvédelem, a restaurálás érdekében ténykedik, s ezt ha jól belegondol még ezek a megkárosított középkoriak is jó néven kéne vegyék, mert az ő kastélyuk lesz rendbehozva hogy mindenki ámuljon e korban rajta, tehát csakis örülhetnek annak ami történik!

16

2. fejezet A kísértet működésbe lép Hát bizony a középkoriak nem örültek neki! Óriási botrány lett belőle! A várúr, Ózu herceg tombolt a dühtől. Meglopták! Őt! Messze környék legnagyobb urát! Nem mintha nem lett volna még elég díszpáncélja, s trónust is csináltathatott magának. De ez akkor is disznóság! Rögvest beszáguldotta az egész várat, nem lel-e rá az ellopott tárgyakra valakinek a szobájában, de hát nem lelt rá. Ez természetesen nem csillapította a dühét, s így hogy kitombolja magát valakin, alaposan felpofozta leányát, a szép Ancit. Ugyan teljesen biztos volt benne hogy Ancinak semmi de semmi köze nem lehet a tolvajláshoz, de a leány képes volt azt mondani neki, hogy „de apám, hát nyugodj már meg kérlek”, s ez a várúr emlékezetébe idézte a nem is oly régi botrányt, aminek Anci volt az oka, és ettől csak fokozódott a haragja. De hiába pofozta fel Ancit, a haragja csak alig valamit csillapodott. A botrány kiváltója az volt, hogy kiderült: Anci tud olvasni! Sőt, írni is! És hát hogy is néz az ki, hogy egy leány ismerje e fontos tudományokat! Egy leányhoz az illik hogy alázatos legyen, engedelmes, serény a Hit gyakorlásában, buzgó a jótékonykodásban (de ne túl buzgó, mert ne prédálja el azért a családi vagyont!), egyáltalán, bővelkedjék istenfélelemben, és lehetőleg egyáltalán semmiféle saját akarata ne legyen, életét rendelje alá férje kívánságainak! Mindehhez teljesen felesleges az olvasni tudás, mert az csak veszélyeztetheti a lány jó erkölcseit, tudniillik ha netán valami istentelen kiadvány kerül a kezébe, amiben felforgató és eretnek tanok vannak! Sajnos amióta a kaulok ott keleten kitalálták azt a nyomtatás nevű borzadályt, azóta mint a tengerár, úgy megszaporodtak e könyvek, elözönölve az országokat! Bár Rittföld még aránylag nincs is olyan rossz helyzetben mint egynémely más ország, ide kevesebb érkezik, de így is akad azért belőlük... És különösen Anci számára felesleges e tudomány. Elég gazdagok, van szobalánya aki kiszolgálja, szórakoztatja, s ha mindenáron az írott szövegek tartalmára kíváncsi, hát van írnoka is, saját írnoka! Na de épp az okozta a bajt. Kiderült, hogy ez az írnok tanította meg Ancit olvasni! Ózu természetesen azon nyomban kerékbe törette a galád írnokot, aki ily súlyos értékcsökkenést okozott leányában, hiszen ezután már senki igazi ritt úr nem tartotta Ancit igazán illedelmes leánynak, hanem legalábbis gyanúsnak! Különben is: a legtöbb nagyúr maga sem tud olvasni, tehát nem kell nekik olyan feleség, aki többet tud náluk! S mert a papa élt a gyanúval, megvizsgálta személyesen leánya szüzességét hogy megvan-e, nem vette-e el azt is az a pimasz írnok, de Anci még szűznek találtatott. Szerencsére! De az írnok így is megérdemelte a sorsát, mert megfosztotta Ancit a tudatlanság boldogságától, megrontotta a lányát! Pfuj, hogy milyen emberek szaladgálnak a világban! De Ózu azért a lányára is haragudott, mert annak lehetett volna elég esze hogy szól, amikor tilos tudománnyal akarják tömni a fejét! Hanem amikor kérdőre vonta, Anci nagy bátran bevallotta hogy ő maga kérte az írnokot hogy tanítsa őt. E szavak hallatán a herceg alig látott a dühtől. De más is nyugtalanította. Nem sokkal azután hogy leánya olvasástudása lelepleződött, ő Ózu az illemhelyen meglepő felfedezést tett! Egy vászondarabot talált, egy nedves vászondarabot, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy törülköző. Csakhogy el nem tudta képzelni, ki az a hülye aki ezt ott hagyja! Mert ez valami hihetetlen hogy miként készült, olyan sűrű szövéssel hogy olyat még eddig elképzelni sem tudott, bámulatos pontossággal, csodálatos színekkel, emellett 17

igen erős volt, s mégis hajlékony, szóval maga a csoda! Rögvest elrakta magának, még azt sem restellte hogy saját kezűleg öblítse ki. Ezentúl ez az ő saját törülközője lesz! Egy efféle megér egymaga vagy száz aranyat! Talán két vagy háromszázat is... Na de ki hagyhatta ezt a drága kincset el csak úgy?! Ki az a várában aki elég gazdag ehhez, hogy ilyene legyen, s egyáltalán, honnan veszi, ki az a világon, aki ilyesmit tud gyártani?! Megérdeklődte a lányától, meg is mutatta neki a törülközőt, de az tagadta hogy az övé lenne, ellenben előadott egy hihetetlen történetet arról, hogy egy alkalommal néhány napja az illemhelyen felfedezett egy leselkedő, pucér férfit, aki teljesen ismeretlen volt a számára, meg is ijedt tőle, kiszaladt, de azután hiába mentek be oda a katonák, senkit nem találtak. Talán ez az illető hagyhatta el a törülközőt! Ennek viszont nem volt semmi értelme. Aki szarni megy, nem vetkőzik le pucérra, és törülközőt sem visz magával! Ózu azt hitte, a lánya képzelődött. Mindenesetre a rejtélyek szaporodtak, mert most eltűnt egy csomó értékes dísze a várának, s hozzá nem apró aranyak, hanem kifejezetten olyasmik, amiket nehéz ellopni. Végül is csak meg kellett volna lássa a kapuőrség, ha valaki egy csomó páncéllal sétál ki onnan, vagy a trónszékkel! Ez még akkor is gyanús, ha szekérre rakja a tolvaj! Ózu úgy gondolta, ennek már a fele sem tréfa, s még kis túlzással mondható „túlvilági segítséget” is igénybe vett a nyomozáshoz: felszólította vára papját, hogy vasárnap a gyóntatás közben határozottan kérdezzen rá mindenkinél, van-e valami köze a tolvajláshoz! Elvégre hátha visszariad a galád attól, hogy Isten színe előtt hazudozzon! Habár azt nagyon jól tudta Ózu, hogy ennek sikere korántsem biztos, mert bizony számosan akadnak még a rittek közül, akik nem tértek meg a karotány hitre, vagy ha megtértek is de csak látszatra, s titokban még mindig Vagrit tisztelik, meg Tudzsut és Tudzsilát, meg a többi pogány istent... Lám, a kaulok sokkal istenfélőbbek, ő ugyan még sosem járt Kaulianában, de azt mondják hogy arrafelé alig hisz már valaki a pogány istenekben, majdnem mindenki karotány lett! De annyira, hogy nem is egy karotány egyház működik ott! Érthetetlen, hogy ha ez így van, akkor hogy engedhetik meg azt a pimaszságot, hogy nők bármit is tanuljanak! Eltelt a hét, de hiába volt a gyónás, senki nem vallotta be a bűnösségét. Pedig örült volna neki a herceg, mert addigra sok más bosszantó esemény is történt. S azzal hogy „bosszantó”, még igazán keveset mondtunk! Mert például eltűnt Ózu három hercegi koronája közül az egyik. Természetesen a legszebb. Egyenesen a kincstárból emelte el valaki, holott azt éjjel-nappal állandóan szünet nélkül hat fős őrség vigyázza, és egyetlen bejárata van ami elől el nem mozdulnak, s az ajtót három különböző zár védi, más-más kulcsra járnak, s mindegyik kulcs nála Ózunál van! Mindemellett több más apróság is eltűnt onnan, s néhány száz arany is, meg a vár területéről több ezüst és arany gyertyatartó. Érdekes módon mind a vár nyugati szárnyából. Csak onnan loptak, máshonnan nem! Ennek természetesen az volt a magyarázata, hogy mindezeket Duril vitte el, s ő nem mehetett oda, a vár olyan részébe, ami nem épült fel az ő idejében is. Hogy is mehetett volna például a keleti szárny emeletére, amikor oda neki nem vezetett út! Ellenben úgy vélte, lopás ide vagy oda, de teljesen felesleges a hercegnek három korona, amikor egyszerre úgyis csak egyet viselhet! S ennyi gyertyatartó sem kell neki. Ami meg az aranyakat illeti, hát több ezer aranyból vitt el néhány százat, bár elvihette volna az összeset is, de hát azt gondolta rendes lesz, és maradjon is azért belőle. De ennyi jó lesz neki, mert ha jön a tavasz, ezeket eladja, s bőven elég lesz a pénze hozzá, hogy egyetlen nyár alatt felépíthesse a kastély összes még hiányzó részét! 18

Néhány aranyat el is vitt eddigre a városba egy műkincskereskedőhöz, aki boldogan megvette őket, s biztatta Durilt hogy hozzon csak még, mert megveszi mindet! Természetesen azt hitte, Duril ezen aranyakat a romok közt lelte. Duril nem ábrándította ki e hitéből. Azt is megfigyelte eddigre, hogy különleges képessége nem működik akárhol, csak a birtokán, pontosabban a kastély körül mintegy egy kilométeres körben. Néha hát a szabadban is próbálkozott, s egyre jobban felszerelve ment az útjaira. Vitt magával fényképezőgépet, lefényképezte a várkastélyt minden oldalról, hogy pontosan tudja miként renováltassa, de vitt magával időutazásaira pisztolyt is, mert biztos ami biztos! Pisztolya volt, s hozzá engedély sem kellett, mert Rittföldön mindenki alkotmányos joga volt a fegyverviselés. Néha meglátták, bár a szabadban ritkán, többnyire a várban, de hát elkapni őt lehetetlen volt, mert meneküléséhez más sem kellett csak hogy vagy kinyissa a másik szemét is, vagy becsukja a balt. S ritkán látták, mert többnyire éjjel vadászott műkincsekre. Nem volt nehéz dolga hogy elemeljen valamit, inkább azt volt nehéz megállnia, hogy mindent el ne vigyen. De néha éjjel is meglátták, s elterjedt hogy a várban kísértet tanyázik. Ebben az akkori emberek semmi hihetetlent nem láttak, sőt, természetesnek vették. De annyira, hogy tulajdonképpen nem is nagyon törődtek vele, és nem is hozták összefüggésbe a lopásokkal. Ha van kísértet hát van, nem nagy ügy - gondolhatták - hiszen nem is rendes vár az, aminek nincs saját kísértete! Emiatt csak alig néhányan nyugtalankodtak, bár ezek közé tartozott Anci is, aki a kísértetet összefüggésbe hozta az illemhelyen látott meztelen emberrel. Volt tehát bőven oka Ózu hercegnek a bosszankodásra, holott a legnagyobb botrányok még csak ezután következtek be. Az egyik alig egy hónappal az első lopások után, egy csikorgós téli napon. Az egyik faluból két paraszt hozott egy szekér bort a várba, a szokásos tized fejében. Az út a patak mellett vezetett el. S amikor már majdnem a várhoz értek, a szekér megcsúszott a sikamlós jégpáncélon, s félig belecsúszott a patakba! A négy hordó legurult róla, s közülük három összetört, kifolyt a drága bor! Ózu megint tombolt. Úgyis elég kár érte mostanában, s még ez is! Miért nem tudnak vigyázni ezek a büdös parasztok! S hogy a többit móresre tanítsa, e kettőt keresztre feszíttette épp azon a helyen, ahol a baleset történt. De nem szegezte oda a csuklójukat, csak odakötöztette. Így is meghalnak majd, de tovább szenvednek! S különben is megfagynak apránként! S a keresztek alá állíttatott három katonát is, hogy addig maradjanak ott, míg ezek meg nem halnak, nehogy valaki leszedje őket! De már ez sem ment simán. Anci lánya ellenkezett. - De apám, kérlek gondolj bele, ez teljesen felesleges! Azzal hogy keresztre feszíted e két parasztot, nem szerzed vissza a bort, s a bosszú is felesleges, mert nem hiszem hogy szándékosan okozták a balesetet! Ha életben hagyod őket akkor is nagy a káruk mert javíthatják a szekeret, a hordókat is újra kell gyártaniuk, s egyáltalán, elég ha azt mondod nekik, hogy hozzanak a három hordó bor helyett újabb hármat! - Azt úgyis megkapom az özvegyeiktől! - De jövőre e parasztok már nem dolgoznak neked, nem adóznak, tehát magadnak okozol kárt most! - Elég legyen ebből, ne taníts! Nem a gyerek dolga hogy nevelje a szüleit! Még egy szó és pofon váglak! És meg ne próbálj kiszökni és segíteni rajtuk, mert úgyis őrzik őket hárman is míg meg nem halnak! - azzal Ózu elviharzott.

19

Na már most, mindezt hallotta Duril is, aki épp a másik szobában őgyelgett. Értette a beszédet, mert ez is rittül folyt, s bár eléggé ódon volt a hangzása Duril fülének, de a ritt nyelv nem sokat változott az eltelt évszázadok óta. S elgondolkozott rajta, hogy neki most tulajdonképpen illene megmentenie a két parasztot! Ez mintegy fizetség volna az elvitt sok értékért! Anci nagyot sóhajtott. Apja viselkedését nemcsak hasznosnak és logikusnak nem tartotta, nemcsak értelmetlenül kegyetlennek tartotta, de úgy vélte, bizonyítja azt, amin már régen gondolkodott: hogy nem jól van az úgy, ha a hatalom az emberek közt egyenlőtlenül van elosztva! Szólt szobalányának hogy álljon az ajtó elé és figyeljen, szóljon neki ha jön valaki, ezután előszedte rejtekhelyéről írószereit, s nekiült hogy gondolatait, világnézetét írásba foglalja. Nem remélte hogy bárkinek is megmutathatja, bár hátha... de úgy vélte, akkor is ki kell írnia magából. Eközben a két parasztot pedig keresztre feszítették. Még csak délután négy óra volt, de már koromsötét. Télen korán sötétedik, s amúgy is borús volt az ég. És hideg volt, nagyon hideg, s így alig volt mindennek vége, Ózu máris visszatért a várba. A három katona káromkodott hogy ott kell éjszakázniuk a hidegben, s kárpótlásul óriási máglyát gyújtottak maguknak. S hogy ne legyen olyan unalmas, azzal szórakoztak, hogy parázsló végű ágakkal égették a parasztok talpát, mert szenvedjenek csak még jobban! Nem tehették ezt azonban még egy órácskát sem, amikor valami furcsát láttak: a vár felől a sötét úton valami fény közeledett feléjük, méghozzá nem ám holmi fáklya fénye, azt úgyis elfújta volna a süvítő szél, hanem valami sokkal erősebb, ide-oda mozgó fény egy ember kezében! S ezen ember karjai és feje is körben körül volt véve nyugodtan égő, színes gyertyákkal, már ha az valóban gyertya volt, igen, az egész úgy nézett ki, mintha glóriát viselne... - Uram irgalmazz, eljött értünk Krétosz egyik angyala! - hullott térdre az egyik katona, majd gyorsan követte példáját a másik kettő is. A jövevény természetesen Duril volt, aki jól felkészült a szabadító akcióra, s a kezében elemlámpát tartott, egy másik zsebtelepről meg egy sor karácsonyfaizzót működtetett, amit magára kötött, különösen a fejére. Hanem amint közelebb ért a furcsa jelenés, máris nem tartották angyalnak! Mert amikor már csak néhány lépésre volt tőlük, akkor a kezében tartott fényt a váratlan vendég úgy fordította hogy saját arcába essen, s ekkor a három katona felordított, felugrott, és eszeveszett üvöltéssel szaladt világgá! Mert nem emberi arcot láttak, hanem egy borzalmas vadállatét, amely leginkább talán gorillára hasonlított, de akkora fogai voltak hogy a vaddisznó is megirigyelte volna őket, mert az ő agyara sem volt ekkora! S ezzel egyidőben iszonyú üvöltés reszkettette meg a levegőt. Ami természetesen Duril magnójáról szólt. A maszkot meg egy jelmezkölcsönzőben szerezte. Simán lelőhette volna a három katonát, de hát Duril orvos volt, a béke embere, s úgy gondolta nem ont vért ha nem muszáj. Különben is, így sokkal mulatságosabb! - Nyugi, nem eszlek meg benneteket! - mondta a parasztoknak, amint a katonák eltűntek a sötétben. Azután elővette a kését, elvágta a köteleket, mire azok lepotyogtak onnan, de a puha hóba, így nem ütötték meg magukat. Duril odavonszolta őket a tűzhöz hogy átmelegedjenek, s így szólt:

20

- Iszkoljatok haza, és szökjetek meg a családotokkal még ma éjszaka, mert nem biztos hogy holnap is meg tudlak menteni benneteket! - azzal kinyitotta mindkét szemét, mire rögvest saját korában termett. S a parasztok nem győztek álmélkodni azon hogy miféle lény ez, azon hogy megmenti őket, s azon hogy csak úgy ripsz-ropsz eltűnik! A herceg természetesen megint tombolt. Félő volt hogy dühében gutaütést kap! Egy szavát sem hitte a katonáknak, azt mondta, csak leitták magukat, s míg részeg bódulatukban henteregtek, azalatt valaki megszöktette a foglyokat! S mindhárom katonát deresre húzatta, s huszonötöt méretett ki az ülepükre. Ettől a parasztok természetesen nem kerültek elő. Ha Ózu bosszankodott is, de ami Duril kedélyállapotát illeti, hát neki aztán igazán jókedve kerekedett! Végül is úgy tűnt neki, hogy különleges képességeinek hála lényegében istent játszhat a múltban! Na de óvatos ember volt, így másnap nem jelent meg Ózu idejében, hanem beautókázott a városba, és vásárolt egy golyóálló mellényt. Úgy gondolta, az bizonyára a nyílvesszők ellen is megvédi! Vásárolt továbbá egy fekete köpenyt, amire vörössel egy csontváz körvonalai voltak hímezve, s ebben szándékozott megjelengetni, mert jobb ha félnek tőle! Természetesen az a legjobb ha nem veszik észre, de ha mégis, hát ijedjenek meg! Mind emellé pedig a továbbiakban nem magnót vitt magával, hanem a CD-lejátszóját, amibe olyan lemezt helyezett, melyen különböző neki hasznosnak tűnő... no nem „számok” voltak, hanem mindenféle zaj, zörej. Például ajtónyikorgás, rémisztő üvöltés, kísérteties „zene”, s egyéb más olyasmik, amiket a hangmérnökök leginkább az „effekt” szóval neveznének. Volt például olyan hang, ami úgy szólt mintha valami irtózatosan nehéz akármi közeledne komoran, méltóságteljesen. Volt harangkongás is. És természetesen a legfontosabb, a rémisztő röhögés sem maradt el. Egyetlen gombnyomással tudta indítani akármelyiket ezek közül, s addig nem is ment át többé a múltba, míg kívülről be nem magolta, hogy melyik gombhoz mi tartozik. Mert hátha nem lesz ideje töprengeni a megfelelő szituációban! Mindazonáltal néhány igazi zenét is tartalmazott a CD, például „techno” zenét, amiről Duril úgy vélte épp elég kísérteties lehet a középkoriaknak, valamint volt egy neki nagyon tetsző induló is rajta. Sikolyokat nem vett fel a CD-re, úgy vélte nem a kísértet dolga sikoltozni, sikoltoznak majd azok, akik előtt megjelenik! A zsebéből továbbra sem hiányzott az elemlámpa, ami ráadásul nemcsak fehér fénnyel tudott világítani, de piros, kék és sárga fényben is. Sőt, zölddel is, és Duril ennek örült a legjobban, mert ha zölddel világítja meg az arcát, akkor az szép hullaszínű lesz! Duril számára ez remek szórakozásnak tűnt. Maga előtt sem titkolta, hogy lehet benne valami gyerekesség, de úgy vélte bolond lenne nem kihasználni a rendkívüli lehetőséget, no meg minden bizonnyal számos jótettet hajthat végre a régi kor barbár emberei között. S eképp elkészülve indult el következő időútjára. S épp jókor érkezett, mert szinte pontosan belecsöppent egy minden eddiginél nagyobb botrány kellős közepébe! Amit ráadásul még csak nem is ő okozott! Nem ő, hanem Anci.

21

3. fejezet A filozófusnő Nagy követség érkezett Ózu úrhoz! Nemcsak amiatt nagy, mert nagy, gazdag úr követsége, nemcsak mert nagy kísérettel jöttek, hanem inkább mert nagy, komoly cél vezette őket. Leánynézőbe jöttek. Vagyis, megtekinteni Ózu úr leányát, Ancit, s ha tetszik a vőlegényjelöltnek, akkor meg is kéri a kezét! A ritteknél régen a leányrablás volt szokásban. Sőt, még manapság is, bár az egyház harcolt e pogány szokás ellen. De kiirtania egyelőre nem sikerült, bár valamennyire szelídült már. A leánykérés során illett az apának minden esetben nemet mondania, még akkor is ha boldogan odaadta a lányát. Emiatt kellett azt később látszatra elrabolnia a vőlegénynek! S hogy honnan tudta meg, hogy az örömapa ellenkezése csak látszat, csak játék? Hát onnan, hogy az ünnepélyes keretek közt lebonyolított leánykérés során csak az apa mondott ilyenkor nemet, a menyasszony azonban igent kellett hogy mondjon! Az elutasítás tehát csak akkor számított igazinak, ha mindketten nemet mondtak, apa is, lánya is. És azt természetesen mindenki tudta, hogy a leány nem mondhat mást, mint amit apja elvár tőle! Rittföldön ugyanis a lányok férjhezmenésébe nemhogy a lánynak, de még az anyjának sem volt beleszólása. Mindent a férj intézett. Az urak körében még inkább, mint a parasztoknál. Ez esetben azonban szerencsésnek s konfliktusmentesnek látszott a házasság. Anci kiszemelt vőlegénye a legnagyobb mértékben megnyerte az örömanya, Naranilla tetszését. Sőt, tulajdonképpen az ő ötlete volt az egész, ő szólt férjének, hogy esetleg jó férje lenne Ancinak az ifjú Ugu herceg! Ózu elgondolkozott a dolgon, majd megtette a kellő lépéseket, a megfelelő illemszabályokat betartva meghívta a baráti hercegi családot, azok jöttek, körülnéztek, Anci még nem is tudta mi vár rá, majd elmentek, s ahogy azt megbeszélték, fél esztendővel később újra eljöttek, immár hivatalos leánykérőbe. Most tehát lényegében minden el volt már rendezve, s csak az ünnepélyes formaságok voltak hátra... no és később a leányrablás! Anci tizennyolc esztendős múlott nemrég, ritt fogalmak szerint tehát már kezdett igencsak ideje lenni hogy férjhez menjen, még ha nem is volt vénlánynak mondható; Ugu herceg huszonnégy éves volt, idősebb tehát mint Anci, mégis fiatalembernek tekintették még. No igen, de hát ő férfi! Többnyire a leánykérésre nemcsak a leendő vőlegény szokott eljönni, de az apja és anyja is, ezt most azonban nem tehették meg Ugu szülei. Mert hát édesanyja csakis akkor jöhetett volna el, ha apja is jön, mert egy ritt nő nem hagyhatja el hosszabb útra a férjét, azt senki férfi meg nem engedte volna, annál sokkal féltékenyebb, no meg amíg a nő utazgatik, addig nem állhat férje rendelkezésére! Ugu apja pedig nem jöhetett el. Ennek oka az volt, hogy váratlanul megtámadták birtokát a dafnarok, az egyik ellenséges ritt törzsfővel szövetkezve, tehát, mondhatni, „dolga akadt”. De a fia azért eljött, különben meg korábban úgyis látta az apuka is és anyuka is Ancit. A megérkezés a legszebb ritt hagyományok szerint történt, sőt, még annál is olyanabbul. A rittek ugyanis nem voltak hajósnép, de mert Ózu herceg birtoka tengerparti volt, még ha vára nem is állt közvetlenül a parton hanem attól beljebb valami öt kilométerre, így Uguék hajóval jöttek, mutatván hogy nekik van olyan is, majd a maradék kis távot lóháton tették meg, mind vakítóan csillogó fegyverekbe öltözve, és Ugu lovának aranyból volt a zablája, ezüstös a kantára, s aranyozott még a patkója is! Egyáltalán nem tűntek hát szegényeknek; habár Ózu is és Anci is valószínűnek tartotta, hogy annyira azért nem gazdagok mint mutatják, mert vendégségbe menetelkor, főleg ha annak van valami komoly hátsó szándéka is, mindenki

22

nagyobb vagyont mutat mint amivel rendelkezik, igyekszik úgy elkápráztatni a másik felet, ahogy csak tudja! Anci egyelőre nem sejtette milyen merénylet készül leánysága ellen, mit terveznek a szülei vele kapcsolatban, ő még csak annyit látott hogy Ugu megjön egy csomó emberrel, s csudamód fényesen fest. Korábban még nem látta soha Ugut, mert ezt megelőzően csak a hercegfi apja és anyja jött el. Ők mondták aztán gyermeküknek, hogy menjen és kérje meg Anci kezét, és nem kétlették hogy Ugu meg is teszi ezt, nemcsak mert ez a szülői parancs, de mert Anci valóban szép is, meg mert a ritt férfi nem sokat kockáztat akkor sem ha nemszeretett nőt vesz feleségül: a férfinak teljes a szabadsága házasság után is, tarthat annyi szeretőt amennyit csak akar, s ebbe a feleség jobb, ha nem szól bele! Ha ugyanis beleszól, csak neki rossz, mert ha a férje megunja, megveri. Végső esetben meg is ölhette. Előkelő családokban az volt a szokás, hogy a nagyon kotnyeles feleséget egyszerűen elevenen befalazták. Ezek után valóban nem csodálható, hogy Rittföldszerte virágoztak a kísértethistóriák, s hogy főleg női kísértetekről szóltak ezek! Anci számára tehát ez az egész csak egy szokásos, bár feltűnően „kicsicsázott” látogatásnak tűnt, ahol megismerkedhet - persze az illendő keretek közt - a szomszéd birtokos fiacskájával. Legfeljebb az tűnt fel neki, hogy a kíséret tagjai közt van egy roppantul előkelőnek tűnő papi személy is. Akit ráadásul úgy hívtak, hogy Geér, márpedig ez nem is ritt név volt, a ritt férfinevek ugyanis mind „u”-hangra végződtek! És nem is értette, hogy mivégre van a kísérettel. Akadtak a rittek közt is mélyen vallásos karotány emberek, tulajdonképpen az ő apja is ilyen volt, de ezek sem szoktak se rövidebb, se hosszabb utakra papokat magukkal vinni, megelégedtek azzal, hogy ájtatosság iránti igényüket kielégítik az útbaeső templomokban. S különben is volt pap minden várban, ott is tehát ahová mentek! Amikor megérdeklődte óvatosan hogy ki ez az illető, azt a választ kapta, hogy Geér egy kiváltképpen nagytudású püspök, és valóban nem ritt, mert egyenesen Günül-földről, a Szent Foteltől kérte Ugu atyja e tudós férfiút, levelet írt ugyanis magának a Szent Aggnak, hogy az küldjön nevelőt és lelkigondozót a fia számára! Geér püspök már négy éves korától neveli Ugu herceget! Ez annyira furcsa dolog volt pedig, hogy Anci nem volt biztos benne, hogy nem tréfálkoznake vele Ugu emberei, s így megérdeklődte az ügyet anyjától is. Mert hát nevelőt nem férfiak hanem nők mellé szoktak fogadni, természetesen nevelőnőt, általában valami apácát, na de férfi mellé?! Férfi mellé is szoktak ugyan fogadni nevelőket, csakhogy azokat senki nem hívja nevelőnek, inkább tanítómestereknek, akik megtanítják a fiatalembert elsősorban is a különböző haditudományokra, aztán meg a helyes társaságbeli viselkedésre, néha egy-két idegen nyelvre is. Na de Geér állítólag nem ilyesmire kell tanítsa Ugut, hanem... nos, valószínűleg vallásra! Mást nem jelenthet az, hogy „lelkigondozó”! És még ez is hagyján volna ha tízegynéhány éves volna a herceg, mert akkor egy-két évig foglalkozik efféle tudnivalókkal is, na de hát Ugu már jócskán kinőtt ebből a korból! De Naranilla is ugyanezt válaszolta neki: - Geér Ugu lelkigondozója. Mindenki tudja ezt leányom az előkelő körökben, csak te nemigen törődsz vele, hogy kellő ismereteid legyenek az úriemberekről! - Na de hát papnak készül tán?! Mert akkor nem nálunk a helye vendégségben, hanem egy szerzetesrendben! - Jaj dehogyis készül ő papnak, épp ellenkezőleg! Abból hogy külön lelkigondozója van, ne vonj le felelőtlenül teljesen téves következtetéseket! Biztosíthatlak róla, hogy kiváltképpen vitéz ember, kevés nála híresebb vadász van, de vitézségét bebizonyította már valódi véres csatákban is nemegyszer! Legalább húsz ellenséget ölt már meg élete során a klánjára

23

támadók közül, de valószínűleg jóval többet, ez ugyanis csak azoknak a száma akik megölését barátai látták, ő ugyanis olyan szerény, hogy soha nem dicsekszik, tehát ennél jóval többekkel is végezhetett, csak azokról senki nem tud! Kiválóan elsajátította a gamani tudományokat is, bár mint mondogatni szokta, kedve erre nem volt, csak apja parancsának engedelmeskedett. De megtanulta! Tehát Ugu mint látod nemcsak kinézetre szép, de jellemében is kiváló! - Köszönöm anyám kimerítő részletességű felvilágosításodat Uguról, bár igazán úgy dicsérted mintha férjemnek szánnád! Épp csak azt nem értem még mindig, hogy egy ilyen kiváltképpen kiváló valakit miért kell hogy állandóan kísérgessen egy pap, mintha az illető bizony nem is férfi volna, hanem a nagykán agyonféltett egyszem leánya, akinek állandóan őrizni kell a szüzességét! - Hát ha már szóbahoztad lányom, nos, azt hiszem itt az ideje hogy felvilágosítsalak róla, hogy eltaláltad, mert valóban neki szánunk! - Úgy érted hogy...?! - Úgy. Készülj fel rá, hogy Ugu herceg holnap hivatalosan megkéri a kezedet apádtól! Bár remélem tudod hogy mi ilyenkor a szokás, de elmondom mégis, mert ez fontos dolog: apád felháborodottan tiltakozni fog, lehordja Ugu herceget mindenfélének, hogy mennyire nem méltó a leányához, mert ilyen meg olyan, de mindezt természetesen csak illendő keretek közt teszi, vért kívánó sértéseket nem fog mondani, s mindez csak azért lesz, hogy ezzel épp téged, a lányát magasztalja fel! Tehát nehogy komolyan vedd! Aztán apád megkérdi majd tőled, hogy „ugye lányom te sem akarsz a neje lenni ennek az ilyenmegolyannak”, vagy azt kérdi hogy „remélem nem bolondultál bele, lányom”, vagy hogy „reméli mindezzel a lánya is egyetért”, vagy más efféle kijelentést tesz. És akkor neked valami olyasmit kell mondanod, amiből kiderül, hogy nem értesz egyet! - Mondjak ellene saját apámnak?! Épp te biztatsz rá anyám?! - Ne gúnyolódj, tudnod kell, hogy ez esetben ezt kívánja az illem és jó erkölcs! És természetesen nem kell udvariatlannak lenned apáddal szemben. Bőségesen elég ha csak olyasmit mondasz, hogy „kérlek apám gondold át még egyszer a döntésedet, és alázatosan esdeklem vedd figyelembe közben, hogy szeretem Ugu herceget”! De ha megalázónak érzed hogy kifejezed a szeretetedet, akkor mondhatod azt is, hogy tetszik neked, vagy ha még ezt sem akarod, akkor annyit, hogy „bocsáss meg apám, de szerintem a tiszteletre méltó herceg nem is rendelkezik olyan sok rossz tulajdonsággal, mint azt mondtad róla”! Vagy azt mondod, hogy te úgy véled, azért a herceg tisztességes embernek látszik és véleményed szerint ha apád engedné, jó férjed lehetne! Vagy hogy ha apád netán mégis meggondolná magát, akkor te mindenesetre igyekszel majd hű feleség lenni! És ebben az utóbbi változatban már aztán tényleg semmi megalázó nincs a számodra, nem mondtad hogy szereted a herceget, semmit nem mondtál az érzéseidről, gondolataidról, sőt, gondolj bele lányom, hogy még apáddal sem ellenkeztél, ami dicséretre méltó is hogy nem akarod, mert te csupán azt mondtad, hogy ha apád hozzáad a herceghez, akkor igyekszel jó feleség lenni, s ez kötelességed is! Tehát sokféleképp megmondhatod amit kell, bőven válogathatsz lányom! Csak az a fő, hogy kifejtsd, hogy te a házasságot nem tartod lehetetlennek mint apád! Na és amikor ez megtörtént, akkor a herceg kifejti mennyire megsértődött, azonnal távozik, nagy morcosan, de nem megy messzire, odakint elbújik, te meg másnap kilovagolsz majd valamiért, például vadászni, és akkor ő elrabol téged! S néhány órával később apád utánatok ered, jókora előnyt adva azért a hercegnek, mert nem illik utolérni, s úgy a jó ha alig néhány perccel azután ér a herceg várához hogy ti is beléptetek oda. És akkor ő nagy hangon követelni kezdi hogy adjanak téged ki neki, de a herceg azt mondja hogy ez nem lehetséges, mert már úgyis elhálta veled a nászéjszakát. És ez illik is, hogy megtörtént légyen! És akkor apád apránként megenyhül, megegyeznek, majd megtartják a lakodalmat! S ekkor történik meg az 24

egyházi esküvő is, és azért nem előbb, mert így a vőlegény meggyőződhet róla, hogy még szűz vagy! Azaz voltál. - Aha. Hát ez váratlan hír volt! - De hát illett tudd mindezt már előbb is, én csak azért mondtam el hogy eszedbe idézzem, nehogy valami butaságot tégy, és... - Az volt a váratlan, hogy férjhez akartok adni! - Meddig várnál?! És Ugu kedves, istenfélő fiatalember! - Jó hogy mondod anyám, szóval miért is kell mellé nevelő?! - Nem nevelő. Lelkigondozó! - Az mindegy! - Nem mindegy. - Nekem az, mert megmondom őszintén, hogy nem is érzek nagy vágyat ám a férjhezmenésre, de ha mégis elképzelem magamat feleségként, nos, akkor azt szeretném, ha a férjemre leginkább már csak én lennék hatással, tehát az én szavamra hallgasson és ne egy papra vagy akárki másra! Mert még akkor is nehéz lesz hogy bármire is rávegyem őt, a férfiak ugyanis kiváltképpen önfejűek tudnak lenni, de százszor nehezebb ha nemcsak a férjem saját oktondi gondolataival kell megküzdenem, de egy másik, vadidegen ember eszméivel is, akinek tulajdonképpen semmi de semmi köze a családunkhoz! Csak ne kényszerítse senki a férjemre az akaratát, engem kivéve természetesen! - De leányom, hogy is mondhatsz ilyet! Geér atya először is nem a saját akaratát kényszeríti Ugu hercegre, hanem Isten akaratát közvetíti! És nem is kényszeríti még ezt sem, csak ahogy az előbb mondtam, közvetíti, kifejti, magyarázza, megvilágosítja! Továbbá, a lelkigondozó nem vadidegen ember a család számára, hanem a legjobb barát, sőt, a feleségnek is legjobb barátja, s illő tisztelettel kell adózz neki mint olyasvalakinek, aki nálad mérhetetlenül okosabb! S egyáltalán: hogy is képzelsz te olyasmit, hogy neked mint nőnek lehet saját akaratod! Hiszen nekem sincs apád mellett, a nőknek nem az a dolguk hogy akarjanak, hanem hogy engedelmeskedjenek! - Igen, hogy a te esetedben ez így van anyám azt látom ám pontosan, ezért nem akarom, hogy az én esetemben is így legyen! - Ezek lázadó szavak, amiket nem akarok hallani! De előre figyelmeztetlek, hogy ha ellene szegülsz atyád akaratának, akkor nemcsak a súlyos büntetést kockáztatod, de önmagadnak másképp is nagy rosszat teszel, mert Ugu hercegnél jobb kérőre keresve sem lelhetsz, mert a herceg nemcsak szép és gazdag, nemcsak nagy vitéz, de épp az is nagy előnye, hogy oly komolyan veszi a szent tanokat, emiatt ugyanis kétszer is meggondolja hogy például kezet emeljen-e rád ha tiszteletlen leszel vele, mert ő ahol csak lehet, igyekszik kerülni az erőszakot! Ezen Anci kissé elgondolkozott. Kétségtelen, hogy egy szelíd férj messze sokkal jobb mint egy vad! Hanem mégis ezt mondta: - Én el tudnék képzelni magamnak más életet is! - Lányom, ne képzelődj! Bízz bennem, én neked a lehető legnagyobb jót akarom, ezért igyekeztem apád figyelmébe ajánlani épp Ugut, aki a neked legmegfelelőbb férj! - Na és ha valóban a legjobbat akarod nekem, akkor olyan lehetetlen volna hogy elküldj engem külországba tanulni?! Mert hallottam ám róla, hogy Kaulianában, mely ország Rittföld keleti határán fekszik, ott vannak híres iskolák, ahol nagy tudásra lehet szert tenni, nem is 25

hiszem hogy drágák volnának a vagyonunkhoz képest, s akadnak olyan iskolák is ott, ahol kizárólag nők tanulnak, tehát még az erényeimet sem kéne féltenetek! - Micsoda?! Neked elment az eszed! Hát nem tudod hogy mi a véleménye apádnak a nők tanulásáról?! - De, csakhogy az az ő véleménye és nem az enyém! - Ezt már meg sem hallottam! És ne is hozd elő többet ezt a témát, mert hülyeségekre nincs időm, apádnak meg még úgyse mondd el, mert nyomban megpofoz! - azzal Naranilla távozott. Anci nem is ment az apja elé ezügyben, maga is sejtette hogy annak nem volna jó vége, ellenben nem habozott felkeresni Ugu herceget, kiszemelt jövendőbelijét! Mégis ajánlatos ha kissé megismeri! Különben sem kapott választ rá még, hogy mire a hercegnek ilyen idősen is lelkigondozó. Sokáig nem találta meg. Végre hosszas keresés után a vár kápolnájában lelte fel. A herceg imádkozott, Anci pedig szégyenkezett, mert hát előbb is eszébe juthatott volna, hogy itt keresse a herceget! Annak viszont örült, hogy a lelkigondozó nem volt jelen, így négyszemközt beszélgethet vele. A herceg térdelt. Anci nem térdelt le, csak mellé ült, jelezve hogy ő most nem imádkozni, hanem beszélgetni óhajt. De nem szólalt meg, udvariasan várt az ima végéig, s csak akkor szólalt meg: - Üdvözöllek herceg! Szokatlan időpont ez egy ima számára. - Semmi nem alkalmasabb az imára mint az a pillanat, amikor tanácsra van szükségünk az Úrtól, hogy miként alakítsuk életünket egy sorsfordító pillanatban, s én ilyen pillanatban vagyok, amikor úgy érzem csakis az Ő bölcsessége adhat tanácsot! Hiszen sejted hogy mi járatban vagyok, gondolom, márpedig ennél fontosabb döntés kevés akad az ember életében! Meg kell hogy világosítsa az Úr az én szívemet! - Miért, olyan sötét talán?! - kérdezte Anci. - Mivel érdemeltem ki a gúnyodat?! - Mert amit mondasz, érthetetlen. Ha jól tudom, leánykérőbe jöttél. Tehát eldöntötted hogy nősülni akarsz, s engem szemeltél ki párodul. Vagy ha nem is te szemeltél ki de apád, ám beleegyeztél ebbe. Mire kell itt az isten tanácsa?! - Anci kisasszony, azt kell mondjam hogy tévedsz! Hogy feleségül vegyelek, egy lehetőség, amivel azonban nem kötelező hogy éljek! - Ez szentigaz, de akkor minek jöttél leánykérőbe?! - Részben hogy ne ellenkezzek a szüleimmel, részben meg mert magam sem tudom még, miként döntsek! Félre ne érts, nagyon szép vagy, igazán nem akarhatok magamnak tüneményesebb feleséget, de hát nem feledhető, hogy mindenki számára aki a szent tanokat jól ismeri világos, hogy a szüzesség, mint már Krétosz első követői is megmondták, oly magasan van a házasság állapota fölött, mint a Nap a kóró fölött! - Miről beszélsz te?! Mi köze van a házasságnak a szüzességhez?! - Épp az, hogy semmi! Azaz, természetesen rendkívüli kivételektől eltekintve. Természetesen házasságon belül egészen más megítélés alá esik a... a... szóval, az ágybeli dolgok... - nyögte a herceg pipacspirosra pirulva - mint a házasság nélküli, vagy azon kívüli paráználkodás, ez egészen nyilvánvaló, nem véletlen hogy Krétosz is megáldotta a házassági kapcsolatot, ez engedélyezett formája az együttélésnek, nem bűn, de hát világosan leirattatott, hogy a 26

legmagasabbrendű tökéletesség mégiscsak a szűzi hamvasságukat megőrzőké! És nekem az az életcélom, hogy minden szempontból méltóvá váljak dicső őseimhez, akik közül nemcsak nagy hősök, hadvezérek, sőt, nem is egy nagykán származott már, de a karotány egyház számos kiemelkedő szentje is! És fogadalmat tettem, hogy állandóan szemem előtt tartom a Legszentebb Könyv előírásait, tehát Isten törvényeit és jótanácsait! S ebben lelkigondozóm, Geér püspök óriási segítségemre van! S mindeddig nem is volt semmi törése életemnek, ám amikor apám úgy döntött hogy meg kell nősüljek, akkor ellentmondó kötelességek hálójába keveredtem, úgy éreztem! Hisz hogy is egyeztethetem össze Isten szolgálatát a családalapítással! - Miért nem mész remetének vagy szerzetesnek, ha ilyen komolyan veszed a vallást? kérdezte Anci. - Nem tagadom, érzek vágyat erre, és egészen biztos hogy már rég letettem volna a szent fogadalmat, de hát nem tehetem, mert apámat ezzel nagyon megbúsítanám, lévén hogy egyetlen fia vagyok! - És nem előbbre való-e szerinted Isten szolgálata, mint apád meg nem búsítása? - Egészen biztos, csakhogy nem feledhetem, hogy nekem az is szent kötelességem, hogy erényes életemmel példát mutassak rá másoknak is, miként kell világi életet élni, ám mégis minden szempontból Istennek tetszőt! - Hát pedig a világi élet családalapítással jár! - Igen, okvetlenül! Mégis, úgy éreztem ha ezt megteszem, azzal kevésbé tökéletes életet fogok élni, mint enélkül! De ekkor szerencsére megint bölcs tanáccsal látott el engem Geér püspök: megmagyarázta, hogy a házasság önmagában még nem csökkenti tökéletességemet! Azt nem a házasság csökkenti, hanem az együtthálás! Ha tehát én téged feleségül veszlek, még nagyobb tökéletességre is kerülök mint voltam, mert már a házasság szentségével is rendelkezem majd, feltéve, ha soha nem hálom el szüzességemet! Lehetséges tehát hogy összeegyeztessem az ellentmondó, de csak látszatra ellentmondó kötelességeimet, látok már tehát kiutat a bajból, csakhogy nem tagadható: házasságban élő ember sokkal gyakrabban van kitéve kísértéseknek, mint aki magányosan él! Hiszen állandóan mellette él egy csodaszép nő, aki talán még unszolja is a... a... szóval érted ugye hogy mire! Én tehát most kérve kértem az Urat, hogy erősítse meg a lelkemet hogy ha majdan a házasság igájába hajtom alázatosan a fejemet, akkor kerüljön el messzire Sátán minden kísértése, vagy ha az Úr aki mindent tud, úgy ítéli meg, hogy nem lennék képes ellenállni a kísértéseknek melyek a házasságban várnának rám, akkor most előre értesítsen róla, hogy akkor inkább vállaljam apám haragját és meg ne nősüljek! De mert most hogy biztos az is az Úr szándéka szerint történt hogy te itt az ő házában felkerestél, ezért megragadom az alkalmat, s megkérlek hogy légy majd megértő velem, és segíts te magad is abban, hogy házasságunk a lehető legtökéletesebb legyen! - Jól értettelek és arra gondolsz, hogy két szűz ember házassága legyen a mienké?! - Igen. Miért is ne lehetne, én még szűz vagyok, de gondolom te is! - De akkor hogy fogok én gyermeket szülni?! - Miért is kéne azt, az fájdalmas, a gyermek nyűgös is, sok bajjal jár, a szülésbe a nő könnyen belehalhat, s ha gyerekek közelségét akarod élvezni, arra megannyi lehetőséget kínál a jótékonykodás, a szeretetszolgálat, vagy magad mellé veszel egy vagy több árva gyereket, ami nagy jótett is az Úr előtt, s így lesznek akárhányan is akiket mint az Úr engedelmes rabszolgalánya, istenfélelemre tanítasz!

27

- Ugu, én úgy látom, hogy rád nézve kifejezetten tragédia, hogy én olyan szép nő vagyok! Nem lett volna jobb számodra, ha egy olyan nő lesz a feleséged, aki kifejezetten ronda, mint a kapafogú bányarém?! - De bizony, kevesebb lenne a kísértés, de mit tegyek ha téged szemelt ki apám! - Bizonyára úgy szeretnéd, ha örökké külön ágyban aludnánk. - Dehogy, külön szobában inkább! - Még annál is jobb lenne, ha külön házban, sőt palotában, nem igaz? - De! Ó milyen megértő vagy! Nem mertem eddig mondani, de megfordult a fejemben a gondolat, hogy a házasság után nem sokkal esetleg kolostorba vonulhatnál! Attól még a feleségem volnál, de, érted ugye... - Nem kísértenélek már pusztán jelenlétemmel is! - Igen! Ó, köszönöm a megértésedet! - Helyes! Van egy ötletem ami biztos nagy megelégedésedre szolgál! - Hallgatom! - Neked is jó lenne és nekem is. Én hajlandó vagyok ugyanis rá, hogy a házasság után akár azonnal is elköltözzem tőled igen messzire, ahonnan egyáltalán semmi veszélyt nem jelentenék erényeidre, s éppúgy élhetnél mint a házasság előtt! S nagy örömmel tenném meg e szolgálatot neked! Csakhogy feltételem, hogy azt a helyet én magam válasszam ki! - Máris beleegyezem drágám! Melyik kolostorba kívánkozol?! Vagy még nem tudod? - De igen, tudom, legalábbis nagyjából. Azaz, azt egészen pontosan tudom, hogy nem kolostorba költöznék. - Hát?! - Iskolába! Nem tudom hogy tudsz-e róla, de hírét vettem hogy Kaulianában vannak nagyon híres iskolák, ahol komoly tudásra tehet szert az ott tanuló ember. És mielőtt megijednél, közlöm sietve hogy vannak kifejezetten kizárólag nőknek való iskolák, ahol senki más nem tanul csakis nők, a tanárok is mind nők, a tanulók ki sem mehetnek onnan legfeljebb egyszerre sokan és nagy kísérettel, majdnem olyan minden tehát mint egy zárdában, amennyiben tehát... - Nem! Nem engedhetem meg! Hogy is képzelsz ilyesmit Anci! Hiszen ez többszörösen is halálos bűn volna! - De hát miről beszélsz Ugu, ott senki el nem venné a szüzességemet, tőled is távol lennék... - Annyi igaz hogy ez nekem hatalmas könnyebbséget okozna, ám ne feledd el, hogy a Legszentebb Könyvben írva vagyon, hogy a család fejének az Úr a férfit tette meg! De a férfi fősége nem zsarnokoskodást kell jelentsen, hanem bölcs vezetést, mely által gondoskodik családtagjairól, tehát feleségéről is minden téren! S e minden térbe beleértendő a lelkigondozás is! Na és hát hallottam ám én erről a Kaulianáról eleget Geér atyától! Az nem más mint a pogányság majdnem legrosszabb fertője! Bár nem önmagukban a kaulok a legrosszabbak, de van valahol messze délen egy csiszí nevű nép, s azoknak számos követsége van Kaulianában, s ezek a Sátán megannyi fellegvára, és megmételyezik erkölcstelenséggel az ottani emberek, s különösképp épp a nők gondolkodását! Hogy mást már ne is mondjak, például olyasmiket tanítanak, hogy Isten nincs! Ha én oda elengednélek téged, azon nyomban bűnös lennék Isten előtt mindenért ami veled történik, akár a testeddel, akár a lelkeddel! Apácazárdába persze hogy elengedlek, mert ott tudom hogy lelki nevelésed jó kezekben van, na de hogy épp Kaulianába! Azt aztán nem! Ezzel az erővel akár ahhoz is segítséget

28

nyújthatnék, hogy akárhányan is megerőszakoljanak téged, mert ha önmagam foglak le hozzá az sem nagyobb bűn mint ez! Oda még világot látni sem engedlek! S ez még nem is minden, mert te nemhogy csak körül akarnál ott nézni, de egyenesen tanulni akarsz ott?! - Igen. - Na hát! Tanulni! Nő létedre! Huh! Ennél borzalmasabbat rég hallottam! Ha csak belegondolok, máris belesápadok! Hát nem tudod hogy minél tanultabb egy nő, annál hajlamosabb az erkölcstelenségre, paráznaságra, engedetlenségre?! - Ebben lehet némi igazad - ismerte el Anci - de megfordult a gyanú bennem, hogy esetleg ti férfiak azért akarjátok tudatlanságban tartani a nőket, hogy ezáltal könnyebben uralkodhassatok fölöttük! - Na, ez épp olyan állítás, ami leginkább pont a kaulok, sőt, a csiszík szájába illik! Tudd meg ugyanis, hogy a valóság épp az ellenkező! - Milyen értelemben? - Olyan értelemben, hogy mint azt neked is tudnod illenék, Krétosz megmondta: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek országa”! S azalatt hogy „lelki szegény”, a tudatlanságot kell érteni, amint az Krétosz számos prédikációjából kiderül, amikor felsorolta hogy kik juthatnak be a Mennybe. Más helyütt meg kifejtette, hogy az írástudók örökké csak okoskodnak, nem látják a fától az erdőt, nem a lényeget nézik, nem hallgatnak az Úr szavára, tehát nem jutnak be a Mennybe, kivéve természetesen ha papok, vagy kiváltképp szent életet élnek. Minél okosabb tehát valaki, annál nehezebb a Mennybe kerülnie! S mert mi férfiak vagyunk megbízva a nők vezetésével, elsőrendű kötelességünk tehát gondoskodni nőink üdvözüléséről, mindent meg kell tennünk hogy a Mennybe jussatok ti nők, s emiatt tiltunk el benneteket mindentől ami ezt veszélyezteti, tehát a tanulástól is! Sőt, elsősorban attól! - De ti bezzeg tanulhattok, mi! - Hát ugye, valakinek ezt is kell! De emiatt inkább dicséretet érdemlünk, mert ez veszélyes foglalkozás, keskeny ösvényen egyensúlyoz a hit és pogányság közt az aki tanul, aki akár csak a betűvetést is elsajátította, de mi férfiak vállaljuk e roppant veszélyt, mert ez kötelességünk, legalábbis a férfiak egy része vállalja ezt, de a gyenge nőket nem tesszük ki e veszélynek! Hiszen a nő úgyis félúton van lelkileg a férfi és a gyermek között! - Tudd meg Ugu hogy szerintem épp a férfiak a gyerekesebbek, mert miként a gyermekek, úgy ti hőzöngtök állandóan, erőtöket és bátorságotokat fitogtatva! Továbbá, vedd tudomásul, hogy nem kell félts engem a tanulástól, mert máris tudok írni-olvasni! - Mit hallok! - Esküszöm hogy így van! Tehát elengedhetsz a... - Nem, mert ha ez a baj megtörtént is veled, de nincs jogomban azt fokozni! Inkább majd ha feleségül vettelek, rendelek melléd is valami hitben serény lelkigondozót, például egy apácazárda kiöregedett vezetőnőjét... - De hát nem látod be, hogy amit mondok, rád nézve mennyi előnyt jelentene?! - Kétségkívül, de csak látszatra, mert bűnös lennék hogy nem vigyázok a rám bízott nőre, s elkárhoznék! Ezt meg nem akarom! Nincs is jogom önös előnyökért elrontani a sorsodat! - Ugu, ha ebbe bele nem egyezel, akkor jobb ha meg sem kéred a kezemet, mert rosszul jársz! - Isten segedelmével majd csak úrrá leszek minden kísértésen aminek aljasul ki akarsz majd tenni!

29

- Eszem ágában sincs kísértenem téged te szerencsétlen! - kacagott fel minden vidámság nélkül Anci. - A te kukacod az utolsó, amit magamban akarok érezni! Tudd meg, hogy nem is nagyon érdekelnek az ágybeli mókák! Én tanulásra érzek vágyat, hogy okos, művelt nő legyek! De ha ettől megfosztasz, akkor attól fosztasz meg ami a legfontosabb számomra a világon, mert ez nekem annyira fontos mint neked az, hogy szűz maradhass, kisfiú! Ha pedig megfosztasz ettől, akkor kénytelen leszek máshol vigaszt keresni, s azt azon a területen találom meg, ahol a nők úgy általában meg szokták találni: a gyermeknevelésben! De nem árva gyerekekében - nevelem majd a saját gyermekeimet! - Úgy érted, hogy... - Igen! Nemcsak te vagy az egyetlen férfi, és egészen biztos hogy amilyen szép vagyok, könnyedén találok készséges férfit a megtermékenyüléshez! - Képes lennél rá, hogy... - Igen, de mielőtt kimondanád a „megcsalás” szót, emlékeztetlek rá hogy nem én csallak meg először, hanem te engem, mert el akarsz árulni Istenért! - Isten az első, ő mindennél fontosabb! - Ám legyen, de aki így gondolkodik, ne nősüljön meg! Én figyelmeztettelek! Vagy tanulás, vagy amit mondtam! - Én is figyelmeztetlek: ha megteszed, agyonköveztetlek! - Ez hogy fér össze a kegyes élettel?! - A Legszentebb Könyv szerint is ősidők óta joga van ehhez a megcsalt férjnek! - Csakhogy ahhoz az kell, hogy a megcsalás vádja bizonyított legyen, de ügyesebb vagyok mint hiszed! Ismétlem: meg ne kérd a kezemet ha nem engedsz utána iskolába! S mert már nem bízom benned, követelem hogy amikor apámtól megkéred a kezemet, már rögvest akkor kijelentsd, hogy elviszel engem nászútra Kaulianába! Ez lesz a jelképes ígérete annak, hogy aztán ott is hagysz és tanulhatok! És erre megesketlek az esküvő előtt is, úgy vigyázz, s ha Isten előtt hamisan esküszöl, biztos elkárhozol! Ha nem teszed meg, akkor azzal cselekvésre kényszerítesz, de nem örülsz majd annak amit cselekszem! - Erről ne is álmodj, ez bűn, ez... - Nyald ki a seggem, szentfazék! - vágott közbe Anci dühösen, azzal megfordult és távozott. *** A beszélgetésről Anci nem szólt a szüleinek, s ezt úgy látszik Ugu sem tette meg. Anci mindenesetre kíváncsian várta, meggondolta-e magát Ugu, s miként lesz a leánykérés. Bár túlzott reményei nem voltak. Másnap déltájban, épp ebéd alatt történt a nagy esemény. Azaz, tulajdonképpen ebéd után. Mert az úgy volt szokásban akkoriban, hogy fontos bejelentéseket vagy külön szertartásokon tesznek meg, vagy ebéd alatt illetve után. Na de hát leánykérésnek látszatra váratlanul illett megtörténnie, tehát bármilyen ünnepélyes aktus is volt ez, de nem szervezhettek egy külön szertartást neki! Épp befejezték hát az ebédet, s ilyenkor szokásban volt megköszönni a finom falatokat Istennek. Nem mintha ebéd előtt ne lett volna asztali áldás, de utólag is szoktak hálálkodni. Ezt a házigazda szokta megtenni, de utána más is megköszönhette azt. Ózu herceg el is mondta az utólagos áldást, eléggé röviden de mégis szép szavakkal, majd felállt Ugu herceg is, ő is megköszönt mindent Istennek, lényegesen bővebben, jó negyed órán át, és Anci látta hogy már a különben valóban mélyen hívő apja is unja ezt. Végre azonban a herceg befejezte az imát, s így szólt: 30

- És most felhasználva az alkalmat hogy minden érdekelt jelen van, szeretnék egy nagy szemtelenségre vetemedni! Tisztában lévén önmagam mérhetetlen jelentéktelenségével, mégis elkövetem a pimaszságot s azért a megtiszteltetésért esedezem, hogy megkérjem a tiszteletre méltó Ózu herceget, hogy szánjon meg nagy nyomorúságomban, s tegyen boldoggá azzal, hogy szépséges leányát, az erényes és istenfélő Ancit hozzám adja feleségül! Ígérem hogy amíg csak élek el nem feledem hogy mivel tartozom neki mint férje, mint családfő, s hűen teljesítem majd minden vele kapcsolatos férfiúi kötelességemet, s megoltalmazom őt minden veszedelemtől tőlem telhetően, akár aljas ármánykodók fegyvere, akár gonosz és istentelen gondolatok fenyegessék is életét vagy üdvösségét! - azzal visszaült a helyére. Anci elkomorult. Ez felért egy burkolt fenyegetéssel. Az istentelen gondolatokra való célzás minden bizonnyal azt jelentette, hogy Ugu nem engedi őt iskolába! Ez épp ellenkezője volt annak, mint amit ő hallani akart! Na de nem is ússza meg szárazon! Mielőtt még apja megszólalt volna, megkérdezte ő maga: - Az hogy teljesíted férfiúi kötelességeidet, azt is jelenti ugye, hogy az ágyban is, hogy igyekszel unokákat nemzeni apámnak?! Ugu elsápadt, majd így válaszolt: - Nem szándékozom ilyesmiről olyanok előtt beszélni, akikre nem tartozik! - Na de csak tartozik tán apámra, lesz-e unokája! - Nem csak a szüleid vannak jelen! - De kislányom, miket beszélsz! - szólt rá édesanyja sápadtan. Ózu herceg nem szólt rá Ancira, különben meg lehet hogy úgy vélte nincs is miért aggódnia, elvégre ő nem tudhatta hogy miféle ideálokat dédelget magában a vőlegényjelölt! Ezért most inkább felállt, s eljátszva szerepét, így mennydörgött: - Hát miféle szemtelenség ez amit hallok! Megvendégellek, etetlek, itatlak, leereszkedem addig hogy elviseljem egy magad fajta tudatlan, semmirekellő ifjonc jelenlétét, társalgásomra érdemesítelek, s erre te meg akarsz fosztani egyetlen leányomtól?! Hát azt már nem! Nem, nem, nem, soha! Ebbe bele nem egyezem! A leányom annál mint te lényegesen jobbat érdemel! Ez egészen biztos! Hiszen gyönyörű mint a Telihold, tündökletes mint a Nap, s egyáltalán, ő is tudja a maga értékét, ebben egészen biztos vagyok! Szégyentelen senki, hogy ilyesmivel merészelsz előhozakodni, mint a leánykérés! Az én lányom és neked! Hallatlan! Eh, nem is bosszantom magamat tovább ezzel, nem is beszélek veled többet, nem vagy méltó a szavaimra, mondja meg inkább a lányom a magáét neked! - és Ancira nézett. Anci felállt. - Csak ámulok hogy apám milyen bölcs és előrelátó szülőnek bizonyult! Nem mondtam neki semmit tegnapi beszélgetésünkről, Ugu herceg, s lám, mégis olyan bámulatraméltó emberismerőnek bizonyult, hogy beléd látott az ő vesébelátó pillantásával, s rájött hogy nem vagy hozzám való férj, Ugu! Én valóban olyan nő vagyok aki nálad milliószorta jobbat érdemel, főként mert apám nem is említette legfontosabb erényemet, tudniillik azt, hogy kiváltképpen engedelmes leány vagyok, aki a világért sem bántaná meg a szüleit, nekik mindenben engedelmeskedik, tehát semmiképp sem követném el azt a meggondolatlanságot, hogy ellenkezzem apám akaratával! Ha ő nem ad engem hozzád, akkor úgy van az jól, s ki vagyok én, ugyan ki, mindössze nő, asszonyállat létemre, hogy ellenkezzem és atyám haragját a fejemre vonjam?! Tehát én is úgy látom hogy nem vagyok hozzád való, te sem vagy énhozzám való! Maradj csak meg te az általad annyira áhított szüzesség állapotában, mert bár én egyáltalán nem óhajtanék legszívesebben férjhez menni sem, de ha már mindenképpen, akkor okvetlenül

31

olyanhoz, aki gyermeket is nemz belém, melyet, unokákat tehát, apám tőled soha meg nem kapna! Élj boldogul, bolondul, de nélkülem! - azzal visszaült a helyére. - Micsoda?! - tátotta el a száját Ózu herceg. És bár ő egy darabig nem is mondott ennél többet, de mások annál inkább! Mert sokan voltak jelen az ebédnél, és ezek elkezdtek most pusmogni egymással, eleinte halkabban, majd egyre hangosabban. S már arckifejezésükön is látnivaló volt amit Anci előre sejtett is: iszonyú a botrány! - De leányom, hiszen ez... hiszen te... de hát hogy is tehettél ilyet, hát nem megmondtam neked... - kezdte édesanyja, és kétségbeesetten tördelte a kezét. - Mielőtt leszidnál, ugyan kérdezd már meg Ugut, hogy igazat mondtam-e, csinált volna-e unokákat neked! De eskesd meg az Úrra amiben oly nagyon hisz, hogy az igazat mondja! De nem volt szükség esküre. Ugu felállt, s így szólt: - Leányotokkal fenséges herceg és hercegné, szándékaim a lehető legtisztábbak voltak! Hűen szándékoztam óvni, védeni, s vele az Úr színe előtt szűzi házasságban élni, hogy úgy éljünk mint két szerető testvér! Ez lett volna Anci számára is a legjobb, mert így biztosítva lett volna hogy a kisasszony épp oly biztosan mint én, maga is okvetlenül a Mennybe jusson, s élvezze ott az Úr feltétlen szeretetét! - Ez... ez ugye rossz tréfa, hiszen... hiszen... - hebegte Naranilla. - Nem, ez az igazság anyám! Lám, ide vezet az, ha felnőtt férfinak lelkigondozója van, aki uralmat gyakorol nemcsak a gondolatai, de még a nemi szerve fölött is! Biztos mert a magáé nem működik, emiatt beszéli rá Ugu herceget, hogy a herceg se használja a magáét, mert ha neki Geérnek nem lehet jó, másnak se legyen jó! - Ebből legyen elég de azonnal! - pattant fel a püspök. - Nem vagy a szentéletű Ugu herceghez való, az biztos! Teljesen elferdült a gondolkodásod, asszonyállat, szádból az Ördög szava szól! - Hát azért ezt már ne mondd püspök úr - szólt erre bátran Naranilla - leányom valóban igen szemtelen most, de mentségeként tudható be, hogy minden bizonnyal megdöbbent azon, hogy nem a szokásos házaséletet szánta neki jövendőbelije! El tudom képzelni hogy esetleg sértésként élte ezt át, s úgy gondolta hogy Ugu herceg nem találja őt elég szépnek ahhoz, hogy ölelésére érdemesítse! Én magam ugyan biztos vagyok benne hogy erről szó sincs a herceg részéről s valóban csak kiváltképpen istenes gondolkodása miatt döntött így, de hát leányom még fiatal, s emiatt heves, és szavait nem mindig válogatja meg! Mindazonáltal - és e szavaknál férje felé fordult - szeretném ha fenséges férjem figyelembe venné hogy én magam is örvendenék unokáknak, s emiatt helyesnek látnám őt illő tisztelettel arra kérni, erősítse meg iménti szavait, hogy valóban nem adja Anci lányomat Ugu herceghez! - Felesleges a megerősítés - állt fel a herceg - mert ezek után magam sem kívánom őt feleségül venni, s elnézéseteket kérve emiatt de visszavonom leánykérési szándékomat! Örvendek neki hogy Anci azt mondta amit, mert így bölcs lelkigondozóm, a nagyérdemű Geér püspök átláthatta a leány jellemét, hogy tudniillik nem hozzám való, márpedig a püspök úr véleményében tökéletesen megbízom! - Mondd te szerencsétlen, neked nincs egyetlen önálló gondolatod sem?! Mindent ő csinál helyetted?! A fenekedet nem ő törli ki?! - kiáltotta Anci. - Elég legyen ebből lányom, mert szájon váglak! - tört ki Ózu. - Most távozom - mondta Ugu herceg - de előtte kötelességemnek érzem figyelmeztetni a tiszteletre méltó Ózu herceget, hogy leánya saját bevallása szerint tud írni-olvasni, s hogy Kaulianába kívánkozik iskolába! Ezt azért mondtam el, hogy ne lehessek vádolható semminek 32

az eltitkolásával sem, s ne az én hibám legyen ha Anci netán elszökne oda a züllés fertőjébe! Nem vállalhatok ugyanis felelősséget egy ártatlan szűz megrontásáért! Javaslom hogy a tiszteletre méltó apuka nézze át leánya szobáját, nem talál-e ott valami tiltott, egyházellenes olvasmányt, mert érdekes volna tudni róla, honnét szerzett tudomást holmi Kaulianában működő, nőknek fenntartott iskolákról Anci! - azzal a herceg valóban távozott. Nos, a botrány valóban óriási volt! És kiderült hogy Ózu herceg megfogadta az ex-vőlegény tanácsát, tényleg átkutatta Anci szobáját - s bár tiltott könyveket nem talált, de azt az írást igen, melyet Anci maga írt, s melyben kifejtette a világról alkotott véleményét! Ez pedig szinte komplett filozófiai tanulmány volt. Így szólt: A történelem ingája Ahhoz hogy egy lény boldogulni tudjon a világban, szükséges hogy érzékszerveivel felfogja annak üzeneteit, s ezeket helyesen értelmezze. Szükséges továbbá hogy ezen értelmezések után helyes döntéseket hozzon. Hiszen ha egy lény például olyan következtetésre jut hogy egy zubogó vizű hőforrás nem is olyan nagyon meleg és nyugodtan úszkálhat benne, s ezen helytelen véleménye szerint cselekszik, akkor e lény megfő a forró vízben. A téves döntéseket hozó lények tehát hamar meghaltak, nem hagytak maguk után annyi utódot mint a helyesen döntők, a világban tehát többnyire helyesen gondolkodó lények élnek, hiszen minden lény magához hasonló utódokat nemz: a buta butát, az okos okosat! A világ tehát egyre inkább okosodik, olyan értelemben hogy benne egyre okosabb lények élnek. Ezen folyamat csúcspontjának jelenleg az ember tűnik, mint a legokosabb lény. Érthető az eddigiekből, hogy az emberekben vágy él arra, hogy helyesen döntsenek. Hiszen amelyikben élt ilyen vágy, az igyekezett mindent megtenni azért hogy helyesen döntsön, számos módon vette szemügyre a vitás, döntésérett kérdést, s vélhetőleg emiatt az ilyen emberek gyakrabban hoztak helyes döntést mint azok akikben nem élt ilyen vágy vagy kevésbé élt, tehát az ilyen emberek szaporodtak el inkább. Na de e vágy létével együtt járt az, hogy az emberek kezdték sokkal jobban kedvelni a könnyen átlátható, mint a bizonytalan élethelyzeteket! Hiszen bonyolult helyzetekben nagy a tévedés veszélye, márpedig az az ember aki szereti ha helyesen dönt, az nem szeret tévedni! Tehát az emberek általában véve nem szeretik ha tévednek, s viszolyognak az olyan helyzetektől, amikor nagy a tévedés veszélye. Olyankor az emberek nem érzik biztonságban magukat, s ezen érzésük nagyon is jogos, mert egy tévedés könnyen a halálukat is okozhatja, vagy azt hogy megsérülnek, esetleg hogy elvesztenek valamit ami fontos a számukra. Általában véve elmondhatjuk hogy a tévedés miatt kár érheti őket, márpedig akit kár ér, az hátrányba kerül a többi emberrel szemben, s ezt az emberek igyekeznek elkerülni, mert az emberek örökösen versengésben, harcban állnak egymással. Természetesen a többi élőlénnyel is, de a legveszélyesebb versenytársa egy embernek biztos hogy a többi ember. Az emberek tehát szeretik ha olyan körülmények közt élnek melyekben nem fenyegeti őket nagy bizonytalanság. Nyugodtan feltételezhető hogy az emberek, miután az emberi fajnak kinyílt az értelme, tudatosan törekedtek olyan életmódra, hogy életük a fentiek értelmében biztonságos legyen. Nagyon fontos az előbbi mondatban az a kitétel hogy „a fentiek értelmében”. A biztonság-szó ugyanis nem úgy értendő benne, hogy az emberek törekedtek arra hogy - például - biztonságban legyenek az oroszlántól, s az ne egye meg őket. Törekedtek természetesen erre is, ez nem is vitás, de az előbbi mondatban azt akartam leszögezni, hogy az emberek számára nem az volt a legfontosabb hogy kizárjanak minden veszélyforrást az életükből, az ugyanis csak korlátozott mértékben lehetséges. Sokkal fontosabb volt a számukra hogy felismerhessék a 33

veszélyforrásokat, mert így azokat elkerülhették, ha ügyesen választották meg életstratégiájukat. Az emberek például az ősidőkben még nem tudták megölni az oroszlánokat, az oroszlánokat mint veszélyforrást tehát nem zárhatták ki az életükből, de választhattak olyan életmódot hogy az oroszlánok ne nagyon zavarják őket: ennek módja az volt hogy magas falakkal körülkerítették a falvaikat. Ennek természetesen feltétele volt hogy megismerjék az oroszlánok életmódját, s tudják róluk, hogy az oroszlánok mekkora falat nem képesek átugrani. Az emberek azonban vágynak a szabadságra is. Szabadság alatt azt értjük, hogy egy ember annál szabadabb, minél több vágyát élheti ki korlátozás nélkül. Olyan tehát nincs hogy valaki szabad, olyan sem hogy rab, csak olyan van hogy valaki mennyire szabad. Mert mindenki szabad valamennyire, még ha nagyon picit is, de vannak szabadabb emberek és annál is szabadabbak. Olyan azonban nincs hogy valaki tökéletesen szabad lenne, mert a legnagyobb király sem képes például harmadik kezet növeszteni magának ha erre támad vágya. Abszolút szabad lény legfeljebb az Isten lehet. Nyilvánvaló hogy az emberek vágynak a lehető legnagyobb szabadságra! Hiszen minél nagyobb a szabadsága valakinek, annál több lehetőség közül választhatja ki eljövendő tetteit, s a több cselekvési alternatíva közt nagyobb eséllyel talál a maga számára kedvezőbbet. Ráadásul minél szabadabb valaki, annál kevésbé függ más emberek kénye-kedvétől, akik cseppet sem biztos hogy jóindulatúak vele szemben! Az emberek tehát vágynak a biztonságos életre és a szabad életre. E kettő látszatra ugyanaz, hiszen aki szabadabban él, az nagyobb biztonságban is él! Ez azonban nem okvetlenül igaz! Valójában a két törekvés össztársadalmi mértékben éppen ellentétes egymással. Amint ugyanis az emberek értelme kinyílt, s társadalomba tömörültek, rájöttek arra hogy minél szabadabb a MÁSIK ember, annál nagyobb rabságba kerülhetek ÉN, mert a másik szabadsága az én szabadságomat csorbítja. Ezt nagyon könnyű szemléltetni egy példával: ha a másiknak szabad kiélnie azt a vágyát hogy agyonüssön engem, akkor az én szabadságom nagyon is korlátozódik abban a pillanatban amelyben agyon lettem ütve, tudniillik halott ember már semmilyen vágyát nem képes kiélni! Vagy nem ennyire durva példát mondva: ha a MÁSIKNAK joga van elhurcolni a feleségemet hogy ezután ő háljon vele, akkor ÉN többé nem élhetem ki azt a vágyamat hogy ezentúl jómagam háljak azzal a nővel! Na és most jól tetten érhető az a történelmi pillanat, hogy egyáltalán miért alakult ki az emberi társadalom. Vizsgáljuk meg ugyanis azt az időt, amikor még semmilyen társadalom nem létezett. Ekkor volt minden egyén a lehető legszabadabb, már ami a másik embertől való függetlenségét illeti. Anarchia uralkodott: bárki megtehetett bármit, amit csak akart mert nem voltak törvények, s így ott az ÉN cselekvési szabadságomat semmi nem korlátozhatta. Mondhatja erre valaki hogy nem így van mert hiszen ha a másik erősebb volt akkor korlátozva voltam, mert egy nálam háromszor erősebb valakitől nem próbáltam meg elvenni az ételét a magam számára, de ez nem így van. Természetesen ha ezzel próbálkozott valaki akkor rosszul járt mert az erősebb megölte, ugyanakkor a gyengébb igenis maximálisan szabad volt, mert HA AKARTA, akkor megpróbálhatta az erősebbel való kötözködést, ez neki nem volt megtiltva! Az már más kérdés hogy józan belátása okán letett e szándékáról. Az emberek tehát akkor voltak a legszabadabbak, amikor egyáltalán semmi törvény nem korlátozta őket. Ez talán jó, idilli állapotnak tűnhet egyesek szemében, másrészt könnyű belátni hogy cseppet sem volt kellemes! Nem volt az, mert ilyen körülmények közt csak a szabadság volt maximális, de a biztonságérzet már annyira kicsi volt hogy egyenesen nulla, az élet ugyanis nem volt kiszámítható a legcsekélyebb mértékben sem, ugyanis bármi megtörténhetett, senki nem tudhatta hogy a MÁSIK ember mit tesz majd vele vagy ellene a 34

következő pillanatban, hiszen az a MÁSIK ember ugyanolyan szabad volt mint ő, bármit megtehetett mert bármit SZABAD volt megtennie, egyedül csak a vágyai parancsoltak neki, de hát ÉN nem ismerhetem egy MÁSIK ember vágyait, nem tudom tehát megjósolni a cselekedeteit, hogy azután ehhez igazítsam a magam válaszcselekedeteit, úgy, ahogy azt a magam számára a legelőnyösebbnek tartom! Tehát: abban az állapotban amikor az emberek a lehető legszabadabbak, egyben a legkevésbé biztonságos módon élnek. Ez pedig nem felel meg nekik, mert törekednek biztonságra, ezt az imént bizonyítottam be. Tehát az emberek rádöbbentek, hogy a nagyobb biztonság érdekében kénytelenek kölcsönösen korlátozni egymás szabadságát. Ez volt a társadalom születésének pillanata, s egyben a törvényeké is. Most nézzük meg a másik szélsőséget: mikor élnek az emberek a lehető legnagyobb biztonságban? Nyilván akkor, ha egyik ember sem tehet meg egyáltalán semmit sem a maga vágyai szerint, mindent csak akkor tehet meg, bármiről legyen is szó, amikor annak megtételére törvény kötelezi, máskor nem, továbbá, természetesen akadnak cselekedetek, melyeket soha nem tehet meg, mert törvény tiltja hogy azt bármikor is megtegye. Tehát: akkor, amikor minden ember minden lépését a lehető legjobban meghatározza a törvények összessége előre, és semmi nincs az egyénre bízva. Ekkor azért élnek az emberek a lehető legbiztonságosabban, mert egy tetszőleges egyed cselekedete soha nem függ annak pillanatnyi szeszélyétől, s bárki más számára előre megjósolható hogy az illető (vagy bárki más) mikor mit fog tenni ilyen vagy olyan helyzetben, hiszen ő maga is jól ismeri a törvényeket, melyek szerint az illető él! Senki nem okozhat tehát váratlan és valószínűleg kellemetlen meglepetést senkinek sem! Ilyen társadalom tulajdonképpen sehol nem jött még létre, csak a viszonyítás kedvéért elemeztük, összehasonlítandó az előbbi szélsőséggel, az anarchiával. De ez sem megfelelő az embereknek, mert itt természetesen mindenki rabnak érezné magát. Itt senki nem lenne szabad, itt mindenki minden vágya el lenne fojtva, ilyen körülmények közt az emberek annyira sem lennének boldogok mint a rabszolgák. Egyik szélsőség sem megfelelő. Az embernek kell a szabadság is és a biztonság is. Az a baj azonban, hogy a kettő egyszerre nem megy, mármint nem megy maximálisan! Ha az ember nem akar lemondani egyikről sem, akkor kompromisszumot kell találjon a két szélsőség közt, tehát fel kell áldozzon valamennyit a szabadságából, a biztonság kedvéért. Ez úgy valósul meg, hogy az emberek társadalomba szerveződnek, és törvényeket hoznak arról, hogy hogyan kell éljenek. Minél több a törvény, annál nagyobb a biztonság, mert annál kiszámíthatóbb a másik ember cselekvése, de annál kevesebb a szabadság. A társadalmaknak alapvetően két formációja lehetséges. Az egyikben mindenkire egyformán érvényesek a törvények, senkinek nincsenek különleges előjogaik, a másik fajta társadalmakban különböző embercsoportok élnek, s az egyes csoportokra más és más törvények vonatkoznak. Elvileg bármelyikfajta társadalom megfelelő lehet. Gyakorlatilag azonban azt kell mondjuk, hogy az, hogy egyes emberek más törvények szerint kell éljenek ugyanazon társadalmon belül mint akik nem abba a csoportba tartoznak, ez nem okolható meg értelmes észérvekkel, mert minden ember alapvetően nagyon hasonló ami a testét és elméjét illeti, feltehető hát hogy ami jó az egyiknek, jó a másiknak is és ami rossz valakinek, az ugyanúgy rossz valaki másnak is. Az emberek vágyai alapvetően hasonlóak, mert bár akadnak eltérések a vágyak közt, de oly kis mértékben hogy ezt törvényileg szabályozni nehezen lehetséges.

35

A legnagyobb baj azonban nem ez, hanem hogy az emberek vágyai változnak az idővel. Ha a vágyak teljesítését, kiélését gátolja az a törvénycsoport, mely az embert a maga csoportján keresztül korlátozza, akkor az ember vágyat kezd érezni rá, hogy másik csoportba tartozzék, tehát hogy például a paraszt herceg legyen. Így a különböző társadalmi csoportok közt konfliktusok keletkeznek, olyan erők kezdenek munkálkodni a társadalomban, melyek annak szétfeszítésére törekednek. S ez annyiból jogos is hogy mert az emberek közti természetes különbség nem oly fokú hogy különböző törvényeket írna elő rájuk, emiatt feltehető hogy a különböző társadalmi csoportok nem valami a természetben kezdettől adott ok miatt létesültek, csak mert az erősebb egyedek összefogtak és a gyengébbekre olyan törvényeket kényszerítettek, melyek nekik az erőseknek jók, de amazok számára már kedvezőtlenebbek. Végső soron, minthogy minden egyenlőtlen törvényű társadalomban fel kell lépjenek ezek az erők, emiatt feltételezhető józan ésszel, hogy a Világ ha lassan is, s ha netán visszaesésekkel is, de hosszú távon afelé halad hogy olyan társadalom jöjjön létre, melyben a törvények mindenki számára egyformán érvényesek. A jövő tehát a kiváltságosok nélküli társadalomé. Mindez nem egyszerre fog megvalósulni. Valószínűleg több fokozaton át, s mindegyik fokozat olyan társadalom lesz, melyben 1. Kevesebb ember élvez kiváltságokat mint az előző fokozatú társadalomban, 2. Kevesebb lesz a társadalom különböző embercsoportjainak száma (tehát kevesebb csoportot lehet elkülöníteni annak alapján hogy az abbani emberekre milyen törvények vonatkoznak), 3. Az élvezhető kiváltságok száma csökken, 4. Egyre könnyebben lehet törvényesen átkerülni egyik csoportból a másikba, 5. A különböző társadalmi csoportokba egyre inkább nem aszerint kerül egy ember hogy hova született és kik a szülei, hanem mindinkább a saját képességei döntik el, úgy mint tehetség, szorgalom, fizikai erő, esetleg a szépség is. Mindezek olyan képességek melyek bizonyos élethelyzetekben konkrétan pénzzé tehetők, vagyis pénzzel mérhetők is bizonyos értelemben, tehát a társadalmi hovatartozás mindinkább egyedül csak a pénztől függ majd. Később azonban a pénz szerepe is csökkenni fog. Ennek meg az az oka, hogy szükségszerűen mindig több lesz azoknak a száma akik kevesebb pénzzel bírnak mint akik többel, hiszen ha gazdagság szerint képzeletben rangsoroljuk az embereket, akkor egy piramisfélét kapunk, egyetlen ember lesz csak aki mindenki másnál gazdagabb, vagyis rá irigykednek majd a legtöbben, s legkevésbé azokra akik a legszegényebbek. Minél gazdagabb valaki, annál nagyobb lesz tehát az össztársadalmi irigység rá, s az a vágy hogy megfosszák őt kiváltságaitól melyeket a pénzzel megszerezhet, a társadalmi fejlődés tehát oda kell vezessen, hogy az emberek közt előbb a pénz lesz az „úr”, majd amikor ez általánossá válik, fokozatosan csökken a szerepe, egyre kevesebb kiváltság lesz megvehető pénzért, végül, mert már értelmetlen lesz, megszűnik a pénz is. Mindez természetesen nem fog békés úton menni, hanem nagy harcok által. A harcok alatt nem más népek elleni harcokat értek most, hanem egy társadalmon belülieket. Ha elképzeljük hogy egy társadalom hol áll a két szélsőség, a maximális és minimális szabadság között, akkor valószínűleg úgy látjuk hogy „ingázik”: az emberek először a nagy szabadság közt vágyni kezdenek a nagyobb biztonságra, ezért szabadságuk jelentős részét feláldozva megváltoztatják a társadalmi rendet, majd néhány nemzedék alatt elégedetlenkedni kezdenek az így nekik kijutó kisebb szabadsággal, s megint változtatnak, hogy több legyen a szabadságuk. S a változtatások közt nem találják el eleinte azt a középső pontot, ahol igazán jó lenne hogy megálljon ez az inga, bár remélhetőleg egyre közelednek felé, mert mindegyik társadalmi rendszerből tanulnak valamit. 36

A változások természetesen nagy vérontásokkal járnak, mert mindig akadnak olyanok, akik a jelenlegi rendszer haszonélvezői, akiknek érdekük a fennálló viszonyok megtartása, s ezek minden eszközzel védik kiváltságaikat, a régi rendet. Örökké azonban nem tartósíthatják, ugyanis minden rendszer kitermeli az elégedetlenkedőket is. Ezek azok, akik mindaddig a társadalom szélén, peremén éldegélnek, míg a nagy változás be nem következik. Ezek azonban nem okvetlenül lázadozók mind. Akadnak köztük természetesen olyanok, akiket a társadalmi rendszer megvet és üldöz mert pogánynak, eretneknek, szakadárnak, hitehagyottnak, anarchistának, forradalmárnak nevezi őket. Valóban akadnak is ilyenek, s ezek hajtják végre idővel a nagy társadalmi átalakítást. Szép számban lelhetni fel azonban olyan elemeket akik bár nehezen tudnak beilleszkedni az adott társadalmi formációba, de nem rendelkeznek oly fokú vadsággal, harci vággyal, s esetleg veleszületett képességekkel vagy pénzzel, hogy nyíltan harcoljanak a társadalom, az általuk igazságtalannak tartott törvények ellen. Illetve, sok esetben még ha megtehetnék is és vágyuk is lenne rá, akkor sem teszik, mert nincs elég fantáziájuk hogy kitalálják, milyen törvények, milyen más társadalom lenne jobb nekik vagy úgy általában mindenkinek, mint a mostani. Ezek az emberek tehát különböző megvetett munkákat űznek, gyakran nehezen lakható de a hatalom kiváltságosai által ugyanakkor nehezen is ellenőrizhető helyeken laknak, vagy vándorolnak egyik helyről a másikra, s eközben bár kevesebb biztonságot élveznek mint a „tisztes” polgárok, a törvénytisztelők, ellenben nagyobb a szabadságuk. Igen: ezek azok az emberek, akiknek a számára a szabadság/biztonság más aránya a kedvezőbb vagy legalábbis az általuk vágyott, mint a társadalom többsége számára! És mindig, minden társadalomban lesznek ilyenek, mert az emberek különbözők atekintetben, mennyi biztonságot és szabadságot igényelnek. Tipikusan ilyen szabadabb de megvetett életet választók a vándorzenészek, cirkuszosok, vándorkomédiások, koldusok, tolvajok, útonállók, örömlányok, remeték, a vad, lakatlan vidékekre költözők, s tulajdonképpen a zsoldoskatonák is. Utóbbiak aztán igazán nem bánhatják a biztonsághiányt, hiszen örökös veszély az életük, s ezt tudják, mégis vállalják! Legtöbbjük meg is vallja, hogy nem akar napról-napra rendszeresen dolgozni mint egy paraszt vagy mesterember. S mert zsoldosokból láthatóan sok van, emiatt fennáll a gyanú, hogy az egész hadsereg, s eképp a háború csak amiatt jött létre, mert a hatalom kiváltságosai sokkal nagyobb korlátok közé szorítják a többi embert mint amit amazok nagy része szeretne, ezt teszik azonban hogy ők, a kiváltságosok még több kiváltságot élvezzenek, de féken kell tartaniuk a lázongók legveszélyesebbjeit, így létrehozták a hadsereget, hogy ezek agresszióját ne hagyják maguk ellen fordulni, hanem átirányítsák más kiváltságos csoportok ellen! De mert ezeknek is vannak katonáik, így a katonák, azok a lázongók akik megdönthetnék a kiváltságosok hatalmát, inkább egymást ölik, nem ismerve fel hogy ki a valódi ellenségük. Nem ismerik fel, mert túl ostobák. De az emberek egyre okosodnak, így várható hogy a háborúk a társadalmi fejlődés során egyre ritkábbak lesznek. Az embereket ugyanis egyre kevésbé lehet majd a kiváltságosok által meghülyíteni hogy a neki mit sem vétőt ölje. Továbbá, ahogy a törvények mindinkább idomulnak a többség elvárásaihoz, úgy mind kevesebben éreznek rá vágyat hogy a társadalom szélére húzódjanak úgy jelképesen mint valóságosan, s így kevesebb lesz a katonának vágyó is. Megjósolható, hogy ezt a kiváltságosok eleinte úgy akarják majd pótolni, hogy erővel kényszerítenek embereket katonának, mind fizikai erővel, mind erre vonatkozó törvényekkel. De ezzel kapcsolatban is megnövekszik majd a nagy tömegekben idővel az ellenérzés, s így majdan ennek is vége lesz. A háborúk tehát apránként megszűnnek.

37

S most próbáljuk meg tekintetünket a jövőbe vetvén felvázolni nagy vonalakban, milyen is lehet az az ideális társadalom, melyben a lehető legtöbb ember elégedett, azt tehát, amikor az inga azon a ponton áll, mely a lehető legtöbb szabadságot biztosítja az emberek számára, a lehető legnagyobb még épp elérhető biztonsággal egyetemben! Mint már kifejtettük, a törvények mindenki számára egyformán kell vonatkozzanak, s nyilvánosak kell legyenek, hogy mindenki ismerje őket. De ha mindenkire egyformán vonatkoznak, akkor ez érvényes kell legyen a férfi-nő viszonylatban is, már amiatt is, mert az emberek fele nő, ha tehát a nők nem lennének a férfiakkal egyformán megítélve törvényileg, ha kevesebb joggal bírnának, akkor elégedetlenkedni kezdenének, ami ha nem is rögtön de idővel egy újabb társadalmi változás előképét idézné elénk! A tökéletes társadalom tehát csak az lehet, ahol a nő nem alábbvaló mint a férfi! Ha azonban nem alábbvaló, akkor ő is megtehet mindent mint a férfi. Tehát vagy ő is büntetlenül paráználkodhat ha a férfi ezt teheti, vagy ezt a férfi sem teheti! Melyik változat valósul meg? Ennek megválaszolására gondolkozzunk el azon, hogy a törvények úgy általában mit kell megtiltsanak. Józan fejjel könnyedén belátható, hogy mindenki azt szeretné ha ő maga minél szabadabb lehetne, amellett természetesen hogy semmit nem veszít a már megszerzett biztonságából! Ez úgy érhető el, hogy a törvény csak azt korlátozza, hogy az egyedek másoknak ártsanak, és semmi mást sem! Tehát semmi sem tilos, ami nem árt másoknak, ez lesz az első törvény! Az hogy bárki lefeküdjék bárki mással (természetesen annak előzetes beleegyezésével!), az nem árt senkinek, tehát szabad lesz. Ha szabad lesz, akkor szabad lesz nőnek és férfinak egyaránt. Ilyen állapotok mellett azonban nincs értelme annak a fogalomnak hogy család, hiszen a család lényege épp az hogy a férj és feleség (de inkább a nő!) ne közösüljön mással. Család tehát nem lesz! Ha nem lesz, akkor lehet pontosan tudni hogy ki a gyermek anyja, mert ő szüli, de többnyire nem lehet majd tudni hogy ki az apa. Tehát nem tartják majd számon az apát csak az anyát, s így a gyerekek származása is anyai ágon lesz számon tartva, ha egyáltalán fontosnak tartják majd az akkori emberek az efféle számontartást. Ebben a pillanatban azonban érdekes esemény történik: mert senki nem tudhatja ki az apja, csak azt hogy ki az anyja, emiatt MINDENKI fontosabbnak érzi az anyját mint az apját! Férfi is és nő is! S mert az anya szükségszerűen mindig nő, emiatt a nőket úgy általában fontosabbnak tartják majd mint a férfiakat, ami logikus is, mert egy népesség lélekszáma lényegében attól függ hogy hány szülőképes nő van benne, mert egyetlen férfi is elég sok nőhöz, s így a férfiaktól nem nagyon függ hogy egy közösség mennyire szaporodóképes. Vagyis amelyik pillanatban a nők teljesen egyenlők lesznek a férfiakkal, azon pillanatban kiderül hogy a nők fontosabbak lesznek mint a férfiak! Tehát lehetetlen kitalálni olyan társadalmat ahol a nők és férfiak valóban tökéletesen egyenlők. Mert vagy a férfiak uralkodnak, ezt ugyanis megtehetik amíg fontos lesz a fizikai erőfölényük, s amíg a nőket tudatlanságban tudják tartani, vagy amint ennek vége lesz, a nők fontosabb volta nyilvánvalóvá válik. Ha pedig azzá válik, akkor a nők inkább kerülnek majd vezetői pozícióba mint a férfiak, mert ha mindenki őket tartja fontosabbnak, még a férfiak is, akkor magától értetődő lesz hogy ha csak lehet nő irányítson, nő hozza a döntéseket, s ennek legtöbbször nem lesz akadálya, mert miért is ne lenne elegendő nő az irányításhoz! Férfi legfeljebb kivételes esetben lesz döntéshozó helyzetben,

38

valami rendkívüli élethelyzetben, vagy ha a férfi olyannyira mindenki számára nyilvánvalóan különleges tehetséggel rendelkezik. Vagyis vagy a férfiak uralkodnak, vagy a nők, köztes út nincs! Könnyű azonban belátni hogy ha a nők uralkodnak, az még a férfiaknak is sokkal kényelmesebb. Ilyen helyzetben ugyanis, mert nincsenek háborúk (hisz ha mindenki egyenlő akkor nincs miért harcolni) ekkor a férfiak nem lesznek életveszélynek kitéve. Ha mindenki egyformán dolgozik, akkor senkinek nem jut aránytalanul sok munka, több lesz tehát a szabadidő. Általában véve is sokkal kevesebbet kell dolgozni, mert a megtermelt javakat nem pusztítják el a háborúkban, továbbá mert kiváltságosak nem lévén, egy egész csomó olyasmit nem kell megtermelni ami most csak a kiváltságosok érdekeit szolgálja, például nem kell palotát építeni, meg aranyhintót, díszruhákat, s még sok mindent. Másrészt eképp hogy több lesz a szabadidő s kevesebb a kötelező mert szükséges munka, így marad termelőerő hogy azon előnyök egy részét amit most csak a kiváltságosok élveznek, mindenki más is élvezze! Mindemellé, a férfiaknak nagyon megfelel az hogy nem lesznek egyetlen nő mellé leláncolva, hiszen manapság is a férfiak messze túlnyomó többsége nagyon szívesen venné, ha minél több nővel szeretkezhetne, ráadásul úgy, hogy nem fenyegeti őt annak veszélye hogy törődnie kell az esetleg emiatt születő gyerekkel. De ha az apa számon sem lesz tartva, akkor valóban nem kell törődnie vele. Ugyanakkor az erre vágyat érző férfiak nevelhetnek gyermeket, aki ugyan nem okvetlenül lesz az ő „vér szerinti” gyermekük, de ez még jobb is lesz, mert a férfi csak elég ha kiválasztja a számára legrokonszenvesebb gyermeket hogy azt nevelje, s ez ellen biztos az azt szülő nőnek sem lesz semmi kifogása, mert miért is ne örülne neki ha valaki segít neki a gyereknevelésben! S így minden férfi olyan gyermeket nevel aki tetszik neki, nem nevel gyermeket ha nem akar, addig neveli amíg akarja, továbbá nem lesznek árva gyermekek, akikről senki nem gondoskodik! A férfiaknak még az is roppant előnyt jelent, hogy nem tartják számon az apát s a nőt fontosabbnak tartják. A férfiak emiatt ugyanis bizonyos értelemben nem fognak számítani, kissé tehát úgy tekintenek majd rájuk mint a gyerekekre, mert se gyereket, se férfit nem illik betenni uralmi pozícióba (azaz inkább döntési kényszerrel járó feladatra), s így a férfiakat afféle nagy gyerekeknek tartják majd. Márpedig ugyan melyik anya az, aki megbántja a gyermekét?! Emiatt a nők, bár ők döntenek, de kifejezetten illetlenségnek tartják majd ha egy férfi bármilyen kérését visszautasítják, még akkor is ha az lefekvésre vonatkozik, és kizárólag rendkívül nyomós okok fennforgása esetén tesznek majd ilyesmit. Megjósolható, hogy nagyjából csak a következő élethelyzetekben utasítják majd vissza egy férfi közeledését: ha már semmiképp sem akarnak gyermeket és még nincs jó módszerük a terhesség elkerülésére; ha havibajuk van épp (de ekkor általában a férfi sem szokta akarni); ha veszély leselkedik rájuk; ha a nő rendkívül fáradt (de az ritka lesz mint a fehér holló); ha betegek. Ha bárki szabadon szeretkezhet bárkivel, akkor értelmét veszti a szemérem érzése, és nem lesz bűn vagy szégyenletes a meztelenség. Idővel biztos az sem lesz furcsa, ha akár egymás szeme láttára szeretkezik egy vagy több pár. Oda sem fognak figyelni a járókelők jobban, mint most arra, aki például mások előtt eszik. S mert így a ruha csak akkor kell ha komoly funkciója van, emiatt a ruhák szellősebbek lesznek, s mert az emberek nem szégyellik majd a testüket, jobban is törődnek vele, s a jövő társadalma tisztább lesz és egészségesebb. Ha mindenki szabadon szeretkezhet, akkor megszűnik a nemi erőszak, s egyben nem lesznek örömlányok sem. Ha mindenki egyenlő, akkor nem lehet olyan hogy pénz, mert ha van pénz, akkor lesz akinek több pénze van, s máris oda az egyenlőség! Egy ilyen társadalomban tehát minden ingyen lesz. Emiatt komoly szervezést igényel majd hogy senki ne lógjon, mindenki dolgozzék 39

valamit, e szervezést nyilvánvalóan megfelelően felkészült nők végzik, de ez is csak úgy lehetséges ha jól ismerik az általuk irányított embereket. A jövő társadalma tehát hasonlítani fog a kis faluközösségekhez. S ez annál inkább így lesz, mert ha nem lesz hadsereg, akkor e vezetőnő nem kényszerítheti erővel rá az akaratát senkire, hanem ha felfedez valami lógást, sumákolást, hogy valaki ki akarja vonni magát a munka alól, akkor csak annyit tehet hogy szól az illetőnek, s ha az nem hallgat a jó szóra, akkor a közösség elé terjeszti a bűnt, s a közösség ítél! Egyvalaki zsarnoksága tehát nem okozhatja senki vesztét! Ha minden ingyen lesz, az véget vet a tolvajlásnak, rablásnak, rablógyilkosságnak, zsarolásnak, s egy egész sereg bűnnek. Pénz híján az élet egyszerűbb is lesz. Általában az egész élet szelídebb lesz, mert a nők szelídebbek mint a férfiak. Egy ilyen társadalomban tehát senki nem kell hogy féljen a másiktól. Megvalósul a legtökéletesebb biztonság. Ez lesz akkor, ha végre középen állapodik meg a történelem ingája! Tulajdonképpen ekkor kezd el majd az emberiség felnőtté válni, elhagyva a barbárság gyermekbetegségét, hogy átlépjen az értelem és civilizáció korába! *** Ózu herceg tudott egy kicsit olvasni, bár lassan, nagy fáradtsággal, s újra meg újra nekinekirugaszkodva a hosszabb szavaknak. De hát nem is volt szüksége e tudományra, elég volt csak elhívnia a vár papját, hogy ugyan olvassa már fel ezt a gyanús irományt neki! A pap fel is olvasta, de amit a herceg hallott az olyan hihetetlen volt, hogy nem restellette a fáradtságot s itt-ott ellenőrizte maga is, hogy valóban azt olvasta-e a pap, ami oda van írva! De hát Anci valóban ezt írta. Ezt, hogy szerinte a nők nemcsak egyenjogúak a férfiakkal, de idővel nőuralmú társadalom kell kialakuljon! És mekkora erkölcstelenséggel! S ekkor a pap ezt mondta: - Nem tudom hogy a kisasszony honnét ismeri ilyen jól a csiszík életét, de szinte szóról-szóra azt találta ki, ami azon a pokoli helyen dívik! - Micsoda?! Létezik már valahol egy ilyen módon élő ország?! - kérdezte boldogan Anci. Rögvest kapott egy nagy pofont apjától. - Hát nem megmondtam neked hogy felejtsd el az írást?! És úgyis hiába reménykedsz, én nem tudom hogy kik azok a csiszík, de ha a papunk azt mondja hogy azok úgy élnek ahogy írtad itt, hát akkor nem engedlek oda az biztos! A keservit neki! Hiszen ennél még az is jobb lett volna ha Ugu felesége leszel! Még hogy ne legyen család, még hogy mindenki egyforma legyen... Ebben a pillanatban egy szolga szaladt oda hozzájuk kétségbeesetten. - Fenséges herceg, elnézést hogy zavarlak, de... - Mi a fene történt már megint?! Mit akarsz?! - Nagy a baj nagyuram! Ugu herceg és kísérete távozni szeretett volna váradból, de... - Hát akkor távozzanak, nélkülem is hazatalálnak, most nem érek rá! - Igen, de eltűnt az istállóból öt lovuk is, köztük a herceg paripája, és ami ló megmaradt, azoknak is eltűnt mind egy szálig a lószerszáma! - Micsoda?! - Nincs meg az aranyozott nyereg, sőt, nem is egy ilyen nyereg veszett el, meg az arany zablák, ó micsoda kár! A herceg lopást emleget, kérlek uram...

40

De a szolga nem tudta befejezni a panaszkodást, mert Ózu herceg ellökte őt az útból, és kiviharzott sajátszeműleg felmérni, hogy mi történt. De hát bizony valóban úgy esett hogy eltűnt öt ló, eltűntek a fényes lószerszámok, dísztakarók, minden! Még Ugu herceg ezüstnyelű lóvakarója is! És hát mi mást is hihetett volna a herceg, mint hogy meg akarták lopni őket! Ózu hiába magyarázta, hogy neki még a trónszékét is ellopta valami galád tolvaj... - A te dolgod a váradban rendet tartani, herceg! - hangzott a válasz. - Belátom, ebben van némi igazad, de hát... - Add vissza ami a mienk! - De ha fogalmam sincs hogy ki vitte el! Figyelj, adok inkább kártérítést! - Az nem ugyanaz! Ez tűrhetetlen sértés, és nem maradok tovább tolvajok közt! Azonnal hazautazom, s majd apám eldönti hogy klánunk milyen súlyosra értékeli ezt a példátlan sértést, ami csak megtetézi azt, ahogy az ebédnél bánt velem leányod is, de feleséged is! - Ő ugyan miként?! - Nem hallottad tán Ózu herceg, hogy már ő is azt követelte tőled, hogy ne add hozzám a lányodat?! De nem is beszélek tovább, távozom azonnal, de ne várd hogy jókívánsággal ajkamon köszönjek el tőled! - azzal a herceg felugrott egy másik lóra, s máris ott hagyta a gondokba merült Ózu herceget. Igazán megvolt hát minden oka a hercegnek a dühöngésre! S mert Uguval pillanatnyilag nem foglalkozhatott, foglalkozott a kéznél levő gyermekével: Ancival! - Halljuk, honnét tudsz te a csiszíkről?! - robbant be hozzá a szobába. - Én ugyan sehonnan! - Ne hazudj! Valahonnét venned kellett ezeket a felháborító ötleteket, nem szophattad az ujjadból! - lobogtatta meg kezében Anci irományát. - De ha mondom hogy igenis mind én találtam ki! Olvasd csak el még egyszer figyelmesen apám, s meglátod hogy minden alaposan, pontosan, logikusan, tudományos alapossággal van levezetve! Igenis úgy gondolom hogy a jövő útja az, amit én leírtam, ez szükségszerű fejlődés, amit az emberiség úgysem kerülhet el! - Hazudsz, te pokolra való, hazudsz, mert anyáddal is beszéltem erről, s elárulta hogy te valami istentelen iskolába kívánkozol Kaulianába! - Ugye hogy oda és nem a csiszík közé! - De Kaulianában ott vannak a csiszík! - Én ezt eddig nem tudtam, én csak azt tudom hogy a korábbi írnokomtól, akit kivégeztettél apám, tőle hallottam hogy ő Kaulianában tanult, és hogy ott akadnak iskolák nők számára is! Ennyit hallottam, többet nem! - De most aztán nem tűröm a hazudozást, és kiverem belőled hogy mi az igazság! - azzal a dühös apuka lekevert két nagy pofont a lányának, hogy annak eleredt a könnye is, és hátra zuhant, szerencsére csak az ágyára. Kezét védekezően emelte arca elé, apja azonban elkapta azt baljával, jobbját meg már emelte is volna fel hogy újra üssön vele...

41

Ám ekkor velőtrázó sikoly reszkettette meg a levegőt. Anci szolgálója sikoltott, aki ott volt a veszekedés alatt a szobában, bár természetesen nem mert beleszólni. Ám most sikoltott, s rögvest a sikoly után el is ájult, mert alig fél méterre mellette, ölelésnyi közelségben tehát, hirtelen megjelent a szobában valami rémületes jelenség! A kísértet! A sikolyra odakapta Anci is, Ózu herceg is a fejét. S íme, a kísértet megszólalt: - Ne bántsd a lányodat, te akasztófára való! Nem illik verni a gyöngébbet! - és keze hirtelen kinyúlt Ózu herceg felé, s fény villant benne, mely elvakította a herceget. Az megfordult, s babonás rémülettel menekült ki Anci szobájából, ijedtében még a lánya „erkölcstelen irkálmányát” is kiejtve a kezéből. A háta mögött kísérteties röhögés harsant fel. Miután a várúr kimenekült, Duril megfordult. Gondolta, beszélget egy kicsit a leányzóval! De ez nem volt megoldható, mert azt látta hogy Anci is elájult. Megvizsgálta, de látta hogy valóban csak ájulás és nem állt meg a szíve; ezért aztán úgy döntött hagyja egyelőre a dolgot, majd csak lesz jobb alkalma is erre! S visszatért saját korába, de előbb kíváncsiságból magához vette a földön heverő papírcsomót, hogy elolvassa. *** Anci eléggé sokára tért magához az ijedelemből, de mindenesetre előbb mint szolgálója; ő pofozta életre a cselédlányt. Ezután igyekezett túltenni magát az ijedelmen, mondogatta magának hogy hát ez az egész nem számít, hiszen csak egy közönséges kísértet jelent meg! Ráadásul elég kedves kísértet, mert nem tetszett neki hogy veri őt az apja! Vacsorára járt már az idő, s Anci lement az ebédlőbe. Ám még le sem ért a csigalépcsőn, máris szembetalálta magát apjával s egy csomó más emberrel, akik mindenféle kőművesszerszámokat cipeltek maguk után. - Kotródj vissza te istentelen bestia! - kiáltott rá az apja, s Anci ment is, s igen gyorsan, mert nem akart verést kapni, s a keskeny csigalépcsőn ki sem kerülhette édesapját. - De apám, csillapodj kérlek, mi a baj?! Nem szökni igyekeztem, eszem ágában sincs, csak vacsorázni óhajtottam! - Fogsz is vacsorázni, de majd a szobádban! Tudd meg, hogy nem bízom benned! Befalaztatlak a szobádba, ki nem jöhetsz onnan, nem szökhetsz meg, s az ételt csak egy kis lyukon át kapod meg, amit hagyunk az ajtó helyén! S mindaddig ott maradsz, amíg csak ki nem vallod, hogy kitől fertőződött meg az elméd ilyen istentelen gondolatokkal! - Milyenekkel? - Hát amiket írtál! Tényleg, hol az az ördögi papír?! - Hát nem vitted magaddal, apám?! - Nem én, leejtettem amikor megjelent a kísértet! - Én sem találtam meg, amikor már magamhoz tértem. - Hazudsz, te hálátlan szuka! De majd tisztességet tanulsz, meglásd! - De apám, ugye ez valami rossz tréfa, hogy... - Befelé! - lökte be őt a toronyszobába Ózu herceg, s így szólt: - Gyerünk legények, falazzátok be! - De apám, könyörgök, ezt nem teheted! Hiszen így még csak az illemhelyre sem mehetek! - Ne aggódj, van bilid odabent, ha tele van majd kiadod a lyukon! 42

- De hát hidd már el hogy mindezt magam találtam ki, s gondolkodj el azon is hogy ha én ezt csak úgy kitaláltam de valami csiszík már élnek is így, akkor én az igazságra jöttem rá! - Csakhogy nem hiszem hogy ilyesmit egy nő, aki sokkal ostobább úgyis mint a férfiak, kitalálhat magától! De úgyis megtudom az igazat tőled, mert már néhány nap múlva úgy elunod magadat ott, hogy mindent megteszel majd csakhogy kijöhess! - Most azért haragszol rám, mert az a hülye Ugu olyan bolond, hogy nem akar unokákat csinálni neked?! - Ennek semmi köze Uguhoz, én miattad haragszom! És nem is bízom benned, túl sok erkölcstelenségről irogattál, még azt sem tartom lehetetlennek hogy mindaddig itt maradsz, amíg csak férjhez nem adlak igen hamarosan valakihez hogy az kínlódjon veled; így a legbiztosabb ugyanis hogy szűz maradj, s ne paráználkodj, holott úgy vélem nagy a vágy benned erre! No és el sem szökhetsz holmi iskolába ahol csak erkölcstelenséget tanulnál! - Kérlek apám! - Kuss legyen asszonyállat, hát nem te dicsekedtél az ebédnél hogy engedelmes leányom vagy?! Most pedig azt parancsolom, hogy odabent maradsz! - De ezt nem teheted, félek a kísértetektől! - Jó az ott neked, a kísértet nem számít, az akárhol megjelenhet! - Akkor is félek tőle! - Akkor mondd meg hogy honnét ismered a csiszík életmódját! - Nem is tudtam hogy azok így élnek, én csak logikusan kikövetkeztettem, hogy... - Hallgass el, nem érdekel a hazudozásod! Mi lesz már fiúk, rakjátok a falat gyorsabban, nem tökölhetek ezzel ítéletnapig! S így Anci be lett falazva. Nem mondható hogy ezután nagy lett volna a jókedve! Keservesen sírt, és csak jóval éjfél után jött álom a szemére. Másnap reggel már igen korán felébredt, jócskán azelőtt hogy reggelijére számíthatott volna. És csodálatos meglepetés érte: ágya mellett a földön papírhalmot látott! S ez a papírhalom nem más volt, mint az ő eltűnt írása, s amikor felemelte, látta hogy a kézírásos lapok alatt további papírok is találhatóak, de nem ám olyan vastag, durva papír mint amire ő írt, hanem egészen vékony, hófehér lapok, s ezeken nyomtatott szöveg van - ezeken is az ő saját írása, ugyanaz amit kézzel leírt! Elképesztően pontos, egyforma, szabályos betűkkel, csodaszép minőségben, és ráadásul három példányban! S legalul egy másik papír, e szöveggel: - Hódolatom a világ legokosabb nőjének! Nagyon megtetszett az írásod Anci kisasszony, s bátorkodtam megőrizni az utókornak, s betápláltam a számítógépembe! Ki is nyomattam vele hogy e jobb minőségben is meglegyen neked. Kérlek fogadd el e csekélységet egy tisztelőddé vált szerény kísértettől, sőt a varázstollat is amit a párnád alatt találhatsz meg! Ha felül megnyomod, kiugrik a hegye és írhatsz vele, ha megint megnyomod, visszaugrik, és semmit nem tintáz össze neked! Tintába nem kell mártanod, anélkül is írhatsz vele néhány száz oldalt, mert addig nem fog kifogyni! Az ágyad alá raktam üres papírokat, s mindezt azért, mert tudom hogy ostoba apád megfosztott minden írószerszámodtól. Holott én nem vagyok egy véleményen vele, szerintem cseppet sem illetlen egy nőhöz a tanulás, sőt, én kifejezetten az okos nőket szeretem! Merthogy magam is okos volnék: mielőtt beálltam kísértetnek, azelőtt orvos voltam! Vár téged az ágy alatt egy csomó narancs és banán, ezek olyan gyümölcsök 43

amik felétek nem teremnek, igazi királyi csemegék, a narancs a sárga, a banán a hosszúkás, edd meg! De ne héjastól! És hogy ne legyen olyan unalmas a szobafogságod, raktam oda egy képeskönyvet is, nézegesd csak nyugodtan! Ha van valami különleges kívánságod, írd meg! Ezek után gondolható hogy Anci nem unatkozott, míg csak meg nem hozták a reggelijét! Bevette az ennivalóját, a bilit meg kiadta s kapott helyette egy tisztát. Az ablakot a katonák becsukták azonnal, szigorú parancsuk volt rá hogy ne beszélgessenek a leánnyal, de Anci nem is bánta, igyekezett mielőbb vissza, hogy a képeskönyvet nézegethesse. Ez pedig nem volt más, mint egy zoológiai kézikönyv Duril korából. A különleges, egzotikus állatok életmódját tárgyalta, volt benne tehát bőségesen szöveg is, nemcsak képek, bár meg kell mondani Ancit igen lenyűgözték a képek is, mert fényképeket még sosem látott, pláne nem színeseket! Egyszerűen festményeknek nézte hát ezeket, de ilyen bámulatos festményeket még sosem látott! - Ezek az állatok szinte lelépnek a képről, ezek a képek valóban kísérteties pontossággal vannak megfestve! - mondta. Dehogy bánta hogy bezárták ide! Eszegette a narancsot és banánt, e valóban ritka s még sosem kóstolt csemegéket, olvasott, képeket nézegetett, s úgy vélte ennél nagyobb szerencse nem is érhette volna. Ez szinte olyan, mint egy bentlakásos iskola! Nem is habozott, s a kifogyhatatlan varázstollal levelet írt a kedves kísértetnek, hogy ugyan hozzon még neki könyveket ne csak az állatokról, de minden másról is amit helyesnek tart, mert ha már bezárták, hát hadd tanuljon valamit! S a végére még azt is majdnem odaírta hogy esetleg szívesen beszélgetne is vele, de csak ha képes megjelenni úgy, hogy ne ijessze őt halálra, ám aztán mégsem tette, mert nem akart követelődzőnek tűnni. Különben is, ki tudja, hátha van valami kísértetfelesége aki féltékeny lenne, s ő nem akar összeveszni egy túlvilági lénnyel! Megkérdezte inkább, hogy mi az a számítógép, amiről írt a kísértet, mert azt ő nem érti. De nagyon furcsának találja, mert hát hogy is lehet az, hogy a kísértetek országában is legyenek gépek! Hát ott nem varázsolnak állandóan?! Aztán hogy e levéllel készen lett, letette az asztal sarkába jól látható helyre, s nekikezdett tanulmányozni alaposan az állatos könyvet. Mert eddig inkább csak a képeket nézegette meg. De most nekiült hogy a szöveget is elolvassa. S itt máris nagy meglepetés érte! Mert az igaz hogy a könyv ritt nyelven volt írva, volt annyi esze Durilnak hogy ilyent hozzon neki, de mégis, ez Anci számára valami rendkívül furcsa ritt nyelvjárásban íródott! Szokatlan volt a számára sok nyelvtani szerkezet, de még ez volt a legkisebb gondja, ezek jelentését csak-csak kihüvelyezte azért. Hanem tele volt a könyv olyan szavakkal, amiket végképp nem ismert, még csak halovány, óvatos tippje sem volt, hogy ez vagy az a szó mit jelenthet! Ezek természetesen azok a szavak voltak, melyek Anci kora óta kerültek bele a ritt nyelvbe. Mert a ritt nyelv ha nyelvtanilag sokat nem változott is, de egy egész rakás szót átvett más nyelvekből, főleg a csiszí nyelvből, tudniillik a modern fogalmakra, mert a rittek sosem jártak élen a technikai fejlődésben, és így a találmányokkal együtt azok elnevezését is átvették. S a könyv gyakran taglalta azt is, hogy egy-egy fényképet miként sikerült elkészíteni, milyen vidéken él az állat, milyen kutató mit fedezett fel vele kapcsolatban, s így Anci alig egy órán belül már csinos kis jegyzetet írt össze magának olyan szavakból, melyeket alkalmasint meg szeretett volna kérdezni a kísértettől. Az biztos érti, hisz ez az ő könyve! Ilyen szavak voltak ezek: - szimbiózis, szimbionta, parazita, telefon, vasút, elektromos, sejt közötti állomány, hipnózis, idegrendszer, szinapszis, információ, kód, frekvencia, meteorológia... S még vagy száz másik efféle.

44

De ez még nem is volt minden a meglepetésekből! Sőt, a legnagyobb döbbenet még ezután leselkedett Ancira. Mert a könyvet lapozgatván elért a végére, s ott az utolsó oldalon olyasmit talált, hogy „Kiadta a Ritt Tudományos Akadémia természetvédelmi munkacsoportja. Felelős szerkesztő: Dr. Rózsa Csiricsi. Készült a Zöldfény nyomdában. Ügyintéző: Tarka Ónánnin. Cím: 10022 Dzsangír, Egyenjogúság út 17., Rittföld. Telefon: 1751-4564.” Ezen meg nem tudott hová lenni Anci, bár órákig tanulmányozta! E könyvet nem nyomtathatták Rittföldön. Kész lehetetlenség! Ők nem tudnak ilyesmit. Ezt talán azok a titokzatos csiszík sem képesek megcsinálni! És mi az hogy itt két nő neve is szerepel, mert a Csiricsi és az Ónánnin ritt női nevek, bár nevetségesen hangzik hogy van másik nevük is, de akkor is nők, hogyhogy nők nevét kinyomtatják, s így megtisztelik a nőket?! És ez a Csiricsi hogy lehet doktor?! Mert a rövidítést, a „dr” betűk jelentését ismerte Anci is, ez nagyon tekintélyes méltóság volt! És kizárólag férfiak viselhették. Egyáltalán, Rittföldnek nincs semmi tudományos akadémiája! És úgysem vennének fel oda nőket akkor sem ha volna! És mit jelent az, hogy ezt az utat az egyenjogúságról neveztek el, csak nem a nők és férfiak egyenjogúságára gondoltak?! Bizony pedig hogy arra, miután ugyanis Csiszíföld segített a ritt nőknek hogy kivívják a jogaikat, azok nem nyugodtak addig, míg ennek elismerése eképp meg nem örökíttetett. De Anci ezt természetesen nem tudta. Nem ismerhette a jövő történelmét! Egyáltalán, az egész műből olyan kép tárult elébe, mintha ezt cseppet sem a túlvilágon írták volna, hanem itt ebben a nagyon is valóságos világban, itt készült volna a könyv egy Rittföld nevű országban, csakhogy az a Rittföld cseppet sem azonos azzal a Rittfölddel, amiben ő jelen pillanatban is él! Volt tehát bőven min gondolkodnia. Eljött aztán az este! Anci lefeküdt az ágyába, magára húzta a takarót, s arra gondolt, megvárja a kísértetet! Meglesi! Hátha nem lesz olyan rémületes mint amikor apját kergette el, és talán meztelen sem lesz, mint amikor az illemhelyen jelent meg! Várt-várt, csakhogy Duril jócskán éjfél után látogatott csak el a múltba, s még akkor sem először Anci szobájába, így mire odaért mégis, addigra a lányt már elnyomta az álom. Ellenben a levelet Duril megtalálta, elolvasta, s gyorsan írt is egy választ rá. Másnap reggel tehát Anci a következőket olvashatta: - Kedvesem, az érthetetlen szavak rengeteg magyarázatot kívánnának külön-külön is! Ezt megadni neked nem én vagyok a leghivatottabb. De az én világomban ezek nagy része teljesen világos mindenki előtt. Azon hogy te nem érted őket, nem csodálkozom, így leghelyesebbnek azt látom, ha adok neked néhány olyan könyvet, melyek itt mifelénk gyermekek számára íródtak, vagy olyan felnőtteknek akik épp csak hogy elhagyták az iskolapadot. E könyveket nálunk ismeretterjesztő irodalomnak hívják. Raktam oda az ágy alá neked néhány tucatot. Ha ezeket legalább nagyjából megérted, akkor itt a te világodban kifejezetten művelt nőnek számítasz majd! Anci meg is találta a könyveket. Volt ott egy egész sorozat, benne a legkülönbözőbb témakörökkel, mint például a gének, a napfolttevékenység, a periódusos rendszer elemeinek tulajdonsága, atomfizika, az emberi test működése, matematikai érdekességek... Anci tehát igazán nem unatkozhatott! Úgy vélte hónapokra el van látva olvasnivalóval, már amiatt is mert olvasáskészsége még nem állt a legerősebb lábakon, lévén hogy eddig nem nagyon volt alkalma azt gyakorolni. De most aztán mindjárt másképp lesz!

45

Nem is habozott, írt egy rövid levelet amiben megköszönte a kísértetnek a kedvességét, s nem is csak a könyvek miatt, de amiatt is megérdemelte a köszönetet Duril, mert Anci most is talált sok finomságot a kis asztalkára kihelyezve. S nemcsak gyümölcsöket, de egy egész kenyeret is, ami ráadásul olyan hófehér belű volt hogy Anci kalácsot sem látott még ilyennek, igen-igen finom is volt, de akadt ott még valami különleges, puha, kenhető sajt, meg paradicsom, egy csodálatos ezüstszerű anyagból készült tálon ecetes uborka, ecetes almapaprika, egy műanyagtálon szeletelt szalámi vagy harminc deka, és kenőmájas is. Utóbbival Anci nagyon megkínlódott, mert eleinte héjastól akarta megenni, de nem bírta elharapni a műanyag borítást, végül persze rájött hogy az lehúzandó! És falatozás közben nézegette az alumíniumtálat, s az volt a véleménye, hogy ez valóban valami túlvilági anyag lehet, mert ilyen fém náluk nincs, s ez az egyetlen tál többet érhet, mint az egész várkastélyuk! De talált még ott vagy tíz deka töltetlen savanyúcukrot is - jobban ízlett neki mint a méz! Aztán volt ott még eperlekvár is, sőt, friss eper is, meg körte, alma, barack s egyéb mindenféle, olyan gyümölcsök tehát amiket Anci nagyon jól ismert, épp csak el nem tudta képzelni, hogy ezeket hogy tudja akár egy kísértet is beszerezni a legnagyobb téli hidegek idején, amikor odakint mindent vastagon borít a hó, de olyan hó ám ami alig süpped be az ember talpa alatt, mert úgy megfagyott még az is! Úgy belakmározott hogy amikor beadták neki a szolgák a reggelit, akkor órákon át feléje sem nézett, mert úgy jóllakott. A következő napokban könyveket nem kapott, de nem is igényelt, volt bőven olvasnivalója. Finomságokkal Duril azért ellátta. A harmadik nap reggel azonban egy furcsa, jókora tárgyra lett figyelmes az álmos szemeit nyitogató Anci! Nem tudta mi az. De a levél megmagyarázta neki. - Ez amit látsz, egy gázpalack, rajta kerámiaégővel! Azért hoztam el neked, mert kissé hidegelltem a szobádat. És mintha nem is volna idebent elég tüzelő! A palackon találsz egy gombot rajta a felirattal hogy „nyit” és hogy „zár”. Ha meleget akarsz, csavard meg kissé abba az irányba, amely felé a „nyit” szöveg nyila mutat, majd nyomd meg a piros gombot jó erősen! Ha erre nem gyullad ki egy kis lángnyelv, akkor nyomkodd addig, míg meggyullad! Ha már nem akarod hogy melegítsen, akkor csak zárd el a palackot. Jó melegedést! Anci kipróbálta. Sikerült is begyújtania, bár aztán fitymálóan legyintett, mert a lobogó kis láng nem volt nagyobb mint egy gyertyáé, és nem is adott számottevő meleget. Hanem nem telt el öt perc sem, s a kerámialap vörösen kezdett el izzani, s Anci máris boldogan fordította a készüléket maga felé, mert úgy érezte, mintha a delelő nyári Nap tűzne rá! És nem is fogyott ki soha a palackja, mert néhány naponta Duril mindig kicserélte azt egy telire, amikor megemelte s azt látta hogy már kevés van benne. Így ment ez napokon át. Végül a haragos apuka megunta Anci makacsságát, hogy a leány nem könyörög neki a szabadulásáért! Mert rendszeresen megkérdezte a szolgákat hogy miként viselkedik Anci, sír-e, könyörög-e - de azok mást sem mondhattak neki, csak hogy nem szól az egy árva szót sem, csak beveszi az ételt, kiadja az üres tányérokat és a teli bilit, aztán máris csukja vissza a kis ablakocskát! Ózu herceg tehát maga ment Ancihoz jó két héttel a leány befalazása után, hogy beszéljen makacs gyermekével.

46

Anci nagyon meglepődött amikor apját megszólalni hallotta odakint - igazság szerint az utóbbi napokban tökéletesen elfeledte azt is, hogy van egyáltalán apja. - Mi az jóapám, hiányolod már a látásomat?! - szemtelenkedett, alighogy meghallotta odakintről hogy ki keresi. - Miféle pimaszság ez, mit engedsz meg magadnak! - Ez nem pimaszság, hiszen miért is ne tételezhetném fel, hogy te, egy szerető, jóságos apa, vágysz a lányod után! - Vágyom, de csak a jó lányom után! Remélem meggondoltad magadat és megjött a józan eszed! - Naná, minél tovább vagyok idebent, annál eszesebb leszek! - Remek, akkor halljam, honnét hallottál a csiszí erkölcstelenségek felől! - Kitaláltam őket. - Ha tovább folytatod a hazudozást, megjárod! - Csak nem arra gondolsz hogy lebontatod a falat, csak azért hogy megpofozz, azután meg visszarakatod?! - nevetett Anci. - Nem, de addig rohadsz odabent, míg csak meg nem gondolod magadat! - Ezt vehetem ígéretnek?! - Naná! - Köszönöm apám! Alázatosan azért a kegyért esdeklek, hogy a következő néhány évben még bírd ki nélkülem, mert semmi kedvem innen kimenni! Apja erre nagy mérgesen fújtatva elballagott. S amikor leért a saját szobájába, a felesége aggódva érdeklődött hogy mit intézett. - Semmi jót, makacs mint egy öszvér! - Akkor is ki kéne engedned drágám! - mondta Naranilla. - Mert most szóltak a szolgák, hogy szerintük már igencsak elfogyott a tüzelő, amit legutóbb a lányunk szobájába készítettek, és nem akarom hogy megfagyjon! - Eh, akkor majd kucorogjon a dunyha alatt, mást úgysem csinálhat ott! - Na de hát... - Elég legyen ebből, ne parancsolj nekem! Különben sem fogyott még el a fája, nem fogyhatott el, mert most amíg ott álltam a lyuk előtt, olyan döglesztő hőség áradt ki onnan, hogy nyáron se különb! Tehát annyi tüzelője van, hogy még csak nem is igyekszik takarékoskodni vele! Egy szót se halljak többet asszony, vagy téged is befalazlak egy másik szobába! Azistenit, van bajom elég, ne tetézd még te is! A baj, amire a várúr célzott, az volt, hogy Ugu herceg apja, Dzsigu herceg megüzente neki, hogy tekintettel a felháborító sértésekre amik fiát érték, meg a még felháborítóbb tolvajlások miatt, úgy tekinti hogy hadiállapot van közöttük!

47

4. fejezet A leányrablás Ami a Dzsigu és Ózu közti ellenségeskedést illeti, ez nem kezdődött el, míg csak ki nem tavaszodott. Az meg azon a szélességi körön semmi esetre sem következett be előbb, mint március közepe! Nem mintha a rittek nem tudtak volna háborúzni télen, tulajdonképpen szoktak is alkalomadtán, de az azért ritkaság volt. Ki az a hülye aki a jeges téli szélnek nekivág, ha nem muszáj?! S ezen idő alatt Anci egyre csak tanult! Falta a könyveket! S bár Duril nem mondta neki, de Anci előtt lassan kezdett megvilágosodni, hogy ez a Duril - tudta már a nevét - ez nem lehet a szó hagyományos értelmében kísértet, és nem is a túlvilágon lakik! Az ő világa cseppet sem szellemszerű, és varázslás sem igen akad benne, annál inkább a fejlett technika csodái! Efféle csoda volt a könyv, az alumínium lábosok és tepsik, a műanyag, de említhető például az is, hogy egy alkalommal Anci azt írta le, hogy azért hiányzik neki az emberi szó, mert mindenütt csak a nagy csend... Ezt kissé célzatosan írta, mert szeretett volna személyesen találkozni varázslatos udvarlójával. De Duril, az ostoba férfi nem értette a célzást, s így legközelebb maga helyett egy CD-lejátszót vitt Ancinak, vagy ötven CD-vel, mindegyiken egy rakás zeneszámmal, a legkülönbözőbb stílusokban. Az elemeket természetesen Duril cserélte estéről-estére. És Anci hamar megtanulta azt kezelni, s ezután egyre szólt a zene nála, bár óvatosságból csakis fülhallgatóval hallgatta őket. Bár néhány zenéről, sőt, jó sokról nem tudta eldönteni, hogy ezeket a kísértet valóban zenének tartja-e, vagy csak gúnyolódik rajta, hogy holmi zörejek halmazát nevezi zenének?! És akadtak olyan zenék is, hogy Anci eddig önmagát kifejezetten szabadelvű lánynak tartotta aki nem egy pirulós fajta, de ezen számok szövegeitől még ő is nemegyszer egészen a melle közepéig elvörösödött, olyan szókimondó volt némelyik! - Na, ha ezeket hallaná apám! - gondolta nemegyszer. Mert például a legelső amit arról a lemezről meghallgatott, így kezdődött: Sejehuja, fekszenek a kurvák a nagy bozótban, Geci spriccel, dolgozik a fasz a sűrű bozontban... Ez a CD különben teljesen véletlenül keveredett a többi közé, Duril nem szándékosan rakta oda. És ezt a dalt ismerte is Anci, népszerű ritt dal volt ez, csakhogy teljesen más szöveggel... Eljött aztán a személyes találkozás ideje is. Egyik este ugyanis amikor Duril elolvasta Anci levelét, ezt találta benne: - Magadról tudnál-e képet küldeni, feltéve ha nem féltékeny a feleséged?! S erre Anci ezt a választ kapta: - Nincs feleségem! Itt a kép rólam:... - és valóban ott volt a fénykép, méghozzá nem is egy, elölről is, oldalról is, és egyáltalán nem nézett ki kísértetiesen, merthogy közönséges, hétköznapi ruhában volt. Mármint a saját kora ruháiban, tehát azért mégis furcsán festett Anci számára. S a következő este amikor Duril megjelent, s javában tett-vett az ágy és az asztal között, hirtelen azt érezte hogy valaki átöleli hátulról, s ezt kérdi suttogva: - Na ki vagyok, találd ki! - és Anci játékosan be is fogta Duril szemét, hogy az meg ne leshesse őt.

48

Természetesen abban a pillanatban semmi nem volt a kezei közt, csak a levegőt markolhatta és ölelhette. - Ej, milyen ijedős kísértet! - gondolta. De alig gondolta ezt, máris megjelent újra Duril, tőle néhány méterre, s ezt mondta: - Sajnos ha úgy vesszük el vagyok átkozva, kisasszony! Csak bal szemmel nézhetlek, mert ha ezt becsukom vagy kinyitom a másikat, visszakerülök az én koromba! - Úgy érted a világodba?! - kérdezte megilletődötten Anci. - Hát eredetileg ezt a szót akartam mondani, de eltévesztettem, s kimondtam az igazat! Tudd meg ugyanis, hogy én nem kísértet vagyok, hanem egy közönséges ember, aki nem a túlvilágról jött hozzád, hanem sok száz évvel későbbről! Ezt úgy mondhatjuk, hogy időutas vagyok! S ezután sokáig beszélgettek, s Anci ha nem is elsőre, de megértette mi az az időutazás, csak azt nem értette hogy ez miként lehetséges. De ezt Duril sem tudta neki megmagyarázni, mert ő maga sem értette! Hanem amikor már majdnem reggel lett, akkor merészelte átölelni Ancit, sőt, még meg is csókolta! És Anci visszacsókolta őt, erre Duril ledöntötte őt az ágyra... De ekkor Anci eltolta magától. - Nem tehetem! - Miért nem?! - csodálkozott Duril. - Hát, izé... én a magam módján tisztességes nőnek tartom magamat, még ha meg is tanultam olvasni... - De hát te magad írtad, hogy a tökéletes társadalomban... - Ott igen. De most nagyon is tökéletlen társadalomban élünk, és itt mások a tisztesség kritériumai. Vagy te talán nem tartasz engem tisztességes nőnek?! - De, hogyne, biztosíthatlak róla! Te a szememben minden szempontból tökéletesen tisztességes nő vagy! - bizonykodott Duril. - Csak, tudod, én vagyok egy fölöttébb tisztességtelen férfi! - azzal újra megpróbálkozott, de megint sikertelenül. - Ne, kérlek! Képzeld csak el, hogy magyaráznám meg a szüleimnek, hogy gyermeket várok, amikor itt élek bezártan, és nincs is kitől megfogannom! Sosem hinnék el, hogy egy kísértet ejtett teherbe! - Na jó, hát ha csak ettől félsz az sebaj, mindjárt hozok neked olyan tablettákat, amikkel elkerülhető a gyermekáldás! - Akkor sem leszek a tied Duril, mert apám még képes és megvizsgálja hogy szűz vagyok-e, s ha akkor nem leszek az, vagy ha a vőlegényem jön erre rá a házasság után, akkor nekem végem és megölnek! Ugye annyira azért nem vagy tisztességtelen, hogy a halálomat okozd?! - Nem... persze hogy nem... - morogta Duril rosszkedvűen. Mert igazság szerint kifejezetten azért kedveskedett eddig Ancinak, hogy elcsábítsa a neki nagyon megtetsző nőt. Biztos volt benne hogy hamar célt ér, mert hát olyan ajándékokkal szolgálhat neki mint senki más Anci korában, sőt a leány eléggé szorult helyzetben is van! És milyen remek ötlet, hogy a múltban van a szeretője, még csak nem is tiltakozhat ha elhagyja, csak akkor találkozik vele amikor akarja, nem veszekedhet vele, nem követi őt a nő, nem lesheti ki egyéb nőügyeit, ha teherbe esik nincs gyermektartási kötelezettség... Csupa előny! És most tessék! Nem akar vele lefeküdni a nő! Megbukik az egész koncepció már a legelején! 49

Ám most Anci így szólt: - Van azért mód rá, hogy a tied legyek! - Igen?! - csillant fel Duril szeme. - Ehhez semmi más nem kell, csak hogy épp te legyél a férjem! - Tessék?! - Kérlek légy megértő, tudom én hogy nem szokás hogy a nő kérje meg a férfi kezét, de azt hiszem épp eléggé különleges helyzetben vagyok! Nem hinném azt sem, hogy apámtól visszautasítást kapnál, mert úgy látom az ajándékaidból, hogy igencsak gazdag lehetsz! - Egyáltalán nem is olyan nagyon! - De nekünk igen! És kedves vagy, szép is, jó is, és ilyen különleges férje mint nekem, senki más lánynak nem lenne! Én megígérem hogy nagyon hű feleséged leszek, engedelmes is, serény is, miért is ne, amikor melletted annyit tanulhatok amennyit csak akarok, mert biztos te vagy e világ legokosabb embere... - De ha a feleségem leszel, akkor örökre elveszted a szüleidet! - Hogyhogy?! - Mert ide csak velem együtt tudsz eljutni, te ugyanis nem vagy képes időutazni! Sőt, az sem biztos hogy én képes leszek erre örökké, tehát jobb lenne ha valóban mielőbb az enyém lennél, mert mi van ha egy reggel arra ébredek, hogy többé nem tudok átjönni ide?! - De hát én nem is akarom itt hagyni ezt a kort! - De az én korom sokkal kellemesebb! - Csakhogy én félek tőle! - Felesleges, nálunk már alig van erőszak, háború... - Attól félek hogy nem állom majd meg ott a helyemet! - Dehogynem, okos nő vagy te... - Akkor is! Költözz te ide! - Ne tréfálj, nem járhatok örökké a jobb szememet lehunyva! És nincs is kedvem hozzá! Az én koromban annyival de annyival kellemesebb mint itt nálatok, hogy azt te szegénykém el sem tudod képzelni! De Anci csak a fejét rázta hogy ő fél! S így Duril szomorúan tért vissza a maga idejébe, és Anci már attól tartott hogy megsértődött és vége a kényeztetésének, de továbbra is kapott mindenfélét, sőt még beszélgettek is néhanapján. De Anci a csókolódzáson kívül mást nem engedett neki. Aztán egy nap ismerős hang szólt hozzá a lyuk túloldaláról: édesanyja hangja! - Leányom, élsz még?! Nem fagytál meg?! - Semmi bajom anyám, ne aggódj! - De igenis aggódom, ennek véget kell vetni! - Minek? - Hát hogy be vagy falazva!

50

- Ez nem rajtam múlik, különben meg nem is olyan rossz ám itt nekem, tehát... - Anci, kislányom, kérlek, ne makacskodj! - Ugyan mivel makacskodnék?! - Kérlek mondd meg apádnak amit akar, hogy kijöhess! - Nem értem anyám hogy mi a csudának tartotok engem olyan hülyének, aki ezt ki nem találhatta volna magától! Tudniillik valóban én magam találtam ki! - De a papunk szerint a csiszík épp így élnek! - Na és?! Mert szerintem ez csak azt bizonyítja hogy nagyon is okos lány vagyok, aki magát az igazságot találja ki! És gondolj bele abba is anyám, hogy valamikor réges-régen biztos a csiszík sem éltek így ahogy most, mert minden ami van el kell kezdődjön egyszer, úgy lehetett hát hogy egyszercsak valamelyik okos csiszí rájött, hogy „jé gyerekek, eszembe jutott hogy ha másképp élnénk, így és így, az nekünk sokkal megfelelőbb volna”, ezt mondta nekik, és azok azt mondták hogy „bánja fene, próbáljuk meg”, és azóta élnek így! Tehát mindent kitalál egyszer valamikor valaki, s ha akkor régen egyikük kitalálhatta ezt, akkor én is rájöhettem erre most, újra! - Jó, hát engem nem is érdekel már ez az egész, még akár hiszek is neked, de az a baj hogy apád nem hisz neked! - Az az ő baja. - A tied is mert bezárt! - Nem érdekel. - Könyörgök kislányom ne makacskodj! Miért is ne mondhatnád azt apádnak, hogy az a régi, megölt írnokod beszélt neked sokat ilyesmiről, mert például így akart rábeszélni hogy feküdj le vele, s bár azt te nem tetted meg, de ez az életmód úgy megtetszett neked hogy leírtad! Akkor apád meg lenne elégedve! - De ha egyszer ez nem igaz! - De senkinek nem ártanál a hazugságoddal, sőt, használnál vele, mert szerintem apádat már rég nem is érdekli hogy te találtad ki vagy nem te, akkor régen amikor befalaztatott csak nagyon dühös volt mert minden baj egyszerre zúdult a nyakába, tudod, az hogy Ugu herceg nem akart veled hálni, meg a lopások, meg hogy megszökött a két paraszt a keresztről, és akkor jött ez a te írásod, ez volt az utolsó csepp a pohárban! De most már megnyugodott apád, már boldogan megbocsátana neked, de nem teheti amíg meg nem mondod amit akar hallani, mert akkor oda lenne a tekintélye! - Akkor szeresse a tekintélyét és nem engem! Anyám, én büszke vagyok rá hogy ezt kitaláltam, s ha azt hazudnám hogy mégsem én találtam ki, akkor nemcsak hazugsággal mocskolnám be magamat, de még elesnék a zseninek jogosan kijáró elismeréstől is! - Miféle elismeréstől, azt úgysem kapsz, mert még ha apád elhinné is hogy mindez a te ötleted, akkor is csak meglenne a véleménye az erkölcstelen gondolkodásodról! - Akkor is zseni lennék, legfeljebb erkölcstelen zseni. - De értsd már meg hogy senki nem tart emiatt zseninek téged, legjobb esetben is csak egy kiváltképpen makacs, illetlen lánynak! - Hát pedig tudd meg hogy igenis van valaki, aki nagy elismeréssel adózik bölcsességemnek! - Ugyan ki?!

51

- Hát a kísértet! Tudod, az, aki lopkodja apám dolgait! - A kísértet lopkodja?! - Az hát! De nagyon rendes, mert azóta is hogy idebent vagyok, rendszeresen beszélget velem, és nagyra becsül! Tehát nem érdekel hogy apám mit mond, nézd anyám a szemedbe mondom hogy hiába apám nekem, de egyszerűen egy műveletlen tahónak tartom, aki indokolatlanul kegyetlenkedik mind a parasztjaival, mind a családtagjaival! - Ne ítéld meg őt, hogy te se ítéltessél! Ne feledd, hogy mégis a tulajdon apád, s mert ő nemzett téged, emiatt az ő tulajdonságait te magad is bírod! - Nem éppen, mert legfeljebb tulajdonságai felét! A másik felét jellememnek ugyanis tőled kellett örököljem! S hátha apámból épp a jobbik hányad az enyém! - Biztos hogy nem, mert lásd, ugyanolyan makacs vagy mint ő! - Ez igaz lehet, de akkor meg ne csodálkozzék azon hogy makacs vagyok, mert ez csak azt bizonyítja neki, hogy valóban az ő lánya vagyok! - Anci, most én nem azért vagyok itt hogy rólam és apádról vitázzunk, most nem a szüleid viselkedése kell hogy a témánk legyen, hanem a tiedé! - Én nem is a szülőkről beszélek, tudniillik nekem csak egy szülőm van. - Mit beszélsz, hiszen élek én is és apád is! - Hogyne, csakhogy amióta ide be vagyok zárva, azóta sokat okosodtam, s kezdem úgy vélni, hogy a férfiak kiváltképpen példátlan gőgjére vall, hogy az apák is szülőnek nevezik magukat, holott tökéletesen képtelenek a szülésre, mert szülni csak az anyák tudnak, akik mindig nők, márpedig egy férfi sosem lehet nő! Egy férfi, ha apja valakinek, akkor jogosan tarthat igényt a „nemző” névre, de nem arra, hogy „szülő”! A szememben a férfiak igénye hogy szülőnek tartsák őket, nevetséges, és bizonyítja azt is, hogy irigylik a nőktől azt az egyetlen de mindennél fontosabb képességet, hogy testükből életet fakasszanak, s emiatt ezen elnevezéssel olyan látszatot kívánnak adni nyomorúságos férfilétüknek, mintha ők maguk is képesek lennének szülni - holott arra nem, s csak a nemzésre képesek! - Már megint filozofálsz! Jöjjön meg az eszed, kérlek! - Már megjött, sőt, egyre nagyobbodik! Anyám, kár minden szóért, itt csak apám gondolhatja meg magát, én ugyan soha! S így anyja sírva távozott, s amikor Ózu herceg megkérdezte mitől olyan kedvetlen, akkor bevallotta hogy beszélt a lányával, de Anci nem hallgat a jó szóra, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy lassan inkább megőrül a gyermekük! - Hogyhogy?! - Úgy, hogy olyasmiket képzel, hogy ő a kísértettel beszélget! Kérlek, engedd ki, mert... - Soha, hacsak vissza nem tér az engedelmesség ösvényére! - kötötte meg magát a várúr. - De értsd meg hogy már képzelődik, meg olyasmiket beszél hogy állítólag a kísértet lopkodja a dolgaidat, holott ki hallott még ilyet... - Hm! Ezt viszont nem is tartom lehetetlennek! Mert olyasmit sem hallott még a világ, hogy nagy trónszékek csak úgy eltűnnek egyik pillanatról a másikra! Majd utánanézünk a dolgoknak! - De édesem, mit is tehetnél a kísértet ellen!

52

- Lehet hogy semmit, de megpróbálni nem lehetetlen! Lehet hogy igaza van Ancinak, s a kísértet tolvajkodik! Ha azonban igaza van, akkor nem is őrült, ha nem őrült akkor pedig nem engedem ki, mert én is vagyok olyan makacs mint ő! Hogy is engedhetnék egy nőnek, pláne a lányomnak! Tehát többé ne is rinyálj a fülembe emiatt, asszony! Bizonyos értelemben ezekben a pillanatokban tért haza Duril a kastélyába. Azért csak „bizonyos értelemben”, mert hát amikor ő hazaért, akkor már ezernél is jóval több éve meghalt Ózu herceg, s még az emlékét is elfeledték. Mégis, más értelemben igenis azidőtájt tért haza Duril hogy a herceg beszélt Anciról a feleségével, tudniillik ha épp akkor amikor Duril hazatért, behunyta volna a jobb szemét, akkor pontosan azon időpillanatba tért volna vissza! De hát nem hunyta be a szemét, a balt sem nyitotta ki, ellenben vígan fütyürészett, mert kivételesen jó volt a kedve! Az idei tél nagyon enyhe volt, s korán is tavaszodott. Máris felengedett a fagy, s ő megfogadott egy csomó munkást, hogy már másnap jöjjenek, s rakják rendbe a kastély többi részét is. Tehette, mert volt bőven pénze, hála a múltnak, s Ózu herceg kincstárának! Továbbá, vásárolt egy csomó mindenfélét Anci számára is. Többek közt egy akkumulátoros televíziót is, film-CD lejátszására alkalmas szettel, mert elhatározta hogy ezt is elviszi a leánynak. Természetesen számos filmmel egyetemben. E filmek közé csempészett mintegy „véletlenül” néhány pornót is, mert hátha lesz nagy mázli, s úgy megtetszik a dolog Ancinak, hogy kedve támad élőben is kipróbálni az ott látottakat, ővele, Durillal! Ebben ugyan nem nagyon bízott, a nőket az ilyesmi nem szokta annyira érdekelni mint a férfiakat, de hátha... végül is megpróbálni miből sem áll! Úgy gondolta bekap valami kaját csak úgy nagy sietve, s máris viszi a lánynak az ajándékokat. Aztán minden másképpen alakult. Alig lépett be az előszobába, máris az oldalához nyomódott valami. - Kezeket fel! - hallotta a hangot. Majd kattant a villanykapcsoló... - Hé, ez meg mit jelentsen?! - kiáltotta elképedve Duril. - Pofa be barátocskám, s ne dumálj, mert itt csak én kérdezhetek! - azzal az ismeretlen valaki megkerülte Durilt, hogy immár szemből nézzen vele farkasszemet. Hogy ki lehetett az, azt Duril azonban még így sem látta, mert álarc volt rajta. - Azt mondd csak meg, hogy honnét szerzed azt a rengeteg középkori aranypénzt! Az kell nekem, nem az életed, tehát ha engedelmes leszel, nem kell meghalnod! - De hiszen az összeset ami csak volt, mind... Az ismeretlen előrelépett, s mert jobb keze a pisztolyt fogta, így a ballal kevert le egy nagy pofont Durilnak. - Kuss! Elegem van a hazudozásból! Mutasd meg a lelőhelyet! Indulj előre, de gyorsan ám! S Duril, akinek valahogy ismerősnek tetszett e hang, erre így válaszolt: - Azt hiszem tudom ki vagy te! Hiszen te vagy az a műkincskereskedő, akinek eladtam az aranyakat! - Azzal te ne törődj hogy ki vagyok, hanem tedd amit mondtam, vagy nem hagylak életben! - Miért, valóban életben hagynál?! Pláne most hogy tudom, ki vagy?! Olyan hülyének nézel hogy ezt el is hiszem?! Idefigyelj pajtikám, tedd el azt a francos revolvert, és felejtsük el ezt az egészet! Én nem teszek feljelentést ellened, s továbbra is neked adom el az aranyakat, de te...

53

- Kuss az anyád keservit! - kiáltotta a férfi, s előrelépve jól Duril lába közé rúgott. Nosza, Duril azonnal összegörnyedt a váratlan kíntól, a padlóra zuhant, üvöltve markolászta férfiasságát, pillanatnyilag cseppet sem gondolt arra, hogy holmi szeretkezéshez használja - másra azonban igenis gondolt. Mert amint kissé alábbhagyott a fájdalom, ez jutott az eszébe: - Jó! Ha ezt akarja, hát legyen! Elvezetem a lelőhelyre, de el én! - és jobb keze kinyúlt, s megragadta a műkincskereskedő bokáját. S ezután... Ezután az illető azt vette észre, hogy mintha valami villant volna, mintha kissé megingott volna, egy másodpercre elvesztette az egyensúlyát - s máris nem ott volt ahol az előbb! Sokkal díszesebb lett hirtelen a vár előcsarnoka, mint ahol az imént volt, de egyben sokkal primitívebb. Sokkal középkoribb... Lenézett Durilra, mert természetesen azt hitte az rángatta meg a bokáját - de Duril már nem volt ott! S hiába fordult körbe, sehol nem látta Durilt. Persze hogy nem látta: amint átrántotta a középkorba támadóját, Duril rögvest elengedte annak bokáját, majd behunyta bal szemét, s így visszakerült a maga korába! Ózu herceg várában pedig ott maradt a rabló, a visszatérés legcsekélyebb reménye nélkül! A férfi néhány másodpercig értetlenül nézelődött, fogalma sem volt róla hogy tulajdonképpen mi történt vele - ám ebben a pillanatban meglátták őt az őrök! - Odanézzetek fiúk, már megint a kísértet! - Hé, fogjuk el gyorsan ha lehet, a herceg azt mondta hogy száz aranyat ad élve vagy holtan érte! - Hülye, egy kísértet sosem lehet élő, kísértet csak a holtakból lesz! - Dugulj már el te hülye, most azzal törődj hogy elfogod! - És ha eltűnik?! - Legalább megpróbáltuk... - azzal a katonák a rabló felé közeledtek óvatosan. Mindegyikük félt, de nem akartak gyávának tűnni egymás szemében, no meg a jutalmat is szerették volna. - Vissza! Vissza hé! - kiáltotta a rabló rémülten, s a pisztolyt a két katonára fogta. De azoknak fogalmuk sem volt róla hogy mi az a tárgy, s tovább közelítettek, két oldalra húzódtak mert be akarták keríteni a „kísértet”-et, s már a kardjukat is előhúzták. A rabló nehéz helyzetben volt! Mit tegyen?! Hagyja elfogni magát?! Vagy lője le ezeket?! De hát az már gyilkosság, azt súlyosan bünteti a törvény! Mert ő természetesen azt hitte hogy még mindig a saját korában van, csak azt nem értette, hogy ezek miként termettek itt egyetlen pillanat alatt. Sokáig azonban nem töprenghetett, mert hirtelen irtózatos ütés érte a fejét, egy hátulról mögé lopakodó harmadik katonától. Ezután parázs vita keletkezett, hogy melyiküket mennyi illeti meg a száz aranyból, mert aki a rablót fejbe vágta, az magának követelte az oroszlánrészt, a másik kettő ellenben azt mondta, hogy ők terelték el a kísértet figyelmét! Végül úgy döntöttek hogy mindegyiküknek jut 33 arany, a maradék egyet pedig közösen elisszák. Ezután meg akarták kötözni a kísértetet, de rájöttek hogy felesleges! Ugyanis aki fejbevágta, maga is nagyon félt a kísértettől, nem akarta megkockáztatni hogy kicsit üt és a kísértet erre bosszúból elvarázsolja, így teljes erejéből odacsapott a buzogányával, s ennek következménye bizony az lett, hogy azonmód szörnyethalt a „kísértet”! A holttestet mindenesetre Ózu úr elé szállították, aki becsületesen ki is fizette őket, s levetkőztette a tetemet pucérra, mert érdekelte a sok furcsa ruha, s egyéb holmik. Talált 54

például egy kést nála valami csodálatos acélból, ezt rögtön el is tette magának. Néhány holmival azonban nem tudott mit kezdeni, például az autóriasztós kulcstartóval, s a pénztárcában is csak csupa hitelkártyát talált meg papírpénzt, amiről azt sem tudta hogy micsoda. Leginkább a pisztoly érdekelte mert jó nagy volt, de erről sem tudta hogy mi az. Mindenesetre nagyon úgy tűnt hogy valóban ez a fura ember volt a kísértet, bár a legfurább benne az, hogy kísértet létére meg tudott halni! De annál jobb! - s így fölöttébb elégedetten ment Anci szobája elé. - Hé te pokolfajzat, most már megmondhatod az igazat, mert vége a jólétednek! - köszöntötte leányát. - Miről beszélsz apám? - Hát arról hogy nem beszélgetsz ám többet azzal a lókötő kísértettel, ugyanis nincs többé! - Hogyhogy?! - kérdezte rosszat sejtve Anci. - Hát csak úgy, hogy nincs, mert megdöglött! Agyonütötték a katonáim, hehehe! - Micsoda?! - Úgy bizony! - Az nem lehet, egy kísértet nem tud meghalni, azt nem lehet megölni mert már úgyis halott! mondta Anci, de igencsak megijedt, mert hisz ő tudta hogy Duril valójában nem kísértet, s így nagyon is meghalhat! - Hát ez bizony meghalt! S ha el akarsz búcsúzni a tetemétől, akkor mondd meg amit tudni akarok, hogy ki beszélte tele hülyeségekkel a fejedet, akkor kiengedlek, s még megnézheted a tetemét, mielőtt a kutyáknak dobom! - Nem hiszem egy szavadat sem! Dugd be a fejét a lyukon hogy lássam, akkor elhiszem! Másképp nem! - Nem vagyok bolond hogy cipelgessem ide neked a fejét, meg a szolgákat sem akarom fárasztani vele, de ha bizonyíték kell neked, akkor tessék, itt van ez is meg ez is meg ez is - és belökte Ancinak a pisztolyt, a kulcstartót és a pénztárcát. - Na, ehhez mit szólsz?! Mert ez mind olyan kísérteties holmi, amit mi nem ismerünk! Anci ezeket látva sírva fakadt. Minden reménye oda volt. - Hé, ne itasd az egereket, add vissza inkább ami az enyém! - Nem, ez mind az enyém, emlékeim! Ó bárcsak legalább az övé lehettem volna, bárcsak engedtem volna a kérésének, bárcsak legalább gyermeket szülnék tőle, hogy életének folytatója legyen! - Miről beszélsz te eszement fehérnép, gyermeket egy kísértettől, iszonyú! Na, ha kiengedlek azonnal megvizsgálom hogy szűz vagy-e még! De most igenis add ki amit beadtam, vagy nem kapsz többé enni és éhendöglesz hogy te is kísértet légy! Anci sóhajtott egyet, s kiadott mindent. - És mire valók ezek? - kérdezte azért, mert kíváncsisága nem szűnt meg működni. - Mit tudom én! - válaszolta apja. - Annyit tudok hogy ha ezt megnyomom - és megnyomott egy gombot a kulcstartón - akkor csipog, de ezt a másikat hiába nyomkodom, semmi nem történik! - azzal elkezdte nyomkodni a pisztolyt. S hirtelen történt valami. Nagy dörrenés hallatszott, s Ózu herceg a földre zuhant, mert a golyó egyenesen keresztülfúrta a koponyáját. 55

De hogy mi történt, azt Anci nem tudta, mert nem látta odabentről, ő csak annyit tudott hogy hiába kérdezgeti apját, az nem válaszolt neki. Azt hitte hogy édesapja megsértődött, s elment. Erre vállat vont, s lefeküdt az ágyra. Sírt egy sort, így gyászolta Durilt. A herceg tetemét jó egy órával később találták meg, amikor már mindenfelé keresték. Sürgős szükség lett volna ugyanis rá, mert váratlanul megjelent a vár alatt Ugu herceg és apja, Dzsigu herceg valami százezer főnyi hadsereggel, ami egy kisebb országnak is becsületére vált volna! De hát a herceg már nem dönthette el, hogy mitévők legyenek, mert már nagyon halott volt! S a katonák, akik halálügyekben nagy szakértők voltak, megállapították hogy amiatt halt meg, mert valami keresztülfúrta a homlokát! S amilyen babonásak voltak még azt is megsejtették, hogy minden bizonnyal a kísértettől elszedett varázstárgyak okozták a halálát, mert azokat megátkozta a kísértet! S így óvatosan mindet egy batyuba lökdösték egy bottal, a pisztolyt is, s a batyuba követ is kötöttek, majd az egészet beledobták a várárok vizébe, hogy többé senkit ne sújthasson a kísértet átka! S csak ezután értesítették férje haláláról Naranillát. Naranilla először el sem akarta hinni hogy mi történt, de azután megszemlélte ura tetemét. El is sápadt, mindenki azt hitte hogy elájul - ám összeszedte magát, s ezt parancsolta: - Azonnal engedjétek ki a lányomat! A katonák nekikezdtek a fal bontásának, de megkérdezték: - És mi legyen Dzsigu herceggel és seregével? - Mi lenne, hát mi, hát ha megtámad, védekezzetek! - Úrnőm, nagyon sokan vannak! Vissza tudunk verni két, talán három ostromot is, de a végén biztos hogy beveszi a várat! Ezt a hercegné is tudta. Sóhajtott egyet: - Majd követet küldök hozzá hogy megtudjam, megegyezhetünk-e valamiképp! Remélem csak a már halott férjemre haragszik! De előbb tanácsot kérek a lányomtól, ő sokkal okosabb! - s arra gondolt, Ózu meg sem halhatott volna rosszabbkor. Nem neki, a nőnek való a nagypolitika, meg hogy fontos döntéseket hozzon! Anci tehát ki lett engedve, és meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy nemcsak a kedves „kísértetet”, Durilt vesztette el, de apját is! De bizony illik vagy nem illik, ám úgy volt az hogy lényegesen jobban bánkódott Duril mint édesapja után, sőt, apja után éppenséggel semennyire! Megdöbbent a halálhírén, de könnyet nem ontott utána. Ebben nyilván szerepet játszott az a tény, hogy Duril halálában épp apját tartotta a felelősnek, sőt, bűnösnek! No meg, dönteni kellett hogy mitévők legyenek a várat körülfogó ellenséges sereggel! - Jobb ötletem nincs - mondta anyjának - mint hogy üzenjük meg nekik hogy apám meghalt, tehát felesleges a hadjáratuk! Nincs ugyanis kin bosszút állni! S ha kételkednek a szavunkban, akkor hajlandóak vagyunk kiküldeni a tetemét hogy megszemléljék, természetesen csak akkor ha megesküdnek karotány hitükre, hogy a tetemet illő tisztességgel vissza is küldik! Így tettek hát, de Dzsigu herceg azt üzente vissza, hogy nem tartanak igényt Ózu herceg tetemének megszemlélésére, ugyanis semmi jelentősége annak hogy meghalt-e, mert az őket ért sértésben ugyanúgy bűnös Naranilla hercegné, sőt, maga Anci is! Az ostromtól csakis a feltétel nélküli megadás esetén állnak el, ami esetben megesküdnek rá hogy megkímélik az életüket, s mindössze rabszolgának lesznek eladva a dafnarokhoz! Ez egyértelművé tette a két nő előtt, hogy nincs más lehetőségük, mint kitartani mindhalálig! S így kiadták a parancsot hogy készüljenek az ostromlók visszaverésére a katonák. Akik különben maguktól is nekikészülődtek ennek, már amennyire tudtak, épp csak hogy harci 56

moráljuk láthatóan sok kívánni valót hagyott maga után! Mert azt ők is látták hogy az ostromlók túlerőben vannak. S nem is kicsit! Azt szokták mondani a hadvezetéshez értők, hogy egy várostromhoz hogy sikeres legyen, legalább háromszor annyi ostromló katona kell, mint ami a várvédők száma. Hát itt megvolt ez az arány, sőt, voltak Uguék ötször annyian is! Naranilla emberei tehát tudták maguk is hogy nem sokáig tarthatnak ki, s az sem derítette őket jókedvre, hogy már nem él Ózu herceg, az ő erőszakos, de hadvezetéshez értő s tekintéllyel rendelkező uruk, hanem ehelyett Anci és Naranilla személyében két nő parancsol nekik. Akik közül természetesen egyikük sem ért a harchoz, tehát ők a katonák lényegében magukra vannak utalva! S kedélytelenségüket Naranilla is látta, s ez a legsúlyosabb aggodalmakba kergette. Eljött aztán az este. Nehéz gondolatokkal szívében készülődött nyugovóra a két nő! És Anci hívta anyját, hogy jöjjön a szobájába, s aludjanak ott. - Miért ott? - Egyrészt mert sokkal melegebb mint a tied, másrészt meg mert magasan van, s így láthatjuk ha az ellenség mégis éjszakai ostromra készülődne, az ugyanis nem megy tüzek gyújtása nélkül! - Ebben lehet valami igazad, de azt már ne mondd nekem leányom, hogy melegebb is volna! Hisz épp ellenkezőleg, nincs hidegebb helyiség egy várban mint egy toronyszoba télen, s bár most nincs tél, de nincs még meleg idő sem! - Az mindegy, kaptam ugyanis egy csodálatos melegítőeszközt szegény Duriltól! - Ki az a Duril? - A... a kísértet-szerelmem neve... - és Anci elsírta magát. Végül persze valóban elmentek a toronyszobába, s ott Naranilla nem minden aggodalom nélkül szemlélte a boszorkányos gázmelegítőt, de végül megbarátkozott a szerkezettel. Jó érzés volt ám elébe ülni! Csak az zavarta, hogy mi lesz holnap! Inkább valami túlvilági fegyvert hozott volna nekik a kísértet! Aztán ahogy ott ült-üldögélt, egyszercsak boldog sikolyt hallott a háta mögül, s amikor sietve megfordult, azt látta hogy leánya úgy csüng egy ismeretlen, furcsa ruhás férfin, mint gyümölcs a fán, és csókolja ahol csak éri! Bár Naranilla ezt módfelett szemérmetlennek tartotta, de bölcsen nem szólalt meg, mert hisz nem él már a férje aki megvédje őt, s ez a férfi jócskán erősebb nála! Ha meg kísértet, akkor pláne nem jó ötlet összeveszni vele, arról már nem is beszélve, hogy láthatóan leánya is szerelmes belé! Sőt, hiszen ez a fickó már nagyon halott kéne legyen, de úgy látszik valóban kísértet, mert feltámadt! Végre aztán abbahagyták a csókolódzást, s ekkor Anci ezt kérdezte: - Hát te élsz?! - Miért is ne élnék?! - Mert apám azt mondta hogy meghaltál, még mutogatott is mindenféle tárgyakat tőled! - Ja, az biztos a... a... mondjuk úgy hogy egy másik kísértet volt! Aki rosszat akart nekem, erre elhoztam ebbe a korba, hogy az én koromban ne zavarkodjék nekem!

57

Itt aztán hosszas magyarázgatásokra került sor, főleg mert a kedves mama is jelen volt, s végül nem is igen értette meg, hogy mi az az időutazás, de annyit felfogott belőle, hogy Duril egy másik világból jött, ami azonban nem a túlvilág. S ez kissé jobb kedvre derítette. Még jobb lett a kedve azonban, amikor Duril így szólt: - És úgy döntöttem, hogy alkalmazkodván a nemes ritt hagyományokhoz, ezennel elkövetem a nőszöktetés, más néven leányrablás cselekményét! Tehát mert úgy látom hogy Anci szeret engem, s mert én is szeretem őt, ezért most mindjárt megfogom, jól megragadom, azután kinyitom a jobb szememet, s így szó szerint egy szempillantás alatt elviszem őt az én világomba! Mert tudd meg kedves mama, hogy már rég megtettem volna ezt, de lányod mindig azt mondta hogy fél attól, hogy miként állja meg nálam a helyét, de én biztos vagyok benne, hogy bár természetesen lesznek nehézségei, de ezek nagyságát ő a maga képzeletében mérhetetlenül eltúlozza, s minddel kiválóan megbirkózik majd! Mert okos lány ám ő! Továbbá, az én világomban nagyon jó, s a jót könnyű megszokni! S különben is, az élet lényege és szépsége épp a nehézségek leküzdése, mert ha semmi feladatunk nem lenne, akkor az élet igencsak unalmas volna ám! Ez tehát feltett szándékom, és hiába is akarod megakadályozni mert nem vagy képes rá, s annál is időszerűbbnek látom Anci elrablását, mert apja már úgysem él, egy gonddal kevesebb tehát, egy személlyel kevesebb után bánkódik majd, vagyis megkérlek benneteket hogy mielőbb búcsúzzatok el egymástól! De ha nem teszitek, akkor is viszlek Anci, nem hagyom hogy ezúttal a saját fejed után dönts, mert nem vállalok bűnrészességet abban, hogy megfoszd önmagadat a jóléttől! Naranilla arca e hosszas szövegelés alatt egyre szélesebb mosolyra húzódott. - Tehát szereted a lányomat, kísértet úr? - Nem vagyok kísértet. De igen, szeretem! - Annak ellenére, hogy tud olvasni? - Sőt, épp azért, mert én az okos nőket szeretem! - Jól van, hát akkor én áldásomat adom rátok gyermekeim, de csak egy feltétellel! - Mégpedig? - kérdezte gyanakodva Duril. - Azzal, hogy várjatok csak félórácskát az elmenetellel! Ugyanis mindjárt itt vagyok magam is, hogy elbúcsúzzam lányomtól, de most megbocsássatok mert igen kínoz a szükség! - azzal felpattant és nagy sebesen kirohant. De hamar visszatért, nem is tellett fél-, inkább csak negyed órába. S bár Duril gyanakodott, de Naranilla egyedül jött, ám kissé furcsán: óriási batyut cipelt ugyanis magával, roskadozott minden lépésre, remegett a térde az erőfeszítéstől, és izzadt mint egy igásló. - Huh de nehéz... - lihegte amikor beért hozzájuk, s ledobta a batyut a földre. Abban valami erre zörögni kezdett, s fémesen pendült. - Mi ez anyám?! - kérdezte álmélkodva Anci is. - Mi, mi, hát a családi kincsek! Nem mertem szolgára bízni, hogy felhozza ide! Tudd meg, hogy lementem, megmondtam az intézőnek hogy reggel adják meg magukat, így nem lesz vérontás, és nem hinném hogy őket bántaná a herceg, mert ő rám és rád haragszik Anci, s ezután elmentem a kincstárba, mindent összecsomagoltam, s itt van! Mert minek maradjon annak a szentfazéknak hadizsákmányként! - Csak nem ám nekem akarod adni nászajándékként? - álmélkodott Anci.

58

- Majdnem, de nem egészen! Ez akkor lesz a tietek, ha engem is elvisztek magatokkal! Mert hát dehogyis ellenzem hogy elmenj furcsa kérőddel lányom, mert ez még mindig jobb mint ami sors kinéz nekünk az ellenségtől, de meg örülök is neki hogy épp Duril a kérőd, mert nagy az ő hatalma, és gazdagnak is nézem! Épp csak én sem akarok meghalni holnap, de rabszolga sem akarok lenni! S erre bizony Duril sem tehetett mást, mint hogy megbarátkozzék a gondolattal: nemcsak feleséget, de anyóst is hoz magának a múltból! S így Naranilla újra a vállára vette a kincsesbatyut, Duril megfogta egyik kezével Anci kezét, másikkal Naranilláét, majd kinyitotta a szemét... S máris újra saját korában termett. Méghozzá a legjobbkor. Mert alig érkezett meg, megdöbbentő dologra lett figyelmes: újra lát a bal szemével! S bár az efféle hír általában jó hír, de valahogy nem bírt örülni most neki. Mert úgy sejtette, ez különleges képességeinek végét jelenti. S ez így is volt. Hiába nézett, hunyorgott, fintorgott ezentúl akárhogy, félszemmel vagy két szemmel: maradt mindörökre a saját századában! *** Jól éltek, szépen éltek, volt pénzük is elég, hála „anyóspajtás” ötletének, aki a teljes kincstárat elcipelte nekik. Ezt Duril nagyra értékelte. S ezért még azt is elnézte, hogy Naranilla igazán semmi de semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy egy szalmaszálat is keresztbe tegyen nekik! Egyedül csak annyit tett hogy megtanulta a konyhagépek kezelését, és szívesen főzicskélt néhanapján, de ezt sem rendszeresen, s csak szórakozásból, mert lenyűgözte őt a modern technika számtalan vívmánya, főleg az infrasütő, a turmixgép és a félkész ételek tömkelege. De hát megérdemelte, megszolgálta a jussát, mert ami aranyat és ékkövet áthozott, abból Duril véleménye szerint tellett volna egy vadonatúj másik várkastélyra is! Duril tehát nem szólt anyósának egy árva rossz szót sem, de a bajokat így sem kerülhette el. S baj lett egyszerre kettő is, mindkét vele élő nőtől egy-egy! S nem is sokára, már egyetlen hónappal azután, hogy Anci és Naranilla átkerültek az ő korába. Úgy esett ugyanis a dolog, hogy ő természetesen egyre sürgette Ancit, hogy ugyan feküdjön már le vele! Anci erre megkérdezte, hogy mikor veszi őt feleségül! S erre Duril vakarni kezdte az orrát, hogy hát ez azért nem olyan egyszerű, mert Anci hivatalosan nem is létezik ebben a korban! Nincsenek neki papírjai! S kezdte magyarázgatni Ancinak, hogy mi az a személyi igazolvány, az útlevél, hitelkártya, vízum, személyi szám, adószám, s más egyebek. - Nem mondhatom hogy a múltból jöttél - mondta Duril - mert úgysem hinnének nekem, neked sem, s őrültnek néznének! - Na jó - mondta erre Anci - de hát miért ne lehetne azt mondani, hogy én egy akármelyik másik országból jöttem ide?! - Mert akkor útlevél kéne! S ha az nincs, akkor legfeljebb menekültnek néznek, bár furcsa, mert Rittföld nem olyan gazdag ország hogy szívesen jönnének ide menekültek, de mégis annak néznének, de még ezt is csak jobbik esetben, mert hát te szegénykém semmi más idegen nyelvet nem ismersz a ritten kívül, márpedig rittül csak Rittföldön beszélnek, tehát nem mondhatod hogy egy másik országból jöttél, mert semelyiknek a nyelvét nem beszéled! De ha elhiszik is hogy menekült vagy, akkor sem hagynák hogy a nejem légy, elvinnének

59

valami menekülttáborba, sőt, az Idegenrendészet valamelyik zárkájába, ahonnét lehet hogy csak egy vagy két év múlva engednének ki! S mindez rád is vonatkozik Naranilla! - Hát pedig ez nekem sem tetszik, mert akkor én sem tudok férjhez menni?! - Hát azt akarod?! - ámult tulajdon leánya is. - Miért ne, hát gondold már meg Anci, még nem vagyok harminchét esztendős sem! S igen jól nézek ki! Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, inkább illek én Durilhoz feleségnek mint te, mert én idősebb vagyok ugyan nála, de csak három évvel, te ellenben fiatalabb vagy mint ő, jó tizenhat évvel! S ez bizony nem csekély korkülönbség! És én még be is vallom, hogy igazán nem is bánnám ha a felesége lehetnék, na de hát ugye két felesége egy embernek nem szokott lenni, s nem is óhajtom elszeretni őt épp a tulajdon lányom elől! Habár lehet hogy jobban járna velem, mert én sokkal engedelmesebb vagyok mint te, az önfejű ifjúság... na de jó-jó, hát ugye ez nem illik, de csak ne épp te lennél a kiszemeltje, nem nyugodnék míg meg nem szerzem magamnak! Na de ha már ő nem, hát akkor be kell érnem mással, mert akárhogy is nézegetem magamat a tükörben, de túl szép vagyok még hozzá, hogy magányos legyek hátralevő életemre! És még gyerekeket is akarok szülni, ahhoz meg megintcsak illik hogy legyen férjem, mert nem élünk abban a mesés, kitalált társadalomban, amiről te írtál, leányom! Tehát igenis ki kell találni valamit hogy neked férjed lehessen Duril, s nekem is lehessen valaki férjet találni! Tényleg nincs valami olyan ország, amely országból jövőktől nem kérnek papírokat? - Nem - felelte erre Duril - olyan ország van csak, ahol a befogadást kérőktől nem kérnek papírokat, de az nem Rittföld, itt bizony kérnek papírokat! - És az ahol a befogadást kérőktől nem akarnak papírokat, az melyik? - kérdezte Anci. - Hát az Csiszíföld. Na de mi nem ott lakunk, s nem is mehetünk oda, mert nem hagyhatjuk itt ezt a csodaszép kastélyt! - Na de várj csak, akkor itt is élnek csiszík?! - kérdezte izgatottan Anci. - Úgy érted hogy e korban? - Persze! - Igen, élnek, sőt, ők a leggazdagabbak! Na de hát csak nem akarsz odaköltözni! - Miért is ne, ők az én népem, én találtam ki őket! - Éltek azok nélküled is! - De akkor sem tudtam róluk, amidőn kitaláltam az életformájukat! - Na álljon meg a menet, ha csiszí leszel, akkor nem lehetsz a feleségem! - Ellenben ígérem, hogy előtte lefekszem veled! Akkor ugyanis már mindegy lesz! - Az igaz, de hát nem egyetlenegyszer akarlak! - Nézd drágám, én szeretlek! Sokat tettél értem és az életemet is megmentetted! De ha él egy nép itt valamerre ami úgy él ahogy azt én megálmodtam egy tökéletes népről, akkor nekem köztük a helyem, már amiatt is, mert bolond lennék beérni a tökéletlenséggel, amikor választhatom helyette a legmagasabbfokú tökéletességet is! És te is azt mondtad, hogy ők élnek a legjobban! - De akkor elveszítelek! - Választanod kell hogy vagy én, s akkor jössz velem közéjük, vagy maradsz itt, a birtokkal! Legfeljebb lesz a feleséged helyettem anyám! Hisz azt mondta hogy nem bánná!

60

- Álljon meg a menet, Naranilla sem lehet a feleségem, mert neki sincsenek papírjai! Különben is, ha csiszíként az enyém lennél, miért ne élhetnél velem együtt anélkül is hogy csiszí leszel, hiszen van pénzünk, jól élünk?! - Ez nem ugyanaz. Mint csiszí, nem vagyok annak kitéve hogy megvessenek mert házasság nélkül hálok valakivel, hiszen náluk nincs házasság! De ha most csak úgy együttélek veled, akkor nem minősülök csiszínek, nem is élek csiszík közt, tehát a rittek megvetnének, cédának tartanának! Ezt pedig nem akarom! S erre megszólalt a kedves mama: - Gyerekek, gyerekek, hallgassatok rám! Én azt hiszem megtaláltam a megoldást! - Mit? - Hát először is az aranyunkból minél több földet kell venni itt a vár körül, azután meg... *** S így esett, hogy egy szép napon hárman keresték fel egyszerre a dzsangíri csiszí nagykövetséget: Duril, Anci és Naranilla. S azt mondták hogy nagyon fontos ügyben akarnak magával a nagykövetnővel beszélni! S amikor elébük jött Rudzsinga nagykövetnő, Duril így szólt hozzá: - Mi hárman csiszík szeretnénk lenni. - Értem, örülök neki, s ez természetesen jogotokban is áll, de ez ha nektek életetek fontos döntése is, ám Csiszíföld számára rutinjellegű feladat, mire kellek ehhez én, a nagykövetnő is?! - Azért, mert nem a hagyományos módon lennénk csiszík! Tudd meg ugyanis, hogy én bizonyos értelemben nem akárki vagyok. Saját várkastélyom van a tengerparttól nem messze, itt - mutatta meg egy térképen - enyém a környező földekből bő tizenöt négyzetkilométer, egészen a tengerpartig, s tudd meg nagykövetnő, hogy én rengeteget dolgoztam eddig azért, hogy mindez az enyém lehessen, s nem akarom elveszteni eddigi munkám gyümölcsét! S bár azt szoktátok mondogatni hogy csak az legyen csiszívé aki eddigi barbár kapcsolatait mind megszakítottnak tekinti, de úgy vélem ez csak az emberi kapcsolatokra vonatkozik, de nem ám a területiekre! Miért is kéne hogy vonatkozzék ez az elv földdarabokra is, amikor egész Csiszíföld hasznot láthat belőle, ha úgy lehet minden, mint azt én szeretném - ez pedig azt jelenti, hogy én akkor leszek csiszí, ha csiszí lesz a teljes birtokom is! Vagyis én a birtokommal együtt csatlakoznék Csiszíföld roppant birodalmához, úgy, mint egy aprócska, kis ország! Gondolom, nem árt nektek, ha lesz arrafelé is valami területe a csiszíknek! Továbbá, némi szerény feltételeim vannak azért. Ez pedig, az hogy ne küldjétek el egyikőnket sem semmi iskolába évekre tanulni, kivéve ha valamelyikünk majd később akarja ezt. Hagyjátok hogy ott éljünk továbbra is a kastélyban, amit ne bontsatok le, s élethossziglani ellátásunkért cserébe vállaljuk hogy az legyen a munkánk, hogy a kastélyt rendben tartjuk, no meg csiszíül is megtanulunk, s majd ha kell tolmácskodunk az arra vetődő de rittül nem tudó csiszíknek! Gondolom különben hogy úgyis afféle nagykövetséget nyittok majd arrafelé is, mert a környéken olyan még nincs. De arra is jó lehet a kastélyom, hogy adott esetben valami filmnek díszletül szolgáljon. - Hm... hát ez furcsa hír! Még senki nem akarta bevinni Csiszíföldbe önmagával együtt a birtokát is! - Biztos mert még senki nem akart csiszí lenni, akinek akkora a birtoka mint nekem! - Ez nem tetszik majd Rittföld kormányának! - Bánja fene, mit sem tehet, elég erősek vagytok! És nem szólhat egy árva szót sem, mert e földet jogosan birtoklom, teljesen szabályosan vásároltam meg a megfelelő hatóságoktól! 61

- Hát tudjátok mit?! Ellenőrzöm a papírjaidat Duril hogy valóban hivatalosan is a tied-e az a sok föld, már meg ne sértődj, de érted ugye a csiszík feddhetetlenségéhez nem férhet kétség, s ha minden rendben lesz, akkor nem bánom, legyen így minden ahogy akarod! S ekkor Anci félénken megmutatta a nagykövetnőnek a sok bajt okozó írását is, a történelem ingájáról, a nagykövetnő elolvasta, s nagyon megtetszett neki! - Kiváló! Kiváló! - lelkendezett. - Eddig mi csiszík csak azt hajtogattuk hogy mi élünk a leglogikusabban, legjobban, de te bebizonyítottad, hogy létünk a történelem szükségszerű következménye, hogy még ha mi csiszík mind elpusztulnánk, akkor is csiszívé lenne idővel a világ, mert ez a társadalom belső fejlődéstörvényeiből egyértelműen következik! Még sokra viszed majd nálunk, gyermekem! Ezt az írásodat azonnal felteszem a világhálóra, s megjelentetem az újságokban! - Gondolod hogy közölni fogják?! - kérdezte megilletődötten Anci, aki még azért nem nagyon ismerte a csiszí viszonyokat. - Hát, általában nem szoktak tiltakozni a megjelentetés ellen a szerkesztők, ha egy alkirálynő mondja, hogy ez vagy az jelenjen meg, márpedig minden nagykövetnő alkirálynői rangban van... - mosolygott erre Rudzsinga. - Csak előbb ellenőrzöm a földetek birtokjogát! De hát Duril papírjai rendben voltak, azaz nem is az ő de a földek papírjai, s így történt, hogy a történelem során először nemcsak néhány barbár, de a „hozzájuk tartozó földek” is csiszíkké lettek! S így Duril, Anci és Naranilla csiszík lettek, de mégis maradtak a birtokukon, nem kértek a két nőtől semmiféle papírt, feleségül sem kellett vennie Durilnak egyiket sem, mégis hálhatott Ancival - sőt, néhány nap múlva még Anci anyjával, Naranillával is, mert a kedves mama - különben igazán nagyon fiatalos és szép mama! - fejébe vette, hogy márpedig ha a csiszí erkölcsök szerint nem illetlen, akkor ő igenis Duriltól szül mielőbb egy gyermeket, aki eképp egyszerre lesz Anci féltestvére és mostohafia vagy mostohalánya! S ez ellen Ancinak nem volt ellenvetése, mert mindez az őáltala kitalált erkölcsi elvek szerint is teljesen helyénvaló volt, mert hát ő nem szólhat bele, hogy a saját anyja kitől szül, hiszen az apát nem tartják számon, akkor meg az az apa lehet akár Duril is! Örvendett inkább hogy megérkezett a tökéletes társadalomba! Duril meg aztán végképp nem tiltakozott, sőt, nagyon örült, hogy egyszerre az övé egy csodaszép nő, s a majdnem ugyanolyan csinos anyja is! Egyetlen kérdése volt csak Naranilla felé, de az sem a nemiségre vonatkozott: - De tulajdonképpen honnét jött az ötleted, hogy a birtokainkkal együtt csatlakozzunk a csiszíkhez? - Egyszerű! Onnan, hogy én a múlt gyermeke vagyok! Ti e korban már igencsak elfeledtétek, mi az hogy pártütés, nagybirtokosok, kiskirályok szövetsége, satöbbi... De én abban a világban nőttem fel, amikor ez még mindennapos volt! Akkoriban cseppet sem volt szokatlan hogy egy gazdag úr, akinek nagyok a birtokai, kiválik egy szövetségből, s egy másikhoz csatlakozik, akár úgy is, hogy a királyának fordít hátat, s a szomszéd király hívévé válik! Különösen határszéli birtokosoknál gyakori ez, akik mindig oda csatlakoztak, ahonnét a nagyobb koncot remélték! Na és hát emiatt gondoltam, hogy ugyan mi miért ne tehetnénk meg akkor, hogy kiválunk Rittföldből, és csatlakozunk Csiszíföldhöz, ha ott állítólag annyival jobb?! Aztán hogy valóban jobb-e, neked kellett eldöntened Duril, mert te ismered ezeket a csiszíket, én csak az ötletet adtam! De meggyőződhettek róla, hogy valóban megéri csiszínek lenni. Mert jöttek a csiszík, s felszerelték mindenféle csodával a kastélyt, modernizálták az elektromos hálózatot, mindent, s valóban egyre jobban éltek. S így egy nap Anci így szólt anyjához:

62

- Jó ötlet volt ez nagyon a részedről, anyám! Neked köszönhetjük hogy most így élünk, sőt, kétszeresen is, mert már azt a sok aranyat is te hoztad át a múltból, amiért e sok földet megvehettük! - Hát igen! - bólintott Duril is, aki hallotta e szavakat. - De azért a legnagyobb kincset mégis én zsákmányoltam akkor is, mert azt igenis én hoztam át, s az a kincs te vagy! - azzal átölelte Ancit, és megcsókolta. Vége Elkezdve: 2002.10.07., 08 óra 56 perc Befejezve: 2002.12.13., 16 óra 52 perc

63

Utóirat: Honlapom: http://poliverzum.birodalom.net/powi Itt megismerkedhetsz Tisztelt Olvasó a Poliverzum-sorozat más műveivel is. Az imént olvasott mű is e sorozat része. A sorozat további részeinek kiadásához várom szponzorok, mecénások, támogatók, kiadók és menedzserek jelentkezését!

64