A SZEMESZTER ELSŐ NAPJA
8:45 becsengetés Bea persze ott volt, a terebélyes bükkfa árnyékában állt, a túloldalon. Rachel ezek szerint megint csak rossz helyen várakozott. Már indult volna felé, de aztán megtorpant. Ajjaj. Még ebből a távolságból is pontosan vette a jeleket: Bea feszült, éber, az arcán mosoly… ezek szerint éppen valami tőle megszokott, „nagy bejelentésre” készül. Az iskolaudvar kis játszóterén kavargott a tömeg, s akkora volt a zsivaj – mindig ez az év legnyüzsgőbb, legzajosabb reggele –, hogy egy átlagos személynek valószínűleg jóval hangosabban kellett volna beszélnie, sőt talán üvöltenie is, ha meg akarta ragadni a többiek figyelmét. De nem Beának. Ő ugyan soha fel nem emelné a hangját az iskola környékén, különösen nem becsengetés után. Erre egyébként sem volt szüksége. Egyszerűen csak megválasztotta a megfelelő pillanatot, hosszú haját kétoldalt kisimította arcából, mint amikor széthúzzák a függönyt a színházban, köhintett egyet, majd belevágott: – Üdvözlök mindenkit, isten hozott benneteket újra itt. Remélem, csodálatos nyaratok volt. – S ezzel máris elérte,
11
hogy az őrjöngő, „újra együtt, az iskolában” jellegű zajok békés, egyhangú duruzsolássá halkuljanak. Az udvaron mindenfelé kisebb csoportok alakultak ki, amelyekben eddig arról szövegeltek, hogy ki és mit csinált a hosszú szünet alatt, de most egyszerre csönd lett, s mindenki Bea felé fordult. A magányosan ácsorgók, akik a körmüket rágták az első tanítási napon az új osztály miatt, egy csapásra megfeledkeztek a szorongásról, s szintén rá emelték a tekintetüket. – Na akkor, most mindenki figyeljen ide. Legyetek szívesek. – Bea a magasba emelt egy hatalmas kulcscsomót, kissé megcsörgette, majd még szélesebb mosolyra húzta a száját. – Arra kért fel… – kis hatásszünet – az új igazgató… – a két utolsó szó úgy futott végig a köré gyűlő tömegen, mint ahogy a szél borzolja a vizet –, hogy válasszam ki a csapatomat. – Itt lábujjhegyre emelkedett, pedig erre aztán semmi szükség sem volt. Mindannyiuk közül Beatrice Stuart volt messze a legmagasabb. Rachel nekidőlt az iskola új szárnyának előre gyártott elemekből épített falának, amely magába szívta a nap melegét, s csak figyelt és somolygott. Na, kezdődik, gondolta. Új év, új tervek. Vajon ezúttal mire akarja bepalizni Bea? Nézte, ahogy a buzgómócsingok a fa felé csörtetnek, és körülveszik Beát. A közösségi lelkesedés ilyen arányú megnyilvánulása nem hagyott számára más választást, mint azt, hogy maradjon, ahol van, és tartsa a távolságot. Ezt simán kihagyhatja. Bea később úgyis elmesél mindent. Szépen kivárja. Egyetlen perc, és együtt sétálnak el innen. Mindig ez volt. A játszótér aszfaltjára ráfért volna a javítás, a szokatlanul meleg reggelen máris felpuhult. Rachelnek minden lépésnél valósággal fel kellett róla tépnie a cipőjét, hogy ne ragadjon oda 12
reménytelenül a talpa. Az augusztus sötét volt és nyirkos, de az új tanév kezdetére teljes ragyogásában és pompájában viszszatért a nyár. Fura, gondolta, mintha mostanában az évszakok is szabadságolnák magukat. Az előző néhány karácsony esős volt és meleg. Aztán a húsvéti szünet környékén egyszer csak betoppant a tél, hóval borított mindent, s teljesen elzárta az iskolát. Most viszont, egy polárpulóverben és anorákban töltött hónap után, amelyben az egészségesnél messze több Simpson család epizódot voltak kénytelenek nézni, eljött az ősz, és vele a tikkasztó hőség. Talán nemcsak az iskolák telnek meg élettel a tanév kezdetén: lehet, hogy a természetnek is ez az időbeosztás felel meg a legjobban. Rachel igyekezett fülelni, hátha meghallja, miről traccsolnak Bea kis kupaktanácsán, de onnan, ahol éppen álldogált, mindössze mondatfoszlányokat sikerült elkapnia. Mintha szóba került volna a tüneményes új igazgató. Meg a legutóbbi, kifejezetten brutális megszorítások. És micsoda meglepetés… egy újabb pénzgyűjtő akció! Hát persze. Már megint a pénzgyűjtés. Rachel áthelyezte testsúlyát a másik lábára, aztán hagyta, hogy gondolatai újra elkalandozzanak. Szórakozottan bámulta a sávokat, amelyeket egy traktor hagyott maga után a sportpályával szomszédos mezőn, felpillantott a királykék árnyalatú égre, ahol egy repülőgép tökéletes ívet írt le éppen. Jézusom, de meleg van. Mi a fenét keres itt farmernadrágban? Az időjárás végképp semmit sem tesz azért, hogy kirángassa általános fásultságából. A természet egyéb elemeivel ellentétben Rachelben korántsem buzgott az iskolakezdés öröme. Buzgásról szó sem volt. Ragyogásmentes és pompátlan. Reggel idefelé jövet úgy kellett felvonszolnia magát 13
a dombra – mintha egy személyben lett volna Sziszüphosz és a sziklája. Ugyanakkor az is igaz, hogy olyan nyári szünet volt mögötte, amely után talán nem repesett az örömtől, viszont egyértelműen megkönnyebbült, hogy újra itt lehet. Mindig is szerette ezt az iskolát, kifejezetten édeni látványnak találta még ma is, amikor pedig boldogtalansága zavaros vizű kútjának legmélyéről szemlélte. A domb tetejére épített Szent Ambrus Egyházi Általános Iskola a mezőváros peremén helyezkedett el, remek kilátással a dúsan burjánzó zöldövezetre – legalábbis most még volt kilátás… míg fel nem húznak egyet ide is azokból a mostanra divatossá váló diszkontplazákból, és teljesen tönkre nem teszik. Rachel imádta a kissé templomra hajazó épületet, boltíves bejáratát és meredeken lejtő tetejét – mintha azok a nemes, tizenkilencedik századi értékek öltöttek volna testet benne, amelyeknek a létrejöttét köszönhette. Képes volt órákon át elnézegetni, micsoda változatos és különös árnyakat vet a játszótérre a fölé tornyosuló öreg bükkfa, amely alatt napközben a gyerekek játszottak, s amelynél most éppen a szüleik gyülekeztek. És persze kedvelte ezeket a szülőket is. Na jó, a többségüket. Hiszen a Szent Ambrus éppen erről volt híres. Az egész környéken úgy ismerték, mint afféle „mi itt mind egy nagy, boldog család vagyunk” helyet. A Szent Ambrusban az emberek odafigyeltek egymásra, és erre büszkék is voltak. Illetve, akadtak olyanok, akik igen. És Rachel ösztönösen mindig is megtett minden tőle telhetőt – a jólneveltség határain belül –, hogy ehhez a társasághoz a lehető legkevesebb köze legyen. Kösz szépen, de azt már nem. Most sem húzódott közelebb hozzájuk, a köztük lévő távolságot továbbra is megtartotta, 14
de azért alaposan szemügyre vette őket, ahogy éppen előadják a „nagy, boldog családot” Bea körül, ahogy az izgalomba beleszédülve, kezüket magasra emelve jelentkeznek erre vagy arra a feladatra. Néha tényleg úgy tűnik, mintha végképp nem lenne semmi remény, csóválta a fejét Rachel. Ugyanakkor azonban Beát őszintén csodálta – mégiscsak van abban valami egészen elképesztő, ahogy sorra osztogatja a jelentkezőknek a különféle zsibbasztóan unalmas, örömtelen, ámde legalább hálátlan feladatokat, s ők ezért lekötelezve érzik magukat. Jól látszott rajta most is, ahogy ott állt az őt körülvevő nők gyűrűjében – terveket vázolva, utasításokat sorolva, hegyeket mozgatva –, mennyire elemében van. Őt egyszerűen ilyen fából faragták. Rachel inkább csak megfigyelő volt, de azt érzéssel és hihetetlen rajongással tette. Bea és ő mintha nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoztak volna. Ám ez nem számított, attól még nagyon jó barátok voltak – sőt a legjobb barátok – azóta, hogy a lányaik öt éve egyszerre kezdték az első osztályt. A nyitott ablakokon kiáradtak a tanév első napjának hangjai – a kórusban elkornyikált „jó reggelt kívánok”, a kis székek lábainak zaja, ahogy behúzzák őket az alacsony asztalok mellé, melyek műanyag írótálcái nekicsapódnak az osztályterem falának. Rachel a szeme sarkából hirtelen felfigyelt valakire, akit korábban még sosem látott itt: magas, barna és kimondottan elegáns benyomást kelt, bubifrizurára vágott, előre-hátra lengő, fényes fürtjeitől egészen csinos, lapos talpú körömcipőjéig. Lám, lám, lám, gondolta magában Rachel, miközben odafordult, hogy alaposabban szemügyre vegye. Lám, lám, lám. Ritka, már-már a csodával határos látvány tárult a szeme elé: csak nem egy ígéretesnek tűnő új lány? Messzire visszanyúló és hervasztó 15
tapasztalatai szerint az iskolaudvaron szeptemberben felbukkanó tömeg oly kísértetiesen emlékeztetett arra, amely az évzáró után kicsődült ugyanonnan, hogy gyakorlatilag megkülönböztethetetlen volt tőle – mintha ugyanaz az unalmas, régi film kezdődött volna elölről, miután a sötétben végigvárta, hogy leperegjen a stáblista. Lehetséges, hogy az idei tanév másképp alakul? Ugyanazt a történetet látja, csakhogy ezúttal átírva és új szereposztással? Az új lány a Beát körülvevő tömeg felé tartott, de megállt a körön kívül. Egy darabig téblábolt, úgy tűnt, azon töpreng, hogy beálljon-e közéjük, mérlegeli a mellette és ellene szóló érveket, de aztán inkább elindult a kapun át a parkoló felé. S bár Rachel örült volna, ha egy hajszállal tovább kitart, csak még egy percet, hogy esetleg összeismerkedhessenek, ugyanakkor magában elismeréssel adózott az új lány bölcsességének, amellyel időben lelépett, mielőtt lepattintották volna. Ám eközben kénytelen volt vonakodva beismerni, hogy neki magának is lenne éppenséggel tennivalója, s nyaggató kötelességtudata – akár valami nyafogó kisgyerek – egyre közelebb húzta-ráncigálta ahhoz a helyhez, ahol szíve szerint egyáltalán nem akart lenni. Mit volt mit tenni, be kellett adnia a derekát. Nagyot sóhajtott, és lassú léptekkel megindult a fa felé, hogy ott aztán majd kiosszanak neki is valami alantas, lényegtelen, csip-csup feladatot – idetartozása apró jeleként. – Óóó, ez hihetetlen. Köszönöm, édes – áradozott éppen Bea a csöppet sem édes Clovernek, akinek morcos képe nagyjából olyan hatást keltett minden társasági eseményen, mint a horizonton feltűnő sötét felhő egy pikniken. – Colette, Jasmine és Sharon is benne van. Csupa tapasztalt, vén róka. 16
Ezt meg hogyan csinálja Bea? Honnan tudja, hogy ki kicsoda? Rachel legalább egy örökkévalóság óta minden áldott reggelen összefutott velük, mégis nehezen tudta volna ezt a három nőt megkülönböztetni egymástól. Pontosabban, ez így nem volt teljesen igaz: mert amióta tavaly Colette házassága válságba jutott, majd felbomlott, és ennek következtében a nő felfedezte a benne rejlő tinédzsert, azóta Rachel őt már nagy bizonyossággal képes volt beazonosítani. Bármennyire szerette volna, a pletykát nehéz volt kizárni az életéből, márpedig a szóbeszéd szerint a környéken egy elég jelentős sugarú körön belül nem akadt olyan egyedülálló pasas, aki mostanra ne ismerte volna úgyszintén behatóan Colette-et. Ami azonban Jasmine-t és Sharont illeti – Rachel komoly tétben mert volna fogadni arra, hogy senki sem tudja megállapítani, melyikük melyik. Akár az életüket is elcserélhetnék, s nem lenne sem férj, sem gyerek, akinek feltűnne a dolog. De még ha rá is jönnének, vajon vennék-e a fáradságot, hogy szóba hozzák? Hiszen ez a két nő együtt edzett, együtt vásárolt, egyformán gondolkodott, sőt ugyanúgy fejezte is ki magát. Rachel azt ugyan nem tudta, hogy nyaralni is közösen mentek-e, de abban biztos volt, hogy a napozást túlzásba vitték – kísértetiesen emlékeztettek egy maroknyi eszegetni való, töpörödött mazsolára. Mindig is ez volt a legszembeszökőbb jelenség a tanév első napján – az osztályokba makulátlanul kisuvickolt, frissen vágott hajú gyerekek kocogtak be, az anyák azonban az ápoltságnak nagyjából azon a szintjén álltak, mint Robinson Crusoe. Rachel az itt összegyűltek legalább felét fel sem ismerte. Kapjanak csak pár hetet azonban, s mihelyt alkalmuk lesz eljutni a fodrászhoz és a wellness központba, megfordul a helyzet: a kölykök lesznek 17
rendetlen külsejűek és szurtosak, a felnőttek pedig valósággal újjászületnek. Leszámítva Heathert, természetesen. Heather nem foglalkozott olyan világi hívságokkal, mint amilyen a makulátlan külső, hajvágás vagy testápolás. Az eltelt öt év során mindig ugyanazt a megbízhatóan beazonosítható figurát hozta, ugyanazokban a megbízhatóan hétköznapi holmikban. Most éppen lábujjhegyen ágaskodott – erre szüksége is volt –, s bal karjával igyekezett a könyökénél fogva magasabbra feltolni a jobbat, amellyel vadul hadonászott. Eközben szemüvege vészesen csúszni kezdett lefelé orra lejtőjén. – Na jó, akkor… khm… Heather, ugye? Mit is lehetne… – Bea arca tanácstalanságról árulkodott, de aztán támadt egy ötlete. – Megvan! Te lehetnél a bizottság titkára! Legalábbis megpróbálkozhatunk vele. De azért ne felejtsük el, hogy ezzel még nem ígértem semmi biztosat. Majd meglátjuk, hogyan boldogulsz. Heather kipirult az örömtől. De kár, suhant át Rachel agyán az őszintén együtt érző gondolat, hogy nincs része gyakrabban ilyen kis diadalokban. Amikor ilyen rózsás az arca, rögtön nem tűnik annyira tragikusan jelentéktelennek. – Á! – Bea hangjában mintha egy árnyalatnyi kajánság csendült volna. – Georgina. És Joanna. Georgie éppen azon volt, hogy észrevétlenül elosonjon a társaság mögött. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy ő aztán évszaktól függetlenül mindig ugyanazt az ápoltsági szintet hozta, mint bármely átlagosnak tekinthető hajótörött. Haja a szünidő után talán még a szokásosnál is kócosabb volt, ám Rachel még így is szépnek látta. Bármennyire igyekezett is háttérbe szorítani, Georgie természetes, elegáns, karcsú szépsége itt is, ott 18
is megmutatkozott. Az erős, zömök testalkatú Jo úgy feszített mellette, mintha a testőre lenne. – Most meg mi van? – sóhajtott szívből jövőt Georgie, de azért megállt és Bea felé fordult. – Az új igazgató eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, de valahogy túléljük a Szent Ambrust érintő, egészen vérlázító megszorításokat. Kész botrány, ami itt történik, de annyira szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy olyasvalakit kaptunk, akinek van pénzügyi tapasztalata, méghozzá bőven. És… khm… engem kért fel arra, hogy alakítsam meg a pénzgyűjtéssel foglalkozó bizottságot. Én pedig úgy vélem, igazán szép lenne, ha ti ketten is csatlakoznátok. A változatosság kedvéért. – Hogy én? Neeem. Bocs. Tényleg. Annyira szeretném… de nem lehet. – Georgie felkapta a mellette baktató kisgyereket, s úgy emelte magasra, mintha ő lenne az útlevele a meneküléshez. – Itt van nekem Hamish… – Ő már igazán nem csecsemő, Georgie! És nincs senki, akinek több gyereke járna ebbe az iskolába, mint neked. – Beszéd közben Bea mosolyogva körbehordozta tekintetét a köré gyűlt nőkön. – Á, nekem semmi hasznomat nem vennéd. De tényleg. Nem lennék jó semmire. – Georgie közelebb húzódott Jóhoz. – Egyikünk sem. – Ja – biccentett Jo. – Ilyen pocsékak vagyunk. – Nos, nagyon köszönöm, remek dolog, hogy bekapcsolódtok a munkába. – Bea ezzel fel is véste Georgie nevét egy papírra. – És neked is köszönöm, Jo. – Újabb pipa. – Nagyszerű. – A két nő méltatlankodó arccal, sugdolózva visszavonulót fújt. 19
Rachelnek persze esze ágában nem volt jelentkezni, ahogy a többiek tették. Mégsem totál lúzer… Emellett azonban már éppen készült arra, hogy felhívja magára Bea figyelmét, és egy aprócska, jelzésszerű, ám mégis ironikus gesztussal jelezze, hogy esetleg valami egészen érintőleges és elhanyagolható módon azért készen áll segíteni, amikor előlépett valaki, akit még az életben nem látott, és az összegyűlt tömeg felé fordult. Hohó, hát ez meg kicsoda? Csak nem egy újabb, feltűnően ismeretlen anyuka? Micsoda izgalmak, errefelé ilyesmit még sosem tapasztaltak, kuncogott magában Rachel. Ugyanakkor erősen remélte, hogy a Szent Ambrus azért csak ki fogja bírni… – Rendben, rendben! – hadarta beletörődő hangon az egzotikus idegen, aki olyan magas volt, mint Bea, olyan szőke, mint Bea, és ami azt illeti… hohó!… éppoly jó kiállású nő, mint Bea. – Feladom! Egy fia mentségem sincs! Épp szüneteltetem a karrieremet. Hihetetlen érzés! Nincs hozzá fogható. De az embernek ettől függetlenül tennie kell a kötelességét. Ajjaj! Na szóval… akkor én jövök is, és szépen besegítek nektek. Bea felhúzta a szemöldökét. Ó, jaj, villant át Rachel agyán. Bea ezt nem valami gyakran csinálta – tartott attól, hogy esetleg előnytelenül hat homloka bőrének simaságára –, ám ha mégis megtette… húha, a mindenségit! Ez körülbelül azzal egyenértékű, mint amikor valami egyszerű halandó kivág egy széket az ablakon, vagy autóját belevezeti egy lámpaoszlopba. Jézusom. A szemöldök. Rachel halkan füttyentett egyet. – Elnézést… – Bea hangja éppoly barátságos volt, mint a mosolya, ám a szemöldöke attól még félárbocon maradt. – Attól tartok, mi még nem ismerjük egymást…
20
– Ó, új vagyok itt. Ez az első napom. És teljesen odáig vagyok mindenért! – A nő hatalmas lencséjű napszemüvegéhez kapott, felemelte és hátratolta hosszú fürtjein. – Biztos tudjátok, milyen az, amikor pontosan érzitek: helyesen cselekedtem. Annyira örülünk, hogy a Szent Ambrust választottuk! Egyszerűen tökéletes! Istenkém! Azok a magániskolák! Ahonnan elmenekültünk! Soha többet az életben! Deborah vagyok. – Kis szünetet tartott, amelyben elkápráztatta hallgatóságát hófehér fogsorával. – Deborah Green. De mindenki csak Bubbának hív. Húha és hűha, hümmögött magában Rachel. Szép kis alakot fogtunk ki. Na, akkor ennyi, kész. Szóval mégis kénytelen leszek. Elég röhejesnek ígérkezik. Felemelte a kezét, de Bea ekkor hátravetette a haját, és bejelentette, hogy mára tulajdonképpen végzett is. – Köszönet mindenkinek. – Bea jókora kézitáskája fülét a karjára fűzte, s megrázta a gigantikus kulcscsomót. – Komolyan az a benyomásom, hogy igen érdekes év elé nézünk. – Ezzel már ki is lépett az iskola kapuján, és suhant a kocsija felé. Rachel csak bámult utána. Hetek óta gondolkodni is alig volt képes, minthogy ott volt ugyebár az a bizonyos zavaros vizű kút, annak is a legmélye, stb. Most azonban váratlanul több minden világossá vált a fejében, miközben a távozó Bea szőkével melírozott sötétebb tincseire meredt. Egyik kristálytiszta gondolat a másikat követte. Mindegyik teljesen egyértelmű volt. Az első: Hű! De fura. Egy szót sem váltott velem. Pedig már időtlen idők óta nem beszéltünk. A második: Hoppá! Lehetséges, hogy azóta nem találkoztunk, amióta Chris lelépett?
21
És a harmadik (ez nagyon-nagyon élesen hasított belé): Várjunk csak! A rohadt életbe! Engem be sem válogatott a csapatába!
A SZENT AMBRUS EGYHÁZI ÁLTALÁNOS ISKOLA PÉNZGYŰJTÉSSEL MEGBÍZOTT RENDKÍVÜLI BIZOTTSÁGÁNAK ÜLÉSE Az első ülés jegyzőkönyve Helyszín: az Igazgató háza Jelenlévők: Tom Orchard (Igazgató), Beatrice Stuart, Georgie, Jo, Deborah Green, Sharon, Jasmine, Colette, Clover Bizottsági titkár: Heather Carpenter Az ÜLÉS 20:00 órakor vette kezdetét. MR. ORCHARD köszönetet mondott mindenkinek, amiért feláldozták az estéjüket, és szerette volna… BEA mindezzel egyetértett, valamint tudatta a bizottsággal, hogy HEATHER most először tölti be a TITKÁR tisztségét, egyben HEATHER értésére adta, hogy mindössze annyi lesz a dolga, hogy pontosan lejegyezze, mit mondanak a jelenlevők, és egy kissé, igen, szóval tudja, tehát tegye valamelyest hivatalosabb hangzásúvá az egészet, amennyiben ez lehetséges. Ezenkívül szeretné megjegyezni, hogy igazán elnyerte a tetszését HEATHER új cipője. MR. ORCHARD azzal folytatta, hogy mennyire meghatotta a rengeteg elkötelezett szülő az iskolai 22
közösségben. Ezt követően azt részletezte, hogy a bankszektorban töltött évei után ez az első iskolaigazgatói megbízatása, és hogy a Szent Ambrus pénzügyi helyzete pontosan annyira riasztó, mint amennyire a hírek tartják, de hogy akadnak olyan kezdeményezések, amelyek nézetei szerint az iskolát kihúzhatják a pácból, és egy derűsebb… BEA a bizottság nevében köszönetet mondott az IGAZGATÓnak, kihangsúlyozva, mennyire izgalmasnak tartják a terveit, amelyekről ő persze már látatlanban sejtette, hogy egészen rendkívüliek lesznek, és amelyeket illetően ígéretet tett, hogy idővel megvalósításra is kerülnek. COLETTE tájékoztatta az ülés résztvevőit arról, hogy készített egy kis harapnivalót, semmi extra, csak egy kis sajtos rágcsa, aminek a bizottság egyszerűen csak essen neki. MR. ORCHARD azzal a kéréssel fordult a bizottsághoz, hogy szánjanak egy kis időt arra, hogy meghallgassák… BEA újra kifejezte háláját az IGAZGATÓnak, és azt az indítványt tette, hogy kezdjék a munkát a legelején, ahogy azt szokás. Ennek a bizottságnak először is levezető elnökre van szüksége. MR. ORCHARD a jelenlevők tudomására hozta, hogy előzetes feltételezései szerint ő tölti be a… CLOVER meg kívánta jegyezni, hogy bárcsak hozott volna Cheetost.
23
SHARON engedélyt kért, hogy közölje a megjelentekkel, miszerint kétség sem fér ahhoz, hogy BEA a legalkalmasabb a levezető elnöki… JASMINE ezt azzal támasztotta alá, hogy mindig is BEA volt a levezető elnök. BEA érvként felhozta, hogy ő voltaképpen pontosan azért nem szeretne levezető elnök lenni, mert mindig ő tölti be a pozíciót. És talán itt az ideje, hogy valaki más legyen az, és valaki más tegye meg azt, ami tőle telik. DEBORAH azzal a kéréssel fordult a bizottsághoz, hogy szólítsák BUBBÁnak, ahogy mindenki más is teszi, emellett jelezte, hogy boldogan vállalná a levezető elnöki megbízást, és ezennel meg is ragadná az alkalmat, hogy mélységében is rámutasson, milyen jelentős szakmai tapasztalatokkal rendelkezik a HR világában, ahonnan egyébként pusztán karrierszüneteltetés céljából távozott. BEA bejelentette, hogy természetesen a világ minden kincséért sem vetekedne BUBBÁval. Fontosnak tartotta hozzátenni, hogy mindannyian mennyire el vagyunk ragadtatva attól, hogy ilyen jelentős személyiséget üdvözölhetünk körünkben, és hogy egy nap majd oly szívesen hallana részletekbe menően is BUBBA hihetetlen karrierjéről egy palack nagyon-nagyon finom valami társaságában, s lelkesen kitárgyalná vele a világ dolgainak alakulását. Addig azonban mindössze arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy öt éven át munkálkodott fáradhatatlanul a Szent Amb24
rus közössége érdekében, közelről ismeri a boldog iskolai család minden egyes tagját, s feltétlenül megemlítené eddigi sikeres pénzgyűjtő tevékenységét is. Ez minden. Egyebet nem kíván hozzáfűzni. MR. ORCHARD felszólalásában jelezte, hogy ő maga szintén szeretné, ha figyelembe vennék, mint… COLETTE azt kérte, hogy aki BEÁra szavaz, mondjon igent. És ha van, aki BUBBÁra szavaz, az is jelezze a szándékát igennel. JO ezután közölte a bizottsággal, hogy lám, micsoda meglepetés. BEA kifejezte háláját támogatói felé, hogy ilyen kedvesen bizalmat szavaztak neki, s hangot adott őszinte meglepetésének, hogy őrá esett a választás még egy ilyen fajsúlyos jelölt ellenében is. SHARON jelezte igényét, miszerint a jegyzőkönyvben kerüljön rögzítésre, hogy egyetlen percre ki kell szaladnia, és megtudakolta az IGAZGATÓtól, hogy vajon az emeleten találja-e azt a bizonyos helyet, és ugye, tudja, hogy mire céloz? MR. ORCHARD közölte, hogy tudja, és hogy a második ajtó jobbra. JASMINE informálta SHARONt azon szándékáról, hogy vele tart. BEA belefogott tervei körvonalazásába. Egyes számú pénzgyűjtési stratégiája az ÖNETETŐ beindítása, amely egyfajta ebédlánc, és odaát a Szent Ferencben már bevált. Röviden: valaki az otthonában ebédet ad a többi szülő számára, ezért fejenként 15 fontot 25
számol fel, majd szépen lassan sor kerül mindenkire, aki csak részt vesz ezeken az alkalmakon. A projektből további pénz folyhat be, amennyiben lejegyezzük a felhasznált recepteket, és kiadjuk SZENT AMBRUS SZAKÁCSKÖNYV cím alatt. BEÁnak egészen véletlenül tudomása van arról, hogy ez a Szent Ferencben senkinek sem jutott eszébe, ily módon bevághatunk eléjük. Emellett bejelentette, hogy a nyári tanítási időszakban szervezik meg a SULIKVÍZT, s azt is javasolta, hogy tartsuk meg mielőbb a BOLHAPIACot, még mielőtt túl esősre fordulna az idő. CLOVER elnézést kért, de mindössze azt szerette volna megtudakolni, hogy GEORGIE jól érzi-e magát. JO felvilágosította a megjelenteket arról, hogy GEORGIE mindössze szundít egyet, és megérdeklődte, hogy ezzel bárkinek problémája van-e. COLETTE javaslatot tett egy évente háromszor megrendezésre kerülő TOMBOL-A-KAJATOMBOLA bevezetésére, amelynek keretében mindannyian főznénk valami egytálételt, amit aztán megszámozva kitennénk asztalokra valahol, majd mindenki vásárolna egy tombolajegyet, amellyel nyerhetne egy olyan vacsorát, amit valaki más készített. Amellett, hogy pénzt lehet vele keresni, ez arra is ösztönözné a közösséget, hogy új dolgokat próbáljon ki, egyben garantálná a változatosságot. JO felrázta GEORGIE-t, és utasította a TITKÁRt, hogy a jegyzőkönyvben tüntesse fel, miszerint ők ketten most kimennek elszívni egy cigarettát. 26
SHARON engedélyt kért arra, hogy kérdést intézzen az IGAZGATÓhoz egy aprócska részletet illetően, amely némi spekulációra adott okot az egybegyűltek körében. A következőről van szó: véletlenül felfigyelt arra, hogy a fürdőszobában mindössze egy fogkefe van, s azt érdeklődné meg az IGAZGATÓtól, hogy vajon hamarosan ideköltözik-e Mrs. Orchard is. JASMINE támogatta a kérdésfelvetést, hozzáfűzve, hogy a bizottság milyen izgatottan várja, hogy találkozhasson Mrs. Orcharddal. MR.
ORCHARD
megjegyezte,
hogy
nem
lát
okot
ilyen mértékű izgalomra, minthogy nem létezik MRS. ORCHARD, akivel a bizottság megismerkedhetne, majd hozzátette, hogy ha már éppen nála van a szó, akkor szeretné megemlíteni… BEA felhívta a figyelmet annak fontosságára, hogy tartsuk magunkat az ügyrendhez, s önkéntesek jelentkezését kérte a pénzgyűjtés mielőbbi megkezdéséhez. Ő maga természetesen a SULIKVÍZt szervezi, mint mindig. Megérdeklődte, hogy ki szeretné beindítani az ÖNETETŐt. A MEGJELENTEK hallgattak. HEATHER jelezte, hogy amennyiben senki nem kíván elsőnek jelentkezni, úgy ő boldogan vállalja, csak eddig nem szeretett volna a többiek útjába állni, illetve esetlegesen a tyúkszemükre lépni. BEA válaszában kitért arra, hogy hmmm, nos hát, véleménye szerint GEORGIE-nak kellene elsőként megebédeltetnie a többieket az ÖNETETŐ keretében, és 27
ezt a bizottság majd feltétlenül tudassa vele, mihelyt visszatér körünkbe. Ezután önkénteseket kért a TOMBOL-A-KAJATOMBOLÁhoz. A BIZOTTSÁG újfent elnémult, ám a Jegyzőkönyvből egyértelműen kiderül, hogy HEATHER feltette a kezét. BEA tudatta CLOVERrel, hogy végre eljött az alkalom, amikor megmutathatja, mit tud. Ezek után már csak a BOLHAPIAC megtárgyalása maradt hátra, ami BEA nézetei szerint korántsem bonyolult feladat. A BIZOTTSÁG hallgatagon fogadta a kijelentést, HEATHER ismét jelentkezett. BEA tájékoztatta HEATHERt arról, hogy megszervezheti a BOLHAPIACot, egyben COLETTE-tel is közölte, hogy viszont neki kell felügyelnie a dolgot. COLETTE válaszában kitért arra, hogy naná, persze, hiszen neki mindössze a napi betevőért kell dolgoznia, és hogy milyen szép is lenne, ha az emberek néha… BEA megérdeklődte a BIZOTTSÁGtól, hogy van-e bármi meglátásuk arra nézvést, hogyan is boldogulhatna el COLETTE és az ő önzetlen támogatása nélkül. Továbbá, hogy feltűnt-e bárkinek, milyen csodás kabátka van COLETTE-en. Emellett a BIZOTTSÁGot is dicséretben kívánta részesíteni amiatt, hogy milyen remekül beindította ezt a tanévet. Ehhez MR. ORCHARD is csatlakozott, miközben sajnálkozását fejezte ki, hogy a közösség egyetlen férfitagja sem tudott megjelenni ezen az esti gyűlésen.
28
BEA kijelentette, hogy ez talán azért lehet így, mert egyiküket sem hívta meg, majd feltette a kérdést, hogy van-e egyéb elintéznivaló. JASMINE mindössze annyit szeretett volna megtudakolni, hogy az IGAZGATÓban felmerült-e a lehetőség, hogy esetleg lebontassa a falat ezen szoba és a konyha között. SHARON személyesen vállalt garanciát arra, hogy ezáltal lényegesen tágasabb élettér jönne létre, amely egyben jóval világosabb is lenne. A Jegyzőkönyv rögzíti, hogy GEORGIE és JO ezen a ponton tért vissza az ÜLÉSre. GEORGIE megérdeklődte, hogy lemaradtak-e valami fontosról. HEATHER azt a tájékoztatást adta, hogy igen, minthogy GEORGIE-nál kerül megrendezésre az ÖNETETŐ első ebédje. GEORGIE leszögezte, hogy a bizottság nyilván szórakozik vele. JO emlékeztette GEORGIE-t arra, hogy ő valami nagyon hasonlót jósolgatott neki odakint, és hogy ezek úgy ráugrottak a lehetőségre, mint mopsz a szafaládéra. COLETTE ezután a következő kérdéssel fordult a MEGJELENTEKhez, miszerint hahó, szóval már bocsánat, de pontosan mi lesz a BIZOTTSÁG neve, és inkább pólóra nyomtatják, vagy ezúttal a szilikon csuklópántot választják?
29
SHARON arra vonatkozólag kért megerősítést, hogy a BIZOTTSÁG ezek szerint a SAMU egyfajta meghoszszabbítása lenne vagy sem. BEA azt javasolta a MEGJELENTEKnek, hogy talán nem ártana pontosabban meghatározni a különbséget a bizottság és a SAMU között. A kétségkívül remek munkát végző és igen lelkes Szent Ambrus Munkaközösséggel ugyanis az a helyzet, hogy bármely szülő a tagja lehet, ami oly szép és oly megkapó dolog, hogy az embernek egyszerűen könnyet csal a szemébe. Mivel azonban ebbe a bizottságba csak meghívásos alapon lehet bekerülni, fontosnak tűnik idejekorán meghúzni a határvonalakat, hogy megelőzzék a kavarodást, no meg azt, hogy valakik esetleg megbántódjanak. Mit szólnának, ha a bizottság munkájára a Pénzgyűjtő Akció a Szent Ambrusért címen utalnának, amit röviden csak PASA-nak neveznének? COLETTE ezt támogatta, valamint síkra szállt amellett, hogy inkább legyen szilikon csuklópánt, mert azok a pólók senkinek nem állnak jól, márpedig ha valakinek van mit mutogatni, az hadd tehesse meg nyugodtan. GEORGIE bejelentette, hogy részéről ennyi, ő ebből ennél többet képtelen elviselni, és a továbbiakban inkább távozik. Az ÉRTEKEZLET 20:32-kor ért véget.
30
15:15 kicsengetés Rachel nem időzítette jól az indulást, így alig pár perccel kicsengetés előtt ért csak az iskola kapujához. Georgie és Jo már a szokásos helyén ácsorgott a zöld vaskerítés mellett, füstölgő cigarettájuk szürkéskék felhőcskéjébe burkolózva. Természetesen egyedül voltak – szinte mindig csak ők ketten. Rachel sosem bogozta ki, hogy a többieket a dohányfüsttől való félelem tartotta távol, vagy inkább Jótól rettegtek, akinek minden fölösleges társasági udvariaskodással szemben tanúsított zéró toleranciáját a többség hajlamos volt félreértelmezni. – Helló, szívem – köszönt rá Georgie kedvesen. Jo ilyesmivel nem vesztegette az időt. – Jó napod van? – Ööö… Hm… Hát, tudod… Semmi különös… Asszem… – O-ké! Akkor ezt nemnek veszem. Megszólalt az iskolacsengő. Georgie és Jo nekiállt elnyomni a cigarettáját, a csikkeket azzal a higgadt szertartásossággal kezelve, mint pap az úrvacsorát. Jo váratlanul megszakította tűzoltási tevékenységét, és most először nézett egyenesen Rachelre. – Ja. Chris. Hallottam – jelentette ki nyersen, komor képpel. – Oh! Mmmm… – Rachel gyűlölte az ehhez hasonló beszélgetéseket. Igazán és szívből gyűlölte. Kész gyötrelem volt, amikor először kellett minden egyes ismerősnek bevallani, hogy különváltak. Mindenki jó alaposan ki akarta tárgyalni vele a dolgot. Kielemezni. Minden oldaláról megvizsgálni a problémát. Már számát sem tudta, hány hasonlóan mély és jelentőségteljes beszélgetésen esett át az utóbbi időben, s ezek mindegyike siralmas és megalázó tapasztalatnak bizonyult. – Ja. Hát… – fogott bele Jo. 31
Rachel összeszedte minden erejét, hogy képes legyen elviselni az ezután következő szavakat. – Chris mindig is egy seggfej volt. Rachel várta a folytatást. De ennyi volt az egész. Jo már masírozott is az iskola felé. Szemmel láthatólag sikerült kimerítenie szónoki képességeinek tárházát. Nagyon úgy tűnt, hogy a témát ezennel ejtette. Miközben a nyomában Rachel is belépett az iskola kapuján, az az érzése támadt, hogy majdnem… persze nem teljesen, de már majdnem… mosolyogni lett kedve. Jo szavaival telibe találta az éppen megfelelő mélységet és jelentőségteljességet. Egy hajszálnyival máris jobban érezte magát. – Ma kissé hűvösebb van. Brrrr… – Már Heather is ott kacsázott mellettük. – Tényleg? – Rachelnek fel sem tűnt. Végigdolgozta a napot, csak arra összpontosított, hogy elmerüljön a munkájában, s most először jött ki a levegőre. – És… mi volt este? A bizottság ülésén? – Na, az valami egész iszonyú volt – krákogta Georgie. – Életem legrosszabb éjszakája – fejtette ki Jo. – Én tulajdonképpen nagyon élveztem – mesélte álmodozva Heather. – Mindenki annyira helyes volt, és képzeljétek, én kaptam a bolhapiacot! Rachel nem igazán tudta, hogyan kellene erre reagálnia. – Ööö… gratulálok? – Köszönöm. – Heather arckifejezéséből ítélve akadt még hasonló jó hír a tarsolyában. – És… – folytatta fülig pirulva – Bea meghívott, hogy edzdzek reggelente velük! 32
Minthogy egyszer már bevált, Rachel úgy ítélte meg, érdemes újra megpróbálkozni az iménti válasszal. – Gratulálok. – Úgy tűnt, valóban ez a helyes reakció. Aztán kinyílt az iskola ajtaja, és a kitóduló gyerekek hulláma elárasztotta a játszóteret, s felcsapott az ott várakozó szülők derekáig. Poppy lelkesen rohant oda Rachelhez, és megölelte. Az ő arca is rózsás volt. – Anyu, az igazgató beszélni szeretne veled. De nem csináltam ám semmit, ne izgulj.
Rachel bekanyarodott a folyosón az igazgatói iroda felé, ahonnan éppen kilépett egy másik nő. Miközben elviharzott mellette, ajka hangtalanul a „zabálnivaló” szót formálta meg, tekintetét az égre emelte, s mindkét kezével vadul legyezgette magát, mintha ezzel valamiféle szexuális természetű eksztázist jelezne. Hű, a mindenit, jegyezte meg magában Rachel. Elég egyetlen férfi a tanári karban ahhoz, hogy teljesen átmenjünk a Szent Ambrus ötven árnyalatába. A zsémbes iskolai titkárnő lesújtó pillantást vetett rá, majd fejével kurtán az iroda felé intett. Rachel kopogtatott, aztán belépett. – Á! – nézett fel valami táblázatból az igazgató. – Mrs. Mason? Hm, hát ebben nem vagyok teljesen biztos, kívánkozott ki Rachelből. Minthogy Mr. Mason szélsebesen és mocsok módon lefalcolt, igazán nem tudom, hogy még Mrs. Mason vagyok-e. Különös tekintettel arra a körülményre, hogy úgy tűnik, már ott várakozik a kulisszák mögött egy második Mrs. Mason is.
33
De végül csak ennyit mondott: – Igen. – És hozzátette: – Üdvözlöm. Hááát… Nem igazán értette, miért volt annyira oda a nő a folyosón. Ezzel a Mr. Orcharddal a világon semmi gond nem volt, de tuti, hogy a „zabálnivaló” jelzőt sem aggatta volna rá senki. Az igazgatói asztalnál egy teljesen normális külsejű pasas ült, épp hogy középkorúnak mondható. Olyan öltönyt viselt, mint amilyent a normális pasasok szoktak, a haja színe… hát, pont mint bármelyik pasi haja színe… olyan barnás, kicsit fakózöldes, amolyan semmilyen árnyalatú. – Köszönöm, hogy rászánta az időt, és bejött hozzám. Rachel mindig is komoly rejtélynek találta a pasikat, meg az ő hajukat. Harmincöt éves korukra vagy nem marad nekik egy szál sem, vagy pedig tök olyan, mint az összes többi fickóé. Próbálnánk csak elképzelni magunkat, ahogy mindenkinek ugyanolyan színű a haja: Bea a vajsárga melír nélkül, és Bea kis barátnői ennek halványabb – illetve inkább harsányabb – utánzata nélkül, Georgie a fürtjein időnként (mármint amikor épp van rá ideje) tapasztalható gesztenyebarna bemosás nyomai nélkül, Rachel a rá annyira jellemző vöröses (vörhenyesszőke) árnyalat nélkül. Így a világon semmit sem tudnánk meg egymásról. Na de akkor mégis hogyan boldogulnak el a férfiak azokban az egyenruhaszerűen egyforma szürke öltönyökben, azzal a barnás (fakózöldes) hajukkal… ők hogy csinálják? Mik lehetnek a megkülönböztető jeleik? Honnan tudják egyáltalán azt, hogy ők maguk kicsodák? – Poppyval minden a legnagyobb rendben van – nyugtatta meg Mr. Orchard. – Őt illetőleg aggodalomra semmi oka. Hát, ennyit Rachel magától is tudott. 34
– Ó, ez igazán nagy megkönnyebbülés – vágta rá. – Már kezdtem azon töprengeni, miért… – Igen, persze. Tulajdonképpen eléggé számítottam arra, hogy találkozunk a pénzgyűjtő bizottság ülésén, ami a héten volt… – Ajjaj! Elnézést! Bébiszitter problémák. – Rachel ez utóbbival kifejezetten elégedett volt. Bébiszitter problémák… nagyon fifikás. És mennyivel jobban hangzik annál, hogy „nem válogattak be a csapatba”. – Semmi baj. Gond egy szál se – nevetett fel idegesen a férfi. – Nem készültem bezárással büntetni miatta. A nő jól nevelten mosolygott, miközben átsuhant az agyán: úristen, de béna. – Csak tudja, hallottam, hogy maga képzőművész. – Hát, voltaképpen igen… manapság inkább gyerekkönyvillusztrátor… – Remek! Ez tulajdonképpen még jobb is. A bizottság eléggé… khm… belelendült a munkába, én viszont nem vagyok egészen biztos abban, hogy sikerült megértetnem velük, mire is kellene gyűjteni a pénzt. Az újabb megszorítások következménye sajnos az, hogy mégsem hajthatjuk végre a tervezett bővítést. Attól tartok, ez azt jelenti, hogy… – Jaj, ne! Nem lesz új könyvtár? – döbbent rá Rachel. – Pontosan. – A férfi őszintén elszontyolodottnak tűnt. – De hát ez szörnyű. – Szerintem is. Nagyon örülök, hogy hasonlóan ítéljük meg a dolgot. Ugyanakkor én azt hiszem, még mindig tehetnénk esetleg valamit a könyvtárért. – A férfi kicsit fészkelődött a székében, majd Rachelre szegezte a tekintetét. – Talán nem lenne 35
annyira elegáns megoldás, de nem lenne olyan költséges sem. És mi magunk csinálhatnánk meg. – Hogy elkezdett csillogni a szeme, tűnt fel Rachelnek, s ebben a pillanatban, egyetlen villanásnyi időre az is felötlött benne, hogy a férfi talán mégsem annyira béna, mint képzelte. – Nézze csak… Látja, ott, oldalt vannak azok az épületek. – A játszótéren túlra mutatott, ahol néhány magas ablakú, téglából és kovakőből rakott fészer és egyéb raktárhelyiség állt. – Ahhoz össze tudnánk szedni elég pénzt, hogy ezeket egybeépítsük és könyvtárrá alakítsuk. – Ó, hát persze… – És még igaza is van! Rachel ezt azonnal átlátta. – Az egyszerűen nem működik, hogy a könyveink ezer különböző helyre vannak eldugdosva az iskola épületében. Megérdemlik, hogy meglegyen a saját helyük, ahová a tanulók is behúzódhatnának, ha egy kis nyugalomra vágynak. Ahol olvasó válhatna belőlük, ahol megtanulhatnák a könyvek tiszteletét. – Tökéletesen egyetértek. – Ez biztatónak tűnt. Rachel korábban hallott olyan véleményt, hogy az új igazgató egyszerűen csak az iskola anyagi ügyeivel foglalkozik. Több mint kellemes meglepetés volt azt látni, hogy közben azért a könyveket is fontosnak tartja. – És szeretném, ha ez az új épület valamivel színesebb lenne, mint az iskola. Ne maradjanak csupaszak a falak. A polcok feletti sávban képeket lehetne kiakasztani. A gyerekek munkáit, és talán felnőttekét is. Esetleg olyan művészekét, akik az iskola tágabb értelemben vett közösségéhez tartoznak. Mit szól hozzá? – Tökéletesen igaza van. – Rachel már azt is megkockáztatta volna akár, hogy erre a férfira mint üdítő változatosságra tekintsen… 36
– Magától azt szeretném kérni, Mrs. Mason, hogy tervezzen egy frízt az iskola történetéről, amely körbefutna a teljes párkányzaton. Lenne kedve hozzá? Mi? Hogyan? Várjunk csak! Honnan jutottunk ide? Plusz munka? Amit neki kellene megcsinálnia? Ingyen? Neeeeem, akarta ordítani. Szó sem lehet róla. Sem az ideje, sem pedig a biztos anyagi háttere nincs meg ahhoz, hogy önkéntes munkával vesződjék, és a gyerekek számára olyan kicsicsázott rajzokat gyártson, amelyek a tényleges oktatási folyamathoz a világon semmivel sem járulnak hozzá. Azért vannak itt, hogy megismerkedjenek az olvasással, írással meg a szorzótáblával – no meg egészen őszintén azért, hogy ne legyenek láb alatt –, és a szüleik pontosan ezért fizetnek adót. Rachel anyagilag le volt gatyásodva. Fizikailag teljesen kimerült. Tisztában volt azzal, hogy a belátható jövőben csak úgy lesz képes gondoskodni a saját gyerekei biztonságáról, ha istenverte tetszetős képeket rajzolgat. Akkor meg mi a fenének pazarolná értékes szabadideje egyetlen percét is valami értelmetlen hülyeségre, amire más emberek gyerekei rá sem pillantanak majd, vagy messze nem értékelik kellőképpen. Végül azonban ennyit bökött ki: – Hát persze. – Aztán még hozzátette, amolyan „nekem ez természetesen egyre megy” hanghordozással: – És ez ööö… azt jelenti… – Elhallgatott, a füle mögé tűrte haját, s kinézett az udvarra, ahol a gyerekek egy labdát hajigáltak valami hálóba. – Ez azt jelenti… hogy szeretné, ha beszállnék a bizottságba? A „bizottság” szó hallatán a férfi teste mintha kissé meggörnyedt volna.
37
– Nagy örömmel látjuk, Mrs. Mason. A legnagyobb örömmel. Bár a feladat, amelyre felkértem, voltaképpen különbözik egy puszta bizottsági tagságtól. – Oh? – Magát én inkább egyfajta tanácsadói szerepben látom. Amolyan művészeti konzulensként. A bizottság összegyűjti a szükséges pénzt, hogy maga aztán az igazán fontos dolgokkal foglalkozhasson. – Óóó! Szóval… úgy érti, hogy ez fontosabb, mint a bizottsági munka? – szakadt ki Rachelből. A francba! Ezt nem egyszerűen csak bénán csinálta! Ezt extra-szuper módon elbénázta. – Nos… – A férfi maga elé meredt, összerendezett néhány iratot az asztalán. – Azt nem ígérhetem meg, hogy ezt a bizottság is így látja majd, én azonban feltétlenül. Igen. Mrs. Mason… – Fura kis hang tört fel belőle, s úgy tűnt, mintha nagyon igyekezne uralkodni magán. – Maga kétségtelenül fontosabb, mint a bizottság. Ez most kiröhögi éppen? Mindegy, senki sem tud róla, senkinek sem számít. Kölcsönösen köszönetet mondtak egymásnak, majd Rachel távozott. Ezúttal lepergett róla a morcos titkárnő megvető pillantása. Végigvágtatott a folyosón, igyekezve minél kevesebbet beszívni az iskola délutánra erősen áporodottá váló levegőjéből, majd kirontott a fényre. Georgie-t pillantotta meg elsőként, aki kezét túlságosan nagy pamutpulóvere ujjába behúzva, lötyögős nadrágba bújtatott vékony lábát egymáson keresztbe vetve tartotta szemmel saját gyerekeit és Poppyt, akik a korlátoknál játszottak. Rachel feléjük rohant, túljátszott iróniával, diadalittasan a levegőbe lökte öklét, s már majdnem kiszakadt belőle 38
egy szatirikusnak szánt „Igeeeen!”, amikor feltűnt neki Georgie arckifejezése, és a hangulat körülötte. Bea megint ott volt a fa alatt, de ezúttal népesebb tömeg gyűlt köré: anyák, apák, és jó néhány idősebb gyerek is. Mindannyian némán álltak. – Lauráról van szó. Tudod, a harmadikos ikrek mamája… mellrák – súgta Rachel fülébe Georgie. – Tegnap éjjel halt meg. Bea most hallotta a hírt. Szegény Dave, kivette az összes szabadságát a felesége betegsége alatt, úgyhogy most nyilván azt se tudja, hová kapjon. Bea éppen valami beosztást szervez a következő néhány hónapra: ki viszi a gyerekeket iskolába, ki gondoskodik meleg ételről, ki kíséri el a kicsiket a cserkészgyűlésre. Ilyesmi. Rachel levegőbe bokszoló ökle még mindig félúton volt felfelé, de most lekapta, és gyorsan körülnézett, hogy meglátta-e valaki. Nem. Átölelte magát mindkét karjával. Senki sem figyelt rá. Mindenki beledermedt a közös bánatba, s onnan bámult fel Beára. Georgie átkarolta Rachel vállát, és halkan odasúgta: – Gyere, menjünk. – Egymásra támaszkodva, fejüket egymás felé hajtva odabaktattak a fához, és elfoglalták helyüket a gyászoló gyülekezet peremén.
39
