Tatay Sándor
A Simeon ház A Simeon család I.
2011
A nagy házban nem volt ébren már talán senki más, csak a hétéves gyermek. Kinőtt, megkopott ágyában felkönyökölt, és az ablakra nézett, mely hol kékesfehéren megvilágosodott, hol elsötétült egészen – ahogyan a hold gurult az apróra szabdalt júliusi felhőkön túl. Rég eloltották az utolsó lámpát is a házban. Mert ha egyetlen lámpa is felgyúlt az L-alakú épületben, akár a lányok szobájában, akár a két betegében, akár a vendégszobában, annak fénye kivetődött a borostyános vén kútágasra… És a kútágas, melynek a töve rég kirothadt, a borostyán élő lábain kilépett az éjszaka sötét tömegéből, és mint valami kísértet, rámeredt a sötétben maradt ablakokra… De ekkor már régen messze tűnt az éjszakai tárgyak sűrűjébe. A gyermek emlékezett, hogy a vendégszobában aludt ki utoljára a fény, legeslegelőször pedig éppen ebben a szobában. De mikor égett, már akkor is jó ideje csend volt, akik ébren voltak, könyveket forgattak… Csakhogy az a csend, melyet a petróleumlámpa lángjának földöntúli finom zenéje s az apa halk zsebórájának ébrenléte tett teljessé, egészen más volt, mint az a nagy, tágas csend, ami az ablakon át lépett be akkor, amikor leoltották a lámpát… Az apa oltotta le… Úgy, mint minden este… Kifordított kézzel nyúlt az éjjeliszekrényen álló lámpa felé… E kéznek árnyéka hatalmásra nőtt akkor a mennyezeten, nőtt egyre nagyobbra, s mintha ez az árnyék nyelte volna el a fényt. Néha nem az árnyékra, hanem az élő kézre tekintett a gyermek. Az apa hálóköntösének ujja felcsúszott, a megbarnult kézfej alatt hófehér keze szára kivillant, és rajta a bőr megremegett a márványlap hidegétől… Soha, soha nem fújta el a lámpát az apa, csak lecsavarta, s a lámpa aztán, mint a szívbeteg, mint a haldokló, elkezdett levegő után kapkodni, mind sűrűbben, mind kétségbeesettebben, mígnem utolsót lobbant, s akkor kelt életre az ablak… 7
A gyermek felkönyökölve nézett az ablakra, és a múlt éjszaka rémületére gondolt. Az úgy kezdődött, hogy a kutyaugatás, mely éppen úgy hozzátartozott künn az éjszaka csendjéhez, mint idebenn az óra járása, egyszerre felerősödött, előtört az éjszakából, mint a kútágas, ha fény vetődött rá. Egyre közelebb hallatszott, a szomszédok kutyáinak a hangját külön lehetett választani. Aztán léptek, mezítlábas léptek, melyek különösen zuhogni tudnak az éjszakában, hatalmasabban, mint a csizmák kopogása. Végül zörgés az ajtón… Kicsi, de éles kopogás, csontos ujjaknak vagy gyűrűnek a kopogása. A lámpák sorra mind felgyulladtak. A tágas előszobában, melynek a falát szarvasagancsok díszítették, majdnem mind ott álltak éjjeli fehérben, kezükben lámpával vagy gyertyával, mikor az apa kinyitotta az ajtót. Máskor is megtörtént, hogy éjszaka kopogtak, de ezek a mezítlábas léptek s a csontos kopogás mindenkit felriasztott. A feltárt ajtón mezítláb és egyenetlen nagy, lila habselyem kendőben Amália néni lépett be. A kendő alatt fehér hálóingének csipkéi látszottak. A sok lámpa fényében megállt, olyan sápadtan, mintha nem is az élők közül jött volna. Megállt, az egyik tenyerét kendővel együtt az arcához nyomva, aztán egyszerre mintha megrémült volna a nagy világosságtól, a nagyanya szobájába futott. A nagyanyáéba, aki egyedül nem tudott kijönni, mert kilencedik éve feküdt bénán. A gyermeket akkor felkapták a többi gyermekkel együtt, és az ágyába vitték… Ez történt a múlt éjszaka, és aztán még a felnőttek jövés-menése, suttogó beszélgetése hajnalig… Most azért maradt ébren, azért könyökölt fel az ágyban, hogy rendbe állítsa a zűrzavaros eseményeket, úgy, ahogy látta, és úgy, ahogy a szülők sugdosásából kivette. 8
Amália néni másfél óra járásnyira lakott abban a faluban, mely már egészen a hegyek lábánál feküdt. Azok a hegyek innen kéknek látszottak, pedig a fák ott még haragosabb zöldek voltak. Annak a falunak a jegyzője vette feleségül Amália nénit, az apa legkisebb testvérét. Olyan későn, hogy a hétéves gyermek is emlékezett az esküvőre. Amália akkor már elmúlt harmincéves, de nem látszott idősebbnek Tamás testvéreinél. Csak a régimódi nagy konty a fején, állig begombolt ruhája a hosszú óralánccal, melyet azóta viselt, mióta a nagyanya ágynak dűlt. A ruhái is a nagyanya régi szoknyáiból kerültek ki. Az a nagy, lila kendő is, amiben érkezett. Az esküvőből Tamás csak Amália egyetlen fehér ruhájára emlékezett, s a nagyanya sírására. A jegyzőről már akkor is tudták, hogy részeges, azt is beszélték, hogy durva ember, de a vita végét mindig azzal zárták le, hogy hát hiszen Amália elmúlt már harmincéves. Akkor a gyermek úgy vélte, valami nagy bűn lehet az, hogy az ember elmúlik harmincéves. A tegnap éjszaka történteket pedig ilyenképpen rakta össze a széthullott részletekből, de oly pontos körvonalakban, hogy szinte maga előtt látta, mintha mozi játszódnék a sötét falon. A jegyző fogolyvadászat után alaposan leitta magát az egyik jómódú paraszt pincéjében. Töltött fegyverét a csövénél fogva vonszolta hazafelé. A ravaszt leeresztette a faluvégen, de ki nem vette a töltényeket. Jegyző létére nem énekelhette végig a falut, csak halkan dúdolt, közben meg-megállt, valamit mondogatott a feleségéről, a mostaniról is, meg a régiről is. A kutyák ugatták, és egészen a közelébe merészkedtek, nem tudva ellenállni a két véres fogoly illatának, mely az oldalán himbálózott. Amália néni a kutyaugatásról tudta, hogy jön, és még biztosabban tudta a kertajtó csattanásáról, arról már azt 9
is tudta, hogy mennyire részeg. Felgyújtotta a lámpát, aztán hanyatt visszadőlt a fehér párnára. Az arca éppen olyan fehér volt, mint a párna, de nagy sötét haja kiemelte abból. Szigorú szeme mereven nézett a szemben függő töviskoszorús Jézusképre. A szeme igen szép volt, különösen, ha így megbántottan, fájdalmas szigorúsággal nézett. A tétovázó kulcs végre beletalált a zárba, a jegyző úgy lépett le a tenyérnyi küszöbről, mintha métereset ugrott volna… Az ajtót elfelejtette bezárni, még a kulcsot is kívül hagyta. A sötét előszobán végigtapogatott, és puskával a kezében, a foglyokkal az oldalán belépett a szobába, ahol az ajtó megint sarkig tárult, és nagyot zörrent a szekrény oldalán. „Jó estét, Angyalkám, Amálkám, szívecském! Itt vannak az első fecskék!… Az első foglyok ebben az esztendőben… Megkezdődött, angyalkám… lesz most már jó kis levesünk… Húst úgysem kapunk ebben a nyavalyás háborús világban… Nézd csak…” Odatartotta a foglyokat Amália arcához, akiről tudhatta, hogy undorodik az ilyesmitől… Aztán boros, cigarettás bajuszával hozzáhajolt, hogy megcsókolja, de az szótlanul eltaszította magától. „No, mi az már megint?… Már egy kicsikét vadászni sem szabad az embernek… Hm? Szólj már! Nem szólsz? Ezt nem bírom, a kutyafáját, amikor nem szólsz. Tudod, milyen rettenetes az, ha az asszony nem szól? Te is azt kezded, amit a másik! Szólj már; érted? Amália! Szólj, mert széttöröm ezt az ágyat! Hát mindezzel öltök, hogy nem szóltok? Konokok, buták, szörnyetegek! Amálkám! Azt hiszed, részeg vagyok? Tévedsz!” Felemelte a puskáját. „Mondd, mit találjak el. Lemerném lőni a fiam fejéről az almát, ha volna fiam, mint Tell Vilmos. Na, szólj, mert belelövök valamibe, hogy lásd, nem vagyok részeg. Nem szólsz, Amália! Nem szólsz? Hát nézz ide, te 10
bestia! Lelövöm a Krisztus-képet a szegről olyan ügyesen, hogy még az üvegje sem törik össze. De nem… nem… Azt az ostoba pofát lövöm agyon ott a tükörben… azt a vén bolondot… Minek éljen az ilyen szamár!” Felkattantotta a ravaszt, célzott, és fogolysöréttel belelőtt az asszony ágya fölött függő tükörbe. A dörrenés, mely a szobában óriási volt, magát a régi vadászt is megdöbbentette. Az üveg ezerfelé fröccsent… Amália pedig akkor sem szólt semmit, hanem kiugrott az ágyból, és úgy, ahogy volt, kifutott a házból. A selyemkendőt sem vitte volna, ha véletlen bele nem akad a keze az előszobai fogas mellett. A két falut hosszú erdő választotta el egymástól. Holdvilág volt, de a holdvilág még félelmesebbé teszi az erdőt. A gyermek jött már végig éjjel ezen az úton. No de az apjával. Mindjárt, amint kiért Amália néni a faluból, ott emelkedtek az erdőszéli út mellett a homokbánya ormótlan falai. A holddal együtt úsztak a felhők között szembe azzal, aki a falu felől sietett. Aztán az erdő szélének a suhogása, arrább a lezuhanó patak. Bent az erdőben pedig a nagy csend, melyben még a bogarak szárnyának a zizzenése is hallatszott, a lombok sötétjéből elővilágító korhadt tuskók. Aztán néha egy futó vad nyomán hatalmasan megreccsentek a száraz gallyak… És az erdő innenső végén a temető. Amália néni úgy futott végig az egész úton, hogy jobb kezével a kendőjét az arcára nyomta, és arrafelé dűlt, mintha a szél döntötte volna meg könnyű testét. A nagyanya szobájában még ott volt a régi ágya, belefektették, meleg kávét főztek neki, de nem itta meg, csak didergett. Meleg födőt is tettek a lábához, pedig langyos volt az éjszaka. Annyi ereje volt még, hogy elbeszélje a történteket, aztán csen11
desen elaludt. Kicsit ugyan különösnek találták ezt az alvást, mely inkább hasonlított az ájuláshoz… Sütött a nap, és Tamás, a gyermek is bent volt a két beteg szobájában, mikor felébredt. Mintha az éjjel még jobban lesoványodott volna, az orra hegyesen bökött felfelé… Csak az egyik szemét nyitotta ki, látszott, hogy a másikkal is birkózik, de azok a pillák nehezek voltak, mint a kő. Mikor ezt látták a felnőttek, a gyermeknek megint ki kellett mennie a szobából. Nem sokkal később vágtató kocsi zörgött végig a falun az orvosért… Egy óra múlva meg is érkezett a kis kecskeszakállas emberke, akinek olyan rövid lába volt, hogy lelépni nem tudott, csak leugrani a kocsiról, de azt olyan fürgén tette, mintha lóhátról pattannék. A zsebéből egy csomó üres borítékot vett elő, és átadta Tamásnak, mert a gyermek szerette felfújni az ilyen használt borítékokat, és akkorát durrantott vele, mintha egy revolver csattant volna el. Az orvos talán fél órát töltött a betegek szobájában, aztán következett a kézmosás. Az anya a teremnek is megfelelő előszobába egy lavór gőzölgő vizet hozott, de nem a mosdóra tette, hanem tapintatból egy alacsony székre… Az anyának rendkívül finom érzéke volt az ilyesmihez. Tudta, hogy a doktorok akkor szeretik véleményüket kimondani, amikor a kézmosó víz fölé hajolnak. És mégiscsak másképp hangzik a diagnózis, ha az orvos ráhajolhat arra a lavórra, és kényelmesen dörzsöli a kezét, mintha a magas márványmosdó előtt lábujjhegyen ágaskodik, s kínnal füröszti apró ujjait. Ugyanilyen tapintatból a harmóniumhoz való magas széket szokta odaállítani az asztalhoz az orvos számára, ha az ura dolgozószobájában tarokkoztak, mondván: ne haragudjék, kedves doktor, nincs itt benn másik szék. 12
Az orvos táskájából kis üvegcsét vett elő, és néhány csepp lizoformot csöppentett a lavórba. A gőzölgő víz aztán ennek átható illatát szétdobta egyszerre a szobában. Erről a néhány csepp fertőtlenítőről az utcán járókelők megtudhatták, hogy az orvos melyik házban tartózkodik. Ezt az illatot aztán vitte is maga után, mint lenge uszályt. – Hát, kedves Simeon úr – kezdte –, sajnos, szegény húga idegbénulást kapott a rendkívüli izgalomtól… Ebből a betegségből nemigen szoktak felgyógyulni. Elélhet vele hosszú, hosszú évekig. Vajh ki tudja, Isten kezében vagyunk. Úgy, úgy, Isten kezében. Az anya felvette a lavórt, és kiment. Az anya nem szokta emberek előtt elsírni magát, hanem ha úgy lett volna, akkor kiment, de ehhez is valami ürügyet keresett, mint most a lavórt – míg az orvos a kezét törölgette. A két férfi még megivott egy-egy pohárka pálinkát kinn a teraszon, aztán az orvossal elrobogott a kocsi. Az ülésről szokása szerint még megemelte a kalapját, s így köszönt: „Ajánlom magamat!” Jó barátok voltak, de nem tegezték egymást Simeon és az orvos, mert az orvos zsidó volt. Így gondolta végig a gyermek az elmúlt éjszaka és nappal eseményeit, és ezzel meg is nyugodott. Már félálomban volt, mikor még néhány pillanatra feltámadt benne annak a nagy dübörgésnek az emléke, amellyel alkonytájt a cséplőgépet végighúzatták az udvaron. Nyolc ökör húzta először az éktelen nagy, fekete gőzgépet, aztán három pár a nagy piros verőt, mely olyan volt, mint egy kerekeken guruló ház. Ez a gondolat, hogy holnap cséplés lesz, egy darabig még izgalomban tartotta ismét, aztán a ház alvóira gondolt. Különféle testtartásban mozdulatlan feküsznek, mint holtak a csatatéren, melyről minden este 13
