Tatay Sándor
A második leány A Simeon család II.
2011
A kutya kétségbeesetten ugatta az új kaput. A gyalulatlanul, kócosan feketére mázolt deszkákról még mindig éktelen kátrányszag áradt. A kutya ettől is szűkölt, és a rázúduló szűnni nem akaró harangszótól is. Szeretett volna az udvaron a sűrű bokrok közé bújni, szerette volna fejét a korhadt kútágas borostyánlábai alá dugni, hogy ne érezze a tűrhetetlen szagot, és ne hallja a három harang zagyva kalapálását. Hiába, a néhány ölnyi fekete felület mozdulatlan, részvétlen állt előtte. Nem volt, aki kaput nyisson. Keserű ugatása lassankint egyhangú, fájdalmas vonítássá olvadt össze. Végül is hasa alá kapta a farkát, orrával elkezdte az utca porát túrni, amíg ismerős nyomra nem akadt, s akkor megnyúlt testtel loholt végig az Öreg utcán, arra, amerre az éneklő temetési menet az imént elhaladt. A kiskastély irányából még hallatszottak is a gyászos, elvékonyult hangok. Mióta Viola az eszére emlékezett, a Simeon háznak nem volt kapuja. Két vaskos, faragott kőoszlop őrizte az egykori nehéz kapu emlékét erős vassarkokkal, fenn két emberfej nagyságú kőgolyóval. Őrt álltak mellettük a vén fenyők. Csak némely nyáron óvta a lányok virágait csellengő baromfiktól valami könnyű, rögtönzött, széthúzható kerítés. Most, mikor kopottan leszállt a vonatról papirosba kötött könnyű csomagjával, örült a néptelen délutáni utcának. Alig várta, hogy beosonjon a sebhelyes oszlopok mellett. És hogy lehajtott fejét felemelte, szemközt találkozott a fekete kapuval, mely arcába verte az éktelen harangkongást. A kiskapu is zárva volt. A kiskapu az egyik oszlop mellett haszontalan állt akkor is, mikor e kátrányos deszkák helyén nem volt semmi. Az élősövény is hézagos volt akkor, most megsűrűsödtek a glediciabokrok, és három sor tüskésdrót vonult előttük. E tüs7
késdrótok láttán megborzongott. A bokrok hosszú tüskéi meg mint a szuronyok. Sovány ujjával élesen kopogott a kiskapun is, az érdes fekete deszkán is, de hiába, kutya sem ugatott rá… Először jobbra indult, hogy a kocsmaudvaron át kerül be, de aztán meggondolta, megfordult, és besietett a másik oldalon levő parasztházba. Az a ház is csendes volt, csak egy vénasszony gubbasztott a folyosón. Ekkor szűnt meg a harangszó. Viola gyors és ütemes kopogást hallott. A vénasszony botja verte remegő keze alatt a folyosó kövezetét. Miként a botja, ugyanolyan sebesen járt fel-alá az álla. Mintha biztatott volna, mintha sürgetett volna valaki dolgozó cselédet, pedig mást nem, csak az idő múlását sürgethette. – Jó napot, Örzse néni! – kiáltott rá Viola. A köszönése nagyon is kiáltásra sikerült, mert attól félt, elszorult torkán nem tud hangot kierőszakolni. – Nem vagyok siket, lelkem, csak vak vagyok, majdnem vak… Hallom a hangjáról, hogy valamelyik kisasszony, csak nem látom, melyikük. No, jöjjön közelebb hát. A szeme nem látszott vaksinak, inkább szúrós volt a tekintete, mint a tőr. Viola az ügyész számon kérő tekintetére emlékezett, aki tegnap a bűneit ráolvasta. – Csak nem a Viola, szent egek, hát megkerült?… Na, lássa! Kellett magának a börtön? – Nem börtön, Örzse néni, internáló tábor. – Mindegy, annak is rácsa van… – Főképp tüskésdrót – mondta szórakozottan és gyorsan, hogy mielőbb kérdezhessen. – De hát, Örzse néni, minek az a fekete kapu a házunkon? – Az öreg méltósága akarta, Isten nyugosztolja. Azt mondta, hogy a csőcselék… – Hát meghalt? 8
– Most temetik. Violának csúnya lett az arca a hasztalan erőlködéstől, hogy könnye ne hulljon. Míg a sírás, mint áldott kéz el nem simította homlokát. – Azért nincs hát senki a házban. – Nincsen senki. Meg itt is csak magam vagyok. Annyi idős volt, mint én. Egy napon születtünk. Réges-régen feküdt bénán, de erősebb volt nálam. Azt hittem, túlél, de nem csoda, ennyi minden után. Az ősszel Amál nagysága halála, aztán meg az a gyalázat, ami magával történt. A télen már egyre hallgatagabb lett. Mondtam is neki, hogy nem éri meg a tavaszt. Megharagudott rám, és lám, igazam lett. Az a kapu az utolsó parancsa volt. A kommunizmus óta mindig emlegette a kaput meg a drótkerítést. A böjt elején azt mondta, ha húsvétra nem lesz kapu, nincs Isten az égben, és nincs gyermeki tisztelet az elaggott szülő iránt. Ezt mondta az áldott jó fiának. Hát itt van, a kapu meglett húsvétra, de ő már nincs. Nem is láthatta, csak a kalapácsok ütését hallotta. Jobb is talán, mert biztosan nem ilyen kátrányos fekete kaput gondolt. Parasztház elé való ez, nem ilyen helyre. De ennek is a maga édesapja jó szíve az oka. Előre odaadta a pénzt a patonai ácsnak, s itt hagyta a félig kész munkát. Még le kellett volna neki gyalulni, és befesteni. Kiölte ez a háború a tisztességet az emberekből, kisasszony, becstelenek lettek, a szavukat nem tartják. A kuka András kente be kátránnyal a gyalulatlan deszkát. Még most is érzem a szagát. A kerítésből is csak tüskésdrót lett. Mert elterjedt ez a tüskésdrót is a háború óta. Él, mint az irigység és a gyűlölet, mint a bojtorján a gazdátlan földben. – No, csak menjen – mondta, s a föld újra kopogni kezdett a botja alatt. – Menjen, talán még föld felett találja a koporsót. – És mikor Viola el akart indulni, még utána szólt. 9
– Azt beszélik, maga férfiruhában járt a kommunizmus alatt. Igaz-e? Viola megindult, nem az utca felé, hanem le a hosszú, keskeny udvaron. Tudta, hogy ha máshol nem, gyerekkori búvóhelyén, a patak medrében átszökhet a hátsó udvarba. Tavasz volt, és tavasszal a patak szélesen folydogált. Szélesen és simán, mert a szomszéd, aki megtért a fogságból, kiárkolta a medret, egyetlen kavics sem csobogtatta tiszta vizét. A meggyfák virágai fehérlettek tükrén, és kéklett az ég. Megszabadulván az öregasszony szúrós tekintetétől, Violának itt megnyugodott a szíve. A léckerítés szélső lábai benn álltak a vízben. Száraz lábbal nem lehetett átjutni, hacsaknem a kerítés tetején. Leült arra a lapos kőre, melyre a mosott kendert szokta kirakni a szomszédasszony. Mit visz a sebes víz? Lepke szárnyát, szúnyog lábát, egy leány kendőjét, árva keszkenőjét… Régi tavaszokon erre a dalra taposták összefogózva a patak vizét. Különösen futó eső után, ha meggyorsult a folyása, és játékosan dobálózni kezdett a gyökereken. Amire akkor soha nem gondolt, most végtelen mélabút talált a dallamban is, a szövegben is. Míg levetette a cipőjét, nem tudott szabadulni ettől a daltól. Mert egy percig sem gondolkodott azon, hogy megpróbáljon köveket dobálni a vízbe, és azokon átgázolni, hanem megfeledkezve börtönről-temetőről, míg gombolgat10
ta a cipőjét, egy cseppet még dúdolta is ezt a nótát. Ilyen volt Viola. Égő lábujjai kiszabadultak a cipőből, belelépett a hideg vízbe, s az elnémult patak; bokája körül most ismét énekelni kezdte a régi dallamot. A kerítés mellett a Simeon ház udvarán is meggyfa állott, virágos ágai áthajoltak a patakon. Mikor Viola, kezében cipőjével és csomagjával kilépett az illatos ágak alól, az udvaron megrebbentek a tyúkok. De a következő pillanatban felborzolt szárnyakkal megálltak. Csend volt, mikor Viola felfelé haladt az udvaron, csak egy gyenge huppanás, a macska leugrott az ól tetejéről, és elnyújtott léptekkel követte. Bár betette maga után a lécajtót, mikor az első udvarra ért, a macska a kerítés tetején utána szökött ide is. Ezt a kerítést is gondosan helyrehozták. A ház egyébként sebhelyes volt. Annak már hírét vette Viola, hogy a timpanon leomlott egy átvonuló román hadoszlop robajára. A helyén maradt tátongó sebet régi deszkával és kátránypapírral takarták be. Pedig mindenekfelett ez a néhány oszlop – felette az elnyúlt háromszöggel – volt az, amiért a házat kastélynak nevezték, hacsak nem vesszük számba a vén, sötét fenyőket. Az első udvar olyan volt, mintha hadak dúlták volna. A porban százféle lábnyom, a virágágyak letiporva, s ezt nem ellenséges hadak, hanem a halott számtalan tisztelői cselekedték, míg egy hosszú énekszóra s egy szentbeszédre összezsúfolódtak a tüskésdróton és a glediciabokrokon belül. A rozmarinbokor, melyet holtáig gyűlölt az elköltözött, kitörött tőben. Megnyomorodott Katalin tulipán- és jácintágya. Violának most, hogy Katalinra és kék locsolókannájára gondolt, könnyebb volt a sí11
rás, mint az imént az öregasszony szeme előtt. Az udvar poros közepén állt, mely olyan volt, mint a kocsmaudvar nyári mulatság után. De látni vélte a Szent Mihály lovának négy lába nyomát a porban. Persze, látomás volt ez, csupán. Ha ott lettek volna is a nyomok, eltiporta azokat a koporsó után kivonulók tömege. A koszorúk után egy-egy élő- vagy művirágszirom maradt, s valami nehéz szag ült az esőt áhító fülledt udvaron. Mikor pedig az egyetlen nyitott ablakhoz ment, ami teljes hihetetlen volt tavasszal, krizantémillatot érzett onnan kiáradni. Ez az ablak a betegszoba ablaka volt. Betegszoba. így hívták két évtizede, s azóta mindig volt lakója. Most üres lett. Viola csak hírből tudta, hogy egykor a nagyapa fegyverszobája volt ez. Néhány trófea ott függött még a betegágyak fölött. Vaddisznóagyarak, kifeszített farkasbőr Amália néni ágya előtt egy erdélyi vadászat emlékeképpen abból az időből, mikor Claire férjhez ment Csonka Lukácshoz. A szoba mennyezetén egy kicsi kerek lyuk volt, melyet valamikor parafával dugtak be, és bemeszelték, de felette a mész mindig kereken elvált. Az öreg Simeon elöltöltős puskája egyszer vigyázatlan elsült a fegyverszobában, akkor esett oda az a lyuk. Ugyanez a golyó szétroncsolta a ház utolsó gyertyás kandeláberét, s átfúrta a padláson az üres bölcsőt. Ezt az esetet azért emlegették, valahányszor új Simeon gyereket kezdtek ringatni. Kié lesz a kiürült szoba, míg nem kerül bele új elesett? Hajlékot lel tán benne a megtért tékozló? Viola emlékezete óta a házat kívülről sohasem zárták be. Kulcsa nem volt a nagyajtónak, a zára bizonyára rég berozsdásodott, csak bévül volt a csikorgó, nehéz retesz. Ez a ház sohasem ürült ki teljesen, csak most. Az ajtó engedett kétujjnyit, amint lenyomta a kilincset. Benyúlt a kémlelő rácson, s a retesz ujjának egyetlen mozdulatára engedett. Kitárult egyszerre 12
mind a két ajtó, az üvegajtót a szél tolta be előtte. A konyhát átalakították már nyárára hallnak, nyilván nem sokkal a temetés előtt, mert érezni lehetett még a friss mész illatát. A terem közepén ott állt a terebélyes empire íróasztal, melyre a Simeonokat fel szokták ravatalozni. A fekete lepel nem volt már rajta. A fiókok helye üresen tátongott. Végigjárta a lakást, s az úgynevezett nappali szobában állapodott meg, hol hatalmas könyvszekrény, egy régi szalongarnitúra állt, s a nagy íróasztal helyén most csak az egymásra halmozott fiókok. Ide sütött be legjobban a nap, s a karcsú dívány puha helyet kínált. De nyugton ülni nem tudott egy percnél tovább. Az összerakott íróasztalfiókok közül a legfelsőben levelek duzzadtak. Ez volt az a jobb oldali mély fiók, amelyben az apa a családi leveleket összehalmozta. Oda ment, gondolván, hogy így még a család érkezése előtt hírt kap a közben lefolyt eseményekről. De úgy történt, hogy az első papírdarab, ami a kezébe került, a saját keserű emlékeit ébresztette. Simeon piszkozatot szokott készíteni még a család tagjainak írott levelekről is, felolvasta előbb a feleségének, gyakran a béna anyjának is, azután írta csak az ismert csontszínű miniszterpapírjára, melyből egy másik fiókban nagy tömeg feküdt hosszú évek óta. Még a háború előtti időkből maradt. Az apának ez a levele, melyet Viola lélegzetvisszafojtva olvasott végig, így szólt: Nagyságos dr. Brünner-Bényi Tibor m. kir. ügyész úrnak. Mélyen tisztelt Ügyész úr, Kedves Barátom! Nehéz szívvel vettem kezembe a tollat, mert meggyőződésem, hogy ennek a szomorú ügynek a lefolyását helyes dolog volna 13
