A középkori Hortobágy-Sárrét település- és természetföldrajzához III

A középkori Hortobágy-Sárrét település- és természetföldrajzához III. Pinke Zsolt 1. Bevezetés Az alábbiakban néhány, a Hortobágy-Sárrét középkori ôskörnyezeti rekonstrukcióját célzó kutatási program során felállított hipotézist, felgyûjtött adatot és a tematikus adatfeldolgozáshoz kapcsolódó következtetést kívánok közölni. Az „önkényesen” Hortobágy-Sárrétnek nevezett cca. 10 000 km² kiterjedésû vizsgálati terület a Kárpát-medence Alföld nagytájának tiszántúli felén található. Magában foglalja a Közép-Tiszavidék középtáj tiszántúli részeit, a Nagykunság és Hortobágy kistájcsoportokat, a Hajdúság középtájat, a Berettyó-Körösvidék középtáj Berettyóvidék kistájcsoportját és a Körösvidék kistájcsoport Sebes-Köröstôl északra fekvô településeit (Marosi-Somogyi 1990). Nyugaton a Tiszának Szabolcs középkori vára és Körös-torkolat közötti szakasza, délen a Hármas-Körös teljes hosszában, a SebesKörös Ladány-Körösszög közötti szakasza, keleten a vízjárta területeket lezáró homokhát pereme határolja. Röviden szeretnénk összefoglalni, milyen szempontok játszanak szerepet a Hortobágy-Sárrét középkori ôskörnyezeti kutatásában. Az alföldi ökoszisztéma mai állapota egy hosszú történeti folyamat eredménye, megértéséhez némi történeti kitekintés javallott. Az Alföldet a neolitikum óta lakó földmûvelô és állattenyésztô makroparaziták (Braudel 2004, 87) az elmúlt nyolc évezredben szinte teljes természetes növényzetétôl megfosztották. A növényzetnek a víz körforgásában rendkívül fontos szerepe van. A talajjal közösen egyfajta kiegyenlítô szerepet játszanak a víztöbblet és hiány kiegyensúlyozásában. A 15—19. század közötti idôszakban az északi félteke idôjárását az ún. „kis jégkorszak” határozta meg, melyrôl általában elmondható, hogy a mainál jelentôsen hûvösebb és csapadékosabb idôszak volt. (Rácz 2001, 57) A természetes növényzetétôl megfosztott Alföldre és a Tisza vízgyûjtôjére hulló viszonylag nagy mennyiségû csapadék

304

Pinke Zsolt

a 19. század csapadékosabb éveiben1 szokatlan kiterjedésû árvizeket okozott, s a jelenség — érthetô módon — egyre nyugtalanabbá tette a 18—19. században az Alföld mélyebb, árvizeknek kitett térszíneire telepített jelentôs számú közösséget2. A nyugtalanság agressziót szül és általában a szorongást okozó elpusztításával végzôdik. Alkalmazkodási kísérletként, ebben az esetben a szorongást okozó nyílt árterek felszámolása látszott a legkézenfekvôbb megoldásnak. A folyamat pénzügyi motorja a folyószabályozás során árvízmentesített területek szántófölddé alakítása3, azaz a 19. sz. utolsó harmadáig tartó gabonakonjunktúrába való bekapcsolódás volt. Mire azonban Európa legnagyobb folyószabályozási munkálata befejezôdött, a gabonakonjunktúra, és a kis jégkorszak is véget ért, az Alföld és a rajta megtelepedett közösségek egy fokozódó ariditással és emelkedô hômérsékleti értékekkel jellemezhetô klímakorszakba léptek. Debrecenben a 19. század vége, azaz a kis jégkorszak vége óta tudományos igénnyel mérik a csapadék éves mennyiségét. Debrecen éves csapadéksorát tekintve megállapíthatjuk, hogy az elmúlt évszázad során a csapadék mennyisége csökkent, az évi összeg közel 10 %-kal lett kevesebb az elmúlt száz évben.” (OMSZ) A jelenlegi helyzetben kézenfekvô alkalmazkodási kísérletnek a természetes formában rendelkezésre álló vízutánpótlás helyreállítása, biztosítása látszik. A természetes „víztározók”, az árterek újbóli elárasztása, a víz visszatartása a tájon és talaj-

1

„1835 körül a nyári, de különösen az ôszi csapadékmennyiségek megnövekedtek.” A csapadékos trend nagyjából 1860-ig tartott. „1835—60 között a tavaszok hômérsékleti értékei enyhén meghaladták a 20. századi referencia idôszakéit.” (Rácz 2001, 269) Pusztán az a körülmény, hogy a tavaszi hôm. átlagok, az 1810—20-as évek rendkívül hideg és száraz periódusa után jelentôsen megemelkedtek, rendkívüli árvízhelyzet okozója lehet az Alföldön. A Tiszavölgy árhullámainak többsége a vízgyûjtôn felhalmozódott téli csapadék tavaszi olvadásának eredménye, hirtelen olvadásukat elôidézô hidrometeorológiai helyzetek okozzák a legsúlyosabb árvízi helyzeteket. (Bodolainé 1971; Papp 1999) 1835—60 között több alkalommal állt elô ilyen helyzet. 2 Lakosság számának alakulása a Közép- és Alsó-Tiszavidék árterein 1785—1850 között: 1785 — 103.827 fô; 1828 — 169.795 fô; 1850 — 203.063 fô. (Dóka 1998, 296—297) A kutató három népszámlálás adatait hasonlította össze, mely a szerzô szerint is komoly forráskritikai kérdéseket vet fel. Jól mutatja viszont azt a tendenciát, hogy a betelepítések hatására jelentôsen megnövekedett az alföldi lakosság lélekszáma. A megnövekedett lélekszámú népesség 19. sz. elsô harmadában, bizonyos térségekben lényegében kitöltötte a megtelepedésre alkalmas térszíneket, egyre többen „szorultak”(?) a mélyebb, árvizeknek kitettebb térszínekre? Vagy úgy helyesebb fogalmaznunk, hogy az 19. század harmadik évtizedétôl jelentkezô csapadékosabb ciklus árvízszintjei jelentôsen meghaladták a korábbi idôszakokéit? 3 Minden szabályozási anyagban felbukkan az a „gazdaságossági számítás”, melyben kimutatják a szabályozás által nyert szántóföld árát, a szabályozás egységnyi (kat. hold) ármentesített területre vetített költségét, és az így kimutatható elérhetô hasznot. (Gallacz 1896, 543)

A középkori Hortobágy-Sárrét település- és természetföldrajzához III.

305

ban4. Az alföldi ártérrendszer rehabilitációja nem egyszerûen természetvédelmi feladat tehát, hanem a szélsôséges és szeszélyes éghajlati jelenségek, a klímaváltozás gazdasági, társadalmi, ökológiai megrázkódtatással járó negatív hatásai ellen védekezô közösség stratégiai döntése. Az ariditás kihívására víz „felhalmozásával” válaszol. (VÁTI 2004)

2. Kutatás célja A természetes árterek helyreállítása, a növényzet vízkörforgásban betöltött szerepe miatt, a természetes növénytakaró helyreállításától elválaszthatatlan feladat. A hipotetikus kijelentés indoklása nem a jelenlegi dolgozat témája. A természetes növénytakaró rekonstrukciója a növénytakaró hosszú évszázadokon keresztül tartó pusztulása, a felszínt borító növénytársulások tagoltsága, a zonális és azonális hatások keveredése és a táj térszíni tagoltsága miatt aprólékos kirakós játéknak tûnik, lényegében a vizsgált táj jelentôs emberi beavatkozás elôtti állapotának rekonstrukcióját jelenti. Ahhoz tehát, hogy a klímaváltozás alföldi kihívásaira adott válaszunk, az ártéri ökoszisztéma revitalizációja sikeres legyen, tekintettel kell lennünk arra, hogy — helyreállítjuk a terület természetes vízutánpótlását; — olyan növénytársulások kialakítását valósítsuk meg, amelyek képesek lesznek alkalmazkodni az elôttünk álló klimatikus változásokhoz. A jelentôs emberi beavatkozás elôtti állapot keresése, felveti a „mikor?” kérdését. A növényzet és a felszíni vizek állapotát a folyamatosan változó klimatikus, geológiai és talajtani adottságok határozták meg. Két szempont megkerülhetetlennek tûnik a kormeghatározás során.

4

A talaj és a víz, a természeti kincsekben szegény Magyarország két legfontosabb stratégiai természeti kincse. Minôségük és mennyiségük világviszonylatban is egyaránt kiemelkedô. A túlnépesedés és a környezetpusztítás miatt mindkettô komoly potenciális értékkel bír. A talaj képviseli Magyarország legjelentôsebb víztározó kapacitását. Az országra hulló légköri csapadék mennyisége: 5—600 mm/év = 50—55 km³/év. A talaj felsô 100 cm-es rétegének potenciális vízbefogadó és víztároló képessége: (VKT= 30—35 km³/év). Hazai folyók évi hozama: 110—120 km³/év (Várallyay 2002, 38). A fenti számok különösen annak fényében elgondolkoztatóak, hogy Szendreiné Dr. Koren Eszter szerint az utóbbi 30 évben nem találkozott minimálisan elégséges talajnedvességû talajjal a téli feltöltôdési szakaszt követô márciusi mérések során (Szendreiné 2009), tehát a hazai felsô talajréteg víztározó kapacitása egyáltalán nincs kihasználva.

306

Pinke Zsolt

Azt a korszakot kell keresnünk, — amelyben az éghajlati adottságok a 21. század végére becsült értékekhez voltak hasonlóak; — amelyben a tiszai folyórendszer térbeli szerkezete, a folyót hordozó táj geológiai adottságai révén a maihoz hasonló volt.

3. Eredmények A Tisza és mellékfolyói az utolsó jégkorszak végével nyerték el hálózatuk mai, folyamatos változásban lévô formáját, így megállapítható, ahhoz, hogy 21. századi modellben használható, a terület felszíni vízháztartására vonatkozó adatokhoz, következtetésekhez jussunk, az analógiaként szóba jöhetô idôszak a holocénban keresendô. A jelenlegihez hasonló klímacsúcsok ritkán alakultak ki az utóbbi 10—12 000 évben. A legutolsó ilyen éghajlati ciklus, a középkori klímaoptimum (8—14. sz.) környezeti rekonstrukciója mellett az alábbi érvek szólnak. Klímatörténeti modellek szerint egy évezrede az északi félteke éghajlatát az ún. középkori klímaoptimumnak elnevezett melegciklus határozta meg. Észak- és középeurópai éghajlatváltozási trendek alapján a középkori melegciklus a Kárpát-medencében a 8. században rendkívül meleg és száraz szakasszal kezdôdött (Györffy 1997, 31).5 A 9. században némileg csapadékosabb, majd az ezredforduló környékén kifejezetten csapadékos ciklus következett. Bartholy Judit (2000, 441) szerint a középkori melegkorszak legszárazabb, legmelegebb periódusa a 12—13. században volt, a kutató 20. századi referencia idôszak6 csapadékindexeinek töredékét modellezte a Kárpát-medencében. Elmondható viszont, hogy a Kárpát-medence éghajlatára a középkori klímaoptimumban és a 21. századi felmelegedési ciklusban is az azori klímaközpont gyakorol(t) jelentôsebb befolyást. Ilyenkor éghajlatunk kontinentális, óceáni és mediterrán jegyeibôl összeálló karakterére a mediterránra jellemzôek erôsödnek fel. Ezt az irányt vetíti elôre Szalai Sándor (2009). Kiértékelte és összefoglalta a német Clavier, Cecilia, Milleneum modellekben a 2071—2100 közötti idôszakra a Kárpátmedencére vonatkozó becsléseket és eszerint a nyári középhômérséklet tekintetében 4—5EC emelkedés, drasztikusan csökkenô nyári csapadék, növekvô téli csapadék várható. A modellek szerint a folyók vízhozama 20—30%-kal, nyári vízhozamuk 50%-kal(!) csökken. Bartholy Judit középkori klímamodelljében 1150—1300 között 5

A Balaton vízszintje a 8. században 1,5—2 méterrel csökkent. (Györffy 1997, 31) „Az európai klímakutatásban az 1901—60 közötti idôszakot szokás referencia idôszakként használni.” (Rácz, 2001, 38) 6


307

valószínûsített szélsôséges csapadékindex csökkenésnek folyóink vízhozamára hasonló hatása lehetett, érdekes viszont az évi középhômérséklet indexének hasonlósága a 20. századi referenciaértékhez.

1. ábra. Az elôzô 1100 év legfontosabb éghajlati mutatói. (Bartholy et al. 2000, 441)

Az Alföld növényzetét jelentôsen befolyásoló emberi hatás a neolitikum földmûvelô közösségeinek megtelepedésével figyelhetô meg (Bp. 8300). Egyes kutatók szerint (Zólyomi 1952, 507) az alföldi puszta flóra az újkôkor óta antropogén7. Késôbb a fémkultúrák képviselôi olyan sûrûségben lakták az Alföld árvízmentes térszíneit, bizonyos kultúrák esetében évszázadokig tartó telleket eredményezô egyhelyben lakással (bronzkor), hogy a Kárpát-medence ôskörnyezet kutatásával foglalkozó szakemberek az alföldi löszhátak növényzetét már a bronzkor középsô szakaszától (Bp. 3300), a folyók árterületein a császárkortól kezdve (Bp. 2000) antropogénként jellemzik. Sümegi Pál megfogalmazásában: „csak néhány nehezen megközelíthetô területen maradhatott fenn a természetközeli állapot” (Sümegi, 2006). Felmerül a kérdés, a középkori klímaoptimumig valóban fennmaradhatott néhány megtelepedésre kevésbé alkalmas területen a zavarásmentes környezeti állapot? A Tiszántúlra vonatkozóan, a középkori klímaoptimum második felében, az Árpád-korban (972—1301), a korábbi idôszakokhoz képest hirtelen nagy mennyiségû írott dokumentum keletkezett a természeti környezetre vonatkozó utalással — határjárások, oklevelek, dézsmajegyzékek, perek jegyzôkönyvei stb. formájában — melyek a rekonstrukciós kísérlet számára jól hasznosítható forrásállományt képviselnek.

7

„A pusztai flóra fajainak átöröklése, fennmaradása az óholocén mogyoró fázis klimatikus sztyepp idôszakából ugyanis társadalmi hatás következménye. Az erdôk elterjedésének legkedvezôbb idôszaka a szubboreális I.bükk fázis lett volna az Alföldön is.” (Somogyi 1971, 316)

Pinke Zsolt

308

2. ábra. Fanevek és erdôk Debrecen környékén.

Az adatgyûjtés jelenlegi szakaszában az 1000—1350 között keletkezett írott forrásokban fellelhetô, vizsgált területünk növényzetére, vízrajzára, településeire, az itt élt közösségek életmódjára, haszonvételi formáira vonatkozó felvételezést végezzük. Faneveket tartalmazó helynevek, vagy forrásokban említett erdôk folyók völgyeiben (Tisza, Körös, Kutas, Ölyvös, Tekerô stb) bukkannak fel. Vizsgált területünk keleti részén a Debrecen, Lomb, Torna, Zelemér, Salamon, Nagy-böszörmény települések tömbjében egybefüggô erdôség jelenik meg8, mely úgy tûnik keleti irányban a kelet-hortobágyi Aszaló, Füzes, Szilegyháza, Bakócz falvak9 környezetében található, déli irányban az Érpályi, (Berek) Böszörmény, Újfalu, Váncsod, Gáborján 8

Az erdôség egyik utolsó maradványa a debreceni Nagyerdô. Aszaló és Bakócz falvak elsô említése a 15. századból maradt fenn, tehát annak közvetlen írásos bizonyítéka, hogy a két falu az Árpád-korban is létezett, nem áll rendelkezésünkre. Mégis elfogadhatjuk Varga Antal érvelését, aki terepbejárásokra hivatkozik, hogy Aszalós és Bakócz Árpádkori települések voltak. Nevük valószínûleg az alapítás idôpontjának körülményeire utal. Mindkét falu irtványföldeken jöhetett létre. A bakóczok, bakók, fejszések voltak, azaz „professzionális” erdôirtók. Az Aszaló helynév „az aszal ige folyamatos melléknévi igenevének képzôs származéka, jelentése ’a fák kérgének lehántolásával kiszárított erdôrész’ lehetett.” (Varga 1958, 4; Kiss 1988, I: 120). 9


309

környékén elterülô jelentôs kiterjedésû erdôtömbökkel állt közvetlen összeköttetésben. (Zoltai 1932, 2) A Kis- és Nagy-Sárrét környezetében található Kutas, Ölyvös és Tekerô nevû vízfolyások K-Ny-i irányú völgyeiben a szil (Ulmus) fanév toponímiákban ôrzött nyomát látjuk összefüggô, kiterjedt tömbben. Vélhetôen a kocsányos tölgy (Quercus robur), magyar kôris (Fraxinus pannonicus) és vénicszil (Ulmus laevis) alkotta, hegyvidékrôl a vízfolyások völgyeiben az Alföldre ereszkedô tölgy-kôris-szil (Fraxino pannonicae ulmetum) nevû lombos keményfa ártéri erdô növénytársulások tagjáról van szó, melyekben gyakoriak vadgyümölcsök. (Tuba et al., 2007) A szil jelenléte általában magas talajvízszintet és semleges, esetleg enyhén meszes talajt, jelez (Simon T. 1992), továbbá a szil a meleg agyag és homoktalajok kedvelôje (Sárkány et al.). Jelenlegi ismereteink szerint a vénicszil (Ulmus laevis) elegyetlen állományokat nem képez, csak elegyfajként jelenik meg a növénytársulásokban, pl. a tölgy-kôris-szil társulásban, melyben meghatározó faj a kocsányos tölgy (Quercus robur), nem a szil. A mezei szil (Ulmus minor) a zárt erdôkben ritka vendég, inkább az erdôszéleket, legelôket, utak szélét, fényben gazdag helyeket kedveli. Egyelôre azt az álláspontot képviseljük, hogy a szil fanév viszonylag sûrû helynévi elôfordulása a települések környezetét uraló növénytársulás tagjára, a vénicszilre utal és nem a többnyire magányosan elôforduló mezei szilre. A 19. századi szilfavész elôtt a szil bizonyos használati eszközök kedvelt és kizárólagos alapanyagául szolgált. Árpádkori helyneveink, ebben a körzetben a társulásból egyedül a szil nevét ôrizték meg.

3. ábra. Erdôsült területek a Tekerô-, Ölyvös-, Kutas-patak völgyeiben.

A települések térképi ábrázolásával szélsôséges térbeli eloszlásuk figyelhetô meg. Vizsgált területünk cca. 10 000 km² kiterjedésû közel kétmegyényi terület, ritkán lakott kb 45%-án 9 (!) település jelenik meg 1000—1350 között. A ritka lakosságú területet a Hortobágy északi és déli mélyebb, mocsarasabb medencéi, a Nagysárrét süllyedéke és további ártéri öblözetek alkotják. Ez a me-

310

Pinke Zsolt

gyényi kiterjedésû, állandó megtelepedésre kevéssé alkalmas „terra incognita” folyamatosan vagy idôszakosan vízzel borított térszínek hálózata10. Ha figyelembe vesszük a jelentôsebb kései avar lelôhelyek térbeli szerkezetét (Györffy 1995, 7; László 2004, 55, 93; Csallány 1958), arra a következtetésre juthatunk, hogy a honfoglalás- és Árpád-korban lakatlan terület 670—896 között a griffes-indás kultúra képviselôi számára sem bizonyult alkalmasnak jelentôs számú állandó telep létrehozására (4. ábra). Így valószínûsíthetünk egy legalább hét évszázad hosszúságú idôszakot, mely során vizsgált területünk centrumában az emberi települések direkt zavaró hatása kevéssé lehetett befolyással az élôvilág helyi társulásaira11. Végleges álláspontot csak a terület domborzati modelljén elvégzett elemzés, a Hortobágy-Sárrét ritkán lakott területein végzett sikeres pollenvizsgálatok, a terület régészeti leletkataszter térképi ábrázolása és az Árpád-kori természeti környezetre vonatkozó források feldolgozása után lehet nagyobb biztonsággal kialakítani, néhány körülményt vizsgálatunk jelenlegi fázisában is érdemes figyelembe venni. Pusztán a települések térbeli eloszlásából az ökológiai rendszer állapotát nem tudjuk rekonstruálni. Például a tatárjárással megkezdôdött, a 15. századra kibontakozott pusztásodás eredményeként a Hortobágy-Sárrét középkori településhálózata jócskán megritkult. A folyamat a török hódoltság idôszakában tovább tartott, olyannyira, hogy a 17. sz. végére a fel- s alávonuló hadak járása miatt a Nagykunság neve Hatkunság lett, a tájon fennmaradt mindössze 6 db településrôl (Károlyi-Nemes, 1975). Vizsgált területünk lakossága különbözô okok miatt korábbi települései elhagyására kényszerült, és többsége a terület jelentékeny népességû városaiba /Debrecen/, óriásfalvaiba /Karcag/ tömörült. A Tiszántúlon domináns haszonvételi formává vált rideg marhatartás rengeteg legelôt követelt és folyamatos erdôirtással járt. Területünk a török korban (16—17. sz.) állandó hadfelvonulási terep volt, az alföldi erdôk a háborús logisztika állandó prédái lettek. Úgyhogy a 14—18. sz. között a terület folyamatos elnéptelenedésével párhuzamosan nem a természeti környezet megújulásának, hanem módszeres erdôirtásnak lehetünk tanúi.

10

A síkságként jellemzett táj rendkívül tagolt képet mutat. Ôsi, elhagyott folyómedrek, lefûzôdött kanyarulatok vágják keresztül-kasul. (Gábris et al. 2001, 2) A vízzel borított medencék között csatornák, erek biztosították az összeköttetést. (Szûcs, 1977). 11 A vissza- vagy beerdôsülés dinamikájáról érdemes megjegyezni, hogy 20. századi vizsgálati területeken már 10—20 év alatt látványos erdôsülési folyamat zajlik le. (Pongrácz et al 2004, 74) Az erdôsülési folyamat az árterek vízzel, tápanyaggal bôségesen ellátott térszínein valószínûleg rendkívül dinamikus lehet.


4. ábra. Az Árpád-kori Hortobágy-Sárrét.

311

312

Pinke Zsolt

Hasonlóan ellentmondásos helyzet a honfoglalás elôtt népvándorlás korában elôfordulhatott. Fogyatkozó népesség mellett folyamatos erdôpusztulás. Az 5—8. sz. és a 16—17. sz. eltérô hadviselési szokásai arra engednek következtetni, hogy az avar korban a legtöbb fát felemésztô erôdítési munkálatokkal, várostromokkal, nagy létszámú, tüzérséggel felszerelt hadseregek vonulását biztosítandó logisztikai feladatokkal (hidak, utak készítése fából) nem kell számolnunk. A marhatartás több évszázados, középkori elôzményekkel rendelkezô újkori konjunktúrájának hatalmas kiterjedésû erdôk váltak áldozataivá. Az avarok tiszántúli emlékeibôl tudjuk, hogy bizonyos megtelepedésre alkalmas térszíneken sûrû telephálózatot hoztak létre. A honfoglalókhoz hasonlóan az avar társadalom is rendkívül heterogén etnikai képet mutat. Az eltérô földrajzi környezetbôl érkezô csoportok korábbi életmódjuk fenntartásához, ôshazájukban megszokott élôhelyeikhez hasonló földrajzi adottságú helyszíneket keresték a változatos földrajzi adottsággal rendelkezô Kárpát-medencében12. (Éry 1982, 49) László Gyula szerint a Felsô-Tisza vidékén elôkerülô avar kori leletek „olyan sûrûk, nagyszámúak, hogy szó sem lehetett nomád gazdálkodásról, tereltetô helyváltoztatásról”. (László 2004, 93) Állítása ellen szól a Hortobágy-Sárrét centrumában kimutatott szinte lakatlan jó fûhozamú vízjárta terület, mely alkalmas helyszíne lehetett egyfajta nomád, félnomád állattartásnak, mint ahogy ezer évvel késôbb, a 16—18. században is az extenzív állattenyésztés eszményi területe volt. Fontos figyelembe vennünk, hogy a szarmaták Felsô-Tisza vidéki továbbélése13 valószínûleg életmódjuk fennmaradásával járt és a szarmaták életmódja a szarvasmarhatartásra épült. Nem nomadizáltak, sûrû telephálózatban éltek, viszont

12

„A Körös környéki avar települések jól mûvelhetô lösz-szteppen találhatók, mely a növénytermesztés lehetôségét rejti magában. Temetôik régészeti anyaga jelentôs földmûvelésre utal.” (Gyulai 1994, 249) 13 „A szarmaták egy része a római birodalomba kért bebocsátást. A helyben maradó töredék népesség részese lesz az elkövetkezô eseményeknek, s az Alföldnek, tehát vizsgált területünknek is alapnépességét képezi a népvándorlás korában.” (M. Nepper 1974, 22) „Szabolcs-Szatmár megye területén csak hun kori germán régészeti anyag került elô, szórványanyagban Derecskéig jelenik meg, északabbra nem. A gepidák helyét a Tiszántúl É-i részén a szarmata lakosság foglalja el a 7. századba is benyúlóan. A szarmaták hunellenes koalícióhoz való csatlakozása az É-Tiszántúlon gepida népi rárétegzôdést nem, csak a gepida királyok fennhatóságát és védelmét jelentette. A debreceni és nyíregyházi múzeumokban 456—568 közötti germán (longobárd, gepida) megtelepedésre utaló anyag egyáltalán nincs. 456 utáni germán anyag a Tisza mentén É-i irányban Tiszafüredig, A honfoglaló avar törzsszövetség így megyénkben nem gepidákra hanem szarmata ôslakosságra telepedett rá. Ennek pozitív nyomai embertani és településtörténeti szempontból új kutatási lehetôségeket nyújtanak.” Az etnikai kapcsolatok meghatározása tekintetében egyes kutatók szerint még nem történt meg a különbözô irányú nézôpontok összeegyeztetése, azaz avar vagy kuturgur-bolgár (hun) népcsoporthoz való utalása a tiszántúli avar régészeti anyagnak.” (Csallány 1958, 64—65) Csallány Dezsô megfigyelését — hogy az avar korszakot megelôzôen a Derecske—Tiszafüred vonaltól Északra, a Tiszántúlon nem ismerünk germán leletanyagot — az elmúlt idôszak kutatása sem módosította, inkább megerôsítette. (Bóna, 1993; Lôrinczy, 2001)


313

a telepeket lakosaik a rendelkezésre álló határrészen mozgatták. Talán hasonlóan a legelô és szántó kimerülése miatt lakhelyét a határban változtató Árpád-kori telephelyek14 népességéhez15?

4. Összegzés Elmondható, hogy a tárgyalt ritkán lakott területen az ártér peremén élô közösségek az avar és Árpád-korban is folytathattak és az Árpád-korban forrásainkból tudjuk, hogy folytattak állattenyésztést. Jelenlegi ismereteink azonban azt engedik megállapítani, hogy a terület hosszú évszázadokig ritkán lakott volt, ami lehetôséget teremthetett a növényzet regenerálódásához, és ha korábban nem történt jelentôs emberi beavatkozás, bolygatatlan fennmaradásához. Irodalom BELUSZKY PÁL: A Nagyalföld történeti földrajza. Dialógus Campus, Budapest-Pécs, 2001. BODOLAINÉ JAKUS EMMA: Az 1970. évi tiszai árhullámok szinoptikai és hidrometeorológiai leírása. Dunamenti országok VI. Hidrológiai Elôrejelzési Konferenciája. Kijev, 1971. Hidrológiai közlyöny 1998/1 FERNAND BRAUDEL: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV—XVIII. Század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Gutta könyvkiadó. Bp., 2004. CSALLÁNY DEZSÔ: Szabolcs-Szatmár megye avar leletei. In: JAMÉ I. Nyíregyháza, 1958. DÓKA KLÁRA: Gazdálkodás a Tisza árterein a 19. század elsô felében. Agrártörténeti szemle 1998/ 3—4. ENGEL PÁL: Magyarország a középkor végén: digitális térkép és adatbázis a középkori Magyar Királyság településeirôl. CD-ROM Térinfó Bt-MTA Történettudományi Intézet, Bp., 2001. ENGEL PÁL: Magyar Középkor Adattár. CD_ROM Arcanum, Q Bp., 2001. ÉRY KINGA: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6—12. századi népességeinek embertanához. VHM közleményei, 16. 1982. GÁBRIS GYULA — Félegyházi Enikô — Nagy Balázs — Ruszkiczay Zsófia: A Középsô-Tisza vidékének negyedidôszak végi folyóvízi felszínfejlôdése. Földrajzi Konferencia, Szeged 2001. GALLACZ JÁNOS: Monográfia a Körös-Berettyó völgy ármentesítésérôl és ezen völgyben alakult vízrendez társulatokról I—II. Nagyvárad, 1896. GYÖRFFY GYÖRGY: Magyarország Árpád-kori történeti földrajza I. Bp., 1963. GYÖRFFY GYÖRGY: Hová lettek az avarok? In: História, 1995. 3.

14

Györffy szerint egy állattartásra, gabona, kender, köles termesztésére épülô 10. századi családi gazdaság évente kétszer változtatta helyét a legelô kimerüléséhez és a köles kétszeri aratásához igazodva. (Györffy 2000, 412) 15 Polgár Zoltán, a Szolnoki Damjanich Múzeum régészének szóbeli közlése szerint ugyanannak az Árpád-kori Szenttamás falunak három egymástól eltérô helyszínét lokalizálták.

314

Pinke Zsolt

GYÖRFFY GYÖRGY: A honfoglalók száma és az Árpád-kor népessége. In: (szerk) Kovacsics József: Magyarország történeti demográfiája (896—1995). Millecentenáriumi elôadások. KSH, Bp., 1997. 31—34. GYÖRFFY GYÖRGY: István király és mûve. Bp., 2000. GYULAI FERENC: A Kárpát-medence haszonnövényei a 9—10. században. In: Györffy György (fôszerk): Honfoglalás és régészet Balassi Kiadó, Bp., 1994. HERMAN OTTÓ: A magyarok nagy ôsfoglalkozása. Elôtanulmány. Bp., 1909. HERMAN OTTÓ: Halászélet és pásztorkodás. (szerk) Kósa László Bp., 1980. HOFFMANN ISTVÁN — Rácz Anita — Tóth Valéria: Helynévtörténeti adatok a korai ómagyar korból 1. Abaúj-Csongrád vármegye. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza címû mûve alapján. Debrecen, 1997. KÁROLYI ZSIGMOND — Nemes Gerzson: A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. (895—1846), Az ôsi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei. Vízügyi történeti füzetek. Budapest, 1975. KISS LAJOS: Földrajzi nevek etimológiai szótára I—II. Akadémia kiadó, Bp., 1988. LÁSZLÓ GYULA: A „kettôs honfoglalás”. Helikon. Bp., 2004. MAROSI SÁNDOR — SOMOGYI SÁNDOR: Magyarország kistájainak katasztere I—II. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet Bp., 1990. M. NEPPER IBOLYA: Polgár és környéke a népvándorlás koráig. In: (Szerk) Bencsik László: Polgár története. Polgár, 1974. OMSZ — Éghajlati adatsorok 1901—2000 Debrecen. OMSZ http://www.met.hu/pages/climate/ de/index.htm PAPP FERENC: Árvízvédelmi biztosítás és kockázat. Vízügyi közlemények, 1999/3. PALÁDI-KOVÁCS ATTILA: A magyarországi állattartó kultúra korszakai. Kapcsolatok, változások és történeti rétegek a 19. század elejéig. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Bp., 1993. PÁPISTÁNÉ ERDÔS MÁRIA: Magyarország természetes növényzete, állatvilága és talaja. In: Frisnyák Sándor (szerk): Magyarország földrajza. Tankönyvkiadó, Bp., 1977. PONGRÁCZ RITA — BARTHOLY JUDIT — DEZSÔ ZSUZSANNA — BARCZA ZOLTÁN — BOGÁRDI ISTVÁN: Erdôterületek változásának mûholdfelvételeken alapuló elemzése 1992—2001. között a Felsô-Tisza vízgyûjtôn. In: Erdô és klíma IV. Sopron, 2004. 69—78. RÁCZ LAJOS: Magyarország éghajlattörténete az újkor idején. JGYF kiadó Szeged, 2001. SÁRKÁNY-KISS ENDRE — BÜCS SZILÁRD — MARKÓ BÁLINT (szerk.): Flóra adatbázis. http://flora. adatbank.transindex. ro/print. php? fid=33 R. VÁRKONYI ÁGNES: A kultúra kettôs spirálja. Liget 1993/3. SIMON TIBOR (szerk): A magyarországi edényes flóra határozója. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1992. SOMOGYI SÁNDOR: Magyarország természeti viszonyainak változásai a honfoglalás koráig. Építésés építészettudomány, 1971. II. 3—4. sz. 315—319. SÜMEGI PÁL: Magyarország növényzetének története (kézirat) 2006. https://msw.botanika. hu/.../0.../MT08_F_Sumegi_2007_vegtort.pdf SZALAI SÁNDOR: A 20. században bekövetkezett és a 21. századra várható éghajlatváltozások a Kárpát-medencében. Az Észak-keleti-Kárpátok erdeinek szerepe az éghajlat változásában címû, a Közép-Európa Klub szervezésében tartott konferencián elhangzott elôadás. Kiskunfélegyháza 2009. május 15—16. SZENDREINÉ DR. KOREN ESZTER (ERTI): Magyarország erdôtalajainak vízgazdálkodása a különbözô erdôállományok esetén — különös tekintettel a globális éghajlatváltozás Kárpát-medencei hatásaira. Az Észak-keleti-Kárpátok erdeinek szerepe az éghajlat változásában címû, a Közép-


315

Európa Klub szervezésében tartott konferencián elhangzott elôadás. Kiskunfélegyháza 2009. május 15—16. SZÛCS SÁNDOR: Régi vízivilág. Bp., 1977. SZÛCS JENÔ: Az utolsó Árpádok. Osiris. Bp., 2002. TUBA ZOLTÁN — SZERDAHELYI TIBOR — ENGLONER ATTILA — NAGY JÁNOS (szerk): Botanika III. Tankönyvkiadó. Bp., 2007. VARGA ANTAL: Balmazújváros története, Debrecen, 1958. VÁRALLYAY GYÖRGY: A mezôgazdasági vízgazdálkodás talajtani alapjai. Bp., 2002 VÁTI 2004 — VÁTI, Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Közhasznú Társaság Tervezési Igazgatóság — Területi Tervezési Iroda: A Tizsa térség területrendezési tanulmányterve 2004. http://www.vati.hu ZOLTAI LAJOS: Amikor még Debrecen környékén is sok volt az erdô. Városi Nyomda, Debreceni Képes Kalendárium sorozat. Debrecen, 1932. ZÓLYOMI BÁLINT: Magyarország növénytakarójának fejlôdéstörténete az utolsó jégkorszaktól. MTA Bot. Közl, 1952. 491—544.

A középkori Hortobágy-Sárrét település- és természetföldrajzához III

Recommend Documents