A wollini nõvérek
5
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Seine Frau © Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach
Fordította: KISPÁL ANDREA
6
I. Marianne Limbach lassan sétált a Wollinból Ressdorfba vezetõ kocsiút mellett kanyargó, keskeny ösvényen. Egyik legelegánsabb ruháját viselte: egy légiesen könnyû és csinos, ám nem éppen erdei sétára való darabot. Az asszony általában sok ékszert hordott, és szeretett kiöltözni. Meg is tehette, hisz fiatal volt és szép, ráadásul olyan gazdag emberhez ment feleségül, hogy a pénz nemigen számított nekik. Fiatal lányként mindig az volt a célja, hogy jólétben éljen, máskülönben annak idején nem kellett volna eltitkolnia érzelmeit, hanem hû maradhatott volna a csinos, érdekes és oly vonzó Hans Ressdorfhoz, és nem kelt volna egybe – no igen – a szívének egy csöppet sem kedves férfival. Akkoriban sokat tépelõdött a dolgon, még egy kicsit sírt is, és legalább nyolc napig nagyon szerencsétlennek érezte magát. Ha Hans Ressdorf csak fele olyan gazdag lett volna, mint Kurt Limbach, akkor bizonyosan mellette marad, de hát... Nem, teljességgel lehetetlen volt. Pedig nehezére esett a kedves fiúnak csalódást okoznia, fõleg miután kiderült, hogy a bácsikája öreg napjaira még egyszer megnõsült, és így Hans nem örökölt semmit. 7
Ez nem sokkal azután történt, hogy a wollini parkban örök hûséget fogadtak egymásnak, szerencsére azonban a kisasszonynak volt elég lélekjelenléte, és azt kérte a férfitól, tartsák titokban az eljegyzést. Amikor aztán Hans nagybátyjának örököse született, és ezzel minden reményük elveszett, akkor kellett csak igazán észnél lennie. Hogy is gondolhattak volna házasságra? Hansnak nem volt semmije, csak egy düledezõ õsi kastélya, ahol még az egerek is éhen haltak. És Marianne? Õ otthon is reggeltõl estig csak a panaszkodást hallgatta a nehézségek miatt. Szülei elszegényedtek, Wollin, az apai birtok a csõd szélén állt, a hitelezõk pedig el akarták árverezni, hogy a pénzükhöz jussanak. És akkor jött Kurt Limbach, a nagyvárosi milliomos, hogy szemrevételezze Wollint, és esetleg meg is vegye. A férfi menthetetlenül beleszeretett a kisasszonyba, és feleségül kérte. Mi mást tehetett volna Marianne? Hisz oly kimondhatatlanul félt a szegénységtõl, no meg persze sajnálta a szüleit és a kishúgát is. Nem volt tehát más választása, kiadta Hans Ressdorf útját, és Limbach asszony lett belõle. Mindez tíz éve történt. A szülei így nem jutottak koldusbotra, és békésen élhettek halálukig megszokott, gondtalan körülményeik között, Käthe pedig – nyolc évvel fiatalabb testvére – még ma is velük lakik Wollinban. Marianne élete szerencsésen alakult, elégedett és boldog lehetett. Persze a jó Kurt kissé unalmas volt, és olykor nehezen viselte el rendíthetetlen, lángoló szerelmét, amelyet általában túl hevesen hozott felesége tudomására. Az asszony ugyanakkor örömét lelte abban, ha valami vagy valaki után sóvároghatott. Eleinte még álmodozva 8
gondolt Hans Ressdorfra, és komolyan bebeszélte magának, hogy nagyon szereti. A férfi annak idején haragtól és fájdalomtól ûzve elhagyta õsei rozoga kastélyát, és elindult a nagyvilágba. Marianne úgy tudta, a tengerentúlon próbált új életet kezdeni. Ha Limbach asszony teljesen õszinte akart lenni önmagához, be kellett vallania, hogy Hans hosszú évekig eszébe sem jutott. Tíz év nagy idõ, fõleg ha az ember szép, gazdag, ünnepelt és imádott, mindezek ellenére elõzõ este mégis a férfiról ábrándozott, és úgy érezte, sohasem felejtette el. Újból úgy ékesítette fel magát a régi szerelemmel, mely egykor tizenkilenc éves lényét megszépítette, akár egy gyönyörû estélyi ruhával, miközben kacéran azt vizsgálgatta, illik-e az arcához. Ah, hisz huszonnyolc évesen sokkal igézõbb, mint valaha! Ezt pontosan tudta, és nagyon szerette volna kipróbálni, milyen hatással van asszonyi szépségének teljes virágzásában egykori kedvesére. Egy évtizednyi távollét után a férfi újra visszatért hazájába. Diesterfeld úr, a környék élõ krónikása elõzõ nap a vacsoránál mesélte a nagy újságot. Az asztal fölött szólt át az asszonynak: – Mit szól hozzá, nagyságos asszonyom, az „elveszett” Ressdorf megkerült! Diesterfeld fontoskodva ecsetelte, miszerint Hans éppoly szegény ördögként tért haza, mint ahogy elment. Meglehetõsen ágrólszakadtnak látszik, és két hete ismét az omladozó kastélyban lakik, ahol eddig a család hûséges szolgálója, az öreg Gottfried élt a feleségével. Marianne Limbachon kellemes bizsergés futott végig. Ressdorf hazatérése érdekes eseménynek számított kényelmes jólétének csendes napjaiban. Azt pedig, hogy volt udvarlója már tizennégy napja otthon van, és még nem láto9
gatott el hozzájuk, két dologgal lehetett magyarázni: még mindig szereti egykori menyasszonyát, vagy pedig nagyon haragszik annak hûtlensége miatt. Mindenképp ki kell derítenie, mi tartja vissza a férfit tõle és Wollintól, ahol korábban oly sokszor és szívesen idõzött. Csábítóan kicsinosította magát, majd egyik új, Párizsból hozatott tavaszi ruháját vette fel, külön erre az alkalomra. Ebben a pillanatban tehát épp Ressdorf kastélya felé tartott. Azzal az ürüggyel indult el otthonról, hogy Käthe elé megy, akinek a wollini tejgazdaságban kellett a haszonbérlõvel valamit elintéznie. A majorhoz vezetõ út meglehetõsen közel haladt a ressdorfi kastély mellett, és Marianne szinte még magának sem merte bevallani, hogy egy kicsit játszani akart a tûzzel. Igencsak unalmasan teltek ugyanis a napok Wollinban. Legutóbbi kalandját, a közeli állomáshely egyik csinos lovaskapitányát éppen akkor helyezték át, és így elkerült a közelébõl. Az asszony szíve úgyszólván szabad volt, Hans pedig eséllyel pályázhatott a kegyeire. Mindazonáltal, enyhe borzongás futott végig rajta annak hallatán, hogy Ressdorf szegényesen néz ki, mivel a rosszul öltözött embereket mindig is kellemetlennek találta. Persze az is igaz, hogy Diesterfeld örökké túlzott. Hisz Ressdorf ura mindig is szegény volt, az öltönyeit régebben sem a legjobb szabónál varratta, ennek ellenére nagyon jól festett bennük. Limbachné mélyen gondolataiba merülve lépkedett a keskeny kis gyalogúton. Barna, aranyló szempillákkal ékes szeme kutatóan pillantott körül. Közel járt céljához, a fák zsenge májusi lombja közül ugyanis olykor-olykor elõvillantak a vár szürke falai. 10
Végül elért egy másik ösvényhez, mely közvetlenül a kastélyhoz vezetett. Egy darabig tanácstalanul álldogált ott, majd eltökélten felszegte az állát. Szemével még egyszer végigpásztázta az erdõt, ám valami visszatartotta attól, hogy rálépjen a kastélyhoz vezetõ útra. Hirtelen visszahõkölt, és szinte földbe gyökerezett a lába: néhány lépésre tõle egy ember állt a fának támaszkodva, és õt nézte. A férfi meglehetõsen magas volt, sudár, izmos testalkatú, markáns arca pedig a friss levegõtõl és a napsütéstõl kissé lebarnult. Jellegzetes vonásait, kemény, hegyes állát, egyenes orrát és mélyen ülõ szemeit puha nemezkalap árnyékolta be, mely nem volt sem új, sem elegáns. Jó szabása ellenére szürke lódenöltönye is hasonlóan nézett ki, viselõje mégis elõkelõ benyomást keltett. A fiatalember még azelõtt észrevette Mariannét, hogy az ránézett volna, így megfigyelhette a tétovázását. Hans tehát ennyi év után újra megpillantotta egykori szerelmét. Mintha távoli villámcsapás fénye cikázott volna végig az arcán, majd gunyoros mosoly kezdett játszadozni a szája körül. Mire a nõ ráemelte tekintetét, vonásai kisimultak és megmerevedtek, miközben hûvösen mérte végig az elõtte álló csinos hölgyet. Leengedte összefont karját, a kalapjához nyúlt, és némán meghajolt. Marianne hirtelen elpirult. Ez jól állt neki – a férfi ismerte arcának gyors színváltását, mely könnyen izgalomba hozható természetrõl árulkodott. Egykoron, ó, mily elragadtatva figyelte a színek eme játékát, és természetesen mélyen érzõ szívet sejtett mögötte. Akkor azonban még Marianne von Wollinnak hívták az asszonyt, akkor még szerette, és eszményképét látta benne. Milyen fiatal és ostoba volt annak idején! Most mindez hidegen hagyta, azt viszont nem tagadhatta, hogy Lim11
bach asszony elragadóbban néz ki, mint valaha. Ennek ellenére nem állt szándékában a régi ismeretséget felújítani és tovább folytatni. Azt remélte, hogy a köszönését fogadva Marianne némán továbbmegy, de tévedett. Megállt, és kacér pillantással nézett a szemébe. – Hans Ressdorf! Tényleg maga az? Végre visszatért hát hazájába! – szólt lágy hangon. A férfi könnyedén meghajolt. – Megtiszteltetés, hogy üdvözölhetem, nagyságos aszszony. Még mindig haragszik, gondolta a nõ, és még igézõbben mosolygott. Szelíd szemrehányással a hangjában így folytatta: – És ennek a találkozásnak itt kell történnie az erdõben, majdhogynem az utcán? Csak tegnap este tudtam meg Diesterfeld úrtól, hogy pontosan tizennégy napja itthon van. Hans gúnyos mosolyra húzta a száját. – Úgy látom, Diesterfeld úr még mindig nagyon jól értesült embertársai viselt dolgairól. Igen, így van, már két hete megint Ressdorfban vagyok. – És meg sem látogatott bennünket – jegyezte meg Marianne duzzogva. – Nem feltételeztem, hogy kívánatos lenne a látogatásom. Egyébként még senkinél sem jártam, és nem is áll szándékomban, egyelõre legalábbis nem. Szerencsétlen ember, szeretné eltitkolni a szegénységét. Milyen nehéz lehet az élete! Az asszony együtt érzõen pillantott a férfi érdekes, markáns arcába, és kedvesen azt mondta: – De velünk kivételt kell tennie, Ressdorf úr. Wollin mindig is az ön második otthona volt. 12
A férfi sötét pillantással nézett Mariannéra, és vészjóslóan ráncolta a homlokát. Tényleg veszi a bátorságot, és arra emlékezteti, mit jelentett neki egykor Wollin? – Idõközben néhány dolog megváltozott, nagyságos asszony – közölte hûvösen. – Ha jól hallottam, a szülei meghaltak, és a mostani tulajdonost, az ön férjurát nem ismerem. Mit keresnék akkor önöknél? Marianne közelebb lépett. Kellemes illat áradt a ruhájából, miközben szépen kipirult arca szinte hozzáért Hans arcához. – És én, Hans, én nem vagyok Wollinban? A férfi egy pillanatra összeszorította a száját, hogy elnyomja gúnyos mosolyát. – Ön biztosan talál jobb elfoglaltságot is, mint hogy egy fáradt vándorra pazarolja az idejét – mondta fagyosan. – Ó, nem szabad így beszélnie, Ressdorf úr! – kiáltotta Marianne szemrehányóan. – Dehogynem, nagyságos asszony, én nem szolgálhatok valami jó társasággal. Komoly, csendes férfi lettem, akitõl sok mindent elvett az élet, habár adott is egyet s mást. Nem vagyok alkalmas egy ilyen szép hölgy szórakoztatására. A nõ nem vette észre a keserû felhangot, és kedves mosollyal nyugtázta a bókot. – Errõl azonban magam szeretnék meggyõzõdni, hisz biztosan érdekes dolgokat tudna mesélni az utazásairól. – Olyan sokat, mint ön vélhetõleg gondolja, egyáltalán nem utaztam. – De hát Amerikában volt, nem? – Igen, de Amerikába ma már bárki eljuthat! Semmi újat nem tudok róla mondani, és az életem is meglehetõ13
sen unalmasan zajlott. Dolgoztam, ez azonban csak nekem érdekes, másnak nem. – Dehogynem, engem is érdekel – felelte az asszony gyorsan, miközben egyre dühösebb lett a férfi szenvtelensége miatt. – Hans, miért olyan hûvös és tartózkodó? Hát már elfelejtette, mi kötött össze minket egykor? Ressdorf egy pillanatra kijött a sodrából. – Nem, nem felejtettem el semmit – szólt nyersen. A nõ szíve felujjongott. Szereti, még mindig szereti õt, s hûvösségével csak a vonzalmát akarja leplezni. Kérõen kinyújtotta felé fehér, gyûrûkkel ékesített kezét. – Hans, ne haragudjon már rám tovább, csak mert kettõnk helyett is okos voltam! Biztosan nagyon nehéz élete lehetett odakint, de gondolja csak meg, ha még én is magára akaszkodom, mennyivel küzdelmesebb lett volna a létért vívott harc. Köszönettel tartozik nekem, hogy nem hátráltattam. Ha nem tévedek, nem lelte meg a boldogságot, amit keresett. A férfi arca keservesen megvonaglott, pillantása azonban nyugodt maradt. – A boldogságot? Nem, nem találtam meg. Talán nem is létezik a számomra. Marianne felsóhajtott. – Bárcsak segíthetnék önnek! Istenem, micsoda nyomasztó gondolat, hogy én ilyen dúsgazdag vagyok, mialatt ön... Ó, Hans, szörnyû, milyen igazságtalanul osztja el az élet a javakat. – Nyugodjon meg, nagyságos asszonyom, egyáltalán nem bánt a szegénység, ennek a boldogságomhoz semmi köze – válaszolta Ressdorf. Marianne bizonytalanul nézett rá. Különös, de a férfi egyszerre derûsnek és büszkének látszott, miközben töret14