A. C. CRISPIN
FELTÁMAD A HALÁL
A. C. CRISPIN
FELTÁMAD A HALÁL
Alien ResurrectionTM: The Official Movie Novelization TM & © 1997, 2015 Twentieth Century Fox Film Corporation. All rights reserved. Hungarian translation © Farkas Veronika, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alan Dean Foster: Alien Resurrection. The Official Movie Novelization. (1997) A kiadás a Titan Booksszal kötött megállapodás alapján jött létre. Titan Books, a division of Titan Publishing Group Ltd. of 144 Southwark Street, London, SE1 OUP, England Fordította: Farkas Veronika
ISBN: 97 896 3419 039 4 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót tervezte: Pintér László A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Héjja Edit Korrektor: Czene István Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: science fiction
PROLÓGUS – Az ott egy idegen! Vincent Distephano önkéntelenül is hátrahőkölt a látványtól. Hogy a fenébe került ez ide, a hátsó parancsnoki kapszulába? Sóbálvánnyá vált, miközben döbbenten meredt a teremtmény groteszk alakjára. Az idegen szeme hatalmasnak tűnt, aránytalanul nagynak hosszúkás, esetlen feje többi részéhez képest. Keskeny, ovális írisze mintha ívbe hajlott volna a pupillája körül, amitől egészen túlvilági, nem-földi benyomást keltett. Az idegen pislogott egyet, de áttetsző szemhéja olyan gyorsan mozgott, hogy Vinnie nem tudta megállapítani, hogy a pislogás alulról, felülről, esetleg oldalról indult-e. Sőt, amikor nem mozgott, egyáltalán nem látszott a szemhéja. Az idegen még kétszer-háromszor pislogott, majd elfordította a fejét. Vajon észrevette őt? Ó, a fenébe! A teremtmény állkapcsa fenyegetően széttárult, keskeny ajkai között áttetsző, vékony nyálcsíkok húzódtak, amelyek lassan csepegtek lefelé a veszedelmesen hegyes fogakról. De még mennyi fogon! Az ajkak fenyegető, de néma vicsorba húzódtak, és a lény lassan megindult előre. Vinnie meg sem moccant, miközben az idegen torka lassan szétnyílt, majd összezárult, sűrű, ragacsos nyálcsíkokat csepegtetve. Ha egy ilyen izé le tudott ide jutni, gondolta, akkor több is lehet belőlük. Akár egy egész átkozott raj! Honnan jönnek ezek egyáltalán? Hogy kerültek a fedélzetre?
Számít ez? Egyikük most itt van vele, és ez a lényeg. Az idegen előrevetette magát, majd megállt, a mozgása darabos volt, rovarszerű, a farka úgy pásztázott, mint egy szenzor. Vajon látja őt? Tudatában van annak egyáltalán, hogy Vinnie itt van, a parancsnoki kapszulában? Azok a nagy szemek vajon funkcionálisak, vagy csupán az élelem és a zsákmány felismerésére adaptálódtak a fényvisszaverődés, vagy valami jelek alapján, amelyeket emberek nem érzékelnek? Nem lehet, hogy érzékenyebbek a mozgásra vagy a szagokra, mint a látványra? Az idegen groteszk, hosszúkás feje körbefordult, mintha a teremtmény az egész látképet be akarná fogadni. Biztosan zavarja a sok villogó fénypont és az irányítókonzol aktív, sokszínű kijelzői. Lehet, hogy az irányítókonzol működése megakadályozza abban, hogy észrevegye Vinnie-t. Vinnie erősen reménykedett benne, hogy így van. Nyelt egyet. Ebben a pillanatban megvillant az irányítókonzol egyik kijelzője, és olyan hirtelen váltott a képe, hogy az idegen megpördült, hogy odanézzen. A hajó alatt némán lebegő Plútó jelent meg egyik pillanatról a másikra premier plánban, ahogy az egyik kisebb gejzírje kitört, és folyékony nitrogént lövellt az űrbe. A Plútó jéggyűrűinek ragyogása még a véletlenszerű sötétvörös területekkel is döbbenetes kontrasztot alkotott a körülötte elterülő űr feketeségével. A lény egyik oldalról a másikra billentette a fejét, úgy tanulmányozta a bolygótevékenységet. A gejzír aktivitása a csúcs pontjára ért, a néma kilövellés elérte a teljes magasságát. A kijelző ráközelített, és a kép kiélesedett. Az idegen erre teljesen elfordult Vinnie-től, és hirtelen a kijelző felé vetette magát, olyan agilisen, mint egy pók. Most! Gyorsan! Amíg nem figyel! Mozgás! Vinnie keze egy katona szélsebes reflexeivel kilőtt, a mutatóujja kinyúlt, megfeszült… CSATT! Megvagy, te szemétláda! Vinnie felemelte a kezét, és megvizsgálta a döglött földönkívüli rovar maradványait az ujján. Vajon mi az ördög lehetett ez? Undorodva megcsóválta a fejét. Perez tábornok hatalmas szarvihart kavarna, ha megtudná,
6
hogy akár csak a járműve, az Auriga makulátlan tökéletességébe betette a lábát egy földönkívüli bogár, nemhogy egyenesen a parancsnoki kapszulába. Vajon ez volt az egyetlen, vagy van még? Csak kettő kell ahhoz, hogy ezrek lepjék el őket. A fenébe is, bizonyos idegen fajoknál akár egy is elég. A fiatal katona továbbra is a lecsapott rovart vizsgálva szívott egy utolsó kortyot a turmixából, és több kortyban lenyelte. Abból is szarvihar lenne, ha megtudná, hogy munkaidőben eszel, fiú. Vinnie elmosolyodott. Aha, Perez tábornok szigorúan tartani szokta magát a szabályokhoz, de Vinnie nem reggelizett, és nem bírná ki ebédig, ha nem segítene magán valahogy. A parancsnoki kapszulában ücsörögni, ez nagyjából a legunalmasabb beosztás volt a hajón. Ennél már csak az lehetne rosszabb, ha korgó gyomorral kellene itt üldögélnie. Összegyűrte és zsebre vágta a vékony papírpoharat, majd megfogta a szívószálat, amellyel ivott, és megbökdöste vele a bogár maradványait. Még mindig kivehető volt a hosszúkás fej, az apró, de kegyetlen fogak. Pfuj, milyen egy randa kis anyaszomorító vagy! Hogy sikerült felmásznod a hajóra? Biztosan a tábornok egyik „nemhivatalos” szállítmányából származol, valamelyik eldugott határ menti kolóniáról. Nem mintha tudnék vagy tudni akarnék ezekről! Ha az ember egy szigorúan titkos létesítményben szolgál, amely a Plútó és a Charon gravitációs középpontja körül kering – más szóval, a semmi közepén! –, akkor megtanulja, hogy ne kérdezzen és ne mondjon semmit. Az egyetlen dolog, amelyet Vinni megtanult ezalatt a végtelennek tűnő egyéves kiküldetés alatt az Auriga fedélzetén, hogy egy szigorúan titkos létesítményben dolgozni nagyjából a világ legunalmasabb feladata. Itt soha semmi, de semmi nem történik! Erről Perez tábornok is gondoskodik a folyamatos ellenőrzéseivel, a mindent egyre fényesebbre csiszoló rutinjával. Az Auriga fedélzetén minden egyes berendezés, számítógépes chip és eszköz mindig csúcsformában volt, új volt, csillogó, tiszta és tökéletesen karbantartották. Még mechanikai zűrök sem enyhíthettek az unalmon.
7
Remélem, a következő alkalom több történést fog hozni, mint ez. Talán majd a rigeli küldetés. Ott bármi megtörténhet. Az egy meredek ügy. Nem olyan, mint ez a szellemkastély. Ismét megvizsgálta a rovart, darabjaira cincálta a szívószálával. Az Auriga vesztésre álló csatája a bogarak ellen legalább vicces volt egy kicsit a maga módján. Vinnie nem szokott hozzá ahhoz, hogy rovarokat lásson az űrben. A hadsereg persze hírhedt arról, hogy élősködőket szállít, ahova csak beteszi a lábát, az ősöreg favitorlások rakományában és élelmiszerkészletében megbúvó patkányoktól és bolháktól kezdve a dél-csendesóceáni szigeteki barna fakígyón át, amely egész madárfajokat irtott ki a huszadik században, egészen a házicsótány majdnem fatális elterjesztéséig az elvben sterilizált, vákuumba zárt élelmiszer-szállítmányból az első marsi kolóniának az űr gyarmatosításának hajnalán. De a legtöbb raktár körülményei között általában elpusztultak azok a kis szemétládák, és ez lecsökkentette a problémát. Az Aurigán kívül. A korai laboratóriumi kísérletekből megszökött szúnyogoktól, amelyek a legbizarrabb helyeken bukkantak fel, a pókoktól, amelyek Perez egyik nemhivatalos csomagjának megérkezése után jelentek meg, és az ilyen esetleges földönkívüli bogaraktól, mint amelyet most lapított szét, olyan lett a hatalmas űrhajó, mint egy óriási rovargyűjtemény! Mintha a galaxis legalacsonyabb rendű életformái a küldetésüknek tekintették volna, hogy bebizonyítsák Perez tábornoknak, miszerint bármilyen fontosnak is számít ő a hadseregben, bármilyen életbe vágó titkos műveleteket is vezet itt, a Naprendszer peremén, az Anyatermészetet soha nem fogja tudni az irányítása alatt tartani. Vinnie elmosolyodott. Miközben a szívószálával lekaparászta a rovar maradványait, amelyekből még mindig csöpögött a vér és a nyál, felmerült benne, hogy jelentést írjon az „incidens”-ről. A tábornok ezt megkövetelte. A Vénembert megőrjítették a makulátlan hajója fedélzetén felbukkanó hívatlan betolakodók. Azt akarta, hogy minden egyes élőlényt kapjanak el élve, amennyiben lehetséges, „rendszertani meghatározásra”, hogy felderíthessék az eredetét. Vinnie belegondolt az ezzel járó papírmunkába, a vizsgálat folyamatába,
8
az egész nevetséges felhajtásba egyetlen rovar miatt. Rámeredt a szívószála végére. Menjen a fenébe! A szívószál végét a parancsnoki kapszula makulátlan ablaka felé tartotta, és belefújt egy nagyot, kilőve belőle az elpusztított rovar maradványait. Az nekicsapódott az átlátszó üveglapnak, és nagyot toccsant rajta, éppen úgy rátapadt, ahogyan a földi járművek szélvédőjére szoktak a bogarak. Vinnie felnevetett. És fiam, ez volt ennek a végeérhetetlen műszaknak a csúcspontja! Rápillantott a parancsnoki konzol megszámlálhatatlan kijelzőjére. Minden csendes volt. Nyugodt. Halálosan unalmas. Még a gejzír is abbahagyta a kitörést. A katona felsóhajtott, megvakarta majdnem teljesen kopaszra nyírt fejét, és megpróbált nem nézni az órára, amely a szolgálata hátralévő másodperceit számolta. Talán felbukkan még egy bogár, hogy elterelje a figyelmét. Reménykedni mindig lehet.
9
I. Dr. Mason Wren energikus léptekkel haladt végig a semleges színű folyosókon a főlaborja felé. Perez tábornok a reggelije közepén hívatta egy rendkívüli megbeszélésre, és az a huszonhárom perc, amelyet azon a találkozón töltött, most teljesen felborította a tudós napirendjét. Wren szerencsére bízhatott abban, hogy a beosztottjai időben megérkeztek és elindítják a reggeli programokat, ellenőrzik az éjszakai műszak munkáját, és készen állnak arra, hogy beszámoljanak neki a kísérlet pillanatnyi állapotáról. Menet közben megszokásból rápillantott a hajtókáján lévő csipogóra. Nincs új üzenete. Apa – vagyis az életkörülményeknek, a kutatásnak és a hatalmas Auriga összes többi kritikus rendszerének a megfelelő működését összehangoló masszív, csúcstechnológiás számítógép mesterséges férfihangja – szólna neki, ha lennének új üzenetei. Ha nincs hír, az jó hír. Amikor Perez hívatta, arra számított, hogy valami baj van, valami probléma az új projekttel, de nem. A Vénember csak a munkájával kapcsolatos részletekről akarta tájékoztatni, hogy biztos lehessen abban, a vezető kutatója mindenről tud. Már két hét eltelt anélkül, hogy bárki váratlanul hívatta volna az éjszaka közepén a laborba, és Wren nagyon elégedett volt a váratlanul felgyorsult haladással. Lehet, hogy végre sikerült elérniük egy áttörést. A karcsú, kopaszodó tudós megszokott gyors lépteivel haladt át a labor bejáratán, és eközben szinte észre sem vette a két teljes fegyverzetben őrködő katonát. Azok láthatatlanok maradtak számára, a háttérbe olvad-
10
tak, mint a bútorok vagy a pneumatikus ajtók szegecselése. Valahol halványan tisztában volt azzal, hogy a katonák négyóránként lecserélődtek, de az ő szemében mind egyformának tűnt – szögletes állú, előreszegezett tekintetű harcosnak olajzöld testpáncélban, kezükben a robusztus fegyverükkel, mindig éberen. A feketék, fehérek, barnák, férfiak, nők – Wren nem tudta megkülönböztetni őket. Katonák voltak. Bakák. Keményfiúk. Wren és a kollégái viszont orvosok. Tudósok. A kollégái a legkevésbé tapasztalt technikustól egészen önmagáig egy magasabb célt szolgáltak; az emberi ismeretek kiterjesztését, az emberiség előrehaladását, az emberi lét jobbítását. A katonák Wren szempontjából egyetlen célt szolgáltak csak: annak elősegítését, hogy ő és a csapata elérhessék a saját céljaikat. Ők mindannyian – a katonák és a kutatók is – a hadsereg szolgálatában álltak, de Wren fejében egyértelmű volt köztük a demarkációs vonal. Miközben folytatta útját, az ajtók hangtalanul szétnyíltak, és beengedték a főlaboratóriumba. Amikor elhaladt a két katona mellett, szórakozottan, némi vidámsággal nyugtázta, nemcsak hogy egyformán néznek ki, de még a rágógumijukat is ugyanarra a ritmusra rágják. Mint a robotok. Nem, mégsem úgy, mint a robotok. A robotok igazából elég egyediek voltak… amikor még léteztek. Az ajtó éppen olyan hangtalanul zárult össze mögötte, ahogy kinyílt, és a katonák azonnal feledésbe is merültek. Mint arra Wren számított is, az összes beosztottja ott volt, és elmélyülten végezte a munkáját: a természettudományos kutatást. Ez a laboratórium tökéletes helyszínt nyújtott ehhez. Az összes itteni berendezés, az összes program, az összes ember a legjobbak közé tartozott. És az eredményeik bizonyítani is fogják az értéküket. Wren odaért az első munkaállomáshoz, és tanulmányozni kezdte a kijelzők tömkelegét. Végignézett a sebesen változó adatmintázatokon, és értelmezte az általuk jelzett folyamatokat. Oldalra pillantott Dr. Carlyn Williamsonra, aki egy kis mosolyt intézett felé. – Még mindig jó nyomon haladunk, Dr. Wren – jelentette ki elégedetten.
11
A tudós viszonozta a mosolyát. – Jó így kezdeni a napot, Carlyn. Átlépett a következő munkaállomáshoz, és odabiccentett Dr. Matt Kinlochnak, Dr. Yoshi Watanabenak, Dr. Brian Claussnak, Dr. Dan Sprague-nak és a PhD-jén dolgozó tanítványuknak, Trish Fontainenek. Kinloch felmutatta a hüvelykujját, amiről Wren tudta, hogy ezzel az előző éjjel elkezdett tesztek sorának pillanatnyi pozitív haladására céloz. Viszonozta a mozdulatot, és továbbment. Mintegy mellékgondolatként felmerült benne, mennyire egyformán vannak öltözve – mindnyájan katonai vagy orvosi egyenruhát viseltek az egyforma kutatói köpenyük alatt –, és kíváncsi lett, vajon Perez is olyan nehezen különbözteti-e meg őket, mint Wren a tábornok katonáit. Miután egyszer körbejárta a labort, és elégedetten nyugtázta, hogy minden pontosan úgy halad, ahogy szeretné – ami szinte túl jónak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen –, végül engedélyezte magának, hogy odalépjen az inkubátorhoz. Dr. Jonathan Gediman, a fiatal, sötét hajú, lelkes asszisztense már ott várt rá várakozástól feszülten. Wren úgy látta, mintha bármelyik pillanatban elkezdhetne egyik lábáról a másikra táncolni. És ezért nem is hibáztathatta a pártfogoltját. Minden, amit aznap reggel látott, arról árulkodott, hogy a dolgok még mindig a lehető legjobb irányban és ütemben haladnak. De a korábban átélt kudarcok után nem akart előre inni a medve bőrére. Még mindig rengeteg minden beüthet. – Szóval megvárt vele – mondta az asszisztensének. – Ezt értékelem. Gediman bólintott. – Éppen elég dolgom volt. Készen áll arra, hogy megnézzük őt? Wren elnyomott egy fintort. Nem tetszett neki Gediman hajlama arra, hogy megszemélyesítse a prototípust. Egy elhivatott szakember ilyet nem csinál. De Gediman annyira hozzáértő volt, annyira elkötelezett a kísérlet iránt, és olyan kreatív, hogy Wren hajlott arra, hogy szemet hunyjon a gyarlóságai felett. – Persze – válaszolta. – Nézzük meg a prototípust.
12
Gediman ujjai a megfelelő sorrendben végigtáncoltak a kapcsolókon, és mindketten bámulni kezdték az inkubátor tetején lévő kis kijelzőn végigfutó adatfolyamot. A magas fémhenger átállította a saját hőmérsékletét, és hideg pára szállt fel az oldaláról. A külső fémház lassan, gépiesen körbefordult majd felemelkedett egészen a mennyezetig, ahol megállt. A fémház automatikusan kinyílt, és előbukkant belőle egy körülbelül egy méter hosszú és fél méter átmérőjű kis kriogén cső. Wren az adatokra meredt. A kijelzőn folyamatosan frissültek az inkubáció hosszának és haladásának, a biokémiai tápláló közeg összetételének, a sejtek elektromos ingerlésének és a többi tényezőnek az értékei. – Ott van! – dünnyögte halkan Gediman. Wren felkapta a fejét a hangsúlyára. Gediman szeme tágra nyílt, az arckifejezése éppen olyan reménykedővé vált, mint egy apáé, aki életében először látja újszülött gyermekét. Wren örült ennek. Ez sok tekintetben Gediman gyermekének számított. Gediman, Wren, Kinloch, Clauss, Williamson – a laborban mindenki a prototípus szülője volt, és Wren mindenkit arra bátorított, hogy érezzék a sajátjuknak. Az ilyesfajta birtokosi büszkeség nagyobb erőfeszítésekre ösztökéli az embert, kreatívabb gondolatokra, olyan elhivatottságra, amelyet pénzért nem lehetne megvásárolni. Wren nem tudta leradírozni a mosolyát. – Nézze az arcát! – mondta Gediman ugyanazzal a büszke csodálattal. Wren visszanézett a prototípusra, amely lassan előbukkant az őt körülvevő, tápláló, fejlődésre ösztökélő zseléből. A prototípus eleinte csupán egy nehezen kivehető masszának tűnt. Klasszikus magzati pózba görnyedt – ami önmagában is a természettudomány csodálatos eredményeit bizonyította –, és egyre közelebb lebegett az üveghez, ami lehetővé tette, hogy Wren megnézhesse, amiről Gediman beszélt. Egy gyermek arcát látta, egy kedves kislányarcot, és azon kapta magát, hogy ugyanaz az izgalom fut végig rajta is, amely Gedimant magával ragadta. Az arcvonások már annyira kifejlődtek, hogy nemcsak az embert, de az egyéniséget is fel lehetett fedezni bennük.
13
A tökéletes formájú fej körül vékony szálú babahaj lebegett, éteri megjelenést kölcsönözve a prototípusnak, mintha valamiféle sellőgyermek lenne. Wren pislogott egyet, és kiűzte a fejéből a fantáziaképeket. Gyakorlott szeme végigszaladt az apró példányhoz csatlakozó különböző csöveken, kábeleken és szenzorokon. Minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett, végezte a dolgát, táplálta a prototípust, fejlesztette, és a természetesnél gyorsabb növekedésre és fejlődésre sarkallta. De persze Wrennek nem volt türelme a természethez – a lassúságához, a hibalehetőségeihez, a véletlenszerű meglepetéseihez. A legkevésbé sem fogadta örömmel a természet meglepetéseit. Az ő feladata az volt, hogy számoljon a természettel, és a saját céljaira használja. És most kezdett úgy tűnni, mintha végre sikerrel járt volna. Elmosolyodott, és az ujjai szinte cirógató mozdulattal siklottak végig az inkubátor oldalán. – Gyönyörű, nem? – kérdezte Gediman csendesen. Wren kinyitotta, majd becsukta a száját, és csak bólogatni tudott. Ez a példány határozottan sokkal jobban fejlődik, mint azt remélhettük volna. Amikor a prototípus odébb úszott tőle, mintha megmozdult volna a szeme a szemhéja alatt. Wrenben felmerült a kérdés, hogy vajon képes-e érzékelni a különbséget a fény és a sötétség között. Hogy vajon mit képes érzékelni, amennyiben felfog bármit is. Hirtelen fény támadt, és ő hátrahőkölt. A fényben megláthatják. A fényben nehezebb elrejtőzni. Kicsire összehúzta a testét. Az őt körülvevő meleg nedvesség biztonságot nyújtott, de az éles fénytől rettegni kezdett. Kaotikus álomképek villantak végig ki-kihagyó tudatosságában. A krioalvás hideg kényelme. A késztetés, hogy megvédje a kicsinyét. A saját fajtája ereje és védelme. A saját dühe ereje. A gőzölgő inkubátor melege és biztonsága. Ezek a képek egyszerre jelentettek is valamit, meg nem is. Valahol a tudatosságán messze túleső szinten ismerte fel őket, túl a tanult dolgokon. Ezek a
14
képek a részei voltak, annak a részei, aki ő volt korábban. És annak a részeivé váltak, akivé most ő vált. Csak lebegett a zselés, megnyugtató közegben, és megpróbált elbújni a fény elől. És a hangok elől. A dünnyögő, távoli hangok elől, amelyek kívülről érkeztek. Benne voltak. A hangok jöttek és mentek, semmit nem jelentettek, mindent jelentettek. Ismét meghallotta a belső hangokat, amelyek egyike sokkal erősebb volt a többinél. Az, amelyikre mindig is hallgatott. Az, amelyikre olyan erősen próbált visszaemlékezni. Hallotta a suttogását… Anyukám mindig azt mondta, hogy nincsenek szörnyetegek – igazi szörnyetegek. De vannak. Bárcsak tudta volna, hogy ez mit jelent! Talán majd egy szép napon… Wren egyetlen pillanatra átadta magát a reménynek, a várakozásnak. Ebből tanulmányok lesznek. Könyvek. Publikációk. Díjak. Ez csak a kezdet. Az embrió ott lebegett és forgott a zselével megtöltött inkubátorban, és Wrennek be kellett ismernie, hogy Gedimannek igaza volt. Ez gyönyörű. Egy tökéletes prototípus… A prototípus éppen hátat fordított neki, és begörbített gerince nekiütközött az üvegnek. Ekkor látta meg azt a valamit, ami korábban nem volt ott. – Azt észrevette? – kérdezte tárgyilagosan, vigyázva arra, hogy a hangja érzelemmentes maradjon. – Mit…? – dünnyögte Gediman, majd megnézte a prototípus hátát. – Azt, ott – mutatott Wren a négy dudorra a gerinc két oldalán. – Azt a négyet. Ahol a hátsó szarvaknak kellene lennie. Gediman összevonta a szemöldökét, amikor észrevette. – Maga szerint ez valami abnormalitás? Wren megrázta a fejét. – Rajta fogjuk tartani a szemünket. Lehet, hogy valami embrionális rendellenesség kezdetét jelzik. – Ne…! – sóhajtott fel Gediman.
15
– Ne fessük a falra az ördögöt. Ha szerencsénk van, akkor csak valami csökevényes kinövés. Ebben az esetben el lehet majd távolítani. Gediman aggodalmasan nézett, korábbi öröme kezdett elpárologni. Wren megveregette a vállát. – Ez még így is sokkal tökéletesebb az összes eddigi példánynál. Én reménykedem. Maga is tegye ezt. Az asszisztense ismét elmosolyodott. – Olyan nagy előrehaladást tettünk, és ő olyan jól van. Remélem, igaza van, Dr. Wren. Én is, gondolta Wren a prototípust fürkészve. Reménykedett, hogy nem csak a természet űz megint csúfos tréfát az ő kontójára. Wren és Gediman egy hónappal később ismét ott álltak az inkubátor előtt. Ez az egység már sokkal nagyobb volt, mint az első, majdnem három méter magas, és egy méter átmérőjű. A gyermekméretű prototípus, amely úgy lebegett az elsőben, mint egy kis parafadugó, annyira megnőtt és kifejlődött, hogy ezt a tartályt már majdnem teljesen betöltötte. A laborban a tetőfokára hágott a várakozás. Wren nem tudta nem észrevenni, hogy a beosztottai milyen gyakran tévednek mintegy véletlenül az inkubátor mellé, csak hogy megnézzék, megcsodálják a teremtményü ket. Milyen nagy eredmény milyen kevésből. Ősöreg vérmintákból. Egy kis szövetmintából a csontvelőből, a lépből, a gerincfolyadékból. Széttöredezett DNSdarabokból. Fertőzött sejtekből. Ilyen kevésből ilyen sok. A prototípus megfordult, vállig érő, hullámos barna haja szabadon lebegett az arca körül, időnként eltakarva a vonzó, felismerhetően emberi arcvonásokat. A keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Lehunyt szemhéja alatt előre-hátra mozgott a szemgolyója. Álmodik? Milyen álmokat? Kinek az álmait? Wren felpillantott az inkubátor kijelzőire. Az első képernyőn a prototípus EKG-ja látszott – az egyenletes, ütemes szívverése a teljesen egészséges ritmuszavarokkal. Ez jó. Nagyon jó. A második képernyő felé fordult. Míg az első képernyőn lévő címkén a felnőtt méretű, nőnemű prototípus megnevezése állt – az, hogy „GAZDATEST”, látványos nagybetűkkel –, a másik képernyőn az „ALANY”
16
felirat szerepelt. Ezen egy másik EKG jelent meg. Ez a szívverés sokkal gyorsabb volt a gazdatesténél, tachikardiásnak tekinthető mintázattal. De éppen olyan erős volt, mint a gazdatesté. Egyenletes. Wren elmosolyodott. Ismét felnézett a gazdatest arcába. Az a homlokát ráncolta. Ha romantikusabb alkat lett volna, mint például Gediman, úgy érezte volna, hogy szomorúnak tűnik. Milyen álmokat álmodsz? A sajátjaidat? Vagy a szimbiótádéit? Annyira szeretném tudni… Dr. Jonathan Gediman egyszerűen nem hitt a szerencséjének. Dr. Wren engedélyezte neki, hogy ő végezze el a műtétet. Ott állt a jéghideg, steril műtőben, teljesen bemosakodva és munkára készen, és éppen a sebészeti vizorját próbálta a helyére ügyetlenkedni. Dr. Wren is ott várakozott mellette tettre készen, beöltözve, türelmetlenül, idegesen. Dr. Dan Sprague is velük volt. Dan gratulált Gedimannek, amikor Wren megtette a bejelentést, és az őszinte jókívánságai egy kicsit segítettek Gediman félelmeinek feloldásában. Legalábbis részben. A vizor vadul váltogatta a fókuszt, és Gediman odanyúlt a kapcsolójához. Az eszköz lehetővé tette, hogy automatikusan kihasználja a neki éppen legalkalmasabb látótávolságot a távoli beállításoktól a mikroszkopikus lehetőségekig, amelyek segítségével sejtszinten is megvizsgálhatja a szöveteket. Vett egy mély levegőt, és megpróbálta elnyomni az idegességét. Amikor Sprague odanyúlt egy steril kendővel, és megtörölte a homlokát, majdnem a plafonig ugrott. – Nyugi, haver – évődött vele Dan. – Úgy izzadsz, mint egy kutya. Gediman bólintott, miközben szórakozottan átfutott a fején, hogy a kutyák nem tudnak izzadni. Pislogott egyet, és a feladatra összpontosított. Bárcsak Wren ne állna hozzá olyan közel. Ő még a vizor nélkül is képes kiszúrni a legapróbb ügyetlenséget, a legkisebb hibát is. És ha már itt tartunk, Sprague is. Nyugi, Gediman, mondta magának. Elvégre nem ez az első műtéted! Ez egy egyszerű eljárás. Már milliószor alkalmaztál ilyet.
17
Igen, de nem itt. Nem ezen a prototípuson. Nem Ripley-n. A prototípus Wren szavajárása volt, de Gedimán már akkor sem így gondolt a nőre, amikor még csak egy nyolc tökéletes sejtből álló sejtcsoport volt. Elfordította a fejét, és végignézett rajta, istenigazából megnézte magának. A nő egyenletesen, lassan vette a levegőt mesterséges álmában a zárt műtőkamra vastag, átlátszó anyaga mögött, amely elválasztotta az orvoscsapattól. Ernyedtnek tűnt az asztalon, a szeme nem mozgott, erős álla ellazult álmában, az ajka enyhén szétvált. A testét díszítő katéterek és szenzorok sokasága és az áttetsző, lepelszerű műtéti lepedő alatt éppen olyan vonzónak tűnt, amilyennek Csipkerózsika tűnhetett a herceg csókjára várva. Gediman megnyalta az ajkát. Egészségesnek tűnik. Egy magas, vonzó fiatal nőnek. Ezt még a ragacsos, magzatvízszerű zselé maradványai és a bőre kékes árnyalata sem rejtette el. Gediman annyira büszke volt rá. Ripley már most olyan sok mindenen keresztülment, olyan sok eredményt elért. És erre a pillanatra lehet a legbüszkébb – ha a sebész nem rontja el. Odasétált a kezelőpanelhez, és kesztyűs kezét könyékig beledugta a sebészeti kezelőszervbe. Wren és Sprague ott álltak mellette kétoldalt, és feszülten figyelték. A zárt műtő átlátszó védőfalai mögött ott nyüzsgött a csapat összes többi tagja. Mindnyájan részesei voltak ennek a pillanatnak. Gediman becsúsztatta az ujjait az érzékeny, kesztyű alakú irányítófelületbe, érezte, ahogy rásimul a kezére és a karjára, és finoman megmozgatta az ujjait, hogy ráérezzen a dologra. Óvatosan irányítani kezdte a kezelőszerveket, és figyelte, ahogy a műtőkamrában válaszul életre kelnek a robotkarok. – Készen állok – mondta a helyiségben lévőknek az értékekre pillantva. Minden jónak tűnt. Az agyműködés. A légcsere. A szívritmus. A nő szegycsontja fölé irányította a lézeres fűrészt.
18
– Ne feledje – mondta Wren halkan a füle mellett –, hogy ezt lassan kell csinálni. Lépésről lépésre. Én itt vagyok maga mellett. – Ezzel bátorságot akart önteni Gedimanbe, de az ellenkező hatást érte el vele. Gediman a megfelelő helyre irányította a lézert, és egy ragyogóan fényes, egyenes vonalat húzott vele, így a vágás egyenes irányban haladt a szegycsont közepe felől közvetlenül a köldökig. Rápillantott Ripley érté keire. A nő nem aludt túl mélyen, és Gediman biztos akart lenni abban, hogy nem érez semmit. – Figyelek – mondta mellette csendesen Sprague, miközben ismét megtörölte a homlokát. Az altatást Dan felügyelte. Gediman bízott benne, de… Az első vágás megtörtént. Megmozdította a robotfogókat, a bőrhöz erősítette, és a kellő mértékben felhúzta őket. Majd ismét a lézer következett, egy óvatos vágás az izmokon, közvetlenül a linea alba felett. Elérte a hashártyát. Pillanatok alatt végzett azzal is. A vérzés minimális volt, mert a lézer vágás közben lezárta a sebszéleket. A metszés megfelelőnek tűnt. – Nagyszerű – lehelte Wren. – Oké, most vigye a tartályt a helyére. Óvatosan… készítse elő az amniót… Gediman egy lépéssel előtte járt. Már megadta a jelet, hogy a magzatvízszerű folyadékkal megtöltött kis inkubátor a helyére kerüljön. Figyelte, ahogy a mechanika Ripley fekvő teste mellé szállítja, majd ahogy megtelepszik a bordái és a csípője mellett. A sebész érezte, ahogy egyre jobban betölti a helyiséget az izgalom, miközben az apró tartály némán a céljához siklik, megtorpan, majd lassan felemelkedik a fedele. – Remek – mondta Wren. – Remek. Készen állunk. Gediman az ajkába harapott. Jobb keze megfeszült az irányítókesztyűben. Egy különleges borítású robotfogó az ösztökélésére a helyére vándorolt, majd óvatosan bekúszott a bemetszésbe, és eltűnt Ripley mélyén. Gediman visszafordult a monitorokhoz, és a kijelző követte a fogó útját a páciensben. Óvatosan, ügyesen mozgatta.
19
A homlokán végiggördült egy verejtékgyöngy, és a vizor felé kúszott, de Sprague azonnal ott termett és letörölte, hogy kordában tartsa a hideg ellenére a sebész teljes testét elborító bőséges, szorongás kiváltotta izzadást. Gediman a bioszenzorokon át figyelte a fogót és a páciens belső szerveinek felerősített színű felvételét. Majd elmosolyodott. – Ott van – dünnyögte elégedetten. A jutalom. A munkájuk eredménye. Óvatosan megszorította a fogót, miközben Wren azt suttogta neki szükségtelenül: – Vigyázva! Vigyázva! – Vigyázok – motyogta Gediman, miközben lassan kihúzta a fogót Ripley testéből. Minden szem a bemetszésre szegeződött, miközben a fogó kiemelkedett Ripley hasából. A kipárnázott satuban egy apró, vörös foltos embriószerű teremtmény kunkorodott, amelynek alakját elrejtette az anyja vére és kötőszö vetei. – Jók az értékek – mondta Wren, miközben a parazita biomonitorára pillantott. – Itt is – jelezte vissza Dan Ripley-vel kapcsolatban. Gediman halványan érzékelte, hogy a csapat többi tagja közelebb húzódik az üveghez, és próbálnak bekukucskálni rajta. Senki nem mondott semmit. Minden szem a kis csomóra szegeződött… – Megszakítom az összeköttetéseket – jelentette be Gediman. – Tegye – válaszolta Wren. Gediman egy újabb eszközt emelt a teremtmény mellé, egy olyat, ame lyik elvágja és lezárja mind a hat köldökzsinórszerű szervet, amelyek a gazdatesthez kötötték az apró idegent. Gyorsan, profin, határozottan mozgatta az eszközt… Négy, öt, hat! És kiszabadult. A lény hirtelen megrándult és kinyújtózkodott, mintha megérezte volna, hogy levágták az anyjáról, és ideje elkezdenie a saját életét. Ideje levegőt venni. Ideje növekedésnek indulni. Ideje megmozdulni.
20
Vergődni és forogni kezdett a kipárnázott fogóban, a farkával csapkodott, majd végül egy néma sikolyra nyitotta kis állkapcsát. – A fenébe! – káromkodta el magát Sprague az apró csomag dühös tiltakozására. – Óvatosan! – adta ki az utasítást Wren tárgyilagosan. – El ne engedje. Helyezze a tartályba. Gediman kurtán bólintott. Tudta, hogy biztos kézzel tartja a teremtményt, és az nem tud kiszabadulni, tehetetlenül vergődik a satuban. Becsúsztatta a magzatvízbe, és egészen addig nem engedte el, amíg a tartály fedele szinte teljesen le nem zárult. Akkor egyetlen gyors mozdulattal szabadon eresztette a lényt, kirántotta a fogót, és az apró idegen máris teljes biztonságban úszkált a védőinkubátorban. – Gyönyörű volt! – kiáltott fel Wren. – Szép munka, Gediman – szorította meg a sebész vállát gratulációképpen. Gediman kieresztette a tüdejében mind ez idáig visszatartott levegőt, miközben Sprague ismét letörölte a homlokát. Érezte, ahogy az egész teste elernyedt, és tudatára ébredt, mennyire feszült volt végig. – Köszönöm, Dr. Wren. Mindnyájan azt figyelték, ahogy az apró inkubátortartály – amelyben a menekülőutat keresve immár eszeveszetten úszkált a kis lény – ismét eltűnik a helyiségből ugyanazon a módon, ahogy odakerült. Kinloch és Fontaine fogják elkísérni a keltetőbe, és felügyelni egészen addig, amíg biztonságba nem kerül. Gediman átnézett a megfigyelőhelyiségbe, és látta, hogy a csapat többi tagja vigyorogva néz rá, Kinloch még a hüvelykujját is megemeli. Visszamosolygott rájuk. Majd végül visszafordult Ripley felé. Levette a vizorját, és habozva visszanézett Wrenre. – Nos? – mutatott a még mindig alvó Ripley-re. – A gazdatest? – kérdezte Wren rá se pillantva a nőre. Gediman a monitort figyelte. – Az EKG-ja normális… Jól van. – Amikor ráébredt, hogy mellette próbál érvelni, elharapta a szót. Wren már így is úgy gondolja, hogy a szakmájához méltatlan érdeklődést tanúsít iránta.
21
Vigyáznia kellett azzal, hogy mit mond; Wren még nem döntött a nő sorsa felől. Feszülten várakozott. Wren a monitorra pillantott, majd áldozott egy másodpercet arra is, hogy Ripley-re nézzen. Végül azt mondta: – Varrja össze. Gedimannek komoly erőfeszítésébe került visszanyelnie egy „Köszö nöm!”-öt. Tudta, hogy Wrennek, mint vezető kutatónak jogában állna megsemmisíteni a prototípust. Ő maga valamilyen oknál fogva nem tudta volna ezt elfogadni. Ez akkora pazarlás lett volna! Főleg ennyi munka után. – Dan – szólt oda Wren a társuknak –, fejezze be, rendben? Szerintem Gedimant éppen elég izgalom érte már egy napra. Gediman elmosolyodott, és odabiccentett Dannek. – Persze – egyezett bele Sprague. – Boldogan. Gediman még egyszer automatikusan rápillantott a monitorra. Az altatás, a légcsere, a szívritmus, minden jónak tűnt. Hagyta, hogy Wren félrevonja. – Nos – szólalt meg kísérletet sem téve rá, hogy elnyomja a hangjában az izgalmat –, ez a tervek szerint ment. – Ó, annál sokkal jobban, kolléga – felelte Wren tiszteletteljesen. – Sokkal jobban. Valami arra próbálta késztetni, hogy felébredjen. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Ha egyszer felébred, valóra fognak válni az álmai. Amint felébred, ismét létezni fog, pedig a nemlétezésben végre békére lelt. Nagyon sajnálta, hogy ennek most talán vége szakad. Valami arra próbálta késztetni, hogy felébredjen. Ellenállt neki. Lassan tudatosult benne egy homályos érzés. Valami, ami nem ő volt. Valami, ami vele történt. Valamit elvettek tőle. Valami, amit el akarta, hogy vegyenek? Nem tudta felidézni. A hideg és a fény ellenére kinyitotta a szemét. Mindent látott, ami körülötte történt, mindent tökéletesen látott. De semmit nem értett belőle. Furcsa fém-
22
és műanyagszerkezetek mozogtak körülötte sebesen, húzták össze a mellkasán tátongó sebet, miközben egy másik eszköz megpróbálta összezárni. Azonosította az érzést: egy enyhe fájdalom volt, amelyet könnyen figyelmen kívül tudott hagyni. A szemei megmoccantak, és információt kezdtek gyűjteni. És ráébredt. Eltűnt. Elvették tőle. A kicsinyét. Egy részét rettenetes megkönnyebbülés töltötte el. Egy másik részét rettenetes düh. Ingadozott az érzések között, egyiket sem értette, egyszerűen csak átadta magát az érzelmi hullámzásnak, miközben tökéletesen mozdulatlanul feküdt és a robotkarokat figyelte. A két mechanikus kar, döbbent rá, valahogy fizikailag kapcsolódik az egyik teremtményhez, aki abba a furcsa, átlátszó tojásba bámul befelé, amelybe ő be van zárva. Teljesen körbevették ezek a teremtmények, mindegyik lefelé bámult rá, miközben azt feltételezték, hogy tehetetlen. A robotkarok forogtak és mozogtak, végezték a munkájukat, befejezték azokat a feladatokat, amelyeket ő se nem kért, se nem akart, se nem értett. Azt a teremtményt figyelte, amelyik a karokat mozgatta, azt figyelte, hogy milyen figyelmesen bámulja őt. Minden düh és megkönnyebbülés nélkül felkapta a kezét, és megragadta a lezárt tojás alakú tartály mögött álló teremtmény alkarját. Érzelemmentes kíváncsisággal szorította meg egy löketnyi erővel, majd megcsavarta, csak hogy lássa, mi történik. Érdekes volt. A teremtmény azonnal felhagyott a fájdalmat okozó tevékenységgel. Ez jó volt. Csavart rajta még egy kicsit, és valami furcsa reccsenést, horzsolódást érzett a műkarba szorult valamin. És még érdekesebbnek bizonyult az átlátszó tojástartályon kívül lévő teremtmények reakciója. Az, amelyik a karhoz csatlakozott, vadul hadonászott, és a szabad kezével a tartályt csapkodta hatalmasra tárt szájjal, mintha meg akarná harapni. Milyen vicces. Kíváncsi lett volna rá, hogy ad-e valamilyen hangot. Úgy tűnt, hogy a furcsa tojástartály, amelyben fekszik, útját állja a hangoknak, mert csak a saját lélegzetvételét hallotta. Pislogott egyet, és ismét megcsavarta a kart. Még több hadonászás, még több vergődés. És egyre több teremtmény kezdett szaladgálni a körül, akit elkapott, eredménytelenül nyitogatva és csukogatva apró szájukat és a karjukkal hadonászva. Mennyi izgalom.
23
Az egyik teremtmény félretolta a többit, és lenézett rá a tartályban. Eszelősen meredt rá, apró szemét olyan nagyra nyitotta, amilyenre csak tudta. Csapkodni kezdte a tartály oldalán lévő kapcsolókat, olyan dolgokat mozdított meg, amiket ő nem látott, csak azt érezte, hogy hirtelen elnehezülnek a szemhéjai. Ezt bánta. Nem akart aludni. A teremtményeket akarta figyelni. Tanulni akart tőlük, amennyiben lehetséges. Sőt, ki akart jutni innen… De még azelőtt legyőzte az álom, hogy ebbe mélyebben belegondolhatott volna. A csillogó, steril műtőben másodpercek alatt átvette a túláradó diadal helyét a káosz. Wren három méterrel odébb is hallotta Dan Sprague csontjainak rettenetes csattanását és reccsenését, onnan, ahol Gedimannel éppen az idegenembrióról beszélgettek. Dan üvöltését az egész űrállomás hallotta. A műtő azonnal megtelt a csapat minden rendelkezésre álló tagjával, katonákkal és a bámészkodók többi részével, akik közül mindegyik megsértett minden egyes protokollt, amit amúgy mereven szoktak követni. És egyik sem tudta kiszabadítani Sprague-t a prototípus szorításából. Ez precedens nélküli eset volt. Váratlan volt. Izgalmas volt! Wren előretolakodott oda, ahonnan láthatta a gazdatestet és az áldozatát is, és ahol a kezébe tudta venni az irányítást. Mindenki egymásnak ellentmondó utasításokat kiabált, miközben Dan folyamatosan üvöltött… …ő pedig csak feküdt a lepel alatt csupán részben lezárt sebekkel, olyan érzelemmentes arccal, mint egy szfinx, és szándékosan tovább csavarta a kezében lévő kart. Wren rávetette magát az altatás kezelőszerveire, és radikálisan megemelte a dózist. Gediman azonnal ott termett mellette, és eszelősen könyörögni kezdett a kis kedvencéért. – Ne ölje meg, Dr. Wren, kérem, ne ölje meg! Ne könyörögj, Gediman, gondolta Wren undorodva. Az nem méltó egy kutatóhoz. A gazdatest lassan pislogott egyet, de még mindig nem engedte el Dr. Sprague-ot. A tekintete mintha Wrenére szegeződött volna. Egyenesen
24
ránézett, belenézett, átnézett rajta. Dr. Wrenen borzongás futott végig. Majd Ripley szeme lassan lecsukódott, és másodpercek alatt elernyedt a szorítása. Clauss és Watanabe pár pillanat alatt felsegítették Dant egy hordágyra. Watanabe gyorsan, szakszerűen megvizsgálta a csúnyán eltört kart. A csontok több helyen átdöfték a bőrt és a steril műtősköpenyt. A kar olyan durván eldeformálódott, hogy a kézfej teljesen természetellenes irányba nézett. Dan karjából lüktetve ömlött a vér, végigfolyt makulátlan köpenyén, lecsöpögött a padlóra. A csillogó fehérre és semleges színekre festett műtőben csak még élénkebbnek tűnt a vöröse. De legalább steril ruhában van, gondolta Wren cinikusan. Biztosan meg tudjuk akadályozni, hogy elfertőződjön, annak ellenére, hogy ilyen sokan megsértették a műtő sterilitását. Örömmel látta, hogy Watanabe átveszi az irányítást. Ő ortopédiára szakosodott, mielőtt idekerült. A fiatal orvos felpillantott a rángatózó pácienséről. – Dr. Wren, szeretném bevinni Dant a C műtőbe, és azonnal előkészíteni. – Tegye azt, Yoshi – helyeselt Wren. – Brian és Carlyn asszisztálhat magának. Szüksége lesz még valamire? – Nem, így jó lesz – nyugtatta meg Watanabe, majd intett a katonáknak, hogy vigyék ki Sprague hordágyát a helyiségből. Gedimant leszámítva mindenki velük tartott. Gediman visszament a robotkarokhoz, és a körülötte dúló káosz ellenére szakszerűen lezárta a gazdatest sebeit. Wren elégedetten figyelte. De Gediman idegesnek tűnt. Wrenben felmerült a kérdés, hogy nem dúlta-e fel túlságosan a gazdatest támadásának sokkoló erőszakossága. – Jól van? – kérdezte. A műtő ekkorra már ismét elcsendesedett, vis�szaállt a megszokott steril nyugalom. Az incidensnek nem maradt más nyoma, csak az absztrakt vérfoltok a padlón. Gediman kurtán bólintott. Végzett a lezárással, kihúzta az eszközöket. A gazdatest tovább aludt, miközben a sebészeti kamrát automatikusan eltávolították egy biztonságos lábadozóhelyiségbe.
25
– Jól vagyok – erősködött Gediman reszkető hangja ellenére. – És… és hálás vagyok, doktor úr. Értékelem, hogy nem eutanizálta. Szerintem ez csak egy balszerencsés véletlen volt… Wren levette a tekintetét a gazdatestről, és a pártfogoltjára emelte. – Én nem nevezném balszerencsének, Gediman. Dan rendbe fog jönni. És most már tudunk valamit a gazdatestről, amit korábban nem. Valamit, amire nem számíthattunk. Egy váratlan… haszonra. Annak biztos tudatában mosolygott Gedimanre, hogy a váratlan fejleménnyel kapcsolatos öröme teljesen nyilvánvaló, és figyelte, ahogy az asszisztensének is lassan leesik, hogy Wren gazdatesthez való hozzáállása milyen radikálisan megváltozott. Gediman hirtelen ráébredt, hogy Wren már nem értelmetlen terhet, hanem előnyt lát benne. Ő már régóta a megsemmisítése ellen érvelt, de Wrent csak az információk érdekelték, amelyet a tetemből nyerhetnek. Most viszont az ellenfeléből a szövetségesévé vált a gazdatest jövőjével kapcsolatban. Gediman nagyot sóhajtva ellazult, és visszasomolygott Wrenre. – Pár napon belül többet fogunk tudni – mondta Wren –, a gazdatestről és az alanyról is. Ezek nagyon érdekes napok lesznek számunkra, nem gondolja, Gediman? Az asszisztens csak vigyorgott. – Ó, dehogynem, doktor úr.
26
II. A sötétben kuporgott, kicsire összehúzta magát, és felmérte a környezetét. Legalább már felébredt annyira, hogy ezt megtehesse. A fény minimális volt, de ez nem akadályozta. Mindent látott, amit látnia kellett. A zárkája elég magas volt ahhoz, hogy felállhasson és kinyújtózhasson benne, sőt, még ahhoz is, hogy sétálgathasson benne, de egyiket sem tette. És nem is fogja, amíg nem tud többet. Lassan, némán vette a levegőt, és továbbra is kicsire összehúzódott, figyelt. A cella üres volt, csak őt zárta magába. Se víz, se ruhák, se bútorok, semmi, amivel kárt tudott volna tenni önmagában vagy másokban. A testét egy vékony, fehér lepel takarta, még a műtőből maradt rajta. A mennyezeten húzódott egy kisablak, amely előtt hirtelen egy árnyék haladt át, és ettől megfeszült a teste. Nem mozdult, nem vett levegőt sem, csak az árnyék tulajdonosát figyelte. Két bakancs jelent meg és állt meg az ablak felett pár másodpercre, majd csendben továbbindultak. Szóval megfigyelés alatt tartják. Ezt jó tudni. Hosszú percekkel később, amikor már biztosra vehette, hogy a bakancsos lábak nem fognak visszatérni, elkezdte felmérni a saját állapotát. Az elméje még mindig le volt lassulva a hosszú alvástól, a műtéttől. A műtét. Miért műtöttek meg? Beteg voltam? Ezeket a kérdéseket egyelőre félretette. Csak összezavarodott tőlük. Most várni fog, és reménykedik, hogy megtud valamit. Viszketett az arca. Megérintette, és óvatosan megvakarta. A még mindig nedves és érzékeny bőre nagy darabokban hámlott le róla. Az alatta lévő bőr
27
erősebbnek, szárazabbnak tűnt. Vigyázva levakarta magáról hosszú, csúszós csíkokban, amelyektől megszabadult. Ez jó érzést keltett. Miközben a hámlással volt elfoglalva, ismét felfedezte a mellkasán végigfutó heget. Az ujjai kitapogatták a sima, tökéletes vonalat. Érzékenynek tapintotta, de nem rettenetesen. Felemelte a lepelt, és a sebre meredt. Zavarta, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. Ahogy végighúzta rajta a körmét, elterelte a figyelmét a saját keze, úgyhogy kivette a lepel alól. Volt valami furcsa, valami szokatlan benne. Megbámulta elvékonyuló, elegáns ujjait – csak öt van belőlük! –, majd végül a körmeit is. Hosszúak voltak, erősek, és rendkívül hegyesek. Furcsán néztek ki, de a saját körmei voltak. Ugyanakkor úgy érezte, mintha még soha nem látta volna őket. Mintha nem hozzá tartoztak volna. Általa ismeretlen okoknál fogva zaklatottan a szájába vette az egyiket, és rágni kezdte, megpróbálta megkurtítani, leharapdálni. De a körme nem engedett, legalábbis a fogának. Miközben a körmét rágta, észrevett valami sötétet az alkarja belső oldalán, a könyökhajlata közelében. Azonnal megfeledkezett a körméről, és kinyújtotta a jobb karját, hogy megvizsgálja. Volt valami jelzés a bőrén. Összeráncolta a homlokát, úgy próbálta felidézni, mit jelenthet. Ez egy szám. A nyolcas szám. Megérintette, majd elhúzta a kezét. Mit jelenthet ez? Ösztönösen tudta, hogy nem a neve az, és ahhoz sem elég hosszú, hogy az azonosítója legyen. A nyolcas szám. Rámeredt, és miközben megpróbálta értelmezni, halk zümmögést hallott. Egy apró repülő organizmus kezdett váratlanul a feje felett körözni, elterelve a figyelmét. Ő megbűvölve nézte, miközben az őt figyelte: egymást figyelték. Az organizmus lejjebb ereszkedett, és letelepedett a karja belső oldalán, közvetlenül a tetoválás mellett. Ő türelmesen, kíváncsian figyelte. Ez meg mi? Mit fog csinálni? Óvatosan felemelte a karját, hogy alaposabban megnézze. Az apró organizmusnak hosszú, törékeny lábai voltak, elegáns, apró szárnyai, és egy hosszú fullánkja. Egyszer csak felmerült benne egy név.
28
Szúnyog! Ez az emlék olyan tiszta volt, hogy majdnem elmosolyodott. Ez egy rovar. Egy szúnyog. Nézte, ahogy táncos lépteivel az egyensúlyát keresi a karján. A szúnyog lassan beillesztette fullánkját karjának bőrébe, olyan finoman, hogy ő semmit nem érzett belőle. A folyamat lenyűgözte, és egy gyermek morbid kíváncsiságával figyelte. A teremtmény gyomra elkezdett megtelni. Az én véremmel! Az én véremet szívja. Miközben azt figyelte, ahogy a lény iszik, szép sorban felmerültek a fejében a rovarral kapcsolatos régóta feledésbe merült információk. Majd a rovar egyszer csak másodpercek alatt elkezdett megváltozni. Duzzadt hasa összeaszott, áttetsző szárnyai felpöndörödtek, kecses táncosnőlábai pedig összecsukódtak, mintha olvadásnak indult volna belülről kifelé. Pár pillanattal később már csak egy kiszáradt héj maradt belőle. Ő csak pislogott, és érdekesnek találta ezt az átváltozást, de csak átmenetileg. Lefújta a karjáról a tetemet, és már nem is gondolt rá többet. Felpillantott a kisablakra, és várni kezdte a bakancsos lábak újabb megjelenését.
29