koknak adott kölcsönök lehetetlenné teszik e doílárok átváltását más valutákra. E politika azonban csak akkor lehet eredményes, ha a kötelező tartalékráta egyenlő lenne valamennyi ország eurodollár-piacán. Enélkül áz eurodollár egyik piacról a másikra áramolna, oda3 ahol kisebb a tartalékráta. Az ottani bankok ugyanis nagyobb kamatot tudnak fizetni a dollárbetétekért, és másoknál alacsonyabb kamat mellett nyújthatják hiteleiket. A minden országban azonos kötelező tartalékráta ugyanazt a problémát veti fel, mint az előző javaslatok: a nemzetközi összehangolás irreális voltát. Ez a „22-es csapdája" a tőkés nemzetközi valutarendszerben.
VIII. UTÓIRAT
A világháborút követő negyedszázadban a pénz stabilitásának feláldozása a teljes foglalkoztatottság érdekében lehetővé tette a fejlett tőkésországok számára, hogy a harmincas évek és a második világháború megrázkódtatásai után a polgári demokrácia keretein belül alkalmazkodjanak ehhez a társadalmi-politikai kényszerhez. Viszonylag gyors és egyenletes gazdasági növekedést produkáltak és egészen biztos, hogy ebben nagy szerepe volt a teljes foglalkoztatottság célját kiszolgáló költségvetési és pénzpolitikának. Legalábbis nincs okunk azt hinni, hogy szigorúan gazdasági téren jobb eredményeket — gyorsabb gazdasági fejlődést, magasabb életszínvonalat — lehetett volna elérni ortodox gazdaságpolitikával, amely a pénz, az árszínvonal stabilitását minden más cél elé helyezte volna. Ezen a helyen kell állást foglalnunk abban a vitában, amely a közgazdászok között arról folyik, vajon a pénzpolitikának van-e, lehet-e érdemi befolyása a gazdasági folyamatokra. Meggyőződésünk, hogy igen. Szélsőségesen liberális és csakis absztrakt formulákban gondolkodó közgazdász logikai következetlenség nélkül állíthatja ennek ellenkezőjét. Ha ugyanis a gazdasági nagyságok (árak, bérek, profitok, kamatok stb.) végtelenül rugalmasak, ha tehát a piac a valóságban tiszta és tökéletes piac, és ha a jövő igen nagy biztonsággal pontosan élőre látható, akkor a monetáris (nominális) nagyságok időveszteség nélkül tökéletesen alkalmazkodnak, és akkor valóban mindegy, hogy mennyi pénz áll a gazdaság rendelkezésére. De nem csak gyakorlati tapasztalatokból, hanem az elméletből is tudjuk, hogy ez mind nem így van: a piac nem tiszta és tökéletes piac, a jövő pedig bizonytalansággal terhes, ezért a monetá-
327
ír
fis nagyságok csak késve és akkor sem tökéletesen alkalmazkodnak, és a gazdaság likviditás — általános egyenértékes — iránti igénye nem állandó. Ezen az alapon állva viszont el kell ismerni, hogy van jelentősége, még pedig több tekintetben döntő jelentősége annak, hogy mennyi pénz áll a gazdaság rendelkezésére; mert ha sok, akkor az inflációt eredményez (vagy az infláció gyorsulását), külső deficitet, ha kevés, munkanélküliséget, csődöket, stb. Ebből pedig az következik, hogy bármilyen adott gazdaságpolitika meghatározott magatartást feltételez a gazdaság pénzellátásában, azaz a pénzpolitikában. Más kérdés, hogy a pénzpolitika önmagában — legalábbis hosszabb távon — nem elegendő a gazdaság társadalmilag elviselhető működésének biztosításához (teljes foglalkoztatottság, viszonylagos árstabilitás, növekedés, az adott társadalmi-politikai rendszer keretein belül elviselhető jövedelemdifferenciálódás stb.) A Reagan-korszakot, illetve a kínálatoldali felfogást megelőző gazdaságpolitika jelenlegi csődjének legfőbb okát — csak a gazdaságpolitikai összefüggéseket tekintve — éppen abban látjuk, hogy ez a gazdaságpolitika megrekedt az összkereslet pénzpolitikai és költségvetési manipulálásánál, és csak mellékesen alkalmazott a gazdaság reálszférájára közvetlenül ható e s z k ö z ö k e t .Ígya gazdaságpolitika primátusai idővel kilátástalan helyzetbe sodorták a pénzpolitikát: a szinte kizárólag keresletszabályozásból álló, a prosperitás szakadatlan fenntartását célzó politika expanziós csapdájába. A gazdaságpolitika eddig használt legfontosabb eszközei, a költségvetési politika és a pénzpolitika egyre kevésbé alkalmasak a gazdaság társadalmilag elviselhető működésének biztosítására, a tőkés világgazdaság új fejlődési szakaszában jelentkező problémák megoldására. Akárcsak a két világháború között, az új fejlődési feltételeknek megfelelő gazdaságpolitika kidolgozásának és gyakorlati megvalósításának lassú, fáradságos, és több tekintetben fájdalmas munkája már csak egyre nagyobb áldozatok árán halogatható. Hasonlóan a húszas-harmincas években tapasztalt helyzethez, a problémák most is elválasztha-
Általános tapasztalat, hogy a gazdaságpolitikai eszközök összehangolásának hiánya alapvetően olyan helyzetekben fordul elő, amikor a kormányok egyidejűleg- különféle, önmagukban is súlyos gazdasági problémákkal küzdenek és a politikai erőviszonyok olyanok, hogy a gazdaságpolitika nem teheti meg, hogy egy, vagy egyfajta probléma megoldására koncentráljon, a többiek r o v á s á r a .Ígya kormányok a gazdaságpolitika egyik területén olyan lépéseket tesznek, amik keresztezik a gazdaságpolitika más területén hozott intézkedések hatását. Igazán súlyossá válik a helyzet akkor, amikor ráadásul a gazdaságpolitikusok valamilyen szélsőséges közgazdasági-doktrína hívei, amely azt sugallja nekik, hogy csak egyetlen probléma van, az összes többi nem más, mint álprobléma; vagy azt, hogy csak egyetlen vagy kevés számú gazdaságpolitikai eszköz van, ezek azonban egyidejűleg megoldanak minden problémát, ha a kormány megfelelő elszántsággal alkalmazza őket. Ilyen helyzet állt elő Amerikában a Reagan-féle gazdaságpolitikában is. E politika képviselőinek hitvallása szerint — mint láttuk — a hosszan tartó gazdasági válság szinte egyetlen oka az, hogy túlburjánzik az állami bürokrácia, és túl magasak az adóterhek, elsősorban a vállalatok és a vagyonos emberek adóterhei. A magas adók miatt a magánosoknak nem érdemes gazdasági vállakózásokba fektetni pénzüket, a vállalatoknak és ,magánembereknek" nem érdemes javítani teljesítményüket, mert az elért bevételek, a nyereség aránytalanul nagy része adóvá válik. Azt a gazdaságpolitikát ajánlották, hogy csökkenteni kell az adóterheket. Ez rövid idő alatt annyira fellendíti a vállalkozási kedvet és a gazdasági tevékenységet, hogy gyorsan csökken a
328
329
tatlanok a nemzetközi-gazdasági együttműködés kaotikus állapotától, és most sem lehet érdemleges haladást elérni a nemzetközi-gazdasági kapcsolatok normalizálása nélkül. 1. A GAZDASÁGPOLITIKA ÉS ÁLDOZATAI
munkanélküliség,a jövedelmek pedig annyira nőnek, hogy a kisebb százalékú adóterhekkel is változatlan, sőt növekvő költségvetési bevételek keletkeznek. .' '. Mindezek miatt lehetségesnek képzelték azt, hogy a költségvetési kiadásokat, azok növekedését alig mérséklik — csak a szociális kiadásokat csökkentik, viszont gyorsan növelik a katonai költekezést —, mert az adócsökkentések összhatásukban inkább növelik, semmint csökkentik a költségvetési bevételeket. Ez természetesen nem következett be. A javaslatban ugyan sok helyes elgondolás figyelhető meg — amelyek értékét nem csökkenti a propagandisztikus gúnyolódás. Ilyen pl. az állami beavatkozás, illetőleg a gazdasági túlszabályozás visszaszorításának igénye, amely világjelenség; ilyen a vállalkozási kedvet fojtogató adózás mérséklésének követelése, valamint az, hogy erőteljesebben kell kényszeríteni a munkára és a megtakarításokra. A várt hatások kibontakozásához nyilván hosszabb időre, több évre lenne szükség. Legalábbis átmenetileg azonban az adókulcsok csökkentése a költségvetési deficit gyors növekedéséhez vezet, amit csak úgy lehet fedezni, hogy ugyanakkor az állam egyre növekvő összegekkel eladósodik, államadóssági politikáján keresztül. Az államadóssági politika növekvő pénzigényét ugyanakkor a bankrendszer nem elégítheti ki a pénzkibocsátás növelésével, hiszen általában már az ilyen politika indulásakor is rohanó inflációval küzd a gazdaság, annyira, hogy a gazdaságpolitika másik célja szükségképpen az infláció megfékezése. Emiatt viszont a pénzpolitika nem lehet expanziós az állam növekvő pénzigényének kielégítésére, hanem inkább restriktív irányzatot kell vennie. A szűkülő pénzellátás, párosulva az állam hiteligényének növekedésével, ahhoz vezet, hogy a hitelpiacon rekordmagasságú kamatok alakulnak ki, és az ilyenkor uralkodó, egyébként is rossz gazdasági helyzetben, amikor a piaci kilátások egyáltalán nem biztatóak, a vállalatok legnagyobb része nem kockáztatja azt, hogy a rendkívül drága hitelből beruházásokra vállalkozzon, így tovább romlik a gazdasági helyzet, egyre több vállalat
küszködik eladási nehézségekkel. Növekvő készletei finanszírozásához, és lejáró hitelei törlesztéséhez mégis csak új hiteleket kell felvenniük rekordmagas kamatokkal — és esek a magas kamatok nagyon sok egyébként egészséges vállalatot is veszteségessé tesznek. Aligha akad kormány, amely ilyen esetben elkerülheti a gazdasági visszaesést. A Reagan-kormánynak emellett azzal is számolnia kell, hogy a társadalom tűrőképessége nem végtelen; hogy az ilyen gazdaságpolitika előbb-utóbb súlyos belpolitikai kihívást jelent a társadalom nem elhanyagolható tömegeivel szemben. Ahogyan a harmincas évek elején a közgazdasági és pénzügyi ortodoxia. hívei azt bizonygatták, hogy a nagy gazdasági válságokat a munkásjóléti intézmények (pl. a munkanélküli-segély) és a szakszervezetek ereje okozta, ugyanúgy a Reagan-kormányzat szerint az amerikai gazdaság stagnáló hatékonyságának és az inflációnak az oka a termelő ember elkényelmesedése, vállalkozói fantáziátlansága. Ahogyan az ortodox közgazdászok a megoldást abban keresték, hogy él kell törölni, meg kell semmisíteni a szabadpiac tökéletes működését akadályozó ilyen „mesterséges intézményi" korlátokat, ugyanúgy az amerikai adminisztráció is a teljes, mondhatjuk gátlástalan vállakozói szabadság feltámasztásában, a társadalmi dzsungel-törvény megengedésében látja a legfőbb erőforrást. A 1929—33-as világgazdasági válság után a „bátor", ortodox gazdaságpolitika szerint — hosszú távon — magára a munkásosztályra nézve is előnyös lett volna az általuk javasolt gyógykúra, hiszen elég, ha a munkásosztály elfogadja a relatíve alacsonyabb munkabéreket, lemond a gazdasági és a politikai harctól, sportkörökké és dalárdákká zülleszti ütőképes politikai szervezeteit, és az így újra gördülékenyen működő gazdasági gépezet automatikusan részesíti a munkásokat a gazdasági fejlődés őket megillető gyümölcseiből. A társadalom alapvető osztályának, de általában a lakosság széles köreinek politikai.infantilizmusba süllyesztése a Reagan koncepciónak is közvetett következménye. Az- ilyen hatalmi eltolódások azonban ritkán mennek végbe demagóg, rábeszélő
330
331
szövegek hatására. Előbb-utóbb politikai harc robban ki.
A által javasolt elméletek kiinduló pontja, illetőleg következménye a társadalom széles rétegeinek lemondása a gazdagság bizonyos hányadáról, az istenadta közgazdasági törvények néma elszenvedése, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság tudomásulvétele; valamifajta hatalmi vákuum, amelyben a kormányon levők jót akarnak} s a tömegek ezt elfogadják, A gazdaság társadalmi dimenziójától absztraháló közgazdasági modellek papíron sterilen, megbízhatóan működnek. Gyakorlati megvalósításuk azonban hatalmi harcot kíván, mert nincs politikától és gazdaságpolitikától mentes világ. A konzervatív nézetek végletes megvalósítása a totális rendet, fegyelmet és hierarchiát tűzzel-vassal megteremtő fasiszta diktatúrák programja — a végsőkig vitt közgazdasági álracionalitás feloldódik az irracionalitás netovábbjában. Az ilyen fordulatok azonban kitermelik önmaguk ellentétjét: a lemondásra kényszerített tömegek előbb-utóbb szembeszállnak a gazdaságpolitika laboratóriumi kísérleteivel. A hetvenes évek második felében a tartós, jó konjunktúra, a csak rövid megtorpanásokkal kísért egyenes vonalú fejlődés világa lezárult. Ez a korszak viszonylag jó alapot teremtett a gazdaságpolitika különböző irányzatainak működéséhez. Azt a látszatot keltette, hogy ez a nagyjából egyenes vonalú fejlődés a helyesen megválasztott gazdaságpolitika következménye. A közgazdászoknak igen jó lehetett a közérzete — elméletieknek és gyakorlatiaknak egyaránt —, úgy érezhették, hogy a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés jórészt az ő működésük következménye. Sokáig úgy tűnt, hogy a töretlen gazdasági növekedés erkölcsi —etikai értelemben is pozitív, igyekszik felszámolni a nyomort, a végletes társadalmi differenciálódást, és megteremti a társadalmi békét azzal, hogy kezelhetővé szelídíti a munkanélküliséget, mint a múlt legnagyobb átkát. Ennek nemzetközi következménye a béke, a nagyrészt gazdasági alapokra visszavezethető enyhülés, amelyet elősegített az, hogy az egyes orszá-
332
t
gokon belül is jórészt konszolidált Ma iskolá Friedman-féle monetaristákállapotok illetőleg uralkodnak. a más konzervatív már tudjuk, hogy amikor nehéz, kaotikus a gazdasági helyzet, akkor könnyebben jutnak a hatalom közelébe vad, szélsőséges, vagy akár csak konzervatív politikusok (pl. Angliában, az Egyesült Államokban) egyben felfokozott külpolitikai agresszivitást is mutatva. E korszakban a közgazdaságtan zord tudományból kezdett emberibb, majdhogynem morál tudománnyá fejlődni. A hetvenes évek közepéig e mellett a közgazdaságtan jól működött, mint megbízható gazdasági és részben politikai előrejelző rendszer. Az ésszerűség határain belül meg tudta mondani, hogy ha a gazdaságpolitikában X lépést tesznek, akkor ez Y mértékben 2 következménnyel jár. A politikai közvéleménynek és vezetésnek egyaránt fontos támpont volt a közgazdaságtan ilyetén tudása, az a biztonsági érzet, hogy ha valami nem kívánatos fejlemény történik, rendelkezik-e a politikai vezetés kellő eszközeivel, a folyamat kivédésére, ..megfordítására, Hl. hogy jó előre látja-e az általa használható eszközök várható hatását. Belle Epoque — régi szép idők. Talán nem tűnik reménytelenül pesszimistának, ha azt mondjuk: egy-két évtized eltelik, mire a világ gazdasága, benne az egyes nemzetek gazdasága, ismét a mainál lényegesen harmonikusabban működhet. A közgazdaságtan mindenesetre kétségbeesetten, tanácstalanul keresi a receptet a kaotikus viszonyokra. Nem valószínű, hogy a közgazdászok és a gazdaságpolitikusok elvesztették volna józan eszüket, vagy hogy kevésbé képzettek, mint öt-tíz évvel ezelőtt. Gazdasági értelemben mégis többékevésbé sikertelenek, mert megváltozott a helyzet. Még félelmetesebb, hogy ez a sikertelenség a társadalmi béke, az erkölcsi értékek, a nemzetközi viszonyok területén is láthatóvá teszi következményeit. A rohanó infláció, a magas inflációs ráta valamennyi országban az értékek általános elbizonytalanodásához vezet. A sikert nem annyira a kemény munka, a beruházásra vállalt gazdasági kockázat hozza, hanem gyakran a spe.kuláció, az élelmesség, az állami bürokrácia által teremtett rések kihasználása. Az infláció
333
ÍL
lehetetlenné teszi, hogy akár nélküle, akár vele együtt elkerüljék a tömeges munkanélküliséget. Az életszínvonal mindenütt csökken. A közgazdaságtan — iskolánként különböző hangsúlyokkal — csak annyit tud mondani, hogy a gazdaságpolitika által eddig megteremtett és kiszolgált erkölcsi értékek szépek és hasznosak, de „ezt nem tudjuk tovább folytatni." Mire gondolnak? Először is arra, hogy a „jóléti kiadások" túlméretezettek, olyanok, amilyet a gazdaság nem tud finanszírozni. E túlzott méretekre utal elvileg a mindenütt elviselhetetlen méretű költségvetési deficit. A közgazdaságtan számos iskolája —az angolszász világban ma a leginkább mérvadóak— ismét abban az irányban fejlődik kimondatlanul is, hogy a közgazdaságtan az önzés tudománya legyen. Újra olyanná kell tenni a viszonyokat, hogy az emberi önzés alapján az emberek különböző mennyiségű és minőségű teljesítményeket — munkaerőt — szállítsanak a piacra, és jövedelmük, életfeltételeik csak e szerint alakulhassanak. Morálisan nem túl felemelő gondolat megvonni, a támogatást, a szociális gondoskodást, a betegbiztosítást a társadalom elesettjeitől. Nem kevésbé cinikusan alakult a munkanélküliséggel kapcsolatos felfogás. Bár senki sem örül a munka nélkül maradt millióknak — számuk 30 millió a legfejlettebb tőkés országokban, együttvéve —, a politikusok mégis egyre kevésbé látják borzasztónak ezt az állapotot, egyre inkább úgy tekintenek rá, mint a gazdasági fejlődés, illetve a szinten maradás elengedhetetlen árára, amit meg kell fizetni, sőt ma már azt mondják: „meg is lehet fizetni!" Ugyanez a helyzet a társadalmi egyenlőség feltételeinek a megteremtésével. A legutóbbi időkig még a tőkés államok sem tudták kirekeszteni feladataik közül azt, hogy megpróbálják tompítani a társadalmi jövedelem-különbségeket, pl. a progreszszív adók rendszerével, szociális gondoskodással. A mai irányzatok azonban távolodnak az ilyen feladatkörtől. Sokkal inkább azt vizsgálják, hogy törvényszerű határai vannak a szociális programoknak. Ma az uralkodó irányzatok a gazdasági racionalitást döntően
334
i
és elsősorban az egyéntől várják, mégpedig úgy, hogy ezzel párhuzamosan észrevehetetlenül alacsony szintre akarják sülyleszténi az állami beavatkozást. Mindenesetre nem sok jóval kecsegtet az ellenkező irányzat sem (noha ennek hívei egyébként kisebbségben vannak), amely a mintegy középkori mintára elképzelt bölcs, jó fejedelemtől vagy e fejedelem módjára viselkedő jó államtól várja a gazdasági válság felszámolását. Az állam és bölcs irányítói azok, akik nem csak felfedezik az elégtelenségeket, hanem képesek beavatkozni a hibák kijavításába is. Mondjuk ki: azt feltételezik, hogy az államot nem ugyanazon társadalmi-gazdasági erők hozzák létre és tartják uralmuk alatt, mint amely erők létrehozták, magát a (válságos) gazdasági helyzetet. . Az állami beavatkozás gazdasági sikereire úgy tekintenek, mint bizonyítékra, hogy ma az állam a letéteményese a kollektív bölcsességnek, a társadalom morális tudatának. Elfelejtik megemlíteni, hogy a gazdaságot, az államot is az uralkodó hatalmi csoportok tartják kezükben és saját érdekükben irányítják akcióit. Az állami gazdasági beavatkozás nem azért volt sikeres, mert olyan nagyon racionális volt gazdaságilag, és olyan nagyon morális volt társadalmilag, hanem azért, mert a sok tekintetben könnyebb gazdasági — világgazdasági — helyzet könnyebbé tette az állami beavatkozást is, megengedte a nagyobb eredményeket, így pl. lehetővé tette a jóléti programokat, amelyek nem egyszerűen az állam morális tudatának következményei, hanem annak, hogy a hatalmon levők hatalmuk megtartásához ezt látták a legbiztosabbnak, a legolcsóbbnak, a legkevésbé kockázatosnak. A gazdasági növekedés és a konszolidált társadalmi állapotok megtartása érdekében a tőkés kormányok általában igyekeztek expanzív költségvetési és monetáris politikát folytatni. A végeredmény: infláció. De ne feledjük el, hogy évtizedekig úgy látszott, hogy az infláció nem ölt veszélyes méreteket, kezelhető, és ha erősödik, a politika restriktív irányba fordul. Igaz, hogy ekkor megnő a munkanélküliség, de csökken az infláció, és újra bátrabb lehet az expanzív vágy.
E politika azonban zsákutcába jutott. A stagfláció után újabb jelenséggel ismerkedünk meg; infláció és gazdasági visszaesés. Innen már nincs út sehova. Ha az inflációt nem tudják tartósan megfékezni, nem állítható helyre sem a foglalkoztatás korábbi szintje, sem a növekedés korábbi üteme. Elvileg tudjuk, hogy a foglalkoztatás és a növekedés feltételei is,megjavulnak, ha sikerül tartósan megfékezni az inflációt — de nem tudjuk, hogyan kell csinálni ezt a gyakorlatban. A nyugati államokbán az inflációt csak tömeges munkanélküliség árán sikerült mégfékezni, stagnálás, vagy gazdasági visszaesés árán valamelyest csökkenteni. A politika, a gazdaságpolitika azonban nem lehet hosszú éveken vagy évtizedeken keresztül ilyen restriktívj csak azért, hogy a monetáris és a költségvetési politika eszközeivel újra visszaállítsa a viszonylagos árstabilitást. Igaza van Milton Friedmannak abban, hogy először az inflációt kell megszüntetni. Javaslata: el kell határozni a pénzmennyiség növekedésének adott ütemét, és bármi történik is a gazdaságban, arról nem szabad lemondani. Amikor azonban kétszámjegyű inflációt akarnak mérsékelni, a Friedman-javaslat azt jelenti,, hogy a pénzmennyiség növekedési üteme egyre alacsonyabb lesz, aszerint, ahogy egyre kisebb inflációs ütemre akarják átállítani a gazdaságot. Nem tagadjuk: ez a politika hatásos lehet akkor, ha kellő keménységgel, hosszú időn át folytatják. M. Friedman azonban megtartotta magának a nagy titkot. Nem mondta el senkinek, hogy az ilyen politikát esetleg egy évtizeden keresztül is folytatni kell, ha sikert akarunk elérni. Talán maga sem tudta ezt, míg az angol konzervatív gyakorlat nem jelezte a korlátokat. Ha az inflációt csupán monetáris eszközökkel akarják megfékezni, akkor az valóban tömeges munkanélküliséget és; hosszú stagnálást jelent. Az infláció megfékezését szolgálja elvileg azok javaslata is, akik az Egyesült Allamokban az aranystandard visszaállítását javasolják. Várakozásuk szerint az arany alapú dollár-kibocsátás egyrészt akadályozná a FED-et abban, hogy túl sok pénzt téremt-
336
sen, másrészt a lakossággal megerősítené a dollár iránti bizalmat, megszüntetné a z inflációs várakozásokat Ha a lakosság elhinné, hogy az aranystandardra való visszaállás tartós lesz, akkor az inflációt még a vártnál is rövidebb idő alatt lehetne leküzdeni, eltérően a mai helyzettől, amikor a pénztulajdonosokban csak fokozatosan alakul ki a felismerés — akkor is tele kétellyel —, hogy az állam elszántan és tartósan folytat majd restriktív pénzpolitikát az infláció gyökereinek kiirtására. .Jellemző, hogy még Friedman is ellenzi az aranystandard-et. Szerinte az infláció leküzdéséhez elkerülhetetlen a recesszió. A recesszió pedig — mint bárki láthatja — békésen megfér az aranyalap nélkifli yilágban is. Az aranystandard tehát felesleges. Valószínű, hogy a polgári közgazdászok, főleg a konzervatívak, túl nagy hangsúlyt.helyeznek arra, hogy az infláció fő forrása az inflációs várakozás, a bizalmatlanság. Anélkül, hogy bővebben kifejtenénk .— .hisz. oly sokan megírták már—,, a mai világban az új technika elterjesztése, a gazdasági alkalmazkodáshoz szükséges strukturális átalakulás, a megdrágult energiagazdálkodás, stb. miatt az erőforrásoknak a korábbinál sokkal nagyobb részét kell óriási, lassan megtérülő beruházásokra fordítani. A nemzeti jövedelem, a gazdaság, nagyobb hányadát kell ma beruházni, mint korábban, — nem is beszélve a fegyverkezési spirál.költségeiről —, és.mindezek eredményeként esetleg csökkenni kell a lakossági fogyasztásnak. A. Friedman-féle restriktív monetáris politikának ugyanúgy megvannak a korlátai, azaz éppúgy szétzülleszthetik a gazdasági kapcsolatokat, mint a rohanó infláció. Mire gondolunk? Mint, láttuk, Friedman azt állítja: az infláció visszaszorításában az a lényeges, hogy minden évben azonos legyen a pénzkibocsátás üteme, azaz az: ütem ne növekedjék.: De vajon melyik az. a pénz-definíció,., az a pénzmozgás, egyáltalán az a pénz, amelynek kibocsátását Friedman (és az aranystandard tábora is) szabályozni akarja ? . . Mint könyvünk elején láttuk, 1844-ben Angliában a Peeltörvény meghatározta azt, hogy a Bank of England aranytartalékához képest mennyi bankjegyet lehet kibocsátani. Miután 337
azonban a gazdasági élet pénzszükséglete ennél növekvően nagyobb volt, elterjedt egyre tömegesebb méretekben egy másféle pénzfajta, amelyről akkor még nem is tudták, hogy az pénz. Ez volt a folyószámla-betét, és az annak átutalásával, vagy az arra való csekkek kiállításával történő fizetés. A gazdaság növekvő pénzigénye jó helyzetben abból származik, hogy a reálgazdaságnak van szüksége egyre több pénzre a pénzforgalom lebonyolításhoz, a megtakarítások képzéséhez. Sajnos azonban igen gyakran előfordul, hogy nem a reálgazdaság hívja életre a pénzt-,— a reálgazdaság pl. stagnál, vagy esetleg éppen csökken —, hanem az árszínvonal növekedése, vagy más hasonló okok miatt kell egyre több pénz a tranzakciók lebonyolításához. - Ilyen esetben a banktechnika új és új pénzfajtákat, eszközöket talál ki, amelyek alkalmasak a pénz egyik-másik funkciójának betöltésére. E téren igen jól helyettesítik a pénzt. Végül is tehát akármilyen definíciót fogalmaznak is meg a közgazdászok a pénz számára — azaz akármilyen tanácsokat is adnak a: gazdaságpolitikusoknak, hogy ezt vagy azt a bizonyos pénzmennyiséget kell szabályozni —-, a gazdasági élet pénz szükséglete új pénzformákat fejleszt ki. Ha aztán ezeket is ellenőrzés alávonják, kifejleszt még újabbakat stb. Előbb-utóbb biztosan azt tapasztaljuk, hogy a gazdaság szívja magába a pénzt, nem pedig azt, hogy a pénzt rákényszerítik a gazdaságra. Ha Friedman vagy az aranystandard híveinek javaslatát megvalósítanák, akkor a gazdaságot ugyan megerőszakolnák, a pénzpolitika, mégsem lenne képes teljeskorűen meghatározni azt, hogy mi történjék a gazdaságban. Ilyen törekvés azonban ahhoz vezetne, hogy a pénz úgy kerülne ki a gazdaságba, hogy közben egy sor fizetésképtelenség alakulna ki a gazdálkodóknál. Vagyis: az a pénz, ami eredetileg banktartozás volt, kényszerből a vállalatok tartozásává válik. A pénzrendszer szétzüllik. Ez a restriktív pénzpolitika korlátja. Nem kapunk derűsebb képet akkor sem, ha a pénzkibocsátást nem a restrikció, hanem-az infláció szemszögéből vizsgáljuk. Az infláció megnöveli a forgalom pénzszükségletét, mert egyre
338
nagyobb árak mellett egyre nagyobb pénztömeggel lehet csak lebonyolítani a forgalmat, ill. lehetővé tenni a megtakarításokat. Hogyan kerül forgalomba ez a pénz ? Az egyik út az, hogy a költségvetési deficitet pénzkibocsátással finanszírozzák. Az expanzív, azaz deficites költségvetésnek expanzív monetáris politikával való finanszírozása kilátástalan válságba sodorhatja a kormány gazdaságpolitikáját. Ahhoz, hogy elhárítsák az inflációs pokol teljes elszabadulását, megszigorítják a vállalatok hitelellátását (pl. magas kamatokkal.) Ezzel a vállalatok pénzügyi helyzete egyre rosszabb lesz. Mivel a költségvetés kiadásainak nagyrészét nem tudja olyan produktív célokra költeni, mint a vállalkozói szektor, és mivel a vállalkozói szektor hitelfelvételeinek aránya csökken a költségvetés deficitjét finanszírozó pénzkibocsátáshoz képest, végeredményben a pénz egyre rosszabb minőségű hitelként kerül a forgalomba, egyre kevésbé produktív célokra. Ilyen esetben nem az a fő gond, hogy túl sok pénz kerül a forgalomba, hanem az, hogy rossz minőségű hitelként lát napvilágot, jórészt improduktív költségvetési kiadásokat (deficitet) finanszírozó hitelként. A pénz forgalomba kerülésének másik formája az, hogy a vállalatokat, a gazdálkodó szerveket, a lakosságot, tehát a gazdaságot hitellel finanszírozzák. Az ilyen pénzkiáramlás infláció idején igen nagy tömegű. Nyugaton a költségvetési deficit-finanszírozás meglehetősen szigorú ellenőrzése miatt az utóbbi pénzkiáramlás igen jellemző. Az ilyen finanszírozás rövid lejáratú hitellel történik, mert a pénzt teremtő hitelt nyújtó bankok pénzforrásai, azaz passzívái általában rövid l e j á r a t ú a k .Ígyelvileg hiteleik sem lehetnek másfélék. Ez azonban azt jelenti, hogy a pénzt forgalomba hozó hitelek minősége egyre rosszabb, mert a vállalatok hosszúlejáratú beruházásaikat kénytelenek rövid lejáratú hitelekkel finanszírozni. Mindez eléggé tipikus jelenség, főleg az Egyesült Államokban, ahol igen rossz a vállalati szféra likviditása; azaz hosszú lejáratú beruházásokkal szemben rövid lejáratú banktartozások állnak. Ha netán a gazdaság válságban van, és" a recesszió restriktív 339
x:
pénzpolitikával (magas kamatokkal) jár együtt; ráadásul nehéz értékesíteni is. —, nos, ilyen esetben egyre.több.vállalat, juthat fizetésképtelen pozícióba. . Minél nagyobb az inflációs pénzteremtés, ill. a romló minőségű hitelek aránya, annál közelebb kerül az ország a pénzrendszer összeomlásához. Ez nem egyszerűen mennyiségi probléma; Nem az a kérdés, hogy sok-e a pénz, vagy kevés, hanem az, hogy milyenek a. hitelek; amelyekkel, a pénz forgalomba kerül. Ha a vállalatok fizetésképtelensége elszaporodik, akkor, ez előbb-utóbb bankcsődökhöz vezeti Ez már maga a káosz. A lakosság igyekszik megmenteni betéteit, kivenni, pénzét. A monetáris gazdaság közel kerül a széthulláshoz. . 2. NEMZETKÖZI KÉNYSZERPÁLYÁK.. Magától értetődik, hogy a nemzetközi gazdasági; és pénzügyi rendszer sem üres közgazdasági, racionalitás szabályai szerint formálódik; a rendszerben érvényesülő racionalitás mindig a legerősebb részvevő érdekei szempontjából veti racionalitás. A második világháború után a. tőkés világ .aranykészleteinek zöme Amerikáé volt: a nemzetközi pénzügyi rendszer tehát az aranyon alapult. A háború után belátható ideig a tőkés világban csorbíthatatlan volt Amerika gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi fölénye: a kereskedelmi rendszer tehát a liberalizmuson, a vámfalak lebontásán, „az erőforrások világméretekben ésszerű elosztásán" alapult, a pénzügyi, rendszer -pedig a fix-valutaárfolyamokra épült, mert ezek teremthettek a lehető legjobb körülmenyeket a "világjólét maximumának" megvalósításához, azaz Amerika gazdasági, kereskedelmi és.pénzügyi terjeszkedéséhez. A hatvanas évek elejétől egyre határozottabb a ,jnyugat-európai kihívás" Amerikával szemben. A nyugat-európai országok. — főleg Franciaország —. növekvő dollártartalékaik egy-részét aranyra váltják, vészesen csökkennek az amerikai aranytartalékok. Erre Amerikában „felvilágosodott" egyetemi professzorok kezdenek feltűnni; akik elegánsan.érvelnek,az arany demo-
.340
netizálása, a nemzetközi pénzügyi rendszerből való kizárása érdekében: a „barbár ereklye" kivetésével az emberiség „újabb nagy lépést tehet a természettől való emancipáció útján." Ahogy csökkennek az amerikai aranytartalékok, úgy közeledik a hivatalos amerikai álláspont is az ilyen szóvirágos érveléshez. Mindenesetre 1971 nyarán még ők is a „francia betegség", az „aranymítosz" rabjai: augusztusban elhatározzák, hogy többé nem váltják át külföldi jegybankok dollárjait aranyra, mert aranykészleteik mennyisége a pszichológiai minimumra süllyedt. Közben, ahogy tartósan fizetési többlettel záró országból tartósan deficites országgá válik, Amerika kezdi úgy érezni, hogy „nemzetközi likviditásszűke fenyeget", a Nemzetközi Valuta Alapnak „saját pénzt" kell teremtenie. Az alap szabályai szerint a kibocsátott pénz negyede Amerikáé lett, és vétójogánál fogva Amerika saját érdekei szerint formálhatta az Alap tevékenységét. De itt még nem áll meg az amerikai pénzügyi szemlélet „fejlődése". Amikor a 70-es évek elején a dollár kétszeri leértékelése sem szünteti meg a fizetési deficitet és a világ dollárral szembeni bizalmatlanságát, Amerika az addig jóformán csak fantáziadús professzorok elméleti szédelgéseiben szereplő lebegő valutaárfolyamok hívévé válik. A közgazdasági racionalitás most úgy értendő, hogy a lebegő árfolyamok „megszabadítják a nemzeti gazdaságpolitikákat a fizetési mérleg-kényszertől", mert a fizetési mérlegek automatikusan egyensúlyba jutnak — nem számít, hogy az angol font 1972 júniusa óta, az olasz líra pedig 1973 januárja óta lebeg lefelé, azaz folyton leértékelődik, mégis Anglia és Olaszország küzdött a legsúlyosabb fizetési deficittel; az sem számít, hogy a nyugatnémet fizetési többlet hosszú időn keresztül gyorsan nő, a márka felfelé lebegése, felértékelődése ellenére is. A dolog mégis kiváló, mert a lebegő árfolyamokra való áttéréssel megszűnt a rendszer minden egyes országának az árfolyam fenntartására vállalt kötelezettsége; és az olyan rendszer, amiben nincsenek szabályok, mindig a legerősebbnek kedvez. A 70-es évek közepén a dollár és Amerika helyzetének megszilárdulása betetőzte az amerikai vezetés pénzügyi „felvilágo-
341
sodását": miután a dollár úgy válhat igazán egyeduralkodóvá a nemzetközi pénzügyekben, ha hatalmi szóval kitiltják onnan sokkal vonzóbb riválisát, az aranyat, a hatvanas években a fejlett tőkés világban elvesztett pozícióját az olajválsággal visszaszerző Amerika elfogadtatta partnereivel az arany demonetizálását, az aranyra való minden hivatkozás kizárását a nemzetközi pénzügyi egyezményekből. Az utolsó mohikán, Franciaország is beadta derekát, valójában beleegyezett az arany demonetizálásába és a lebegő árfolyamok rendszerének szentesítésébe. Értelmetlen lenne erkölcsi megvetéssel sújtani Amerikát azért, hogy mindent megtesz a tőkés világban való hegemóniájának biztosítására. Ez nem erkölcsi kérdés. Jó lenne, ha a világot az erény, a jóság és a bölcsesség igazgatnák; de nem így van, és képtelen dolog azt várni a legerősebb farkastól, hogy bárányként viselkedjen. A tőkés világ élete a hatalom megoszlásától és a hatalom birtokosainak érdekeitől függ. Mindkettő változik, csak a dolgok belső összefüggései maradandóak. Jókora adag naivitás vagy komolytalanság kell pl. ahhoz, hogy valaki őszintén, érdek nélkül, „tudományos" meggyőződésből higgyen az arany demonetizálásában. Közismert a történelemből és a politikai gazdaságtanból, hogy az arany nem annak köszönheti monetáris szerepét, hogy a világ egy részében a kormányok gyorsan változó erőviszonyaik és érdekeik pillanatnyi konstellációjában egyszer ilyen megegyezésre jutottak, hanem annak, hogy az egyre mélyülő és szélesedő társadalmi munkamegosztásban egymásra utalt, ugyanakkor társadalmi-politikai viszonyaikban elkülönült kisebb-nagyobb emberi közösségek szükségszerű együttműködése olyan közös nevezőt kíván, „amely nem változtatja természetét, amelynek nincs nemzetisége, amelyet mindig és mindenhol a par excellence megbízható és soha nem romló értéknek tekintenek" (de Gaulle). A valószínűtlenül távoli jövőig, amíg be nem fejeződik a föld tökéletes társadalmi és politikai integrációja, amíg ki nem alakul és meg nem szilárdul a belső társadalmi feszültségektől mentes világállam, amíg a társadalmi osztályok és a nemzetek nem oldódnak fel egyetlen, osztatlan és oszthatatlan emberi közösség-
ben, addig az aranyat átmenetileg ki lehet irtani egy és más egyezményből, de soha nem lehet kiirtani a tényekből. Amerika akkor azt hirdette: az aranyat demonetizálni kell. Ha megváltoznak az érdekei, akkor majd képtelenségnek tartja az arany demonetizálását — erre láttunk jeleket. Az arany remonetizálása mellett szólóan felvethetnénk, hogy — bár rendkívül súlyos, recessziós következményekkel jár — a Reagan-kormányzat képes ilyen meglepetésekkel szolgálni hazai gazdaságpolitikai döntéseiben. Ugyancsak elgondolkodtató az a körülmény, hogy a világ legkülönbözőbb országainak központi bankjai a demonetizálás után sem váltak meg aranykészleteiktől, jóllehet a sárga fém a kincsképzés funkcióján kívül elvesztette minden más valuta-politikai feladatkörét. Nem azt jelzi-e a központi bankok viselkedése, hogy számolnak az aranystandard visszaállításával, és nem akarnak majd üres kézzel ott
342
343
T~
állni?
E jogos kételyek ellenére is állíthatjuk, hogy az aranynak bizonyos amerikai szakértők, pl. Laífer professzor által javasolt remonetizálása, legalábbis ilyen formában aligha lehetséges. Miért? Az aranytermelés lassú és időnként rendkívül ingadozó növekedése az arany árfolyamának vad ingadozását váltaná ki. Emellett a tőkés világ pénzellátását a Dél-Afrikai Köztársaság ésa Szovjetunió kezébe tenné, tekintve, hogy e két ország termeli a világ aranyának több mint 90%-át. És milyen magas lenne az arany dollárárfolyama ? Ha az amerikai Jegybank valóban eleget kívánna tenni ígéretének, és valóban átváltaná a bel- és külföldi dollárösszegeket aranyra, akkor vagy azonnal kifosztanák aranykészleteit, vagy elrettentőén magas áron kellene megszabnia egy uncia dollár árát. Példáként egy kis játék a számokkal. Az Egyesült Államok birtokában levő 264 millió uncia arany ára 110—120 milliárd dollár. Az eurodollár piacokon kb. ezer milliárd dollár mozog, és ez mind az Egyesült Államok rövid lejáratú tartozása. Ha az USA valóban ki akarná elégíteni a várható rohamot, akkor egy uncia arany árát több ezer dollárban kellene megállapítani,
Az aranystandard csak-akkor működik, ha a recesszió mellett a valamennyi közgazdasági elmélet kizárja, nem is beszélve a gazdaságpolitikai gyakorlatról. Aligha van kormány, amely megengedhetné magának, hogy továbbra is magasan tartsa a munkanélküliség és a recesszió arányát, csak azért, hogy stabilan tartsa a valutája árfolyamát. Az aranybilincset sem kormányok sem központi bankok nem vállalhatják. Az előbb azt írtuk: „a nemzetközi-gazdasági és pénzügyi rendszerben érvényesülő racionalitás mindig a legerősebb résztvevő érdekei szempontjából vett racionalitás." Azaz a második világháború után mindig nagyjából annak kellett történnie, amit az Egyesült Államok a saját szempontjából jónak tartott. Finomítsunk e képen. A nemzetközi-gazdasági rendszert nem lehet úgy felfogni, mint amerikai összeesküvést, hogy ami a rendszerben történik, az mind az amerikaiak saját érdekükben végzett aknamunkája miatt van így. Bár az USA erejénél fogva mindig is igyekezett „védelme alá" vonni a nemzetközi gazdasági rendszert, igyekezett meggyengíteni partnerei pozícióit, tudja, hogy a rendszer szétesése nem szolgálná az amerikaiak érdekeit. Ez olyan nemzetközi-gazdasági rendszer, amelyet gazdasági értelemben nem ural egyetlen ország, mint a múlt század végéig Anglia, vagy az 50—60-as években az Egyesült Államok tehette. A Pax Britannica egybeesett a XIX. század politikai és gazdasági érdekeivel, rendjével. A Pax Americana a 70—80-as években akkor sem valósítható meg, ha a Reagan-kormányzat az elődök kudarcai után erre tette fel egész presztízsét. Ugyanakkor a korábbi egypólusú tőkés világrendszer helyén nem alakult ki több pólusú rendszer, mint ahogyan azt Kissingér jósolta. A nemzetközi-gazdasági és monetáris rendszernek nincs semmilyen rendezett struktúrája. De ami ennél is rosszabb: mint ahogyan a 20-as években az akkor már másodhegedűs Anglia, most az USA is arra törekszik, hogy régi fényében állítsa vissza kétségbevonhatatlan hegemóniáját. Több szálon kísérhetnénk figyelemmel a nemzetközi monetáris rendszer azon zavarait, amelyek a rendezett együttműködés
344
hiányából fakadnak. A Iegeígondolkodtatóbb konzekvenciákra talán a nemzetközi hitelpiac — potenciálisan fenyegető — állanominális bérek csökkentése is megengedhető/E potainak áttekintése nyújt lehetőséget. Az első olajválság után a világgazdaságban kiéleződtek az adós-hitelező pozíciók. Egy sor ország tartósan és egyre jobban eladósodott, amivel párhuzamban állt néhány olajtermelő, ill. sikeres gazdaságpolitikát folytató ország többlete. Kezdetben nemzetközi együttműködési akciókkal próbálták megoldani a veszélyes egyensúly-hiányokat (pl. a Kissinger-terv). Ezek lényege: felismerték,, hogy,a világgazdaságban strukturálisproblémák halmozódtak fel, és mivel az egyes gazdaságok strukturális alkalmazkodását nem lehet gyorsan végrehajtania tetemes olajszámlákat nem lehet gyorsan kigazdálkodni, a világ legtöbb országban hatalmas, hosszú lejáratú hitelekre lesz szük-
-
E próbálkozások között jó megoldás lett volna, ha az erre illetékes nemzetközi szervezet, a Valutaalap, vagy a Világbank hosszúlejáratra felvette volna a szufficit összegeket, és kölcsönadta volna a rászorulóknak, amelyek erre alapozva elkezdhették volna a távlati strukturális átalakítási programokat. Nem ez történt. Ehelyett az olajdollár-többletek zöme nyugateurópai, londoni és amerikai kereskedelmi bankokba vándorolt, mégpedig általában rövid lejáratra. A nemzetközi bankvilágnak ebből a forrásból azonban közép és hosszúlejáratú hitelekkel kell ellátnia klienseit. E helyzet több hátrányos következménnyel jár. Mindenekelőtt a hiteligénylők nem olyan hiteleket kapnak, amilyenre leginkább szükségük volna. Kölcsöneiket általában csak rövidebb lejáratra vehetik fel. A hetvenes évek közepe óta szinte alig láthattunk a világban igazi hosszúlejáratú hitelt, 8—10 évnél hosszabb időre legfeljebb elvétve történt hitelnyújtás. Amit ennél hosszabb időre nyújtottak, az már általában segély volt. E hitelek tehát nem tudták kellően megalapozni a strukturális alkalmazkodásra törekvő nemzeti gazdaságpolitikát. A sokmilliárdos betétek beáramlása a kereskedelmi bankokba
345
azzal járt, hogy romlott a bankok saját tőkéjének aránya, az általuk forgalmazott hitelösszegekhez képest. Saját tőkéjük közel sem nő olyan gyorsan, mint betétjeik és így az általuk kölcsönzött hitelek. A mérlegösszeg és a saját tőketartalékuk aránya romlott, és ez rontotta az egész bankrendszer kockázatvállalási képességét. Ha ugyanis a kliens nem képes fizetni, vagy csak késedelmesen teszi azt, akkor a banknak saját tartalékából kell pótolnia a kimaradt összeget. Minél rosszabb az említett arány, annál kisebb a bank merészsége, kockázatvállalása. A második olajválság 1979-ben sokkal nagyobb aránytalanságok, egyensúlyhiányok előidézésével még élesebbé tette ezt a problémát. Az országok többsége előbb-utóbb megpróbált alkalmazkodni, szigorúbb belső gazdaságpolitikát folytatni, mérsékelni, vagy csökkenteni a beruházást és a fogyasztást, hogy így mérsékeljék az eladósodást. A nemzetközi hitelpiacokon egyre inkább azok lettek többségben, akiknek nem sikerült megfékezni a belső fogyasztást, elindítani a strukturálási alkalmazkodás folyamatát, és emiatt továbbra is jelentős hitelekre voltak ráutalva. Végeredményben az adósok, illetve emiatt a hitelek minősége egyre romlott. Ma már nem túlzás azt állítani, hogy sok tekintetben olyan helyzet állt elő, mint amilyent 1929—31-ben már átélt a világ; amikor is főleg amerikai bankok óriási kölcsönöket adtak Németországnak, amely azután fizetésképtelenné vált. Ma is elmondhatjuk, hogy a nemzetközi bankrendszer erőteljesen függővé vált az adós országoktól. Igaz a közmondás: ,,ha egy dollár adósságom van, akkor én függök a banktól, ha egy millió dollár adósságom van, a bank függ tőlem". Sokkal nagyobb összegekkel ez ment végbe a hitelpiacokon. Miért hagyták a bankok, hogy ilyen — számukra igen kellemetlen — helyzet alakuljon ki ? Az érintett intézmények, magánbankok egymással igen kemény konkurrencia-harcban állnak. Ha valaki betétet képez náluk, erre kamatot fizetnek, tehát a pénzösszeget mindenképpen kölcsönbe kell adniuk valakinek.
Elvileg ugyan visszautasíthatják a betétek elfogadását — és-az utóbbi időben voltak is ilyen szokatlan reagálások, mert az érintett bankok tudták, hogy csak óriási kockázattal tudnák kihelyezni hitelként a pénzösszeget —, de ez az elutasító magatartás nem vált jellemzővé éppen a bankok közötti konkurrencia miatt. Bár a legtöbb szó a szocialista országok tartozásairól esik, valójában az olajat nem termelő fejlődő államok vannak igen nehéz helyzetben. A legkritikusabb esetek: Mexikó, Brazília, Dél-Korea, Chile, Malaysia, Peru, Tajvan, a Fülöp-szigetek, Thaiföld és Columbia, amelyek együttesen a nem OPEC fejlődő országok által felvett hitelek 80% -át s szerezték meg. A bankok ilyen helyzetben -— amikor is kizárt, hogy belátható időn belül akárcsak a hitelek töredékét is ld tudják termelni az adósok — , nem tehetnek mást, mint hogy még tovább hiteleznek adósaiknak. A fejlődő világ tartozásai 1982. végén meghaladták az 550 milliárd dollárt. Ahogyan a bankok közötti konkurrencia túllendítette a bankokat az ésszerűséget meghaladó hitelezés fölé, ugyanúgy egyetlen banknál előforduló pánikhelyzet messze gyűrűző következményekkel járhat. Ha valamely ország-csoport egyik tagja moratóriumot rendel el hitelei visszafizetésére, akkor valószínűleg az ország-csoport többi tagja büntetésből nem kap újabb hiteleket. Emiatt ezek is fizetési zavarba kerülnek, kénytelenek elrendelni a m o r a t ó r i u m o t .Ígymár esetleg sok tízmilliárd dollár hitel visszafizetése marad el. Ettől a nemzetközi bankrendszerben több bank is fizetésképtelen lehet, ezért e bankok megpróbálják visszaszerezni pénzüket más országcsoportoktól, de ha ez nem is sikerül, legalábbis beszüntetik újabb hitelezéseiket. Ettől újabb országcsoportok válnak fizetésképtelenné, döntenek a moratórium mellett, stb. Ez az egész bankrendszer csődjét jelentheti. Bár a fenti logikai menet formálisnak tűnhet, nem túlzás azt állítani, hogy bármikor előfordulhat, miután nincs olyan nemzetközi koordináció, amely ezt képes lenne megakadályozni. Ezért mondtuk a korábbiakban: nem lehet minden fejleményre úgy tekinteni, hogy „az történik, amit az Egyesült Államok
346
347
IL.
akar 5 . Mivel ma a nemzetközi kereskedelemnek, a munkameg, osztásnak az egyes országok gazdasági életében sokkal nagyobb a hatása, mint ötven évvel ezelőtt, egy esetleges csődbejutási hullám sokkal nagyobb gazdasági válságot indíthatna el, mint amilyen 1929—33-ban volt, E horizont sötét és bizonyára elkerülhető. Mindenesetre a világ, a világgazdaság messze jutott attól az állapottól, amelyet az ismert kieli professzor, Fritz Baade negyedszázaddal ezelőtt megírt híres-hírhedt könyvében, a „Versenyfutás a 2000. évig"ben. A Krisztus tanait idéző hegyi próféták a boldogságról szóló egyik igéjükben a „szelídekről" szólnak, mert ők örökségül bírják a földet. Habár negyedszázad után illúziónak tűnik Baade professzor most idézendő egyik-másik reménye, nem tehetünk mást, mint vele, együtt hisszük,, hogy fegyverkezéssel, hidegháborúsdival, pénzügyi zavarokkal és gazdasági válságjelenségekkel megáldott világunkban „fennmarad a Föld olyannak, amelyen érdemes élni, és világkormány lesz, amely bírja ezt a Földet abban az értelemben, hogy kezében lesz a Föld igazgatása". Nos, ha mindezt remélhetjük, akkor egy dolog világos: „csak a szelídek bírják majd ezt a Földet".
IRODALOMJEGYZÉK
Magyar nyelvű művek:
Bácskai Tamás: A tőkés valutaválság kiútja és kilátásai. MNB Közgazdasági Főosztály Közleményei, 30. sz. Bácskai Tamás: Gazdaságpolitika, MNB Közgazdasági Főosztály Közleményei, 34. sz. Bácskai Tamás—Husitfi Ernő'—Simon Petemé: A pénz. Kossuth Könyvkiadó, 1974. . Becsky György: A lebegő árfolyamrendszer elméleti hátteréről és középtávú kilátásairól. Közgazdasági Szemle, 1977/1. Bognár József: Világgazdasági korszakváltás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó és Gondolat, 1976. Csikós-Nagy Béla: Adalékok az infláció-elmélethez. Közgazdasági Szemle, 1975/5. Erdős Péter: Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974. Erdó'sPéter: Bér, profit, adóztatás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1976. Erdó'sPéter: Egyensúly, válság, ciklikusság. Kossuth Könyvkiadó, 1976. Gübcsi Lajos: Válságjelek és stabilizációs kísérletek a tőkés valutarendszerben. Reformjavaslatok. Doktori disszertáció, 1971. Gubcsi Lajos: A fix és a flexibilis árfolyam. Külgazdaság, 1972/12. Gubcsi Lajos: Nem egyszerűen valutaválság. Nemzetközi Szemle, 1973/4. Gubcsi Lajos: Paradox exporttöblet az NSZK-ban. Külgazdaság, 1974/4. Gubcsi Lajos: A tőkés pénzpolitika elméleteié és gyakorlata. Kandidátusi értekezés, 1980. Gubcsi Lajos: Fizetésimérleg-elméletek. Közgazdasági Szemle, 1980. 7-8. sz .
349
IL.
Gybngy'óssy István: A nemzetközi pénzmozgások és a valutaválság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1975. Hageimayer—Boros—Bánfi: Az aranydevizarendszer kudarcai és tanulságai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1975. Hageimayer István: Pénz és pénzpolitika a szocializmusban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1976. Hansen A.: Útmutató Keyneshez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. Kelen Zsuzsa: A klasszikus ciklus-mechanizmusok módosulása az állammonopolista kapitalizmusban. Közgazdasági Szemle, 1975/3. Keynes, John M.: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. Komat János: Antiequiübrium. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1971. Ligeti Sándor: A tőkés monetáris irányítás minőségi módszerei. Közgazdasági Szemle, 1976/3. Mátyás Antal: A modern polgári közgazdaságtan története. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1973. Ries% Miklós: A francia bankrendszer feladatai a tervgazdálkodásban és a konjunktúra befolyásolásában. MNB Tanulmányi és Elvi Főosztály, 1967. Ries% Miklós: Pénzforgalom és hitel. Tankönyvkiadó, 1970. Világkonszernek (válogatás). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974. Tarafás Imre: Valutaárfolyam és egyensúly. MTA Közgazdaságtudományi Intézete, 1972. Tarafás Imre: A Közös Piac valutáris integrálódásának alapvonalai. Külgazdaság, 1973/5. Tarafás Imre: Az infláció monetáris elméletéhez. Közgazdasági Szemle, 1973/10. Tarafás Imre: Tőkés országok monetáris politikája, egyetemi jegyzet. Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, 1973. Tarafás Imre: A tőkés pénzpolitika elmélete és gyakorlata. Kandidátusi értekezés 1980. Angol nyelvű művek:
D. Ashby: The 300 biliion super-dollar markét. The Banker, May 1974. Bain, A. D.: The Control of the Money Supply. London, Penguin Books, 1970.
350
Board of Governors of the Federal Reserve System: The Federal Reserve System. Purposes and Functions. Washington, 1963. Ball, JLtJ.: Inflation and the Theory of Money. Allén and Unwin, London, 1964. Braun, A. R.: The Phillips Curve, Fináncé and Development. N° 4, 1971. Bronfenbrenner, M.—Hol%man, F. 0.: Survey of Inflation Theory. The American Economic Review, September 1963. Browne, Harry: You can Profit form a Monetary Crisis. New Yotk, Macmillan Co. 1974. Christelow, D.B.: Britain's New Monetary Gontrol System. The Federal Reserve Bank of New York Monthly Review, January 1974. Colé, P. J.: Competítion and Credit Control. University of Surrey, Theses, 1973. Colé, P.J.: Monetary Policy and Inflation in an Open Economy. Möscow Narodny Bank Quarterly Review, Summer 1975. Ferris, Paul: Men and Money. Financial Europe Today. London, Penguin Boöks, 1968. Frenkel, J. A.—Johnson, H. G.: The Monetary Approach to the Balance of Payments. Allén and Unwin, London, 1976. Friedman, M.: A Monetary and Fiscal Framework for Economic Stability. The American Economic Review, 38., 1948. Friedman, M.: The Case for Flexible Exchange Rates; Essays in Pösitive Economics. University of Chicago Press, 1953. Friedman, M.: The Role of Monetary Policy. Presidential Address. The American Economic Review, March 1968. Friedman, M.: Dollars and Deficits. Prentice Hall, New Yersey 1968. Friedman, M.: The Counter-Revolution in Monetary Theory. The Institute öf Economic Affaires Occasional Papers 33., 1970. Friedman, M.: A Theoretical Framework for Monetary Analysis. Journal of Political Economy, March-April 1970. Friedman, M.: A Monetary Theory of Nominal Income. Journal of Political Economy, Marc-April 1971. Gilder, G.: Wealth and Poverty. Basic Books, Inc., Publishers New York, 1981. Goódhart, C. A, E.—Crockett, A. D.: The Importance of Money. Bank of England Quarterly Bulletin, June 1970. Gurley, J<—Sbátt>, S.: Money in a Theory of Fináncé. The Brookings Institution, Washington D.C., 1960. •
351
;r
tJaberkr, Gottfrkd von: Prosperíty and Depressíon.A Theoreticál Analyses of Cyclical Movements. Geneva, League of Natíons 1937. Web, J. R.: Value and Capital. Oxford, Clarendon Press, 1939. Hirsch, Fred: Money International. Garden City, Doubleday and Co. 1969. Johnson, Brian: The Politics of Money. London, John Murray 1970. Kindelberger, CL R.: Europe and the Dollár. MIT Press, 1966. McRae, Hamish-Cairneross, Frattces: Capital City, London as a Financial Centre. London, Eyre Methuen 1973. Meade, James: The Theory of International Economic Policy. Volume I: The Balance of Payments. Oxford University Press 1962. Meade, J. E.: Balance of Payments Problems of a European Free Trade Area.; Economic Journal, September 1957. Mundell, R. A.: Inflation and Reál Interest. The Journal of Political Economy, June 1963. : . , Mundell, Róbert: International Economics. Macmilkn Company, New York 1968. • . Musgrave, R. A.: The Theory of Public Fináncé. A Study in Public Economy. McGraw-Hill 1959. ; Musgrave, R. A—Musgrave, P. G.: Public Fináncé in Theory and Practice, 2nd Edition. McGraw-Hill 1976. Newlyn, W. T.: The Supply of Money and its Control. The Economic Journal, June 1964. Nobay, A.: The Bank of England, Monetary Policy and Monetary Theory int the U.K. 1951,-1971. Manchester School, March 1973. Park, Yung Chul: Somé Current Issues on the Ttansmission Process of Monetary Policy. IMF StaffPapers, March 1972. ; Philips, A. W.: The Relatiön Between Unemployment and the Rate of Change of Money Wage Rates in the United Kingdom 18611957. Economica, November 1958. Revell, Jack: The British Financial System. London, Macmillan 1973. Rotvan, D.: The Monetary System in the Fifties and Sixties. Manchester School, March 1973. Rybcazynsky, T.: The Merchant Banks. Manchester School, March 1973. Scitovsky, T.: Money and the Balance of Payments. Allén and Unwin Ltd. 1969. Shaw, R. E.: The London Money Markét. London, Heinemann, 1975.
352
Thiswall, A.P.—Barfon, C. A.: Inflation and Growth: the International Evidence. La Banca Nazionale Del Lavoro Quarterly Review, September 1971. Tinbergen, / . : On the Theory of Economic Policy, 2nd Edition. North Holland Publishing Company, Amsterdam, 1955. Tinbergen, / . : Economic Policy: Principles and Design. North Holland, Amsterdam, 1967. . Yeager, Lelánd B.: Monetary Policy and Economic Performance. Views Before and After the Freeze. American Enterprise Llstitute, Washington. 1972. ' Visser, Hí: TheQuantity of Möney. Martin Robertson, London, 1974. Francia nyelvű müvek:
Berger, P.: La monnaie et ses mécanismes. PUF, Paris, 1967. Berger, P.: Le marché monétaire. PUF, Paris, 1973. Bertrand, Rajmond: Économie financiére internationale. PUF, Paris, 1971. Biacabe, P.: Analyses modernes de 1'inflation. Sirey, Paris, 1962. Bi,aguet, A.: Les origines des institutions et des mécanismes bancaires en Europe occidentale: de la banque romainea l'empire napóleonién. Revue Internationale d'Historie de la Banque, Genéve 1974, 9, Librairie Droz. Blootnfield: Mouvements de capitaux et erises monétaires. Économie appliquée, N° 4,1970. Bourguinat, H.: Marché des changes et erises des monnaies. Calamann-Lény, Paris, 1972. Bu,elay, A.: La politique d'émission des bons du Trésor en compte courant. Revue de Science Financiére, juillet-décembre 1972. Byé, Maurice: Relations économiques internationales. Paris, Dalloz 1965. Carli, G..:.L'euro-dollar: un chateau de carte? La Banque, juilletaöutl971. , Deni%et, Jean: Monnaie et financement. Essai de théorie dans un catre de comptabilité économique. Paris, Dunod 1969. Fabra, Paul: L'Anticapitalisme. Essai de réhabilitation de l'économie politique. Paris, Arthaud 1974. . Fauvel, L.: Disparités de prix et volume -relatif des échanges: Peffet des fluctuations de change entre 1929 et 1939. Cahiers deTISEA, mars 1969,
353
Kinge/berger, CL R.: Le prix de l'or et le probléme du N-I. p af>pliquée, N 1. 1970. Kolm, S.C.: La théorie de la courbe inflationTch
Hőidben; Fr.: Der Euro-Dollar-Markt in wirschaftstheoretischer Sicht VuB5 Nr. 11/1971. Jahresgutachten 1974 des Sachverstándigenrates zur Begutachtung der gesamtwktschaftlichen Entwicklung. Bonner Universitáts— Buchdruckerei, Bonn, 1974. Kö'nneker, W.: Über das Geld und seine Verwaltung. Universum Verlagsanstalt, Wiesbaden, 1973. L»/,, F. A.: Eurowáhrungsmárkte. Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaft, April 1974. Mandel, Ernest: Der Spátkapitalismus. Edititon Suhrkamp, 1973. Ponto, / . : Die Macht der Bankén. Frankfurt, 1973. Die Rolle der europáischen Finanzzentren. Aussenhandelsblátter, Február 1975, 1—7. oldal. Schlesinger, H.: Die Geldpolitik als Mittel der Inflationsbekámpfung Berichte zur Wirtschaftslage, 1973/29. Seeck, H.—Steffens, G.: Die Deutsche Bundesbank. Boldt Verlag, Bonn, 1972. Stellungnahme der Bundesregierung zum Jahresgutachten 1974 des Sachverstándigenrates zur Begutachtung der gesamtwirtschaftlichen Entwicklung. Die Wáhrungspolitik in den Landern der Europáischen Wirtschaftsgemeinschaft. Institutionen und Instrumente. Luxembourg, Wáhrungsausschuss 1972. Die wáhrungspolitischen Institutionen und Instrumente in der Bundesrepublik Deutschland. Sonderdrucke der Deutschen Bundesbank, 1971. Wolff, R.: Der Euro-Dollar-Markt: Institutioneller Rahmen und quantitativer Umfang. VuB, Nr. 1/1972.
355
354 ZEZ
