- Ez nem olyan, mint valami taxi – igazgatta a szemüvegét Comstock, miközben próbált lépést tartani Rose-zal, aki a karjába kapaszkodva vonszolta maga után. – Nem ugrálhatsz csak úgy át országokon, ahogy neked tetszik. Bonyolult. - Ezért jössz te is – felelte James, balra fordult, majd egy magas, márványból faragott boltíven átlépve elsietett két csillogó-villogó páncél között. Égszínkék, hunyorgó aranycsillagokkal teltszórt mennyezet terpeszkedett felettük, szinte elképzelhetetlen magasságban. Körülöttük beauxbatons-os diákok sürögtek-forogtak, legtöbbjük közönséges ruhában, csak néhányuk viselt talárt. Páran ládákat lebegtettek, mások a beugrókban elhelyezett barokkos karosszékekben és szófákon lustálkodtak, ám mindenki érdeklődve pislogott James, Rose, Ralph és Comstock után, mikor a kis csapat elszaladt mellettük. - Kik ezek, Morton? – kérdezte kíváncsian egy farmert és Rig Mortis pólót viselő magas lány. - Szia, Adela – kiáltott hátra Comstock, de Rose már tovább is rángatta. – Barátok… ööö, azt hiszem. - Moorr-ton! – dalolta kacarászva egy szembejövő lánytrió. A középső, vörös hajú még integetett is. – Pas si tôt! Meggondoltad magad a táncórával kapcsolatban? Morton kényszeresen felnevetett. - Majd talán máskor, Mirielle. Úgy tűnik, most elfoglalt vagyok. - Várjunk egy percet – vonta össze a szemöldökét Ralph, miközben ismét megkerültek egy sarkot. – Te itt népszerű vagy?
- Csupán egy jelentéktelen apróság kérdése, amit úgy hívnak: személyiség – jelentette ki Comstock szipogva. – Ti is tanulhatnátok egy-két dolgot. Erről jut eszembe – tette hozzá, és Rose-ra sandított. – Az unokatestvéred, Dominique azt üzeni, hogy még mindig visszavárja azt a hajkefét, amit tavaly karácsonykor kölcsönkértél tőle. 1
- Ha túléljük a mai estét – emelte a plafonra a szemét Rose –, akkor az lesz az első a teendőim listáján. James megpillantotta az elméleti számmisztika terem magas, kétszárnyú ajtaját. - Képes vagy rá, Comstock? – kérdezte maga után vonszolva a fiút loholás közben. – Vissza tudsz bennünket küldeni a Roxfortba azokkal az óriási abukuszokkal? - Abakuszok – javította ki őt Rose és Comstock kórusban, csak hogy utána ingerülten pillantsanak a másikra. – Röviden: nem – folytatta Comstock. – Nem érted a működését. Ostobaság volna megpróbálni. - Azt hittem, te zseni vagy ebben – vágta rá James. – Ne kezdd most azt mondogatni, hogy nem fog működni. Comstock kirántotta a könyökét James markából. - Nem tudlak visszaküldeni titeket, mert a támogató számmisztikusok nem foglalkoznak a küldéssel! – magyarázta mérgesen. – Nem így működik! Különben is, mi ez a nagy sietség? Mit kerestek itt egyáltalán? Rose, aki pár lépéssel a fiúk előtt szaladt, most megtorpant a folyosó közepén. Egy pillanatig összeszedte magát, látszott, amint kezeit széttárja kissé, hogy megnyugodjon, aztán Comstock felé pördült. - Ott voltál velünk aznap este, mikor megtaláltuk a halott warlockot, igaz? Comstock a lányra pislogott. Szemlátomást nem szívesen élte újra az emléket. - Ööö… igen. Megjegyezném, hogy én voltam, aki megtalálta. Rose kurtán biccentett. - Ő nagyon gonosz varázsló volt, és egy még gonoszabb varázslónak dolgozott. Együtt létrehoztak egy szuperfegyvert, ami egy rakás emberrel végez… ó, kábé huszonöt perc múlva. Köztük a szüleinkkel. – Comstockra meredt, tekintete szinte átfúrta a fiút. – Ha most rögtön visszajutunk, talán még megállíthatjuk. Ha nem, a világban, nagy valószínűséggel, totális háború tör ki, és eluralkodik a káosz. Szóval. Morton. Képes vagy visszajuttatni bennünket a Roxfortba, vagy sem? Morton üres tekintettel meredt vissza Rose-ra, látszólag teljesen lefagyott. James türelmesen várt, amíg tudott. Átfutott az agyán, bárcsak itt volna nála a pálcája, akkor egy gyors csalánártással cselekvésre tudná sarkallni a fiút. Végül Comstock végignézett Rose-on, Jamesen és Ralphon, aztán nagy, belenyugvó sóhajt hallatott. - Akkor mire várunk? Irány az abakuszok! James csaknem felnevetett a megkönnyebbüléstől. A négy diák futásnak eredt. - Szóval, hogy működik? – kérdezte Ralph zihálva kocogás közben. - A módszer alapja fantasztikusan egyszerű – felelte Comstock. Szavainak visszhangja keveredett lábaik dobogásával. – Hallottatok már a technomanciáról? - Vettünk egy-két órát belőle – mondta Rose. – Folytasd! - Nos, kiderült – szuszogta Comstock, egészen belemelegedve a témába –, hogy az egész univerzumot a mágia tartja össze. Kollektív konstansnak hívják, és mindennek minden apró kis részét összeköti minden más minden apró részével! Semmi sem független! Ha a kollektív konstans egy kis darabkáját manipulálod, azzal együtt minden másba is belepiszkálsz. Rose futás közben összevonta a szemöldökét. - Majdnem, mintha az egész univerzumot összekapcsolnánk egy hatalmas próteusz bűbájjal… 2
- Fantasztikus – fakadt ki James levegő után kapkodva. Ebben a pillanatban végre beértek az elméleti számmisztika terembe, ahol teljes sötétség uralkodott, leszámítva az ajtón beszüremkedő aranyló ragyogás négyszögét. Mindnyájan megálltak. – De ez hogy juttat minket vissza a Roxfortba? - Ez a legkirályabb az egészben – felelte Comstock, miközben ellépdelt James mellett, és a sötét abakuszok felé intett. – Sehogy! Ralph ingerülten csóválta a fejét. A futástól mindig harapós hangulatba került. - Nincs értelme annak, amit beszélsz! - Semmi sem visz titeket a Roxfortba – magyarázta Comstock diadalmasan –, mert a Roxfortot hozzátok magatokhoz! Rose szeme izgatottan elkerekedett. - Valahogy lekapcsolódunk a kollektív konstansról! – ámuldozott. – Mintha kiszállnák egy ringlispílből! Leszámítva, hogy esetünkben a ringlispíl az egész univerzum! Comstock mohón bólogatott. - Aztán csak úgy alakítjátok a konstanst magatok körül, hogy az univerzum ott legyen, ahol lenni akartok! - Ez – szólt Ralph elképedve – elképesztő őrület. - Nem őrület – sóhajtott James türelmetlenül. – Csak kvantum. - Mindkettő – erősködött Ralph. - Nincs választásunk – intette le Rose. – Meg kell próbálnunk. Morton, mit tegyünk? - Igazából egyszerű – mondta Comstock, aztán mintha meggondolta volna magát. – Valójában egyáltalán nem egyszerű. Inkább agyfacsaróan bonyolult. De szerencsétekre az a rész az én dolgom. Ha leszakadtok a kollektív konstansról, csak addig kell mozgatnotok magatok körül az univerzumot, amíg ott lesztek, ahova menni akartok. Aztán már csak vissza kell lépni a konstansba, és voilá! Én, a magam részéről, elvégzem a számításokat, és vigyázok, nehogy kifordítsátok itt nekem az univerzumot. Rose riadtan tátotta el a száját. - Ennyire azért nem veszélyes, ugye? - Jó, egy kicsit túloztam – vont vállat Comstock, majd az egyik abakuszhoz lépett, és megropogtatta az ujjait. – Nagyrészt csak megóvlak titeket, nehogy véletlen belehúzzátok magatokat valami masszív feketelyukba, vagy ilyesmibe. Nem hinném, hogy gond lesz, mivel csak ide mentek, a szomszédba, nem a Neptunuszra. Habár Moreau professzornak állítólag van ott egy egész pofás kis lakása. - Biztos, hogy egyedül is boldogulsz? – kérdezte Ralph szkeptikusan. - Biztos, hogy megtaláljátok a Roxfortot térkép nélkül? – felelte Comstock lefitymálón. – Tegyétek a ti dolgotokat, én is teszem az enyémet. James bőszen beletúrt a hajába. - És egészen pontosan mi is a dolgunk? Hogyan lépjünk ki ebből a konstans… izéből? - Van rá egy varázsige – vont vállat Comstock. – Abban már nem tudok segíteni. Jó öreg mágia. Vagy ezerszer láttam, ahogy Benoît gyakorolja. Köröztök egyet magatok körül, egy pöccintés felfelé, és „divellere”! Tisztán és érthetően. James Comstockra meredt, gyomra ökölnyi méretűvé szorult. - Ehhez pálca kellene, hogy működjön? - Ha nem is mindenkinek – vonta össze a szemöldökét Comstock –, de legalább az egyikőtöknek igen, természetesen. Különben hogy máshogy manipulálnátok a konstanst? A puszta kezetekkel? – Felhorkantott.
- De nálunk nincs pálca! – James csaknem ordított. 3
Comstock pislogva hátrált pár lépést. - Miféle varázslók vagytok akkor? - Várjatok – nyúlt be mélyen a talárja belső zsebébe Ralph. – Azt hiszem, én segíthetek. – Mikor előhúzta a kezét, abban ott virított hatalmas pálcája. Halványzöld hegye derengeni látszott a félhomályban. - Ralph! – kiáltott fel James a megkönnyebbüléstől. – De hát hogyan…? - Az én varázspálcám sosem volt a ládában – vigyorgott Ralph szégyenlősen. – Mögötte volt elrejtve, hogy semlegesíthessem a Visum Ineptio bűbájt, és kinyissam a ládát. Mire Grudje elkobozta a többit, az én pálcám már rég a zsebemben volt. - De… de hát… - hebegte James. – Akkor miért nem használtad Nastasia ellen? - Akartam – ismerte be Ralph. – Épp elő akartam venni, mikor elkábított. - Legszívesebben most rögtön megcsókolnálak, Ralph – szólt Rose komolyan. – De indulnunk kell. Mi is volt a varázsige, Morton? - Divellere – ismételte Comstock, és a helyes mozdulatsort is mutatta hozzá. – Húzol egy kört magatok köré a pálcával, aztán felrántod. Ralph biccentett, aztán nagy levegőt vett. James és Rose a lehető legközelebb húzódtak hozzá, egyikük jobbról, a másik balról. Ralph lassan, óvatosan felemelte a pálcáját, és csoszogva elkezdett körbefordulni. James és Rose vele lépegetett, vigyázva rá, hogy a Ralph pálcájának zöld hegye által húzott láthatatlan határon belül maradjanak. - Nem úgy tűnik, hogy bármi is történne – motyogta James. - Csitt! – pisszegte le Rose. – Még elrontod! Ralph befejezte a kört, aztán felrántotta a pálcáját, és elkiáltotta magát: „Divellere!” Semmi sem történt, leszámítva, hogy Comstock előre nyúlt mindkét kezével, és vagy fél tucat gyöngyöt odébb tolt az abakuszon. Halk koppanásokkal csúsztak új helyükre. Aztán, anélkül, hogy akár csak felnézett volna a trióra, várakozott. - És most? – kérdezte tőle James. Furcsamód, Comstock ügyet sem vetett rá. Jamesben feltámadt a düh. – Hé! Most mit csináljunk? Nem működött! Próbáljuk újra? Comstock továbbra sem reagált. Az abakusz gyöngyeire meredt, mintha valami érdekeset látna rajtuk. - Megpróbálom újra… - szólt Ralph, ám ahogy megmozdította a pálcáját, az osztályterem szédítő, kékes villanással eltűnt. Rose felsikkantott, ahogy átszáguldottak a falakon, ki a kastélyban izgő-mozgó, mikroszkopikusnak látszó emberek közül. Egy pillanattal később az egész hely csak egy kivételesen részlet gazdag modellnek hatott csupán, sárga fénnyel izzó ablakokkal, mélykék, rézsútos tetővel, gombostű vékonyságú füstcsíkokkal, amik a többtucat kéményekből szálltak az ég felé, és a holdfényben fürdő fehér sziklaszirttel, amire az iskola épült. A környékező dombokat és völgyeket fenyőfák tüskézték, egész a mélykék sötétségbe nyújtózva, ameddig el lehetett látni. - Bármit is csináltok – mondta Ralph összeszorított fogakkal –, ne… nézzetek… le… James azonnal lenézett. A talpuk alatt nem volt semmi, csak a több száz méteres mélység. Nem sokkal alattuk egy héja vitorlázott tova, árnyéka elmosódva siklott az erdő lombozatán. - A pálcád – súgta Rose egyszerre rémülten és kábán. – Mozgasd meg újra, Ralph! Csak… most lassabban. Ralph óvatosan arrébb tolta a pálca hegyét pár centivel. A Beauxbatons kastély abban a pillanatban gombostűfej méretűvé zsugorodott, hideg éjszakai levegő süvített körülöttük. James lába alatt hegyek és völgyek száguldottak el. Falvak, termőföldek, utak szalagja, 4
melyeket időnként távoli fényszórók pöttyöztek, mind villámgyorsan suhantak tova a sötét horizont fel. Jamesnek belefájdult a feje a látványba. Egy másodperccel később azonban a mozgás lelassult, majd megállt. A három gyerek most magasan lebegett egy finom partvonal fölött, mely sötéten nyújtózkodott a túloldal felé. Holdfény szikrázott az tengeren, apró játékhajók bukdácsoltak a parányi hullámokon, mintha csak vízipoloskák volnának. - A pálcád az – lehelte Rose. Oldalvást Ralphra pillantott. Ralph a varázspálcára meredt, s közben igyekezett olyan mozdulatlanul tartani, ahogy csak tőle telt. - Szóval… - mondta lassan. – A pálcám mozgatásával mozgatom magunkat…? - Egyáltalán nem figyeltél? – vonta össze a szemöldökét Rose türelmetlenül. – Mi tökéletesen mozdulatlanok vagyunk! Mikor a pálcádat mozgatod, az egész univerzumot mozgatod körülöttünk! Comstock pedig figyeli, mit csinálunk, és kisimítja a ráncokat, ahol kell! Ezért ült csak úgy ott, mikor azt hittük, nem működött a bűbáj. Még nem mentünk sehova, így nem kellett irányítania semmit! Ralph fintorogva koncentrált. Végül lassan bólintott, ám szinte rögtön meggondolta magát, és megrázta a fejét. - Ez az egész őrület – ismételte beleéléssel. - Kit érdekel, hogy működik? – vágott közbe James. – Rossz irányba megyünk. És koránt sem elég gyorsan! Át kell kelnünk egész Franciaországon, fel Angliáig! Gyerünk, Ralph! Ne kalandozz el! Ralph egy nagy sóhajjal megacélozta magát, aztán egy széles, kecses mozdulattal hátralendítette a pálcáját a válla fölött. A világ meglódult alattuk, ez alkalommal előre. Nagy, csipkés szélű felhők száguldottak el mellettük, a városok csupán sárgás fénycsíknak látszottak. Hegyek nőttek előttük, majd zsugorodtak össze mögöttük egyik pillanatról a másikra. Még a hold is lassan forgott fölöttük, viharfelhők úsztak el előtte, hogy aztán megint akadály nélkül szórhassa fényét a tájra. Kékes vízsáv bukkant fel alattuk, ahogy elfogyott a föld. - Ez egy folyó? – kiáltotta James, próbálva túlbömbölni a hangosan süvítő szelet. - A La Manche csatorna! – kiáltott vissza Rose. – Mögötte pedig, az már London! A világ lelassul körülöttük, végül nem forgott tovább. - Tovább, Ralph! – biztatta James. – Még félúton sem vagyunk! Ralph bólintott. Tett hátra egy lépést – csodával határos módon, mégis egy helyben maradt –, aztán meglendítette a karját, és pálcájával széles, kacsálló mozdulatot tett. A föld azonnal megint megindult alattuk. A La Manche csatorna köddé vált, Londonból csupán egy színes-fényes villanás jutott, aztán rögtön nyílt terep vette át a helyét. A kisvárosok, falvak üstökösként húztak el alattuk, cérnavékonyságú utak és valamivel szélesebb autópályák kötötték össze őket, melyeken apró szentjánosbogarak toporogtak. - Itt is vagyunk! – mutatott előre Rose. Haja vadul csapkodott az arca előtt. – Lassíts le minket, Ralph! - Hogyan!? – kiáltott vissza a nagyobb fiú élesen. - Nem tudom! – felelte Rose. – Csak csináld! A világ tovább száguldott alattuk, szántóföldek és borotvaéles sziklák váltották egymást. Hűvös, éjszakai szellőben susogó erdők lebbentek tova. Hegyek nőttek a 5
másodperc tört része alatt elképesztő méretűvé. James Ralphra sandított. - Vigyél lejjebb! – mondta, és közben a kezével is jelezte a kívánságát. – És menjünk lassabban! Ralph újra előre lendítette a pálcáját, ám ezúttal valamivel óvatosabban, és mindkét kezével megmarkolva. A föld szédítő száguldása lassú hömpölygéssé szelídült. Ezzel egy időben a talaj meglódult felfelé, mintha zuhanni kezdtek volna. - Nyugi! – kapaszkodott meg Rose Ralph karjában. – Óvatosan! - Ennyi óvatosság telik tőlem! – felelte Ralph harapósan. – Az egész univerzum van a kezemben! - Oda nézzetek! – mutatott előre James. – Az Roxmorts! Látjátok? Ott vannak a sínek, meg minden! Rose bólintott. Most, hogy ismerős tájakon csusszantak el alattuk, kezdett elszivárogni belőle a félelem. - Egy kicsit balra, Ralph… - irányította a fiút, miután lenyugtatta a hangját. – A fák fölött. Látod? Ott a tó! Majdnem ott vagyunk! Csodával határos módon, Ralph kezdett belejönni abba, amit csinált. Lassan előre tolta a pálcáját, közben a hegyét hátrahúzta, mintha az univerzum egy nagy vattacukor lenne, amit a pálca halványzöld végén egyensúlyoz. A Roxfort kastély kiemelkedett a Tiltott Rengeteg fái mögül. Elsuhant alattuk Hagrid kunyhója, majd a holdfényben úszó füves park. A nagyterem ablakai úgy izzottak a sötétben, akár az olvadt arany. - Brr! – ölelte körbe magát James, ahogy a kastély kezdte betölteni az egész látóterét. – Miért van ilyen hideg? Rose körbenézett. Arca sápadtan világított az éjszaka sötétjében. - Igen – szólt aggodalmasan. – Ez nem nyári hűvös. Szerintem ez… Odanézzetek! Havazik! Előre mutatott. Valóban, ahogy Ralph maguk alá irányította a kastélyt, és lassan megfordította azt, a hópelyhek úgy villogtak, akár fehér konfettik a jeges szélben. - Valami nagyon nem jó – motyogta James, miközben a világ lelassult körülöttük. – Ez nagyon rossz… - Azonnal a nagyterembe menjünk? – kérdezte Ralph, aki még mindig a pálcájára koncentrált, és egyre apróbb és finomabb mozdulatokkal irányította az univerzumot. – Csak mert elég bonyolult ezzel az izével pontosan leparkolni… - Nem! – vágta rá hirtelen Rose. – Még ne! Először tennünk kell egy kitérőt. - Mit értesz kitérő alatt? – nézett rá James. – Ahogy Comstock is mondta, ez nem egy taxi! - Csak bízz bennem, James – erősködött Rose, majd a Griffendél torony irányába bökött. – Arrafelé! A keleti toronyhoz… - Meg akarsz állni a lányok hálótermeinél? – tisztázta Ralph ideges homlokráncolással. - Jóságos egek – sóhajtotta Rose. – Ha nagyon akarod, behunyhatod a szemed. Különben sem lesz ott senki ilyen korán. Szükségem van onnan valamire. Ralph lemondó sóhajjal közelebb manőverezte magukhoz a Griffendél tornyot. Másodperceken belül olyan közel kerültek, hogy James minden egyes téglát, és köztük a maltert is ki tudta venni. Aztán, egy hideg fuvallat kíséretében, Ralph maguk köré húzta a tornyot. Átrepültek a falon, be egy kerek helyiségbe, ami szerencsére teljesen üres volt. A 6
fal mentén, egy takaros vaskályha körül ágyak sorakoztak, legtöbbjük bevetetlenül. - Épp mint a fiúk hálóterme – jegyezte meg Ralph. - Csak én valahogy jóval… rendezettebbet vártam – tette hozzá James. Rose a szemét forgatta. - Egy perc, és itt vagyok. - Remélem, tényleg fontos – sóhajtott James feszülten. Rose óvatosan ellépett Ralph mellől. Ahogy így tett, mintha átlépett volna valami láthatatlan határvonalat. Egy pillanatra megrogyott, mintha az univerzum irányai valamivel különböztek volna attól, amit a Ralph által létrehozott buborékban tapasztalt. Gyorsan összeszedte azonban magát, és sietve az egyik ágyhoz lépett – Jamesnek feltűnt, hogy az egyike volt a takarosan bevetetteknek –, majd letérdelt az ágy előtt álló láda mellett. Felnyitotta a tetejét, futólag beletúrt, aztán már fel is egyenesedett, és visszaszaladt Jameshez és Ralphhoz. Mikor azonban odaért hozzájuk, hirtelen megtorpant, és tétován pislogott. - Hol vagytok? – súgta, és két karját előre tartotta, mintha ki szeretne tapogatni valamit. Jobb kezében egy kis, kék brokáterszény volt. - Épp előtted! – felelte James nyersen, de a lány egyáltalán nem reagált a hangjára, épp ahogy Comstock sem tette, mikor James korábban szólt hozzá. Úgy tűnik, a bűbáj valahogy kiszakította őket az univerzumból, ezért tudtak szellemként átsuhanni a falakon, és – a jelek szerint – láthatatlanná és hallhatatlanná lettek mindenki számára, aki a bűbáj hatáskörén kívül esett. James, vigyázva, hogy a teste a Ralph pálcája által létrehozott gomb belsejében maradjon, előre nyúlt, és megragadta Rose kinyújtott kezét. A lány ösztönösen összerezzent, aztán hagyta, hogy a fiú felhúzza őt. Ismét megrogyott, ahogy megtapasztalta a bűbáj egyedi gravitációját. - Mi van benne? – mutatott James a Rose kezében lévő erszényre. - Az most mindegy – sziszegte a lány türelmetlenül. – Ralph, vigyél minket a nagyterembe! Alig húsz percünk maradt, feltéve, hogy Grudje – vagy a Gyűjtő, vagy Avior, vagy ki tudja, kicsoda – nem hazudott arról, mikor indul be a Morrigan-háló. James kurtán felsóhajtott, aztán odabólintott Ralphnak. - Menjünk – értett egyet. - Mit fogunk csinálni, ha majd ott leszünk? – kérdezte Ralph, miközben finoman meglódította maguk körül az univerzumot. A lányok hálóterme tovasiklott, helyét átvették a Griffendél torony kőfalai és a számtalan kisebb tornyocska. - Nem tudom – felelte James őszintén. – Gondolom, ugyanazt, mint máskor. - És az mi lenne? – érdeklődött Rose. Két kézzel kapaszkodott a kék erszénybe, mialatt Ralph elfordította maguk körül a kastélyt, és lassan megpillantották a nagytermet. James vállat vont. - Menet közben kitaláljuk – válaszolta.
Egyre fokozódott a havazás. Nagy, kövér hópelyhek bukdácsoltak a szélben a 7
nagyterem aranyszínben pompázó ablakai előtt, ahogy Ralph közelebb kormányozta azt. Meglehetősen kellemetlen érzés volt – a bizarr, nyári hóvihar; az egész univerzum mozgása maguk körül; és a tudat, hogy a viszonylag nyugodt pillanatok hamarosan megfeszített akcióba váltanak, ahogy megkísérlik megállítani a Morrigan-hálót… Az ablakok egyre nagyobban és nagyobbak lettek, miközben Ralph finom pálcamozdulatokkal egyre közelebb terelte őket. James az egyik ősrégi üveglapon még a repedéseket is ki tudta venni. Odabent úgy mozogtak az alakok, mintha egy tengermélyi jelenetbe nyertek volna bepillantást. Aztán egy nyomasztó puffanással az üveg áthatolt rajtuk, ők pedig bent voltak a nagyteremben. Körbevették őket a lebegő gyertyák, melyek baljósan pislákoltak az elvarázsolt mennyezet alatt – mely ezúttal kavargó fellegeket és lassan szállingózó hópelyheket mutatott. James lenézett ebből az érdekes látószögből. A házak hosszú asztalainak helyét legalább egy tucat nagy, kerek asztal vette át, melyre makulátlan, fehér abroszt terítettek, és aranytányérok, kristálykelyhek és hatalmas virágcsokrok pompáztak mindegyiken. Az asztalok körül többtucat ember foglalt helyet, hangosan beszélgettek, és izgatottan bólogattak, tehát a helyzet semmiben sem különbözött más, különösen fényűző bankettektől. Mikor James odanézett, az orosz elnök – akit egyértelműen azonosított a mellére tűzött névtábla és a tányérja előtt díszelgő kis zászló – éppen megemelte az üres serlegét, és lenyűgözve figyelte, amint az újra megtelik. - Az óra! – szólt Rose fojtott hangon. – Tegyél le alatta, az igazgatók portréi mögött… ott talán nem fognak észrevenni minket. Ralph biccentett, majd pálcájával finoman balra tolta az univerzumot, mire az óra közelebb úszott. Alattuk ott csillogott a Mágikus Testvériség Kútjának másolata, vízpermetet fröcskölve körülöttük mindenfelé. James érezte a víz illatát, mégsem érzett semmit, mikor áthaladt a permeten. - Úgy tűnik, Lily és a többi diákkövet épp szüneten vannak – mondta James, miután kiszúrta a húgát egy rakás másik iskolatársa körében, valamivel balra tőlük egy kis, félreeső emelvényen. Halkan beszélgettek egymás között, mosolyogtak, és diszkréten mutogattak egyik-másik vezetőre. - Ki kell hoznunk őket innen! - Ha le tudjuk állítani valahogy az órát – rázta a fejét Rose feszülten –, akkor nem lesz gond! Ralph lágyan pöccintgette a pálcáját, majdnem mintha festene vele, mire az emelvény közeledni kezdett. Az igazgatók portréinak hátulja lassan kitakarta a nagyterem túlsó felét. - Most! – súgta Rose. - És hogyan kell lekapcsolni ezt a kollektív konstanst? – kérdezte Ralph megdermedő kezekkel. – Comstock ezt elfelejtette elárulni! - Próbáld újra a varázsigét – javasolta James. – Csak most lefelé pöccints. Ralph vállat vont, de a pálcát még mindig nem mozdította. Fojtott hangon így szólt: - Divellere! – És lefelé lendítette a pálcáját. James kis híján elesett, mikor a talpa az emelvényt érte. Egy pillanatra megszédült, mintha az univerzum egyszeriben elfeledkezett volna róla, hogy ő is ott van, aztán erőt vett magán, mire a valóság is helyreállt körülötte. - Jó ötlet volt, James – szólt Rose rekedten a szája elé kapva a kezét. Ralph tett egy lépést hátra, és görnyedten átlesett két festmény között, ki a szökőkút mögül. 8
- Szerintem nem vettek észre – súgta. James csatlakozott Ralphhoz, és ő is végignézett a beszélgető tömegen. Titus árgus szemekkel masírozott a terem falai mentén, Lucinda Lyon pedig az ajtót őrizte. James lenézett. Rose ott térdelt mellette, és épp kinyúlt a festményállványok lába között, hogy elérje az előttük csobogó szökőkutat. - Rose! – suttogta reszelős hangon James, és finoman meglökte a lányt a lábfejével. – Mit művelsz? - Hagyd abba! – hessegette el Rose a fiú lábát, és még jobban kihajolt az állványok között. – Nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik! - Innen úgy látszik, épp le akarsz buktatni minket! - Jól van – jelentette ki a lány, majd hátrahúzódott, és letörölte a verejtéket a homlokáról. – Szóval, most mihez kezdünk? James felpillantott. Ebből a szögből az ötlapú óra hatalmasnak hatott, a fogaskerekek, rugók és ingák tisztán látszottak a számlapok bonyolult mintázatai mögött. Mostanra már csak a középső lap mérte továbbra is az időt, hangos kattogásáról Jamesnek valamiért egy jégpáncélon szteppelő pók jutott az eszébe. - Ki kell nyitnunk – súgta az óra felé bökve. – Meg kell szereznünk Magnussen botját, ha lehet. - Ez így nem fog menni! – ragadta meg Rose a vállát. – Ha kivesszük, egyszerűen csak idő előtt beindítjuk a Morrigan-hálót! - Ez volt a szüleitek terve is, nem? – osont mögéjük Ralph is. - Ők nem tudták, hogy hibát követnek el – forgatta a szemét Rose –, mert ti ketten elfelejtettek szólni nekik erről. Még szerencse, hogy a Kehely nem az igazi tárgy volt. A bot viszont az. Ha csak fogjuk, és kiszedjük, minden energia, ami felhalmozódott benne, elszabadul. - Akkor hogyan állítsuk meg? – pislogott rémülten James Ralphról Rose-ra. Rose csüggedten a levegőbe bokszolt. - Honnan tudhatnám? A te ötleted volt, hogy majd menet közben kitaláljuk! - Várjunk csak! – hunyorgott Ralph. – Laosa banya azt állította, hogy az ereklyét ki lehet cserélni. Viszont egyedül valami hasonló erejű tárgyra lehet… - És olyasvalamire, ami ugyanazé az emberé volt – bólintott Rose türelmetlenül. – És most ez nekünk miért jó? - Nem! – szólt James. Igyekezett visszafogni a hangját, egyelőre több-kevesebb sikerrel. – Azt mondta, olyan tárgyra kell kicserélni, ami ugyanahhoz az emberhez kötődik! Nem feltétlenül kell az övé lennie. Csak valahogy kapcsolódnia kell hozzá. - Elég erős kapcsolódásnak kell lennie – csóválta a fejét Ralph. – De tök mindegy, hol találnánk most egy ilyen tárgyat? Alig tizennyolc percünk maradt! - Nocsak – szólalt meg egy mély hang, aki cseppet sem próbált suttogni. – Honnan tudtam, hogy ma este még belétek is belétek botlok? Ralph olyan hirtelen pördült meg, hogy hátraesett, és kis híján felborította az igazgatók portréit. James válla megereszkedett. Felismerte a hangot. Megfordult, és felnézett a beszélőre. - Szia, Titus – sóhajtott fel Rose. – Neked semmi sem kerülheti el a figyelmedet, mi? - Jelen esetben – felelte Titus Hardcastle lazán forgatva hatalmas tenyerében a pálcáját – ez nem a profizmus számlájára írandó. Egyszerűen csak ismerlek titeket. Azok után, amit a szüleitek tettek, volt egy olyan érzésem, hogy még találkozunk. Felállni, mindketten. Te 9
is, Deedle. Adjátok át a pálcáitokat! - Nincs nálunk pálca – felelte Rose, miután gyors figyelmeztető pillantást vetett Ralphra. – Grudje igazgató úr elkobozta őket. Hardcastle bólintott. - Hallottam hírét. Hála az égnek a kis örömökért. - Titus – ugrott talpra James. – Meg kell hallgatnod. Nem azért jöttünk, hogy valami ostoba csínyt kövessünk el. Azért vagyunk itt, mert pár percen belül valami szörnyűség fog történni, amit meg kell állítani! Ha segítesz… - Ó, már tudok róla – bólogatott Titus, miközben leterelte a triót az emelvényről, a diákkövetek irányába. – Az apád részletesen elmesélte, úton a kastélyba. A Morriganhálót emlegette. Az egész varázsvilág legrosszabb fegyvere. Mindenkit megöl a koncentrált mágia egyetlen láncreakcióban előtörő sugarával. - Igen! – biccentett James, és feléledt benne a remény. – Leszámítva, hogy nem a Kristály Kehely volt, ahogy először gondoltuk! Az óra az! A falon! Segíthetsz nekünk leszedni! Te meg tudnád… - Én ideiglenes őrizetbe tudlak venni itt, a nagyteremben – vágott közbe Titus rekedten. – És köszönöm, hogy nem csinálsz jelenetet. Már értesítettem a minisztert a téves riasztásról, amit az apád keltett. Már csak az hiányozna, hogy gyilkosságról kezdj óbégatni az egész világ előtt, a varázslók és a muglik világát is beleértve. Itt fogtok ülni a diákkövetekkel, és nem szóltok egy szót sem. Érthető voltam? - De Titus! – próbálkozott Rose. – Ez nem téves riasztás! Ez… - Egy… szót… se! – mordult fel Titus vészjóslón, és felmutatta a pálcáját. – Nem akarok nyelvragasztó bűbájt küldenem rátok, ha nincs más mód rá, hogy csendben maradjatok. Kezeit Ralph és James vállára tette, majd egy határozott mozdulattal leültette a fiúkat egy-egy székre, a kis pódium szélén. Rose állva maradt mellettük, arcáról csak úgy sütött a vad riadalom. Nem mert megszólalni, nehogy Titus teljesen elnémítsa egy pofix bűbájjal, de csendben maradni sem mert. - James! – sziszegte Lily valamivel a bátyja mögött. – Mit keresel te itt? James nem tudta rávenni magát, hogy hátranézzen a húgára. Eddig a terve – már ha annak lehet nevezni – totális bukás volt. Körülöttük a mugli és varázsló politikusok semmit sem sejtve diskuráltak. A termet lágy zeneszó töltötte be, Jamestől balra egy elvarázsolt hegedű, nagybőgő és csembaló vidám dallamokat játszott magától. És az óra, az emelvény felett, tovább ketyegett, a mutatók nem sokkal a kilences szám előtt álltak éppen. Ha Avior fenyegetése valós, alig tizenhat percük maradt. Annak tudatában, hogy a diákok ügyét lerendezte, Hardcastle elfordult, és az oldala mellé eresztette a varázspálcáját. Hirtelen Ralph megmoccant James mellett. Talpra emelkedett, előhúzta a pálcáját, és Titus hátának szegezte. - Stupo… Hardcastle olyan gyorsan pördült meg, hogy alig lehetett látni. Csípője mellett meglendült a pálca, és egy vékony, fehér fénysugár tört elő belőle. Ralph olyan erővel esett hátra a székére, hogy még a fölötte álló diákok sora is hanyatt vágódott. Többen jajveszékelve felkiáltottak, ahogy a levegőben kapálózó lábbal igyekeztek feltápászkodni. A kerek asztalok között riadt susmus hullámzott végig. Többen felugrottak székükről. Az amerikai elnök körül védelmező kört alkottak a Mágikus Integrációs Bizottság ügynökei. Hardcastle villámgyors mozdulattal odalépett Ralphhoz, megragadta a csuklóját, és 10
kitekerte belőle a varázspálcát. - Ostoba húzás – vicsorogta dühösen. – Nagyon ostoba. - Titus – cincogta Rose. Kétségbeesésében összefonta mellkasa előtt a karjait. – Komolyan! Ez egy hatalmas, hatalmas hiba! - Csendet! – fröcsögte Hardcastle. – Különben esküszöm, hogy te leszel a következő, és magasról teszek rá, hogy ki az anyád. Emberek! – kiáltotta aztán, sarkon fordult, és felmutatta Ralph pálcáját. Még egy komor mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie. – Egy kis iskolai csíny. Nincs okuk aggodalomra. Minden az irányításunk alatt áll! Folytassák a vacsorát! - Nem! – fakadt ki James. Talpra szökkent, kiáltása ott visszhangzott az elvarázsolt gerendák között. Semmi sincs az irányításuk alatt! Valami szörnyű fog… Hardcastle James felé pördült, pálcája ismét meglendült, arca vörös volt a dühtől. Nyelvragasztó bűbájt akart küldeni Jamesre, hogy elhallgattassa, mielőtt befejezhetné a mondatot. Mielőtt felfogta volna, mit tesz, James ösztönösen előre nyújtotta a jobb karját. Egészen kiment a fejéből, hogy nincs nála pálca. Ujjaiból jégkék villám formájában tört elő a mágia. A bűbáj egyenesen Hardcastle mellének csapódott, amitől az auror a levegőbe emelkedett, és a legközelebbi asztalnak csapódott. Serlegek, levesestálak és aranytányérok záporoztak mindenfelé. Az asztal mellől felugrott vendégek félelemtől és meglepetéstől remegve toporogtak. A tömeg egyik fele rémülten húzta össze magát, míg a másik a pálcája után nyúlt. A teremben mindenfelé kitört a pánik, dühös és meglepett sikolyok hallatszottak. - Állj! – kiáltott fel James, és békítőn előre nyújtotta tenyerét, ám ujjaiból még mindig recsegve tört elő a mágia. Halványkék, jéghideg villámok tapogatóztak mindenfelé. A tömeg rettegve húzódott hátrébb. Jamesnek feltűnt, hogy még a többi auror is tartotta a távolságot, habár ők támadásra készen szegezték rá a pálcáikat. - Kábítsák el! – bömbölte Hardcastle, miközben kikászálódott az asztal romjai alól. Az abrosz beleakadt az övébe, és most úgy vonszolta maga után, akár egy köpenyt. – Szedjék le! Vörös fénysugarak indultak meg, egyszerre öt irányból, egyenesen James felé. Azonban mielőtt eltalálhatták volna, néhány centire a testétől az összes ártalmatlanul semmivé vált, mintha egy láthatatlan előtér felemésztette volna őket. James döbbenten meredt saját, kinyújtott kezére. Jeges mágia csápjai szikráztak az ujjai körül. Tágra nyílt szemekkel nézett hátra. Rose a szája elé kapott kezekkel bámult rá, Ralph még mindig félig-meddig az emelvény legalsó sorában hevert. Feltápászkodás közben dermedt meg, nagyra nyílt szemeiben James tisztán látta a saját keze körül villámló mágiát. - Én… - kezdte tétován James. Érezte, hogy a teremben mindenki azt várja, hogy mondjon valamit. – Ööö… úgy értem, mi… segíteni jöttünk! Mindenki az ajtókhoz! Azonnal ki kell innen jutnunk! Amilyen messze csak lehet! Szavait hosszú, síri csend fogadta. Az egyetlen, aki mozgott, Hardcastle volt, aki mostanra sikeresen összeszedte magát, és a terítőt is letépte magáról. Végignézett a kába tömegen. Aztán, szemlátomást belátta, hogy elvesztette a helyzet irányítását, mert a terem elejében magasodó ajtók felé intett. - Hallották a fiút – kiáltotta. – Mindenki kifelé, mielőtt még mást is csinálna! A helyiség hirtelen megtelt széknyikorgással és riadt toporgással. Az első hangok még csak zavarodottságot árasztottak, aztán lassanként az egész pánikká dagadt. James kissé 11
megkönnyebbült, mikor látta, hogy az emberek feltorlódnak az ajtóknál, készen rá, hogy távozzanak. A megkönnyebbülés azonban gyorsan átadta helyét az aggodalomnak, mivel a lármás tömeg nyomulása ellenére az ajtók zárva maradtak. - Bezárták őket! – kiáltotta valaki. - Hol van a kulcs? - Titus! – Ez utóbbi Lucinda Lyon hangja volt, aki az ajtó mellett posztolt. James ki tudta venni, ahogy a nő igyekszik átlátni a hömpölygő, egyre ingerültebb tömeg feje fölött. – Titus! Az ajtó nem enged! Kulcsra zárták! - Hátrébb! – kiáltotta Hardcastle, és pálcát emelve megindult az ajtó felé. A tömeg idegesen vált szét előtte, hogy becélozhassa a masszív ajtószárnyakat. - James – súgta Lily a bátyja fülébe rémülten. – Mi történik? Hogy csinálod ezt a kezeddel? A fiú megrázta a fejét. Hátrapillantott a húgára, majd vissza a kinyújtott kezére, ami körül még mindig jégkék mágia sercegett. - Dunsztom sincs, Lil. De nem lesz semmi baj. Csak… húzódj kicsit hátrébb. - EXPULSO! – bömbölte Hardcastle, és erőteljes mozdulattal előre csapta a pálcáját. Mélykék fénysugár csapódott az ajtónak, és olyan erővel robbant, hogy James érezte, amint megremeg a talpa alatt a márványpadló. Mikor azonban az utolsó füstgomolyag is felszállt, az ajtó épnek és sértetlennek bizonyult. És még mindig zárva volt. A tömeg az egyre dagadó kétségbeesésében az ablakok felé vette az irányt. Feltehetően abban reménykedtek, hogy ki tudják törni őket. Hardcastle azonban előttük járt egy lépéssel. Már fel is emelte a pálcáját, és a nagyterem legközelebbi ablakára irányította. Újabb kék villanás hallatszott, majd jött az azt követő erős rázkódás és a robbanás szikrái. Az ablakok azonban még csak meg sem repedtek. - Be vannak fagyva – szólt Lily csodálkozva. – Nézzétek az üveget! Befedi a jég! Talán ezért nem tudja betörni Titus. Lilynek igaza volt. Csodával határos módon a terem minden ablakát, beleértve a hatalmas rózsaablakot is, az emelvény fölött, vastag jégréteg borította. - James – szólt Hardcastle követelőn. Átsétált a termen, ezúttal már leeresztett pálcával. – Most hagyjuk, hogy hogyan, de miért csinálod ezt? - Nem én vagyok! – fakadt ki James, és megrázta szikrázó, mágiától fénylő kezét. – Épp ezt próbálom elmondani! Valami szörnyűség fog történni, de nem én csinálom! - Nem – vágott közbe hűvösen egy női hang. – Hanem én. A nagyteremben minden szempár a hang gazdája felé fordult. Az emelvényen állt, közvetlenül a vidáman csobogó szökőkút arany szobrai előtt. Petra volt. James szemében ugyanolyannak tűnt, mint legutóbb, mikor látta. Drapp szoknyát viselt, fölötte halványkék pulóvert. Haját takaros lófarokba kötötte. Ahogy végigmérte őt, a lány viszonozta a pillantását. Szemei hűvösek voltak, de nem hiányoztak belőle az érzelmek. Petra kissé oldalra döntötte a fejét, majd egyik kezét a fiú felé emelte. Nem intett neki, inkább egyfajta elkapó mozdulatot tett, mintha egy láthatatlan labdát fogott volna meg. A recsegő jégmágia eltűnt James kezéből. A fiú meglepetten pislogott saját ujjaira. - És megköszönném, James – jegyezte meg Petra egy apró, szeretetteljes mosoly kíséretében -, ha nem vennéd kölcsön többé a varázserőmet.
12
