Első fejezet. Nem is olyan rossz ez a New York. Forgalmasabb és hangosabb, mint az

1

Első fejezet Nem is olyan rossz ez a New York. Forgalmasabb és hangosabb, mint az a része Los Angelesnek, ahol éltünk, de tetszik. Csak az nem, amiért ideköltöztünk. Ez a város arra fog mindig emlékeztetni, hogy kényszerből vagyok itt és ez nem az otthonom. Minden olyan idegen. Senkit sem ismerek, semmiről sem tudom, hogy hol van. Főleg, mert nincsenek itt a barátaim. Hiányozni fog Jenni nagy szája, Tom bolondossága, Nick cukisága és a legjobb barátnőmmel történő fecsegés és iszogatás. Emily mindig mellettem volt, ha kellet, ezentúl viszont már csak telefonon beszélhetünk. És nyáron, amikor meglátogatom apát Los Angelesben. Igen, anya és apa két napja mondták ki a válást. Már egy ideje mindketten csak veszekedéssel komunikáltak, melyet a lányuk, vagyis én: Sharon Stewart megelégelt. A mindennek megfelelő, kitűnő és tökéletes lányuk egyik este, pontosabban egy hete szépen berúgott és nemtudták, mire véljék a viselkedésemet. Másnap hiába próbáltam bemagyarázni, hogy szimplán csak unatkozásból tettem, vagy mert ezt is ki akartam próbálni. Anya mindig átlát rajtam. Szinte kiolvassa belőlem, mit érzek és nemtudok neki hazudni. Olyan, mint egy vérrel hozzámkötött legjobb barátnő. Ezért zokogva megkértem, ne váljanak el, de elegem van abból, hogy állandóan, reggeltől estig, sőt estétől reggelig veszekednek. Szépen megkértem, hogy beszéljék meg a dolgot civilizált emberek módjára, erre bejelentették, hogy vége. Két napig nem másztam ki a szobámból, nem beszéltem velük, sőt látni sem akartam őket. Úgy éreztem, hiába születtem, mert állandóan fájdalom ér. Hisz nem ez volt az első nagy dolog, amit kitörölnék az életemből. Amikor megállok a New York Hilton Midtown előtt, elakad bennem a levegő. Ez hatalmas. és én a legtetején fogok élni. Anyának szerencséje van, hogy nincs tériszonyom, különben ide taccsolnák a Gucci cipőjére. Na, jó! Akkor vágjunk bele. Gondolom magamban és bemegyek az ajtón. Nem is számolom, hány emeletet megyünk felfelé, sőt úgy jöttem végig a hallon, hogy szét sem néztem. Fáradt vagyok. Szeretnék a valószínűleg puha ágyamban álomba sírni magam és majd holnap nézelődni. Tizenhét. Ezt a számot látom a lift kijelzőjén, amikor megérkezünk. Nahát, pont ennyi éves vagyok. Micsoda véletlen. Bár, nem mintha érdekelne bármi azon kívül, hogy tönkretettem a szüleim kapcsolatát. Bár anya megvan győződve arról, hogy ez nem az én hibám, de akkor is. Ha akkor nem mondom nekik azt, hogy mi bánt és nem iszom le magam, talán még együtt lennének és akkor nem kellett volna elköltöznünk. Mondjuk meglehet, hogy tényleg jobb így. Csak tönkretették egymást. Fájdalmat okoztak egymásnak azzal, hogy mindenen felkapták a vizet és csak a normál hangfrekvencián felül tudtak beszélgetni. Anya kinyitja a mézbarna faajtót és gyönyörű kilátás fog el. Ahogy bemegyek az ajtón, balra megpillantom a konyhát, mely nincs elválasztva a nappalitól. Fehér és fekete bútordarabok mindenütt. A konyha hatalmas, még szerencse, hogy anyu szeret főzni, különben felesleges

2

lenne. Konyhaasztal nincs, csak egy arra használt pult, amely mondható lenne annak az elválasztófalnak. Kör alakú, állítható magasságú bárszékek veszik körül. A nappali szintén fekete és fehér. Bár ez az egyhangúság mégis feldobja. Otthonosabbá teszi. A dívánnyal szemben egy hatalmas plazma TV takarja el a falat, házimozirendszer díszíti a falakat, valamint tájat ábrázoló mozaikképek. A TV mellett van egy zenelejátszó. Remek, ehhez majd hozzáköthetem az iPodomat. És az erkélyájtó előtt pár lépéssel található egy étkezőasztal két székkel. Anya szobáját meg sem nézem, majd megmutatja. Az enyém felé veszem az irányt a hosszú folyosón, ami tudtommal arra vezet, amikor anya utánam szól. Tudom, hogy nem sír, ő nem az a fajta, aki sírós. Bár tudom, mennyire fáj ez neki. És hogy összetört a szíve. Sajnálom, kicsim. Tudom, hogy nehéz lesz, de megbírkózunk vele. – hangja elcsuklik. Nagyon megviseli ez az egész, hisz apával annyira szerették egymást. Ők voltak a tökéletes pár. Apának van egy kisebb cége, anya pedig személyi asszisztens. Sem érzelmi, sem anyagi, sem viselkedési eltérések nem voltak közöttük soha. Akkor nemértem, mi történhetett, hogy egyik napról a másikra már egyetlen szép szót nemtudtak egymással váltani. Pedig én azelőtt mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd nekem is olyan remek férjem lesz, mint apa volt anyának. Tudom, anya. Mi mindent átvészelünk. Ha nem haragszol, szeretnék lefeküdni. Igen, ez a repülőút fárasztó volt, majd holnap kipakolsz, amikor megérkeznek a csomagjaid. Jóéjt, kicsim. Neked is, anya. Ja, a csomagjaim. Nem fértek fel apa kis magánhelikopterére, ezért hozzák utánunk. Csak egy sporttáskába pakoltam bele a legfontosabbakat. Fogkefe, tisztálkodási szerek, pizsi és ruha holnapra. Ugyanis ahelyett, hogy nyugodtan kipakolhatnák, reggel ébresztő, mert Sharon egy napot sem hagyhat ki a suliból. Rettentően várom. Oda meg vissza vagyok tőle. A szobám ajtaját kinyitva melegség tölt el. Ez az egyetlen szoba, aminek van egy kis színe. Krémszínű, a kedvencem. Velem szemben a hatlmas, puhának látsó ágyam terül el. Jobb oldalra egy gardrób, bal oldalon gondolom a fürdőszoba. Lelököm a táskámat a földre és a fürdőszobába rohanok. Úgy döntök, veszek egy meleg zuhanyt. A kék csempével kirakott falat néhol kagylók és édes kis delfinek díszítik. Aranyos. Levetkőzöm és beállok a zuhany alá. Még szerencse, hogy nem a kádat választottam, különben elaludtam volna benne. Ahogy végzek, belebújok a fehér rövidnadrágomba, a krémszínű rövidujjúmba és álomba merülök ezután a hosszú nap után. Reggel anya ébreszt, ugyanis elfelejtettem beállítani ébresztőt. Nem volt éppen kiadós az alvásom, de úgy döntök, nem mutatom, hogy bármi bajom lenne azzal, hogy iskolát váltottam. Fekete – fehér csíkos egyberuhát veszek fel, kifésülöm a hosszú, szőke hajamat, amely még úgy is jóformán a csípőmig ér, hogy nincs kivasalva. Az úton a suli felé kissé elkap a félelem. Főleg amikor a hatalmas téglaépület előtt megállok és tudo, hogy egytől egyig idegenek várnak odabent. Anya szerint nem kellene félnem, az első iskolámba is könnyen beilleszkedtem. Ja! Az igaz, de otthon voltam. Több volt az önbizalmam, a fél sulit már óvodából vagy alapiskolából ismertem. Bár jólesik, hogy hisz

3

bennem és egész repülőúton azt hallgattam, hogy pár nap és minden rendben lesz, mert az én személyiségemmel bárki a barátom lehet. Hát, majd meglátjuk. Belépek az ajtón és síri csönd fogad. Bizonyára elkéstem és már óra van. Megkeresem az igazgató úr irodáját. Mr. Wilde. Ez van az ajtójára kiírva. Benyitok és azonnal tárt karokkal rohan felém. Kezet fog velem és kedvesen mosolyog, majd a székre mutat az asztalával szemben, hogy üljek le. Aranyosnak és amolyan diákpártinak tűnik. Azthiszem, kissé oldódik bennem a feszültség. - Sharon Stewart, ha jól sejtem. - Igen, Mr. Wilde. - Remélem remekül fogod itt magad érezni. Tudod ez amolyan nagyon barátságos iskola. És kitűnőek az eredményeid... Nyugi, nemfognak strébernek hinni. Ezek a diákok mind jó tanulók. Nos, többnyire. – húzza meg a száját. Megértem, minden iskolának vannak szégyenletes diákjai, már nem azért. Az én sulimban is volt egy pár. – De innen úgyis mindenki a legjobb egyetemeken végzi, szóval örülök, hogy minket választottál. Igen, megvan már vagy 50 éves, az egyszer szent. Mintha a nagypapám lenne. Ugyanolyan őszülő szakállal és itt – ott ősz hajszálakkal rendelkezik. Sajnos az én nagypapám már elhunyt. Mind a kettő. És a nagymamáim is. De erre most nem gondolhatok. Átad nekem egy órarendet. Egy iskolai rendtartást is a kezembe ad és ezzel elmegyek. Lassan ballagva végig az iskolán megtalálom végre Mrs. Hudgens termét. Történelemóra. Abban jó vagyok. Bekopogok és lassan benyitok. A tanárnő azonnal elkapja a kezem és behúz az osztályba. Ott minden szem rám szegeződik. Kissé zavarban érzem magam, de megnyugszom, amikor senki nem kezd el duruzsolni vagy nevetni. Talán megis menni fog ez az egész. - Ő itt az új osztálytársatok, Sharon Stewart. Los Angelesből érkezett. Sharon, ebben az iskolában nem a gondolom megszokottan egyedül fogsz ülni. Igen, csak ekkor veszem észre, hogy mindenki párokban van és a szokásosnál nagyobbak a padok. Mrs. Hudgens szemével végigpásztázza az osztályt üres hely után kutatva. Én is ezt csinálom és amikor meglátom, hogy az utolsó előtti padban egy mellesleg nagyon helyes fiú mellett nem ül senki, magamban imádkozni kezdek. Nem akarok fiúval ülni. És nem akarok arra gondolni, hogy ez a fiú helyes. Hisz amikor legutóbb azthittem valakire, annak csúnya vége lett. Mégis kimondja, amitől féltem. - Oliver mellett foglalj helyet, ott hátul. – mutat a srác padjára. Nagyot nyelek és a padja felé indulok. Remegve ülök le mellé. Eddig nem is láttam őt rendesen. Szinte elbújt az előtte ülő kissé túl izmos diák mögött. Ám amikor meglátom, nagyot dobban a szívem. Nem is értem miért, de amikor a szemeibe nézek, azthiszem elájulok. Egy ideig ugyanolyan döbbenten és csillogó szemekkel néz rám, ahogyan én, majd küld felém egy ellenállhatatlan mosolyt és oldalra pakolja a cuccait, hogy én is férjek el. Ledobom a szatyromat a pad mellé és leülök. Még jobban megnézem az arcát. Bronzszínű, olyan nagyfiúsan kócos haja van és őzbarna szemei. Nagy levegőt veszek és ekkor magamba szívom az illatát. Olyan friss és férfias és... Uramisten. Miért nem kapok levegőt mellette? Amikor kicsengetnek, olyan gyorsan állok fel a székemről, ahogyan csak tudok. Ki akarok menni a mosdóba, vagy megkeresni a szekrényemet vagy akármit, csak ne kelljen mellette ülnöm. Nem mintha ártogatna de én nem akarok szerelmes lenni. És úgyérzem, ennek az lesz a vége.

4

Bár nem szabadulhatok, ugyanis ujjak fonódnak a csuklómra. Megfordulok és egy barna, kissé rendezetlen, bár gyönyörűen hosszú hajú, zöld szemű lány áll velem szemben. Kedvesen mosolyog rám. - Szia! – nahát, itt tényleg mindenki nagyon aranyos. - Szia. – mosolygom vissza. - Üdv iskolánkban. Wendy vagyok. És azonnal el kell mondanom, hogy rettenetesen irigyellek. - Mégis miért? - Mert Oliverrel ülsz. Ő a suli legnépszerűbb, leghelyesebb, legaranyosabb fiúja. Minden lány őt akarja, de Oliver szívét nagyon nehéz megszerezni. - Kössz a tippet. – kissé azért fura, hogy leülök valakihez és máris azt vágják a fejemhez, hogy nehéz dolgom lesz. - Nem akartalak így lerohanni. – leolvad a mosoly az arcáról. Bizonyára észrevette, hogy kissé elkomorodik az arcom, amikor Oliverről kezd nekem beszélni. - Semmi baj. – mosolyodom el vissza. Azért ez annyira nem nagy dolog. Lassan úgyis mindent meg kell tudnom erről az iskoláról és a diákjairól. – Sharon vagyok. - Tudom. – mosolyog ismét. Fülig ér a szája. - Neked is bejön ez az Oliver? – akkor keressünk valami témát. És jelenleg ez az egyetlen dolog, amihez legalább két mondatot hozzá tudok fűzni. - Az nem kérdés, hogy mennyire. De úgysem fog soha járni velem. Nála meg kell találni azt a természetet, ami bejön neki, viszont senki nem tudja, milyen az. Szóval a barátnői csak véletlenségből kerülnek hozzá. – tetszik neki, de tisztában van azzal, hogy sohasem lesz az övé. Hogy lehet ennyire nyugodt? Ha nekem annyira kellene valaki, mint Wendynek ez az Oliver, foggal és körömmel küzdenék, hogy az enyém lehessen. - Értem. Figyelj, ha szeretnéd, tudnák pár tanácsod adni. Ne haragudj meg, de ilyen... Ruhában és ilyen hajjal nem könnyű pasit fogni. – jegyzem meg és végignéz magán. Hát ja. Nehéz lenne egy csupa szürke öltözékben pasit fogni. - Hogy te milyen őszinte vagy. Azthiszem, ez egy jó barátság kezdete. És megölel. Legalább a parfümje egész jó. Olyan epres illata van. Úgy érzem, tényleg jó barátnők leszünk, amire most szükségem is lenne, tekintve, hogy a szinte nővéremet ott kellett hagynom LA – ben. Nem érkezem kimenni a mosdóba. Becsengetnek. Ismét elfog az a fura érzés, amikor le kell ülnöm emellé az őzbarna szemű srác mellé. Késik a tanár, de senki nem kezd el cirkuszolni vagy valami. Elég feszültté válik a helyzet, amikor Oliver és én csak véletlenül... Esküszöm, véletlenül egymásra pillantunk. Olyan csillogó szemei vannak, hogy az leírhatatlan. - Szóval, hallom te itt nagy népszerűségnek örvendesz. – töröm meg a csendet. - Ja, hát nem dicsekvésképpen, de a sulink a legjobb focicsapattal rendelkezik a környéken és én vagyok a kapitány. - Hát, kapitány én a helyedben vigyáznék, valaki még lenyúlja tőled a hierarchia legfelső fokát. - Igen? – fordul ki felém teljes testével. Csak ekkor veszem észre, hogy a fehér trikója alatt csak úgy feszülnek az izmai. És felhúzza a szemöldökét, majd mosolyra húzódik a szája széle. – Mint például?

5

- Mondjuk én. Los Angelesben én voltam a legnépszerűbb, szóval vigyázz. Kisfiúsan hátravetve a fejét felnevet, de nem lenézően, majd rámkacsint. - Úgy vélem, ez az iskola elég nagy lesz kettőnknek. És belép a tanár. Ez idősebb, mint az előző volt, kissé hasonlít is az igazgatóra, viszont neki még nem őszül a szakálla. Azthiszem, most biológia óránk van. Ahogy kinyitom a vadiúj könyvem, Oliver egy cetlit helyez az orrom elé az asztalra. A következő áll rajta: Tetszik a mosolyod. Varázslatos. Érzem, hogy fülig elpirulok. Nem azért, megszoktam, hogy bókolnak nekem. De hogy ilyen találékonyan és pont ő. Pont ő, akihez most odafordulok és a levegő is megáll bennem, amikor meglátom a csillogó szemeit. Rám mosolyog, majd én is őrá. Ettől még szélesebbre húzódik a szája. - Erről beszéltem. – mondja kedvesen, majd ismét a könyvébe figyel. Én is próbálom ezt tenni, bár az, hogy figyeljek, per pillanat nemfog működni. El fogja csavarni a fejem és ezt nemigazán szeretném. Bár valamiért olyan érzésem van, hogy ő más. De megmagyarázhatatlan, hogy miért vagyok ebben ennyire biztos.

6

Második fejezet

Reggel ismét iskola. Bár nem annyira bánom, mert tudom, hogy láthatom őt. Őt, aki miatt egész éjjel nemtudtam aludni, mert állandóan azon kattog az agyam, amit írt nekem. Ismét nagy levegővétellel ülök le mellé. Örömmel tölt el, hogy amint meglát, azonnal mosolyog rám. Azthiszem, ezzel máris feldobta a napomat. - Figyelj, tudom, hogy nem ismerjük még úgy egymást, de lenne kedved ma eljönni velem valamerre? – kérdi, amikor leülök mellé. - Ez egy randi? - Hát... – elmosolyodik. – Ha szeretnéd. - A te döntésed. - Ha rajtam áll, akkor randi. - Akkor legyen az. – kitépek egy kis lapot a füzetemből és ráírom a mobilszámomat. – Tessék, a számom. - Köszönöm. – mosolyog. Olyan aranyos. Gondosan elrejti a szék támlájára terített dzsekije zsebében. Mintha a világért sem akarná elhagyni. Muszáj mosolyognom rajta. Hazafelé úton, amikor meglátok egy bizonyos személyt, akkora öröm fog el, hogy elmondhatatlan. A szőke hajú, zöld szemű legjobb barátom, Jaden jön velem szemben. Ahogy meglát, elkerekedik a szeme, majd minden kérdés nélkül azonnal kitárja két karját és magához ölel. - Uramisten. Sharon Stewart. Hogy az égbe kerülsz te ide? - Anyuval jöttünk. - És mikor mésztek vissza? - Nem megyünk vissza. . mondom és kissé lecsügged a mosoly az arcomról. - Micsoda? Miért? – kerekedik el a szeme. - Mert anyuék elváltak. - Jesszusom, annyira sajnálom. – és ismét magához ölel. Nahát, milyen jó illata van. Jaden mindig megtudta magának válogatni a legjobb kölniket, így nem is csodálkozom rajta. - Túlélem. - Hazakísérlek. Egész hazafelé úton bepótoljuk, vagyis próbáljuk bepótolni azt a sok beszédet, amit már egy éve mellékelünk. Jaden a legeslegjobb barát, akit egy lány eltud magának képzelni. Ő szinte már a bátyám, akit mindig akartam magam mellé. Állandóan ott van, ha kellek neki, megbízhatok benne, még a legmocskosabb, legeldugodtabb titkaimat is ismeri. És kiáll mellettem. Nem egyszer kezdett majdnem verekedést miattam. És a legjobb, hogy tudom, nem veszítem el, mivel barátságnál több érzelem a mi kapcsolatunkban el sem képzelhető. A hotel előtt Jaden felnéz és elismerően füttyent egyet. - Ez nem semmi.

7

- Csak ideiglenes. - Ahhoz képest csinos. – neveti el magát. – Van kedved ma eljönni velem moziba? - Ne haragudj, de már elígérkeztem. - Nocsak, mióta is vagy itt? – tipikus Jaden. Mindenben azt látja, hogy pasizok. - Tegnapelőtt este óta. - És már randid van. – ismét füttyent egyet. – Akkor holnap. - Megegyeztünk. Megölelem és felmegyek a lakásba. Éppen hogy érkezek bemenni a szobámba, megcsörren a telefonom. Lelket melengető hang szól bele. - Szia, Oliver vagyok. - Szia. - Figyelj, kérlek ne utálj, de nemtudok kimenni ma. – mondja lemondó hangon. - Miért? – kérlek azt nem mondd, hogy mert hülye ötlet volt. - Mert a kishúgom lázas és anya egész nap dolgozik. Vigyáznom kell rá. – normáis esetben ez talán nem lenne a legjobb kifogás, de tekintve a tegnapi üzenetet és azt, hogy kihallom az ŐSZINTE sajnálatot a hangjából, eszembe sem jut, hogy csak kitalálta. - Értem. - Remélem nem gondolod azt, hogy le akarlak rázni. - Jaj, dehogy. Megértem. - Akkor jó, mert nem is akarlak. – ezt olyan hangon mondja, hogy abba beleremegek. – Akkor majd dumálunk. - Jobbulást a húgodnak. Szia. - Átadom. Szia. Miután leteszem, felhívom Jadent hogy áll – e még a mozi és akkor holnap kimehetnék Oliverrel. Beleegyezik és fél óra múlva már a moziban ülünk. Sokmindent bepótlunk az este folyamán. Egy jó horrorfilm után végigjárjuk a város egyes részeit, megállás nélkül beszélgetünk és nevetgélünk. Jesszusom, hogy ez mennyire hiányzott már. Csak késő este érek haza, de holnap úgysem kell suliba menni, úgyhogy nemgond. Délelőtt ébredek fel, olyan fél tizenegy körül. Nemtudom, nem értem miért, de az első gondolatom, hogy hívjam fel Olivert. Ki is tárcsázom és a második csöngésre felveszi. - Szia, Sharon vagyok. – mondom kissé kuncogva. - Szia, én meg Oliver anyukája. Ő még alszik. – szól bele a női hang. Nahát, Oliver anyukájának hanja éppen olyan kedves, mint a fiáé. Mostmár tudom, kitől örökölte. - Elnézést, nemtudtam. - Semmi baj, ha felkel, megmondom, hogy hívjon vissza. - Rendben, köszönöm. Ezzel le is teszem. Akkor most várok. Azthiszem, leülök és megcsinálom hétfőre a házimat. Normális esetben vasárnap csinálnám meg, de szinte óráknak tűnnek a percek, amíg várok. Viszont fél óra múlva megcsörren a mobilom. Éppen a biológia házimat írom, de nem érdekel. Lélegzetvisszafojtva szólok bele. - Igen?

8

-

Szia. Oliver vagyok. Anya mondta, hogy hívtál. – hallom a hangján, hogy nemrég ébredt. Igen, ne haragudj. Miért haragudnák? – hallom a mosolyát a hangjában. Nem tudtam, hogy még alszol. Semmi baj. Anya hajlamos már reggel hétkor felébredni, szóval nem ébresztettél fel senkit. Rendben. Én csak azért hívtalak, hogy akkor ma... Szeretnélek látni. – mondja komoly hangon. Jesszusom, libabőrös leszek tőle. Én is téged. – mondom ki, amit gondolok, bár nemtudom, miért. Nem tűnhetek ilyen könnyen megszerezhető libának. Ennek örülök. Akkor ötre gyere a... Te mondd meg. Én itt semmit nem ismerek. Ezek szerint szükséged lesz egy idegenvezetőre. Igazad van, az jól jönne. Tudnál ajánlani valakit? Még szép. Magamat.

Végül megbeszéljük, hogy eljön elém, mert nem szeretné ha eltévednék. Milyen aranyos. Pontban ötkor kilépek a szálloda ajtaján és ott áll ő. Sötétkék riflenadrág és szürke, egyszerű trikó van rajta. Jesszusom, az a trikó annyira feszül rajta, hogy szinte látom minden egyes izomzatát. De a lényeg, hogy amikor meglát, kirajzolódik arcára az az ellenállhatatlan mosoly, amely már az első pillanattól kezdve magával ragadott.

9

Harmadik fejezet Oliver megáll velem szemben és a kezét nyújtja úgy, mintha kezet akarna velem fogni. Ám legnagyobb meglepetésemre gyengéden ajkához emeli a kezem és megcsókolja a kézfejemet. Nahát! Soha nem találkoztam még ennyire kedves, aranyos és ugyanakkor udvarias fiúval, mint Oliver. - Akkor, kezdődhet az idegenvezetés, hölgyem? – kérdezi, miközben hoszú szempillái alól felnéz rám és elengedi a kezem. - Persze. Mehetünk. – mondom a lehető legnyugodtabban, viszont belülről ugrálok. Elindulunk. Azthiszem a Central Park felé vesszük az irányt. Csendben sétálunk, nem tudom ,mit mondhatnék neki. Nemtudom, mit szeret, miről tudnánk nyugodtan elbeszélgetni. Egyszercsak megszólal, megtörve a szótlan sétát. - Azt mondtad, Los Angelesben te voltál a suli legnépszerűbb lánya. Szabad tudnom, mi okozta ezt a hírnevet? - Az, hogy sokszor terveztem ruhákat, amikkel néha új divadot teremtettem a suliban. – mondom, kissé lemondóan. Ennek oka az, hogy tényleg sokszor terveztem ruhákat és mindenki folyton azt hajtotta nekem, hogy egyszer híres divattervező leszek. Viszont az önbizalmatlanságom ellenem játszott. Nem éreztem magam jónak. Az álmom mégis már 8 éves korom óta az maradt, hogy egyszer a kifutókon a modellek az én ruháimban fognak végigvonulni. - És erre rátett még egy lapáttal a gyönyörű arcod, a csodálatos alakod és a kifogástalan természeted. Neked meg mindened kifogástalan. Még senki nem mondott nekem ilyet soha. Érzem, hogy fülig elvörösödöm. - Köszönöm. – mondom és talán kissé már visszavonult a szín az arcomról. A parkban leülünk egy lócára, éppen a szélén egy fa árnyékába. Tökéletes rálátásunk van a lenyugvó Napot körülvevő rózsaszínes felhőkre. Annyira megnyugtató és gyönyörű. És nem akárkivel nézhetem, ahogy a Nap eltűnik és lassan sötétségbe borul felettünk az ég. Csak ülünk így és csodáljuk a látványt. Immár nem is annyira kínos a csend. Néha egymásra pillantunk, de egyikünket sem zavarja, hogy a másik észrevette. Csak rám mosolyog, én pedig őrá és ennyi. Sőt, néha ujjai ez enyémekhez kalandoznak és mikor összeérnek, átfut a hideg a hátamon. Ám percek múlva észreveszek valamit, ami kissé már kínos számomra. Oliver idegesnek tűnik. Állandóan az ujjait birizgálja és a megszokottnál is többször túr a bronzbarna hajába. Azt gondoltam, talán ez miattam van. Jaj, ne! Talán már elege van mára belőlem és nemtudja, hogy adja a tudtomra. Biztos az a baj, hogy nemtudunk miről beszélgetni. Kissé félve, de rákérdezek. Biztos, ami biztos. - Oliver, valami baj van? - Nem, csak... Tudod, egy hét múlva lesz a sulibál, és... Arra gondoltam, hogy... Tudod, az jutott eszembe, hogy talán te meg én.... Arra gondoltam, hogy lennél – e a párom.

10

Most kétszeres meglepetés ért. Nem gondoltam volna, hogy Oliver pont engem fog elhívni a bálba. Hiszen még csak pár napja ismer. Egy egész évfolyamnyi lány azonnal a karjiba ugrana, hogy a párja lehessen a bálon. Olyan lányok, akiket már évek óta ismer. És mégis engem hívott el. Ez annyira... Szóval meglepő. A másik dolog az, hogy Oliver... Hát, dadogott. Láttam, hogy kis félelem ült ki az arcára, amikor feltette nekem a kérdést. Attól félt, hogy nemet mondok? Miért aggódott ennyire? Hiszen ő a suli legfeltörekvőbb, legaranyosabb, legmenőbb focijátékosa és félt elhívni engem a bálba, akit még csak pár napja ismert. - Igen. Szívesen leszek a párod. – mosolygom. – De lenne nekem is egy kérdésem. Oliver arcáról eltűnt a félelem. Megkönnyebbülést látok rajta. Kifújja a levegőt, melyet nagy valószínűséggel visszatartott, amíg nem válaszoltam, majd újabbat vesz és megszólal: - Persze. Kérdezd. - Miért féltél elhívni engem? - Hát mert... – összehúzza a szemöldökét. Nahát, nagyon megerőltető lehet erre válaszolni. – Azthiszem az az oka, hogy még csak pár napja ismerlek. - De akkor miért pont engem választottál? - Mert te... Annyira más vagy. – fordul felém egész testével és én ugyanezt teszem. Mélyen a szemembe néz, amikor ezt mondja. És ennek rendkívül örülök, mert tudom, hogy nem hazudik. - Tudom, hogy a lányok többsége nem azért akar velem lenni, mert tényleg tetszem nekik, hanem a népszerűségem miatt. Ők azért szeretnek ami vagyok... Te viszont... Ne érts félre, én nem gondolom azt, hogy te talán szerelmes vagy belém. Talán pont emiatt. Tudom, hogy te azt látod bennem, aki vagyok. Különben már a barátnőm akarnál lenni ennyi idő ismerettség után. Nos, egyszerre téved és igaza van. A tény, hogy nem érdekel a népszerűsége, igaz. Engem soha nem érdekelt, hogy egy fiú mennyire népszerű, hogy mennyi pénze van. Mindig is jobban érdekeltek egy fiú érzései, az hogy hogyan viszonyul hozzám, hogy hogyan bánik velem. Az, hogy milyen a személyisége. Vannak bizonyos elvárásaim a fiúkkal szemben, de hisz melyik lánynak nincs? Elvárásaim közé tartozik, hogy egy fiú legyen emberbarát, vicces, kedves, inteligens, romantikus, jófej és persze helyes. Tudom, kissé hosszú lista. A lényeg viszont az egészben, hogy legyen velem őszinte, megértő és igazán szeressen. Nos, Oliver ezek köszül mindnek pontosan megfelel. Bár az utolsó pont nemhinném, hogy igaz rá. Tényleg tetszem neki? Ezért hívott el a bálba? Ezért mondott nekem ennyire szép és aranyos dolgokat? Kétesélyes a dolog, úgy érzem. De akkor már azt kielemezem, hogy miben tévedett. Hogy nem kell nekem. Belülről ordítok, hogy „de igen, nagyonis bejössz nekem“ . Szívesen elmondanám neki, talán nem utasítana vissza, de van büszkeségem. Inkább várok, hátha talán ő is úgy érez, mint én és bevallja. Úgy elmondanám ezt neki. A szemébe néznék és megmondanám neki, hogy téved! Viszont nem küldhetem földre a női büszkeséget. Talán megéri várni. Az órámra pillantok. Jesszusom! Tizenegy óra múlott, tizenegyre haza kellett volna érnem. Ez nem lehet. Annyira magával ragadtak a fiú szavai, hogy még a kötelességeimről is megfeledkeztem. Felpattanaok a lócáról és Oliver értetlenül néz rám. - Mi a baj? - Haza kell mennem. Késésben vagyok.

11

Hazakísérlek. New York utcái még nappal is veszélyesek, nemhogy éjszaka. – ugrik fel mellém, mintha csak a testőröm lenne. - Oké. – mosolygom és már el is indulunk hazafelé. Gyors léptekkel haladunk a New York Hilton Midtown felé. Mint azt már az elején említettem, anyámmal egy ideig a szálloda luxuslakosztályában fogunk élni, amíg nem találunk egy nyugodt házat. De én imádok itt lakni. Mint egy penthouse. Szerencsére csak 10 percre van a Central Parktól. A szálloda ajtaja előtt megállok. Oliver viszont ismét értetlen arccal mered rám. Olyan, mintha még várna valamit. - Innen egyedül is feltalálok. – mosolygom. - Szeretnélek felkísérni téged. Most miért parázik ennyire? Olyan titokzatos. De tetszik. - Nem eshet bajom a liftben. - Dehogynem. - Tényleg? Mint például? – késésben vagyok, de egy kicsit még piszkálom. Összekulcsolom melleimen a kezeimet és várom a válaszát. - Például... Beragadsz, mert útközben megáll és nem tudsz kiszállni. Ebben a hotelben bármilyen emberek megszállhatnak. Tudom, hogy főleg üzletemberek, de a legtöbb üzletember hajlamos arra, hogy fiatal lányokat bántson. És olyat is hallottam már, hogy zárlat vagy valami hasonló miatt tűz ütött ki a liftben. - Na jó, meggyőztél. Gyere velem, ha ettől majd jobban alszol. – nevetek és ő is elmosolyodik, viszont kis fájdalmat látok a szemeiben. Jézusom! Valami rosszat mondtam? Bemegyünk a szálloda ajtaján és lehívom a liftet. Beszállunk és kissé kényelmetlen ez a csend. Azon gondolkodom, mivel bántottam meg. Olyan titokzatos. 18 éves létére olyan változó. Néha a korához megfelelően kisfiús és józan eszű felnőttes egyszerre. Most viszont olyan mint egy 25 éves milliomos megszállot, aki mindenáron megakar védeni egy... Hát egy lifttől. Akaratlanul is elmosolyodom. Szerencsére nem látja, így nem kell kimagyaráznom a hirtelen mosolyomat. Felérünk a luxuslakosztályok emeletére. A liftajtó kinyílik és a lakosztályom ajtaja elé állunk meg. - Köszönöm, hogy elkísértél. - Szívesen, máskor is. És igen, most már nyugodtan fogok aludni. – mosolyog. - Remélem is. Akkor holnap a suliban. Nagyon jól éreztem magam. - Há még én. – mosolyog és a lifthez megy. Megvárom, amíg beszáll és a lift elindul lefelé. Aztán a kulcsommal kinyitom az ajtót. Anyám kissé ideges. Szerencsére kitudom magyarázni a késésemet. Így nem haragszik.... Lezuhanyozom és ágyba bújok. Hosszú este volt. Nem megy ki a fejemből Oliver hangulat és úgymond korváltozása. Mégis annyira... Már nemtudom jellemezni. Csak csupa jó tulajdonságokkal rendelkezik. Talán túlságosan is tökéletes. És jövő héten a párom lesz... Mármint a bálon. A mai napnak véget vetve végre álomba merülök. -

12

Negyedik fejezet Másnap matek órán Wendyvel dumálok. Nem igazán érdekel, amit a tanár az egyenletekről beszél. Inkább elszórakozzuk az órátMatekból amúgy sem voltam jó soha. - Akkor ma shoppingolunk? – kérdi Wendy. Suttog. Nem szeretnénk, hogy észrevegyen minket Mrs. Stewart. - Persze. Azonnal suli után. Utolsó óra után azonnal a legközelebbi plázába sietünk. Holnap péntek, de nem kell tanulnom ma délután. Az összes boltot végigjártuk. Szinte mindegyikben vetünk valamit. Elfáradtam, fáj a lábam de úgy érzem teljesen megérte. Még én magam sem ismerek rá újdonsült legjobb barátnőmre. A szürke, sötét, kissé fiús ruháit lecseréltük és az eredmény... Nem találom a megfelelő szót, azthiszem csodás. Világos, csajos ruhák. És még derékig érő szőke hajából is levágatott, hogy ne legyenek töredezettek a végei. Mintha kicseréltem volna. Talán hiba, de annyira büszke vagyok magamra. Megérdemlünk egy kis pihenőt az órák óta tartó vásárlás után. Beülünk egy cukrászdába. Mindketten csokis sütit kérünk. Evés közben Wendy megszólal. - Szerinted ha Oliver meglát az új frizurámmal, az új ruháimban, belém szeret? – kérdi kíváncsian, kuncogva. - Na, na, na. Lassíts! Nem minden a külső, de így már tuti észre fog venni. – és így is gondolom. Oliver biztosan megfogja majd dícsérni Wendy vadonatúj külsejét, de nem minden a külső. Ettől még nemfog Olivernek tetszeni. Vagyis talán mégis. Wendyről tegnap el is felejtkeztem. Totál bele van esve Oliverbe én pedig kint mászkálok vele a Central Parkban és jövő héten... Jaj, ne! Wendy teljesen ki fog akadni, hogy imádott Oliverjével megyek a bálba. El akarom neki mondani, de annyira beleélte magát a mai napba. Nem rombolhaom le pont most az önbizalmát. Elmékedésemet ismét Wendy töri meg. - Annyira jó lenne, ha elhívna a bálba. - Igen, de lehet, hogy már elhívott valakit. - Az biztos. Már bizonyára elhívta a suli legnépszerűbb és legcsinosabb lányát. Hát nem a legcsinosabb és a legnépszerűbb, de már igen... Engem... És ez most kezdett el csak zavarni. Jesszusom! Ha ezt megtudja, soha többé nem áll majd szóba velem. A süti után hazamegyek. Anyukám dolgozik még. A személyi asszisztensi munka sok túlórával jár, de nagyon kifizetődő. Különben nem lakhatnánk most itt. Na meg persze apu nélkül sem. Bár elváltak, a bankszámlájuk közös maradt. Már hat óra van. Megvacsorázom. Maradt még a spagettiből, amit anya délelőtt főzött. Megmelegítem és nekilátok elfogyasztani. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezt tettem. Hogy mehetett ki a fejemből a tegnapi séta és Oliver kérése közben, hogy a legjobb barátnőm totál bele van esve? Kicsit utálom magam. Szemét vagyok. Hogy lehet, hogy ennyire az eszembe férkőzött ez a fiú, hogy minden kimegy a fejemből, amikor vele vagyok? Evés után elmosogatok, majd a szobámba megyek. Bárcsak tudnák másra gondolni, de még a filmek sem veszik el a figyelmemet, amiket egész este a TV – ben bámulok.

13

Másnap töri órán Oliverrel ütöm el az unalmas órát. Nemigazán tudok hozzászólni a múltban élt indiánok életmódjához. Az már régen volt és mi nem élünk indiánok módjára. Nem fogott meg a téma. Egyébként is beszélni akartam Oliverrel minél előbb. Még szerencse, hogy mellé ültettek. - Oliver szeretnélek megkérni valamire. – suttogom. - Bármire. – mosolyog és szerintem máris a sexre gondol, mert sunyi vigyos is megjelenik az arcán. Miért csinálja ezt velem? - Kérlek, ne említsd Wendy előtt, hogy veled megyek a bálba és hogy tegnapelőtt találkoztunk. - Miért ne? – a szemem sarkából észreveszem, hogy néz és felé fordulok. - Mert... – nem keverhetek még nagyobb bajt. Nem mondhatom Oliver szemébe, hogy Wendy szerelmes belé. – Csak ne mondj neki semmit. - Kitalálom. Féltékeny? - Ezt hogy érted? - Wendy is belém van esve? – kérdi kissé önelégülten. Ez most komoly? Minél jobban ismerem, annál furább dolgokat tudok meg róla. Most már még el is bízta magát. Muszáj nevetnem ezen. - Hihetetlen vagy! Tényleg azthiszed, hogy a suliból minden lány beléd van esve? - Nem hiszem, tudom. – az az önelégült mosolya. De még ez is vonz benne. De nemtudom megállni, hogy ne piszkáljam. - És most büszke vagy magadra? - Igen. Népszerű vagyok, gazdag, jóképű, vicces... - Egoista. - Ez nemigaz. - Hallod te magad? – viccelődöm. És ő is tisztában van ezzel. Annyira jófej. A legtöbb egoista barom már felhúzta volna az orrát. - Nem vagyok egoista. Tisztában vagyok az adottságaimmal, de soha nem hangoztattam ezeket a dolgokat. – vált egy kicsit komolyra. – Az nem egoizmus, ha tisztában vagyok vele, hogy mim van, hogy mire vagyok képes és hogy a suli lánydiákjai erre hajtanak. - Igazad van. Ne haragudj. - Tudom, hogy csak vicceltél. Azzal is tisztában vagyok, hogy Wendy is így érez. Első osztály óta valahányszor teheti, engem bámul. Szóval ne is próbáld tagadni. - Hát... – na, jó! Megadom magam. Ha tisztában van vele, az azt jelenti, nem én árultam el. És ha nemé n árultam el, akkor Wendynek semmi oka, hogy haragudjon rám. – Igen, ő is totál beléd van esve. - Köszönöm a válaszát, hölgyem. – meghúzza a száját, mintha olyasmit akarna mondani, amitől fél és nemtudja jó ötlet – e, hogy kimondja. – És... Te? - Mivan velem? – kérdem összehúzott szemöldökkel. Mire akarhat kiujkadni? - Te nem... - Nem! – nevetem el magam, amikor rájövök, hogy mit is akart. Belülről viszont kiabálok. Dehogynem!

14

Oké. – mintha csalódott lenne. De gondolom, csak színészkedik. De komolyan ne említsd neki. Előbb vagy utóbb úgyis megtudja. Ezzel tisztában vagyok. De én akarom neki elmondani. Akkor talán nem lesz annyira dühös. - Jólvan, ígérem, nem mondok neki semmit. - Köszönöm. - Ugyanmár, hölgyem. Kegyednek bármit. – ezt Oliver jól elrontott angol akcentussal mondja. És annyira jópofa, hogy nem bírok visszatartani egy eléggé hangos nevetést ahhoz, hogy az osztály minden egyes szempára rám figyeljen. - Bocsánat. – próbálom visszafojtani a kuncogásomat. Wendy kissé hűvös és értetlen arccal néz rám. Talán máris haragszik. Éppen eltűnődöm azon, hogy mit gondolhatnak a lányosztálytársaim. Mindannyian odavannak a padtársamért már tuti első osztály óta. És annyira jó érzéssel tölt el, hogy még csak pár napja járok ide, mégis én vagyok az, akivel órán minden gond nélkül elbeszélget, az, akivel elmegy a bálba. Nem büszkeségképpen, de azthiszem, valamit jól csinálok. „Oliver szívét nehéz megszerezni“ – jutnak eszembe a figyelmeztető szavak. Úgy szeretném, ha nekem sikerülne. Ha pont én megszerezném ennek a kisfiús, mégis intelligens és vicces fiúnak a szívét. Álmodozásomat arról, hogy tetszem neki a csengő vágja félbe. Beszélni akarok Wendyvel, de int, hogy nemsokára utánam jön. George, a mögöttünk ülő szemüveges, kissé vézna és csúnyácska stréber is az osztályban marad. Wendy hozzámegy. Mit akarhat tőle? Titkos kapcsolat? Nemhinném, ez a fiú nem ér fel Wendy álmai férfijához. Kimegyek az osztályból, de megállok a fal mellett. Hallani akarom, miről beszélnek. És a vér meghűl bennem, amikor meghallom Wendy kérdését: - Sharon és Oliver min nevettek olyan jó órán? - Nem figyeltem, min nevettek, viszont egész órán rólad beszéltek. A fenébe, George! Pletykásabb, mint a nagymamám volt. Máris bajban vagyok. - És mit mondtak pontosan? Azt hallottad? - Igen. Sharon megkérte Olivert, hogy ne mondja el neked, hogy voltak kint ketten és hogy együtt mennek a bálba. - Hogy micsoda? Nem látom Wendy arcát, viszont magam elé képzelem. Úgy érzem, jobb is, hogy nem látom. Bizonyára vérvörös a dühtől. - Ez most komoly? – kiabál Wendy. - Igen. És Oliver flörtölt is vele, úgy hallottam. Tudod ezt még tetőzni? Jaj, fogd már be, George! - Oké. Köszz, George. Ezzel el is intézte? Elindulok gyorsan a szekrényem felé. Ezt a zűrzavart már nem lehet tetőzni. Vagyis lehetne, ha megtudná, hogy hallgatóztam. Még szerencse, hogy a szekrényem csak pár lépésnyire van. Gyorsan kicsukom és matatni kezdek benne. Ahogy látom Wendyt közeledni, egyre jobban parázok. Mosolygok rá, talán nem is haragszik... Ugynmár, hogy juthatott ez eszembe? Már messziről süt a szeméből a harag és némi féltékenység. Hogyne haragudna. -

15

Szia, Wendy. – próbálom mit sem sejtve üdvözölni, viszont rezzenéstelen arca nagyon sok mindent elárul. Csak egy pillanat és máris beütöttem a fejemet a szekrénybe. Igen, Wendy teljes erejéből felpofozott, hogy nekiestem a szekrényemnek. Jobb kezemmel a jobb arcomat ért ütésre tapintok. Olyan forró és annyira fáj. És a fejem is. Hogy lehet benne ennyi erő? Talán a düh miatti adrenalin teszi. Tudom, hogy megérdemeltem, de ez tényleg iszonyatosan rossz érzés és fájdalmas. - Miért csináltad ezt? – kiabál és lassan a fél iskola körénk gyűlik. - Mit csináltam? - Tudod, hogy mit érzek iránta. Te mégis eljárkálsz, flörtölgetsz vele és vele mész a bálba? Nem foghatom Oliverre. Ez az én saram. Be kell vallanom. Nem tehetem ezt még ennél is jobban tönkre. - Sajnálom. - Nem érdekel. És ezzel elmegy. Annyira bánt. De dühös is vagyok. Most nincs erőm gondolkodni. És tudom, hogy mindenki engem figyel most. Jesszusom, annyira szégyellem magam. Elhiszem, hogy bántja, de azért nem kellett volna felpofoznia. Hirtelen valaki a karom felső részét gyengéden elkapja. Könnyes szemmel fordulok el a szekrényemtől és Olivert látom, bár könnyeim kissé homályossá teszik aggódó arcát. Ne aggódjon. Rá is haragszom. És magamra is. - Ez miattam volt? Nemtudom, mit mondjak. Azt sem tudom, szólaljak – e meg egyáltalán. Szeretnék, de nemtudok. Egy hang sem jön ki a torkomon. - Sajnálom. – mormogom halkan és nemtudom mit tegyek. Mondjam el neki? Annyira tanácstalan vagyok. De fura érzés, mert még soha nem voltam talán ennyire tanácstalan. Elszaladok. Az iskolától befordulok balra, amerre lakom és Oliver ott utólér. Elém veti magát és két karomat gyengéden megfogja. Érzem, hogy nem akar elengedni, de nem erőszakos. És látom, hogy aggódik. Most jólesik. Jólesik, mert tudom, hogy számítok neki. Ha csak egy kicsit is de törődik velem. Bűnbánó és olyan... Nem is annyira látom az arcát, még mindig a könnyeimtől. Várom, hogy újra megkérdezze, mi a baj, de helyette másat hallok: - Hazakísérhetlek? - Megy ez egyedül is. – próbálom visszafojtani könnyeim zuhatagát. - Kérlek. – hajtja leljebb a fejét, hogy még ennél is mélyebben nézzen a szemeimbe. Jaj, ennek a bűnbánó és aranyos arcnak nemtudok ellenálni. Talán jobb is lenne, ha megbeszélném vele a dolgot. Hisz ő is érintett a dologban. Másrészt pedig tudom, hogy természetemnek hála, csak akkor tudok megnyugodni, ha elmondom valakinek. És neki szeretném most elmondani. Talán senki más nem érthetné meg úgy, mint ő. - Oké. – mondom halkan, majd Oliver elenged és elindulunk a lakásunk felé. Egy ideig csendben sétálunk. Néha ránézek. Arca kemény, mégis aggódó. Látom, hogy várja, szólaljak meg. Ő talán nem mer. Lehet, hogy fél, hogy megbánt? Akkor megtöröm a csendet! -

16

George mondta el Wendynek. Tudod, aki mögöttünk ül. Hallgatózni kezdtem, amikor kicsengettek és láttam, hogy Wendy odamegy hozzá. Elmondott neki mindent, amit órán beszéltünk. Miután végeztek, Wendy dajött hozzám és felpofozott, aztán ordibálni kezdett velem. Láttam, hogy megkönnyebbült az arca, amikor a hotel elé érünk és megállunk egymással szemben. Mégis, mintha még zavarná valami. - Sajnálom. - Oliver, ez nem a te hibád. Tisztában voltam vele, hogy tetszel neki. De nem érti, hogy semmi hátsó szándékom nem volt. Csak barátok vagyunk. - Igen. – mondta, mintha csalódott lenne. – Felkísérlek. - Ugyanmár, nem kell. - Dehogynem. Nem akarom, hogy egyedül liftezz. - Oliver, mi ez a... Máskor is liftezem nélküled. – de tényleg, most mi baja van ezzel? Nemfog leszakadni az ég, csakmert nélküle szállok be a liftbe. - De csak amikor nincs módom rá, hogy itt legyek. Hadd kísérjelek fel. – most megsimítja az arcom. Azt, ahol Wendy megütött. Még mindig érzem az arcom forró sajgását. De Oliver érintésétől megborzongom és kalapálni kezd a szívem. - Jólvan. Bemegyünk az ajtón és beszállunk a liftbe. Annyira borzasztó ez a csönd. Alig várom, hogy felérjünk a 17. – re. Amikor kiszállunk, Oliver az ajtómhoz kísér. - Most már nem eshet bajom. – nevetem el magam, de nem akarom, hogy csúfolódásnak vegye. - Tudom és örülök neki... Jegeld az arcod. Nagyon vörös és rettentően forró. - Túlélem. – nevetek tovább. Ezt hozza ki belőlem. Pár perccel ezelőtt még zokogtam, de ilyen hatással van rám ez a fiú. Anya itthon van, de talán nem bánná, ha behívnám Olivert. Ennél jobban már úgysem árthatok Wendynek. Szükségem van rá. Nem is értem, miért, de úgy érzem, most ő az egyetlen, akire szükségem van. Arra, hogy megnevettessen. Megrémít ez az érzés. És le vagyok maradva töriből. Ez a másik ok, amiért be szeretném hívni. Vagyis inkább talán csak ürügy. Utálom ezt a tantárgyat, de jóformán az év közepén jöttem és lehetetlenség megérteni. Már a füzetembe beírtam az anyagokat, de nemtudom felfogni. Elkerekedik a szeme. Jesszusom, rosszat mondtam? - Van. De nem kell tanulnod? - Ez volt a hátsó szándékom. – mosolygom. – Lemaradtam töriből és bár a mai órán nem igazán figyeltél, tudom, hogy te jó vagy benne. De nemkell korrepetálnod, ha nem akarsz. Megértem ha más dolgod van és... Tényleg, biztosan segítened kell otthon, meg minden... Oliver felnevet. Leállok a beszéddel és értetlen arccal nézek kisfiús és boldog tekintetébe. - Ez milyen ironikus. - Miért? - Amikor elhívtalak a bálba, dadogtam. Te behívsz és szómenésed van. - Kinevet, uram? – ha ő így, akkor én is. -

17

- Nem, hölgyem. Akkor befáradnék, ha már ilyen kedvesen behívott a kisasszony. Széles mosollyal és kuncogással kinyitom a hatalmas faajtót. Az előcsarnokban a szobám felé tartva eszembe jut, hogy mennyire udvariatlan vagyok. - Nem vagy éhes? - Kössz, nem. - Szomjas? - Az sem. – mosolyog. - Azért szólj. - Oké. Ez aztán a bőbeszéd. A szobámba megyünk és miután leültünk az ágyamra, elővesszük a történelem címszóval ellátott könyvet és füzetet. - Akkor kezdjük a múlt órai anyaggal és haladunk visszafelé. – mosolyog. Nem is értem, miért éreztem úgy, hogy nem akar velem tanulni. Olyan odaadással, jókedvvel, minden unalom nélkül és persze temérdek türelemmel tanul velem. Szinte minden lehetséges alkalommal összeér a kezünk, vagy a tekintetünk. Ilyenkor pillangók repkednek a gyomromban és fura borzongás fog el. Vajon ő is ezt érzi, amikor hozzámér? Már el is felejtettem Wendy hisztijét, bár az arcom még lángol. Órákig ülünk így, mikor hallom, hogy anya hazért. Jesszusom! Este 10 óra van. Észre sem vettük, hogy besötétedett, vagy hogy már ennyi idő eltelt. Bár az idő nagy része így is nevetgéléssel, beszélgetéssel és egymás megsimerésével telt el. Oliver visszateszi táskájába a könyvét és a füzetét, vállára dobja szürke és kék árnyalatokkal rendelkező iskolatáskáját és az előszobánk felé megyünk. Anya ott vár. Mint mindig, most is csodálatos. Az én csodálatos anyukám, akitől szinte mindent örököltem. A szememet, az arcomat, a hajam színét, sőt még a divatérzékemet is. Anya még a munkában is csinos. Most éppen szürke szűk szoknya és lángvörös blúz van rajta szintén szürke női zakóval. Amolyan titkárnős öltözék a hozzá illő vörös magassarkú cipővel és kontyba fogott szőke hajával. Amikor megpillantja Olivert, kérdő tekintettel mered rám, majd kezet ráz a fiúval. - Jó estét, Mrs. Stewart. Oliver vagyok, Sharon osztálytársa. - Csak Sylvia. Örülök,hogy megismerhettelek. - Részemről a szerencse. Mennyire aranyos. Még a felnőtteket is megfogja. Lassan kikísérem és kinyitom neki az ajtót. Valamilyen furcsa kéztetést érzek. Jaj, ne! Úgy érzem, meg akarom csókolni. De nem lehet. Ezt nem tehetem meg még egyszer. Nem kezdeményezhetek. Elég volt egyszer. Megpróbálom nem észrevenni, milyen gyönyörű szemekkel néz rám. Bárcsak már elmenne. - Köszönöm, hogy segítettél. - Állok rendelkezésedre. Remélem megnyugodtál egy kicsit. - Igen. Fogjuk rá. - Majd megbékél. – mosolyog és megsimogatja az arcomat. Még fokozza. Hihetetlen. - Egyszer biztos. Akkor szia. - Jó éjt. - Neked is. Ezzel a liftbe száll és elmegy. És tudom, mi vár most. A konyhába megyek, ahol anya valamilyen biokaját vacsorázik. Mániája, hogy este 6 óra után nem eszik semmit ami...

18

Lényegében semmit ami ehető és gusztusos. Olyan „ki volt ez és mit csináltatok“ nézéssel mered rám. - Milyen napod volt? – próbálom elterelni a figyelmét, bár tisztában vagyok vele, hogy feleslegesen. - Ne tereld el a figyelmemet, ismerem ezt a nézést. - Milyen nézést? – kérdem közömbösen. - Ezt a nézést, amit már mindennél jobban ismerek. Ezt, hogy majd elolvadsz... Na, mesélj. - Anya, fáradt vagyok. - Én meg kíváncsi. - Na jó, de aztán megyek lefekszem. - Oké. Na halljam. – boldog. Persze, hogy boldog ha mindig megadom magam. De annyira örülök, hogy ennyire kíváncsi és megértő anyukám van. Mindig mindent megbeszélünk. - Ő a padtársam. Annyira helyes és kedves meg megértő. Képzeld az összes elvárásomnak megfelel. Tudom, hogy ő nem azért viselkedik így velem, mert le akar fektetni. Néha változó. Úgy értem, néha olyan mint egy kisfiú, néha pedig mint egy 25 éves kemény üzletember. Mégis mind a két oldala, annyira magával ragadott. És fura liftmániája van. - Liftmánia? – hunyorít anya. - Nem engedi, hogy egyedül szálljak be a liftbe, ha módja van rá, hogy felkísérhessen. - Ez fura. – húzza meg a száját. - Tudom, de akkor is... - Tetszik neked? - Az nem kifejezés. Azthiszem... Szeretem. Anyám megdermed és elsápad. Leteszi a biokaját és feláll. Amikor legutoljára szerelmes voltam, ijesztő vége lett, ami örökre nyomot hagyott bennem. - Biztos vagy ebben? - Igen, anya. De ő más. Érzem. - Légy óvatos. Nem bírnám még egyszer elviselni a múltat. - Az leszek. Odahajolok hevesen aggódó anyukámhoz és puszit nyomok az arcára. Érzem a félelmét. Néha jobban sajnálom őt, mint saját magamat. Egy ilyet átélni lánya iránt egy anyának nem lehetett könnyű. Elmegyek és rózsaszín pizsamámba bújva az ágyba zuhanok. Eszembe jutnak az aznap történései. Wendy dühkitörése, Oliver liftmániája éa a közös tanulás. Igen, az volt az egyedüli jó a mai napban... Már nem fáj az arcom. Szerencsére anyukám nem vette észre, különben neki is dühkitörése lett volna.

19

Ötödik fejezet Meleg és napos csütörtökre ébredek. A suliban valamilyen munkálatok folynak a bállal kapcsolatban így kimenőt kaptunk. Lassan és nehezen kimászok az ágyból. Előveszem az iPhone – omat, amit múlt hónapban kaptam apukámtól és kiblokkolom. Jesszusom, már 11 óra. Kimegyek a saját fürdőszobámba, ami halványkék csempékkel van körberakva. Az egyik sarokban egy üvegajtós zuhanyzó, mellette egy óriási beépített kád. Azzal szemben egy szekrény, mellette a mosdóval. A mosdóm felett egy óriási tükör, amire valljuk be, elég gyakran szükségem van. Még a fürdőszobámban is hatalmas az ablak, így temérdek fény szűrődik be. A mosdóhoz megyek, kiveszek egy kisebb méretű, fehér törölközőt és a tartóra akasztom. A mosdó széléről elveszem a fogkefetartómból a fogkefémet, fogkrémet nyomok rá és kimosom a fogam, majd szappannal megmosom az arcom. Így ni! Most már friss vagyok. Még mindig a rózsaszín pizsamámban végigcammogok a nappalin és a konyhába jutok. Szendvicset reggelizem és kávézok. Jól esik. És a tegnap ismét elkezd átfutni az agyamon. Annyira bűntudatom van. Nem akartam megbántani a legjobb barátnőmet. Bár annyira nem is értem, miért haragszik ennyire. Az oké, hogy ezt nem kellett volna, de tisztában van vele, hogy ő nem kell Olivernek. Vajon más lányt is pofozott fel már így? Talán engem csak azért, mert a barátja vagyok. És tőlem ez fájt neki. Már majdnem végzek a szendvicsemmel, amikor valaki kopog az ajtómon. Felállok a konyha bárszékéről és kinyitom. Jesszusom! Wendy az. Vajon megint veszekedni akar? - Szia, Wendy. - Szia, még aludtál? – kérdezi. Biztosan azért hiszi ezt mert még mindig pizsamában virítok. - Nem. Gyere be. Bejön a lakásba, majd öntök neki egy pohár gyümölcslevet és intek, hogy foglaljon helyet az egyik bárszéken. - Miért jöttél? - Mert szeretnék bocsánatot kérni. Azért, hogy kiakadtam, veszekedtem és hogy felképeltelek. Elöntött a féltékenység, de annyira hülyén érzem magam. Oliver soha nem járna velem, még csak nem is vagyok az esete és ezzel tisztában vagyok. Lényegében csak az fájt, hogy nem mondtad el, aztán kapcsolódott hozzá a féltékenység és ezért voltam dühös. - El kellett volna mondanom neked, csak féltem. A legjobb bartnőm vagy és nem akartalak megbántani azzal, hogy flörtölgetek az imádott fiúddal. - Akkor ezt megbeszéltük. – mosolyog. Annyira megkönnyebbültem, hogy az nem kifejezés. – Akkor most mesélj! - Miről? - Oliverről. - Nincs semmi érdekes. Csak voltunk kint és elhívott a bálba. Tegnap együtt tanultunk törire. Vagyis hát korrepetált. - Tetszik neked? - Nem, nem tetszik.

20

Mondom komolyan és Wendy mintha elszomorodna. Talán örülne is neki, ha összejönnék Oliverrel és csak pillanatnyi dühbegurulás volt az oka mindennek. Gyorsan ki is javítom magam: - Szeretem őt. - Jesszusom! – kiált fel és a nyakamba ugrik. – Annyira örülök, hogy boldog vagy. - Még nem. – vágom rá komoly arccal. És tényleg nem vagyok. - Hogy – hogy? - Mert attól, hogy én szeretem, még nem jelenti azt, hogy ő is így érez. - Szerintem meg igen. Látni rajta. És gondolj csak bele. Még csak kb. egy hete vagy itt és Oliver pont téged hívott el a bálba. Téged, akit jóformán még nem is ismer. Azokkal szemben, akikkel már évek óta egy osztályba jár. Te leszel a királynője... Tényleg, jelentkeztél már bálkirálynőnek? - Nem. Teljesen kiment a fejemből. – dörzsölöm meg ujjaimmal a homlokomat. - Semmi baj, már megtettem helyetted. - Micsoda? - Úgy gondoltam, úgyis megválasztanak, hiszen gyönyörű vagy és ez remek beilleszkedési lehetőség lenne. Remélem nem... Most én ugrom a nyakába. Milyen figyelmes. Akartam jelentkezni, de annyi minden történt, hogy teljesen kiment a fejemből. - Köszönöm, Wendy... De elég ebből, térjünk másik témára. - Oké. - Rád. - Rám? – elkerekedik a szeme. - Ahha. Te kivel mész a bálba? - Senkivel. - Akkor kerítünk neked valakit... És tudom is, hogy kit. – mosolygom sunyin. – Jadent. - Várjunk. Azt a Jadent? Jaden Jamesre gondolsz? - Igen. Örül neki. Úgylátom, tudom, mi kell neki. Pedig csak tippeltem, mert másat nem is ismerek még. - Szerintem szívesen elmenne veled. Kérdezd meg. - Oké... – mondja és feláll. – Most még mennem kell ruhát venni. - Elmegyek veled. Nekem már megvan. És úgysincs jobb dolgom. Csak átöltözöm. Gyorsan beszaladok a szobámba és felveszek egy aranyos, térdefelé érő rakott fekete – rózsaszín szoknyát. Rózsasínű ujjatlant választok hozzá. Kontyba fogom a hajam, mert sehogysem akar állni és felhúzok egy fekete masnis lapostalpú cipőt. Pár perc alatt kész is vagyok. Felkapom a fekete Gucci táskámat és mehetünk is. A legközelebbi plázába megyünk. Ismét a sok járkálás és a nézelődés. Végül olyan kb. 17 ruha közül Wendy egy fehér, ujjatlan ruhát választ. Szív alakú kivágása van és derékig fekete csipke borítja. Deréktól lefelé térdfelett rakott szoknyás része van. Egyszerű ruha, Wendy viszont máris tündököl benne. Hasonlít kicsit az enyémre. Olyanok leszünk, mint az ikrek. Még sétálgatunk a plázában a hozzá megfelelő cipőt keresve. És kivel találkozunk? Jaden jön velünk szembe.

21

Wendy, itt az alkalom. – bököm oldalba. Ő viszont lefagyott. Olyan odaadással beszélt róla, hogy megkéri, menjenek együtt, most pedig megtorpan. Pedig Jaden nem harap. - Nem fog menni. - Dehogynem. Csak fújd ki magad. - Nem. Egy ékszerbolt előtt Jaden már közvetlenül velünk szemben áll. Észreveszi, hogy Wendy szeme elkerekedett és nem mozdul, nem beszél. - Wendy, jól vagy? Hát persze, hogy megint én beszélek! - Persze, hogy jólvan. Csak, tudod... Te kivel mész a bálba? - Senkivel. – vonja fel a vállát. - Micsoda véletlen. – kiáltok fel, mintha nem tudnám. Ismerem őt. Mindig mindent az utolsó pillanatra hagy, beleértve azt is, hogy kit hívjon el a sulibálba. – Wendynek sincs párja. Mehetnétek együtt. Aranyosak lennétek. - Hogyne. Ezer örömmel. – mosolyog és látom, hogy tényleg örül neki, hogy Wendyvel mehet a bálba. Vajon tetszik neki? Nem, azt már mondta volna. – Wendy, benne vagy? - Hát persze hogy benne van. Csak... Elgondolkodott. – nevetek és Jaden érti a célzásomat, hogy a lány kissé félénk. - Akkor holnap este hétre érted megyek. Na, akkor a szmokingok felé veszem az irányt. Sziasztok. Puszit nyom az arcomra és továbbmegy. Összekulcsolom kezeimet a melleimen és kissé csúnyán nézek Wendyre. A barátnőm, de nem bírom elviselni, ha az ember nem tesz azért, amit meg akar kapni. Inkább meg sem szólal. Azthiszem fél tőlem. - Legközelebb te beszélsz. - Tudom, elrontottam. De megijedtem. – és végre meg is mozdul. - Jadentől nem kell félni. Sőt, egy fiútól sem kell. - Tudom, sajnálom. - Oké, csak menjünk kajálni. – nevetek. Pizzázni megyünk. A pláza melletti kis pizzázóba. És jót csevegünk kajálás közben. Annyira örülök, hogy megbékélt. Én is haragudtam rá, nem kellett volna ennyire kiakadnia, de ha ma reggel nem jött volna át, max. 3 napot adok magamnak és úgyis bocsánatot kértem volna tőle. Utálok rosszban lenni az emberekkel. Főleg ilyenek miatt. Délután 5 órára érek haza. Ismét a múltkori, nem érzem a lábaimat. Ahogy hazaérek, máris teleengedem meleg vízzel a kádamat és nyugtató Aloe Vera – s tusfürdőt öntök bele. A hálószobámban ledobom magamról a ruháimat és felkapom a köntösömet. Mire visszaérek a fürdőszobába, tele van a kádam vízzel és óriási hab van benne. Ahogy köntösömet ledobva elfekszem benne, finom és nyugtató illat járja át körülöttem a légkört. Annyira nyugtató. És legalább el tudok kicsit gondolkodni. Azon agyalok, amit Wendy mondott. Vajon tényleg tetszem Olivernek? Tudom, hogy nehéz őt megszerezni és abban is igaza van, hogy olyan lány helyett, akit évek óta ismer engem hív el, akit még csak pár napja ismer. Eszembe jut a tegnapi tanulás. Az, hogy ahányszor összeért a kezünk, nagyot dobbant a szívem. Alig várom már a bált. Még holnap suli, azzal elmegy a nap és a szombat... Kivárhatatlan. -

22

Csak fél óra múlva mászok ki a kádból. Megvacsorázok és egy romantikus film mellett hamar el is alszom. A szerelmünk lapjai című filmet nézem. Annyira jó, hogy már aszzem a 4. – dik alkalommal látom. A vége felé alszom el. Még hallom, hogy anya kicsukja, majd bezárja maga után az ajtót és álomba merülök.

23

Hatodik fejezet Másnap az iskolában már minden rendben van. A bálterem meglepetés a tanárok részéről, de jobban érdekli a diákokat, hogy ki lesz a bálkirálynő. Rajtam kívül még ketten jelentkeztek. Nancy Brown, a szőkehajú szépség, aki csak azért lett népszerű, mert Oliver egyik csaparttásával, James Donovannnal jár. Ez a lány nem éppen a kedvességről híres. Nem kedveli senki, inkább csak félnek tőle. A másik Amanda Hilton. Ő már normálisabb. Inkább kedves, mintsem egy buta liba. Ugyanolyan derékig érő barna haja van, mint nekem és csak a barátnői miatt jelentkezett. Alig van tanítás, mindenki a holnapi bállal van elfoglalva. Oliverrel délután találkozunk. A megszokott helyre megyünk, a Central Parkba. Azthiszem, ez a mi aranyos, közös helyünk. Temérdek ember fordul meg itt rajtunk kívül, mégis annyira a miénknek érzem. Mert valahányszor ittvagyok vele, mindenki mást kizárok. Mintha a miénk lenne az egész világ. - Hogy ment az edzés? – töröm meg ezúttal jómagam a csendet. - Fárasztó volt. – fúj ki egy mély lélegzetvételt. Bizonyára tényleg nagyon fárasztó lehetett. Nemigazán értek az ilyesmihez. Bár Nick is focizik és elmentem még régebben pár edzésére. Ezek elég kemény gyakorlatok. – Keményebben hajtunk most, hogy nyakunkon van a jövő hónapi nagy meccs. A Cápák ellen játszunk. - Nemtudom, kik azok de biztosan kemények. - Azok. – neveti el magát. - Kinevet, uram? – fordulok felé és tekintetem megállapodik az övében. - Eszem ágában sincs gúnyolni önt, mindössze aranyosnak találom a tudatlanságát. – mosolyog aranyosan. - Könnyű ezt mondani, ha évek óta itt élsz. Nahát, aranyosnak talál. Még egy piros pont. - Remélem elössz majd a meccsre. Szerencsét hozni. – mondja és úgy néz ki, mint aki kissé fél a választól. - Szerencsét hozok neked? – kérdem halkan. Nem akarom elhinni, hogy ezt mondta. - A suli legszebb és legaranyosabb, de azért tegyük hozzá, hogy a legtudatlanabb lányával megyek a bálba... Igen, szerencsésnek érzem magam. – mondja komoly hanglejtéssel, de mosolyog hozzá. Hát lehetne még ennél is aranyosabb? De ne csinálja ezt. Ha tovább flörtölget velem, esküszöm, megcsókolom. Most viszont más dolog is foglalkoztat. Elég hűvös szél fúj. Most először, mióta itt élek. Nem készültem fel rá és reszketni kezdek, hisz csak egy ujjatlan póló van rajtam és egy kardigán. - Te reszketsz. – mondja aggódóan összehúzott szemekkel. - Hideg van. – vonom meg a vállam. Leveszi a kabátját, majd gyengéden a vállamra teríti. Imádnivaló. Érintésétől ismét gyorsul a légzésem. Megremegek, ezúttal amiatt, ahogy gyengéden végigsimít a tarkómon és hosszú hajamat kihúzza a kabát alól. - Köszönöm, de te nemfogsz fázni?

24

Ugyanmár. – legyint egyet. – Mi, fiúk jól bírjuk a hideget. És egy ilyen lány mellet, mint te vagy, nem lehet fázni. Elvörösödöm. Félve Oliverre nézek, aki észrevétlenül közelebb került hozzám. Élesen szívja be a levegőt nyitott ajkain keresztül, akárcsak én. Még egy piros pont. Felemeli a keezét, amely amikor az arcomhoz ér, bizsergető érzés járja át a testem minden pontját. Megsimogatja az arcomat és... El sem hiszem... Kicsit balra hajtja a fejét, lehunyja a szemeit és közelebb hajol. Nem habozik... Még közelebb, közelebb, közelebb... És... Jesszusom, anya! Megcsörren a telefonom. Gyorsan elhajolunk egymástól és felveszem. Anyám hív, hogy mikor óhajtok hazafáradni. Megnyugtatom, hogy tíz perc és otthon vagyok. Ahogy felállok, Oliver ösztönösen mellém pattan és tudja, mi következik. Hazafelé úton mindketten csendben vagyunk. Vajon mint gondolkodhat? Látom, hogy valami nyomasztja, de tapasztalatból nem merem megkérdezni, mi lehet a baja. De meg akart csókolni. Wendynek igaza volt. Tetszem neki, érzem. És annyira kavarog most bennem minden. Meg akart csókolni, de anyám bekavart. Imádom őt ilyenkor. Pedig már majdnem. Most mivan, ha többször már nem mer majd próbálkozni? Hazaérünk. Meg sem próbálok búcsúzkodni. Azthiszem kezdem megszokni a liftmániáját, viszont még mindig nem értem. Reménykedem, hogy egyszer majd fog bennem annyira bízni, hogy elmondja. Az ajtó előtt megállunk: - Akkor holnap este hétre érted jövök. - Rendben. - Jó éjszakát, hölgyem. – mosolyog, most kissé huncutkás mosollyal. - Önnek is, uram. – nevetek és bemegyek a házba. -

Egész nap készülődöm. Voltam már kozmetikusnál, aki kitisztította az arcom és kiszedte a szemöldökömet. Délután vettem egy frissítő fürdőt, kimostam a hajam és kiszárítottam. Jutott időm még pihenésképpen megnézni egy újabb filmet, majd öt órakor anyukám nekikezdett a hajamnak. Begöndörítette, majd a tetejére egy világosrózsaszín rozsás csattal felfogta a már hosszú és nem is bubinak mondható bubimat. A hullámos, tekergős hajtincseim még így is a derekamig érnek. Hat óra múlott már, mire kész lett anya a hajammal és a sminkemmel. Most fél hét van. Lassan magamra veszem a 3 nappal ezelőtt vásárolt báliruhámat. A ruhám babarózsaszínű, az egyik kedvencem. Szív alakú kivágása van és fehér csipke díszíti az egészet. Az övrészénél egy kisebb masni van, melynek rövidke szárai a szoknyarészen lapulnak meg. Babrás szoknyarészem van, de imádom. Puffos, selymes és rakott. A kedvencem. Felhúzom hozzá a Prada cipőmet, amely sarka elég magas ahhoz, hogy kb. 15 cm – rel magasabbnak tűnjek és egyszínű, babarózsaszín, pár fehér kis kővel a sarok felett. A nagyságomnak megfelelő tükör elé állok és meg kell mondjam, hercegnőnek érzem magam. Nem vagyok egoista, csak elég önbizalmam van ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, most gyönyörű vagyok. Hetet üt az óra. Kopognak. Biztosan Oliver az. Még megigazítom a hajam és miután hallom, hogy anya és Oliver üdvözlik egymást, kimegyek a szobámból. A nappaliban megpillantom Olivert. Szmokingot visel és rendkívül nagyon jól áll neki. Az ő pillantása most viszont fontosabb és annyi mindent elárul. Ahogy rámnéz, az felemelő. Vajon ő is gyönyörűnek tart? Azthiszem igen. Idegességemben végignézek magamon, majd

25

lassan rápillantok. Tűz ég a szemében. Nem szólal meg. Talán nem is tetszem neki. Ám reakcióiból ítélve ez téves megállapítás. Csak állunk ott egymással szemben és látom, hogy a mellkasa gyorsabb tempóban emelkedik és süllyed le. Látom, ahogy nemtudja levenni rólam a szemeit. Olyan, mintha nemtudná, mit is tegyen. Felém nyútja a kezét. Én viszonzom és kezem eltűnik az övében, majd ismét megjelenik, amikor lehajol és gyengéden megcsókolja a kézfejemet. Miuán ismét rámnéz, még mindig nem engedi el a kezem: - Gyönyörű vagy. - Köszönöm. Hát annak tart. Visszajött az önbizalmam. Anya képet készít rólunk, majd pár perc múlva már a suli báltermében vagyunk. Este 9 órakor felszolgálták a vacsorát. Wendyvel csak vacsora közben tudtam pár szót váltani, de nem is bántam látván, hogy mennyire jól érzik magukat Jadennel. Remélem, nemsokára egy pár lesznek. Annyira aranyosak együtt. A vacsora után az első szám lassú. És a kedvencem. Ed Sheran – „Thinking out loud” című romantikus száma hallatszik és Oliver elkap a derekamnál, miután felkér és kézenfogva a táncparkettre vezet. - Annyira... Lélegzetelállító vagy. - Ezt már mondtad. – mosolygom. - Egy ilyen szépség megérdemli, hogy minden percben elmondják neki, mennyire gyönyörű. - Ön flörtöl velem, uram? - Azthiszem igen, hölgyem. És biztos vagyok abban, hogy ma ön lesz az én királynőm. - Én meglehet, hogy királynő leszek, de az nem biztosíték arra, hogy ön lesz a királyom. - Csak én vagyok jelölt. És remélem te leszel a királynőm. – suttogja a fülembe és közelségétől megremegek. Most csak viccel? Ne kínozzon már tovább. Ne csak flörtölgessen, tegyen is valamit. Bár a tegnapi után nemhinném, hogy bátran fog próbálkozni. A szám végénél Oliver ismét megcsókolja a kézfejemet. - Öröm volt veled táncolni. – néz fel szempillái alól még mindig a kezemet fogva. - Veled is. – mosolygom. Most jelentik be a bálkirálynőt. A király egyértelműen Oliver. Már a színpadon áll, királyi koronájával a fején és várja a kirájnőjét. Nem szólítják fel a jelölteket, csak mindenki lélegzetvisszafojtva várja, kié lehet a korona. És mellé minden figyelmet magára szegező királyi tánc. Wendy kezét szorongatom, amikor az egyik diáklány, Emma Gilbert visszemegy a színpadra egy borítékkal. Lassan, kínzó lassúsággal nyitja ki: - A végzős bál királynője pedig nem más, mint... Én akarok az lenni. De nem a korona miatt. Oliver miatt, hisz ő is szeretné, ha én lennék a királynője. És az akarok lenni. Reszket a kezem és alig várom már, hogy kimondja, hogy a királynő nem más, mint: - Sharon Stewart! - Jesszusom. – sikít fel mellettem Wendy. – Te vagy az! Menj fel!

26

Lassan felmegyek a színpadra. Oliver mosolyát látván megérte jelentkezni. Örül neki, látom. És ez boldogsággal tölt el. Ezüstszínű koronát helyez Emma a fejemre és gratulál. Oliver minden előjel nélkül összekulcsolja ujjaimat az övével és megszorítja a kezem. - Tiétek a tánc. A zenekar ezúttal a „Love me like you do” című zenét játsza Ellie Gouldingtól. A táncparkett közepére állunk. Egyik kezemet megfogja, másikat gyengéden a vállára hajtja. Kacsint egyet és lassan táncolni kezdünk. Tehetséges. Bár mindenki minket néz, mindenkit kizártunk. Csak ketten vagyunk. És senki más. - Te lettél a királynőm. – mosolyog, bár kissé megint olyan felnőttes és titokzatos. - Ezt akartad, nem? - Minden porcikámmal. Hogy közelebb lehessen hozzám, összekulcsolt kezünket a mellkasára hajtja. Érzem, hogy dübörög a szíve az ing alatt és hogy kapkod a levegő után. Akárcsak én. Jó érzés tudni, hogy ugyanúgy van kettőnkkel mint én. De kissé aggódom,mert még mindig nem lépett. A zene véget ér és mindenki megtapsol minket. Mosolygom, bár kezdek ideges lenni. Mivan akkor, ha ő minden lánynak ilyeneket mond? Mivan akkor, ha rajtam kívül ezt naponta a fél sulinak elmondja. Kezdek biztos lenni ebben, különben már lépett volna. Próbálom tagadni a rossz közérzetemet, de amikor Oliver a táncunk után már kb. a negyedik lánnyal táncol és nevetgél, elfog a rosszullét. - Wendy el kell mennem. – megyek oda barátnőmhöz, aki puncsot iszik éppen. - Miért? - Nembírom már itt. Oliver nem szeret. Ha ittmaradok, tovább fogja ezt elhitetni velem és már így is fáj ez. Majd elmesélem, pontosan mi történt, de most el kell mennem innen. Mondd meg adennek, hogy majd megmagyarázom. Wendy válaszolni sem érkezik, én viszont már el is tűntem. A Central Parkban ülök le, a helyünkre pár perc múlva. Mindenre visszagondolva könnyek szöknek a szemembe. Hogy lehettem ennyire naiv? Miért hittem azt, hogy én tényleg más vagyok számára? Csak egy újabb trófea lettem volna, ha ezt tovább tűröm. Megtörlöm könnyektől nedves arcomat és pontban éjfélkor felállok a lócáról. Ahogy felállok és felpillantok, Oliver áll előttem. Kérdően és aggódóan néz rám, szemei tüzesen csillognak a lámpák fényei alatt. Zsebre tett kézzel áll előttem, ám az egyik kezét kihúzza és meg akarja vele fogni az enyémet, ám én kissé elhúzódom. - Sharon. - Oliver. – próbálok közönbös lenni, de már látta a könnyeimet. Már nemtudom tagadni az érzéseimet. - Miért mentél el? - Elfoglalt voltál... Másnak éreztem magam a számodra, de rájöttem, hogy ez nem így van. A királynőd akartam lenni, de csak képletesen, egy hülye korona miatt lehettem az... Miért bántál így velem? – zokogom el magam. – Miért flörtölgettél és utalgattál, ha mégis egész este mással táncoltál? Nem is értem, hogy lehettem ennyire naív. Én... - Sharon, állj le! Te ezt nem érted. Nekem te vagy a királynőm. - És akkor mivan a többi lánnyal? - Évek óta az osztálytársaim. Csak barátok.

27

Én is az vagyok. – hajtom le a fejem, de ő gyengéden megfogja az állam és kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. Csak a lámpa fénye világít meg minket, mégis látom azt a titokzatos csillogást a szemeiben, amit már az első pillanattól fogva. - Nem, te nem vagy az. Te milliószor több vagy annál. Te... Nem tudlak kiverni a fejemből. Az első pillantástól te lettél az életem. Te vagy a minden, te vagy a létezésem. – mondja, miközben én már alig látok a könnyeimtől. Teljesen össze vagyok zavarodva. Most meg mit csinál? Gyengéden megfogja a kezem, csókot lehel rá és a mellkasára szorítja saját kezével. Most még talán még gyorsabban kalapál a szíve. Talán én hozom ki belőle. Vagy csak... De nem hagy gondolkodni, fojtatja. – Te vagy minden egyes lélegzetvételem, te vagy a szívemnek minden egyes dobbanása... Te vagy a szerelmem. Kimondta. Nem hiszem el, hogy kimondta. Nemtudok koncentrálni, kétségbeesetten zokogok. Úgy elmondanám neki, mennyire szeretem, de nemtudok megszólalni a könnyeimtől. Azthiszem rájött, hogy mit érzek. Abbahagyja és beszéd helyett magához ölel. Karjai biztonságot adnak és szerelmet sugallnak. Igen, szeret engem. Annyira, ahogyan én őt. Leírhatatlanul. - Ne, kérlek ne sírj! Nem akarlak így látni. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy összezavartalak és sajnálom. – simogatja a hajamat. - Ne sajnáld. – nyögöm ki végül, miután kizokogtam magam a nyakába és elhúztam magam tőle. – Nem bántottál meg. Ismét felemeli a kezét,a másikkal még mindig nem engedi el a szíve fölött nyugvó kezemet. Letörli a könnyeimet és az arcomat simogatja. - Meg akarlak csókolni! - Akkor miért nem teszed meg? - Tudnom kell, mit érzel. - Szeretlek, Oliver. Minden egyes porcikámmal, leírhatatlanul szeretlek. Elmosolyodik, most hogy tudja az igazat. Ismét jön az az érzés. Amikor közelebb hajol. Felgyorsul a szívverésem és alig kapok levegőt. Ő ugyanígy. Érzem. Gyengéden és lassan ajkát az enyémhez közelíti és megcsókol. Csókolózunk, közben magához ölel. Elengedi a kezem, amely a nyaka körül pihen meg, ő pedig gyengéden tart a derekamnál az egyik kezével, a másikkal az arcomat simogatja még mindig. Rövid csók ez. Mégis annyira felemelő, romantikus és érzelemteli. - Szeretlek, Sharon Stewart. - Szeretlek, Oliver Whitmore. - Lennél az éjszaka további részében a királynőm? - Ezer örömmel... De elkenődött a sminkem. – biggyesztem le ajkaimat. - Már letöröltem... – mosolyodik el. - És így, kevesebb sminkkel még gyönyörűbb vagy. - Ennek örülök. De nem akarok visszamenni. Inkább hazamegyek. Te pedig menj vissza a bálba. - Nem! – csattan fel. - Miért? - Most vallottam neked szerelmet. Nem akarok visszamenni, veled akarok lenni. - Csak ez az egy bálunk van a végzős bál előtt. Kár lenne kihagynod. -

28

A lényegen már túl vagyunk. Ahogy az évfolyamtársaimat ismerem, piálni fognak egész éjjel. Nem érdekel a bál. Te érdekelsz, és semmi más... Menjünk sétálni. - Jólvan. Megfogja a kezem és elindulunk. Nemtudom, merre megyünk, nemtudom hol akar kilyukadni.Csak sodródunk és kéz a kézben egymás érintésé élvezve sétálunk New York utcáin az éjszakai fények alatt. - Holnap szeretnék neked mutatni valamit. - Igen? És mi az? - Egy ház. Régi, romos, de aki New Yorkban él, egyszer életében el kell mennie oda. - Mitől ilyen híres? - A városban nem sűrűn látsz ennyire épen megmaradt régi házat. A suliból sokan járnak oda bulizni. Nem is annyira értem, miért... De ha nem akarod, nem megyünk, én csak... - Szívesen megnézném. Nem értem, mitől olyan nagy szám egy régi ház. De Olivernek igaza van. New Yorkban minden olyan modern és új, az emberek ezt szeretik, de szükségük van néha régi dolgokat látni, mert az figyelemfelkeltő. Oliver kedvesen mosolyog rám. Boldognak látszik, és annyira boldoggá tesz, hogy boldoggá tehetem... Már hajnali két óra van. Nem bírok már járni, a cipő kissé megtörte a sarkamat. Oliver hazakísér és a liftben felteszek neki egy kérdést, amire tudni szeretném a választ. - Honnan tudtad, hogy hol vagyok? - Csak tippeltem. A Central Park lett kettőnk közös helye, ezért ott kerestelek először. Gondoltam, ha nem vagy ott, akkor hazamentél. De nagyon örülök, hogy megtaláltalak. - mosolyog és megpuszilja az arcomat. Kinyílik a lift és Oliver az ajtóhoz kísér. - Akkor holnap délután érted jövök. Vagyis inkább estefelé, olyan 6 körül. Addig vigyáznom kell a húgomra. - Alig várom már. - Én úgyszintén. Jóéjt, kicsim. - Neked is. Álmodj velem. - Mindenképpen. De te is velem. - Úgy lesz. – mosolygom. Átkarolja a derekamat és gyengéden magához húz. Az ajkaink csak 1 cm – re vannak egymástól és látom, hogy a közelségem miatt, élesebben szívja be a levegőt. Ugyanolyan hatással vagyok rá, mint ő énrám. És ez már nem titok többé, mert szeret. És én szeretem. És már az egymáséi vagyunk. Felém hajol és megcsókol. És én visszacsókolom. Csókja tele van érzelemmel, szenvedéllyel és nem akar elengedni... Miután elenged, még kapok egy huncut kis csókot az ajkamra és elköszön. Megvárom, amíg beszáll a liftbe és még onnan is csókot dob felém. Ezt soha nem fogom megunni. Viszonzom és miután becsukódik a lift, én is bemegyek a házba. Leveszem a ruhámat és a cipőmet, amikor a szobámba érek. Anya már alszik, mindenütt sötét van. Csak az olvasólámpát gyújtom meg az ágyam fölött. Szétszedem a hajamat és kifésülöm, majd lemosom a sminkemet és ágyba bújok. Leperegnek előttem a mai nap pillanatai. Ahogyan Oliver üdvözölt itthon, ahogy táncoltunk, ahogy a királynője lettem. Aztán a -

29

fájdalom, amikor elfogott az érzés, hogy nem én vagyok neki az egyetllen. Aztán, hogy a parkban ott áll előttem. És az az arckifejezés. Mintha már a szemével elmondta volna, hogy odavan értem. Az az aggódó tekintet. Talán azthitte, hogy valami bajom esett, amikor eltűntem a bálról? És most eszembe jut. Mi lehetett a reakciója, amikor nem talált? Annyira nemis fontos. A lényeg, hogy az övé vagyok és ő az enyém, hogy azzal a fiúval járok, aki a világot jelenti nekem, amióta megláttam. Akit annyira szeretek, mint még soha senkit az életemben. Az ő arcával és a ma történtekkel merülök álomba.

30

Hetedik fejezet Gyönyörű vasárnapra ébredek. A tudat, hogy Oliver szeret máris bearanyozza a napomat. Dél van. Ahhoz képest, hogy 2 óra után értem haza, ennél tovább szoktam aludni. Kimegyek a konyhába és anya ott vár egy hatalmas bögre kávéval és szendviccsel. - Jó reggelt! - Anya, dél múlott. - De neked még reggel van. Ami azt illeti nekem is. Egy órája keltem. Kihasználtam, hogy a héten első nap nem kell munkába mennem. Igazán jól esett. - Azt elhiszem. Én hamar hazaértem. - Hogy – hogy? - Hosszú éjszaka volt. - Mesélj csak. - Oliver egész este olyan dolgokat mondott nekem, amiktől eldobtam az agyam. Ő volt a bálkirály, én lettem a bálkirálynő és miénk volt az első tánc. Azt mondta, minden porcikájával azt akarta, hogy a királynője legyek. Az este háralévő részében mégis annyira távolodó volt. Minden lánnyal táncolt, beszélgetett, nevetgélt és közben engem teljesen elfelejtett. Arra gondoltam, mivan ha ő minden lánnyal így viselkedik, mint velem. Ha az összes lánynak ugyanolyan szépeket mond, mint nekem. Nem akartam egy trófea lenni számára. Ezért elmentem. Leültem a Central Parkban, az a mi kis közös helyünk. Már éppen haza akartam indulni, amikor ő megállt mellettem. Elmondtam neki, mi bánt és ő szerelmet vallott, aztán én is neki. És most együtt vagyunk. - Jaj, kicsim, annyira örülök, hogy boldog vagy. De legyél óvatos. Tényleg nem bírnám ki azt még egyszer. - Én sem, anya. De ő más, mint az a seggfej volt. Anya megölel, majd hirtelen valaki kopog az ajtón. Felállok a bárszékről és kinyitom. Meglepődöm, amikor Jadent látom meg az ajtóban. Riflenadrágot és fekete rövidujjú pólót visel. - Szia, gyere be. Anya kisurran a konyhából, mire visszaérünk. Töltök legjobb barátomnak egy pohár limonádét. - Hogy sikerült az estét Wendyvel? - Elment. Most más miatt jöttem. - És mi az? Jaden elém áll és megfogja a kezem. Hirtelen történik minden és nemtudom követni őt. Most meg mire készül? Remélem nem arra, amire gondolok. De mégis aztmondja, amit tőle soha nem akartam hallani: - Sharon a tegnapi bálon annyira gyönyörű voltál. Jól éreztem magam Wendyvel de... Nagyon hiányoztál, amikor eljöttünk Los Angelesből. És akkor jöttem rá, hogy többet

31

érzek irántad. Sokkal többet sima barátságnál. Nem mondtam rögtön, amikor ideköltöztél, hisz anyukádék akkor váltak el és nem akartam ezt rád zúdítani. De én szeretlek. És szeretném, ha a barátnőm lennél. Ledöbbenek. Erre nem számítottam. Jesszusom, most mit tegyek? Ha azzal utasítom vissza, hogy már Oliverrel járok, nagyon pipa lesz, hogy összejöttem vele a tegnap esti után. De ő... Soha egy kicsike jelét sem mutatta, hogy tetszenék neki. Mindig mellettem állt és a legjobb barátom, mindig ott volt nekem, amikor kellett és most szerelmet vall nekem. Ezt nemtudom felfogni. Elkerekedett szemekkel nézek rá, ő pedig kérdő pillantást vet felém. Választ vár: - Figyelj, Jaden. Te... Te nagyon fontos vagy nekem de én nem... Én nemtudom viszonozni azt, amit érzel. Szeretlek, de csak mint barátot. Nagyon sajnálom, de ez nekem nem megy. Elszomorodik, tudom, hogy megbántottam. Megszorítja a kezem, dühös. Au, ez fáj! Gyorsan kihúzom a kezemet az övéből. Fájó tekintettel rámpilant: - Rendben. Megértem. - Remélem, hogy... - Igen, barátok maradunk. Semmi baj. Az ilyesmit nem lehet erőltetni. – mondja műmosollyal. Megpuszilja az arcomat és én magamba szívom a kölnijét. Ezt az illatot nem ismerem, de kellemes. Miután megpuszilt, rám mosolyog és elmegy. Már így kezdődik a nap, akkor mi lesz később? Forró zuhanyt veszek és közben elgondolkodom. Nem akartam megbántani Jadent, de én Olivert szeretem. Bűntudatom van, hogy elutasítottam őt. De nem tehettem mást És ha nem lennék most Oliver szerelme, akkor is nemet mondtam volna neki. Fél hat van, amikor kimászok a zuhany alól. Gyorsan kifestem a szempilláimat és felöltözöm. Fehér szoknyát és világoskék fodros ujjatlan pulcsit veszek fel, fehér lapostalpú cipővel. És ezúttal egy melegebb kardigánt viszek magammal, hogy ne kelljen Olivernek majd ismét miattam fagyoskodnia. Pontban hatkor lent találkozunk a hotel előtt. Azthittem, örülni fog, ha lát. Örül is, éppen csak kicsit bosszús mellé. - Miért nem vártál meg fent? – kérdi kissé haragosan. - Oliver. Egyedül utaztam a liftben. Még csak jelét sem mutatta annak, hogy meg szeretne állni, vagy tüzelni vagy akármit. És egyetlen ember szállt be hozzám, aki nem más, mint az évek óta itt élő Lucy Marrin és nem volt nála sem kés, sem pisztoly, sem semmi amivel bántani tudna. – kuncogom. Komoly és fájdalmas arcot vág. Mitől fél ennyire? Nemtudom megérteni, de talán idővel fog annyira bízni bennem, hogy elmondja. Megértem, hisz még alig ismerjük egymást. Csendben van és én megfogom kissé remegő kezét. - Ittvagyok, Oliver. Nincs semmi bajom, látod? – mutatom fel mindkét kezemet és még a lábamat is előrehajtom, hogy lássa és megbizonyosodjon róla, egy cseppnyi karcolás sincs rajtam. Mintha meglágyulna az arckifejezése. Még mindig nem mond semmit. De történik valami. Fel sem eszmélek rá és már a karjaiban szorít. Én is átölelem és a nyakába fúrom az arcomat. Istenem, mennyire jó illata van. Ezerszer jobb, mint a Jaden kölnije. És ezt ismerem. Azthiszem, Armani. Igen, biztos vagyok benne, hogy az. Ez a kedvencem. Egyszer apukámnak is ugyanilyet vettem és imádta. Pont, ahogyan én. Miután elenged, szenvedélyes csókot nyom az ajkaimra.

32

Igen, látom. Ne haragudj a hülyeségeim miatt. Soha nem engedném, hogy bármi bajod essen. – mosolyog és kézenfog. Mintha az utolsó pár perc minden fájdalma és aggodalma csak úgy hirtelen eltűnt volna. – Mehetünk? - Persze. – adom kezébe a kezem és elindulunk. Nem sétálunk sokat, csak éppen pár percet. A Central Parkkal ellentétes irányban, az egyik kissé elhagyatott utcában állunk meg egy ház előtt. Kívülről olyan min egy középkori ház, amely az utókornak maradt meg. Olyan, mint amilyenekről a történelemkönyvekből olvastam. Ilyen helyen az olyan emberek éltek, akik lényegében a középosztályba tartoztak. Annyi pénzük volt, amiből meglehet élni és még a házra és szép ruhákra is jutott. Két emeletes ház, ajtaja előtt terasszal és pár fokos lépcsővel. Már alig látni a színét, de valószínűleg világosbarnás ház volt, amíg az idő ki nem fogott rajta. És már kívülről is félelmetesnek tűnik. Jesszusom, milyen lehet belülről? Kisit megtorpanok, de Oliver mosolyának nem tudok ellenállni. Felmegyünk a lépcsőn, amely csendesen megtorpan alattunk és Oliver kinyitja az ajtót. Ahogy bemegyünk a házba, kissé rideg lesz a levegő. Ez ijesztő. Rögtön velem szemben egy kissé már bizonytalannak tűnő lépcső terül el. Mindenütt pókháló és por borítja a házat. Miért szeret bárki is ide járni? De valamilyen módon izgalmas is. Mintha visszacsöppentem volna a középkorba és a lovagom a kezemet szorongatja, majd rámnéz kérdően, hogy mit gondolok a helyről. - Hú! Ez ijesztő! - Ittvagyok, ha félnél. – mosolyog. Válaszul megcsókolom. - Tudom. A bútorok már kopottak, az idő által megtörtek. Ugyanúgy, mint a falak, melyekről már jórészt lekopott és felszakadozott a tapéta. Oliver elengedi a kezem, gondolom mert szeretné ha egyedül szétnéznék. De miután kiengedett rabságából a hely régisége, észreveszem, hogy Oliver nincs mellettem. Jesszusom, hová tűnt? Szétnézek, de nem látom sehol. - Oliver! Oliver, hé! Hol vagy? – kiáltok neki. Hirtelen az egyik heverő mögül előbukkan és kiált egyet. A szívem megugrik. Jesszusom, ezt nem kellett volna. - Te jó ég! Oliver. – nézek rá kissé gonosz tekintettel. - Ne haragudj, de ezt muszáj volt. – vigyorog. - Nagyon vicces vagy. – nem, még mindig nem találom ezt viccesnek. - Ne csináld már. Csak hülyültem. – kissé bűnbánó az arca. - Oké, semmi baj. – mondom színlelt mosollyal. Reméltem, hogy Oliver nem veszi észre, de tévedtem. - Akkor mi a baj? - Nincs baj. - Ugyanmár, kicsim. Kérlek, mondd el. Ennek az arcnak nemtudok ellenállni. Olyan aranyos. Még egy színlelt mosoly miatt is aggódik miattam és ebből tudom, hogy mennyire szeret. Sokan nem veszik észre a műmosolyomat, de ő megérzi, ha baj van. Ez annyira jól esik. Elmondom neki, mi bánt. És nem lesz könnyű. Az évek múlása nem gyógyította be ezt a sebemet sem a sok közül. Fájdalmas, rettenetesen fájdalmas, de el kell mondanom neki. Különben azt fogja hinni, hogy nem bízok benne, ami viszont cseppet sem igaz. Megfogja a kezemet és leülünk a heverőre. -

33

Ölébe temeti a kezemet és kíváncsian várja mondanivalómat. Nem veszi le rólam a szemét, amíg elmesélem. - Tudod, nekem volt egy öcsém. Martinnak hívták. Egyszer elmentünk kirándulni egy kastélyhoz. Ugyanezt játszotta velem, amit te most. Olyan aranyos és élettel teli kisfiú volt. Annak ellenére, hogy 4 éves korában daganatot diagnosztizáltak nála, amely a tüdejét támadta. Hat évvel volt fiatalabb nálam és 3 évig bírta. Egy éjjel arra ébredtünk, hogy fuldoklik. Bevittük a kórházba, ahol valamilyen csövekkel lélegezni tudodt. De csak pár napig bírta. – zokogom és két kezembe temetem az arcomat. Elfog az a rettenetes érzés, amit akkor éreztem, amikor a kisöcsém feladta a harcot. Ahogy anya felhívott a kórházból, hogy vége. És állandóan elfog ez az érzés, állandóan lepereg előttem ez az emlék, valahányszor beszélek róla. De itt, New Yorkban Oliver az első és az egyetlen, aki tudja. Nem akarom, hogy Wendy vagy bárki más tudjon róla. Nem azért, mert titok, hanem mert rettenetesen fájdalmas erről beszélni. Oliver nem mond semmit. Talán hülyének néz, hogy ennyi idő után még mindíg itt zokogom miatta. De hirtelen végigsimítja a hátam, és hideg borzongás fut át érintése nyomán. Az egyik kezemet elveszi az arcomtól, ami arra késztet, hogy a másikat is elvegyem és ránézzek. Még mindig nem mond semmit. De szeméből kiolvasom, mit akar mondani. Látom, hogy ő is sajnálja. Olyan eggyütérző. Gyengéd csókot lehel a kézfejemre, majd az ajkamra. Aztán elengedi a kezemet és két keze közé fogja a fejem: - Nagyon sajnálom, kicsim. Nemtudtam. - Semmi baj. Nemigazán híresztelem. - Szóval ezt csak én tudom? - Los Angelesben mindenki tudja. De nemigazán... Tudod, fájdalmas erről beszélni. - Elhiszem. De ne légy szomorú. Én ittvagyok. Melletted. – és magához szorít. Annyira nagyon jólesik. Olyan odaadó és eggyütérző még az ölelése is. A nyakába fúrom az arcomat és kisírom magam. Percekig ülünk így, nem érdekli, hogy mennyi idő telik el, megvárja, míg megnyugszom. És érzem, hogy még soha senkinek az ölelésétől nem nyugodtam meg ennyire hamar, mint az övében. Miután észreveszi, hogy már csak szipogom, elenged és mélyen a szemembe néz. - Megmutatom neked a kertet. Tetszeni fog. - Jólvan. – mosolygom immár, mert hála neki lenyugodtam. Kimegyünk a kertbe és elfog a gyönyör. Nem hasonlít a belső légkörre. Tele van virágokkal, zöld pázsit terül el a kis kertben és magas fák veszik körül. Mintha nem is a szabadban lennénk a sűrűn elültetett magas fák miatt, de mégis annyira gyönyörű. Annyira magával ragadó ez a hely a maga régiségével. Ahogy körülnézek, egyszercsak vízcseppeket érzek az arcomon. Talán esik? Nem. Oliverre nézek, aki vigyorogva áll egy öntöző mellett, amit bizonyára épp most kapcsolt be. - Megeredt az eső, nem? - nevet. Még ilyen gyerekesen is annyira szeretem. Odamegyek hozzá és meglököm a vállánál. Erre felkap az ölébe és megforgat, majd miután letesz, szaladni kezd végig a kerten. Én pedig futok utána. Mint két óvodás. Egyszercsak megáll előttem és mivel már nemérkezem megállni, az ölébe vetem magam és a puha fűben landolunk. Felveszem Oliver mellkasáról a fejemet és csillogó szemekkel néz rám. Gyengéden elveszi a szemembe lógó csurom vizes tincseimet és a fülem mögé helyezi. Majd elkapja az államat és magához húzza az arcomat és

34

én megcsókolom. Ez a csók hosszab és szenvedélyesebb, mint a tegnapi. Olyan romantikus. Mintha esőben csókolóznánk. Miután elenged, feltápászkodom, majd segítek neki felállni. Nevetve szalad az öntözőhöz és kikapcsolja. Leülünk a fűbe és csak nézzük egymást. Viszont megint jön az a fura viselkedés. Piszkálja, tépdesi a füvet és időnként a hajába túr. Miután hirtelen leveszi rólam a tekintetét, már nem is néz rám egyáltalán. Idegesnek tűnik. Nem értem, mi baja lehet. Az egyik percben még játékos, a másikban meg már megint idegeskedik valamin. - Min gondolkodsz? - Csak eszembe jutott valami. Egy kérdés bojong a fejemben. - Tőlem akarsz kérdezni valamit? - Igen. - És mi az? – mosolygom. – Ne kezdd megint a múltkorit. Mondd már. Feláll és letép egy rózsaszálat. A legszebbet választja. Vissza leül és csillogó szemekkel rámnéz. Felém nyújtja a rózsát. Mit akarhat? - Leszel a barátnőm? - Azthittem, már az vagyok. – mosolygom. - Igen, de meg kellett kérdeznem. Tudod, hogy hivatalos legyen. – kuncog. - Igen, Oliver. – elveszem tőle a rózsaszálat és megcsókolom. Vissza lefekszünk a fűbe és csak nézzük egymást. Látom a szemében azt a bizonyos csillogást, amit bizonyára ő is lát az enyémben. Azt az ősi érzést jelenti, melyet minden ember örömmel fogad be a szívébe, melyből nem lehet szabadulni, ha egyszer már úgy érzed, megtaláltad azt, akivel örökre lenni szeretnél. És van az a fura érzés, hogy amikor vele vagyok, az melegséggel, biztonságérzettel és szenvedéllyel tölt el. És látom gyönyörűen csillogó barna szemeiben, hogy ő ugyanazt érzi. Olvasok benne, a gondolataiban. Az érzéseiben. Lassan besötétedik és észre sem vesszük az idő múlását. Már 11 óra van. Felpattanok. Jesszusom, máris elkéstem. Oliver szintén felpattan, talán azthiszi valami baj van. - Mi történt? - Elkésem. Anya kinyír. - Elkísérlek. Gyors léptekkel 15 perc alatt hazaérünk. Plusz még a liftezés, amit megint nem tehetek meg egyedül. De már kezdem megszokni. Viszont még mindig annyira kíváncsi vagyok rá. Tizenegy után húsz perccel nyitom ki az ajtót. Olivernek csak egy gyors csókot nyomok az ajkára, s már el is tűnök a lakásban. Anya alszik. Szerencsémre. Bár 20 perc miatt nem lenne kiakadva. Lábujjhegyen lépkedek be a szobámba minél kevesebb zajt csapva az ajtóm bezárásával. Kifújom magam, amikor végre magamra csukhatom az ajtót. A rózsaszálat az éjjeliszekrényemre helyezem, amíg kresek neki egy vázát. Miután találtam, átmegyek a fürdőszobámba és vizet engedek bele, majd belehelyezem a rózsát. Visszateszem az éjjeliszekrényemre, hogy azonnal lássam, amint reggel felébredek. Gyorsan ledobom magamról a még nyirkos ruháimat és belebújok a pizsamámba. Ágyba fekszem és mint minden nap, Oliver emlékével alszom el.

35

Nyolcadik fejezet Jaden jön velem szemben a folyosón és gombóc van a torkomban. Nem akartam rögtön másnap a visszautasításom után találkozni vele. Ma is iszonyúan jól néz ki. Los Angelesben velem együtt népszerűsködött kitűnő megjelenése és kiemelkedő természete miatt. Én viszont akármilyen jó pasi is, nemtudtam rá soha másképp nézni, csak barátként. Hisz már azóta ismerem, hogy az eszemet tudom... És tegnap visszautasítottam. Tegnap nem mutatta, de biztos haragszik. Vagy nem. Amikor megáll velem szemben, szóra nyitom a számat, ő viszont szorosan megölel. Ebből tudom, hogy ugyanolyan jó barátok maradtunk, mint eddig voltunk. - Tudom, mit akartál mondani. – kezdi, amikor elenged. – És nem haragszom rád. Tényleg. Nemtudnám tönkretenni ezt az évek óta tartó barátságot, hogy emiatt haragudjak rád. - Ennek örülök. – mosolygom. Becsengetnek és egy utolsó mosoly után az osztályomba megyek. Oliver nincs iskolában. Vajon hol lehet? Talán beteg, vagy Oliviára vigyázik. Próbálom magam ezekkel nyugtatni, de annyira rossz előérzetem van. Mintha történt volna valami. Egész nap a tanulásra próbálok koncentrálni, de csakis az én Oliverem jár a fejemben. Ötpercenként megnézem a mobilomat, nem – e írt vagy nem – e hívott. De semmi. Csak fészkelődöm egész nap és arra várok, hogy egy óra legyen, amikor is kicsengetnek az utolsó órámról. Amikor fél kettőkor megállok a hotel előtt, Oliverrel találkozom. Ott vár a forgóajtó előtt. Tekintetéből kiolvasom, hogy valami nincs rendben vele. Viszont amikor közelebb megyek hozzá, mégis mosolyog, bár csak színleli. Látom rajta. - Szia, kicsim. – lehel gyengéd csókot az ajkamra. - Szia. Hol voltál ma? - Családi gondok. – húzza meg a száját, mintha semmiség lenne, én viszont látom... Érzem, hogy ez nem így van. - Megijesztettél. - Azzal, hogy nemmentem iskolába? – mosolyog. - Igen. És egész nap semmi életjelet nem adtál magadról. Azthittem történt valami. - Semmi komoly. Felkísérlek, oké? - Nem este találkozunk? - De. Viszont felkísérlek. - Oliver, ne kezdd. - Nem kezdem. Fel akarlak kísérni. – mintha fájna neki, ha egyedül utazom a liftben. Morcos arcot vágom és elindulok befelé. Tudom, hogy úgyis utánam jön. Ahogy végigvágtatok az előcsarnokon és beszállok a liftbe, végig ott van mellettem és beugrik hozzám még mielőtt az ajtó bezárulna. Senki sincs velünk, csak ketten vagyunk, mégis

36

úgyérzem, mintha milliónyi ember választana el minket. Elegem van már. Tudni akarom, mi ez a lift dolog nála. Már a megszállotja annak, hogy ne menjek egyedül a liften, mert fél, hogy valami bajom esik. Az ég szerelmére, mi a fene bajom eshetne egy liftben? Érzem magamon a tekintetét a röpke 2 perc alatt, amíg felérünk. Ügyet sem vetve arra, hogy ottvan, amikor megáll a lift és kinyílik az ajtó, gyors léptekkel az ajtóm felé veszem az irányt. De még itt is utánam szegődik. Ne jöjjön utánam. Haragszom rá. Vagy magyarázza el ezt az egészet, vagy felképelem. Kicsukom az ajtót és ott áll a hátam mögött. Érzem a nyakamon gyors lélegzetvételeit. Bemegyek a házba és megpróbálom rávágni az ajtót, de nem sikerül. Bejön utánam és bezárja az ajtót. Ledobom a táskámat a földre és be akarok menni a szobámba, de Oliver elkapja a csuklómat. Maradásra kényszerít, mégis olyan gyengéd. Megfordulok, immár könnyel áztatott szemekkel. Annyira fáj, hogy nem bízik bennem eléggé ahhoz, hogy megossza velem, ami a szívét nyomja. Mert látom, hogy baj van. Parancsoló tekintettel néz rám, hogy maradjak. - Miért nem mész el?! Felkísértél már! Ittvagyok és jól vagyok! - Nem megyek el! Nem megyek sehová, amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy nem haragszol rám. - Haragszom rád, Oliver. – kiabálok sírva. – Haragszom, mert olyan erőszakos vagy valahányszor liftbe lépek egyedül. És tudom, hogy ennek oka van. És tudni akarom. És... - Apám az oka. – mondja nyugodtan, mégis elkeseredve. – Apám miatt van. - Ezt nem értem. – nyugszom le én is. Tudom, hogy az apja meghalt, de mi köze van egymáshoz a kettőnek? - Amikor 9 éves voltam, apa magával vitt egy tárgyalásra Európába. Azthiszem, Párizsba mentünk. Apa Boston legbefolyásosabb embere volt, amíg még ott éltünk. Sokan ölni lettek volna képesek a pénzéért vagy szimplán csak azért, hogy elbukjon. Azért vitt magával Párizsba, mert ott ismerkedett meg anyával és meg akarta nekem mutatni. Rögtön az első nap, amikor mentünk fel a hotelünk lakosztályába, a lift hirtelen megállt. Apa valamilyen gombokat nyomogatott és láttam rajta, hogy aggódik. A sarokba állított, amely védelmet nyújtott, amikor az ajtó résnyire kinyílott. Apa megijedt. Elkerekedett a szeme. Remegni kezdett. Lövést hallottam. Azonnal elfordultam és a két kezemmel eltakartam a füleimet, hogy ne halljam. Iszonyú hangja volt. Apa tovább nyomogatta a gombokat és mikor odanéztem, láttam, hogy vérzik a lába. Aztán a kezét, az alkarját lőtték meg. Ismét elfordultam. Amikor felnéztem, apa már a földön feküdt és nem mozdult. A harmadik golyót ugyanis a szívébe kapta. Nemtudtam, mit tegyek, annyira megrémültem. Nem mertem kimászni a kis barikádom mögül, mert féltem, hogy engem is meglőnek. Aztán egy biztonsági őr vett az ölébe. A támadók ketten voltak és letartóztatták őket. És én... Csak sírtam és iszonyúan kalapált a szívem. Levegőt sem kaptam, ahogy láttam apámat holtan és... Elég! Nem bírom hallgatni a szenvedését. Hogy lehettem ennyire hülye? Azthittem, valamilyen bolondság csak ez a liftmánia. De egy liftben ölték meg az apját. Ez annyira... Jesszusom! Könnyek szöknek a szemébe és elcsuklik a hangja. Nem gondolkodom tovább ezen, csak hozzábújok és ő magához szorít. Nem sír, mégis reszket. A fájdalomtól. Úgy kapaszkodik belém, mintha a mentőkötele lennék, ami kihúzza a szakadékból.

37

Oliver, sajnálom. Én nem tudtam. – zokogom, de most már nem a harag miatt, hanem mert nembírom őt így látni. Nem mondd semmit, csak tovább szorít. Amikor elenged, fájdalmasan vörös és könnyel áztatott szemekkel néz rám. - Ezért nem akarom, hogy egyedül liftezz. Ez örök nyomot hagyott bennem. És nem érdekelt, hogy engem is ugyanígy megtalálhatnak. És talán még most sem érdekel. Én miattad aggódom. Mert belehalnék, ha bármi bajod esne. Nemtudom, mit tennék, ha elveszítenélek. – simogatja meg az arcomat. - Én sem bírnám nélküled. Ne haragudj, annyira hülye voltam és érzéketlen és... - Nem tudhattad. Mosolyog, majd megcsókol. Szenvedélyes, szerelmes csókkal. Olyan, mintha a csókom megmentené. Mintha meg tudnám menteni attól, hogy ez járjon a fejében. És nem áll le. Anya bármelyik percben kinyithatja az ajtót, de mi csak vagyunk egymásnak. Elveszve egymás ajkaiban és szerelmében. Azthiszem, csak csókolózunk, de hirtelen elkapja a fehér blúzom felső gombját és lassan kigombolja végig az egészet. És mintha valami történt volna. Elhúzódik és aranyosan vad tekintettel néz rám. - Akarod? – kérdezi lágyan és zihálva. - Igen. – suttogom. – Csak nem itt. Hanem a szobámban. Vigyorog és a nappalin keresztül a szobámba megyünk, ahol felkapcsolom a zenét, hogy hátha anya hamarabb végez és magunkra csukom az ajtót. A Thinking out loud játszódik és felemelő emlékek törnek rám. - Milyen ironikus, nem? – mosolyog a zenére célozva, miközben lelök az ágyra és leveszi rólam a blúzomat. Szerelmes, mégis vad csókok közepette lassan leveszem róla fekete rövidujjúját. Közben gyengéden simogatom a hátát, majd az előkerülő kockás hasát és izmos mellkasát. Megfeszül az érintésemtől és nagy levegőt vesz minden egyes simogatásomtól. Lehúzza rólam a szoknyát, miután lerúgom magamról a cipőimet. Le sem veszi rólam a szemét, melyben olyan tűz ég, amilyet még életemben nem láttam. Csak addig válik el tőlem, amíg kigombolja a riflenadrágját, és ledobja magáról. Végigcsókolja a nyakamtól a köldökömig a testemet, miközben leveszi rólam a melltartót és a bugyit is. Én ugyanúgy megremegek az érintésétől. Érzem, hogy azonnal megugrik a pulzusom. Jesszusom, hogy tud valaki ennyire gyengéd lenni? És hogy lehet, hogy ennyire megbolondulok csak attól, hogy hozzám ér. Ez olyan vadító és annyira jó benne, pedig jóformán még el sem kezdtük. Lekerül róla végül a boxeralsó is és a nadrágjából elővesz egy szürke fóliát. A fogával kinyitja és felgörgeti. Aztán felém hajol, megcsókol és gyengéden belém teszi. Olyan jó érzés még ez is vele. Lassan csinálja, gyengéd és óvatos. Percekig fekszünk így, egymásban és közben csókolgatjuk egymás nyakát és a fülét harapdálom. Tetszik neki. Végig mosolyog rám és nem veszi le rólam a szemét. Hogy képes valaki még szex közben is ennyire érzéki és romantikus lenni? A végére felgyorsul, majd miután mindkettőnk elélvezett, kiveszi belőlem. A hasamra fekszik, kapkodva szedi a levegőt, akárcsak én. Hirtelen feláll, leveszi az óvszert, egy szalvétába csomagolja és kidobja a kis szemetesembe. Visszafekszik hozzám és magunkra húzunk egy vékony lepedőt. Még mindig zihál. -

38

És ahogy látom ezt a fiút meztelenül, összekuszált hajjal, csukott szemmel mégis széles mosollyal az arcán és gyorsan fel – le süppedő mellkassal, azthiszem ez örök lesz. Ez jut jelenleg eszembe, ezt érzem, hisz még senkivel nem élveztem ennyire a veszekedés utáni békítő ölelést, még senkivel nem élveztem ennyire az ágyba bújást és még senkit nem szerettem ennyire. Leírhatatlan érzés. Magához húz, hogy a mellkasára feküdjek. Hallom szívének erőteljes és iszonyúan gyors kalimpálását és felnézek rá. - Ezt te hozod ki belőlem, kicsim. – nyom egy csókot a homlokomra. – Nagyon szeretem, kisasszony. - Akárcsak én önt, uram. – puszilom meg az arcát. - Elmondhatok neked valamit? - Akármit. - Eddig még soha senkiért nem aggódtam ennyire, mint érted. - Viccelsz. - Nem. Eddig már volt pár barátnőm és jóformán mind penthouseban vagy hotelban él, de egyiket sem kísérgettem a lifttel. Vártam rád, hogy legyen kiért aggódni. – mosolyog. Ez annyira jólesik. Én vagyok az első, akiért igazán aggódik. Az első, akit őrületbe kerget a liftmániájával, de már tudom. Tudom, hogy mi az oka. Elveszíteni egy szerettünket a legfájdalmasabb dolog, főleg ha utána még olyan helyekkel vagy dolgokkal találkozik az ember, ami kötötte a halálához. Én például Los Angeles – i házunkban nem tudok bemenni Martin szobájába. Képtelen vagyok rá. Viszont van egy kis plüssmacim, egy világoskék kutyus, amelyet állandóan magánál szorongatott. Magammal hoztam és ott virít a polcomon. Valahányszor ránézek, könny szökik a szemembe és tudom, hogy ezzel csak magamat kínzom, de kell hogy legyen nálam valami, ami a kedvencei közé tartozott. Ezt a pszichológusom, Dr. Zack Whiteaker mondta nekem. Igen, jártam pszichológushoz. Teljesen összetörtem, amikor Martin meghalt és bár semmi bajom nem volt, anyáék nemtudtak olyan tanácsokat adni az átvészelésre, mint ő. Anya! Hallom, hogy nyílik az ajtó. Gyorsan felpattanunk és felöltözünk Oliverrel. - Sharon, kicsim! Itthon vagy? - Igen, anya. Csak egy pillanat. Amikor valahogy rendbe rakom magam, odasuttogom Olivernek: - Mindjárt jövök, maradj itt. - Oké. – vigyorog. Kinyitom az ajtómat és a nappalin átvágtatva az előszobában megölelem anyámat. - Elég nyúzott vagy. – jegyzi meg. – És miért dobtad a táskádat a földre? - Hát kicsit összekaptam Oliverrel. De csak pillanatnyi harag volt. - És ő még ittvan? Ha aztmondom, igen, rájön, hogy kitettünk valamit. Mondjuk imádom anyában, hogy igazi felnőttként viselkedik velem. És ha elmondanám neki, mi történt, akkor tudom, hogy nem lenne rám dühös. Viszont ha hazudok és azt mondom, nincs itt, nemtud majd kiosonni és akkor bajban lennék. Kissé félve nézek rá. - Igen. - Sharon Stewart! Te... - Igen, anya. – suttogom. – Sajnálom.

39

Miért? Sajnálod, hogy lefeküdtél vele? Nem, dehogy. Csak azthittem... Hogy haragudni fogok. Nem, kicsim, nem haragszom. Csak nem akarom, hogy megint sérülj. – mosolyog. - Tudom és hidd el, hogy mellete nemtudnák. Ő annyira szeret engem akárcsak én őt. Mindennél jobban. Még soha senkivel nem éreztem ennyire jól magam. - Ezt már egyszer eljátszottuk. - Tudom, de ez más. Érzem. Tudom, hogy ő nem olyan. Hidj nekem, kérlek. - Hiszek neked. De ha csak egy hajad szála görbül, tudod, mi lesz. - Rendőrségi tárgyalás. – nevetem el magam. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. - Én csak neked akarok jót, kicsim. Megölel és annyira jó érzés. Anya, őrangyal és legjobb barátnő egyben. Ennél jobb anyát elsem tudnák képzelni. - Szeretnéd, hogy itt aludjon? - Ez most komoly? Holnap suli. - Majd hétvégén eljön megint, ha szeretnétek. - Anya, te... - Kicsim, örülök, hogy találtál valakit, aki ennyire szeret. Jót tesz neked, ha minél több időt töltesz vele. És a kapcsolatotoknak is. Nem vagytok már gyerekek. Bármikor itt aludhat, de... - Tudom, ne menjen a tanulás rovására. - Igen. - Te vagy a legjobb. - Tudom. – mosolyog. Puszit nyomok a homlokára és visszaszaladok a szobámba. Oliver kérdően néz rám, amikor meglátja a lemoshatatlan örömöt az arcomon. - Mi az? - Szeretnél ma velem aludni? Annyira örültem, hogy bele sem gondoltam, mivan ha feleslegesen. Mert mivan, ha Oliver viszont nem akar velem aludni? Nem mond semmit, csak gyors léptekkel odajön hozzám, két keze közé fogja az arcomat és erős csókot nyom az ajkamra. - Minden porcikámmal. – mosolyog, amikor elenged. - Biztos? Mert nem akarlak kényszeríteni, csak anya megkérdezte, szeretném - e és... - Kicsim. Mindennél jobban szeretnék veled aludni. Megmondanám, ha nem. - Jólvan. - De még haza kell mennem pár dologért. - Miért? - Soroljam? Fogkefe, könyvek holnapra, ruha... - Tényleg. - Velem jössz? - Még tanulnom is kellene. - Megtanulunk együtt. -

40

- Jólvan. Felhúzom a fehér lapossarkú cipőmet és kimegyünk a szobámból. A konyhában anya az egyik bárszéken ül, a pultra könyökölve és biokaját eszik. Megfordul, amikor hallja a lépteinket. - Szia, Oliver. - Jó napot, Mrs. Stewart. - Anya, csak hazaugrom Oliverrel pár dologért. - Jólvan. - Köszönöm, hogy itt aludhatok. - Akármikor. Taxival megyünk, hogy hamarabb végezzünk. Már hat óra van és még tanulnunk kellene. Oliverhez felérve senkit nem találunk otthon. Oliver aztmondja, biztos vásárolnak vagy elmentek sétálni, úgyhogy majd később felhívja az édesanyját, hogy nálunk alszik. Gyorsan összekapja a szükséges dolgait és ugyanúgy taxival megyünk haza. Egész úton a kezemet fogja és az ujjaimat piszkálja. Olyan boldognak tűnik. Ebből tudom, hogy ő is annyira örül annak, hogy velem aludhat, mint én magam. Fél nyolcig tanulunk. Miután együtt lezuhanyoztunk, ágyba bújunk. Egyáltalán nem vagyok fáradt, a mai nap után nem. Oliver egy fekete rövidujjúban és fekete pizsamanadrágbn alszik. Vacsorára rendeltünk kínait, most azt esszük egymással szemben törökülésben elhelyezkedve az ágyon. Miután jóllaktunk, ő elhelyezkedik és a mellkasára hajtja a fejem. - Kicsim, kérdezni szeretnék valamit. – szólal meg. - Kérdezz! Felül és felhúzza a trikómat, csak éppen hogy a hasam látszik. Ránézek és látom a maradandó sebet a hasamon. Egy vágás helye, amely rettenetes emlékeket ébreszt bennem. Gyengéden végihúzza a pár centis hegen az ujjait. Megborzongok az érintésétől. - Ez mi? - Még pár éve operációm volt. - Milyen? - Én... Nálam is találtak daganatot. De kivették szerencsére. – mosolygom és bármi meglepő, teljesen őszintén. - Értem. De jól vagy, ugye? – kérdi aggódó tekintettel. - Persze. Vissza lefekszik és a mellkasára hajtom a fejemet. És én vagyok a legboldogabb a világon, hogy ennek a fiúnak a karjai között aludhatok el.

41

Kilencedik fejezet Oliver

mellett felkelni olyan, mint korán reggel egy

falat Mennyország. Az ébresztőóra hangjára ébredek. És nem bánom, hogy fel kell kelni, mert mellettem fekszik az a fiú, akit még az életemnél is jobban szeretek. Lassan kinyitom a szemem, miután tapogatva kinyomom az ébresztőt reggel fél 7 – kor. Úgy kelünk fel, ahogyan elaludtuk, egymás karjaiban. Magamba szívom friss illatát és érzem, ahogy szuzsog mellettem. - Miindig ilyen korán kelsz? – kérdi még félálomban. Majd lassan kinyitja a szemét. - Igen. – ülök fel az ágyon. Puszit nyom az arcomra: - Jóreggelt, kicsim. - Neked is. - Jó, hisz a szerelmemmel aludhattam. – mosolyog még mindig olyan ellenálhatatlanul, amit már megszoktam tőle. A fürdőszobába megyünk, fogat mosunk és miután visszamegyünk a szobámba, átöltözünk. Világoskék farmert és fehér blúzt veszek fel. Rá még egy kardigánt, mivel kissé hűvös és borús az idő. Szerintem esni is fog. Bár az én napomat semmi sem ronthatja el. Oliver mellett keltem fel, az ő arca volt az első dolog, amit ma láttam, egész éjszaka a karjai között tartott és ez egyszerűen leírhatatlan érzés. Egész reggel mosolyog rám és csókokat nyom az arcomra, az ajkamra és a tarkómra is, melytől végigfut a hátamon a jeges gyönyör. Kézenfogva megyünk suliba. Próbálom kerülni Jadent és nem kell törnöm magam, mivel otthon maradt. Matekon üzenetet kapok. Jaden az. Találkozzunk ma, jöhetne Wendy is. Tényleg nem tűnik haragosnak bár reggel még azthittem, miattam nemjött suliba. Szünetben a szekrényemnél Wendyvel beszélgetek a mai napról. - Jaden találkozni akar. Gyere te is. - Nem akarok zavarni. - Azt írta gyere te is. - Nemhiszem. - Pedig így van. Mutassam meg? – és kezdem előkotorni táskámból a mobilomat, de Wendy megállít. - Nem kell. Elhiszem. De én nem akarok vele találkozni. - Miért? - Velem jött a bálba, mégis tudom, hogy te kellesz neki. Kicsit kényelmetlen. - Várjunk csak! Neked tetszik. - Dehogyis! – elvörösödik. Szóval igazam van. - Dehogynem. - Honnan szeded? - Bánt, hogy felültetett és elvörösödtél.

42

Wendy az arcához kap és elneveti magát. Mintha kicsit szégyellné. Tudom, hogy tetszik neki Jaden, látom rajta, de kicsit bánt, hogy ezt nekem sem meri elmondani. - Oké, te aztán nagyon jól kiismered a dolgokat. De akkor sem szeretnék vele találkozni. - Wendy. Szerintem irántam ez csak pillanatnyi fellángolás volt az egész. Tudom, hogy nem szeret, különben haragudna, amiért elutasítottam, vagy addig járna a nyakamra, amíg el nem érné, amit szeretne. Hidd el nekem. Nálam jobban senki nem ismeri és biztos vagyok benne, hogy ezt tenné. Ez remek lehetőség, hogy együtt legyetek. Nem menekülhetsz tőle. - Igazad van. Hánykor találkozunk? - Négy körül. - Jólvan. - A Central Parkban. - Ott leszek. – mosolyog. És ekkor ismerős érzés fut át rajtam. Tudom, hogy Oliver az, hiszen más közelségétől nemigazán ver ilyen gyorsan a szívem. Hátulról megölel és magához szorít. Wendy olyan elégedett szemekkel néz ránk, mintha soha nem veszekedtünk volna emiatt a fiú miatt. - Remélem nem csak ma ébredhettem melletted. – suttogja, de Wendy tekintetváltozásából észreveszem, hogy ő is hallotta. - Anya aztmondta, bármikor nálunk aludhatsz. - Remek hír. Szembefordul velem és gyengéd csókot nyom az ajkamra. - Most mennem kell edzésre. Később beszélünk. - Délután találkozom Jadennel. Wendy is jön, velünk tartasz? - Persze. – újabb csókot kapok és eltűnik a haverjaival, akik fütyörésznek is kiabálnak neki. Rólam. Viccesnek találom őket, viszont aranyosabbnak, hogy Oliver még visszafordul és csókot dob felém. Elmosolyodom, majd Wendyre nézek, aki vigyorogva nézte ezt végig. - Nálad aludt? – esik le az álla. - Igen. - Akkor ti.. – kezdi meg, amit tudom, mivel szeretne befejezni és elkerekedik a szeme. - Igen, Wendy, lefeküdtem vele. – mosolygom. - Ennél irigyebb nem lehetnék rád. - Miért? - Oliver tökéletes. Jól néz ki, kifogástalan a természete és imád téged. Látom abból, ahogy rád néz. Úgy csillog a szeme, hogy... Soha nem láttam még ilyennek. Csak mosolygom. Tisztában vagyok azzal, hogy Oliver mennyire szeret, de jó mástól is hallani, hogy mennyire látni rajta. Délután négykor Jadennel találkozom a Central Park egyik lócáján. Amikor meglát, azonnal feláll és megölel. - Hol voltál ma? - Elaludtam. – nevet fel.

43

Viszont lehervad a mosoly az arcáról. Átnéz a vállam fölött és megkövül az arca. Nemértem őt, most miért lett hirtelen ilyen hangulatváltozása. Fürkészem az arcát de nem mutat semmit. Nemérkezem megfordulni, amikor hirtelen valaki hátulról befogja a szemeimet. Gyengéd és édes érintés, tudom, hogy Oliver az. Elmosolyodom, majd megfordulok és megcsókolom úgy, hogy két kezem közé fogom az arcát. - Szia, kicsim. - Szia, kicsim. – utánozom mosolyogva. Visszanézek Jadenre, aki még mindig mozdulatlan. Mintha nemtudná felfogni a látványt, hogy Oliverrel vagyok. És itt esik le. Jesszusom! Én nem mondtam Jadennek. Annyi alkalmam lett volna rá, de nemmondtam el neki, hogy összejöttem Oliverrel. Látom rajta, hogy dühös és a szemét forgatja. Pont ezt akartam elkerülni. - Beszélni szeretnék veled, négyszemközt. – mondja még mindig változatlan arckifejezéssel. - Bármi is az, nyugodtan mondhatod előttem is. – Oliver is észrevette Jaden mérges tekintetét bizonyára, különben nem lenne ő is ideges. És látom rajta, hogy az, mivel elsötétült a szeme és védelmező, közben mégis dühös arcot vág. - Úgy látom, nem szerepel a szótáradban az, hogy négyszemközt. - Oliver, hadd beszéljek vele. Semmi baj. – puszilom meg az arcát és láthatóan kissé megenyhül. Oliver leül egy lócára, míg én Jadennel arréb húzódom kissé, hogy hallótávolságon kívülre kerüljünk. - Szóval ezért mondtál nekem nemet? Mert ezzel az egoista barommal jársz, aki minden lány szívével csak játszik? - Nem mondhatsz róla ilyeneket. Nagyot tévedsz. Ő nem játszik senkinek a szívével és nem egy egoista barom. Ő a szerelmem. – emelem meg a hangom és amikor kimondom ezt, Jaden még jobban dühbe gurul. - És miért szereted? Mi fogott meg benne annyira, hogy vele légy? - Minden, Jaden. Ő tudja, mi kell nekem, tudja mitől lesz jobb kedvem és biztonságban vagyok mellette. És a legjobb az egészben, hogy mindennél jobban szeret. - Miért vagy ebben annyira biztos? - Érzem. - Igen. Vagy csak kihasználod. Látni, hogy csak a népszerűsége kell neked. Los Angelesben hozzászoktál, hogy mindenki bálványoz és itt is ezt akarod elérni, csak épp nem tisztességes módon. – Jesszusom. Nem hiszem el, hogy ezt kimondta. - Hallod te magad? A legjobb barátom vagy és képes vagy ilyen dolgokat a fejemhez vágni? - Csak őszinte vagyok. Ökölbe szorítom a kezem, majd egy lendülettel arcon vágom. Elvörösödik. Nem bántam meg ezt az ütést. Lehordta a szerelmemet és engem is. Akármennyire fájt megütni azt, akivel pici korom óta a legjobb barátok vagyunk, sokkal jobban fájtak a szavak, melyekkel bántott. Jaden megemeli rám a kezét, várom, hogy lecsapjon rám izmos karjával, de Oliver erős szorítással elkapja az alkarját és elém áll. - Ne merj mégegyszer kezet emelni rá, megértetted? – kiabál Oliver.

44

Ugyanmár miért ne? Egyálatlán miért véded? – kérdi mérgesen, miközben kiszbadítja kezét Oliver szorításából. Ajaj, itt bunyó lesz. Hátrálok egy lépést. A biztonság kedvéért. - Miért ne védeném? - Csak kihasznál. Csak a hírnév kell neki, amivel mindent megszerezhet. Oliver nem válaszol. Először azthiszem, elhitte Jadennek amit mondott. Ám ökölbe szorítja a kezét és orrbavágja Jadent. Rögtön elered a vér az áorrból, de nem hagyja abba. Megüti láthatóan teljes erőből Oliver hasát és a combjába rúg. Meg akarom őket állítani, nem szeretném, hogy megsérüljenek miattam. Közéjük állok és máris megbánom, amint kapok egy jobbost az arcomba. Érzem, hogy elcsattan a szám és hogy vérzik. Mindketten megállnak. Jaden hátrál, hisz tőle kaptam az ütést. Oliver aggódóan és dühösen néz rám. Tudom, mi következik most. Rettentően fáj a szám, de Oliverért jobban aggódom. Eszembe jutnak a szavai. Ha bármi bajod esne, én... Látom rajta, hogy elborult az agya. Szinte füstölög a haragtól. Elkapja Jadent a V kivágású szürke trikójánál és teljes erőből üti meg. Ismét az orrát találja el, szerintem ezúttal el is törte. Aztán Oliver kap egyet a jobb szeme alá. Sziréna zaját hallom közeledni, de nem hagyják abba még akkor sem, amikor zsaruk leparkolnak a park mellett és felénk közelednek, miután kiszálltak az auótóból. Jesszusom, most mi lesz Oliverrel? Két zsaru a két fiút lefogja, bilincset téve hátrakulcsolt kezükre. A két fiú megnyugszik és elviszik őket. Sírva fakadok. Azthiszem, egyedül vagyok, de észre sem vettem a kétségbeesés miatt, hogy Wendy ittvan mellettem és próbál az ölelésével megvigasztalni. - Jól vagy? - Nem. – zokogom. - Gyere, menjünk haza. Wendy hazakísér. Egész úton csak szipogom és csendben vagyok. Amikor felmegyünk a lakásunkra, beszaladok a szobámba. Örülök, hogy Wendy itt van de most egyedül akarok lenni. Kezembe veszem Martin kis kék plüsskutyusát, mivel általában megnyugtat és kétségbeesett zokogás tör ki belőlem. Nem érdekel, hogy vérzik a szám, nem érdekel, miket mondott Jaden. Csak az érdekel, hogy Oliver most börtönben van. Miattam. Mert engem védett. Tudom, hogy nem kellene magamat okolnom, Jaden kezdte az egészet, de kordában tudtam volna tartani azt a barmot és akor most nem lennénk itt. Pár perc múlva Wendy nyit be hozzám egy bögrével. - Főztem neked teát. - Köszönöm. – préselem ki számon nehezen. Leül mellém az ágyra és átnyujta nekem a bögrét. Remegő kézzel veszem át. - Szükséged van valamire? - Nincs, köszönöm. - Jólvagy? - Nem, nem vagyok. Oliver miattam van börtönben. – emelem meg akaratlanul a hangom. Wendy megértő. Tudja, hogy nem akartam vele kiabálni, csak annyi érzés kavarog bennem. - Ha nemgond, én hazamegyek. Szívesen maradnék itt vigyázni rád, de... - Menj csak. Köszönök mindent. -

45

Puszit nyomok az arcára, ahogyan az legjobb barátnők esetében szokás és elmegy. A fürdőszobába megyek. Beállok a zuhanyzóba és jólesik, ahogyan a zuhanyrózsából elönt a forró víz. Szeretném, ha a mai nap minden fájdalmát, minden keservessé tett pillanatát ellökhetném. Ha Jaden minden bántó szavát lemoshatnám magamról és a bűntudatot, hogy Oliver börtönben ül miattam. Miután kilépek a zuhany alól, a hajamra törölközőt tekerek, majd a testem köré csavarok egy másikat. Így megyek a mosdóhoz és fogat mosok, majd letörlöm a már így is elkenődött sminkemet. Kinyitom a tükör mellett felszerelt kiscsike szekrénykémet és kiveszek belőle egy tablettás dobozt. Nyugtató van ráírva az én nevemmel. A pszichológusom írta fel, miután Martin meghalt. Nem kellett szednem, csak tudta, hogy ezután érzékenyebb és nyugtalanabb leszek. Csak egyet nyelek le, mert nem szeretném, ha bármi bajom lenne. A szobámba érve rövidnadrágot és egy ujjatlant veszek fel és letekerem a hajamról a törölközőt, majd megfésülködöm. Kopogást hallok, amint végeztem. Kiszaladok az ajtóhoz és kinyitom. Legnagyobb meglepetésemre Oliver áll az ajtóban. Ezer érzés fog el. Elszorul a szívem ahogy látom a megbánó arckifejezését és a sebhelyeket az arcán. Lila monokli van a jobb szeme alatt, felrepedt a szája és nagyon vörös az arca a pofonoktól, amiket Jadentől kapott. Szerelmes, mégis bűnbánó és aggódó szemekkel néz rám. Könnyek szöknek a szemembe és a karjaiba zuhanok. Ugyanúgy szorítom őt, ahogy ő engem. Nem akarom elengedni. A nyakába fúrom az arcomat és zokogok. Örömkönnyek, természetesen, hisz azthittem börtönben ül. Mellkaso az övéhez nyomul és érzem mély lélegzetvételeit. Érzem, hogyan nyugszik meg, hogy velem van és, hogy nem haragszom rá a verekedés miatt. A még vizes hajamba fúrja az arcát és belesuttog a fülembe: - Ne sírj, kicsim. Már ittvagyok. Nehezen elengedem és letörli a könnyeimet. Kézenfogom és behúzom a házba. Becsukom az ajtót és az ölébe ugrok. Örömöm most már nem könnyekben, hanem halk kuncogásban nyilvánul meg. Elkapja a derekamat, én pedig összekulcsolom a lábaimat az ő deerekán. Erős csókot nyomok a homlokár, mire ő gyengéden megcsókol és annyira boldogok vagyunk. Miután letesz, újra elkapom a kezét, összekulcsolom az ujjaimat az övéivel és bevezetem a szobámba. Oliver leül az ágyra, nekitámaszkodik az ágytámlának, én pedig az ölébe fekszek úgy, hogy a lábam leecsüng az ágyról, a fejem pedig a lábán nyugszik. - Azthittem börtönben vagy. - Nem. – feleli határozottan. - Ennyi miatt nem. Nem okoztam maradandó károsodást annak a fasznak, csak eltörtem az orrát. - Te jól vagy? - Fáj a szemem. – mosolyodik el szégyenlősen és felszisszen. Igen, eléggé nagy lila folt van a szeme alatt, láthatóan fáj neki. - Hozok rá jeget, mit szólsz? – ülök fel hirtelen. - Azthiszem az jól jönne. Felállok és kiszaladok a konyhába. A tartóból kiszedem a kis jégkockákat, pontosabban 4 – et és egy tiszta törölőbe tekerem. Visszamegyek és leülök Oliver mellé. Lassan, óvatosan nyomom a szeme alá a törölkötőbe tekert jégkockákat. Felszisszen. Talán a hideg miatt, vagy a fájdalomtól. De elmosolyodik rám.

46

És te jólvagy? Wendyvel beszéltem telefonon. Mondta, hogy teljesen magad alatt vagy. – mondja aggódó tekintettel. - Jólvagyok. – nem fogom neki elmondani, hogy gyógyszert vettem be. Tényleg jól vagyok. Iszonyú nagy veszekedés lenne belőle, és tudom, hogy el kellene mondanom neki, de ha ő nem veszi észre, akkor inkább csendben maradok. - Min veszekedtetek? - Rajtad. Elkerekedik a szeme, majd összeráncolja a homlokát. - Mi? - Aztmondta, csak azért vagyok veled, mert népszerű vagy. Tudod, a bál utáni napon Jaden feljött nálam. Aztmondta, szeret és hogy szeretné ha a barátnője lennék. Visszautasítottam, de nem mondtam el neki, hogy már veled vagyok. És ma tudta meg, amikor odajöttél. Úgy beszélt rólam, mint egy utolsó... - Ki ne mondd! – csattan fel. – Nem mondhatsz magadra ilyet, mert nem vagy az. - De Oliver, én elgondolkodtam. Szerinted mit gondolnak rólam? Két hete jöttem és máris a suli legjobb pasijával járok. Ez sokaknak nem pászol és tudom, mit gondolhatnak. - Ne érdekeljen, hogy mit gondolnak. Ők nem ismernek úgy, mint én. Nem elég annyi, hogy én mit gondolok rólad? - De. – vágom rá azonnal. És azthiszem, van egy kérdésem számára. - És te mit gondolsz rólam? - Hogy te vagy a leggyönyörűbb, legkedvesebb, legaranyosabb, legviccesebb lány, akivel valaha talákoztam. Te jelentesz nekem mindent, az egész világomat. Mert melletted bármi baj van, megnyugszom és érzem... Érzem, hogy ugyanúgy, ugyanolyan őrülten szeretsz, mint én téged. Megcsókolom és elkapja a csuklómat, hogy elvegyem a jeget. Mélyen a szemembe néz, amitől olvadozom. - Annyira sajnálom. - Mit? - Hogy miattam veszekedtél Jadennel. Hogy látnod kellett engem bilincsben. És, hogy... - Elég. Oliver, szeretlek. És ezen senki és semmi nem váloztat, soha. – mondom és a földre lököm a jéggel teli törölőt. Megcsókol és én végigsimítom az arcát. Próbálok minnél gyengédebb lenni. És csak most veszem észre, hogy a szája is kissé felrepedt. Az enyémről már meg is feledkeztem, mondjuk az övé kicsit durvább. Ismét felszisszen, amikor a monoklihoz érek. Elhúzom a kezem, de ő elkapja és visszahúzza. - Nyugodtan. Jót tesz az érintésed - Nagyon fáj? – kérdem lágyan. - Most nem, mert itt vagy mellettem. És ahogyan hozzáérsz... – lecsukja a szemét, majd amikor ismét rámnéz, ismét csillog rám a tekintete. - Leírhatatlan, mennyire imádom az érintésedet. - Akárcsak én a tiédet. -

47

Kedvesen mosolyog rám és magához húz. A nyakára hajtom a fejemet és csak vagyunk egymásnak. És így a tökéletes. Annyira örülök, hogy nem csukták le. Nembírtam volna elviselni. Ez a fiú megvédett és tudom, hogy bármi áron, bármitől megvédene. Visszhangzanak a fejemben a szavai. Most minden eszembe jut. És olyan jó érzés, hogy annak ellenére, hogy azthittem, csak átvert és ugyanígy flörtöl minden lánnyal, mint velem, de most mégis ittvagyok, a karjai között, a szerető ölében. De valami bajt érzek. Magamban. Kicsit mintha szédülnék. Bizonyára a nyugtató miatt van. Már régen vettem be, úgyhogy most olyan hatással van rám, mint amikor először vettem be. Elhúzódom Olivertől, hogy letudjak mellé feküdni. Kicsit bizonytalan vagyok magamban. Oliver viszont mintha észrevenné, hogy baj van, amikor lefekszem. - Sápadtnak tűnsz. Baj van? – kérdi, amikor fölém tornyosul. - Csak egy kicsit szédülök. - Mitől? - Hát... –úgy látszik, mégis lebuktam. Ki fog akadni... Nagyon ki fog akadni, de nem hazudhatok neki. - Mondd el, gyerünk! – csattan fel. - Az orvosságom miatt. - Milyen orvosság? - ... Nyugtató. – mondom halkan, éppen csak suttogom. Oliver egyszerre dühös és aggódó arccal néz rám. Felül és én is felülök, hogy egy magasságban legyünk. - Micsoda? Miért szedel nyugtatót és egyáltalán honnan van? – kérdi idegesen. - A pszichológusom írta fel nekem, amikor Martin meghalt. Nem szedem csak ha... Ha... Csak ha már nagyon idegeskedem valami miatt. - És akkor most miért vetted be? - Oliver! Ennyire vak vagy? Szerinted miért? Majdnem börtönbe kerültél miattam. Van fogalmad róla, mit éltem át? Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha... - Én meg azt nem bocsátanám meg magamnak, ha hagynám, hogy csak egy hajad szála is meggörbüljön. - Tudom. – suttogom. – Sajnálom. - Anyukád mikor jön haza? - Ma délben elutazott Phoenixbe. Csak hétfőn ér haza. - Nem lehetsz egyedül itthon 3 napon keresztül. Itt maradok veled. – mondja határozottan. Úgylátszik, ebből nemnagyon fog engedni. - Oliver, neked is van családod. - Ők látnak minden nap. – nevet fel. – És nem vagyok már gyerek. Ha vigyázni szeretnék a szerelmemre, akkor vigyázni is fogok. - Jólvan. – mosolygom. – Mész haza még, ugye? - Nem. - Hogy – hogy? - Itthagytam a pizsamámat is és a fogkefémet. Majd holnap hazamegyek suli után még pár dologért. Most nem hagylak magadra. - Oliver, jól vagyok.

48

Látom. – mondja, utalva a sápadt arcomra és a szédelgő szemeimre. – Pihenj le. Hosszú nap volt. - Nem vagyok álmos. - Ettél ma valamit? – emeli megkérdően a hangját. - Nem. – motyogom. - Akkor most fogsz. - Éhes sem vagyok. - Oké, akkor megyek, csinálok valami vacsorát. - Te nem hallottál? Nem vagyok éhes! – kicsit megemelem a hangom, de azért egy kicsit viccesnek találom ezt az egész szituációt, magam sem értem, miértés kuncognom kell. - Éhgyomorra veszel be nyugtatót. Úgyhogy most enni fogsz. - Oliver! - Mindjárt jövök. Feláll az ágyról, rám kacsint és kimegy a konyhába. Lefekszem az ágyra és azon gondolkodom, hogy mennyire nagyon jót tehettem a múltban, hogy egy ilyen fiút kaptam az égtől. Oliver pár perc múlva egy tálcával tér vissza. Lábával berúgja maga mögött az ajtót és csak akkor látom, mit hozott, amikor leül mellém az ágyra és közénk teszi a tálcát. Két sonkás szendvicset hozott két pohár narancsos dzsússzal. - Jó étvágyat. - Neked is.- mosolygom. Pár perc alatt megesszük ketten a szendvicset és megisszuk a limonádét. Olivernek igaza volt, tényleg éhes voltam. Nagyon jólesett. De az még jobban, hogy ennyire odafigyel rám. Miután végzünk, Oliver ismét feláll és elveszi a tálcát. Kimegy a szobából és pár perc múlva jön csak vissza. Bizonyára elmosogatott. - Köszönöm. – mosolygom rá, miközben felállok és csókot nyomok az ajkaira. - Neked bármit. Átöltözöm a pizsamámba. Oliver vad és huncut mosollyal figyel. Azthiszem, kicsit játszom vele. Lassan és kissé vadul veszem le a nadrágomat, majd a trikómat és Oliverhez vágom, aki vigyorogva kapja el. Csak a bugyim és a melltartóm marad rajtam. - Most te jössz. – kuncogok és csípőre teszem a kezem, várva a reakcióját. Oliver lassan kicsatolja az övét és kigombolja a sliccét. Lassan letolja a nadrágját és kilép belőle. Hátranyúj és lehúzza a fekete hosszúujjú pólóját, melynek V alakú nyaka van és annyira jól néz ki benne. Miközben lehúzza magáról a pulóvert, nézem izmainak vadító játékát. Miután előbukkannak a kockái, már lent is van róla a pulóver is és egy szál boxerben virít előttem. Odajön hozzám és csillogó szemekkel néz rám. Felemeli két kezét és olyan gyengéden húzza végig ujjait a csípőmtől egészen a nyakamig, hogy abba beleremegek. Előrenyújtom a kezeimet és lassan végigsimítom a mellkasát, a kockáit, majd hátravándorol a kezem és gyengéden simítok végig a háta közepétől a lapockájáig, majd a nyakánál állok meg. Közben érzem, hogy megfeszül az érintésem alatt és hogy élesebben, gyorsabban szívja be a levegőt. Magammal rántom az ágyra, de megszédülök a hirtelen mozdulattól és Oliver ezt észreveszi bizonyára, mert feljebb emeli testének felső részét. - Jól vagy, kicsim? - Igen, persze, csak ez a... -

49

- Menjünk pihenni... Ezt majd folytatjuk. – vigyorog sunyin. - Jólvan. Felpattanunk és belebújunk a pizsamánkba. Egymás mellé fekszünk le az ágyamra és Oliver a derakamnál fogva maga felé fordít. - Soha többé ne csinálj ilyet, oké? – megfogja az állam, hogy még jobban felé fordítsam a tekintetemet és így már gyönyörű szemeibe nézek. - Rendben. - Álmodj velem. – mosolyodik el végre. - Te meg velem. Megpuszilom az arcát és a mesztelen mellkasára hajtom a fejemet. Oldalranyúl, hogy eloltsa az éjjeli lámpát és egy pillanat alatt el is alszunk.

50

Tizedik fejezet Vakító napsütésre ébredek. És nagyon melegem van. Hát persze, miért csodálkozom rajta, Oliver félig rajtam fekszik. Lábai az enyémeken, karját körbefonta a derekamon és hason fekszik. Édesen szuszog mellettem. Egész nap elnézném, de megszólal az ébresztőm. Oliver lassan nyitja ki a szemét, miután már kinyomtam a jelzést a telefonomon. Nehezen mászik le rólam és értetlenül néz kuncogó arcomra. - Mi olyan vicces korán reggel, kisasszony? - Hogy jó sokat mocorogsz álmodban. - Bocsi. – vigyorodik el. - Semmi baj. Lassan tápászkodunk ki az ágyból és elintézzük együtt a reggeli fogmosást, arcmosást, majd átöltözünk. Nem kívánatos személy jön a szekrényemhez rögtön az első óra utáni szünetben. Jaden az. Amint meglátom, gyorsan bezárom a szekrényemet és elindulok az osztályom felé. Viszont elkapja a csuklómat. Megállok és mérgesen ránézek, majd kirántom a kezemet a szorításából. - Eressz el! - Sharon, kérlek hallgass meg. - Nem! Emberben nem csalódtam még annyira, mint most benned. - Megmagyarázom. Hülye voltam és féltkékeny. Én nem akartam. – olyan bánó az arca. De nem érdekel. Tényleg nem csalódtam még soha senkiben ennyire, mint most benne. - Ha nem akartad volna, akkor nem teszed meg. És vésd jól az eszedbe a képet rólam és Oliverről, mert ez örökre így marad, mert szeretem. - Sharon... - Soha többé nem akarlak látni. Ezzel otthagyom és küszködve a belülről feltörni készülő könnyeimel az osztályba szaladok. Próbálom leplezni ezt a fájdalmat, a csalódást, ezt a tegnapi napot. Azthiszem, örök nyomot hagynak bennem Jaden szavai. Talán tényleg csak azért mondta, mert elvakította a féltékenység, de ez még nem mentség a csontig sértő szavaira. Csak azért vagy vele, mert ő népszerű és te is az akarsz lenni. Nem. Olivernek igaza van, nem szabad azon törnöm magam, hogy ki mit gondol rólam. Akik a legjobban számítanak, vagyis Wendy, anya és persze Oliver tisztában vannak vele, hogy megőrülök ezért a fiúért. És önmagáért, azért amilyen, azért hogy hogyan viselkedik velem és azért, amennyire szeret. És a többiek csak irigyek, ezzel vigasztalom magam. Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen kapcsolatnak vannak ellenségei, de hogy pont a legjobb barátom legyen az. Még mindig gyötör a gondolat. Viszont elhessegetem ezt a fájdalmat, amikor Oliver lép az osztályba. Puszit nyomva a homlokomra leül mellém és már beis csengetnek. Estefelé Oliverrel az erkélyen ülünk és a naplementét nézzük kéz a kézben és közben pizzát vacsizunk. Anyát délután hívtam, hogy rendben van – e és hogy Oliver nálunk alszik hétfőig.

51

A gyógyszereket nem említettem neki, mert tudom, hogy akkor felült volna az első gépre és hazajön hozzám, majd egy alapos szidás után még a munkáját is kockáztatná. Olyan gyönyörű ez a naplemente. Igazából, amióta ittvagyok, még soha nem volt alkalmam, hogy ilyen magasról csodálhassam a színes felhők játékát, ahogyan lebukik mögöttük a Nap és elsötétül az ég. A rózsaszín, a tűzpiros és itt – ott a világoskék árnyalatú felhők úgy fonódnak egymásba, akár egy festményen. Ez viszont nem az, ez a valóság, a gyönyörű valóság. Oliver megszorítja a kezem, én pedig reflexből azonnal a szemébe nézek. - Olyan gyönyörű. – mosolygom válaszul a kedves tekintetére. - Igen, az. És tudod, mitől szebb még? Hogy ittvagy velem. Odahajolok hozzá és megcsókolom. Felállok a székemről és az ölébe ülök háttal neki. Hátradőlök és ő átkarolja a derekamat, hogy le ne csússzak. - Ezért megérte ideköltözni. - Biztosan vannak nálam ezerszer jobb pasik Los Angelesben. - Nem, nincsenek. Mert te vagy a legjobb. – kuncogom. – Te vagy a legjobb dolog, ami az életben történt velem. - Ennek örülök. Végigsimít a derekamon és ujjai játszadozásából az lesz, hogy lassan felhúzza a trikómat és benyúl alá. Így már közvetlenül érzem az érintését és fészkelődni kezdek. - Szeretnéd befejezni, mit tegnap elkezdtünk? – suttogja a fülembe. - Még szép. A sunyi. Tudtam, hogy nem felejtette el. Na de mondjuk én sem. Bevallhatom, hogy igenis vártam, hogy ezt megkérdezze. Otthagyva a tányérokat az erkélyen elhelyezett kis kávézóasztalaon bevonulunk a szobámba. Ott lefekszem az ágyamra, Oliver pedig felém hajol. Annyira közel van, hogy érzem, mennyire élesen szívja be a levegőt telt ajkai között. Gyengéd csókot lehel az ajkamra, majd felemeli a kezemet és áthúzza rajtuk a trikómat. Felül és magáról is leveszi. Ismét játszadoznak az izmai a mozgása közben és megőrít, amikor azokat az izmokat már újra magam körül érzem. Lemászik az ágyról és leveszi a nadrágját. Fehér Calvin Klein boxert visel. Hm. Tetszetős. Előrehajol és lehúzza rólam a nadrágomat, majd benyúl a franciám szélébe és attól is megszabadít. A melltartómat magam veszem le és a földre dobom. Lefekszik az ágyra és én ráülök, meglovagolom. Kezeit a feje fölött összekulcsolom az enyémekkel. Kezd kissé elvadulni a dolog. Csókolózunk és közben érzem, ahogyan erekciója egyre nagobb alattam. Azthiszem, mindeketten készen állunk egymásra ismét. Oldalranyúlok az éjjeli szekrényemhez és kihúzom a legfelső fiókot. Egy fóliacsomagot veszek elő. Oliver aranyosan gúnyolódó arccal néz rám: - Az meg honnan van? - Vettem. Tudtam, hogy még szükség lesz rá. Rákacsintok, ami láthatóan tetszik neki. Fogammal kibontom a csomagot és Oliver mellé fekszem. Kiveszi a kezemből a fólia tartalmát és felgörgeti erekciójára. Felém nehezedik és lassan, gyengéden hatol belém. És kitölt belülről. Lassan mozog. Bizonyára nem akar erőszakosnak tűnni. De nem is képzelném ezt róla, annyira gyengéd. Felnyögök, amikor kissé mélyebben döfi belém. - Megőrítesz. – lihegi a fülembe.

52

- Te is engem. – suttogom. Nagyobb hang nem telik tőlem annál az oknál fogva, hogy levegőt is alig kapok. Oliver beletúr a hajamba és gyorsít, mélyebbre megy. És még gyorsít és végül megáll. A mellemre ereszkedve fújja ki gyorsan a levegőt. Én pedig elélvezve alatta lihegek. Elönt a gyönyör, mindkettőnket. Hirtelen feláll és lehúzza az óvszert, szalvétába tekeri és eldobja. Lefekszik mellém és magunkra húzza a vékony paplant. Furán néz rám, amikor felé fordulok. Olyan kiismerhetetlen az arca. - Mi a baj? - Semmi, csak... Annyira jó vagy. Ebben is. - Hát te sem panaszkodhatsz. Egy összebújós és eléggé félelmetes horrorfilm közben alszom el, a szerelmem karjai között. Reggel korán felkelek, pedig szombat van. Nem szokásom már reggel nyolckor fent lenni, de most besikerült. Oliver mélyen alszik, édesen szuszog mellettem. Azon gondolkozom, hogy meglepem valamivel. Igen! Palacsintát sütök, de ahhoz le kell ugranom a hotel melletti kisboltba. Oliver talán annyira nem lesz dühös, hogy megint egyedül liftezek. Tudom, hogy ki fog akadni, ha megtudja, de tudok magamra vigyázni. És csak a kisboltba ugrom le. Nem eshet bajom 5 perc leforgása alatt. Kimászok az ágyból és felkapok egy rövidndrágot és egy egyzserű fehér rövidujjút, melynek V alakú kivágása van. Fogom a pénztárcámat és csendben kisurranok. A kisboltban veszek finomliszet és tejet, hisz csak ezek hiányoztak a többi alapanyaghoz. Éppen kilépek és bezárom magam után a bolt ajtaját, amikor Jaden áll meg velem szemben. Dühbe gurulok és megtorpanok. Hogy lehet, hogy mindig megtalál? - Mit akarsz már megint? – kérdem és lépek egyet előre, de elállja az utamat. A szemem forgatom. - Beszélni veled. - Nem akarok veled beszélni, hányszor mondjam még, hogy ne gyere utánam?! - Sharon, annyira hülye voltam. - Nem! Én voltam a hülye, hogy azthittem, majd megérted, hogy őt választottam és nem téged. Ezzel otthagyom, de ő jön utánam. Nem nézek hátra, de hallom, ahogyan követi egyre gyorsuló lépéseimet. Gyorsan lépek a liftbe és azonnal megnyomom a gombot, de Jaden befúrja magát hozzám. Levegőt sem érkezek venni, amikor két kezével börtönt képez a fejem köré és a falnak támaszkodik. Kezeim megremegnek, a táskám a földre hullik. Dühös lesz a tekintete, de ott bújkál valahol az a bűnbánás is, ami engem jelenleg nemnagyon érdekel. Élesen szívja be a levegőt, mielőtt megszólalna. - Most meghallgatsz. – mondja keményen és teljesen határozottan. - Eressz el! - Nem. Szeretlek, Sharon, de téged más fogott meg. Megértem és sajnálom, hogy így viselkedtem Ezerszer megbántam minden szót, amit mondtam. - Jaden, majdnem felpofoztál, aztán meg... - Tudom, de én... Olivert akartam megütni, nem téged.

53

Ha őt bántod, engem is bántasz. – könnyek égetik a szememet. Sajnálom, ami van de ezt az életben nem bocsátom meg neki. És jól tudja, hogy ki nem állhatom az erőszakot, mégis megint így viselkedik. Újra és újra csalódnom kell benne. - Sharon... - Ha nem engedsz el, sikítani fogok. - Úgysem hall senki. Erre elkapja mindkét csúklómat az egyik kezével, a másikkal befogja a számat. De a szerencse az én oldalamra áll, mert kinyílik a liftajtó az emeletünkön. Elkerekedik a szemem, amikor meglátom Olivert. Barna szemei tűzben és dühben égnek. Ökölbe szorított kézzel indul felénk. Jaden nemveszi észre és nem szólok neki, hogy nemsokára ismét mehet a sebészetre. Bár tudom, hogy ennek iszonyú nagy hiszti, cirkusz és verekedés lesz a vége. Oliver hátulról elkapja Jaden nyakát és elhúzza tőlem. Kirántja a liftből, én pedig utánuk lépek. Oliver Jadent a falhoz vágja annyira, hogy a srác szó szerint visszapattan róla. Amíg Jaden feltápászkodik, van időm, hogy dühöngő szerelmem mellé lépjek és elkapjam a kezét. - Oliver, kérlek ne csináld ezt. Már megkapta a parkban. - Mégsem tud leszállni rólad. – most rám is dühös, érzem. Bár tekintete a földön fetrengő Jadent nem engedi el. - Ezzel nem oldasz meg semmit. Hagyd őt és menjünk be. Oliver mintha megadná magát, de tévedek azthiszem, mert a győzelem kedvéért még gyomorszájon rúgja Jadent, aki elterül a földön. Basszus, miért kell minden fiúnak ennyire idegbajosnak lennie? Bezárom magam után az ajtót és ismét elfog a félelem. Tisztában vagyok vele, hogy Oliver dühös rám és jogosan. Megint egyedül lifteztem. Normális esetben nem érteném meg, de ott volt Jaden, és erőszakos volt. Jesszusom! Ez nem a legjobb párosítás. Az ajtónál állok, nem merek még csak meg sem mozdulni. És megrezzennek a zajra, amikor Oliver dühében a földhöz vág egy tányért, amit a pultról vesz el. Ugyanúgy törnek bennem darabokra az érzelmek, mint az a tányér a földön. Ahogy cserepjeire hullik, úgy kezdenek el potyogni a könnyeim. Oliver ökölbe szorított kézzel áll velem szemben és zihál a dühtől. Látom, ahogy megfeszülnek az erek az izmain és kitörni készül. - Sajnálom. – bököm ki nehezen. Nem könnyű egyszerre rettegni és beszélni. - Sajnálod?! Ezerszer elmondtam, nem akarom, hogy egyedül liftezz! Eleinte még bíztam is abban, hogy tényleg semmi bajod nem lehet, erre tessék. Jaden jóformán megerőszakolt abban a kibaszott liftben. Vagy még rosszabb. Ez az elmebajos kiismerhetetlen, mivan ha... Ha... – kérdi dühösen, de eluralkodik rajta a félelem. Félelem a gondolattól, hogy Jaden bánthatott volna. - Ha megöl? – kérdem lágyan. - Igen! – csattan fel és újra összerezzenek, ezúttal a hangjára. Vagy megint megbántottam, vagy elege van ebből, mert szó nélkül átvág a nappalin. Bizonyára a szobámba megy. Hátammal az ajtónak dőlve összeroggyok a földre. A mellkasomhoz emelem a térdem és ráhajtom a fejem, ami körül összekulcsolom remegő kezeimet. Utálom magamat. Utálom, hogy liftbe szálltam nélküle, hogy újra aggódnia és verekednie kellett miattam. Miért voltam ennyire meggondoltlan? A lift nála állandó félelem. Ezzel -

54

tisztában vagyok, mégis újra és újra megteszem, hogy kitegyem annak a megpróbáltatásnak és fájdalomnak, hogy visszagondoljon arra a végzetes napra. A lövésekre, a mozdulatlanul fekvő apjára. Arra az örök kínra, amely nyomot hagyott a lelkében. Aztmondta, én vagyok az egyetlen, akit valaha ennyire féltett és én ezt nemtudtam értékelni, mert megszegtem az ígéretemet, hogy többé nem csinálok ilyet. Már alig kapok levegőt, annyira kétésgbeestem. Megpróbálllok felállni, de amint nehezen túlvagyok rajta, a lábaim remegni kezdenek és nem tartják meg a testem többi részét. Behunyom a szemem, attól talán megnyugszom és erőre kapok, de a testem ellenkezik az agyammal és összecsuklanak a lábaim. Már majdnem a földre zuhanok, amikor gyengéden ölelő karok fonódnak körém és megmentenek a „zuhanástól“ . Oliver felkap az ölébe és a nappaliban lévő kanapéra fektet. Csak akkor merem kinyitni a szememet, amikor már biztos vagyok abban, hogy innen nem eshetek sehová. Oliver gyengéden oldalrasimítja a szemembe lógó, kissé összekuszált tincseimet és amikor ránézek, látom, hogy teljesen más az arckifejezése. Aggódó, gyengéd és már a szerelemtől tüzel gyönyörű két barna szeme. A földön guggol melletem és simogatja az arcomat, ezzel letörölve könnyeimet. - Jól vagy? – kérdi halkan, mintha bánna is valamit. - Már igen. Felállok, majd lehuppanok mellé a földre, szemben vele. Megfogom két kezét és megszorítom. Értetlenül nézrám, mint aki nem érti, mit is szeretnék. - Kérlek, ne haragudj. - Sharon... - Hadd mondjam végig. Annyira felelőtlen voltam. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem akartad látni, átélni azt, hogy valaki bánt, főleg egy liftben. Nem is tudom, mit mondjak még. Én is nagyon féltem. Sikítani akartam, de ő nem hagyta. Nem mertem bele sem gondolni, mi lett volna, ha te nemvagy ott. De aztán rájöttem, hogy inkább bántott volna, inkább kiabáljon, üssön meg. Bárcsak ne kellett volna látnod ezt. Én... - Igazad van. Soha nem akartam ezt látni, rettenetes volt. Rettenetes volt, ahogy ott álltatok és befogta a szádat, majd megfosztott attól, hogy mozdulni, védekezni tudj. Ezer halált haltam, amikor megláttalak. – elcsuklik a hangja. Sóhajt egyet, mintha már kifogyott volna a szavakból, de fojtatja. – De én is sajnálom. Sajnálom, hogy kiabáltam, hogy újra ilyen állapotba kerültél miattam. De bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem vagyok ott. Inkább élem át százszor azt a fájdalmat, mintsemhogy bárki bántson téged. Odabújok hozzá és a karjai körbefonnak. Boldog vagyok, hogy minden rendben köztünk, nem bírtam volna elviselni, ha elhagy. A mellkasának dőlve érzem, ahogy megnyugszik. Lassul és egyenletes lesz a légzése, a pulzusa. Szorosan ölel, mintha soha nem akarna elengedni. - És sajnálom, hogy összetörtem a tányérotokat. – töri meg a csendet. Hangja komoly, de kiérződik belőle a viccelni akarás is. Felnevetek és kibújok öleléséből. - Csak anya meg ne tudja. – kuncogom és ő velem nevet. Elképesztő, mire vagyunk mi képesek. Az egyik pillanatban törik minden, aztán jön a bánat, majd nevetünk. Ez olyan... Hihetetlenül igazi.

55

Miért mentél ki egyébként? Meglepi reggelit akartam, amíg aludtál. De közbejött valami. Azthiszem újra le kell mennem a boltba, a liftben hagytam a táskámat, már tuti kivették. De most gyere velem. - Mostantól mindig veled megyek. – nyom csókot az ajkamra. Immár ketten megyünk le a kisboltba és újra megveszem az előbb vásárolt dolgokat. Oliver már megnyugodott és mosolyog egész nap. Amint visszaérünk, kipakoljuk a konyhaasztalra a szükséges alapanyagokat. Összekeverem, miközben Oliver tölt nekem és magának is egy pohár dzsúszt, majd amíg a serpenyőbe öntöm a keveréket és megsütöm a palacsintákat, összeszedi az összetört tányér darabjait. A szemetesbe dobja, majd szégyenlős mosolyt küld felém. - Remélem anyukád nem veszi észre a hiányzó darabot. - Nincs rá garancia. – vigyorgom. – Kivennél kérlek 2 tányért a szekrényből? De ezúttal ne törd össze, légyszíves. - Nagyon vicces vagy. – mondja erőltetett nevetéssel. Kiveszi a két tányért a szekrényből és az asztalra helyezi. Mindkettőre 2 – 2 szelet palacsintát teszek és leülünk a bárszékre, hogy megreggelizzünk. - Mit terveztél mára? – kérdem. - Még semmit. Valami ötlet? - Menjünk sétálni. Kicsit ki kellene tisztítanom a fejem. - Jólvan. A reggeli további része csendben telt el. Miután elmosgattunk, elkapja a kezemet és ujjai összekulcsolja az enyémekkel. A fürdőszobámba vezet. Ott megengedi a csapot és meleg víz ömlik a kádba. Közben még levendulás fürdőhabot is önt bele és a szobát áthatja a kellemes illat. Elém lép és derekamnál megemeli a trikómat. Lassan végigcsúsztatva a testemen veszi le rólam. A lapockámat simogatva kapcsolja ki a melltartómat, ami szintét a földre hullik. Letérdel elém és benyúlva a rövidnadrágom alá leveszi rólam és kilépek belőle. Közben végig rajtam tartja a szemét és néha feltűnik arcán egy kis vad mosoly. A bokámtól végigcsókolgatja a lábamat, egészen a csipőmig. Megrezzenek minden egyes gyengéd csókra. Újra a csipőmnél van és leveszi rólam a fehér Cosabella fehérneműm alsó részét is. Miután abból is kilépek, ezúttal érintésétől fut végig a hátamon a hideg. Feláll és már ő néz le rám. Végigsimít a gerincemen, majd a csípőmhöz ér és hasamon át vándorolnak az ujjai a melleimre, majd a vállamon állnak meg. - Olyan gyönyörű vagy. Kissé szégyellős mosolyt vetek rá, majd eldöntöm magamban. Akár akarja, akár nem, most én jövök. Kijár neki, hogy ugyanúgy kényeztessem, ahogyan ő engem. A csípőjére teszem a kezem és előbukkannak a kockái, majd a mellkasa és a felkarja vonzó izmai is, amikor lassan leveszem róla a rövidujjúját. Letérdelek elé és lecsúsztatom róla tréningnadrágját, mely amikor a földre huppan, előbukkan a fekete boxeralsója. Előrehajolva végigcsókolom minden egyes kockáját, miközben a boxeralsó is lecsusszan róla és Oliver a kettőből egyszerre lép ki. Felállok és újra végigpuszilgatom, ezúttal a mellkasától egészen a kissé már borostás álláig. - Ez hatásos volt, kisasszony. – vigyorog. - Csakugyan, uram? - De még mennyire. -

56

Elzárja a csapot és belecsusszan a kádba, majd bemászok hozzá. Nekidől a kád szélének, én pedig szétterpesztett lábai közé ülök. Hátradőlök és amikor ránézek, még mindig azt a vad mosolyát látom. Simogatja a kezem, a testemet a csípőmtől egészen a nyakamig és megfeszülök az érintése alatt. - Olyan szép vagy. Mindened magával ragadott. - Igen? Mint például? – játszom vele egy kicsit. - A szemeid és a mosolyod az elsők. Aztán ott van az a kifogástalan természeted. Olyan ártatlan vagy és mégis vad. Kedves és jószívű, és olyan... Értékes. - Értékes? - Az vagy. És szerencsehozó... és tudatlan. – neveti el magát. – Oké, te jössz. - Tessék? - Én már ezerszer elmondtam, mit imádok benned, most te jössz. - Jólvan. Hát imádom a szemeidet. Akkor főleg, amikor édesen csillognak rám. Imádom, hogy olyan gyengéd vagy, olyan törődő. Vicces vagy, mellette mégis romantikus. - És erőszakos. – mondja kissé elkeseredve, bizonyára a mai napra célozva. - Oliver, ne mondj ilyet. - De az vagyok. Tudom, nem te lennél az első, aki ezt mondja. - Nos igen, néha kissé idegbetegnek látszol , de még ezeket a változásaidat is szeretem. Néha olyan kisfiús vagy, aki élvezi az életet, néha meg mint egy kemény, mégis gyengéd üzletember. De ez tetszik. Valamilyen oknál fogva annyira magával ragad, hogy ilyen változó vagy. - A legtöbb lányt ezt kiakasztaná. - Tudom, de én szeretem. Minden porcikádat szeretem. - Nos, az üzletemberes dolog, az... Az lényegében a véremben van, hisz apa is az volt és el kell mondanom neked valamit, ha már itt tartunk. - Valami rossz? - Nem. Tudod, amint befejezem a középiskolát, megöröklöm a vállalatát. – de miért mondja úgy, mintha nem akarná? - A vállalatát? – nem is tudtam, hogy az apjának vállalata volt. - Igen. A Whitmore magánvállalatot, amely a kommunikációs eszközökkel foglalkozik, viszont támogat reklámcégeket és zenei kiadókat is. - Wow! – lehengerlő. – Apukád nagyon gazdag lehetett. - Igen és a vagyonát is megöröklöm tőle, amely több miliárd dollár és még gyarapodik, valamint egy limuzin, egy magángép, több ház, lakás és a... - Elég! – csattanok föl Ez túl sok nekem. Jesszusom! Oliver, mint egy vállalat tulajdonosa és vezetője. Ez még oké, de ez a temérdek pénz, ez... Sok így egyszerre. Apámnak is van egy vállalata, de nem milliárdjai. Hozzászoktam a jó élethez, ezt bevallom, de mivan, ha Oliver egy idő után azt fogj hinni, hogy csak a pénzéért vagyok oda? És ami még rosszabb, az apja a hatalom miatt került oda, ahová. Nem bírnám elviselni, ha őt is bántaná valaki.

57

Gyorsan kimászok a kádból, úgy, hogy szétpocsolom magam körül a vizet. Egy fehér pamuttörölközőt tekerek magam köré. Oliver is kipattan a kádból és csípőjére teker egy másik törölközőt. - Most meg mi bajod van? – kérdi és lágyabb a hangja, mint amire számítottam. - Sok ez nekem így hirtelen. Oliver ez tudod mivel jár? A hatalom. – elfordulok tőle, mert nem bírok a szemébe nézni és úgy elmondani neki ezt az egészet. – Nem akarom, hogy azt hidd majd, hogy csak a vagyonod miatt vagyok veled. De főképp nem akarom azt, hogy... Hogy. – nem, nem bírom kimondani. Nem bírom megint felforgatni az érzéseit ezzel az emlékkel. Érzem a hátamon a tekintetét, szinte látom, ahogy ökölbe szorítja maga mellett a kezét. - Mondd ki! - Nem akarom, hogy bántson valaki. Érzem, ahogy élesen beszívja a levegőt és gyengéden alkapja a csuklómat. Nehezen megfordulok és könnyek csillognak szememben. Tekintete lágy, és olyan mint aki... Mint aki ugyanúgy retteg ettől, mint én. - Emiatt nem kell aggódnod. Az apám... Ő utálta, hogyha a nyakába liheg valaki, ezért nem voltak testőrei. Ha ezzel könnyebb neked, én a legjobbakkal leszek körülvéve. Megígérem, nem fogom hagyni, hogy bárki bántson téged, sőt még engem sem. Amiatt pedig ne merj aggódni már megint, hogy azt fogom hinni, hogy a pénz miatt vagy velem. Mert tudom, hogy nem. Tudom, hogy azért vagy velem, mert imádod a kisfiús és az üzletemberes énjimet. – mosolyog és oldalra dönti a fejét. Megsimogatja az arcomat, letörölve a kibukkanó könnyeimet. – Na, ne sírj. Elképesztő, hogyan képes még egy ilyen téma után is felvidítani engem. Imádom! - De akkor legyen majd legalább 3 testőröd. Egy a munkahelyeden, egy otthon és az utolsó legyen maga a sofőröd, aki mindig melletted lesz. És minimum katonai képzettséggel kell rendelkezniük. - Ez aztán a gondollkodás. – csapja össze két tenyerét. – De rendben van, megfogadom. Feltéve ha neked is lesznek testőreid, akiket majd én választok és mindenféle képzettséggel rendelkezniük kell. Kell egy a munkahelyedre, az otthoni lehet közös, de még meglátom, talán beszerzek neked külön egyet. És a harmadik, aki állandóan melletted lesz, én magam leszek. - Hm. Azthiszem, az a harmadik lesz a kedvencem. – mosolygom és beharapom az ajkam. - Biztos ő is nagyon kedvelni fog téged. – viccelődik. – Akkor így már nyugodt vagy ezzel kapcsolatban? - Igen. De már nem bírok ma több ilyet. Menjünk sétálni. A szobámban felöltözünk. Egy kék kis nyári ruhát veszek fel, Oliver pedig riflenadrágot és fehér rövidujjút. A parkba megyünk sétálni. Amikor végigmegyünk rajta, egy olyan szökőkút fogad, melyben gyerekek játszanak. Nem is néz ki szökőkútnak, inkább olyan, mintha a földből törnének elő azok a csodálatos vízsugarak. Gyönyörködöm benne, annyira szép. A New York – i újabb felfedezésem is elragadott. Na, ez nem lehet igaz, Oliver már megint nem fér a bőrébe. Felkap az ölébe és végigszalad velem a talajon és a vízsugarak feltörnek. Mindenem tiszta víz és hiába sikítok, Oliver nem zavartatja magát emiatt. Hiába ütögélem az öklömmel a lapockáját, ő csak nevet é snem

58

enged el. Mire átérünk rajta, csurom vizesek vagyuk mindketten. Oliver letesz és elégedetten vigyorog rám. Félresimítja a nedves hajamat és a fülem mögé dugja. Nem enged el az érintése, amikor megcsókol. Olyan édes! Nem tudok betelni vele, azthiszem soha nem fogok tudni betelni ezzel a fiúval és azzal, amit iránta érzek. Felnézek csillogó szemeibe és oldalra igazítom a szemébe lógó bronzszínű tincseit. - Te megőrültél. - Igen. Érted. – nyom puszit a homlokomra. - Most hogy menjek haza? - Los Angelesben nem divat csurom vizesen a városban járkálni? - De igen, a parton, nem a város kellős közepén. - Ez nem a város közepe. És iszonyúan meleg van. Pár perc és máris száraz leszel. Gyere, üljünk le a parkban, a helyünkre. Összekulcsoljuk a kezeinket és megkerülve a szökőkutat, a Central Parkban megkeressük a közös kis helyünket és leülünk. Sokat beszélgetünk, mire odajön hozzánk egy kisebb csapat srác. Öten vannak és nemtudom honnan ismerhetik Olivert, de amikor a szerelmem meglátja őket, nevetve feláll és kezet fog mindegyikkel és elrendezik azt a férfias hátbaveregetést, amiről sohasem tudtam, mire jó. Oliver egyszercsak felém nyújtja a kezét és segít felállni. A fiúk fütyülni kezdenek és jól végignéznek, majd olyan „szép darab“ tekintettel néznek rám. Kissé zavarban érzem magam és elpirulok. Oliver most viszont nem haragos. Bizonyára már megszokta a barátaitól ezt a viselkedést. De azért mutatva, hogy foglalt vagyok, a karjai közé von és magához húz. Amolyan „ő az enyém, és az is marad“ védelmező érintés. - Srácok, ő a barátnőm, Sharon. Kicsim, ők Daniel, Will, Bob, David és Cary. Intenek nekem én pedig vissza. Kedvesnek és vicesnek tűnnek. Úgylátszik tiszteletben tartják a barátságot, mert amikor Oliver a karjába font, mindannyian olyan „nyugi, nem vesszük el tőled“ tekintettel jelezték, hogy mi a szitu. Mindannyian, kivéve egyet. Azthiszem, a Bob nevezetű barát nem így gondolja. Nemnagyon akarja levenni rólam a szemét. Nem mintha érdekelne, mert úgyis hidegen hagy ez a srác, de ismerem Olivert. Ha kiderülne, hogy tegyük fel tetszem neki, összevesznének és nem akarom Olivert összeugrasztani a barátaival. Amíg ezen töröm a fejem, Oliver és a srácok a fociról dumálnak. Pár percig, de semmit nem hallok belőle, néha azthiszem, túl sokat jár az agyam a hülyeségeken. Észre sem veszem és már ismét intgetnek nekem, mert eindultak. Visszaintek nekik, amikor feleszmélek és észreveszem, hogy Bob addig nem veszi le rólam a tekintetét, amíg el nem tűnnek a látkókörünkből. Lassan be is sötétedett és iszonyú szél jött fel. Pedig olyan szép időnk volt ma. Nemtudom, honnan jött ez a hirtelen kis vihar. Vissza leülünk a lócára és reszketni kezdek. Basszus, de hideg van! - Fázol? – kérdi Oliver lágyan. - Igen. Átkarolja a vállamat és magához húz. Érzem teste melegét, és az illata. Armani! Ahogy magához ölel, „megszűnik“ a hideg. Megszűnik minden bajom, minden ami bánt. Még picit fázom, de sokkal jobb így, a karjai között. Az égre nézek és olyan kivállóan érzem magam. Olyan gyönyörű, ahogyan a több miliárd fénylő csillag néz le ránk. - Gyönyörűek. – mosolygom. - Azok. Válassz egyet.

59

Jólvan. Az az enyém. – és a legfényesebbre mutatok. – És te is válassz. Én már régen választottam. Tényleg? Melyik az? – nézek még mindig az égre, várom, hogy mutasson fel, de ez nem történik meg. Közelebb hajol hozzám és a fülembe suttog. Megborzongok, amikor ezt csinálja, de tegyük hozzá, hogy jó értelemben. Jó? Elképesztő, mire képes ez a fiú még a hangjával is. Imádom! - Te vagy az. Ahogyan felé fordulok, azonnal ajkamon érzem az ajkát. Olyan édes. És én vagyok a csillaga. - Te vagy a legfényesebb csillag az összes közül. Az én szerencsecsillagom. Hagyd abba, mert elolvadok! Jesszusom, lehetne még ennél is cukibb? Pedig már megszokhattam volna. Puszit nyom a homlokomra, majd feláll és a kezét nyújtja felém. - Gyere, menjünk haza. Nem szeretném, hogy megfázz. - Oké. Felállok és hazasétálunk. Séta közben nem fázom annyira, bizonyára attól, mert először is már Oliver felmelegített, másodszor pedig mozgásban nincs annyira hideg. De azért picit összefagyok, mire hazaérünk. - Jéghideg az arcod. – mondja Oliver miközben az arcomat simogatja a liftben. – Ha felérünk, gyorsan átöltözünk és bebújunk az ágyba. Oké? - Oké. Kiszállunk a liftből és miután a folyosón végigvágtatunk, finom meleg fogad lakásban. - Vacsoráznunk is kellene, nem? – kérdi lágyan. - Jó lenne. - Reggelit te készítettél, most én jövök. – mondja és szinte parancsol. Irányításmániás. - És mi lesz a vacsora? – kérdem kíváncsian, mire megrázza a fejét és elnevetem magam, amikor látom, hogy fogalma sincs arról, mit készíthetne. Játszom vele egy kicsit, azthiszem. Élvezem, hogy húzhatom az agyát. De hát a szerelem nem csak arról szól, hogy szép dolgokat mondunk egymásnak. Egy kapcsolatban fontos, hogy néha barátként viselkedjünk. És olyan jó, hogy ennyire megértjük egymást, hogy nem húzzuk fel magunkat egymás viccein. Felé hajolok és a fülébe súgom, olyan tekintettel, mintha valami erotikus dolgot szeretnék vele megosztani : - Van gyorsfagyasztott hasábburgonya a fagyasztóban, zöldségeket találsz a hűtőben és csirkemellet is. - És mit kezdjek vele? Elárulta magát. Kinevetem, mire megjelenik egy kis szégyenlős mosoly az arcán. Olyan aranyos. - Kinevet, kisasszony? - Igen. Jól tudtam, hogy nem tudsz főzni. – bökök felé a mutatóujjammal, de ő gyengéden ellöki, olyan játékosan. - Tudok. – mondja megjátszott sértődöttséggel. - Csak azt nem tudom, mit készítsek belőle. - Ami csak szeretnél. - Jólvan, akkor befelé a szobádba. -

60

Nem nézhetem, ahogy főzöl? Semmiképp. – és csókot nyom a homlokomra. – Nyomás. Nem akarok nélküled ágyba bújni. Nem fogsz. De eltart egy jó darabig, amíg elkészíted. Addigra elalszom . – kuncogok és rebegtetem a pilláimat, hogy hagyja most a főzőcskézést és bújjon hozzám az ágyba. - Azthittem éhes vagy. - Nem. Álmos vagyok. - Hát én sem vagyok éppen éhes. - Nalátod, akkor elkészítjük holnap ebédre. Megkaparja a torkát. - Elkészítem. - Akkor elkészíted. Na, gyere aludni. Összekulcsolom övével a kezemet és a szobámba vezetem. Könnyedén lépked utánam, majd becsukja maga után az ajtót. Gyorsan átöltözünk a pizsamába. Oliver csak a nadrágját veszi fel, én pedig egy szatén apró kis hálóinget veszek fel. Imádom ezt az anyagot. A paplan alá bújunk és Oliver mellkasára hajtom a fejem, ő pedig átkarolja vékony derekamat. - Szerintem tetszel Bobnak. – mondja, amikor már majdnem álomra hunyom a szemem. - Nem érdekel, hogy tetszem neki. Az ő baja. – kuncogok. - Engem viszont érdekel. Ha csak egy ujjal is hozzád nyúl, megölöm. – mondja határozottan. Jesszusom, ez a fiú tényleg bármire képes lenne értem. - Oké. – motyogom. Oliver mosolyát érzem a hajamban és máris alszom. -

61

Tizenegyedik fejezet Már megint melegem van. Oliver tényleg nagyon szeret álmában mocorogni. Édes! Körbefonom lábaimmal az övéit és úgy döntök, most nem mászom ki hamarabb az ágyból, mint ő. Mocorogni kezd, azthiszem ébredezik. Piciit átverem. Gyorsan összezárom a szemem, mintha aludnák. Ő felkel, én pedig próbálom visszafojtani a kuncogásomat. Érzem, ahogy pesüpped alattam a matrac, amikor feltápászkodik. Érzem, ahogy közeledik felém. Biztosan puszit akar adni. Csukott szemmel hirtelen megemelem a fejem és helyette én puszilom meg őt. Amikor kinyitom a szemem, megdöbbent mosolyt látok. - És még hogy én vagyok sunyi. – nyom egy puszit az arcomra. – Mióta vagy fent? - Csak 1 – 2 perce. – mosolygom. - És jó, hogy érkeztél kinyitni azokat a gyönyörű szemeidet, máris mesterkedsz valamiben. - Talán nem tetszik? - De. Nagyon aranyos volt. Hatásos ébresztő vagy, ugye tudod? - Te is! Ugye tudod? - Én? – elkerekedik a szeme, de nem hervad le a mosolya. Olyan jó érzés tudni, hogy boldoggá teszem. - Igen. - Miért is? - Hát lássuk csak. Rájöttem, hogy imádsz álmodban elég sokat mocorogni. És mindig... Szóval arra kelek, hogy melegem van, mert szó szerint rajtam fekszel. Felnevet. Olyan édes. Olyan gondtalannak tűnik. És az enyém, csakis az enyém. Az enyém ez a mocorgós, sokszínű, változó leendő üzletember, akinek mellesleg még remek testi és fizikai adottságai is vannak. Oliver elveszi a saját iPhone – ját, amely abban különbözik az enyémtől, hogy az övé fekete, az enyém meg fehér. - Még csak 9 óra. - Akkor feküdj vissza. Ma úgyis nagy munka vár rád. - Micsoda? – húzza össze szemöldökét. - Te készíted az ebédet. Elfelejtetted talán? - Ugyan kérlek... – legyint egyet, mintha tényleg nem felejtette volna el. - Igen, elfelejtettem. - Biztos ne segítseg majd? - Semmi esetre sem. Szeretnélek elkényeztetni. - De hisz mindig azt csinálod. – mosolygom. - Tudom, épp ezért főzök neked ebédet. Szóra nyitom a számat, de egy hang sem érkezik kijönni rajta, mert Oliver rögtön megszólal ismét. - És téma lezárva.

62

- Oké. De akkor még feküdj vissza. Visszafekszik mellém és még úgy egy óráig lustálkodunk. Mert mi megtehetjük. Nevetgélünk, beszélgetünk és ami persze elengethetetlen... Piszkáljuk egymást. Egész délután a szobámban kell kuksolnom egyedül, mert Oliver az irányítós fejével megparancsolta, hogy ez meglepetés. És, hogy ne merjem még csak meg sem pillantani. Olvasással és chateléssel töltöm az időt. Wendyvel beszélgetek. Jadenről inkább, de próbálom mindig másra terelni a témát. Szegény rettenetesen aggódik, mert elmeséltem neki, mi történt tegnap a liftben. Nem látom az arcát, talán nem is akarom. Tuti, hogy iszonyúan kiakadt. De be kell fejeznem, mert az én Oliverem annyira pontos, hogy pontban egy órakor kiabál be nekem. Mosoly jelenik meg az arcomon akarva akaratlanul. Amikor kinyitom a szobaajtót, ott áll előttem. - Be kell hunynod a szemed. – mondja kissé parancsolóan. De mosolyog. - Mert? - Mert meglepetés. - Oliver, ez csak egy ebéd. - De különleges. Majd elmondom, miért. A hátam mögé áll és két kezével befogja szemeimet. Megrezzenek az érintésétől. Olyan... Nyugtató. - Lassan lépkedj. Majd vezetlek. Lassan átvezet a nappaliba és ott leültet egy székre. Hmm. Finom illatok keringenek a szobában. Azthiszem gyrost készített. Amikor elenged és engedéjt kapok kinyitni a szememet, egy csokor Vörös rózsa az első, amit meglátok. - Uramisten, Oliver. – a számhoz kapom a kezem és könnyek gyűlnek a szemembe a meglepettségtől. Igen, gyrost készített, istenien néz ki. Mellette fehérbor, rózsaszirmok borítják az asztalt. Gondosan megvan terítve és az ebéden is látszik, hogy jól elkészített. És a rózsák, olyan jó illatúak. A kezembe adja őket és csókot nyom az ajkaimra, majd leül velem szemben. És akkor veszem észre, hogy még gyertya is van. Mondjuk fényes nappal kissé fura, de annyira aranyos. - Jó étvágyat, kicsim. Bekapok egy falat húst és... Anyácskám! Ez isteni. Hát még ehhez is ért? Olyan édes. Mennyei az ebéd, valamint a légkör is. - Nos akkor, mi ez a különleges alkalom? Összeszorítja az ajkait, mintha nevetést szeretne elfojtani. - Most először tötént meg, hogy főztem valakinek. Elmosolyodom és ahogyan látja, ez mennyire jól esik nekem, ő is kedvesen mosolyog. - Honnan tudsz főzni, ha eddig még senkinek nem főztél? - Nos, otthon szoktam főzni. Tudom, hogy nem éppen férfias, de anya nem érkezik mindig. - Megértem és szerintem pedig igenis férfias. A világ leghíresebb séfjei is férfiak. – bíztatom. – Annyira negyszerű ez. Nagyon köszönöm. - Neked bármit. Vonakodom. Lenne számára egy kérdésem, de nemtudom most tegyem - e fel neki. A nyári szünidővel kapcsolatos. Remélem nem fog kiakadni és beleegyezik a kis ötletembe.

63

Van itt valami, amiről beszélnünk kellene. – mondom halkan és látom rajta, hogy komolyságom miatt kissé elkerekedik a szeme. Jaj, ne! Nem akartam megijeszteni. Még az evést is abbahagyja és leteszi az evőeszközeit a tányérjára. Ösztönösen ugyanúgy cselekszem, halvány gőzöm sincs, miért. - Hallgatlak. - Nos a nyári szünidőről lenne szó. Vannak már terveid? - Nincsenek, miért? - Mert a váláskor megegyezztünk, hogy a hosszabb szünidőket, vagy legalábbis nagyobb részüket apunál töltöm majd. És nemsokára vége az évnek és én elmegyek hozzá. Megfeszül az arca, érzem a körülöttünk kitörni készülő feszültséget, de azonnal megállítom azzal, hogy fojtatom a mondanivalómat. - De én szeretném, ha... – de megfordul a fejemben. Mivan, ha nemtud jönni? Hisz ott az anyukája, a testvére, a barátai. – Ha... – egyszerűen képtelenség kimondani. Nem is értem, miért. - Ha? - Ha velem jönnél. Nyugtatóan megváltozik az arckifejezése. Elmosolyodik. De vissza elkomorul az arca, amikor megszólal. - Sajnálom, de... Nemlehet. - Értem. Nemértem! Ha nemtud jönni, miért mosolyodott el olyan megnyugtatóan, mintha szemeivel aztmondta volna, hogy veled töltöm az egész nyarat. Még az étvágyam is elment. Hogy fogom kibírni nélküle azt a 2 hosszú hónapot? Ha ő nemjön, énsem megyek majd. De apát sem szeretném cserben hagyni. Most mit tegyek? A szemem sarkából látom, hogy feláll és felém nyújtja a kezét. - Táncolj velem. Akaratlanul is elmosolyodom, mégis feltörő könnyek maardossák szemeimet. Kezébe csúsztatom az enyémet, mire megszorítja és felállok. A TV melletti hangszóróhoz megy és csatlakoztatja hozzá az iPhone – omat. Látom, hogy keresgél, míg végül megáll egy számnál. Bruno Mars hangja csendül fel és betölti a szobát. A Just the way you are című zenét hallom meg. Oliver megfogja egyik kezemet és övével együtt a magasba emeli, majd elkapja a derekamat és gyengéden magához húz. Olyan kényelmetlenül érzem magam. Ő olyan nyugodtnak látszik pedig tisztában van azzal, hogy nemfog látni nyáron. Most miért ilyen? - El kell mondanom valamit. - Igen? Közelebb húz és a hajamba csókol. - Elmondom, miért nem szeretném veled tölteni a nyarat... Azért, mert én... Veled akarom – és kihansúlyozva megnyomja az „akarom“ szót – tölteni a nyár minden egyes pillanatát Los Angelesben, vagy akárhol. De veled akarok lenni. Na tisztázzuk csak. Egy részem örül, mert tudom, hogy mégis velem jön és hogy nagyon szeretné velem tölteni a szünidőt. Eltűnik a csomó a torkomból, de elképedtem. A másik részem most ökölbe szorítaná a kezét és jól behúzna neki egyet, amiért így felültetett. Most komolyan, mi szükség volt erre? De... Nem érdekel. Velem jön és kész, csak megviccelt, -

64

hülye szokása, ahogyan nekem is. Belegondolva, ez kissé tényleg vicces volt. De játszunk akkor! Elhúzódom tőle és mérges arccal nézek rá. Isteni színesznő lenne belőlem, azthiszem. - Most mi szükség volt erre? - Kíváncsi voltam, mi lesz a reakciód. Csak vicceltem. – nevet fel. – Nem kellene ennyire felhúznod az orrod. - Oké. – mosolygom és felvonom a vállam, mintha nem is érdekelne és megbocsátottam. És visszabújok az ölelésébe. - Ennyi? - Csak kíváncsi voltam a reakciódra. – suttogom a fülébe miután lábujjhegyre állok és felé hajolok. - Na majd adok én neked! – felnevet és felkap az ölébe. Összekulcsolom a derekán a lábaimat, ő pedig szorosan tart, hogy le ne essek. Csókot nyom a nyakamra, majd halad fel, amíg el nem éri az ajkaimat. Lelök a kanapéra és leül mellém, majd felém tornyosul. Besüpped a matrac ahogyan könyökével tartózkodik mellettem. Szemtől szemben ketten és csak nézzük egymást. Megint csillog a szeme, olyan szép. - Mi nagyon, de nagyon sok mindenben hasonlítunk. Ezért illünk annyira össze, kisasszony. - Nos, azthiszeem, ezt senki a világon nemtudná megcáfolni, uram. - Egyetértek. Eltűnik kisfiús énje és előjön az a gyengéd, szenvedélyes oldala. Csókolgatni kezdi a nyakamat és most lefelé halad. Már a dekoltázsomnál jár, amikor hirtelen felkapja a fejét és a csípőmhöz nyúl. Lassan felhúzza a trikómat és megemelem magam picit, hogy letudja rólam venni. A csípőmtől a hasamon át egészen a melltartóm aljáig gyengéd csókokkal lep el és kellemesen megborzongok minden egyes csókra. Aztán hirtelen feláll. Most mivan? Már megint hülyít? Nem! Felkap az ölébe és én boldogan karolom át a nyakát. Bevisz a szobámba, ahol gyengéden letesz az ágyra. Lassan leveszi tréningnadrágját, melynek bokája szűkített és megfigyeltem, hogy iszonyúan jó segge van benne. Aztán az ágy végébe térdel és lassan lehúzza rólam a nadrágomat, valamint a bugyimat is. Miután leveszi a bokszeralsóját, ismét felém hajol, ugyanúgy, ahogyan kint a kanapén és újra egymás szemében keresgéljük a csillogást. Olyan hihetetlen, hogy még a szeretkezés is olyan érzéki, olyan gyengéd és romantikus vele. Bár azért valljuk be, hát... Az sem rossz, amikor kissé bevadul. Mindenképpen imádom. Imádok vele mindent. Olyan gyengéden bánik velem. Az egész testemmel, mintha a legnagyobb kincse lennék én pedig a Mennyországban érzem magam tőle. A csípőjére teszem a kezemet és hátát simogatva lehúzom róla a trikóját. Végigsimítok a mellkasán, a kockáin, a lapockáján és ő édesen mosolyog rám. Lefekszik mellém és magára húz. Így én lettem felül. A csípőjén ülök és feléhajolok, hogy megcsókoljam. Közben ő kikapcsolja a melltartómat és hátamat simogatva leveszi rólam, majd a földre dobja. Kicsit kihúzza magát alóla, hogy felgörgethesse az óvszert erekciójára, majd maga alá húz és kitölt. Közben a nyakamba temeti az arcát én pedig felnyögök, mikor mélyebbre döf. Lassan mozog, mindíg így kezdi. Puszilgatja, csókolgatja a nyakamat, én az övét, amikor felém hajol. Amikor elveszem az ajkaimat a nyakától... Hoppá! Ez nyomot hagy, azthiszem, kiszívtam a nyakát. Kuncognom kell.

65

- Mi. Olyan. Vices? – kérdezi egyenként mondva a szavakat a csókok között. - Majd meglátod. És úgylátszik, én magam jobban érdeklem, mint az, hogy min nevetek. Remélem nem fog nagyon kiakadni. Keményebbre fordul és gyorsabbra. Közben többször is a fülembe súg olyan szavakat, melyektől csordultig van a szívem boldogsággal. Szeretlek. Megőrítesz. És a legjobb. Az én csillagom vagy. A nyakam alá csúsztatja a kezét és kissé meg is szorítja, amikor már iszonyúan felgyorsít és aztán vége. A mellkasomra hajtja a fejét és ott pihenteti. Mindketten várjuk, hogy megnyugodjon, csillapodjon a légzésünk, a pulzusunk. Amikor kissé már megnyugszik, kihúzódik belőlem és feláll szalvétába tekeri az óvszert és a szemetesbe dobja. Lefekszik mellém és a mellkasára hajtja a fejemet, majd betakar mindkettőnket a vékony paplanommal. Még mindig hevesen szedi a levegőt, de hallgatom, miként nyugszik meg. - Na, min nevettél? Újra kuncognom kell. Jesszusom! Ez nagyon belilult. Az éjjeliszekrényemen lévő kis tükröt elé tartom és elkerekedik a szeme, amikor meglátja a kisebb diónyi nagyságú lila szívásnyomot a nyakán. - Jesszusom! - de elneveti magát. - Ne haragudj. - Lebuktál. Mostanáig is gondoltam, hogy vámpír vagy, de most már biztos vagyok benne. Vérszívó. – nevet és leteszi maga mellé a tükröt, majd csókot nyom a homlokomra. - De ugye, nem vagy vámprvadász, vagy valami ilyesmi. – kuncogom. - Dehogynem. Felém hajol és két könyökén támaszkodik meg körülöttem. Börtönbe zár. - Így ni! Most megvagy. – már megint az a kisfiús énje. Annyira imádom. - Rabul ejtettél. És nem csak képletesen értem. Tényleg rabul ejtettél, amióta leültettek melléd. - Akárcsak te engem. Azóta a rabod vagyok, amióta besétáltál az osztályba. És puszit nyom a homlokomra. Vissza lefekszik mellém és ismét a mellkasára hajtom fejem. Egész délután így fekszünk, egymás mellett, nevetgélünk. Ma alszik velem a héten utoljára. Fura lesz, hogy nélküle aludjak. Ha tehetném, magamhoz költöztetném, vagy én költöznék hozzá, hogy mindig mellette lehessek. Erősen szorítom magamhoz a derekán átkulcsolva a kezeimet, amíg el nem alszunk.

66

Tizenegyedik fejezet Egyedül

sétálok

haza

suli

után,

mert

Olivernek

a szokásos hétfői edzésén kell lennie. Ahogyan az ajtóm elé lépek, egy csokor Vörös rózsa fekszik az ajtó előtt. Azthiszem, Oliver küldte. Még messziről is olyan aranyos. Mosolyogva felveszem és bemegyek a házamba. Anya még nincs otthon, estefelé ér haza csak. A csokrot a konyhapultra teszem és meglátok a szálak között egy kicsike borítékot. Krémszínű a boríték és a nevem van ráírva. Jaj, ne! Ismerem ezt a kézírást. Ez nem Oliver. Ez... Jaden. Hevesebben lüktető szívvel nyitom fel és elolvasom. Sharon, Szeretnék tőled mindenért teljes szívemből bocsánatot kérni. Én rájöttem, hogy valójában ez csak pillanatnyi fellángolás volt, nemértem, miért történt mindez. Sajnálom, amiket Oliverre és rád mondtam. Sajnálom, hogy verekedtem vele és hogy kezet emeltem rád. Az a pofon pedig tényleg véletlen volt. És a liftes dolog. Ez hosszú történet, lehet, hogy nem hiszed, de kivagyok fordulva magamból. Anyáék válnak és nyugtatót szedek. És elborul az agyam, ha nem veszem be. Nagyon hiányzol nekem, mint a legjobb barátom. Kérlek, gyere el ma Central Parkba, hogy megbeszéljük. Ott foglak várni a harmadik lócán, pontban 2 órakor. Remélem eljössz, Jade Most mit tegyek? Sírva olvastam végig. Igen, hiányzik nekem. De fáj minden, amit az utolsó pár nap alatt tett, minden szava bántott. Mégis, hiányzik, hogy elmondhassam neki, miújság a barátommal, a szüleimmel. Ugyanúgy, ahogyan régen, még Los Angelesben. Hiányzik, hogy átölel azzal az „a legjobb barátod vagyok és soha nem hagylak el“ öleléssel. Hiányzik minden. És egyszeriben értelmét veszíti minden, ami bántott, minden amit tett. Nem ez volt az első eset, hogy Jaden hülyeségeket vágott a fejemhez, de mindig megbocsátottam neki, olyan mintha a bátyám lenne. És válnak a szülei? Ezt miért nem mondta, amikor ideköltöztem? Nemértem, talán már nem bízik bennem. De hiányzom neki. Szóval még mindig a bátyámnak tudhatom. Az órára nézek, mindjárt kettő. Gyorsan eldobom a földre a papírt és a Central Parkba szaladok. A fenébe is! Elkéstem. Jadent nem látom sehol. Még pásztázom a parkot utána kutatva de sehol senki. Kissé elkeseredem és sarkon fordulok, hogy hazamenjek. Ám Jadenbe botlok. Gyengéden elkapja a felkaromat, hogy visszaadja az egyensúlyomat. - Hát eljöttél. – nyugszik meg. - Igen, ittvagyok.

67

Figyelj, én tényleg annyira sajnálok mindent. Nemtudom, mi ütött belém, én... Annyira utálom magamat, hogy bántottalak. De megígérem, soha többé nem kellesz csalódnod bennem. - Soha többé ne csinálj ilyet, megértetted? - Igen. Magához ölel és beszívom friss illatát. Olyan jó érzés kibékülni vele. Mintha a testvéremet kapnám vissza. Leülünk a lócára és felé fordulok. - Miért nem mondtad, hogy válnak a szüleid? - Mert elég neked a saját szüleid válása. Nem akartalak ezzel terhelni. - És a nyugtatók? - Anyáék nemtudnak róla. Nyugi, nem akarok öngyilkos lenni vagy valami. Ugyanúgy vagyok vele, mint te. Csak akkor veszem be, ha már nagyon a szakadék szélén vagyok. - Nagyon sajnálom, tudom min mész át. - Tudom, hogy tudod. – mosolyog, mégis fájdalom szűrődik ki azokból a zöld szemeiből. - Nos, nekem haza kell mennem, mert van egy kis dolgom. - Elkísérlek. Jaden teljesen az emeletemig kísér. És ezúttal nem örülök annak, amit látok, amikor kinyílik a liftajtó. Oliver áll az ajtóm előtt és azonnal mérges szemekkel néz rám, amikor meglát Jadennel a liftben. Gyorsan kilépek és elköszönök Jadentől. Nem szeretném, ha megint összeverekednének. Reszketve megyek végig a folyosón Oliver felé. Csendben van. Félelmetesen csendben. Reszkető kezekkel nyitom ki az ajtót és érzem nyakamon egyre gyorsuló szuszogását. És amint bezárom magunk mögött az ajtót, újra jön a tegnapelőtti. De ezúttal tudom, hogy ezerszer dühösebb. - Mit kerestél vele már megint? – kérdi egenlőre lágyan, de látom, mint feszülnek meg az izmai a karján, mintha újra össze akarna törni valamit. Csak arra vár, hogy kimondjam, amit nem akar hallani. - Oliver, én... Én... Kibékültem vele. - Kibékültél vele. – ízlelgeti a szót. De nem nyugodott meg. Sőt, szemei lángolásából látom, hgy még csak most fog kitörni. Öszzerezzenek mély hangjára, amikor kiabálni kezd. – Hogy tehetted ezt?! Annak ellenére, amit veled tett! A parkban és a liftben is! Teljesen elment az eszed?! - Sajnálom. – hüppögöm, mert másra már nem vagyok képes a kicsorduló könnyeim miatt. - Nem sajnálod! Különben nem tetted volna meg! Hogy tudhattál megbocsátani annak az utolsó faszfejnek?! - Oliver, ő olyan, mint a testvérem. - Egy testvér nem csinál ilyet! Az ablakhoz áll és látom, még mindig összehúzódó izmait, de tudom, jogosan mérges. Odamegyek mögé és meg akarom fogni a kezét, amikor olyan dolog történik, amit sohasem képzeltem volna róla. Csak egy ütést érzek, máris ég az arcom. Nem hiszem el. Oliver megütött. Látom rajta, hogy máris megbánta, amint megtette, de nem érdekel. Fújtat és -

68

próbál megnyugodni, de én csak a fájdalomra tudok összpontosítani. Nem az ütés fájt, hanem hogy megtette. Hogy lehet ilyenre képes? Uramisten. Kétségbe estem, most mit csináljak? Hátralépek, mert meg akarja fogni a kezemet. - Kicsim, sajnálom, én... - Ne érj hozzám. Hogy tehetted ezt? És a szobámba szaladok. Az ajtót bezárva nekidőlök a csukott ajtónak és térdem közé hajtva a fejemet, zokogom. Soha nem akarta, hogy bárki bántson, mégis ő az, aki megtette. Végigfut az agyamon az apja halála. Az, hogy többen mondták már rá, hogy erőszakos. Kopogtat az ajtómon, de nincs erőm még ahhoz sem, hogy kikiabáljak neki, menjen el. Viszont egy részem nem is akarja, hogy elmenjen. De miért nem? Érthető a kirohanása. Érthető, hogy idegbajos néha, hogy erőszakos. A szeme láttára ölték meg az apukáját és még csak egy gyerek volt, egy 9 éves tehetetlen gyerek. Magam sem értem, miért akarok most hozzábújni és megbocsátani neki. Egy részem haragszik rá. Rettenetesen haragszik rá és soha többé nem akarja látni. A másik részem viszont nem akar vele többé veszekedni és az agyamba fúrja azt a tudatot, hogy többé ez nem fordul elő. Égő arcomhoz kapok, majd kifújom a levegőt, megpróbálok megynugodni. Lelassítom dübörgő szívverésemet és gyors légzésemet, majd döntök. Felállok és kinyitom az ajtót. A nappalibban találom Olivert, aki a kanapén ül és térdén összekulcsolva a kezeit, a padlót nézi. És amikor rámnéz, meglátom, hogy... Jesszusom, Olivernek könnyek gördülnek le az arcán. Ő sír. Ez az erős, mindent kibíró fiú velem szemben sír. Gyors léptekkel megyek hozzá és az ölébe akarok mászni, együtt sírni vele, de letérdel elém, mielőtt még odaérnék. Lehuppan a földre és két kezét ökölbe szorítva térdel előttem. Most mit tehetnék? Istenem, annyira szeretem, hogy lehettem képes odáig menni, hogy térden állva könyörögjön nekem? - Kicsim. – motyogja. – Kérlek. – nemtudja végigmondani. Jesszusom, nem kínozhatom. Letérdelek vele szemben és megfogom a kezét. Ő nekidől a kanapé elejének és az ölébe húz. Olyan erősen szorít, mint még soha. Érzem a megbánást, az aggódást és a félelmet, hogy elveszíthet. Mindent kiveszek erős szorításából, könnyeiből és gyors lélegzéséből. Együtt sírunk, egymás ölében a földön és úgy érzem, akármennyire is fáj, hogy megütött, nem akarom őt elveszíteni. - Annyira sajnálom. – zokogja a hajamba. – Nemtudom, mi ütött belém. Annyira utálom magam. Nem is érdemlem meg, hogy itt tartsalak a karjaim között. - De igen. – szipogom. – Senki másnak nem lennék szívesebben a karjai között, mint a tiédben. Ittvan a helyem és akármennyire fáj, amit tettél, tudom, hogy nem akartad. Tudom, hogy többé nem fordul elő. Hihetetlen, de nemtudok rád emiatt haragudni. Egyszerűen nemtudlak elengedni. - Annyira szeretlek. - Én is téged. Miután mindketten lenyugszunk kicsit, felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. A most is csillogó szemébe, amely most könnyektől vörös. Letörlöm a könnyeket az arcáról, majd ő is az enyémről és megcsókol. Ismét gyengéd, olyan amilyen mindig. Miután elenged, végigsimít sajgó arcomon.

69

Nagyon forró az arcod. Istenem, hogy érdemelhetlek meg? Hogy tehettem veled ezt? – és ismét könnyezik. Magamhoz húzom, miután feljebb ülök. A melleimre hajtja a fejét én pedig csókolgatom a haját, az arcát, hogy mutassam, nem haragszom rá. Viszont csak hangtalanul sír. Érzem, ahogyan reszket a karjaim között. Miután kissé megnyugszik, felém emeli a fejét és megcsókol. Még könnyes a szeme, de ujjaimmal gyengéden letörlöm. Szemei csillognak rám. És kissé mintha szégyellné magát. A pofon miatt és amiatt is mert sír. Tudom, úgy gondolja, ez nem igazán férfias. De a fiúk is szoktak sírni. És én nagyonis aranyosnak találom. Soha egy fiú sem sírt még értem. És a sírás nem a gyengeség jele, hanem a megbánásé. És tudom, tisztában vagyok vele, hogy Oliver megbánta, amit tett. Csak nézzük egymást, majd Oliver összevissza puszilgatja az arcomat, gyors tempóban. Mint anyukám csinálta, mikor kicsi voltam. Nagyon aranyos. - Szeretném ha ma még velem aludnál. - De anyukád ma jön haza. - Az nembaj. Aztmondta, bármikor itt aludhatsz. Nála a bármikor az bármennyi időt is jelent. – nevetek fel. – De ha nem szeretnél... - Nagyon szeretnék. Azthiszem, nélküled ezek után ma nem jönne álom a szememre. - És mit csináljunk addig? - Filmezzünk. – vágja rá, mintha már várta volna ezt a kérdést. Igen, ez jó ötlet. Most nincs kedvem kimenni. És egy összebújós horrorfilm most nagyon jól jönne. - Oké. Gyere. Feláll, majd a kezét nyújtja nekem és izmait megfeszítve felhúz. A szobámba megyünk és miután beállítok egy horrorfilmet a laptomomon, melynek címe Annabelle, végignyúlunk az ágyon és Oliver mellkasára hajtom a fejemet. Egész film alatt az arcomat, a derekamat, a hajamat simogatja. És én összerezzenek az érintésére. A film után elmegyünk lezuhanyozni, ketten együtt. Amikor végzünk, már a pizsamámba bújok, ő pedig egy szál boxerben állva értetlenül néz rám. - Te már aludni készülsz? - Nem ígérem, hogy nem fogok elaludni a következő film alatt. Ez a forró zuhany és a film elálmosított kissé. – és kezem a szám elé tartva ásítom egyet. - És elég hosszú napunk is volt. – szégyenlősen mosolyog. Cuki! - Hát igen. – mosolygom vissza. Puszit nyom a homlokomra és megigazítja a felkaromra lecsúszott pántomat. Miután felveszi a pizsamanadrágját, újra ugyanúgy helyezkedünk el, mint az előző filmnél. - Remek. Akkor most ki mászik vissza, beállítanni a filmet? – nevet fel Oliver. Igen, igza van. Már nyugodtan elhelyezkedünk, de egyikünknek sem jutott eszébe beállítani egy újabb filmet. Oliver rámnéz és rebegteti hosszú pilláit. Muszáj felnevetnem, de aranyos. - Gondoltam, hogy én leszek az. – mondom, miközben felülök és az ágy végében fekvő laptophoz mászom, hogy keressek egy filmet. – Ti fiúk mind olyan lusták vagytok. Hátulról megpaskolja a fenekemet és felnevet. -

70

A Gonosz halott című horrorfilmet választom és visszamászok. Oliver lekapcsolja az éjjeli lámpát az ágyam melletti szekrényen. Nem csodálkozom magamon, amikor pár perc múlva már alszom is. Csattanásra ébredek, mintha egy ajtó csapódott volna be. Gyorsan felülök az ágyon és körbenézve meglátom, hogy az ágy mellettem üres. Oliver elment. Kétségbeesetten ver a szívem. Oliver nincs mellettem és az ajtó becsapódása. Elment, de miért? Talán a pofon miatt. Talán nembírta elviselni, amit tett és inkább itthagyott. Átfutnak a fejemen a délutáni szavai. Hogy érdemelhetlek meg? És hirtelen kinyílik az ajtó. Jeeszusom, Oliver! Hangosan fújom ki a levegőt, és magamban kinevetem magam, hogy miért gondoltam rögtön a legrosszabbra. Lehuppan mellém az ágyra mint aki észrevette rajtam a kis nyugtalanságot, átölel. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek. Anyukád most ért haza. Sokat késett a gépe. Az órámra nézek. Fél 1 van. Tényleg hamarabbra vártam. - Azthittem, elmentél. - Megőrültél? Soha nem hagynálak el. - Ennek örülök. De kiment az álom a szememből. Azthiszem, inkább később kellett volna elaludnom. - Énsem vagyok fáradt. - Akkor most mit csináljunk? - Hát... Nekem lenne egy ötletem. Maga alá húz az ágyon és vadul csillogó szemekkel néz rám, amelyeket csak a Hold fénye világít meg. - Hm. Jó ötletnek tűnik. Elmosolyodik és csókolgatni kezdi a nyakamat. Olyan érzéki. Gyorsan veszi le rólam a trikómat, nem vesztegeti az időt. Magáról is gyorsan leveszi, majd amíg megszabadul mindkettőnk nadrágjától és az alsóneműktől, én kihalászok egy óvszert a szekrényemből. A fogával kibontja és felgörgeti erekciójára. Lassan tölt ki és bár szeretnék felnyögni, tudom, hogy anya már a másik szobában szunyókál. Kissé kellemetlen lenne, azthiszem mindhármunk számára, ha anya meghallana minket. A nyakamba temeti arcát és gyorsít. Egyre gyorsít, majd amikor egy utolsóra kerül a sor, mindketten csendben élvezünk el. - Igen. Ez. Tényleg. Hatásosan. Elütötte. Az. Időt. – suttogja, miközben próbálja rendezni légzését. Amikor kissé mindketten megnyugszunk, szokás szerint egy szalvétába tekeri az óvszert és a szemetesbe dobja. Mindketten már csak a fehérneműt vesszük vissza. Lefekszik mellém az ágyra, én pedig mellkasára hajtom a fejem. Még mindig nem nyugodott meg, hevesen szedi a levegőt. - Na, ez segített elálmosodni? – kérdezi csendben. - Nem. Sőt, azthiszem még éberebb lettem. - Ne aggódj, nem csak te vagy így vele. Új terv kell. - Oké, akkor most te állsz fel filmet választani. Felül és én amolyan a – fagyi – visszanyal – nézést vetek rá. Szó nélkül kiválaszt egy vígjátékot, azthiszem a Man in Black hármast. Már régóta meg akartam nézni, de ha Oliver nem kapcsolja be, azthiszem sohasem szedem rá magam.

71

- Tudja, nagyon meggyőző tud lenni, kisasszony? - Nos, szabad tudnom, mivel győzöm meg állandóan? - A mosolyával. Érzem a mosolygását a hajamban. És olyan csodálattal, olyan érzéki hangon mondta azt a szót, hogy beleremegtek a lábaim. A kockáit simogatom, a mellkasát, a derekát, míg nemsokára újra elalszom. Nem bírok magamhoz térni még a negyedik órámon sem. Ragad le a szemem és ásítozom egész nap. Biológiám van, szóval még amiatt is ásítoznom kell, mert egyáltalán nem érdekel, amit Mr. Hyde a papucsállatkákról beszél. Oliver viszont teljesen fitt, mintha az egész éjjelt végigaludta volna. - Hogy lehet, hogy te teljesen fitt vagy? - Nos, nekem van kondim. Tudod, sportoló vagyok, emiatt kevésbé vagyok fáradékony. Ha szeretnéd, beveszünk a csapatba. – nevet. - Ne gúnyolódj. Ma már vagy 3 kávét megittam. Nincs válasz, Oliver csak nevet. Gúnyolódik, de nem haragszom, tudom, hogy csak viccel. Amikor kicsengetnek, a szekrényemhez sietek, hogy kikeressem a könyveimet a következő órámra. - Mondd csak, mit csinált veled Oliver egész éjjel, hogy így nézel ki? – áll meg mellettem Wendy. - Hát, ami azt illeti, elég sokmindent. - Értem én. – kuncog, hát persze. Érti a célzásomat. Nemtudom, mondjam – e el neki a délutáni dolgot is. Ki lenne akadva és tuti azonnal Oliver után eredne, hogy jól összerugdossa. Inkább hagyom a fenébe. Wendy a legjobb barátnőm, de nemkell mindenkinek mindent tudni a kapcsolatunkról. Ez a kettőnk tiitka marad. - Menjünk el utolsó óra után pizzázni, mit szólsz? – kérdi Wendy. - Jó ötlet. – és becsapva a szekrényemet, visszamegyünk az osztályba. Amikor már megrendeljük a pizzát, hirtelen öt srác támad mellettünk. Ez zavaró lenne így, hogy mi lányok viszont csak ketten vagyunk, de ismerem ezeket a fiúkat. Oliver haverjai. - Sziasztok. – intek feléjük mosolyogva. Még mindig olyan szimpatikusak, mint a parkban voltak. – Csak most érkeztetek? - Igen. – válaszol Daniel. - Akkor üljetek hozzánk. Beljebb húzódom, egészen a sarokba. Sajnálatosan Bob furakodik be mellém. Jesszusom, nem hittem volna, hogy ennyre irritálni fog. Az, hogy le sem veszi rólam a szemét, hogy próbál állandóan hozzámérni, nemcsak zavarbaejtő, hanem rendkívűl idegesítő is. Bob mellett még Cary és David foglalnak helyett. Wendy szintén a sarokba húzódik velem szemben és mellette Daniel, valamint Will foglalnak helyet. - Srácok, ő a legjobb barátnőm, Wendy. És Wendy ők itt Daniel, Will, Cary, David és Bob. – mutatok mindegyikre a nevüket mondva. És most olyan dolog történik, amitől borzongás fut végig rajtam. De nem kellemes, mint amikor Oliver ér hozzám, hanem inkább visszataszító. Bob átkarol. Jesszusom, ezt nem bírom. Gyorsan elkapom a kézfejét és a vállamon átvetve az asztalra helyezem. Bocsánat!

72

Inkább az asztalhoz vágom. Dühös tekintettel néz rám, amely nem tükrözi azt a mérget, ami az én szemeimből csap vissza rá. - Óvatosan a kezeiddel, Bob. – szólal meg Daniel dühösen. – Ő Oliveré. És mi mindannyian tudjuk, hogy mi lesz, ha ráhajtasz Sharonra. Köszönöm! Daniel rám mosolyog, amit örömmel viszonzok. Valószínűleg ő a legjobb barátja Olivernek az öt srác közül. Látni rajta, mennyire tiszteli Olivert, mintha testvérek lennének. Biztos már jó sok éve ismerik egymást, talán már gyerekkoruktól. A közös pizzázásnak hamar vége és Daniel kísér a Central Parkba, ahol Oliverrel fogok találkozni. Útközben zavar egy kérdés. Volt már máskor is, hogy Oliver barátnőjére Bob ráhajtott? - Daniel, miért mondtad azt Bobnak a pizzázóban? - Azt, hogy tudjuk mi lesz ha rádhajt? - Igen. - Oliver egyik volt barátnőjére is ráhajtott. Ugyanígy kezdte az egészet, mint veled. Oliver teljesen kiakadt, amikor megtudta. Oliver azzal a feltétellel bocsátott meg neki, hogy még egy ilyen és kitekeri a nyakát. De azért furcsa módon ez a lánynak bejött. Otthagyta Olivert Bob miatt. - Össze lehetett törve. - Nemvolt. Sőt. Egy töredéknyi jelét sem mutatta annak, hogy bántja. Csak tudod, talán még nem ismered annyira Olivert, mint én. Ha megszerez valamit, vagy valakit, akkor az az övé. És ha valami az övé, senkinek nincs joga hozzáérni. Oliver bármi áron megvédi. - És gondolod, hogy engem is csak azért véd, mert hozzá tartozom. – hasít belém a gondolat. - Erről szó sincs. Amíg a srácokkal Vegasban fociztunk, Oliverrel minden nap beszéltünk telefonon. Aznap, amikor megjelentél az iskolában, más volt a hangszíne. Olyan gyönyörrel és szerelemmel beszélt rólad, pedig még csak nem is ismert. Ha Olivernek megtettszett egy lány, annyit mondott, hogy akarja. Azt akarja, hogy az övé legyen. Veled viszont más a helyzet. Rólad ódákat zengett és egy szóval sem mondta, hogy akar. Aztmondta, ő nem akar téged. - Akkor? - Talán ez nyálasan fog hangzani, de aztmondta, belédszeretett, amint meglátott. Hogy nem magának akart, hanem el akart téged nyerni. Minden porcikájával azt akarta, hogy szeresd. Tudom, hogy veled is úgyvan, hogy nem akarja, hogy bárki is hozzád érjen, vagy hogy bántson valaki. De nálad ezt szerelemből akarja, nem puszta megszokásból. - Szóval aztmondod, Oliver előttem még nemvolt szerelmes? - Volt. De nem ennyire. Teljesen magadba bolondítottad. Csak mosolygom. Örömmel tölt el, amiket Daniel elmondott. Tényleg én vagyok neki eddig a legfontosabb. Az, akiért szerelemből aggódik. Melegség tölt el Daniel szavainak halltán és gondolatban szorosan megölelem magam, mert enyém a világ legaranyosabb fiúja. Oliver már vár minket a parkban. Felpattan a lócáról, amikor meglát. Mosolyogva áll meg előttem és rövid ki csókot nyom az ajkaimra. Aztán kezet fog Daniellel. - Kössz, hogy elkísértél. – mondom Daniel felé fordulva.

73

Szívesen. Bármikor csevegek még neked szíved hercegéről, ha szeretnéd. – mosolyog. Majd miután elbúcsúzik, elmegy. Oliver értetlenül néz rám, miközben leülünk a lócára. - Miről beszélt neked Daniel? - Csak nincs rejtegetnivalód. – piszkálódom és veszi az adást. Szerencsére. - Nincs. Na, mondd már. - Türelmetlen vagy. Ezért nem mondom el. - Ön úgylátom nagyon jó kedvében van, kisasszony. – kacsint rám. Imádom, mikor ezt játszuk. - De még mennyire, uram. Azok után, amit hallottam. - Nem óhajtja megosztani velem újonnan szerzet információit? - Hm. Lássuk csak... – mutatóujjammal az ajkamat piszkálom és felnézek, mintha gondolkodnék. - Nem. Oliver elkap a derekamnál és felemel. Az ölébe ültet és elképeszt, mennyire erős. Az viszont még jobban, hogy teljesen közel hajol felém és feljebb húz, én összekulcsolom a nyaka körül a kezeimet, majd szóra nyitja a száját. - Kérlek, mondd el. – és innentől már teljes képtelenség ellenállni neki. - Rólad beszéltünk. Daniel elmondta, mivel hívtad fel, amikor az első napom volt a suliban. És azt a mániádat is, hogy ami a tied, ahhoz nem nyúlhat senki és senki nem bánthatja. De aztmondta, másoknál ezt megszokásból tetted, velem viszont... Szerelemből. És hogy engem nem akartál, engem el akartál nyerni, hogy minden porcikáddal azt akartad, hogy szeresselek. - Mert ez az igazság. Daniel jól mondta, én már akkor belédszerettem. És menthetetlenül. Ez egyszerűen... Leírhatatlan, amit irántad érzek. – mondja teljesen komolyan. Olyan, mintha maga sem tudná felfogni, hogy ilyen erős szerelmet érez, hogy van ilyen gyönyörűérzés a világon. Mellkasára szorítja kezemet. Érzem, hogy mennyire hevesen kalapál a szíve a pulóverje alatt. - Az is, amit én érzek irántad. Leírhatatlan. – mosolygom rá s megcsókolom. A picit hosszúra sikeredett csókolózás után hazakísér. Teljesen fel az ajtóig. Már megszoktam, hogy nem utazhatok egyedül a liftben. Ja, és az utóbbi pár napban, amióta Jaden lényegében megtámadott a liftben, reggelente is eljön értem fel az ajtómig. Már nemzavar. Tudom, hogy csak aggódik miattam és nem hibáztatom a túlságosan őrzésért. Tényleg, számomra is megnyugtató, ha a közelemben van. -

Jaden nevetve jön velem szemben a folyosón azonnal az első óra után. Boldognak látszik és már énis teljesen az vagyok. Akármennyire is megbántott, ő a testvéremnek számít és azt is figyelembe kellett vennem, hogy csak így nem dobhattm el a sok évet, amit lényegében bátyámként töltött mellettem. Hogy mindg ott volt, amikor kellettem neki, szó szerint a legdurvább helyzeteimben is. Ő volt az egyetlen, aki megtudott nevettetni, valahányszor valami bántott és ezt hatalmas nagy értéknek tartom. Világos farmert és szürke V alakú nyakkal rendelkező rövidujjőt visel. Ez az ő igazi stílusa. Egyszerű, laza, mégis magával ragadja a lányokat. Valószínűleg a kisugárzása teszi. Magához ölel és beszívom parfümje kellemes illatát.

74

Szia, Sharon. Beszélni szeretnék veled. – hanjából nem érződik, hogy újra készül valamire. Inkább olyan, mintha félne valamitől. De mi lehet az oka? Talán megint a szülei? - Rendben. – mivel ez elég hosszú szünet, leülünk a folyosón lévő egyik lócára és felkészítem magam az elég hosszúnak tűnő beszélgetésre. - Nos, tudod, hogy ez az egész irántad csak egy rosszul elsült fellángolás volt. Rosszul fogtam fel a saját érzéseimet, de most újra kavarognak a fejemben a gondolatok. - De nem... - Nem miattad. Én azthiszem... Azthiszem szerelmes vagyok. És ez nem fellángolás, nem csak egy szikra. Ez menthetetlen. Mint egy egész erdőtűz. – nevet fel. Igen, ezt is kedvelem benne. Hogy még a legkomolyabb beszélgetésünket is nevetségessé, humorossá tudja tenni. - És ki a szerencsés? - Nos, szerintem kiakadsz, ha megtudod. - Jaden, mondd már. - Wendy az. – motyogja, szinte csak magának. És nem, ezt nem tudom elhinni. A legjobb barátom beleszeretett a legjobb barátnőmbe? Ráadásul egy teljes erdőtűz erejével. - Megismételnéd, kérlek? - Wendy. Szerelmes vagyok Wendybe. Nos, most, hogy már hangosabban kimondta, talán könnyebb lenne felfogni. És egy újabb érzés önt el ezzel kapcsolatban. Hisz ez csodálatos. Wendynek bejön Jaden, a srác pedig szereti. Azthiszem, máris azon töröm a fejem, hogy hozzam össze őket. - Tudom, hogy hülyeség. De... - Nem, Jaden. Ez szuper. Wendy rendkívül aranyos lány. Vicces és jól is néz ki. Annyira örülnék nektek együtt. De hogyan és... És mikor? - Nos, ne légy dühös rá, de amíg mi ketten haragban voltunk, Wendy néhányszor találkozott velem. Nagyon jól elvoltunk. Tudod, a liftes dolog után magam alatt voltam. Még aznap délután is találkoztunk és mellette... Pusztán az érintésétől, attól, hogy megfogta a kezem, megnyugodtam. - Nahát! – tényleg el vagyok képedve. Ez szuper. És ekkor becsengetnek. Megint egy unalmas biológia óra. Az elejétől azon töröm a fejem, hogyan kellene őket összehozni. - Min töröd magad? – kérdi Oliver óra közben. - Jaden beleszeretett Wendybe. És Wendynek is tetszik Jaden. De egyikőjük sem fogja megtenni az első lépést, ezt tudom. Valahogy szeretném összehozni őket. És van itt még valami, amiről beszélni akartam veled. - Baj van? - Dehogy. Csak tudod, van még két felesleges jegyem Los Angelesbe, mert úgy volt, hogy anya is jön, de meggondolta magát. Egyet pedig Wendy vett magának. - El akarod hívni Jadent. – mondja cseppet sem jókedvűen. Látom rajta, hogy a háta közepére sem kívánja, hogy Jaden ott legyen. - Hát én... -

75

Jólvan. Tessék? Figyelj, elmondtad mennyire fontos neked a barátsága. És hogy ő is ott élt. Bizonyára hiányoznak az ottani barátai. De ha még egyszer egy rossz pillantás is vet rád, én megölöm. – picit durva a hangszíne, de nem is csodálkozom. Olyasmire próbál rászedni, amit még ő maga sem akar. - Én nem akarom, hogy rossz legyen miatta a közérzeted. Vagy hogy azt gondold, ő fontosabb nálad. - Kibírom. És tudom, hogy nem fontosabb nálam. – végre egy megnyugtató mosoly jelenik meg az arcán. Picit csillapodik az ijedtségtől meglódult pulzusom. – És ez egy jó dolog. Alkut ajánlsz Jadennek. Ha kell neki a jegy, csókolja meg Wendyt. Attól kicsit nő majd az önbizalmuk és elmondják egymásnak, mit éreznek. - Te egy zseni vagy. – nyomok puszit az arcára és nem érdekel, hogy észreveszi - e a tanár vagy bárki más az osztályban. - Tudom. – modja büszke mosollyal, majd rámkacsint és megszorítja a kezem. A suli után az úton csendben van. Tudom, hogy nem akarja, hogy Jaden velünk jöjjön. És valójában én is csak Wendy miatt hívnám, meg a rég nemlátott barátai miatt. Amikor Oliver felkísér az ajtóig, úgy döntök, rákérdezek. - Oliver, kérlek légy velem őszinte. - Miről van szó? - Nem akarod, hogy... - Tudom, mit akarsz mondani. Igazad van, nem akarom. De te igen. És az utolsó pár napi viselkedésem után nem kérhetlek arra, hogy ne add oda neki a jegyet. - De igen, megkérhetsz rá. - Viszont nem foglak. Más lenne, ha én nem mennék. De ottleszek, így vigyázhatok rád. - Jólvan. – megcsókolja a homlokomat, majd az ajkaimra nyom gyengéd csókot. - Szeretnél ma együtt tanulni? Holnap töri dolgozatot írunk, ugye tudod? - Tudom. Gyere be. – mosolygom. -

Olivernek hála jól sikerült a záródolgozatom lényegében mindenből. Ez remek. Pénteken kikapjuk a bizonyítványt és jövő héten irány Los Angeles. Jadennek még nem szóltam, pénteken fogok. Remélem szeretne velünk jönni, és persze azt is, hogy a jegyért hajlandó lesz megcsókolni Wendyt és szerelmet vall neki. Ma délután a parkban találkozom Danielékkel. Oliver később jön majd utánunk, megint Oliviára kell vigyáznia. Remélem Bob nem fog megint nyomulni rám. Egyrészt, mert rettentően idegesítő, másrészt pedig mert nem szeretném, ha Oliver megint verekedne miattam. És ezúttal a saját barátjával, nem az enyémmel. Pontban négykor a parkban állok és jönnek felém a fiúk. De nincsenek itt mindannyian. Csak Daniel, Bob és David jöttek el. - Sziasztok. – üdvözlöm őket integetve. Daniel átölel és remélem, hogy Bobtól ilyen szorítást nem kapok. - Szia. Oliver?

76

- Később jön. Oliviára vigyáz. – mosolygom. És ekkor szörnyű dolog történik. Eszmélni sem érkezek, Bob máris a karjai között tart és megcsókol. Azonnal ellököm magamtól és akkor veszem észre, hogy Oliver jön felénk. Megrezzenek, mert tudom, mi következik. Oliver újra meg akarja védeni azt, ami az övé. És verekedni fog. Sőt, olyan érzés nyomja a mellkasomat, hogy rám is irtó dühös. Szóra nyitom szám, de ő elkapja Bobot a nyakánál, felpofozza és aztán behúz neki egyet. Bob védekezni sem tud, mivel azzal van elfoglalva, hogy valahogy kiszabaduljon Oliver szorításából. Oliver a földre löki és ennek tetejében még gyomorszájon is rúgja. A két fiú lefogja Olivert, aki fújtat. Ennyire dühösnek még akkor se láttam, amikor Jadennel voltam a liftben. Lángolnak a szemei a dühtől. Istenem, félek tőle... Azthiszem. Elé állok és mérgesen néz rám. Igen, rám is haragszik, dehát nincs rá oka. Két kezem közé fogom a dühtől Vörös arcát. - Oliver. De ő ellök magától. Felém magasodik és annyira mérges. És itt ez a gombóc a torkomban. Hisz, én nem csináltam semmit. - Soha többé nem akarlak látni. És elmegy. Egy ideig csak állok és nézem, ahogy elsétál, majd kitörnek a könnyeim. Ki nem állhatom ennek az öt szónak a kapcsolatát, de ő kimondta. Soha többé nem akar látni. Még amikor Daniel az ölelésébe von, akkor sem bírom ezt felfogni. Nem akar látni. Soha. Utál. De én... Én nem is csináltam semmit. Ez rettenetesen fáj. Daniel ölelése megnyugtató, de egy űr keletkezett a szívemen, amit soha nemfognak kitölteni. Senki. És elveszi az eszemet a düh, amikor Bob a vállamra teszi a kezét. - Sharon, sajnálom, én... Nemhagyom, hogy végig mondja. Nemtudom, mi üt belém, de fordulásból olyat behúzok neki, hogy azonnal elered az orra vére. Ezzel el is megy. Olyan szörnyű ez. Öszzekavarodik bennem millió érzés. És a két fő ottvan. A fájdalom és a harag. Leírhatatlan amit érzek. - Hazakísérünk. – mondja David. Elindulok velük és minden lépésnél megcsuklik a lábam. Az összes létező erőm elszállt. Soha többé nem akarlak látni. Ezek a szavak úgy hasítanak belém, mintha kések lennének. - Sharon, figyelj. Oliverrel minden rendben lesz. - Hogy mondhatod ezt, David? - zokogom. – Aztmondta, soha többé nem akar látni. - De mi beszélünk vele. Elmondom neki, mi történt. - Nemfogja érdekelni. - Dehogynem. Nekünk hinni fog. Neked is hitt volna csak elöntötte őt a düh. Hidd el, ismerem. Mindent elmondunk neki és bánni fogja. És utánad megy. De ne haragudj rá. - Hogyne haragudnák? – csattanok föl. Ez hülye kérés volt. – Nemhiszi el, hogy nem lennék képes megcsalni őt. - De tudja. Sharon, Olivernek néha olyan dolgokon borul el az agya, amelyet mások másképp fognak fel. – kezdi Daniel, amikor pont megállunk a hotel előtt. Látom rajta, hogy aggódik. Már mennyit látok a könnyeim miatt. – De ne csodálkozz rajta. Megölték az apját a szeme láttára. És gyerek volt. Gyakran kiborul, de ha igazán szereted, ki kell mellette állnod azokban az időkben is, amikor ilyen dolgokat tesz, vagy mond. Mellette kell lenned, mert olyan dolgokat művel, amit később megbán. Ő nem a rossz fiú. És kimondhatatlanul szeret. Tudod, a többi barátnőjét néha

77

kiakasztotta ezzel. Sokan azért hagyták ott, mert erőszakosnak tartották. Oké, lehet hogy az. De szeret. És te is szereted. Szüksége van rád. Teljesen más, amióta veled van és jó értelemben. Szóval ne távolodj tőle el emiatt. Nem dühös rád. És ilyenkor van rád a legnagyob szüksége. Mert melletted megtud nyugodni. - Igazad van. Mellette kell lennem. - Szóval várd meg, amíg eljön utánad és bocsáss meg neki. - Rendben. Köszönöm fiúk. Mindkettőjüket megölelem és hazamegyek. A zuhany alatt azon gondolkodom, hogy igazuk van. Teljesen. Oliver néha kiismerhetetlen és annyi dolgot tett már, amiért más lány már otthagyta volna. De én úgy érzem, belehalnák, ha el kellene őt engednem. Tényleg szüksége van rám és tudom, mennyire megbán mindent, amit tesz. Például a pofont. Jesszusom, hisz sírt miattam. Ha igazán akarta volna. Ha tényleg meg akart ütni, akkor fogja magát és hazamegy. De ő várt. Tudta, hogy dühös vagyok, mégsem hagyott itt. Nem azt kell nénem, hogy mit tesz, hanem hogy mennyire bánja. Remélem Daniel tud beszélni a fejével és elhiszi neki. De még este kilenckor sem jelentkezik. A nappaliban ülök. Anya ágyban már, kora reggeltől fentvan. De Oliver semmi. És Daniel sem jelentkezett, hogy történt – e valami. Fent akarok maradni, ameddig Oliver vagy Daniel nem hívnak, hogy beszéltek - e már. De nem jön össze. Akaratlanul is álomra hajtom a fejem a kanapén. Arra ébredek, hogy valaki puszit ad az arcomra. Nehezen kinyitom a szemeimet és csak akkor hiszem el, amit látok, amikor megdörzsölöm a szemem. Jesszusom! Oliver áll előttem. Olyan friss, helyes és egy hatalmas csokor vörös rózsa van nála. Alig hiszem el. Miért van itt? És hogy jutott be? Hát persze, anya. Biztosan ő engedte be. Gyorsan felülök és ő leül mellém a kanapéra. Nagyot dobban a szívem, amikor megfogja a kezemet, mert eből tudom, hogy nem haragszik rám. Aranyosan mosolyog, miközben felém nyújtja a hatalmas csokor virágot. - Mit keresel itt? – kérdem ásítva? És persze teljesen elképedve. - Hozzád jöttem. Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi miatt. Nagyon hülyén viselkedtem. Én tudtam, hogy nem te csókoltad meg, de tudod, hogy... - Igen, Oliver, tudom. A hirtelen harag miatt volt. Ismerem ezt a tulajdonságoat. – mondom, mintha pici ideges lennék és igen, azthiszem az is vagyok. - Tudom, hogy haragszol rám. És tuom, hogy nem ezt érdemled. Nem is tudom, mit hittem. Most már látod. Mondja szomorúan és feláll. Menni készül. Haj, nem akartam megbántani. Gyorsan felállok és elkapom a kezét, mire ő megfordul. - Igen, láttam. De nem érdekel. Én ezzel együtt is ugyanúgy szeretlek. Csak rosszul esett, hogy azthitted, megcsalnálak. - Nem hittem. Tudom, hogy nem csalnál meg. Bocsáss meg nekem, kérlek. – néz rám csillogó szemekkel. - Jólvan, megbocsátok. – mosolygom rá nyugtatóan és láthatóan hatásos. Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt és édesen mosolyog rám, majd megcsókol.

78

Igen, talán erőszakos, sokszor megbánt, de én szeretem. És Daniel tanácsait követve eldöntöm, hogy tényleg mindig vele leszek, akármit tesz is. Én mindig szeretni fogom. Szorosan magához ölel, majd a fenekemre csap. Fesikítok ijedtemben és elengedem. Kis sunyi mosolyával ves zle a lábamról. - Ez miért volt? - Menj készülődni. Elkésünk a suliból. Nekem szükségem van arra a bizonyítványra. – nevet fel. Tényleg, péntek van. Nagy nap! - Oké. Gyorsan fogat mosok, megmosom az arcom, felviszek egy kis sminket és felöltözöm. Rózsaszín nyári egyberuhát veszek fel, rózsaszín lapostalpú cipővel. Annyira megkönnyebbültem. És láthatóan Oliver is. Jól mondta Daniel. Oliver megbánta és utánam jött. És boldog vagyok. Akármennyire is erőszakos és idebajos. Ő az enyém. És az a dolgom, hogy mindig mellette legye. És így is teszek, mert ezt akarom. Mert mellette akarok lenni. Akkor is, ha aranyos. Akkor is, ha erőszakos. Mindig. És ezen semmi sem változtat. Talán őrültség, mert tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb lány már napokkal ezelőtt otthagyta volna. De én nemtudom megtenni. Talán már nem is emberi, amit iránta érzek. Egészen jó lett a bizim, ahhoz képest, hogy alig pár hetet jártam ide. De a mai napnak ez csak egy mellékszereplője volt. A főszereplők ma Jaden és Wendy. Már az oldalamat furkálja a kíváncsiság, hogy be – e vallják egymásnak a szerelmüket. Suli után a pizzázóba megyünk, hogy megünnepeljük az év végét. Este Danieléknél buli is lesz, de egy kis baráti összejövetelre is szükségünk volt. Bob nincs itt. Szerencsére. Még mindig megborzongok, ha eszembe jut, hogy megcsókolt. Fúúj. Soha többé nem akarom őt látni, ebben teljesen biztos vagyok. Egyáltalán hogyan volt képes ilyet tenni Oliverrel? Hiszen évek óta barátok és nemvolt elég, hogy egyszer lenyúlta a barátnőjét, még velem is próbálkozott? Szemétség és árulás. Eléggé rossz egyveleg. A legnagyobb asztalt foglaltattuk le mára. Én Oliver kezét fogva üldögélek és nevetgélek mellette. Sokat nézünk egymás szemébe, de azért kíváncsian figyeljük, hogy Jaden és Wendy hogyan viszonyulnak egymáshoz. És örömmel tölt el, amit látok. Aranyosak. Nevetgélnek, úgyveszem észre, mintha szemeznének is. És Jaden ujjai feltűnően sokszor érnek hozzá Wendy az asztalon pihenő kézfejéhez. És jó jel, hogy Wendy nem húzza el a kezét. Ez zt jelenti, azt várja, mikor lép már Jaden. És talán én még jobban várom, mint ő maga. Danielékkel is beszélgetünk. Nyári tervek meg ilyesmik. És igen! Itt az idő, hogy Jaden nyári terveit is megírjam. Belenyúlok a mellettem fekvő fehér Chanel táskámba és előveszek egy repülőjegyet. Minden szem rám szegeződik és mindenki kíváncsian várja, mit akarok ezzel. Mindenki, kivéve Olivert. Ő ugyanis tisztában van vele, mire készülök és kacsint, hogy kezdjek bele. - Szóval, mi Los Angelesben töltjük a nyarat. Történt egy kis félreértés egyébként. Anya jegyét Wendynek adtam, de amikor Olivernek szóltam, hogy megyünk, elfelejtettem mondani neki, hogy már jegye is van. – füllentek. – Így maradt egy felesleges jegyem. – Jaden felé fordulok. Meg szeretném fogni a kezét és bíztatóan megszorítani, de nem merem. Ugyanis az én túlságosan is védelmező szerelmem itt ül mellettem. – Szeretném, ha velünk jönnél.

79

Jaden szemei elkerekednek. Szinte látom, mi fut át az agyán. A tengerpart, a régi házunk, a barátaink és a temérdek közös emlék. És tudom, hogy neki ugyanúgy hiányzik, mint nekem. - Ez... Ez most komoly? - Igen. Teljesen komoly. – mosolygom. - Sharon, ez... - De van egy feltételem. - Mi az? Felé hajolok és a fülébe suttogok. Próbálom, annyira halkan, hogy még véletlenül se hallják meg. - Csókold meg Wendyt. Azonnal felugrik. Ijedtséget és pici dühöt látok a szemeiben. Minden szó nélkül kimászik az asztaltól és elmegy. Jesszusom, mit tettem? Mindenki elkerekedett szemekkel néz rám. Mit gondolhatnak, mit mondtam neki? Oliver gyengéden megpuszilja az arcomat, majd fejével bólint az ajtó felé, hogy menjek utána. Én is gyorsan felpattanok és az ajtó előtt találom Jadent. És nem akarom elhinni, amit látok. Jaden dohányzik. De mióta? És hogyan, miért szokott rá? Kissé megijed, amikor dühö pillantást vetek felé. Próbálja háta mögé eldugni a cigarettát, de már láttam, amit láttam. És ezt ő is tudja. - Jaden, te meg mióta cigizel? - Úgy kb. egy hónapja. - A szüleid miatt? - Segít megnyugodni. A kezére csapok, amelyből kiesik a cigaretta és eltaposom. - Te mit csinálsz? – csattan fel? - Nem hagyom, hogy tönkretedd magad. – mondom kicsit hangosabban a normál hangszínemtől. - Sharon, te ezt nemérted. - De igenis értem. Azthiszed, hogy ez menedék. De tudod, mit? A te dolgod. Csak arra kérlek, hogy ne vidd ezt túlzásba. Oké? - Jólvan. – enyhül meg az arckifejezése és mosolyra húzódik a szája. - Miért rohantál ki? Aztmondtad szereted Wendyt. - Igen és éppen ez a baj. Hogy soha senkit nem szerettem még ennyire. Te is tudod, hogy nem félek a lányoktól. De ő teljesen más. Gondolom ismered ezt az érzést. Tudod, az a fura borzongás és hogy kalapál a szívem, ha a közelemben van. Félek, hogy mi lesz a reakciója. Félek, hogy ő nem szeret. És inkább távolról csodálom, minthogy végleg elveszítsem. - Elmondok neked egy titkot... Wendy szeret. Ő maga mondta nekem. És ne félj tőle, nem fog elutasítani. - Gondolod? - Tudom. Szóval húzd befelé a segged és csókold meg őt, különben nélkülünk töltöd a nyarat. – nevetek fel és ő magához szorít. Érzem, ahogy megnyugszik és árad belőle a szinte már testvéri szeretet. Bemegyünk és Wendy áll velünk szemben. Jadenre egy bíztató kacsintást vetek. Wendyn látni, hogy megnyugodott. Biztosan már utánunk akart jönni. Jaden gyors léptekkel felé megy,

80

két keze közé kapja a lány arcát és megcsókolja. Látom rajtuk, menniyre érzékien és szerelmesen habarodnak egymásba. Olyan aranyosak. Jesszusom, Sharon! El ne bőgd magad. Pedig megtörténik. Könny szökik a szemeimbe, örömkönnyek. Amikor a szemem alatt letörlöm a kicsorduló könnyeket, Oliver feláll és aggódva lép hozzám. - Kicsim, mi a baj? - Semmi, csak... Olyan boldog vagyok. Elmosolyodik és magához ölel. Gyengéden és megnyugtatóan. Nem is voltam nyugtalan. Egyszerűen csak boldog vagyok. Olyannyira, mint még soha. A legjobb barátom totál belehabarodott a legjobb barátnőbe és egy pár lettek. És látom, mennire boldogok, ami engem is boldoggá tesz. És a saját boldogságom karjaiban vagyok. Igen, Oliver az én boldogságom. Ő a mindenem, az életem. És imádom. Mindennél jobban imádom. Amikor elengedem Olivert, látom, hogy Jaden és Wendy már ölelik egymást, majd elengedik a másikat és Jaden megfogja a lány kezét. - Szeretlek, Wendy. Már napok óta nemtudlak kiverni a fejemből. És én... Szeretném, ha... - Én is szeretlek, Jaden. És leszek a barátnőd. – mosolyog Wendy és kis puszit nyom Jaden ajkaira.

81

Tizenkettedik fejezet Vasárnap van. Ma utazunk. Alig várom már, hogy újra lássam apámat és a barátaimat, akiket kénytelen voltam magam mögött hagyni. A legjobb barátnőmnek, Emilynek már üzentem, hogy holnapra ott leszek. Ő is és a bátyja, Nick is alig várják már. A többiek számára meglepetés lesz. Olyan izgatott vagyok. És boldog, mert a szerelmem és a szerelmes legjobb barátaim is velem jönnek. Csak anyát sajnálom. Valójában nem akarom itthagyni, de tegnap este megnyugtatott, hogy a nyáron többször is el kellesz utaznia a munkája miatt, szóval nem fog unatkozni. Aztmondta nekem, hogy a munka miatt nem szeretne jönni. De átlátok az érzésein. Nagyon jól tudom, hogy apa miatt van. Mert bár még szereti, csak veszekednének. És fájna neki egy friss válás után újra látni őt. Este hatkor már a repülőtéren vagyunk. Remeg a kezem Oliver kezében és picit aggódó pillantást vet rám. - Mi a baj? - Izgulok. – mosolygom el magam. - Nem kellene. - Tudom, csak... Magához ölel és a fejemet a vállára hajtja. - Elhiszem. Nem lesz könnyű. De ittvagyok. - Tudom. - Szeretlek. - Én is téged. – és csókot nyomok az ajkaira, amikor elenged. Lassan indulnunk kell, a gép pár perc múlva felszáll. Anya szorosan magához ölel. Tudom, hogy csak két hónap, de nagyon fog hiányozni. - Nagyon vigyázz magadra, kicsim. - Te is magadra, anya. Felhívlak, amint odaértünk. Szeretlek. - Én is téged. – mosolyog, amikor már elengedett. Hosszú volt az út, mondjuk végig aludtam, de végül megérkeztünk Los Angelesbe. Ahogyan leszállok a repülőtéren, elveszzük a csomagjainkat, megpillantom apát. Most is olyan jóképű, mint pár hónapja volt. Öltönyt visel, a zakó részét a kezében tartja. Kék nyakkendője illik a szemei színéhez és jól mutat a tengerészkék szín a fehér ingen. Szemeit napszemüveggel takarja el és a barna haja kissé már kócos. Délután három óra van, bizonyára most végzett. A földre zuhannak a bőröndjeim és felé rohanok. Ő kitárt karokkal vár, majd közéjük zár, amikor odaérek. Olyan jó megint vele. Talán mostanáig még nem is fogtam fel teljesen, hogy mennyire hiányzik, hiányzott nekem. És nemsokára megint el kell hagynom. De ez a két hónap a miénk és eldöntöttem, nem fogom körmöt rágva várni a végét, hogy újra búcsúznunk kelljen.

82

Hiányzottt a házunk. A mi óriási, kétemeletes, hófehér házunk. Ez a ház annyi emléket őriz, hogy könny mardossa a szemeimet, amikor meglátom. A gyerekkorom, anyuék, hogy milyen boldogok. És Martin. Bárcsak ő is itt lehetne most. Csak akkor lenne teljes az öröm, hogy megint itt lehetek. Apa ugyanúgy hagyta a szobámat, ahogyan én megkértem rá. Melegség tölt el, amikor belépek a barackszínűre festett szobámba. A falat néhány helyen krémszínű szekrénykék takarják el, de az ajtómmal szemben, a másik ajtó mögött van az igazi szekrényem. A hatalmas gardróbom. Hajópadló díszíti a lábam alatt a földet, melynek világosbarna árnyalata van. És a legjobb, az óriási és puha ágyam. Egy kétszemélyes franciaágy, amelyet egész nyáron megoszthatok Oliverrel. Hát igen, Oliver. Olyan boldog vagyok, hogy eljött. Nembírtam volna ki a nyarat nélküle. És Los Angeles romantikusabb, mint New York, hisz ha kinézek a szobám ablakán, látom, ahogy a lenyugvó nap fényei hogyan csillannak meg az óceán hullámain. És ittvan velem a két legjobb barátom is. Hiányzna Jaden és Wendy is egész nyáron. Lepakoljuk a bőröndjeinket. Oliver velem fog aludni a saját szobámban, Jaden és Wendy pedig abban a „vendégszobában“, melyet direkt a barátaimnak alakítottunk ki. És így nyugodtan lehetnek kettesben. Rögtön, miután letettem a bőröndömet az ágyam mellé, Oliver gyengéden magához húz és megcsókol. - Nagyon örrülök, hogy eljöttél velem. - Nagyon örülök, hogy elhívtál. Már látom, hogy ez lesz a legjobb nyaram. - Na ne mondja, uram. – mosolygom. - Nem is értem, hogy miért nem jött a kisasszony hamarabb New Yorkba. Tizennyolc évet kellett várnom, hogy igazán szerelmes lehessek. - Ne csinálja, uram. Még elpirulok. - Már elpirultál. – nevet fel. De aranyosan. Majd csillogó szemekkel néz le rám. – De te még így is gyönyörű vagy. – és puszit nyom a homlokomra. – Mindenképpen az vagy. - Te aztán tudod, hogy kell udvarolni. – kacsintok rá. - Azon már túlvagyunk. Már nem udvarolok neked. Már megszereztelek, megszerettetem magam veled. Már tudom, hogy ugyanúgy odavagy értem, mint én érted. - És jól tudod. – csókot nyomok az ajkaira. Lesétálunk a tengerparta. Annyira hiányzott már, hogy levehetem a cipőmet és mezítláb mászkáljak a homokban. - Te mit csinálsz? – kérdi Oliver. Ő még sosem csinált ilyet? - Te még sohasem sétáltál mezítláb a homokban? - Nem. - Akkor itt az ideje. Szóra nyitja a száját, bizonyára ellenkezni akar, de picit gonoszkás pillantásommal elvetem az ötletét. Lehúzza lábáról az Adidas márkával ellátott szürke cipőjét, majd a zokniját és mereven bámul rám. Mintha csalódna benne.

83

Na? – kérdem kérdésre kerekedett szemekkel. Semmi extra. – vonja meg a vállát, majd elvigyorogja magát. Most komolyan? Ja. Jó érzés, de tudok ennél jobbat. Igen? És mi az? Jó a tengerprton cipő nélkül mászkálni, de jobb úszni a mellettünk csillogó óceánban. Így a neplementében. Ajaj! Azthiszem, tudom mi jön most. Ismerem ezt az ördögi pillantást. Ledobja a homokba a cipőjét és gonoszan sunyi szemekkel, valamint széles de aranyos vigyorral néz rám. Elmosolyodom és hátrálni kezdek, de ő jön felém és amikor kinyútja felém a karját, ledobom a cipőmet és futni kezdek. Nem telik bele pár másodpercbe és már a derekamon érzem biztonságot nyújtó kezeit. Gyengéden az ölébe kap, mintha csak egy tollpihe lennék, olyan könnyedén és mosolyog rám. Gyorsan szedi a levegőt, akárcsak én a futás után. Tudom, hogy ismét csurom vizes leszek és nem akartam már az első nap elázni. Talán picit haragudni is fogok rá. De mégis, ahogy magam körül érzem a karját, ahogyan erős mellkasa a vállaimnak nyomódik olyan érzéssel tölt el, mint még soha semmi más. Egy pár pillanatig csillogó szemei az enyémekkel játszanak, majd megindul velem az óceán felé. Azalatt a pár lépés alatt nem engedi el a teintetemet. Ahogyan egyre belljeb megy a vízben, lassan vízes lesz a lábam, a ruhám, majd elmerülünk a meleg óceánban és elenged. Már kihasználom, hogy itt vagyok és úszom egyet. Olyan jó érzés újra úszkálni. Mindig imádtam. Főleg apuval. Amikor mindig a vízben cirkuszoltunk. Ez a partszakasz a mi helyünk volt. És mindig az is marad. Amikor kibukok a víz alól, észreveszem, hogy Oliver már a parton hátradőlve, a könyökein támaszkodva vár. Szemei csillogását visszaveri a napfény, mely már lassan eltűnni készül. És milyen jól néz ki. Trikóját levetette és a Nap sugarai csillognak izmos és csurom vizes testén. Jesszusom, hogy mennyire sexi! Újra a víz alá bukok és már csak a parton bukok ki alóla. Kimászom a víből és lefekszem Oliver mellé. Lassan besötétedik, de a levegő nem hűl le. Kifújom magam és amikor eldöntjük,hogy mennünk kellene, Oliver felkapja a trikóját, eltakarva ezzel izmos testétés felállunk, rettenetes dolgot pillantok meg. Ahogy megfordulok, egy személy áll előttem, akit utálok és félek tőle. Akitől néha még mindig rémálmaim vannak Az a fiú, aki tönkretette az életemet, aki nem ismeri azt a szót, hogy tisztelet. Dereket pillantom meg. Ezer érzés tör fel bennem. Könnyek kezdik égetni a szememet,mert eszembe jut a múltam, ami Derekhez köt, de nem sírhatok. Nem mutathatom neki azt, hogy félek tőle. Megszorítom Oliver kezét, aki kérdően néz rám. Csak fél szemmel látom, mert nem bírom ki, hogy ne nézzek Derek szemébe a legnagyobb gonoszsággal. - Sharon. Örülök, hogy látlak. – a kezét nyújtja felém mosolyogva, mintha semmi sem történt volna. Hátrálok egy lépést, hogy még csak véletlenül se érjen hozzám. - Ne nyúlj hozzám. – mondom mogorván de ő csak mosolyog. - Azthittem, már túlvagy rajta. - Vicces vagy. Próbáltál volna az én helyemben lenni. - Mondd, hogy nem volt jó. - Ha azt mondanám, jó volt, azthiszem ki kellene vágatnom a nyelvemet. Közelebb lép, de Oliver védelmezően elém áll. Háttal áll nekem, mégis látom, hgy a dühtől megfeszülnek az izmai. -

84

Szerintem jól hallottad, amikor aztmondta, ne érj hozzá. Bár ha szeretnéd, javíthatunk a hallásodon. – mondja mérgesen. - Jólvan, nem kell kiakadni. – mondja egy lépést hárálva és magát védve feltartja a kezeit. – Csak köszöntem egy rég nemlátott barátnak. Mondcsak, Sharon, ő neki odaadtad magad? – kerüli ki Olivert és mérgesen néz rám. Oliver viszont elkapja a nyakánál fojtogatni kezdi. - Na, ide figyelj. Soha többé nem szólsz hozzá, nem érhetsz hozzá, sőt még nem is nézhetsz rá, különben meglátod milyen az, ha én kiakadok. És nem akarod látni. Oliver elengedi Dereket, aki vigyorogva rámkacsint, mintha semmi sem történt volna és elmegy. Nem bírom tovább. Feltörnek az emlékek és a könnyek, melyeket nem akartam kiengedni, lecsordulnak az arcomon. Oliver dühös, látom és nemsokára még dühösebb lesz. Mert tudni akarja, mi közöm van vagy volt ehhez a fiúhoz és el kell mondanom neki. De azt fogja kívánni, hogy inkább soha nem tudta volna meg. És talán el is fog hagyni emiatt. Elfordulok és el akarok menni. Jó messzire innen. Jó messzire Olivertől, hogy ne kelljen ezt megosztanom vele. Hogy ne kelljen elmondanom neki a múltam legsötétebb drámáját. Ő viszont gyengéden a csuklómra kulcsolja ujjait és megállít. - Sharon. – Jesszusom. Olyan hanglejtéssel ejti ki a nevemet, amitől még jobban potyogni kezdenek a könnyeim. – Ki volt ez? Amikor nem válaszolok, szorítása felerősödik a csuklómon. Érzem, hogy máris dühös és félek. Közelebb lép és kezeit a vállamra téve magához fordít. Nem merek a szemébe nézni, de az államnál fogva kényszerít, hogy nézzek rá. - Sharon, ki a franc volt ez? – kérdi még mindig nyugodtan, de harag és félelem tükröződik a hangjából. Főleg miután észrevette, hogy potyognak a könnyeim. – És miért félsz tőle? Miért mondott neked ilyen dolgokat? És... - Elég! – kiabálok. Nem is értem, hogy miért. Nem akarok vele veszekedni ismét. Nem akarom elveszteni, mert ő a mindenem, de nem akarom, hogy erről tudjon. El akarok menni. Kigombolyodok a szorításából és tenyereimbe temetem az arcomat. Szégyellem magam, rettenetesen. - Miért nem bízol bennem? – kezdi felemelni a hangját. – Mi olyan rossz, hogy nem mondod el nekem? - Ha elmondanám, elhagynál. Fájdalom ül ki az arcára. És biztos vagyok benne, hogy amit mondtam, igaz. Elhagyna. - Honnan szeded ezt? – ráncolja össze a homlokát. - Tudom. - Sharon, kérlek. – visszavesz a hangerejéből, de még mindig dühös... És aggódik. – Ha nem mondod el... - Akkor is elhagysz. Így legalább nem kellesz együtt élned a tudattal. - De együtt akarok élni vele. Tudni akarom, mit tett veled! - Nem akarod. – morgom halkan. Nincs erőm, hogy tovább kiabáljak. Újra elindulok, de elém áll és elkapja a kezem. Most erősebb a szorítása. A harag miatt. Próbálom kihúzni a kezem a szorításából, de nem enged. Mit is képzeltem, hogy nem fogja ezt megtudni? Hogy soha nem szerez tudomást egy ilyen dologról? Egyszer úgyis megtudta volna. Akkor legyen most. -

85

- Mondd el nekem. – kéri, de lágyan, gyengéd hangon. - Van közös múltam vele. - Hogy érted, hogy közös múltad van vele? - Ő... Hát... - Sharon, kérlek... - Megerőszakolt. Elengedi a kezem és nemtudom kivenni a tekintetéből, mit érez most. Azt látom, hogy ezer érzés fut át rajta. Szinte átérzem őket. Düh, megbántottság, sajnálat és még sok más. Hátrálok egy lépést, miután érzem, hogy visszafojtott könnyeim újra elindulnak le az arcomon. És félek tőle. Félek, hogy mi lesz most. Remegnek a lábaim és azthiszem, végre észreveszem, mit is érez most valójában... Undort! Undort, mert bemocskoltak. Én is elundorodom magamtól, valahányszor a tükörbe nézek és eszembe jut ez az emlék. Látom rajta, hogy nemtudja feldolgozni. Azthiszem, hagyok neki időt és gondolja át, mit akar. Szerintem el fog hagyni. Úgy érzem, de talán megérti. Nem, nem akarom tovább így látni. Inkább hagyom. Elég! Ezt nembírom nézni. Ahogyan a szemei feketén tüzelnek rám. Tudom, mi jön most. Szakítani fog velem, de megkönnyítem a dolgát. Elfordulok és elindulok hazafelé könnyes szemekkel. Bár útközben megtorpanok. Így nem mehetek haza. Ha apa meglát, tudni akarja, mi történt. És elég volt mára a vallomásokból, sőt abból is, hogy bárkinek Derekről beszéljek. Ha elmondom apának, hogy találkoztam vele, azonnal szalad majd a rendőrségre. És akármennyire szeretném még mindig rács mögött látni ezt a szemetet, nemakarok most vallomásokat tenni, stb. Nem ért hozzám, nem próbálkozott, szóval hagyjuk. Megállok és lefekszem a homokba. Könnyeimen keresztül csak pici homályos foltoknak látom a csillagokat és a majdnem kerek Holdat is. Visszagondolok arra a rémes éjszakára. Arra, hogy... Jesszusom! Oliver állít meg az emlékeimben. Lefekszik mellém és összekulcsolja kezét az enyémmel. Nem látom az arcát, de érintéséből úgy érzem, nem akar elhagyni. Talán mégis megértette. Kicsit megijedek viszont, hogy mi van ha csak kedvesen akarja velem azt közölni, hogy ezt nembírja. Felpattanok és utánam feláll ő is. Megáll velem szemben és nagy levegőt vesz. Itt a vége, Sharon. Mondom magamnak. Ebből már nemlesz semmi. De valami megváltozott rajta és csak most veszem észre, amikor végre kitisztul a látásom és megpillantom a szemeit. Csak a holdfény világítja meg, de látom, hogy kedvesen csillog rám. És mosolyra húzódik a szája. - Miért jöttél utánam? – kérdem csendben. – Elfogsz hagyni? - Nem, semmiképp. - De... - Tudom, mocskos a múltad. De ez itt most a jelen. És bár legszívesebben jól megkínoznám és megölném azt a faszt, nemérdekel a múltad. Én elhiszem, hogy rettenetes, de nem foglak emiatt elhagyni. - Oliver, láttad te magad? Senki ilyen undorral még nem nézett rám. - Én nem néztem rád undorral. Vagy ha pár pillanatra mégis, azt teljes szívemből sajnálom. Te vagy a mindenem, Sharon és nemfoglak elhagyni. Te is elnézel nekem nagyon nagyon sok mindent. És nem csaltál meg, szóval...

86

- De... - Nem, elég! Szeretlek. És kész. És nem akarlak elhagyni. Nem i studom, mit mondjak. Olyan aranyos. É snem érdekli a múltam. Szorosan magához ölel és minden könnyem felszárad. Én vagyok a mindene. Ez olyan jó érzés. Pedig azthittem, most vége mindennek. Az ölelésétől megnyugszom és amikor elhúzódom, szenvedélyes csókot kapok tőle. Pár perccel később már otthon is vagyunk. Magunkra sukom az ajtót és lefekszem Oliver mellé, aki ár elnyújtózott az ágyamon. Kissé gonosz és sunyi igyorral néz rám és hívogatón kitárja a karjait. Elmosolyodom. Olyan aranyos. - Kényelmes? – kérdem. - Kényelmesebb lenne, ha itt feküdnél mellettem. Odamegyek az ágyamhoz és lassan lefekszem Oliver mellé. Vagyis próbálok lassan, de tőle nem lehet, ugyanis elkap a derekamnál és észre sem veszem, már alatta fekszem. Boldogan csillogó szemekkel az enyémeket tartja fogva és megcsókol. Gyengéd csókjai közben a trikóm alá nyúl és a derekamat simogatja. Majd kissé megemel és áthuzza rajtam a trikómat. A földre dobja és leljebb csúszik az ágyon. A derekamnál benyúl a rövidnadrágomba és lehózza rólam, majd az alsóneműmet is eltávolítja. Minden egyes érintésére nagyot dobba a szívem. Alig hiszem el, hogy ezek után még tényleg velem maradt. És hogy soha nem fog elhagyni. Nála jobbat nem is kívánhattam volna. Felfoghatatlan, hogy ő tényleg az enyém, én pedig az övé vagyok. És ezt senki nem rombaolhatja szét. Utolsó lépésként kikapcsolja a melltartómat, majd azt is a földre dobja, miután levette rólam. Elkp a derekamnál és egy pillantás alatt már én vagyok felül. - Most te jössz! – az a sunyi mosolya. Imádom! - Jólvan. Benyúlok a trikója alá és gyengéden simogatni kezdem a hasát. Majd lhajolok és csókokat lehelek a nykára, miközben egyre feljebb húzom a trikóját és leveszem róla. Csókokkal lepe mel a nyakától az izmos mellkasán át egészen a hasáig. Közben látom, miként gyorsul a légzése és ebből tudom, hogy valamit jól csinálok. Lejjebb csúszok az ágyon és kigombolom a nadrágját. Benyúlok az övrészébe és leveszem róla. Majd a boxeralsójától is megszabadítom és ő ismét maga alá ránt. Gynegéden csókol meg. Igen, ma kivételesen is gyengéd. Talán amiatt van, amit ma metudott rólam. Vagy egyszerűen csak ilyen kedvében van. Az éjjeliszekrényemhez nyúl, melynek felső fiókjából kivesz egy óvszert. De ez nem volt itt. Picit eltolom és kérdően nézek rá. Mintha tudná, mit akarok kérdezni, válaszol is azonnal. - Akkor tettem oda, amikor ideértünk. Hogy legyen kéznél. – mondja teljesen komolyan, de miután én jót nevetek rajta, az ő ajkai is mosolyra húzódnak. És azok az ajkak ismét az enyémekre tapadnak, miközben felhúzza az óvszert és kitölt. Eszembe jut, milyen volt ez Derekkel. Nem akartam, ráadásul még erőszakos is volt és durva. Ezzel szemben Oliver tiztában van vele, hogy akarom, mégis gyengéd és figyelmes és aranyos. Miután mindketten elélveztünk és Oliver a szokásos módon a szemetesbe dobta az óvszert, a nyugtalan mellkasán pihentetem a fejem. A hajamat simogatja és néha cuki kis puszit kapok a homolkomra. Nagyot sóhajt, majd feltesz egy kérdést: - Akarsz róla bezsélni? – kérdi lágyan.

87

Tizenhat éves voltam, amikor járni kezdtem Derekkel. Teljesen az ujjai köré csavart. Úgy éreztem magam vele, mint a Mennyországban. Azthittem ő is szert. Soha nem tlálkoztam még hozzá hasonlóval azelőtt. De olyan naiv voltam. Már fél éve voltunk együtt, amikor a 17. Születésnapomat ünnepeltük. Csak kettesben voltunk, ugyanis az nneplést 2 nap múlvára terveztük. A legjobb barátnőm éppen ne volt itthon és nélküle nem akartam ünnepelni. De ez nem lényeges, szóval nála voltunk és felhozta a sexet. Aztmondta, ő akar az lenni, akivel elveszítem. Bármennyire is szeettem, én még nem voltam készen erre. Aztmondta,megérti. Becsukta a szobája ajtaját és filmeztünk. Pezsgőt ittunk és hirtelen furán kezdtem érezni magam. Onnan minden kiestt. Nála ébredtem, de semmi jelét nem éreztem annak, hogy történt volna bármi is. Úgy éreztem, csak berúgtam, emiatt nem emlékeztem rá, mi történt. - És hogy jöttél rá? - Egy hónapra rá roszul lettem. Azthittem, csk gyomorrontás, de miután három hétig nem gyógyultam ki, orvoshoz mentünk. - Te... - Igen. Terhes voltam. – és kezd kibújni a könny a szemem sarkából. – Hét hetes terhes voltam. Pont hét hete volt a szülinapom. Bedrogozott és megerőszakolt. Elvetettük a gyereket. Alkut kötöttünk vele. Nem szólunk senkinek, viszont ha még egszer hozzám ér, lecsukják. Keresztapám Los Angeles egyik legjobb ügyvédje, bármikor rács mögé juttathatná. Végigsimít a vágáson, amely a hasamat csúfítja. - Szóval nem is volt daganatod? Ez a baba miatt van? - Igen. És annyira sajnálom, hogy hazudtam, neked, én csak... – kezdk zokogni, de a tarkómnál fogva még jobban magához szorít. - Pszt! Tudom, hogy ez mennyire rettenetes, szóval megértem, hogy nem akartál róla beszélni. Nem haragszom rád. – érzem a mosolyát. Miután kizokogom magam, észreveszem, hogy Oliver már alszik is. Édesen szuszog mellettem. Nem csodélkozom, hogy ilyen hamar elalaudt, bizonyára az út kikészítette. Magunkra húzom a vékony paplanomat, majd én is álomba merülök. -

88

Tizenharmadik fejezet Imádok

Los Angelesben ébredni. De még jobban imádom, ha az a fiú, akit szeretek,

mellettem ébredhet. Szokásosan megint arra ébredek, hogy rettentően melegem van, mert Oliver végigtekeredett rajtam. Próbálok úgy kicsusszanni alóla, hogy fel ne ébredjen, de az első mozzanatomra kinyitja gyönyörű barna szemeit. - Hová készülsz? – motyogja. - Éhes vagyok. É snem akartalak felébreszteni. - Én is éhes vagyok. Rád. – mosolyog. Már korán reggel huncutkodik. - Nagyon vicces. Ma nagy napunk van. - Merthogy? - Merthogy találkozunk az itteni barátaimmal. Imádni fogod őket. - Van köztünk egy csinos lány? Remélem, mert a mostanitól netudok aludni. – mondja teljesen komolyan, de tudom, hogy csak ugrat. Ez esetben, én is ugratom őt. Kicsusszanok alóla és felállok, de elkapja a csuklómat és visszaránt. Visszafekszem mellé, ő pedig felém magasodik. Gyengéden simogatja az arcomat. Ennél jobb kelésre, nem is vágyom. - Nem kell nekem senki más. Remélem tudod. Nem számít, hogy nemtudok tőled aludni, amíg a te hangodra vagy az aranyos mocorgásodra ébredek, tudom, hogy mindenem megvan. Bár már megszoktam tőle az ilyen dolgokat, ez most rendkívül annyira jól esett, hogy az leírhatatlan. - Azthiszem, nekem is megvan mindenem, amíg reggelente arra ébredek, hogy melegem van, mert az a fiú, akit mindennél jobban szeretek, rajtam fekszik. Felnevet. Olyan kisfiúsan. És olyan édesen. - Ennyire rossz lenne? - Próbáljuk ki? - Még fel sem ébredtünk, ön máris piszklódik, asszonyom. - Azthiszem, vannak napok, uram, melyeket így jó kezdeni. - Igzad van. Minden napot veled jó kezdeni. - Meg veled. Gyengéd csókot kapok tőle. Pár órával később a parton a régi közös helyünkön, a kis faházikóban, amelyet mellesleg mi éppíttettünk magunknak, találkozunk a régen nem látott barátainkkal. Emily volt itt a legjobb barátnőm. Szinte a nővérem. És még mindig. Minden este beszélünk telefonon és mindenről tud. Talán ő és Jaden az egyetlen barátaim, akik mindent tudnak rólam. Minden jót és minden

89

rosszat. Emily most fehér rövidnadrágot és egy pántos, rózsamintás trikt visel. Hosszú, szőke haját kontyba fogt ezúttal és úgy szép ahogy van. Természetesen. Emily nem igazán van oda azért, hogy kifesse magát. Csak egy kis spirál, egy kis púder és készen is van. A bátyja, Nick. Nos, vele jártam egy ideig. Derek után ő volt az első, akiben megbíztam. Már óvodás korom óta ismerem és ő is tudja, Derek mit tett velem. De ennek ellenére, mégis megkért, hogy legyek a barátnője. Nick rca, akár egy modellé. Szépen megformázott arc, kissé borzos, szőke haj és... Kék szem. Kitornázott felső testén most egy szürke póló feszül és riflenadrágot vett fel hozzá. Tommal már nem ilyen helyzet. Benne is teljesen megbízom, de volt már pár alkalom, hogy inkább nem kellett volna. Nem arról híres, hogy tud titkot tartani, vagy hasonló. De Nick és ő egy focicsapatban játszanak, szóval eltűröm, de azért vigyázok, miket beszélek. Külsőleg viszont ő is kifogástalan. A szemébe lógó szőke haja rövidebb, mint volt és kiemeli a barna szemeit. Ugyanúgy kitornázott a felső teste, mint Nicknek és egy kék Adidas márkával ellűtott rövidujjú, vlamint rifelnadrág van rajta, És ittvan Jennifer. A lány, akivel lényegében csak aért barátkozom, mert az unokatestvérem. Vele is jól ki lehet jönni. Mindenkivel elbeszélget bármiről, nagyon művelt és vicces. Voltak napok, amikor csak ő tudott megnevettetni. De néha ezeket a remek tulajdonságait elrontja olyanokkal, hogy kibeszéli a másikat vgy nem érdekli, mivan másokkal é snem érdekli semmi, ami nem róla szól. Feekete haja kivasalva omlik a vállára és egészen a hasáig ér. Emilyvel ellenétben ő nagyonis szereti, ha minél több festék díszíti az arcát. Fekete szoknyát és egy pántos, mint élküli fodros Fekete trikót visel. Már látom rajta, hogy kiszemeli magának Olivert, amikor meglátja. Eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam, hogy néz azokra a fiúkra, akik bejönnek neki. Bár hozzá van szokva, hogy általában meg is kapja, általában csak kalandokra, Olivert egy pillanatra sem kaparinthatja meg. Ő az enyém. Emily az első, aki meglát és felém rohan. Olyan jó őket újra látni. Emily szorítása gombócot képez a torkomban és amikor elenged, az könnykben mutatkozik meg. - Sharon Stewart. Csak nem sírsz? - Annyira hiányoztatok. – szipogom. - Nekünk is hiányzott az érzékeny é snem sorolom tovább fejed... – nevet fl mögötte Nick, majd ő is magához ölel. Annak ellenére, hogy jártunk, elválaszthatatlan barátok maradtunk és ennek rettenetesen örülök. Jennfier és Tom szinte egyszerre ölelnek meg. Ők is hiányoztak. Akármennyire is kiállhatatlanok néha, a mi hatos csapatunk szétválaszthatatlan. Ezerszer összevesztünk már és ezerszer kibékültünk ovis korunk óta. - Hiányoztál, szivi. – nevet Jennifer. - Ti is. – Oliverék felé fordulok. Csak ős és Wendy jött velem. Jaden meglepetés a többieknek. – Ő itt Wendy, az osztálytársm és az újdonsült egyik legjobb barátnőm. És Oliver, a szerelmem. Nem számítottam rá, de amikor ezt kimondtam, Jennifer szeme lángra gyúlt. Szerette tőlem és Emilytől elvenni, ami kedves nekünk és én tálcán kínálom fel neki a következő lehetőséget. Bár nem érkeztem ezene gondolkodni, mert megjött Jaden. Tom és Nick azonnal lerohanták. OLyan érthetetlen fiús kézfogásokat vetnek be és csak nevetnek, bár nemtudom, hogy min. - Ma buli van, nálam. – jelenti be Jennifer. – A hazatérésedre. - Ugye tudod, hogy nem örökre jöttem haza?

90

-

Jaj, ne rontsd már el. – nevet fel Jennifer. Na, gyertek!

Jenniferék háza fényűző. Nagyjából olyan, mint a miénk. Inkább csak a nagyságban hasonlítanak. Pár percnyire laknak tőlünk, pont Emilyékkel szemben. Tom edig még pár sarokkal arrébb. Kétemeletes, kívülrő hófehr házuk van. A felhajtójukon ott áll Jennifer BMW – je, melyet akkor kapott, amikor az iskolában szerzett rossz jegyei ellenére, az autiskolában kitüntetett diák lett. Azthiszem, Mr. Matthews akkor olyan büszke lett rá, hogy még a rettenetes bizonyítványát is elnézte neki. Ahogy bemegyünk az ajtón, zaj csap meg. A hatalmas előszobában és a konyhában hemzsegnek a tinédzserek. Némelyiküket ismerem a suliból, vagy amúgy a városból. Viszont öbben vannak azok, akiket még soha nem láttam. Bár itt vannak a barátaim é snem is számítottam ilyen összejövetelre, szóval... Hogy érzed magad? – kérdem Oliver felé fordulva, amikor Jaden hoz nekünk limonádét, kis töménnyel és elviszi Wendyt, hogy... Dicsekedhessen vele. - Jól. A barátnőd igazán kitett magáért. – dícséri őt. Ez nem jó jel. - Szerintem tetszel neki. – mondom lesütve szemeimet. - Engem viszont nem érdekel. Csak te kellesz nekem, ezt tudod. És ezen senki, még maga Buddha sem változtat. – nevet fel. Majd elkomolyodik és csak egy kis mosollyal rámkacsint, majd puszit nym a homlokomra. Csak pár szó, semmi tett és máris jobban érzem magam. Úgy érzem, Oliver tényleg soha nem csalna meg, tudom, hogy én vagyok a mindene. Lehet, hogy önzőségnek hangzik, de ez van. Már nemegyszer bebizonyította és megbízom benne. A legteljesebb mérétkben. -

A buli jól sikerült. Sokmindent be kellett pótolnunk Emilyékkel és sikerült is. Örülök neki, hogy velük tölthetem az egész nyarat. Viszont annak még jobban, hogy Oliver is itt lesz. Remek szünidőnek nézek elébe, már látom. De van olyan fura érzésem. Hogy valahányszor Jennifer ránéz Oliverre, átfut a hátamon a hideg, mert szinte látom rajta, mik a tervei. Mint a többi fiúval. Elbolondítja őket, párszor lefekszik velük, a fiúk otthagyják a barátnőiket abban reménykedve, hogy Jenniferrel ez örök lesz, majd mind jól pofára esnek. És eddig mindenki bedőlt neki, akkor miért pont Oliver lenne a kivétel ez alól? -

El kell mennem egy órácskára. – jelenti be Oliver, amikor ebéd után visszatérünk a szobámba. Hová mész? Csak el kell intéznem valamit. Miben sánikálsz? Jesszusom! Elintéznivalóm van, olyan nehéz ezt felfogni? Itt, Los Angelesben? Miért nem bízol bennem? Ígérem, elmondok mindent, de ezt egyenlre nem lehet. Kérlek, Sharon. Bízz bennem, oké? – kérdi lágyan. Oké, ne haragudj. – sütöm le a szemem, de Oliver gyengéden megfogja az állam és maga felé fordítja a fejem.

91

- Szeretlek.- suttogja és gyengéden megcsókol. - Én is téged. – mosolygom. Viszont ordítani lenne kedvem, amikor olyan titokzatosan rám mosolyog, majd kisétál az ajtón. Olyan érzésem van, hogy annak a bizononyos dolognk köze van Jenniferhez. Ismerem Olivert. Elmondta volna, hogy milyen dologban kell ügyködnie, ha csak nem vele találkozik. De miért csinálja ezt? Még két óra múlva sem jelentkezik. Ez már gynús és úgy nyomja a mellkasomat ez az érzés, hogy az leírhatatlan. Remegek, mert tudom, hogy vele van. És még mindig. Fel – alá járkálok a szobámban, amikor Oliver benyit. Akaratlanul is dühösen nézek rá. - Merre voltál? - Mondtam már, hogy... - Mi az, amit nem tudhatok? – kérdem csendben. Nem akarok vele veszekedni, de nembírom ezt a titkolózást. - Sharon, ne kezdd ezt megint. Az előbb beszéltük meg. - Ja! Több, mint két órája, amikor azt ígérted, hogy egy órácska lesz az egész. - Nem tehetek róla, hogy elhúzódott. - A randid Jenniferrel? Oliver szája tátva marad. Tudtam, hogy vele volt, úgy tudtam. Nem is próbálja cáfolni. Egrázom a fejem és egy szó nélkül kimegyek az ajtón. Nem jön utánam. Nem is baj. Csak veszekednénk. Emilyvel és Wendyvel megyünk a plázába. Vásárolni akartam, de elvonja a figyelmemet ez a dolog Oliverrel. Rettenetesen zavar. - Sharon, mi bajod? – kérdi Wendy, miközen beülünk egy pizzázóba. Egy falat nem megy le a torkomon. Csak piszkálgatom a kukoricadarabokat le a pizzámról a villámmal. - Oliver ma találkozott Jenniferrel. - Honnan szeded? - Aztmondta, dolga van egy órácskára. És több, mint két óra múlva végzett. Ez még nem is lenne baj, de olyan titokzatos a buli óta. Láttam, Jennifer hogyan nézett rá, Az a tipikus nézés, amikor kell neki valaki. És Oliver elmondaná, mi dolga van, ha csak... - Nem vele találkozott. - Talán csak tűlreagálom. - Sharon, te mindenkinél jobban ismered őt. Tudom, hogy soha nem kételkedtél benne, és ha most azt csinálod, annak oka van. - És az az ok Jennifer. – fejezi be Wendy mondatát Emily. - A mai még oké. Tudom, hogy vele volt, de ha ez csak egyszeri alkalom akkor talán nem kellene aggódnom. Amikor hazamegyek, Oliver a szobában alszik. Már 11 óra van, a csajokkal ez picit elhúzódott, mert még temérdek helyre beültünk, amit meg akartunk Emilyvel mutatni Wendynek. Ahogy ránézek Oliverre, aki édesen szuszog az ágyamon egy szál pizsamanadrágban, úgy érzem, mégsem kellene rá haragudnom. Ha Jenniferrel volt is, lehet

92

hogy csak olyan általános dolgokról beszélgettek és nemtörtént semmi. Nemtudom, mit higgyek. Mindenesetre a fürdőszobámban átöltözöm és bebújok Oliver mellé. Nem akarom felébreszteni, de sikerül. Mégsem aludt olyan mélyen, mint gondoltam. Meggyújtja az éjjeli lámpát és felém hajol. Nemmond semmit, csak egyik könyökével a fejem mellett a matracba süpped, a másikkal az arcomat simogatja. Aggódó, félelemmel teli szemei úgy csillognak rám, hogy attól még a lélegzetem is elakad. - Sajnálom. – böki ki végül. – Igazad volt, Jennifernél voltam. De az életemre esküszöm, hogy semmi nem történt. Csak beszélgettünk. De annyira szégyellem magam, hogy titkolóztam, csak tudtam, hogy mi lenne a reakciód. Rettenetesen sajnálom. - Oliver, nem igazán tudom, mit mondjak erre. Én... - Sharon, mondd, hogy bizonyítsam még, hogy te vagy az, akit mindennél jobban szeretek. - Elhisze neked. De soha többé ne csinálj ilyet, megértetted? - Megértettem. – mosolyog, majd gyengéden megcsókol. Nem is mondd többet. Nincs is szükség rá. Az, hogy lefekszik, majd mellkasára hajtja a fejem és úgy szorítja a derekamat, mintha félne, hogy ha elenged, többé nem lát, mindent elmond. És én abban a hitben hajtom nyugovóra a fejemet, hogy több ilyen nem lesz.

93

Tizennegyedik fejezet Ám a napok elteltével, semmi nem változott. Oliver minden nap órákra eltűnt és a legrosszabb ebben, hogy tudtam hol volt és kivel. Mert minden egyes nap azt kívántam, bár inkább nemtudnám. Mert jobb lenne, ha nemtudnám, hogy Jenniferrel van órákon keresztül. És a legeslegrosszabb, hogy úgy gondolja, ez nekem nem fáj. És olyan, mintha már nem is léteznék számára. Ez fáj. Pedig azthittem, tényleg én vagyok neki az egyetlen. Menjünk el utána. – mondja Wendy már az ötödik napon. Kövessük? Jah. Tudod, hová ment. Elbújunk egy bokorba vagy valami mögé. És fogjuk látni, mi történik, ha Oliver jön el. Ha csak elköszönnek, akkor nincs miért aggódnod. - Jólvan, menjünk. Jennifer házához érve egy bokor mögött bújunk meg, mely mögül pont az ajtójára látni. Nem is kell sokáig várnunk, látom, hogy nyílik az ajtó. Oliver lép ki rajta é snem akarom elhinni, amit látok. Rúzsfolt van az arcán. Szétnéz, amikor kilép, majd egy szalvétával letörli az arcát, aztán a bizonyítékot a szemetesbe dobja. Azthiszem, ekkora fájdalmat még nem éreztem és ekkora csalódottságot. Könnyek égetik a szememet és Wendy aggódóan néz rám. - Sharon... Nem engedem, hogy befejezze, elfutok. Nembírom ezt. Ezt a hazudozást, a megcsalást. És ezt főkpp tőle nem vártam volna. A parton egy mólónál ülök le és zokogom. Pár perc telik bele csak, gyengéd érintés fut végig a vállamon. Mérgesen felpattanok, mert tudom hogy ez ki. Oliver kétésgbeesett és félelemmel teli, bűnbűnó arcával találom magam szemben. - Sharon, Wendy elmondta, amit láttatok. Az nem úgyolt, hogy... - Nem érdekel. - De kicsim, én... – meg akar ölelni de elhúódom. - Mondtam, hogy nem érdekel. És ne érj hozzám. Egy utolsó szemét vagy! Még hogy én vagyok neked az egyetlen. - Az is vagy. - Azért fontosabb mostanában Jennifer. Minden nap órákat töltesz vele, szerinted nekem ez milyyen érzés. És téged nem is érdekel, hogy ez nekem fáj, úgylátom. - De igenis érdekel. - Oliver, fejezd be! Mindenemet odaadtam neked! Mindent megbocsátottam! Megbocsátottam, hogy olyan erőszakos voltál néha, elnéztem, hogy megütöttél, azt, hogy nem bíztál bennem! De ez, amit most tettél, ezerszer jobban fájt, mint minden más hibád. Én sem vagyok tökéletes és azthiszem, hibát követtem el, amiért nem vagyok már elég jó. - Igazad van, nem vagy jó. Te a legjobb vagy. És félreérted ezt az egészet. -

94

Hogy lehet azt félreérteni, hogy napok óta több időt töltesz vele, mint a barátnőddel? És láttam, amit láttam, szóval ne is próbáld tagadni, ami történt. Nemtudok mozdulni, Oliver olyan szorosan ölel magához. Az állát a fejemre hajtja, én pedig a mellkasának dőlök és hallgatom gyors szívverését és légzését. Fél, tudom. Én is félek. Félek, hogy mi lesz velem nélküle, hogy milyen lesz abban a tudatban felkelni, hogy nem fogom látni, hogy az ő csókjai és ölelése nélkül éljem le a hátralévő életemet. Olyan erősen zokogok a gondolatra, hogy elnehezedik a tüdőm. Oliver is sír, érzem. Főleg, amikor arcát az enyémhez érinti és érzem a könnyeit. - Kérlek, hadd magyarázzam meg. – suttogja a fülembe. - Nincs mit megmagyarázni. – szipogom. - Nem hagyhatsz el. Nem akarlak elveszíteni, kicsim. Én esküszöm, semmi nem történt Jenniferrel. Nekem csak te számítasz. Kérlek, hinned kell nekem. - De nemtudok. - Sharon... - Nem. Nem akarom hallani. Elegem van. Megpuszilom az arcát, majd kibújok az öleléséből. Nem merek ránézni, tudom, hogy az mindent megnehezítene. Elfutok, mert nembírok tovább a közelében maradni. És ezzel vége. Életem legnehezebb döntése volt véget vetni kettőnknek. Kettőnknek, akikről azthittem, a mi szerelmünk örök és mindig együtt leszünk. Hogy minden reggel ő ébreszt majd, amikor elvégezzük a középiskolát. Igen, azt terveztük, hogy azonnal összeköltözünk, hiába korai lenne. És akkor minden percét kiélvezhetnénk annak, hogy együtt vagyunk. De minden terv, minden, ami örök lett volna, hamuvá lett. -

Egy nappal később már újra New Yorkban vagyok. Apával megegyeztünk, hogy a karácsonyi szünidőt ott töltöm. Nem akartam mindenki nyaralását elrontani, ezért Wendy és Jaden beleegyezett abba, hogy ott maradnak, ha megígérem, hogy egy kis időre még majd visszamegyek. Még meggondolom. Nemhinném, hogy újra Oliver szemébe szeretnék nézni. Vagy hogy egyszerűen tudnák. Mert nemtudnák. Vagy egyáltalán látni őt. Fájna. És így is fáj ez az egész. Neki nem szóltam, hogy eljövök. Nemsokára úgyis rájön majd. És felfogja, mit tett. Én viszont nemtudom. Nemtudom felfogni, amit láttam, amit az alatt a pár nap alatt átéltem. Hogy tudtam, hogy vele van, sejtettem, mit csinálhatnak és én nemtudom, hol rontottam el ezt az egészet. Talán mégsem volt ez olyan igazi, mint amilyennek készült. Vagy amilyennek gondoltam. Pedig képes lettem volna leélni vele akár az egész életemet. És rettentően borzalmas érzés, hogy tudom, mostmár nélküle kell.

95

Tizenötödik fejezet Carl hív. Carl Jennifer bátyja és senki meg nem mondaná, hogy ők ketten testvérek. Ők a legnagyobb testvéri ellentét a világon. Carl helyes, aranyos, mindenkivel kedves orvos, aki utálja, ha a húga bajt csinál és általában ő szokta rendbe rakni a dolgokat. Carl nem csak tehetséges orvos, aki lényegében a személyi orvosom volt, miután volt ez a dolog Derekkel, hanem remek barát is. Nem csak orvosilag volt melletem, hanem mint egy remek barát is. Szinte mindent tud rólam, még azt is, hogyan viszonyulok a drága húgocskájához és tudom, hogy mindig mellettem áll. De miért hív? - Carl? - Szia. Sajnálattal hallom, hogy vissza is mentél, mielőtt beszélhettünk volna. Pedig szerettem volna veled találkozni. – a tipikus Carl. Meg sem várja, hogy kérdezzek valamit, azonnal belekezd a mondanivalójába. - Nagyon sajnálom, Carl,de... - Közbejött a húgom, tudom. – mondja azzal a hangnemmel, amit akkor használ, amikor tudja, hogy a húga már megint belekeveredett valamibe. - Így is lehet mondani. Figyelj, ez nem a húgod hibája, csak... - Igazad van. Ez az egész családom hibája. - Hogy érted? – most tényleg hová akar kilyukadni ? - Úgy, hogy Oliver miattunk járt nálunk. Figyelj, tudom, hogy nem fogod ezt elhinni, de hallgass végig. Apa cége a csőd szélén áll. Tudod, hogy apa milyen. Mindegy, hogyan csak mentse meg. Jenni beszélt neki Oliverről, hogy mekkora céget fog örökölni az apjától. És apa természetesen a legkönnyebb megoldást választotta. Megkérte Olivert, vásárolja fel apa cégét, legalább addig, amíg rendbe nem jön. Oliver azért volt annyit nálunk, mert próbáltuk megszervezni ezt az egészet, aztán jöttek a papírok meg hasonló. - Carl, attól, hogy ezt elmondtad, én még láttam, amit láttam. Tudom, hogy Oliver megcsalt a húgoddal. És kész. És nemértem, miért véded most őket. Csak nem Oliver megkért rá, hogy beszélj a fejemmel. - Gondoltam, hogy nemfogsz nekem hinni, ezért kérlek, nézd meg az e – mailjeidet és aztán hívj fel. És ezzel le is teszi a telefont. Most mit akar? Biztos, valami hülyeséget írt nekem e – mailen is, hogy fogadjam vissza Olivert. Leülök a laptopomhoz és bejelentkezek a fiókomba. Van Carltól egy üzenetem. Egy videófelvétel. Megnyitom. Jesszusom! Ez Jennifer szobája. Jennifer van ott és Oliver. Jennifer az ágyán ül, Oliver pedig vele szemben a falnak támaszkodik a mellkasán összekulcsolt kezekkel. - Ugyanmár, Oliver. Velem sokkal jobb életed lenne, mint azzal a picsával. - Ide figyelj! Ha még egyszer ilyet mersz rá mondani, nemfog érdekelni, hogy lány vagy. Ezerszer elmondtam már neked. Én őt szeretem. Sharon a mindenem és senkiért nem hagynám el. Főleg nem miattad. Köztünk kizárólag üzleti kapcsolat létezik. Sőt,

96

ezentúl már az se. És légyszíves, még csak a közelembe se gyere, ha apáddal tárgyalok, mert esküszöm, látni se bírlak. – vágja rá Oliver a nem éppen kedves válaszát teljes undorral az arcán. Ekkor Jenni feláll és átöleli Olivert. Ő elfordítja a fejét, tényleg nem akarja látni sem akarja. Jennifer puszit nyom az arcára. Ekkor Oliverből kiszalad az addig visszatartott düh és minden udvariasság. Ellöki Jennit, aki az ágyra leesik és gonoszan néz Oliver után, aki kimegy az ajtón. Úgy érzem magam, mint akinek egy hatalmas nagy kést döftek egyenesen a szívébe. Ezer érzés fut át rajtam. Bűntudatom van, aggódom, félek és utálom magam. Ellöktem őt a semmi miatt. Megnézem a felvétel dátumát. Pont aznap, amikor szakítottunk. Remegő kezekkel hívom vissza Carlt. - Na, meggyőzött? – mintha tudná, mit akarok mondani. - Én... Én nemtudom, mit mondjak... Honnan tudjam, hogy... - Kell több felvétel? Mert minden egyes pillanatról van, amikor Oliver itt volt. Tudod, nemsokra rá, hogy elmentél, az egész házat be kellett kameráznunk, mert betörtek hozzánk egy este. Szóval vagy idejössz és újra együtt leszel Oliverrel, vagy küldöm a többit. - Én... Annyira szégyellem magam. Nem bíztam benne, és ellöktem. – zokogom. – Ő meg akarta magyrázni és én nem hagytam. - Holnap este lesz anya szokásos évi bálja. Gyere el, én elrángatom oda Olivert. - Mivan, ha nem bocsát meg? - Megfog, mert szeret. Erről jut eszembe, küldtem még egy felvételt. Mindenképp nézd meg, de ajánlok hozzá egy doboz papírszalvétát. - Akkor holnapra ottvagyok. - Aztán szép legyél. – hallom a mosolyt a hangjában, ami engem is mosolygásra késztet. – Holnap délután négyre elmegyek érted. - Hogy? Miért? - A magángépemmel. Úgyhogy csomagolj be vissza és négyre legyél a báli ruhádban, mert nem lesz időd átöltözni. - Rendben. Leteszem a telefont és kinyitom a másik videófelvételt is, amelyen Carl és Oliver Jenniék nappaliában ülnek és whiskyt isznak. Carllába szokásosan fent az asztalon összekulcsolva, Oliver pedig előredőlve a térdén megtámasztott kezében tartja poharát. - Régóta ismerem Sharont. – kezdi Carl. Komolyan én vagyok a téma? – Gyerekkora óta. És én kezeltem akkor is, amikor Derek... Nos, tudod. Nagyon megrettentette a dolog. Sokmindent elmond nekem és tudom, hogy azóta senkivel sem volt. Gondolom, rajtad kívül. - Örülök, hogy mellettem boldog. Engem az tesz boldoggá, ha őt azzá tehetem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan lány lesz a mindenem, aki egy nap csak úgy besétál az osztályba és leül mellém. - Pedig ő lett. Látni rajtad, haver. – mutat Carl a szerelmemre, de ki nem engedné kezéből a poharat.

97

Igen, ő lett. És talán nyálasan hangzik, nem is bánom, hogy akkor ő ült le mellém. És minden egyes pillanatot bánok, amelyben megbántottam. Nekem ő a mindenem, az életem. Ha elveszíteném, abba beleőrülnék. - Igen, gondolom. Örülök, hogy Sharon mellett egy ilyen srác van, mint te. Szüksége van rá, hogy valaki ennyire törődjön vele. - Örökre törődni akarok vele és szeretni akarom. Nem látok a könnyeimtől, mire vége van a videónak. Nem hiszem el, hogy képes voltam őt elhagyni. És hogy nem bíztam benne. Mostmár tényleg nemtudom, hogy mit érezzek. Elhagytam azt, akit a világon mindennél jobban szeretek annyi miatt, hogy letörölt egy rúzsfoltot az arcáróll. Ez a fiú mindenre képes lenne értem és én hagytam magamat becsapni. -

Másnap lezuhanyozom, kimosom a hajamat. Törölközőbe tekerem, amíg kifestem magamat. Felkenem a make – upomat és a púdert, majd spirállal meghosszabbítom a szempilláimat. Rózsaszín színű szemhéjfestékkel festem ki a szemhéjamat, hogy az menjen a ruhámhoz. Miután kiszárítom a hajamat, begöndörítem. Felveszem a rózsaszín, földig érő, selyemruhámat. Nincs pántja és szív alakú kivágással rendelkezik. Sötétrózsaszín és pici kövekkel van kirakva derékig. Onnan lefelé kissé fakultabb a színe és fodros. A kedvencem. És tudom, hogy Jenni anyukájáék komolyan gondolják a bál szót, ezért megyek hosszú ruhában, amelyhez világosrózsaszín cipőt húzok. Pontban négykor már a gépen ülünk. Carl öleléssel üdvözöl. Jó őt újra látni. Semmit sem változott,bár párhónap alatt nem is igazán lehet mit változni. Ugyanolyan kócos a barna haja, amely kitűnően illik a gesztenyebarna szemeihez, melyben néhol világosabb árnyalatok bújkálnak. - Oliver is ott lesz? – kérdem kisséelcsukló hangon. Rettenetes gyomoridegem van. Carlhoz nem merek szólni, akkor hogyan akarok beszélni Oliverrel? - Száz százalékra. Aztmondtam, egy páciens miatt kell még eljönnöm. Ott vár. Mondtam neki, hogy 7 – re legyen ott. Addigra odaérünk. - Nagyon félek. Carl megfogja remegő kezemet és bíztatóan a szemembe néz. - Sharon, Oliver mindennél jobban szeret... Tudod, el akart jönni utánad. - Tényleg? - Igen, de lebeszéltem róla, mert nemtudtam, hajlandó vagy - e megbocsátani neki. Ezért hívtalak fel. Hétkor már Jenniék háza előtt parkolunk Carl Mercedesével, amely a leszállópályán várt minket. Próbálom csillapítani kezeim remegését, amikor belépek az ajtón. Olivert nem látom. Talán el sem jött. Beljebb megyek és megpillantom Jennifert. Ráfonja ujjait erősen a csuklómra és behúz az egyik szobába. - Mit keresel itt, liba? – kérdi összeráncolt homlokkal. - Oliverhez jöttem. - Oliver az enyém. Hát nemtudod? - Dehogynem. Mindent tudok, Jenni. És Oliver engem szeret. - Tényleg? Akkor miért tudom, hogy milyen az ágyban?

98

Nemtudsz te semmit. Nemfogom őt még egyszer ellökni magamtól a hazugságaid miatt. Gonoszul rávicsorgok és látom, hogy megdermed a dühtől. Kimegyek az ajtón és átvágtatok a nappalin. Mindenfelé nézek Oliver után kutatva, csak előre nem. Épp ebből a hibámból származik a baleset, hogy valakinek neki megyek. És nagyot dobban a szívem, amikor felnézek és Oliver csillogó szemei néznek le rám. Megremegek és látom, hogy ő is megdöbbent, amiért lát. Nagy levegőt vesz és megszólal. - Sharon... - Oliver! - Mit keresel itt? - Én... Nemtudok megszólalni. Nem merek semmit mondani, mert félek, hogy nemfogja érdekelni. Félek, hogy annyira haragszik rám, amiért nem bíztam benne, hogy soha többé nem akar látni. Kimászok az öleléséből és minden szó nélkül elszaladok. -

A hátsó kertben állok meg és a kertet díszítő hatalmas szökőkút előtt állok meg. A kezembe temetem az arcomat és könnyek szöknek a szemembe. Hogy lehettem ennyire gyáva? Hirtelen érintés fut végig a vállamon és megfordulok. Nem az, akire számítok. Ez nem az a csillogó szempár, nem olyan gyengéd az érintése. Derek úgy magasodik felém, mintha azt akarná mutatni, azúttal nem menekülök. - Mit akarsz? - Téged, Sharon. Tudom, hogy nem lenne szabad még csak hozzád sem érnem, de nembírom nélküled. - Te csak a sex nélkül nembírod. - A veled történő sex nélkül. – vigyorog, majd mindkét kezemet lefogja, így nemtudok mozdulni. Csókolgatni kezdi a nyakamat és felfelé vándorolnak az ajkai. - Eressz el. - Ugyanmár. Te is akarod. - Aztmondtam, eressz el, vagy sikítok. – próbálok lökni a hangerőmön, de remegnek a lábaim. Annyira félek, hogy megint megtörténik. Istenem, Oliver. Bárcsak nem futottamvolna el tőle. - Ilyen hangzavarban akár torkodszakadtából is sikíthatsz, úgysem fogják meghallani. - Engedj már el. És ismerős hang csendül fel mögöttem. Ismerősen védelmező és dühös hang. - Úgylátom, még mindig nem igazi a hallásod. Ezúttal javítunk rajta. Oliver olyan erővel kapja el Dereket a nyakánál, hogy az csak kapkodni tudja a levegőt. - Ha még egyszer hozzá érsz, megöllek. Esküszöm, megöllek. Oliver behúz egyet Dereknek, majd szó szerint elhajítja. Derek lefejeli a szökőkút szélét. Amikor feláll, megtörli a száját a vértől, de a szemem inkább azon akad meg, hogy a szemöldöke megrepedhetett, mert ömlik belőle a vér. - Ezt még megkeserülöd. - Ha nem takarodsz el azonnal, te akár most is megkeserülheted. Derek elmegy, Oliver pedig kezeit a vállamon pihenteti meg. Még zihál. Rettentően dühös, látom a lángokat a szemében. De elalszanak, amint mélyebben a szemembe néz. Most már

99

inkább aggódik és kicsi mosoly ülki az arcára. Közelebb hajol és hüvelykujjával letörli a könnyeimet. - Jól vagy? - Nem, nemvagyok. – látom, hogy nem érti, ezért fojtatom. – Nemvagyok jól, mert rettenetes bűntudatom van. Jesszusom, ellöktelek magamtól a semmi miatt. Mindent félreértettem. - Kicsim... - Ne! Ne mondj semmit. Nem érdemlem meg, hogy újra velem legyél, mert szörnyű hibát követtem el. Viszont már mindent értek. Tudom, hogy nem is Jennifer miatt jártál ide, hanem mert segíteni akartál az apukájának. Láttam egy videófelvételt, amelyen visszautasítottad Jennifert. És aztán még egyet, ameiken olyan dolgokat mondtál, hogy úgy éreztem magam, mint akinek egy kést döftek a szívébe. – zokogom. Látok megcsillanni egy pár könnycseppet a szemeiben, melyek lassan lefolynak tökéletesen megformált arcán. Még közelebb húzódik, szinte érzem magamon a lélegzetét. - Tényleg? Mit mondtam? – mosolyog, de tudja, hogy mire gondolok. - Hogy... - Ne! Most te hallgass végig. Aztmondtam, amit érzek. Tényleg azthiszem, az volt életem legjobb napja, amikor besétáltál az osztályba és leültél mellém. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire szeretni foglak. És nembánom, hogy megtörtént. Igazad volt, annyiszor megbántottalak már. És minden pillanatot sajnálok, amikor ártottam neked. El kellett volna mondanom, hogy miért jövök ide. Nem lett volna szabad hagynom, hogy félreértsd... - Oliver, neked nem kell bocsánatot kérned. Nembíztam benned és rettenetesen sajnálom. Hadd mondjam el, hogy anyunak élete legjobb döntése volt, hogy pont New Yorkot választotta. És életem legszebb pillanatait adta nekem az a fiú, akihez egyszercsak besétáltam az osztályba és leültem mellé. És nembánom. Bármi történt, bármi fog történni, én szeretlek. Megbántad, amiket tettél és én ugyanúgy ezerszer megbántam ezt. Meg sem szólal, csak könnyekkel áztatott ajkaival gyengéden megcsókol. Olyan szerelemmel, olyan érzelemmel csókol meg, hogy nemtudnám elképzelni nélküle a világot. Amikor elhúzódik, homlokát az enyémnek támasztja. - Szeretlek, Sharon Stewart. - Szeretlek, Oliver Whitmore. – mosolygom.