Donna Leon: A névtelen velencei (részlet) |1| A cipő piros volt, mint a londoni telefonfülkék meg a New York-i tűzoltóautók, noha a férfinak, aki elsőként látta meg, nem ezek a képzettársítások ugrottak be. A közeli hentes üzletének kirakatában látott naptár Ferrari Testarossájának rikító vörösét juttatták eszébe, azt a fotót, amelyiken egy félmeztelen szőke támaszkodott csábosan a kocsira, láthatóan égve a vágytól, hogy magáévá tegye a bal oldali fényszórót. A férfi látta, hogy a cipő pityókásan oldalára dől, tűsarka épp csak hozzáért a vágóhíd mögötti földet átokként beszennyező olajfoltok egyikének pereméhez. Meglátta, és persze azonnal a vérre gondolt. Valahogyan, évekkel ezelőtt valakik engedélyezték, hogy itt épüljön fel a vágóhíd, még jóval azelőtt, hogy Marghera felvirágzott, noha a szó talán nem a legszerencsésebb választás Olaszország egyik legjelentősebb, olajfinomítók és vegyi üzemek alkotta ipari zónája történetének jellemzésére, amely a lagúna túloldalán elnyúló mocsaras területen, Velence városának, az Adriai-tenger gyöngyszemének közvetlen szomszédságában éktelenkedik. Az alacsony, masszív betonépületet magas drótkerítés vette körbe. Vajon még azokban a régmúlt időkben húzták fel, amikor a birkanyájakat és tehéncsordákat poros földutakon terelték errefelé? Vajon a kerítés arra szolgált, hogy a riadt állatok ne menekülhessenek el, még mielőtt a rámpára terelik és letaglózzák őket? Manapság az állatokat teherautókon szállítják ide, esélyük sincs a menekülésre, mert a platóról közvetlenül a végzetes rámpára kerülnek. Az sem volt valószínű, hogy bárkinek kedve támadna közelebb menni az épülethez; a drótkerítés egyszóval nem elrettentésül szolgált. Talán épp ezért nem bajlódott senki az időközben keletkezett lyukakkal, amelyeken át a kóbor kutyák, az odabentről áradó szag nyomában, éjjel gyakran odalopóztak az épülethez, és hosszasan vonyítottak az elérhetetlen után. A vágóhíd körüli földek üresen álltak; kevés olyan tabu gyökerezik annyira mélyen, mint a véré, így a gyárak az alacsony betonépülettől tisztes távolságban épültek fel. Az épületek ugyan megtartották a távolságot, de az általuk kiokádott füst és gáz, por, no és a földbe alattomosan szivárgó gyilkos nedvek mit sem tudtak a tabukról, így az évek során egyre közelebb kúsztak a vágóhídhoz. Fekete nyálka tört fel bugyborékolva a fűcsomók között, vékony, szivárványban játszó olajréteg úszott a szürke tócsák felszínén, amelyek sohasem tűntek el, bármekkora volt is a szárazság. Idekint, a szabadban, a természetet folyamatosan mérgezték, mégis, az embereket az töltötte el nagyobb borzalommal, ami odabent folyt. A cipő, a piros cipő, a vágóhíd hátsó falától úgy százméternyire feküdt, épp a kerítés túloldalán, balra egy magas és terebélyes bokortól, amelyik mintha a gyökere által felszívott mérgeknek köszönhette volna dússágát. Egy forró augusztusi hétfő délelőtt, fél tizenkettőkor, egy megtermett férfi, véres bőrkötényben, nagyot lökött a vágóhíd hátsó fém lengőajtaján és kilépett a vakító napsütésbe. Nyomában forró, émelyítő bűzhullám terjengett. A napsütés miatt idekint ugyan semmivel sem volt hűvösebb, de legalább a szag elillant, és a zümmögő hang az egy kilométerre lévő sztrádán a Ferragosto idejére Velencébe özönlő turisták forgalmának zaja volt, nem a mögötte lévő helyiséget megtöltő éles sivítás és sikoltozás. A férfi a kötényébe törölte véres kezét, közben igyekezett egy száraz helyet találni a kinyúló tető alatt, majd benyúlt az ingének a zsebébe és elővett egy csomag Nazionalit. Műanyag öngyújtójával meggyújtott egy szálat, és mohón beleszívott, élvezte az olcsó dohány csípős ízét és kesernyés illatát. Odabentről egy fájdalmas bőgés hallatszott, ami arra késztette, hogy eltávolodjon az épülettől; a kerítés felé indult el, ahol egy csodával határos módon négyméteresre nőtt akácfa megsárgult levelei szolgáltattak némi árnyékot.
Ott megállt, háttal az épületnek, és elnézett a füstöt okádó ipari kémények erdeje fölött, amely egészen Mestréig húzódott. Némelyikből lángcsóvák villantak, egyesek szürkés-zöldes felhőkbe burkolóztak. Az enyhe szellő, ahhoz túl gyenge, hogy a bőrén is érezze, felé sodorta a felhőket. Beleszívott a cigarettába, majd a lába elé nézett; itt kint a mezőn mindig vigyázni kellett, hová lép az ember. Amikor lefelé nézett, akkor látta meg a cipőt, amely az oldalán feküdt a kerítés túloldalán. Valamilyen szövetből készült az a cipő, nem bőrből. Selyemből? Vagy szaténból? Bettino Cola nem értett ezekhez a dolgokhoz, de azt tudta, hogy a feleségének volt egy nagyon hasonló cipője, és több mint százezer lírát költött rá. Ahhoz, hogy ennyi pénzt keressen, neki ötven birkát vagy húsz borjút kellett levágnia, az asszony mégis ennyit pazarolt egyetlen pár cipőre, amit egyszer vett fel, utána meg berakta egy dobozba, és soha többé rá se nézett. A sivár környezetben semmi más nem kötötte le a figyelmét, úgyhogy alaposan megnézte a cipőt, közben nagyokat szippantott a cigarettából. Balra húzódott, és a másik oldalról is vetett rá egy pillantást. Noha egy nagy olajfolt mellett volt, úgy tűnt, hogy egy száraz földdarabon fekszik. Cola még egy lépést tett balra, majd körülnézett, hátha a párja is ott van valahol. Egy közeli bokor alatt meglátott valamit, ami egy cipőtalpnak tűnt, az is az oldalára volt dőlve. Cola eldobta a cigarettát, beletaposta a puha talajba, odasétált a kerítéshez, lehajolt, átfúrta magát az egyik nagyobb lyukon, óvatosan, nehogy felsértse magát a kiálló rozsdás fém éles peremével. Amikor felegyenesedett, odament a cipőhöz, vagyis immár egy pár cipőhöz, amivel már lehetett kezdeni valamit. Roba di puttana – mormolta el a bajusza alatt, amikor meglátta az első cipő sarkát, ami hosszabb volt, mint a zsebében lévő cigarettásdoboz: egy ilyen holmit csak egy kurva viselhetett. Lehajolt és felvette a cipőt, vigyázott, nehogy hozzáérjen a szövethez. Ahogyan remélte, tiszta volt, nem ért hozzá az olajfolthoz. Tett néhány lépést jobbra, ott is lehajolt és bedugta az ujját a cipő párjának a sarka mögé, de úgy tűnt, hogy az valahogy beakadt a fűcsomóba. Cola fél térdre ereszkedett, vigyázva, hogy hova rakja a térdét, és egy határozott mozdulattal rántott egyet a cipőn. Az meg is mozdult, de amikor Bettino Cola észrevette, hogy amiről lejött, egy emberi láb volt, hátratántorodott a bokortól és elejtette az elsőként megtalált cipőt, bele a fekete olajtócsába, amitől ez idáig oly szerencsésen megmenekült. |2| A rendőrség húsz perc múlva érkezett ki a helyszínre, a mestrei Squadra Mobilétől jöttek, két szedánnal. Addigra, a vágóhíd mögötti térség már tele volt a bent dolgozó férfiakkal, akiket az általuk ismerttől eltérő öldöklés iránti kíváncsiság csalogatott ki a napra. Cola szédelegve rohant be az épületbe, rögtön az után, hogy meglátta a talpat és a hozzá tartozó lábat, bement a művezető irodájába, és közölte vele, hogy odakint, a kerítés mögötti részen egy halott nő fekszik. Cola megbízható munkás volt, komoly ember, úgyhogy a művezető hitt neki és azonnal kihívta a rendőrséget, anélkül hogy maga is meggyőződött volna arról, igazat mond-e az embere. Többen azok közül, akik látták Colát beszaladni az épületbe, odamentek hozzá és kérdezősködni kezdtek, hogy mi történt, mit látott. A művezető rájuk förmedt és visszaküldte őket dolgozni: A hűtőkocsik már ott állnak a rakodóplatóknál, nem vesztegethetjük a drága időnket arra – mondta –, hogy egész nap itt álldogáljunk, és azon csámcsogjunk, hogy valamelyik kurvának valaki elvágta a torkát. Persze, a művezető nem szó szerint értette a dolgot, mert Cola csak a cipőről meg a lábról beszélt neki, de az üzemek mögötti térség jól ismert volt a gyári munkások körében – és a nők körében is, akik azokon a mezőkön űzték a mesterségüket. Ha a nőt ott ölték meg, biztosan azok közé tartozott, akik késő délutántól az ipari zónából Mestre felé vezető műút mellett
stricheltek. A munkaidő lejártával, hazafelé tartva, miből állt néhány percre letérni az útról, és tenni néhány lépést egy bokor mögé a fűbe leterített lepedőig? A dolog gyorsan lezajlott, a férfiaktól senki sem várt el többet a tízezer lírán kívül, a lányok között pedig egyre több volt a szép szőke kelet-európai, akik annyira kiszolgáltatottak voltak, hogy még csak annyira sem kellett tőlük tartani, mint a Via Cappuccinán dolgozó olasz lányoktól; meg egyébként is, mióta mondja meg egy kurva egy férfinak, hogy mit csináljon, és hova tegye? Az a nő, talán éppen ezt tette, akaratoskodott, a pasi meg begurult. Ettől az itt dolgozó lányok áradata nem szűnt meg, sőt havonta egyre többen jöttek át a határon. A rendőrségi autók megálltak, mindkettőből egy-egy egyenruhás tiszt szállt ki. A főbejárat felé indultak el, de a művezető odament hozzájuk, még mielőtt beléptek volna az ajtón. Cola, aki mellette állt, fontosnak érezte magát, amiért a figyelem középpontja került, de még mindig a látottak által kiváltott enyhe rosszullét kerülgette. – Maga telefonált? – kérdezte az első rendőr. Kerek képén csillogott az izzadság, sötét szemüvege mögül gyanakvóan méregette a művezetőt. – Igen – felelte a művezető. – Egy halott nő fekszik az épület mögötti mezőn. – Maga látta? – Nem – válaszolt a művezető, oldalra lépett és intett Colának, hogy jöjjön közelebb. – Ő látta. Miután az első bólintott, a másik kocsiból kiszállt rendőr egy kék noteszt húzott elő a zubbonya zsebéből, levette a tollról a kupakot, és a papír fölé tartva a hegyét, kihúzta magát. – Neve? – kérdezte az első, a napszemüveg sötét lencséje most a hentesre meredt. – Cola, Bettino. – Címe? – Mi értelme van felvenni a címét? – vágott közbe a művezető. – Ott kint egy halott nő fekszik. Az első rendőr elfordult Colától, egy picit lehajtotta a fejét, épp csak annyira, hogy a sötét lencse fölött a művezetőre pillantson. – Ő már úgysem megy sehová. – Majd, ismét Cola felé fordulva, megismételte a kérdést. – Címe? – Castello, 3453. – Mióta dolgozik itt? – kérdezte, a mögöttük lévő épület felé intve a fejével. – Tizenöt éve. – Ma reggel mikor jött be? – Hét harminckor. Mint mindig. – Mit csinált odakint a mezőn? – Valahogyan a kérdések hangneméből, meg abból, ahogy a másik leírta a válaszokat, Colának olyan érzése támadt, hogy ezek ketten gyanúsítják valamivel. – Kimentem elszívni egy cigarettát. – Augusztus közepén kiment a napra elszívni egy cigarettát? – a kérdés őrültséget feltételezett. Vagy hazugságot.
– Akkor volt a pihenőidőm – mondta Cola, egyre növekvő indulattal. – Mindig ki szoktam menni. Szeretek eltávolodni a szagtól. – Az utalás láthatóan meggyőzte a rendőröket, akik egyszerre néztek az épület felé, a noteszos képtelen volt elrejteni orrának önkéntelen elfintorodását. – Hol van a nő? – Közvetlenül a kerítés mögött. Egy nagyobb bokor alatt fekszik, ezért nem vettem észre rögtön. – Miért ment közel hozzá? – Megláttam egy cipőt. – Mit csinált? – Megláttam egy cipőt. Ott kint, a mezőn, utána meg megláttam a párját. Gondoltam, megnézem, hátha jó állapotban van, ezért másztam át a kerítésen. Arra gondoltam, talán jó lesz a feleségemnek. – Ez hazugság volt: Cola úgy tervezte, hogy eladja a cipőt, de ezt nem akarta a rendőrség orrára kötni. Apró kis hazugság volt, és teljességgel ártatlan, de csak az első volt a számos hazugság közül, amit a cipőről és az azt viselő személyről a nyomozás során a rendőrség majd végighallgat. – És utána? – nógatta az első rendőr, amikor Cola nem tett hozzá semmit az előbbiekhez. – Utána visszajöttem ide. – Nem, az előtt – mondta ingerülten a fejét rázva a rendőr. – Amikor meglátta a cipőt. Amikor meglátta a nőt. Akkor mi történt? Cola szinte hadart, azt remélte, hogy ha gyorsan mondja el, megkönnyebbül. – Felvettem a cipőt, aztán megláttam a párját, a bokor alatt volt. De nem bírtam felemelni, úgy tűnt, hogy beszorult. Úgyhogy rántottam egyet rajta, és akkor lejött. – Cola nyelt egyet. Utána még kettőt. – A nő lábán volt. Azért nem akart lejönni. – Hosszú ideig maradt ott? Ezúttal Cola feltételezett némi őrültséget. – Nem, dehogyis. Nem, visszajöttem az épületbe, és szóltam Banditellinek, ő meg kihívta magukat. A művezető, mintegy megerősítésképpen, bólintott egyet. – Körbejárt ott hátul? – kérdezte az első rendőr Colától. – Körbejárni? – Álldogált ott egy darabig? Cigarettázott? Eldobott valamit? Cola határozott nemet intett. A másik rendőr lapozott egyet a noteszában, az első pedig azt mondta: – Kérdeztem magától valamit. – Nem. Semmit. Megláttam a nőt, eldobtam a cipőt és visszajöttem az épülethez. – Megérintette a nőt? – kérdezte az első rendőr. Cola csodálkozó tekintettel bámult rá. – Az egy hulla. Hát persze hogy nem érintettem meg.
– A lábához azért hozzáért – mondta a második rendőr, továbbra is a noteszába nézve. – Nem érintettem meg a lábát – Cola igazából már nem is emlékezett rá, hogy hozzáért-e vagy sem. – Én a cipőt fogtam meg, és az lejött a lábáról. – Nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze. – Miért akartam volna megérinteni? Egyik rendőr sem válaszolt a kérdésre. Az első intett a másiknak, erre az becsukta a noteszt. – Rendben, akkor mutassa meg, hogy hol van a nő. Cola földbe gyökerezve állt és lassú mozdulattal ingatta a fejét. A nap időközben felszárította a kötényén lévő vért, amit körbedongtak a legyek. Nem nézett rájuk. – Ott van hátul, rögtön a kerítésben lévő nagy lyuk mögött. – Azt szeretném, ha megmutatná nekünk, hogy pontosan hol van – mondta az első rendőr. – Most mondtam, hogy hol találják – csattant fel Cola emelt, éles hangon. A két rendőr összenézett, amivel valahogyan azt sugallták, hogy Cola vonakodását jelentőségteljesnek tartják, amit jó lesz megjegyezni. De hátat fordítottak a művezetőnek és a mellette álló férfinak, és elindultak a kerítés felé, szólni nem szóltak semmit. Dél volt, a napsugarak vakítóan élesen verődtek vissza a rendőrök tányérsapkájának sima és lapos felületéről. A sapka alatt, rövidre nyírt hajuk nedves volt, a nyakukról csorgott az izzadság. Az épület mögött meglátták a nagy lyukat a kerítésben és arrafelé tartottak. Mögöttük, az épületből továbbra is kihallatszó éles sivítások mellett, emberi hangokat hallottak, erre megfordultak. Az épület hátsó bejáratánál, a Coláéhoz hasonló, vértől vöröslő kötényekben, öt-hat megtermett férfi állt szorosan egymás mellett, egy kupacban. A rendőrök hozzá voltak szokva a kíváncsiskodókhoz, úgyhogy visszafordultak a kerítés és a lyuk felé. Meggörnyedve, egyesével léptek át a lyukon, majd balra fordultak, a kerítéstől nem messze lévő terebélyes bokor felé indultak el. Néhány méterre a bokortól megálltak. Mivel tudták, hogy egy lábat keresnek, könnyedén megtalálták, az alacsony ágak közül egy talp kandikált ki. Mindkét cipő a talp előtt feküdt. A két rendőr közelebb ment a lábhoz, lassan és óvatosan haladtak, egyrészt igyekeztek elkerülni az olajfoltokat, másrészt nem akartak megzavarni bármit, ami lábnyomnak vagy más nyomnak bizonyulhatott. Közvetlenül a cipők mögött az első letérdelt, és a karjával lelapította a derékig érő füvet. A holttest a hátán feküdt, a boka külső része kissé benyomódott a talajba. A rendőr közelebb hajolt, előrenyúlt, eltolta a karjával a magas füvet, ami alól egy szőrtelen boka bukkant fel. A rendőr levette a napszemüvegét és belebámult az árnyékba, előtte lassan kirajzolódott egy hosszú és izmos lábszár, egy csontos térd, majd piros, csipkés alsónemű bukkant fel, a vörös ruha felgyűrődött, eltakarta a halott arcát. A rendőr egy picivel hosszasabban rábámult. – Cazzo! – kiáltott fel, és elvette a karját, a magas fű visszahajlott a helyére. – Mi a baj? – kérdezte a másik. – Ez egy férfi. Donna Leon: A névtelen velencei Fordító: Bíró Júlia Geopen Kiadó, 2012
