Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
DOKTORI DISSZERTÁCIÓ
Jakab Réka
PÁPA VÁROS ZSIDÓ KÖZÖSSÉGÉNEK TÁRSADALOM- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNETE
1748–1848
Történelemtudományok Doktori Iskola Dr. Székely Gábor DSc., egyetemi tanár Művelődéstörténet Doktori Program Dr. Kósa László MHAS, egyetemi tanár A bizottság elnöke:
Dr. Erdődy Gábor DSc., egyetemi tanár
Hivatalosan felkért bírálók:
Dr. Ö. Kovács József CSc., egyetemi docens Dr. Dobszay Tamás PhD., habilitált egyetemi docens
A bizottság titkára: A bizottság további tagjai: Póttagok:
ifj. Bertényi Iván PhD., egyetemi adjunktus Dr. Hudi József CSc., egyetemi docens Dr. Bányai Viktória Dr. Tilcsik György Dr. Kósa László MHAS, egyetemi tanár
Témavezető:
Budapest, 2013
TARTALOM Rövidítések jegyzéke ……………………………………………………………………
4
I. 1. Bevezetés ………………………………………………………………………….. 17 I. 2. Zsidó bevándorlás a Dunántúlra és a népesség alakulása a 18–19. században …… 24 I. 3. A városi környezet ………………………………………………………………… 31 II. 1. A zsidóság megtelepedése a városban ……………………………………………. II. 1. 1. Népesedés ……………………………………………………………… II. 1. 2. Letelepedés …………………………………………………………….. II. 1. 3. Háztulajdon szerzése, lakhatási viszonyok ……………………………..
38 38 45 48
II. 2. A zsidóság jogállása ………………………………………………………………. 60 II. 2. 1. Állami szabályozás ……………………………………………………... 60 A türelmi adó kérdése …………………………………………… 62 II. 2. 2. Zsidók a városban, zsidók az uradalomban …………………………….. 65 II. 2. 2. 1. Adózás ……………………………………………………….. 65 Földesúri terhek ………………………………………………… 65 Városi terhek ……………………………………………………. 69 II. 2. 2. 2. Joghatóság ……………………………………………………. 71 II. 3. A zsidó község …………………………………………………………………….. 74 II. 3. 1. Védlevél, földesúrral kötött szerződések ……………………………….. 74 II. 3. 2. Községi statútum ………………………………………………………... 77 II. 3. 3. Községi elöljárók ………………………………………………………... 78 II. 3. 3. 1. Választott elöljárók …………………………………………… 78 II. 3. 3. 2. Az elöljárók megválasztása ………………………………….. 80 II. 3. 4. Fizetett alkalmazottak ……………………………..……………………. 82 II. 3. 4. 1. A rabbi ………………………………………………………... 83 Löw Lipót rabbivá választása II. 3. 5. Pénzügyek ………………………………………………………………. 90 A türelmi adó kezelése …………………………………………………... 90 Árvák vagyona …………………………………………………………... 91 Újoncállítás ……………………………………………………………… 91 II. 3. 6. Intézmények II. 3. 6. 1. Zsinagóga …………………………………………………….. 91 II. 3. 6. 2. Iskola …………………………………………………………. 95 II. 3. 6. 3. Egyesületek …………………………………………………… 99 II. 4. Társadalmi beilleszkedés …………………………………………………………. 100 II. 4. 1. Zsidók és a céhek ……………………………………………………..... 107 II. 4. 2. Hitelező és adós kapcsolata ……………………………………………. 109 II. 4. 3. Társasági integráció ……………………………………………………. 114 II. 4. 4. Iskolai integráció ……………………………………………………….. 118 II. 4. 5. A hazafiság színterei ……………………………………………............ 119
2
II. 5. Gazdasági viszonyok ……………………………………………………………. 122 II. 5. 1. Uradalmi gazdálkodás és városi gazdaság ……………………………. 122 II. 5. 1. 1. Ipar …………………………………………………………. 124 II. 5. 1. 2. Kereskedelem ………………………………………………. 126 II. 5. 2. Pápai zsidók a város és az uradalom gazdasági életében ……………... 129 II. 5. 2. 1. Haszonvételek ……………………………………………….129 II. 5. 2. 2. Kocsmáltatás ………………………………………………...130 II. 5. 2. 3. Húsmérés …………………………………………………….135 II. 5. 2. 4. Hamuzsírfőzés ……………………………………………….137 II. 5. 2. 5. Kereskedelem ………………………………………………..139 Bolti kereskedés …………………………………………………139 Piaci, vásári kereskedés …………………………………………141 Házalás …………………………………………………………. 145 Gabona- és lisztkereskedés ………………………………………146 Gubacskereskedelem ……………………………………………. 148 Élőállatkereskedelem …………………………………………… 149 Bőr- és gyapjúkereskedelem …………………………………… 150 Textilkereskedelem ……………………………………………… 151 II. 5. 2. 6. Ipar …………………………………………………………... 152 II. 6. Az 1848. évi zsidó összeírás ……………………………………………………… 157 II. 6. 1. Az összeírás indítékai ………………………………………….............. 157 II. 6. 2. A forrás ……………………………………………………...…………. 158 II. 6. 3. Kódolás ………………………………………………………………… 162 II. 6. 4. Elemzés ………………………………………………………………… 164 II. 6. 4. 1. Demográfiai jellemzők ………………………………………. 164 II. 6. 4. 2. Korcsoportok ………………………………………………… 165 II. 6. 4. 3. Családi állapot ……………………………………………….. 168 II. 6. 4. 4. Család- és háztartásszerkezet ………………………………... 171 II. 6. 4. 5. Migráció ……………………………………………………... 175 II. 6. 4. 6. Házasodás …………………………………………………… 178 II. 6. 4. 7. Foglakozási összetétel ………………………………………. 179 II. 6. 4. 8. Kereskedők ………………………………………………….. 180 II. 6. 4. 9. Iparosok ……………………………………………………… 182 II. 6. 4. 10. Honoráciorok, értelmiségiek, zsidó községi alkalmazottak ... 183 III. 1. Összegzés ………………………………………………………………………... 185 III. 2. A pápai zsidóság 1848. évi összeírása (CD-melléklet) III. 3. Függelék …………………………………………………………………………. 189 III. 4. Térkép: Pápa Belsőváros házai. Zsidó háztulajdonosok, 1715–1848 …………… 210
3
RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE LEVÉLTÁRI FORRÁSOK BFL =
BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA XIII. 44. A Löw-Baracs-Keller-Kecskeméti családok iratai
DREKK =
DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KÖNYVTÁRA. KÉZIRATTÁR. O.884 Rationes = Rationes paratæ pecuniæ inclytorum dominiorum Papa et Ugod ab officio rationario a 1 Januarii usque 31 Xbris 1781 confectæ.
LDM TA =
LACZKÓ DEZSŐ MÚZEUM (VESZPRÉM) TÖRTÉNETI ADATTÁRA. Céhekre vonatkozó iratok
MILEV =
MAGYAR ZSIDÓ LEVÉLTÁR X – 70 – Pápai hitközség iratai
MOL = MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR C 43 = Magyar Királyi Helytartótanács levéltára, Acta secundum referentes C 55 = Magyar Királyi Helytartótanács levéltára, Departamentum Judæorum P 234 = Festetics család tolnai ága Scrinium III. Tolna mezővárosra és Tolna megyei birtokokra vonatkozó iratok P 1216 = Az Eszterházy család pápai ágának levéltára. A pápai uradalom lajstromozott iratai S 18 = Térképtár. Eszterházy család pápai ága Birtokkönyv = I. kötet. Catastrum interioris oppidi Papa 1735–1796 SzNL =
SZLOVÁK NEMZETI LEVÉLTÁR (Slovensky Národny Archiv), Az Esterházy család cseklészi levéltára (Archív rodu Esterházy, Panstvo Šintava – Čeklís)
VeML = VESZPRÉM MEGYEI LEVÉLTÁR IV.1.b = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Köz- és kisgyűlési iratok IV.1.h = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Összeírások Összeírás = Pápa város zsidó lakosságának összeírása, 1848. IV.1.r = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Nevelésügyi iratok IV.1.t = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. A pápai zsidóságra vonatkozó iratok IV.101.b= Veszprém vármegye Állandó Bizottmányának iratai V.2.a = Pápa Belsőváros tanácsának iratai. Jegyzőkönyvek Kereskedőbejegyzések könyve, 1841–1861 V.2.b.cc = Szóbeli bírósági perek jegyzőkönyve, 1837 V.12 = Pápa Alsóváros tanácsának iratai. Jegyzőkönyvek V.42.a = Pápa város Tanácsának iratai. Jegyzőkönyvek XI.602.b = A gr. Esterházy-család pápa-ugod-devecseri uradalmának iratai. A pápai uradalom iratai
4
XII.4.a = A Szent Benedek Rend Tihanyi Apátságának Levéltára. Acta Abbatiæ Tichonensis XV.15 = 1828. évi regnicolaris összeírás
KIADOTT FORRÁSOK BAK Borbála [szerk.] (2000), Győr megye (1773–1808), Budapest. (Magyarország történeti helységnévtára) BARABÁS Györgyi [szerk.] (2007), Magyarországi zsidó hitközségek, egyletek, társulatok alapszabályai, 1705–2005, Budapest. HUDI József [szerk.] (2001), Források Pápa város 1848/49. évi történetéből, Pápa. KÖBLÖS József [szerk.] (2006), A pápai református kollégium diákjai 1585–1861, Pápa. LÁSZLÓ Péter [szerk.] (2008), Gróf Esterházy Ferenc levelei Bittó József pápai tiszttartójához, Pápai Múzeumi Értesítő 12. LUKÁCS Ágnes, B. (1978), Magyarország népessége törvényhatóságok szerint az 1820-as években, Történeti Statisztikai Füzetek 1. Budapest. MZSO = FRISS Ármin, MANDL Bernát, KOVÁTS Ferenc, GRÜNWALD Fülöp, SCHEIBER Sándor [szerk.] (1903–1980), Magyar-zsidó oklevéltár (Monumenta Hungariæ Judaica) I– XVIII. ÖRDÖG Ferenc (1991–1998), Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745–1771) I–IV., Budapest–Zalaegerszeg. PETRIK Iván [szerk.] (2010), Memoriae commendamus, emlékezetül adjuk. Válogatás Pápa város történetének forrásaiból, Pápa. SIN Aranka, Szaszkóné [szerk.] (1994), Veszprém megye (1773–1808), Budapest. (Magyarország történeti helységnévtára) SIN Aranka, Szaszkóné, VARGA Ildikó, Breinerné [szerk.] (1996), Zala megye (1773– 1808), Budapest. (Magyarország történeti helységnévtára)
FELHASZNÁLT IRODALOM ACSÁDY Ignác (1896), Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, Budapest. ANDORKA Rudolf, FARAGÓ Tamás (2001), Az iparosodás előtti (18–19. századi) család- és háztartásszerkezet vizsgálata. In: Gyermek, család, történelem. Történeti demográfiai tanulmányok, Budapest. 181–228. ANTALFFY Gyula (1982), Reformkori magyar városok, Budapest.
5
ARANY MAGYAR Zsuzsa (1989), Zsidó összeírások Fejér megyében 1736–1848. In: A zsidók Fejér megyében 1688–1867. A Fejér Megyei Levéltár Közleményei 4. szám, Székesfehérvár. 34–41. BÁCSKAI Vera, NAGY Lajos (1984), Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest. BÁCSKAI Vera (1986), Adalékok az 1840-es évek gabonakereskedelmének történetéhez, Agrártörténeti Szemle 1–2. 262–272. BÁCSKAI Vera (1988), Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején, Budapest. BÁCSKAI Vera (1989), A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten, Budapest. BÁCSKAI Vera (2002), Városok Magyarországon az iparosodás előtt, Budapest. BÁCSKAI Vera (2003), Bevándorlás és befogadás a dunántúli városokban a 19. század első felében, Korall 11–12. 103–110. BALÁZS Péter (1980), Győr a feudalizmus bomlása és a polgári forradalom idején, Budapest. BALLAGI Ernő (1941), A magyarországi zsidóemancipáció előzményei. In: HEVESI Simon et alii [szerk.], Emlékkönyv néhai dr. Kohn Sámuel pesti főrabbi születésének századik évfordulójára, Budapest. 59-77. BÁNYAI Viktória (2005), Zsidó oktatásügy Magyarországon, 1780–1850, Budapest. BÁNYAI Viktória (2008), Ezekiel Landau prágai rabbi (1713–1793) döntvényeiből. Magyarországi adatok, Budapest. BARNA Jónás–CSUKÁSI Fülöp [szerk.] (1896), A magyar-zsidó felekezet elemi és polgári iskoláinak monográfiája, Budapest. BÁRTH Dániel (2001), Zsidók a XVIII. századi Baján. In: BÁRTH János [szerk.], Cumania, A Bács–Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve 17., Kecskemét. 127–148. BENDA Gyula (1987), Egy mezővárosi közösség rekonstrukciója 1700-1850 között. In: Á. VARGA László [szerk.], Rendi társadalom-polgári társadalom 1., Salgótarján. BENDA Gyula (2008), Zsellérből polgár – társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban, Keszthely társadalma 1740–1849, [Budapest–Zalaegerszeg]. (Mikrotörténelem 3.) BERNSTEIN Béla (1998), A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Budapest. BOGDÁN István (1987), Régi magyar mértékek, Budapest.
6
BÜCHLER Sándor (1997), A zsidók története Magyarországon a mohácsi vésztől a szabadságharcig. In: MAKOR 2., Budapest. CSAPODY Csaba (1933), Az Esterházyak alsólendvai uradalmának gazdálkodása a XVIII. század első felében, Budapest. CSÍKI Tamás (1999), Városi zsidóság északkelet – és Kelet–Magyarországon, Budapest. DÁNYI Dezső (1993), A hazai népesség és népesedésstatisztika kezdetei. KSH NKI Történeti Demográfiai Füzetek 12., Budapest. 107–290. DÁVID Zoltán (1973), A családok nagysága és összetétele a veszprémi püspökség területén 1747–1748, Budapest. DÓKA Klára (1994a), Fejér megye zsidó lakossága a 19. század első felében. In: DEÁKY Zita et alii [szerk.], „… és hol a vidék zsidósága?” , Budapest. 59–94. DÓKA Klára (1994b), Zsidó kézművesek emancipációja a XIX. század közepén (Pest város példája alapján). In: OROSZ István, PÖLÖSKEI Ferenc, DOBSZAY Tamás [közreműködésével], Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. századi Magyarországon: tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára, Budapest. 73–90. ECKHART Ferenc (1922), A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában, Budapest. EMBER Győző (1963), A magyarországi országos zsidóösszeírások a XVIII. század első felében. In: Magyar–Zsidó Oklevéltár VII., Budapest. 49–77. EPERJESSY Géza (1967), Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686– 1848, Budapest. EPERJESSY Géza (1990), Városi kereskedők a reformkorban. In: SZABAD György [szerk.], Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában, Budapest. 57–100. ERDŐS Ferenc (1998), Forradalom és szabadságharc Fejér megyében, 1848–1849, Székesfehérvár. ÉRI István (1966), Adatok a bakonyi üveghuták történetéhez. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5., 143–176. FARKAS Gábor (1989), Zsidók letelepedése Székesfehérváron és az asszimilációs folyamat 1840–1868. In: FARKAS Gábor [szerk.] A zsidók Fejér megyében 1688–1867. A Fejér Megyei Levéltár Közleményei 4., Székesfehérvár. 42–50. FAZEKAS Róza (1989), A szatmári zsidóság az 1848–as összeírás tükrében. In: CSERVENYÁK László [szerk.], Emlékkönyv Hársfalvi Péter születésének 60. évfordulójára, Nyíregyháza. 152–174.
7
FAZEKAS Róza (1990), A Szatmár megyei zsidóság társadalmi rétegződése a XIX. század közepén. In: KRÍZA Ildikó [szerk.], A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből, Budapest. 193–202. FEITEL, Moritz (1885), Reminiscenzen aus meinem Umgange Leopold Löw vom Jahre 1829 bis zu seinem Lebensende. Ein Beitrag zur Kulturgeschichte, Pápa. 10–64. FÉNYES Elek (1851), Magyarország geographiai szótára II., Pest. FÜLÖP Éva Mária (1994), A pápa–ugod–devecseri Esterházy-uradalom megszervezése és gazdálkodása a 18. század folyamán. In: Tanulmányok Pápa város történetéből. A kezdetektől 1970-ig, Pápa. 225–286. FÜLÖP Éva Mária (1995), Az Esterházy család hercegi ága birtoklástörténete a hűbéri korszakban. In: Limes 19-20. 125–138. FÜLÖP Éva Mária (2000), A pápa-ugod-devecseri uradalom a XVIII. században és az 1829. évi családi egyezség. In: HERMANN István, MEZEI Zsolt [szerk.], Eszterházy Károly emlékezete. Emlékkönyv galántai és fraknói gróf Eszterházy Károly püspök, Pápa város földesura, mecénása és építtetője halálának kétszázadik évfordulója tiszteletére, Pápa. 63– 75. FÜRÉDER Balázs (2008), Rozsólis, a kora újkori likőr. In: MAJOROS Pál [fel. szerk.], BGF Tudományos évkönyv 2007., Budapest. 209–218. GÁBOR Anna (1990), A zsidók betelepedése a mai Szabolcs-Szatmár megyébe a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig. In: KRÍZA Ildikó [szerk.], A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből, Budapest. 187–192. GATES–COON, Rebecca (1994), The Landed Estates of the Esterhazy Princes: Hungary During the Reforms of Maria Theresia and Joseph II., The John Hopkins University Press. GAZDA Anikó (1989), A zsidók elhelyezkedése a településben. In: GERŐ László [szerk.], Magyarországi zsinagógák, Budapest. GAZDA Anikó (1991), Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest. GLÓSZ József (1992), A feudalizmus válsága és a polgári átalakulás időszaka 1790–1867. In: GLÓSZ József, V. KÁPOLNÁS Mária [szerk.], Tolna mezőváros monográfiája, Tolna. GOLDBERGER Izidor (1938), A tatatóvárosi zsidóság története. In: HEVESI Simon, GUTTMANN Mihály, LŐWINGER Sámuel [szerk.], Tanulmányok dr. Blau Lajos (1861–1936) a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatójának emlékére, Budapest. 112–127. GONDA László (1992), A zsidóság Magyarországon 1526–1945, Budapest.
8
GŐZSY Zoltán (2005), A zsidóság Somogy megyei megtelepedésétől 1815-ig. In: BŐSZE Sándor [szerk.], Újrakezdések: zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, Kaposvár. 9–38. GROSZMANN Zsigmond (1916), A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt (1835–1848), Budapest. GROSZMANN Zsigmond (1917), A magyar zsidók a XIX. század közepén, Budapest. GRÜNWALD Fülöp, SCHEIBER Sándor (1963), Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében. In: Magyar–Zsidó Oklevéltár VII., Budapest. 5– 48. GUTTMANN Henrik (1940), A magyarországi zsidók III. Károly korában, Budapest. GYIMESI Sándor (1975), A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, Budapest. GYURGYÁK János (2001), A zsidókérdés Magyarországon, Budapest. HARASZTI György (2008), Hágár országában: hitközség-történeti monográfiák, (nagyobb) helytörténeti tanulmányok és leírások a történeti Magyarország zsidó közösségeiről, Budapest. HARASZTI György (1999), Az 1848. évi magyarországi zsidóösszeírás háttere és mozgatórugói. In: HARASZTI György, Két világ határán, Budapest. 185–219. HARIS Andrea (1992), Pápa a 18. században. Egy barokk városkép kialakulásának folyamata. In: Pápai Múzeumi Értesítő 3–4., 123–138. HARIS Andrea (1998), Telkek és tulajdonosok. A pápai „Hoszu uttza” krónikája a 17–18. században. In: BARDOLY István, LÁSZLÓ Csaba [szerk.], Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára: tanulmányok, (Művészettörténet – Műemlékvédelem 10.) Budapest. 343– 371. HARSÁNYI László (1974), A kőszegi zsidók. A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 6., Budapest. HEGYI Imre (1978), A népi erdőkiélés történeti formái, Budapest. HIDVÉGI Máté (1999), Löw Lipót beszédei, Budapest. HODIK, Fritz Peter (1975), Beitrage zur Geschichte der Mattersdorfer Judengemeinden im 18. und in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Burgenländische Forschungen 65., Eisenstadt. HOLLÓS István (1936), A vándormozgalom hatása Veszprém vármegye népességének fejlődésére, Magyar Statisztikai Szemle, Budapest. 397–411.
9
HORVÁTH Elek, TÓTH Endre (1936), Pápa megyei város múltja, jelene és környéke: Pápa ismertető leírása, Pápa. HORVÁTH Gergely Krisztián (2011), Város a városban. Főhercegi ingatlanok Magyaróváron az 1869. évi népszámlálás tükrében. In: NÉMETH Isván, H., SZÍVÓS Erika, TÓTH Árpád [szerk.], A város és társadalma. Tanulmányok Bácskai Vera tiszteletére, Budapest. 249–257. HORVÁTH László (1998), A gyöngyösi zsidóság 1848-ban, Múlt és Jövő 1., 46–52. HORVÁTH Richárd (2010), Pápától a pápáig (Garai-Szapolyai várbirtok változások Veszprém megyében a Mátyás-korban. In: HERMANN István, KARLINSZKY Balázs [szerk.], Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére, Veszprém. 345–368. HUDI József (1984a), Veszprém megyei parasztmozgalmak 1848/49–ben. In: KREDICS László [szerk.], Tanulmányok Veszprém megye múltjából, Veszprém. 337–530. HUDI József (1984b), A Veszprém megyei zsidóság elemi oktatása a reformkorban. In: Megyei Pedagógiai Körkép 3., 11–17. HUDI József (1994), A pápai zsidó község és önkormányzata 1748–1848. In: DEÁKY Zita et alii [szerk.], „… és hol a vidék zsidósága?”, Budapest. 39–57. HUDI József (1995a), Pápa város önkormányzata a későfeudalizmus időszakában (1730– 1847), Pápa. HUDI József (1995b), Pápa szabadalmas mezőváros polgársága a 18–19. században. In: Á. VARGA László [szerk.], Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére, Rendi társadalom–polgári társadalom, Supplementum. Budapest. 95–106. HUDI József (2000), Esterházy Károly birtokigazgatása levelezése tükrében. (1759–1799). In: HERMANN István, MEZEI Zsolt [szerk.], Eszterházy Károly emlékezete. Emlékkönyv galántai és fraknói gróf Eszterházy Károly püspök, Pápa város földesura, mecénása és építtetője halálának kétszázadik évfordulója tiszteletére, Pápa. 77–89. HUDI József (2007a), Zsidó ifjak a pápai református kollégiumban, Acta Papensia VII. 1– 2. 51–62. HUDI József (2007b), A Pápai Casino vendégei a reformkorban. In: Hudi József [szerk.], A fogyasztás társadalomtörténete. Rendi társadalom–polgári társadalom 18. Budapest–Pápa. 113–120. HUSZÁR Péter (1996), A pápai Izraelita Polgári Fiúiskola története 1899–1929. Jókai Kör. Pápa. ILA Bálint, KOVACSICS József (1964), Veszprém megye helytörténeti lexikona, Budapest. JAKAB Réka (2001), Az ugod-vadkerti fürdő a reformkorban, Acta Papensia I. 1–2. 27–62.
10
JAKAB Réka (2006), Pápa város zsidó társadalma a XIX. század első felében, Acta Papensia VI. 1–4. 95–122. JAKAB Réka (2009), Egy zsidó órás a református Ókollégium udvarán. Pápa város zsidó társadalma az 1848-as összeírás tükrében, Budapesti Negyed (Nyár) 64. 17–41. JAKAB Réka (2010a), "Kóser-e a rabbi?" Ortodoxok és újítók a pápai zsidó községben az 1840-es években, Századok 144. évf. 3. 595–616. JAKAB Réka (2010b), Zsidóság a veszprémi püspöki és káptalani birtokokon 1848 előtt. In: HERMANN István, KARLINSZKY Balázs [szerk.], Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére, Veszprém. 227–255. JAKAB Réka (2013), Zsidók az Esterházy család pápai uradalmának gazdasági életében a XVIII. században. In: BORSY Judit [szerk.], Uradalmak térben és időben. Baranyai Történelmi Közlemények 5. [megjelenés alatt] KÁLLAY István (1980), A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711–1848, Budapest. KAPOSI Zoltán (2003), A tradicionalizmustól a modern gazdaságig. Kanizsai kereskedők és vállalkozásaik a feudalizmus utolsó korszakában 1690–1848, Korall 11–12. 135–162. KAPOSI Zoltán (2006), Kanizsa kereskedelmének története (1690–1849). In: Lendvai Anna, Rózsa Miklós [szerk.], Nagykanizsa. Városi monográfia II., Nagykanizsa. 241–291. KAPOSI Zoltán (2009), Die Bedeutung der jüdischen Händler in Kanizsa. In: Das Judentum im pannonischen Raum vom 16. Jahrhundert bis zum Jahr 1914. Internationales Kulturhistorisches Symposion, Mogersdorf. Kaposvár. 83–94. KAPOSSY Lucián (1905), Pápa város egyetemes leírása, Pápa. KATZ, Jakov (1999), Végzetes szakadás. Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban, Budapest. KATZBURG, Nathaniel (1999), Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon, Budapest. KEPECS József [szerk.] (1993), A zsidó népesség száma településenként (1840–1941), Budapest. KÉRY Bertalan (1965), A pápai keménycserépgyár története. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. 235–278. KOMORÓCZY Géza (2012), A zsidók története Magyarországon. I. A középkortól 1849-ig, Pozsony. KONCZ Pál (1987), Igal (Pápa) XIX. századi papírmalma, Budapest. KOVÁCS Alajos (1922), A zsidóság térfoglalása Magyarországon, Budapest.
11
KRAUSE, Walter (2004), Zur Synagoge von Pápa. In: VADAS Ferenc [szerk.], Romantikus kastély. Tanulmányok Komárik Dénes tiszteletére, Budapest. 201–207. KROPF, Rudolf [szerk.] (1993), Juden im Grenzraum: Geschichte, Kultur und Lebenswelt der Juden im burgenländisch-westungarischen Raum und in den angrenzenden Regionen vom Mittelalter bis zur Gegenwart, Burgenländischen Landesmuseum Eisenstadt, Eisenstadt. KUBINYI András [főszerk.] (1994a), Tanulmányok Pápa város történetéből. A kezdetektől 1970-ig, Pápa. KUBINYI András (1994b), A középkori Pápa. In: KUBINYI András [főszerk.], Tanulmányok Pápa város történetéből. A kezdetektől 1970-ig, Pápa. 75–124. KUN Lajos (1932), A veszprémi zsidóság története, 1840–1892, Karcag. Kuthi Zsigmond (1901), Hazánk zsidófelekezeti tankönyvirodalma. Melléklet. Izraelita Tanügyi Értesítő 26. 8. sz. LÁCZER Dénes (1926), A türelmi adó s a magyar zsidók gazdasági helyzete a reformkor elején, Magyar Zsidó Szemle, 276–279. LÁNG Jehuda–Gyula [1972], A pápai zsidóság emlékkönyve. Az Izraelben Élő Pápai Zsidók Emlékbizottsága. Tel Aviv. LÁSZLÓ Ernő (1966), Hungarian Jewry: Settlement and demography 1735–38 to 1910. In: R. L. BRAHAM, Randolph L. [ed.], Hungarian–Jewish Studies Vol. I. New York. 61–136. LÁSZLÓ Péter (2003), A pápa–ugodi Esterházy uradalom gazdasági szervezete a 18. század első felében, Pápai Múzeumi Értesítő 8., 57–101. LICHTNECKERT András (1990), A balatonfüred-csopaki borvidék története, Veszprém. LICHTNECKERT András (2006), Veszprém város 1849. évi összeírása. Kézirat. LICHTNECKERT András (2007), Veszprém vármegye községeinek feleletei az úrbéri kilenc kérdőpontra, 1768–1782, Veszprém. LŐVY László (1901), Adatok Pápa városa ipari történetéhez, Pápai Lapok, 1901. 28. sz. 2– 3, 29. sz. 2–3. LUPOVITCH, Howard N. (2007), Jews at the Crossroads: Tradition and Accomodation During the Golden Age of the Hungarian Nobility 1729-1878, Budapest–New York. MAGDA Pál (1819), Magyar országnak és a határ örző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és geográphiai leírása, Pest. MARCZALI Henrik (1933), A zsidók emancipációja a szabadságharc korában, IMIT Évkönyv, 89–98.
12
MARJANUCZ László (1988), A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged. MISKOLCZY Ambrus (1998), Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai, Múlt és Jövő 1., 8–45. MARTON Ernő (1966), The Family Tree of Hungarian Jewry. In: BRAHAM, Randolph L. [ed.], Hungarian–Jewish Studies Vol. I., New York. 1–61. MCCAGG, William O. (1985), A sikerhez vezető út. In: SIMON Róbert [vál.] Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Regionális tanulmányok 3. (Fejlődés-tanulmányok), Budapest. 385–455. MIHALIK Sándor (1965a), A Windschügel család szerepe a magyar kerámiagyártásban. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. 69–82. MIHALIK Sándor (1965b), Dunántúli keramikus családok. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. 221–234. MOESS Alfréd (1968), Pest megye és Pest–Buda zsidóságának demográfiája 1749–1846, MIOK, Budapest. NÁDASDY Lajos (1986), A pápai vízimalmok története, Honismereti Tanulmányok XII., 7– 41. NAGY László (1985), A veszprémi tobakok. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. 501–530. NAGY Zoltán (2001), Dunántúli cseréppipa készítő műhelyek és termékeik a XIX. Században, Fontes Castriferriensis No. 1., Szombathely. NÉMETH László [sajtó alá r.] (2002), A Zala megyei zsidóság történetének levéltári forrásai 1716–1849. Zalai Gyűjtemény 52., Zalaegerszeg. NEUMANN Antal (1885), A pápai zsidó község védlevele, Magyar Zsidó Szemle 2., 623– 624. Ö. KOVÁCS József (1985), A szombathelyi zsidók betelepülése, helyzete a XVIII. század elejétől 1848–ig, Vasi Szemle 2., 248–273. Ö. KOVÁCS József (1987), A kecskeméti zsidók polgárosodása 1790–1848, Levéltári Szemle 4., 30–43. Ö. KOVÁCS József (1991), A zsidóság és környezetének konfliktusai egy Duna–Tisza közi mintavétel tükrében, XVIII-XIX. század. Rendi társadalom–polgári társadalom, Salgótarján. Ö. KOVÁCS József (1992), A kiskunhalasi zsidóság társadalomtörténete a XVIII–XIX. században. In: Bács–Kiskun megye múltjából XI., Kecskemét. 81–151.
13
Ö. KOVÁCS József (1996), Zsidók a Duna–Tisza esettanulmányok XVIII–XIX. század, Kecskemét.
közén:
társadalomtörténeti
Ö. KOVÁCS József (2001), A magyarországi zsidóság XVIII-XIX. századi társadalomtörténetéről. Egy kutatás tanulságai. In: PÜSPÖKI Nagy Péter [szerk.], 1100 éves együttélés a magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában, Budapest. 252– 266. ŐRI Péter (2003), A demográfiai viselkedés mintái a 18. században. Lélekösszeírások Pest megyében 1774–1783, KSH NKI Kutatási Jelentések 75., Budapest. www.demografia.hu/letoltes/kiadvanyok/Kutjelek/KJ75Demviselkedes.pdf PÁLMÁNY Béla (1990), A nógrádi mezővárosok társadalma (1820–1870). In: SZABAD György [szerk.], A polgárosodás útján, Budapest. 171–299. PETNEKI Áron (1991), Múzsák szabadságon. Az idő múlatásának kultúrtörténete a magyarországi fürdőhelyeken (1815–1848), Helikon 1–2., 240–249. PFEIFFER Károly (1940), Fejér vm. 1848. évi összeírása. Közlemények Fejér vármegye levéltárából 1., Székesfehérvár. POLGÁR Tamás (2005), A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás a 19. század első felében. In: BŐSZE Sándor [szerk.], Újrakezdések: zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, Kaposvár. 39–55. POZSGAI Péter (2001), Család és háztartás. A történeti demográfia forrásainak fogalomhasználata Magyarországon a 16–19. században, Demográfia 44. 3–4., 332–346. REIZNER János (1894), A gróf Esterházy család pápai levéltárában őrzött céhlevelek. Történelmi Tár, Budapest. RÚZSÁS Lajos (1964), Városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII–XIX. században. In: Értekezések 1961–62. A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete II., Budapest. 179–226. SCHNEIDER Miklós (1939), A rohonci zsidók 1848. évi összeírása, Szombathely. SCHEIBERNÉ Bernáth Lívia (1981), A magyarországi zsidóság személy- és családnevei II. József névadó rendeletéig, A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 10., Budapest. SCHWEITZER József, SZILÁGYI Mihály (1982), A Tolna megyei zsidók története 1867-ig, Budapest. SILBER, Michael K. (1992), A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban. A kaszinók, Századok 126. évf. 1., 113–141. SILBER, Michael K. (1992), Jews in the Hungarian Economy, 1760–1945, Jerusalem. SILBER, Michael K. (2005), Megtűrt idegenekből honpolgár katonák, Múlt és Jövő 4., 44– 56.
14
SILBER, Michael K. (2008), Pápa. In: HUNDERT, Gershon David [ed.], Jews in Eastern Europe. Vol. 2., 1317–1318. SILBERSTEIN ADOLF (1943), Hódmezővásárhelyi zsidók, Hódmezővásárhely. SIMON László (1936), Zsidókérdés a magyar reformkorban 1790–1848, Debrecen. SIMON V. Péter (1984), Zsidóellenes zavargások Vas megyében 1848 tavaszán, Főiskolai Tudományos Közlemények, Szombathely. 117–131. SÓS Endre [1941], Zsidók a magyar városokban, Budapest. SÖPTEI Imre (2010), A Schey család Kőszegen, 1794–1883. In: MAYER László, TILCSIK György [szerk.], Előadások Vas megye történetéből V., Szombathely. 23–38. SPIRA György (1989), A pestiek Petőfi és Haynau között, Budapest. SZABAD György (1957), A tatai és gesztesi Esterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra, Budapest. SZALAI Anna (2001), „… bűn hozatott fel ellenem: […] ›ellensége vagyok a zsidónak‹”. Zsidó szereplők Nagy Ignác műveiben, Irodalomtudományi Közlemények 5–6., 573–599. SZALAI Antal (1996), A pápai zsidóság története és a hitközség szerepe a város társadalmi életében, Jókai Füzetek 19. Pápa. SZALAI Antal (2003), A pápai zsidóság asszimilációs törekvései és polgárosodása 1600– 1944, Jókai Füzetek 37. Pápa. SZENDI Attila (2002), A veszprémi zsidóság a polgárosodás hajnalán. In: MÁTHÉ Éva [szerk.] A zsidóság szerepe Veszprém polgárosodásában, Veszprém. SZILÁGYI Mihály (2000), Zsidóközösségek kialakulása Tolnában a XVIII. században. In: SZILI Ferenc [szerk.], Zsidósors Délkelet–Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, Kaposvár. 47–54. THIRRING Gusztáv (1936), Az 1804. évi népösszeírás, Magyar Statisztikai Szemle XIV. évf. I. 1–21. THIRRING Gusztáv (1938), Magyarország népessége II. József korában, Budapest. TILCSIK György (2003), Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall 11–12., 111–134. TILCSIK György (2009) Szombathely kereskedelme és kereskedelmi jelentősége a 19. század első felében, Szombathely.
15
TILCSIK György (2010), Mint cseppben a tenger. Adatok a szombathelyi Kohn család történetéhez a 19. század első felében. In: MAYER László, TILCSIK György [szerk.], Előadások Vas megye történetéből V., Szombathely. 39–54. TOBLER, Felix (2003), A nyugat-magyarországi térség Esterházy hercegi uradalmainak összesítő lélekösszeírása 1840-ből. In: MAYER László, TILCSIK György [szerk.], Egy emberöltő Kőszeg szabad királyi város levéltárában, Szombathely. 401–412. TÓTH Tibor (1978), A mernyei uradalom a feudális rend utolsó szakaszában, Budapest. TÓTH Tibor (1979), Hitelezők és adósok. A kölcsön fogalom kérdéséhez Somogyban, 1716–1812, Történeti Statisztikai Füzetek 2., Budapest. ÚJVÁRI Péter [szerk.] (1929), Zsidó lexicon, Budapest. VARGA László (1992), Zsidó bevándorlás Magyarországon, Századok 126. évf. 1., 59–79. VARGYAI Beatrix (1996), A rohonci és szalónaki zsidó község története az 1848. évi Conscriptio Judaeorum alapján. Szakdolgozat. BDTF–Szombathely. VIRÁG István (1935), A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780, Budapest. WACHSTEIN, Bernhard (1926), Urkunden und Akten zur Geschichte der Juden in Eisenstadt und den Siebengemeinden, Wien. WALLENSTEIN Zoltán (1925), A pápai izraelita nőegylet történetéhez, Pápa. WELLMANN Imre (1933), A gödöllői Grassalkovich-uradalom gazdálkodása különös tekintettel az 1770–1815. esztendőkre, Budapest. WIDDER, Roland (1995), Die Esterházyschen “Siebengemeinden” In: PERSCHY, Jacob, PRICKLER, Harald [red.], Die Fürsten Esterházy : Magnaten, Diplomaten & Mäzene. Katalog der Ausstellung der Republik Österreich, des Landes Burgenland und der Freistadt Eisenstadt.
16
I. 1. BEVEZETÉS Pápa város feudális kori zsidó népességének gazdaság- és társadalomtörténeti szempontú vizsgálatát a közösségről 1848-ban készült név szerinti, igen adatgazdag és jelentős forrásértékkel bíró összeírás megismerése indította el bennünk. Egy korabeli kisvárosi népesség lélekszámát is kitevő zsidó lakosságot tükröző adatsor elemzésére elsődlegesen a demográfiai vizsgálat kínálkozott. 1 Népmozgalmi adatok hiányában az álló népességre vonatkozóan megállapított demográfiai jellemzők vetették fel az igényt, hogy egyéb források bevonásával megvizsgáljuk azokat a folyamatokat, amelyek szerepet játszottak egy ilyen egyedülállóan nagy lélekszámú mezővárosi zsidó közösség létrejöttében. Kérdésfelvetésünknek megfelelően választott korszakunk kiindulópontja az első zsidók megjelenése Pápa városban, illetve önálló községi szervezetük létrejötte, amely az 1748-ban kelt földesúri védlevél kibocsátása időszakára tehető. A rendi korszak lezárulásával bekövetkező társadalmi változások és az utolsó pápai zsidó összeírás keletkezési idejének egybeesése indokolta, hogy ennek az eddig ismert legrészletesebb összeírásnak az időpontját válasszuk vizsgálatunk záró korszakhatárának. A magyarországi zsidóság társadalmi és gazdasági emancipálásának igénye a reformkori országgyűléseken érlelődő társadalmi változásokkal párhuzamosan fogalmazódott meg. Ennek eredményeként jöttek létre 1840-ben azok a törvények, amelyek a zsidók gazdasági érvényesülése előtt tágra nyitották a lehetőségeket. A polgári jogegyenlőség irányába tett lépésként pedig 1846-ban eltörölték a zsidóság által egy évszázadon át fizetett különadót, a türelmi adót. Ezek a változások lényegében egybeestek a rendi korszak végével és a magyar társadalomban bekövetkezett változások nyitányával, amelyek a magyarországi zsidóság életében is – egyelőre elsősorban a földesúri joghatóság megszűnése tekintetében – új folyamatokat indítottak el, lezárva újkori magyarországi történetük első szakaszát. A magyar történetírásban a zsidóság társadalmi és gazdasági jellemzőiről kialakított általános képet az egyes helyi közösségek vizsgálatával lehet pontosítani és árnyalni, figyelembe véve az adott település jogi, gazdasági és társadalmi jellemzőinek sajátosságait, amelyek keretül szolgálva együttesen határozták meg az adott közösség fejlődésének mikéntjét. Az 1848-ban készült összeírás idején fennálló közösség demográfiai és társadalmi jellemzőinek meghatározásakor nem tekinthetünk el a megelőző száz év alatt zajlott politikai, jogi, gazdasági és társadalmi változásoktól, amelyek a városi zsidóság integrációját kisérték. Helyzetük megismeréséhez ugyanilyen alapvető az uradalmi politika és a városi jogi, gazdasági és társadalmi környezet vizsgálata és megismerése. A zsidóság városi integrációjának első lépéseként városi megtelepedésüket vizsgáltuk. Ebben döntő kérdés a letelepedési engedélyek megadásánál vagy elutasításánál szerepet játszó földesúri megfontolás, valamint a városi magisztrátus viselkedése. Annak tisztázása, hogy mindezek mennyiben befolyásolták a zsidóság letelepedésének mértékét és városon belüli térbeli elhelyezkedésüket. Mindezekkel szoros összefüggésben vizsgáltuk lakhatási viszonyaikat és városi ingatlanszerzéseiket. Fontos kérdés volt számunkrara az is, hogy a magyarországi zsidóság jogállását meghatározó országos érvényű jogszabályok (törvények és rendeletek) milyen mértékben határozták meg a magánföldesúri birtokon élő zsidó közösség életét, lehetőségeit, illetve mennyiben tapasztalhatunk Pápán ezekkel ellentétes folyamatokat. A társadalmi élet mely színterein voltak jelen a városban és honnan szorultak ki? Jogállásukkal összefüggésben 1
JAKAB 2006
17
vizsgáljuk adóztatásukat országos, uradalmi és városi vonatkozásban is, feltételezve, hogy az erre vonatkozó adatokból a helyi zsidó társadalom rétegzettségére, anyagi erejére, az általuk befizetett adóknak az uradalmi jövedelmekben és a városi adóterhekben képviselt arányára is választ kapunk, amely egyben a zsidó lakosság vonatkozásában az uradalom és város között fennálló erőviszonyt is tükrözni képes. Bár a pápai zsidóságra vonatkozó források és szakirodalom teljes feltárására törekedtünk, nem volt célunk hitközségtörténetet írni.2 A közösség belső életét egy külön fejezetben vizsgálva, elsősorban a társadalmi vonatkozásokra voltunk kíváncsiak, ezen belül is a közösség integrációs készségére, továbbá az ezzel szoros összefüggésben álló mentalitásbéli ellentétekre, amelyek korszakunk végén vallási-liturgikus és szokásbeli kérdésekben bontakoztak ki. A zsinagógaépítéssel és rabbiválasztással összefüggő konfliktus vizsgálatával gondoltuk megragadhatónak azt a meghatározó folyamatot, amely a magyarországi zsidóság vallási és társadalmi emancipációja kérdésében a befogadó társadalom részéről megfogalmazódó elvárásokra adandó válasz kialakításában lezajlott. A közösség belső életére vonatkozóan fennmaradt kevés forrásból is választ kaphatunk arra, hogy milyen törésvonalak húzódtak a tehetősebb, ennél fogva polgárosultabb és a vallási újítások felé is nyitottabb községi tagok, valamint a kevésbé tehetős, általában gazdagabb hitsorsosai házában élő, megélhetését segédként vagy vándorkereskedőként, házalóként kereső, és vallási tekintetben szigorúbb, a hagyományokhoz és szokásokhoz jobban ragaszkodó társaik között. Miből táplálkozott az a nyitottság, és milyen elköteleződés jellemezte azt a közösséget, amely a korszak leghíresebb, magának a többségi társadalomban is rokonszenvet kivívó rabbit, Löw Lipótot választotta vallási vezetőjévé? A helyi zsidóság társadalmi beilleszkedési folyamatának vizsgálatához néhány olyan területet választottunk, ahol a városi lakossággal való érintkezésük leginkább tetten érhető. Ilyenek elsősorban a gazdasági kapcsolatok (kereskedelem, céh- és hitelügyek), a lakhatási viszonyok, valamint korszakunk második felében az iskolai és a társasági integráció. Utóbbiak a zsidóság asszimilációs készségére is rávilágítanak. A magyarországi zsidóság rendi korszakbeli gazdasági integrációja – eltekintve a céhek elzárkózásától – jelentősnek tekinthető. A gazdasági élet bizonyos területei csaknem teljesen zsidó szakmává váltak. A szakirodalomban régóta megállapított tény, hogy a szabad királyi városokból kitiltott zsidóság, a városi polgárság által uralt céhekből is kiszorulva, illetve távol tartva, a kézművesiparban csak kontárként érvényesülhetett, továbbá a civitasok területén kereskedése is többnyire a vásárok idejére korlátozódott. A fennálló tilalmak a zsidóság gazdasági tevékenységét kényszerpályára terelte, azaz megélhetésül olyan tevékenység űzésére kényszerítette, amely nem esett tilalom alá, vagy éppen e tilalmakat megkerülve a fennálló feudális korlátok lebontásában tette őket 2
A pápai zsidó hitközség történetének monografikus feldolgozására eddig nem került sor. A 20. század elején a városi monográfiában önálló fejezeteket szántak a helyi zsidóság intézményei történetének (hitközség, iskola, kórház, egyesületek) is. KAPOSSY 1905. Publikációk születtek az izraelita nőegyletről (WALLENSTEIN 1925), a polgári fiúiskola történetéről (HUSZÁR 1996). LÁNG Jehuda-Gyula a vészkorszakot követően emlékkönyvet állított össze a pápai zsidóság 200 évéről, elsősorban a közösség vezetőiről, kiemelkedő személyiségeiről gyűjtve össze adatokat. Könyve nem tekinthető szakmunkának. LÁNG [1972] Szalai Antal pápai amatőr helytörténeti kutató értékes adatokat gyűjtött össze, elsősorban a helyi újságok és a korábbi irodalom adatait hasznosítva. SZALAI 1996, 2003. A zsinagógaépület művészettörténeti vonatkozásairól és európai párhuzamairól Walter Krause bécsi művészettörténész közölt tanulmányt. KRAUSE 2004. A közösség történetéről ismert alapadatokat két lexikoncikk foglalja össze. ÚJVÁRI 1929, SILBER 2008. A pápai zsidósággal foglalkozó történeti szakmunkát elsőként Hudi József publikált, Pápa város önkormányzatairól szóló monográfiája részeként önálló fejezetet szentelt a zsidó község működésének, továbbá tanulmányt közölt a községi elöljáró választás 19. század eleji eljárásáról. HUDI 1995a, 1994. Mindezen előmunkálatokra is támaszkodva tanulmányokat publikáltunk a pápai zsidók 1848. évi összeírásáról, a közösség társadalom- és gazdaságtörténetéről, valamint belső vallási-liturgikus kérdésekben kialakult konfliktusáról. JAKAB 2006, 2009, 2010, 2013
18
érdekeltté. Ebben érdekközösségbe kerültek a korszakunk során zajló gazdasági változásokban érintett, az árutermelésbe és értékesítésbe bekapcsolódó uradalmak nagybirtokosaival, akiket a fennálló rend gazdasági béklyói, a forgatható szabad tőke hiánya éppúgy kötöttek. A görögök helyébe lépő zsidó kereskedők lettek általában az uradalmakban megtermelt agrártermékek felvásárlói és értékesítői, az uradalmi haszonvételek bérlői, valamint a nyersanyag-kereskedelem bonyolítói. Éppen ezért megtelepedésük és tevékenységük az uradalmi központi szerepet betöltő mezővárosokban koncentrálódott. Az uradalmi levéltárban fennmaradt gazdasági iratok segítségével alaposan meg kívántuk vizsgálni, hogy korszakunkban az ország vagy a Dunántúl más uradalmaihoz hasonló folyamatok zajlottak-e az Esterházyak 18. század közepén szerveződő pápai uradalmában is, illetve a pápai zsidóknak az uradalom és város gazdasági életében vitt szerepe milyen mértékű volt, azaz milyen tényezők tették lehetővé, hogy egy ekkora zsidó népesség megélhetést találjon a városban. Más uradalmi központokban, mezővárosokban ilyen mértékű koncentrációra ugyanis nem találunk példát. Mindehhez sorra vettük azokat a gazdasági tevékenységeket (regálébérletek, ipar és kereskedelem), amelyekben a helyi zsidók szerepe meghatározó volt. A pápai zsidóság első száz évének népesedési, társadalmi és gazdasági viszonyait folyamatában igyekeztünk feltárni, megismerni és leírni, a forrásadottságoktól függően kiemelve egy-egy csomópontot, amely a felsorolt viszonyokról részletes képet nyújtó 1848-as összeírás elemzésével tett megállapításainkkal összevethető. A folyamat végpontjaként értelmezett 1848-as állapotok leírására egy önálló fejezetet szántunk. Az összeírás a korabeli pápai zsidó lakosság nagyságának pontos megállapítása mellett, részletes demográfiai és szerteágazó társadalomtörténeti elemzést tett lehetővé.
SZAKIRODALOM ÉS FORRÁSOK A II. világháborút megelőző időszakban többnyire hitközség-történeti munkák és a zsidóság történetének országos folyamataira (bevándorlás, jogi helyzet, türelmi adó ügye, emancipáció, 1848/49-as forradalom és szabadságharc) koncentráló művek születtek.3 A magyarországi zsidóság történetét feltáró kutatások 1945 után elsősorban a vészkorszak eseményeire koncentráltak. A néhány kivétel közül különösen fontos megemlíteni a Magyar Zsidó Oklevéltár forrásközlő munkálataival összefüggésben keletkezett tanulmányok közül Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor, valamint Ember Győző összefoglaló írásait, amelyek a 18. század első felében keletkezett országos zsidó összeírások kiadását kísérve a későbbi, elsősorban társadalomtörténeti kutatásoknak is alapjául szolgáltak. Az általuk kiadott adatsorok időszakát követően keletkezett zsidó összeírások alapján Moess Alfréd végzett részletes demográfiai elemzést az 1749–1846 közötti időszak Pest megyei zsidó lakosságáról.4 A rendszerváltás után keletkezett szakirodalom korszakunkat is érintő összefoglaló művei közül mindenképpen említésre érdemes Haraszti György tanulmánykötete és legutóbb Komoróczy Géza monumentális munkája.5 A zsidóság Magyarország gazdasági életében betöltött szerepéről Michael K. Silber írt monográfiát.6 Szintén ő foglalkozott az 3
Az egyes közösségekre vonatkozó irodalmat a települések ABC-rendjében közli: HARASZTI 2008. A korszakunkra vonatkozó általános munkák közül kiemelendő: BALLAGI 1941, BERNSTEIN 1998, BÜCHLER 1997, GROSZMANN 1916, 1917, KOVÁCS 1922, LÁCZER 1926, MARTON 1966, SIMON 1936, SÓS é. n., VIRÁG 1935 4 MOESS 1968 5 HARASZTI 1999, KOMORÓCZY 2012 6 SILBER 1992
19
1848/49-es forradalom és szabadságharc zsidó katonai vonatkozásaival, valamint a zsidók reformkori társasági integrációjával szoros összefüggésben tárgyalva azt a korabeli zsidó közösségen belül a zsidó felvilágosodás hatására elindult belső vallási folyamatokkal.7 A társadalomtörténeti kutatások az elmúlt fél évszázadban mikrotörténeti módszerek alkalmazásával igyekeztek feltárni egy-egy helyi társadalom jellemzőit, azt vallva, hogy a nagy társadalmi-gazdasági folyamatok megismerését és megállapításait csakis az azokat alkotó elemek pontos ismerete szolgálhatja és teheti hitelessé. Az ilyen mikroelemzési módszerek elsődleges forrásai a különböző társadalmi csoportokról (nemesek, jobbágyok, zsidók stb.) készült összeírások, a különböző adóösszeírások, vagy a teljes lakosságot számba vevő lélekösszeírások. Utóbbiakból országosan az első polgári népszámlálást (1857) megelőző időszakban csak egy készült, a II. József-kori népszámlálás. Ebből is nyilvánvaló, hogy az 1848-ban nevük, életkoruk, családi státuszuk, foglalkozásuk, születési helyük, illetőségük, lakhatásuk pontos megjelölésével számba vett zsidó lakosságról készült összeírás igen nagy jelentőségű. Adatgazdagsága révén a magyarországi zsidó népesség területi elhelyezkedéséről, mobilitásáról, nem- és kor szerinti, valamint foglalkozási megoszlásáról, család- és háztartásszerkezetéről, névadási jellegzetességeiről nyújt átfogó képet. A Pápa város zsidó lakosságát 1848 nyarán számba vevő összeírás 2962 főt tartalmaz. A város összlakossága 1847-ben 12332 fő, tehát a zsidók aránya a városi lakosságon belül 24% volt. A közösség lélekszáma nem csak Veszprém megyét tekintve volt magas, hanem országos viszonylatban is. A megye zsidóságának harmada élt ekkor Pápán. A pápai zsidó község volt a Dunántúl legnagyobb közössége, amelynek lélekszáma jóval felülmúlta a többi dunántúli város zsidó lakosságának lélekszámát.8 Az összeírásban felvett adatok jellege és a vizsgált népesség magas lélekszáma részletes demográfiai vizsgálatot tesz lehetővé, amelynek megállapításai – véleményünk szerint – tükrözni képesek a korabeli pápai zsidó álló népesség tényleges demográfiai jellemzőit. Tudomásunk szerint ilyen nagyszámú zsidó népességről részletes család- és háztartásvizsgálat még nem született. Demográfiai viselkedésükről és családszerkezeti jellemzőikről kapott eredményeink – reményünk szerint – jelentős kiegészítésekkel járulhatnak hozzá a gazdag magyarországi demográfiai szakirodalomban rögzült általános megállapításokhoz. Bár a szűkebb értelemben vett Magyarország 31 vármegyéjéből, valamint 15 szabad királyi városából fennmaradt a zsidóság 1848. évi összeírása, a történettudomány ezen összeírásoknak csak a töredékét hasznosította. Mindeddig nem került sor az összeírások olyan átfogó vizsgálatára, amely a korabeli zsidóság társadalmi, gazdasági, demográfiai és kulturális állapotáról összehasonlító elemzést tenne lehetővé. 9 Egy-egy település, uradalom, vagy megye zsidóságának különböző vonatkozását tárgyaló munkák, ott ahol az összeírás fennmaradt, hasznosították az adatokat, többnyire összesítő jelleggel, közölve a népesség számát, esetleg foglalkozási és származási megoszlását. 10 Az adatok 7
SILBER 2005, 1992 1848-ban Keszthely: 668 fő (Benda 2008. 84.), Nagykanizsa: 370 család/ 1588 fő (KAPOSI 2009. 90.), Rohonc: 209 család (kb. 1000 fő) (SCHNEIDER 1939), Szombathely: 45 család/289 fő (Ö. KOVÁCS 1985. 253.), Veszprém: 1028 fő (SZENDI 2002), Zalaegerszeg 534 fő. (NÉMETH 2002). Somogy megyében a legnagyobb közösség a tabi volt, 1844-ben 484 főt tett ki. (POLGÁR 2005. 50.) A kismartoni uradalom zsidóságának 1840. évi lélekszáma: Kismarton 533 fő, Nagymarton 1400 fő, Kabold 348 fő, Németkeresztúr 904 fő, Boldogasszony 556 fő, Köpcsény 789 fő, Lakompak 649 fő. TOBLER 2003. 402–407. 9 Csíki Tamás monografikus munkájában elvégezte az ország északkeleti területein élő városi zsidó közösségek demográfiai, gazdaság- és társadalomtörténeti összehasonlító vizsgálatát, de az 1848-as összeírás adatai választott korszakának csak a kiindulópontját adják. CSÍKI 1999 10 Fejér megye (ARANY 1989), Szabolcs-Szatmár (GÁBOR 1990), Gyöngyös (HORVÁTH 1998), Bonyhád (SZILÁGYI 1975, SCHWEITZER–SZILÁGYI 1982) 8
20
részletesebb, értékelő feldolgozására került sor Rohonc, Szalónak, Veszprém város és Szatmár megye esetében.11 Néhány település és egy megye összeírásai kiadásra kerültek, azonban ezek a forráskiadványok nem tartalmaznak értékelő, elemző bevezetőt vagy tanulmányt.12 Az 1980-as évek végén Ö. Kovács József kutatásai irányították rá a figyelmet a zsidó közösségek társadalom- és gazdaságtörténeti szempontú vizsgálatára. Ő számos tanulmányt publikált a Duna-Tisza-köze nagyobb zsidó közösségeinek (Kecskemét, Kiskunhalas) 19. századi társadalmi és gazdasági integrálódásáról, illetve a szombathelyi zsidók történetéről.13 A tanulmányaiban felvetett problémák és elemzési szempontok úttörőnek tekinthetők, amelyeket munkánk során mi is szem előtt tartottunk. Az 1848-as zsidó összeírás adatait is elemezve közölt rövidebb, de átfogó tanulmányt a szegedi zsidók városi beilleszkedéséről Marjanucz László, vizsgálva a helyi zsidó társadalom rétegzettségét, mobilitását, háztartásszerkezeti és családkapcsolati jellemzőiket.14 Ö. Kovács alapvető munkái mellett több olyan tanulmány született, amely egy-egy adott nagybirtok vagy város zsidó közössége történetének valamely szeletét, vagy vallási, igazgatási, oktatási, gazdasági, illetve egyéb szempontú feldolgozását adja (Baja, Kalocsa, Fejér megye, Pest, Pápa).15 Kifejezetten társadalom- és gazdaságtörténeti elemzést végzett egy-egy város monografikus feldolgozása során a zsidó lakosságnak az adott település életében játszott szerepéről például Benda Gyula Keszthely, Kaposi Zoltán Nagykanizsa, Tilcsik György Szombathely esetében. Születtek munkák a Fejér és a Somogy megyei zsidóság történetéről is.16 Ezek azonban sem célkitűzéseiket, sem terjedelmüket tekintve nem adhatták az 1848-as összeírás komplex elemzését. Hudi József a pápai zsidók hitközségi szervezetéről, vagy az oktatásügyéről írt munkáiban felhasználta ugyan az 1848-as összeírás adatait, de nem volt célja azt teljes részletességgel elemezni.17 E disszertáció problémafelvetéseinek vizsgálatát, és így a kapott válaszokat is nagyban meghatározzák a forrásadottságok. Mindaz, amit a pápai zsidóságról elmondunk, többnyire „külső” forrásokra épül. A felhasználható források a korabeli pápai zsidó közösséget jórészt az uradalom, a városi és megyei hatóságok szemszögéből láttatják, ugyanis a hitközségi iratok nem maradtak fenn. Ezek a szerteágazó forrástípusok azonban – tapasztalatunk szerint – képesek tükrözni a zsidóság városi gazdasági és társadalmi integrációját. A zsidó község iratai segítségével a közösség belső életének, szerveződésének, társadalmi jellemzőinek és rétegzettségének, továbbá más zsidó közösségekkel fenntartott kapcsolatainak pontosabb és teljesebb megismerésére nyílt volna lehetőség. A Pápa városban élt zsidókra vonatkozóan négy nagy levéltári egység őrzött meg nagyobb számú iratanyagot. Először is az Esterházy család pápai uradalmi levéltára, amelynek részeit ma több intézmény őrzi. 18 A fennmaradt dokumentumok egy része az 11
VARGYAI 1996, SZENDI 2002, FAZEKAS 1989, 1990 A vészkorszakot közvetlenül megelőző években került kiadásra Fejér megye (PFEIFFER 1940), Rohonc (SCHNEIDER 1939) és Hódmezővásárhely (SILBERSTEIN 1943) zsidó népességének összeírása. A Zala megyei zsidóság 1849 előtti történetére vonatkozó forráskiadvány közli Zalaegerszeg és a vele határos Ola község összeírásait. NÉMETH 2002 13 Ö. KOVÁCS 1985, 1996 14 MARJANUCZ 1988 15 Baja (BÁRTH 2001), Fejér megye (DÓKA 1994a), Pest (DÓKA 1994b), Pápa (HUDI 1994, 1995a), Székesfehérvár (FARKAS 1989) 16 BENDA 2008, KAPOSI 2003, 2006, TILCSIK 2009, ARANY 1989, POLGÁR 2006 17 HUDI 1984b, 1994, 1995a, 2007a 18 Legnagyobb része (mintegy 6 iratfolyóméter) a Magyar Országos Levéltárban található. Töredékes részeit őrzi a Veszprém Megyei Levéltár, valamint a Gróf Esterházy Károly Múzeum (Pápa), egy kötetnyi számadást pedig a Dunántúli Református Egyházkerület Könyvtárának Kézirattára (Pápa). 12
21
uradalmi adminisztrációra, kormányzásra, nagyobb részük az uradalmi gazdálkodásra vonatkozik. Az előbbiek közé tartoznak az uradalmat közvetlenül irányító prefektus és a földesúr napi levelezéseit tartalmazó levélmásolati könyvek, valamint a többi tisztviselő napi munkáját dokumentáló iratok, a felsőbb hatóságokkal (vármegye, helytartótanács, kamara) folytatott levelezések, a földesúri joghatósággal összefüggő iratok. A gazdasági iratok közt számadások, úrbéri iratok, a földesúri haszonvételekkel, gazdálkodással kapcsolatos források találhatók. A felsorolt irattípusok közt előforduló zsidókra vonatkozó adatokat a következő nagyobb egységekbe lehet sorolni: 1. földesúri joghatóság ügye (védelem, bíráskodás), letelepülő zsidók jogai; 2. a zsidók által fizetendő adók ügye, az uradalom ezekből származó bevételei; 3. letelepedési és lakhatási jog megszerzése; 4. házés ingatlanügyek (vásárlás, bérlet); 5. gazdasági tevékenység: regálé bérlemények, kereskedelem, ipar, céhügyek. Az uradalmi iratok közt található összeírások esetlegessége miatt szükséges volt átnézni a helytartótanács zsidókkal foglalkozó ügyosztályai iratai közt fennmaradt, bizonyos rendszerességgel, azonos szempontok szerint, többnyire a türelmi adó ügyében készült összeírásokat is. 1781-ből, majd az 1795–1846 közötti időszakból fennmaradtak az összeírások. A kutatás során felhasznált harmadik forrásegyüttest Pápa város önkormányzatainak, mindenekelőtt a Belsőváros magisztrátusának jegyzőkönyvei alkotják. A töredékesen fennmaradt városi levéltár iratai közül a városi zsidóságra vonatkozó kutatáshoz csupán ezek, az 1794–1847 közötti időszakból hiányos sorozatot alkotó jegyzőkönyvek, valamint az 1841-től vezetett városi kereskedő jegyzőkönyv volt hasznosítható. Jellemzően ezekből ismerhetők meg a helyi zsidók kisebb polgári peres (többnyire adósságokra vonatkozó), valamint fegyelmi ügyei, továbbá a városi ingatlanszerzésükre vonatkozó adatok.19 A rendelkezésünkre álló források jelentős részét teszik ki a vármegyei iratok, amelyek nagyrészt általánosabb igazgatási kérdéseket érintenek. Ezekben az iratokban lehet – többek közt – végigkövetni a zsidó közösségek által Mária Terézia kora óta fizetett türelmi adó ügyét. Az országosan elrendelt 1848. évi zsidó összeírást a vármegyei hatóságok hajtották végre, Veszprém megye esetében ezen adatsorokat is a vármegyei levéltár őrzi. A vármegyei felsőbb hatóság elé kerültek mindazon ügyek, amelyeket az úriszék, illetve a városi magisztrátus fórumain nem tudtak elintézni, vagy amelyeket valamelyik kormányszékhez továbbítottak. A vármegyei hatóság beavatkozása vált szükségessé az 1840-es években a zsidó közösségen belül a zsinagóga építése és az új rabbi megválasztása körül kialakult heves és hosszan tartó vitában. Ennek köszönhetően a vármegyei iratok a zsidó község belső életére vonatkozóan olyan értékes adatokat őriztek meg, amelyek a hitközségi iratok hiányában pótolhatatlanok. A pápai zsidóságra vonatkozóan további adatokat gyűjtöttünk az Esterházy család cseklészi uradalmi irataiból, amelyek a család ezen ágának 1829-ben zálogba adott pápai uradalom teljes vagyonleltárát és számadásait is megőrizték. Közvetett adatokat tartalmaznak a pápai céhek iratai is, amelyek közül csak azon szakmákét kutattuk, amelyekben a zsidó kézművesekre vagy nyersanyag kereskedőkre adatokat remélhettünk (szabók, vargák, szűcsök, szíjártók). Néhány apró, elsősorban kereskedelmi és regálé ügyletekre vonatkozó adat található a szomszédos (veszprémi püspöki, tihanyi bencés) uradalmak gazdasági iratai közt. Az ilyen szórványadatok előbukkanása teljesen esetleges 19
Érdemes megjegyezni, hogy az uradalmi levéltár és a városi iratok időben kiegészítik egymást. Míg előbbiek elsősorban a 18. századra vonatkozóan őriztek meg adatokat, a városi iratok éppen a városi tanács által 1800-ban elnyert elsőfokú bíráskodási jog megszerzésének időszakával indulnak. A földesúri függés miatt azonban a városi jegyzőkönyvi bejegyzések is képesek tükrözni az uradalom zsidókkal kapcsolatos magatartását.
22
volt, mivel további levéltárak szisztematikus átvizsgálása kutatásunk kereteit és lehetőségeit meghaladta volna. A forrásokban előforduló nevek átírása külön módszertani problémát jelent. Közismert, hogy II. József névrendeletét megelőzően a magyarországi zsidók nem viseltek család- és személynévből álló rögzült nevet. Jellemzően két „keresztnévvel” (fiú és apja neve), esetleg foglalkozásnévvel, vagy származásra utaló helynévből képzett előnévvel azonosították a személyeket. A két utónévvel azonosított személyek esetében nehéz eldönteni, hogy melyik az illető „keresztneve”.20 A forrásokban esetében a legkülönbözőbb névalakokkal és írásmóddal találkoztunk. Adott esetben egy iraton belül ugyanannak a személynek a megnevezése is többféleképpen történik. Többnyire német, ritkábban szláv eredetű névalakok fordulnak elő. A nevek írásmódjánál latinos, németes és magyaros formák egyaránt találhatók. II. József névrendeletét követően a zsidó nevek abban a tekintetben egységesek, hogy egy család- és egy utónévből állnak. Írásmódjuk azonban továbbra is a legkülönbözőbb formákat ölti. A 19. század első évtizedeiben megjelenik néhány magyar családnév, ami lehet német megfelelőjének tükörfordítása (pl. Báró, Herceg, Szarvas, Kis), esetleg egy torzult névalak magyar értelmezése (pl. Beck-ből Pek, majd Pék). A nevek írásmódjára vonatkozó egységes álláspont hiányában a disszertációban kétféle eljárást alkalmaztunk. A bő száz évet felölelő forrásanyagban szereplő neveket csak önkényes uniformizálással lehetett volna egységesíteni, ami helytelen értelmezés esetén nagy hibalehetőséget rejtett volna magában. Ezért a főszövegben a neveket a forrásokban található formában írtuk. Kivételt csak akkor tettünk, ha ugyanazon személy nevét többféleképpen írták. Ezekben az esetekben a név írásmódját az általunk legmegfelelőbbnek (nem rontottnak) ítélt formában, egységesen alkalmaztuk. A mellékletként közölt 1848-as összeírásban a német és magyar családnevek esetében, valamint a keresztnevek esetében is – elsősorban a könnyebb kereshetőség érdekében – a mai helyesírási szabályok szerint normalizáltuk a névalakokat. Doktori tanulmányaink és disszertációnk befejezésekor sokaknak kell köszönetet mondanunk. Először is munkahelyi vezetőinknek, Hermann Istvánnak és Márkusné Vörös Hajnalkának, hogy biztattak és lehetővé tették számunkra a doktori tanulmányok elvégzését. Hálával tartozunk témavezetőnknek, Kósa László professzornak, aki az elmúlt években figyelemmel kísérte kutatásainkat, disszertációnk előmunkálatait, majd a szöveg alapos elolvasása után fontos módszertani és értékes tartalmi megjegyzésekkel, tanácsokkal segített azt jobbá formálni. Hasznos, a disszertációban felhasználható tanácsokat kaptunk Horváth Gergely Krisztiántól, a vele folytatott gyakori beszélgetések nagyban segítették a téma logikus átgondolását, a problémafelvetés megfogalmazását, és így a megírandó szöveg kikristályosodását. Disszertációnk véglegessé formálásában nagy segítségünkre volt Pápa város 18–19. századi igazgatástörténetét ma a legelmélyültebben ismerő Hudi József, aki szintén nem sajnálva az időt, alaposan átolvasta a szöveget és hasznos tanácsokkal látott el, mindvégig önzetlenül segítette munkánkat. Több alkalommal hasznos beszélgetéseket folytattunk Haraszti Györggyel, amelyek segítettek választott témánkra a mienktől kissé eltérő szemszögből is tekinteni. Levéltári kollégáink közül mindenképpen köszönet illeti Petrik Ivánt, aki a Pápa városi forrásanyag kényelmes hozzáférését mindvégig biztosította.
20
SCHEIBERNÉ 1981
23
I. 2. ZSIDÓ
BEVÁNDORLÁS A
DUNÁNTÚLRA
ÉS A NÉPESSÉG ALAKULÁSA A
18–19.
SZÁZADBAN
Az újkori magyarországi zsidóság népes mezővárosi közösségei az 1848-at megelőző mintegy évszázadnyi időszakban alakultak ki. A zsidóság népességi viszonyait a nagyobb városi tömbök létrejötte mellett – néhány nagyobb falusi csoporttól eltekintve – egy-egy család földesúri birtokokon történő megtelepedése jellemezte. Magyarországon a középkori és az újkori zsidóság között nem volt folytonosság. A török hódoltság idején a zsidóság hazai jelenléte megszűnt. Az ország 1848 előtti, újabb jelentős zsidó közösségei főként a 18. században megindult nagyarányú bevándorlás és az azt követő demográfiai fejlődés eredményeként jöttek létre. A zsidóság magyarországi bevándorlását a szakirodalom négy korszakra osztja, az újkorit tekintve utolsónak, amely a 17. század legvégétől mintegy két évszázadon át tartott változó intenzitással.21 A török kiűzése utáni kormányzati politika, amely az ország elnéptelenedett területeinek újratelepítését szorgalmazta, eredeti szándéka ellenére a katolikus népesség mellett a zsidók bevándorlására is ösztönzőleg hatott. Bár a Kollonits érsek-féle Einrichtungs Werkh azt ajánlotta, hogy az újonnan felszabadított területeken meg kell akadályozni a zsidók letelepedését, sőt, az országban élő zsidókat is elvándorlásra kell késztetni, maga az udvar, a politikai és gazdasági elit, valamint a helyi hatóságok is igénybe vették a zsidók szolgáltatásait, elsősorban a hadiszállítás terén. A 18. század elején pedig a visszafoglalt területek gazdasági megszervezése, a földesúri birtokok árutermelő uradalommá szervezése kifejezetten igényelte a kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező zsidó árufelvásárlók tevékenységét. Éppen ezzel függött össze, hogy a birodalom nyugati tartományaiból I. Lipót idején, illetve III. Károly intézkedései folytán elvándorlásra kényszerülő zsidók Magyarország nyugati, illetve északi vármegyéi felé indultak meg, ahol megjelenésük találkozott a földesurak szándékával. Szintén a 17. század második felében érkeztek zsidó menekültek Magyarország területére kelet felől, lengyel és litván területekről. A szabad királyi városok többsége már a 16. században jogot szerzett arra, hogy falai közül kitiltsa a zsidókat. A török hódoltságot követő időszakban is fenntartották ezt a jogukat uralkodói segédlettel. 1693-ban és 1695-ben I. Lipót megtiltotta, hogy a zsidók letelepedjenek a szabad királyi városokban. Ez azonban csak a lakhatásra vonatkozott, egyébként látogathatták a városok piacait és a vásárokat. A bányavárosok esetében azonban még a kereskedést is megtiltotta számukra, ezért ezek hét mérföldes körzetéből kitiltotta a zsidókat. A szabad királyi városok többsége elzárkózott a zsidóság befogadásától, így a magyarországi zsidók többsége nem volt városlakó. 1735-ben mindössze néhány – köztük szabad királyi – városban találunk zsidó lakost, így Bártfán, Budán, Kőszegen, Modorban, Szatmáron, (Pozsony)Szentgyörgyön és Trencsénben.22 A bevándorló zsidókat elsősorban a nagybirtokosok fogadták be, akik letelepítésükben nem egyszer kezdeményezőként léptek fel. Észak-kelet Magyarországon elsősorban a Rákócziak, majd Károlyi Sándor, a nyugati országrészben pedig a Batthyányak, az Esterházyak, a Pálffyak, a Zichyek és a Czirákyak láttak gazdasági előnyt a betelepülő zsidók tevékenységében. Nyomukban a 18. század közepétől a jómódú 21 22
VARGA 1992. 59. GYURGYÁK 2001. 35.
24
középnemesség, illetve a nemesi közbirtokos falvak is engedtek letelepedni egy-két zsidó családot, akikkel haszonvételeikre kötöttek bérleti szerződéseket. A földesúri mezővárosokban és falvakban letelepedett zsidók nem különültek el a település társadalmától. Bár a 18. század végére egyre több és nagyobb lélekszámú városi közösség jött létre, Magyarországon nem beszélhetünk olyan zsidó városkák létrejöttéről, amelyek keletebbre, a lengyel vagy ukrán területeken jellemzőnek mondhatók. Az első országos zsidó összeírások adatai lényegében alátámasztják Marton Ernőnek a zsidóság magyarországi bevándorlására vonatkozó elméletét, miszerint a bevándorló zsidók első állomásai a határmenti vármegyék települései voltak, ahonnan egy következő hullámban fokozatosan az ország belső vármegyéi felé vándoroltak. 1735-ben ugyanis a zsidó lakosság 84%-a határmenti, vagy a határhoz közeli vármegye területén élt. Az 1735–1738-as összeírás településföldrajzi adataiból arra következtetett, hogy mivel a betelepülők ekkor még a kiindulási területekhez legközelebb fekvő magyar vármegyékben telepedtek le, csupán a második vagy a harmadik generáció kezdett el az ország belső vármegyéi felé költözni.23 A betelepülés első hulláma a Felvidéken egyelőre csak Pozsony, Nyitra, Trencsén, a Dunántúlon pedig Vas, Sopron és Moson megyékre terjedt ki. Itt jellemzően a nagybirtokok falvaiban, uradalmi központjaiban telepedtek le és kapcsolódtak be az uradalom gazdasági életébe. A Felvidéken létrejött első zsidó közösségek tagjai elsősorban Nikolsburg és Magyar-Brod zsidó közösségeiből érkeztek, és néhány év alatt látványos növekedést értek el mind a családfők, mind a községek összlétszáma tekintetében. 24 Az I. Lipót által 1670–1671-ben Alsó-Ausztriából kiűzött zsidók egy részét a Batthyány és Esterházy birtokok fogadták be. Az általuk nyújtott kiváltságlevelek, amelyek a bevándorlók kötelességeit és jogait rögzítették, a későbbi betelepülések nyomán létrejött közösségek számára is mintát adtak. Az Esterházyak által Sopron megyei birtokaikra befogadott és letelepített zsidók alkották a kismartoni uradalom hét községét (seva kehilot)25, amelynek jogai jelentős prosperitást biztosítottak a közösségeknek.26 A Batthyányak birtokain Rohoncon jött létre 1687-ben az első nagy (36 családból álló) közösség, amelynek életét szintén a földesúrtól kapott kiváltságlevél szabályozta, és amely korszakunkban a Dunántúl nyugati megyéiben mint kibocsátó hitközség végig meghatározó szerepet játszott.27 A zsidóság nagyobb arányú bevándorlása a Rákóczi-szabadságharcot követően indult meg. A határ menti uradalmak népesebb zsidósága a megélhetés miatt gazdasági tevékenységét (elsősorban kereskedelmét) a Dunántúl belső vármegyéi felé kezdte kiterjeszteni, és eleinte csak ideiglenesen tartózkodott új lakhelyén, majd végleg letelepült. A 18. század első felében keletkezett összeírások tanúsága szerint Vas, Zala, Veszprém, Somogy vármegyék zsidóságának nagyobb része Rohoncról28 származott. Ők az év nagyobb részében már azon a településen laktak, ahol iparukat vagy kereskedésüket űzték, és csak a sátoros ünnepek alkalmával tértek vissza eredeti lakhelyükre, ahol családjuk is élt. A Dunántúl északi részén és Veszprém megyében is elsősorban az Esterházy család kismartoni uradalmából és Morvaországból érkezett zsidók települtek meg. A morva területekről ebben az időben megindult kirajzás részben III. Károly 172623
MARTON 1966. 37. A három megyében együttvéve 1728-ban 101 községben összesen 361 család élt, 1736-ban pedig már 173 községben 973 család. KOMORÓCZY 2012. I. 602. 25 Kismarton, Nagymarton, Kabold, Lakompak, Köpcsény, Boldogasszony és Németkeresztúr alkották az első olyan zsidó vallási gyülekezeti szövetséget, amely önálló adminisztrációval rendelkezett. 26 Erről lásd: GATES-COON 1994. 115–133., KROPF 1993., WIDDER 1995. 27 GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 29., HARASZTI 1999. A Batthyány birtokok zsidó közösségeire lásd: SCHNEIDER 1939, VARGYAI 1996, BAUMGARTNER 1988., KROPF 2003., KOMORÓCZY 2012. I. 628–632. 28 A rohonci származásra utal a Rechnitzer/Rechnizer családnév gyakori előfordulása is. 24
25
ben kelt rendeletének tulajdonítható, amely az örökös tartományokban élő zsidó családok fiai közül családonként csak egy főnek engedélyezte helyben a házasságkötést. Ennek következtében a családot alapítani kívánó zsidó fiatalok Magyarországon igyekeztek letelepedni, ahol ez a korlátozás nem volt érvényben. Először elsősorban Pozsony, Nyitra és Trencsén megyébe jöttek, majd onnan költöztek tovább az ország, így a Dunántúl belseje felé. A Dunántúl északabbi területein inkább az Esterházyak soproni birtokairól és Morvaországból jött zsidók telepedtek le. A mezővárosokban, az uradalmi birtokközpontokban egy-egy népesebb közösség jött létre, így pl. Tatán, Pápán, Lovasberényben, Pakson, Óbudán és Zsámbékon.29 A nyugati és keleti irányból érkező zsidók közösségeik növekedése folytán, továbbá az ország belsejében is kiépülő gazdasági feltételek hatására kereskedő és bérlő tevékenységüket fokozatosan kiterjesztve ezeken a területeken is újabb közösségeket hoztak létre. Az ország kiváltságos területein, valamint hagyományosan a bányavárosokban és általában a szabad királyi városokban zsidók nem telepedhettek meg. Továbbá voltak olyan megyék (például Gömör, Külső-Szolnok, Békés, Csanád, Csongrád), amelyek kifejezetten tiltották a zsidó lakosok megtelepedését. E tényezők együttes hatására Magyarország közepén északtól egészen a déli területekig egy zsidók által nem lakott övezet húzódott, amely a nyugatról valamint keletről érkező, ún. oberlandi és unterlandi zsidóság közé is egy választóvonalat húzott, ami a nyelvi és kulturális különbségekben is megmutatkozott.30 Az első betelepedési hullám eredményeit, valamint a további népesedési viszonyokat a 18. század első felében különböző megfontolásokból végrehajtott összeírások adataiból tudjuk rekonstruálni.31 Bár az egyes összeírások nem teljesek és nem is pontosak, így csak a zsidó lakosság hozzávetőleges számának megállapítására alkalmasak, az adatok azonban végig a zsidó népesség egyértelmű folyamatos növekedését mutatják, ami folyamatos bevándorlást is feltételez. A 18. századi összeírások, elsősorban az 1735–1738 között végrehajtott adatait először Acsády Ignác értékelte és használta fel arra, hogy meghatározza a korabeli zsidó népesség számát és arányát. Eredményeit a később született munkák több vonatkozásban is korrigálták, illetve a számok mögött más-más folyamatokat tártak fel, aszerint, hogy milyen szempontból vizsgálták. Kovács Alajos a bevándorolt nyugati és a keleti zsidóság statisztikai szétválasztására tett kísérletet, míg Marton Ernő a zsidó bevándorlás irányát igyekezett meghatározni az összeírás adatai alapján.32 Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor az 1960-as években a zsidó összeírások adatainak publikálásakor korrigálták Acsády megállapításait és adatait, elsősorban a zsidó lakosság eredetére vonatkozó arányszámok tekintetében. 33 Ezeket az adatokat hasznosította László Ernő, Haraszti György és Komoróczy Géza is a
29
GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 32. HARASZTI 1999. 138., KOMORÓCZY 2012. I. 595. 31 ACSÁDY 1896. A jelentős forrásanyaggal csaknem hat évtized elteltével foglalkozott újra a zsidó történetírás. Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor a Magyar Zsidó Oklevéltár VII. kötetében publikálták az összeírásokat, amelyek alapján egy összefoglaló áttekintést adtak a zsidóság korabeli magyarországi településtörténetéről. GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. Ezzel párhuzamosan közölt részletes áttekintést az összeírások történetéről EMBER 1963. 32 KOVÁCS 1922, MARTON 1966 33 Acsády Ignác szerint az 1735–38-as országos zsidó összeírás alapján a magyarországi zsidóság több mint egyharmada (38,35%) morva eredetű volt. Acsády 1896. 489. Adatait Grünwald-Scheiber némileg lefelé módosította, egyben a magyarországi származású zsidó családfők arányát magasabbra (38,91%-ra) becsülte. Hangsúlyozták azt is, hogy a nagyarányú morvaországi bevándorlás nem tulajdonítható közvetlenül III. Károly rendeletének. GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 12. 30
26
magyarországi zsidó bevándorlással, a zsidóság települési- és demográfiai viszonyaival foglalkozó összefoglaló írásaikban.34 1992-ben Varga László publikált mélyebb forráskritikával készített elemzést az összeírások alapján, amelyben Marton adatait is részben korrigálta, és elvetette a Kovács Alajos által feltételezett rendkívül magas népszaporulati adatot. Számításai alapján megkérdőjelezte a zsidó bevándorlás 1825 utáni megszűnését. A bevándorlás irányában a 18. század végéig a nyugati dominált, azonban Lengyelország felosztása után ez megfordult és a bevándorlók közt már nagyobb arányt képviseltek a keleti zsidók. A 19. század első felében intenzív és nagyarányú bevándorlás vette kezdetét, amelyben egészen az 1830-as évekig ismét a nyugat felől érkezők voltak többen, azonban 1830–1840 között újra felerősödött a keleti zsidóság bevándorlása. A rendi korszak utolsó éveiben – elsősorban gazdasági okokkal összefüggésben – ismét a nyugati megyékbe irányult a bevándorlás zöme. A Magyarországra irányuló zsidó bevándorlás legnagyobb hulláma 1846–1850 között zajlott, amikor mind a morva-, mind a galíciai területekről nagy tömegek érkeztek.35 Marton Ernő a magyarországi zsidók számát 1700 körül 4000 főre becsülte. Abból indult ki, hogy az 1735-ös összeírás idején magát magyarországi származásúnak valló 885 családfőről feltételezve, hogy egy generációval korábban is itt lakott, családonként 4,5-ös szorzót alkalmazva meg lehet állapítani a zsidó népesség hozzávetőleges lélekszámát. 36 Acsády Ignác 1720 körül a zsidó lakosság lélekszámát a szűken vett Magyarországon 11374 főre becsülte. Adatait az 1735–38-as és egy 1750 körül készült összeírás összehasonlításából levont következtetés alapján állapította meg, hozzátéve, hogy a tényleges zsidó lakosság lélekszáma ennél magasabb volt. 37 Az első országos összeírást 1725-ben rendelte el az uralkodó és 1725–1728 között hajtották végre. A cél a zsidó lakosság lélekszámának pontos megállapítása volt, amelynek ismeretében szükség esetén intézkedni lehetett a bevándorlás korlátozásáról. Az összeírást, többszöri felszólítás ellenére sem hajtották végre minden vármegyében, így a hiányos adatsor csupán mintegy 1700 családfőt regisztrált.38 Ez körülbelül 9000 főnek felel meg, ami jóval alulmúlja az 1720-ra becsült lakosságszámot. A zsidóság nagyobb része ekkor a nyugati határszéli vármegyék földesúri birtokain alkotott kisebb-nagyobb közösségeket, az ország más területein szétszórtan, falvanként egy-két zsidó család lakott. Az első, következetesen végrehajtott összeírás, az 1735–1738 között készült Conscriptio Judæorum már kiterjedt az ország legnagyobb részére, összesen 31 vármegyében és 8 szabad királyi városban hajtották végre. Az összeírás forrásértéke jóval nagyobb, mint az előzőé: községek szerint tartalmazza a zsidó családfők nevét, foglalkozását, származási helyét és az eredeti, illetve aktuális földesuruknak fizetett adó mértékét, továbbá a háztartásban együtt élő családtagok pontos számát. Mivel azonban nem ölel fel minden vármegyét, a zsidó lakosság pontos lélekszámát ebből az összeírásból sem ismerjük pontosan.39 Az összeírás mintegy 550 településen vett számba zsidó lakosokat, összesen 2531 családfőt, akik családjukkal együtt 11621 fős népességet alkottak. Acsády eljárását követve Marton ehhez hozzászámolta további kilenc olyan megye zsidókra vonatkozó korábbi adatait, amelyek ugyan kimaradtak az összeírásból, de
34
LÁSZLÓ 1966, HARASZTI 1999, KOMORÓCZY 2012. I. VARGA 1992. 62. passim 36 MARTON 1966. 37. 37 ACSÁDY 1896. 489–490. 38 HARASZTI 1999. 135. 39 Acsády a kimaradt vármegyékben feltételezhetően jelenlévő zsidó lakosságon fölül azokban a vármegyékben is további zsidó lakosságot feltételez, ahol az összeírást végrehajtották. ACSÁDY 1896. 489. 35
27
ismert, hogy 1720-ban volt zsidó lakosságuk. Az így kapott adat 12271 fővel számol.40 A magyarországi zsidók tényleges lélekszáma ekkor ennél magasabb volt. Az adatsor hiányossága ellenére azonban a magyarországi zsidó népesedési tendencia így is egyértelműnek látszik: folyamatos növekedésről beszélhetünk, amelynek forrása ekkor mintegy kétharmad arányban a bevándorlás volt. 41 Az 1743–1745 között végrehajtott összeírás a zsidók rendkívüli megadóztatása céljából készült. A szándék ellen azonban több vármegye tiltakozott és úgy próbálta megakadályozni, hogy nem hajtotta végre az összeírást.42 Mária Terézia a bevezetendő türelmi adó kivetése céljából 1746-ban elrendelte a zsidóság fejenkénti összeírását. A fennmaradt hiányos adatsor 14847 főt tartalmaz, a zsidó népesség tényleges száma ekkor ennek legalább a másfélszeresére tehető. 43 A zsidók által legnagyobb arányban lakott terület Nyitra, Pozsony és Sopron vármegye volt. A század legteljesebbnek mondható összeírása a II. József-féle általános, a teljes országra és népességre kiterjedő népszámlálás volt. Az ország zsidó lakosságára vonatkozóan csak az összesítő ívek maradtak fenn. Ezek szerint Magyarország és Erdély zsidó népessége együttvéve 82986 főt számlált (Erdély nélkül 80783 főt).44 Ez a szám nagyarányú, legalább húszszoros növekedést mutat a 18. század legelejéhez képest. Továbbra is az Esterházy-birtokok országhatár-menti zsidó közösségei voltak a legnépesebbek,45 de ekkor indult növekedésnek több, később népes közösséggé fejlődő dunántúli település zsidósága is, mint Bonyhád, Nagykanizsa, Pápa, Lovasberény vagy Tata közösségei. Thirring Gusztáv a nem nemes népességet számba vevő 1804-es összeírás adatait elemezve a II. József-kori népszámlálás adataihoz képest ugrásszerű növekedés bekövetkezéséről beszél a zsidó népesség körében, különösen az ország észak-keleti megyéiben.46 Nagymértékű volt a növekedés Nyitra, Pozsony és Trencsén vármegyében is, viszont a Dunántúlon a lélekszámuk növekedése kisebb mértékű volt. A Pestre irányuló migráció szintén igen magas volt.47 Thirring az 1804-es nem nemes összeírás alapján a zsidóság lélekszámát – Erdély nélkül – 128000-re tette.48 A József-kori népszámlálás és az 1848-ban a Batthyány-kormány által országosan elrendelt zsidó összeírás közt eltelt időszakból a vármegyék által készített türelmiadóösszeírások is rendelkezésre állnak. Ezek az összeírások is hiányosak, és mivel országos szintű feldolgozásuk nem történt meg, segítségükkel a magyarországi zsidóság 40
MARTON 1966. 32–33. Meg kell jegyeznünk, hogy az összeírás összesítő adatainak kiszámításában az egyes szerzőknél eltérő adatok szerepelnek: László Ernő 12157 fővel, Marton Ernő 12271 fővel, Varga László pedig 12219 fővel számol. 41 ACSÁDY 1896. 489., MARTON 1966. 36. 42 Ekkor Veszprém megyében sem írták össze a zsidó lakosságot. 15 vármegye és 8 város nyújtotta be az összeírást a helytartótanácsnak. 43 HARASZTI 1999. 137. 44 A zsidó népesség aránya ekkor a szűken vett Magyarországon 1,23% volt. THIRRING 1938. 43. LÁSZLÓ 1966. 68. 45 Nagymarton, Németkeresztúr és Kismarton zsidó lakosságának aránya már ekkor jóval meghaladta a város népességének 20%-át. LÁSZLÓ 1966. 74. Sopron megyében ekkor 3426 zsidó lakott: Nagymartonban 767, Kismartonban 579, Lakompakon 605, Sopronkeresztúron 535, Kaboldon 285 fő. THIRRING 1938. 53. 46 Számításai szerint ezalatt az időszak alatt a zsidó népesség száma 57%-al növekedett, miközben a keresztény népesség körében csak 6%-os növekedéssel számolhatunk. A városokban élő zsidók száma pedig csaknem kétszeresére, 4694 főre emelkedett. Legnagyobb növekedés a Duna-Tisza közén figyelhető meg. THIRRING 1938. 53–54. 47 THIRRING 1936. I. 10–11. 48 THIRRING 1936. I. 9. A korabeli statisztikus Magda Pál is ezt az összeírást hasznosítva 127816 főre tette a hazai zsidóság lélekszámát. MAGDA 1819. 75.
28
lélekszámának egyelőre csak hozzávetőleges megállapítása lehetséges. A nem nemes népességre vonatkozó 1825-ös összeírás adatait Ludovicus Nagy összesítette, eszerint ekkor a magyarországi zsidó lakosság lélekszáma 190000 fő volt. 49 Varga László 1830-ban a szűken vett Magyarországon már 203220 zsidó lakost feltételez, László Ernő pedig az 1830-as évek közepén Magyarországon élt zsidóság lélekszámát 205631 főre becsülte.50 Az 1830-as években bekövetkezett nagyarányú bevándorlás folytán 1840-ben már 240252 fővel számolnak. Az 1846-ra becsült mintegy 259000 fős zsidó népesség 1850-re már megközelítette a 340000 főt. Így a rendi korszak végén Magyarországon hozzávetőlegesen 300000 fős zsidó népességgel számolhatunk, amely az össznépességen belül 3,5–4%-os arányt képviselt.51 Veszprém megye zsidósága Az 1725-ben elrendelt első országos zsidó összeírás Veszprém megyére vonatkozó adatai nem maradtak fenn. A Veszprém megyei zsidó lakosság számára vonatkozó következő adatunk az 1736-ban végrehajtott összeírás. Ekkor a megye 15 településén összesen 44 zsidó család, összesen 243 fő lakott. Mindössze két településen, Pápán és Vázsonyban volt nagyobb közösség, mindkét helyen 11 család élt. A családok valamivel több, mint fele Morva- és Csehországból érkezett a megyébe, másik részük a Batthyány, Esterházy, Pálffy és Cziráky családok nyugat-magyarországi birtokairól.52 Az 1745-ben végrehajtott összeírás idején már a megye 32 településén találunk zsidókat, összesen 66 családban. A legnépesebb közösség (19 család) Pápán volt, azt követte a vázsonyi (9 család). Veszprém városában ekkor mindössze egyetlen családot írtak össze. A számok is jól mutatják, hogy a családok nagyobb része a megye mezővárosaiban lakott és létszámuk növekedésével később itt alakultak ki a népesebb közösségek. Ezzel szemben a falvak általában csak egy-egy zsidó családot tudtak eltartani, akik többnyire az uradalmi haszonvételeket bérelték. A nemesi falvakban azonban ennél jóval több család tudott kedvező feltételekkel megtelepedni. Az első ismert Veszprém megyei türelmi adóösszeírás szerint 1752-ben a megyében 65 zsidó családot érintett, a legnagyobb számban (14 család) Pápán. Két településen 3–3 család, további öt településen 2–2 család élt, a többi községben viszont csak 1–1 zsidó család.53 A II. József-féle népszámlálás idején Pápán 460, Palotán 228, Keréktelekiben 204, Adásztevelen 169, Veszprémben 162, Sümegen 10, Tapolcán 20 zsidó élt.54 Veszprém megye területén elsőként Pápán jött létre hitközség (1748). A megye mindvégig legnagyobb közössége a kismartoni uradalmi zsidóság kedvező helyzetéhez hasonló jogokkal bírt.55 A veszprémi püspök mezővárosi birtokain élő zsidók a 19. század elejéig számukat tekintve a harmadik helyet foglalták el a tárgyalt területen az Esterházy és a Zichy uradalmak zsidó közösségei után. Ezt követően azonban 1848-ra Veszprém város zsidó lakossága a megye második legnagyobb közösségévé fejlődött.56 1848-ig az ország más területeihez hasonlóan Veszprém megyében is folyamatosan nőtt a zsidó lakosság létszáma. 1787-ben 2751 zsidó élt a megyében, arányuk a megye összlakosságához képest 1,91% volt.57 A népesség valamivel több mint fele (1403 fő) férfi 49
KOVÁCS 1922. 10. VARGA 1992. 66., LÁSZLÓ 1966. 68. 51 VARGA 1992. 66. alapján. 52 MZsO VII. 618–629. 53 VeML IV.1.b 25/1752. november 20. 54 SIN 1994; SIN,VARGA 1996 55 Pápa város zsidóságára vonatkozóan lásd: HUDI 1994, JAKAB 2006, JAKAB 2009 56 Veszprém város 1848-as zsidó összeírásának elemzését Szendi Attila végezte el. SZENDI 2002 57 THIRRING 1938. 46. 50
29
volt, közülük 541 férfi volt házas, a nők lélekszáma 1348 fő volt. A zsidó háztartások átlagos lélekszáma 4,93 fő volt.58 1804-ben 3716 zsidót írtak össze a megyében.59 1825ben már 6213 zsidó élt Veszprém megyében, arányuk az össznépességen belül pedig már elérte a 3,85%-ot.60 Többségük (65,73%) a megye mezővárosaiban élt.61 1840-ben 7004 fő lakott a megyében. A rendi korszak végén ugrásszerű növekedés következett be. 1847-ben a megyében már 9169 zsidó lakott: Pápán 2947 fő, Veszprémben 862, Palotán 747, Devecserben 470, Keréktelekiben 398 fő.62
58
THIRRING 1938. 120., 126., 129. HOLLÓS 1936. 401. 60 B. LUKÁCS 1978. 20–21. 61 Uo. 134. 62 VeML IV.1.b 94/1848. február 3. Rosos István alispán jelentése a megye 1847. évi állapotáról. Megjegyzendő, hogy az 1848-ban készült zsidó összeírás szerint Veszprémben az itt közölthöz képest magasabb volt a zsidóság lélekszáma (1031 fő), amit az 1849-es városi összeírás adatai (1028 fő) is megerősítenek. LICHTNECKERT 2006. kézirat. (Ezúton köszönöm meg a szerzőnek, hogy dolgozatát rendelkezésemre bocsátotta.) 59
30
I. 3. A VÁROSI KÖRNYEZET A zsidóság Pápán történő megtelepedésében és érvényesülésében meghatározó szerepe volt a város jogi és gazdasági helyzetének, mindenekelőtt pedig a földesúri politikának. A magánföldesúri hatalom alatt álló város lehetőségeit a jogi szabályozás biztosította keretek szabták meg, amelyek azonban szoros kölcsönhatásban álltak a földesúri jövedelmek racionalizálását és növelését célzó földesúri birtokpolitikával. Ezek a keretek és lehetőségek szabták meg Pápa város helyét a dunántúli mezővárosok rendszerében. Az új szemléletű várostörténeti kutatás a városi funkciókat tekinti a városi jelleg meghatározó kritériumának. Gyimesi Sándor szakítva a városfogalom jogi szemléletével, meghatározott lakosságszám felett városnak tekintette azt a települést, amely gazdasági jellemzői (pl. iparosok száma), igazgatási és kulturális funkciói alapján egy adott régióban központi szerepet töltött be. Vizsgálatai a 18. század és az 1828-at megelőző időszak városi népességváltozására és az ipar helyzetére vonatkoztak.63 Bácskai Vera és Nagy Lajos kutatásai a városok hálózatára, a város és vidéke kapcsolatára fókuszáltak. 64 A mezővárosok városias jellegének/mértékének meghatározásánál a népesség koncentrációjára, a helyi ipar nagyságrendjére, továbbá a város kulturális szerepére, politikai és egyházi igazgatási funkcióira voltak figyelemmel. Az iparosodás előtti korszakban mindezen tényezők közül elsősorban a város kereskedelmi jellegét, piacközponti szerepét tartották meghatározónak. Bácskai és Nagy az 1828-as összeírás alapján a piacközpont szerepét betöltő városok hálózatát, a városok és vidékük cserekapcsolatának kiterjedtségét és jellegét kívánták rekonstruálni, ezáltal rangsorolva azokat.65 Vizsgálatuk kiterjedt a kézművesipar szerepére, amelyben az iparűzők arányának meghatározásán túl a minőségi jellemzőkre is figyeltek, vizsgálták továbbá az ipar összetételét és teljesítményét. A kereskedők esetében vizsgálták a zsidók arányát, akiknek jelenléte – véleményük szerint – általában nagyobb kereskedelmi forgalmat feltételez az adott településen. A városi jelleg szempontjából általuk meghatározónak tekintett piaci vonzáskörzet mértékét tehát a város és körzete kézművesiparának, kereskedelmének fejlettsége, illetve a vidék mezőgazdasági árutermelésének differenciáltsága szabta meg.66 Vizsgálataik azt az eredményt hozták, hogy a város jogi fogalma és a valóságos városi szerepkör szétvált. A cluster-analízis segítségével kialakított városcsoportok ismérvei alapján Pápa várost a másodrendű kereskedelmi központok közé sorolták, mint az állat- és terményforgalom gyűjtőhelyét, amely azonban nem olyan kiemelkedő kereskedőváros, mint Győr.67 Iskolái révén azonban jelentős kulturális funkciókkal is bírt, és jelentőségét növelte uradalmi központ volta is.68 Bár ezek a tényezők háttérbe szorítják azt a korábbi megközelítést, miszerint csak a városi privilégiumokkal felruházott települések, azaz a civitasok tekinthetők városnak, Pápa esetében is igazolható, hogy a bizonyos fajta kiváltságokat szerző, elsősorban az úrbéri szolgáltatásokat cenzussal megváltó mezővárosok nagyobb polgárosult réteggel rendelkeztek, gazdasági lehetőségeik pedig a város funkcionális jellegét erősítették. 69 Pápa
63
GYIMESI 1975 BÁCSKAI, NAGY 1984, BÁCSKAI 1988 65 BÁCSKAI, NAGY 1984, BÁCSKAI 2002 66 BÁCSKAI 2002. 100. 67 BÁCSKAI 1988. 22., 46. 68 BÁCSKAI 1986. 29., 40. 69 PÁLMÁNY 1990. 289. 64
31
városi és piacközponti jellegét mindenképpen igazolja a nagyszámú zsidó lakosság jelenléte. Rúzsás Lajos a városoknak a kapitalista viszonyok kibontakozásának idején bekövetkezett funkcióváltását vizsgálta. Arra keresett választ, hogy a dunántúli városok a bortermelésből és gabonatermelésből, vagy az iparból mennyire voltak képesek befektethető kereskedelmi tőke létrehozására. A kereskedelmi tőke felhalmozásának elsődleges forrása a terménykereskedés, a bor, a gyapjú, továbbá a dohány exportja, illetve a textil- és gyarmatáru importja volt. Ez hosszú időre meghatározta a mezőgazdasági termelés elsődlegességét. Pápa város esetében is a gabonakereskedelemben akkumulálódott pénz volt a kereskedelmi tőke alapja.70 A pápai uradalomban megtermelt gabona értékesítését elsősorban a zsidó kereskedők bonyolították, akiket a gazdasági érdekeket szem előtt tartó uradalmi gazdaságpolitika következtében egyre nagyobb számban engedtek letelepedni a városban. 71 A helyi gabonakereskedelem kibontakozásában kulcsszerepet játszottak. Pápán – kis számban ugyan – akadt példa manufaktúra alapításra, amelynek pénzügyi alapját a kereskedelemben felhalmozott tőke képezte. A többi dunántúli mezővárosban erre nem volt példa.72 Pápa város a 18. század közepéig a vármegyei politikai élet központja volt. A veszprémi vármegyeháza felépültéig felváltva itt és Veszprémben tartották a megyei közgyűléseket. Veszprém igazgatási központtá válása után is megőrzött Pápa néhány igazgatási funkciót. Járási és megyei körzeti hivatalok működtek itt, továbbá a vármegyei törvényszék is tartott kihelyezett üléseket. A városi funkciót erősítette Pápa egyházigazgatási központi szerepe, kulturális és iskolai szerepköre is. Katolikus esperesség székhelyeként, a református egyházkerület szellemi központjaként mindkét felekezet középfokú intézményeket működtetett a városban, amelyek nem csupán a város szűkebb vidékére gyakoroltak vonzerőt. Fontos tényező volt továbbá a város uradalmi birtokközpont volta, ami kiterjedt uradalmi tisztikar jelenlétével járt. A város intézményi központi jellege a városi társadalom differenciáltságát eredményezte, viszonylag nagyarányú honorácior réteg jelenlétével. Pápa város meglehetősen gazdag, szerteágazó műfajú és különböző színvonalú helytörténeti irodalommal rendelkezik. A 20. század elején várostörténeti monográfia is megjelent73, majd hosszú évtizedek után elkészült egy a különböző szakterületek és korszakok legújabb kutatási eredményei alapján megírt várostörténeti tanulmánykötet. 74 A városra vonatkozó historiográfiai szakirodalmat Hudi József tekintette át a késő-feudális kor városi önkormányzatáról írott monográfiájában.75 Ezen kívül számos publikációja született, amely a várostörténet egy-egy aspektusát tárgyalja. Fontos továbbá megemlíteni, hogy a várostörténeti tanulmánykötet elkészülte után csaknem másfél évtizeddel Petrik Iván publikálta a város legfontosabb jogbiztosító iratait, kitűnő rövid kommentárokkal 70
RÚZSÁS 1964. 196. Ezzel szemben a jelentős gabonakereskedelmet bonyolító Győr egészen 1840-ig ellenállt a zsidók beköltözésének, akik így a külvárosnak tekinthető püspöki birtokon, Győrszigeten telepedtek le nagyobb számban és onnan jártak be a városba kereskedni. A gabonaforgalom Győrben a magyar és német kereskedők kezében volt. BALÁZS 1980. 17., 109. Szombathely is – néhány korábbi kivételtől eltekintve – csak 1840 után engedte letelepedni a zsidókat a városban. Bár a falusias külvárosi részeken (Óperint, Szentmárton, Szőkefölde) ott is nagyobb számban éltek zsidók, és látogatták a város piacát, boltot nyitottak, raktárat béreltek, a város velük szemben fellépő korlátozó intézkedései miatt mégsem tudtak olyan jelentős szerepet szerezni a kereskedelemben, mint Pápán. TILCSIK 2003. 116., TILCSIK 2009. 161., 162. 72 RÚZSÁS 1964. 216. 73 KAPOSSY 1905 74 KUBINYI 1994a 75 HUDI 1995a 71
32
magyarázva az adott oklevél történeti hátterét és jogkövetkezményeit, elsősorban a város jogállásának pontos értelmezéséhez nyújtva segítséget. A forráskiadvány bevezető tanulmányában Hudi József foglalta össze a várostörténeti kutatás eredményeit.76 A pápai zsidóság alábbi fejezetekben részletesen kifejtendő jogi, társadalmi és gazdasági helyzetének pontos értékeléséhez a fent kiemelt szakirodalom segítségével röviden áttekintjük a város birtoklástörténetét, önkormányzati, hivatali, és hatósági funkcióit, amelyek együttesen a helyi zsidóság helyzetét meghatározó keretül szolgáltak. 77 Birtoklástörténet Pápa város birtoklástörténetére vonatkozóan is bőséges szakirodalom áll rendelkezésre. Ennek részletezése nélkül röviden áttekintjük a város birtoklástörténetét a középkortól a rendi korszak végéig. Pápa a középkortól fogva földesúri hatalom alatt álló privilegizált mezőváros volt egészen 1848-ig. Lakói nem lehettek rendi értelemben polgárok, azonban a város kiváltságai közé tartozott, hogy megfelelő feltételek mellett lakói polgárjogot szerezhettek. A szabad királyi városok polgárságához hasonlóan purgerpénzt fizettek és formaruhát viseltek. A polgárjogot elnyert személyek korlátozás nélkül élhettek a városi kiváltságjogokkal, passzív és aktív választójogot nyertek. A város bizonyos fokú önigazgatási jogokat élvezett már a középkorban is, de mindvégig földesúri függésben maradt. Volt bírája, aki 12 esküdt segítségével intézte a város ügyeit.78 A földesúrnak úriszékén keresztül bíráskodási joga volt a mezőváros lakói felett. A lakosság ugyanakkor igyekezett bizonyos fokú önigazgatási jogot szerezni a bíráskodás terén is. A város tanácsa kisebb jelentőségű ügyekben mint elsőfokú bírói fórum volt illetékes. Ennek érvényesítése általában az erőviszonyoktól függött, azaz a várost birtokló földesúr jogérvényesítő szándékától.79 A városnak a 15. században már fejlett írásbelisége volt. Pecsétjét egy 1477-ben kelt oklevélről ismerjük, de utalását találjuk egy 1427-ben kelt oklevélben is.80 A királyi birtok Pápa város 1389-ben a Garaiak birtokába került és éves adóját egy összegben fizette.81 A Garaiak jobbágyaik, azaz a pápai polgárok, hospesek és kereskedők számára harmincadvám-mentességet szereztek.82 A várost 1464-ben a Szapolyai család szerezte meg.83 Birtoklásuk alatt a város újabb kiváltságokat szerzett. 1500-ban II. Ulászló teljes vámmentességben részesítette a pápaiakat.84 Ez a kiváltság mindvégig fennmaradt és a város kereskedelmi élete szempontjából fontos szerepet játszott. A város kiváltságait az uralkodók újra- és újra megerősítették, utoljára 1839-ben.85 1528-ban I. Ferdinánd a várost, mivel Szapolyai hűtlenné vált, mint a királyra visszaszálló javakat a Thurzó család tagjainak adományozta. 86 A Thurzók hamarosan lemondtak Pápa birtokáról, amit aztán a király 1535-ben Török Bálintnak és fiainak adományozott.87 Török Bálint lánya révén Pápa város a Nyáry családra szállt. A Nyáry76
PETRIK 2010 A városi önkormányzatok működését HUDI 1995a alapján foglaljuk össze. 78 KUBINYI 1994b. 82. 79 1439-ben például Garai László földesúr kizárólagos bírói illetékességet szerzett az uralkodótól a pápaiak felett. PETRIK 2010. 37–40. 80 PETRIK 2010. 45. 81 KUBINYI 1994b. 84. 82 Erzsébet magyar királyné adománylevele, Óbuda, 1439. december 14. PETRIK 2010. 41–42. 83 HORVÁTH 2010. 351. 84 Buda, 1500. február 11. PETRIK 2010. 48–50. 85 PETRIK 2010. 148–151. 86 Esztergom, 1528. február 15. PETRIK 2010. 54–59. 87 Bécs, 1535. augusztus 27. PETRIK 2010. 62–63. 77
33
örökösökkel kötött szerződések folyományaként pedig 1628–1629-ben került Esterházy Miklós nádor birtokába. A nádor Ferenc nevű fia (1641–1684), pápai főkapitány lett a család ifjabb fraknói ágának a megalapítója, aki az 1670-ben tett osztályegyezség folytán lett a teljes gesztesi és pápai jószág birtokosa.88 Fiai, Antal (1678–1722), I. József (1682–1748) és I. Ferenc (1683–1754) 1702-ben osztoztak meg a birtokokon. Antalé lett a gesztesi rész, a két másik fiú pedig a pápa-ugod-devecseri birtokot kapta. A Rákóczi-szabadságharc idején a kurucokhoz csatlakozó Antalt az uralkodó birtokvesztésre ítélte, így javait testvérei örökölték meg. Őket 1721-ben iktatták be a gesztesi és a pápa-ugod-devecseri birtokokba. Az uradalmi gazdálkodás megszervezése Esterházy I. Ferenc (1683–1754) Borsod megyei főispán, 1741-től tárnokmester nevéhez kötődik.89 I. Józsefnek egyetlen, I. Ferencnek három fiú utóda maradt. Ők, II. József (17141762), illetve I. Miklós (1711–1765), II. Ferenc (1715–1785) és I. Károly (1725–1799) örökölték és osztoztak a pápai és gesztesi javakon. Az utód nélkül maradt és eladósodott ifj. József 1759-ben 32 évre zálogba adta birtokrészét unokatestvéreinek. 1762-ben bekövetkezett halála után ezek a birtokok I. Miklósra, II. Ferencre és I. Károlyra szálltak, akik családi egyezség keretében felosztották maguk közt az 1755-ben rájuk szállt atyai örökséggel együtt. Az egyezség értelmében Miklósé lett a tatai és gesztesi birtokrész, Ferenc a cseklészi birtokokat kapta, illetve Károllyal osztozott a semptei, valamint a pápa– ugod–devecseri javakon. Az egyezséget követően a teljes pápa-ugod-devecseri birtokot Esterházy I. Károly vette kezelésbe, akinek várospolitikáját a kiváltságok korlátozása, a rekatolizáció, a városnak átengedett haszonvételek visszaszerzése és bevételnövelő intézkedések jellemezték. Esterházy I. Károly 1799-ben bekövetkezett halála után Pápa következő földesura unokaöccse, Esterházy III. Ferenc (1758–1815) lett, majd őt fia, II. Károly (1799–1856) követte. Mindketten városbarát politikát folytattak. A város jogi helyzete Az uradalomszervezés és a gazdálkodás racionalizálásával összefüggésben a pápai Esterházyak nemcsak az uradalmi falvak jobbágyaival álltak úrbéri szerződésben, hanem a birtokukban lévő kiváltságos mezővárosi lakosság jogait és kötelezettségeit is igyekeztek szerződésekben rögzíteni. A polgárvárosnak tekintett Belsőváros mellett a belsővárosi telkekhez tartozó külső majorokban a 18. századra önálló városrészek (Alsó- és Felsőmajor) kezdtek kialakulni, amelyek azonban ekkoriban a belsővárosi magisztrátus joghatósága alá tartoztak. A külvárosiak által sérelmesnek tekintett viszony a földesúrral kötött városrészi szerződés által szűnt meg. Esterházy II. Ferenc földesúr ugyanis a Belsővárossal és a majorokkal külön-külön egyezett meg, s mivel a polgárvárossal nehezebben folyt az egyezkedés, 1730-ban előbb a két majorral kötött szerződést. 90 Ezáltal a majorok jogilag leváltak a Belsővárosról. A szerződés, amely a földesúr-jobbágy viszony rendezését célozta, mindkét fél részére előnyös volt, azonban mivel csak a városlakókra nézve volt kötelező érvénye, az idők során sérelmeket okozott rájuk nézve, ezért konfliktusokhoz vezetett. A szerződés értelmében a külső városrészek lakói földesúri kötelezettségeiket, így a robotot is évi 1200 rajnai forint cenzus ellenében megváltották, szolgáltatásaik megváltása tehát mindkét fél számára kiszámítható lett. Nagy jelentőségű hozadéka volt a szerződésnek, hogy a földesúr a város vámmentességre vonatkozó kiváltságát a külső városrészekre is kiterjesztette. Addig használt városi legelőiket továbbra is szabadon 88
FÜLÖP 1994. 228. FÜLÖP 1994, FÜLÖP 1995, FÜLÖP 2000, HUDI 2000, LÁSZLÓ 2003 90 Pápa, 1730. június 10. PETRIK 2010. 114–116. A szerződés tartalmáról részletesen HUDI 1995a. 28. 89
34
használhatták. Az addig fizetett terragium (földadó) fejében szántóföldjeiket szintén szabadon bírhatták. A szerződés fontos részét képezte a városrészi ingatlanok ügye. A földesúr úgy rendelkezett, hogy ha egy telket inscribálna, azaz szabaddá nyilvánítva mentesítene a telekhez és a házhoz kötődő szolgáltatás, a cenzusfizetés alól, akkor az arra eső összeget levonnák a városrész által fizetendő cenzus összegéből. Ellenben ha ilyen, korábban insciptiósnak számító házat a földesúr visszaváltana, akkor a ház után fizetendő cenzus nem a várost, hanem őt illetné. A földesúr a szerződés értelmében átengedett a város részére négy kocsmát, azaz ezek borméréséből származó jövedelmeit, továbbá a külsővárosiak számára engedélyezte a szabad piacozást a Belsővárosban. A városrész területén az ingatlan adás-vételek bonyolítása továbbra is jogában állt a városiaknak, azonban uradalmi bejelentéshez, jóváhagyáshoz kötötték. A szerződésben rögzített városrészi cenzus kivetése érdekében tisztázni kellett a városrész birtokviszonyait. Ennek érdekében még a szerződés megkötése előtt az uradalmi földmérő összeírta és kimérte a telkeket. A szerződés létrejötte után az önálló igazgatási egységként működő külsővárosiak elszakadtak a Belsővárostól. A Belsőváros lakosságával folytatott egyezkedés elhúzódott, és csak másfél év múlva, 1732 legelején sikerült végül megállapodásra jutni.91 A Belsőváros ugyanis kiváltságaihoz, fennálló jogaihoz ragaszkodva, a földesúri törekvésekben éppen ezen jogai csorbításának szándékát látta. A létrejött szerződés először is a földesúri járandóságok megváltoztatására vonatkozott. Akárcsak a külső városrészek lakói, a belvárosiak is egy összegben fizetett 1600 rajnai forint cenzus fejében megválthatták minden szolgáltatásukat. Az összegbe beleértették a földbérleti díjat – az ún. terragiumot –, továbbá a zsellérek adóját is. Ezek közül a legterhesebb a robot volt.92 A polgárvárossal kötött szerződés esetében is a leginkább fontos pont az ingatlanforgalom ügye volt. Esetükben azonban a város által kiállított házlevél csak uradalmi láttamozással volt érvényes. A szerződés a városnak ítélte a piaci és vásári felügyelet jogát, valamint az ebből származó jövedelmeket. Meghagyta a szabad legelőhasználatot és a belsővárosi háztulajdonosok számára a szabad kocsmáltatás jogát. A szerződést 1732 októberében azzal egészítették ki, hogy a város bírái hivatali idejükre a házuk után fizetendő cenzus alól mentesülnek. A cenzus kivetése érdekében a Belsővárosban is elvégezték a kataszteri felmérést. 93 A megkötött szerződések ellenére az évek során a földesúr és a városrészek közti viszony egyre konfliktusosabbá vált, mivel az uradalmi tisztek, ha a gazdasági érdekek úgy kívánták, eltekintettek a szerződésben foglalt jogok biztosításától. Ez elsősorban a városi ingatlanok ügyében fordult elő. Az uradalmi gazdálkodás hatékonyabbá tétele megkövetelte az adóbevételek növelését. Ennek érdekében a földesúr egyre több, korábban szolgáltatások alóli mentességet élvező inscriptionális házat és telket váltott vissza. Ennek következményeként az ingatlan tulajdonosa cenzus fizetésére kényszerült, ugyanakkor ingatlana kívül rekedt a korábban megkötött szerződés hatályán. Az ilyen telkeket, valamint a város területén álló puszta, azaz beépítetlen területeken létrehozott telkeket extracontractuális telkeknek nevezték. A felemás helyzet megoldása érdekében egy újabb megegyezésre volt szükség a városrészek és a földesúr között. A szerződés megkötése óta eltelt időszakban a földesúr a korábban biztosított jogokat is megnyirbálta. Az 1769-ben felvett úrbéri kilenc kérdőpontra adott városi feleletek minden ilyen sérelmet felsoroltak: ingatlanforgalom korlátozása, a városi legelők uradalmi használata, a kocsmáltatási jog
91
Pápa, 1732. január 1. PETRIK 2010. 121–124. PETRIK 2010. 125. 93 A felméréshez készült az ún. Maynzeck-féle térkép, amely tartalmazza a telkek kataszteri számát is. 92
35
megsértése, bizonyos áruk kereskedelmének földesúri monopolizálása.94 Az éveken át elhúzódó, a királyi kúriához is eljutó peres eljárás 1788-ban megállapodással zárult, amelyben a földesúr megerősítette a városrészekkel kötött szerződésekben foglalt jogokat, és szabályozták a legeltetési jogokat. Az extracontractuális telkek ügye ezzel a megállapodással azonban nem oldódott meg, további hosszú évek múlva sikerült csak helytartótanácsi nyomásra újra megállapodni a városrészek lakosságával. Az 1793-ban, illetve 1794-ben megújított városrészi földesúri szerződések hatályát ezen ingatlanokra is kiterjesztették.95 Ezúttal először a Belsővárossal jött létre a szerződés az extracontraktualisták ügyében.96 Ennek értelmében a korábbi szerződésben nem szereplő telkeket hozzácsatolták a korábbi szerződés hatálya alá eső telkekhez, rájuk is kiterjesztve a szerződés hatályát. Az új telkek arányában 1258 forint 67 és ½ krajcárral megemelték az éves cenzust. Fontos újonnan szerzett jog volt, hogy az uradalom elismerte a városi tanácsot a belsővárosiak elsőfokú bírói fórumának a városiak egymás közti ügyeiben, kivéve a bűnügyeket, vagy a céhügyeket. Az uradalom továbbra is meg kívánta tartani a belsővárosi ingatlanforgalom felügyeletét, de végül lemondott a házlevelek láttamozásáról, és megelégedett azzal, hogy a házlevél egy példányát az uradalmi levéltárban is elhelyezzék. A szerződés eredetileg a városi igazgatást is érintette, amikor nem engedélyezte, hogy a városi tanács mellé 60 fős választott községet állítsanak.97 A külső városrészekkel egy évvel később sikerült megújítani az örökös szerződést.98 Itt is elsősorban az extracontaktualisták helyzete várt rendezésre. Ezeket a telkeket hozzácsatolták a kontraktualista telkekhez és meghatározták az utánuk fizetendő cenzust. A külsővárosiaknak a korábban megállapított 1200 rajnai forint felett még évi 1138 forint 84 krajcárt kellett fizetniük. A szerződés kitért az ingatlanforgalomra, megerősítve a korábbi gyakorlatot. Az uradalom a két majort számadásaik bemutatására kötelezte. Árvaügyekben a külsővárosiakat a belsővárosi hatóság alá rendelte. A városrészekkel külön megkötött szerződések után a 18. század második felében fokozatosan három különálló önkormányzat alakult ki a város területén. A Belsőváros egysége továbbra is fennmaradt, a külvárosi majorokból pedig a 18. század végére létrejött az Alsó- és Felsőváros, önálló elöljárósággal (bíró, tanács) és saját pecséthasználattal. A belsővárosi elöljáróságot a 12 tagú tanács és a főbíró alkotta, utóbbit a földesúr jelöltjei közül választották meg. A bírói és az igazgatási feladatok irányítójaként nagy befolyással bírt a városrész életére. A városi jövedelmekkel történt visszaélések miatt 1760-ban az uradalom elrendelte a bírói számadások rendszeres úriszéki felülvizsgálatát. 1795-ben a 12 tagú tanács mellé a korábbi külső tanács helyett 40 tagú ún. választott községet állítottak. A városi önkormányzat rendszeresen tartott közgyűlést, amelyen a tanács és a választott község tagjai vettek részt. Évente tartottak tisztújító közgyűlést. A tanács és a választott község képviselői (7 fő) együttesen tanácskoztak (tanácsülés), amelyeken a legfontosabb döntéseket hozták, és döntöttek napi ügyekben. A tanács elé került ügyekről jegyzőkönyvet vezettek. Ezek az ülések biztosították a folyamatos városi igazgatást. A tanács rendészeti, katonai, kommunális, adózási, egyházi, szociális ügyekben intézkedett, emellett polgári és büntető bíráskodás feladatait is ellátta, tisztviselőin keresztül pedig hatósági jogköröket gyakorolt. 94
LICHTNECKERT 2007. 176–193. Ezután is számon tartották, hogy egy-egy adott ingatlan melyik szerződés hatálya alá esett, így az iratok megkülönböztetik az ó- és újkontraktuális ingatlanokat. 96 Pápa, 1793. október 3. PETRIK 2010. 133–138. 97 A földesúr a választott község helyett 24 tagú külső tanács létrehozását írta volna elő. Ezt azonban a helytartótanács nem hagyta jóvá, és a külső tanács helyett a választott község felállítását rendelte el. PETRIK 2010. 140. 98 Pápa, 1794. október 29. PETRIK 2010. 140–144. 95
36
A két külsőváros bizonyos tekintetben továbbra is a belsőváros önkormányzatának volt alárendelve. A városi privilégiumokat ugyan a külsővárosiakra is kiterjesztették, de csak a belsővárosi tanács által biztosított útlevél birtokában élhettek ezekkel a jogaikkal. A külsővárosiak gyámügyeit is 1794 után a belsővárosi gyámhivatal hatáskörébe utalták. Mindkét külső városrész önálló elöljárósággal rendelkezett. Források hiányában csak az alsóvárosi önkormányzat működését ismerjük, ahol a városrészi bíró és jegyző mellett egy 12 tagú belső- és 6–9 tagú külső tanács működött. A bírót, az esküdteket, illetve az adószedőt évente tartott tisztújító ülésen választották közfelkiáltással az uradalmi tiszt jelenlétében. Az alsóvárosi polgárok ügyeit a tanácsülés intézte, amely a 19. század elején hetente ülésezett. A városrészi magisztrátus polgári, rendészeti és kisebb büntető ügyekben volt illetékes. Tudomása nélkül a városrészben idegen nem telepedhetett le. A Felsőváros is önálló tanácsot tartott, élén bíróval, és jegyzőt is alkalmazott. Pontos hatáskörét nem ismerjük, az viszont bizonyos, hogy a polgárjoggal kapcsolatos ügyek, vagy a gyámügyek tekintetében a belsővárosi elöljáróságnak volt alárendelve. A városi polgárjogot nyert külsővárosi lakók is a belsővárosi tanács bírói hatósága alá tartoztak, de a két külsővárosi magisztrátus mégis gyakran eljárt saját hatáskörben. Mindkét külső városrész hozzájárult az egész város közös költségeihez, mindenekelőtt a városi nemzeti iskola fenntartásához. A három városrész több mint száz éven keresztül fenntartotta különállását. 1840ben a Belsőváros elöljárósága kezdeményezésére tárgyalások indultak a városrészek egyesítése érdekében úgy, hogy az örökös szerződésekben foglalt jogok ne sérüljenek. Hosszas vitát követően végül 1842. június 13-án a három városrész elöljárói örökös szerződést kötöttek, amelyben kinyilvánították a városrészek egyesülését. Az egyesülés deklarált célja a városi terhek arányos megosztása és az egységes városfejlesztés volt. A városrészek egységes igazgatás alá kerültek, közös pénzügyi gazdálkodást vezettek be. Még az év folyamán új egységes városi tisztikart választottak. A város élén a földesúr jelöltjei közül választott városbíró állt, a magisztrátust eleinte 20, majd 12 tagú tanács, valamint ideiglenesen 80, majd 60 fős választott község alkotta. A városi önkormányzatok mellett Pápán önálló elöljárósággal rendelkező nemesi község is létrejött a 18/19. század fordulóján. A században jellemző nagyarányú városi bevándorlással, Pápán nagyszámú katolikus nemesi lakosság telepedett meg (a városi lakosságon belüli arányuk 1785-ben 7,8% volt). A protestáns nemesség sikeresen szembeszállt a földesúr rekatolizációs törekvéseivel, és a vallásgyakorlat visszaszerzése után újjászervezte intézményeit. A nemesi communitas túlnyomó többségét az armalisták alkották, akik csak kis számban szereztek városi polgárjogot. A rendi korszak lezárultával a nemesi önkormányzat is megszűnt és betagozódott a polgári városba. Magyarországon a kései rendi korszakban nem volt ritka, hogy hasonló módon egyetlen településen belül több önkormányzat működött. Pápán ezek mellé illeszkedett a létrejövő zsidó község.
37
II. 1. A ZSIDÓSÁG MEGTELEPEDÉSE A VÁROSBAN II. 1. 1. NÉPESEDÉS A zsidóság Pápa városi megtelepedésére, a közösség létrejöttére és folyamatos növekedésére vonatkozóan igen különböző típusú, részletességű és időben is egyenetlen források állnak rendelkezésre, amelyek inkább kiegészítik egymást, mintsem kontrollforrásként szolgálnak. A zsidók pápai jelenlétét dokumentáló források nem vethetők össze a különböző célokból és eltérő módszertannal végrehajtott összeírásokkal, ez utóbbiak pedig eltérő jellegük miatt sem adhatnak pontos képet minden rögzített időszakról, azonban alkalmasak a folyamatok irányának és mértékének meghatározására. Először tehát a statisztikai adatokat tekintjük át. A zsidóság pontos lélekszámának települések szerinti megismerése iránti kormányzati igény csak a 18. század elején jelentkezett. Ez eredményezte a század első felében végrehajtott országos zsidó összeírások megyék szerinti adatsorait, amelyek az egyes településeken élő zsidóságról, ha mégoly hiányosan is, de azonos szempontok szerint adnak képet. Az 1749-től rendszeres adóvá vált türelmi adó bevezetését megelőző időszakban négy alkalommal rendelték el a zsidó népesség országos összeírását (1725–28, 1735–39, 1743–45, 1746–48).99 Veszprém megyében azonban csak két összeírásra került sor 1736-ban és 1745-ben – így Pápa városára vonatkozóan is csak ezekből az évekből ismerjük a zsidó lakosságra vonatkozó adatokat. Az összeírások célja az volt, hogy segítségükkel tisztázzák, rögzítsék az ország területén megtelepedett zsidó lakosság számát, s ennek ismeretében megakadályozzák a további bevándorlást. A két fennmaradt összeírást megelőzően pusztán egy közvetett információt tartalmazó soproni városi levéltári adatra és az uradalmi gazdasági iratokban szereplő elszórt említésekre támaszkodhatunk, ha a Pápa városi zsidóság jelenlétének első jeleit kívánjuk rögzíteni. A dunántúli zsidó bevándorlás folyamatáról fent leírtaknak megfelelően, az Esterházy család pápai uradalmi birtokain, így Pápa városában is a 17/18. század fordulójára tehető a zsidók legkorábbi megjelenése. Illetőségük ekkor már talán pápai, folyamatos helyben lakásukról azonban ezekben az években valószínűleg még nem beszélhetünk. Kezdetben a nyugati határszéli nagyobb közösségekből érkező bevándorlók megélhetésük biztosítása érdekében lakhatást szereztek Pápán, ahol iparukat vagy kereskedésüket űzték, de a sátoros ünnepek alkalmával visszatértek eredeti lakhelyükre, ahol családjuk is élt. Az összeírások rögzítették ezt a kétlakiságot, mely jól mutatja, hogy a sokáig anyahitközségnek tekintett közösségtől való elszakadás és az új helyen történt végleges megtelepedés hosszú folyamat volt, amit elsősorban a gazdasági tevékenység sikere vagy sikertelensége befolyásolt. A kibocsátó és a befogadó települések összeírásai is számon tartották az elszakadt családtagokat. Miután azonban a befogadó helyen, jelen esetben Pápán megélhetésük biztossá vált, családtagjaik is a városba költöztek. Az elköltözők, míg teljesen el nem szakadtak, a kibocsátó településen is kötelesek voltak megfizetni addig szokásos adóikat örökös földesuruknak.100 A kettős adózás akkor szűnt meg, amikor az elköltözni szándékozó eredeti lakóhelyén megváltotta terheit. 99
EMBER 1963. 49. Az első országos zsidó összeírást elrendelő parancsában III. Károly a helytartótanácsot arra utasította, hogy a zsidó lakosság számának és az általuk fizetett adó mértékének megállapítása mellett, kérje a megyék véleményét arról, hogy a zsidók létszámát szükséges-e korlátozni. MZsO III. 466–467. 100 Az 1735–1739. évi zsidó összeírás rovatai közt feltüntették a Magyarországon kívüli területről érkezők esetében az eredeti földesúr nevét és a neki évente fizetett adó mértékét, továbbá a letelepülés helyén a befogadó földesúrnak fizetett adó mértékét is. GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 5–48.
38
Zsidó személy pápai előfordulására vonatkozó első adatunk 1698-ból származik. Egy Sopron városi levéltári irat tanúsága szerint Jacob Hirschl von Pápa ekkor pálinkát szállított a városba.101 Három évvel később, 1701-ben egy másik Hirschl nevezetű, feltehetően testvér, Isac tűnik fel, akiről megjegyezték, hogy Nagymartonból származott. Ő ekkor pápai vámosként, azaz a vám bérlőjeként szerepel.102 A család pápai gazdasági tevékenysége a következő évtizedekben mind szélesebb körben bontakozott ki. 1710-ben a két Hirschl további szerződéseket kötött a földesúri regálék (sörmérés, vendégfogadó, sókereskedelem) bérletére.103 Az 1736-ban Pápán összeírt Hirschl nevűek közül többen valószínűleg az ő rokonaik. Ekkor a városban már 11 zsidó családfőt írtak össze, akik háztartásaikkal együtt 73 fős közösséget alkottak. Mathias és Abraham Hirschl (Hussl) Esterházy I. Ferenc egy közelebbről meg nem nevezett birtokáról költöztek Pápára és a Szántóházy család kuriális telkén telepedtek le, ugyanabban a házban laktak.104 Népes, 9 és 6 fős háztartásukban szolgálókat és alkalmazottat is tartottak. Mathias Hirschl eredeti földesurának 25, a Szántóházy családnak 12 forintot fizetett, Abraham pedig albérlőként nem fizetett.105 Mindketten elsősorban nyersbőrrel (pellibus non elaboratis) kereskedtek. A tehetősebb Mathias Hirschl ezen kívül szappant, gyertyát forgalmazott, valamint bérelte az uradalomtól a pápai vámot. Franciscus Moises a Pálffy család birtokáról költözött Pápára, ahol 3 forint adót fizetett. Pápán az Esterházyak joghatósága alá kerülve, új földesurának 25 forintot rótt le a szappannal és gyertyával való kereskedésért, illetve pálinkafőzésért. Öt gyermeke és egy szolgálója is volt.106 1744-ben már boltot bérelt, ahol pálinkát árult.107 Az 1736-os összeírásban szereplők közül három család Morvaországból, egyik meg nem nevezett Dietrichstein-birtokról költözött Pápára, egy pedig a hesseni őrgróf birtokáról. Mathias Hirschl, Lövel Hirschl és David Wolf bár csupán jelképes összeget (1, ill. 2 forint), de fizettek morva földesuruknak. Mindhárman bőrrel és apróságokkal (minutiis) kereskedtek.108 A Hessenből bevándorolt Mathias Marcus az összeírás idején Győrben Isac Hirschl109 szolgálatában állt, felesége két gyermekükkel Pápán lakott.110 Szintén máshol kereste kenyerét Josephus Remste, akinek foglalkozását nem ismerjük. Neve mellett az a megjegyzés található, hogy miközben pápai földesurának adót fizetett, az összeírás idején Bécsben egy zsidó szolgálatában állt. Felesége Pápán nyolc gyermeket nevelt, vagyonuk egy tehén volt.111 Személye a bevándorlás ismertetett folyamatának fordított irányát példázza, feltételezhető ugyanis, hogy szűkös megélhetési lehetőségei Pápáról való
101
MZsO VI. 288. MZsO VII. 33. Miközben a törvények (1630:15. tc., 1647: 91. tc., 1649: 79. tc., 1659: 57. tc.) tiltották, hogy a zsidók vámszedési jogot béreljenek, és ezért csak egy-két szabad királyi város esetében találkozunk ilyen esettel, a magánföldesúri birtokokon a 17–18. században gyakran előfordulnak zsidó vámbérlők. 1696ban Kőszeg városa szerződést kötött Schlesinger Israellel a városi vám bérletére, egyben letelepedési jogot adott neki a városba. Ekkor ő volt az egyetlen zsidó csaldfő a városban. HARSÁNYI, 1974. 52. 103 MOL P 1216 capsa 59. nr. 3. Pozsony, 1710. június 1., ill. uo. capsa 59. nr. 6. Pozsony, 1712. november 11. 104 Az 1735-ös városi birtokkönyv szerint ez a 72-es számú telek volt. MOL S 18 105 MZsO VII. 622–625. 106 Uo. 107 VeML IV.1.b 1/1744. július 25. – Kimutatás a zsidók hadipénztárba fizetendő adójáról. 108 MZsO VII. 622–623. 109 A Hirschl név gyakorisága miatt nehéz megállapítani, hogy ez a személy, aki minden bizonnyal a királyi kiváltságlevelet elnyert, hadiszállításokat bonyolító győri kereskedővel azonos, ugyanaz a személy-e, aki Pápán is kereskedett, illetve a rokona-e az itt vámot bérlő és a sókereskedelemre szerződő személyeknek. Hirschl Izsák nagykereskedőről röviden GUTTMANN 1940. 69–70. 110 MZsO VII. 622–623. 111 Uo. „de præsenti Viennæ in servitio judæi Zinczshomer existit”. 102
39
elköltözésre sarkallták. Az egy évtizeden belül megismételt összeírásokban már nem találkozunk nevével.112 A vászonfestő Philippus Marcus – az összeírók szerint – Esterházy Antal113 birtokáról jött Pápára, ahol kelmefestésből élt. Régi és új földesurának egyaránt fizetett adót.114 Vélhetően a formálódó zsidó közösség legtehetősebb tagja volt Philippus Jacob, akinek népes családja mellett öt szolgálója és több haszonállata (ló, tehén, ökör) is volt. A közösség akkori tagjai közül ő fizette a legmagasabb adót, 80 forintot. Ennek magyarázata, hogy vásznat, pántlikát és egyéb rövidárut árusító boltja mellett hamuzsírfőzési és kocsmáltatási jogot is megváltott.115 1744-ben azt jegyezték fel róla, hogy boltjában sót árult és három hamufőző üstje is volt.116 Az utolsó családfőnek, Joel Lövellnek sem származását, sem foglalkozását nem tüntették fel. A 11 családból kilenc a földesúr birtokán telepedett le, ketten pedig – mint említettük – nemesi telken. 1744-ben 12 pápai zsidó családfőt köteleztek hadiadó fizetésére. A tényleges zsidó családok száma ennél valamivel több lehetett. Az összeírtak közül négy családnak már saját háza volt a városban, közülük két családfő és további másik négy boltot bérelt. A családfőknek tehát legkevesebb a fele kereskedésből (is) élt.117 A következő országos zsidó összeírás idején, 1745-ben Pápán már 19 családfőt írtak össze. Nekik azonban sem származási helyüket, sem foglalkozásukat, sem családtagjaik számát nem ismerjük. Közösségük ekkor 100–120 fős lehetett, amelynek kezdeti intézményesülését mutatja, hogy ekkor már rabbi és metsző is volt köztük.118 Az országos zsidó összeírások időszakát követő első forrás, amely a pápai zsidók neveit megőrizte, az Esterházy II. Ferenc földesúr által 1748-ban kiadott védlevél. Ebben 15 zsidó családfő neve maradt fenn, akik az ekkor létesült zsidó községet (Juden Gemeinde) alkották.119 Jogilag tehát ezt a 15 családot tekintette a földesúr pápai lakosnak. Lélekszámuk 75–90 fő közé tehető. Nagy valószínűséggel rajtuk kívül további zsidó lakosokkal is számolhatunk. Összevetve a négy névanyagot, amely 12 éves időszakot ölel át, bizonyos családok esetében kontinuitást figyelhetünk meg, néhány család esetében azonban elköltözésre, illetve új beköltözőkre kell gondolnunk. Ez utóbbi pontos meghatározását a névváltozatok mögött rejlő esetleges személyazonosságok megnehezítik. Négy családfőről (Philippus Jacob, Franciscus Moises, Moises Hirschl, Philippus Marcus) biztosan állítható, hogy mindvégig a városban élt. Az 1748-ban megnevezett 15 családfő közül tizenegy 1745-ben, hét pedig 1744-ben is biztosan a városban élt. A 12 év alatt összesen 12 Hirschl (vagy Hussl, Herschl, Hirsl) nevezetű személy jelenik meg. Ők eredetileg legalább két elkülönülő (morva és nagymartoni származású) családhoz tartoznak, és általában a zsidó lakosok 112
MZsO VII. 711. Pápa város zsidóságának összeírása, 1745., illetve VeML IV.1.b 1/1744. július 25. – Kimutatás a zsidók hadipénztárba fizetendő adójáról. 113 Ilyen keresztnevű családtagja ezekben az években sem a hercegi, sem a grófi ágnak nem volt. Ha valóban Esterházy Antal volt a korábbi földesura, akkor Philippus Marcus 1721 előtt telepedhetett le a városban. 114 MZsO VII. 622–625 115 MZsO VII. 622–625. 116 VeML IV.1.b 1/1744. július 25. – Kimutatás a zsidók hadipénztárba fizetendő adójáról. 117 Uo. 118 MZsO VII. 711. Az összeírt családfők: Moises Hirschl, Philippus Jacob, Abraham Jacob, Franciscus Moises, Judas Hirschl (Franciscus Moises szolgája), Moises uxoratus, Isac Philip, David Wolf, Kive Jakab, Lebl Abraham, Moises Lebl, Marcus Hirschl, Jacob Hirschl, Philippus Marcus, Hirschl Schneider (metsző), Leopoldus Hirschl, Joachim Jakab, Salamon Hirschl, Bernardus Isac (rabbi). 119 MILEV T. 64. 1911-E7/2. Az oklevél a következő 15 családfő nevét őrizte meg: Philippus Jacob, Franciscus Moises, Moises Hirschl, David Wolf, Abraham Jacob, Lebl Weiler, Juda Hirschl, Salamon Hirschl, Marcus Hirschl, Philippus Marcus, Isac Pillitz, Marcus Pillitz, Hirschl Isac (metsző), Isac Lebl, Joseph Joachim.
40
egyharmadát teszik ki minden összeírásban. 1748-ig Kive Jakab biztosan elköltözött a városból, ugyanakkor új családként megjelentek a Pillitz-ek, illetve a Weiler família. Elmondható tehát, hogy az első pápai megtelepülő családoknak nagyobbik része (több mint a fele) tartós letelepedésre rendezkedett be.120 1759-ben Thanhoffer József uradalmi prefektus jelentése szerint már 27 zsidó családfő és 9 özvegy személy fizetett protekcionális adót az uradalmi pénztárba.121 Pápa város levéltárának pusztulása, továbbá Veszprém vármegye különböző összeírásainak kiselejtezése miatt a vármegyei zsidóság, s köztük a pápai zsidók összeírásai csupán a helytartótanácsi levéltárban maradtak fenn.122 Ezek többsége a türelmi adókivetésével összefüggésben keletkezett. Ezeken kívül az Esterházy család pápai uradalmi iratai között is találhatók összeírások.123 A türelmi adó bevezetése után készült összeírások – mivel céljuk immár a megtelepedett zsidóság megadóztatásához szükséges adatok megállapítása volt – más típusú adatsorokat eredményeztek. Nem volt egységes formai utasítás a végrehajtásukra. A megyén belül kialakított eleinte három, majd két adókerület zsidósága maga osztotta fel és vetette ki, majd hajtotta be az adót.124 A lélekszám alapján meghatározott fejpénzt a közösségek a jövedelmek arányában osztották fel tagjaik között. Azon összeírások esetében, amelyek nem kifejezetten népszámlálási szándékkal keletkeztek, mindig fontos kérdés, hogy az adott település lakosságának mely részét tartalmazzák, illetve a bennük szereplő személyek száma hogyan aránylik az összlakosság tényleges számához. Az adóztatás céljából készült összeírások csak az adóköteles népességet veszik számba, de ezek is különbözhetnek az adó típusa szerint. A kiváltságosok, pl. nemesek összeírásából pedig hiányzik az adózó népesség. A türelmi adó évenkénti megállapítását célzó zsidó összeírásoknak elvben minden zsidó családfőt kellene tartalmazniuk. Ezt az adótípust ugyanis csak a zsidóság fizette, mégpedig fejenként kivetve, tehát a pontos összeg megállapításához mindenkit számba kellett venni akkor is, ha nincstelensége miatt valaki helyett a közösség tehetősebb tagjai fizettek. Ha a szabályokból indulunk ki, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy az ilyen összeírások minden településen lakó zsidó családfőt tartalmaznak. Ha azonban azt az általánosan jellemző tényt is figyelembe vesszük, miszerint az adó behajtására felügyelő vármegyei adminisztrációnak és a zsidó közösségeknek is érdekében állt a minél kisebb összegű adó befizetése, joggal feltételezhető, hogy az adott településen élő zsidó lakosság tényleges számánál kisebb számot vallottak be. További bizonytalanságot okoz, hogy sem az összeírások járulékos irataiból, sem fejléceikből nem derül ki világosan, hogy az adott évben a közösség mely tagjait vették számba: mindenkit, vagy csak a hátralékban lévőket. Az adó beszedésében – elsősorban mértékének folyamatos növekedése miatt – ugyanis már kezdetben hátralékok keletkeztek. Nem világos az sem, hogy az adófizetéssel az egyes teljes közösségek, vagy bizonyos tagjaik, netán azok többsége maradt-e el. Az ugyanis az egyes évek összeírási adatainak egymás mellé tételekor egyértelművé vált, hogy az 1812., 1831., 1841., valamint az 1844. évi összeírások Pápa városi adatai biztosan nem tartalmaznak minden háztartást. Az összeírások adatainak összehasonlításánál figyelemmel kell lenni arra – ha külön nem jelölték – hogy Pápa város zsidó lakossága kötelékébe kit értettek bele. A zsidó 120 121
Lásd Függelék! MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. Thanhoffer József prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. 1759. november
28. 122
MOL C 43 F. 1. nr. 38. (1780), C 55 F. 1. nr. 54. (1795), F. 1. nr. 85. (1800), F. 1. nr. 20. (1812), F. 1. nr. 25. (1819), F. 1. nr. 36. (1822), F. 1. nr. 86. (1828, 1831), F. 1. nr. 92. (1837), F. 1. nr. 55. (1841), F. 1. nr. 50. (1844), F. 1. nr. 61. (1845, 1846) 123 MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 124 MZsO VII. 47., MOL C 43 F 1. nr. 38. (1780)
41
község joghatóság tekintetében a Belsővároshoz tartozott. A város környékén található pusztákon vagy falvakban élő egy-két zsidó család is a pápai zsidó községhez tartozott, a különböző adókat tehát itt fizették meg. Tekintve azonban, hogy ezek együttesen alkották a jogi entitást képező pápai zsidó községet, szinte biztosak lehetünk benne, hogy az összeírásokban mindannyian szerepelnek. Legtöbb esetben külön jelölték a belsővárosiakon kívül összeírtak illetőségét. Ott, ahol ez nem állapítható meg pontosan, a Belsővároson kívül élő zsidó lakosság kis száma miatt az adatok nagy torzulásától nem kell tartanunk. Az egyes időszakokban felvett adatsorok egyenetlenséget mutatnak abban a tekintetben is, hogy csak a családfőket, vagy a velük együtt élőket is számba veszik-e. Ha a háztartásokról is közölnek adatokat, további változó lehet, hogy feltüntetik-e a feleségeket, illetve számba veszik-e a kiskorú és a nagykorú gyermekeket is. A családfővel egy háztartásban élő és bizonyos években számba vett cseléd, illetve szolgáló személyzet esetében pedig figyelni kell ezek vallására. Az erről számot adó összeírások tanúsága szerint ugyanis jelentős számú keresztény személyzet élt a zsidó háztartásokban.125 A szakirodalom hangsúlyozza, hogy mivel a türelmi adó fizetése a vármegyéknek sem állt érdekében, és kivetését is többször sérelmezték, a kivetés alapjául szolgáló összeírások nem tartalmaznak pontos adatokat. A türelmi adó kivetését megelőző időszakból fennmaradt összeírások adatait az adott településre nézve azonban pontosnak fogadhatjuk el. Látható, hogy 1736-ban, amikor a családfők mellett a teljes család lélekszámát is megadták, Pápa város esetében az egy háztartásra eső tagok száma átlagosan 6,6 fő volt. A másik végpont ismert lélekszámadatai szerint 1848-ban Pápán a 609 háztartásra 2962 fő esett, ami átlagosan 4,8 fős háztartásokat mutat. A viszonylag nagy különbség oka, hogy a kezdetben megtelepülő, első generációs háztartások minden bizonnyal fiataloknak tekinthetők. A megtelepedés és az összeírás között eltelt rövid időszak még nem teremtette meg a háztartások szétválásának lehetőségét, illetve még rövid volt az idő a következő, majdan önálló háztartást létrehozó generáció felnőtté válásához. Később a családon belül a generációk szétválásával önálló, kisebb létszámú háztartások jöttek létre. A többi összeírás esetében, ahol ismert a család- és a lélekszám is, átlagosan 5 fős háztartásokat találunk. Ezért azon 1780-tól fennmaradt türelmi adóval kapcsolatos összeírások esetében, amikor csak a családfőt írták össze, a háztartás összlétszámának megállapításához 5-ös szorzót alkalmaztunk. Pápa város zsidó lakossága pontos létszámának megállapításakor tehát nem minden rendelkezésre álló összeírás adatait vehetjük figyelembe, illetve bizonyos években a rögzítettnél biztosan nagyobb lélekszámmal kell számolnunk. Ezt az állítást leginkább az uradalmi tisztek által más megfontolásokból foganatosított összeírások kontroll adatai támasztják alá. Például 1800-ban a türelmi adólajstromban 113 háztartásfőt írtak össze, 126 miközben az uradalmi számvevő 139 háztulajdonos, illetve albérlő zsidó családot talált a városban, két évvel később pedig 145-öt.127 További feltűnő különbség van az 1828-as regnicolaris összeírás és az 1828-as, illetve 1831-es türelmi adóösszeírás adatai között. 125
Az 1841–1846 között keletkezett összeírásokban külön jelölték a keresztény szolgálók számát is, akik a zsidó családfővel egy kenyéren éltek. 1841-ben az 1705 fős zsidósággal 101 keresztény (5,9%) cseléd élt közös háztartásban. 1844-ben az 1741 zsidó mellett 64 keresztényt (3,67%) írtak össze, 1845-ben 2299 fős zsidó lakossággal 177 keresztény (7,7%) élt közös kenyéren, 1846-ban pedig 2489 fővel 180 keresztény (7,2%). Ez utóbbi adat alapján a háztartások mintegy harmadában számolhatunk keresztény cseléddel. MOL C 55 F. 1. nr. 55. (1841), nr. 50. (1844), nr. 61. (1845, 1846). 126 MOL C 55 F. 1. nr. 85. (1800) 127 MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. Az uradalmi összeírás ezeken felül számba vette az ún. extraneus, tehát a pápai zsinagógai közösséghez tartozó, de a szomszédos településeken élő 10 családfőt is, így még inkább egyértelmű az adóösszeírás részleges volta.
42
Míg az előbbi alkalmából 353 zsidó háztartást rögzítettek Pápán, az utóbbi összeírások csak 272, illetve 220 háztartást tartalmaznak. A nagy különbség oka elsősorban az, hogy a lakosság egyre nagyobb hányadát kitevő engedély nélkül beköltözött zsidók, az ún. indigenák a hatóságok előtt láthatatlanok voltak, így ők nem is fizettek türelmi adót.128 Figyelembe véve a források jellegéről mondottakat, az összeírások alapján a következők szerint alakult Pápa város zsidó lakosságának száma 1736 és 1848 között. A város összlakosságának lélekszámára vonatkozóan a korszak folyamán csak négy évből van adatunk, ezek azonban 20 éves ciklusokban tükrözni képesek a zsidó lakosság arányának növekedését. 1. sz. táblázat: A zsidó lakosság lélekszáma, 1736–1848 Év
Háztartások száma
Összeírtak lélekszáma
Összeírtak becsült lélekszáma
1736
11
73
1745
19
114
6,0
1748
15
90
6,0
1752 1780 1781 1785 1795 1799
14 44 70 86 94 130
84 220
470 650
6,0 5,0 4,5 5,3 5,0 5,0
1800 1800
113 139
565 695
5,0 5,0
1802
145
725
5,0
1803
158
790
5,0
1804
167
742
5,0
1812 1819 1822
125 193 212
230 460
616 832 1072
Háztartás/ fő átlaga
Zsidók aránya az összlakosságon belül
Összeírás típusa
6,6
kb. 2–2,5%
országos összeírás országos összeírás földesúri védlevél129 türelmi adó130 türelmi adó131 Rationes132 népszámlálás133 türelmi adó uradalmi összeírás134 türelmi adó uradalmi összeírás uradalmi összeírás uradalmi összeírás uradalmi összeírás türelmi adó türelmi adó türelmi adó
4,3
5,4%
10,5%135
128
VeML XV.15 – 1828. évi regnicolaris összeírás, Pápa város. MOL C 55 F. 1. nr. 86., VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. Conscriptio populationis status et proventuum judæorum in comitatus Wesprimiensis processu Papensi […] anno 1831. Papensis. 129 MILEV T. 64. 1911-E7/2. 130 VeML IV.1.b 25/1752. november 20. 131 MOL C 43 F. 1. nr. 38. (1780) 132 MOL C 43 F. 3. nr. 13. (1781), DREKK Rationes 44–45. 133 SIN 1994. 134 Az uradalmi zsidó összeírások: MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. (1799, 1800, 1802, 1803, 1804) 135 Az adózó népességre (7032 fő) vetítve! VeML IV. 1. h: az adózó népesség összeírása 1804/1805.
43
1828
353
1765
5,00
1828 1831 1837 1840 1841 1844 1845 1846 1847
272 220 339
1360
5,00 5,6 5,0
305 320 508 510 601
2645 1705 1741 2290 2489 2947
5,5 5,4 4,5 4,8 4,9
1848
609
2962
4,8
1232 1695
15,5%136
23,9%
regnicolaris összeírás türelmi adó türelmi adó türelmi adó Fényes137 türelmi adó türelmi adó türelmi adó türelmi adó vármegyei statisztika138 országos lélekösszeírás139
A népességre vonatkozó adatok tehát Pápa városban a zsidó lakosság folyamatos és intenzív növekedését mutatják. Száz év alatt a zsidó lakosság lélekszáma több mint negyvenszeresére növekedett! Az adatok számbavétele után a számok mögött lezajlott folyamatokat kell megvizsgálnunk. A forrásokban szereplő adatok részleges megbízhatósága miatt azonban tartózkodnunk kell a határozott kijelentésektől. Az 1780. és az 1781. évi adatok összevetése, a számok által tükrözött, egy év alatt bekövetkezett ugrásszerű lélekszám növekedés is erre figyelmeztet. Nincs tudomásunk olyan változásról, vagy uradalmi intézkedésről, ami ezt a nagyarányú növekedést előidézhette volna. A számok azt támasztják alá, hogy türelmi adót a tényleges zsidó lakosság számánál kevesebben fizettek, tehát az 1780. évi összeírásban szereplő családfőkön túl további családok éltek a városban. Ebben a tekintetben az uradalmi számadás adatai megbízhatóbbak, azonban valószínűleg azok sem tükrözik a tényleges helyzetet. Négy évvel később a népszámlálás adatai ehhez képest a lakosság lélekszámának megkétszereződését mutatják. Az 1840-es évek ingadozó adatai is inkább a források pontatlanságára utalnak. Fényes Elek minden bizonnyal némileg túlbecsülte a zsidó lakosság lélekszámát, a türelmi adóösszeírások viszont szintén nem alkalmasak a tényleges lélekszám megállapítására, ugyanakkor tükrözik a folyamatos növekedést. Vajon mi volt e nagyarányú népességnövekedés forrása? A 18. század folyamán egyértelműen a bevándorlás, majd a 19. század második negyedétől már a belső szaporulat. A zsidó népességre vonatkozó adatok pontatlansága miatt nehéz megállapítani, hogy egyegy időszakban bekövetkezett jelentősebb növekedés tényleges bevándorlási hullámra utale. A számsorok inkább kiegyensúlyozott, de intenzív lineáris növekedést mutatnak.140 Népmozgalmi adatok hiányában nincs lehetőségünk megállapítani, hogy a zsidó népesség számának növedése az egyes időszakokban milyen arányban táplálkozott a külső bevándorlásból, illetve a helyben található népesség reprodukciójából.
136
Az adózó családfőkhöz (2271) viszonyítva! Fényes Elek adatai alapján KEPECS 1993. 340. 138 VeML IV. 1.b 94/1848. február 3. Alispáni jelentés a vármegye 1847. évi állapotáról 139 VeML IV.1.h Összeírás. 140 Benda Gyula Keszthely esetében az 1810-es és az 1830–40-es évekre vonatkozóan zsidó betelepülési hullámról beszél. BENDA 2008. 86. 137
44
II. 1. 2. LETELEPEDÉS Miközben az országos törvények és rendeletek a zsidók megtelepedését, vagy legalábbis a megtelepültek számának további növekedését meg kívánták akadályozni, a korábbi, középkori típusú királyi oltalom alól kikerülő zsidóság az ország mind nagyobb területére bevándorolva, a nagybirtokos arisztokrácia uradalmi központjaiban telepedett le. A zsidóság uradalmi központokban történt letelepedése a földesúr gazdasági érdekeinek is megfelelt. Döntéseiknél elsődleges szempont volt a haszonelvűség, melyből következett, hogy olyan családfőket fogadtak be birtokaikon, akik megélhetésükhöz szükséges vagyonnal, illetve szakmával rendelkeztek. A mezővárosokba érkező zsidók lakhatási joguk megszerzéséért, gazdasági tevékenységük folytatásáért különböző adókat, illetve bérletet fizettek. Ezek az összegek a földesuraknak állandó bevételt jelentettek. Ezen felül a zsidó kereskedők az idők során az uradalom területén kibontakozó áruforgalomra is élénkítő hatással voltak. A helyi folyamatok az uradalmak esetében tehát a központi hatalmi szándékkal ellenkező irányt mutattak: birtokaikon a zsidók letelepedése engedélyhez kötött volt ugyan, de ha gazdasági érdekeiknek megfelelt, a földesurak saját joghatóságuk területén önálló szerződésre léptek a letelepedni kívánó zsidókkal. Ez a szerződés rögzítette a földesúr és zsidóság jogviszonyát, és elősegítette beilleszkedésüket az uradalmi keretek közé, ily módon ösztönözve a további bevándorlást. A lakóhelyükről új településre, birtokra költöző zsidók elbocsátó engedélyt kellett szerezzenek, amelyért külön díjat fizettek, ún. abfahrt Geldet, amellyel a távozásukkal okozott kárt (bevételkiesést) váltották meg. A volt földesúr elbocsájtó levelet adott ki (Loß Brief). Ezt a letelepedéskor az új földesúrnak és a zsidó községnek is szokás volt bemutatni.141 Az ország török hódoltság utáni benépesítésével párhuzamosan zajló zsidó bevándorlás sokkal inkább volt egyéni, mint szervezett, bár utóbbira is akadt több példa. Az egyénenként, családonként betelepülőket azonban vallási szokásaik, életmódjuk és azonos jogi helyzetük közösség létrehozására késztette, amelyek így már közösségi jogokat szerezhettek a földesurukkal kötött szerződések vagy tőlük nyert kiváltságlevelek révén. 142 A zsidó községek megalakulásához a kellő létszám mellett elsősorban a földesúr engedélyére volt szükség. Amikor 1748-ban a pápai zsidók – minden bizonnyal a kismartoni mintát követve – védlevél kiadásáért folyamodtak Esterházy II. Ferenc földesúrhoz, már 15 családból álló közösséget alkottak. A birtokokon letelepedni kívánó zsidók általában valamilyen gazdasági tevékenység, elsősorban kereskedés vagy ipar folytatásáért folyamodtak engedélyért. A letelepedési engedély megadásánál a földesúr elsősorban a megtelepedéssel járó hasznot mérlegelte: tud-e egy adott haszonvételre bérleti szerződést kötni, saját gazdasági érdekeit segíti, avagy korlátozza egy újabb megtelepülő; a vele szerződésben álló, tehát neki cenzust fizető zsidó község érdekei, esetleg az uradalom többi bérlőjének, illetve a céheknek az érdeke mit kíván, nem sérül-e? A falvak esetében, ahol a földesúrnak esetleg csak egy kocsmája vagy mészárszéke volt, a megtelepedő zsidó ritkán szerzett ingatlant, ott tartózkodásának egyetlen jogi alapja sokkal inkább a bérlemény évről évre történő megújítása volt. A letelepedési engedély megadása tehát földesúri jog volt, amelyet Pápán az Esterházyak mindvégig fenntartottak maguknak, különösen a zsidók esetében. 143 141
GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 45., KOMORÓCZY 2012. I. 602. KOMORÓCZY 2012. I. 590. 143 „Azonkívül, hogy a földesúri jusshoz tartozik, az jó rendtartás is úgy hozza magával, hogy akárki is csak földesúri engedelemmel telepedhessen le akárhol is, annyival szükségesebb pedig ezen rendtartást szentül fenntartani a zsidókra nézve.” MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/56. 1816. május 31. 142
45
Ugyanakkor a középkorban szerzett kiváltságaira kényes város a betelepülésre is hatással kívánt lenni, amikor az ingatlanforgalom felügyeletét saját hatáskörébe kívánta vonni. A 18. század első felében és végén a földesúrral kötött szerződéseinek egyik legfontosabb pontja az ingatlanforgalom szabályozása volt, melynek végeredményeként a Belsőváros és a Külsőváros is saját hatáskörbe vonta az ingatlanforgalom felügyeletét, a földesúr csupán az adásvétel tényének láttamozási jogát tartotta fenn magának. 144 Ennek a folyamatnak megfelelően változott a betelepülő zsidók kérelmeinek elintézési módja is. A Pápán megtelepedni kívánó zsidó férfiak esélyét növelte az az 1812 óta érvényben lévő szabályozás, amellyel Esterházy Miklós (1775–1856) engedélyezte, hogy pápai nőt feleségül vevő idegen zsidók a városban lakhatási jogot kapjanak. Ezt a jogukat 1832-ben az uradalom újra deklarálta és megerősítette. „Intetnek azonban a zsidó elöljárók, hogy ha e kegyelemben tovább is részesülni óhajtanak, koldusokat, semmivel bírókat, kóborokat és rossz magaviseletűeket valamint egyrészről ajánlani ne bátorkodjanak, úgy más részről azon legfőbb kegyelmes parancsolatot, mely szerint ki a normális oskolákat ki nem tanulta, házasságra ne bocsájtassák, pontosan megtartsák.”145 A zsidó népesség nagyarányú növekedését később is részben ezen intézkedésnek tulajdonították..146 A letelepedési jog megszerzésének ilyen jellegű könnyítése pedig egy már jóval korábban, valószínűleg a 18. században megszerzett jogot szentesített, hiszen pl. 1797-ben a prefektus arra panaszkodott, hogy sok zsidó beköltözött a városba arra hivatkozva, hogy pápai zsidó lányt vett feleségül, amelyért a városi letelepedési jog automatikusan megilleti.147 1807-ben König Simon nevezetű fiatal győrszigeti zsidó is arra hivatkozva kapta meg a letelepedési jogot, hogy pápai lányt kívánt feleségül venni. Igaz, ebben az is segítségére volt, hogy jó magaviselete miatt a zsidó község is ajánlotta, továbbá az uradalmat kormányzó régens az ifjú szüleit ismerve, utasította az uradalmi ügyészt a lakhatási jog megadására.148 Egy pártfogó ajánlása mindig elősegítette a letelepedni kívánók ügyét. Az uradalom ezen kívül megkövetelte a kérelmezőtől a jó magaviseletét bizonyító igazolás bemutatását, és általában kikérte a zsidó község véleményét is. A Somlóvásárhelyről érkező Szauer Ábrahám, aki a városban később pipagyárat működtetett, a város határában pedig papírmalmot bérelt, 1816-ban kapott letelepedési engedélyt Pápára Rohonczy János királyi
144
PETRIK 2010. 122., 137. MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó községgel kötött uradalmi szerződés. Pápa, 1832. augusztus 11. 10. pont. 146 Amikor az Esterházy család tatai ága 1829-ben a pápai uradalmat 30 évre zálogba adta a család cseklészi ágának, a különböző szerződések számbavételekor a Pápán élő nagyszámú zsidóság jogait és benefíciumait is érintették. A helyzetükre vonatkozó uradalmi tiszti ajánlás letelepedésükre és lélekszámukra is kitért, ez utóbbit minden bizonnyal eltúlozva: „A zsidók száma itt Pápán már 3 ezer lélekszámot meghaladja és napról-napra szaporodik. A kereskedés itt Pápán, kivéve az egy materialistákat, egészen kezükben vagyon, ami azt okozta, hogy gyakori panaszokra adott alkalmatosságot. A megszaporodásoknak oka a méltóságos uraság által régebb és újabb időkben engedett némely jussok és szabadságok, különösen pedig azon engedelemlevél, melyet méltóságos E[sterházy] Miklós úr 1811dik esztendőben nekiek engedett, mely szerint, amely idevaló protectionatus zsidónak leánya vidékihez férjhez megy, ha az különben becsületes ember, az tüstént Pápának lakosává lehet. Hogy tehát ezen felettébb való szaporodásnak egyrészről gát vetessen, más részről pedig az uraság is tőlük hasznot nyerhessen, ezeket látnám szükségesnek megrendeltetni: minden zsidó, aki ezentúl Pápa lakosává kíván lenni, a protectióért eddig esztendőnként fizetni szokott summán kívül a méltóságos uraság kasszájába öt species aranyokat, és pedig természetben fizetni tartozzon, és ugyanezért a szokott lakosságbéli engedelemlevél a prefektusi hivatal által ki ne adattasson, míglen ez a kasszába tett fizetésről számtartói nyugtatót mutatni nem tud.” SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552 nr. 10. A családi zálogegyezségről lásd: SZABAD 1957. 38–39. 147 MOL P 1216 capsa 63. nr. 22. 1797. augusztus 31. 148 MOL P 1216 capsa 66. nr. 48. 1807. január 21. 145
46
tanácsos ajánlására.149 Azon zsidó férfiak letelepedésekor, akik nem beházasodással kívántak a városba költözni, az uradalom kikérte a városi elöljárók véleményét is, de a végső döntést fenntartotta magának a fizetendő letelepedési adó mértékének megállapításával együtt.150 A földesúr megtiltotta, hogy a zsidó község koldusokat, kóborlókat, esetleg kétes magaviseletűeket fogadjon a soraiba, vagy ilyeneket befogadásra ajánljon. Ahogyan más közösségekben is szokás volt, a pápai zsidó község is az ún. incorporatio-ért, azaz a vallási közösségbe való befogadásukért az újonnan letelepülő zsidóktól megkövetelte az egyszeri meghatározott összeg lefizetését. Ebben a jogában az 1832-es szerződés is megerősítette.151 Sok zsidó azonban engedély nélkül telepedett meg a városban. Számuk növekedése újra és újra előhozta ügyüket, hiszen mivel itt tartózkodásukról hivatalosan sem az uradalom, sem a város, sem pedig a zsidó község nem tudott, nem viselték a közösség terheit, nem fizettek semmilyen adót. Akárcsak a kormányzat országos szinten, a pápai uradalmat irányító prefektus is az időről-időre foganatosított városi zsidó összeírások segítségével látta elérhetőnek az engedély nélkül beköltöző zsidók számának megállapítását, s azután a városból való kiutasításukat. 1797-ben a prefektus azt írta Esterházy I. Károlynak, hogy a városba titkon beköltöző zsidókat kitiltotta, s hogy továbbiak ne költözhessenek be, elrendelte, hogy az exactor és a számtartó házról-házra járva írják össze a zsidókat. Panaszként fogalmazta meg, hogy elődje, Balázsovics Mihály idején az összeírások elmaradtak, és emiatt igen sokan beköltöztek a városba. A földesúr továbbra is fenn kívánta tartani, hogy engedély nélkül ne telepedhessenek le zsidók, és azt inkább elfogadhatónak tartotta volna, hogy a feleség költözzön férje lakhelyére, mint fordítva.152 1820-ban, amikor a pápai Pintsof Sámuel a morvaországi származású, de már tíz éve Magyarországon, főként Budán és Pesten tartózkodott Sigmund Grosmann nevű vőjelöltje számára kért letelepedési engedélyt, a régens azt ajánlotta a prefektusnak, adja meg a letelepedési engedélyt Grosmannak Pápára, hiszen ha Morvaországba visszahívják, feleségével együtt fog elmenni, és akkor legalább egy zsidó családdal kevesebb lesz Pápán.153 1816-ban a régens utasította Pápay Sámuel uradalmi ügyészt az engedély nélkül letelepedett zsidók elleni fellépésre. „Tapasztaltatik pedig, sőt már a városbeliek is gyakortább és maga az idevaló zsidó község is panaszolkodott az iránt, hogy sok külső zsidók esztendőnként becsúsznak és minden engedelem és incolatus nélkül itten letelepednek”, akik többnyire „némely szabad házaknál találnak menedékhelyet és pártfogást”. Ezért, „akik az uraság fundusán laknak (vagy egyéb iránt is az uraság jurisdictiója alatt vannak, hanem az idevaló zsidó községnél bévéve nincsenek, és így a zsidó község terheit nem viselik, neveit a zsidó elöljárók által mentül előbb adattassa bé magának”. Azokat, akik nem tudják a lakhatási engedélyt felmutatni, írja össze; feljegyezve azt is, hogy ki honnan és kinek a biztatására jött a városba. Az összeírást nyújtsa be a pápai úriszékre, hogy ott ellenük kiutasító döntést hozzanak, illetve ennek 149
MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. Protocollum resolutionum Papensium. Nr. 97. Győr, 1816. december 6-i levél. 150 MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. 10. pont 151 Uo. 11. pont. A zsidó község maga is elutasíthatta a nemkívánatos személyek befogadását, akár az uradalmi tisztek engedélye ellenére is. Kismartonban egy ilyen ellenállásból a király elé jutó konfliktus keletkezett a földesúr és a zsidó község között. KOMORÓCZY 2012. I. 760. 152 MOL P 1216 capsa 63. nr. 22. 1797. augusztus 31. 153 Uo. capsa 64. nr. 265. (1820. január 13.): „… wird sein dießfälliges Gesuch hiemit bewilliget, folgsam dem obbenannten Sigmund Grosman das Wohnrecht in Pápa, sobald derselbe mit der Tochter des Bittsteller vereheliget, zuertheilen und hierüber der gewöhnliche Incolats Brief zuverabfolgen seie.” Capsa 64. nr. 267. (1820. január 20.): „… egyéb iránt semmit nem reskirozunk mint azt, hogy ha Morvába revocaltatik, feleségestül elmehet és egy zsidó familiával Pápán kevesebb lesz.”
47
megszegése esetére büntetést szabjanak ki. Akadályozza meg azt, hogy az így kiutasított zsidók a városban más szabad telken menedéket kapjanak, nehogy így mentesüljenek az úriszék joghatósága alól. Az ilyenek esetében kérje a járási főszolgabíró segítségét. Továbbá elrendeli, hogy azok a belső- és külsővárosiak, akik az uradalom joghatósága alá tartoznak, ne adjanak szállást, vagy házat bérbe olyan zsidóknak, akik nem rendelkeznek letelepedési engedéllyel.154 Általánosnak mondható, hogy ha a városba beköltözni szándékozó zsidó megélhetését és magaviseletét igazolni tudta, esetleg földesúri haszonvételre kívánt szerződni, vagy az uradalmi gazdaság szempontjából hasznos ipari vagy kereskedelmi tevékenységet kívánt a város területén folytatni, megkapta a földesúri engedélyt a letelepedésre. Gyakran előfordult az is, hogy valamilyen szükségszerűség, kényszer, vagy visszafordíthatatlan kész helyzet miatt az engedély megtagadása túl nagy kárt okozott volna. Tipikusnak mondható az engedélymegadás vélhetően szigorúbb feltételeinek a megkerülése oly módon, hogy még a letelepedési engedély megadását, sőt kérelmezését megelőzően egy zsidó ingatlant vásárolt a városban és később helyzete rendezésére kényszerülvén, éppen már megszerzett ingatlanára vagy egyéb javaira hivatkozva kért utólag incolatust. Stift Tóbiás kalmár letelepedési engedélykérelmét az uradalom a városi hatósághoz továbbította véleményezésre, mert szükségesnek tartotta először a városi kalmárság véleményét kérni. A város meghallgatva a kalmárokat kiderítette, hogy Stift még mielőtt az uradalomnál engedélyért jelentkezett volna, Vinter Mátyás kalmártól átvette annak portékáját, és sajátjaként árulta a városban. Világossá vált, hogy engedély nélkül már korábban letelepedett. Emiatt kiutasítást érdemelt volna, mivel azonban a Vinter portékájáért fizetendő 15000 (váltó)forintból 4500 forintot letett, és ezzel valamennyire a „kereskedésbéli fundusát” bebizonyította, ráadásul kitanult és gyakorlott kalmár volt, azt javasolták, hogy inkább ő kereskedjen a városban, mint valami teljesen alkalmatlan másik. Ezért a város beleegyezett Stift Tóbiás letelepedésébe és az uradalmi prefektushoz utasította az engedély megszerzéséért. Nyilvánvalóan nagy összegű tartozása óvatos eljárásra sarkallta a városi magisztrátust.155 Az ő esete is példázza, hogy bár a letelepedési jog megadása a földesurat illette, az engedélykérelmek elintézési rendje azt mutatja, hogy az uradalom – főként a 19. századtól – általában kikérte a város véleményét is.
II. 1. 3. HÁZTULAJDON SZERZÉSE, LAKHATÁSI VISZONYOK A letelepedési engedély megadása mellett a zsidók házvásárlási jogát is szabályozta a földesúr. Mivel az ingatlanforgalom ügye a földesúr és a városi hatóság között csak a 18. század végére jutott nyugvópontra a városi szerződések megújításával, és még ezután is találkozunk vitás ügyekkel, így nem lehet egyértelmű, vagy egységes eljárásra hivatkozni a zsidó házvásárlások esetében sem.156 Az, hogy az adott adás-vételnél hogyan jártak el, a 154
Uo. Nr. 56. Resolutio circa judæos incolatu. Pápa, 1816. május 31. VeML V.2.a. 272/1815. július 22. 156 VeML V.2.a. 429, 449/1826. augusztus 5. 1822-ben az uradalom a vevők által a várostól kapott és lepecsételt házlevelekre – a várossal történt egyeztetés nélkül – az alábbi passzust írta rá: „a megvevő fél a méltóságos uraságnak mint földes urának minden rendeléseit és parancsolatait szorosan megtartani köteles”. A város ezt sérelmezte és 1826-ban kérte Barcza Ádám prefektust, hogy hagyják ki ezt a mondatot, és a házvásárlások jóváhagyása a régi rend, azaz a szerződésekben foglalt módon történjék. Attól tartottak ugyanis, hogy ez a betoldás burkoltan a kontraktusokban szereplő kötelességek kiterjesztését jelenti. Az uradalom a város megnyugtatására ettől kezdve az alábbi záradékot vezette rá a házlevelekre: „a méltóságos uraságnak és az elöljáróság parancsolatait és rendeléseit hazánk törvényei, felsőbb rendelések és az örökös kontraktusnak foglalatja és értelme szerint teljesíteni tartoznak.” 155
48
város területén álló házak és telkeik jogi státusa szerint is változott. A cél az volt, hogy minimalizálják a zsidók ingatlanszerzését. Mivel azonban a városi tulajdonviszonyok igen tarka képet mutattak (földesúri, contractualis, extracontractualis, inscriptionalis, nemesi fundus), a házingatlant szerezni óhajtó zsidó lakosok viszonylag egyszerűen ki tudták használni a különböző érdekellentéteket, és így gyakran könnyen hozzájutottak városi ingatlanhoz.157 Az adás-vételek engedélyezésénél mérlegelt szempontokból arra következtethetünk, hogy bár nem maradt fenn, de létezett az uradalom és a város között egy megállapodás a zsidók által birtokolható ingatlanok számának még elfogadható arányáról.158 A város területén az első, zsidó tulajdonra vonatkozó adatunk 1715-ből való, amikor az uradalom összeírta a városi házakat, megjelölve azok jogállását is. Ekkor egyetlen, ún. inscriptionális, azaz minden szolgáltatás, vagy adó alól mentesített ház volt zsidó tulajdonban.159 Az ún. „zsidók háza” a Főpiac keleti oldalán a későbbi 70-es számú telken állt, amelyet a 18/19. század fordulóján Varasdi-házként azonosítottak.160 A ház tulajdonosai mögött az uradalommal szerződő Hirschl család tagjait kell feltételeznünk. 161 Az ebben az időszakban a pápai vámot is bérlő zsidók húsz évvel később már nem voltak a ház tulajdonosai, amelyben ekkor uradalmi bolt működött és a vámszedő lakott benne.162 Az 1736-os országos zsidó összeírás szerint Mathias és Abraham Hirschl a Szántóházy család telkén lakott, amit az 1735-ös birtokkönyv bejegyzése szerint zálogként meg is szereztek a családtól. A ház (a 72-es telek) egyébként az iménti uradalmi bolt, a valamikori zsidók háza közvetlen szomszédságában állt.163 Az 1732-es telekkönyvbe a Belsővárossal kötött szerződés 1794. évi megújításakor előállt háztulajdon-viszonyokat is bevezették. Az egyes házaknál szereplő bejegyzések már több zsidó bérlő vagy tulajdonos nevét rögzítették. Ekkor az Új utcában egy zsidó házbérlő lakott. Az Ispotály utcában öt ház, a Szent László utcában pedig négy ház került 1794-ben zsidó bérlő kezére.164 Ők voltak azok, akik az uradalomtól bérelt házban laktak. Rajtuk kívül az egyes utcákban ekkor már több háztulajdonos és keresztény házában lakó zsidó család élt. Az 1740-es évek uradalmi levelezése a zsidók városi jelenlétével kapcsolatban több szempontból is érdekes adatokat őrzött meg. A levelezés tükrözi az uradalmi gazdálkodás haszonelvű felfogásából következő gyakran tisztán pragmatista, ezért nem mindig következetes döntéseit, amelyek hol segítették, hol pedig megakadályozták a zsidók házszerzését a városban. 165 Egy zsidó által bírt inscriptionális ház visszavételének 157
A városi tulajdonviszonyokból következő érdekellentétek, és ezeknek a zsidók javára fordulása a szintén földesúri hatalom alatt álló, de jelentős nemesi lakossággal bíró Szombathelyen is megfigyelhető. Ö. KOVÁCS 1985. 257. 158 1820-ban arra történik utalás a városi jegyzőkönyvben, hogy az előző évben megtiltották zsidóknak a további házvásárlást. VeML V.2.a 12/1820. január 12. A később is rendszeres házvásárlásokból nyilvánvaló, hogy a szabályt nem sikerült betartatni. 159 Az inscriptionalis telkeket vagy házakat az Esterházyak – főként a 17. században – összeg fejében átengedtek mások birtokába, tulajdonképpen egyfajta zálogba adták. Ezeket a 18. század második felétől egyre nagyobb számban váltották vissza és fordították saját hasznukra. 160 A pápai Hosszú utca házainak birtoklástörténetét Haris Andrea dolgozta fel. HARIS 1998 161 MOL P 1216 capsa 62. nr. 1. 1715. július 29-én készült összeírás. 162 MOL S 18 163 A házat 1746-ban az uradalom visszaváltotta és kocsmát nyitott benne. MOL P1216 capsa 63. nr. 1. Ebben az évben a kocsmát Franciscus Moises és egy Fülöp nevű zsidó bérelte. Uo. capsa 56. nr. 48. 164 Uo. capsa 60. nr. 325. Pápa város telekkönyve. 165 Esterházy II. Ferenc levele Bittó Titusz nevű tiszttartójához, Pozsony, 1742. február 11. “…Az említett házat aszt tartanám hogy csak oda lehetne az zsidóknak adni, de talán ócsóbban nem, mint aestimatora van, hanem hogy könnyebben essék nekik meg lehet engedni, hogy felét most, az más felét pedig S[zent] György napjára tegyék le…” LÁSZLÓ 2008. 67.
49
körülményei pedig megvilágítják, hogy ki lehet az a Győrben lakó zsidó, aki a pápai földesúrnak fizetett védelmi adót.166 1751-ben Oblatt Salamon zsidó megvásárolta Baka Miklós Szent László utcai házát, miután az a földesúrra szállt.167 Oblatt és családja 1777-ben is ebben a házban lakott, amikor Baka Miklós örököse az uradalomnál tiltakozott az egykori eladás miatt.168 Oblatt 1765-ben pedig már a Szeremlei család és Csúzy Pál házát is meg kívánta vásárolni a maga és fia számára.169 Házvásárlás alkalmával a zsidók is kötelesek voltak a városi tűzi kasszába illetéket fiztni. Az uradalomnak ezen kívül 10 aranyat, vagy ha a ház ára meghaladta az 1000 forintot, minden forint után 1 garast voltak kötelesek fizetni.170 A városban letelepülő zsidók nagy része nem vásárolt házat magának. Sokkal inkább jellemző volt, hogy földesúri telken fekvő házat béreltek, ami szintén az uradalmi pénztárat gyarapította.171 A tehetősebb zsidók a megvásárolt házukba további zsidó családokat fogadtak be bérlőként. De volt példa arra is, hogy zsidók lakást, műhelyt vagy boltot béreltek a városban házzal rendelkező nemestől, ritkábban polgártól is. Az albérleti viszony többször generált konfliktust a szerződésben állók között. Rosemberger Mátyás szobabérét Baják Ferenc csapómester azért mondta fel idő előtt, mert már nem tudta elviselni, hogy a zsidó bérlő felesége a keresztény ünnepek ideje alatt is folyton kenyeret sütött.172 Keller József pápai tímármester, városi polgár is saját lakóházának egy részét adta ki Schwarz Zsigmondnak két évre, évi 160 váltóforint bérleti díj fejében. A zsidó a megállapodáskor előleget fizetett, de közben meggondolta magát, és máshol vett ki bérbe lakást. A hoppon maradt tímár a városi tanácsot arra kérte, hogy bírói hatalmánál fogva szorítsa rá a zsidót, hogy költözzön az ő házába és fizessen. A városi tanács elé idézett zsidó felesége, Baron Száli elismerte, hogy a férje valóban szerződött Kellerrel, de az ő tudta nélkül. Mikor meglátta, hogy a lakás nem felel meg nekik, felmondták a szerződést és egy másik hitsorsosukat ajánlották maguk helyett bérlőnek. Őhozzá azonban Kellernek nem volt bizalma, ezért a szolgabíró Schwarzékat utasította, hogy költözzenek be Keller házába.173
166
Esterházy II. Ferenc levele Bittó Titusz nevű tiszttartójához, 1743. március 5. “… Győri Isaac Zsidó mit írjon Pápa városában lévő maga inscriptionalis háza iránt, és Lovas Berény felől is mit jelentsen, accludált levele bővebb informatiót ad. Az háznak rehabitiója végett K[e]g[yelme]d opinitióját el fogom várni. A megnevezett eladó jószág iránt pedig, hogy ha valamely értelmes és jó lelki isméretű ember (aki nem csak a maga hasznára, mint a zsidó, de bötsületire is vigyázna) találkoznék, annak megvizsgálására jó volna oda expediálni, hogy a dolognak jó végére járna és elégséges informatiót hozna.” LÁSZLÓ 2008. 82. 167 MOL P 1216 capsa 60 nr. 325. Pápa város telekkönyve. 168 Uo. capsa 51. nr. 3. 1777. május 22-i és május 28-i prefektusi levél Esterházy I. Károlyhoz. 169 Nem ismert, hogy a házvásárlás megtörtént-e, de Esterházy I. Károly nem ellenezte. Uo. capsa 51. nr. 1. 1765. március 9-i prefektusi levél. 170 VeML IV.1.b 2586/1833. december 9. 171 1804-ben az összeírt 162 zsidó család közül 155 földesúri, a többi család szabad telken lakott. MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. Az évente fizetendő házbér mértékét a bérelt ingatlan mérete és adottságai szabták meg. Gyakori, hogy a házbér mellett a zsidók terragiumot fizettek, azaz a házhoz tartozó kültelki földet is bérelték. Az 1768–1774 között vezetett számadáskönyv szerint zsidók elsősorban a Szent László és az Ispotály utcában béreltek házat az uradalomtól. A bérlemény értéke általában 5–7 forint között mozgott, földbér fizetése esetén pedig együttesen nagyságrendileg 10–14 forint között változott. VeML XI.602.b Diarium 53. passim. 1781-ben a Szent László utcában hat zsidó (Lebl Fülöp, Isac Lazar Rachendorfer, Jacob Moises, Marcus Hirschl, Isac Lebl, Benjamin Simon), az Ispotály utcában három zsidó (Josephus Hirschl, Jacob Leopold és Abraham Aitlitz) és végül az Új utcában egy fő, David Pinkas bérelt uradalmi házat. DREKK Rationes 41. 172 VeML V.2.a 404/1820. augusztus 12. A város a csapómestert a korábban megállapított bérleti idő betartására utasította. 173 Uo. 200/1835. március 14.
50
Az uradalom és város között 1732 óta fennálló szerződés hatálya alá nem eső, nemestől való házvásárlás előnyösnek számított, mivel úgy tartották, hogy a nemeseknek nem kell engedélyt kérniük házuk eladására az uradalomtól.174 1766-ban, amikor Esterházy I. Károly arra utasította Tóth István prefektust, hogy ne engedje meg a zsidóknak a házvásárlást, a prefektus figyelmeztetésére, hogy nemes ember házára ez a tilalom nem vonatkozhat, végül kénytelen volt engedélyezni, hogy a zsidók mind a Belsővárosban, mind a külső majorban vásárolhassanak (ilyen) házat.175 A városi telekkönyvi bejegyzések, egyéb házösszeírások és ingatlanforgalmat dokumentáló iratok alapján a zsidók által egyre sűrűbben lakott utcák fokozatosan, határozottabban kirajzolódnak, ahogyan az időben előre haladunk. Ennek a városrésznek a tengelye a Főpiactól és a kastélytól dél-nyugatra eső Ispotály utca, illetve a vele párhuzamosan futó Szent László, Új és Kristóf utcák voltak. Miután a városi megtelepedés földesúri engedély függvénye volt, magától értetődik, hogy a földesúr a saját tulajdonában álló városi telkek, illetve házak hasznosításával kötötte egybe a zsidók befogadását. Ezek a telkek, illetve házak az egykori várfalon belül elhelyezkedő városmag közepén, a Belsővárosban feküdtek. Mivel a város főterének tekinthető Főpiac házai is jobbára földesúri tulajdonban voltak, ezek fokozatos bérbeadásával vagy eladása révén a város központja, legforgalmasabb és leginkább reprezentatív része is a városnak a zsidók által legsűrűbben lakott részévé vált. Elmondható tehát, hogy elsősorban a város területén fennálló tulajdonviszonyok határozták meg a zsidóság városon belüli térbeli elhelyezkedését. A feudális viszonyok fennállása idején végig jellemzőnek mondható ez a megállapítás. Miután a kezdeti kis zsidó közösség lakóhelyének magja létrejött, és a vallásgyakorlatban kulcsszerepet játszó intézmények (imaház, fürdő, mészárszék) helye is állandósult, a városrészi megtelepedésben mindenképpen szerepet játszott ezek vonzása, illetve közelsége is. Az egyazon közös területen való tömörülésre hatással volt az a szempont is, hogy a szombat megtartásához és más vallási ünnepek zavartalan megüléséhez a zsidóság az általa lakott városrészt lezárhassa. Ugyanezek a jellemzők figyelhetők meg más földesúri birtokközpontok városaiban is, illetve ezzel magyarázható, hogy a magyarországi mezővárosi zsidóság többnyire a városközpontokban tömörült. 176 A fent sorolt szempontok játszottak szerepet többek közt a kismartoni zsidó negyed kialakulásában is a földesúri kastély közvetlen közelében.177 Az 1735-ben felfektetett és 1796-ig birtokváltozásokat is követő birtokkönyv adatai szerint a Belsővárosban az Ispotály és a Szent László utcában összesen 32 olyan ház volt, amelyet ezekben az években hosszabb-rövidebb ideig zsidók bírtak. Ezek közül 20 az Ispotály utcában, 12 pedig a Szent László utcában állt. Jogállásukat tekintve 21 ház cenzusos, azaz olyan földesúri telken feküdt, amely után éves cenzust kellett fizetni, de ez nem érintette a ház tulajdonjogát. 11 ház eredetileg inscriptiós ház volt, amelyek közül tizet a földesúr időközben visszaváltott, majd cenzus ellenében engedte át ismét. A fennmaradó 1 telek szabad jogállású volt. A számok egyértelműen igazolják fenti megállapításunkat, miszerint a zsidóság városon belüli megtelepedésének tere, helye nagyban függött a helyi birtokviszonyoktól. A földesúr által visszaváltott, immár cenzusos
174
A városok területén álló nemesi telkek területenkívülinek számítottak, nem estek adózás alá, így a városnak sem volt semmilyen hatósági joga felettük. Az ebből következő gyakori nemes-zsidó érdekközösség az ingatlanszerzés területén is megfigyelhető volt. Vö. Ö. KOVÁCS 1985. 257. 175 MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1766. február 24-i levél. 176 Nagykanizsán a főutcán és a piactéren sok földesúri tulajdonban álló telek volt, amelyeken többnyire zsidó kereskedők telepedtek le, így a város központjában koncentrálódott a helyi zsidóság. KAPOSI 2009. 89. 177 Erről legutóbb: KOMORÓCZY 2012. I. 689–690.
51
telkeken álló házakat a letelepedő zsidók egyre nagyobb számban vásárolták meg, azaz elsősorban az uradalmi telkek adtak helyet és otthont számukra.178 A gyarapodó számú zsidó lakosság az egykori puszta telkek beépülése révén a 18. században még többnyire ugyanezekben az utcákban tudott letelepedni, mind nagyobb arányban népesítve be az itt található telkeket, házakat. Bár a század végén az uradalom és többnyire a város is arra törekedett, hogy minimalizálja a megtelepedő zsidó lakosság számát, a háztulajdon megszerzésének mégis több lehetséges formája kínálkozott a zsidók számára. 1798-ban Bittó Titusz uradalmi prefektus Esterházy I. Károly intésére sikeresen akadályozta meg, hogy egy zsidó megvásárolja egy adósságaitól szabadulni másként nem képes kalaposmester árverezés alá került házát. A prefektus leveléből kibontakozó ügy több szempontból is figyelemre méltó. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a zsidó lakosság szaporodása, különösen pedig házingatlan szerzésük, mivel privilégiumuk mentesítette őket a kvártély és a forspont terhe alól, a városi lakosság terheinek növekedésével járt. Ezt Esterházy I. Károly meg kívánta akadályozni, hiszen úrbéri ügyekben éppen nemrég sikerült a várossal megegyeznie, és fontosnak tartotta az ingatlanforgalom ügyében abban foglaltak betartását is. A prefektus levele azonban arra is rávilágít, hogy a városi magisztrátus sem mindig volt egységes az eléje kerülő ügyek megítélésében. A városbíró szándékával ellentétben ugyanis egyes tanácstagok annak ellenére egy zsidó licitálónak kívánták a kérdéses házat eladni, hogy akadt olyan keresztény vevő is, aki ugyanannyit ígért a házért. A prefektus a tanácstagok lefizetését sejtette a háttérben. Végül sikerült elérni, hogy az árverezést megismételjék, s ennek során egy ácsmester a zsidó által korábban ígért összegnél néhány forinttal drágábban megvásárolta a házat.179 Nem sokkal később, amikor Nagy János pápai csizmadia adósságai miatt engedélyt kért, hogy házát Munk Ádám zsidónak eladhassa, Esterházy I. Károly arra utasította a prefektusát, hogy a városi tanáccsal találjanak ki valamilyen más megoldást a csizmadia mester megmentésére.180 Ez ekkor valószínűleg sikerült, ugyanis Munk Ádám 1799-ben még Hegyi István házában lakott, 1804-ben azonban az Új utcában már saját házat birtokolt.181 Pintsof Sámuelnek azonban 1806-ban az uradalom engedélyezte, hogy Pápán házat vásároljon magának, pusztán azon okból, hogy Frenkl Mózes csődbement zsidó Ispotály utcai házáért ő ígért a legtöbbet. Az 1830 forintos vételárat két részletben fizette meg a város által kirendelt csődbiztosnak.182 A döntésben szerepet játszhatott az a máskor is tetten érhető megfontolás, hogy mivel zsidó házának megvásárlásáról volt szó, a házvásárlás engedélyezésével a zsidó háztulajdonosok száma nem gyarapodott a városban.183 A keresztény vevők vásárlási előjoga fenntartásának szándéka az uradalom részéről többnyire érvényesült. A Vilax-féle ház eladásakor olyannyira, hogy bár a nemrég letelepedett Szauer Ábrahám a 7000 forintos vételárat lefizette a házért, a prefektus mégis úgy döntött, hogy keresztény vevőnek adják el, a pénzt pedig fizessék vissza a zsidónak.184 178
MOL S 18 Ispotály utca: 155, 157, 159, 165, 174, 181, 185, 187, 188, 192, 193, 194, 195, 198, 200, 202, 203, 205, 207, 208, 210 számú házak. (Az Ispotály utca számozása 150-től 220-ig terjedt.) Szent László utca: 233, 237, 238, 251, 254, 255, 260, 261, 262, 263, 265, 268 számú házak. (A Szent László utca számozása 221-től 271-ig terjedt.) Lásd: térképmelléklet! 179 MOL P 1216 capsa 51. nr. 7. Bittó Titusz prefektus 1798. március 22-i és április 17-i levele. 180 Uo. capsa 51. nr. 7. 1798. május 27-i levél. 181 Uo. capsa 61. nr. 113. 1799. évi és 1804. évi zsidó összeírás. 182 VeML V.2.a. 387/1806. november 6., 423/1806. november 22. 183 Uo. 301/1806. augusztus 16.: „Grinfeld Salamon zsidónak háza vétele iránt annyiból ellenkezés nem találtatván, mivel annak előtte is zsidó bírta azon házat, de más keresztény vevője sem találtatott.” 184 MOL P 1216 capsa 64. nr. 267. 1820. január 20. „Minekutána a Vilax-féle házra azelőtt, hogy sem Szauer zsidónak a kiadott engedelme tökéletességre hozatott, más keresztény vevő akadott, aki iránt talán semmi helyes kifogás sincsen, semmi különös reflexióm nincsen, sőt az principiumaimmal egészen megegyez, hogy a kereszténynek adattasson az elsőbbség, e szerént tehát ha a keresztény vevőre nézve semmi érdemes kifogás
52
Kivétel azonban mindig akadt. 1818-ban Barcza Ádám prefektus Vinterberg József zsidó orvosnak megengedte, hogy egyszerre két Kristóf utcai házat is megvásároljon, „nem úgy mint más közönséges zsidónak, hanem egyedül csak a személyes tulajdonságaira nézve engedtetvén meg”, kikötve azt, hogy ha „utóbb akármikor is ő maga vagy maradéki ezen házat eladnák, nem leszen szabad azt közönségesen zsidónak eladni vagy megvenni”.185 A zsidó lakosság növekedésének szükségszerű voltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mobilizálható tőkeerejére újra és újra szüksége volt a feudális kötöttségű gazdasági életnek. Az uradalom-igazgatási levelezésekben itt-ott megnyilvánult az a szándék, hogy minimalizálják a zsidókkal létesítendő konkrét gazdasági kapcsolatokat. A gyakorlatban azonban ezek a kapcsolatok inkább egyre számosabbak lettek és egyre jelentősebb kölcsönös haszonnal jártak. Jellemző eset volt, amikor a pápai Vekerleörökösök sem apjuk végrendeletét, sem a vagyon felosztását nem tudták végrehajtani, mert a rájuk maradt házat többszöri próbálkozás és árverés során sem tudták eladni. Megoldásképpen a prefektus kénytelen volt engedélyezni, hogy a zsidók által vásárolható házak korlátozott számán fölül most ezt a házat Szélig Gábor zsidó mégis megvásárolhassa, hogy így a birtokosztályt a keresztény örökösök végrehajthassák.186 1799-ben Pápán 31 zsidó háztulajdonost írtak össze és további 99 olyan zsidó családot, akik más házában laktak zsellérként. A háztulajdonos zsidók közül húsz zsidó albérlőket tartott. Valószínűleg a közösség legtehetősebb tagjai voltak azok a zsidók, akik két-két másik zsidó családot fogadtak be házaikba. 187 Két özvegy is tartott két-két albérlőt, az ő számukra viszont inkább megélhetést biztosító kényszer lehetett a bérlők befogadása.188 A maradék 79 család 53 keresztény pápai háztulajdonos házában lakott. Vekerle Fülöp házába vagy házaiba összesen négy zsidó családot fogadott be. Rephan János négy albérlője között volt Rappaport Wolf rabbi és Freier József mester (tanító). Asser kántor a zsidó fürdő épületében lakott. Árki Ádám és Patsay János nemeseknél 3–3 zsidó albérlő család élt. A Patsaynál lakók egyike Lebl Sándor metsző és helyettes bíró (subjudex), a másik Lévi Sámson jurista. Az ekkoriban talán legtehetősebb pápai zsidónak tekinthető Neuman Ábrahám a városban már két házat is bírt, ennek ellenére Etl József házában lakott albérlőként, saját házaiban pedig albérlőket tartott. Az összeírás számba vette az engedély nélkül letelepedett ún. indigena zsidó férfiakat is, ők ekkor 12-en voltak, többük valószínűleg családos lehetett. Az előbbi összeírásnál részletesebb 1804. évi zsidó összeírás már pontosan lokalizálta is a lakosságot, a lakóhelyül szolgáló utcák nevének jelölésével írva össze őket. Eszerint a 162 család közül legtöbben az Ispotály utcában laktak. Az utcában található 69 házból 47-ben összesen 60 zsidó család élt! Közülük 19 volt háztulajdonos, 39 zsellér, azaz albérlő. A szomszédos Szent László utcában található 51 ház közül 16-ban élt zsidó család, 9 saját házában, 8 albérlőként zsidó tulajdonosok házaiban, 7 család pedig keresztény tulajdonosok házaiban. A Belsőváros többi utcájában (Új, Kristóf és Hosszú utca) 1–1 nincsen, ne terheltessen uram öcsém a dolgot oda utasíttani, hogy a kérdésben lévő ház adattasson által a keresztény vevőnek, a Szauer zsidónak pedig a pénze, amit már effective letett, úgy mint 7000 ft, una cum eo quod interest a die depositionis fizettessenek vissza, a Szaur zsidó abban assecurátatván , hogy ha más alkalmatos házat találni fog, annak a megvételére bizonyosan fog az uraság részéről engedelmet kapni.” Szauer 1828-ban a Szent László utca 225-ös számú házát bírta. MOL P 1216 capsa 64. nr. 250. Pápai extracontractualis fundusok lajstroma, A városi jegyzőkönyvnek az ügyre vonatkozó bejegyzéséből kiderül, hogy az uradalmat kormányzó régens 1816. május 21-én kelt parancsa szerint a keresztény vevőket a zsidókkal szemben előnyben kell részesíteni. VeML V.2.a 17/1820. január 14. 185 VeML V.2.a 272/1818.augusztus 1. 186 MOL P 1216 capsa 64. nr. 265: Protocollum resolutionum Papensium. Nr. 14. Ménfő, 1819. október 25. 187 MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. Kruppa Lebl, Neuman Ábrahám, Sonnenfeld Benedek, Krenbaum Wolf és Abeles Jakab. 188 Uo. Beck Salamon és Rachendorf Malka özvegye
53
zsidó háztulajdonost találunk ekkor, de a bérlő zsidó családok száma ennél jóval magasabb: az Új utcában 15, a Kristóf utcában 9 volt. A Külsővárosban a Felső majorban 28 család lakott, közülük 3 saját házában, az Alsó majorban 13 család bérlőként. 189 Ekkor összesen 34 zsidó háztulajdonost írtak össze. A folyamatos mobilitást jelzi, hogy a zsidók nem csak maguk közt adtak-vettek házat. Adósságaik miatt, vagy ha uradalmi árendájuk megfizetésére nem voltak képesek, gyakran kényszerültek arra, hogy egy megvásárolt házat visszaadjanak, vagy eladjanak. 1762-ben a zsidó bíró házát 550 forintos tartozása fejében a prefektus átvette, majd vevőt keresett rá.190 A város próbált korlátot szabni a zsidók bevándorlásának, ezért korlátozta házvásárlásukat. A város hatósága alá tartozó ún. contractuális házat csak olyan zsidó személy vásárolhatott, aki az uradalomtól letelepedési engedélyt szerzett. A 19. század elején a következő gyakorlat rögzült. A házat vásárolni szándékozó először a városhoz fordult, hogy az a szerződést jóváhagyja. A város a házeladás tényét közhírré tette és a házvásárlás akkor vált véglegessé, ha egy bizonyos időn belül a megvásárolni szándékolt házra keresztény vevő nem jelentkezett.191 1835-ben a Belsővárosban már mintegy 60 házat bírtak zsidók. Az uradalom a város emiatti panaszára nem mindig volt hajlandó megtiltani a házvásárlást a zsidóknak, ugyanakkor, ha egy eladó ingatlanra volt keresztény jelentkező is, egyértelműen megakadályozta, hogy a ház zsidó tulajdonba kerüljön. 192 Ezért a város az árverések szabályozásával próbálta meg minimalizálni a zsidók tulajdonszerzését. Megtiltotta ugyanis, hogy zsidók megjelenjenek olyan ház árverésén, melyet korábban keresztény lakos birtokolt.193 1841-ben Krausz Simonné a Víz utcában házat vásárolt és a váltó aláírására engedélyt kért az Esterházyaktól. Az uradalom a jóváhagyáshoz a városi tanács véleményét kérte, amely támogatta a kérelmet, amennyiben a Krauszné által kialkudott áron 14 napon belül keresztény vevő nem jelentkezik. Miután ilyen jelentkező nem akadt, az uradalom jóváhagyta Krauszné házvásárlását. Ő ezután megfizette az ún. bevallási díjakat a városnak: a krajcárpénzt, a városháza építésére fizetendő ajándékot és az ún. esküdtváltságot. 194 A korszak folyamán mindvégig egyetértés volt az uradalom és a város között abban, hogy a zsidó tulajdonosok számának korlátozása érdekében a keresztények elővásárlási jogát a városi ingatlanok esetében fenn kell tartani. Ha viszont egy-egy ügylet nem járt együtt a tulajdonosok számának növekedésével, nem gördítettek akadályt ellene.195
189
MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1762. augusztus 9. 191 VeML V.2.a 587/1835. július 27. 192 Uo. 12/1834. január 9. Felolvassák Steiner Mihály pápai zsidó uradalomhoz intézett folyamodványát, amelyben engedélyt kért arra, hogy özv. Farkas Ferdinándné belvárosi Víz utcában lévő házát megvehesse. Bezerédy uradalmi prefektus azzal a megjegyzéssel továbbította a kérvényt a városnak, hogy ha lenne keresztény vevő a házra, aki hasonló áron megvenné, jelentkezzen. Hoch Ferenc kalmár városi polgár bejelentette házvásárlási szándékát, „nehogy ismét egy jó helyen lévő keresztény ház zsidó kézre kerüljön”. Hochot a tanács elé rendelték, nyilatkozzon, hogy megveszi-e Steinerrel azonos feltételekkel a házat. Kinyilatkoztatta, hogy a Farkasné és a zsidó közti szerződés szerinti 7000 vft-ért megvenné a házat. „Minthogy tehát ezen házvételre keresztény polgár találtatott, a méltóságos uraság alázatosan megkerestetni rendeltetett, hogy a könyörgő zsidó kérelmétől elmozdíttatván, a többször írt háznak megvételére Hoch Ferenc idevaló kereszténynek elsőbbség engedtessen.”A következő jegyzőkönyvi pontokból kiderül, hogy Hoch a városnak többször is nagyobb összegeket hitelezett. 193 VeML V.2.a 691/1835. szeptember 14. 194 VeML V.2.a 628/1841. augusztus 28., 661/1841. szeptember 11. 195 Amikor Klein Májer Vekerle Borbála Ispotály utcai házát meg kívánta vásárolni, a város azzal az indoklással hagyta jóvá, hogy Klein korábban saját házát egy kereszténynek adta el, a Vekerle-házra pedig keresztény vevő nem jelentkezett. Uo. 461/1823. november 27. 190
54
Az ingatlan adás-vételeknél a városi nemesség és polgárság mellett természetesen az uradalom volt a leggyakoribb partner. A város területén álló ingatlanait többnyire bérlemény formájában hasznosította, azonban gyakran kötött adásvételi szerződéseket is. Házai közül többet eladott, majd visszavásárolt és tovább hasznosított valamilyen formában. Legértékesebb ingatlanjai a Főpiacon álltak, némelyeket ezek közül is pénzzé tett. Ezeket a zsidó közösség legtehetősebb tagjai szerezték meg.196 Neuman Ábrahám, aki az uradalom egyik legnagyobb bérlője volt a 19. század elején,197 1809-ben komplikált ingatlanügyet bonyolított le az uradalmi tisztekkel. Neumannak már volt saját háza a városban, amit 1808-ban azzal az uradalmi ígérettel adott el a nagyvázsonyi Singer Salamonnak, hogy mint városi háztulajdonnal már rendelkező, vehet magának helyette újat a város területén.198 1809 szeptemberében Héring József uradalmi levéltárnok arra kényszerült, hogy 1800-ban a Hosszú utcában, Esztergomi András háza és a városi iskola közt felépült házát eladja. Az uradalmi telken álló házat a levéltárnok csak földesúri engedéllyel adhatta tovább.199 Az uradalom nem kívánta a házat zsidónak eladni, de alkalmazottján segíteni szeretett volna. Ezért miután Neuman felajánlotta, hogy az uradalom tulajdonában lévő ún. Tanhoffer-féle házzal is megelégedne, az uradalom csereszerződést kötött vele. Ennek értelmében a piacra is kijárattal rendelkező 73-as számú házat, amelyben ekkor Morocz János uradalmi adószedő lakott, átadták a zsidónak, ő pedig a levéltárnoknak lefizette a 14200 forintos vételárat.200 Héring házát pedig, miután a következő Szent György napkor a házból kiköltözött, azt közvetlenül az uradalom vette át tőle. A szerződésben kikötötték, hogy a házat Neuman, vagy utódai csak földesúri engedéllyel adhatják el, és az uradalmat elővásárlási jog illeti meg. 201 Neuman vállalkozásainak összetettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kezén lévő ingatlanokat – az uradalom szabta keretek közt – folyamatosan forgatta. Az alsó szinten bolttal rendelkező lakóházát Neuman 1820. április 23-án kénytelen volt pénzzé tenni. Mivel az uradalommal szemben különböző bérletek árában 8000 forintos adósságot halmozott fel, a házra pedig az uradalomnak elővásárlási joga volt, ugyanakkor Neuman a kiváló helyen álló háztól nem kívánt megválni, a zsidó az uradalommal kötött üzletet. Az uradalom, élve elővásárlási jogával, 10000 ezüst forintért visszavásárolta az épületet. A ház árából levonták a zsidóval szemben fennálló 8000 forintos uradalmi követelést. Ezzel egy időben azonban hat évre szerződést kötöttek, amelynek értelmében Neuman évi 408 ezüstforint díj ellenében bérbe vette az épületet és a benne található boltban űzhető 196
Az ún. Griff fogadótól a Zichy-házig húzódó reprezentatív házsor nyolc háza közül a 73-as számú Neuman Ábrahámé, a 75-ös számú emeletes ház a Salzer családé, a 76-os számú Schwarz József kalmáré, a 77-es számú pedig özvegy Spitzer Ábrahámné Salzer Rozáliáé volt az 1820-as években. VeML V.2.a 432/1823. október 30., 360/1834. május 17. 197 Gazdasági tevékenységéről a későbbiekben bővebben szólunk. 198 MOL P 1216 capsa 64. nr. 247. „Minekutána Neuman Ábrahám az mostani házát áruban bocsájtaná, s azt eladni szándékozik, könyörög azon, hogy azon esetre, ha azt voltaképpen eladná, az uraság részéről nékie más háznak vétele megengedtetne, mivel pedig már azon kívül is vagyon az instansnak háza, ha ezt eladja, semmi akadály nincsen, miért nékie más háznak akár előbb, akár utóbb történhető megvétele akadályoztasson, s meg ne engedtessen, ugyanazért ezeránt előre is az uraság részéről assecuráltatik. Győr, 14-a Apr. 1808. Bezerédy Ignác mp.” 199 MOL P 1216 capsa 63. nr. 56. 1800. július 4. 200 A kitűnő helyen álló óriási ingatlan a 18. század elején a pápai evangélikusok vallási központja volt. A térre néző házrész alsó szintjét imaházként használták, felső szintjén a prédikátor lakott. A ház hátsó traktusában a közösség iskolája működött, és ott lakott a tanító is. KAPOSSY 171. Az evangélikusok 1714-ben Pápáról történt kiűzése után az ingatlan feletti tulajdonjoguk is megszűnt. Az 1735-ös birtokösszeírás szerint a ház már uradalmi tulajdonban volt, amelyet bérbe adva hasznosítottak. A számadásokban továbbra is oratorium lutheranorum-ként azonosított ingatlant 1737-ben és 1740-ben Mathias Hirschl, 1743-ban pedig a zsidó közösség (communitas judaeorum) bérelte évi 40 forintért. HARIS 1998. 359., MOL P 1216 capsa 56. 1737., 1740. és 1743. évi számadások. 201 Uo.
55
pálinkamérés jogát, így nem kellett kiköltöznie és boltját sem kellett feladnia. A bérbeadáskor a házhoz tartozó padlásról, kocsiszínről és pincéről leltárt vettek fel és kikötötték, hogy a szerződés lejártakor mindent az átadás kori állapotban köteles majd visszaadni.202 Ezzel nem értek véget Neuman Ábrahám ingatlanügyei. 1824 szeptemberében Esztergomi Ignác táblabíró a városi tanács előtt bejelentette, hogy a város főterén, a plébániatemplom mellett található házát (Hosszú utca 6. szám) a hozzá tartozó szántófölddel együtt eladta Löwi Dániel pesti kereskedőnek 12000 ezüst forintért. A város azonban megtagadta a házvásárlás jóváhagyását, mivel a kereskedő nem kapott Pápára letelepedési engedélyt. Löwi ezután megegyezett Neuman Ábrahámmal, hogy a házat átengedi neki, aki még 1808-ban szabad házvásárlási jogot nyert az uradalmi prefektustól. Így a város az ő nevére írta be a házat. Pár nappal később Neuman azzal a kéréssel folyamodott az uradalomhoz, hogy mivel az uraságnak kényelmetlen, ha egy zsidó a templom közelében lakik, cseréljék el az Esztergomi-féle házat azzal az uradalmival, amelyben ő lakik, azaz a nemrégiben bérbe vett Tanhoffer-féle házzal.203 Az Esztergomi-féle ház fejében 1000 forintot és a hozzá tartozó gyenge minőségű szántóföldet kérte, és tulajdonképpen vissza kívánta vásárolni a bérleményként használt házat. Hivatkozott arra, hogy a Tanhoffer-féle ház tetőszéke elkorhadt és hamarosan a fejére fog esni. Az uradalom jóváhagyása nem maradt fenn, azonban két hónappal később a zsidó által bérelt házról vagyonbecsűt készítettek, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a cserét nyélbe üthessék.204 Az időről-időre megnyilvánuló tiltó szándék ellenére a levéltári adatok folyamatos ingatlanforgalmat dokumentálnak a zsidók esetében is, tehát a családok számának növekedésével párhuzamosan a zsidó háztulajdonosok száma is növekedett. A városi tanácsi jegyzőkönyvek számtalan adás-vételt megörökítettek. A bejegyzések pontosan megnevezték a forgalomba került ingatlan városon belüli helyét és kataszteri számát is, így a telekszámokat közlő térképek segítségével ezek pontosan beazonosíthatók. A város főterén, ahol a hetipiacot és a vásárokat tartották, a teret övező házak csaknem mindegyikét zsidók bírták, tulajdonban vagy bérben, és itt többnyire boltot nyitottak vagy béreltek. Természetesen nem csak az újonnan letelepülő zsidók vásároltak maguknak házat a városban. A betelepülők pedig (már) nem kizárólag voltak olyan tőkével rendelkező zsidók, akiknek jövedelemforrását egy megvásárolt városi ingatlan jelentette. Ezekkel függ össze azon adás-vételek megjelenése, majd számuknak növekedése, amelyeknek mindkét szereplője (nem ritkán) helyi zsidó. 205 Az eddig elmondottakat igen tömören fejezi ki két adás-vételi ügy. 1794-ben Weiner Fülöp és felesége, Bela Kaje az Ispotály utcában álló 193-as számú házukat, egy a Koldus telekben található földdel együtt 1600 forintért eladták Grünbaum Wolf zsidónak.206 A ház szomszédja északról a zsinagóga, délről pedig egy Jandel nevű zsidó háza volt. 1795-ben a pápai városi tanács kiadta a házlevelet Fülöp Józsefnek, amelyben azt igazolta, hogy a zsidó az Ispotály utcában Kiss Jakab és Kiss Sámson nevű zsidók házai szomszédságában álló házát eladta vejének, Simon Izsáknak
202
MOL P 1216 capsa 64. nr. 247. A Neuman gyűrűspecsétjével és héber betűs aláírásával ellátott szerződés tanúi Munk Ádám és Krausz Simon szomszédos boltosok és Vinterberg József zsidó orvos voltak. 203 Uo. „… nicht angenehm ist daß ein Jude bei der großen Kirche gegenüber vohne.” 204 Uo. 205 VeML V.2.a. 311/1821. július 21. Donauberg Lázár pápai zsidó a tanács előtt vallja, hogy 1370 váltóforintért megvásárolta Fleischer Mózes maradékainak az Ispitály utcában Eisenstädter Singer Salamon és Bettlheim Seligman háza közt lévő kontraktuális házát, amelyet azok adóssága miatt a városbíró tudtával kótyavetye alá vettek, amit aztán megbánt és ugyanannyiért eladta Unger Salamon pápai zsidónak. A város nem talált kifogást, ezért kiadta a házlevelet. 206 VeML V.2.a 3/1794. augusztus 9. A birtokkönyvből azt is megtudhatjuk, hogy a házat Weinerék 1791. június 26-án vásárolták 650 rajnai forintért. MOL S 18
56
420 forintért.207 Az uradalmi fogdában raboskodó Leb Salamon Ispotály utcai házát a városi tanács elárverezte, s tekintve, hogy nem keresztény tulajdonú házról volt szó, nem ellenezték a zsidók licitálását sem. Így sikerült Neumann Dávidnak, mint legtöbbet ígérőnek 5747 forintért megvásárolni a házat. A városi tanács aztán a ház bevallását sem akadályozta, mert a zsidó tulajdonosok száma ezzel nem nőtt a városban.208 Nehéz volt megakadályozni a házszerzést akkor, ha valamelyik keresztény pápai háztulajdonos nagyösszegű tartozást halmozott fel zsidó hitelezőjével szemben. Így került a város egyik ismert, ma is álló háza, az ún. Corvinus (vagy Korvin)-ház a Csúzy család birtokából Lachenbach Henrik nagykanizsai kereskedő209 kezére. A 22000 váltóforintnyi tartozása kifizetésére Csúzy János nem csak a 14500 váltóforintra becsült házat engedte át Lachenbachnak, hanem az 5000 váltóforintra becsült veszprémi malmát és további 2500 váltóforint készpénzt is.210 A városi jegyzőkönyvek több olyan bevallást is megőriztek, amikor keresztény vevő zsidótól vásárolt házat. Brenner Ferenc pápai pékmester nem csak házat vásárolt az Új utcában Rechnitz Gusztáv bőrkereskedő feleségétől, hanem a házhoz tartozó három különböző helyen fekvő szántóföldet is.211 A vizsgált bő száz év során nem mindig ugyanaz az eljárás érvényesült a zsidók letelepedése és házvásárlása során. Változott a földesúri szemlélet és a helyi viszonyok is. Az esetekből az is kiderül, hogy a földesúrral megkötött szerződésben foglaltak ellenére a városi tanács már a házlevél kiadása előtt engedélyt kért a földesúrtól, vagy a házlevélért folyamodó eleve a földesúri engedély birtokában kérte a város jóváhagyását. 212 A házvásárlási engedélyek indoklásánál gyakori szempont volt a vásárló magaviselete. Erről a város, de legtöbbször a zsidó község is véleményt nyilvánított. Ha kifogásuk nem volt a kérelmező személye ellen, akkor ez nyomatékkal szolgált a kedvező döntéseknél. 213 Sok 207
VeML V.2.a. 3/1795. július 25. További példák: Mattersdorfer Löbl a Szentlászló utcában álló házát, amelynek keresztény tulajdonosok házai álltak a szomszédságában, 150 forintért eladta Izsák Raphael zsidónak. VeML V.2 a 1/1794. március 8.; özv. Zakariás Pálné Kirschner Erzsébet a Kristóf utcában, Első János és Haaz György háza között található házát eladta Salzer Leopold pápai zsidónak 2000 forintért. VeML V.2.a 1/1794. február 22. 208 VeML V.2.a 259/1815. június 24. 209 A Lachenbach(er) család kanizsai vállalkozásairól lásd: KAPOSI 2006. 266. passim 210 MOL P 1216 capsa 64. nr. 234. Az ingatlanátvétellel a kanizsai zsidó csak a pénzét kívánta visszaszerezni, és valószínűleg nem kívánt Pápán letelepedni, hiszen a házat még aznap eladta Esterházy Miklósnak 4000 pengő forintért. 1827. december 28. 211 VeML V.2.a. 365/1834. május 17. További adás-vételek: Klein Májer Ispitály utcai házát Pakrócz Ferenc városi polgár, kefekötő mester vásárolta meg. Uo. 443/1823. november 8. Abeles Lipótné ugyanitt található 159-es számú házát 1826-ban szintén iparos vásárolta meg, Papp Ferenc takácsmester. Uo. 161/1826. március 11. 212 VeML V.2.a. 320/1806. szeptember 6. „Tekintetes Vigyázó Magdolna néhai Ányos János özvegyének abbéli levele bé mutattatván, mely szerint azon házát, melyet executioképpen Hartmann Moyses zsidótól az Ispitály utcában egyfelől Farkas zsidó szabó, más felől öreg Kopf Antal szomszédságában átvett, Grinfeld Salamon zsidónak 1550 forinton eladván, bevallotta. A nevezett zsidónak házvételre a méltóságos uraságtól engedelme lévén, azért a bévallás nem elleneztetik, sőt a vallásról szóló levél kiadni rendeltetik.” Szombathelyen a városi magisztrátus döntött a zsidók lakhatási és ingatlanszerzési ügyeiben. Erőteljesen korlátozva lehetőségeiket, igyekezett megakadályozni, hogy a zsidók a megszerzett jogot családjuk más tagjaira is kiterjesszék, vagy szétköltözve újabb zsidó háztartásokat hozzanak létre a városban. A Kohn család lakhatásért folytatott évtizedes küzdelme jól megvilágítja a városi vezetés ellenállását, így a letelepedni szándékozó zsidók lehetőségeit is. TILCSIK 2010. 45–48., 50–52. 213 MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. Protocollum resolutionum Papensium, nr. 44. Ménfő, 1816. május 21. Osvald Dániel vármegyei tisztviselő nemes házának megvásárlására engedélyt kérő Schlesinger Mózes esetében az uradalmi kormányzó régens véleménye az volt, hogy mivel olyan keresztény vevő nem jelentkezett, aki hasonló feltételekkel megvásárolta volna a házat, „az instansnak ebbéli kérését annál kevesebbet lehet megtagadni, hogy ennek eddig való jó magaviselete ellen legkisebb kifogás sem a város béliek, sem a zsidó községtől nincsen.”
57
háztulajdonos azonban nem hagyatta jóvá házvásárlását sem az uradalommal, sem a várossal, így a megvásárolt ingatlanuk után nem fizették meg az illetéket, de házlevelet sem szereztek.214 Az engedély nélküli házvásárlásokhoz partnerekre is szükség volt. A keresztény lakosok, ha saját érdekük megkívánta, ugyanúgy igyekeztek a hatóságokat megkerülni, mint a velük szerződő zsidók. Amikor 1834-ben a zsidó község bejelentette a városi tanács előtt, hogy meg kívánja vásárolni Materényi József ügyvéd Új utcai kontraktuális házát 1250 váltóforintért, a városi hatóság eljárása során kiderült, hogy a község a házban már lakott egy szobát és az épületen javításokat is végzett. A város emiatt azt tanácsolta a prefektusnak, hogy ne engedélyezze a ház megvásárlását a zsidó községnek. Erre azonban mégis sor került a következő évben.215 A ház későbbi hasznosítását nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy Meller Jánosné Ispotály utca 159. szám alatt álló házát 1847-ben a hitközség 4000 váltóforintért iskola céljára vásárolta meg. A város az épület iskola céljára való hasznosítása miatt eltekintett a keresztények elővásárlási jogától, és elengedte az adókat.216 1849. március–áprilisban, amikor a várost a császári katonaság elfoglalta, a katonák elszállásolására a város többek közt a zsidó iskolát utaltatta ki, a szállássá alakítás költségeit pedig maga állta.217 A zsidó községgel kötött földesúri szerződés 1832-ben történt megújításakor a házvásárlási engedély elnyeréséért fizetendő összegeket is rögzítették.218 A házszerzés feltételeinek szabályozása szerint egy keresztény házának megvásárlásához elnyert engedély fejében a vevő 10 császári aranyat volt köteles az uradalmi pénztárba befizetni. Ha a házat zsidó tulajdonostól vásárolta, akkor a fenti díj felét, azaz 5 aranyat kellett fizetni. Minden háztulajdonnal kapcsolatos ügyletről (vásárlásról vagy eladásról) szóban vagy írásban ún. bevallást kellett tenni a városi tanács előtt. A bevallásról a városi hatóság házlevelet állított ki, ezzel mintegy közjegyzői funkciót látva el. Az uradalomnak fizetendő díjakon fölül, függetlenül az eladó kilététől, a vevő a városi tűzi pénztárba is be kellett fizesse a szokott illetéket.219 A város az így beszedett pénzt a tűzoltó eszközök karbantartására fordította és erről külön számadást vezetett.220 Az 1820-as években a házvásárlások alkalmával a ház értékének megfelelően megállapított további díjat kellett fizetni a városnak esküdtváltság címén, illetve adakozni kellett a városháza építésére is. Pápa polgári városrészén kívül eső külvárosaiban, az Alsó- és Felsőmajorban, ahol a belvárosi telkekhez tartozó majorok voltak, jóval kevesebb zsidó telepedett le. Így ezekre a városrészekre vonatkozó ingatlanforgalomban is jóval kisebb számban akadtak zsidó érintettek. A Felsőmajorban működtek a városi pálinkafőzők és a hamuházak, amelyeket 214
1834-ben a városi jegyzőkönyvbe húsz ilyen tulajdonos nevét vették fel, akiknek többsége pápai nemes volt, de köztük volt a zsidó község és konkrétan Burghardt Leopoldné is. VeML V.2.a 952/1834. december 11. 215 VeML V.2.a 523/1834. július 5., ill. 85/1835. január 24., 94/1835. január 31. 216 VeML V.2.a 924/1847. június 15. 217 VeML V.42.a 317/1849. március 31. 218 Hasonló szabályozás korábbról nem maradt fenn, de létezése biztosra vehető. 219 MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó községgel kötött uradalmi szerződés. Pápa, 1832. augusztus 11. A zsidóság tömeges házvásárlása és megtelepedése ellen Pápa város folyamatosan tiltakozott a földesúrnál, ugyanis a letelepülők nem minden esetben voltak kötelesek a városi terheket is viselni, illetve a városnak adózni. A kompromisszumos megoldások keresését tükrözik a többször változó szabályozások, amelyeknek betartását azonban a városi hatóság nem mindig tudta elérni. 1833-ban a vármegyei közgyűlésen részletes vita folyt a zsidók Pápa belsővárosi letelepedése és adózása ügyében. VeML IV. 1. b 2586/1833. december 9. 220 VeML V.2.a 289/1815. július 31. Az 1815. évi jegyzőkönyvben fel is sorolták az azévi házvásárlókat, köztük Spitzer Ábrahámot, aki 9000 forintért vett háza után 150 forint illetéket fizetett, illetve Neumann Dávidot, aki 5745 forint után egyelőre még nem fizetett. Uo. 299/1815. augusztus 12.
58
többnyire zsidók béreltek, akárcsak a városrész minden egyes utcájában működő kocsmát is.221 Közülük nem minden család lakott helyben, ebben a városrészben. Mivel a két külvárosi városrész tanácsának iratai közül csak az Alsóvárosból maradt fenn tanácsülési jegyzőkönyv (az is mindössze három évből), nem ismerhetjük meg részleteiben a fennálló helyzetet. A városrésszel kötött szerződésekből az mindenesetre biztosra mondható, hogy az ingatlanszerzés nem volt előzetes földesúri letelepedési engedélyhez kötve, az uradalmi tiszthez csupán láttamozásra kellett benyújtani a házlevelet.222 Ez a könnyebbség, illetve a nemesség nagyobb arányú jelenléte a városrészben elvileg kedvezett volna a zsidók itteni nagyobb arányú házvásárlásának, azonban ez önmagában nem jelentett akkora vonzerőt, mint a forgalmas belsővárosi piac és boltok nyújtotta gazdasági előny, illetve a zsidó közösségi intézmények közelsége. Másrészt az uradalom az idegenek (elsősorban zsidók) letelepedésének kérdését itt is szigorúan a kezében kívánta tartani. Miután azt tapasztalta, hogy a könnyebb ingatlanszerzést többen is kihasználták, és itt telepedtek le, az úriszék 1817-ban megtiltotta, hogy az Alsóvárosban engedély nélkül zsidó lakókat befogadjanak.223 Így korszakunkban mindvégig túlnyomó többségben voltak a belsővárosi zsidók a külvárosiakhoz képest.
221
„Felső majorokban lévő excellenciád pálinka háza üresen állott több esztendőtől fogva, amiatt megrogyadozott és csaknem utolsó pusztulásra jutott. Most […] békerítettem, megfedettem, és zsidónak Szent György naptól fogva száz forint árendában kiadtam.” MOL P 1216 capsa 59. nr. 87. Kiss Ferenc prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. 1774. június 2. Pár évvel később, 1781-ben Bernard Dávid a Felsőmajorban lévő uradalmi pálinkaház bérletéért és a pálinkafőzésért évi 112 forintot fizetett az uradalomnak. DREKK Rationes 50. 222 PETRIK 2010. 143., HUDI 1995a. 77. 223 VeML V.12 94/1817. szeptember 5.
59
II. 2. A ZSIDÓSÁG JOGÁLLÁSA II. 2. 1. ÁLLAMI SZABÁLYOZÁS Magyarországon a zsidóság nem tagozódott be a rendi társadalomba, de társadalmi jogállását a hatalom pontosan meghatározta. A zsidóság a rendeken kívül álló, korlátozott jogokkal rendelkező, vallása és szokásai miatt elkülönülő közösségeket alkotott. Ennek ellenére gazdasági súlyát tekintve korszakunkban egyre jelentősebb szerephez jutott. Jogállása – az országos szabályozások általános érvénye mellett – településenként igencsak eltérhetett a település jogállásának, illetve a földesúr egyéni gazdasági érdekeinek, döntéseinek megfelelően. Az magyarországi zsidóság újkori jogi helyzetét részben már érintettük, amikor Magyarországon való megtelepedésük helyi feltételeiről és szabályozásáról beszéltünk. Most röviden az államhatalom által megszabott általános jogi kereteket rajzoljuk meg, amelyekhez a magánföldesúri védelem ellenére is a zsidóságnak alkalmazkodnia kellett. 224 A középkorban kialakult királyi kamaraszolgaság intézménye a 17. században már nem élt, a század végén meginduló és főként a 18. század első harmadában felerősödő bevándorlással érkező zsidók letelepítésének vagy letelepedésük engedélyezésének joga a nagy- és középbirtokos nemesség kezébe került.225 Ez azonban nem jelentette az uralkodói jogok megszűnését vagy szűkülését, különösen az adóztatás területén nem. A zsidóság jogállása köz- és magánjogi szempontból is szabályozott volt. A diaszpórában élő zsidóságra mint ideiglenesen itt élő idegenekre tekintettek, akiknek befogadása valamely hatalom (állami vagy földesúri) által adományozott kiváltság, amely bizonyos jogokat is tartalmaz a zsidókra nézve. A befogadott és letelepült zsidóság jogállásának alapját az ilyen egyedi kiváltságok képezték a 18. század első felében. Az államhatalom részéről történt egységes jogi szabályozás első állomásának a türelmi adó elrendelése és annak szabályozása tekinthető, majd ezen a téren is II. József türelmi rendelete tette a legnagyobb lépést.226 Mindaddig jogállásukat többnyire a földesurak és a városok szabályozták. Az államhatalom a földesúri birtokokon nem tudta megakadályozni a zsidók befogadását és közösségeik gyarapodását, s a bevándorlást paradox módon gyakran épp a Habsburgok szomszédos tartományaiban bevezetett tiltó rendelkezések erősítették. Letelepedésüket és tevékenységüket azonban a kamarai birtoknak számító szabad királyi városok területén meg tudta akadályozni, s ebben az elsősorban céhes (iparos és kereskedő) privilégiumait féltve őrző városi polgársággal is érdekközösségre jutott. I. Lipót 1693-ban, majd 1695-ben kitiltotta a zsidókat a bányavárosok hétmérföldes körzetéből, s ezt a rendelkezését utódai is, valahányszor a zsidóság helyzetét szabályozták, megerősítették.227 A tiltás elsősorban a zsidók vám-, harmincad- és nemesfémbánya bérlését kívánta megakadályozni, amely ellen a 17. századi országgyűlések folyamatosan törvénykeztek – eredménytelenül.228 Hosszú uralkodása alatt Mária Terézia is többször hozott zsidókra vonatkozó rendeleteket, és három ún. zsidó-szabályzatot (Judenordnung) is kiadott (1753, 1764, 1776). Megtiltotta nekik a puskaporral és salétrommal (1742), valamint a borral való kereskedést (1749), tiltotta a protestáns felekezetek zsidók közti térítését (1761), a zsidó 224
A magyarországi zsidóság jogállásának ismertetését az alábbi művek alapján foglaljuk össze: GONDA 1992, GRÜNWALD, SCHEIBER 1963, HARASZTI 1999, KOMORÓCZY 2012, SIMON 1936, VIRÁG 1935 225 HARASZTI 1999. 131. VIRÁG 1935. 34. 226 GYURGYÁK 2001. 30–31. 227 III. Károly 1726-ban, utódai 1748-ban, 1790-ben, 1840-ben. A tilalmat csak 1860-ban törölték el! 228 VIRÁG 1935
60
gyermekek erőszakos megkeresztelését (1762, 1775), megtiltotta, hogy zsidók keresztény könyvekkel kereskedjenek (1771), ugyanakkor engedélyezte számukra a szabad kereskedést az ország egész területén (1770). A zsidók számára alkotott szabályrendeleteiben megtiltotta, hogy zsidók keresztény szolgát tartsanak (kivéve a kocsist), szigorította az idegen zsidók esetében a városi tartózkodást és azt illeték megfizetéséhez kötötte. Ugyanakkor ösztönözte őket vászon- és gyapjútermékeket előállító gyárak létesítésére (1764), ún. zsidó Főigazgatóságot (Generaldirektion) állított fel, új zsidóeskü-formulát vezetett be és a zsidó férfiak számára pedig kötelező szakállviselést írt elő.229 II. József felvilágosult politikájába illeszkedett a zsidókról való gondolkodásmódja is. Az 1783. március 31-én kelt, zsidókra vonatkozó rendeletének (Systematica Gentis Judaicæ Regulatio, azaz Rendszabás a zsidó népre vonatkozóan) kiadását két évig tartó előkészítés előzte meg. Az így született rendelkezés előírásaival, a benne biztosított jogokkal nagyban hozzájárult a hazai modern zsidó társadalom kialakulásához. 230 A magyarországi zsidóság létszámát nem kívánta korlátozni, és a bányavárosok kivételével szabad letelepedési jogot adott az ország minden városában, továbbá engedélyezte számukra az iparűzést és a földbérletet is, ha azon a földön maguk kívántak gazdálkodni. A rendelet előírta, hogy a zsidó községek az ország területén használatos nyelven (magyarul, latinul vagy németül) vezessék irataikat, az istentiszteleteken kívül pedig ne használják a hébert. Az adott helyen általánosan használatos nyelv elsajátítására két év türelmi időt hagyott a rendelet. Nyilván ezzel is összefüggésben engedélyezte a zsidó gyermekek számára a nyilvános nemzeti iskolák látogatását, egyben előírta az állami felügyelet alatt álló zsidó iskolák felállítását is a nagyobb községekben, kezdetben kizárólag keresztény tanítókkal, majd olyan zsidó tanítókkal, akik világi képzést kaptak. Az iskolákban a zsidó szülők által fizetett hitoktatóról is gondoskodni kellett. Ott, ahol ilyen iskolákat létrehoznak, megtiltotta a magánoktatást, és a 6 évet betöltött zsidó fiúkat kötelezte az iskolák látogatására. Lehetővé tette számukra a felsőfokú iskolák látogatását is. Eltörölte a zsidók számára korábban kötelező megkülönböztető jel viselését, bizonyos esetekben engedélyezte kard viselését is. A szakállviselet eltörlését előíró rendelkezését a zsidóság heves ellenkezése miatt visszavonni kényszerült. A rendelet lehetővé tett az addig tiltott szakmák (pecsétvésés, puskaporral és salétrommal való kereskedés) folytatását, továbbá zsidó inasok számára a céhekbe való belépést, hogy kitanulva mesterek lehessenek. II. József 1787-ben kiadott névrendelete megtiltotta a héber nevek további használatát és meghatározta a felvehető új nevek körét, továbbá kötelezte a zsidókat német nyelvű családnév felvételére. A zsidókra vonatkozó türelmi rendelet mellett II. József alatt hozott további helytartótanácsi rendelkezések is a zsidók elkülönülésének fokozatos felszámolása irányába hatottak. Korlátozták a rabbinikus bíróságok hatáskörét azzal, hogy a zsidó községeknek megtiltották, hogy tagjaikra büntetést rójanak ki. 231 1786-tól csak azoknak a zsidó ifjaknak engedélyezték a házasságot, akik elvégezték az elemi iskolát.232 1787-ben a magyarországi zsidó községek számára egységesen előírt minta-szabályzatot (Statuten) fogalmaztak meg.233 Fontos előrelépést jelentett, amikor 1787-ben a Helytartótanács engedélyezte zsidó iparosoknak, hogy alkalmazottat (segédet, inast) tarthassanak.234 II. József halála után a városok a zsidók újbóli kitiltását kívánták elérni és vissza kívánták 229
KOMORÓCZY 2012. I. 791–795. KOMORÓCZY 2012. I. 808. GONDA 1992. 261–268. 231 KOMORÓCZY 2012. I. 817. 232 Ehhez tartotta magát Pápán a földesúr is a helyi zsidóságra vonatkozóan 1832-ben kiadott szabályrendeletében. 233 Szövegét legutóbb kiadta: BARABÁS 2007. 660–668. 234 KOMORÓCZY 2012. I. 818., MZsO XVIII. 399. 230
61
állítani a zsidók gazdasági tevékenységét a városokban korlátozó korábbi tiltásokat is. A zsidók ügyét az 1792-es országgyűlésen kívánták napirendre tűzni. Addig is az 1790:38. törvénycikk (De Judæis) a zsidók tekintetében az 1790. január 1-jén fennállt állapotok fenntartására, illetve visszaállítására kötelezte a városokat. Az országgyűlés elé terjesztett Haller József-féle tervezet, amely a zsidók helyzetét kívánta rendezni, végül nem került napirendre. Így egészen 1840-ig ez a deklarált elv maradt érvényben. Az eltelt ötven év alatt a közgondolkodásban és a magyar politikai elit gondolkodásában is bekövetkezett változások hatására egyre inkább az a gondolat fogalmazódott meg a magyar országgyűléseken (elsősorban a liberális ellenzék körében), hogy a hazai zsidóság kapja meg mindazokat a jogokat, amelyeket a nem-nemes népesség is élvez, beleértve ebbe azt is, hogy ha a türelmi adót eltörlik, akkor a zsidóság a közterhek viselésében szintén az adózó lakossággal azonos megítélés alá essen. Ez a törekvés azonban, amely a zsidóság polgári egyenjogúsítását eredményezhette volna, egyelőre megtört a főrendek és a kormányzat ellenkező akaratán. Az 1839/40. évi országgyűlésen megalkotott 29. törvénycikk csak részeredményeket hozott. Az országgyűlési vita során felvetett teljes polgári és vallási emancipáció ekkor még nem valósult meg. 235 Ennek ellenére a törvény rendelkezései hozzájárultak a zsidóság gazdasági és társadalmi felemelkedéséhez. A törvény kimondta, hogy a Magyarországon született zsidók és a letelepedési engedéllyel rendelkezők – a bányavárosok kivételével – az egész országban bárhol letelepedhetnek és lakhatnak. Megengedte nekik, hogy gyárat alapítsanak, bármilyen mesterséget űzzenek, beleértve a céhes mesterségeket is, zsidó legényeket tartsanak, akiket taníthatnak. A törvény előírta, hogy a zsidók vegyenek fel állandó vezetéknevet és személynevet, a születendő gyermekeiket anyakönyvezzék, szerződéseiket pedig a hazában divatozó élő nyelven írják. Azokon a településeken, ahol az eddig is megvolt, fenntartotta azt a jogukat, hogy ingatlant szerezzenek. A türelmi adó fizetésének kötelezettségét ez a törvény sem törölte el. Ugyanezen az országgyűlésen a zsidóság gazdasági tevékenységét kedvezően befolyásoló további törvények születtek; az ún. váltótörvény (15. tc.) és a kereskedőkről szóló (16. tc.) törvény. A magyar zsidóság jogi helyzetének kérdése az utolsó rendi országgyűlésen és az 1848/49. évi nemzetgyűlésen is előkerült. Utóbbinak komoly szándéka volt a zsidóság egyenjogúsítása. A Szemere Bertalan miniszterelnök által benyújtott törvénytervezet a teljes polgári és vallási egyenjogúsítást célozta. Az országgyűlés által elfogadott 1849: 9. törvénycikk végül csupán a polgári egyenjogúsítást tartalmazta. A törvénycikk azonban nem került be a magyar törvénytárba, soha nem is léphetett hatályba.236
II. 2. 1. 1. A TÜRELMI ADÓ KÉRDÉSE A zsidóság magyarországi jogállását meghatározó szabályok rövid összefoglalása után szólni kell még ezekkel összefüggésben a kereken egy évszázadon keresztül a magyarországi zsidókra kivetett országos adóról is. A zsidóság létszámbeli növekedésének megakadályozása, illetve mozgásterük korlátozása mellett az államhatalom a megtelepült és immár megtűrt zsidóság állami megadóztatására is kísérletet tett. Az ún. türelmi adó (taxa tolerantialis) kivetésére először 1698-ban I. Lipót tett kísérletet. Az adó kifejezetten csak a zsidóságot sújtotta, amelyet megtűrésük fejében, sőt – mint fogalmaztak – „elkövetett csalásaikért méltó büntetés”-ként szabták ki rájuk.237 A zsidók megtűrését vagy kiűzését uralkodói jognak tekintették, ezért a megtűrésükért 235
Az országgyűlési vitát legutóbb összefoglalta: KOMORÓCZY 2012. I. 1030–1039. MARCZALI 1933, MISKOLCZY 1998, KOMORÓCZY 2012. I. 1179–1185. 237 VIRÁG 1935. 21. Kiadása: MZsO II. 298. 236
62
megkövetelt adó kivetése is felségjog volt. Az évente beszedni szándékozott adót azonban jószerével csak a következő évben tudták beszedni, bár az összeg jelentős, 24000 forint volt. Ennek legfőbb oka a vármegyék ellenállása, amelyek az újabb adók kivetését országgyűlési jóváhagyáshoz kötötték, erről viszont ekkor országgyűlés nem tárgyalt. A nemesség hagyományos adómegajánlási jogának a zsidók adózása ügyében is fenntartani szándékozott elve mögött részben a nemesség anyagi érdekei húzódtak meg. Az adóügyekben is illetékes vármegyei közgyűlések tagjai közt ültek a zsidókat birtokaikra befogadó birtokosok is, akik szintén adó fejében tették lehetővé birtokaikon a letelepedést. Az érvényben lévő szabályok szerint a zsidók az egyébként magánszerződésnek tekinthető védlevelekben foglalt védelmi adón fölül csak a megyének és annak a városnak a házipénztárába fizettek adót, amelyben laktak.238 A nemesség ellenállása miatt a rendszeresnek szánt türelmi adó egyelőre csak rendszertelen bevételt hozott a kincstár javára. A zsidóság állami megadóztatásának terve azonban továbbra is fennállt, kivetésének előkészítéseként hajtották végre az 1735–1738-as zsidó összeírást is, majd Mária Terézia vetette fel újra a kérdést, amikor az örökösödési háború idején újabb adóbevételekre volt szüksége az államkincstárnak. 1743-ban azzal az indoklással kívánta megadóztatni a magyarországi zsidóságot, hogy mivel nem katonáskodnak, így tudnának hozzájárulni a háborús erőfeszítésekhez, kiadásokhoz. Az adót ekkor még rendkívüli hadiadóként hajtották be, de sikeresen csupán 14 megyében, a szintén ekkor elrendelt zsidó összeírás adatai alapján, családonként 6 forintot követelve.239 1746-ban már fejadónként, minden zsidó lakosra 2 forintot kivetve szedték be az adót az 1746-ban elrendelt részletes országos zsidó összeírásra alapozva. A megyék ellenállása miatt ezt az adót sem tudták maradéktalanul behajtani. Ezért Mária Terézia 1749-ben a kinyilvánította, hogy a zsidók megtűrése az ő felségjoga, tehát jogában áll éves adót követelni tőlük. A Helytartótanács és a Kamara tagjaiból alakult bizottság a zsidók képviselőivel Pozsonyban megegyezett az adó mértékéről, felosztásáról és behajtásáról. A kialkudott összeg végül évi 20000 forint lett, amit két részletben kellett befizetni. Ez a kezdeti összeg az évek során többször emelkedett, ami miatt a 19. század első évtizedeire óriási hátralékok halmozódtak fel.240 Az adó felosztásába a Kamara nem szólt bele, a behajtásban pedig a megyék eleinte nem vettek részt. Ezt a megyei szinten kiválasztott zsidó türelmi adó tisztviselők (adószedők) végezték. Az összegek növekedésével és a hátralékok felhalmozódásával azonban a megyei adminisztráció is mindinkább arra kényszerült, hogy belefolyjon a türelmi adóval kapcsolatos ügyekbe. Veszprém megyében eleinte járásonként, majd két türelmiadókerületet kialakítva (Veszprém, Pápa) vetették ki az adót. A behajtandó összeget a lakosság számának, illetve jövedelmének arányában osztották fel.241 Az adó községen belüli 238
VIRÁG 1935. 21., KOMORÓCZY 2012. 774. Veszprém vármegye közgyűlésén 1743. május 7-én hirdették ki a Helytartótanács rendeletét, amely szerint minden külön kenyéren élő zsidó évi 6 forintot köteles fizetni: „judæos hocce ærarii regii extraordinariæ necessitatis casu singulum hospitem in distincto pane existentem taxæ florenorum sex annue subjici decreverit.” VeML IV.1.a 5/1743. május 7. A pápai zsidók hadiadó címén nem ilyen mértékű adót fizettek. Az adóról szóló kimutatás szerint ugyanis négy jogcímen megállapított összegek tették ki az adó pontos mértékét. Eszerint 1 forintot fizettek személyük után, ezen fölül a háztulajdonosok további 2 forintot, a bolttal rendelkezők egyenként további 2 forintot, a pálinka- vagy hamufőzéshez használt üstjeik után pedig további 2–2 forintot. Így a bolttal rendelkező és három üstöt működtető Philippus Jacob 9 forintot, a házzal és bolttal rendelkező Franciscus Moises, illetve Hirschl Dávid 5–5 forintot fizettek. Ekkor a városban lakó 12 családfő összesen 42 forintot fizetett. VeML IV.1.b 1/1744. július 25. 240 Elnevezései: taxa tolerantialis, Toleranzgeld, Duldungsteuer, türedelem pénz, malke gelt (királynő pénze), taszka. KOMORÓCZY 2012. I. 779. 1755-ben 25000, 1760-ban 30000, 1772-ben 50000, 1778-ban 80000, 1812-ben 160000 forintot tett ki a befizetendő adó. KOMORÓCZY 2012. I. 782–783. 241 1780-ban a Palotai járásban élő 62 család összesen 834 forintot fizetett be, a Rédei (Cseszneki) járás 38 családja 1428 forintot, a Veszprémi járásban pedig 36 családfő 1768 forintot. MOL C 43 F. 1. nr. 38. A számok azt mutatják, hogy a megyék szintjén nem érvényesült az adó egységes fejpénzként való kivetésének 239
63
felosztására általánosan érvényes szabály nem volt. Volt, ahol az összeget a közösség tagjai között egyenlően osztották el, míg máshol az egyes családok teherbíró képessége szerint. Az adó időről-időre történő kivetéséhez rendszeres összeírásokat foganatosítottak, s bár a vármegyei hatóságok igyekeztek a türelmi adó ügyéből kimaradni, adminisztrációs apparátusuk nélkül ezek nem voltak lebonyolíthatók. A sérelmesnek tekintett adó befizetésében egyre nagyobb hátralékok keletkeztek, 1828-tól pedig az adó befizetésére egyáltalán nem is került sor. A zsidóság egyenjogúsításával párhuzamosan zajló országgyűlési viták eredményeként végül csak 1846-ban sikerült eltörölni a nagy terhet jelentő diszkriminatív adónemet. A Veszprém megyei – és így a pápai – zsidók türelmi adó ügye az országos folyamatoknak megfelelően alakult. 1780-tól viszonylagos rendszerességgel összeírták a megyei zsidóságot és jövedelmüket az adó pontos mértékének megállapítása érdekében.242 Az összeírások következetlen, eltérő részletessége miatt minden adatsorból nem állapítható meg a zsidó lakosság pontos száma és pontos jövedelme, ezért a táblázatok összesítő adatainak egymás mellé állításával megtévesztő adatsort kapnánk, ami téves következtetésekre vezetne bennünket. Ezért csak a vármegye 1831-ben a helytartótanáccsal folytatott vitájának adatait véve mintául, szólunk röviden a türelmi adó ügyéről. Ekkorra már a hátralékok magas összege miatt az aktuális évre kivetett adó befizetése évről-évre elmaradt, tovább növelve a tartozásokat. 243 Veszprém vármegye 1831-ben a megyei zsidóság által 1828-ig felhalmozott türelmi adóhátralék felének elengedését, illetve a másik felének négy év alatt történő törlesztését kérte a helytartótanácstól, miközben kinyilvánította, hogy az adó behajtása nem az ő feladata. 244 A helytartótanács újabb jövedelemösszeírást rendelt el, hogy meg lehessen állapítani a behajtható adó mértékét, kihangsúlyozva, hogy mindenki becsületesen vallja be jövedelmét. Az összeírásban azokat a községi tisztségviselőket (rabbi, törvénymondó, tanító, sakter, templomszolga) is fel kellett tüntetni, akik helyett egyébként szolgálatuk miatt a közösség fizette meg az adót.245
elve. Ezzel szemben több helyen a megyére jutó összeget a zsidók jövedelme arányában vetették ki, illetve úgy, hogy mindkét elvet érvényesítették. Az így kivetett adó egyharmada fejadó, a többi része pedig a község tagjai vagyoni helyzetének megfelelően kivetett összeg volt. Aránytalanságot okozott továbbá a hátralékok különböző mértéke is. Veszprém vármegye és a helytartótanács 1831. évi türelmiadó-vitájából kiderül, hogy 1821-ben a megyei zsidóság jövedelme 31031 forint, s az ez alapján megállapított türelmi adó pedig 4335 forint volt. A megye azt sérelmezte, hogy bár az újabb összeírások szerint a zsidóság jövedelme 1828-ban már csak 15049 forint, 1831-ben pedig 10384 forint volt, mégis az 1821. évi magasabb adatoknak megfelelő adót követelik tőlük. MOL C 55 F. 1. nr. 86. (1833) 242 MOL C 43, C 55. 243 A hátralékok képződésének több oka is volt. Egyrészt az országosan egy összegben megállapított adót nem a tényleges jövedelmek figyelembevételével emelték meg újra és újra. Másrészt a zsidóság fizetőképessége is nagymértékben meggyengült a napóleoni háborúk után, különösen a húszas években a korábbi időszakokhoz képest a dekonjunktúra hatására. Egy 1824-ben kelt, a türelmi adó mértékének leszállítását kérő vármegyei folyamodvány indoklása szerint a kül- és belkereskedelem hanyatlása és az árak csökkenése miatt a kereskedelemből élők jövedelme erősen lecsökkent. A zsidók helyzetét az is rontotta, hogy a válság hatására a tőlük alapanyagot hitelre vásárló kézművesek jó része is fizetésképtelenné vált. Az 1820-ban készült jövedelemösszeírásban – tapasztalatunk szerint – a zsidók egy része letagadta adósságát, hogy hitelképessége ne romoljon, ugyanakkor olyan tehetős pápai és veszprémi zsidók is csődöt jelentettek, akiknek tiszta jövedelme meghaladta az 1000 forintot. A folyamodványhoz mellékelt kimutatás szerint Pápán 1816-ban a tehetősebbek által fizetett 30, 40, 50, sőt 90 forintnyi adók mértékéhez képest 1824-ben az összegeknek már csak az egynegyedét tudták kivetni rájuk, és az új összeírásból a korábbihoz képest 12 családfőt fizetésképtelensége miatt ki is kellett hagyni. A szabályok szerint ezek adóját a közösség fizetőképes tagjai fizették. VeML IV.1.b 482/1824. augusztus 2. 244 VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. 245 Uo. A Pápa városban ekkor összeírt 220 családfő jövedelme 3180 konvenciós forint, azaz 7950 váltóforint volt. Az utasítás ellenére nem szerepel minden családfő az összeírásban, és a jövedelmek is feltűnően
64
A vármegyei kimutatás szerint a Veszprém megyei zsidóság adótartozása 1828-ban 22693 váltóforint volt, amelyből 1831-ig 7484 forintot törlesztettek.246 1829-ben újra megállapították a két türelmi adókerületbe tartozó zsidóság által fizetendő adót. A pápai kerületre kirótt adó mértékét túl magasnak találták, és az akkori pápai türelmi adó elöljáró, Szauer Ábrahám elérte, hogy ezt az összeget 1023 váltóforinttal csökkentsék.247 A pápai zsidókra vonatkozó, türelmi adó megállapítása céljából készült összeírások többsége tartalmazza a zsidók jövedelmét, ugyanakkor az azok alapján kivetett adó mértékét nem. Az 1779-ből fennmaradt nyugták szerint a pápai türelmi adóvevő (Toleranzperceptor) által beszedett összegeket a győri harmincadhivatalba fizették be.248 1779-ben két alkalommal is tűz pusztított Pápán az Ispotály és a szomszédos utcákban, aminek elsősorban zsidó lakosok vallották kárát. A következő évben a zsidók kérelmezték a helytartótanácstól a kárt szenvedettek türelmi adójának elengedését. A vármegye 31 pápai zsidó család 13000 forintra rúgó kárát állapította meg.249 II. 2. 2. ZSIDÓK A VÁROSBAN, ZSIDÓK AZ URADALOMBAN A zsidóság jogi helyzetét az országos törvények és uralkodói rendeletek mellett helyben földesura és a helyi hatóságok (vármegyei, városi testületek) is szabályozták. Ezek hatósági jogköre elsősorban a lakhatás (letelepedés), az adóztatás és a bíráskodás területén érvényesült. A földesúr és (esetünkben) a városi magisztrátus a szerződéseken alapuló helyi viszonyokból következő hatásköri ügyeket, a megyei hatóságok pedig az országos szabályok érvényesülését felügyelték. A város lakóinak jogállása aszerint is tagolódott, hogy rendelkeztek-e már polgárjoggal vagy sem. Ebben a bonyolult jogi viszonyrendszerben a zsidóságnak legalább két vonatkozásban kellett igazodnia a kialakult jog- és szokásrendhez, és emiatt a földesúrtól szerzett jogai érvényesítésekor gyakran szembekerülhetett a városi polgárság érdekeivel. Mivel a zsidó község a Belsőváros területén jött létre és szervezeti tekintetben hozzá tartoztak még a külső városrészeken letelepedett, sőt, a szomszédos települések zsidó lakosai is, hatósági jogi értelemben is ez volt a meghatározó, személyükben a belsővárosi hatóság alá tartoztak.250
II. 2. 2. 1. ADÓZÁS Az adózás területén az országos (türelmi) adó mellett földesúri, városi és vármegyei, illetve saját községi adó is terhelte a letelepedett zsidóságot. FÖLDESÚRI TERHEK Közismert, hogy a zsidóság magánföldesúri birtokokon történt letelepedése a befogadó földesúr és uradalma érdekeit is szolgálta. A zsidóság gazdasági tevékenységéből alacsonyak. A többség 20–30 forintos jövedelemmel rendelkezett és mindössze 5 családfőnek volt 100–150 forint közötti jövedelme, és csak egyetlen családfőnek 300 forint. 246 VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. 247 VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 248 MOL C 43 F. 1. nr. 38. (1780) 249 Uo. F. 1. nr. 86. (1780). A Helytartótanács úgy rendelkezett, hogy a kárt szenvedettek adóját osszák el a zsidó község többi tagja között. 250 HUDI 1995a. 115.
65
eredő közvetlen vagy közvetett jövedelmek uradalmi gazdaságra gyakorolt kedvező hatása hosszú távon hatott. Az egyes bevándorló, letelepedni szándékozó zsidók megjelenésének kézenfekvő, első hasznát a letelepedési engedély kvázi megvásárlásával lefizetett egyszeri díjak jelentették. Ezt a továbbiakban rendszeresen egészítette ki a mások hatalmával szemben nyújtott földesúri védelem biztosításáért évente megfizetett oltalompénz, az ún. protectionális adó vagy Schutzgeld . A letelepedési jog megszerzéséért – akárcsak a városi polgárjog elnyerésért a keresztényeknek – a zsidóknak meghatározott taxát kellett fizetniük. Ennek összege térben és időben változott. A 18. századból eleddig nincs pontos adatunk arra, hogy a Pápán és az uradalom községeiben letelepülő zsidóknak mekkora egyszeri összeget kellett fizetniük. Ezek aszerint is változhattak, hogy a letelepedni kívánó személy milyen jogállású házat vásárolt vagy bérelt, továbbá milyen szakmát kívánt űzni. Ugyanis a letelepedéskor fizetett összeg gyakran tartalmazta egyben az iparűzés jogáért fizetett összeget is. Az uradalom központjában a taxák értelemszerűen magasabbak voltak, mint a többi birtokon. A Pápa Belsőváros területén letelepedni kívánó zsidók helyzetét, a fizetendő összegek mértékét a földesúr és város között fennálló, a fizetendő adók jogcíme és mértéke fölött folytatott állandó vita is meghatározta. A földesúr érdeke az volt, hogy a zsidók minél kevesebb adót fizessenek a város számára, azok az összegek inkább az ő bevételeit gyarapítsák. Így az uradalom a vitás esetekben többnyire a zsidók védelmére kelt a várossal szemben. 1832-ben az uradalom újra összefoglalta a zsidók jogait és kötelességeit. A letelepedési engedély-megadás földesúri hatáskörének megerősítésekor a fizetendő taksát is megállapították. „Ha azok egyéb eránt arra érdemesek, az elöljárók meghallgatása után az incolatus ki fog adattatni, és azon kegyes engedelem, a most uralkodó és meghatalmazott m[éltóságos] gróf úr ő nagysága által is meg erősíttetett, azért e kegyelem ezután is a maga mivoltában meg fog hagyattatni, úgy mindazonáltal, hogy minden incolatus levélnek kiadásáért mint rendes és meghatározott taxa az incolatust nyerő által öt darab császári aranyok természetben fognak a m[éltóságos] u[raság] cassájába fizettetni.”251 Ez a díj volt érvényben 1848-ban is egy főszolgabírói jelentés szerint. Az uradalom falvaiban letelepülők esetében a fizetendő összeg 4–12 pengőforint között változott.252 A védelemért fizetett díjakra vonatkozó adatokat az uradalmi számadások éves kivonataiból lehet kihámozni. A fizetési jogcímek következetlen megnevezése miatt gyakran nehéz megállapítani a pontos összegeket, mivel az extractusok nem egyszer az oltalompénzek összegét a zsidó községtől származó minden további jövedelemmel együtt, egybevéve tüntetik fel. A védelmi adó megállapításának módja korszakunk folyamán változott. Míg a 18. század első harmadában éveken keresztül egy rögzített összeget fizettek (amit egyébként egykori lélekszámuk alapján állapíthattak meg), a század közepétől a fizetendő összeget a zsidók létszáma és háztulajdonosi vagy zsellér állapota szerint határozták meg. Ehhez azonban rendszeres összeírásra volt szükség, amit viszont esetlegesen hajtottak végre. A befizetendő összegeket valószínűleg úgy állapították meg, hogy az összeírás ideje óta befogadott családokra megállapított adó összegét egyszerűen hozzáadták az előző évben befizetett összeghez. A számadások tanúsága szerint 1748 előtt a pápai zsidók 50 ezüstforintot fizettek védelemért.253 A pápai zsidók tehát már a védlevél 1748-ban történt kibocsátását megelőzően is kifejezett közösséget alkottak. A számadások adataiból kiindulva 251
MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó községgel kötött uradalmi szerződés. Pápa, 1832. augusztus 11. 10. pont. 1849-ben, amikor a letelepedési engedély megadása városi hatáskör lett, a városi tanács 20 ezüstforintban állapította meg a fizetendő díjat. VeML V. 42.a 219/1849. 252 VeML IV. 1. b 494/1848. március 3. 253 MOL P 1216 capsa 56. nr. 9. (1732), nr. 18. (1735), nr. 48. (1746)
66
feltételezni lehet egy korábbi, a közösség által fizetendő taxára vonatkozó megegyezést. Az ezt megelőző évek számadásaiban ugyanis a zsidók védelmi adójának (judæi a protectione) változatlan 50 forintos összege mellett évről-évre további, zsidók által fizetett védelmi adóösszegek is szerepelnek. Ennek magyarázata az lehet, hogy a zsidó lakosság állandó növekedésével az eredeti lélekszámnak megfelelően kivetett összeget egy ideig ugyan nem módosították, de az újonnan beköltözőket is adófizetésre kötelezték. A földesúri védelem egy ritkább formáját is megőrizték a számadások, ugyanis a község által fizetett taxán fölüli összegek esetében több helyen is máshol (pl. Győrben) élő zsidók helyi védelmi adójáról van szó.254 Ezek egyben a kezdeti kétlakiságról korábban írtakra is példaként szolgálhatnak. A fizetendő taxa mértékét valószínűleg 1748-ban növelték meg és egységesítették, akkor már ugyanis az összeírt zsidókra (judæi a protectione secundum conscriptionem) hivatkozva 96 forintos összegben állapították meg a fizetendő védelmi adó mértékét.255 Egy 1749-ben kelt feljegyzésből egyértelmű, hogy ekkor a zsidó családok egyenként 6 forint védelmi adót fizettek.256 1759-ben az uradalmi prefektusnak a földesúrral folytatott, a zsidók szolgáltatásaira vonatkozó levelezéséből kiderül, hogy az előző évben a zsidók által konvenció szerint fizetett összeg már 300 forintra rúgott. A zsidók ekkor azt kérték, hogy az elkészített összeírásban szereplő adatoknak megfelelően 279 ft 50 krajcárra szállítsák le a fizetendő adót, amely magában foglalja a házzal rendelkező, vagy házatlan zsellér zsidók családonként fizetendő 6 forintos védelmi adóját, az özvegyek által fejenként fizetendő 1 forint 50 krajcár összeget, a bormérésért fizetendő 75, a zsinagógahelyért fizetendő 10, a temető után járó 6 és egy községi ház után járó 13 forintos összeget is.257 A prefektus nem érezte szükségesnek a cenzus leszállítását, mivel állítása szerint a biztosított haszonvételekért és a biztosított jogokért más községek nagyobb összegeket fizetnek. Véleménye szerint a pápaiak annál is inkább képesek megfizetni a földesúri adót, mivel a közösségükhöz tartozó, de nem Pápán lakó hitsorsosaikat magadóztatják, ha azok a városban valamilyen kereskedést űznek, vagy haszonvételt bérelnek.258 Egy fél évszázad múlva a fizetendő védelmi adó mértékét már más kulcs szerint állapították meg. 1803-ban a háztulajdonos zsidók 8, az albérlőként lakó zsellérek 3, az ún. extraneus (a közösséghez tartozó, de a szomszédos településen lakó) zsidók pedig 2 forintot fizettek. Az engedély nélkül beköltözők (ún. indigenák vagy anhaimok) nem fizettek védelmi pénzt, mivel letelepedési engedély hiányában a védlevél hatálya nem terjedt ki rájuk.259
254
MOL P 1216 capsa 56 nr. 18. (1735), nr. 20. (1736) MOL P 1216 capsa 59. nr. 43. (1748) 256 MZsO XIII. 261–262. A herceg Esterházy család kismartoni uradalma hét községében is a közösség férfi tagjai 6 forint védelmi adót fizettek 1718-ban. WIDDER 1995. 159. 257 P 1216 capsa 51. nr. 1. Thanhoffer József prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. Pápa, 1759. december 11. „Quam quam judæi proprias domos habentes ab iisdem censum dominalem dependere debeant, tenentur tamen adhuc pecuniam protectionalem quoque ex florenis 6 constantem non solum ii, verum et cæteri domos non habentes præstare, sunt itaque eorum universim 27 persone a florenis computando constituunt fl. 162. Judæorum viduæ sunt novem, quas liberas esse prætendunt, sed cum Christianorum viduæ, ubi necessitas exigit dominio manuales tenetur præstare labores, tanto minus judæorum viduæ immunes esse possunt, impono proinde iis exiguum censum et quid singulæ ab 1 fl. den. 50 quoad facit 13 50. Præterea solent solvere: pro educillatione vini inter se 75 fl., pro loco synagogæ 10 fl. Si ad spatium cum circumferentia, quod synagoga occupat christiani ædificassent, procul dubio de censu plus inclyto dominio obvenisset pro loco sepulturae 6 fl., census domus communitatis iudaeorum 13 fl. Summa: 279 fl. 50 xr.” 258 A prefektus indokolásához azt is hozzáfűzte, hogy ha a Belsővárosban azt a területet, amelyet a zsinagóga elfoglal, keresztény lakosok építették volna be, az uradalomnak abból magasabb jövedelme származna. Uo. 259 MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. Ebben az évben az összeírt családok alapján a közösség 602 ft védelmi adót fizetett az uradalomnak. 255
67
A szorosan vett védelmi adó mellett a zsidóság által fizetett cenzus tételei között a bor- és húskimérési jogra, a zsinagóga- és temetőhelyre vonatkozó összegek is szerepeltek. A bormérésért 1748 előtt 25 ezüstforintot, azt követően pedig a 18. század folyamán 75 ezüstforintot fizettek. A temetőért fizetett 6 forintos összeg először 1748-ban jelent meg a számadásokban. A földesúrral kötött szerződés értelmében évente fizetendő összeg mértékéről a teljes korszakból rendelkezünk adatokkal.260 E növekvő számok a lakosság folyamatos gyarapodásával magyarázhatók.261 2. sz. táblázat: A zsidó község által fizetett éves cenzus
Év 1736 1748 1753 1758 1762 1781 1789 1803 1820 1822 1825 1827
Summa (ezüstforint) 105 102 186 300 393 315 400 602 966 1233 1280 1357
Az összegek a betelepülők számának gyarapodásával évről évre növekvő mértékű protekcionális adót és a néhány évente előre fix összegben megállapított községi haszonvételek és jogok fejében fizetendő taxát tartalmazták. Ez a taxa is folyamatosan növekedett a korszakunk során.262 Nem számítottak bele természetesen a község által fizetendő éves cenzusba az egyes zsidók által bérelt haszonvételek, így az uradalmi bolt, pálinkafőző, hamuház vagy egyéb cenzuális ház után fizetett összegek. A zsidó népesség adózásának súlyát, arányosságát akkor tudnánk helyesen értékelni, ha az általuk fizetendő földesúri adót összehasonlíthatnánk a városrészek által együttesen fizetett éves cenzus mértékével. Az így kapott eredményt azonban torzítja, hogy Pápa város népességéről mindössze a II. József-kori népszámlálás adatai, valamint az 1804. évi nem nemes, vagyis adózó népességről készült összeírás adatai állnak rendelkezésre. Problémát okoz továbbá, hogy a városi szerződések értelmében földesúri 260
MOL P 1216 capsa 56. nr. 1–52. Számadások, capsa 64. nr. 257: Extractus summarius proventuum inclitum dominiorum proventus fixi et eventuales incliti dominiorum Pápa et Ugod, Devecser és DREKK Rationes alapján. 261 A Belsőváros 1732–1794 között 1600 forintot, 1794 után pedig 2858 forint 67 egész- és egy fél krajcárt fizetett földesúri cenzusként. A külsővárosi lakosság ezen időszak alatt pedig 1200, illetve 2338 forint 84 krajcárt fizetett a földesúrnak. MOL P 1216 capsa 64. nr. 257. Extractus summarius… 262 Az 1829-es adatok szerint „a zsidó község Szent Mihály naptól kezdve a régi zsinagógáért, még is a mészárszékért, úgy a kasa bornak árulásáért, ide értve még a talmudi rekeszzsinórt is, mely szabadságoktól ez ideig mintegy 500 forintokat fizetett papiros pénzben, jövendőre fizessen 500 pengő forintokat, és azon kívül a kasa húst az uraságnak pápai mészárosaitól tartozzon által venni. Amennyi summát ez ideig a protectióért papiros pénzben fizettek, fizessék ezután ezüst pénzben, és ha mindezen feltételeket teljesíteni fogják, alázatos véleményem szerint eddig engedett szabadságaikat bizonytalan időre megerősíteni lehetne, az érdekelt beneficiumokról pedig 3 esztendőre kontraktusokat volna szükséges nekik kiadni.” SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552. nr. 10. Az uradalmi tiszt zsidókra vonatkozó ajánlása.
68
cenzust fizető kontraktualistákon kívül további, ún. extrakontraktuális lakosság is élt a városban. Mindezt figyelembe véve a rendelkezésre álló adatok alapján a következő eredményt kapjuk. Az 1736-ban összeírt zsidó népesség a városi lakosság 2,5%-t tette ki. Az általuk ebben az évben fizetett 105 forint a két városrész kontraktualista lakossága által fizetett 2800 forint 3,75%-a. Ha a teljes, városi adózó népességgel számolunk, akkor a zsidók által fizetett földesúri cenzus megközelítőleg arányos lélekszámukkal. Hasonló megállapítást tehetünk az 1800-as évek adatai alapján is. 1804-ben a zsidó népesség városon belüli aránya 10,5% volt. A város által egy összegben fizetendő, újonnan megállapított adó ekkor 5200 forint. Ebben az évben a zsidó község 602 forint cenzust fizetett, azaz a városi adó mértékének 11,5%-át. Kijelenthetjük, hogy Pápa város zsidósága – bár más jogcímen – a város más jogállású adózó lakosságához hasonló arányú földesúri terhet viselt.
VÁROSI TERHEK Míg a földesúri adó nem lehetett vita vagy sérelem tárgya, hiszen annak megfizetése eleve feltétele volt a lakhatás megszerzésének, a földesúri védelem alá került zsidóság a vele fennálló szerződésére hivatkozva megkísérelhette visszautasítani a város rá irányuló adóztatási szándékát. Az 1748-ban kiadott földesúri védlevél a hatálya alá tartozó pápai zsidó község tagjait mentesítette a városi bíráskodás, a közterhek fizetése, továbbá a kvártély és a forspont terhe alól. Ugyanakkor a földesúri szerződések által a város kizárólagos hatáskörébe kerülő ügyekben kiszabott díjak, illetékek vonatkozásában a város többi lakosával egyezően jártak el a zsidók esetében is. Később a zsidóság a városi közterhek egy részéből is ki kellett vegye a részét. Mint ahogy a városi letelepedésükre eleinte semmilyen befolyással nem volt a város, majd a 19. század első felében pedig már inkább volt lehetőségük beleszólni, a közterhek ügyében is jellemző, hogy a kezdeti teljes városi immunitás után fokozatosan, bővülő jogaival párhuzamosan, a városi közterhekből is egyre nagyobb arányban kénytelen a zsidóság kivenni a részét. A kérdésre vonatkozóan egy-egy időszakból fennmaradt adatokkal tehát óvatosan kell bánni, mert egy-egy szabályozás nem érvényes egyszer s mindenkorra, illetve visszamenőleg sem. 1825 előtt a zsidók nem fizettek a városi házipénztárba adót. Ennek az adónemnek a kivetési alapja az állami adó volt, minden egy forint után 15 krajcár. A város a háziadóból fedezte a hadnagy, a vásárbírák, a kvártélymester, a hajdúk, az éjjeli őrök fizetését, akik a zsidók ügyeiben is eljártak. A város sérelmezte, hogy ennek ellenére a zsidók ebből az adónemből nem részesedtek, holott az – véleményük szerint – különösen indokolt lenne, mivel a zsidó lakosság számának nagyarányú növekedésével az adózó lakosság aránya lecsökkent.263 A zsidóság visszautasította ezt az adóztatási szándékot. Nem kívánta fizetni a városi adót, mert a város jogaiból sem részesült; nem nyerhetett polgárjogot, nem viselhetett hivatalt és nem vonatkozott rá a pápai polgárok vámmentessége sem.264 A város arra hivatkozva is követelte tőlük a városi adók fizetését, hogy többségében zsidókat érintő perekben járt el. Ez azonban önmagában nem indokolta volna az
263
VeML IV.1.b 125/1825. június 13. Uo. A városi követelés azon érvelésére, hogy a tisztviselők a zsidó lakosság nagy számából következően főként az ő ügyeik intézésével vannak elfoglalva, azzal válaszoltak a zsidók, hogy a városi pénztárból „ papnak, oskolamesternek, oskolákra, processusokra, utazásokra, s több egyéb magányos szükségekre fizetnek.” Ők „tehát, akik […] egy kis külön közönséget formálunk, s szinte hasonló költségeket magunk külön viselünk” ne kényszerüljenek a város ilyen jellegű terheit viselni. 264
69
adófizetést, hiszen a peres felek minden ügyben díjat fizettek a bírónak (ún. bírói pénzt) és a városi hajdúnak is. A külsővárosiak szintén nem fizettek városi háziadót. A városi közigazgatás a földesúri ellenkezés ellenére elérte, hogy a vármegye elrendelje a pápai belsővárosi zsidók számára is a háziadó fizetését. 265 Ekkortól kezdve a jobbágytelekre települt zsidók ugyanazokkal az adóterhekkel tartoztak, mint keresztény társaik. Ők mint serialisták, házaik és földjeik után meg kellett fizessék az ún. domesticát a házipénztárba: minden forint után 15 krajcárt. A város elrendelte a serialistákkal való együttes összeírásukat. Személyük, kereskedésük és mesterségük, az uradalomtól haszonbérbe (árendába) vett javaik után azonban továbbra is mint extraserialisták adóztak, tehát csak a vármegyének. Adójukat a zsidó község szedte be és egy összegben egyenesen a vármegyei pénztárba fizette be. Így gyakorlatilag kétféleképpen adóztak. A városi törvényhatóság alá nem eső telken lakó extraserialisták 30 krajcáros lakópénzt fizettek. 1833-ban a város adóztatás terén ismét megpróbálta hatáskörét a zsidók tekintetében bővíteni. Kérelmezte a vármegyétől, hasson oda, hogy a zsidók extraseriális adóik után is fizessenek a városi pénztárba. Az uradalom ismét védelmébe vette a zsidókat, a zsidó községéhez hasonló érveléssel, hozzátéve, hogy a zsidóság jóval többfajta és nagyobb mértékű adóterheket visel. Az uradalmi ügyész a zsidóság országos vita tárgyát képező helyzete országgyűlési megoldásának kivárására biztatta a várost. A házzal nem rendelkező, albérlő (zsellér) zsidó lakosok nem fizettek városi háziadót. 266 1815-ben a város kérte az uradalmat, engedélyezze, hogy minden házvásárló a ház bevallását addig ne tehesse meg, míg az ingatlan értékének megfelelően minden forint után egy krajcárt be nem fizet a városi tűzi pénztárba. 267 Az ún. tűzi kasszát 1794-ben állították fel, önálló számadással.268 Ekkor tehát a korábban már fennálló gyakorlat ismételt megerősítéséről volt szó. 1835-ben a katonai beszállásolás zsidókra vonatkozó földesúri tilalma már nem volt érvényben. Erről sajátos eset kapcsán értesülünk. 1835-ben Czink Ferenc városi quartélymester panaszt tett, hogy Klein Salamon a hozzá beszállásolt strázsamestert nem akarta éjszakára befogadni, sőt, még gorombáskodott is vele annyira, hogy végül a katonát a Griff fogadóban kellett elszállásolni. Kleint a szállásmester a Griffben fizetendő 24 garas szállásdíj városi szegénypénztárba való befizetésére kötelezte és háromnapi elzárással fenyegette meg.269 A belsővárosi zsidók a 19. század első felében már jószerével csak a letelepedési engedélyek tekintetében élvezték a védlevél biztosította jogokat. A város fokozatosan elérte csaknem az összes városi közteher megosztását a zsidó lakossággal is, miközben számos, a városi polgárság számára egyébként elérhető jogból és lehetőségből kizárta őket. Ezek közül a legsúlyosabb megkülönböztetés, sérelem a céhes iparból való teljes kizárásuk volt. A belsővárosi zsidók a városnak ún. közmunkadíjat fizettek,270 házvásárláskor pedig esküdtváltság címén további terhet viseltek. A város éjjeliőreinek fizetését szintén a városi lakosságtól beszedett díjakból fedezték. A belsővárosi zsidók azonban nem ide, hanem a nemesi pénztárba fizettek ezen a 265
VeML IV.1.b 2586/1833. december 9. Uo. 267 VeML V.2.a 289, 292/1815. augusztus 7. 268 HUDI 1995a. 55. 269 VeML V.2.a 221/1835. március 21. A kvártélymesterekről lásd: HUDI 1995a. 60. 270 VeML V.2.a 471/1820. október 11. A közmunkák költségének egyötödét kellett viseljék. 1815-ben a komáromi várhoz közmunkára kiküldött 13 belsővárosi napszámos 19 napi bérének egyötöde, azaz 77 ft 55 garas terhelte őket, amit a nyugták kézhezvétele után meg is fizettek. Uo. 284/1815. július 29. A zsidók által lakott városi házak számának gyarapodása miatt az uradalmi prefektus már 1772-ben elrendelte, hogy az utcák karbantartásában a helyi zsidó utcalakók is részt vegyenek. MOL P 1216. capsa 51. nr. 3. Kiss Ferenc prefektus levele, 1772. május. 266
70
címen évi 10 forintot. 1815-ben Singer Salamon, Bettlheimer Seligman és Neuman Ábrahám községi elöljárók a városi közgyűlés felszólítására felajánlották, hogy már ebben az évben az eddig évente fizetett 10 forintot ezentúl a városi kasszába fogják befizetni. Vállalták továbbá, hogy ha a jövőben a város három baktert fogad fel, akkor az egyik éves díját magukra vállalják.271 Azok a zsidók, akik polgár házánál albérletben laktak, 4 váltóforintos büntetés terhe mellett őrszolgálatot kellett teljesítsenek a városban.272 A zsidó község földesúri engedéllyel az új tagok közösségbe való befogadásakor maga is meghatározott díjat szedett. A község saját iratanyagának pusztulása miatt ennek pontos módjáról és összegéről semmit nem tudunk.273 Egy 1829-ben kelt uradalmi tiszti ajánlás azt javasolta, hogy az uradalom kötelezze a zsidó községet a letelepedési engedélyt szerzett új lakosok befogadására.274
II. 2. 2. 2 JOGHATÓSÁG 1748-as kiváltságuk részeként a városban engedéllyel letelepedett zsidók kisebb vitás ügyeiket maguk közt, a zsidó bíró közbenjárásával intézhették el, a földesúri úriszék csak fellebbezési fórumként tárgyalta ügyeiket. Az uradalom a vallási tekintetben autonómiát élvező közösség juristáira, illetve elöljáróira bízta az ügyeket. Amikor azonban egy ilyen ügy súlyos konfliktushoz, vagy anyagi problémákhoz vezetett, amelyeket az elöljárók már nem tudtak kezelni, a földesúr az úriszék útján beavatkozott.275 1800 után első fokon a városi bíró, másodfokon pedig továbbra is az úriszék lett illetékes. 276 Azokban a zsidó feleket érintő peres ügyekben is, amelyek a városi tanács elé kerültek, a zsidó felek vagy a megidézett tanúk vallomástétel előtt egy városi kiküldött jelenlétében a rabbi előtt „zsidó módra” tettek esküt.277 A lefolytatott eljárások után a felek ún. bírói és hajdúpénzt fizettek a városnak. Az úriszék előtt folyó perekben a vármegyei törvényszék volt a fellebbviteli fórum. A külsővárosi lakosok perei első fokon is az úriszék előtt folytak. A városban található kuriális telken lakó zsidók nem tartoztak a belsővárosi bíró joghatósága alá, ügyeikben közvetlenül az úriszék volt illetékes. A város a legkülönbözőbb polgári- és büntetőügyekben járt el. A zsidók vonatkozásában leggyakrabban adósságügyekben folytak eljárások. Ezekben a zsidók 271
VeML V.2.a 283/1815. július 29., 460/1815. december 16. Egy bakter fizetése 1818-ban 80 váltóforint volt. Uo. 149/1818. május 2. A zsidók 1819-ben 60, 1826-ban 50 váltóforintot fizettek a városi pénztárba. Uo. 86/1819. március 7., 421/1826. július 29. 272 VeML V.2.a 426/1835. május 23. HUDI 1995a. 115. 273 MOL P1216 capsa 67. nr. 70. : „Minekutána […] letelepítő szerződés, de a mai napig tartó szokás is azt bizonyítaná, hogy a m[éltóságos] f[öldes] ú[r] erántok mint alattvalói iránt viseltető atyáskodásából azt mindenkor megengedte, hogy az itt újonnan letelepedőktől a pápai zsidóság azért, hogy társaságokba bévétessen és közös igazaikban részeltessen, bizonyos summát szokott venni, azért ezen szokásban továbbra is meghagyatnak.” 274 SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552. nr. 10. „Mindazokat, akik a méltóságos uraság által az itt való lakhatásra alkalmasnak ismertetnek, vagyis incolatust mutatni tudnak, a zsidó közösség is a közönségbe (vagyis in der Gemeinde) bevenni tartozzon.” 275 Ilyen alkalom volt az 1841-ben elkezdett zsinagógaépítés és az 1846-ban lefolytatott rabbiválasztás. Lásd: JAKAB 2010a 276 Amikor a város az adminisztrációnak nagy terhet okozó, zsidókkal kapcsolatos gyakori perekre hivatkozva próbált rést ütni a zsidók városi adómentességén, a község elöljárói a felettük álló bíráskodási jog uradalomnak történő visszaadására biztatta a városi magisztrátust. „Ha tehát magok szerették, s szerezték magoknak a vesződséget, akkor minket nem okozhatnak, és ha már most megunták, vagy a kiszabott rendes taxáért azt teljesíteni nem akarják, mi szerencséseknek tartjuk, ha pereinkre nézve is előbbeni állapotunkba visszahelyeztetünk.” VeML IV.1.b. 125/1825. június 13. 277 VeML V.2.c.bb
71
többnyire kölcsönük behajtását, az adósok elleni végrehajtást követelték. Jellemzően kézműves alapanyagot forgalmazó, illetve hitelező zsidó kereskedők álltak szemben kézműves mesterekkel. Zsidó felek közt bonyolított kölcsönügyletek, vagy ellenük folytatott csődeljárások is szép számmal akadtak a 19. század első felében. Szomszédok közti vitás ügyekben is eljárt a városi bíróság, ha az szükségessé vált. Mayer Mózes zsidó amiatt fordult a városi tanácshoz, mert véleménye szerint szomszédja, Billitz Salamon nagyobb ablakot vágott a házára, mint amekkorában megállapodtak. Ő ugyan korábban írásban is hozzájárult és az engedélyért fel is vett 100 forintot, de miután látta, hogy Billitz az ablakokat nem a megállapodásnak megfelelően alakítja ki és hamarabb elkészült, mint hogy a szerződést aláírták volna, a pénzt visszaadta neki. A város jegyzőt és egy tanácsost küldött ki az ügy kivizsgálására, akik kiderítették, hogy a két zsidó vallásuk előírásainak megfelelően, de a város vagy az uradalom tudta nélkül szerződött, és nem jelölte meg az ablakok számát vagy méretét. Ezért a két zsidó egyezségét semmisnek nyilvánította. Mivel a felek engedély nélkül kötöttek szerződést, és Billitz fortéllyal vágott akkora ablakot (ráadásul 10 évig megvolt nélküle), elrendelték a befalazását. A város az ügyet felülvizsgálatra az úriszékre is megküldte.278 A városi tanács közjegyzői funkciójával összefüggésben a hagyatéki, végrendelkezési, házassági szerződési és egyéb magánjogi ügyekben is egyre nagyobb számban fordultak zsidók a városhoz, főként az 1830-as–40-es években.279 A község által kiadott bizonyságlevelek (pl. tanítói vagy erkölcsi bizonyságlevelek) csakis a városi tanács aláírásával és pecsétjével megerősítve váltak érvényessé.280 A bizonyságlevelekhez hasonlóan a móringlevelek hitelesítése és jegyzőkönyvbe iktatása is városi tanácsi hatáskör volt, a legtöbb esetben pedig a zsidók is eleve a város előtt kötöttek házassági szerződést.281 A házlevelek kiadásának várost illető hatásköréből következően nagy számban kerültek ingatlanforgalommal kapcsolatos ügyek is a tanács elé. Pápa Belsőváros tanácsa a zsidó árvák vagyonának kezelésében is illetékes volt. 1815-ben Sopron vármegye a városi tanácshoz fordult Such Ábrahám pápai szappanos árvái 9610 forintos örökségének átadásáért, miután a gyermekek Sopronba költöztek. A városi gyámatyák intézkedtek a kihelyezett tőke kamatainak beszedéséről és a pénz Sopronba küldéséről.282 Büntető jogköre a városnak csak a kisebb bűntettekben volt; lopás, szabálysértés, kihágás esetén járhatott el. A pápai zsidók által idegenben elkövetett bűncselekmények ügyében is a városi tanácsot tekintették illetékesnek. A súlyosabb bűntettek az úriszék, illetve a vármegyei sedria jogkörébe tartoztak.283
278
VeML V.2.a 400/1815. november 11. Toch Hirschl adósságának behajtása érdekében a császári-királyi Jáger Osztály a városi hatóságtól kért segítséget, hogy a zsidót kötelezze elégtételre. A város viszontválaszában közölte, hogy Toch időközben meghalt és semmi sem maradt utána. VeML V.2.a 853/1834. november 8. Herzfeld Simon özvegye, Spitzer Terézia 1834. október 3-án kelt végrendeletét másnap elhelyezte a városi levéltárban. Uo. 474/1834. október 4. 280 A város bizonyságlevelet adott ki arról, hogy az egy éve Pápán tartózkodó Ullman Ignác zsidó kereskedő a zsidó község szerint is békésen és jámborul viselkedett, ellene semmi panasz nem volt. VeML V.2. 349/1834. május 10. 281 Kohn Leopold és Toch Katalin 1848. november 19-én kötött házassági szerződésének beiktatása. VeML V.42 99/1849. február 10. 282 VeML V.2.a 60/1815. február 11., 84/1815. február 18. 283 1835-ben Kaufmann Izsák 36 éves pápai kereskedőt a nyárádi malom és Borszörcsök közötti úton nyárádi rablók megtámadták, megverték és kifosztották. Az úriszék a vármegyei orvos és seborvos bevonásával folytatta le ellenük az eljárást, a panaszt tevő zsidót pedig a rabbi előtt letett zsidó eskü után kérdezték ki. VeML XI.602.b. Úriszéki iratok 279
72
A pápai zsidókat a város igazgatási jogkörei is érintették. A fizetendő városi terhek kapcsán már szóltunk róla, hogy kvártély-, rendészet- (közbiztonság, tűzrendészet), közmunka-ügyekben mint városlakókra, rájuk is vonatkoztak a városi szabályok. Ezek mellett elsősorban a piaci kereskedés szabályozása, és egyéb, gazdálkodással kapcsolatos városi szabályok (pl. árszabások) érintették a zsidó lakosságot, illetve ilyen jellegű ügyeikben járhatott el a városi hatóság. 284 Egyes zsidók pénzüket a városi takarékpénztárban fialtatták. 1848 áprilisa után az uradalmi úriszék joghatóságának megszűntével minden hatósági és bíráskodási jogkör a városi tanács hatáskörébe ment át. A zsidó gyámatyák az úriszék felügyelete alól a városi tanács felügyelete alá kerültek, és árvaszámadásaikat az uradalmi ügyész átadta a városnak.285 A zsidókkal kötött földesúri szerződésekben kikötött haszonvételi jogok, mint a zsidó mészárszék felügyelete is, a városi tanács kezébe kerültek.286
284
A városi igazgatásról részletesen lásd: HUDI 1995a. 33. passim. Spitzer József kereskedőt a vásárbíró 10 váltóforintra büntette, mert boltja ünnepnapon is nyitva tartott. A bírság kétharmadát a vásárbíró a szegények pénztárába fizette be. VeML V.2.a 120/1841. február 13. A városi tanács a piaci szabályok alól felmentést is adhatott. 1845-ben a pápai zsidó lisztkereskedők kérésére engedélyezte a gabonavásárlást a hivatalos kereskedés kezdete előtt is, hogy a városi pékeket elláthassák liszttel, azzal a kikötéssel, hogy Tapolcafő és Tevel kivételével, ahová a gabonát őröltetni vitték, más községbe lisztet nem szállíthatnak. VeML V.2.a 1099/1845. november 5. 285 VeML V.2.a 103/1849. február 11., 402/1849. április 28. 286 Kohn Leopold és Fleischer Bernát bérlők a várostól kérték, szólítsa fel a község elöljáróit a mészárszékek hússal való ellátására. Uo. 636/1849. július 23.
73
II. 3. A ZSIDÓ KÖZSÉG Mint a Bevezetésben utaltunk rá, a pápai zsidó község iratanyaga kutatásunk során nem állt rendelkezésünkre. A közösség belső vallási életéről, mindennapi működéséről, szabályzatairól, szokásairól csak közvetett adatok alapján alkothatunk – eléggé hiányos – képet. Életüknek csak azok a vonatkozásai jeleníthetők meg, amelyek valamely, a földesúri vagy megyei–városi hatóság elé kerülve, mint megoldandó ügyek rögzítésre kerültek. Ezekből az adatokból szinte semmit nem tudunk meg a pápai közösség más zsidó községekkel, nagyhatású rabbikkal, vagy talmudiskolákkal fenntartott kapcsolatairól. 287 Ilyen kapcsolatok azonban fennálltak, nem csak a közeli közösségekkel, hanem minden bizonnyal más Esterházy birtokokon létrejött közösségekkel is. A magyarországi zsidó közösségek belső szervezete és élete többnyire azonos minták alapján alakult. Jellegét meghatározta a közösségnek a befogadó földesúrral és környezettel fenntartott kapcsolata.288 A zsidó községi hatóság a földesúri hatalom számára ugyanolyan entitást jelentett, mint például egy jobbágyközség. Akarata, joghatósága ezen keresztül érvényesült, és működésébe közvetlenül beavatkozott azáltal, hogy a közösség élén álló tisztségviselők megválasztása az ő jóváhagyása szerint történt. A zsidó községek kormányzása is a jobbágyközségek, valamint a városi magisztrátus mintájára történt. Az ottani igazgatásban meghonosodott címek a zsidó községben is alkalmazásra kerültek hasonló tartalommal: bíró (Richter), esküdtek (Geschworene), szószóló (Vormund). A zsidó községen belül sem érvényesült társadalmi demokratizmus, az anyagi és a jogi státusz szorosan összefonódott. A terheket csekély mértékben vagy egyáltalán nem viselő tagoknak szinte semmilyen befolyása nem volt a község életének irányításába. Azok, akik letelepedési engedéllyel rendelkezve fizették a községi és földesúri adókat, a község belső életébe is beleszólással bírtak, ui. körükből választották az elöljárókat. Közülük is azonban többnyire a tehetősebb, a nagyobb terheket viselő tagok juthattak vezető státuszba.
II. 3. 1. VÉDLEVÉL, FÖLDESÚRRAL KÖTÖTT SZERZŐDÉSEK Mint már említettük, az első zsidó közösségek a nyugati határszélen található Batthyány- és Esterházy birtokokon jöttek létre. Az Alsó-Ausztriából, Bécsből és Morvaországból érkező és letelepülő családok számára új földesuraik olyan kiváltságleveleket adtak ki, amelyekben kötelességeik rögzítése mellett közösségi és vallási életük kereteinek kialakítását és megóvását segítő jogokat biztosítottak. A legrégebbi ismert ilyen kiváltságlevelet Batthyány Ádám adta ki 1687-ben a Rohoncon letelepített 36 nevén nevezett zsidó család részére. További zsidó községek jöttek létre a család szalónaki, németújvári és kanizsai birtokain is.289 A rohonciakéhoz hasonló szerződést kötött 1678-ban Kismartonban letelepedő nikolsburgi zsidókkal Esterházy Pál nádor is, akik számára 20 ház építését engedélyezte. Privilégiumukat 1690-ben 287
Kevéske kivételnek tekinthető a lentebb ismertetendő közösségi konfliktusban megjelenő pozsonyi ortodoxiával fenntartott kapcsolatra való utalás, valamint Ezekiel Landau prágai rabbi döntvénytárában fennmaradt adat, amelyben Effraim pápai rabbi kérésére ad tanácsot egy válóper költségei ügyében. BÁNYAI 2008. 73–74. 288 A magyarországi zsidó községek igazgatásának jellegére és belső szervezetére részben a cseh- és morva anyaközösségek mintái hatottak, részben pedig a magyarországi közigazgatási minták. KATZBURG 1999. 31– 32. 289 KROPF 1993, WIDDER 1995, GRÜNWALD, SCHEIBER 1963, HARASZTI 1999. 133–134. A Batthyány birtokok zsidó közösségeire lásd: SCHNEIDER 1939, VARGYAI 1996, BAUMGARTNER 1988, KROPF 2003, KAPOSI 2006
74
megújította. Ez a szerződés lett később a minta az Esterházy-birtokok zsidó közösségei részére kiállított védlevelek számára is.290 Az Esterházyak kismartoni uradalmának mezővárosában létrejött hét zsidó község a birtokokon élő zsidók sajátos területi szerveződése volt, amely teljes igazgatási autonómiát élvezett. Az ún. hét község zsidósága a 18. század folyamán elsősorban a földesúri és a türelmi adó ügyei miatt közösen lépett fel, szerződést kötött (1716).291 A Esterházyakhoz hasonlóan más nagybirtokos családok, a Pálffyak (Pozsonyváralja, Bazin, Stomfa), a Zichyek (Óbuda), a Károlyiak (Nagykároly, Mátészalka) is adtak ki privilégiumot letelepített zsidó lakosaiknak.292 Az így létrejött közösség tagjai alkották a communitas judæorum-ot/judaica-t (vagy Juden Gemeinde-t), bizonyos belső autonómiával rendelkező egyfajta önkormányzatot, amely mint jogi személy a földesúrral szerződéses viszonyban állt. A község-alapítás joga részben anyagi kérdés volt, hiszen a befogadó földesúr Schutzherr-ként egy összegben megállapított taksa, ún. oltalompénz (Schutzgeld) fejében nyújtott védelmet a vele szerződő zsidó közösség egészének. Pápán a fentieknél jóval kisebb, 15 családból álló zsidó közösség számára bocsátott ki védlevelet Esterházy II. Ferenc (1715–1785) földesúr 1748. május 10-én, ami által a pápai zsidók közösségi jogokat szereztek a város és az uradalom területén. 293 Esterházy II. Ferenc a helyi zsidóság folyamodására adta ki a Schutzpatent-nek nevezett, védelmet garantáló privilégiumot. A zsidók nyugalmuk, biztonságuk és békéjük megőrzése érdekében szabályozást (Regilierung) és rendeletet (Ordnung) kértek uruktól. Esterházy először is kinyilvánította, hogy a védelem az oklevélben megnevezett 15 családfőre, feleségeikre, gyermekeikre, továbbá azok gyermekeire, valamint a szolgálóikra terjed ki. Engedélyezte számukra, hogy általuk egyhangúlag megválasztott és az uradalmi tiszt által jóváhagyott bírájuk (Judenrichter) legyen, akinek engedelmeskedniük kell, és akinek a segítségével ügyeiket maguk között intézhetik. A zsidó bíró tehát felelt a község belső rendjéért, egyben képviselte azt a földesúr előtt, aki számára a bíró személyének kiválasztása éppen ezért kulcskérdés volt. Abban az esetben, ha a zsidók maguk között nem tudtak valamiben megegyezni, az uradalmi tiszt volt jogosult dönteni. Ezzel tulajdonképpen a pápai zsidókat első fokon az úriszék joghatósága alá helyezte. A védlevél a pápai zsidók számára a vallási élet kereteit is megteremtette. A Minjan megtartásához szükséges 10 felnőtt férfi rendelkezésre állása a zsinagóga (pontosabban imaház – Bethaus) létesítésének igényét is megfogalmazta, amelynek megvalósítását a védlevél is biztosította. Az imaház mellett saját temetőt (Gottes Acker/Friedhof) létesíthettek294, rabbit és kántort (Schulsinger) és egy községi szolgát (Gemeinde Bedienter) alkalmazhattak. Jogot nyertek saját, azaz kóser bormérésre (Weinschank). A védlevél elsőbbséget biztosított a zsidó község számára az uradalmi haszonvételek kibérlésére a zsidó egyéni bérlőkkel szemben. 295 A földesúri birtokokon engedéllyel 290
Erről lásd: GATES-COON 1994. 115–133 GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 8–9. KOMORÓCZY 2012. I. 607. pl. Köpcsény (1692), Nagymarton (1694), Boldogasszony (1714), Kabold (1718), Németkeresztúr (1730). KOMORÓCZY 2012. I. 607, 686. 291 KOMORÓCZY I. 690. Közli: WACHSTEIN 1926. 557–558. 292 KOMORÓCZY I. 608–609. 293 A védlevél teljes szövege egy 1848-ban készített másolatban maradt ránk (MILEV T. 64. 1911-E7/2.) , kivonata pedig Veszprém vármegye közgyűlési irataiban található (VeML: IV. 1. t): Auszug aus dem hochherschaftlichen Schutzbriefe der […] Papaer Judenschaft. 1748. május 10. Lásd: JAKAB 2006, JAKAB 2009. A teljes szöveget kiadta: NEUMANN 1885., valamint: MZsO XIII. 182–183. Fordítását lásd a Függelékben! 294 A temető használatáért fizetendő éves földesúri adó 6 forint volt. MOL P 1216 capsa 59. nr. 43. (1748). 295 „Wenn einer von der Judengemeinde über kurz oder lang sich finden würde, der zu Nutzen der Herrschafft etwas projectieren und in Bestand nehmen wollte, solle obensagte Judengemeinde alle Zeit die Vorhand und den Vorzug haben, solches um die ehrliche Arenda, so der Projectist anerbieten wird.” (Ha valaki a zsidó közösségből rövidebb vagy hosszabb időre az uraság hasznával [értsd haszonvételével]
75
megtelepedett zsidóságot a saját tulajdonának tekintő uraság ellenszolgáltatást kért a védelemért. A védlevélben biztosított jogok ára az évente egy összegben határidőre megfizetendő taxa volt.296 Ennek fejében a védelmet garantáló Esterházyak a pápai zsidókat teljes mértékben mentesítették a városi joghatóság alól: felmentették a kötelező katonai beszállásolás és a városi szolgálatok (pl. futárszolgálat, forspont) alól, az uradalom területén bárhol, bármikor mozoghattak és kereskedhettek. A pápai zsidó község jogait írásba foglaló első dokumentumot illetően a szakirodalomban olyan további jogok is rögzültek, amelyeket az eredeti védlevél egyáltalán nem tartalmaz. A védlevélben ugyanis nem esik szó sem a kóser húsmérésről, sem az ún. Szombat-korlát, vagy Szombat-zsinór felállításának lehetőségéről, ahogyan azt állítják.297 Ezeket a jogokat a közösség számára a földesúr valamikor a későbbi évek során adta meg. A rendelkezésre álló források szerint az 1748-ban Esterházy II. Ferenctől kapott eredeti védlevelet a pápai uradalom élén álló későbbi földesurak 1755. július 18-án, 1801. szeptember 15-én és 1829. augusztus 1-én megerősítették, és az időközben megnövekedett teljes zsidó közösségre kiterjesztették.298 A szöveg változatlanul hagyása mellett az 1829ben – valószínűleg a megerősítést megelőzően készített – prefektusi javaslat említést tesz a cenzus fejében gyakorolt kóser húsmérésről és az ún. talmudi rekeszzsinór alkalmazásáról. Ezek külön megállapodások keretében szerzett jogai voltak a pápai zsidóknak. Egy 1796ban kelt prefektusi levélből nyilvánvalóvá válik, hogy a zsidók által lakott utcarészek szombati vagy ünnepnapi lezárása Pápán is szokásban volt, de erre külön engedélyük ezt megelőzően nem volt a helyi zsidóknak. Ekkor ugyanis a prefektus az engedély nélkül kifeszített zsinórt le kívánta vágatni, a zsidó elöljárók azonban évi 60 forintot ajánlottak fel az engedély fejében.299 Ezt a jogukat tehát leghamarabb 1796-ban szerezték meg. 1815-ben a zsinórt tartó, fából készült oszlopok megújítására kapott engedélyt a közösség az uradalomtól.300 Az 1832-ben kötött szerződésbe is belefoglalták a Talmud-korlát felállítását mint a cenzus fejében élvezett jogok egyikét. A védlevél mellett további két olyan dokumentumról tudunk, amelyek a helyi zsidóság részére a földesúr által biztosított jogokat rögzítettek. Az egyik, amelynek szövege nem maradt fenn, de egyéb utalásokból tartalma lényegét ismerjük, egy 1812. január 23-án kelt, Esterházy Miklós által kibocsátott rendelet, amely úgy szabályozta a zsidók Pápára történő letelepedését, hogy azok az idegen férfiak, akik pápai ún. protekcionátus, azaz a földesúri védelem fejében adót fizető zsidó lányát veszik feleségül, valamit tenni szándékozik vagy bérbe kívánja venni, a fent említett zsidó község mindig élvezzen elővételi jogot és elsőbbséget azért a becsületes bérért, amelyre a jelentkező ajánlatot tesz.) MILEV T. 64. 1911-E7/2. 296 A védlevél nagy valószínűséggel a már kialakult helyzet írásos rögzítése volt. A fennmaradt legrégebbi uradalmi számadás 1732-ben még haszonbérlő zsidóktól származó bevételeket említ csak. 1735-ben azonban már egy összegben befizetett zsidó közösségi adóval számol el. MOL P 1216 capsa 56. nr. 9. (1732), nr. 18. (1735). Ettől az évtől kezdve a számadások külön tételként tartalmazzák a zsidó közösség (communitas judæorum) által egy összegben fizetett védelmi adót (a protectione solvit). 297 ÚJVÁRI 1929. 682., HUDI 1995a. 111. Ezt a hibát magunk is elkövettük: JAKAB 2009. 20. 298 VeML IV.1.t A védlevél megújításai, azaz megerősítései a birtok élén bekövetkezett személyi változásokkal függhettek össze: 1754-ben meghalt Esterházy II. Ferenc, akitől az 1755-ben végrehajtott birtokosztály után, fiai vették át a birtokot. Közülük Károly 1799-ig volt a pápai uradalom feje. 1829-ben pedig a pápai uradalmat is birtokló tatai ági Esterházyak 30 évre zálogba adták az egész uradalmat a család cseklészi ági tagjainak, és ekkor megújították a különböző szerződéseket. 299 MOL P 1216 capsa 51. nr. 6. Bittó Titusz prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. Pápa, 1796. szeptember 8. Bár ekkor Esterházy még azt javasolta prefektusának, hogy ne kérjen pénzt a zsidó községtől a szombatkorlát kifeszítéséért, mert azt illetlennek tartja, 1829-ben a zsidók által fizetett cenzus tételei közt a szombatkorlátért fizetett összegről is szó esik. SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552. nr. 10. 300 VeML V.2.a 190/1815. május 1. A városi tanács tiltakozott, hogy az uradalom az ő előzetes megkérdezésük nélkül adott engedélyt.
76
és egyébként jó magaviseletűek, a házasság révén automatikusan letelepedési jogot szereznek Pápára.301 Ez a jelentősnek tekinthető kiváltság nagyban hozzájárult a pápai zsidó közösség számbeli gyarapodásához. A másik dokumentum, az 1832-ben a földesúrral 25 évre kötött szerződés, amely részletesen szabályozta a zsidó község alapvető jogait: a községi haszonvételeket, a letelepedést, az ingatlanszerzést, az elöljáró választást, a földesúri joghatóságot és a mindezek fejében fizetendő taxát.302 A szerződés összefoglalta és újra megerősítette azokat a jogokat, amelyeket a helyi zsidóság a védelmi levél által 1748-ban és az azóta eltelt idő folyamán szerzett. A zsidó község által a megszerzett jogok fejében vállalt pénzszolgáltatás megfizetésének biztosítása érdekében az uradalom a saját telkein álló zsidó tulajdonban lévő épületeket kötötte le biztosítékul. A zsidó község fontos bevételi forrását jelentette a kóser bor- és húsmérés, ezért ezen jogok megszerzése nagy jelentőséggel bírt számukra. Ez független volt az egyénileg bérelt uradalmi kocsmák jövedelmétől, ahol nem elsősorban kóser bort mértek a zsidó bérlők. A község kötelékébe tartozó családok a bor- és a húsfogyasztás után kóserkrajcárnak (gabella) nevezett fogyasztási adót fizettek, amelyet az elöljáróság – mint legjelentősebb bevételét – a közösség kiadásainak fedezésére fordította. Ezért ezeket a haszonvételeket a község igyekezett magának fenntartani. Abban az esetben, ha valaki a saját borát fogyasztotta, átalányadót fizetett a községnek, amely egyébként a fogyasztási adót is többnyire bérbe adta.303 A kóser bor- és húsmérés nem csak a pápai zsidóság ellátását szolgálta, hanem további jelentős bevételt hozott a vásárok idején Pápára érkező zsidóktól is. Ugyanis bár a városban tartott hét országos vásár idején a bor árusítása kizárólag a földesúri kocsmákban volt lehetséges, ha azt zsidók kibérelték, vásár ideje alatt is mérhettek ki abban kóser bort. Ez ugyan nem a község jövedelmeit növelte, de az 1832-ben kötött szerződésben a földesúr engedélyezte, hogy minden vásár ideje alatt az uradalmi kocsmákon kívül is szigorú ellenőrzés mellett saját kocsmában vagy pincében öt zsidó kósnr bort mérhesse. A borfogáskor az öt zsidó kocsmáros nevét a zsidó bíró fel kellett jegyezze. Feltételül szabták ugyanis, hogy a vásár ideje alatt mindvégig csak ugyanaz az öt zsidó kocsmáros mérhet bort, aki a vásár elején elkezdte, és ugyanazon a helyen.
II. 3. 2. KÖZSÉGI STATÚTUM A pápai zsidók jogait meghatározó, földesúrral kötött szerződései mellett a zsidó község a saját belső életét szabályozó rendszabást, ún. statútumot is alkotott, amely minden incorporált, azaz a közösség teljes jogú tagjára nézve kötelező érvénnyel bírt. Ilyen statútum létezését már a 18. század közepén is feltételezhetjük. Konkrét utalással először a 18. század végén találkozunk, amikor a veszprémi zsidó község jogait újra szabályozó veszprémi püspök földesúr a pápai község statútumainak elfogadását és alkalmazását írta elő a veszprémi zsidók számára.304 Az 1823-ból fennmaradt, időközben újabb pontokkal kiegészített veszprémi községi szabályrendelet – a veszprémi község monográfiaírója szerint – nagy valószínűséggel magában foglalja a 18. század végén a 301
A rendeletre való utalás található az alábbi dokumentumokban: SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552. nr. 10. XVI. pont; Barcza Ádám prefektus letelepedési engedélyt ad Mayer Emánuel részére. Pápa, 1817. augusztus 17. MILEV T. 64. 1912.; Esterházy II. Károly szerződése a pápai zsidó községgel. Pápa, 1832. augusztus 11. 10. pont. MOL P 1216. capsa 67. nr. 70. 302 MOL P1216 capsa 67. nr. 70. A szerződésben foglalt jogokról a megfelelő fejezeteknél szólunk. 303 VeML IV.1.t A zsidó község elöljáróinak levele a vármegyéhez. Pápa, 1846. augusztus 2. 304 SZENDI 2002. 17., KUN 1932. 24.
77
pápai közösségtől átvett statútum-pontokat is.305 Ha ezt elfogadjuk, akkor a pápaiak 18. századvégi statútuma a következő szabálytípusokat tartalmazhatta: tisztújítás szabályozása, tisztségviselők és alkalmazottak feladatai, kötelességei, fegyelmi szabályok, liturgikus szabályok, stóladíjak, bíráskodásért fizetendő díjak, bírságok, községi bevételek kezelése, alkalmazottak fizetése, jótékonysági előírások.306 A pápaiak régi statútuma az alapvető szabályokat illetően nem sokban térhetett el az 1835. június 18-án az elöljáróság által alkotott és 1835. augusztus 23-án Esterházy II. Károly földesúr által megerősített új rendszabásban foglaltaktól. A pápai zsidók zsinagógaépítés körüli vitája ügyében lefolytatott vármegyei vizsgálat dokumentumai között megőrződött a községi statútumok kivonata, amely azonban csak a vitában releváns pontokat tartalmazza. Az összesen 49 paragrafusból álló községi statútumból mindössze négy paragrafus szövege maradt ránk.307 A 2. § az elöljárók választását szabályozta, a 4. § pedig előírta, hogy a megválasztott községi elöljárók közt nem állhat fenn rokoni kapcsolat. A 44. § egy 1816-ban uradalmi jóváhagyással alkotott községi szabály értelmében megtiltotta, hogy imaházon kívül, magánháznál Minjan-t, azaz 10 felnőtt férfi összejövetelével istentiszteletet tartsanak. Ezzel ugyanis a templomi pénztárat érte volna kár. A statútum értelmében a szabályt megsértőkre a községi elöljárók bírságot szabhattak ki. Ugyanakkor betegség vagy családi ünnepség esetén az elöljáróságtól kapott külön engedély birtokában tarthattak Minjan-t. Nem kellett azonban engedélyt kérni esküvő, körülmetélés, vagy a 7 és 30 napos gyász (Schiwe und Schelochim) esetén. Ilyenkor azonban tilos volt a Tórából (Sepher Thora) felolvasni. Az utolsó, 49. § deklarálta, hogy a statútumban foglaltak nem sérthetik a földesúr jogait. A statútumot a község választott elöljárói és a 18 ún. népképviselő írta alá. II. 3. 3. KÖZSÉGI ELÖLJÁRÓK308 A földesúri hatalom alatt álló magyarországi zsidó községek többnyire hasonló szervezeti elvek alapján működtek, a különbségek a közösségek nagyságából következtek, hogy ti. mekkora és mennyire tagolt hivatali személyzetet voltak képesek eltartani. A pápai zsidók esetében – mint láttuk – már a védlevélben foglalt jogok közt szerepelt az elöljáró választást lehetővé tevő földesúri engedély. A községi önkormányzat létrejöttének irányába mutató elöljáró választással a megválasztottak a közösség igazgatását, vallási életét szervezéték, irányították a vallási intézmények működését, továbbá gondoskodtak a különböző adók kivetéséről és behajtásáról.
II. 3. 3. 1. VÁLASZTOTT ELÖLJÁRÓK Mivel a városban letelepedett zsidók nem egyéni, hanem közösségi jogokat szereztek, a kezdetektől fogva a közösséget irányító és a földesúr, illetve a városi hatóság előtt érdekeit képviselő, írni-olvasni és számolni képes személyek kiválasztására volt szükség. Akárcsak egy falusi közösségben, a zsidó község esetében is a közösség jogait ismerő, tekintélyt élvező zsidóbíró (Judenrichter) volt az első számú elöljáró, a község feje. Ő közbenjárt és közvetített a község és a földesúr, illetve a városi magisztrátus között. 305
KUN 1932. 43. KUN 1932. 37–42. 307 A 2., a 4., a 44. és a 49. §. VeML IV.1.t Auszüge aus den Gemeinde-Statuten vom Jahren 1835. 1846. Lásd a Függelékben! 308 A zsidó község elöljáróinak jegyzékét lásd a Függelékben! 306
78
Ezenkívül kisebb, közösségen belüli ügyekben valódi bírói hatásköre is volt. Vallási ügyekbe nem volt beleszólása. Az évente a földesúr által jelölt és tisztje jelenlétében választott zsidó bíró nemcsak a közösséget képviselte, hanem a földesúr akarata is rajta keresztül érvényesült a hitközségben. Köteles volt jelenteni az uradalomnak, ha tudomására jutott, hogy a földesúr birtokán engedély nélkül újabb zsidók telepedtek le.309 A pápai zsidó község létrejöttekor – a közösséget alkotó családok kis száma miatt – minden bizonnyal a bíró látta el az összes világi, azaz nem vallási feladatot, szükség esetén jegyzői és adószedői-számadói tevékenységet is. Év végén a többi elöljáró és más írástudó személyek jelenlétében elszámolt a türelmi adóval, majd a számadást benyújtotta az uradalmi exactornak. Ez meg kellett előzze az év végi elöljáró választást. Amikor a türelmi adó beszedésére a vármegye két keresztény perceptort nevezett ki, ezeket a pénzeket már nem a bíró kezelte, ő csak nyugtát állított ki az elszámolásról. 310 A közösség növekedésével a bíró korábbi összetett feladatai fokozatosan szétváltak és önálló tisztségviselőre bízattak. A különböző jogi aktusokban hiteles személynek elfogadott esküdtek voltak a bíró segítségére. Esküdt (Geschworen) állításáról a védlevélben még nem esik szó, de a 18. század végi tisztújítások alkalmából már két ilyen személyt választottak Pápán. Ugyanekkor szintén a választott községi elöljárók közt találjuk az ún. templomatyát (Synagog-Vater, gabbáj). Ekkor két ilyen személyt választottak. Pontos feladatukra csak más analóg példák alapján következtethetünk. Eszerint a gabbáj a zsinagógai adományok, illetve a talmud-tóra felügyelője volt, aki a Tóra-olvasáskor a sorvezető ezüst pálcát tartotta.311 1811-ben a pápai zsidó község által földesúri jóváhagyásra benyújtott rendszabás értelmében egy fő templomatyát (Ober-Sinagogen Vater), továbbá első- és másod templomatyát kívántak választani. Ezek a kiadásaikról havonta el kellett számoljanak a fő templomatyának. Utóbbi az egész zsinagógai életet felügyelte, őrködött a zsinagógai nyugalom és illem fenntartásán. 312 Az elöljáró választási jegyzőkönyvekben szereplő tisztségviselői rangsor az elöljáróságon belüli tényleges rangsort tükrözi. Az 1806-ból fennmaradt kismartoni szabályozás szerint a bírói tisztség elnyeréséhez a két másik tisztségen keresztül vezetett az út, tehát a rangsor egyik fokozatát sem lehetett átugrani.313 A veszprémi szabályzat szerint csak olyan személyt lehetett községi bíróvá választani, aki már kétszer betöltötte az esküdti vagy a templomatyai (cedoko-gabbáj) tisztséget.314 A negyedik választott elöljárói tisztség a 18/19. század fordulóján lezajlott választások szerint az adóvevőé (perceptor) volt. Feladata a község jövedelmeinek kezelése, a pénzügyek intézése volt. A község pénzügyeit szigorúan felügyelő uradalmi számtartóság részére évente számadást végzett.315
309
KUN 1932. 25. VeML IV.1.b 35/1791. szeptember 26. 311 KOMORÓCZY 2012. I. 763. 312 MOL P 1216 capsa 60. nr. 344. Források hiányában nem tudjuk, hogy a szabályzatot a földesúr megerősítette-e, de 1848-ban 3 községi szolgát írtak össze, akik valószínűleg az egykori templomatyákéval azonos feladatokat láttak el. 313 KOMORÓCZY 2012. I. 762. Az egyes tisztségeket betöltő személyek neveit elemezve Hudi József is arra következtetett, hogy a templomatyai tisztséget viselők közül kerültek ki később az esküdtek. HUDI 1995a. 113. 314 14. pont. KUN 1932. 38. 315 HUDI 1995a. 113. 310
79
Az 1811-ben alkotott szabályzatban szereplő elöljárói méltóságsorban az első- és másodesküdt (Geschworen) helyett első- és másodalbírónak nevezett tisztséget (NebenRichter) találunk.316
II. 3. 3. 2. AZ ELÖLJÁRÓK MEGVÁLASZTÁSA Az elöljárók választására az uradalom által kinevezett biztos, többnyire valamelyik uradalmi tiszt jelenlétében évente került sor. A választási eljárás és a megválasztott tisztségek, illetve tisztségviselők száma is változott az idők folyamán. Az első adatunk a választási eljárásra vonatkozóan 1791-ből való. Ekkor a pápai zsidóság elöljárói részletesen ismertették a választási eljárást, miután megvádolták őket azzal, hogy csalást követtek el a választás során.317 Pápán II. József 1787-ben kiadott rendeletét megelőzően is – amelyben évente kötelező tisztújítást írt elő a zsidó községek élén – évente választottak elöljárókat, a rendelet kibocsátása után azonban a földesúr tisztje és a vármegyei főbíró jelenlétében. 318 Az uralkodói parancs értelmében azokban a közösségekben, ahol legalább 30 olyan család volt, amely 10 forintos vagy azt meghaladó összegű türelmi adót fizetett, a választást az ún. Vormund-al319 együtt összesen 13 személy jelenlétében kellett megtartani. Pápán ekkor ezek a feltételek nem voltak adottak, s mivel az előírás szerinti választás megtartása több mint 200 forintba került volna, földesúri döntés értelmében 6 tehetős és írástudó pápai zsidó férfi választotta meg a 6 elöljárót: a bírót, az első- és másodesküdtet, az első- és második templomatyát, valamint a perceptort. A választáson a vármegyei bírón és az uradalmi tiszten kívül a rabbi is jelen volt.320 Ezt követően a 19. század első éveiből van adatunk a községi elöljáró választás (Restauration vagy Zettel-Ziehung) lebonyolítására vonatkozóan.321 Eszerint ekkor a zsidó községben a tisztújításra minden év végén, az uradalom egyik tisztségviselője (többnyire az uradalmi számtartó vagy levéltárnok), mint választási biztos jelenlétében került sor, aki felügyelt a választás szabályok szerint történő lebonyolítására. 322 Választójoga csak a község azon tagjainak volt, akik a zsinagógában megvásárolt székkel rendelkeztek. A választási eljárás kezdetén a választásra jogosult közösséget – valószínűleg vagyoni helyzetük szerint – három osztályba sorolták. Közülük cédulahúzással 7 választásra jogosult személyt jelöltek ki: általában 3 főt az első osztályból, és további 2–2 főt a második és a harmadik osztályból. Ezután a maradék cédulákat összekeverték és egy ún. dissinterresierter (érdektelen) személyt választottak, aki abban az esetben szavazott, ha a hét választásra jogosult személy közül valaki saját magára vagy rokon személyre szavazott volna. A kiválasztott 7 személy kapott szavazati jogot, így a választásra jogosult személyek
316
MOL P 1216 capsa 60. nr. 344. Pápa város zsidóságának folyamodványa a földesúrhoz. Pápa, 1811. január 14. Itt valószínűleg csak az elnevezés megváltoztatásáról van szó, tisztségük minden bizonnyal megfelel az esküdtekének. 317 VeML IV.1.b 35/1791. szeptember 26. 318 Utóbbi jelenlétére a későbbi választásokról készült jegyzőkönyvekben nem találunk utalást. 319 A Vormund ekkor itt még nem gyámatyát jelentett, hanem az elöljáró általános megnevezése volt. KOMORÓCZY 2012. I. 763. 320 VeML IV.1.b 35/1791. szeptember 26. 321 MOL P 1216 capsa 59. nr. 105–106. Hudi József ezen adatok alapján ismertette a pápai zsidó önkormányzat működését. HUDI 1995a. 112–113. 322 A választás lebonyolítására évente került sor a legtöbb zsidó községben, melynek időpontja általában a zsidó húsvét, vagy a polgári időszámítás szerinti év vége volt. Pozsonyban, Nagymartonban húsvétkor tartották a községi tisztújítást. GUTTMANN 1940. 67., HODIK 1975. 17.
80
közül ők választották meg titkos szavazással az elöljárókat: a bírót, az esküdtet, a második esküdtet, az első templomatyát, a második templomatyát és a perceptort. A mindenkori megválasztott elöljárókkal szemben időről-időre elégedetlenkedők vádakat fogalmaztak meg, amelyeknek okát gyakran a választási eljárásban látták. Ez vezetett az idők során a választási eljárás többszöri megváltoztatásához vagy finomításához. Az 1811ben bevezetni kívánt szabályzat előírása szerint a községi elöljárókat (bírót, első- és másod albírót, perceptort) 21, egymással vérrokonságban nem álló választott személy közül kellett egy évre kinevezni. Ezáltal a választható személyek köre szűkült. A fő-, továbbá az elsőés másod templomatyát szintén jelölhették a 21 kiválasztott személy közül, de ez nem volt kötelező. Esetükben is alapelv volt, hogy ne álljon fenn közöttük vérrokonság. Szintén a 21 választható személy közül kellett kiválasztani egy községi gyámatyát. 1829-ben – valószínűleg a birtokos váltással összefüggésben – megváltozott a választási eljárás. Immár a földesúr jelölt 6 személyt, akik közül összesen 4 elöljárót (bírót, zsinagóga atyákat és perceptort) választott az erre kijelölt 5 személy. A számok a közösségen belüli aktív és passzív választójog drasztikus szűkítését mutatják, amely ellen két évvel később a pápai zsidóság egy része tiltakozó folyamodványt nyújtott be a földesúrhoz. A szűk jelölti kör – valószínűleg – elsősorban a földesúr érdekeit szolgálta, hiszen így könnyebben tudta elérni olyan elöljárók megválasztását, akik szándékainak jobban megfeleltek. A tiltakozó zsidók azt kérték, hogy a földesúr 6 jelöltje közül csak a bírót és a népszószólót válasszák.323 Az 1832-ben a zsidó község jogait összefoglaló szerződésben a választási eljárásban a földesúr valamivel nagyobb mozgásteret hagyott. Az új eljárás szerint minden évben az uradalmi prefektus 7 jelöltet állít, akik közül a község bírót és két másik elöljárót választhat.324 Az ekkor kialakított szabályokat rögzítették az 1835-ben lefektetett községi szabályzat 2. paragrafusában is, amely a választási eljárás lefolytatását is pontosan rögzítette. A szabályzat szövegéből egyértelműen kiderül, hogy a választó személyek körének korábbi drasztikus csökkentése vitákra adott okot, és a közösségen belül konfliktusokat okozott. Ezért az új szabály szerint a bíró a közösség által használt mindkét imaházban köteles volt nyilvánosan meghirdetni a választás időpontját. A közösség tagjai a zsidó község gyűléstermében az uradalmi biztos, a rabbi, és azon elöljárók jelenlétében, akik nem voltak jelöltek, a földesúr által jelölt hét személy közül szavazattöbbséggel választották meg a bírót és két helyettesét. A megválasztott három elöljáró rögtön a választás után kijelölte a gyámot és a 18 népképviselőt (Gemeinde Repräsentant), akik szavazattöbbséggel megválasztották a pénztárost, egy templomi főelöljárót és négy másodelöljárót.325 A zsidó község tagjainak képviselete a városok külső tanácsának mintájára történt. Az elöljárók által a község tagjai közül kijelölt ötven fő köréből választották meg a 18 népképviselőt. Nekik a rabbiválasztás alkalmából is volt szerepük, néhányan közülük kötelező módon a szavazatszámláló bizottságnak is tagjai voltak, továbbá részt vettek a községi statútum megalkotásában is. A választott tisztségviselők kötelesek voltak elfogadni az egyszerre csak egy évre szóló megbízatást. Pápán a tisztségviselés megtagadását a zsinagógai szék elvételével és a 323
VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. A pápai zsidók folyamodványa Esterházy II. Károlyhoz. Pápa, 1831. december 12. 324 A bíró mellett a két másik elöljáró a két esküdt lehetett. 325 VeML IV.1.t A pápai zsidó község rendszabálya, 1835. 2. §. A templomatyák számának növekedése azzal függhet össze, hogy a pápai zsidó község ekkor már két imaházat használt párhuzamosan. Feltűnő, hogy a nagymartoni község ugyancsak 1835-ben alkotott statútumában is 18 ún. bizottsági tag öt másik férfival választott elöljárókat. Személyük kiválasztásának szempontjai nem ismertek, de Hodik a közösség hangadó tagjainak tekinti őket. HODIK 1975. 57–58. Az Esterházyak tatai birtokán létrejött zsidó község a pápaihoz hasonló szabályok szerint működött. Itt a közösség tagjai 12 népképviselőt választottak, akiknek a bíráskodásban is szerepük volt. GOLDBERGER 1938. 120.
81
földesúri védelem megszüntetésével büntették. A községi statútum tiltotta, hogy a megválasztott elöljárók rokoni kapcsolatban legyenek egymással. A szabályok értelmében ugyanis joguk volt bármikor összejönni tanácskozásra, amely a rokoni érdekek mentén könnyen vezethetett volna pártoskodáshoz.326 Nem számították az elöljárók közé, de választott tisztség volt a gyámatyáé (Vormund) is. Adatok hiányában nem ismert, hogy Pápán mikortól választottak gyámatyát. Az árvák képviseletét ellátó és vagyonukat kezelő gyámatya a község elöljárói előtt évente számadással tartozott, amit az úriszékre továbbítottak. Az első adatunk 1810-ből való, amikor a pápai zsidók azzal a kéréssel fordultak a megyei hatósághoz, hogy a keresztényekhez hasonlóan ők is két gyámatyát választhassanak maguk közül, mivel az egyetlen gyámatya egyedül intézi az árvák ügyeit, így egy másik személy tanúsága és papírok nélkül a község nem hozhat tárgyilagos döntéseket egy-egy panasz esetén.327 A vármegye véleménye a már többször felvetődött problémában az volt, hogy a zsidó gyámok csak személyi gondviselők legyenek, az árvák pénzügyeit a városi keresztény gyámatyák intézzék. Véleménye szerint zsidók gyámatyaságának törvényi akadálya van, hiszen annak feltétele, hogy az illető birtokos legyen. Mivel ezt a véleményt sem az uradalom, sem a zsidó község nem fogadta el, végül a vármegye beleegyezett, hogy a gyámokat a tehetős zsidók közül megválasszák, de tevékenységükért a község vállaljon kezességet, azaz anyagi felelősséget. Továbbá a vármegye előírta, hogy az árvák vagyonáról egy uradalmi tisztviselő jelenlétében leltárt kell felvenni. A vagyont az uradalom beleegyezésével befektethetik, és minden évben készítsenek róla számadást. Az 1830-as évek elején ismét azért támadt vita a közösségen belül, mert csak egyetlen gyámatya kezelte az árvák pénzét, emiatt tehát ismét kérelmezték a földesúrtól két tutor megválasztásának lehetőségét.328
II. 3. 4. FIZETETT ALKALMAZOTTAK A választott elöljárói tisztség nem járt díjazással, de az általa szerzett presztízs és befolyás miatt vonzó lehetetett. Ezek az elöljárók vezették a közösséget és döntöttek a községi feladatok ellátását biztosító fizetett személyek alkalmazásáról. A közösség létszámának növekedésével, és új községi intézmények létrejöttével többféle alkalmazott típus jelenik meg az idők során. Az első, alkalmazottra, vagy a közösség szolgálatában álló személyre vonatkozó adatunk 1745-ből való. Az ekkor összeírt pápai zsidó személyek között egy rabbit és egy metszőt találunk. 329 1748-ben a kiadott védlevélben a földesúr engedélyezte, hogy a zsidók rabbit, kántort és egy templomi szolgát alkalmazzanak, tehát a felsorolt személyek közt lévő metszővel együtt a közösség vallási életének gyakorlásához szükséges személyeket már a kezdeti időkben megtaláljuk. Az immár elismert közösségként fellépő zsidóság bizonyos mértékű hivatali személyzetet is fenn kellett tartson, amely az egész közösség ügyeit intézve szervezte a közösségi életet. A nagyobb zsidó községekben az első legfontosabb ilyen tisztség a jegyzőé volt, aki írástudóként kulcsszerepet játszott abban, hogy zsidó község a különböző hatóságokkal kapcsolatot tartson fenn. Pápán a 18. századvégi tisztségviselő választásokról fennmaradt iratok szerint 326
VeML IV.1.t A pápai zsidó község rendszabálya, 1835. 4. §. VeML IV.1.b 42/1810. március 13. A vármegyei határozat külön kiemeli, hogy a számadást vagy bármilyen egyéb iratot magyarul, esetleg németül írják, héberül tilos! 328 VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. A pápai zsidók folyamodványa Esterházy II. Károlyhoz. Pápa, 1831. december 12. A többféle visszaéléssel alaptalanul megvádolt Szauer Ábrahám gyámatya és türelmi adó elöljáró helyére 1833-ban két gyámatyát választottak: Spitzer Sámuelt és Salzer Izsákot. 329 MZsO VII. 711. 327
82
a jegyző nem volt elöljárói tisztség. Őt tehát a község fizetés fejében alkalmazta. A jegyzőre vonatkozó első adatunk 1799-ből való,330 rendszeres alkalmazása azonban minden bizonnyal korábbra tehető. Ugyanebben az évben a jegyzőn kívül a rabbi mellett kántort, saktert és tanítót alkalmazott a zsidó község. Fél évszázad múlva az adatok valamivel differenciáltabb hivatali és alkalmazotti kört mutatnak. A 3000 fős közösség a rabbi mellett 4 segédlelkészt, 1 éneklőt és 1 kántort, 1 saktert, 1 fürdőst, 3 községi szolgát, 1 községi biztost és 1 jegyzőt alkalmazott. A hagyomány szerint 1748 óta működő zsidó kórház és a 19. század elejére datálható nyilvános zsidó iskola ápoló- és oktató személyzetét is a község alkalmazta fizetés fejében. 1848-ban egy ápolónőt és két segédápolót, valamint legalább 6 nyilvános iskolai tanítót alkalmaztak.331 A RABBI A fizetett községi alkalmazott rabbit választással fogadta fel a közösség, de a megválasztott személyt a földesúrral is jóvá kellett hagyatnia. A község a rabbival külön szerződésben állapodott meg kötelességeiről és javadalmazásáról.332 A rabbi mint a község alkalmazottja, nem tartozott az elöljárók közé. Kizárólag vallási ügyekben volt illetékes, az ún. rabbinikus bíróság feje volt. A szigorúan vett vallási teendőkön kívül betöltött községi szerepe a 19. század első felére kezdett kialakulni. A zsidóság polgárosodását és emancipációját szorgalmazó reformkori közgondolkodás a rabbik számára is szerepet szánt a nemzethez igazodó akkulturációs folyamat előmozdításában. Éppen a pápai közösség volt az, amely egymás után két olyan rabbit is megválasztott, akiknek ebben meghatározó szerepe volt. Horowitz Pál (Shraga Feivel Hurwizt ha-Lévi) volt az első, aki magyar nyelvű zsinagógai szónoklatot tartott Magyarországon, Löw Lipót pedig az emancipáció elnyerése érdekében jelentős kulturális és vallási változásokat vállaló reformerek vezéralakja lett. E két rabbi elődjeinek tevékenységéről és gondolkodásáról semmilyen adat nem maradt fenn. Löw Lipót rabbivá választása és a személye körüli súlyos, közösségen belüli konfliktus azonban nem csak az országos hatóságokhoz jutott el, de a közvélemény előtt is ismertté vált. Ez a konfliktus volt a magyarországi hagyományos és újító irányzat között kirobbant első igazi összetűzés, amelynek dokumentuma egyben egy rabbiválasztás részleteit is megőrizte.333 LÖW LIPÓT RABBIVÁ VÁLASZTÁSA 1846-BAN Horowitz Pál 1845-ben bekövetkezett halála után a földesúr a korábban szokásban volt választási eljárástól eltérő új, átmenetinek szánt szabályozást vezetett be. Ennek oka az volt, hogy az új zsinagóga építéséhez szükséges pénz nem állt rendelkezésre, és az építkezés körüli vita miatt a közösség tagjainak egy része sem volt hajlandó hozzájárulni az építkezési költségekhez. Emiatt a község vezetői azt kérték Esterházy II. Károlytól, rendelje el, hogy a bírák, a rabbi és más községi szolgák megválasztásakor csak azok rendelkezzenek szavazati joggal, akik az új zsinagógában már széket váltottak maguknak. Azaz csak azok szólhassanak bele a közösség életébe, akik az építkezéshez pénzzel is hozzájárultak. Kérésükre a földesúr olyan átmeneti rendelkezést hozott, amelynek értelmében egy 500 forint értékű zsinagógai szék egy teljes szavazatot biztosított
330
Az ekkor készült összeírás szerint Tzengepoth Sámuel volt a község írnoka vagy jegyzője (scriba). Az 1840-es évekből Slosz Salamon jegyző nevét ismerjük. VeML IV.1.t 331 VeML IV.1.h Összeírás 332 Lásd Löw Lipót rabbivá választásáról kiadott oklevelét a Függelékben! 333 JAKAB 2010a
83
tulajdonosának, de a kevesebb pénzért vett székek után is arányos töredékszavazat illette meg a tulajdonosokat.334 1846-ban az új rabbi választására már az új földesúri rendeletben megállapított szavazati jog szerint került sor. Az elöljárók a választást megelőzően több héttel kihirdették a zsinagógában, hogy szavazati jogot csak a székkel rendelkezők kapnak majd, ezért felszólították a község tagjait, hogy vásároljanak székeket. 1846. május 27-én a földesúr elrendelte, hogy írják össze a szavazati joggal rendelkező családfőket. Az el nem adott székekhez kapcsolódó szavazatok 18 népképviselőt illetnek majd, tehát közvetve a mögöttük álló nép dönthet. A rabbijelölés így az elöljárókat és a 18 hitközségi népképviselőt illeti. A rabbijelöltség feltételeit a földesúr fogalmazta meg. Eszerint a pályázó tudjon jól magyarul,335 tehetségéről országosan ismert legyen és igazolja, hogy korábban egy legalább közepes nagyságú közösségben már szolgált. Emellett ajánlatosnak tartotta, hogy a jelölt rendelkezzen bölcseleti képzettséggel is. Nem nehéz észrevenni, hogy – bár a magyarországi nyitotabb közösségekben a rabbikkal szemben egyre inkább hasonló feltételeket támasztottak – Esterházy ezekkel a feltételekkel már eleve Löw Lipót rabbivá választását kívánta elérni Pápán, ezért a nyelvtudásáról és publikációiról országosan ismert és népszerű kanizsai rabbira szabta a feltételeket. 1846. június 2-án a két imaházban székkel bíró és az új zsinagógában előjegyzett összesen 206 széktulajdonost névre szólóan meghívták a közösség székházába a rabbiválasztás lebonyolítására és az új rabbi járandóságának megállapítására.336 Az ülésen a rabbi jövedelmét heti 20 pengőforintban állapították meg, azaz több mint évi 1000 pengőforintban, amely jelentős jövedelemnek tekinthető. Ezenfelül megszavazták számára az addig szokásos mellékjövedelmeket is. Elöljárókból, népképviselőkből, kórházi és lelkészi segédekből álló szavazatszámláló bizottságot neveztek ki, majd a szavazati joggal bírók a három jelöltre (Jacob Steinhardt, Mayer Zipser, Löw Lipót) egyenként titkosan szavaztak. Löwöt elsöprő szavazattöbbséggel, mindössze egy ellenszavazattal választották rabbivá.337 Ezután a közösség vezetői és a népképviselők megfogalmazták a rabbinak átadandó választási oklevelet, aláírták és lepecsételték a zsidó község, valamint az uradalom pecsétjével. Az oklevélben megfogalmazták a rabbiállás mellett az iskolaigazgatói tisztséget is majdan betöltő Löw kötelességeit. Ezek közül kiemelést érdemel: a pályázati feltételeknek megfelelően az új rabbitól elvárták, hogy havonta legalább egy szombaton, felváltva magyarul, illetve németül prédikáljon a zsinagógában. Továbbá, hogy az uralkodó és a földesúr születésnapján magyar nyelvű szentbeszédet tartson. A választási eredménnyel elégedetlen párt hangadói magukat a többség képviselőinek nevezve, az uralkodóhoz folyamodtak sérelmeik orvoslásáért, mellyel a közösségen belül négy évig tartó viszályt indítottak el. Még a választás lebonyolítása előtt az uralkodóhoz címzett keltezetlen és aláírások nélkül elküldött folyamodványukban azt panaszolták, hogy a kisebbik párt a zsidó vallással ellentétes újításokat kíván bevezetni az istentiszteleti rendben és a zsinagógában. Ezért a földesúr segítségével olyan statútumot léptetett életbe, amely a zsinagógai székek birtoklásához köti a szavazati jogot, így a gazdagoknak több szavazat jut, őket pedig kizárják a hitüket érintő döntésekből.338 334
VeML IV. 1. t Esterházy II. Károly rendelete, 1846. január 15. Hivatkozott az 1840: 6. tc. 7-8 paragrafusára, mely szerint azokon a helyeken is, ahol a gyülekezetekben a prédikáció nem magyar nyelven hangzik el, az országgyűlés berekesztésétől számított három év múlva az anyakönyveket magyar nyelven kell vezetni; illetve felekezetre való tekintet nélkül plébánosoknak, egyházi szónokoknak, káplánoknak és segédeknek olyan személyeket kell alkalmazni, akik tudnak magyarul. 336 VeML IV. 1. t Az 1846. évi községi jegyzőkönyv kivonata, 113. pont. Egy későbbi, keltezés nélküli irat szerint a választást 1846. május 29-én tartották az uradalmi biztos jelenlétében. 337 Uo. 338 Uo. 335
84
Következő folyamodványukat már 250 családfő képviseletében küldték az uralkodónak, melyben azt panaszolták, hogy az új választási rend bevezetése révén a kisebbik párt az ő kizárásukkal választotta meg Löw Lipótot rabbinak. A Löw megválasztását ellenző csoport a magának hagyományosan ortodox rabbit választó pozsonyi zsidó községgel ápolt kapcsolatot, az ott fennálló szokásokat kívánta követni, az újítókkal való szembenállásában pedig tőlük várt támogatást. A pozsonyi községben érvényben lévő választási eljárást országos gyakorlatként beállítva kérték, hogy minden családfőnek legyen szavazati joga, aki a községnek megfizeti a kóser-krajcárokat. Annál is inkább, mivel szerintük a vallási előírásokat szigorúan betartó szegények nagyobb arányban járulnak hozzá a községi terhekhez, mint az “ún. szabad szellemű, Mózes szabályait elavultnak tartó, vagy a kóser italt a saját pincéjükben tartó” gazdagok tekintve, hogy a község jövedelmeinek nagyobb részét a kóser hús- és borfogyasztás után szedett adók teszik ki.339 Az ortodoxok uralkodóhoz küldött folyamodványa ügyében 1848 elején született döntés. V. Ferdinánd a rabbiválasztás földesúri szabályozását az adott helyzetben szükségszerűnek ítélte, tehát jogszerűnek nyilvánította. Azon túl, hogy egy magánjogi viszonyt érintő döntést nem kívánt felülírni, nem állott szándékában csorbítani a földesúr tekintélyét sem. A rabbiválasztásból való kiszorulásuk miatt tett panaszuk mellett az ortodox párt tagjai további vádakat is megfogalmaztak a község reformer pártjával szemben. Az elöljárókat az istentiszteleti rendben bevezetett újításokkal és a kóser-krajcárok önkényes kezelésével vádolták. Továbbá azt panaszolták, hogy az elöljárók elnyomják a többséget képviselő ortodoxokat és a közösséget érintő ügyekben önkényesen döntenek, így kívánnak kántort alkalmazni. A tiltakozó ortodox párt az uralkodóhoz küldött folyamodványt 250 családfő nevében írta. Az abban megfogalmazott vádak tisztázása miatt a vármegye 1846. augusztusában egy külön választmányt küldött ki Pápára, hogy kiderítse, az aláírókon kívül kik állnak a folyamodvány mögött. A vármegye ezen döntésében a helytartótanácsi utasítás mellett minden bizonnyal sokat nyomott a latba, hogy Esterházy II. Károly földesúr a panaszon felháborodva szintén kérte a vármegyei vizsgálatot. Amint az 1846. augusztus végén lefolytatott vizsgálat kiderítette, az elégedetlenkedők David Lamberger házánál egy este összegyűltek, és Stettner Lajos soproni ügyvéd jelenlétében maguk közül 10 férfit választottak, akiket a választási joguk visszaszerzésének ügyével bíztak meg. Mivel az ortodoxok azt állították, hogy a közösség többsége mögöttük áll, a vármegyei választmány össze kívánta írni őket, valójában mennyien vannak és egyúttal jogi helyzetüket is meg kívánta vizsgálni. Egy szombaton a zsinagógában kihirdették, hogy a tíz ügyvivőt megválasztó férfiak jelentkezzenek összeírásra. 108 családfő ismerte el, hogy egyetértett a folyamodvánnyal. Őket egyenként kikérdezték, irataikat és adókönyveiket is megvizsgálták. Azokból kiderült, hogy közülük 43-an nem fizettek cenzust, 39-en türelmi adót, 71-en pedig egyáltalán nem járultak hozzá a zsinagógaépítés költségeihez. A 108 személy közül 72-nek nem volt letelepedési engedélye Pápára. Az elégedetlenkedők közti agitálás hatására a szeptember elején megismételt vizsgálat idejére a választási jogot igénylők száma 172 főre növekedett. Közülük nem fizetett cenzust 89 fő, türelmi adót 86-an, 130-an pedig a templomépítésre nem fizettek egyáltalán; 124-nek pedig nem volt lakhatási engedélye. A vizsgálatot lefolytató vármegyei hivatalnokok megjegyezték, hogy a lakhatási engedéllyel nem rendelkezők közül sokan Pápán születtek, és bár többen már megőszültek, mégsem tudnak 339
VeML IV. 1. t Második folyamodvány, é. n. Az aláírók nevében: Josef Berger, Aron König, Rudolf Toch és Josef Sauer .
85
magyarul.340 Az adóelkerülés ilyen nagy aránya mindenképpen gyengítette az ortodoxok pozícióit, tiltakozásuknak így egyre kevesebb jogalapja maradt mind az elöljárók, mind a vármegyei hatóságok, illetve a földesúr előtt, hiszen úgy követeltek jogokat, hogy nem teljesítették kötelezettségeiket. A zsidó község vezetői az őket ért újra és újra megfogalmazott vádak mindegyikére kimerítő cáfolatot írtak és kemény szavakkal illeték saját hitsorsosaikat. Ők voltak abban a helyzetben, hogy a mintegy száz éve fennálló védelmi viszonyban kialakult kényes egyensúly fennmaradását elérjék. Tagadták a vádat, miszerint az elöljárók közt vérségi kapcsolat állna fenn, ugyanis a szabályzat csak az első három tisztséget betöltő személy közti rokonságot tiltotta, márpedig Adolf Spitzer, Hermann Neumann és Hermann Fromm között ilyen kapcsolat nem állt fenn. A pozsonyi községben bevett szokásokra való hivatkozás a szavazati jog ügyében (hogy ti. mindenki, aki hozzájárul a községi jövedelméhez, szavazati joggal bír), szerintük nem fogadható el, ugyanis nincs országosan egységes jogszokás a községi elöljárók választásában. Hivatkoztak a pesti zsidó községre, ahol a tagok képviselőik útján gyakorolják a választójogukat, nem személyenként. Pápán a szavazás szabályozása földesúri jog, tehát aki támadja, egyszersmind a földesurat támadja. A reformer pártot ért vádakat a folyamodványt aláírók kikérdezésével a vármegyei kiküldöttek megvizsgálták és valótlannak találták. A többször elhangzó panaszt, miszerint az új zsinagógában számos, a hitelvekkel és a szokásokkal ellenkező újítást vezettek be, nem találták megalapozottnak. Az almemort körüljárhatónak ítélték, azt pedig nem tudták előttük bebizonyítani, hogy a Tórát a régi zsinagógából nem az előírásoknak megfelelően vitték volna át az újba. A zsidó juristák elismerték, hogy a szombati imádságot egy ideig a körülmények miatt nem tudták elmondani, de azóta rendben folyt az istentisztelet. Az újításra vonatkozó vádat a reformerek azzal cáfolták, hogy több buzgó ortodox is jár a zsinagógába, részt vesz a szertartásokon. Eskü alatt kikérdezett idős zsidók vallomásával igazolták, hogy a zsinagógában mondott imádságok és a szertartások sem változtak. 341 A vármegyei vizsgálat ebben a vádpontban azt állapította meg, hogy sokkal inkább a folyamodók tévelyegnek. Kihallgatták az elöljárókat és a rabbit is, és azt tapasztalták, hogy ők csupán műveltséget akarnak, a rabbi pedig a népet kívánja oktatni, lelki és testi tisztaságot akar elérni, az istentisztelethez nem tartozó babonákat akarja csupán kiirtani, és szorgalmazza a zsidók magyarosodását. A panaszosok viszont minden ilyen törekvést elleneznek. A két fél közti vitának ebben a részében a halakha tartalmának eltérő megítélése húzódik meg. A polgári életformában feleslegesnek ítélt szokások (“babonák”) adott esetben az ortodoxok számára halálosan komolyan veendő előírások voltak, amelyek eltörlése számukra a vallás és a hit alapjait kérdőjelezték volna meg. A Löw mellett érvelő vármegyei jelentésből mindenesetre kiderül, hogy a rabbi az addigi szokásokon minden bizonnyal változtatott, nyilvánvalóan azzal a meggyőződéssel, hogy azok már nem képezik a halakha részét. A vezetőség a kóser-krajcárok kezelése miatt őt ért vádakra adott válaszában is a reform néhány fontos alapgondolatát fogalmazta meg: “Mi szent vallásunk elveihez szorosan és hőn ragaszkodunk, mi Mózesnek igaz követői akarunk maradni, de nem kizárólag külső ceremóniákban, hanem mint az Úr parancsolta, lélekben és igazságban kívánjuk Istenünket imádni, s ehhez képest az Isten házát nem tőzsér teremnek, alacsony 340
VeML IV. 1. t A vármegyei főbíró és esküdt jelentése a választmány által lefolytatott vizsgálatról. Veszprém, 1846. november 3. 341 Több idősebb zsidó tanúsította, hogy a zsidó újévet szeptember 21–22-én az új zsinagógában ugyanúgy tartották meg, mint emberemlékezet óta mindig, a szokott szertartásokkal, énekekkel és kellő buzgalommal. Aláírók: Abraham Stern, Josef Baron, Leopold Rapok, Salamon Beck, Elias Guthard, Josef Breyer, Gaspar S[…]pa, Leopold Gold, Marcus Eizler, David Bichler, Lipmann Beck. VeML IV. 1. t. 1846. szeptember 23.
86
viták, sőt civakodások színpadának kívánjuk tekinteni. Mi fajunknak fáradhatatlan szorgossága és vállalkozó tevékenysége mellé kor igényelte műveltséget, s a köz élet minden körülményeiben megkívántató értelmességet kívánunk szerezni.”342 A vádak és cáfolatuk mögött jól érzékelhető mindkét fél saját motivációja. Az ortodoxok nagy valószínűséggel nem annyira a székek pénzzé tételét sérelmezték, mint inkább a hozzájárulásuk nélkül megválasztott új rabbi személyéből következő változásokat, amelyek minden áron való megakadályozására törekedtek. Az újító párt tagjai bár tudták, hogy nincsenek többségben, mégis nagyon magabiztosak voltak. Egy felvilágosult, reform szellemiségű rabbi az 1840-es években mind politikailag, mind a földesúr szempontjából jobban megfelelt. Az újítások bevezetése elleni tiltakozás ürügyén az ortodoxok tulajdonképpen személyesen Löw ellen fordultak. A zsidó újévet megelőző szombati zsinagógai istentisztelet után az ellentáborból néhányan a hazafelé tartó Löw mellé szegődtek és káromkodva szidalmazták, csúnya szavakkal gyalázták, majd leköpdösték. Ellenük az úriszék vizsgálatot indított és a zsinagógában zsidó eskü alatt valló tanúkat hallgatott ki. Az elfogott tíz férfi 343 közül öt ellen pert indítottak, négy főt felmentettek, de Hermann Toch-ot 5 pálcaütésre ítélték, amiért a bíróságot és a tanúkat is becstelen szavakkal illette.344 A kezdeti megaláztatások nyilván sok keserűséget okoztak a rabbi számára, de céltudatossága, mellyel a pápai zsidó községet az új iskolai oktatás és a rendszeres prédikációk által kora kihívásai iránt nyitottá kívánta tenni, minden bizonnyal segítettek ezeken felülkerekedni.345 Emellett maga mögött tudhatta a hozzá hasonlóan elkötelezett községi vezetőség támogatását is. Azonban ellenfelei is igen elszántnak bizonyultak. Minden lépését figyelték, hogy hol találnak a hagyományt szerintük sértő mozzanatokat. Mivel ilyen irányú vádjaik Pápán könnyen lelepleződhettek volna, inkább Löw korábbi életére vonatkozó adatok gyűjtésébe kezdtek, hogy burkoltan vádolva befeketíthessék és így elérjék távozását. 1846. decemberében két pápai férfi, David Klein és Rudolf Toch Zalába mentek és ott több olyan embert felkerestek, akikkel korábban Löw kapcsolatba került. Először Tallián Imre hahóti plébánoshoz mentek, akiről úgy tudták, hogy Löw barátja. A plébánosnak a zsidók nem mutatkoztak be, ezért később a vizsgálat során a pap csak egy őszes kövér emberről és egy sovány fekete képű társáról beszélt, akik azt hazudták neki, hogy Löw küldte őket bort vásárolni. Amíg nála voltak, folyton Löwről kérdezősködtek és a plébános háziasszonyát is faggatták, nem evett-e valaha náluk a rabbi. Mivel mindketten nemmel válaszoltak, a két zsidó borvásárlás nélkül távozott Kanizsára.346 Ott Klein és Toch több embert felkeresett, köztük egy katolikus lányt, aki szárazdajkaként szolgált a rabbi családjánál, hogy vallomásra bírja őket arról, hogy Löwék nem a zsidó vallási előírásoknak megfelelően éltek, hanem szombaton is főztek, a rabbi pedig késsel
342
VeML IV. 1. t A pápai zsidó község elöljárói a vármegyéhez. Pápa, 1846. augusztus 2. Salamon Lövenstein és Abraham Lövenstein lisztkereskedők, Rudolf Toch és Hermann Toch dohánykereskedők, Aron Glück ruhakereskedő, Michael Schwarz vendéglős, Wolf Kohn (foglalkozása ismeretlen), Michael Grünfeld (foglalkozása ismeretlen), David Klein hajhász, Moses Klein kávés. VeML IV. 1. t A pápai uradalmi úriszéki jegyzőkönyv kivonata, 1846. október 5–6. ülés, 4. pont. Foglalkozásuk beazonosításához az 1848-as Pápa városi név szerinti zsidó összeírást használtuk. VeML IV. 1. h Összeírás. 344 VeML IV. 1. t A pápai uradalmi úriszéki jegyzőkönyv kivonata, 1846. október 5–6. ülés, 4. pont. 345 Elhivatottságára jellemző egy másik válságos időszakban tanúsított magatartása, melyet felesége örökített meg naplójában: “Most aztán igazán bámulnom kell az uramat, aki bármennyire is teljes lélekkel részt vesz az eseményekben [ti. az 1848/49-es szabadságharc eseményeiben – J. R.], nem igen hagyja magát tanulmányaiban s munkáiban zavartatni és olyan buzgón folytatja zsidó történelmi kutatásait, mintha nyugalom és béke uralkodna odakinn.” BFL XIII. 44. Schwab Leontin naplója, 1849. január 13-i bejegyzés. 346 VeML IV. 1. t A pápai zsidóságra vonatkozó iratok, 1846. december 17. 343
87
borotváltatta magát és több más előírást is megszegett.347 Kísérletük sikertelen maradt, a felkeresett személyek egyike sem tett terhelő vallomást a rabbira. A kikérdezett szerb borbély is azt vallotta, hogy soha nem borotválta meg a rabbit, a borotvakést csupán Löw tyúkszemének levágására használta.348 A Löwöt rágalmazó Klein és Toch ellen Pápán eljárás indult, vesztegetés és lélekvásárlás vádjával letartóztatták őket. A rabbit hamisan rágalmazók megbüntetésével az ellenlábas párt hangadói egy időre elcsendesedtek. A vármegyei iratok nem tartalmazzák azokat a konfliktusos eseményeket, amelyek a közösségen belül továbbra is előfordultak ugyan, de a hatóságok látókörébe már nem kerültek, így nem is vizsgálták azokat. Ezek ugyanakkor továbbra is fenntartották a feszültséget a közösségen belül. Moritz Feitel pápai orvos, a zsidó község elöljárója 1885-ben hosszú visszaemlékezést jelentetett meg Löw Lipóttal kapcsolatos emlékeiről, melyben részletesen írt a rabbi személye körüli korabeli küzdelmekről is. Az iratokból hiányzó események a visszaemlékezésből rekonstruálhatók.349 A Löw elleni támadások ezután sem szűntek meg. Felesége, Schwab Leontin 1849– 1850 folyamán vezetett naplójából tudjuk, hogy a forradalom és szabadságharc mellé állt Löwöt ellenségei a Pápára bevonuló császári sereg élén álló tisztnél császárellenességgel és Kossuth-pártisággal vádolva, feljelentették.350 A rabbit ekkor még szabadon engedték, de a szabadságharc bukása után mint politikai ellenséget, őt is letartóztatták. Pápai ellenfelei kihasználva az alkalmat, Budán vallomást tettek ellene. A rabbi személyét aljas módszerekkel támadók minden bizonnyal csak egy részét tették ki az ortodox pártnak. Köztük is voltak olyan vallási tekintetben képzett tagok, akik vitaképes partnerei voltak a reformer párt hangadóinak. A személyeskedő vádak mellett az iratok megőrizték mindkét párt nézeteit a vallásról és az azt érintő változásokról. A halakhikus hagyományokhoz és a rájuk rakódott, talmudi alapokat nélkülöző, de az idők során előírássá merevedett szokásokhoz szőrszálhasogató módon ragaszkodó ortodoxok számára a ruházatra vonatkozó előírás sohasem válhatott “nevetséges butasággá”. A zárt közösségekben abszolút normát jelentő aprólékos előírásokkal szemben Löw (és valószínűleg a hozzá hasonló többi haladó rabbi is), aki az ilyen vallási előírásokat a külvilág felé való nyitás érdekében levethetőnek ítélte, egy más gondolati dimenziót képviselt. A közösség két pártja közti kölcsönös vádaskodásban a reformerek a képzettség, a műveltség és a magyar hazafias érzelmek fontosságát hangsúlyozták, és ezen értékek 347
Az arc borotválására a halakha szigorú szabályai vonatkoznak. A szakállat tilos fémből vagy kőből készült pengével eltávolítani, fával vagy vegyszeres eljárással azonban nem. BÁNYAI 2008. 64. 348 VeML IV. 1. t Vukovics György borbély tanúvallomása. Kanizsa, 1846. december 21. 349 FEITEL 1885. A visszaemlékezés – műfajából adódóan – igen szubjektív, néhol pontatlan. Feitel egyértelműen a német zsidó közösségekből kiinduló haszkala híve volt. Morvaországban, a kollini rabbinál ismerkedett meg Löw Lipóttal. A rabbi környezete meghatározóvá vált mindkettejük szellemiségére és későbbi szoros barátságukra. Feitel Kőszegen kezdett orvosi praxist, majd pápai származású felesége által került a városba. Itt a gazdagabb zsidó családok körében lett orvos. Barátságukra támaszkodva ő kezdeményezte a modern zsinagóga felépítését, majd pedig Löw pápai rabbiállásba való meghívását. Írása egyértelmű elköteleződés a zsidó modernizáció eszméje és Löw mellett, egyben a végül kudarcot vallott küzdelemben saját álláspontjának apologetikus védelme. Minden Löwöt ért vád a mögötte álló Feitelre is ráhullott, így Löw mellett állást foglalva, a maga álláspontját is védte. Mivel a közösségen belüli vitában az újító párt vezető egyéniségeként részt vállalt, az ellenféllel szemben megfogalmazott súlyos véleményét megfelelő kritikával kell kezelnünk. Megjegyezzük, hogy a Löw beszédeit kiadó Hidvégi Máté a könyvhöz írt Löw-életrajzhoz autentikus forrásként, jegyzetek nélkül használja Feitel művét. HIDVÉGI 1999. 215–235. 350 “Én is újabb oldalról ismerhettem meg Löw ellenfeleit. Szombat este […] hirtelen három katona lépett a szobába azzal a paranccsal, hogy a rabbi kövesse őket. […] Feljelentették őt egy századosnál, hogy Kossut[h] mellett és a császár ellen prédikált. Löw biztosította a kapitányt, hogy sohasem prédikált lázadást, s az az úr kegyesen elengedte őt. […] A nap folyamán megtudtuk azt, hogy a zsidók megismételték a panaszukat az ezredesnél és csak a prefektus védelmének köszönhető, hogy Löwöt nem állították újra elő.” BFL XIII. 44. Schwab Leontin naplója, 1849. január 1-i bejegyzés.
88
képviselőinek tekintették magukat. A hagyományokhoz mereven ragaszkodó pártot mint ezeket a tulajdonságokat teljesen nélkülözők közösségét állították be. A reformer párt tagjai kitartóan tagadták, hogy a zsinagógai istentiszteletben bármilyen újítást bevezettek volna. Egyben megragadták az alkalmat, hogy hangsúlyozzák a közösség szellemi és erkölcsi megújulásának szükségességét. Erre indokként azt hozták fel, hogy Magyarországon sok rabbi nem tud írni-olvasni sem németül, sem magyarul, és a magyar nyelv zsinagógai használatát botránynak tartja. Ezek a rabbik jó, ha évente legföljebb kétszer prédikálnak, de akkor is “csak az iskolaalapítás és a bajuszviselés ellen”. A fennálló helyzet oka szerintük az, hogy szemben az örökös tartományokban bevezetett szabályokkal, Magyarországon nem kötelező a rabbinak bölcsészi képzettséget szerezni. Érvelésükben szembeállították a rabbik hagyományos közösségi szerepét egy a keresztény, különösen is a protestáns lelkészek szerepéhez hasonlító és megvalósítandó rabbieszménnyel, amely a morva és cseh közösségekben a haszkala hatására már kialakult. A zsidó közösségekben ugyanis a rabbinak elsősorban nem – mai fogalmaink szerinti – lelkészi feladatai voltak, hanem inkább döntnöki szerepet töltött be személyi vitákban és a vallási előírások értelmezésében. A hagyományos közösségekben a rabbinak az istentiszteleti szertartásokban nem volt különösebb szerepe. A pápai község elöljárói szerint a ritkán mégis előforduló zsinagógai prédikációk is általában egy-egy vitás eset értelmezésében merültek ki, semmilyen közéleti vagy erkölcsi kérdést nem feszegettek. Ők viszont a rabbi szerepének megváltozását és a prédikáció jelentőségének növekedését tartották volna kívánatosnak. Ehhez azonban olyan rabbiszemélyiségekre lett volna szükség, akik egyben jól képzett bölcsészek és hitszónokok is. Löw Lipót éppen ezt az eszményt testesítette meg.351 A hagyományokhoz fenntartás nélkül ragaszkodó párt vallásosságáról a község vezetői igen sommás véleményt fogalmaztak meg. Eszerint “egynehány megrögzött talmudisták, kik a tömeget tévútra vezetik, a vallást a tudatlansággal, káros babonával, antisociális separatismussal ugyan azonosítják, népünk azon előítéleteit s balvéleményeit meg akarván tartani, melyeknél fogva a magyarországi zsidó papok a casuisticán kívül semmit sem tudnak.”352 Azok a rabbik azonban, akik arra törekedtek, hogy közösségeikben a világi műveltséget is meghonosítsák, nagy ellenállásba ütköztek. Pedig a társadalmi integráció egyik feltétele volt a hagyományokba való bezárkózás enyhítése, hiszen – mint írták – “népünk szerencséjére az újabb korban a kormányok a jobb érzésű s a civilisatio után törekvő izaelitákat pártolják, minek következtében hitfelekezetünk emberi s polgári mívelődése jó sikerrel előre halad.”353 Az ortodoxok a rabbi személyének megválasztásából kimaradva, az újítók által pártolt Löwöt nem csupán jogsérelmük miatt, hanem vallási nézetei miatt sem tudták elfogadni, az ő “papi rendeltetése irányába sem vonzalmuk, sem bizodalmuk” nem volt.354 Nem nyugtatta meg őket a község vezetőinek azon érvelése sem, miszerint Löw országszerte ismert és tiszteletben álló személyiség. Szerintük senki sem állíthatja, hogy a régi választási rend szerint lebonyolított választással is ne találtak volna dicséretre méltó 351
A zsinagógaavatás alkalmából elmondott beszédében Löw éppen a zsinagógai prédikáció jelentőségét hangsúlyozta mondván, a zsinagóga nem csak a Tóra, az imádság helye, hanem iskola is, ahol az isteni törvényeket hirdetik és értelmezik. “… a zsinagóga csak akkor lehet lakhelye az Isten törvényének, midőn e törvény érthetőséggel s világossággal, élő nyelven s élő szóval fejtegettetik”. HIDVÉGI 1999. 35. 352 VeML IV. 1. t A pápai község vezetőinek jelentése Veszprém vármegye cs. kir. főnökének. Pápa, 1850. február. 22. 353 Uo. 354 “Atyáink után öröklött vallásainkba semminémű újítási viszketegség után ingadozni még jelenleg nem vágyunk.” VeML IV. 1. t Az ortodoxok válasza a vezetőség vármegyéhez küldött véleményére. Pápa, 1847. január 14.
89
más rabbijelöltet.355 A hírlapi cikkei miatt szerintük Löw nem dicséretet, hanem inkább megrovást érdemelne. A közösségen belüli szembenállás a vármegyei hatóságoknak is fejtörést okozott. Ahogy Pap János megyefőnök 1850-ben az ügyet összefoglaló hosszú jelentésében fogalmazott, a négy éve folyó vita úgyszólván kifárasztotta őket. A megyefőnök 1850. május 6-án Pápán a mindkét párt által küldött 5–5 képviselőt kihallgatta. Célja az volt, hogy rávegye őket a megbékélésre, de nem járt sikerrel. Megállapítása szerint a két fél közti viszály fő oka Löw személye volt. Így megoldást csak Löw Lipótnak 1850-ben a pápai rabbiszékről való lemondása hozott, miután elfogadta a szegedi zsidó község meghívását.
II. 3. 5. PÉNZÜGYEK Pápán az engedéllyel letelepedett zsidóság már a 18. század első felében, a védlevél kiadását megelőzően is mint közösség (communitas) fizette meg a földesúrnak járó adót, a védelmi pénzt. Ebből következik, hogy egy szükséges szintű közös pénzügyi adminisztráció már a kezdeti időszakban is létezett, amely a közösség egyes családjaira, tagjaira kivetette, majd beszedte tőlük az adót. A pápai zsidó község kötelékébe bekerülő családok differenciált jogi helyzetét a közösség vezetői ismerték és e szerint ők tudták elosztani a közösségre háruló terheket. A türelmi adó bevezetése után ezen adónem kivetése és begyűjtése is a közösség hivatali adminisztrációjára hárult. Ezért is volt szükség a pénzeket kezelő saját pénztárosra, a választott elöljárók közé tartozó megbízható perceptorra. A zsidóságra nézve egyébként is sérelmesnek tekinthető türelmi adó községen belüli elosztása, vagy a kóserkrajcárok kezelése gyakran okozott vitát, s ha alaptalanul is, érthető, hogy a pénzekért felelős személy vagy személyek gyakran kerültek valamilyen elégedetlenség folytán a vádak célkeresztjébe. Az ilyen viták tisztázása érdekében lefolytatott vizsgálatok adataiból rekonstruálható a község pénzügyi adminisztrációja is. A TÜRELMI ADÓ KEZELÉSE Nem ismert, hogy pontosan mikor történt változás, azonban a 18. század végétől a türelmi adó beszedésére keresztény vármegyei tisztviselőket neveztek ki. A 19. század elején érvényben volt szabály szerint a pápai zsidó közösségben az ún. toleranciális elöljáró intézkedett a türelmi adó ügyében. Feladata csak az adó kivetése és a kivetési táblázat elkészítése volt. Minden évben először az előző évi befizetett adókkal kellett elszámoljon, s majd csak ezt követően állapította meg a fizetendő adó mértékét, amit az ún. tabella ejectationalis-ban rögzítettek. A kivetett összegeket a zsinagógában hirdette ki. A türelmi adót fizető zsidók maguk is rendelkeztek bizonyos nyilvántartással („tolerancia fizetésekről szóló kis könyv”) a befizetett összegekről. Az 1833-ban Szauer Ábrahám türelmi adó elöljáró ellen lefolytatott vármegyei vizsgálat irataiból is az derül ki, hogy 355
“Birtokában vagyunk ugyan mostanság is az 1844. évi június 2-án kelt 357-dik számú Pesti Hírlapnak, ahol cikkjében az emancipatio áhitatos óhajtásával hittanainkba vagdalkozó elveit fejtegetvén, magát igenis ismeretessé, minket pedig figyelmetessé reform szellemérül tőn, melynek bégyőzetésére elegendő felhozni csak ezen szavait: a zsidóknak nincs különös politicai életük és ön állásuk és szándékuk sincs ezt valaha elérni – mely szavaihoz alkalmazván a zsidónak ezen szavakból álló imádságát »nach Jerusalem füre uns mit erbarmen und Trohn Davids begründe baldigst mégis – auf einem andern Orte bringe uns mit frieden zusammen von alle Ecken der Welt, und füre uns gerade in unsern Land.« – nem egyéb a tanúság, mint az, hogy amelyért a zsidó minden nap az Istenhez fohászkodik, azt másfelül maga sem akarja, azt t. i., hogy eljövend még valaki, aki a zsidókat egy boldogabb hazában vezetendő politicai életük és ön állásosságjokat elérendik, melynek hittanilag egy zsidó ellene sem mondhatna.” Uo.
90
ekkor nem ez az elöljáró kezelte a pénzt, hanem a vármegye által kirendelt keresztény türelmi adóvevő, az adó behajtására csak neki volt jogosultsága. 356 A pénzek bevételekor minden adózó könyvecskéjébe beírta a befizetett összeget. A beszedett pénzt a vármegyei hivatalnok a győri királyi sóhivatalnak fizette be. Előfordult, hogy a zsidó község vagy magánszemélyek időről-időre kölcsönt vettek fel a már beszedett türelmi adóból. A pénzt valószínűleg kamatra adták kölcsön, ami egyébként tilos volt. A pápai zsidók esetében is érvényes volt, hogy a dekonjunktúra következtében az 1820-as– 1830-as években jövedelmeik megcsappantak, miközben a türelmi adó mértéke folyamatosan nőtt, ezért hátralékuk keletkezett. ÁRVÁK VAGYONA A zsidó község külön kezelte az árvák vagyonát. Az árvapénztár – szokás szerint – a vagyont 6%-os törvényes kamatra kiadva fialtatta és hasznosította. A pénzeket a két gyámatya kezelte. 1833-ban a tisztségről leköszönő Szauer Ábrahám 85 ezer váltóforintról számolt el megválasztott utódai előtt. A község a különböző bevételekből származó összegekből a közösség szegény, nincstelen tagjait segítette, például tüzelőre való pénzt osztott ki közöttük. 357 1841 áprilisában az Ispotály utcában leégett zsidó házak birtokosainak megsegítésére a szegények pénzszedőjének nevezett községi megbízott a városi tanács engedélyével segélyt gyűjtött.358 ÚJONCÁLLÍTÁS A zsidóságra kiterjesztett kötelező katonáskodás ügyét is az elöljárók koordinálták. A katonáskodást az újoncállítás idején pénzben meg lehetett váltani. Nagy valószínűséggel a helyi zsidók egy jó része élt ezzel a lehetőséggel, így az elöljárók az újoncozásra befizetett pénzeket is kezelték. Az összegeket a katonakötelesek családjai jövedelmének arányában vetették ki. Az 1831. évi februári katonaállítás alkalmából 85 személyre vetettek ki 10–75 forintig terjedő összegeket, összesen 1980 forintot. A pénzt két erre kijelölt személy hajtotta be, akik számadást vezettek a kiadásokról, amiket a katonának bevonuló zsidók élelmezésére, szállítására, orvosi és borbélyi ellátására, továbbá postaköltségre fizettek ki.359 A község a különböző számadásokat, akárcsak a jegyzőkönyveket, héberül vezette, ami megnehezítette az uradalmi vagy a vármegyei felülvizsgálatokat. Éppen ezért, a Szauer Ábrahám ellen folytatott vizsgálat során 1833-ban a vármegye elrendelte a magyar, vagy német nyelvű adminisztrációt.360 1844-ben a község elöljárói önként döntöttek a magyar nyelvű adminisztráció bevezetése mellett.361
II. 3. 6. INTÉZMÉNYEK ZSINAGÓGA A pápai zsidók istentiszteleti helyére vonatkozóan már a zsidó község 1748-tól számítható létrejöttét megelőző évekből is van adatunk. Az uradalmi számadások először 1742-ben említik az oratorium hebraei-t. Ebben az évben a közösség megvásárolt egy 356
VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 358 VeML V.2.a 1841 359 VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 360 VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 361 HUDI 1995a. 115. 357
91
uradalmi házat, amelyet valószínűleg korábban is erre a célra használt, és amelyért évi 40 forintos adót fizetett.362 Az épület pontos helyét nem ismerjük, de a 20. század eleji közösség emlékezete szerint az első imaház a Salétrom utcában, azaz tulajdonképpen az Ispotály utca folytatásában állt.363 Néhány év múlva már az Ispotály utcában találjuk a zsidóság közösségi épületeit. A városi telekkönyvben és a későbbi házösszeírásokban is a 194-es és 195-ös számot viselő telkek szolgáltak ezek helyéül. A nagyméretű 194-es számú telek a belsővárosi birtokkönyv szerint tulajdonképpen két részre oszlott: egyik része 1734-ig puszta telek volt, amely Csizmazia Mátyás, Mathus András és Bika Mihály nevén szerepelt. A puszta telekrészt Csizmazia 1734-ben (más adat szerint 1738-ban) eladta Szentmihályi István özvegyének, aki 1744-ben továbbadta azt Ferenczy Györgynek. Nem tudni pontosan, hogy mettől-meddig, először ebben a házban működött a zsinagóga. A telek másik része az ún. Szakmáry-féle telek volt, amelyen épület is állt. Az 1754. évi uradalmi számadás szerint a zsidó község ekkor már az ezen a telken álló házat használta zsinagógaként.364 Az 1757-es a számadásban is ezen az Ispotály utcai telken álló zsinagógáról esik szó, amely után a község külön 13 ft 25 krajcárt fizetett telekadóként, ezenkívül 10 forintot a zsinagóga után. Ekkor már az uradalmi házról nem esik szó, tehát azt már nem használták imaházként.365 Szintén 1754-ben vásárolta meg a zsidó község a szomszédos 195-ös telken álló Molnár György-féle házat.366 Adatok hiányában nem tudjuk megállapítani, hogy mikor, de az évtizedek során e két utóbbi telket egyesítették és rajta építették fel az első zsinagógát.367 A 194-es telek másik részén álló Ferenczy-házban a zsidó község egyéb közösségi terei kaptak helyet: 1780-ban a zsidó fürdőt, 1781-től pedig a zsidó mészárszéket említik.368 A mészárszék mellett szintén a 194-es telken állt a zsidó kocsma is. A zsinagógától északra a 196-os szám alatt volt a község régi ispotálya. 369 A Pápán megtelepült zsidóság vallási életének színtere, annak központja tehát itt alakult ki. Ez a helyzet állt fenn egészen 1944-ig, a közösség megszűnéséig, amiben szerepet játszott az is, hogy az 1846-ra elkészült új zsinagóga is a 194-es telekre épült. Az 1841-ben kezdett építkezést megelőző időszak, vagyis a 19. század eleji forrásokban található elszórt adatok határozottan két zsinagógát említenek, amelyekről azonban semmilyen további adat nem deríthető ki. Ezek közül egyik a számadásokban szereplő, az egyesített 194-es és 195-ös telken álló iménti épület volt, a másik pontos helyét azonban nem tudjuk meghatározni. Ez valószínűleg egy már korábban is álló ház volt, amelyet egy idő után zsinagógaként használt a közösség. Annak oka, hogy a pápai 362
MOL P 1216 capsa 56. nr. 33. (1742): „ab oratorio herbaei vel a domo dominali nunc jam ipsis vendita 40 fl”.; Uo. capsa 56. nr. 42. (1744), nr. 48. (1746). 363 KAPOSSY 1905. 197. 1936-ban a hitközség levéltárában még megtalálható volt egy 1743-ból származó törzskönyv a zsinagógai székekről. Ez – a szerzők szerint – az 1743-ban a Salétrom utcában épült zsinagógához köthető. HORVÁTH, TÓTH 1936. 96–97. Nyilvánvalóan a fent említett, 1742-ben zsinagóga céljára vásárolt uradalmi házról lehet szó. A magyarországi zsinagógák adattára az első zsinagógát szintén a Salétrom utcában lokalizálta az 1865-ös kataszteri térkép alapján. GAZDA 1991. 39., 83. 364 MOL P 1216 capsa 57. nr. 5. (1754). Mivel a különböző összeírások a telken álló mindkét épületet 194-es számon írták össze, már az 1780-as években sem láttak tisztán az uradalmi tisztviselők a telkek, illetve a rajtuk álló házak pontos jogállását, birtokosait és funkcióit illetően. MOL P 1216 capsa 54. nr. 120 – Quoad domos censuales non tamen contractuales, 1786. szeptember 26.; MOL S 18 Nr. 194. 365 MOL P 1216 capsa 57. nr. 13. (1757) 366 MOL S 18 Nr. 195. 367 Az egyesített telek után azonban továbbra is eredeti alkotórészei szerint adóztak. „In his duobus fundis jacet sinagoga judæorum a fundo olim Szakmariano dominum desumpsit censum pro annis 48 fl, 636 d. 12 refundendum, ab alio vero oppidum desummunt annue præexpositos 6 fl-os censuales et d. 32 ¾.” MOL P 1216 capsa 54. nr. 35: Pápa város kataszteri összeírása, 1735/1780. Továbbá Uo. capsa 54. nr. 75. Conscriptio fundorum contractualium intravillanorum. Pápa, 1783. augusztus 30. 368 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 48., 75., 138. 369 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37.
92
zsidó község két zsinagógaépületet használt – véleményünk szerit – nem függött össze vallási vagy liturgikus szempontokkal, sokkal inkább volt praktikus: a közösség lélekszámának növekedése folytán a használatban volt zsinagógaépület befogadó képessége elégtelennek bizonyult, ezért további épületet kellett istentiszteleti célra használatba venni.370 A két zsinagóga közül az egyik az 1840-es évek elejére már használhatatlanná vált, a másik pedig a 3000 főt kitevő közösséget már nem tudta befogadni. Ezért a község elhatározta, hogy egy új, nagyobb zsinagógát épít, melyről az elöljárók és a közösség képviselői 1841. július 14-én szerződésben egyeztek meg. A szerződést akkor 250 községi tag írta alá.371 Esterházy II. Károly földesúrként engedélyt adott a zsinagógaépítésre, a szükséges követ ingyen, a téglát pedig 6 évi hitelre adta a közösségnek. 372 A község vezetői a zsinagóga épület tervét bemutatták, amit aztán csaknem a teljes közösség elfogadott.373 Augusztusban a város elrendelte a zsinagóga mellett álló fürdő városon kívülre történő költöztetését.374 Ez az intézkedés minden bizonnyal összefüggött a zsinagógai építkezés elkezdésével, a megfelelő telek kialakításával. Az építkezést közös akaratból határozta el a közösség és lebonyolítására egy választmányt nevezett ki.375 A zsinagógaépítésen felbuzduló lelkes aláírók egyben vállalták az építési költségek egy részének megfizetését. Az építkezés folyamán a közösségen belül vita támadt az almemor376 elhelyezéséről, emiatt a közösség két pártra szakadt. A reformer párt377 a rabbi által is jóváhagyott korábbi terveknek megfelelően az almemort a frigyszekrény előtt kívánta elhelyezni, míg az ortodoxok hagyományosan a zsinagóga közepén, körüljárható helyen. A korábbi helyzetre hivatkozva az új tervet a vallással ellenkező újításnak tekintették, holott azt Horowitz Pál rabbi és az akkor még az újításokat ellenző elöljárók is elfogadták. A tervet támogató párt szerint az almemor oldalra való helyezésében nincsen semmi megbotránkoztató újítás, hiszen a veszprémi, győri, zalaegerszegi, nagykanizsai, csáktornyai, bajai és liptószentmiklósi zsinagógában, de
370
MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. Az 1832-ben kötött szerződésben foglaltak szerint a község továbbra is a réginek nevezett, tehát a 18. század óta használt zsinagóga után fizetett adót a földesúrnak. 371 VeML IV. 1. t A pápai zsidóságra vonatkozó iratok: 1841. július 14., 1846. július 29., 1846. szeptember 29. Ez 250 családfőt jelent. Hét év múlva 609 zsidó háztartást írtak össze a városban. JAKAB 2006. 372 VeML: IV. 1. t A községi elöljárók nyilatkozata a vármegyei vizsgálat során. é. n. [1846] 373 A zsinagóga tervezője Steiner Antal pápai uradalmi építész, aki a magyar zsinagógaépítészet egy olyan sajátos emlékét alkotta meg, amely nemzetközi viszonylatban is figyelemreméltó. Az épület a korszak modern alkotásai közé tartozik, tervezője a legújabb építészeti irányzatok ismeretében dolgozott. Ugyanakkor a kivitelezés arra utal, hogy a helyi mesterek még nem rendelkeztek a nagyívű tervek megvalósításához szükséges elegendő mesterségbeli tudással. Közeli párhuzamának a drezdai zsinagóga épületét tekintik, amely 1840-es felszentelése idején modernségével feltűnést kelthetett a magyarországi zsidóság körében is. KRAUSE 2004. 201–207. Krause összehasonlító műelemzése által művészettörténeti szempontból is megerősítést nyer az a modern felfogás, mely szinte törvényszerűvé tette a fent bemutatott konfliktus kibontakozását. A zsinagógára vonatkozóan lásd még: GAZDA 1989. 199–204. 374 VeML V.2.a 614/1841. augusztus 21. 375 VeML IV. 1. t A községi elöljárók nyilatkozata a vármegyei vizsgálat során. é. n. [1846] 376 héberül: bimó/bimá: centrálisán elhelyezett, körülkerített és néhol kupolás baldachinnal fedett emelvény a zsinagógában, amely eredetileg kizárólag a Tóra felolvasására szolgált. Rendeltetése a liturgia fejlődése során kibővült. Centrális elhelyezése askenáz tradíció; a szefárdok ugyanis a keleti oldalon helyezték el, szorosan a fal előtt. A reformpárti hitközségek az ősinek tartott szokástól eltérően a frigyszekrény tövében helyezték el. ÚJVÁRI 1929. 29–30. A pápai az ország egyetlen ortodox zsinagógája volt, ahol a bimá nem középen volt, ahogyan a Sulchán Áruch előírta. A Chátám Szófér rabbi családjából származó Simon Szofer, később krakkói főrabbi, 1856-ban ezért nem fogadta el a neki felajánlott pápai rabbi állást: “Nincs módomban elfogadni a felajánlott rabbi széket, mert nem tettek eleget kívánalmamnak, hogy a bimát középre helyezzék.” LÁNG [1972.] 41. 377 A forrásokban többnyire “kisebbik” (ti. az ortodox párthoz képest kisebb) vagy “felvilágosult” jelzőkkel illetik.
93
számos külföldi zsinagógában is a frigyszekrény előtt áll az almemor. 378 1845-ben Mayer Zipser székesfehérvári rabbi véleményét is kikérték, vajon esztétikai újításaikat tiltják-e a vallási törvények. A köztudottan haladó felfogású rabbi, aki maga is úgy gondolta, hogy jogában áll újításokat bevezetni a zsinagógában, jóváhagyta a pápaiak legtöbb változtatását.379 A két felet Horowitz rabbi sem tudta megegyezésre bírni, ezért a földesúr a védelmi szerződésben foglalt jogainál fogva, az eredeti építési terv betartására kötelezte a községet.380 Az almemor elhelyezésével kapcsolatban megfogalmazott újítási vád a vita során még többször előbukkant, azonban az építkezés körüli anyagi vita ennél sokkal komolyabb ellentéteket szült. Ezekben jól megragadható, ahogyan a megoldhatatlannak látszó anyagi helyzetben a felelősséget maguktól elhárítók a vallásgyakorlatot érintő vádakkal igyekeztek megtartani a közösség vallási életére gyakorolt befolyásukat. Az történt ugyanis, hogy az eltervezett zsinagóga felépítése jóval meghaladta a közösség anyagi erejét és az építkezés során nagy összegű adósságok keletkeztek, miközben az épület befejezéséhez sem volt meg a szükséges pénz. Az építkezés költségeinek egy részét az új zsinagógai székek használatának pénzbeli megváltásából kívánták fedezni. Azonban a székek többségét még négy év múlva sem sikerült értékesíteni, mivel a közösség egy része nem volt hajlandó fizetni értük. Az új zsinagógaépület ellen hangolók őket, “kivált a túlbuzgókat a székek vásárlásától, oly szín alatt ijesztgetve tartóztatták vissza, mintha itt Isten tudja, minő újítások szándékoltatnának béhozatni."381 Ők voltak azok, akik az almemor elhelyezése miatt is tiltakoztak. A későbbi fogalmak szerint ortodoxnak tekinthető elöljárók, beismerve tehetetlenségüket az adott helyzetben, 1845-ben lemondtak. Sziesz Rafael bíró és Fischer Márkus másodbíró az uradalomtól azt kérték, hogy őket többé ne jelölje a tisztségre, illetve az új községi vezetőséget a gazdagabbakat képviselő másik párt tagjai közül válasszák, hogy a zsinagóga és az iskola felépítését be tudják fejezni.382 A haladó párt köréből megválasztott új elöljárók az építkezés befejezését 20 ezer ezüstforint hitelből kívánták fedezni, melynek biztosítékaként a község vagyonát kívánták lekötni. Esterházy II. Károly földesúr azonban megtiltotta a zsidóságnak a kölcsön felvételét. A költségek fedezésére szükséges pénz előteremtése érdekében hozott új választási eljárás hatására rövid időn belül további zsinagógai székeket értékesítettek 12 ezer ezüstforint értékben, melyből az építkezést tovább tudták folytatni.383 A szavazati jog feltételeként szabott székbirtoklás azonban a várakozások ellenére sem növelte a remélt mértékben a zsinagógai széket váltók számát. A konzervatív hangadók annak hangoztatásával beszélték le társaikat a székvásárlásról, hogy az új zsinagógában elfogadhatatlan újítások lesznek. Így a közösség egy része továbbra sem volt hajlandó széket vásárolni, ehelyett a régi zsinagóga használatának engedélyezését kérték az uralkodótól. Az újító párt szerint az ortodoxok zug-zsinagógákat működtettek annak ellenére, hogy a község statútuma 100–300 forintig terjedő büntetés mellett tiltotta a minjan zsinagógán kívüli megtartását.
378
VeML IV. 1. t Az új elöljáróság jelentése a község vallási viszonyairól a cs. kir. megyefőnöknek, 1850. február 22. 379 KATZ 1999. 73–74. 380 VeML IV. 1. t: Esterházy II. Károly rendelkezése, 1844. július 22. 381 VeML IV. 1. t Esterházy II. Károly földesúr jelentése a megyéhez, 1846. július 29. 382 Uo. 383 VeML IV. 1. t A községi elöljárók 1850. évi jelentése szerint a reformer párt “lelkes emberei”, Samuel Schlesinger, a Neuman és Herzfeld testvérek, valamint Spitzer Sámuel és fia 30000 váltóforint értékben vásároltak székeket. Megjegyezzük, hogy a vásárlók közül többen is a község vezetői közé tartoztak. A vásárlással segítették az építkezés folytatását, azonban később minden bizonnyal tovább értékesítették a székeket.
94
Végül az elöljáróság – akárcsak a rabbiválasztás esetében – a zsinagógaépület tekintetében is felülkerekedett a tiltakozók pártján. Nem sokkal Pápára érkezése után, 1846. szeptember 11-én maga Löw Lipót avatta fel ünnepélyesen az új zsinagógát, abban a formában, ahogyan eredetileg tervezték. A zsinagógaavató alkalmából magyar nyelvű beszédet tartott.384 A folyamatos konfliktus a község anyagi erejét is megtépázta. Az építkezés költségeit a zsidóság még az épület elkészültét követő években is fizette. 1847-ben a városi tanács előtt Pauli Mihály pápai építőmester 8674 forintot meghaladó munkabére kifizetésének elmaradása miatt pert indított a zsidó község ellen. Pauli Mihály Steiner Antal uradalmi építész – mai fogalmaink szerint – alvállalkozójaként dolgozott a zsinagógai építkezésen, ezért a község is rá hivatkozva próbálta visszautasítani a követelést, amit azonban a városi tanács 1849-ben hozott döntése szerint jogosnak ítélt meg.385
ISKOLA A vallási előírásokból következően a zsidó gyermekek oktatása fontos részét képezte a vallási nevelésnek. Ez az oktatás azonban kizárólag vallási célokat szolgált, így csak vallási ismereteket közvetített. Pápán már a 18. században feltételezhető a vallási oktatás valamilyen szintű intézményesülése, azonban a nyilvános iskolai oktatás megszervezése a II. József-féle rendelet ellenére is csak évtizedekkel később valósult meg.386 A zsidó közösségekben magánházaknál héderek működtek, amelyekben melámedek tanították a fiúgyermekeket. Ezek a tanítók lehettek jesiva-növendékek, vagy teljesen képzetlen személyek, akik azonban a vallási alapismereteket képesek voltak átadni. A felvilágosult oktatáspolitika az iskolaügyet királyi felségjognak tekintette, és minden felekezet számára olyan elemi iskola (nemzeti iskola – National-Schule) fenntartását szorgalmazta, amelyben a gyermekeknek világi alapismereteket oktatnak. II. József 1781-ben elrendelte, hogy a zsinagógák mellett a normaiskolák tanítási rendje szerinti zsidó iskolákat működtessenek, de úgy, hogy a zsidó vallást vagy istentiszteletet ne érje sérelem. Ezzel egy időben engedélyezte a zsidók számára, hogy ott, ahol külön zsidó iskola nincs, gyermekeiket a helyi nyilvános iskolában taníttassák. 387 A rendelet kibocsátása után az első zsidó nyilvános iskola Nagymartonban jött létre 1783-ban, majd ezt követték a nagyobb közösségek iskolái: Pozsonyváralján (1783), Vágújhelyen (1784), a Dunántúlon pedig Bonyhádon (1784), Nagykanizsán (1786) és Lovasberényben (1787). 388 Ezek az iskolák állami felügyelet alatt álltak. Feltételezhetően nem nyújtottak vallási ismereteket, ezért azokat a zsidó fiúk továbbra is a hagyományos vallásoktatás valamelyik formájában szerezték meg, ily módon párhuzamosan kétféle oktatásban részesültek.389 A nyilvános iskolák megalakulásával a zsidóság körében megjelent a szekuláris oktatás. A rendelet értelmében a közösségek a türelmi adójuk egy részét az iskola megszervezésére fordíthatták. 384
A zsinagóga felszentelésekor mondott beszédét Löw később az 1847-ben indított és mindössze egy számot megért egyszemélyes lapjában, a Magyar Zsinagógában megjelentette. Kiadta: HIDVÉGI 1999. 25–41. 385 VeML V.2.a 347/1847. február 20, 500/1849. június 2. 386 Már a 20. század eleji történetíró számára sem álltak rendelkezésre a pápai zsidó oktatásra vonatkozó írásos dokumentumok. KAPOSSY 1905. 245. 387 KOMORÓCZY 2012. I. 821. 388 BÁNYAI 2005. 48., 62–64. 389 BÁNYAI 2005. 57.
95
1781-ben a vármegye elrendelte, hogy a helyi és a környékbeli zsidóság számára Pápán létesítsenek iskolát. A pápai zsidók nem utasították el az iskola felállítását, azonban előadták, hogy a zsinagóga telkén kívül nincs további közösségi telkük. A gyermekek oktatására eddig fejenként 10 majd 15 krajcárt fizettek a tanítóknak, de vállalják, hogy ha gyermekeik egy felépítendő iskolába fognak járni, akkor tanulónként 50 krajcárt ajánlanak a taníttatásukra, továbbá a zsinagóga mellett felállítandó iskola céljára évi 15 forintot, amelyenek terhét a közösség tagjainak lehetősége szerint osztják el maguk között.390 Tehát Pápán is kísérlet történt a zsinagóga mellett, állami felügyelet alatt álló iskola alapítására. Feltételezhető, hogy ha II. József uralkodása idején működött is ez az iskola, az azt követő években megszűnt. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a község ne biztosította volna valamilyen formában a vallási oktatást a zsidó közösség gyermekeinek. A forrásokban folyamatosan találkozunk tanítókkal. 1799-ben két ilyen, magisternek nevezett személyt, 1804-ben pedig 5 tanítót írtak össze. 391 A nyilvános iskola időközben történt megszűnését bizonyítja, hogy 1805-ben a pápai közösség vezetői az ismételt vármegyei felszólításra írt folyamodványukban fölöslegesnek ítélték a nyilvános iskola felállítását. A vármegye azon parancsára, hogy keressenek egy iskola céljára alkalmas épületet, határozzanak a tanító javadalmazásáról, a pápai zsidók nehézségeiket sorolva tiltakoztak. Nem láttak lehetőséget az iskola elhelyezésére, mivel a közösségnek arra alkalmas épülete nem volt, új vásárlására, illetve egy másik épület átalakítására pedig nem volt lehetősége. Érvelésükből nyilvánvalóvá válik, hogy a község akkor elegendőnek ítélte a vallási oktatást, különösen akkor, ha a világi ismeretek megszerzése anyagi erőfeszítéseket kívánt tőlük.392 Ez a hozzáállásuk abban is megnyilvánult, hogy a vármegye által az egész megyei zsidóság számára szánt iskola felállítását a – szerintük – népesebb, de a valóságban kisebb veszprémi közösségre kívánták hárítani. Az ügy kimenetele előttünk ismeretlen, azonban ha átmenetileg is, a megyei ráhatás mégiscsak meggyőzhette a pápai zsidóság elöljáróit az iskolafenntartás szükségességéről. Közvetett adataink ugyanis arra utalnak, hogy az 1807/1808-as, továbbá az 1813/1814-es tanévekben biztosan működött nyilvános zsidó iskola Pápán.393 Emellett valószínűleg több olyan iskola (héder) is volt a városban, amelyeket magánerőből a családok tartottak fenn, de elképzelhető, hogy csekély mértékben a község is hozzájárult működésükhöz. Egy ilyen héderre vonatkozó egyetlen adatunk további érdekes képet fest ezen iskolák világáról. Egy 1798-ból származó adatból kiderül ugyanis, hogy ezen oktatási intézmények sem voltak kizárólag vallási ismereteket közvetítő iskolák, hanem olykor szakismereteket is beiktattak a tanrendjükbe. Ekkor ugyanis Pápán Singer Manó okleveles
390
MOL C43 F 3. nr. 13. MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 392 VeML IV.1.b 139/1805. március 2. „Tudva való dolog az is, hogy a mi ifjúságunk a zsidó szokást és religiót is huzamos esztendőkig tanulván, felesleg való költségben kerül, hogy tehát még azon kívül a normális iskolára nézve is ily terhes költségeket szenvedjünk és utóbb is viseljünk, nincs tehetségünkben, és ha csak az tekéntetes nagy úr valamely oktatást és világosítást kegyesen nyújtani nem fog, mi magunktól a normális iskolákra nézve kívántató fundusnak kigondolására annyival is inkább kitermesztésére elégtelenek vagyunk.” Az iskolafenntartás anyagi nehézségeire való hivatkozás más közösségek esetében is megjelenik, nem alaptalanul. Mivel ezekben a normaiskolákban nem tanítottak vallási ismereteket, az elsődleges fontosságúnak ítélt vallásoktatás intézményei mellett fenntartásuk többlet terhet jelentett a közösségeknek, annál is inkább, mivel az itt tanuló diákok nem fizettek tandíjat. BÁNYAI 2005. 59. 393 A Helytartótanácsi levéltárban fennmaradt tankerületi jelentésekben ezekben az években szerepel a pápai zsidó iskola is. BÁNYAI 2005. 88. A református kollégiumba 1815-ben beiratkozott három pápai zsidó ifjú neve mellett azt jegyezték fel, hogy korábban a pápai zsidó iskolában tanultak (in schola Judæorum Papensi). 391
96
tanító a héderben könyvvitelt és a kereskedelmi levelezést is tanított.394 1818-ban pedig Schlosz Manóval együtt nyilvános magániskolát alapított.395 A nyilvános iskola felállítása elleni tiltakozás után bő két évtizeddel – valószínűleg a meginduló emancipációs küzdelemmel összefüggésben – mentalitásváltással szembesülünk. 1826-ban a zsidó község saját fenntartása és irányítása alatt álló iskola felállítását határozta el, amelyben a magyar nyelv oktatása is fontos szerepet kapott.396 1844-ben a község a saját adminisztrációjában is a magyar nyelv használatát határozta el. Azonban épp az 1840-es évek végén, amikor az új zsinagóga építése apropóján a hazafiasság és a hagyományokba való bezárkózás mentén meglévő konfliktusok felszínre törtek, az iskolában uralkodó oktatási szellem irányultsága is egyre inkább a figyelem középpontjába került. A közösség tehetősebb része, amely elöljárói tisztségeinél fogva sokkal intenzívebb kapcsolatban állt a többségi társadalommal és a társadalmi változásokra is sokkal fogékonyabb volt, az iskolát a hazafias nevelés eszközének tekintette és élére a hazafias helytállást a zsinagógában is hirdető Löw Lipót rabbit állította, akitől az oktatás színvonalának emelését és a tananyag bizonyos fokú megváltoztatását várta. Löwöt még kanizsai rabbisága idején, 1845-ben felkérték a pápaiak egy a zsidó iskolák szervezetére és oktatási programjára vonatkozó útmutató összeállítására.397 Az elkészült munkát a győri tankerületi főigazgatóság is jóváhagyta. Löw elképzelései szerint a zsidó gyermekek egy koedukált előkészítő után fiú- és lány osztályokra elkülönítve részesültek volna oktatásban: a fiúk 5, a lányok 3 két évfolyamos osztályban tanultak volna.398 Ezzel lehetett összefüggésben, hogy a pápai közösség 1845-ben a helytartótanácstól kérelmezte a nyilvánossági jog megadását.399 Az elemi iskola jellegéről, tanmenetéről és a tanítók személyéről a Pápai járási főszolgabírói jelentésekből szerezhetünk információkat az 1840-es évekre vonatkozóan.400 Ezekben az években általában három osztályban folyt az oktatás. 1842-ben azonban a három osztály mellett egy negyedikben magyar nyelvoktatás folyt a helyi evangélikus segédlelkész, Dubovai János vezetésével. A három tanítón kívül további két személyt alkalmaztak, egyiket szépírás oktatására, másikat pedig a két siket tanuló tanítására. 1847-ben a két iskolai osztály mellett már beszámoltak a Löw Lipót által létrehozott három osztályos iskoláról is. A tanulók száma a jelentésekből nem állapítható meg pontosan, mivel a tanított tárgyak szerint sorolták őket osztályokba, így egy-egy diák felváltva akár két tanító osztályában is tanulhatott. Ezzel együtt biztosnak mondható, hogy az 1840-es évek elején a zsidó iskolai tanulók száma megközelítette a 100 főt, az évtized második felében pedig már mintegy 150 gyerek tanult a nyilvános iskolában. A tanított tárgyak köre fokozatosan bővült az évek során. 1842-ben héber és német nyelvű írás-olvasásra, valamint számtanra oktatták a gyermekeket, akiknek egy része ezen felül magyar nyeloktatásban is részesült. A következő évben ezeken kívül szentírást, Talmud-ismereteket, héber és német grammatikát, földrajzot és szépírást is tanultak. A vallásoktatás tehát egyértelműen az iskolai oktatás részévé vált. 1845-ben pedig a tantárgyak körében megjelent a történelem is. Az említett magyar nyelvet oktató személyen kívül az iskola tanítói helyi zsidók voltak. A hat iskolai évből, amelyekről adatokkal rendelkezünk, összesen 16 tanító nevét 394
KUTHI 1901. 6. BARNA, CSUKÁSI 1896. 113. 396 KAPOSSY 1905. 245. 397 Útmutatás a nagyobb izraelita községek kebelén intézendő reáloskolák szervezetére, fentartására s kormányzására. Nagykanizsa, 1845. 398 BÁNYAI 2005. 125. 399 Uo. 131. 400 VeML IV.1.r Szakonyi Lajos főszolgabíró jelentései az iskolákról, 1842–1847. 395
97
ismerjük, akiknek több mint a fele csak egy-egy tanévig tanított. A tanítók egy része nem volt állandó iskolai alkalmazott, hanem csupán egy-egy tantárgy ismereteinek átadására szerződtették. Többen közülük maguk is diákok voltak, egyikük a református Kollégium tanulója.401 3. táblázat: A zsidó iskola tanítói, 1842–1847
Tanító neve Bloch Leopold Ehrenfeld Leopold Ehrenzweig Miksa Glück Nátán Gold Wolf Goldfing József Grünbaum Joel Hoffman Samu Klein Dávid Krausz Lipót Levinger Mózes Neuman Adolf Mongesz Herman Roth Jakab Singer Péter Weisz Mandl
Év 1843 1847 1845, 1846 1844, 1845, 1846, 1847 1843 1842 1845, 1846, 1847 1847 1842, 1843 1843, 1844 1843 1845 1847 1842, 1844, 1846 1844, 1845 1846
A teljes állású tanító éves fizetése 600 váltóforint volt, a részidősöké arányosan kevesebb. Az 1842–1847 közötti időszakban a község évente 1300–1750 váltóforintnyi összeget költött tanítói fizetésekre. Az utolsó évben, amikor már a Löw Lipót által szervezett három iskolai osztály is beindult, a tanítók fizetésére fordítandó összeg már 2900 váltóforintra rúgott. A pápai zsidó közösségben 1848-ban összesen 21 tanítót, 2 nyilvános iskolai tanárt és egy nevelőt írtak össze. A magas szám azt mutatja, hogy a nyilvános iskola mellett továbbra is széles körben folyt magánoktatás. Az oktatás ekkori színvonalát jól jellemzi és a tanítók nagy számát magyarázza a földesúr vármegyéhez írott jelentése: „Pápa M[ező] városában az úgy nevezett normális zsidó oskolák a legfelsőbb K[irályi]rendeletek ellenére a legszomorúbb állapotba panganak, mert még a legszegényebb családok közül is magán tanítókat tartanak, kik leginkább elszegényült pálinka főzőkből és egyén pancrotirozott személyekből s gyülevész népből állanak, kiknek tudománya a megromlott német nyelvnek zsidó betűkkel való leírásából, a Talmodbúl és Cabala könyvekből némely mondatoknak elferdített magyarázgatásából és az ifjú nevendékben a butaságnak és a társadalom céljaival összve nem férhető elveknek bele öntéséből áll.”402 Löw Lipót erőfeszítései ellenére a zsidó fiúk nagy része továbbra is inkább a magániskolákat látogatta, vagy magántanítóval tanult mindaddig, míg a hatóság az 1850-es évek elején el nem rendelte a magániskolák megszüntetését. 403 A zsidó iskola épülete sokáig nem felelt meg az egészségügyi elvárásoknak. Több éven át megjegyezték az éves jelentések során, hogy az épület szűk, nedves, ezért 401
Uo. 1844-ben Krausz Lipót kollégiumi diák magyar nyelvre oktatta a zsidó iskola tanulóit. VeML IV.1.t Esterházy II. Károly jelentése a pápai zsidók ügyében, Pápa, 1846. július 29. 403 KAPOSSY 1905. 246. 402
98
kellemetlen és egészégtelen a levegője.404 A zsidó elemi iskola 1847-ben új épületbe került. A község ekkor megvásárolta Meller Jánosné Ispotály u. 159. szám alatt álló házát 4000 váltóforintért.405 1849. március–áprilisban, amikor a várost a császári katonaság elfoglalta, a katonák elszállásolására a város többek közt a zsidó iskolát utaltatta ki, a szállássá alakítás költségeit pedig maga állta.406 Az 1847/48-as tanévben az elemi oktatásban bevezették a magyar tanítási nyelvet, így Pápán jött létre a megyében az első magyar tannyelvű zsidó elemi iskola.407 EGYESÜLETEK A zsidó községgel egy időben megalakult Chevra Kadisa kórházat működtetett az Ispotály utcában lévő emeletes „székháza” földszintjén, ahol a 19. század elején az egyik szobában négy férfi, a másikban négy nő beteget tudtak ellátni. A Szentegylet tagjai belépéskor ún. felvételi díjat fizettek, ebből tartották fenn a kórházat.408 A közösségnek saját orvosai voltak és a kórházban dolgozó ápolók is közülük kerültek ki. Az 1848-as összeírásban hat orvos, egy seborvos és három kórházi ápoló szerepel. 1770-ben alakult a beteglátogatók egyesülete, a Bikur Chulim, amelynek feladata a betegek és szűkölködő szegény zsidók segítése volt. Tagjai tagsági díjat fizettek és a zsinagógában is adakoztak erre a célra. További közösségi segélyegylet volt az 1836-ban alakult Gamle Dalim, amely a saját tagjait segélyezte.409
404
VeML IV.1.r 1842. és 1843. évi jelentések A város az épület iskola céljára való hasznosítása miatt eltekintett a keresztények elővásárlási jogától és elengedte az adókat. VeML V.2.a 924/1847. június 15. 406 VeML V.42.a 317/1849. március 31., 364/1849. április 14. Közli: HUDI 2001. 261., 265. 407 HUDI 1984.b. 15. 408 LÁNG [1972.] 56–57. 409 KAPOSSY 1905. 164. 405
99
II. 4. TÁRSADALMI BEILLESZKEDÉS Benda Gyula megállapítása szerint a feudáliskori városokban élő különböző közösségek inkább csak politikai és jogi értelemben különültek el, társadalmi kapcsolatrendszerüket tekintve nem. Ebből következően a helyi társadalmak a valóságban összetettebbek voltak annál, mint ami a jogrendből következett. Az egyes társadalmi csoportok vizsgálatánál ezért nemcsak a csoport saját belső társadalmi viszonyainak feltárására van szükség, hanem a mellettük élő, jogi értelemben tőlük elkülönülő más csoportokkal fennálló kapcsolataik megismerésére is. Egy városi társadalom komplex vizsgálata a társadalmi kiscsoportok mikroelemzésével lehetséges. A társadalmi folyamatok elemzésekor nem elegendő a gazdasági vagy társadalmi jelenségeket képviselő adatokat egymás mellé tenni, hanem az azok közt fennálló összefüggéseket szükséges elemezni, és a közösségekre, mint funkcionáló rendszerre kell tekinteni.410 Megállapítása szerint a „társadalmi jelenségek gazdasági, művelődési, politikai kontextusokba ágyazódnak be.”411 A szeriális történelemfelfogás szerint az egymást követő gazdasági ciklusok meghatározó hatással vannak a népesedési folyamatokra, továbbá a társadalom szerkezeti és mentalitásbéli változásaira. A társadalmi folyamatokat olyan külső tényezők befolyásolják, mint például a földrajzi helyzet vagy a konjunkturális viszonyok. A táji adottságok hatással vannak a gazdasági tevékenység jellegére, a gazdasági konjunktúra pedig befolyásolja a népesedést, mégpedig pozitív irányban. Válságok idején növekszik a halandóság, és a gazdasági életre is negatív hatással vannak. Pápa város zsidó közösségének a városi társadalomba történő beilleszkedési folyamatának megismeréséhez először a befogadó város társadalmának jellemzőit mutatjuk be röviden. Ezt követően – elsősorban az összeírások adatainak mikroszintű elemzésével – a helyi zsidó közösség társadalmi rétegződését vizsgáljuk. A városi közösségbe történő integrálódás mértékéről, sikeréről, vagy sikertelenségéről a rekonstruálható kapcsolatrendszer vizsgálatával remélünk képet kapni. Az Esterházy családdal kötött örökös szerződések következtében elkülönülő városrészek (Belsőváros, illetve Alsó- és Felsőmajor) nemzetiségi és rendi jogállás tekintetében is vegyes helyi városrészi társadalmat alkottak. Némi leegyszerűsítéssel a Belsővárost tekinthetjük a polgárvárosnak, a külső városrészeket pedig inkább paraszti községeknek. Ez a meghatározás azonban elsősorban életmódbeli jellemzőket takar, hiszen a két városrész lakossága rendi értelemben tagolt volt. Mindkét városrészben laktak a végvári időszakból itt maradt (főként armalista), illetve azt követően beköltözött nemesi családok, és különböző etnikumú adózók. Vallási tekintetben nagy átalakulás ment végbe a 17. és a 18. század folyamán. A Belsőváros lakossága már a török kor vége előtt katolikus többségűvé vált, a külső városrészek vallási összetételének megváltozása pedig az 1720-as évektől megindult, német és szláv ajkú lakossággal történő földesúri betelepítés után következett be. 412 Utóbbiak – főként a külső városrészekben – a korábban színmagyar közegben így az etnikai arányokat is megváltoztatták. A céhes polgárság földesúri tiltás következtében kizárólag katolikus mestereket tömöríthetett. Az 1730-as évekig – akárcsak más dunántúli mezővárosokban is – a helyi kereskedelmet „görög” (tulajdonképpen inkább ortodox vallású délszláv) kereskedők 410
BENDA 1987. 147–148. BENDA 2008. 21. 412 HUDI 1995a. 17–18., HUDI 1995b. 98. 411
100
bonyolították. Korlátozott számuk miatt ők azonban a város etnikai arculatán nem képviseltek karakteres vonást. A helyüket átvevő zsidó betelepülők aránya a kedvező életlehetőségek következtében azonban folyamatosan emelkedett, így a város vallási, etnikai jellemzői a 18. századtól a 19. század közepéig folyamatosan változtak. A nagyszámú zsidó betelepülés következtében a történelmi felekezetek aránya a városban folyamatosan csökkent. 4. táblázat: A városi lakosság felekezeti megoszlása413
Felekezet
Lélekszám 1782 6623
Felekezet Lélekszám aránya 1782 1847 (%) 77,83 7500
Felekezet aránya 1847 (%) 60,82
Római katolikus Református Evangélikus Izraelita Összes felekezet
999 427 460 8509
11,74 5,01 5,40 100,00
10,89 4,39 23,90 100,00
1343 541 2947 12331
Mindössze korszakunk végéről van adatunk Pápa város lakosságának nemzetiségi-nyelvi megoszlásáról. 1847-ben készült vármegyei alispáni jelentés a zsidóság nyelveként a héber megjelölést használta. Ez azonban itt a felekezet szerinti megkülönböztetést jelenti, hiszen a pápai zsidók nyelve – eltekintve a reformkori bizonyos fokú magyar nyelvi asszimilációtól – a német volt, a hébert csupán a liturgia és a vallás nyelveként használták. Mivel a nyelvhasználatra vonatkozó adat pontosan megegyezik a zsidó lakosság ekkori városi lélekszámával, egyben tekinthető etnikumra vonatkozó adatnak is. 5. táblázat: A város nemzetiségi megoszlása a lakosság nyelve szerint 414
A lakosság nyelve Magyar Héber 9165 2947 74,32 23,90
Összlakosság Német 213 1,73
Szláv 7 0,05
12332 100 %
Pápán a feudális társadalom elitjének tekinthető főrendet a város földesurai, az Esterházy család tagjai képviselték, akik azonban nem laktak itt. Birtokpolitikájuk és gazdasági törekvéseik révén azonban jelentős befolyással voltak a helyi társadalomra, amelynek felső szintjén valójában a tulajdonképpeni középrétegek helyezkedtek el. A város politikai elitjét ugyanis kétségtelenül a céhes polgárság és a jómódú köznemesség alkotta, akik a város területén ingatlanokkal rendelkeztek.415 Utóbbiak gyakran a vármegyei hivatali elitbe is betagozódtak. A nemesség többségét az armalista nemesek tették ki (88%), és igen kevés volt a birtokkal rendelkező nemes. Az 1741-ben összeírt 125 pápai nemes közül mindössze ketten éltek curiális telken, többségük uradalmi telket bérelt. 1780-ban az összeírt 194 413
HUDI 1995b. 98. alapján. SIN1994. 36–37. VeML IV. 1.b 94/1848. február 3. Uo. 415 Pápán a nemesség ritkán szerzett polgárjogot, így nem került be a városi önkormányzat testületeibe, azonban alkalmazottként, képzett értelmiségiként tisztséget szerezhetett a városi önkormányzatban. HUDI 1995a. 104. 414
101
nemesi család közül mindössze 46 volt birtokos.416 1806-ban önálló nemesi községet alkottak, amely a város különböző részein élő nemesség önkormányzata volt. Vagyoni helyzetüket tekintve a nemesek 12,21%-a birtokkal rendelkezett, 87,79% százalékuk birtoktalan volt.417 Az adózó népesség nagyobb részét iparosok, kisebb részét pedig kereskedők alkották, akik testületekbe tömörültek (céhek, kereskedőtársulatok). A belsővárosiak tagjaik közé csak katolikusokat vettek fel. Többségük a 18. században polgárjoggal rendelkezett, a 19. század elejére azonban körükben a polgárjoggal rendelkezők aránya lecsökkent.418 A városban lakó, céhes kötelékbe nem tartozó iparosok és elsősorban közvetítő, illetve házaló kereskedelmet folytató városlakók általában nem rendelkeztek polgárjoggal. Többnyire ők alkották a saját kézi munkájukból élő (napszámos, cseléd, szolga, üzemi munkás) városi alsó réteget.419 Közülük néhányan azonban (elsősorban a zsidók) több alkalmazottal dolgoztak, azonban polgárjoguk nem lévén – bár vagyonuk, jövedelmük alapján lehetséges lett volna – politikai vagy társadalmi értelemben nem tartoztak a városi társadalom felső körébe. A városba beköltöző zsidóság eltérő módon és különböző mértékben, de a város minden társadalmi rétegével kapcsolatokat tartott fenn. Az elitet képviselő uradalmi tisztek nem csak a befogadásukról döntöttek, hanem a zsidó közösség belső életébe is közvetlenül beavatkoztak például az elöljárók választásakor, vagy az úriszék elé kerülő közösségi és egyéni ügyekben is. A földesúr joghatósága és gazdasági szerződései révén a közösségi intézményrendszer formálódására és bizonyos mértékig a „külvilággal” való érintkezés módjának alakulására is hatással volt. A zsidóság a számára biztosított vallási elkülönülés mellett a mindennapi élet területén – elsősorban kiterjedt gazdasági tevékenysége és városi lakhatása révén – már a kezdeti időkben bizonyos mértékű alkalmazkodásra, formálódásra kényszerült. Idővel kiterjedő gazdasági tevékenységével, közössége belső társadalmi differenciálódásával városi társadalmi integrációja is több síkon, egyre szélesebb spektrumban zajlott, majd a rendi korszak végére a vallásügy és a politikai jogok kivételével már csaknem kiteljesedett. A társadalom alsóbb rétegeivel is elsősorban kereskedelmi és pénzügyi tevékenysége, továbbá ingatlanügyei folytán került kapcsolatba. A vonatkozó tilalmak megszűnése után a 19. század elejének zsidó összeírásai már sok zsidó háztartásban regisztráltak keresztény szolgálónépességet, továbbá a zsidók által bérelt vagy alapított üzemek (papírmalom, pipagyár) is alkalmaztak keresztény munkásokat. A háztulajdonnal nem rendelkező zsidó lakosság bizonyos része keresztény családokkal lakott egy fedél alatt. Az első betelepülőket követő újabb beköltözőknek a már létrejött helyi zsidó közösségbe is be kellett illeszkedniük. Ennek legkézenfekvőbb esetei a beházasodás, vagy az alkalmazotti viszony létesülése lehetett. A zsidó közösség vagyoni rétegződéséről a jövedelem-összeírások segítségével készíthetünk metszetet egy-egy adott évből, ezáltal összefüggéseiben láthatjuk az anyagi viszonyokat. A gazdasági jellegű szerződésekben, vagy a házvásárlások esetében feltüntetett összegek alapján az adott zsidó szereplők vagyoni erejéről alkothatunk némi fogalmat. A rendelkezésre álló adatok időbeli és tartalmi esetlegessége, illetve egyenetlensége miatt a közösség egy adott időszakra érvényes társadalmi jellemzőiről nehéz átfogó képet alkotni. Az egymást tartalmi szempontból kiegészítő adatsorok időben 416
ILA, KOVACSICS 1964. 316. HUDI 1995a. 103. 418 Hudi József kimutatásai szerint az 1828-as összeírásban szereplő 3762 adózónak mindössze 26%-a rendelkezett városi polgárjoggal. HUDI 1995b. 100. 419 Uo. A városi társadalmi rétegekre, köztük is különösen a polgárságra és hivatalviselő nemességre vonatkozóan lásd Hudi József kutatásait, különösen HUDI 1995a, 1995b 417
102
nem minden esetben feleltethetők meg egymásnak. Ezért a rendelkezésre álló források elemzésével csak nagyságrendileg érvényes jellemzőket állapíthatunk meg. Az időben előre haladva elemezvén a zsidó összeírásokat, a következő megállapításokat tehetjük. Az első két konkrét zsidó személy, akik a pápai uradalommal kapcsolatba kerültek, Jacob és Isac Hirschl már eleve befektetésre alkalmas tőkével rendelkeztek, amivel képesek voltak jogot szerezni haszonvétel kibérlésére, továbbá – valószínűleg raktározás céljából – házat vásároltak és ezek mellett kereskedtek. Feltételezésünk szerint még kétlakiak voltak; Pápa mellett Győrben is kereskedtek. Tehetősségükhöz nem fér kétség. Megélhetést biztosító alap nélkül az uradalom ekkor nem adott volna letelepedési engedélyt idegeneknek. Néhány évtized múlva, az 1730-as évek közepén a városban élő 11 zsidó családfő közül mindössze egy volt kézműves iparos. Két családfő tevékenységét nem ismerjük közelebbről, csak annyi bizonyos, hogy ők máshol élő zsidók szolgálatában álltak. A többi családfő közül hat kizárólag kereskedésből élt, ketten pedig boltos kereskedésük mellett pálinka-, illetve hamuzsírfőzéssel foglalkoztak. Ez utóbbit űző Philippus Jacob „több lábon állva” a legnagyobb adót fizette, szolgálókat tartott és igavonó állataiból ítélve fuvarozással is foglalkozott.420 Az 1744-ben hadiadó fizetése céljából összeírt zsidók fele, hat család élt kereskedésből, ketten pálinka-, illetve hamuházat béreltek. Ők fizették a legnagyobb mértékű adót, közülük az egyik az iménti Philippus Jacob volt.421 Az 1781-ben összeírt földesúri telken élő 52 családfő majdnem fele (22 fő) kereskedő volt, ezek kétharmada (16 fő) harmadik kategóriába sorolt kalmár, egyharmada (6 fő) bőr- és gyapjú nagykereskedő tőzsér. A kalmárok többsége is nyersanyaggal kereskedett, és mindössze két házaló volt köztük. 422 Ebben az évben a zsidó kézművesek száma 11 fő volt. Már ekkor megfigyelhető a későbbiekben is – és legtöbb helyen – tapasztalható sajátosság, hogy a zsidó kézműves iparosok többsége szabó, illetve irhás. A családfők egynegyede segéd (manuelista) volt, továbbá a rabbi és a templomszolga mellett összeírtak két alamizsnán élő családfőt is. Pálinkafőzéssel ekkoriban csupán egy családfő foglalkozott. Másfél évtized múlva már csaknem kétszer ennyi zsidó háztartást számláltak Pápán.423 A 94 családfő közül 4 özvegyasszony volt, rajtuk kívül még további 3 özvegy tartozott a közösséghez. Ebből az időből már pontos adatok állnak rendelkezésünkre a családfők foglalkozási és jövedelmi megoszlásáról. Ekkoriban 69 %-uk kereskedő volt, s az összes családfő jövedelmének 72 %-a származott kereskedésből. A harmadik kereskedői adókategóriába sorolt 20 kereskedő összjövedelme 2640 forint volt, ami egyenként 132 forintos évi átlagjövedelemnek felel meg. A 45 házaló kereskedő ennél sokkal kisebb jövedelemmel rendelkezett, hiszen az összesen 1440 forintos jövedelem alapján átlagosan csupán évi 32 forintot kerestek. A 20 kézműves családfő (21,2%) átlagos 60 forintos jövedelme alapján e két kereskedő réteg között helyezkedett el jövedelmi viszonyai tekintetében. Két kereskedőnek háza és lovai után is származott jövedelme. Velük együtt a zsidó háztulajdonosok lakbérből származó összes jövedelme 260 forintra rúgott. 424 1795ben egyetlen zsidó lakos sem bérelt haszonvételt, viszont a jövedelmek között egy szántóföld hasznából származó 68 forintos jövedelmet is regisztráltak. A 9 koldust nem számolva a 85 családfő teljes évi összjövedelme 5649 forint volt, ami egy háztartásra vetítve nagyjából 66 forintos átlagjövedelmet jelent. A 94 háztartásban összesen 19
420
MZsO VII. 622–625. VeML IV.1.b 1/1744. július 25. 422 MOL C 43 F. 2. nr. 226. (1781) 423 MOL C 55 F. 1. nr. 54. (1795) 424 Négy évvel később 31 zsidó háztulajdonosról tudunk. MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 421
103
szolgáló, cseléd, vagy segéd élt, tehát a háztartások egyötödére jutott egy-egy ilyen személy. 1822-ben a 214 összeírt családfő 54,7%-a élt kereskedésből és mindössze 9,8%-uk volt kézműves. Az összeírás tanúsága szerint a családfők 35,5%-a teljesen szegény volt. Az összes családfő éves összjövedelme 9845 konvenciós forint volt. A legnagyobb jövedelemmel, 600 forinttal Krausz Salamon rendelkezett, őt követte Munk Ádám és Herzfeld Simon 400–400 forinttal. Utóbbiak ezekben az években községi elöljárók voltak.425 Az 1831-ben készült jövedelemösszeírás, amely nagy valószínűséggel csak a letelepedési engedéllyel rendelkező zsidó lakosságot tartalmazza (220 háztartás), a korábbi időszakhoz képest jelentős jövedelemcsökkenést dokumentált.426 A számok meglehetősen egyértelmű folyamatokról tanúskodnak. A zsidóság körében domináns szakmát képviselő kereskedelem továbbra is a legnagyobb arányt képviseli, a kereskedők abszolút száma nőtt, de lakosságon belüli arányuk jóval alul maradt a 18. század végén mért aránynál. A 3 tőzsér, 49 kereskedő és 30 házaló a családfők 37%-át tette ki. Ez azonban nem jelentette a foglalkozási szerkezet megváltozását egy másik kereső réteg javára. A kézművesek száma ugyanis abszolút mértékben és arányban is drasztikusan, mintegy egytizedére, illetve egynegyedére csökkent le a korábbi időszakhoz képest. Mindössze 5 családfő (2,3%) élt kézművesipari munkából. Az újonnan megjelenő 2 bérlő mellett, az összeírás tanúsága szerint a zsidó háztartásfőknek több mint a fele, 127 családfő elszegényedett és semmilyen jövedelemmel nem rendelkezett, hárman pedig teljesen csődbe mentek. 427 A jövedelmüket vesztett családfők nagy száma mögött ugyanakkor korábbi kereskedők és iparosok húzódnak meg, kb. 2/3-ad – 1/3-ad arányban, akik egy következő konjunkturális időszakban újra jövedelmet szereznek. A bevallott 3180 konvenciós forintos éves összjövedelmet elosztva, 14,5 forint jövedelem jut egy háztartásra, ami körülbelül egyötöde a korábbi háztartásokra jutó átlagjövedelmeknek. Ezt a némileg félrevezető adatot nem tekintve, a kereső háztartások közt osztva fel a jövedelmet is azt látjuk, hogy lényeges jövedelemcsökkenés következett be a 18. századvégi állapotokhoz képest. Ez összhangban áll a gazdaságtörténet-írásban megállapított konjunktúra- és dekonjunktúra ciklusokkal, amelyek szerint a napóleoni háborúkat követően gazdasági válság következett be és csak a harmincas években indult be újabb gazdasági fejlődés. 428 Mindazonáltal úgy véljük, hogy a számok inkább a tendenciát, mintsem a valóságos helyzetet tükrözik. Az 1799. évi összeírásban szereplő 130 belső- és külsővárosi zsidó családfő társadalmi-vagyoni rétegződéséről általánosságban az alábbiak állapíthatók meg. 31 családfő saját házában lakott. Foglalkozásuk megjelölése hiányában keresetük forrásáról nem sokat tudunk megállapítani, ám mindenképpen őket tekinthetjük a közösség tehetősebb tagjainak, akiknek az albérlőként befogadott zsidó lakosaiktól bizonyos mértékű állandó jövedelmük származott. A házatlan zsellér zsidó családfők/háztartások száma ekkor 99. Többségük foglalkozását szintén nem ismerjük, de tudjuk, hogy köztük kell keresnünk a legszegényebbeket. A 12 letelepedési engedéllyel nem rendelkező családfő közül nyolc keresztény házában, négy pedig zsidónál lakott. Egy részük a befogadójuk szolgálatában állhatott. A házatlanok közt viszonylag sok koldust is találunk; 425
MOL C 55 F1 nr. 36. (1822) VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. Conscriptio populationis status et proventuum judæorum in comitatus Wesprimiensis processu Papensi […] anno 1831. Papensis. 427 Az ilyen nagyarányú elszegényedést túlzónak vélve, itt látjuk tetten érhetőnek azt a korábbi óvatos megállapításunkat, hogy az adóztatás megkerülése érdekében bizonyos mértékű jövedelem-megtagadással kell számolnunk. Ebben az esetben nem csupán a nagy számok miatt gondoljuk ezt, hanem azért is, mert az összeírást a helytartótanács éppen akkor rendelte el, amikor Veszprém megye – a többi megyéhez hasonlóan – a jövedelmek csökkenése miatt a felgyülemlett óriási adóhátralékok elengedését kérte. 428 BENDA 2008, BÁCSKAI 1989 426
104
számuk 13, és nagyobb részük (9 családfő) szintén keresztény családnál lakott. Ugyanez érvényes a 7 özvegyre is, akik közül csak egy lakott zsidó házában. A meglepő arányok arra a feltételezésre vezetnek, hogy a nincstelenek, és valószínűleg az özvegyek közül is többen családjaikkal cselédként, szolgálóként éltek a keresztények háztartásában, valószínűleg velük egy kenyéren. Az összeírásban szereplő 8 zsidó községi alkalmazott fele zsidók házában lakott, fele pedig két városi polgár házában. Közülük a rabbi és a kántor lakbérét szokás szerint a község fizette. A zsidóságon belüli vagyoni különbségek meglétére két különböző időszakból fennmaradt vagyonleltár szolgál bizonyítékul, amelyek két szélsőséges példát mutatnak. Az 1804-ben készült egyik összeírás a Krausz Leopold árváira maradt ezüst tárgyakat, ruhákat és ágyneműt vette leltárba. A több ezer forintos szabad tőkével rendelkező nagykereskedő után nagy értékű javak maradtak. Ezek megléte elsősorban nyilvánvaló tezauráció, nemesfémben történő értékfelhalmozás, vagy értékőrző befektetés. A tárgyak jellege a család vagyoni helyzetén túl azonban a birodalom nyugati tartományaiban, a cseh, morva és osztrák területeken ekkorra már kialakult városi polgári minta követését mutatja, mely mintával a kereskedelmi és vallási kapcsolatai révén a Magyarországon megtelepült zsidóság folyamatosan találkozik. Migráns elemek lévén, a zsidók megmártóznak a nyugati kultúrában és annak közvetítőivé válnak a magyarországi városi tárgyi kultúrában és életformában.429 A Krausz Leopold háztartásában összeírt tárgyak 430 ezen életforma sajátosságai közül egyértelműen utalnak a kávézás és a teázás szokásaira (kávés- és teáscsészék, ibrikek, cukortartó), kifinomultabb étkezési szokásokra (a kanál mellett villa és kés is megtalálható a tágyak között). A viseleti darabok közt selyemből készült ruhákat is találunk (lájbi, harisnya, kalap, palást). A család morva kereskedelmi kapcsolataira utalnak a számba vett textíliák (arany paszomány, morva csipke). Az értékes háztartási és viseleti darabokon kívül a családnak a zsinagógában volt még öt tórája („Mózes-könyv”) és öt pár széke, amelyek évente 13 forintos jövedelmet hoztak az árvák részére. Feltűnő a 66 és fél forint összértékű könyvek említése, ami jelentős mennyiséget sejtet. Jóval szerényebb körülmények között élt Klein Mátyás és felesége, akiknek 1835ben folyt adósságperében fedezetül zár alá vett ház leltározásakor ingóvagyonuk az alábbiakból állt: 2 ló, 1 vasas kocsi,431 1 politúrozott almarium , 2 asztal, 1 puhafából készült rozzant ágy, 2 keményfából készült ágy, 1 falióra, 3 dunyha, 9 vánkos, 9 párna, 1 téglázó vas,432 2 fali gyertyatartó, 1 réz lógó gyertyatartó, 1 templomi szék. Továbbá volt még nekik 1 rossz kanapéjuk, 2 szalma (fonatos) és 2 keményfából készült hátas székük, 1 kendőtartójuk és 1 vas tepsijük.433 A kereskedés szabályozására hozott 1840:16. tc. kötelezővé tette a kereskedés hivatalos helyen (pl. törvényhatóságnál) történő bejegyzését. Ha a kereskedő házas volt, nyilvántartásba vették a felesége hozományát és a férj által móringként kikötött összeget. Ennek csőd esetén volt jelentősége, amikor a feleség hozománya és móringjának kifizetése elsőbbséget élvezett. Az 1841-ben vezetni kezdett pápai nyilvántartásban több zsidók által kötött házassági szerződést is rögzítettek.434 Az összegekből nyilvánvalóvá válik az egyébként keresztény házaspárok esetében is érvényes szokás, hogy a férj által hitbérként 429
VeML IV.1.b 170/1804. június 18. Ismert tény, hogy a Magyarországon letelepedett morvaországi zsidók nemzedékeken át fenntartották vallási, rokoni és üzleti kapcsolataikat származási helyükkel, és így a morva területek gazdasági és társadalmi viszonyainak közvetítőivé váltak Magyarországon. GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 13., VARGA 1992. 74–75. 430 Lásd Függelék! 431 Megvasalt, abroncsos kocsi. 432 Vasaló. 433 VeML IV.1.b 2621/1835. december 14. 434 VeML V.2. Kereskedőbejegyzések könyve, 1841–1861.
105
lekötött összeg a feleség pénzbeli hozományának felét tette ki. Ha volt, akkor jellemzően megnevezték a hozomány ingó (ruha, ékszer) részét is. Ezekből az adatokból benyomást szerezhetünk egyes pápai kereskedők vagyoni helyzetéről. A vizsgált 14 házassági szerződésben megnevezett összegek 200 és 13000 váltóforint között mozogtak. A legkisebb hozománya a Stern Bernát házalóhoz férjhez adott Lövy Kádinak volt. 400 váltóforint volt Fux Mátyás kocsmáros feleségének, Bichler Rozáliának, akinek apja gabonakereskedő volt. Hirschler Albert pápai rőfös kereskedő 1846-ban 26 évesen vette feleségül a 19 éves Politzer Mári pesti zsidó lányt, akinek tetemes, 5000 ezüstforintos hozománya fejében 2500 ezüstforint hitbért kötött le. A menyasszonynak ezen felül 2000 pengőforint értékű egyéb hozománya is volt. A férj Miksa nevű testvére, aki 1848-ban boltoskereskedő volt, 1845-ben Szauer Ninával kötött házasságakor 1000 ezüstforint hitbért kötött le. Egy másik rőfös kereskedő, Spitzer Jakab is magas, 2600 pengőforintos móringot ajánlott fel felesége, Krausz Katalin 5200 pengőforintos hozománya fejében. A kisebb összegekre szerződést kötők közt lisztkereskedőket, kocsmárosokat találunk. Hofner Elkán kocsmáros Száli nevű lánya 1843-ban Goldschmidt József pékhez ment feleségül. Hozománya 1000 váltóforint és ruhák voltak, amelyért férje a hitbéren felül egy pár aranyfüggőt és egy aranygyűrűt adott jegyajándékként. A megkötött szerződéseknél legtöbbször Frankfurter Herman kántor és Ungár Salamon templomszolga voltak jelen. A házassági szerződésekben lekötött összegekre hozott néhány példa is mutatja a zsidó kereskedőrétegen belüli különbségeket. Nyilvánvaló, hogy a házalókereskedést folytatóknak kevesebb pénztartaléka volt, míg a nagykereskedők a nemritkán üzleti kapcsolatnak is tekintett házassági szerződésekbe is nagy összegeket fektettek be. A móringra vonatkozó szabályok – melyek szerint annak összege a hozomány fele – némi mozgásteret adtak a feleknek, de egyértelműen közel azonos státusú családok gyermekei léptek házasságra egymással. A társadalmi kapcsolatok vizsgálatánál kísérletet tettünk a befogadó háztulajdonosok társadalmi státusának megállapítására, azonban a rájuk vonatkozó csekély adat segítségével csak néhányuk esetében tehettük ezt meg biztonsággal. A Belsővárosban 1804-ben összeírt 116 zsidó családfő közül továbbra is 31, tehát a családok mintegy negyede rendelkezett saját háztulajdonnal. 64 család, tehát a családok közel fele összesen 51 keresztény városi háztulajdonosnál albérlőként, vagy ezek egész házát bérelve435 lakott. A többi 21 családot összesen 18 háztulajdonos zsidó fogadta be.436 Az 51 keresztény háztulajdonos egyharmadásról tudtuk megállapítani státuszukat. Többségük városi polgár volt, hárman tagjai az 1795-ben felállt városi választott községnek.437 Nemes háztulajdonosok száma 5 volt. A két külsővárosi részen, az Alsó- és Felsőmajorban összesen 41 zsidó család élt. Közülük három család saját házában lakott, 10-nek nem volt letelepedési engedélye, 4 családfő pedig koldus volt. A 38 albérlő zsidó család közül egy uradalmi házban lakott, 2–2 család pedig a salétromfőző és egy zsidó boltos házában, ők nyilván segédek voltak. Szintén szakmai kapcsolat állhatott fenn egy irhás zsidó és lakója, egy kovács és két albérlő család között. Öt zsidó család nemes tulajdonos házában lakott.438 435
MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 1804. évi összeírás. Pl. Esterházy Kázmér Víz utcai házában Fromm Benjamin. Uo. Annak megállapítása, hogy az albérleti viszony milyen arányban jelentette a házon belüli tényleges együttélést, lehetetlen. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a földesúr Esterházy család kivételével mindössze egy-két család (pl. Csúzy, Rohonczy, Hegyi, Torma és a zsidó Neumann család) rendelkezett egynél több lakóházzal a városban, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a befogadó és a beköltöző albérlő családok ténylegesen együtt is éltek. 436 Uo. 1804. évi összeírás 437 Hudi József által összeállított polgár névjegyzék alapján. HUDI 1995a. 38., 176–179. 438 MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 1804. évi összeírás.
106
A városi közösségek közt fennálló társadalmi kapcsolatok az ingatlanforgalom elemzésével is igazolhatók. Az 1765–1835 közötti időszakra vonatkozóan 55 olyan ház adás-vételt vizsgáltunk, amelyekben zsidók voltak érintve. 33 esetben a zsidók vevőként, 6 esetben eladóként szerepelnek, 16 esetben pedig az eladó és a vevő is zsidó volt. A házat zsidónak eladó keresztény tulajdonosok felét (17 esetben) városi polgárok, elsősorban iparosok tették ki. A többi háztulajdonos többsége (16 esetben) nemes volt, két tulajdonos honorácior. A zsidó házeladók megjelenése (az eladók egyharmada) egyrészt mutatja a városon belüli nagy mobilitást, ami gyakran összefügg gazdasági lehetőségekkel és kényszerrel, másrészt mutatja a társadalmi és gazdasági integrálódás mértékét is. Mivel a városi incolatus-engedélyekre vonatkozóan semmilyen nyilvántartás nem maradt fenn, az uradalmi és városi levéltár közvetett forrásaiból összegyűjtött letelepedési ügyek segítségével sem tudjuk a hivatalos bevándorlás mértékét pontosan megállapítani. Ezekből az adatokból következtethetnénk a zsidó község befogadó készségére, a beházasodás révén elnyert letelepedési engedéllyel érkezők zsidó közösségen belüli státuszára. Az elszórt adatok és a letelepedési engedélyek megadásánál mérlegelt szempontok példáján arra következtethetünk, hogy az engedéllyel letelepedők körében nagyobb arányban lehettek a keresettel, ebből következően a községen belül magasabb státusszal rendelkezők. Ugyanis nem csak az engedélyt megadó uradalom, hanem a község is abban volt érdekelt, hogy a befogadott képes legyen a közösség terheinek viselésére, tehát szakmával, keresettel rendelkezzen. Ezzel szemben az indigenákról inkább feltételezhetjük, hogy egzisztenciájuk gyengébb lábakon állt. Azonban esetükben sem általánosíthatunk. Egy 1803-ban keltezett uradalmi vélemény az engedély nélküli zsidók ügyéről megvilágítja a zsidó község jövevényekkel szembeni attitűdjét, egyben némi támpontot ad megélhetésükre vonatkozóan is. Ekkor az elöljárók az engedély nélküli zsidó lakosok adózása ügyében azt kérték az uradalomtól, hogy bár az előző évben a község helyettük megfizette a 3 forintos védelmi adót, ha most össze is írják őket, ne engedjék nekik, hogy adót fizessenek, hanem inkább utasítsák ki a városból őket, mivel: „mihelyt protectiot fizet, mindgyárt jussa legyen annál, akinek fizet, meg is telepedik.”439Az uradalmi adószedő szerint a község a maguk közt anheim-nak nevezett jövevényeket, ha tetszik neki, befogadja anélkül, hogy jelentené a földesúrnak; összeíráskor pedig azt, aki tetszik nekik protectionalistaként íratják össze, aki nem, azt anhaimnak titulálják. Egy év alatt az engedély nélkül beköltözők száma 14-el szaporodott, ezek „széllyel a városban laknak, mesterségekkel élnek.”440 A tisztviselő szerint a község az akár már védelmet nyert, de nem kívánatos zsidót is anheimnak bélyegezte, ha el kívánta érni távozását a közösségből. A céhes kereteken kívül rekedő zsidó kézművesek és kereskedők tevékenysége ezek felügyelete híján kevésbé volt ellenőrizhető, illetve szankciók alkalmazása kevésbé volt hatékony, így a városba újonnan beköltöző mesterek, vagy legények is hatósági intézkedésig szabadon folytatták tevékenységüket.
II. 4. 1. ZSIDÓK ÉS A CÉHEK A zsidóság gazdasági integrációja a céhek tekintetében csaknem teljes mértékben sikertelennek mondható. Az általuk űzött kézműves szakmák nagy száma ellenére korszakunk legvégéig sem sikerült önálló zsidó céhet alapítani, és mindössze egy szakma, a szabók tekintetében beszélhetünk céhes befogadásról. Ennek oka elsősorban a gazdasági 439 440
Uo. Pápai extracontractuális fundusokról és a zsidókról némely megjegyzések, 1803. július 8. Uo.
107
érdekellentét, de szerepe volt a valláskülönbségnek is, hiszen a pápai céhek kizárólag katolikus mestereket vettek fel tagjaik közé még a 19. század elején is. A zsidók céhen kívüliként kontárnak441 számítottak, nem részesülhettek a céhprivilégiumokból. Ugyanakkor a megjelenő batyuzó, házaló zsidók természetesen versenyt jelentettek a céhek számára, akik a városi tanács és a felsőbb hatóságok segítségével próbálták őket visszaszorítani. A földbirtokosok sokszor védelmet nyújtottak a zsidó iparosoknak és kereskedőknek a céhekkel szemben. Az ilyen döntések esetében elsősorban a gazdasági szükségszerűség és a földesúri haszonelvűség nyilvánult meg. Azonban a földesúri hatalom alatt álló mezővárosi polgárság nagy részét adó német és magyar céhes iparosság és a földesúr joghatósága közti erőpróbának is része volt benne. A céhes kiváltásokban nem részesülő, ezért a céhes kötöttségek által sem korlátozott zsidó kézműves és tevékenysége az őt befogadó földesúr számára adott esetben a céhek ellen felhasználható adu szerepét játszhatta. A földesúr a város céheire is befolyást kívánt gyakorolni, joghatóságát rájuk is igyekezett kiterjeszteni. Ez azonban csak hosszú küzdelem után, 1794-ben következett be, amikor a céhek kegyuruknak, azaz főcéhmesternek ismerték el a földesurat.442 Az 1750-es évekből azonban van adatunk rá, hogy az uradalmi prefektus a joghatóságát el nem ismerő szabó céhet azzal fenyegette meg, hogy a zsidó szabókat a városra felszabadítja, azaz azokat a munkákat, amelyeket mint kontároktól elvett, vissza fogja nekik adni.443 A zsidó kézművesek többsége kereskedelemmel is foglalkozott, és tekintve, hogy ebben céhszabályok nem kötötték, olyan termékeket is forgalmaztak, melyeket nem ők állítottak elő. Így ugyanazt az árufajtát olcsóbban tudták adni céhbeli társaiknál. Ez súlyosan sértette, rontotta a céhes mesterek versenyképességét és lehetőségeit. Zsidók és a céhek közt általánosnak mondható ellentét állt fenn a kézművesipari nyersanyagok beszerzése miatt is. A korszak folyamán Pápán – akárcsak máshol – tipikus konfliktus a nyersanyagot alacsony értéken felvásárló zsidó és a tőle esetleg a szokottnál magasabb áron azt megvásárolni kénytelen céhes mester közti érdekellentét. Számtalan olyan céhes folyamodványt ismerünk, amelyekben a céhek, vagy egy-egy mester a zsidók felvásárló tevékenysége miatt kialakult nyersanyaghiány miatt tesznek panaszt a vármegyei fórumokon. 1794-ben a szíjártó és a csizmadia céh a megállapított limitált vármegyei árak ellen a zsidó bőrkereskedők tevékenysége miatt elszenvedett károkra hivatkozva tiltakozott. Állításuk szerint a zsidó kereskedők felvásárolják a bőröket, amelyeket vagy kivisznek az országból, vagy egymás közt kereskednek vele, és így a mesterek csak többedkézből, tehát magasabb áron juthatnak nyersanyaghoz. A zsidó kereskedők a vásárokon kívüli felvásárlás tilalmát úgy játszák ki, hogy a bőrökre magalkudnak, előleget fizetnek és elszállíttatják a vásárba, azt a látszatot keltve, mintha ott vásárolnák meg a bőröket.444 1831-ben a pápai és veszprémi szappanos mesterek azt kérték a vármegyei hatóságtól, hogy tiltsa meg a zsidó kereskedőknek a faggyú felvásárlását, mert – mivel a megyében a gyertyának és a szappannak limitált ára van – a zsidó kereskedők inkább
441
A kontár kifejezés a korszakban nem feltétlenül szaktudás hiányát jelentő, de pejoratív értelmű minősítés: a helyi céhes érdekkel szembenálló nemkívánatos, szervezeten kívüli kézművest illette. 442 KAPOSSY 1905. 332. 443 „ […] én talán tacite azon okból az itteni zsidó szabókat fel szabadítom a városra, és amely munkákat tőlük elvetettem mint hímpellérektől, vissza fogom adatni, és adni, mert facto tali recessu sartorum germanicorum ab articulis prioribus magok is csak hímpellérek.” MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. Tóth István prefektus levele, 1766. február 24. Esterházy I. Károly földesúr jóváhagyta a prefektus szándékát, azonban az ügy későbbi fejleményeit nem ismerjük. 444 LDM TA ltsz. 70.119.1, ltsz. 69.117.1. Az ilyen jellegű panaszok sohasem említik azokat, akiktől a zsidó kereskedők felvásárolják a nyersanyagot, azaz azokat, akik ugyanúgy kijátsszák a szabályokat.
108
Fehérváron és Pesten értékesítik a faggyút, így a helybeli mesterek hiányt szenvednek nyersanyagból.445 A felhasználható szabad tőkével rendelkező zsidó és a feudális kötöttségekkel terhelt földbirtokviszonyok, valamint céhrendszer között megnyilvánuló konfliktusok az egyéni érdeksérelmeken túl a rendi korszak anomáliáira is rávilágítanak. Nyilvánvaló volt, hogy a számára szűkebbre szabott keretek között is érvényesülni akaró zsidó érdekei nem érvényesülhettek a másik fél érdekeinek sérelme nélkül és fordítva. A konfliktusok eredője a korszak társadalmi-gazdasági berendezkedése volt, amely megakadályozta a piaci versenyt. Ebben a helyzetben a tőkével erőfölényben megjelenő zsidó a közös céhes érdekek meggyengülését idézte elő. 1832-ben a pápai molnárcéh a vármegyéhez fordult panaszában saját molnár társaira kért súlyos büntetést. A céh elöljárói szerint egyes molnárok, akik a zsidó lisztkereskedőkkel kapcsolatban álltak, a törvényes áron alul, kialkudott készpénzért őröltek gabonát, vagy eltekintettek a vám megfizetésétől, csakhogy a nagy mennyiségű gabonával kereskedő zsidók az ő malmukban őröltessenek. Az eseteket igazolva látó vármegye a nem nemes molnárokra 15 pálcaütést, a nemesekre 12 ezüstforint büntetést helyezett kilátásba.446 Ez az eset is rámutat a gazdasági kapcsolatokban, általában a beilleszkedésben mutatkozó zavarok okainak olykor mindkét érdekelt felet érintő kétarcúságára. A zsidók és a városi lakosság közt bonyolódó gazdasági ügyek sokrétű kapcsolatrendszerre világítanak rá, és mindenekelőtt azt igazolják, hogy a vallási és jogállásbeli különbségek ezen a területen sem vontak merev, átjárhatatlan határt zsidó és nem zsidó városi lakos közé. Természetesen e téren volt a legmeghatározóbb a szükségszerűség és az egymásrautaltság, hiszen a megélhetés vagy a boldogulás érdekében itt érvényesült leginkább mindkét fél alkalmazkodási készsége.
II. 4. 2. HITELEZŐ ÉS ADÓS KAPCSOLATA Az alábbiakban e gazdasági kapcsolatok közül az adóssági követelések elemzését kíséreljük meg. Némi túlzással állítható, hogy a városi tanács elé kerülő, zsidókat érintő korabeli ügyek túlnyomó többsége adóssági követeléssel vagy panasszal kapcsolatos. Ezek többfélék voltak attól függően, hogy pénzt vagy árut hiteleztek, továbbá, hogy csak zsidók, vagy zsidók és keresztények voltak érintettek, illetve hogy ez utóbbi ügyekben a zsidók általában felperesként vagy alperesként szerepelnek-e. Az esetek elemzése a bennük szereplő zsidók vagyoni helyzetére is rávilágítanak. Az 1795–1834 közötti időszakból fennmaradt és megvizsgált 11 évnyi belsővárosi tanácsülési jegyzőkönyv 151 adóssági követelésre vonatkozó bejegyzést örökített meg, amelyben zsidók is érintve voltak.447 A bejegyzések részletessége és információs értéke változó, néhány esetben csak az érintett személyek nevét ismerhetjük meg, vitájuk tárgyát vagy a követelés mértékét pedig nem. Ezekkel az adatokkal is számolva, az érintettek hovatartozását tekintve a következő eredményt kapjuk. Az eseteknek több mint a felében (54%) zsidó lakos támasztott követelést kereszténnyel szemben, egynegyedében (26%) keresztény követelte zsidótól tartozását. Az esetek egyötödében (20%) zsidó lépett fel követeléssel másik zsidóval szemben.
445
VeML IV.1.b 1612/1831. augusztus 8. VeML IV.1.b 1450/1832. június 4. 447 VeML V.2.a 1795., 1802., 1806., 1815., 1818., 1820., 1821., 1822., 1823., 1826. és 1834. évi jegyzőkönyvek. 446
109
A zsidók keresztényekkel szemben fennálló követelései mögött okként legnagyobb arányban a kézműves számára hitelben nyersanyagot biztosító zsidó kereskedő konfliktusos viszonya áll. Mivel korszakunkban a nyersanyagpiac többnyire a zsidó kereskedők kezében volt, a céhes kézművesek nyersanyagot a zsidó kereskedőtől tudtak beszerezni, aki hitelben is hajlandó volt ezt számukra biztosítani. Ha az adós mester időre nem tudott fizetni az áruért, a kereskedő akár a kézműves áru lefoglalását is kérhette adóssága kielégítése fejében, illetve az áru ellenértékét már kamattal együtt követelhette. A város elé került ilyen tárgyú ügyek a bőrfeldolgozással foglalkozó céhes mesterek (vargák, csizmadiák, szíjártók, szűcsök, irhások, tímárok és tobakok), valamint a nyersbőrés készáru kereskedelemből élő zsidó kereskedők közt fennálló folyamatos kapcsolatot bizonyítják. A vizsgált 40 év során előkerülő 27 városi bőrkereskedő összesen 40 csizmadia-, varga-, szíjártó- és szűcsmesternek, valószínűleg a szakmában dolgozó mesterek többségének adott el bőrt.448 A nagy számok azt valószínűsítik, hogy forgatható tőke híján a mesterek általában csak a termék elkészülte és értékesítése után tudták a meghitelezett nyersanyagot a kereskedőknek kifizetni. A város előtti adóssági követelések többségénél utólag nyugtázták a pénztartozás megfizetését. Ez is magyarázza, hogy a követelések ellenére újra adtak a kereskedők hitelre nyersanyagot ugyanannak a mesternek. A kereskedésre – a fizetési nehézségek ellenére – mindkét fél kölcsönösen rá volt utalva. A követelésekben szereplő összegek nagyon tág határok közt mozogtak, a 10 forintos adósság mellett 1000 forintot meghaladó összeggel is találkozunk. A kintlévőségek mértéke a kereskedők hitelképességének mértékét is mutatják. Schwarz Nátán kereskedőnek egyetlen évben (1822) összesen 2629 váltóforint követelése volt bőrök árában, de más években is folyamatosan hitelezett nagy értékű árut.449 Rajta kívül további kereskedők esetében is elmondható a több éven keresztül folytatott áruhitelezés. A mesterek is egyszerre több kereskedőtől vásároltak nyersanyagot, hiszen ha tartozásuk volt, de további nyersanyagra volt szükségük, új hitelezni hajlandó kereskedőt kellett segítségre bírjanak.450 A bőrkereskedőkön kívül a lisztkereskedők a pékek részére, továbbá többnyire gyapjúkereskedők nyújtottak hitelt a csapók részére.451 448
Lásd Függelék! Szombathely esetében Tilcsik is arra a megállapításra jutott, hogy adóssági követelések nagyobb részben a bőrkereskedők és a bőrfeldolgozó szakma képviselői között keletkeztek. TILCSIK 2009. 169. Lásd még: Ö. KOVÁCS 1985. 257. 449 VeML V.2.a 1822. évi jegyzőkönyv 450 Raichard Fülöp 1826-ban Manovill Ábrahámnak 458 forinttal, Sonnenfeld Benedeknek 871 forinttal tartozott. VeML V.2.a 532/1826. szeptember 23., 727/1826. december 16. Flaschker József németvarga is adóssága megfizetésének halogatása miatt volt kénytelen újabb hitelezőhöz fordulni. Azzal vádolta Herschl Schwarzbart pápai bőrkereskedőt a városi tanács előtt, hogy amikor tőle hitelben bőrt kívánt vásárolni, a zsidó a limitált árnál többet akart kérni érte, ezért nem tudtak megalkudni. Így más kereskedőtől vásárolt bőrt. A zsidó megtudta, hogy mástól vásárolt és felháborodott, hiszen a varga a korábban tőle vásárolt bőrök árával is adós volt még, ezért a vargát az uradalom elé citáltatta. Szokoly József fiskális azzal küldte el a zsidót, hogy egyezzen meg Flaschkerral, aki az ügyész és a városi tanács előtt is felajánlotta, hogy míg a 91 forint 42 krajcáros adósságát meg nem adja a zsidónak, hetente egy forintot fog fizetni. Ezzel azonban a zsidó nem elégedett meg és heti 5 forintot kért. Ezt viszont Flaschker nem tudta vállalni és panaszt is tett, hogy a zsidó Spitzpulnak nevezve őt becsületében megsértette, ezért elégtételt kért a tanácstól. A zsidó is panaszt tett a tanács előtt, hogy Flaschker ígérete ellenére nem fizetett. Végül úgy egyeztek meg, hogy Flaschker minden pénteken a heti vásár alkalmával 2 forintot fog fizetni neki, ha elmulasztaná, elveszíti mindenét. A zsidó is elismerte, hogy megbántotta Flaschkert, ezért 2 font gyertyát ajánlott fel Isten dicsőségére. VeML V.2.a 2/1795. november 28. Az év elején Flaschkert Munk Ádámmal szemben fennálló tartozása miatt is a városi tanács elé idézték, ahol az adósság megfizetése mellett panaszpénz megfizetésére is kötelezték, mivel a zsidót csalónak nevezte. Uo. 1/1795. február 14. 451 1795-ben Volpfart pék 49 forinttal tartozott liszt árában Billitz Salamon kereskedőnek. VeML V.2.a 4/1795. február 9.; Porpáczi József csapó 238 váltóforinttal tartozott Grünfeld nevű zsidó gyapjúkereskedőnek. Uo. 159/1815. április 15.
110
Egy-egy adósságügy adott esetben egészen belső viszonyokat is feltár. A portékát hitelező Munk Ádám egy családi konfliktusba is belekeveredett követelése miatt, amikor a városi tanács előtt Puha József csapómester feleségének 12 forint 24 krajcáros tartozása miatt tett panaszt. Lányát előzőleg a csapóhoz küldte követelésével, aki azonban nem volt hajlandó fizetni. Amikor a csapót a városi tanács elé citálták, azzal érvelt, hogy korábban már megtiltotta a zsidónak, hogy bármit hitelezzen a feleségének, akiről köztudomású, hogy hajlik a pazarlásra. Munk azzal védekezett, hogy ő a tiltás óta nem adott semmit az asszonynak. A városi tanács azzal zárta le ügyüket, hogy kötelezte Puhát az adósság megfizetésére, a zsidót pedig megintette, hogy elveszi tőle portékáját, ha továbbra is hitelezni merészel a csapó feleségének.452 A zsidók és keresztények közti ügyletekben csak elenyésző számban fordult elő olyan pénzkölcsönzés ezekben az években, amikor zsidó hitelezett. Singer Salamon 1822ben a csődbe jutott Verfinger Károllyal szemben 2500 váltóforint értékű hitelét követelte.453 Grüll György 1815-ben 8000 váltóforintot vett kölcsön Stern Ábrahámtól, aki ennek fejében zálogba kapta Grüll házát. A kölcsönszerződésbe azonban a kölcsönadott pénzösszegnél többet, 10000 forintot írtak azért, hogy ha az adós fizetésképtelensége miatt a ház a zsidó kezére jutna, de nem kapna a várostól házvásárlási engedélyt, akkor se érje kár és a kölcsönt kamatosan megkaphassa. Megegyeztek ugyanis, hogy ha a házat 10000 forintért valaki megveszi, akkor Grüll a teljes összeget a zsidónak adja.454 A zsidókkal szemben fennálló követelések az előzőekhez képest a városi társadalmi érintkezés némileg más típusú kapcsolataira szolgáltatnak példát. A gazdasági munkamegosztásból következően a felvásárlások esetében a zsidókkal szemben keresztény ügyfeleik mint áruhitelezők lépnek fel. Gyakori, hogy a felvásárolt élőállatot, gabonát vagy kézműves készterméket részletben fizette ki a zsidó kereskedő, s ha nem fizetett időre, a termelő fél a városi tanács előtt adott nyomatékot követelésének.455 A rendszeres hitelezés olykor egész adósságlánc létrejöttét idézte elő, amikor a hitelben felvett árut hitel formájában adta tovább a kereskedő.456 Ezek a forgóeszköz kölcsönnek tekintehtő ügyletek biztosították a kereskedelem és a kézművesipari termelés folyamatosságát.457 A vizsgált 40 év alatt nagyobb számban fordult elő, hogy zsidók vettek fel pénzkölcsönt keresztény hitelezőtől, mint fordítva és ebből következett az is, hogy gyakrabban találkozunk zsidókat érintő csődeljárással, illetve javaik zár alá vételével. Nagy összegű és rendszeres pénzhitelezésekről ezekben az években még nem beszélhetünk. Korszakunkban mindvégig volt ugyan egy-két kiugróan tehetős, erőforrásait hatékonyan forgató tőkés zsidó a pápai közösségben, de az ő esetükben is ekkor még inkább jellemző volt az ingatlan-, a kereskedelmi befektetés vagy az áruval kapcsolatos hitelügylet. Szabad György a pápai uradalmat birtokló Esterházyak tatai uradalmában már a 18. század elején regisztrált némi, a grófok által űzött pénzügyleti tevékenységet, amely a 19. század elején már szabályos üzletté fejlődött, és amelyben pápai zsidó személyek is 452
VeML V.2.a 403/1802. november 20. Uo. 396/1822. szeptember 10. 454 A szerződést a város megsemmisítette és feljelentést tett az úriszéken. VeML V.2.a 107/1815. március 4. 455 1820-ban Fleischer József két ökör árával tartozott Pintér János takácsi lakosnak, egy Meschl nevű mészáros zsidó pedig a bakonyszentlászlói birkásnak a tőle elhozott birkák fejében. VeML V.2.a 143/1820. március 11., 340/1820. július 1. Pintsof Sámuel kereskedő 40 mérő búzát vásárolt Veber Antal molnártól hitelben 1120 forint értékben, továbbá készpénzzel és egy másik zsidó átvállalt adósságával tartozott. Adóssága törlesztése érdekében minden pénzzé tehető értékét átadta a molnárnak, így többek közt zabot, korpát, lisztet, babot és egy pár sarut. VeML V.2.a 50/1818. február 7. 456 Veltner Ábrahám Horváth Ferenc csapótól átvett 10 darab szűrt részletekben fizette meg, és még bizonyos hányaddal adós volt, amikor a közben értékesített szűr árát Szakonyi Antaltól követelte. Horváth mellett Ribjánszky Ferenc csapó özvegyének is adós volt. Uo. 294/1815. augusztus 7., 328/1815. október 7. 457 A korabeli kölcsönforgalom fajtáiról, köztük az ún. auszugalis kölcsönről Somogy megyei példák alapján lásd TÓTH 1979. 32. 453
111
partnerek voltak.458 Az uradalmi pénztárban fialtatott összegekért 5 % kamatot fizettek. Források hiányában azonban a pápai uradalomra vonatkozóan ilyen – kifejezetten pénzügyi – befektetésről vagy kölcsön-szerződésről nem tudunk.459 Márkus Sámuel pápai irhásmester Zsoldos János megyei főorvosnak tartozott nagyobb összeggel, amelyet csak Ispotály utcai házának elárverezése után tudott törleszteni.460 A zsidóknak hitelt nyújtó városiak közt előfordulnak iparosok, uradalmi tisztek, városi tisztviselők, akik 200–2000 forint között mozgó összegeket hiteleztek.461 Pénzbefektetés állhatott a hátterében Puha József csapó Sonnenfeld és Margolith nevű zsidóknak nyújtott kölcsönének, akiknek 500 váltóforintot adott, de mivel kérésre sem jutott a pénzéhez, kénytelen volt a városi tanács előtt bejelentést tenni. 462 Az adóssági ügyek adott esetben a zsidóknak nem csak a városi környezettel fennálló viszonyára, hanem távolabbi kapcsolataira is rávilágítanak. 1818-ban Sziesz Tóbiás pápai boltostól egy grazi kereskedő csaknem 4000 váltóforintot, egy győri kereskedő mintegy 3400 váltóforintot és Vinter Mátyás pápai fabrikás463 szintén hasonlóan magas összeget követelt. A követelő hitelezők kifizetésére a város két helyi kalmárra bízta a zsidó boltjában található árukészlet leltárba vételét, mivel Sziesz csődbe jutott.464 Egy adós gazdasági bukása további hitelezőket sodorhatott csődbe. A kisebb vagyonnal rendelkezők, illetve kisebb léptékű kereskedést folytatók ingatagabb gazdasági alapokon állva gyakran ki voltak szolgáltatva az üzleti szerencse forgandóságának. König Áron 1820-ban még 900 forintot követelő félként szerepelt a Fleischer Mózes árvái ellen folytatott csődeljárásban, hat évvel később viszont csődbement, meghalt, családja pedig háza elárverezésére kényszerült.465 A zsidók egymás között előforduló adóssági ügyeinek nagy száma magyarázható egyrészt korabeli gazdasági tevékenységük jellegével, másrészt természetesen a csoportbizalommal. Érthető, hogy egymás közt gyakrabban hiteleztek pénzt, de magánjogi vitájuk megoldását külső bírói fórum, vagy hatósági közbelépés segítségével látták biztosítottnak. A városi bírói hatáskör zsidókra történt kiterjesztése mellett a tanács objektív eljárásába vetett bizalommal is magyarázható a zsidók közti keresetek itteni megjelenése és növekvő száma. És bár a világi fórumok előtt is mindig ún. zsidó esküvel fogadtak igazmondást, anyagi vagy üzleti természetű vitájukat nem a zárt közösségen belül, saját elöljáróik közbelépésével oldották meg. A kölcsönzött összegek általában 100–1500 váltóforint közöttiek, de előfordultak ennél jóval kisebb és egy esetben jóval magasabb összegek is. A kor szokása szerint az árvák 458
SZABAD 1957. 110. Az 1830-as évek közepén három pápai zsidó kölcsönzött nagyobb összeget az Esterházyaknak: a pénzügyleteiről ismert Krausz Salamon 600, Schlesinger Salamon kereskedő 10000, Gold Antal örökösei pedig 5000 ezüstforintot forgattak meg 5, illetve 6 %-os kamattal. SZABAD 1957. 481., 488., 496. 459 Ez nem jelentette, hogy az uradalommal gazdasági kapcsolatba kerülő bérlő vagy kereskedő olykor ne halmozott volna fel nagy összegű tartozást. A korszak tehetős pápai zsidója, Neuman Ábrahám 1818-ban fél éves haladékot kapott a pápai uradalmat kormányzó tatai régenstől 9000 forintos adóssága megfizetésére. MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/39. 460 VeML V.2.a 526/1826. szeptember 16., 546/1826. szeptember 30. 461 Özvegy Czink Antalné 1834-ben két zsidóval szemben is követeléssel élt a városi tanács előtt. Még 1819ben és 1821-ben 500–500 váltóforintot adott kölcsön Mayer Mózes pápai zsidónak és feleségének. Krakauer Dávid örököseitől pedig 1825 váltóforintot követelt. VeML V.2.a 805/1834. október 29., 922/1834. december 4. 462 VeML V.2.a 270/1818. augusztus 1. 463 Pápai kőedénygyáros. MIHALIK 1965a, MIHALIK 1965b, KÉRY 1965 464 VeML V.2.a 244/1818. június 27. 465 Nem kizárt, hogy csődje részben összefüggött a Fleischernek korábban nyújtott kölcsön esetleges behajthatatlanságával, mivel a csődeljáráskor megjegyezték, hogy az adósságok kifizetését a Fleischer háza és zsinagógai székének ára sem fedezné. König örökösein összesen 7000 forintot követeltek.VeML V.2.a 578/1820. december 21., 531/1826. szeptember 23., 735/1826. december 16.
112
külön kezelt örökségéből is rendszeresen kölcsönt folyósítottak, törvényes kamat mellett.466 A kölcsönügyletek szereplői többnyire kereskedők, akikről feltételezhetjük, hogy üzleti tevékenységük folytatása érdekében folyamatos tranzakciókat hajtottak végre, és a városi fórum elé kerülő vitás ügyek ezeknek csak a kisebb részét tették ki. A nem helyi illetőségű zsidó kereskedők pápai kereskedővel keletkezett vitájukban szintén a Pápa városi tanács közbenjárásával igyekeztek adósukat fizetésre szorítani. 467 Az iratokban követelő félként is feltűnő Lamberger Dávid pápai kereskedővel szemben fennálló követelése miatt egy Stern nevű idegen zsidó nagykereskedő közvetlenül az uradalomtól kért segítséget. Az uradalmi régens Stern követelésének megfelelő kezelésére utasította a pápai prefektust, mivel „Magyarországban majd’ az első gyapjú kereskedő és a magyarországi industriát nagyon elő mozdítja, de azonkívül is, ha ezen tekintet nem járulna is iránta, igazságot kellene nékie szolgáltatnunk. […] azon tekintetből is, hogy a szomszédok el legyenek hitetve, hogy Magyarországban az igazság szolgáltatása nagyobb punctualitással tétetik, mint nálok és hogy átollyában jobb a mi adminisztrációnk, mint az ővéik.”468 A zsidók közt fennálló adóssági követelések mintegy fele szintén áruhitelezésből eredt, ezek többségét azonban nem nyersanyag vagy kézműves készáru tette ki, hanem boltban vásárolt kereskedelmi portéka.469 Néha kis értéket érintő és emberi gyengeségből fakadó viták is a városi fórum elé kerültek. Neumann Henrik pápai szabó és Szalcer Száli vitájában a pápai szabó céh segítségével próbált a város tisztán látni. A szabó által elkészített köpönyeg árát a megrendelő nem akarta kifizetni, mivel – állítása szerint – a bélésre a szabónak átadott 3 használt ruha közül csak kettőt használt fel és a harmadikat eltulajdonította. A városi szabó céh mestereit utasították annak megállapítására, hogy hány ruha anyagát használta fel a zsidó szabó a köpeny béléséhez. Véleményük alapján a tanács a megrendelőt marasztalta el.470 A zsidó közösség orvosa is a városi tanács segítségét kérte orvosi szolgálatai ellenértékének megfizettetéséért. Vinterberg Józsefnek471 a beteg Grünfeld Rebeka pénztelensége miatt nem tudott fizetni.472
466
Freund Izraelné, néhai Freund Jakab árváinak gondviselője panaszt emelt a városi tanács előtt Grünfeld Salamon ellen, aki az árvák pénzéből 500 forint kölcsönt vett fel, de nem akarta visszafizetni. Grünfeld a tanács előtt elismerte a tartozást és szegénységére hivatkozva részletfizetési lehetőséget kért. VeML V.2.a 207/1821. május 5. 467 Grösenbrunner Márton győri kalmár Stift Tóbiás pápai kalmártól 3896 forint 30 krajcárt követelt a városi tanács előtt. VeML V.2.a 75/1818. február 28. 468 MOL P 1216 capsa 64. nr. 266. 1817. november 28-i levél. 469 Hirschl Simon Schönfeld Máriától 61 forint 35 krajcár értékű menyasszonyi ruhakellék árát követelte. Az adós nő azzal hárította el a követelést, hogy az árut az apja vette meg neki menyasszonyi ajándékul. A boltos a kereskedőkönyv segítségével bizonyítani tudta, hogy a nő és nem az apja az adós. A hamis vallomás miatt a város pénzbüntetésre ítélte a fiatalasszonyt és elrendelte a követelés végrehajtását is. VeML V.2.a 568/1822. december 7. 470 VeML V.2.a 193/1834. március 15. 471 Halálakor Vinterberg orvos is tartozást hagyott maga után. 1832-ben Schininger Krisztián pápai seborvos keresetet nyújtott be, mert tíz éven át rendszeresen borotválta Vinterberget, de fizetség nélkül. Emiatt támasztott az örökösökkel szemben követelést. Az orvos fiai által írt ügyvédi meghatalmazásból kiderül, hogy ők nem Pápán éltek. Jakab nevű fia, aki szintén orvos lett, Galíciában, Nátán pedig kereskedőként Csehországban lakott apjuk halálakor. Képviseletükkel Singer Emánuel zsidó jegyzőt hatalmazták meg. A forrás az elhunyt orvos kapcsolataira is rávilágít. Közte és a keresztény városi seborvos kolléga között szakmai és bizalmi kapcsolatot kell feltételeznünk. Polgáriasultságát jelzi egyúttal, hogy rendszeresen borotválkozott. VeML IV.1.b 367/1832. március 13. 472 VeML V.2.a 159/1822. április 20.
113
A fizetésképtelen adósok elleni végrehajtás a javaik, árukészleteik zárolásával járt, amelyek értékesítéséből befolyt összegekkel fizették ki a hitelezőket. Ilyen végrehajtás alá kerülhetett tehetősebb terménykereskedő, vagy boltos kiskereskedő és iparos is.473 A fenti példák szereplőinek többsége a mindennapi életvitelhez szükséges feltételek megteremtése érdekében kötöttek kölcsönügyleteket vagy keveredtek adósságba. Néha azonban ezeknél nagyságrendekkel nagyobb horderejű adóssági ügyek is felszínre kerültek. Krausz Leopold és testvére, Krausz Salamon esetében egyértelműen megállapítható, hogy gazdasági tevékenységük alapja, így egyben megélhetésüké is a pénzügyletek voltak. Amikor 1804-ben Krausz Leopold halála után az árváira maradt javait összeírták, összesen mintegy 30000 konvenciós forint értékű közös aktív adósságot vettek számba. A Krausz-testvérek ekkor 83 különböző adóssal álltak kapcsolatban, ami folyamatos pénzkölcsönzésre utal. Ezt támasztja alá az összes megállapított, 8000 forintot meghaladó kamatpénz is, amellyel ügyfeleiknek tartoztak. A testvérpártól kölcsönt felvevők többsége magánszemély volt. Egy esetben a vargák céhe és egy esetben közelebbről meg nem nevezett „fabrika”474 vett fel nagyobb összeget tőlük. Az esetek 57%-ában zsidók voltak az ügyfelek. Ezek egynegyedét idegen, valószínűleg kereskedő zsidók alkották. Illetőségük Nagymarton – Pozsony – Rajka – Vác – Bonyhád – Siófok – Rendek – Egerszeg – Szentgotthárd települések által alkotott üzleti körzetet rajzol ki. A legmagasabb, 3000 forint körüli összegekkel tehetősebb pápai zsidók tartoztak, köztük a többszörös háztulajdonos, uradalmi bérlő Neuman Ábrahám. A többi zsidó által felvett kölcsönök mértéke 4 és 1000 forint között mozgott. A kölcsönvevők 11%-a nemesember volt. Ők is, akárcsak a többi nem zsidó adós általában néhány tíz vagy száz forintos összeggel tartoztak. A Krausz-testvérek terményfelvásárló nagykereskedők voltak. Leopold halálakor 3386 forint értékű cserzőgubacsot és gyapjút vettek leltárba. Ezeken kívül az uradalmi adószedőnél 9000 forintjuk volt.475 Nagy valószínűséggel ebben az időszakban Pápán a Krausz-fivérek kezén forgott a legnagyobb pénz- és árumennyiség.476 Az adóssági ügyek vizsgálatával a városi közösségek minden rétegére kiterjedő, életüket átszövő rendszeres társadalmi és gazdasági kapcsolatokra láthatunk rá. Az adatok azt igazolják, hogy a városokban, így tehát a Pápán létrejött zsidó közösségek eltérő közösségi jogaik ellenére sem alkottak a városi társadalomtól elszigetelt, elzárt közösségeket. A kezdetben csak kizárólag gazdasági kapcsolatokban megnyilvánuló érintkezési formák a 19. század elejére a mindennapi élet minden területén és a közélet bizonyos területein is kiteljesedtek.
II. 4. 3. TÁRSASÁGI INTEGRÁCIÓ Pápán a városi keresztény lakosság és a zsidó közösség tagjai közt létesült házassági kapcsolatról korszakunkból még nincs tudomásunk. A vallási elkülönülésből következő korlátokat egyelőre sem a gazdasági érdekek, sem a társadalmi felemelkedési stratégia nem tudták legyőzni. Az ország más közösségeiben is csak elvétve találunk példákat zsidó és keresztény között létesült házasságra. 477 A keresztény családba történő 473
Singer Salamon és Neuman Ábrahám pápai zsidók az adós Pichler Dávid és Herzog Illés náluk tárolt gubacsát vetették zár alá, míg azok adósságukat meg nem fizetik. VeML V.2.a 243/1818. június 27. 474 Ebben az időszakban Pápán az egyetlen üzemszerű ún. gyár a kőedény gyár volt. 475 Az összeg kihelyezésének jogcímét nem ismerjük, de az adat talán utalhat pénzügyi befektetésre is. 476 Amikor 1831-ben a türelmiadó-vitában a pápai zsidók elszegényedését igazolandó összeírást készítettek, a legnagyobb, 300 forintos jövedelemmel Krausz Salamon rendelkezett. VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. 477 Keszthelyen 1826-ban történt ilyen eset. BENDA 2008. 93., Pesten több példát is találunk. BÁCSKAI 1989. 30.
114
beházasodáshoz – függetlenül attól, hogy melyik fél érdekeit szolgálta nagyobb mértékben – a zsidó fél kikeresztelkedésére volt szükség. (A betérés elképzelhetetlen volt és nem is hatott egy irányba a társadalmi integrációval.) A felek érdekeit szolgáló, lehetőségeiket növelő házassági kapcsolat létesítése elsősorban a közösségek felsőbb, tehetősebb rétegei esetében voltak relevánsak. Az alsóbb rétegek esetében – ha nem járt anyagi felemelkedéssel – nem jelentett különösebb vonzerőt egy ilyen társadalmi kapcsolat létesítése. A korszakban létrejött házasságok azt mutatják, hogy azok a vagyon növelését, az üzleti kapcsolatok erősítését, továbbá a társadalmi rang anyagi javakkal történő alátámasztását szolgálták. Pápán a zsidó közösség tehetősebb családjai a vármegyei tisztviselői elit helyben lakó tagjaival, vagy a városi polgárság családjaival szövetkezhettek volna, de erre 1848 előtt nem került sor. Kikeresztelkedett pápai zsidókra 1841-ből van adatunk. Klein Eleonóra hajadon és Nagy János – akiket a forrás testvéreknek mond – Amsterdamban elhunyt nagybátyjuk, a pápai Salamon David Pollin után rájuk szálló öröksége kieszközlésével hatalmazzák meg Marktein Simon helyi bőrkereskedőt.478 Bizonyos esetekben a közösség elhagyása, illetve kikeresztelkedés nélkül is lehetséges volt zsidó számára a többségi társadalmomba való beilleszkedés. A zsidó értelmiség előtt a hivatali pálya – az orvosit kivéve – zárva volt. Zsidó orvosokkal a királyi udvarokban már a középkorban találkozunk. A II. József idején a zsidók előtt is megnyílt egyetemi képzések közül az orvosi volt a leginkább vonzó számukra, hiszen ezen a pályán megélhetést is remélhettek. Pápán a zsidó község hat orvosa közül kettő, Feitel Móric és Pserhoffer Sámuel is városi szolgálatban állt az 1840-es években.479 A többségi társadalomba való betagozódás lehetősége nem csak a befogadók részéről vetett fel kérdéseket, de a zsidó közösségen belül is változásokat indított el, hiszen az integráció egy mégoly lassú kulturális beolvadási folyamat beindulását is megkívánta. A zsidó vallásjog, a halakha megtartása és a modern társadalmi létforma közt fennálló feszültség óhatatlanul maga után vonta a vallási reformok szükségességét. A társadalomban való jobb érvényesüléshez, a felemelkedéshez szükségessé vált a vallási hagyományok terhétől kisebb-nagyobb mértékben való megszabadulás, az elkülönülést igénylő vallási előírások lazítása, megváltoztatása. A reformkorban a magyarországi zsidóság előtt is megnyílt lehetőségek új vallásihalakhikus kérdéseket vetettek fel, ugyanis a társadalmi érintkezés új színterei, az ezekből fakadó új életkörülmények a vallási parancsolatok betartását legalábbis nehezebbé tették. A zsidók olyan szakmákat is űzni kezdtek, amelyek gyakorlásához sok esetben meg kellett szegniük a szombat megtartására és a kóserságra vonatkozó halakhikus szabályokat. A vallási hagyomány tiszteletben tartásának lazulását elősegítette az is, hogy az 1830-as években a városokban rendre megalakuló kaszinók egyre több helyen zsidókat is felvettek tagjaik közé, akikkel a társadalmi nyilvánosság más színterein egyébként nem érintkeztek. Ebből következően a „külső” társadalmi életben való részvétel óhatatlanul magával hozta az étkezési, italfogyasztási és más vallási előírások megszegését. Az ortodox álláspont a zsidó közösséghez való tartozás feltételének tekintette a vallási parancsolatok megtartását. Az ehhez alkalmazkodni nem tudók azonban kitérés nélkül nem léphettek ki a vallási közösségből (tekintve, hogy felekezetnélküliség ekkor még nem létezett), így azt kellett elérni, hogy a közösséghez való tartozásnak ne legyen feltétele a parancsolatok aprólékos,
478
VeML IV.1.b 348/1841. február 1. Pserhofer már 1835-ben is Pápán működött. Az úriszéki iratok szerint ebben az évben az útonállók által megtámadott, megvert és kifosztott Kaufman Izsák pápai kereskedőt egy hónapon át ápolta otthonában. VeML XI.602. b. Úriszéki iratok, 1835. Életrajzukat lásd: ÚJVÁRI 1929. 265, illetve 726. 479
115
teljes körű betartása.480 Ez az egész európai zsidóságon belül, így a magyarországi közösségeken belül is egy lassú reformfolyamatot indított el, amely éppen a nagy társadalmi változásokat előkészítő magyar reformkori törekvésekkel esett egybe, ezért külső támogatást is kapott. Pápán az új eszmék korai hatását mutatja a kaszinó létrejötte 1832-ben, amelynek már megalakulásakor voltak zsidó tagjai.481 A kaszinó a zsidók és nemzsdók társadalmi közeledésének egyik fontos színtere volt. 1838-ban 12 választmányi tagja között volt Neuman Salamon, a 97 részvényes közt pedig 10 zsidó tagot találunk. Ők mind tőkés vállalkozók: a somhegyi üveghutát működtető és gabonakereskedő Neuman család tagjai, Fischer Móric kőedénygyáros és a rőfös kereskedő Hirschler testvérek. 482 1847-ben újabb zsidó tagokkal bővült a választmány.483 A kaszinóba felvételt nyert pápai zsidók a közösség vezető rétegéből, valamint honorácior tagjai (orvosok, tanítók) közül kerültek ki. Az akkulturációs társadalmi elvárások fényében magától értetődő, hogy a kaszinótaggá vált zsidók a közösség azon tagjai voltak, akik – egyébként kisebbségként – a közösségen belül reformokat sürgettek az oktatás és a vallás terén.484 A kaszinó a társadalmi nyilvánosság olyan új területe volt, ahol a felekezeti és társadalmi különbségek másodlagossá váltak, alapelv volt az egynjogúság és az önkéntesség.485 A társadalmi és felekezeti hovatartozás helyett a műveltség és a magaviselet vált meghatározóvá a tagfelvételben, így Pápán is közös társaságba tömörült köznemes, honorácior, városi iparos és kereskedő polgárság, valamint a zsidóság. 486 Az a szokás, hogy a kaszinótagok vendégeiket is bevezethették a helyi társaságba, a kaszinó kapcsolatait szélesre nyitotta. Ebben jelentős szerepet játszott a helyi zsidóság birodalmi területeken túlmutató kereskedelmi és vallási kapcsolatrendszere.487 Az akkulturációs igény és készség a zsidóság és a környező társadalom gondolkodásában is megjelent a reformkor idején. Ez a kaszinók mellett megmutatkozott a fürdők és egyéb egyesületek életében, valamint az oktatásban. Pápán az 1840-es évek elején egy kaszinótagokból alakult részvényes kör kibérelte az uradalomtól az ugodi fürdőt, amely tulajdonképpen a pápai kaszinó kihelyezett nyári szórakozóhelyeként működött. 488 A reformkori magyarországi fürdőkön megnyilvánuló társadalmi demokratizmus az ugodi fürdőn is megtapasztalható volt abban, hogy – a főrendek kivételével – minden társadalmi réteg, így a zsidóság is jelen volt. A fürdői vendégkönyv tanúsága szerint a pápai zsidók is rendszeresen megfordultak, szórakoztak a fürdőn, a szálláshelyet is zsidó bérlő működtetette az 1840-es évek derekán. Nem utalnak arra a források, hogy a zsidó vallású vendégek elkülönültek, illetve elkülöníttettek volna a többi vendégtől, és nem mutatkozott különbségtétel a fürdődíjak tekintetében sem. Az egyre inkább hazafias jelleget öltő reformkori bálok vendégei külsőségekben is kifejezésre juttatták a magyarosodás igényét. A zsidóság társadalmi integrációjának Kossuthék által megfogalmazott kulturális 480
JAKAB 2010a A zsidók kaszinótagsága nem mindenütt volt magától értetődő. Szombathelyen, Gyöngyösön, Egerben és Komáromban az 1830-as években még elutasították zsidó tagok felvételét a helyi kaszinókba. SILBER 1992. 121–122. 482 A’ Pápai Casino’ részvényeseinek névsora betűrenddel, annak törvényei ’s egyéb tudnivalói. 1838. Közli: HUDI 2001. 26–28. 483 Spitzer Adolf és Deutsch József lettek ekkor a választmány tagjai. A Pápai kaszinó tisztújítási jegyzőkönyve, 1847. január 3. Közli: HUDI 2001. 45. 1838–1848 között a zsidó kaszinótagok aránya 13%-ról 22%-ra nőtt, utóbbi megközelítve a zsidóság városi lakosságon belül képviselt arányát. SILBER 1992. 127. 484 SILBER 1992. 127–128. 485 HUDI 2007b. 78. 486 HUDI 2007b. 113. 487 A kaszinó vendégkönyve alapján ezek a kapcsolatok Bécs és a birodalom nagyobb városai mellett Dániáig, Franciaországig, a német és lengyel területekig terjedtek ki. HUDI 2007b. 115–116. 488 JAKAB 2001. 27–62. 481
116
integráció feltételeire adott válaszként is értelmezhető a korabeli sajtóban megjelent tudósítás egy ugodi bálról, amelyről a következőket tartotta érdemesnek feljegyezni az éles tekinetű tudósító: „a héberhölgyek honi kelmében jelentek meg, de a büszke úrhölgyek — akiknek átellenesül esett ilyen társaságban vigadni — semmit sem adtak a nemzeti öltözködésre.”489 A zsidóknak a város társadalmi eseményeiben való részvételének lépésről lépésre történő megjelenésére utalhat, bár elsősorban a védelmet nyújtó földesúrnak szóló hódolat kifejezésének tekinthető, hogy 1801-ben, amikor Esterházy III. Ferenc nápolyi követségből történt szerencsés hazaérkezésekor a városban diadalmenetet tartott, a zsidó község is hódolattal fogadta. A kor szokásainak egyébként megfelelő eseményen a város különböző testületei, így a céhek is feliratokkal ellátott táblákkal, zászlóikkal felsorakozva fogadták a város földesurát. A Belsőváros határánál kronosztikonnal ellátott diadalkaput állított a város, a zsidó község pedig az Alsó Majorban „triumfális portát” emelt, amelyen „semmi inscriptiók voltak, hanem dictióját nyomtatásban bé nyújtotta” a földesúrnak.490 TÁRSADALMI KONFLIKTUSOK A zsidóság és városi környezete közt időnként megnyilvánuló konfliktusok alapja a legtöbb esetben gazdasági jellegű volt. Fentebb részletesen tárgyaltuk a hitelező és adós, illetve a felvásárló zsidó és a céhes mesterek közti konfliktusokat, amelyek ugyan tisztán gazdasági kapcsolatok folyományai voltak, mégis kitűnően mutatják a felek társadalmi helyzetének meghatározottságát, egyben pedig egymásrautaltságukat. A kiváltságokat élvező, ugyanakkor éppen azok miatt erős kötöttségek kényszerében mozgó céhes mester áll szemben a mindezen kiváltságokból kirekesztett, ezért alkalmazkodásra és a kiváltságokat, a rendi kereteket kikezdő és bomlasztó tevékenységre kényszerülő zsidóval.491 A konfliktusok okai tehát nem annyira maguk a zsidók voltak, hanem sokkal inkább a helyzetük, amely gyakran a rendi korlátok megkerülésére kényszerítette őket. A túlsúlyban lévő gazdasági jellegű konfliktusok mellett előforduló mindennapi vagy éppen nagyobb korderejű bűnügyi eseteket egy-egy példával mutatjuk be. Schwarz Márkus helybeli zsidó rőföskereskedő feleségét, Baron Szálit 1835-ben a városi tanács egy pápai polgár panaszára becsületsértés miatt ítélte el. Kelcz József tímármester azzal vádokta az asszonyt, hogy sértegette, mire Baron Száli a tanács előtt hazugnak nevezte őt hozzátéve, hogy a férfi is sértegette őt. A tanács előtti viselkedése miatt az asszonyt ítélték el, aki a 25 márkás büntetésének megfizetéséig újján lévő gyűrűjét tette le biztosítékul.492 Zsidó felek közt történt becsületsértési ügy is került a városi tanács elé. Roth Mózes fiát azért zárták a városi fogdába néhány órára és büntették némi készpénz megfizetésére, mert a vásárban egy másik zsidót sértő szavakkal illetett, és amikor a vásárbíró közbelépett, őt is megtámadta.493 A szomszédsági vizsony hétköznapi konfliktusai közé tartozott az az ügy, amikor Frenkl Mózes zsidó pék a szomszédságában lakó Becsey János csizmadia ellen tett
489
Pápa, Nyárutó 4. Pesti Divatlap, 1846. 596. Idézi: Petneki 1991. 240. MOL P 1216 capsa 64. nr. 110. 1801. szeptember 14. Sajnos a szöveg nem maradt fenn. 491 Kecskeméti példák alapján Ö. Kovács József vette számba a zsidóság és környezete konfliktusait, egyben rámutatva a közösségen belüli választóvonalak meglétére is. Az ő vizsgálatai is azt mutatták, hogy a konfliktusok alapja nem a vallási ellenszenv, hanem sokkal inkább gazdasági okok (vásári ellentétek, áruhamisítások, csalások stb.) voltak, amelyeket azonban kísérhettek vallási motívumok is. Ö. KOVÁCS 1991. 156. passim 492 VeML V.2.a 228/ 1835. március 21. 493 VeML V.2.a 436/1820. szeptember 2. 490
117
panaszt, mivel annak malacai kárt tettek a pincéjében található kenyérlisztjében. A tanács a zsidó panaszát jogosnak tekintve pénzbüntetésre ítélte a mestert.494 Jóval nagyobb horderejű volt az Ábrahám Jakab sérelmére két Takácsi faluban lakó nemes által elkövetett bűnügy. Mozgai István és Győry István egy, a zsidóval korábban kötött pálinkavásárlási szerződés megszegésével vádolták Ábrahám Jakabot. 1775 októberében a szomszédos Acsádra csalták. Mivel a szerződésük úgy szólt, hogy az azt nem teljesítő félen a másik fél „úton-útfélen” elégtételt vehet, megverték a zsidót és elvették tőle a csomagját, amelyben birkabőrt, lisztet, viaszt, 3 lat ezüstöt és némi készpénzt találtak. A vármegyei törvényszékre eljutó perben lefolytatott vizsgálat során a vádlottak nem tudták felmutatni a szerződést, és a tanúk vallomása is ellentmondó volt atekintetben, hogy létezett-e valamiféle szerződés a két fél között.495
II. 4. 4. ISKOLAI INTEGRÁCIÓ A beilleszkedés érdekében tett fontos lépésnek tekinthető a zsidó diákok keresztény felekezeti iskolákba, elemi és gimnáziumi oktatásba való fokozatos belépése. A folyamat már a 19. század első évtizedében megindult, amikor a vallási oktatás egyeduralmát a polgári szakmák iránti érdeklődés, és az ilyen szakmák megszerzésére tett erőfeszítések megtörték. A társadalmi kihívásokra adandó válasz – mint korábban írtuk – a zsidó közösségeken belül konfliktusokhoz vezetett oktatásügyi kérdésekben is. Ezen a téren sajátos kettőség nyilvánult meg: miközben a közösség nagyszámú saját magántanítót tartott el, gyermekei egy részét világi oktatásban részesítette, eleinte a helyi elemi iskolában, majd saját felekezeti elemi iskolájában. Pápán nagy múltja volt a középfokú oktatásnak. Az 1531-ben alapított református kollégium mellett 1638-tól pálos, 1806-tól bencés gimnázium is működött, és mindkét iskola, de különösen a kollégium befogadó készsége erős vonzerőt jelentett a helyi zsidó lakosság számára. A pápai zsidók azon része, akik gyermeküket iskoláztatni kívánták és polgári foglalkozást szántak nekik, itt taníttatták őket egészen a vészkorszakig. 1840-ben a zsidó közösség 400 forint adományt tett a kollégium javára. 496 Zsidó diák beiratkozásáról a református kollégiumba először 1808-ból497 tudunk, akkor Mandel Neumann 16 éves és Szarvas Jakab 14 éves pápai ifjú tanult itt. 498 Az 1830-as évek végéig számuk évente 5 fő körül mozgott. A következő évtizedben azonban már a diákok egynegyedét tették ki, sőt az 1848/49-es tanévben a beiratkozott 51 gyerek közül 28 zsidó volt, akik azt megelőzően többnyire a zsidó elemi iskolában tanultak. 499 Löw Lipót rabbisága idején, az 1840-es évek végén kísérlet történt egy magyar tannyelvű zsidó középfokú iskola beindítására, amelynek már tanmenetét is elkészítette, de az a kísérlet elhalt és a zsidók továbbra is a város más 494
VeML V.2.a 2/1795. július 25. MOL P 1216 capsa 61. nr. 101. 496 LÁNG [1972.] 125. 497 Hudi József 1815-re teszi az első zsidó diákok kollégiumi beiratkozását. HUDI 2007a. 54. A kiadott diáknévsorok alapján azonban már 1808-ban, illetve 1811-ben is volt két-két beiratkozott zsidó diák a kollégiumban. KÖBLÖS 2006. 459., 468. 498 Uo. 459–460. 499 Magas számarányukra – a növekvő beilleszkedési törekvés mellett – magyarázat lehet, hogy míg a kollégium református diákjai közt általában nagy arányban fordulnak elő Pápától távolabb élők, akik a szabadságharc zavaros időszakában minden bizonnyal otthon maradtak, a jobbára helyben lakó zsidó diákokat semmi nem akadályozta tanulmányaik további folytatásában. Hasonló folyamat volt megfigyelhető Keszthelyen is, ahol az 1840-es években a helyi gimnáziumban ugrásszerűen megnőtt a beiratkozott zsidó diákok száma, olyannyira, hogy 1845-ben az összes új beiratkozó fele volt izraelita vallású. BENDA 2008. 93. 495
118
középfokú intézményeit látogatták.500 A városban működő bencés gimnáziumban is előfordultak zsidó diákok, de jóval kisebb számban. Szauer Ábrahám gazdag vállalkozó zsidó két fiát Győrben a bencés gimnáziumban taníttatta.501 A református kollégium beiratkozott diákjairól készült névsorok segítségével az 1820-as évek közepétől – amikortól a tanulók apjának foglalkozását is rögzítették – egészen 1848-ig módunkban áll megviszgálni, hogy a zsidó népesség mely része taníttatta gyermekeit az elemi oktatásnál magasabb osztályokban. 502 6. táblázat: A 108 beiratkozott pápai zsidó diák apjának foglalkozás szerinti megoszlása
Az apa foglalkozása Kereskedő, boltos, zsibárus Szabó Orvos Tanító Kántor Kocsmáros Haszonbérlő Festő Irhás Sebész Összesen
Fő 81 8 6 2 2 2 2 2 2 1 108
A foglalkozások ilyen arányú megoszlása egyrészt magyarázható a pápai zsidó családfők körében abszolút többséget alkotó kereskedők nagy számával, másrészt – véleményünk szerint – kifejeződik benne a közösség ezen leginkább alkalmazkodó és mobilis rétegének igénye. A többi foglalkozás esetében is elmondható, hogy arányuk megfelel a teljes zsidó népességen belül képviselt foglalkozási arányoknak. A kézművesek közt a szabók voltak a legtöbben. Az értelmiséginek számító orvosok esetében természetes igénynek tekinthetjük gyermekeik taníttatását.
II. 4. 5. A HAZAFISÁG SZÍNTEREI A reformkori időszakot jellemző asszimilációs törekvések és fokozatos emancipáció a szabadságharc alatt a zsidóság nagy részének a magyar közüggyel való teljes azonosulásában is megnyilvánult. A zsidóság országszerte a magyar forradalom és szabadságharc mellé állt és nem kevés anyagi áldozatot is hozott, melyért később Haynau sarcot vetett ki rájuk.503 Pápán a zsidóság 1848. március 26-án egy 156 ezüstforint értékű adományt tett a város védelmére504 és a későbbi adakozásokból is kivette részét, de a város egészen júniusig nem volt hajlandó zsidókat nemzetőrnek besorozni. Ekkor azonban a városban összeírt 1136 fős nemzetőr között már 322 zsidó is volt, ami megfelelt a zsidóság városon belüli számarányának.505 Őket júliusban a Dráva-vonal védelmére küldték ki, ahol Löw Lipót tábori rabbiként szolgált. Közülük július és augusztus folyamán a táborban, ahol 500
JAKAB 2009, 2010 VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 502 KÖBLÖS 2006 503 Erről lásd: SPIRA 1998 504 VeML IV.101.b 372/1848. május 9. 505 HUDI 2001. 71. 501
119
Feitel Móric pápai zsidó orvos is gyógyított, sokan megbetegedtek, ezért hazabocsátották őket. Schlesinger Lipót gazdag pápai pipagyáros alacsony termete mellett arra hivatkozva kérte a besorozás alóli felmentését, hogy gyárában számos pápai zsidó és keresztény családnak ad megélhetést jelentő munkát.506 A honvédelem utolsó szakaszában elrendelt újoncozás idején a város zsidósága már nem volt ilyen lelkes. A számarányuknak megfelelő 64 újonc kiállítását nem teljesítő közösséget törvényes erő alkalmazásával fenyegette meg a város. 507 Az augusztusban elrendelt sorozás elől sok zsidó család elrejtette fiát vagy cselédjét, ami miatt a város ellenük vagyonelkobzást helyezett kilátásba.508 17 zsidó maga helyett másik 17 zsidó honvédújoncot állított ki.509 Közismert Löw Lipót rabbi szerepe a magyarországi zsidóság szabadságharc ügye mellé állításában, amelyért maga is börtönbüntetést szenvedett. 510 A nemzet ügyével teljes azonosulást mutató zsidóság számára a szabadságharc alatt hozott emancipációs törvény megadta volna a reformkor végi országgyűléseken megfogalmazott jogegyenlőséget, de a bukás következtében az ő ügyük is a kiegyezés idejére halasztódott. A zsidóság városi megjelenése és tevékenysége elsősorban gazdasági jellegű konfliktusokat generált. A naturáliákkal való kereskedésükből következően már a 18. század közepétől megjelentek velük szemben panaszok a városi és vármegyei fórumokon, és ezek a korszak során mindvégig fennálltak. Az uradalmi védelem e panaszok eszkalálódását, tettleges konfliktussá válását egészen az 1848-as forradalom időszakáig meg tudta akadályozni. A forradalom időszakában azonban felszínre törtek a társadalmi feszültségek és a felbolydult országban számos helyen a bűnbakot kereső tömeg közhangulata a zsidó lakosság ellen fordult. Pápán a város lakossága a zsidóságot okolta a rézpénz forgalomból történt eltűnésével. A főként céhes polgárok által irányított közvélemény el kívánta érni a zsidók városból való eltávolítását és erőszakot helyezett kilátásba, ha megszabott határidőre nem hagyják el a várost. Ennek elmulasztása miatt április végén a városiak hangadói megtámadták a gazdagabb zsidók házait és elvették fegyvereiket. A városba kirendelt miniszteri biztos a lakhatási engedéllyel rendelkezőket törvényi oltalom alá vette, egyébként pedig a lakosságot karhatalom kilátásba helyezésével a törvények betartására kötelezte.511 Az ország több városában lezajlott események hatására rendelte el a belügyminiszter 1848 májusában a vármegyei zsidóság helyzetét felmérő összeírás elkészítését, amelyben egyben a városokban engedély nélkül letelepedett zsidó lakosságot is számba kívánták venni. A fentiekben a mindennapi élet világából hozott példákkal megkíséreltük számba venni mindazokat a területeket, amelyeken a pápai zsidóság és környezetének társadalmi rétegei érintkeztek, és ahol bizonyos fokú befogadási és beilleszkedési készség is megmutatkozott a felek részéről. A problémát folyamatában tekintve, korszakunk egymást követő időszakaiban eltérő mértékű és kiterjedésű integrációról beszélhetünk attól függően, hogy a környezetükkel létesített kapcsolatok az élet mely területeire terjedtek ki. A zsidóság társadalmi helyzete, a lehetőségeit szabályozó törvények (tiltások és engedmények) következtében először gazdasági kapcsolatba került az őt befogadó földesurak uradalmi gazdaságával és az uradalmi központok, a városok lakosságával. A városi megtelepedés jellege, a lakhatási lehetőségekből következő elszigetelődés hiánya az érintkezés további formáinak alkalmazására késztette mind a zsidóságot, mind a városi 506
HUDI 2001. 211. VeML V.42.a 497/1849. május 31. 508 VeML V.42.a 707/1849. augusztus 14. 509 Uo. 712/1849. Közli: HUDI 2001. 318–319. 510 BERNSTEIN 1998, HIDVÉGI 1999, MISKOLCZY 1998 511 HUDI 1984a. 374., HUDI 2001. 69. Hasonló események zajlottak Székesfehérváron, Szombathelyen, Pozsonyban, Vágújhelyen is. Lásd: SIMON V. 1984, ERDŐS 1998, FARKAS 1989, BERNSTEIN 1998. 31–46. 507
120
társadalmi rétegeket. Ezek a gazdasági kapcsolatokkal társulva bonyolult, gyakran változó érdekközösségeket és érdekellentéteket, konfliktusokat generáltak. A gazdasági kapcsolatok a rendi korszak legvégéig nem tudtak áthatolni a céhrendszer zártságán. A társadalmi érintkezések széles köre bizonyos fokú egymásrautaltságot alakított ki, és akkulturációs folyamatokat is elindított. A feltételekhez szabott befogadás a zsidóságot nyelve és szokásai bizonyos mértékű feladására, vallási előírásainak lazítására késztette, ezzel is növelve alkalmazkodási készségét. A rendi korszak végére – éppen ezen alkalmazkodási törekvés hatására – figyelemre méltó társasági integráció valósult meg, amely azonban a zsidóság részéről nagyobb mértékű önfeladással járt, mint a befogadók részéről. Korszakunk végéig Pápán csaknem teljesen megvalósult a zsidóság gazdasági integrációja, a város társadalmi és kulturális életébe történő beágyazódása is jelentősnek mondható. Ez az integráció később a politikai jogokkal és a vallási emancipációval társulva a dualizmus korszakában jó alapot biztosított a további fejlődéshez.
121
II. 5. GAZDASÁGI VISZONYOK II. 5. 1. URADALMI GAZDÁLKODÁS ÉS VÁROSI GAZDASÁG A zsidóság uradalmakban és azok központjaiban történt megjelenése, majd letelepedése gazdasági tevékenységével függött össze. A hódoltság utáni újjáépítés részeként kibontakozó uradalmi majorsági árutermelésre támaszkodó gazdálkodás szükségszerűen vezetett a megtermelt javak értékesítésében közvetítő szerepet vállaló zsidó kereskedők tevékenységének igénybevételéhez. A 18. század közepétől a dunántúli uradalmi gazdálkodásban a robottal szemben a pénz- és termékjáradék élvezett elsőbbséget, és ez – többek közt – magával hozta a haszonvételek egyre nagyobb arányú bérbe adását is. Az Esterházy család tata-gesztesi uradalmi gazdasági szervezete a pápai uradalom gazdasági irányításában is mintául szolgált. Az uradalom gazdálkodását feldolgozó Szabad György megállapításait512 – a számadások tanúsága szerint – nagy vonalakban érvényesnek tekinthetjük a család pápa-ugod-devecseri uradalmi gazdálkodására is. Az Esterházy család ifjabb fraknói ága által birtokolt pápa-ugod-devecseri uradalom gazdasági szervezetének kiépítése, az uradalmi gazdálkodás megszervezése Esterházy Ferenc II. (1683–1754) idején indult meg. Az 1730-as évek elején kezdetét vette a pápai uradalom török hódoltság idején elpusztult vagy elnéptelenedett falvainak újjátelepítése, a megmaradt lakosság jogi helyzetének rendezése, a birtokok számbavétele és gazdasági egységgé szervezése, az uradalmi tisztikar fokozatos kialakítása. A korszak magyarországi uradalmi gazdálkodásában teret nyerő új szemlélet, amely a birtokok földesúri kezelésbe vételét, a termelés kiterjesztése által a jövedelmek növelését célozta, a család ezen birtokain is a majorsági gazdálkodás kiépülése irányába mutattak, melynek következtében hatékonyan működő, jól jövedelmező mezőgazdasági nagyüzem jött létre.513 Esterházy II. Ferenc 1754-ben bekövetkezett halála után fiai, 1762-ig az ifjabb Ferenc kancellár, majd 1799-ben bekövetkezett haláláig Károly váci, később egri püspök folytatták, illetve teljesítették ki ezt a munkát. Az uradalom megszervezése a legfontosabb előzménye volt a pápai zsidó község létrejöttének. Azáltal ugyanis megteremtődtek azok a gazdasági feltételek, amelyek a bevándorló zsidóság számára megélhetést biztosítottak. A gazdasági szükségszerűséggel, valamint bizonyos szakmák hiányával függött össze az első zsidó felvásárlók, bérlők és iparosok megjelenése az uradalomban. A folyamat részeként először a megmaradt csekély lakosság által szabadon használt, vagy a művelés alól teljesen kiesett puszták felmérését, a telekviszonyok tisztázását végezték el, hogy a földesúri szolgáltatásokat is számba tudják venni. Mindehhez megbízható uradalmi tisztviselőkre volt szükség, akik a többnyire Pozsonyban vagy Bécsben tartózkodó Esterházy II. Ferenc szándékait és utasításait megfelelően végrehajtva, a kiépíteni kívánt nagyüzem kialakításában segítségére lesznek. Ferenc valószínűleg 1731-ben vált a pápa–ugod–devecseri jószág önálló birtokosává. Ebben az évben indult külön iktatott levelezése, amelyet Bittó József pápai tiszttartójával (1750-től prefektus) folytatott az uradalmi gazdálkodás legapróbb részleteiről, ily módon közvetlenül beavatkozva a birtok gazdasági irányításába is.514 A már korábban egyesült pápa–ugod–devecseri uradalom központja Pápa város volt, melyet eleinte az itt székelő tiszttartó (provisor) útján kormányoztak, aki – mint említettük – később jószágkormányzóként (præfectus) tevékenykedett. Ugod ekkor 512
SZABAD 1957. 24–27. Az ország különböző részein elterülő nagybirtokokon zajló gazdasági szervezeti átalakulásra: CSAPODI 1933, KÁLLAY 1980, TÓTH 1978, WELLMANN 1933 514 LÁSZLÓ 2008, FÜLÖP 1994. 240. 513
122
egyértelműen az uradalom pápai részéhez tartozott, de az 1760-as években itt alakult ki az erdőgazdaság központja a főerdész vezetésével, aki a pápai prefektus beosztott tisztviselője volt. Devecser önálló gazdálkodással, saját tiszttartó irányításával, a pápai prefektusnak alárendelt birtokrészt alkotott. 1732-ben Maynzeck Henrik uradalmi mérnök megkezdte a birtokok felmérését. Ez a birtokok pontos nagyságának tisztázását, végső soron pedig a felmérés alapján a szolgáltatások mértékének megállapítását szolgálta.515 A birtokkönyvekben Pápa várost és az uradalom pápai részét írták össze, felsorolva az egyes birtokokat (falvakat és pusztákat), a teljes telekállományt, azon belül a megszállt, azaz jobbágyok által lakott telkek számát.516 A hatékony birtokigazgatást szolgálta a birtokrészek pontos megnevezésének rögzítése is. Az uradalomhoz tartozó falvak és puszták az alábbi mai 21 települést alkották: Béb, Borsosgyőr, Csákvár, Csót, Fenyőfő, Ganna, Nagygyimót, Gyömöre, Pápakovácsi, Kúp, Kemenesmagasi, Mórichida, Nóráp, Nyárád, Nyögér, Bakonyság, Bakonyszücs, Bakonyszentiván, Szerecseny, Pápateszér, Ugod. A birtokok köre a század folyamán alig változott.517 A kiépülő uradalmi gazdálkodás bevételeit elsősorban a bor- és terményjövedelmek, illetve az állattenyésztésből származó jövedelmek tették ki. A majorokban gabonatárolókat építettek, birkaaklokat létesítettek. A birkás mint bérlő bérbe vette az uradalmi birkásházat, a legelőt, amelyen részben saját, részben a földesúr jószágát nevelte. Az elhasznált fáért, szalmáért szintén bért fizetett az uradalomnak, építkezéseihez az uradalmi téglaégetőkből vásárolt téglát. Az uradalom többi bevételei a bormérésből, pálinka- és sörfőzésből, kocsmák, boltok, mészárszékek bérbeadásából, ház- és földbérleti díjakból, malmok jövedelmeiből, haltenyésztésből, tégla- és mészégetésből származtak. 1730, illetve 1732 után ezek kiegészültek, illetve részben kiváltotta őket a Pápa város két városrészével kötött szerződésben megállapított cenzusa, amely 1740-ben a teljes pápai uradalmi bevételeknek valamivel kevesebb, mint az egytizedét tette ki.518 Ezektől az évektől az uradalom cenzusokból származó bevételeit gyarapították a zsidó községtől egy összegben behajtott jövedelmek és a zsidók által bérelt haszonvételekből származó jövedelmek is. 519 A zsidók városi, uradalmi letelepítéséből, továbbá gazdasági tevékenységéből származó előnyöket a földesúr és birtokait irányító tisztjei korán felismerték és hasznosították. Ez kölcsönös előnyökkel járt mindkét fél számára. Az elsősorban árufelvásárlásra és földesúri haszonvételek kibérlésére szakosodott zsidók tevékenysége élénkítő hatást gyakorolt az uradalomban megtermelt áru forgalmára, ezáltal pedig egyre
515
A birtokkönyvek közül az I–IV. és VI. kötetet a Magyar Országos Levéltár (MOL S 18), az V. kötetet pedig a Gróf Eszterházy Károly Múzeum (Pápa) őrzi. A pápai külsővárosiakkal kötött szerződés kapcsán az alsó- és felsőmajort már 1730-ban összeírták. Gróf Eszterházy Ferenc megállapodása Pápa külsőváros lakosaival. Pápa, 1730. június 10. 2. pont. Közli: PETRIK 2010. 113–116. 516 A birtokfelmérés eredményei alapján megállapították az egy telek és tartozékai nagyságát, eszerint egy egész telek kb. 40–47 holdnak felelt meg. Pápa várost ide nem sorolva, az ekkor megállapított 41 birtokon (21 falu és 20 puszta) összesen 1841 egész telek volt, melyeknek kevesebb, mint felén, 896 telken éltek jobbágyok. 517 A 18. század első felének számadásaiban Homokbödöge nem szerepel a pápai uradalom birtokai között. A század első negyedére nemesi községgé lett faluban a II. József-kori birtokösszeírás szerint a pápai Esterházyak is szereztek birtokot. Itt ekkor 24 háztartásban 131 zsidó élt. SIN 1994. 28. Csákvár az 1735-ös birtokkönyvben még mint a pápai uradalom része szerepel, és ide tartozott egészen az 1762. évi családi egyezségig, amikor a gesztesi domíniumot elkülönítették a pápa–ugod–devecseri uradalomtól. 518 MOL P 1216 capsa 56. nr. 31. Extractus generalis fixorum et causalium proventuum in inclyto dominio Pápa a die 1-ma Januarii usque ad ultimam [Decem]bris 1740. 519 1740-ben a zsidó községtől és a zsidók bérleményeiből az uradalomnak 210 ½ forintja származott. Ebben az évben a teljes uradalmi bevétel 35102 forint volt. MOL P 1216 capsa 56. nr. 31.
123
nagyobb számban nyújtott megélhetést számukra.520 A betelepülő első zsidók, főleg kereskedők tevékenységük révén egyre nagyobb tömegű zsidó népességnek tudtak megélhetést biztosítani úgy, hogy azok csak közvetett kapcsolatba kerültek az uradalom gazdaságával. A zsidók tevékenysége elsősorban az uradalom számára jelentett bevételt. A város – mint az előzőekben láttuk – jó ideig nem részesült a zsidók ilyen jellegű adóiból. Részleges hatósági jogai révén azonban a zsidók városi kereskedésére és ipari tevékenységére némi befolyással bírt. A városi iratok pusztulása miatt a 18. századból kizárólag uradalmi és vármegyei közgyűlési iratok állnak rendelkezésre. Az uradalmi számadások, szerződések és tiszti levelezések segítségével megrajzolható a pápai zsidók gazdasági tevékenysége, annak jellege és az uradalmi gazdálkodásban betöltött szerepe. A 19. századból számadások nem, egyéb gazdálkodásra vonatkozó iratok is csak csekély számban állnak rendelkezésre, viszont fennmaradtak a város tanácsülési jegyzőkönyvei. Ez utóbbiak elegendő olyan közvetett adatot tartalmaznak, amelyek segítségével rekonstruálható az a városi közeg és szabályrendszer, amelyhez igazodva a zsidóság kereskedését vagy iparát a városban űzhette. Pápa város 18–19. századi gazdaságtörténetének részletes feldolgozására eddig nem került sor.521 A várostörténeti munkák a város gazdasági életének rövid összefoglalását adják.522 Az országleíró munkák és a reformkori újságok – értelemszerűen – csak a főbb jellegzetességeket emelik ki. A Magyarország gazdaságtörténetének egészét, vagy a gazdaságtörténet egy-egy szeletét (céhrendszer, piackörzetek, iparfejlődés) tárgyaló munkák a város helyét az országos gazdasági folyamatokban és kontextusban elhelyezve mutatják be. A városi zsidóság gazdasági tevékenységének megfelelő értékeléséhez szükség lenne a város gazdaságtörtének behatóbb ismeretére. Ennek feltárása azonban nem lehet most célkitűzésünk, ezért pusztán a gazdasági környezet kereteinek vázolásával tudunk némi támpontot adni. Elöljáróban leszögezhetjük azonban, hogy valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: a céhes ipar kivételével a zsidóság Pápa város gazdasági életének egyéb területein meghatározó szerepet játszott, így tevékenysége megismerésével egyben a gazdaság ezen ágazatairól is átfogó képet kapunk.
II. 5. 1. 1. IPAR Pápa város Veszprém megye leginkább iparosodott városa volt, és országos viszonylatban is a legiparosodottabb mezővárosok közé tartozott. Ez megmutatkozott a céhek és az iparos népesség magas számában is.523
520
Ez a felismerés az uradalmak gazdálkodásában többnyire jelen volt. A Batthyány család zsidókat pártoló politikájából következően mezővárosaiban nagyszámú zsidóság élt. Kaposi Zoltán kimutatta, hogy Kanizsán – az újfajta uradalmi gazdálkodás következtében kialakult új gazdasági lehetőségekkel összefüggésben – az 1750–70-es években hirtelen megnőtt a földesúri funduson letelepedett zsidó népesség száma. Újabb növekedést regisztrált a napóleoni háborúk idején, amikor az uradalmi gabona legfontosabb felvásárlóivá váltak. S mivel lélekszámuk a városi lakosságénál jóval dinamikusabban nőtt, egyértelműen a földesúr és zsidóság közös érdekeiről beszélhetünk. KAPOSI 2006. 265–268. A Festeticsek azonban tolnai uradalmukban egészen 1840-ig nem engedték megtelepedni a zsidókat és kereskedésüket is korlátozták. GLÓSZ 1992. 291. 521 A pápai uradalom gazdasági szervezetének kiépítését, rendszerét és gazdálkodását Fülöp Éva Mária tárta fel több tanulmányában. FÜLÖP 1994, 1995, 2000. A zsidóknak az uradalom gazdasági életében vitt szerepéről lásd: JAKAB 2013 522 KAPOSSY 1905, HUDI 1995a, 2001 523 EPERJESSY 1967. 47.
124
Pápa város gazdasági életében 16. századi megalakulásuktól polgári kori megszűnésükig igen jelentős szerepet játszottak a céhek. 1848 előtt 23 olyan céh működéséről tudunk a városban, amelyek többnyire a 16–17. század folyamán alakultak és a 18. században megerősíttetve szabályzataikat, tovább működtek.524 Elnyert privilégiumaik mellett politikai befolyásuk is meghatározó volt, hiszen a városi polgárság zöme a céhes mesterek köréből került ki, így gazdasági érdekeiket is bizonyos mértékben érvényesíteni tudták. A város gazdasági életére ható befolyásukat azonban a földesúr – saját érdekében – korlátozhatta. 1794-ben kötött egyezség értelmében a mindenkori pápai földesúr, mint kegyúr a céhek főmestere lett, akinek mindenben engedelmeskedniük kellett. Ez a viszony egészen 1842-ig fennállt.525 A céhek nagy száma és a szakmák differenciált volta fejlett kézműipart eredményezett a városban. A város természetföldrajzi jellemzői, a télen is folytonos vízienergiát biztosító langyos Tapolca patak malmok és zúzóművek sokaságát volt képes működtetni.526 A gabonaőrlő malmok mellett egy papírmalom, kalló (ványoló)malom és deszkametsző is működött a városban.527 Az állandóan rendelkezésre álló víz kedvezett a nagy vízigénnyel dolgozó szakmák (pl. bőrfeldolgozás, textilipar, papíripar) megtelepedésének, amelyek a rendi korszak végéig a város gazdaságában meghatározó szerepet játszottak. A kézműves mesterek számát tekintve csak az 1828-as országos összeírás adatai állnak rendelkezésünkre. Ekkor a városi iparűzők aránya magas, 22,5% volt. 481 mester működött egész éven át, 58%-uk nem magányosan, hanem legénnyel dolgozott. A legnépesebb csapó szakmában 55 mester 20 legénnyel dolgozott. 528 A csapók és szűrszabók a következő két évtizedben is nagyszámú szakmát alkottak, aminek oka a városban jelen lévő ipari posztógyártás volt. A kézművesek többsége mezőgazdasági gazdálkodást is folytatott, ami elsősorban az önellátást szolgálta. A városkörnyéki és Somló-hegyi szőlőkben saját szükségletükre bort is termeltek. Magyarországon az iparfejlődést több tényező, így a céhrendszer merevsége és a birodalmi munkamegosztásból következő osztrák ipar túlsúlya is akadályozta. Ezért az ipari befektetések általában ritkák és rövid életűek voltak. Nem annyira a kereskedelemben felhalmozott tőke ipari vállalkozásokba fektetése volt a jellemző, mint inkább a kereskedőtőke segítségével a hitelélet és a kereskedő tevékenység kiterjesztése. 529 Ennek ellenére Pápán a 19. század elején, majd a reformkor éveiben több példa is akadt arra, hogy a kereskedelmi tevékenységből megszerzett és felhalmozott, befektetésre alkalmas tőke segítségével ipari vállalkozásba kezdtek. Sikeres és viszonylag hosszú életű befektetésnek bizonyult az 1805-ben Vinter Mátyás kereskedő által alapított keménycserép (kőedény) gyár, amelyet az 1830-as évek végén Mayer György vállalkozó vásárolt meg és vitt
524
Az 1720-as összeírás szerint a városban 15 céhben 124 mester működött. ILA, KOVACSICS, 1964. 316. Reizner János az Esterházy család uradalmi levéltárában az alábbi céhek iratait vette számba: asztalos, aranyműves, ács, bognár, borbély, csapó, csizmadia, cipész, fazekas, gombkötő, kalapos, kapcakötő, kőműves-faragó, kádár, kovács, mészáros, molnár, szabó, szappanos, szitakötő, szűcs, takács, varga. REIZNER, 1894. 634–639. Hudi 22 céh működéséről tud, valószínűleg a szitakötők céhével nem számolva, amelyre vonatkozóan Reizner is csak utalásokat talált. HUDI 1995a. 20., HUDI 2001. 12. A városban nagy számban működtek olyan mesterséget űzők is, melynek helyben nem volt önálló céhe, így pl. a pápai könyvkötők a soproni céhhez tartoztak, továbbá a papírkészítők szervezete nem céh, hanem ún. társpoharas atyafiság volt. 525 KAPOSSY 1905. 332–333. 526 NÁDASDY 1986 527 KONCZ 1987 528 HUDI 1995a. 20., 129. EPERJESSY 1967. 71., 90. 529 Bácskai Vera pesti vállalkozókra vonatkozó vizsgálatai alapján állapította ezt meg. BÁCSKAI 1989. 109., 217.
125
tovább.530 Az eredetileg szintén kereskedő Mayer 1840-től emellett korszerűen felszerelt, gőzerővel hajtott posztógyárat is működtetett.531 A többféle vállalkozásba belefogó Neuman Ábrahám kereskedő már a 19. század legelején kibérelte az uradalom somhegypusztai üvegcsűrét, amelyet később fiai is sikeresen tovább működtetettek.532 Szintén sikeres vállalkozás volt az 1801-ben Toch Hermann, illetve 1830-ban Schlesinger Ábrahám által alapított két pipaüzem, amelyek több munkást is foglalkoztattak és exportra is termeltek.533
II. 5. 1. 2. KERESKEDELEM Pápa város helyi kereskedelme és a távolsági kereskedelemben betöltött szerepe jelentősebb volt kézművesiparánál. Ez a megállapítás a 19. század első felére vonatkozóan mindenképpen megállja a helyét. A 18. századból a város teljes lakosságára vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre olyan összeírások, amelyek segítségével az iparból és kereskedésből, vagy a földművelésből élők arányát pontosan meg tudnánk határozni. A céhek nagy száma, továbbá a zsidóság számarányának folyamatos növekedése mindenképpen a két előző megélhetési forrás túlsúlyát mutatják a mezőgazdasággal szemben. A földművelés aránya elenyésző volt, mert a város határa és pusztái mind a földesúré voltak, amelyekhez a lakosság csak bérlet formájában juthatott. Az úrbéri vitában megfogalmazott legnagyobb sérelme a városiaknak a legelő hiánya volt. Azokat ugyanis a földesúr saját kezelésében tartva állatai legeltetésére hasznosította. 534 Ezért a városiak gazdálkodásában jelentősebb állattartásról sem beszélhetünk. Éppen a zsidóság az a társadalmi réteg, amelynek foglalkozásbeli tagolódásáról az 1828-as országos összeírást megelőző időszakból, már a 18. századból is rendelkezünk adatokkal. A zsidó lakosság társadalmi szerkezetét részletesen tárgyaló fejezetben megállapítottak szerint – bizonyos fokú átfedésektől eltekintve – a kereskedő réteg dominanciáját állapíthatjuk meg. Az 1718-ban megkötött pozsareváci békében vámmentességet biztosító kedvezmények a görög kereskedők számára olyan előnyt jelentettek, amelynek birtokában nem csak az Alföldön vagy a Duna–Tisza közén, hanem a Dunántúlon is kezükben 530
Lásd: MIHALIK 1965a, MIHALIK 1965b, KÉRY 1965. A gyárban 1828-ban 12 segéd, 12 munkás és 2 inas dolgozott. 531 HUDI 1995a. 20., HUDI 2001. 12. Mayer vállalkozásairól Fényes Elek is beszámol: „Az angol mozgonyokkal ellátott posztógyárban naponkint 40 ember dolgozik, és minden héten 300 különféle nemű rőf posztó készül, esztendő alatt pedig 15000 rőföt ad el. Birtokosa ennek Mayer György, ki pokrócgyárt is állított fel. Ez a’ derék pápai polgár birtokosa a’ kőedénygyárnak is, melly évenkint 50–60000 forint értékű edényeket készít. A’ gyárosnak az uraság egy kallót átengedvén, ez ezt kétfelé igazította, s egyike posztót kall, másik a’ kőedényekhez anyagokat zúz.” FÉNYES 1851. II. 194. Könnye Ferenc városi jegyző 1842-ben ezt írta a kőedénygyárról: „Mayer György János úrnak csász. kir. szabadalmas kő és porcellán edény gyára, mellyben hetenkint készítendő mintegy 3000 vforintnyi árucikkekből évenkint 600 ezüstforint áru készítmények vitetnek Bécsbe, a’ kiviteli díj az általvevő bécsi kereskedők által fizetendő.” Hivatalos jelentés a Pápán működő gyárakról. Pápa, 1842. január 24. Közli: HUDI 2001. 32. Antalffy Gyula a Társalkodó c. újság 1842. évi számában megjelent cikkéből idézi az üzem felszerelésére vonatkozó adatokat, amelyek szerint gyapottépő hengeres „mozgonyok”, fonógépek, csévélők, szövőszékek működtek és egy festőház is. ANTALFFY 1982. 146. 532 ÉRI 1966. 143–181. 533 Agyagpipát Magyarországon a 19. század első felében – Debrecen és Selmecbánya kivételével – szinte kizárólag zsidó kézművesek készítettek. A zsidók által űzött foglalkozások körében nagy arányban jelen lévő pipametszés, pipagyártás azzal függött össze, hogy a pipás szakma nem volt céhekhez tartozó foglalkozás. Korszakunk jelentős pipakészítő műhelyeit, manufaktúráit, így – a pápai mellett – a bonyhádit és a körmendit is kizárólag zsidó vállalkozók működtették. NAGY 2001. 14, 57–58., 60–66. 534 LICHTNECKERT 2007. 186.
126
tarthatták a távolsági kereskedelmet, és a városokban való letelepedés nélkül is a helyi piacokon dominanciát szerezhettek. Vámmentességüket 1772-ben elveszítették, és a következő évektől kereskedésüket is helyben való letelepedéshez kötötték. 535 A szakirodalomban elfogadott megállapítás, hogy a görög kereskedők helyét a 18. század első harmadától fokozatosan zsidó kereskedők kezdik átvenni, mígnem előbbiek csaknem teljesen kiszorulnak a magyarországi kereskedelemből, különösen is a helyi kereskedelemből.536 Ennek egyik okaként azt határozzák meg, hogy a török hódoltság megszűnése után a távolsági kereskedelem iránya megváltozott, keletről áttevődött nyugatra, így az azt bonyolító kereskedők helyét is a nyugati kereskedők, elsősorban zsidók vették át.537 Másrészt a földesúri hatalom alatt nem álló görögökkel ellentétben a földesurak által befogadott zsidó kereskedők, bérlők uruktól jobban függve, sokkal inkább voltak szoros érdekeik szolgálatába állíthatók. Görög (vagy annak nevezett egyéb nemzetiségű balkáni) kereskedők jelenlétéről Pápán is tudunk. Itt az 1730-as évektől fennmaradt számadásokban az első néhány évben találkozunk boltbérletet fizető göröggel.538 Számarányukra abból következtethetünk, hogy 1740-ben – a fenti megállapítást némileg módosítva – összesen 44 forintot fizettek védelmi adó és egy bolt bérleti díja címén.539 Ez mindenképpen azt jelenti, hogy mint idegenek földesúri védelmet élveztek. Tekintve, hogy a boltbérletek összege 8–12 forint között mozgott, a védelmi adó összegét 32–36 forintra tehetjük. Ha feltételezzük, hogy minden idegen adóját hasonló szempontok alapján állapították meg, akkor a görög kereskedők számát 5–6 családfőre tehetjük. Pápán a görög kereskedők a zsidókhoz hasonló tevékenységet folytattak, ami az övékhez hasonlóan „több lábon állt”: a boltos kereskedelem mellett terményfelvásárlással, benefíciumok bérlésével is foglalkoztak. Egy Dömötör nevezetű 1769-ben a dohánykereskedésre szerzett jogot és ún. török portékával is kereskedett, emellett uradalmi boltot bérelt, és engedély nélkül pálinkát is árusított.540 Esetében konkrét adattal megragadhatjuk a szakirodalom megállapítása szerint lezajlott váltást. A prefektus azt javasolta földesurának, hogy a görög helyett inkább zsidó kereskedőnek adják bérbe a boltot, aki több hasznot hozna és alkalmasabb is lenne. Javaslatával Esterházy is egyetértett.541 Három évvel később a Griff fogadó épületében található boltból is el akarták távolítani a görög bérlőt.542 A görög kereskedők mellett a 18. században magyar (elsősorban nemes) és újonnan betelepült német kereskedők is tevékenykedtek Pápán. Utóbbiak száma fokozatosan meghaladta a nemesekét, és bár a 19. század első felében arányuk lecsökkent a zsidó kereskedőkkel szemben, továbbra is kereskedő testületet alkottak a városban.543 A város országos kereskedelemben betöltött szerepére vonatkozóan – vizsgálatok híján – korszakunkban jobbára csak a 19. század első feléből tudunk képet alkotni. A Habsburg Birodalmon belüli gazdasági munkamegosztás nyomán Magyarország a Lajtántúli területek a nyersanyagellátója és az ott megtermelt iparcikkek felvevő piaca lett. A 535
BÁCSKAI 1989. 8. A folyamat megfigyelhető Kiskunhalason is. Ö. KOVÁCS 1992. 86–87. 537 VARGA 1992. 76. 538 1734-ben a „rácok” 12 forintért béreltek uradalmi boltot. MOL P1216 capsa 56. nr. 14. 539 Uo. capsa 56. nr. 31. 540 VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. Tóth István prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. 1769. július 21. 541 „Jobban szeretem, ha zsidónak adgya kegyed a bótot, hogy sem görögnek, sőt ha Pápárul ki vesz [a] görög, sem lesz kár.” VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1770. febuár 15. 542 Esterházy I. Károly parancsára, hogy a görögöt kirakja a boltból, a prefektus azt javasolta, hogy egyszer várják meg, míg új bérlőt találnak. Erre a földesúr arra figyelmeztette, hogy „kevés ideig lehet várakozni, csak fészket ne rakjon”. MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1773. május 20. 543 Hudi József által összeállított polgárnévsor 1794–1847 között 20 polgárjogot nyert kereskedőt regisztrál Pápán. HUDI 1995a. 176–179. A regnicolaris összeírás adatai szerint 1828-ban a kalmárok (mercatores) 82,28%-a már zsidó volt. EPERJESSY 1990. 79. 536
127
nyersanyagkivitel következtében a mezőgazdasági termelés és az agrártermékekkel folytatott kereskedés vált a mezővárosi fejlődés alapjává, ahol az árutermelő mezőgazdaság és az árutermelő kézművesipar összefonódása figyelhető meg.544 A Kisalföld és a Bakony találkozásánál fekvő város a Bécs felé irányuló közvetítő kereskedelemben jelentős szerepet játszott. Vonzáskörzete tekintetében másodrendű piacközpont volt. Az elsősorban Győrön keresztül bonyolódó gabonakereskedelemben Pápa, mint a terményforgalom gyűjtőhelye és továbbítója kapott szerepet. Az itt összegyűjtött terményeket (főként gabonát) elsősorban a helyi (főként zsidó) kereskedők többnyire Győrbe szállították, ahol azt tőlük a nagykereskedők átvették. 545 Utóbbiak kiváló raktározási lehetőségei miatt a terményeket egy évre előre lekötve felvásárolták és az árak alakulásának megfelelően haszonnal értékesítették tovább. Ez nagy összegű forgatható kereskedelmi tőkét igényelt a gyűjtőhelyű piacközpontokban tevékenykedő közvetítő kereskedők esetében is. Korszakunkban az efajta kereskedelmet többnyire a zsidó nagykereskedők bonyolították. Az uradalom falvaiban és birtokain megtermelt mezőgazdasági termékeket elsősorban a birodalom Magyarországon kívüli területeire, főként Bécsbe szállították. A város távolsági kereskedelmi forgalmáról 1847-ben készült kimutatás, amely azonban nem tartalmazta a helyi vásárok forgalmát, vagy az idegen kereskedők pápai felvásárlásait sem. A kimutatásból a város reformkorvégi külföldi kivitelét és behozatalát ismerhetjük meg. 546 A kivitel legnagyobb részét ekkor az élőállat és a gabona tette ki. A Bécsbe és Sopronon keresztül Ausztria más vidékeire évente 2500 hizlalt vágómarhát szállítottak. Ezen kívül a pálinka- és sörfőző házak mellett hizlalt állatokból a pápai és más belföldi vásárokra is jutott. Mintegy 20000 birka (ürü) és 40000 sertés cserélt gazdát a városban kiviteli céllal. Pápáról és vidékéről 150000 mérő gabonát, 16000 mázsa gyapjút szállítottak külföldre. A bakonyi erdők közelsége miatt nagy jelentőségű volt a hamuzsír- és a bőrcserzésben használt gubacs kereskedelme is és az ezekkel összefüggő készbőr- illetve viseleti bőráru kereskedelme. Az Esterházyak balaton-felvidéki szőlőbirtokai miatt a balatoni borok egy része Pápán keresztül jutott Ausztriába, Sziléziába és Csehországba. A nyersanyagok mellett kisebb mértékben élelmiszeripari cikkek, liszt, feldolgozott hús, méz is kivitelre került. A behozatali cikkeket többnyire kézműves késztermékek tették ki: finomabb textilek (pamut, selyem, gyolcs), festett bőr, vas-, porcelán-, üveg- és gyarmatáru. Pápa város vásár- és piactartásra vonatkozó jogait a középkor óta földesúri szerződések, jobbára kiváltságlevelek biztosították. Első adataink szerint a 14. században a hetivásárt szombatonként tartották.547 A hetivásárok mellett éves vásárok tartására is volt joguk a pápaiaknak, amelyeken a távolsági kereskedelembe kapcsolódhattak be. Ez az országos vásár a 15. század végén Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, azaz február 2án volt. A 17. századból már hét éves vásárról tudunk, ezek egy kivételével mind Mária ünnepekhez kapcsolódtak: febrár 2. (Gyertyaszentelő Boldogasszony), március 25. (Gyümölcsoltó Boldogasszony), július 2. (Sarlós Boldogasszony), augusztus 15. (Nagyboldogasszony), Szeptember 8. (Kisboldogasszony), december 8. (Boldogasszony fogantatása), valamint Szentháromság vasárnapja (Pünkösd utáni első vasárnap). Idegen kereskedők vagy iparosok csak a vásárok idején kereskedhettek a város területén. 544
BÁCSKAI 2002. 37. Uo. 137. A győri gabonakereskedők, akik a külföldre menő gabonakereskedelem volumenének legalább felét bonyolították, nem vettek részt a helyi gabona összegyűjtésében. BÁCSKAI 1986. 271. Bár konkrét adataink nincsenek rá, mégis a pápai zsidó kereskedők szerepét ebben a munkamegosztásban látjuk: az uradalmakban felvásárolt gabonát vagy közvetlenül Győrbe szállították, vagy a pápai piacon adták tovább a győri kereskedőknek vagy ügynökeiknek. 546 VeML IV.1.b 2338/1847. november 3. Közli: HUDI 2001. 47–49. 547 PETRIK 2010. 30. 545
128
1731-ben Esterházy II. Ferenc földesúr közbenjárására a király engedélyt adott, hogy Pápán az éves vásárokat megelőző 3 napon állatvásárt is tarthassanak, továbbá minden hétfőn hetivásárt. Ekkortól tehát a hetivásár napját áthelyezték egy másik, megfelelőbb napra, összehangolva a környék vásárainak időpontjával.548 A 19. században továbbra is tartottak heti- és éves vásárokat is. 1820-ból származó adatok szerint a 19. században a heti vásárokat péntekenként tartották, azok mellett hat országos vásár volt a városban. 549 A hetipiac helyszíne a mai Fő tér, korábbi nevén Főpiac volt. Az országos vásárokat, a nagy tömeg miatt, a Belsővárost övező egykori falakon kívül rendezték, illetve az egykori délnyugati várárok mentén létrejött széles Bástya utcán. A földesúr városrészekkel kötött szerződései a piaci jogokat is érintették. A felsővárosiak részére 1730-ban engedélyezte, hogy a belsővárosi piacon szabadon kereskedjenek, két évvel később a belsővárosiaknak pedig átengedte a piaci és vásári bíráskodás jogát, valamint az ebből eredő bevételeket. Ezt megelőzően a vásárok jövedelme az uradalom számára egyik fontos haszonvételi jövedelemforrás volt. A városi polgárok és nemesek számára a vásárokon helypénz lefizetése nélkül engedélyezett volt az árusítás. Mások, így a városi zsidók is sátraik felállításáért, vásári árusításért díjat fizettek. A piacon árusító iparosok és más árusok állandó helyének kijelölése, továbbá árusítási jog kiadása 1732 után városi tanácsi hatáskör lett.550 A tanács külön erre a célra kinevezett tisztviselője, a két vásárbíró segítségével tartotta fenn a piaci rendet és a vásári szabályokat, akiket megilletett a szabálytalanságok okán kivetett bírságok egy része.
II. 5. 2. PÁPAI ZSIDÓK A VÁROS ÉS AZ URADALOM GAZDASÁGI ÉLETÉBEN II. 5. 2. 1. HASZONVÉTELEK Mivel a zsidók városi letelepedése és itteni tevékenysége földesúri engedély függvénye volt, gazdasági tevékenységük először is a földesúri haszonvételek árendálását jelentette. Ezek a vám, a bormérés, a pálinkafőzés és -árusítás, a mészárszék, a sókereskedelem, a boltok, hamuházak működtetését, illetve ezek hasznának bérbevételét jelentették. Pápa város régi privilégiumai között szerepelt az 1439-ben megszerzett országos harmincadvám mentesség, amely jogot egészen a 19. század első feléig újra és újra megerősítettek az uralkodók. Ezzel együtt Pápa földesurai a középkor óta vámszedési joggal rendelkeztek a városon áthaladó utak, városkapuk, hidak, töltések mentén. A városon áthaladó, nagy forgalmat bonyolító útvonalakon szedett vám fontos bevétele volt az uradalomnak, amelyet általában bérbe adott. 1738-ban Esterházy II. Ferenc földesúr III. Károllyal megerősíttette vámszedési jogát. Az uralkodó arra kötelezte, hogy a meghatározott helyen fölállítandó vámhelyeken az utakat, töltéseket, hidakat tartsa rendben. Ez a feladat a vámot bérlő árendásra háramlott át.551 A város több területén felállított vámhelyeket együttesen, egyazon személynek adták bérbe. Az első pápai zsidókra vonatkozó adataink is a városi vámmal vannak összefüggésben. Az első ismert zsidó bérlő – mint már utaltunk rá – az 1701-ben vámosként említett Isac Hirschl volt.552 Az uradalom számadásaiban először 1712-ben találkozunk vámra, illetve vámosra vonatkozó utalással. Ekkor a győri zsidó Jacob Hirschlt 548
PETRIK 2010. 117–119. Sarlós Boldogasszony ünnepén ekkor már nem tartottak vásárt. HUDI 1995a. 56. 550 Uo. 551 PETRIK 2010. 127–131. 552 MZsO VII. 33. 549
129
említik pápai vámosként. A következő évekből a vám bérletének éves díjára is van adatunk, ennek összege 100 forint volt.553 A Hirschl család tagjai kiterjedt gazdasági tevékenységet folytattak. Az uradalom csaknem minden haszonvételét kibérelték ebben az időszakban, amelyekből befolyó jövedelmeiket további gazdasági ügyletekbe fektették. 1710-ben Esterházy II. Ferenc szerződést kötött a két Hirschl-el, melynek értelmében a zsidók 350 forintért 3 évre bérbe vették a pápai sörházat és vendégfogadót.554 Két év múlva Jacob Hirschl a pápai és a gesztesi uradalom területére szabad sókereskedési jogot szerzett. Tulajdonképpen megegyeztek, hogy az uradalom és a zsidó által egyaránt bonyolított sókereskedelemből származó hasznon megosztoznak. A zsidó a tetszőleges helyen beszerzett sót az uradalom területén szekerével bárhová szállíthatta és bárhol árusíthatta.555 Hogy az ebből származó nyereségének felét tényleg lefizesse a földesúrnak, egy uradalmi embert állítottak mellé, nyugtát kértek tőle a beszállított só mennyiségéről és áráról.556 A következő években is Hirschl biztosította az uradalom sószükségletét.557 A város belterületén só árusításért külön díjat kellett fizetni. Ezt a jogot is zsidó kereskedők vették bérbe az 1730–1740-es években, évi 80 forint lefizetése után.558 A són kívül viasszal és gyertyával is kizárólag zsidó kereskedők látták el a pápai uradalmi háztartást ebben az időben. Az 1730–1740-es években ez a monopólium is a Hirschl család kezében volt. Hirschl Mózes évi 30-50 forint között változó összegért bérelte az uradalomtól a városi gyertyaárusítás jogát.559 Az 1760–70-es években pedig már egy Élias Jakab nevű pápai zsidótól vásárolták a gyertyát. 560 Szintén Hirschl Mózes nyerte el a városban történő dohányárusítás jogát: az 1740–1750-es évek számadásai szerint ennek fejében évi 36 forintot fizetett az uradalmi pénztárba.561 1744-ben Hirschl Mózes már mint az első kávéárus jelenik meg a számadásokban, évi 15 forintért szerzett kereskedési jogot erre az újdivatú árucikkre. Két év múlva a kávémérést már Löbl Mózes bérelte, ő a kávé mellett „rosoli”-val is csalogatta az édesszájú vendégeket. 562
II. 5. 2. 2. KOCSMÁLTATÁS A kocsmáltatás vagy bormérés (educillatio) az ún. kisebb királyi haszonvételek közé tartozott. A földesúri bevételeket gyarapító jog azt jelentette, hogy a földesúr az uradalmában termett, saját tulajdonú borát alattvalói körében értékesítette. Ezt azzal biztosította, hogy az év meghatározott idejében csak a saját borát engedte kiméretni. Ezt a 553
1715-ben Jacob Hirschl a devecseri és pápai vámot együttesen 150 forintért bérelte ki. MOL P 1216 capsa 59. nr. 15.; 1740-ben Szabó Ferenc volt a vámos, ő akkor 90 forintot fizetett az uradalmi pénztárba. Uo. capsa 56. nr. 31. 554 MOL P 1216 capsa 59. nr. 3. Pozsony, 1710. június 1. 555 Hirschl még 1718-ban is kereskedett sóval, akkor ugyanis sérelem érte, és panaszt tett arról, hogy a szállított sót jogtalanul elkobozták tőle. MZsO III. 896. 556 MOL P 1216 capsa 59. nr. 6. 1712. november 11. 557 MOL P 1216 capsa 59. nr. 5, 6, 15, 20. Az 1711. évi számadásból ismerjük a só árát: ekkor 1 font 5 forint 59 krajcárba került. Ebben az évben a só eladásából származó nyereség 744 forint volt. Ez több tíz mázsa sót jelent. 558 MOL P 1216 capsa 56. nr.18. (1735), nr. 42. (1744) 559 A városi cenzusok közt felsorolt összegek: 1732-ben 20 forint, 1737-ben 50 forint, 1744-ben 30 forint. MOL P 1216 capsa 56. Az1744. évi összeírás szerint a gyertyával boltban kereskedett. VEML IV.1.b 1/1744. július 25. 560 VeML XI. 602. b Diarium 5. (1768), 303. (1772) 561 MOL P 1216 capsa 56. nr. 42. (1744), nr. 48. (1746); capsa 57. nr. 13. (1757) 562 Uo. capsa 56. nr. 42. (1744), 48. (1746). Rosoli, magyarul rozsólis. A 18. században elterjedt édes gyümölcs-likőr. A kávémérésekben sütemények, üdítő italok is kaphatók voltak. FÜRÉDER 2008. 209–210.
130
jogát azonban többnyire bérbeadta, illetve cenzus formájában a városlakókkal, vagy falusi jobbágyaival megváltatta. Pápán a városrészekkel 1730-ban, illetve 1732-ben megkötött szerződéseket megelőző időszak borkereskedési, kocsmáltatási helyzetéről csak az úrbéri kilenc kérdőpontra adott feleletekből hámozhatók ki adatok, szerződések ugyanis nem maradtak fenn. A városiak hivatkozása szerint egy 1715. április 2-án kelt resolutio értelmében nem csak a nemesek mérhették borukat szabadon a városban házaiknál, hanem a belsővárosi polgárok is. A földesúr csak a hét országos vásár idején két-két héten át, tehát évente összesen 14 héten mérette a saját borát az Úr pincéje nevű kocsmában.563 A városiak szabad kocsmáltatási jogukat még korábbról eredeztették. 1732-ben a földesúri szerződés megerősítette a városiak bormérési jogát, megengedve, hogy a belsővárosban háztulajdonnal vagy lakhatással rendelkezők a saját házuknál kocsmacégért üssenek és bort mérjenek. A külsővárosiaknak pedig átengedte a négy korábban bérbe adott földesúri kocsmát. A pálinkaárusítás a városiak részére egész éven át szabad volt és adó sem terhelte őket emiatt.564 A városlakók bárhonnan behozhattak bort, pálinkát a városba. A szerződésekben lefektetett jogok azonban nem érvényesültek maradéktalanul. A földesúr, különösen Esterházy I. Károly a cenzus ellenében a városlakók részére átengedett jogokat sokallva, az évtizedek során többször szűkíteni próbálta azokat, így a kocsmáltatás terén is. A város azzal vádolta az uradalmat, hogy a hat vendégfogadóból származó jövedelmeit kevésnek tartva, a visszavásárolt házaiban egész évben bort árul és ezzel kárt okoz nekik.565 1781-ben az uradalom borát a Griffnél, a Fehér ló fogadónál, a Koronánál, a piaci pincében (Cellarium forense) és az ún. Cornicem-nél mérték, összesen 2952 ½ pozsonyi akóval, azaz mintegy 159 ezer litert, amelyből az uradalomnak 8687 forintos jövedelme származott.566 Ugyanezekben a fogadókban, amelyek bérlői közt ebben az évben nem találunk zsidókat, sört is mértek. A kocsmáltatás ügyében nehéz tisztán látni, ugyanakkor az biztosan megállapítható, hogy a szerződéseket egyik fél sem tartotta be következetesen, így a bennük foglaltakat a korszakunk végéig nem tekinthetjük mindig érvényesnek. Az uradalom és a városiak is állandóan feszegették a kereteket, hol az egyik, hol a másik fél jutott előnyökhöz a másik rovására. A kimért bormennyiség és a belőle származó magas jövedelem mutatja, hogy minden lehetőséget érdemes volt kihasználni akkor is, ha az jogsértéssel járt. Ebben a helyzetben a zsidó bérlők az uradalom számára általában eszközként vagy szövetségesként szolgáltak a várossal szemben. A zsidók már 1710-ben engedélyt szereztek borárusításra a kibérelt vendégfogadóban, de a pápai polgárokhoz hasonlóan, csak a földesúri bormérési időszakon kívül. Azonban ha a bort megvették az uraságtól, ez idő alatt is kocsmáltathattak. 567 A városi tanács általában tudomásul vette, hogy a zsidók a földesúr fogadójában bort mérnek, vagy borral kereskednek, azt azonban ellenezték, hogy saját házuknál cégért üssenek. 1815-ben a városi tanács Herzfeld Simon pápai zsidó ügyét tárgyalta, aki miután megvásárolta a Hőgyészi család Víz utcai kuriális házát, bormérést nyitott benne, nyilván abból a meggondolásból, hogy az ilyen ház nem esik városi fennhatóság alá. A város elismerte, hogy az eset nem ellenkezik a városi szerződésekkel, de mivel ez nem volt szokásban, elfogadhatatlannak tartotta, hogy zsidó „a bornak iccénként való elméretésével” éljen.568 A város véleményével szemben más hasonló esetekben az uradalom a zsidó 563
LICHTNECKERT 2007. 179. Pápa, 1769. július 3. Uo. 565 Uo. 566 DREKK Rationes 132. 567 MOL P 1216 capsa 59. nr 3. 568 VeML V.2.a 119/1815. március 13. 564
131
kocsmáros pártját fogta. Grotta Salamon saját belsővárosi házánál bormérésre kért engedélyt az uradalomtól azt a felajánlást téve, hogy átvesz tőle további 25 akó bort, ha a vásárok idején is nyitva tarthatja a kocsmáját. A prefektus nem látott semmi okot rá, hogy Grotta, mint a Belsővárosban házzal rendelkező pápai lakos, aki a keresztényekhez hasonló terheket visel, a szerződések értelmében szabadon mérjen bort. Eddig azonban ez sem volt szokásban, ezért a város ragaszkodott saját jogaihoz és tiltakozott. A zsidók hivatkoztak egy egyébként ismeretlen, a várossal kötött szerződésre, amely szerint ők lemondtak a bormérés jogáról, ha mentesülnek a kvártély alól, amit a városi lakosság visel. Most viszont mivel már ők is viselik a katonai beszállásolás terhét, úgy értelmezik, hogy a kocsmáltatás hasznából is részesülhetnek. Az uradalom a várossal szemben megvédte álláspontját és engedélyezte Grottának a bormérést, ugyanakkor saját jogait, a vásárok idejére vonatkozó kizárólagos bormérési jogát nem adta fel.569 1836-ban az uradalom szerződést kötött a várossal arról, hogy a királyi haszonvételeit bérbe adja. A megállapodásban felsorolták azokat a vendégfogadókat, amelyeket a földesúr átengedett a városnak, és egyben meghatározták, hogy melyikben kell a földesúr borát mérni, és melyikben a pápai lakosok saját borát. Ezzel tulajdonképpen – bizonyos jogokat magának fenntartva – a földesúr helyreállította a város örökös szerződésekben foglalt jogait. A szerződés megkötése idején a bérlők kezén lévő haszonvételek díját ezentúl a városnak rendelték megfizetni. A haszonvételek bérleti díját a város meg kellett fizesse az uradalomnak, de azokat a saját kezelésébe vehette. Az uradalom a saját borának értékesítése után a bérlőnek meghatározott csappénzt fizetett. Az átengedett vendégfogadók közül a Három rózsa vendégfogadót 1832-ben 6 évre Grotta Salamon bérelte ki az uradalomtól. Fischer Márkus zsidóval együtt szintén ő vette bérbe öt évre a Csóka vendégfogadót is évi 320 ezüstforint ellenében. Az uradalom ún. Rohonczyféle házát, amely a Hosszú utcán volt, ifjabb Herzfeld Jakab bérelte ki 4 évre. Országos vásárok idején itt mérték az uradalom borát. A szerződésben szabályozták a zsidók kóserbormérési gyakorlatát is. Egy korábbi szerződés értelmében kóser bormérésre engedélyt szerzett hat zsidó nevét minden borfogás idején a zsidó bíró fel kellett jegyezze és ügyelnie kellett arra, hogy ezalatt csak ők mérhetnek kóser bort.570 A korszakunkból fennmaradt források közt alig van adat távolsági borkereskedelemre. Azt azonban valószínűsíthetjük, hogy mint a terménykereskedelemben, úgy a tömeges borkereskedésben is jelentős szerepe lehetett a zsidóknak. A pápai Preisach zsidótól 1805-ben egy Latersdorf nevű bécsi kereskedő (akinek felesége Preisach rokona volt) 1000 akó bort rendelt, aminek az árát meg is előlegezte. A bécsi kereskedő panasza szerint a pápai zsidó a vásárolt borból 400 akót már el is adott, de sem annak az árát, sem a többi bort nem szállította le neki.571 Pápai kereskedők a közeli Somlóhegyen és a Balaton-felvidéken megtermelt bor értékesítésébe is bekapcsolódtak. Nemcsak az Esterházy-uradalom pincéinek borát vásárolták fel, hanem szerződtek például a tihanyi bencésekkel is. 1820-ban Stern Izrael és Stern Ábrahám, továbbá Krausz Salamon és Krausz Simon, akiket a forrás társult kereskedőknek (Companie) nevez, a tihanyi adminisztrátorral 1000 akó bor megvásárlásáról állapodtak meg. A tihanyi uradalom tihanyi, szántódi és kőhegyi pincéiből dézsmabort és majorsági termésből származó bort vásároltak, akóját 7 váltóforintért.572 A borokat tetszésük szerint bármikor, bármelyik pincéből elszállíthatták, de legkésőbb 1821. 569
MOL P 1216 capsa 64. nr. 245. 1819. július 29–30. MOL P 1216 capsa 67. nr. 75. 1836. november 10. Az 1832-es szerződésben 5 kóserbor mérőről tesznek említést. 571 MOL P 1216 capsa 62. nr. 173. 572 A szántódi pince a bencés uradalom borainak gyűjtőhelye volt, itt zalai borokat is tároltak. LICHTNECKERT 1990. 244. 570
132
február végéig. A szállításhoz a kereskedők a saját hordóikat használták, és minden alkalommal az elszállított bormennyiség árát kötelesek voltak lefizetni.573 A kereskedelmi kapcsolat nem csupán egy évre szólt, Krausz Salamon és más, ismeretlen nevű pápai kereskedők 1830-ban is vásároltak nagyobb mennyiségű bort a tihanyi apátságtól. 574 Egy fuvaros panasza kapcsán értesülünk arról, hogy a szekszárdi borvidékről is szállítottak bort Pápára zsidó kereskedők. 1822-ben Schwarz Nátán pápai kereskedő Bonyhádról szállítatott bort és pálinkát egy gyimóti fuvarossal.575 Az uradalomnak Pápa város kültelkein és a falvakban is volt pálinkafőzdéje. Ezek működtetésével a helyi terményeket szállítási költségek nélkül tudták feldolgozni. A pálinkaházakban gyümölcs- és gabonapálinkát egyaránt égettek. 1736-ban Pápán évi 36 forintot fizetett egy zsidó a pálinkafőzésért.576 Az 1740-es években a pápai Felsőmajorban Philippus Jacob és egyik Hirschl-özvegy főzött pálinkát évi 30 forintos árenda ellenében. Ekkor Csóton, Kovácsiban, Nórápon és Szücsön is zsidók bérelték az uradalmi pálinkaházat. Ezekben az években ugyanők vásároltak az uradalmi magtárból nagy mennyiségű gabonát, elsősorban rozsot, nyilvánvalóan pálinkafőzés céljából.577 Ezen felül a főzéshez szükséges tüzelőt is az uradalomtól kellett megvásárolják a bérlők, amely további bevételeket jelentett az uradalomnak. A pálinkafőzés joga gyakran pálinkaárusítással is járt. A pálinkafőző bérlő vagy eladta kocsmárosoknak a pálinkát, vagy ha maga is bérelt csapszéket, közvetlenül a fogyasztóknak értékesítette a saját pálinkáját. Az ún. pálinka-árendátorok alatt tulajdonképpen azokat a kocsmárosokat értették, akik a földesúri pálinkaháztól számadás mellett pálinkát vettek át. Az 1760-as években minden akó eladása után a földesúrtól egy forint csapbért kaptak. Ebben az időben Pápa kocsmáiban és az uradalom falvainak kocsmáiban is többnyire az uradalomtól felvásárolt pálinkát mérték.578 Mint korábban utaltunk rá, a megkötött szerződések nem föltétlenül garantálták a bennük lefektetett jogok betartását. Az 1760-as években az uradalmi prefektus már elvitatta a városiak szabad pálinkamérési jogát, pontosabban a máshol vásárolt pálinka városba való behozatalát. 1766-ban hajdúival razziát tartatott a városban, hogy kiderüljön, hol árulnak idegen pálinkát, mert az uradalom pálinkaházából nem vásároltak a kocsmárosok, az viszont tudomására jutott, hogy vidéki zsidóktól vásárolt pálinkát mérnek.579 A pálinka városba való behozatalát később sem tudta megakadályozni az uradalom, ezért minél több saját pálinka főzésével próbálkozott. 1774-ben a Felsőmajorban található, időközben elhanyagolt pálinkaházat újra kiadta egy korábbi zsidó bérlőjének, aki 120 forintos bérlet fejében sört is mért.580 A zsidók nemcsak pálinkafőzésre és kimérésre szereztek jogot az uradalomtól, hanem nagy mennyiségben szállítottak pálinkát és kereskedtek vele. 1740-ben a földesúr 50 akó pálinka eladásáról állapodott meg egy zsidó kereskedővel, aki pedig már a pálinka továbbadásáról is szerződést kötött egy másik kereskedővel.581 A birtokot kormányzó prefektus nem mindig ítélte kifizetődőnek a pálinkafőzést. 1771-ben, amikor a gyengébb 573
VeML XII.4.a capsa 13. nr. 14. Israel Stern und Companie szerződése a tihanyi apátsággal, 1820. november 15. 574 LICHTNECKERT 1990. 244. 575 VeML V.2.a 69/1822. február 21. A fuvaros azért tett panaszt Schwarz ellen, mert mivel útközben a pálinkás hordó abroncsa szétszakadt és a pálinka elfolyt, a kereskedő nem akarta megfizetni neki a fúvardíjat. 576 MOL P 1216 capsa 56. nr. 20. 577 MOL P 1216 capsa 56. nr. 31. (1740), nr. 42. (1744) 578 MOL P1216 capsa 51. nr. 1. Tóth István prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. 1765. július 8. 579 Uo. 1766. április 11-i levél. A prefektus elpanaszolta, hogy hajdúit a városi nemesek megrohanták és jól elverték, a belsővárosi jegyző pedig torka szakadtából kiáltotta, hogy a pápaiaknak jogukban áll sört, pálinkát, gyertyát, szappant és dohányt szabadon árulni. Felvetődött, hogy a pálinkát szállítás közben foglalják le, de a városiak hevessége miatt – emberöléstől tartva – lemondtak róla. 580 MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1774. június 2. és 1775. március 15-i levél. 581 Esterházy II. Ferenc levele Bittó József tiszttartóhoz. Tallós, 1740. október 19. LÁSZLÓ 2008. 43.
133
termés miatt a gabona ára emelkedett, a távolban élő Esterházy I. Károlynak azt javasolta, hogy inkább vegyék meg a zsidóktól a pálinkát, ugyanis a pálinkafőzéshez a gabonán kívül még fa, gyertya, edények is szükségesek, és még a serfőzőt is meg kell fizetni. Esterházy válaszában elrendelte, hogy míg a zsidóktól lehet pálinkát kapni, ne engedjen főzni, s ha a gabonára az állatoknak szüksége lesz, akkor a zsidókat is tiltsa el a pálinkafőzéstől. 582 1774-ben a környező kisnemesi falvakban, Adásztevelen és Tapolcafőn lakó zsidóktól nagyobb mennyiségben vásárolt pálinkát az uradalom.583 Ebben az évben csak gyömörei birtokán tudunk pálinkaházat bérlő zsidóról. Az itt lakó Josephus Lebl működtette az uradalmi pálinkafőzőt. Ő, ahogy egyébként jellemző volt más uradalmakban is, a pálinkaházzal együtt a falu mészárszékét és kocsmáját is árendálta közös bérleményként. Gyömörén történt letelepedését mutatja, hogy már temetőhelyért is fizetett az uradalomnak.584 1781-ben az uradalmi birtokokon Pórmagasiban Joseph Mihály nevű zsidó bérelte a pálinkafőzés jogát évi 30 forintért.585 Gyimóton az odavalósi Jacob Salamon az uradalmi házért és mészárszékért összesen 28 forintot fizetett és ezen kívül évi 12 forint fejében szabad pálinkamérési jogot is szerzett.586 A városban ekkor a Griff és a Fehér ló fogadóban mértek uradalmi pálinkát.587 A források hiánya miatt pálinkaértékesítéssel kapcsolatos további adataink csak a 19. század második évtizedének végéről vannak. 1816-ban az uradalom két korábbi zsidó bérlőjével, Baron Józseffel és Neuman Dáviddal is további három évre megújította a pálinkaházaik bérletét, jelentős mértékben megemelve a bérleti díjat. A zsidóknak a pálinkafőzés mellett kimérésre is joguk volt, tehát kocsmát is tartottak. 588 Néhány hónap múlva az uradalom a szorult helyzetbe került Baronnak engedélyezte, hogy a bérleti jogot átengedje Mayer József csurgói zsidónak.589 Baron tartozást halmozott fel az uradalommal szemben, ezért az évi 500 forintos bérleti jogot – az uradalom engedélyével – hat évre átengedte Mayernek, így a tőle szerzett pénzből kifizette tartozását, az azévi teljes árendát és megváltotta a pálinkafőző katlant is.590 Az 1830-as években a pápai sörház mellett lévő pálinkaházat Neuman Salamon sörfőző nagy beruházással újjáépítette és korszerűsítette: a hűtővizet a Tizes malom zsilipjétől vas- és vörösfenyő vezetékeken keresztül vezette oda. 1835–1847 közötti időszakban 12 évre kötött bérleti szerződést az uradalommal. Ugyanekkor az uradalom másik, Salétrom dombon található pálinkaházát Schlesinger Mózes bírta haszonbérletben 6 évre, ahol 3 kazánban főzött pálinkát.591 Az elszórt adatok alapján feltételezhetjük, hogy korszakunkban mindvégig a zsidó bérlőknek volt meghatározó szerepe az uradalmi pálinkafőzésben. Ezek az adatok is megerősítik a szakirodalomban és a közgondolkodásban is rögzült sztereotípiákat a zsidó pálinkafőzők és kereskedők általános jelenlétéről.
582
MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1771. október 10-i levél. Egy hónap múlva a prefektus már arról számolt be, hogy a zsidóknak megtiltotta a pálinkafőzést. 1771. november 8-i levél. 583 1772-ben két alkalommal, összesen 16 akó pálinkát vásárolt az uradalom a teveli és tapolcafői zsidóktól 240 forint értékben. VeML XI. 602. b. Diarium. 287., 301. 584 A felsorolt haszonvételekért és a temetőért együtt évi 20 forint 50 dénárt fizetett. DREKK Rationes 2. 585 DREKK Rationes 94. 586 Uo. 587 DREKK Rationes 140. 588 MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. 72. és 73. számú bejegyzések, 1816. október 23. 589 Mayert 1828-ban is mint csurgói lakost írták össze, aki Pápán konyhát és kamarát/szobát (culina et cubile) bérelt. 590 MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. 28. és 29. számú bejegyzések, 1817. január 30. 591 MOL P 1216 capsa 67. nr. 75.
134
1763-ban az uradalom minden falujában zsidó bérelte a sörmérés jogát. 592 Pápán pedig a serfőzők fele volt zsidó, köztük volt a zsidó község írnoka is.593 A sör akója után meghatározott összeget fizettek, 1763-ban egy akó ára 1 ½ forint volt. A sörfőzéshez szükséges gabonát is az uradalomtól vásárolták. Mint utaltunk rá, a század elején a földesúri haszonvételeket uraló Hirschl testvérek a sörárusítás jogát is kibérelték, és a vásárok idején is mérhették a sört.594 A sörmérés joga is állandó vita tárgyát képezte uradalom és város között az örökös szerződések megkötése után is. A keménykezű uradalomirányítás idején, az 1760-as években ezen a téren is kinyilvánította a földesúr az uradalom kizárólagos jogát. Ezekben az években David Wolf és egy Salamon nevezetű zsidó bérelte a sörfőzdét.595 A gazdasági egymásrautaltság az italmérés területén is megnyilvánult. 1766-ban Kiss István prefektus arról számolt be Esterházy I. Károlynak, hogy kénytelen volt a gyömörei zsidónak megengedni, hogy sört hozzon Győrből és azt mérje, hiszen további öt zsidó van a faluban ilyen feltételekkel. Annál is inkább rákényszerült erre, mert egyébként elköltözött volna.596 Egy másik esetben Mórichidán kénytelen volt a pálinka- és sörmérést bérlő, egyébként kikeresztelkedett zsidónak az addig fizetett 35 forintból 10 forintot elengedni, hogy fel ne mondja a kocsma bérletét.597
II. 5. 2. 3. HÚSMÉRÉS Magas jövedelmezősége miatt a húsmérés is a legfontosabb földesúri haszonvételek közé tartozott, amelynek jogát szintén többnyire bérbe adta az uradalom a városi és falusi mészárosoknak. A városi húsmérés felügyelete az örökös szerződések értelmében a várost illette, de az uradalom itt sem kívánta befolyását teljesen feladni. A városban található mészárszékek jövedelme őt illette. A zsidók a kóser húsvágásért külön szerződés alapján fizettek a földesúrnak. Saját mészárszékük az Ispotály utcában a zsinagóga szomszédságában állt. A község védelmi adójával együtt fizetett cenzus tartalmazta a húsmérésért fizetett díjat is. A község elöljárói ezen összegek megfizetésével az elnyert haszonvételekkel belátásuk szerint gazdálkodhattak. Pápán – akárcsak a kóser bormérést – a község mészárszékeit is kibérelték. Ezeknek a mészárosoknak jogában állt ún. nagy- és apró marhát (birka, borjú) is vágni. Amikor 1832-ben Szauer Mózes 3 évre kibérelte az uradalmi mészárszéket, elérte, hogy az uradalom eltiltsa a zsidó mészárszékben a marha vágását, és azt csak ő és a vele együtt szerződő társak vághassanak. 598 Pár hónappal később, amikor az uradalom a zsidó községgel jogaikra vonatkozóan új szerződést kötött, előrebocsátotta, hogy Szauer Mózes szerződésének lejárta után engedélyezni fogja, hogy a zsidó mészárszékben marhát is vághassanak, amiért szokásos éves cenzusukon fölül 592
Őket a szerecsenyi zsidó kivételével név szerint ismerjük: Ugodon Marcus Moises, Gyimóton Jacob Hirschl, Csóton Isac Jacob, Szücsön Jacobus Wolf, Gyömörén Josephus Lebl, Teszéren Joseph Bernhard, Kovácsiban Abraham Simon bérelte a sörmérés jogát. 593 MOL P 1216 capsa 59. nr. 71. 594 MOL P 1216 capsa 59. nr. 5. 1718-ban évi 300 forintért bérelték ki a sörházat. Uo. capsa 59. nr. 18. 595 VeML XI.602.b Diarium 4., 7. 596 MOL P 1216 capsa 51. nr. 1.1766. március 28-i levél. 597 MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1777. december 18-i levél. 598 Uo. capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó község szerződése, 1832. augusztus 11. „Minekutánna Szauer Moyses árendás mészáros zsidónak contractusa 1832-ik esztendei Szent György napján vévén kezdetét, még csak 1835-ik esztendei Sz[ent]György napkor fog végződni, azért annak kiteltéig a zsidó mészárszékben csupán apró marhát metszeni lessen megengedve, tartozván a zsidóság a most érintett Contractusnak kiteltéig az öreg marha kascha húsát csak egyedül a méltóságos uraságnak belső székeiből hordani és csupán azon esetre, ha Szauer Moyses árendás mészáros elégséges kascha húst adni nem tudna, akkoron de csak Szauer Moysesnak tudtával engedtetik meg a kascha húsnak más székből való vétele.”
135
további 200 forintot lesznek kötelesek fizetni.599 A Szauer Mózesnek tett rendkívüli kedvezmény tulajdonképpen a földesúr érdekeire nézve is ugyanolyan előnyös volt, hiszen azáltal, hogy a zsidókat arra szorította, hogy marhahúst Szauernél vegyenek, a saját jövedelmeit gyarapította. A saját háznál való mészárszék nyitásának engedélyezése is a zsidó község mészárosainak jövedelmét csökkentette, ugyanakkor az uradalomnak bevételt jelentett. 1818-ban Grünfeld Salamon 6 évre szóló uradalmi engedéllyel a saját házánál nyitott mészárszéket, amelyért évi 100 forintot fizetett. Ő is a vármegyei húsárszabáshoz kellett tartsa magát.600 A városi húsmérésre vonatkozó gyér adatok közül különösen két, egymásra nagyon hasonló ügy érdemel figyelmet, amely a városi zsidók kulcsszerepére mutat rá. 1787-ben és 1808-ban a pápai mészárosok testületileg lemondtak a városi (uradalmi) mészárszékekről. Mindkét esetben a vármegyei hatóságok zaklatására hivatkoztak, és az árszabásra panaszkodtak.601 Mindkét esetben a tiszttartó zsidó mészárosokat fogadott fel a lemondott városiak helyére. Első alkalommal kényszerűségből döntöttek így, 602 második alkalommal viszont kifejezetten hasznosnak tartották, hogy zsidók béreljék ki a mészárszéket.603 A zsidó mészárosok a 19. század elején társaságot (kompániát) alkottak és közösen bérelték az uradalmi vagy községi mészárszékeket.604 Amikor az uradalom 1836ban a városi fogadóit bérbe adta a városnak, az öt mészárszéket is átengedte a hozzájuk tartozó városi legelővel együtt évi 500 ezüstforint fejében.605 Ekkor a zsidó mészárosok továbbra is az 1835-ben 10 évre megkötött szerződésben foglaltak szerint élhettek jogaikkal, de megtiltották nekik, hogy máshonnan behozott húst mérjenek.606 A 18. századból fennmaradt számadások az uradalom falvaiban található mészárszékek hasznosítására vonatkozóan is sok adatot megőriztek. 1781-ben Gyimóton Jacob Salamon bérelte a mészárszéket és ő mérte a húst a bébi mészárszékben is. 607 Homokbödögén Moises Mayer, aki az uradalmi curiát bérelte a tartozékaival együtt, 6 évre szerződést kötött a földesúrral a mészárszékre és az italmérésre is évi 40 forint ellenében.608 Zsidó bérelte ekkor a mészárszéket Gyömörén is. 609 Kiss Ferenc prefektus földesúrnak küldött levele a zsidó mészáros felfogadásának hátterét is megvilágítja. A 599
Uo. Hozzátették, hogy „azon esetre, ha a zsidó székekben elégséges kascha húst nem nyerhetnének, szabadságokban álljon azt a méltóságos uraságnak akármely pápai székéből megszerezni. Továbbá mivel az apró marhának metszéséért fizetnek: ugyan azért 1835-ik esztendei Sz. György naptól kezdve, egész ezen contractus kiteltéig [ti. 1845-ig, J. R.] birkát, bárányt, borjút csak egyedül a zsidó székeken lessen szabad schachterozni, tilalmaztatik azonban annyiszor, amennyiszer 100 forint büntetés alatt idegen földről akár öreg, akár apró marhahúst behozni és kiméretni.” 600 Uo. capsa 64. nr. 265/32. 601 „… a vármegye igen despotice bán velük, egy legényt megcsapattak, a többit is hordták, húsukat hatszorhétszer visszaküldözgetik.” A bosszús prefektus malíciával megjegyezte: „Ez a haszon, hogy pápaiak az vármegyét itt kívánták Pápára, majd többször lesz módjuk a keményebb bánásban, ha a könnyebbet megunták.” MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. (1787), illetve capsa 62. nr. 175. (1808) 602 Uo. capsa 51. nr. 5. 1787. március 15. Esterházy I. Károly földesúr a kár elkerülése érdekben fenntartásokkal ugyan, de elfogadta a prefektus döntését: „nem kedvem szerint való új hír ez, mert a zsidókkal nem szeretek commertiumban lenni, de a kéntelenség ellen nem tehetek.” 603 Uo. capsa 66. nr. 48. 1808. április 16-i levél. „A többiben pedig ha valami zsidó találkozna, aki a hús vágását elvállalná, de mindenkor oly feltétellel, hogy elegendő ember lenne, és keresztény vágólegényeket tartana, legjobban szeretném. Constituálja öcsém a zsidó elöljárókat, talán a magokat jobban bírók közül többen is összeállnának társaságban.” 604 1815-ben Hofman Meschlről és fiáról, Józsefről mint a zsidó mészárosok „compagnistái”-ról tesznek említést. VeML V.2.a 124/1815. március 14. 605 MOL P 1216 capsa 67. nr. 75. 606 Uo. 607 DREKK Rationes 94. 608 Uo. 609 Uo. Israel Hirschl az uradalmi házért Szent György naptól Szent Mihályig 10 forintot, a mészárszékért egész évre szintén 10 forintot fizetett 1781-ben.
136
levélből kiderül, hogy a mészárszéket még az év elején is keresztény mészáros bérelte évi 6 forintért, de felmondott. A zsidó bérlő viszont hajlandó volt megfizetni a 10 forintos éves bért is, ezért kénytelen volt őt felfogadni. Egyben bérbe vette a pálinkaházat is, amelyben korábban egy másik, azóta meghalt zsidó lakott. A falubeli nemesek Győr vármegye hatóságánál tiltakoztak az ellen, hogy a falusi mészárszékben zsidó mérje a húst, arra hivatkozva, hogy a megyei statútumok ezt tiltják. A megyei hatóság meg is tiltotta a zsidó mészáros felfogadását, de a prefektus nem hagyta ennyiben a dolgot, vizsgálatot kért, amelynek eredményeként kiderült, hogy a megye területén több környező faluban, így Ménfőn, Medvén, Pécen, Szemerén, és más falvakban is korábban és most is zsidók a mészárosok. Erre hivatkozva a prefektus továbbra is Israel Herschlnek adta árendába a mészárszéket. A földesúr véleménye az ügyről az volt, hogy mivel „én a zsidónak nagy patrónusa nem vagyok”, a prefektus hagyja helyben a zsidót az év végéig, de később, ha csak lehet, keresztény mészárost fogadjon fel.610 Végül ez csak 1784. novemberében sikerült.611 Az azonban, hogy a gazdasági szükségszerűség és a zsidók hajlandósága a magasabb összeg megfizetésére felülírta az ilyesfajta idegenkedést, vagy szándékot, inkább jellemzőnek mondható.
II. 5. 2. 4. HAMUZSÍRFŐZÉS A Bakonyban jelentős területeket bíró Esterházy-uradalom egyik fontos bevételi forrásává vált a szappan- és salétromfőzéshez, illetve az üveg- és textiliparban használatos hamuzsír, amelyre a 18. századi birodalmi iparnak egyre intenzívebben szüksége volt. Az örökösödési háború időszakában még nagyobb volt a kereslet a hamuzsír iránt. Csehországban az 1760-as évek elején a fahiány miatt a hamuzsír ára igen felszökött, ezért az üvegipar válságba került. Mária Terézia a cseh üvegipar megmentése érdekében a hamuzsír olcsó kivitelét kívánta biztosítani, ezért 1755-ben megtiltotta, hogy a hamuzsírt külföldre szállítsák. Az erdőségekkel rendelkező uradalmak számára ez kedvező kiviteli lehetőséget nyújtott, így ahol csak lehetőség volt rá, hamuházakat állítottak fel, amelyeket árendában működtettek. A szállítási- és vámköltségek ellenére is óriási, olykor 50%-os nyereséget is el tudtak érni a kereskedők. 612 A termelés többsége a Dunántúl erdeiben folyt. A korabeli adatok szerint Veszprém megyében készítették és innen szállították el a legtöbb hamuzsírt.613 A kedvező felvevőpiac miatt egyre intenzívebbé váló termeléssel a hamuzsírfőzők egymást és az erdőket is tönkretették. Már 1762–63-ban több dunántúli hamuzsírégető tönkrement a fahiány miatt. 1776-tól újra engedélyezték a külföldi kivitelt, de vámmal sújtották. A Fiumén vagy Trieszten keresztül szállított hamuzsír vámja magasabb volt, mint azé, amit az örökös tartományokon keresztül vittek ki, ezzel segítve a cseh üvegipart.614 A pálinkafőzés mellett korszakunkban a hamuégetés is csaknem kizárólagos zsidó szakmává vált. Az 1730-as–40-es évekből fennmaradt számadások alapján megállapítható, hogy a pápai uradalmi birtokokon csaknem minden faluban zsidó bérelte a hamuházat. 610
MOL P 1216 capsa 51. nr. 4. 1781. augusztus 19-i levél MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1784. november 7-i levél. A zsidó bérlő ekkor már 12 forintot fizetett a mészárszékért és 4 forintot egy darab földért. A katolikus mészárost Szent György naptól ugyanekkora díj ellenében sikerült felfogadni. 612 1749-ben Esterházy II. Ferenc arra utasította pápai tiszttartóját, hogy a hamuégető zsidótól tudakolja meg, Fiume és Trieszt felé lehet-e hamuzsírt szállítani. LÁSZLÓ 2008. 156. 613 1756-ban Veszprém megyében 11 helyen 41 kazánban kb. 6000 q hamuzsírt égettek. HEGYI 1978. 109. A somogyi nagy kiterjedésű erdőségek szintén kitűnő lehetőséget biztosítottak hamuházak működtetésére. 1753-ban 49 hamuház volt a megyében, ahol pápai vállalkozók is megfordultak. GŐZSY 2005. 31. 614 ECKHART 1922. 218–220. 611
137
1734-ben a pápai zsidók közül Mathias Hirschl Teszéren, Israel Hirschl pedig Ugodon évi 60–60 forintot fizetett a hamuégetés jogáért.615 A következő években is itt bérlő zsidók mellett egy másik pápai zsidó a szücsi hamuházért évi 136 forintot fizetett.616 Az 1740– 1750-es években a fenti falvakon kívül zsidó bérelte a hamuégetés jogát Csóton, Gyimóton, Gyömörén, Kovácsiban, Nórápon és Tamásiban is évi 12–30 forint között mozgó összeg fejében.617 Pápán az 1736-os összeírás szerint a legtehetősebb zsidó, Philippus Jacob részben hamuzsírfőzéssel foglalkozott. A pápai Felsőmajorban található uradalmi hamuházat 1781-ben Kis Dávid bérelte évi 30 forint ellenében.618 A kereslet generálta igéretes üzleti lehetőségek folytán pápai zsidók az uradalmi erdőkön kívül távolabbi erdőket is kibéreltek hamuzsírfőzésre. 619 Az 1760-as évek második felében a nagy kereslet miatt az uradalom a Bakonyban újabb hamuházak beüzemeléséről döntött. A próbatermelés felügyeletét egy Mózes nevű zsidóra bízták, aki a nyírfán kívül minden fafajtát alkalmasnak tartott hamuzsír előállítására.620 Mózes a következő évben újabb, tapasztalattal rendelkező zsidókat hozott a bakonyi hamuházhoz, ami után a pápai zsidók azt kezdték terjeszteni, hogy Mózes nem is ért a hamuzsír főzéshez. 1767 augusztus végére elkészültek a kádak és a hamarosan megkezdett főzés nyomán szeptember közepén már 20 mázsánál nagyobb készletről írt Tóth István prefektus Esterházy I. Károlynak.621 A termelés a következő évben is nagy mennyiségben folyt, és ekkor már Bécsben kívánták értékesíteni a hamuzsírt.622 1769-ben a prefektus alig tudta leplezni örömét a hamuzsírból befolyó, nem várt nagyságú jövedelem láttán.623 Ebben az évben több kereskedő is jelentkezett a hamuzsír felvásárlására, míg végül a prefektus egy Froman nevezetű győri kalmárral kötött alkut a hamuzsírra.624 615
MOL P 1216 capsa 56. nr. 14. Uo. capsa 56. nr. 20. (1736) 617 Uo. capsa 56. nr. 42. (1744), nr. 48. (1746), capsa 57. nr. 5. (1754), nr. 13. (1757). A hamuzsír iránti kereslet növekedésével a pápai zsidók más uradalom területén is béreltek erdőterületet. 1752-ben Padányi Bíró Márton veszprémi püspök Oblatt Salamon és Hirschl Mózes pápai zsidókkal szerződést kötött és engedélyezte számukra, hogy a püspöki uradalom sümegi erdeiben 26, a városlődi erdőben 6, a hajmáskériben 4, a Somogy vármegyei Görgeteg határában pedig 4 kazánt üzemeltessenek, továbbá megszabott feltételek mellett engedélyezte a fakitermelést is. A zsidók két részletben évi 4000 forintot fizettek a püspöki uradalomnak. JAKAB 2010b. 248–250. 618 DREKK Rationes 619 1753-ban pápai zsidó erdőbérlők is megjelentek Somogyban. GŐZSY 2005. 31. 620 MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1766. október 9-i, 1766. november 18-i levél. 621 VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1767. szeptember 16-i levél. Az év végén már 3 hordónyi (46,5 [bécsi] mázsa) eladásra váró hamuzsír volt, amit mázsánként 6 forint 50 krajcárért szándékoztak eladni. Uo. 1767. december 28-i levél. A korabeli „mázsa” súlymérték pontos megnevezése, így értékszámítása többféle lehet; a Dunántúlon ekkor 56 kg volt. BOGDÁN 1987. 116. 622 VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1769. január 28-i levél. „Az el készült hamu zsír már nagyszámú, ha Bétsben M[agyar] Cancellarian eő Excellantiája meg tudhatná végső árát Bétsben leendő által tevéssel együtt, mert hely mázsáját per f. 5 kérik nem föllebb, talán mázsáját föl szállíthatnám 60 pénzekért, ha pedig passust méltóztatnék eö Excellja exoperálni (a’ mint a zsidók szollanak) több árát is lehetne remélleni.” 623 VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1769. július 21-i levél. „Szintén most olvassák a számtartóságban 30 hordó hamuzsírnak árát, mázsáját per f. 7. a többit hogy 6 v[el] 7. currentis el fogja vitetni […] már buzgóbb erővel kívánom promoveálni ezen gazdaságot, mert jövedelmét látom. Annyi pénz lesz majd az cassában, hogy kegy[elme]d nem is fogja tudni hova tenni. Nem is utolsó állapot, mikor a fa, a ki másképpen is meg rothadna, pénzzé válik.” 624 Uo. 1769. július 21-i levél. „58 hordóban vagyon 963 ¼ mázsa hamu zsír Pápán, és hat hordóval a Bakonyban mázsálás nélkül, én nálam volt két rendbeli idegeny tartományból való zsidóknak embere, kik mázsájával árát kívánván tüllem megtudni Bétsig teendő administrátióval együtt. Feleltem nékik, hogy Pápán mázsáját hellyben hét forintokon oda fogom adni, de úgy, hogy a’mennyit el fognának vinni, annyinak árát mindgyárt tennék le, a többire pedig foglalót tennének le, amennyit fele ára tenne, hogy principálissainak megírnák, úgy feleltek s elmentek, azután referálta Pauschreiber, hogy mázsájáért 6 ft és 50 xr kívánnának megadni, de előttem semmit sem szóllottak ezen szándékokról. Győrrül Fabricius Teb, ugyan onnand valamelly Ponrajder kalmár más társával több ízben kértek, de csak 4 ft 50 xr mázsáját, alkuban vélek nem 616
138
A bérlő többnyire csak a hamu kifőzésével foglakozott. A hamut a falusi lakosságtól vásárolta vagy gyűjtötte be. A nagy kereslet miatt a lakosság maga is gyűjtött fát kifejezetten hamu előállítására, amit aztán eladott a hamuháznak. Ezen fölül a háztartásokban képződött hamut is hasznosították.625 A hamuzsír előállításához szükséges tüzelőfát is az uradalom erdeiből vásárolták a bérlők. A kibérelt házak, épületek karbantartása és javítása a megkötött szerződések alapján a bérlőket terhelte, akik a bérleti idő lejárta után abban az állapotban kellett átadják ezeket, amilyen állapotban kezükbe vették. A javításokhoz szükséges épületfát az uradalom biztosította, a téglát pedig szintén a birtokokon működő téglaégetőkből lehetett beszerezni. A számadások arról tanúskodnak, hogy ilyen és más jellegű építkezéseket folyamatosan végeztek a zsidó bérlők.626
II. 5. 2. 5. KERESKEDELEM Pápa város kereskedelmének általános jellemzőiről fent leírtak alapján a városi zsidóság a helyi (piaci, bolti) és a távolsági kereskedelemben kapott szerepet. A zsidó kereskedők által megforgatott tőke összértéke, mennyisége korszakunk folyamán egyre jelentősebbé vált. Pápán a zsidó kereskedők a város kereskedelmi életének minden szintjén aktívan jelen voltak. A tehetősebbek vékony rétegét alkották a tőzsérek (az összeírásokban: quaestorok), akik általában gabona-, termény- és állatkereskedést folytattak és kezükön jelentős tőke halmozódott föl. Több esetben ők voltak a város, a földesúr nagybani hitelezői.627 A kereskedők nagy részét a helyi szükségleteket ellátó, kisebb mennyiségben árusító boltosok, szatócsok képezték. Legalul a házalók, piaci árusok, kofák és alkalmi árusok helyezkedtek el. Egy 1781-ben készült összeírás megjegyzése szerint a pápai zsidók mindenfelé kereskedhettek, erre vonatkozóan nem volt érvényben ellenük semmilyen tiltás. A megye egész területén és egész évben kereskedhettek.628 A városi kereskedés színhelyei a hetipiacok és az uradalomtól bérelt boltok voltak. Mindkét helyen való árusításért éves bért kellett fizetni az uradalomnak. A boltok többnyire a város piacterét övező házak boltozott földszintjén, udvaraiban és a piactérbe torkolló Hosszú utcában voltak, amelyek a hetipiacok, vagy a vásárok alkalmával növekvő forgalommal számolhattak, így bérleti joguk megszerzése fontos érdek volt. Míg a 18. század folyamán a zsidó boltosok száma valamivel alul maradt keresztény társaikénál, az 1820–40-es éveiben már csaknem kiszorították azokat. BOLTI KERESKEDÉS 1734-ben Jacob Hirschl évi 8 forintért bérelt bolthelyiséget az uradalomtól.629 1736-ban egy Hosszú nevezetű zsidó jelenik meg a boltbérlők közt, aki éveken keresztül ereszkedtem, mert pénztelenek hitelt kívántak, másként így az egyike most is processus alatt való, az hamu zsírnak ára végett cseszneki uraságnak zsidójával én az ki az 7 forintokat helyben leteszi, annak oda adom Győrig teendő fuvarjáért mázsánként fizessen fr. 15 mert ennyit szoktak fizetni.” Esterházy I. Károly válasza: „Bízvást 6 forintban oda adhattya kegyelmed”. „Froman nevezetű győri kalmárral […] hamu zsír eránt […] alkut tettem [7 ft.].” 625 HEGYI 1978. 112. 626 DREKK Rationes 96., 108. (1781) 627 1809-ben Krausz Salamon pápai zsidó boltos kalmár 10.000 forintot adott kölcsön a vármegyének a francia katonaság élelmezésére. VeML IV.1.b 63/1810. január 12. Tehetősségéről lásd a testvére halála után felvett leltárt a Függelékben! 628 MOL C 43 F. 3. nr. 13. (1782) 629 MOL P 1216 capsa 56. nr. 14.
139
egyik meghatározó bérlője lett az uradalomnak.630 1746-ban az ő örökösei mellett Simon József és egy David nevezetű zsidó (valószínűleg David Wolf) bérelt uradalmi bolthelyiséget.631 Az 1744-ben készült összeírásban szereplő 12 családfő közül hat fizetett bolt után is adót, tehát a közösségnek legalább a fele ekkor bolti kereskedésből élt. 632 1757ben négy zsidó vett bérbe boltot 8–20 forintos díj ellenében, ami azt mutatja, hogy a boltok értéke elhelyezkedésük és egyéb adottságaik szerint jelentős mértékben eltért egymástól.633 Az 1760–70-es években a boltok bérleti díja némileg emelkedett, jellemzően, többnyire 20–25 forintot kért értük az uradalom. Sajnos a források nem jegyzik meg, hogy az egyes boltot bérlők milyen áruval kereskedtek. Ezekben az években a fent említett Éliás Jakab, Dávid Mózes, Abraham Marcus Aitlitz és Baruch Pinkasz zsidók béreltek bolthelyiséget.634 1781-ben az uradalom összesen 27 bolthelyiséget adott bérbe 577 forint értékben. Ezek közül 12-őt, tehát a boltok majdnem felét zsidók bérelték összesen 280 forintért. A legnagyobb összeget Dávid Mózes fizette a Főpiac sarkán álló híres Griff fogadó épületében található boltért. Az általa fizetett 50 forint nagyjából kétszerese volt a többi bolt árendájának.635 Az uradalom az inscriptionális házakat visszavételük után minél hatékonyabban kívánta hasznosítani. A Főpiacon álló ilyen házakat nem csak bérbe lehetett adni, hanem ha alkalmasak voltak rá, boltként is lehetett hasznosítani. 1765-ben a korábban már többször is zsidók által bérelt Szántóházy-féle házat az uradalom visszavásárolta. Ezután egy zsidónak, aki addig a Vigyázó-féle boltot636 bérelte, több évre bérbe adta. A zsidó kalmár a ház Főpiac felöli részén boltot alakított ki, másik részét lakásként használta.637 Előfordult, hogy a bérlő zsidó az uradalmi boltot engedély nélkül tovább hasznosította., 1769-ben egy Mózes nevezetű pápai zsidó a boltját évi 50 forintért bérbe adta a pálosok rendházával szemben működő Horváth nevezetű szabó fiának borbélyműhely céljára. Az uradalmi tiszt „elbecsülte” a zsidó boltját, mivel megsértette a jogait, ráadásul az uradalommal szemben adósságai is voltak.638 Az anyagi nehézségekkel küzdő Baron József pálinkaháza után boltját is átadni kényszerült. Ezúttal prefektusi engedéllyel, bérleti jogát egy Neuvelt nevű pápai zsidónak engedte át. 639 Már az 1769-ben felvett, úrbéri kérdőpontokra adott válaszokban elhangzott az a vád az uradalommal szemben, hogy a boltok bérletét elvette a becsületes keresztény kereskedőktől és zsidók részére engedte át pusztán azért, mert előbbiek városi tanácsosok voltak. Vádjaik szerint az uradalom segítségével a zsidók teljesen kiszorították a belsővárosból a keresztény kereskedőket.640 Esterházy I. Károly pragmatizmust mutató 630
MOL P 1216 capsa 56. nr. 20. MOL P 1216 capsa 56. nr. 48. 632 VeML IV.1.b 1/1744. július 25. Boltos kereskedők: Franciscus Moises, Philippus Jacob, Hirschl Mózes, Hirschl Dávid, Abraham Jakab, Kive Jakab. 633 MOL P 1216 capsa 57. nr. 13. (1757) 634 VeML XI. 602. b. Diarium 5. (1768), 481. (1774), 484. (1774), 489. (1774), 495. (1774) 635 DREKK Rationes 42. Arenda fornicum dominalium. A bérlők a következők voltak: Farkas zsidó (20 ft), Baruch Salamon (20 ft), Preisach Mózes örökösei (40 ft), Simon Benjamin két boltért (20 és 2 ft), Lebl Fülöp két boltért (26 és 2 ft), Dávid Mózes két boltért (25 és 50 ft), Moises Raphael (25 ft), Kiss Dávid (25 ft), Lebl Jónás (25 ft). A boltok bérleti díjai az évek során, különösen az infláció idején folyamatosan emelkedtek. 636 Ez valószínűleg a főtér közepén állt, a plébániatemplom építkezéseinek megkezdésekor lebontották. 637 MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1765. július 8-i levél. 1788-ban a prefektus áron alul (2200 forintért) megvásárolta Varasdi Jánosné Főpiacon álló házát „úgy, ha excellenciádnak tetszik, boltoknak, […] mind udvara, mind kapuja födele közös más uraság házaival, melyben Preyzak zsidó vagyon.” Esterházy I. Károly válaszában jobbnak látta, ha a házat boltként hasznosítják. MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1788. március 13-i levél. 638 VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 639 MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/8. 1819. május 3. 640 LICHTNECKERT, 2007. 186. Pápa, 1769. július 3. 631
140
véleménye a pápai kalmárok helyzetéről nem adhatott okot a későbbiekben sem bizakodásra: „zsidók ellen nehezen fognak boldogulni ezután is a kalmárok. Boltjaimmal pedig szabad vagyok.”641 A nagyszámú uradalmi bolt mellett a város területén legalább ugyanennyi, házbirtokosok tulajdonában álló bolt is volt. 1812-ben számba vették a kontraktualista házaknál található boltokat, összesen 36-ot, amelyek többsége, 28–30 német és magyar tulajdonos kezében volt, 6–8 bolt pedig zsidó tulajdonban.642 A keresztény tulajdonú boltoknak is lehettek zsidó bérlői.643 A panaszok jogosságát az támasztotta alá, hogy a zsidók által bérelt boltok többsége a forgalmas helyeken volt, így forgalmuk is nagyobb lehetett, ami a többi bolttulajdonosra, illetve bérlőre nézve hátrányos volt. A város egykori majorjaiban haszonvételeket (sör-, pálinkafőzés) bérlő zsidók a lakosság növekedésével és a városrészek kiépülésével a boltnyitást is kifizetődőnek tartották. 1775-ben a Felsőmajorban található uradalmi pálinkaház mellett a zsidó bérlő javaslatára a prefektus egy kis kamrát építtetett bolt céljára, amelyben a zsidó aprólékos áruval kereskedett.644 A boltokban árult portéka fajtájára, mennyiségére és értékére vonatkozóan kevés adat áll rendelkezésre. Az összeírások adatai alapján a skála a mindennapi szükségleti cikkeket árusító szatócsüzletektől a fűszerboltokon, vagy gyarmatárut kínáló boltokon keresztül az értékes kelméket, textileket forgalmazó boltokig húzódhatott. Némelyik tehetősebb kereskedő nagy értékű árut is felhalmozhatott boltjában. Bettlheim Seligman Griff fogadónál található boltját 1820-ban egy szombati napon ismeretlenek feltörték és 8500 forintos kárt okoztak. A bécsi kapcsolataira is hivatkozó kereskedő egyben becsületsértés miatt is feljelentést tett a városi tanácsnál, mivel egyesek azzal vádolták meg, hogy ő maga törte fel a saját boltját.645 Az 1828-as pápai összeírás a kereskedők esetében már többnyire megnevezi a forgalmazott áru fajtáját. Az ebben az évben Pápán élő három zsidó tőzsér (quaestor) közül csak az egyik, Manovill Ábrahám bérelt városi boltot, ahol itallal (poculenta) kereskedett. A zsidó kalmárok közül 57 kereskedett kibérelt vagy saját boltban. Közülük 11-en lisztkereskedők voltak. A többi kereskedő élelmiszerrel, zöldséggel-gyümölccsel, külföldi áruval, pántlikával, vászonnal, régi ruhával stb. kereskedett, egyharmaduk esetében azonban nem ismerjük a kereskedés tárgyát.646 Az 1848-as összeírás adatai szerint a boltban áruló zsidó kereskedők száma csökkent (33 fő), miközben a kereskedők száma csaknem háromszorosára nőtt a húsz évvel korábbi időszakhoz képest (280 fő). Az általuk forgalmazott áruról mindössze négy esetben van tudomásunk, eszerint ketten rőfösáruval, egy boltos üvegáruval, egy pedig bőrrel kereskedett.647 PIACI, VÁSÁRI KERESKEDÉS A vásárok nagyarányú zsidó látogatására utal, hogy azok idején szabad volt kóserbort mérni. A vásárok idejére a városba érkező zsidók kóser étellel való ellátásra 641
MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1765. december 2-i levél. MOL P 1216 capsa 62. nr. 158. Zsidó bolttulajdonosok: a zsidó könyvkötő, Bettlheim Raphael, Dávid zsidó, Saltner Leopold, Munk Ádám, Bisitz Maximilian, Niederaiter Antal. 643 VeML V.2.a 409/1818. december 19. Kálmán Tamás városi polgár, szabómester boltját Goldschmidt Ábrahám bérelte ki 3 évre, évi 400 váltóforintért. 644 MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1775. március 15-i levél. 645 VeML V.2.a 11/1820. január 12. A boltos kérésére a város, mivel már 22 éve kereskedett és panasz nem volt ellene, igazolást adott ki jó magaviseletéről és arról, hogy saját háztulajdonnal bír a városban. Erre nyilvánvalóan leendő hitelezői biztosítására volt szüksége. 646 VeML XV.15 1828. évi regnicolaris összeírás. 647 VeML IV.1.h Összeírás. 642
141
külön alkalmi konyhákat (ún. lacikonyhákat) tartottak fenn. Ezzel is összefüggésben állt, hogy a zsidók városi megtelepedésének közvetlen előzménye általában egy ilyen konyha, vagy vendéglő kibérlése volt. Ugyanígy a visszatérő kereskedők áruinak raktározása is ház, padlás vagy helyiség bérlésével volt lehetséges, ami szintén a későbbi megtelepedést segítette, ha az üzleti számítás bejött.648 A letelepedési engedéllyel rendelkező városi zsidók, akik valamilyen cikkel nagyobb mennyiségben kereskedtek, igyekeztek olyan házakat bérelni, amelyek az áru raktározását is lehetővé tették. Másik lehetőség volt a városi polgárokkal szerződésre lépni raktárhelyiség megszerzésére. Pápán nem volt jellemző, hogy a városi zsidóknak megtiltották volna raktárak bérlését. A terményfelvásárló zsidók a termésmennyiségtől függően uradalmi épületeket is igénybe vehettek, hiszen a földesúrnak is érdeke volt a termény minél kedvezőbb értékesítése. A többször is emlegetett Neuman Ábrahám, aki házzal, bolttal is rendelkezett a városban, a bakonyi Somhegyen lévő üveghutájában készült üvegáru raktározására a városban kívánt raktárt bérelni, ahonnan könnyebben el tudja szállítani az árut. 1816-ban a Főpiacon álló háza szomszédságában lévő két boltot kívánta megszerezni, amelyek közül az egyiket akkor Krakauer Dávid 250 forintért, a másikat pedig Neuman Albert 120 forintért bérelte. Az uradalom a nagyobb jövedelem reményében ráállt a kérésre és szerződést kötött Neumannal, hogy a következő évben, amikor a két zsidó kereskedő bérlete letelik, 300 és 144 forintos éves cenzus ellenében neki fogja kiadni a boltokat. A prefektus egyúttal elrendelte azt is, hogy a többi uradalmi bolt bérét is 20 forinttal emeljék fel a következő évtől és lehetőleg 3 évre kössenek rájuk bérleti szerződést. 649 Pápán a zsidóság igen nagy arányban részesült a helyi és a távolsági kereskedelemből. Fokozatosan erősödő, nagyarányú piacszerzésük, jogosítványaik gyarapodása, egyáltalán számuk folyamatos növekedése a városi magisztrátust arra késztette, hogy megpróbálja a zsidóságot a város közös terheinek viselésébe is bevonni. 1825-ben a városiak azt panaszolták a vármegyének, hogy a zsidók az egész várost ellepték; sokaságuk „az egész kereskedést felfalta”.650 Panaszaik szerint a város piacán a zsidók egyre több házat vásároltak, miközben az elszegényedett keresztény kereskedők házait, portékáit csődbe jutásuk miatt elárverezik, mivel az uradalom a zsidók számára mindenféle kereskedést engedélyezett. Csak fűszeres boltjuk több, mint 10 volt a városban. A város többi kereskedője és kézműves mestere nehezményezte, hogy a zsidóság kereskedelmi tevékenysége után nem fizetett adót. A kereskedésből való kiszorulásukra példaként azt hozták fel, hogy mivel jószerével csak zsidó kereskedők vannak, ha egy keresztény szombaton meghal, nem lehet neki halotti ruhát vásárolni, mert szombat lévén, a boltok zárva vannak.651 A zsidóságnak a kereskedelemben való nagyarányú jelenléte tény, de amint a céhek monopóliumát a fejlődés akadályának tekintő uradalom is látta, tevékenységük a város és környéke kereskedelmének fejlődésére jótékony hatással volt. Nagy forgalmuk munkalehetőséget jelentett a pápai és a környékbeli fuvarosoknak is. 1795-ben a szomszédos Kéttornyúlakon élő Küszögi György fuvarost Preisach Jakab pápai kereskedő a zalai vásárokra szállítandó áru fuvarozására fogadta fel.652 1815-ben Bán Mihály alsómajorbéli fuvaros panaszt tett a város előtt Grünfeld Salamon feleségére, hogy a kanizsai fuvarra vonatkozó megegyezésüket nem tartotta be. Állítása szerint az asszony 22 648
KOMORÓCZY 2012. I. 741. MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/75. 1816. október 24-i levél. 650 VeML IV.1.b 125/1825. június 13. 651 Uo. Más esetben éppen a nyitva tartásra panaszkodnak. 1853 Pünkösdjén az utcai felügyelő 13 zsidó boltot talált nyitva, a közbotrány okozásáért a boltosokat fejenként 2 pengőforintra büntették, mely összeget a városi szegénypénztárba kellett befizetni. VeML V.42.a 435/1853. május 21. 652 VeML V.2.a 2/1795. június 20. 649
142
vég szűrposztó elszállítására fogadta fel, amiért 48 forintban állapodtak meg. A fuvar napján azonban kiderült, hogy ennél több, összesen 29 szűrt kell elszállítania Kanizsára. Miután ráállt, ott Grünfeld rá akarta venni, hogy 10 mázsányi portékáját szállítsa haza Pápára, de mivel erről korábban nem volt megállapodásuk, ő csak 4 mázsa árut hozott haza, amely fuvar árát követelte az asszonyon a városi tanács előtt.653 A zsidó kereskedők tevékenysége versenyhelyzetet teremtett és szűkítette a keresztény kereskedők lehetőségeit, de csődjeik mégsem álltak közvetlen összefüggésben a zsidó kereskedők nagy számával, hiszen azok között ugyanolyan arányban fordult elő csőd. A piacon történő árusításért helypénzt kellett fizetni. Az 1760–70-es években évi 2 forint ellenében lehetett megváltani az árusító helyet. 654 A városba érkező idegen zsidók is tarthattak fenn engedéllyel vásári sátrat egész évben. Az örökös szerződéseket követően ennek díja már a várost illette.655 Az idegen kereskedők értelemszerűen nagyobb összeget fizettek a sátorhelyért, mint a helybeliek, akik viszont a sátruk helyének előnyössége szerint tartoztak különböző díjjal. A 19. század elején a piaci kereskedés nagy részét is már zsidók bonyolították. A városi jegyzőkönyvek gyakori piaci vonatkozású bejegyzéseiben többnyire zsidó kereskedők szerepelnek, és folyamatosak a városnál és a vármegyei hatóság előtt tett panaszok a keresztény kereskedők kiszorításáról. A piaci rend fenntartása érdekében a vásárbírák656 1802-ben pontosan előírták, hogy a piactéren a kereskedők milyen sorrendben állítsák fel sátraikat: „a Három Rózsa előtt Spitz Márton, Stern Ábrahám, Pek Salamon; a Gróf Casimir háza előtt a kapun innét a Rózsa felől Takács Simon, Schwartz Márton, Salamon Ábrahám, Teveli Mózes; ugyanazon ház előtt a kapun túl Salamon kompaktor, Izsák Salamon, Salamon kompaktor fia, irhás József pántlikás, és a többi következő pántlikás zsidók, mely sor- és rendtartást, hogy tovább is a sátorokkal vásárbíró urak observáltassák, nékiek meghagyatik.”657 „ […] a gyolcsos tótok pedig ezután az asztalosok eleibe rendeltetnek, hogy az országút a sátoroktól megmentessék, s szabaddá tétessék és a sátorok által ne rongáltasson, úgy senkinek, aki sátort csináland, meg nem fog engedtetni, hogy a földet fölvágja és liggassa vagy pedig likjait bécsinálatlan hagyja.”658 A kedvező piaci hely megszerzésének igyekezete folyamatosan vitát okozott a keresztény és a zsidó kereskedők között egyaránt. 1818-ban Gold József, Eisler Jakab és Baron Mózes kereskedők sikertelenül tiltakoztak az ellen, hogy a betegsége miatt évekig – az egyébként számára engedélyezett helyen – sátrat nem állító Pek Mátyás a heti és országos vásáron újra felállítsa sátrát. A vásárbírák, akik közül az egyik Fischer Leopold helyi zsidó volt, maguk jelölték ki Pek sátra számára a helyet.659 A város a vitás ügyek kapcsán többször mind a zsidó, mind a keresztény kereskedőknek megtiltotta, hogy egyénenként több sátrat állítsanak fel. 660 A piaci sátrakat az 1820-as években a város építtette, így azokat is meg kellett váltani a hellyel együtt. 661 653
VeML V.2.a 441/1815. december 16. Philippus Lebl 1769–1774 között minden évben bérelt piaci helyet. VeML XI. 602. b. Diarium 57., 491. 655 Deutsch Jónás felpéci zsidó 1815-ben évi 100 forintot fizetett a Vásárálláson felállított sátráért. VeML V.2.a 286/1815. július 29. 656 Tevékenységükről lásd: HUDI 1995a. 56–58. 657 VeML V.2.a 307/1802. szeptember 11. 658 VeML V.2.a 279/1802. augusztus 21. 659 VeML V.2.a 247/1818. július 4., 252/1818. július 11., 324/1818. október 10. 660 VeML V.2.a 252/1818. július 11. 1822-ben Tóth Mihály, Paty János és Görög György aprólékosárukereskedőket utasították erre. Uo. 5/1822. január 3. 661 1826-ban Fellner Dávid fakereskedőtől vásárolnak faanyagot erre a célra. VeML V.2.a 528/1826. szeptember 16. Krausz Májer 1823-ban a várta (őr) ház mellett álló városi sátorért 50 váltóforintot fizetett egy évre. Uo. 184/1823. május 10., 373/1823. október 4. A sátrat 1834-ben is bérelte, amikor a város felszólította, hogy az építmény rossz állapota miatt adja át a sátrat a városnak, hogy felújíthassák. Uo. 43/1834. január 15. 654
143
A városi kereskedők és kézművesek alkotta városi magisztrátus – ha időnként panaszt is emelt – tudomásul vette a zsidó kereskedők városi túlsúlyát. Akárcsak korábban az uradalom, az immár haszonvételeket bíró város is – a gyakori konfliktusok ellenére – többször került gazdasági érdekközösségbe a zsidó lakossággal, amelynek tevékenységéből profitált. A letelepedési engedéllyel rendelkező, több éve a városban működő és kiszámítható tevékenységet folytató zsidó kereskedők közösen léptek fel a várossal az idegen, vagy engedély nélkül tevékenykedő versenytársakkal szemben. Ez természetes folyamatnak tekinthető, amelyben a közösségi hovatartozás ritkán játszott szerepet. Ennek megfelelően számos esetben találkozunk a közös érdekeit együttesen védő zsidó kereskedő és városi hatóság szigorú közös fellépésével. 1841. júliusában Fischer Márkus, a Csóka vendégfogadó haszonbérlője a vásárban bort áruló asszonyt vett észre, ami a város jogainak megsértését jelentette. Fischer a helyszínen úgymond megzálogoltatta, azaz megbüntette az asszonyt, de kérte a várost, hogy szigorúbb büntetést rójon ki a jogsértőre. A város a Fischer által kirótt 12 váltóforintnyi büntetés egyharmadát meghagyta a feljelentőnek, az összeg kétharmadát pedig befizettette a város regálé pénztárába. 662 Zsidók és keresztény kereskedők egyaránt megpróbálták kijátszani a szabályokat a nagyobb jövedelem érdekében. A zsidók elleni panasz már csak túlsúlyuk miatt is több volt. A hetipiac nyitása előtti felvásárlást a városi szabályok ismételten megtiltották, kimondva, hogy nyári időszakban 9 óra előtt, téli időszakban pedig 10 óra előtt gabonát vagy más élelmiszert felvásárolni nem szabad.663 1795-ben Schwarzbart Lebl pápai kereskedő panaszt tett Hevner János vásárbíró ellen, mivel azt a 30 mérő zabot, amit a hetivásárban vett, lefoglalta, lehordatta a padlásáról és visszavitette a piacra, majd szidni kezdte és jüdischer Hundsel-nek nevezte. A vásárbíró intézkedését jogtalannak vélte, mert nem pálinkafőzésre vette a gabonát, azonban a város helyben hagyta az intézkedést.664 40 évvel később a probléma változatlanul fennállt és ismét intézkedésre késztette a várost: „A zsidóság által gyakorolni szokott azon káros visszaélés, hogy a heti vásárokban a gabonát s egyéb élelembéli szereket a zsidók előre lefoglalják, megveszik s többnyire azokon az idevaló publikum nyomattatásával nyerekednek, sőt a gabonás kocsiknak a városon kívül elébe mennek, a rajtok lévő jószágot megveszik s a kocsikat egyenesen lakásaihoz járatván, a rajtuk lévőt magukhoz takarítják, s ezáltal egyrészről a házi szükségre venni kívánó helybéli publikumot szükséggel nyomorítják, más részről pedig az árus piacnak így álutakon való kikerülése által a városi piac árendásnak is nem kevés aggodalmat és kárt okoznak, a helybéli kereszténységnek méltó neheztelését felingerelvén, ennek megszüntetésére az elmúlt időkben divatozó azon szokás, hogy tudniillik a helybéli publikum a maga házi szükségeire elegendőt szerezhessen és a kereskedők nyerekedő vágya miatt szükséget ne lásson.”665 A pápai kereskedők érdekeit a hetivásárokon az idegen kereskedőkkel szemben is gyakran meg kellett védeni. Ezt a kereskedés módjának szabályozásával igyekeztek elérni. A városi dohánykereskedők kérésére az idegenből érkező dohányárusoknak a városi tanács megtiltotta, hogy fontban vagy előre kimérve árusítsák a dohányt, mivel ez az adózó városi polgárok kizárólagos joga volt.666 Végezetül egy több szempontból is figyelemre méltó esetet őrzött meg a városi jegyzőkönyv 1802-ből. A győri harmincad hivatalon keresztül 264 font cukrot és 100 font kávét tartalmazó lepecsételt küldemény érkezett Pápára Hartmann Juli részére, aki az árut 662
VeML V.2.a 559/1841. július 24., 618/1841. augusztus 28. Szombathelyen érvényben lévő hasonló szabályozásról lásd: TILCSIK 2009. 61–62., Ö. KOVÁCS 1985. 263. 664 VeML V.2.a 5/1795. október 24. 665 VeML V.2.a 664/1834. augusztus 30. 666 VeML V.2.a 2/1794. november 15. 663
144
nyomban felbontotta, holott azt csak a városi hatóságok jelenlétében tehette volna meg. Ezért a küldeményt neki kézbesítő kereskedőlegények feljelentést tettek ellene a városi tanácsnál, amely 31 forint 8 krajcárra büntette az asszonyt, akit – aznap „Schabeß” lévén – másnapra idéztek a tanács elé a pénz lefizetése végett. 667 HÁZALÁS Bár nemcsak közülük kerültek ki, a közvélekedésben mégis sajátosan zsidó szakmaként tartották számon a házalást (Hausieren). A házról-házra járó kereskedés e formájának kialakulásában a zsidók letelepedési nehézségei játszottak szerepet. Hiszen ahol nem rendelkeztek letelepedési engedéllyel, ott boltot sem nyithattak, így megélhetésük érdekében más kereskedési formára kényszerültek. Jellemzőnek mondható, hogy ott, ahol a nagybirtokokon a terménykereskedelmet bonyolító, felvásárló zsidók letelepedtek, a kiskereskedelmet is igyekeztek megszerezni, amelynek bonyolítására szegényebb zsidókat alkalmaztak.668 Ezek a zsidók ünnepnapjaik és szombat kivételével egyfolytában járták az uradalmak falvait, városi házait és a hátukon cipelt, vagy szekérrel szállított portékájukat kínálták, illetve árut cseréltek vagy vásároltak. Nagy mozgékonyságuk miatt, és mivel bármivel kereskedtek, amit nekik kínáltak, vagy amire csak vevőt találtak, nagy versenyt jelentettek a városi kereskedők számára. Emiatt a házaló kereskedőket a vásárok idejére gyakran eltiltották a kereskedéstől.669 1815-ben a város a kínált áru fajtája szerint szabályozta a házalást Pápán. Ezek a szabályok elsősorban az idegenből érkező házalókra vonatkoztak. Azok a házalók, akik olyan kézműves terméket kínáltak, amelynek nem volt céhe Pápán, az év során csak egy országos vásár ideje alatt házalhattak. Ez a szabály nem vonatkozott a cseh üveget kínálókra. Olyan áruval, amilyennel a helyi kereskedők is rendelkeztek, csak meghatározott időpontokban lehetett kereskedni. Így a kucséberek670 – akik korábban korlátozás nélkül járhatták a várost – ezután negyedévente csak két hétig kereskedhettek, társaságonként egy fő. Az örökös tartományokból érkező posztókereskedők, valamint a kartoncsipkét, gyolcsot, vagy ún. Schnidvar-t árusítók a városban csak öt napig házalhattak, külföldről behozott bőrrel vagy vasáruval pedig csak 2 napig.671 1827-ben összeírták a pápai házalókat és ócskásokat (Tändler). A 11 családfő közül négy a feleségével együtt folytatta a kereskedést.672 Egy évvel később az országos összeírásban 17
667
VeML V.2.a 295/1802. szeptember 4. KOMORÓCZY 2012. I. 748–749. 669 1822-ben a városi jegyzőkönyvben megjegyezték, hogy vásárok idején a vidéki bugyros zsidóknak emberemlékezet óta tilos a kereskedés. Az 1828-as összeírás szerint pedig Eisler Jakab pápai zsidó éppen a vásárok idején folytatott házaló kereskedelmet. 670 Nyakba akasztott kosárral, illetve tálcával járó, sorsolásos alapon bazárárut árusító kereskedő. A név eredetileg a krajnai (Szlovénia) Gottschee völgy vidékéről kirajzó alkalmi vándorkereskedőkre utal, akik elsősorban déligyümölcsöt és játékholmit árusítottak. 671 VeML V.2.a 290/1815. július 31. A bőrrel kereskedő házalók ilyen nagyarányú korlátozása Pápa város bőrpiacának lennebb ismertetendő jellemzőivel függ össze. A házaló kereskedelem korlátozásával a városi kereskedők helyzetének védelme volt a cél, és a szabályozásban ismét tetten érhető a város és az uradalom gazdasági érdekütközése. A város ugyanis kikötötte, hogy mivel a házaló kereskedők többsége az uradalmi vendégfogadókban szokott megszállni, emiatt a város jövedelmektől esik el, addig ne kapjanak szállást, míg a városi hatóság előtt be nem jelentkeznek és adataikat a város nyilvántartásba nem veszi. 672 VeML IV.1.b 457/1828. február 4. „Verzeugniß der Namen von die hierbefindlich Wohnenden, nemlich die so genanten Hausirer, wie folgt, eben auch die so genanten Tändler: Pápai Adam Steiner, Bernat Feifer, Markus Baumgarten und dessen Weib Rikel, Rezy Stern, Löbl Rösenberger und Weib, Moyses Rosenberger, Marton Krausz, Filip Bachrich, Löbl Pinkóczy und Weib, Sándor Berger, Michael Schwartz und Weib Fáni Prászki. Pápa, den 6-te August 1827. Moyses Polllack Beglaubter der Izraelitisen Gemeinde in Papa in Namen der Gemeinde-Vorsteher.” 668
145
házaló kereskedőt vettek számba Pápán, akik közül hat saját szekerével vagy lovaival szállította az áruját.673 A piaci és boltos kereskedők elsősorban a helyi kereskedelmet bonyolították. Az összeírások statikus adatai azonban – tapasztalataink szerint – nem tükrözik megfelelően az összeírt kereskedők tényleges tevékenységét. Egyéb források alapján általánosan jellemzőnek mondható, hogy a kereskedők többsége többféle jövedelemszerző tevékenységet folytatott. Általában a haszonvételek bérleménye, vagy a kézműves foglalkozás párosult kereskedéssel. Emellett a bolti vagy piaci kereskedők többsége beszerzései révén adott esetben távolsági kereskedelmet is folytatott. Így a pápai zsidó összeírásokban egyenletesen kisszámú tőzsér mellett – ugyan kisebb mennyiséget mozgató – távolsági kereskedelemben a kalmárok is szerepet kaptak.674 1828-ban a három zsidó tőzsér közül az egyik nagy mennyiségben külföldre kereskedett borral, a másik külföldi manufaktúratermékeket forgalmazott (fabricantis extraregnantis), a harmadik – mint fentebb írtuk – városi boltot is bérelt és itallal kereskedett. A 41 zsidó kalmár igen sokféle árut forgalmazott. Köztük a pántlikások (10 fő) és a bőrkereskedők (8 fő) voltak a legtöbben, de kereskedtek még ócskavassal (antiquis ferramentis)l, liszttel, gyapjúval, zöldséggel, tollúval, dohánnyal, cukorral, kávéval, grízzel és olajjal.675 Az ilyen típusú áruk beszerzése távolsági beszerzést feltételez, amely után az árut a városban adták el. A részletesen is elemzésre kerülő 1848-as zsidó összeírás kereskedőkre vonatkozó adatai a zsidó kereskedőréteg továbbra is jelentős dominanciáját mutatják a városban. A kereső népesség 46,7%-át kitevő kereskedőréteg közt legtöbben a házalók és a hajhászok (árufelhajtók) voltak, őket követték a lisztkereskedők, illetve a boltosok. Érdekes, hogy 1848-ban mindössze egy rongyszedőt és két rongyászlegényt írtak össze. Más forrásokból azonban tudjuk, hogy a vármegye területén, különösen Pápán nagy mennyiségű gyűjtött rongy cserélt gazdát. A szegényebb rongyszedők nemcsak Veszprém, hanem Somogy, Baranya, Zala, Fehér és Tolna megye területén is gyűjtötték a rongyot, tőlük pedig a pápai nagykereskedők vásárolták fel, akik Sopronba és az ausztriai Franzenstahl-i papírmalomba vitték tovább. Az 1828-as vármegyei kimutatás szerint Pápáról évente 800–1000 mázsa rongyot vittek ki.676 A rongykereskedés minden bizonnyal nem szűnt meg, Pápa korabeli papírmalma (igali malom) révén továbbra is kivette részét a rongykereskedésből, azonban a technológiai váltás miatt a forgalom csökkent a negyvenes évekre.677 Ebben az időszakban a rongykereskedelem bonyolítói a szomszédos Homokbödöge községben élő zsidók voltak, akik közt 1848-ban 16 rongykereskedőt írtak össze.678 GABONA- ÉS LISZTKERESKEDÉS A terményfelvásárló zsidó kereskedők uradalmi megjelenése a 18. század első felében meginduló és egyre kiterjedtebbé váló majorsági gazdálkodás szükségszerű velejárója volt. A befogadott és letelepített zsidó kereskedők kapcsolataik révén piachoz 673
Az egy évvel korábban számba vett házalók közül mindössze 2 fő maradt változatlanul házaló. További négy beazonosítható személy közül kettőnek boltja volt. 674 Mint ahogy a fogalomhasználat, úgy a kategorizálás is bizonytalan az összeírásokban. A pápai zsidók esetében az összeírások többsége a quaestor megnevezést használja a kalmárokra, míg a mercator megnevezést a tőzsérekre. Egyedül 1828-ban alkalmazzák helyesen, azaz fordítva a fogalmakat. A fogalomhasználat és a kategóriákba sorolás városonként változhatott aszerint, hogy az összeírók hogyan értelmezték az utasításokat. EPERJESSY 1990. 58–60. 675 VeML XV.15 1828. évi regnicolaris összeírás. 676 VeML IV.1.b 274/1828. február 4. 677 KONCZ 1987. 18–19. 678 VeML IV.1.h Homokbödöge község zsidó lakosságának összeírása, 1848.
146
juttatták a földesúri birtokokon megtermett gabonát. A közvetítő kereskedőkön kívül a falvakban bérlőként lakó zsidók és a városi pálinkaházat bérlők is többnyire saját pálinkafőzéshez vásároltak gabonát, abból is a gyengébb minőséget. 679 Ugyanis a gabonatermés betakarítása előtt a gabonafelvásárlásra kötött szerződések ellenére az uradalom nem engedte, hogy kisebb termés esetén a jó minőségű gabonát pálinkafőzés céljára felvásárolják. Az uradalmi gabonatermés nagy felvásárlói a tehetős pápai gabona- és lisztkereskedők voltak. Ők – megszerezve az uradalmi gabonafelvásárlás monopóliumát – egyben azt is vállalták, hogy mástól addig nem vásárolnak, míg az uradalom birtokain megtermett gabona el nem fogy. A földesúr így biztosította magának a piacot.680 Mellettük feltűntek a Dunántúl más városaiban, néhány esetben Bécsben tevékenykedő gazdag zsidó kereskedők is. A pápai zsidók gabonakereskedelemben vitt monopol helyzetét egy 1823ban kelt pápai kereskedőtársasági beadvány is nehezményezte. 681 1770-ből van rá adatunk, hogy „törökországi”682 kereskedő érdeklődött az uradalmi gabona áráról „innend a Dunáig teendő által tevésével együtt”, nyilván felvásárlás szándékával.683 A forrásokban található utalások szerint mindenféle, az uradalomban megtermett gabonára kötöttek üzletet. 1760-ban nagyobb mennyiségű zabot, 684 1777-ben pedig egy zsidó az egész kukoricatermés felvásárlására tett ajánlatot, 1 forintot ígérve pozsonyi mérőnként. 300 forintot kívánt előlegként letenni, de a prefektus csak annyi kukoricát lett volna hajlandó eladni, amennyinek az árát kifizeti.685 Az volt a legkedvezőbb, amikor egy uradalom a teljes éves gabonatermésre szerződést tudott kötni egy kereskedővel. Neuman Ábrahám 1815-ben nem a pápai, hanem a Festeticsek tolnai uradalmában vásárolt fel nagy mennyiségű gabonát, amelyért 45000 váltóforint előleget fizetett.686 Fia, Neuman Salamon serfőző 1841 elején 30000 váltóforintért felvásárolta a pápa–ugod–devecseri uradalom teljes előző évi gabonatermését, leszámítva belőle a konvenciósoknak járó és a tavaszi vetéshez szükséges részt. A szerződésben foglaltak szerint Neuman a gabonát az uradalmi raktárakban tarthatta mindaddig, míg el tudta szállítani, s ehhez kulcsot is kapott. A számadóknak a vételáron fölül minden átvett mérőnyi gabona után 1 ezüst krajcárt kellett fizetnie.687 Előfordult, hogy egy megkötött megállapodás meghiúsult a kereskedő időközben bekövetkezett fizetésképtelensége miatt. Ilyenkor arra törekedtek, hogy mielőbb másik vevőt találjanak és a betervezett bevételhez hozzájussanak. 1794-ben egy Fischbach nevű (valószínűleg idegen) kereskedő 2000 mérő gabonát kötött le mérőnként 29 garasért, azonban nem tudott fizetni. A prefektus ezért megtiltotta neki, hogy elszállítsa a gabonát, és engedélyezte, hogy a gabonát valaki másnak eladják.688 679
MOL P 1216 capsa 64. nr. 266. 1814. november 23-i levél. Baron József pápai pálinkaház bérlő 1814-ben 200 mérő búzát kért pálinkafőzéshez. A gyengébb minőségű termésből a következő pénteki piacon érvényes áron adtak neki gabonát. 680 MOL P 1216 capsa 66. nr. 44. 1800. aug. 27. a régens a prefektushoz: „A Spitzer zsidónak csak akkor nem szabad a szerződéséhez képest máshol gabonát vásárolni, amidőn az uraság nékie adhat. Most az uraság neki nem adhat, így tehát provideáljon magának ahonnan lehet…” 681 VeML V.2.a 514/1823. december 20. 682 Azaz a török birodalom területéről, a Dunától délre fekfő részekről érkező kereskedő. 683 VeML XI.602.b. capsa 51. nr. 2. 1770. március 28-i levél. A későbbi bejegyzés szerint az érdeklődő kereskedőt elutasították. 684 MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1760. február 13-i levél. 685 MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. Nem ismert, hogy végül megkötötték-e a szerződést. 686 MOL P 234 Scrinium III. nr. 1750. 687 VeML XI.602.b Levélmásolati könyv töredéke, 1841. 88. pont. 37–38. A három uradalomrészből összesen 4868 mérő búzát, 3340 mérő rozst, 3226 mérő árpát, 1887 mérő zabot és 400 mérő kukoricát vásárolt. 688 MOL P 1216 capsa 51. nr. 6. 1794. március 27-i levél.
147
Az igen jövedelmező lisztkereskedést Pápán kizárólag zsidó kereskedők tartották kezükben. 1828-ban négy kereskedő nagyobb tételben, 11 pedig boltban kereskedett liszttel. 1848-ban pedig már 32 zsidó lisztkereskedő volt Pápán. Ez a réteg már tehetősebb volt, kereskedése folytatásához valamicske tőkével is rendelkeznie kellett. Tevékenységük folytán gyakran ellentétbe kerültek a molnárcéhvel. 1831-ben a céh a vármegyéhez fordult, panaszolván, hogy egyes zsidó kereskedők becsapják vásárlóikat, ugyanis a búzalisztet árpaliszttel keverik és azt tiszta búzalisztként adják el, vagy a lisztet más megyéből hozzák be. A céhbeli molnárok közt is akadt olyan, aki árpát őrölt a zsidóknak, őket rendszabásuk értelmében meg is büntették. Azonban a zsidók úgy jártak túl a molnárok eszén, hogy a búzát még őrletés előtt árpával keverték. A vármegye súlyos büntetés terhe mellett megtiltotta a vegyes gabona őrlését és árusítását.689 Ugyanebben az évben egy másik esetben is a zsidó lisztkereskedőkkel szövetkező molnárok ellen tett panaszt a pápai molnárcéh, súlyos büntetést kérve rájuk a vármegyétől. A céh állítása szerint egyes molnárok, akik a zsidó lisztkereskedőkkel kapcsolatban állnak, a törvényes áron alul, kialkudott készpénzért őröltek gabonát, vagy eltekintettek a vám megfizetésétől csakhogy a nagy mennyiségű gabonával kereskedő zsidók náluk őröltessenek. A vármegye a nem nemes molnárokra 15 pálcaütést, a nemesekre 12 ezüstforint büntetést helyezett kilátásba.690 A fenti példából is nyilvánvaló, hogy az együttélés legalább annyiszor vonta érdekközösségbe a zsidóságot a helyi társadalommal, ahányszor érdekeik ütközését idézte elő. GUBACSKERESKEDELEM A pápai uradalom egyik legkelendőbb árucikkének számított az erdőgazdálkodás melléktermékének tekinthető gubacs. A bőrcserzéshez használt fontos alapanyagot zsidó kereskedők vitték az ausztriai piacokra.691 A termés összegyűjtését falusi zsidók bérelték, akik közt az uradalom felosztotta az erdős területeket, így azok egy-egy erdőrészben található gubacs begyűjtésére szerződtek. A tőkével rendelkező zsidók pedig a gubacs felvásárlását, elszállítását és értékesítését bonyolították. Az 1781-es számadásból tudjuk, hogy Jacob Salamon gyimóti és Israel Hirschl gyömörei zsidók együtt bérelték ki a szerecsenyi és mórichidai erdőben termett gubacsot évi 100 forintért. A gyimóti zsidó ezen kívül a csóti erdőben megtermett gubacsszedést is kibérelte. A pápai Kis Dávid a kupi és nagygannai erdők mellett a Devecser környéki erdőkben megtermett gubacsra is szerződött.692 1786-ban az uradalom erdeiben megteremni remélt gubacs teljes mennyiségére 1200 rajnai forint értékben egy idegen zsidóval szerződött a prefektus, aki 1000 forint előleget le is fizetett.693 Az ezt követő időszak uradalmi iratainak hiánya miatt mindössze a 19. század második évtizedéből van gubacsra vonatkozó adatunk. Ennek ellenére a közbeeső és az ezt követő évtizedekben is feltételezhetően fontos uradalmi bevételi forrás volt a gubacs. Az 1810-es évek végén hosszan elhúzódó, bonyodalmas vita folyt az uradalmi tiszt és egy Scheu694 nevezetű kőszegi zsidó kereskedő között, akivel hat évre szerződtek az uradalmi 689
VeML IV.1.b 715/1831. április 18. A vármegyei közgyűlés elé az alábbi zsidó kereskedőket idézték be: Springer Izsák, Kálmán Májer, Krausz Elkán, Krausz Joel, Biringer Mátyás, Sziesz Rafael, Neumann Löbl, Weisz Bernát, Klein Májer, König Áron, Schlesinger Jakab, Pinschof Sámuel, Bonhard Jakab, Beck Mátyás, Stern Ábrahám, Stern Salamon, Gold Löbl, Beck Salamon, Goldschmidt Ábrahám, Neumann Sámuel. 690 VeML IV.1.b 1450/1832. június 4. 691 TILCSIK 2003. 115–117, 128. TILCSIK 2009. 165. 692 DREKK Rationes 154., 166. 693 MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1786. július 20. 694 Minden bizonnyal Schey Mózesről van szó, aki az 1780-as évek közepén Lakompakról Kőszegre költözött és ott kiterjedt kereskedést folytatott. A Schey család egészen a 19. század közepéig meghatározó szerepet vitt a város gazdasági életében. Schey Mózes öt fia terménykereskedő, illetve bérlő volt, akik
148
gubacstermésre, amit nagy mennyisége miatt 1818-ban részben a bencés rendház padlásán, részben Pálfy Lászlónál tároltak. Scheu, és az ügyletbe később bekapcsolódó fia is, többször késlekedett a gubacs árának lefizetésével, ami miatt a régens perrel fenyegette meg őket, és kilátásba helyezte, hogy másnak fogja eladni a gubacsot. 1819-ben 500 köböl gubacsért 4000 konvenciós forinttal tartozott, amivel ismét késlekedett. Nemfizetés esetére a kormányzó régens Kőszeg város tanácsa elé citálásával fenyegette a zsidó kereskedőt. 695 A pápai kereskedők adott esetben nem csak a pápai uradalmi erdőkben termett gubacsot vásárolták fel és értékesítették tovább. Akárcsak a hamuzsírfőzés esetében, a pápai uradalomtól távolabb eső területek termésére is szerződtek. Neuman Ábrahám, aki tőkeerejénél fogva képes volt mindig a hasznot igérő üzletbe fektetni pénzét, 1811-ben a tihanyi apátsági uradalom teljes gubacstermését felvásárolta 4162 váltóforint értékben. A termést, összesen 867 pozsonyi mérő gubacsot a balatonudvari, a balatonfüredi, az aszófői és az endrédi lakosok szállították Pápára.696 ÉLŐÁLLATKERESKEDELEM A fennmaradt számadások szerint az uradalom minden birtokán folyt állattartás. A falusi juhászok minden évben fizettek cenzust az uradalmi pénztárba. Elsősorban birkát és szarvasmarhát tartottak. A kereskedelmi szerződések többnyire göbölyőkre, hízott marhákra vonatkoznak. Ezekben általában előre megállapodtak a kereskedőkkel a meghatározott számú állat felvásárlásáról. A megvásárolt állatok ellátásáról elszállításukig a kereskedőnek kellett gondoskodni.697 A 18. század utolsó éveiben több éven keresztül az imént említett Scheu nevű – akkor rajkai illetőségű – zsidó és fia vásárolták fel az uradalmi majorokban nevelt hízott marhát. 1784-ben a prefektus örömmel írta urának, hogy a korábbi évhez képest drágábban, darabját 24 forintért sikerült eladnia 20 legyengült marhát egy zsidónak, amelyek a telet nem vészelték volna át.698 A következő korszakban ez a terület is egyre inkább a zsidó kereskedők kezébe került. Nagy mennyiségben kötöttek le előre és vásároltak állatot a pápai mészárosok is. Általános volt, hogy a mészárosok rendelkeztek saját legelővel a városban, vagy béreltek a levágásra szánt állatok számára. A magát több területen kipróbáló Baron József pápai pálinkafőző 1802-ben 1700 forintért egy egész bivalygulyát vásárolt az uradalomtól és a következő években is rendszeres felvásárló volt.699 Az uradalom arra törekedett, hogy az adott évi állatmennyiségre előre megállapodjon, s ha már üzletet kötött egy kereskedővel, elérje az állatok mielőbbi elszállítását, hogy a tartásukról ne kelljen tovább gondoskodnia. Az alkudozásokra vonatkozó adatok az 1800-as évek elején arra utalnak, hogy a jószágokat a legtöbbet ígérő kereskedőnek adták el akkor is, ha korábban másnak tettek ígéretet. A pápai mészárosok rendszerint a felvásárló zsidókkal álltak versenyben.700 egészen a Dél-Dunántúl megyéiig kiterjedő kereskedést folytattak. A család az 1850-es évektől Ausztriába, főként Bécsbe tette át tevékenységét és a birodalmi székhelyen futott be a nemesség megszerzéséig ívelő karriert. SÖPTEI 2010. 24–27. A család kereskedelmi tevékenységét és egyéb ügyleteit említi még: Ö. KOVÁCS 1985. 256. HARSÁNYI 1974. 83. passim, TILCSIK 2010. 44., KAPOSI 2009. 91. MCCAGG 1985. 390– 391. 695 MOL P 1216 capsa 64. nr. 266, 267. 1817. augusztus 25–1819. november 15. között folytatott levelezés. 696 VeML XII. 4. d. Fasc. I. nr. 69. 697 MOL P 1216 capsa 62. nr. 173. 1804-ben a prefektus arra utasította a felvásárló Neuman nevű zsidót, gondoskodjon róla, „hogy az göbölyők moslék nélkül ne legyenek.” 698 MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1784. október 31. 699 MOL P 1216 66. nr. 44. (1802), capsa 62. nr. 175. 1812. február 24-i és 1815. október 1-i levél. 700 MOL P 1216 capsa 62. nr. 173. „Minekelőtte az pápai mészárosok jelentették volna magukat az göbölyők iránt, a rajkai zsidó, akiről az úr komám ír, volt nálam és evvel effective párjáért minden kiverés nélkül 308 forintban megalkudtam, úgy mindazonáltal, hogy a jövő szombaton, legfeljebb vasárnap köteles legyen az ökröket átvenni, legalább két heti tartástól megmenekülünk. A bécsiek csak a tavalyi mód szerint akartak volna alkuban ereszkedni, az idevalók pedig csak Húsvét után akarták volna átalvenni. Nem kételkedem, a
149
BŐR- ÉS GYAPJÚKERESKEDELEM A nyersbőr iránti kereslet már a 17. században jelentkezett. A nagybirtokokon a felvásárlást és a szállítást már ekkor elsősorban zsidó kereskedők bonyolították. A nagybirtokok mellett a céhes mesterek is keresletet támasztottak. Mivel azonban nem volt forgatható szabad tőkéjük, nem tudták felvenni a versenyt a felvásárlókkal szemben, ezért arra kényszerültek, hogy a felvásárló kereskedőktől, az általuk megszabott áron vásároljanak bőrt. A korszak tipikus konfliktusának tekinthető a bőrkereskedő zsidó és a bőrfeldolgozó céhes mester konfliktusa.701 A helyzet megoldását a kormányzat abban látta, ha a zsidó kereskedőket eltiltja a bőr felvásárlásától. 1736-ban két rendeletet is kiadtak a felvásárlás szabályozásáról. Az első megtiltotta a zsidó kereskedőknek, hogy országos vásárok idején kívül cserzetlen nyersbőrt felvásároljanak. Pár hónappal később – enyhítve a szigorú rendelkezésen – előzetes engedélyhez kötötték a felvásárlást.702 Az 1736-os összeírásból ismert tizenegy Pápán lakó családfő közül négy nyersbőrrel kereskedett.703 Már az 1734-es uradalmi számadásban is szerepel Mathias Hirschl, aki ekkor kecskebőröket vásárolt.704 A hagyományosan zsidó szakmának számító dögbőr705 kereskedés a veszprémi egyházmegyei birtokok esetében is szinte kizárólag a zsidó kereskedők kezében volt.706 Az uradalmakkal kapcsolatban álló bőrkereskedők nagy tőkeerővel rendelkező kereskedők voltak, akik nemcsak a helyi, hanem a távolabbi uradalmakban elhullott állatok bőrére is előre szerződést kötöttek.707 Az 1770-es években egy Lebl Fülöp nevű pápai zsidó kereskedő szerződött az uradalmi majorban nevelt állatok bőrére. Több évre előre szerződésben megállapított 40 dénárt fizetett egy juh bőréért. 1772-ben az uradalom nórápi, gyömörei és kovácsi majorjából 91 juh bőrét vásárolta fel.708 Tevékenysége hosszabb távra szólt és meghatározó volt az uradalom gazdaságában, hiszen egy évtized múlva is ott találjuk a tőle származó bevételeket az uradalmi számadásokban.709 A gyér adatok miatt nem tudjuk folyamatosan végigkövetni a bőr- és gyapjúkereskedelem pápai (uradalmi) jellemzőit. Azonban a 1780-a évek elejéről fennmaradt összeírások, valamint az 1828. és 1848. évi két összeírás adataiból benyomást szerezhetünk a pápai zsidók e téren játszott szerepéről.
rajkai zsidó szombaton fogja magát ez assignatiómmal jelenteni. Akart itt előpénzt leadni, de nem acceptáltam semmit is és így az egész árát tartozik ott letenni.” A kormányzó régens utasította a prefektust, hogy ha a zsidó mégsem jelentkezne, akkor a göbölyőket adják a mészárosoknak. 701 NAGY 1985. 506–509. 702 MZsO III. 729., 733.; VeML IV.1.a 5/1736. április 9., 7/1736. május 25. 703 MZsO VII. 622–625. Mathias Hirschl, Abraham Hirschl, egy másik Mathias Hirschl és David Wolf. 704 MOL P 1216 capsa 56. nr. 14. 705 A betegségben, balesetben elhullott állatok bőre. A vágóhídi, mészárszéki nyersbőrre nem vonatkozik a megnevezés. 706 Az 1736-os országos zsidó összeírás szerint a Veszprémben lakó három zsidó családfő közül kettő nyersbőrrel kereskedett. A püspöki joghatóság alatt álló Jacobus Lebl és Michael Samuel neve mellett a következő bejegyzés olvasható: “Exercet quæstum cum pellibus non elaboratis.” MZsO VII. 618–619. 707 Neuman Ábrahám pápai zsidót az 1820-as években a veszprémi káptalan birtokain összegyűjtött bőrök legnagyobb felvásárlói közt találjuk. Jakab 2010b. 237. A bőr- és gyapjú – nem ritkán spekulációs célzatú – felvásárlása nagyarányú kereskedelmi tőkéhez juttatta az azt kezükben tartó zsidó kereskedőket, akik ezáltal gyakran tetemes vagyonra tettek szert. A kecskeméti zsidó kereskedők éltették a környék gyapjú- és bőrkeresletét, tevékenységüket éppen ezért nem korlátozták. Ö. KOVÁCS 1987. 31., 35–36. 708 VeML XI. 602.b Diarium 1773. évi bevételek. 493. Lebl Fülöp a számadások szerint 1781-ben is bőrfelvásárlásra szerződött az uradalommal. DREKK Rationes 9. 709 DREKK Rationes. 124. Ebben az évben a báránybőrt ifj. Ribjánszky József vásárolta meg, és a gyapjúra sem zsidó szerződött.
150
1779 márciusában óriási tűzvész pusztított Pápa belvárosában, amely okozója nevéről Rimay-tűzként maradt meg a városi emlékezetben.710 Majd ezt követően szeptemberben újabb tűzvész pusztított. Az óriási károkat okozó tüzek nyomában összeírták a kárt szenvedett lakosságot és az elszenvedett károk mértékét. Mivel a pápai zsidók a nagy veszteségeik miatt a türelmi adó fizetése alól mentességet kértek, őket a vármegyei hatóságok külön összeírták.711 Közülük összesen 13 bőr-, illetve gyapjúkereskedő vagy bőrrel dolgozó kézműves szenvedett kárt. A nagy mennyiségű nyersanyag arra utal, hogy a kereskedők a házukban tárolták nyersanyagaikat és árucikkeiket. A házaikon és ingóságaikon fölül az elégett bőrök értéke 25523 forint, a gyapjú értéke 405 forint volt. A pontos kimutatás óriási bőrkészletek felhalmozásáról tanúskodik. Az összes kár egyharmadát Lebl Jónás szenvedte el, akinél 1284 darab fekete báránybőr, 500 fehér báránybőr, 100 darab törökországi bőr, 60 darab fehér hasi bőr és 48 rókabőr volt raktáron. A bőrök mellett 27 mázsa gyapjú és nagyobb mennyiségű elkészült irha is elégett. 1782-ben újabb pusztító tűz volt a Belsővárosban. A tűz fészke az Ispotály utcában volt. Az előző tűzkárban is nagy károkat szenvedett Herschl József házában 100 birkabőr és 2 mázsa gyapjú veszett kárba, a tőle két házra lakó Jakab Leopold házában pedig 200 birkabőr és további 2 mázsa gyapjú vált a lángok martalékává.712 A nagy károk ellenére a bőrkereskedelem továbbra is fontos helyet foglalt el a pápai zsidók gazdasági tevékenységében. Az 1828-as országos összeírás szerint Pápán 9 zsidó bőrkereskedő és 3 gyapjú kereskedő volt. Utóbbiak közül egyik a pesti vásárban kereskedett a gyapjúval, a másik kettő pedig bőrrel is kereskedett. 1848-ra a zsidók lélekszámának növekedésével, a gyapjú- és a bőrkereskedők száma is megnőtt, ekkor 10, illetve 14 fő volt.713 A bőr iránti nagy kereslet egészen korszakunk végéig jellemző volt, sok bőrkereskedő meg tudott élni a városban. Ez összefüggésben állt a jelentős pápai irhás ipar nyersanyagszükségletével. Mint fentebb utaltunk rá, a nagyszámú bőrkereskedő tevékenysége folyamatos konfliktusokat generált a céhekkel, illetve a céhes mesterekkel. TEXTILKERESKEDELEM A mozgékonyabb zsidó kereskedők forgalmazták a textilárut is, hiszen korszakunkban – különösen a finom textiláru esetében – Magyarország behozatalra kényszerült, elsősorban az örökös tartományokból. A magyarországi kereskedők főként a bécsi zsidó nagykereskedőktől vásárolták az országba szállítandó textilárut. Pápán már a 18. század második felében megjelentek a zsidó rőfösök. Az uradalmi hajdúk egyenruhájához szükséges posztót és szövetet a 18. század második felében több éven keresztül Preisach Mózes pápai zsidótól vásárolta az uradalom.714 A francia háborúk idején az uradalom által kiállított insurgens katonák egyenruhájának elkészítéséhez Hegedűs Ferenc nagykereskedő mellett a pápai Moses Lebl Hartmann, Hartmann Benjamin, Salamon Kraus és Lebenfeld Ádám zsidóktól vásároltak nagy mennyiségű vásznat és posztót.715
710
KAPOSSY 1905. 81. MOL C 43. F. 2. nr. 226. 1781. november 26. 712 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 713 VeML IV.1.h Összeírás. 714 Évente általában 10–17 forint értékben, amely kb. 10–15 rőf árának felelt meg. VeML XI. 602. b. Diarium 46., 303., 484. 1781-ben Benjamin Simon zsidótól vásároltak posztót. DREKK Rationes 201. 715 MOL P 1216 capsa 63. nr. 14. Az uradalom által kiállított insurgens katonák felszereléséről szóló számadás. 1797. december 12. 711
151
A 19. század első felében a pápai piacon jelentős mennyiségű rőfös áru cserélt gazdát. Egy Herzfeld Simon nevű pápai kereskedő716, akinek a városban rőfös boltja is volt, fuvarosaival rendszeresen szállított rőfös árut Pápára, és itt máshonnan érkező rőföskereskedőknek adta tovább a textileket. Nagyszámú segédet is tartott, üzletét fiai folytatták, akik később elköltözködtek Bécsbe.717 1848-ban Pápán 19 rőföskereskedő működött, köztük Herzfeld 70 éves özvegye is. 718 A rőfösök a kereskedők legtehetősebb rétegét alkották. A jól működő és nagy jövedelmet biztosító textiláru forgalmazás a megalakuló első cégek alapját jelentették, amelyeket tulajdonosaik fiaikra is tovább örökíthettek. 1840-től a váltótörvény és a kereskedelmet szabályozó törvény a törvényhatóságok részére további jogosítványokat adott a kebelükben élő kereskedők tevékenységének ellenőrzésére. A kereskedés szabályozására hozott 1840:16. tc. kötelezővé tette a kereskedés törvényhatóságnál történő bejegyzését, amely ellenőrizhette az üzletvitelt. A városi tanács hitelesítette a számviteli főkönyvet (Hauptbuch) és a könyvelést (Journal, Contobuch). A Pápa város által 1841–1861 között vezetett nyilvántartás a negyvenes évekből három cégszerűen működő vállalkozásra vonatkozóan is megőrzött adatokat. 1841-ben Hirschler Samu pápai rőfös kereskedő „A Magyar Királynál” nevű rőfös kereskedése bejegyzését kérte a tanácstól és egyben hitelesíttette 600 oldalas számviteli- és kereskedő könyvét is. Ugyanebben az évben az 1817 óta Pápán lakó Szauer Ábrahám a többszörös vállalkozó „Sz. A. s fiai rőfös kereskedés az Arany Csillaghoz” nevű cégét jegyeztette be. 1845-ben egy Singer E. I. és Társa nevezetű, közelebbről nem ismert cég is működött Pápán.719 A fennmaradt uradalmi gazdasági iratok alapján elsorolt példák annak a folyamatnak a kezdetét és kibontakozását mutatják, amely a zsidóság uradalmakban történt megjelenésétől a meghatározó gazdasági tényezővé válásáig húzódott. Az uradalmi majorsági gazdálkodás kibontakozásával párhuzamosan jelent meg a kisebb-nagyobb mennyiségű tőkével rendelkező és azt közvetlenül befektetni hajlandó zsidóság, amely azért válhatott az uradalmak elsődleges terményfelvásárlójává és a haszonvételek bérlőjévé, mert ezek közvetlen földesúri kezelésbe vételekor és végig a 19. század közepéig – a feudális kötöttségek miatt – elsősorban ő rendelkezett forgatható pénztőkével. Bácskai Vera kutatásai alapján tudjuk, hogy Pápa piaci vonzáskörzete a szomszédos városok, elsősorban Veszprém és Győr piacéihoz képest kisebb volt. Ugyanakkor az uradalom terményeinek logisztikai központjaként jelentős forgalmat bonyolított. Az uradalomban megtermelt áru jelentős része az uradalom központjában, saját piacán cserélt gazdát. Ez a koncentráció is magyarázhatja a zsidóság nagyszámú és folyamatos megtelepedését. Az uradalom gazdasági, földrajzi adottságai, a földesúri gazdálkodói szemlélet és az országos gazdasági folyamatok kifejezetten kedvező konstellációt hoztak létre a megtelepülő zsidóság uradalmon belüli komoly gazdasági tényezővé válásához, legyen az nagy volumenű kereskedelem vagy kicsi, de rendszeres jövedelmet biztosító falusi bérlemény. II. 5. 2. 6. IPAR A zsidók aránya a kézműves szakmákban korszakunkban jóval alulmaradt a kereskedelemben tevékenykedő hitsorsosaik arányával szemben. A haszonbérleteknél tárgyalt pálinkafőzést vagy hamuzsírgyártást leszámítva, néhány példától eltekintve a pápai 716
Valószínűleg azonos az 1815-ben cégért ütő Herzfeld Simon személyével. LŐVY 1901 718 VeML IV.1.h Összeírás, 57. sz. háztartás 719 VeML V.2 Kereskedőbejegyzések könyve, 1841–1861. 717
152
zsidó iparosok többsége céhen kívüli kézműves foglalkozást űzött. Pápán a letelepedési engedéllyel rendelkezők bármilyen mesterséget folytathattak az év minden napján azzal a kikötéssel, hogy figyelemmel kell lenniük a katolikus ünnepekre.720 A bizonytalan helyzete miatt rugalmas szakmaváltásra berendezkedett zsidóság – különösen a korai időszakban – gyakran felváltva űzte a kereskedést, a kézműves tevékenységet vagy valamilyen haszonvétel bérlését és üzemeltetését. A 19. századra már valamelyest megszilárdultak a keretek, és a megélhetést többnyire egy-egy keresettípus önmagában biztosította, miközben a kézművesek kereskedése továbbra is jellemzőnek mondható. A speciális szakértelmet és nagyobb beruházást igénylő szakmák esetében viszont ritkán fordul elő a tevékenységtípusok váltakoztatása. Az első pápai zsidókra vonatkozó adataink is ezt a megállapítást támasztják alá. A kereskedők általában valami haszonvételt is béreltek, miközben a vászonfestéssel foglalkozó Philippus Marcus kizárólag mesterségéből élt.721 A zsidó kézművesek többsége kereskedelemmel is foglalkozott és tekintve, hogy céhszabályok nem kötötték, olyan termékeket is forgalomba hoztak, melyeket nem ők állítottak elő. Így ugyanazt az árut olcsóbban tudták adni céhbeli társaiknál. A konkurenciát jelentő városi zsidó kézműveseket a céhek igyekeztek távol tartani mesterségüktől, ezért nem vették fel őket a céhekbe. Pápán a katolikus mestereket tömörítő céhek még a protestáns mesterek felvételtől is elzárkóztak, tehát a zsidók előtt vallási különbségből fakadó akadályok is álltak. A katolikus mesterek által alkotott céhek zsidó mesterekkel szembeni előjogait és kvázi hatósági jellegét számos esetben tapasztalni lehet, amikor a város vagy az uradalom a hozzá folyamodó zsidó kézművesek ügyében a céhek véleményét kérte. Helytartótanácsi rendelet értelmében, ha egy zsidó kézműves alkalmas volt rá (letöltötte a vándorlási időt, az előírt remeket elkészítette) be kellett venni a helyi céhbe. A céhek azonban általában elzárkóztak ez elől, vagy ha mégis engedték őket belépni (például Óbudán, Máramarosszigeten), akkor általában megtiltották nekik legény vagy inas tartását.722 Az 1805-ben kidolgozott, de csak 1813-tól hatályos központi céhszabályok megengedték, hogy a zsidó kézművesek, akár magukban, akár legények segítségével űzhetik szakmájukat, taníthatják legényeiket, és ha a mesterek elérik a megfelelő számot, alapíthatnak saját céhet. Önálló zsidó céhalakítási kísérlet több városban is volt, azonban ezek általában a helytartótanács vagy a vármegye ellenállásán megbuktak.723 A zsidók céhekbeli befogadásáról, vagy iparűzésük engedélyezéséről („befugter” jog) inkább csak 1840 után beszélhetünk, amikor a törvény lehetővé tette, hogy a letelepedési joggal rendelkező zsidók egyedül vagy legényeikkel űzzék meserségüket. A céhek még ezután is igyekeztek korlátozni a zsidók versenyét, akiket nem tekintettek teljes jogú mestereknek. 724 Pápán egyedül a zsidó szabók esetében tudunk arról, hogy céhet kívántak alapítani. A népes szakmát alkotó szabók éppen létszámukra hivatkozva kérték 1834-ben a vármegyét, segítse céhalapítási szándékukban őket, mert anélkül nem tudják megbüntetni a „hibás” mestereket, nem tudják a legényeiket vándorlásra kötelezni. Hivatkoztak a helytartótanács 1805. évi rendeletére, hogy ha valamely településen a zsidó mesterek száma annyira megnövekszik, hogy képesek céhet létrehozni és fenntartani, a királytól 720
MOL C 43 F. 3. nr.13. 1781. „per totum annum libere exercent opificia demptis diebus festivis per romano catholicos observari solitis.” 721 MZsO VII. 624–625. 722 EPERJESSY 1967. 126. 723 Kivételnek, ezért jelentősnek tekinthető a miskolci zsidó ún. sorcéh megalakítása 1836-ban, amely többféle mesterséget űző iparost tömörített, saját céhszabályzat alapján, céhmester vezetésével működött, és földesúri, valamint vármegyei jóváhagyást is szerzett. Azonban királyi céhprivilégiumot nem kapott. SÓS [1941] 188–189. LUPOVITCH 2007. 126–127. 724 MOL P 1216 capsa 64. nr. 129. EPERJESSY 1967. 132. A zsidó kézművesek fokozatos emancipációjáról Pest város példáján lásd: DÓKA 1994b. 76–77., 79.
153
nyert artikulusoknak megfelelően alapíthatnak céhet.725 1834-ben 29 szabót neveztek meg a zsidók, akik legényt és inast tartanak, közülük 11-en németszabók, 15-en magyar, azaz pruszlikszabók, 3-an sapkások voltak. Szükségük lett volna az érdekvédelemre, mert – mint fogalmaztak – nem tudták megvédeni magukat azoktól a jött-ment kézművesektől, akik letelepedtek a városban és anélkül űzték a mesterségüket, hogy remekeltek volna.726 Az uradalom is támogatta a zsidó szabók céhalapítási törekvését. A vármegye – bár elvben támogatta – mégis kifogást emelt, mivel a pápai szabók közül egy sem remekelt. Ezért utasította őket, hogy a földesúr, mint főcéhmester felügyeletével, céhbiztos és 2–3 keresztény mester jelenlétében remekeljenek, ezután kérni fogja a céhalapítási engedélyt és az artikulusokat a helytartótanácstól. A zsidókat azonban a pápai szabó céh nem engedte remekelni, mivel nem voltak céhtagok.727 A kilátástalan helyzetre egyelőre nem találtak megoldást, de pár év múlva, 1837-ben a magyar szabócéh jegyzőkönyvébe feljegyezték, hogy a céh attól kezdve izraelita mestereket is felvesz soraiba. 728 A 10 aláíró zsidó szabó vállalta, hogy egy uradalmi biztos jelenlétében elkészíti a remeket. Vállalták továbbá, hogy miután a céh beiktatja őket, elismerik a keresztény céhmester hatóságát és nem alakítanak önálló zsidó céhet. Ez nyilvánvaló kompromisszum volt, amely a magyar szabócéh számára a zsidó szabók tevékenységének felügyeletét tette lehetővé. Megállapodtak, hogy ha a zsidó legény által készített remeket mind a zsidó mester, mind a céhmester megfelelőnek ítéli, akkor köteles lesz a legény számára letelepedést kérni az uradalomtól. Zsidók inast csak három mester jelenlétében fogadhatnak és szabadíthatnak fel, ezek – akárcsak a legények – kizárólag zsidók lehetnek. Megtiltották, hogy egymástól legényt vagy inast átcsábítsanak magukhoz. Részt vehettek a céhgyűléseken. Kikötötték, hogy zsidó szabólegény elköltözése a céhmester tudtával történjen. A zsidó szabók maguk közül atyamestert választhattak, aki a városba érkező legény számára meghatározott rend szerint kirendelte a mestert.729 A szabók esete azonban Pápán is kivételnek számított. Korszakunkban mindvégig jellemzőnek mondható a céhek tiltakozása a zsidó kézművesek működése ellen. Ez ráadásul nem nevezhető pápai jelenségnek. Minden városban, ahol zsidó kézművesek nagyobb számban dolgoztak, a városi jegyzőkönyvek az ellenük foganatosítandó fellépést sürgető bejegyzésekkel vannak teli. Tiffenbach Mihály pápai bádogosmester a vármegyei közgyűlés előtt kérelmezte, hogy a városban az Eperjesi család szabad telkén élő és mesterségét űző zsidó bádogost mindaddig tiltsa el a munkától, míg saját jogon be nem áll a céhbe.730 A francia háborúk idején a városba beszállásolt katonaság ellátása nagy terheket rótt a lakosságra, ugyanakkor a kézművesek és az élelmiszerrel kereskedők számára jövedelmet is hoztak. 1806-ban egy Ignác nevezetű pápai zsidó a városban felállított 725
„Judæi seu ad propriam manum, seu ad scitis sodalibus judæis, opificia exercere, et juvenes suos artem edocere poterunt, donec numerus eorum sufficiens fuerit, ut inter se contubernia erigere possint.” VeML IV.1.b 1681/1834. szeptember 11. 726 Jól látható, hogy a zsidó közösségen belül is előállt az a probléma, hogy a kontárok versenye rontja a céhet ugyan nem alkotó, de a város kézművesiparában régóta résztvevő, valamilyen érdekközösséget alkotó, letelepedett zsidó kézművesek piaci esélyeit. Más tekintetben is előfordult, hogy a tehetősebb, már esetleg több generáció óta Pápán élő zsidóság óvakodott attól, hogy saját jövevény, szegény hitsorsosait befogadja. 727 VeML IV.1.b 1681/1834. szeptember 11. 728 LDM TA 69. 169. 1. A pápai szabó céh megegyezése a pápai zsidó férfi és nőiszabókkal. Pápa, 1837. szeptember 29. 729 A szerződésben szereplő mesterek: Gold Zsigmond férfi- és női szabó, Heinrich Neumann úriszabó, Herman Gold férfiszabó, Selig Grünbaum férfiszabó, Augstein Leopold férfiszabó, Klein Dávid férfiszabó, Baron Salamon úriszabó, Kohn Rudoph férfi- és nőiszabó, Grünfeld Samuel úriszabó, N[…] Hofer férfiszabó. 730 VeML IV.1.b 1912/1832. augusztus 21. Nem ismert, hogy a zsidó bádogos céhbe való felvétele nem ütközött volna-e akadályokba.
154
katonai kórház részére 43 szalmazsákot varrt, amiért jutalmul a városi pénztár kisebb összegű pénzt utalt ki neki.731 A háború alatt a zsidó pékek a császári csapatok részére 20537 adag kenyeret sütöttek vármegyei parancsra, amihez a lisztet egyesek csak hitelből tudták biztosítani, ezért kérték az elmaradt ellentételezést.732 Mint utaltunk rá, a 18. század első felében a gyertya- és szappankészítők Pápán kizárólag zsidók voltak. Ez összefüggött azzal, hogy a faggyúkereskedelmet többnyire zsidók bonyolították. A zsidók által űzött kézműves szakmákról az összeírások tájékoztatnak. 1736-ban az összeírt 11 pápai zsidó családfő között mindössze egy kézművest találunk, a vászonfestő Philippus Marcust. A zsidó kézművesek által űzött szakmákról következő adatunk csak 1781-ből van. Ekkor a 11 kézműves közül 4 szabó, 2 irhás, 2 hentes volt, továbbá volt még egy pék, egy bőr- és egy tollúfeldolgozó.733 Az 1828-as országos összeírás idején Pápán már 9 szakmában 26 kézműves mestert írtak össze, akik közül 11 összesen 14 segéddel dolgozott, és szintén 11 volt azok száma, akik az évnek csak bizonyos időszakában dolgoztak. A szakmákat illetően erre az időszakra is jellemző a szabók túlsúlya (10 mester és 10 segéd). A második legnépesebb szakmát a tímárok alkották (6 mester és 2 segéd), volt két üveges, továbbá 1–1 hentes, varga, szappanos, csapó stb. Húsz évvel később a pápai zsidók már jóval többféle szakmát űztek. A speciális szakmák mellett a városi céhes mesterségek többsége is megtalálható a zsidók körében. Ekkor már a mesterek többsége legényt vagy inasst tartott. Összesen 29 kézműves szakmában 123 mester és 125 legény dolgozott.734 Az adatok a pápai zsidók teljes szakmai emancipálódását mutatják a kézművesiparban. Végezetül szólnunk kell egy nagyobb léptékű ipari vállalkozásról is. Az 1800-as évek elején szerteágazó kereskedelmi és bérlői tevékenysége miatt a forrásokban gyakran előforduló Neuman Ábrahám – szemmel láthatóan – minden alkalmat megragadott, hogy jövedelmeit növelje, illetve újabb és újabb, jövedelemmel kecsegtető ügyletekbe fektesse. Rendszeres adósságügyei azt jelzik, hogy számításai nem mindig teljesültek, vagy éppen amiatt keletkeztek tartozásai, mert jövedelmeit azonnal befektette, örökösen forgatta. 1815ben ipari vállalkozásba kezdett: 20 évre szerződést kötött a Bakonybél melletti Somhegypusztán indítandó üveghuta működtetésére. Ehhez 1816 júliusában 500 forintért megvásárolta a pénzeskúti huta bérlőjének, Vernhardt Józsefnek a halálával hátramaradt eszközöket.735 A huta épületei mellett lakóházak, műhelyek, raktár, istálló is a bérlemény részét képezték. A házakban a hutában dolgozó munkások és családjaik laktak. A szerződés értelmében Neuman volt köteles kitermeltetni a fát a megállapított 132 holdnyi erdőben, évente 1000 öllel, amiért összesen 5000 forintot fizetett az Esterházyaknak. A bérleményhez hús- és bormérési jog is társult további évi 300 forint lefizetése mellett, valamint a huta körüli lakóházak közül kilencet is Neuman bérelt, és kamatot fizetett a használt épületek becsült értéke után is. Az éves bérlet így valamivel több, mint 7000 forint volt. A huta éves forgalmát 40000 forintra becsülték.736 A jól jövedelmező üveggyártás ellenére Neuman folyamatosan tartozott a kialkudott bérleti díjjal. A szerződést 1820-ban megújították és az árenda árát is átszámították konvenciós értékre, „jó pénzre”. A szerződés értelmében az üveggyártáshoz használatos hamuzsír alapanyag megszerzésére 731
VeML V.2.a 371/1806. október 25. VeML IV.1.b 243/1807. március 7. 733 MOL P 1216 C 43 F. 3. nr. 13. 734 VeML IV.1.h. Összeírás. Csak néhány ezek közül: aranyműves, bádogos, ernyőkészítő, gombkötő, irhás, kenyérsütő, könyvkötő, mészáros, nyereggyártó, olajkészítő, pálinkafőző, pék, pipás, pántlikás, sapkás, szabó, szappanos, szűcs, varga stb. 735 VeML IV.1.a 552/1819. március 15. 736 ÉRI 1966. 161. 732
155
már nem kellett az ugodi és az iharkúti erdőt is bérelje, erre a somhegyi erdőt használhatta. A szerződés módosításakor Neuman még a korábban megvásárolt szekerek és lovak árával is tartozott az uradalomnak. 1820 márciusában 5 évre elosztott részletfizetésben állapodtak meg.737 Pár hét múlva azonban Neuman úgy döntött, hogy 10000 pengőforint értékű pápai házát felajánlja az uradalomnak, így a tartozása levonásával még pénzhez is jutott. A házat azonban nem kellett teljesen feladja, ugyanis az uradalom évi 600 pengőforint bér fejében megengedte, hogy továbbra is a házban maradjon.738 Neuman 1819-ben a helytartótanácstól a céhekhez hasonló privilégiumot kapott, amelynek értelmében üzemében legényeket és inasokat tarthatott, felszabadíthatta őket, és a hutában készült üvegárut saját üzletében árulhatta, továbbá használhatta a császári sasos címert. Ekkor a „fabrika” 100 embernek adott kenyeret.739 A bérletet Neuman Ábrahám halála után valószínűleg fiai vették át. 1828-ban Neuman Salamon üveggyáros nevével találkozunk egy elbocsátó levélen.740 Őt 1848-ban Pápán mint gyárost írták össze. Valószínűleg a fia lehetett az 1817 körül született ifjabb Neuman Herman, aki 1848-ban üvegkereskedő volt. Egy másik Neuman nevű gyáros, Fülöp talán társa volt Salamonnak a somhegyi huta működtetésében.741 A huta mintegy 45 éven át termelt, 1859-ben fejezte be működését.
737
MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/3. 1820. március 2. Uo. capsa 64. nr. 265/13. 1820. április 23. “Végképpen már reá unván azon ezer alkalmatlanságra, amelyet Naiman Ábrahám okozott, ezektül szabadulni, más részről tovább is iránta kegyelemmel viseltetni kívánván” az uradalom elfogadta az ajánlatot. 739 VeML IV.1.a 159/1819. január 18., 58/1819. december 4. 740 ÉRI 1966. 162. 741 VeML IV.1.h Összeírás. 738
156
II. 6. AZ 1848. ÉVI ZSIDÓ ÖSSZEÍRÁS II. 6. 1. AZ ÖSSZEÍRÁS INDÍTÉKAI Már a 18. századvégi népesség-összeírások esetében is egyik alapvető szempont volt, hogy ezek pontos adataikkal a migrációs folyamatok kézben tartását szolgálják. Ezért fontos volt az újonnan érkezők mozgásának dokumentálása, akiket az állandó lakhellyel rendelkező, a közjó szempontjából hasznosnak tekintett népességtől megkülönböztetnek, a társadalomra terhet rovó koldus, csavargó, közterhet nem viselő zsidó népességgel együtt.742 Pápán a letelepedésre jelentkező zsidók kérelmének megvizsgálásakor a döntésnél ez már eleve szempont volt. Sem az uradalom, sem a város, sem maga a zsidó közösség nem kívánt keresettel nem rendelkező, vagy kétes keresetű egyéneket befogadni. Az ilyen megtelepedni szándékozók a közösség integrációs esélyeit csökkentették, hiszen annak létszáma nagyjából társadalmi közmegegyezés szerint alakult, az uradalom, a városi hatóságok döntésétől függött. Az ellenőrizhetetlen, ezért pontos létszámukban nem ismert városi betelepülők mind a városi, mind a vallási közösség számára terhet jelentettek, ráadásul a folyamatosan kialkudott egyensúlyi helyzetben állandó konfliktusforrásként jelentek meg. Ezek a konfliktusok elsősorban a (gazdasági) érdeksérelmekből következő panaszokban nyilvánultak meg, melyek megoldása a rendi korszak idején a védelmet nyújtó földesúri hatóság közbejöttével történt. Az 1840:29. tc. által a zsidóság számára garantált szélesebb jogok elsősorban a céhes és kereskedő városi polgárság számára fokozódó versenyhelyzetet teremtettek, amelyben a zsidók mint „betolakodó idegenek” álltak szembe velük. A rendi korszak végén a zsidóságot illetően a földesúr nyújtotta védelem megszűnt, s ez a társadalmi feszültségek felszínre törésével párhuzamosan a rájuk irányuló indulatok megnyilvánulásával is együtt járt. Az 1848 tavaszán az ország jó néhány zsidók által nagyobb számban lakott városában kitört megmozdulásban a városi polgárság a törvény által biztosított szabad megtelepedési jog érvénytelenítését és a letelepedett zsidók kiűzését követelte. A városokban engedély nélkül megtelepedett zsidók közül sokakat kontárkodással és adófizetés megkerülésével vádoltak, gyakran nem alaptalanul. A konfliktusok megoldását az új hatalom az 1840:29. törvénycikkben foglaltak betartásának megvizsgálásával, az esetleges visszaélések feltárásával kívánta elérni. Ennek pontos meghatározása érdekében a zsidó lakosság összeírását rendelték el, amelynek segítségével megvizsgálták az adott településre érvényes lakhatási jogukat. Az országos zsidó összeírás közvetlen előzménye a pesti zsidók összeírásának elrendelése volt 1848. április 22-én, miután a zavargások felerősödésével a pesti polgárság már az 1838 óta a városban megtelepedett zsidók kiűzését is követelte. A Batthyánykormány kinyilvánította, hogy akik az 1840. évi törvény előírásai szerint telepedtek le a városban, azokat nem lehet jogaiktól megfosztani, azokkal szemben azonban, akik megszegték azt, alkalmazni kell a törvény szigorú előírásait. 743 Ennek következményeként megtiltották a lakhatási engedéllyel nem rendelkező zsidók befogadását, majd elrendelték a házról-házra történő összeírást, egyben a lakhatási jog megvizsgálását. 744 A zsidók ellen országszerte folytatódó városi zavargások miatt Szemere Bertalan belügyminiszter május 13-án kelt rendeletével kiterjesztette az összeírást az egész országra, a vármegyéket utasítva arra, hogy két hónapon belül hajtsák végre. A cél az 1840. évi 29. törvénycikkben foglalt lakhatási jog érvényesülése volt, azaz a lakhatási
742
ŐRI 2003. 102. KOMORÓCZY 2012. I. 1143. 744 Az összeírás megvizsgálása után a pesti zsidók mindössze 2%-áról állapították meg, hogy nem volt lakhatási joga. KOMORÓCZY 2012. I. 1144. 743
157
engedélyek felülvizsgálata, amelynek figyelembevételével kívántak intézkedéseket hozni a zsidó lakosságra nézve.745 A forradalom napjaiban a megye városaiban, Pápán és Veszprémben is voltak zsidóellenes zavargások. Pápán karhatalom bevetésének kilátásba helyezésével akadályozták meg a zsidó lakosság tettleges kiűzését. 746 A városban 1848 március végén ugyanis a főként kézművesek által irányított közvélemény a zsidók városból való eltávolítását követelte, ám a város és az uradalom nem volt hajlandó a letelepedési engedéllyel ugyan nem rendelkező, de már több éve itt élő zsidókat sem kiutasítani a városból. Április végén egyesek berontottak a tehetősebb zsidók házaiba és elvették fegyvereiket. A városba kirendelt miniszteri biztos a lakhatási engedéllyel rendelkezőket törvényi oltalom alá vette. Az országosan elrendelt összeírást Veszprém megyében is nyomban megkezdték a hatóságok. A vármegye a területén található valamennyi zsidó közösség összeírását elrendelte. A leiratot a vármegyei közgyűlés tárgyalta és utasította járási szolgabíráit a rendelet végrehajtására. Az összeíró bizottságok a belügyminiszteri rendelettel összhangban folytatták le az összeírást. A pápai zsidók összeírását a járási főszolgabíró, egy esküdt, a pápai zsidó község jegyzője, valamint a város polgármestere és jegyzője írta alá 1848. június 30-án.747
II. 6. 2. A FORRÁS A pápai zsidóságról készült 1848. évi összeírásra úgy tekintünk, mint a közösség betelepülésétől induló fejlődése rendi korszakbeli végpontjának dokumentumára. Az összeírás – véleményünk szerint – az eddigi fejezetekben bemutatott folyamat végeredményét tükrözi. Az összeírás a betelepülés, a befogadó uradalom nyújtotta életlehetőségek, a befogadó városi környezet viselkedése, viszonyulása, az ezek függvényében kialakult gazdasági munkamegosztás, majd az ezekből fakadó életlehetőségek révén kialakult társadalmi szerkezet 1848. évi metszetét adja. A bő egy évszázadon át tartó, fejlődésnek tekinthető folyamat 1848 után sem zárult le, hanem a társadalmi berendezkedés megváltozásával és a polgári korszak beköszöntével átalakulva zajlott tovább. Az új korszak a rendi keretek felszámolásával az addig földesúri hatalom alatt álló pápai zsidóság életében is változásokat hozott. Ezért az 1848 utáni időszakot a pápai zsidók esetében is új korszaknak tekintve, úgy véljük, hogy az éppen zajló össztársadalmi változások közepette rögzített összeírást is tekinthetjük a vizsgált korszakunkat lezáró állapotnak. Azok a törvényi és gazdasági keretek, amelyek a közösség létrejöttét és növekedését lehetővé tették, 1848 áprilisában megszűntek. Az összeírás a közösség aktuális állapotáról ad metszetet. Ennek elemzésével a pápai zsidók 1848. évi társadalmi, gazdasági, demográfiai és egyéb jellemzőit rögzíthetjük. Az előző fejezetekben azt kívántuk bemutatni, hogy az összeírást megelőző 100 éves időszakban milyen folyamatok érvényesültek, melyek voltak azok az együttható tényezők, amelyek az 1848-ra kialakult állapothoz vezettek. Milyen jogi, gazdasági, népesedési tényezők játszottak szerepet egy ilyen nagy létszámú közösség létrejöttében? Ezen tényezők közül részletesen 745
Ilyenekre az év során nem került sor. Az összeírások eredményei nem igazolták azt a feltételezést, amire a zsidóellenes megmozdulások hivatkoztak, hogy ti. nagyszámú idegen, külföldi zsidó szivárgott volna be a városokba 1840 után. HARASZTI 1999. 198. 746 A zavargásokra lásd: HUDI 1984a. 373–374. A belügyminiszteri utasítás szövegét kiadta: NÉMETH 2002. 177–178. 747 VeML IV.1.h Összeírás. Aláírók: Szakonyi Lajos járási főszolgabíró, Horváth Ignác járási esküdt, Villax Antal polgármester, Könnye Ferenc városi főjegyző, Slosz Salamon zsidó községi jegyző.
158
vizsgáltuk azokat a külső hatásokat, amelyek a 18. század elején a nagyobb arányú bevándorlást elindították, majd azokat, amelyek lehetővé tették a Pápa városi és uradalmi megtelepedést. Ezután megvizsgáltuk a létrejött zsidó közösség életét meghatározó országos és uradalmi, illetve városi kereteket, a zsidók rendi társadalmon kívül eső helyzetét az uradalmi és városi joghatóság vonatkozásában. Bemutattuk a kialakult közösség belső társadalmi jellemzőit, majd gazdasági lehetőségeiket és az ezek által meghatározott gazdasági tevékenységüket. A megismerhető folyamatok összefoglalásánál csak utaltunk az 1848-as összeírásból kinyerhető megfelelő adatokra, azokat a forrás összetett volta és adatgazdagsága miatt részletesen a következőkben elemezzük. Célunk a pápai zsidó közösség komplex vizsgálata, a közösség szerveződésének, működésének feltárása volt az elérhető legteljesebb forrásanyag bevonásával és elemzésével. Itt megkísérlünk még közelebb kerülni a közösséget alkotó egyes családokhoz és az azokat alkotó egyénekhez. Az összeírás adatait az imént felsorolt elemzési szempontoknak megfelelően vizsgáljuk, és ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel: kik alkotják a közösséget, honnan jöttek, mi a megélhetésük alapja, milyen szerepet visznek a város gazdasági életében, közösségükre milyen társadalmi rétegzettség jellemző? Ezen túlmenően – a forrás jellegéből következően – lehetőségünk van a közösség háztartás- és családszerkezetének vizsgálatára, a népesség demográfiai jellemzőinek bemutatására is. A zsidók 1848-ban történt számbavétele országosan egy speciális lélekösszeírást eredményezett. Az összeírás céljából következett, hogy az adott településen, így Pápán is igyekezett a teljes zsidó népességet számba venni. Az engedély nélkül a városban élő, vagy a nem pápai illetőségű, ideiglenesen a városban tartózkodó (pl. iparos legény) zsidó lakosok összeírása minden korábbi, bármilyen célból (pl. adókivetés, népszámlálás) készült összeíráshoz képest szélesebb körű és teljesebb adatsort eredményezett. Míg korábban a türelmi adó megállapítása céljából készült összeírásokból az extraneusok és az ún. indigenák kimaradtak, most éppen ezek pontos számának a megállapítása volt a cél úgy, hogy az engedéllyel itt lakó és állandó lakos zsidókat is összeírták. Ezért az összeírás – a lélekösszeírásokhoz hasonlóan – az állónépesség mellett a migráns, mozgó elemeket is tartalmazza: a városban tanuló fiúkat, vándor iparos legényeket stb. tehát a teljes jelenlévő népességet. Az összeírás rendkívüli volta miatt a felvett adatok is némileg más megközelítést tükröznek, mint a korábbi összeírásoké. Ezért a táblázat rovatai a megszokott népességösszeírásoktól és az adóösszeírások rovataitól is eltérnek, ugyanakkor – követve azok évtizedeken keresztül kialakult módszertanát – az összeírás alapegységének a háztartást tekintik. Hasonlóan az 1770-es években induló kamarai, majd országos lélekösszeíráshoz, a háztartások minden tagját számba vették, háztartás (familia) alatt a családfővel egy kenyéren élő teljes háznépet értve: családtagok és a velük élő nem házas rokont, illetve szolgaszemélyzetet, alkalmazottat is. Ezek a háztartások azonban nem voltak állandó egységek, hanem folyamatosan változtak, ezért az itt vizsgált háztartások tartalmát maga a forrás határozza meg.748 Az összeírás táblázatát a belügyminiszteri rendeletben meghatározott rovatok szerint készítették el.749 Az alapegység a zsidó háztartás volt. Minden háztartás kapott egy számot, az azon belül élő személyeket azonban sem a családon belül egyenként, sem folytatólagosan nem jelölték meg számokkal. Minden háztartás esetében felvették a háztartásfő vagy családfő nevét, majd hozzá viszonyítva, megállapítva és megjelölve a vele 748
POZSGAI 2001 A mellékelt mintának köszönhetően az egyes vármegyék felmérései egységes összeírásokat eredményeztek. 749
159
együtt élők státuszát, név szerint összeírták a család, illetve háztartás tagjait: feleség, gyermek, rokon, unoka, magányos felmenő, szolga, legény, inas, vagy alkalmazott. Az így keletkezett név szerinti összeírásban az alábbi nyolc rovat szerepel: 1. Családtagok névsora 2. Életkor 3. Születés helye (ország, község) 4. Letelepedési engedély 5. Ha nincs letelepedési engedély, mióta lakik Magyarországon, a községben 6. Kereset módja 7. Magaviselete 8. Észrevételek A rovatcímekből látható, hogy az utasításban nem írtak elő a népesség-összeírásokból, vagy az adóösszeírásokból ismert kategorizálást, például jövedelmi vagy szakmai, életkori, vagy egyéb státuszbeli besorolást. Az összeírt zsidó lakosság társadalmi és gazdasági helyzetének elemzését megkísérlő történész számára ez részben tekinthető sajnálatos fogyatékosságnak, ha arra gondolunk, hogy a mégoly pontatlan jövedelmi besorolás is lehetővé tett volna egyfajta vagyoni rétegződésre vonatkozó vizsgálatot. Ugyanakkor azáltal, hogy itt nem használtak társadalmi kategória szerinti besorolást, több lehetőség maradt a kései elemző számára arra vonatkozóan, hogy saját szempontjai és kérdésfeltevései szerint, minden előzetes kategorizálásban rejlő leegyszerűsítés vagy pontatlanság kiküszöbölésével, a maga alkotta kategóriákba sorolja be a népességet és aszerint vonjon le következtetéseket. Az összeírásban szerepelő egyének háztartásfőhöz viszonyított státuszának megjelölésén kívül semmilyen kategorizálást nem alkalmaztak az összeírók. Ezt azonban igen körültekintően, az olykor bonyolult családi viszonyok pontos jelölésével rögzítették, ezzel részletes elemzésnek hagyva teret. Az összeírt családfőket nem sorolták az összeírásokból ismert, leegyszerűsített foglalkozási kategóriákba (kézművesek, kereskedők, földművesek), hanem a megélhetési forrásukra vonatkozó rubrikába pontosan megnevezték az általuk űzött foglalkozást. Az összeírók által felvett adatok tehát – amennyiben precízen jártak el – objektív elemzést tesznek lehetővé. Ezt azt objektivitást azonban a statisztikai jellegű megállapítások érdekében mi magunk vagyunk kénytelenek szűkíteni a háztartásfők és a háztartáson belül élő további kereső egyének foglalkozásának magunk által felállított kategóriákba történő besorolásával. Az adatok különböző statisztikai lekérdezései, a mi forrással szemben megfogalmazott szubjektív kérdésfeltevéseink, tehát az ezekre alapozott adatszűrés is szubjektív eredményt hoznak, amit a pápai zsidóságra vonatkozó, egyéb forrásokból szerzett ismereteink segítségével értelmezünk. Ez, ha feltételezzük, hogy az adatokat helyesen értelmezzük és kérdésfeltevésünk is megfelelő, pontosabb következtetéseket eredményezhet, mint például az 1828-as összeírás adatainak elemzése, ahol az összeírók a táblázat rovatait nem minden esetben értelmezték megfelelően, vagy nem alkalmazták következetesen azokat, így megfelelő forráskritika, vagy kontrollforrások hiányában már eleve az elemzés alapja, kiindulópontja vált félrevezetővé, ami csak hibás következtetéseket eredményezhet. 750 Az összeírás demográfiai elemzésekor a pápai zsidó népességnek csak az 1848. évi állapotára vonatkozóan tehetünk megállapításokat. A pápai zsidóság családrekonstitúciós vizsgálatára nem vállalkozhatunk. A közösség iratanyagának pusztulása miatt nem áll rendelkezésünkre olyan egyéb forrás, pl. anyakönyv, amely segítségével az egész 750
Lásd: EPERJESSY 1990, BÁCSKAI 1988
160
közösségre vonatkozóan népesedési tendenciákat, vagy folyamatokat tudnánk bemutatni. Mivel rendelkezésünkre áll az 1828-as regnicolaris összeírás pápai adatsora, továbbá az 1831. évi türelmi adó összeírás, bizonyos – elsősorban nem demográfiai jellegű – összehasonlításokat tehetünk. Az 1828-as összeírással való összevetés pontosabb következtetéseket eredményezhet, mint az 1831. évi esetében, ugyanis utóbbi csupán a türelmi adót fizető családfőket tartalmazza. A család vagy a háztartás méretére vonatkozó adatai azonban kiegészítik és pontosítják az 1828-as összeírás ugyanerre vonatkozó adatait, mivel nem csak a 18–60 év közötti adózó lakosokat tartalmazza, hanem az összes családés háztartástagot nem szerinti bontásban. Az 1848-as összeírás elemzésénél, ahol lehetőségünk van rá, utalunk az 1828/31-es adatokra is. Mivel azonban ez a lehetőség teljes körűen nem áll fenn, továbbá a korábbi fejezetekben megkíséreltük a folyamatokat bemutatni, itt most elsősorban az 1848. évi összeírás „tartalma, rendje, belső összefüggései” szerinti elemzésére törekszünk.751 A zsidó lakosság számbavétele – céljával összefüggésben – név szerinti lélekösszeírást eredményezett. Ilyen jellegű összeírásokat csak a 18. század második felében foganatosított katolikus egyházmegyei Status animarum-ok tartalmaznak, amelyek egy-egy település teljes lakosságát név szerint, életkoruk megjelölésével együtt írták össze.752 Ezekhez hasonlóan a zsidók összeírásakor a családfő neve mellett nem pusztán számokkal jelölték a családtagokat, hanem név szerint megismerhetjük a feleségeket, a gyermekeket és minden személyt (magányos felmenő, rokon, iparos-, ill. vándorlegény), aki a családfővel közös háztarásban élt. Ugyanígy minden személy esetében pontosan jelölték életkorukat. A 609 zsidó háztartást753 tartalmazó összeírásban összesen 2962 fő adatait rögzítették. Egy kisebb városi lakosság754 méretének megfelelő pápai zsidó közösségre vonatkozó adatmennyiség komplex vizsgálatra nyújt lehetőséget, amelynek eredményei általánosságban is érvényes megállapításokat eredményezhetnek. Mindeddig nem találkoztunk az összeírás időszakából olyan forrással, amelynek segítségével az 1848-ban összeírt zsidó családokat a városon belül biztonsággal lokalizálhatnánk. Az 1857. évi városi kataszteri felméréskor készült háztulajdonosi jegyzékben (Hausbesitzer) a 9 évvel korábban összeírt 609 háztartásfő közül mindössze 72 fő (11,82 %) található meg név szerint. Nyilvánvalóan a két adatsor felvétele között eltelt időszak alatt a zsidó családfők köre némileg változott: egyesek meghaltak, elköltöztek, illetve korábbi fiatal családtagok, vagy új beköltözők váltak háztulajdonossá. A háztulajdonosi névsor alapján a zsidó háztartásfők közül 72 pontos lakhelye a felméréskor készült térkép segítségével lokalizálható. A beazonosítható házak kis száma és szórtsága azonban nem teszi lehetővé, hogy biztonsággal meg tudjuk állapítani az 1848-as összeírás felvételének sorrendjét, így a fennmaradó 537 családfő körülbelüli (utcaszintű) lakhelyét. Nem beszélve arról, hogy az eltelt kilenc év alatt a beazonosított háztulajdonosok is költözhettek, illetve lakóházat cserélhettek.
751
DÁNYI 1993. 110. Lásd többek közt Padányi Bíró Márton veszprémi egyházmegyei összeírásait. A Zala megyei részt kiadta: ÖRDÖG 1991–1998 753 Az összeírásban csak a háztartások kaptak sorszámot, az egyes lakosok nem. A rovatos, kereken 200 oldalas táblázat alján az utolsó háztartás sorszáma 618. A háztartások számát azonban tévesen határozták meg. Valószínűleg maguk az összeírást készítők sem vették észre, hogy a 90. sorszám után véletlenül nem 91-t írtak, hanem 100-at. Így a háztartások tényleges száma 618 helyett valójában 609! 754 Horváth Gergely Krisztián Magyaróvár esetében 1850-ből 2008 fős városi lakosság adatait elemezte. HORVÁTH 2011 752
161
Ennek hiányában csak hozzávetőlegesen tudjuk megállapítani, hogy az összeírók milyen logika és sorrend szerint haladtak. Az első összeírt zsidó háztartás a város 3-as számú házában, a kastély közelében lakott, tehát feltételezhető, hogy az eredeti szándék szerint a lakóházak számozása szerint haladtak volna. Azonban a következő beazonosítható két háztulajdonost már a Főpiac mögötti tömbben írták össze, egyiket a Korvin, másikat a Szent László utca elején. Az őket követő néhány háztulajdonos háztartásfő mindegyike más-más utcában lakott. A Főpiacot övező házak zsidó tulajdonosait – és a valószínűleg ezek házaiban lakókat is – azonban egymást követően vették számba. Ezután a zsidók által sűrűn lakott utcák (Ispotály utca, Főiskola utca, Szent László utca, Bástya utca) lakói következnek különösebb rendszer nélkül. Akárcsak a korábbi időszakokban, ekkor sem lakott minden zsidó család saját házban. Az összeírásban erre vonatkozó adatokat nem vettek fel, de nyilvánvaló, hogy a zsidó közösségen belül ekkor is nagyobb arányt képviseltek az albérlő családok, akik keresztény és zsidó tulajdonosok házában laktak. Nincs okunk feltételezni, hogy először a háztulajdonnal rendelkező, tehát saját házukban lakó háztartásokat vették számba, és csak azután az albérlőket. Valószínűbbnek tartjuk, hogy utóbbiakat – zsidó szállásadó esetében – az adott ház tulajdonosának összeírása után vették nyilvántartásba. Függetlenül attól, hogy egy háztartásfő saját házában lakott-e vagy albérlő volt, önálló háztartásként vették fel az összeírásba. Az egymást követő háztartásokon belül először a háztartásfőt írták össze, aki egyben a család vagy nagycsalád feje is volt. A második helyen őt – ha volt – a felesége követte. Harmadik helyen a gyermekek következtek megszabott hierarchia szerint: először a fiúk születésük sorrendjében, majd a lányok szintén születésük sorrendjében. Például egy 2 éves fiút 17 éves nővére előtt soroltak fel. A gyermekeket a rokonok követték, akiket születésük sorrendjében írtak össze, így a sort többnyire a háztartásban élő özveggyel kezdték. Abban az esetben, amikor a rokonnak házastársa, esetleg gyermekei is voltak, akkor a rokoni sort a rokon családfővel kezdték függetlenül attól, hogy ő vérszerinti vagy műrokon (pl. sógor) volt. A rokonok után a legények, tanoncok, illetve az alkalmazottak következtek.
II. 6. 3. KÓDOLÁS Az egy ház(tartás)ban élő családtagok és rokonok státuszát a háztartásfőhöz viszonyítva állapították meg (pl. felesége, fia, leánya, öreganyja, testvére, anyósa, menye, sógora, unokája, mostohafia, mostohalánya, rokona stb.), a meghatározást a családtag neve elé írva be. Ezeket a jelöléseket mi külön rubrikában vettük fel, és abban az esetben, ahol ezt nem jelölték, de egyértelműen megállapítható volt a családtag vagy lakó státusza, értelemszerűen kiegészítettük. A státuszjelölést egységesítettük és némileg szűkítettük. Több generációs házaspárok együttélése esetében minden családtag státuszát a családfőhöz viszonyítva adtuk meg. Például ha egy idősebb házaspárral együtt élt házas gyermeke és annak gyerekei is, akkor utóbbiakat a háztartásfő unokájaként határoztuk meg. A családszerkezeti vizsgálatnál őket mint gyermekeket is figyelembe vesszük. Hasonlóan járunk el a háztartásfő menye vagy veje esetében is, akik egyben feleségek vagy férjek is. A háztartásfő feleségének leánykori nevét – néhány kivételtől eltekintve – pontosan, vezetéknévvel együtt jelölték. A gyermekek esetében nem tüntették fel külön a családnevet. A háztartásban élő rokonok esetében azonban – ha a családnevük különbözött – külön feltüntették azt, ezzel segítve a státusz egyértelmű meghatározását ott, ahol erre az összeírók nem tértek ki. A háztartásban élő legények, szolgák, alkalmazottak esetében szintén külön jelölték a családnevüket. Őket többnyire foglalkozásuk kötötte a
162
háztartásfőhöz, de éppen családnevük alapján néhány esetben a háztartásfővel fennálló rokonsági kapcsolat is feltételezhető. A fentiek alapján az alábbi kategóriák szerint egységesítettük a háztartástagok háztartásfőhöz viszonyított besorolását: 1. családfő, 2. feleség, 3. fiú, 4. lány, 5. vő, 6. meny, 7. apa, 8. anya, 9. anyós, 10. unoka, 11. sógor, 12. sógornő, 13. segéd, 14. legény, 15. alkalmazott, 16. lakó. Lakóként azokat a háztartásban élő idegeneket jelöltük, akiknek tevékenysége nincs összefüggésben a háztartásfő szakmájával, ezért inkább tekinthetők albérlőknek. Ilyenek a pápai iskolákban tanuló zsidó diákok. A családfők vizsgálatánál az apósa háztartásában élő vőt vagy menyet családfőnek, illetve feleségnek tekintjük. Statisztikai adatsorok könnyebb kinyerése érdekében az összeírásban előforduló foglakozások tipizálás szerinti besorolására volt szükség, hogy a számos (29 kézműves és többféle kereskedő) szakmát űző háztartásfőt és háztartástagot egységes szempontok szerint tudjuk elemezni és értékelni. A különböző foglalkozásokat az alábbi kategóriákba soroltuk és számmal jelöltük: 1. kereskedő segéddel 2. kereskedő segéd nélkül 3. iparos segéddel 4. iparos segéd nélkül 5. alkalmazott, legény, segéd, szolga, napszámos, fuvaros 6. értelmiségi, községi tisztségviselő vagy alkalmazott 7. özvegy családfő, nincstelen, koldus 8. vendéglős, kocsmáros, kávés 9. egyéb A fenti besorolás a segéddel dolgozó kereskedők és iparosok esetében némileg problematikus, mivel csak azokat sorolhattuk közéjük, akikkel segédjük közös háztartásban lakott. Mivel az összeírásban találunk néhány olyan iparossegédet és legényt is, aki önálló családfő volt, és ezért nem lakott munkaadójával közös háztartásban, bizonyos mesterek esetében további segédekkel számolhatunk anélkül, hogy meg tudnánk nevezni őket.755 Az összeírók más forrásokban nem tapasztalt pontossággal rögzítették a gyermekek életkorát, törtszámokkal jelölve az 1 év 2 év alattiak életkorát. A statisztikában foganatosított eljárásnak megfelelően a korcsoport szerinti elemzéshez az 1 év alattiakat 0val jelöltük, a 2. életévüket be nem töltötteket pedig 1 éveseknek vettük és így tovább. Az összeírt személyeket nemük és családi állapotuk szerint is kódoltuk: 1 – férfi, 2 – nő, illetve 1– házas, 2 – özvegy, 3 – nőtlen, 4 – hajadon. A háztartásfők és a teljes népesség körében is vizsgáltuk, hogy mekkora volt a keresők és az eltartottak aránya. A helyben lakó zsidó népesség születési hely szerinti megoszlásának vizsgálatához az alábbi kategóriákba soroltuk a lakosságot: 1. Pápa, 2. szomszédos település, vagy az Esterházyak pápa–ugod–devecseri uradalmi birtoka, 3. egyéb Veszprém megyei település, 4. szomszédos megye, 5. egyéb dunántúli megye, 6. Felvidék, 7. egyéb Magyarország, 8. Alsó-Ausztria, 9. Csehország, 10. Morvaország, 11. Galícia, 12. Horvátország, 13. Poroszország, 14. Oroszország.
755
Az összeírásban 40 olyan segéd státuszú kézművest találunk, aki egyben háztartásfő volt.
163
II. 6. 4. ELEMZÉS A Pápa városban 1848-ban összeírt zsidó háztartások a legkülönfélébb szerkezeteket mutatják. A számba vett háztartásokba a háztartásfő (többnyire családfő) mellett a közvetlen családtagjait (feleség, gyermek, unoka) és minden vele egy háztartásban élő rokon (magányos felmenő, oldalági rokon, stb.) családtagot beleértettek. Szintén a háztartásfővel együtt írták össze a vele együtt lakó segédet, legényt, vagy egyéb szolga- és alkalmazotti személyzetet is. Ezekben az esetekben minden bizonnyal a háztartásfő volt a segéd vagy a legény, az alkalmazott munkaadója is, akik többnyire idegenek voltak. Ezt támasztja alá, hogy az összeírásban találunk olyan segédet és legényt is, aki – mivel még nem nagykorú, vagy nem önálló – a saját családjával lakik közös háztartásban. Továbbá vannak olyan segédként, legényként dolgozó személyek, akik önálló háztartásban élnek, és egyben családfők. Mindebből következik, hogy az összeírt háztartásokat az adott háztartásfővel ténylegesen egy kenyéren élők alkotják, függetlenül attól, hogy azok a családfőnek rokonai, avagy alkalmazottai.
II. 6. 4. 1. DEMOGRÁFIAI JELLEMZŐK 1848-ban Pápán 609 zsidó háztartásban összesen 2962 fő élt. Az egy háztartásra eső személyek átlagos száma 4,86 fő volt. A zsidó össznépességen belül a férfiak száma 1470 (49,63%), míg a nőké valamivel több, 1492 (50,37%) fő volt, tehát a lakosság a nemek tekintetében nagyjából fele-fele arányban oszlott meg. A nők javára mért 0,74%-os többlet azt mutatja, hogy a pápai zsidó közösségre nem érvényes az a szakirodalmi megállapítás, miszerint az iparosodás előtti magyarországi demográfiai viszonyokat férfitöbblet jellemezte. Ha megpróbáljuk megbecsülni a népességnek azt a részét, amely csak időszakosan tartózkodik a városban, akkor a zsidó népességen belül a nemek aránya némileg módosul. A nemek arányában a nők javára mért csekély különbség tovább nő, ha a háztartásokban élő, idegen illetőségű iparos- vagy kereskedő legények, illetve házitanítók vagy tanulók számát levonjuk. A háztartásokban számba vett ilyen lakosok – egy nő kivételével – ugyanis férfiak voltak. Az általunk alkalmazotti kategóriába sorolt segéd, inas, legény, napszámos, stb. (194 fő) közül levontuk a pápaiakat (59 fő). Ők vagy önálló háztartásfők voltak, vagy családjukkal együtt éltek közös háztartásban. Az így kapott idegenben született alkalmazotti rétegből (135 fő) leszámítottuk azokat, akik önálló háztartásfőként családjukkal együtt éltek (41 fő), feltételezve róluk, hogy hosszú távon is Pápán kívánnak élni, tehát nem tartoznak a népesség mozgó rétegéhez. Vélekedésünket az is alátámasztja, hogy többségük 5 évnél régebben a városban lakott, nem ritkán több tíz éve. A fennmaradó alkalmazotti népességből szintén levontuk azt a három tanítót, aki koránál fogva már nem lehet maga is diák. A lakosság körében 4 olyan idegenből jött fiatal férfit találunk, akik iskolai tanulmányaik miatt érkeztek a városba, közülük ketten egyben házitanítók is voltak. Mindezeket együttvéve a kifejezetten szakmai célból vagy tanulás céljából a városba érkezett és ott tartózkodó idegen férfiak száma 87 fő volt. Figyelembe véve tehát ezt a mobilis réteget, a lakosságon belül a nemek aránya 48,13%, illetve 51,87%-ra módosul, így a nők valójában 3,74%-os többletet mutatnak az össznépességen belül. A háztartás- és családszerkezet további szempontok szerinti elemzésénél a teljes, a mobilis réteget is fegyelembe vevő népességgel számolunk. A fenti elemzéssel csupán azt kívántuk megvizsgálni, hogy a nemek tekintetében nagyjából kiegyenlített népességben mutatkozó néhány fős, nők javára mérhető eltérés hogyan módosul, ha megkíséreljük kiszűrni a potenciális elvándorlókat. Véleményünk szerint e réteggel azért is számolnunk kell, mivel minden városi közösség esetében a mindenkori népesség bizonyos hányadát a
164
vándornépesség teszi ki, akiknek egy része (tanulmányai befejezése, tanoncévei letelte után) végleg helyi lakossá válik. A pápai zsidó lakosság demográfiai vizsgálatát a népesség korcsoportok szerinti, azon belül pedig nemek szerinti megoszlásának vizsgálatával kezdtük. Az összeírásban kódolással különválasztott férfi és női lakosságot 5 éves kohorszokba soroltuk és az így kapott adatok alapján elkészített korfa segítségével a népesség korszerkezetét kívántuk megvizsgálni.
II. 6. 4. 2. KORCSOPORTOK 7. sz. táblázat: A férfiak korcsoportok szerinti megoszlása
Korcsoport
0–4 5–9 10–14 15–19 20–24 25–29 30–34 35–39 40–44 45–49 50–54 55–59 60–64 65–69 70–74 75–79 80– Összesen
Fő
Százalék férfi népességen belül
221 252 178 110 99 92 103 92 58 66
Százalék össznépességen belül 7,46 8,50 6,00 3,71 3,37 3,10 3,44 3,10 1,95 2,22
86 45 31 14 10 9 4 1470
2,90 1,51 1,04 0,47 0,33 0,30 0,13 100%
5,85 3,06 2,10 0.95 0,68 0,61 0,27 100%
Százalék össznépességen belül 8,40 7,90 6,07 5,67
Százalék női népességen belül
15,03 17,14 12,10 7,48 6,80 6,25 6,93 6,25 3,94 4,48
8. sz. táblázat: Nők korcsoportok szerinti megoszlása
Korcsoport
Fő
0–4 5–9 10–14 15–19
249 234 180 168
16,68 15,68 12,06 11,26 165
20–24 25–29 30–34 35–39 40–44 45–49 50–54 55–59 60–64 65–69 70–74 75–79 80– Összesen
127 111 100 74 49 50 65 29 20 16 11 5 4 1492
4,28 3,74 3,37 2,49 1,65 1,68 2,19 0,97 0,67 0,54 0,37 0,16 0,13 100%
8,51 7,43 6,70 4,95 3,28 3,35 4,35 1,94 1,34 1,07 0,73 0,33 0,26 100%
A PÁPAI ZSIDÓ NÉPESSÉG KORFÁJA
Míg a nők esetében egyetlen korcsoportot (50–54 évesek) leszámítva növekvő népességről beszélhetünk, a férfiak esetében több hullámvölgy is tetten érhető a népesség korcsoportok szerinti száma tekintetében.
166
A férfiak esetében feltűnő, hogy a talapzat keskenyebb, mint a következő kohorsz és jóval rövidebb, mint a nők esetében. A következő két korcsoport még a gyermekkorú népességet foglalja magában. Itt az egyik csoport esetében valamelyes férfitöbbséget regisztrálhatunk, a másik csoportnál pedig csaknem azonos a férfi és a női népesség száma. A női és a férfi lakosság korfán ábrázolt ágai közül a 15–19, a 20–24, illetve a 25–29 éves csoportoknál látunk nagyobb eltérést a két nem adatai között a nők javára. A középkorúak körében viszont a férfiak kerülnek többségbe, és ez a többlet mindvégig megmarad. Az említett három korcsoport esetében a férfiak aránya jóval a nőké alá csökken. A 15–30 év közötti korosztályban regisztrált női többlet a férfi kortárs népesség „társadalmi kötelezettségeiből” következik: ebben az életkorban katonáskodnak, tanulnak, vagy vándorolnak. Minden jel arra mutat, hogy a pápai zsidók összeírásakor a helyben lakó népességet regisztrálták, tehát nem számoltak az esetlegesen tanulmányi vagy szakmai célból/okból távollévő pápai férfiakkal. Ezért feltételezzük, hogy a többi korcsoportban egyébként többnyire jellemző nemek szerinti kiegyenlítettséggel ellentétben, e három korcsoport esetében jelentősebb számú távollévő férfival kell számolnunk. Pápán ekkor még nem volt jesiva, a helyi zsidó fiúk főként morvaországi jesivákba mentek tanulni. A távollévő férfiak egy része pedig vándorlegény lehetett. Feltűnő az is, hogy a nők teljes népességen belüli többsége ellenére a 30–60 év közötti népességen belül jelentősebb eltérés mutatkozik a férfiak javára. 9. sz. táblázat: A népesség korosztályok szerinti megoszlása
Korosztály 1–29 30–59 60–n
Férfi 952 450 68
Nő 1069 367 56
Összes 2021 817 124
% 68,23% 27,58% 4,18%
A népességet három különböző (fiatal, közép- és öregedő, idős) korosztályba soroltuk. A fiatal korosztály kiugróan magas aránya jelentős fiatal zsidó népességet mutat, ami megfelel a demográfiai átmenet időszakát megelőző korszerkezeti jellemzőknek. Ebben a korosztályban a nők vannak többségben. A következő két korosztály együtt a népességnek valamivel kevesebb, mint az egyharmadát teszi ki. Körükben már a férfiak vannak többségben. Igen alacsonynak mondható a 60 év feletti népesség aránya, számuk korcsoportonként felfelé haladva csökken. 75 éves kort csupán 9 férfi és 5 nő ért meg, 80 év feletti kort pedig 4–4 férfi és nő. Közülük a nők éltek meg magasabb életkort, ketten 85 évesek voltak, egy asszony 90 éves, egy pedig, aki egyben a közösség legidősebb tagja – ha hihetünk az összeíróknak – 106 éves volt. Hirsch Áronné eszerint 1742-ben, tehát még a zsidó község formálódása időszakában született Pápán.756 A közép és időskorú férfiak (518 fő) mérhető többlete a korosztályok női tagjaihoz (423 fő) képest megfelel az iparosodás előtti társadalmak demográfiai jellemzőinek. Az adatok nem magyarázhatók a nők nagyobb halandóságával, ugyanis a két korosztály férfi népességének valamivel kevesebb mint a fele (233 fő) bevándorló volt a városban. A nők esetében ez az arány csak 38%. A felnőtté válás és a nagykorúság ideje nem feltétlenül esik egybe. A biológiai érés bekövetkeztével az egyén nem válik automatikusan jogi értelemben is felnőtté. A magyarországi összeírások különböző időszakaiban más-más életkorú népességet tekintettek nagykorúnak. 1780 előtt többnyire a 15. életévüket betöltötteket vették 756
Hirschl Áron nevű családfővel az általunk ismert összeírásokban nem találkoztunk.
167
nagykorúként számba. Ezt követően a katonai céllal készült összeírások már a 18. életévüket betöltött népességet tekintették nagykorúnak. A pápai zsidó lakosság esetében mi is ez utóbbi életkort tekintjük a gyermek- és felnőttkor közötti választóvonalnak. A 18. életévüket betöltött lakosságot nagykorúnak tekintjük. 10. sz. táblázat: A nagykorú lakosság nemek szerinti megoszlása
Korosztály ˂ 18 év 18 év ˂ Összesen
Férfiak 721 749 1470
48,38 % 50,88 % 100 %
Nők 769 723 1492
51,61 % 49,11 % 100 %
Össznépesség 1490 50,30 % 1472 49,69 % 100 %
Mint a számokból látható, 1848-ban a pápai zsidó népesség fele kiskorú volt, és ez az arány külön-külön a nemek esetében is igaz. A kiskorúak körében is a nők voltak enyhe többségben. A kiskorúak átlagéletkora a fiúk és a lányok esetében egyaránt 8 év. A teljes pápai zsidó népesség átlagéletkora pedig 22 év volt, ezen belül a nők valamivel idősebbek, 23 évesek, a férfiak pedig 21 évesek voltak. II. 6. 4. 3. CSALÁDI ÁLLAPOT Az összeírt személyek családi állapotát a teljes népességre és a 18 év feletti népességre nézve is vizsgáltuk. 11. sz. táblázat: A népesség családi állapot szerinti megoszlása
Családi állapot Házas Özvegy Nőtlen Hajadon Összes
Fő 1040 102 933 886 2962
arány 35,11 % 3,47 % 31,49 % 29,91 % 100 %
A teljes zsidó népesség körében a házasságban élők aránya valamivel több mint a zsidó közösség egyharmada. A házasságban nem élő, vagy már megözvegyült népesség ennek a kétszeresét teszi ki. A 18 év feletti népesség, tehát a nagykorúak, azaz a potenciális házasulók körében természetesen más arányokat kapunk. Itt nemek szerinti bontásban is megvizsgáltuk a népesség családi állapotát. 12. sz. táblázat: A felnőtt lakosság családi állapot szerinti megoszlása
Családi állapot Házas Özvegy Nőtlen Hajadon Összesen
Férfiak 522 15 212 – 749
69,69 % 2% 28,30 % – 100 %
Nők 519 87 – 117 723
71,78 % 12,03 % – 16,18 % 100 %
A házasságban élő nők és férfiak számában 3 fős különbséget tapasztalunk a férfiak javára. Ennek oka, hogy az összeírásban három esetben olyan férfi családfővel találkozunk, aki
168
gyermekeket nevel, de esetükben nem állapítható meg pontosan, hogy nevük mellől miért hiányzik a feleség neve. Ezért ezeket a családfőket nem soroltuk az egyértelműen özvegyként azonosított személyek közé, hanem házasnak tekintjük. A felnőtt korú népesség körében mind a nők, mind a férfiak esetében hasonlóan magas arányt képviselnek a házasságban élők. Jelentős, több mint 12 százalékpontos különbség van viszont a nőtlen férfiak és a hajadon nők között. A férfiak körében jóval nagyobb a házasságban nem élők aránya, mint a nők esetében. A többlet magyarázata a háztartásokban élő idegen alkalmazott és segédszemélyzet, valamint a vándor iparos legények jelenléte, akiknek egy része a későbbiekben potenciális férj. Két esetben azonban biztosnak mondható, hogy az illető férfi agglegény maradt. Az összeírásban található egy 46 éves őrült férfi, aki özvegy anyjával él, egy másik, 23 éves néma férfi szintén szüleivel él. A nőtlen férfiak hajadon nőkhöz viszonyított nagyobb számára magyarázatul szolgál még az a tény is, hogy a nők általában fiatalabb korukban házasodtak, mint a férfiak. A házasságban élők átlagéletkora a férfiak esetében 44 év, a nők esetében pedig 36 év. Feltűnő különbség mutatkozik a nemek között az özvegyek tekintetében. Az özvegy nők száma csaknem hatszorosa a férfi özvegyeknek. E nagy, 10 %-os különbségnek több oka lehet, hogy a megözvegyült férfiak könnyebben, nagyobb eséllyel, így nagyobb arányban házasodtak újra, mint a nők. Az összeírás statikus adataiból is kiolvasható néhány esetben olyan második házasság, amely a férfi megözvegyülése után következett be. A zsidó közösségben élő 103 főnyi özvegy számát elosztva a pápai zsidó háztartások között, azt kapjuk, hogy átlagosan minden hatodik háztartásban élt özvegy, aki lehetett családfő vagy eltartott családtag. Ha a házaspárokra vetítjük az özvegy családtagok számát, akkor pedig minden ötödik házaspárra jut egy özvegy személy. Az özvegy nők átlagéletkora kisebb mint az özvegy férfiaké, 55 illetve 62 év. A különbség a férfiak nagyobb halandóságával magyarázható: a nők hamarabb özvegyülnek meg, mint a férfiak. Ezt mutatják a korcsoportok szerinti adatok is: míg a férfiaknál a legfiatalabb özvegy 36 éves volt, a nők közt már a 25–29 éves korcsoportban megtaláljuk a legfiatalabb özvegyet, a 26 éves Rosenzweig Neumannét, aki fél éves kislányával élt, tehát legfeljebb valamivel több, mint egy éve lehetett csupán özvegy az összeírás idején.757 Figyelembe véve az özvegyek számát is, a felnőtt nők esetében csaknem teljes, 84%-os házasodási arányról beszélhetünk. A középkorú özvegy nők magasabb száma indokolja megvizsgálni, hogy a zsidó közösségben élő özvegyek milyen arányban tekinthetők eltartott személyeknek, illetve aktív, háztartásfenntartói szerepet ellátó családfőknek. Az özvegy nők 74,7%-a (65 fő) családfőként önálló háztartás élén áll. Átlagéletkoruk 52 év volt. Közülük mindössze egy fő esetében jegyezték fel, hogy lánya tartja el, aki egyébként szintén özvegy volt.758 A fennmaradó 25,3% (22 fő) mint eltartott rokon családtag élt gyermeke, illetve szülei, rokonai háztartásában. Az eltartott özvegyasszonyok átlagéletkora ennél magasabb, 64 év volt. Ez a különbség is alátámasztja, hogy a fiatalabb korukban megözvegyült nők, különösen azok, akik gyermekeket is nevelnek, még aktív korúak, akik valamilyen megélhetéssel rendelkeznek. Az idős, felnőtt gyerekekkel rendelkező özvegyek családfenntartó szerepét pedig gyermekeik veszik át.
757
Az összeírásban találunk egy özvegyként számba vett 25 éves asszonyt is, Weisz Adolfnét, aki 3 éves kislányával élt, a megjegyzés rovatban ugyanakkor azt jegyezték fel, hogy férje elhagyta. VeML IV.1.h Összeírás. 564. sz. háztartás. 758 A 44 éves özvegy Reichenfeld Efraimnét 21 éves, szolgálóként dolgozó hajadon lánya tartotta el, akin kívül még további öt kiskorú gyermeke is volt. VeML IV.1.h Összeírás. 489. sz. háztartás.
169
A 15 özvegy férfi közül mindössze egy fő élt eltartottként, a 76 éves Stern Ábrahám. A 14 özvegy férfi családfő átlagéletkora 61 év volt, de – leszámítva egy 74 éves szegényt – mindegyikük kereső foglalkozást űzött. 13. sz. táblázat: A férfiak családi állapota korcsoportok szerint
Korcsoport 0–4 5–9 10–14 15–19 20–24 25–29 30–34 35–39 40–44 45–49 50–54 55–59 60–64 65–69 70–74 75–79 80– Összesen
Nőtlen 221 252 178 110 94 46 14 8 – 4 3 2 – – – 1 – 933 (63,46%)
Házas – – – – 5 46 89 83 58 60 81 42 30 14 7 5 3 522 (35,51%)
Özvegy – – – – – – – 1 – 2 3 1 1 – 3 3 1 15 (1,02%)
Férfi összesen 221 252 178 110 99 92 103 92 58 66 86 45 31 14 10 9 4 1470 (100%)
Özvegy – – – – – 4 2 4 6 12 14 11 8 9
Nő összesen 250 233 180 168 127 111 100 74 49 50 65 29 20 16
14. sz. táblázat: A nők családi állapota korcsoportok szerint
Korcsoport 0–4 5–9 10–14 15–19 20–24 25–29 30–34 35–39 40–44 45–49 50–54 55–59 60–64 65–69
Hajadon 250 233 180 164 55 2 1 – 1 – – – – –
Házas – – – 4 72 105 97 70 42 38 50 18 12 7
170
70–74 75–79 80– Összesen
– – – 886 (59,38%)
1 1 1 519 (34,788%)
10 4 3 87 (5,83%)
11 5 4 1492 (100%)
Megvizsgálva a 18–40 év közötti nem házas népesség átlagéletkorát, azt kaptuk, hogy a nők fiatalabbak, átlagéletkoruk 20 év, míg a férfiaké valamivel több mint 23 év. Ebből az is következik, hogy a nők valamivel korábban mennek férjhez, mint ahogy a férfiak megnősülnek. A korcsoportok szerinti megoszlás tekintetében elmondható, hogy a nők esetében a 20–24 éves korosztálynál lesz magasabb a házasok száma, mint a hajadonoké, a férfiak esetében pedig egy korcsoporttal később, a 25–29 éveseknél azonos lesz a számuk, és csak a 30 év felettieknél lesz magasabb a házasok száma a nőtleneknél. Ez egyben azt is mutatja, hogy a két nem esetében a házasságkötés melyik korcsoport idejére esik. A fiúk idősebb korukig élnek szüleikkel, mint a lányok, azaz a felnőtté válás időszaka a lányokéhoz képest idősebb korukra tolódik.
II. 6. 4. 4. CSALÁD- ÉS HÁZTARTÁSSZERKEZET A család és háztartás fogalmak tartalmi elválasztásához Dávid Zoltánnak a veszprémi püspökség összeírásának elemzésekor használt kategóriáit vettük figyelembe. 759 Először az összeírásban található 609 zsidó háztartás jellegét és összetételét vizsgáltuk. A háztartásokat három csoportba soroltuk: egyedülálló személy háztartása, nukleáris családos háztartás és kiterjesztett családos háztartás. 15. sz. táblázat: Háztartástípusok
Egyedülálló személy 33 (5,41%)
Nukleáris családos Kiterjesztett háztartás családos háztartás 511 (83,90%) 65 (10,67%)
Összes háztartás 609 (100%)
Nukleáris családos háztartásnak tekintettük azokat, amelyeket házaspárok alkotnak. Ezek lehetnek gyermektelen, vagy gyermekeket nevelő házaspárok. Rajtuk kívül más családtag vagy rokon nem él a háztartásban. Ha ilyen családdal segédszemélyzet is élt, a háztartást akkor is a nukleáris családos háztartások közé soroltuk. Szintén a nukleáris családos háztartások közé soroltuk azokat, amelyekben özvegy szülő élt gyermekeivel, ha további rokon nem élt velük egy kenyéren. Azon családfő háztartását, aki házastársával annak gyermekeit (mostohagyermekek) közösen nevelte és egyéb rokon családtag nem élt a háztartásban, a nukleáris családos háztartások közé soroltuk. Kiterjesztett családos háztartásnak tekintettük azokat, amelyekben a családmagon kívül (házaspár, illetve özvegy családfő gyerekkel vagy gyerek nélkül) más rokon családtag, például magányos felmenő, testvér, sógor, unoka is élt. Aszerint, hogy a családmagon kívül a háztartásban élő családtagok milyen státuszúak voltak, tovább bonthatók a kiterjesztett családos háztartások is. Az 65 ilyen háztartás közül 18 esetben magányos felmenő, tehát a háztartásfő valamelyik szülője lakott a szűken vett családdal közös háztartásban: 11 esetben anyós, 6 esetben anya, egy esetben pedig apa. Ez egyben mutatja azt is, hogy a magányos felmenők többsége (94,5%) nő volt, alátámasztva a teljes népességre vetített özvegyek nemek szerinti megoszlási arányait. 759
DÁVID 1973. 7.
171
A kiterjesztett családok esetében következő kategóriát alkottak a magányos rokon családtagok. A 29 főnyi ilyen státuszú családtag többsége esetében nem állapítható meg a háztartásfőhöz fűződő rokoni fok. Ide soroltuk a rokonként megjelölteken kívül azokat az unokákat, akiknek szülei nem éltek a nagyszülő háztartásfővel közös háztartásban, továbbá a háztartásfő vagy házastársa magányos testvérét, illetve az egyetlen unokahúg státuszú személyt. Végül a kiterjesztett családos háztartások egy részét több vérségi család alkotja: házas szülők és házas gyerekeik, vagy házas testvérek élnek együtt. Az adatok azt mutatják, hogy a pápai zsidó háztartásokban mindössze valamivel több mint 10 % esetében éltek eltartott rokonok a családmaggal együtt. 16. sz. táblázat: A háztartásban élők háztartásfőhöz viszonyított státus szerinti megoszlása
Háztartásfő Feleség Fiú Lány Vő Meny Mostohafiú Mostohalány Sógor, sógornő Testvér Unoka Anya Apa Anyós Egyéb rokon Nem rokon háztartástag Meghatározhatatlan Összesen
609 502 762 836 7 6 5 10 5 4 59 6 1 11 25 108 4 2962
A 609 háztartásfő közül 604 rendelkezett családdal, 5 fő egyedülálló volt. A családos háztartásfők közül 507 fő volt házas férfi. Rajtuk kívül a pápai zsidó háztartásokban további 15 házas férfi élt, akik nem voltak háztartásfők. Ha azt vizsgáljuk, hogy a háztartásokban milyen arányban éltek házas férfiak, akkor a háztartások csaknem 85%-ában találunk ilyeneket. Az összes háztartást tekintve, 510 háztartásban élt 1 házas férfi, és mindössze 6 esetben találunk olyan háztartást, amelyben két házas férfi is élt. Tehát a házas férfitagú háztartásoknak 98,83 %-ában egy házas férfi élt. Ez azt mutatja, hogy nem számítva a csonka nukleáris családú háztartásokat, a családok többsége kiscsalád volt és csak elenyésző mértékben találkozunk összetett nagycsaládokkal. Összeadva a háztartásfők, a feleségek és a gyerekek számát azt találjuk, hogy a népességen belül a nukleáris családtagok aránya 91,45%-ot tesz ki. Mindezek alátámasztják a családmagos háztartások fölényét az összetett háztartásokkal szemben kimutató, háztartástipológia szerinti elemzésünket. Az összeírásban 44 esetben találkozunk unoka megnevezéssel. A háztartásokat elemezve, ennél a számnál valamivel több, összesen 59 esetben találunk unoka státusú családtagokat a háztartásokban, akik háztartásfő nagyszülőjükkel élnek együtt. Együttélésük a nagyszülőkkel több okból is következik. Ideális helyzetben az a hat gyerek 172
van, akik házas szüleikkel és nagyszüleikkel élnek közös háztartásban. Nyolc unokát nagyszülei nevelnek. Esetükben nem dönthető el egyértelműen, hogy árvák-e vagy sem. Több esetben előfordul, hogy a házaspár gyereke mellett másik gyerekétől származó unokáját is neveli, vagy hajadon lányuk gyermekét. Ez utóbbi esetben (két ilyen van az összeírásban) feltételezhető, hogy megesett lánnyal állunk szemben. További kategóriát alkotnak azok a családok, ahol az idős, általában özvegy szülő a családfő és a vele egy háztartásban élő gyerekének családja, tehát gyerekei vannak, akiket szintén unokáknak tekinthetünk. A közel háromezer fős zsidó közösségben 15 mostohagyermekként jelölt személyt találunk. Közülük hat fő második házasságban élő nő gyermeke, ketten pedig megözvegyült mostohaanyjukkal élnek. Hét gyerek esetében nem állapítható meg a pontos rokoni kapcsolat. Az összeírásban 11 esetben találkozunk valószínűsíthető második házassággal: egy esetben nő, 10 esetben férfiak házasodtak újra. A legtöbb esetben a feleség jóval fiatalabb férjénél, akivel közös háztartásban élő gyerekei nem lehetnek egyben a feleség gyerekei is. Esetükben második házasság feltételezhető. Egy esetben özvegy nő és megözvegyült férfi házasságáról van szó, akik előző házasságukban született gyerekeiket magukkal viszik az új házasságba is. A számba vett pápai zsidó háztartások az összeírók szerinti tagolást tükrözik. Tekintve, hogy nincsenek olyan adataink, amelyek a háztartások házak szerinti felsorolását is tartalmazná, az összeírás szerinti beosztást fogadtuk el az egy háztartás pontos összetételének meghatározására. E háztartások egy része önállóan, saját házában lakott, más része keresztény háztulajdonoséban, továbbiak pedig zsidó háztulajdonos házában. Az összeírásban az egymást követő háztartások közül többről is feltételezhetjük, hogy közös házban laktak, de mivel külön kenyéren éltek, az összeírásban is önálló háztartásként vették számba őket. A számok azt mutatják, hogy a családok többsége önálló háztartás fenntartására volt képes, illetve erre törekedett, hiszen a kiterjesztett családos háztartások aránya jóval alulmúlja a rokonok, vagy a több generáció együttéléséből alkotott háztartásokét. Ezt részben az is mutatja, hogy a családmaghoz tartozó gyermekeken kívül az eltartott magányos felmenők vagy rokonok aránya alacsony. A háztartásokban élő családokat más szempont szerint is megvizsgáltuk. Dávid Zoltán tipológiáját használva külön családnak tekintünk minden házaspárt gyerekkel vagy gyerek nélkül; továbbá azokat az özvegyeket, akik önálló családfők és gyereket nevelnek. A különböző családtípusok az alábbiak szerint oszlanak meg: 17. sz. táblázat: Családtípusok
Magányos önálló Házaspár gyerek Házaspár családfő nélkül gyerekkel 33 (5,41%) 77 (12,64%) 441 (72,41%)
Özvegy szülő Összesen gyerekkel 58 (9,52%) 609
A magányos önálló családfők közül a nők többnyire idősek, özvegyek, akiknek lehetnek külön- vagy távol élő gyerekeik. Nevük mellett nem szerepel foglalkozás vagy jövedelemforrás megjelölése. Önálló háztartásként történt számbavételük oka lehet, hogy nincsenek rokonaik, akikkel együtt élhetnének, vagy valamicske jövedelemmel, illetve esetleg távolban élő gyermekük segítségével fenn tudnak tartani önálló háztartást. A magányos férfi háztartásfők életkora igen szórt, és az összeírásból nem derül ki, hogy özvegyek-e, vagy sem. Azonban mindannyian rendelkeznek keresetet biztosító foglalkozással: többnyire iparosok, kereskedők, házalók vagy hajhászok.
173
A gyereket nevelő özvegy szülők értelemszerűen háztartásfők. Köztük többségben vannak a nők és nem ritka körükben az igen fiatal, több gyerekes anya. Ezek a nők a későbbiekben potenciális feleségek. Mint utaltunk rá, az összeírásban több esetben is találunk példát megözvegyült nő második házasságára. A zsidó családok 85 %-át házaspárok alkották. Köztük csaknem 15 % volt a gyermektelen házaspárok aránya. A 77 gyermektelen családfő korcsoportok szerinti megoszlása a következő volt: 46 családfő 20–50 év közötti személy volt, 31 családfő pedig ennél idősebb. Míg az előbbiek esetében életkoruk alapján nem kizárt, hogy gyermekeik születnek, utóbbiak esetében ennek kisebb az esélye, ugyanakkor közülük többük esetében feltételezhetjük, hogy felnőtt, külön háztarásban élő gyermekeik vannak. A háztartásokban élő magányos idegenekről már ejtettünk szót, amikor a zsidó népességen belül a mobilis réteg arányát kívántuk megbecsülni. A háztartástípusok számbavételekor megvizsgáltuk azokat a háztartásokat is, amelyekben – függetlenül a család típusától – magányos idegenek is éltek. Közéjük soroltuk a már említett iparosvagy kereskedő segédeket, legényeket, továbbá a házitanítókat, tanulókat és a szolgáló személyzetet. A zsidó háztartások 11 %-ában (65 háztartás) találunk ilyen háztartástagokat. A pápai zsidó népesség foglalkozás szerinti besorolásánál külön kategóriát alkottunk azokból a szakmákból, amelyekről biztonsággal megállapítható, hogy művelőjük alkalmazotti státuszban van. Ide értettük az iparos legényeket, segédeket, a háztartásokban élő szolgáló személyzetet, a napszámosokat, a pipagyári munkásokat, valamint a házitanítókat és az egyetlen zongoratanárt. Az így besorolt alkalmazottak összlétszáma 194 fő, akik közül 187 a férfi és 7 a női alkalmazott. Azok az alkalmazottak (elsősorban pipagyári munkások, kézműves legények), akiknek családjuk van, azaz családfők, külön háztartásban élnek. Számuk 61 fő, az alkalmazotti réteg 31,44%-a. Átlagéletkoruk 37 év. A munkaadójukkal közös háztartásban élő idegen alkalmazotti réteg száma 105 fő, közülük mindössze egy fő a nő, arányuk az alkalmazottakon belül 54,15%. További 17 alkalmazott férfi szüleivel élő fiú, 5 férfi pedig felesége szüleivel élt közös háztartásban. Ők mind valamely másik, tehát nem szállásadó háztartásfőjük alkalmazottai. A hét női alkalmazott közül csak egy a nem rokon státusú idegen háztartástag, hat fő családjával él. A nem családfő alkalmazotti réteg átlagéletkora 23 év. Összevetve a két alkalmazotti réteg életkorát, azt látjuk, hogy közülük azok az idősebbek, akik már családot és önálló háztartást alapítottak. Ők valószínűleg a későbbiekben is pápai lakosok lesznek és megmaradnak alkalmazotti státuszukban. A munkaadójuk háztartásában élő idegen alkalmazottak alacsonyabb átlagéletkora azt a korábbi megállapításunkat látszik igazolni, hogy többségük csak ideiglenesen tartózkodik a városban, és tekintve, hogy még családalapítás előtt áll, potenciálisan elvándorló réteget képez. A háztartásban élő nem önálló idegen alkalmazottak 60,74 %-a (65 fő), tehát e réteg csaknem kétharmada kézműves legény, illetve segéd. A kereskedősegédek az alkalmazottak 24,29%-át (26 fő) alkotják. Az értelmiségiek közé sorolható házitanítók és a zongoratanár az alkalmazottak 7,47%-át (8 fő) teszik ki, és ugyanennyi az egyéb szolgálóvagy segédszemélyzet aránya is. A kézműves- és kereskedő alkalmazottak, tehát a magányos idegen háztartástagok jelenléte és háztartásfőik foglalkozása között szoros összefüggés állapítható meg. Az idegen háztartástagok egyben szállásadójuk alkalmazottai is, tehát – kivéve a tanítókat – annak szakmájában dolgoznak. A háztartásába legtöbb legényt befogadó háztartásfő Schlesinger Lipót pipagyáros volt, akinek 14 fős háztartásában családján kívül 6 legény is élt. 760 A pápai magyar céhbe felvételt nyert Neuman Henrik „nőruha készítő” 5 szabó legényt 760
VeML IV.1.h Összeírás. 142. sz. háztartás.
174
foglalkoztatott, így a családtagjaival együtt 13 fős háztartást tartott fenn.761 Herzfeld Simon pápai rőfös kereskedő özvegye továbbvitte férje vállalkozását, amelynek volumenét némileg sejteti, hogy az özvegy külön könyvelőt alkalmazott az üzlet pénzügyeinek intézésére. A könyvelőn kívül a háztartásban további négy kereskedősegéd élt. Az özvegy családfő a vele együtt élő unokái taníttatására saját házitanítót is alkalmazott, akivel együtt 13 fős háztartást tartott fenn.762 Az ismertetett példák azt az Andorka–Faragó-féle megállapítást támasztják alá, miszerint a tehetősebbek háztartásai nagyobbak és bonyolultabbak, mint a kevésbé tehetőseké.763 A legtöbb segédet, s így a legtöbb idegent a háztartásukban a kézműves mesterek tartottak, elsősorban a szabók, a vargák és az irhások. Megvizsgáltuk a pápai zsidó háztartások összetételét aszerint is, hogy a kereső személyek száma hogyan aránylik az eltartott népesség számához. A kereső családfő és a vele élő családtagok besorolása egyértelmű volt, azonban a háztartásokban élő idegen alkalmazottaknál értelmezés kérdése, hogy őket munkájuk fejében eltartottaknak tekintjük, vagy kereső személyeknek, akik munkaadójuknak a szállásért pénzzel vagy munkával fizetnek. Hajlunk arra, hogy az ilyen alkalmazottnak tekintett iparos segéd, legény vagy tanító személyzetet kereső státuszúnak tekintsük, mivel megélhetésük alapja a háztartásfőjüknél végzett munka volt. Ha az alkalmazotti személyzetet is keresőnek tekintjük, akkor a 609 pápai zsidó háztartásban összesen 774 kereső személyt találunk, tehát minden háztartásra 1,2 főnyi kereső személy jut. Ők együtt 2188 főt tartottak el munkájukkal, azaz minden kereső személyre kb. 2,8 eltartott jut. Ha pedig a segédeket, legényeket és háztartási alkalmazottakat eltartottnak tekintjük, akkor 641 kereső személyre 2321 eltartott személy jut, azaz minden keresőre 3,6 fő.
II. 6. 4. 5. MIGRÁCIÓ A pápai zsidó népesség születési hely szerinti vizsgálatával először is azt kívánjuk megállapítani, hogy a népesség milyen arányban állt helyben született lakosokból, és mennyiben bevándorlókból. Az idegenben született helyben lakók vizsgálatával a Pápára irányuló migráció forráshelyeit kívánjuk meghatározni, amelynek eredményeit a városba történt bevándorlásról a korábbi korszakokra vonatkozóan tett megállapításainkkal kívánjuk összevetni. A migráció mértékének megállapítása egyben alkalmas annak meghatározására is, hogy a helyben lakó népesség milyen mértékben gyarapodott bevándorlásból és mennyiben a közösség belső szaporulatából. 18. sz. táblázat:A jelenlévő népesség születési hely szerinti megoszlása
Születési hely Pápa Szomszédos település, illetve uradalmi birtok Egyéb Veszprém megyei település Szomszédos megye Egyéb dunántúli megye Felvidék Egyéb magyarországi terület Alsó-Ausztria Csehország
Népesség 2312 70 109 243 73 37 61 2 11
761
Uo. 82. sz. háztartás Uo. 57. sz. háztartás 763 ANDORKA, FARAGÓ 2001. 196. 762
175
Morvaország Galícia Horvátország Poroszország Oroszország Azonosíthatatlan vagy ismeretlen Összesen
12 9 1 1 1 19 2962
1848-ban a helyben lakó 2962 főnyi pápai zsidó lakosság 78%-a (2312 fő) pápai születésű volt. A városba költözők száma 650 fő, arányuk a helyi össz-zsidóságon belül 22% volt. Ha a háztartásfők születési hely szerinti megoszlását megvizsgáljuk, körükben ennél jóval kisebb arányban találunk pápai születésűeket: a 609 háztartásfő közül csak 335 fő (54,8%) született Pápán.764 Ugyanakkor gyermekeik csaknem mindannyian pápai születésűek voltak: a fiúk 97%-a, a lányok 95,69%-a. Ez a nagy arány a népesség stabil voltát mutatja. Az arányok különbözősége arra világít rá, hogy míg a század húszas–harmincas éveiben még igen nagyarányú volt a Pápára irányuló migráció, az 1848-as pápai zsidó álló népesség többsége már pápai születésű volt. Ez egyben alátámasztja a magyarországi zsidó bevándorlási hullámok időszakáról korábban mondottakat is. . A 274 idegenben született családfő (45%) közül 165 fő neve mellett jelölték, hogy rendelkezett letelepedési engedéllyel, 90 fő nem rendelkezett engedéllyel, 17 főről pedig nem tudjuk, hogy engedéllyel telepedett-e meg. A városban engedély nélkül élők közül 1840 előtt, tehát a zsidók városokban való szabad megtelepedését kimondó 29. törvénycikk meghozatala előtt, 81 fő telepedett le, 1840 után csupán 9 fő. Bár nem tudjuk, hogy az engedéllyel beköltözők közt milyen arányban vannak azok, akik a törvény után telepedtek le a városban, ez az arány azt mutatja, hogy Pápán ilyen értelemben nem volt hatása a törvénynek. Itt ugyanis – mint erről részletesen szóltunk – más megfontolások játszottak szerepet az engedélyek megadásában vagy elutasításában, amely földesúri jog volt, és a törvény hatályba lépése után 1848-ig változatlanul az maradt. A nem Pápán született zsidó népesség születési hely szerinti megoszlásából a Pápára irányuló migrációt becsülhetjük meg. A városba vándorlás kiinduló pontjai igen nagy szórást mutatnak, de ezek többnyire dunántúliak (beleértve az Őrvidéket is), azon belül elsősorban a környező vármegyék települései. A beköltözők közül mindössze 37-en érkeztek Magyarország határain kívülről, két fő kivételével a Habsburg-birodalom többi tartományából. A magyarországi zsidó bevándorlás általános jellemzőiről korábban mondottakat és a szakirodalom megállapításait is alátámasztja, hogy a Pápára érkező külhoni zsidók többsége, nem egészen kétharmaduk Cseh- és Morvaország területéről érkezett. A Habsburgbirodalomhoz csatolt lengyel területekről a külföldiek egynegyede származott, ketten Krakkóból érkeztek. Alsó-Ausztria területéről három fő költözött Pápára; mindhárman Bécsben születtek. A külföldi betelepülők közül 13 fő volt háztartásfő, közülük csak ötnek volt letelepedési engedélye. Az engedéllyel nem rendelkezők mindannyian régóta a városban laktak, két özvegy kivételével szakmával rendelkeztek. A letelepedési engedély hiánya nem minden esetben jelentette egyben a helyi zsidó közösségi befogadás hiányát is. Három községi alkalmazottnak, akik tulajdonképpen elöljárók (Löw Lipót rabbi, Frankfurter Hermann kántor és Appelfeld Ezekiel seborvos) formálisan nem volt letelepedési engedélye, ami azt mutatja, hogy a közösségi igény, illetve társadalmi megbecsültség 764
Egy egyedül élő személy esetében nem rögzítették születési helyét.
176
önmagában elegendő volt a befogadáshoz. A 36 éve a városban élő galíciai születésű kántorról tudjuk, hogy a városi magisztrátus által is hitelesnek elfogadott, a zsidó házasulók közt létrejött házassági szerződéseknek állandó tanúbizonysága volt az 1840-es években.765 A nem háztartásfő státuszú külföldi bevándorlók esetében – a két özvegy magányos felmenőt nem számítva – mind alkalmazottakkal állunk szemben, akik közül hárman tanítók voltak, egy zongoratanár, heten pedig boltos- és kézműves segédként dolgoztak. Mindegyikük még csak rövid idő óta élt a városban és egyikük sem rendelkezett letelepedési engedéllyel. Ez a tény és foglalkozásuk is azt valószínűsíti, hogy többségük csak ideiglenes tartózkodásra rendezkedett be a városban. A városban jelenlévő többi migráns zsidó lakost hat további kategóriába soroltuk aszerint, hogy Pápa várostól milyen távolságra születtek. A szomszédos településeken vagy az Esterházyak pápai uradalmi falvaiban születettek a migráns népességnek csak a 11,7%át teszik ki. Némileg meglepő, hogy számuk a Veszprém megye többi településéről származó beköltözőkkel együtt is jóval alulmúlja a szomszédos megyékben született betelepedők számát, akik az összes betelepülő 37,4 %-át tették ki. Az élen Vas megye áll, azt követi Győr, Pozsony, majd Zala, Sopron, Komárom és Moson megyék. A távolabbi dunántúli megyék közül Tolna emelkedik ki. Ennek oka, hogy a városba valószínűleg közel azonos időben költözött be húsz személyből álló hat háztartás Bonyhádról, akik tulajdonképpen három család (Steiner, Reinitz, Valner) tagjai voltak.766 Az ország többi kibocsátó területe közül kiemelkedik Pest, ahonnan 12 személy költözött Pápára, amit magyaráz, hogy az ottani közösség korszakunkban már több ezer főt tett ki. Feltűnő azonban, hogy a pesti beköltözők átlagéletkora igen alacsony, a legidősebb személy 36 éves. Továbbá mindössze két személy volt közülük háztartásfő, a többi személy többsége fiatal feleségként került a városba. A legtöbb Pápa felé irányuló migránst kibocsátó településeket számba véve azt találjuk, hogy olyan települések dominálnak, amelyek szintén számottevő zsidó lakossággal rendelkeztek, ezeken belül pedig a Pápához közelebb fekvők nagyobb, a távolabbiak kisebb arányban részesültek. A már említett Bonyhád mellett a legtöbben (20 fő) a Győr megyei Felpécről költöztek Pápára, akik szintén rokoni kötelékben álltak egymással.767 A Pápa város szomszédságában található nemesi községből, Adásztevelről, amely mint ilyen igen nagyszámú zsidó népességgel bírt,768 22 fő származott, a város másik közvetlen szomszédságában található Tapolcafőről769 pedig 12 fő. Szintén nagyszámú zsidót bocsátott ki a Veszprém megye észak-keleti határán található Kerékteleki, ahol a Batthyányak és a nemesi közbirtokosok nagyszámú zsidó lakost engedtek letelepedni, továbbá Veszprém város. Az iménti településeknél valamivel kevesebb fő született a 18. században a Dunántúl nyugati részén meghatározó migráns kibocsátó településként számon tartott Batthyány-birtokokon, Rohoncon és Németújváron. Nagyszámú zsidósága mellett Pozsony esetében a pápai zsidó községgel fennálló vallási kapcsolatok is szerepet játszhattak abban, hogy az átlagnál több fő származott onnan. 770
765
VeML V.2.a Kereskedőbejegyzések könyve Bonyhádon már a 18. század végén csaknem 100 zsidó család lakott szervezett községben, volt zsinagógájuk, kórházuk, iskolájuk. A mezőváros zsidó kereskedői jelentős dohány- és bőrkereskedelmet bonyolítottak, szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek. SZILÁGYI 1975. 80–82. 767 Felpécen a II. József-kori népszámlálás idején 121 zsidó lakott. BAK 2000.59. 768 1848-ban 265 zsidó lakott a településen. VeML IV.1.h Adásztevel község zsidó lakosságának összeírása, 1848. 769 1848-ban Tapolcafőn 69 zsidó személy lakott. VeML IV.1.h Tapolcafő község zsidó lakosságának összeírása, 1848. 770 Lásd az ortodoxia fellegváraként számon tartott Pozsony zsidó községének a pápai közösség vitájában játszott szerepét. 766
177
Ezt látszik alátámasztani, hogy a pozsonyi beköltözők közt található három családfő közül az egyik segédlelkész, a másik tanító volt. Megvizsgáltuk a háztartásokban lakó magányos idegenek származási hely szerinti megoszlását is. 19. sz. táblázat: Az idegen háztartástagok származási hely szerinti megoszlása
Születési hely Pápa Veszprém megye Szomszédos megye Egyéb dunántúli megye Egyéb magyarországi megye Magyarországon kívüli terület Ismeretlen Összesen
Népesség 15 12 23 16 29 6 5 106
A háztartásokban élő 106 főnyi magányos idegen személy közül mindössze 15 fő (14,2%) született Pápán, 91 fő (85,8%) pedig idegenből származott. A népesség e rétegében tehát az idegenből a városba érkezett és ott időlegesen vagy végleg megtelepedett személyek jóval nagyobb arányban vannak jelen, mint a teljes népesség körében, vagy a háztartásfők esetében. Kijelenthető tehát, hogy a segédként, legényként vagy más alkalmazottként dolgozó magányos háztartástagok túlnyomó többsége idegen volt a városban. Mivel rajtuk kívül további, idegenből érkezett hasonló foglalkozásúak is éltek, akik már háztartásfők voltak, feltételezhetjük, hogy a háztartástag státuszú idegen népesség rövidebb ideje és túlnyomórészt szakmai és egyéb tanulmányai befejezéséig lakik Pápán. Feltűnő, hogy a háztartásokban élnek olyan nem rokon háztartástagok is, akik pápai születésűek. Felvetődik a kérdés, hogy mi ennek az oka. Ha megvizsgáljuk e háztartástagok nevét, egy kivételével mindegyik névvel találkozunk a zsidó háztartásfők körében, akikről feltételezhetjük, hogy az idegen háztartásban élő alkalmazottnak rokona. Azt a további lehetséges magyarázatot, hogy ezek a háztartástagok esetleg árvák, elvetjük, hiszen az összeírásban pontosan jelölték az árva népességet, akik egyébként mindannyian rokonaik háztartásában éltek. Magyarázattal szolgálhat az összeírásban alkalmazott háztartásegység értelmezése, azaz, hogy kit értettek egy háztartás tagjai közé: az egy kenyéren élők ténylegesen együtt is laktak-e, avagy attól függetlenül a háztartás tagjának tekintettek mindenkit, akit háztartásfője tartott el. Mivel a segédként vagy legényként dolgozó háztartástagok közt több olyan is található, akit nem szakmabéli apjával vagy özvegy anyjával írtak össze, azt tartjuk valószínűnek, hogy azok a pápai fiatal magányos alkalmazottak, akiket mesterükkel vagy egyéb munkaadójukkal együtt írtak össze, ténylegesen is annak háztartásában éltek, függetlenül attól, hogy volt-e a városban élő családjuk.
II. 6. 4. 6. HÁZASODÁS A pápai zsidóság földesúrtól szerzett jogainak egyik fontos eleme volt az az engedmény, miszerint egy idegenből érkező zsidó férfi, ha magának pápai menyasszonyt
178
választott, letelepedési engedélyt nyert. Már a 18. század végén találkozunk ezzel a kedvezménnyel, ami csak erősítette Pápa város vonzerejét a zsidóság körében. Megvizsgáltuk a házastársak származási helyét arra számítva, hogy ebből a házasodási vonzásterület kiterjedtségére következtethetünk. A jelenlévő népesség házasságban élő férfi és női tagjainak születési helyét vettük figyelembe, az özvegyekétől eltekintettünk. A Pápán élő 522 házas zsidó férfi közül 288 fő (55,2 %) született Pápán, 234 fő (44,8 %) pedig idegenben. A nők esetében jóval nagyobb arányt képviselnek a pápai születésűek, számuk 327 fő (63 %), szemben a 192 fős (37 %) idegenben született házas nővel. A számok egyrészt azt mutatják, hogy – mint általában – a pápai zsidók esetében is a férfi népesség mobilisabb, mint a női. Másrészt a különbség adódhat az imént említett ösztönző tényezőből, amely a pápai lányokat a városi megtelepedési szándékkal érkező férfiak előtt vonzóbbá tette. Az idegenből származó házas férfiak egyharmada (78 fő) Veszprém megyében született, 62 %-uk (145 fő) pedig az ország egyéb megyéjében. Az idegen házas férfiak 4,7 %-a (11 fő) külföldi születésű volt, többségük Morvaországból érkezett. Az idegenben született házas nők esetében kisebb arányt képviseltek a Veszprém megyeiek (26 %), az ország más megyéjéből származók aránya pedig 69 % volt. A 10 külföldön született nő az idegen házas nők 5 %-át tette ki. Többségük Csehországban született. A megyén kívülről érkezett házas népesség esetében, akárcsak a teljes népesség körében, a szomszédos, nyugat- és észak-dunántúli megyék jelentik az elsődleges vonzásterületet, a beköltözők többsége ezekről a területekről, az itt található zsidó közösségekből származik. Az arányszámok alapján jól látszik, hogy a lokális endogámia a férfiak esetében kisebb arányban jellemző, mint a nők esetében. A teljes házas népességet tekintve a helyben házasodás aránya 59%-ot tesz ki. A betelepülők ilyen mértékű aránya biztosította az egyébként vallási tekintetben zárt közösséget alkotó helyi zsidóság számára a belterjesség elkerülését. II. 6. 4. 7. FOGLAKOZÁSI ÖSSZETÉTEL A pápai zsidóság 1848. évi társadalmi jellemzőinek meghatározásához megvizsgáltuk a népesség foglalkozási ágak szerinti megoszlását. Az összeírás foglalkozás-rovatában jegyezték fel, ha a háztartásfő özvegy, nincstelen vagy koldus volt. Velük együtt a foglalkozással, azaz keresettel nem rendelkező zsidó népesség száma 2240 fő volt, azaz a népesség 75,67%-át tette ki. Az őket eltartó keresők száma 722 fő volt, közülük 690 férfi és 32 nő volt. 20. sz. táblázat: a kereső népesség foglalkozás szerinti megoszlása
Foglalkozási ág Kereskedő segéddel Kereskedő segéd nélkül Iparos segéddel Iparos segéd nélkül Segéd, legény, alkalmazott Honorácior/értelmiségi és községi alkalmazott Vendéglős, kocsmáros, kávés Egyéb Összesen
Foglalkoztatott 19 306 40 84 194 zsidó 44 34 1 722
% 2,63 42,52 5,54 11,49 26,86 6,09 4,7 0,13 100 %
179
21. sz. táblázat: Az alkalmazottként dolgozó 194 fős népesség szakmák szerinti megoszlása
Foglalkozási ág Kereskedősegéd Iparossegéd, legény Fuvaros, kocsis Kétkezi munkás, napszámos Szolgáló Tanító Kórházi segédszemélyzet Összesen
Foglalkoztatott 30 125 7 19 2 8 3 194
22. sz. táblázat: a kereső népesség segédekkel együtt számított foglalkozás szerinti megoszlása
Foglalkozási ág Foglalkoztatott Kereskedő 355 Iparos 249 Honorácior/értelmiségi, zsidó községi 55 alkalmazott Vendéglős, kocsmáros, kávés 35 Napszámos, munkás, szolgáló 21 Fuvaros 7 Egyéb 1 Összesen 722
% 49,16 34,48 7,61 4,84 2,9 0.96 0,13 100 %
Az előző fejkezetekben részletesen beszéltünk a pápai zsidó közösség 1848 előtti társadalmi jellemzőiről és gazdasági tevékenységéről. Az ott elmondottakat nem kívánjuk megismételni, azonban a választott korszakunkat lezáró 1848-as adatok értékeléséhez szükséges visszautalnunk a korábbi korszakokra is. II. 6. 4. 8. KERESKEDŐK Az 1848-as összeírás kereskedőkre vonatkozó adatai az 1828. évi állapotokhoz képest többszörös növekedésről tanúskodnak. A táblázatban szereplő kereskedőkre vonatkozó adatokat összesítve a kereskedésből jövedelmet szerző zsidó lakosok száma 355 fő volt, azaz az összes keresőnek csaknem a fele. Közülük 293 fő háztartásfő volt, így tehát a pápai háztartások 48,2%-a kereskedelemből élt.771 Az adatok tehát a zsidó lakosság körében a kereskedelem abszolút dominanciáját mutatják. Mivel az összeírás nem tért ki a zsidó háztartásfők jövedelmi viszonyaira, a szakmák jellegéből és tőkeigényéből próbálunk következtetni a zsidó népesség vagyoni viszonyaira. A kereskedők esetében mindenképpen a segédekkel dolgozó 19 kereskedőt tekinthetjük a legtehetősebbeknek, azaz a nagyobb árut és kereskedelmi tőkét megforgató vállalkozónak. Valószínűleg nem csak a nagykereskedők, de a pápai zsidók teljes körében is az öt segéddel és könyvelővel dolgozó Herzfeld Simonné rőfös kereskedőt és családját tekinthetjük a leggazdagabbnak. Rajta kívül további öt rőföskereskedőt találunk a városban, akik valószínűleg inkább nagybani áruforgalmazók voltak, mint kiskereskedő 771
Veszprémben a háztartásfők 57,4%-a (124 fő) élt kereskedelemből. SZENDI 2002. 27. Kanizsán azonban a családfőknek csupán a 33,2%-a (123 fő) volt kereskedő. KAPOSI 2006. 270.
180
boltosok. Spittzer Sámuel rőfös négy segéddel dolgozott. A rőfösökhöz hasonlóan tehetős volt az apja, Neuman Ábrahám által megalapozott vagyonnal és üzleti kapcsolatokkal rendelkező Neuman Herman, aki somhegyi üvegeivel kereskedett és három segédet alkalmazott. A segéddel dolgozó kereskedők közt találunk további boltosokat, gyapjú-, posztó- és lisztkereskedőt. Az összeírás megkülönbözteti a kereskedőket egymástól a kereskedett áru szerint. Az esetek egyötödében azonban nem ismert, hogy a kereskedő milyen áruval kereskedett. Egy részük valószínűleg alkalmi, vagy piaci árus volt, egy részük pedig távolsági kereskedelmet vagy terménykereskedelmet folytatott, akiknek megélhetése a kereskedelemből származott ugyan, de a változó lehetőségek szabták meg, hogy mikor milyen áruval kereskedtek. Közülük mindössze hárman foglalkoztattak segédet, egyikük bolttal is rendelkezett. A kereskedést folytató zsidók közt a házalók voltak a legtöbben, szám szerint 42-en (14,33%). A házalók voltak a legkevésbé tehetősek, mindenfélével kereskedtek, amiben csak „fantáziát” láttak, s többnyire újabb árura cserélték portékájukat a kereskedés láncolata során. Leginkább ők kényszerültek alkalmazkodásra. Hasonlóan népes réteget alkottak az ún. hajhászok, azaz árufelhajtók.. A kifejezés az olasz sensal (= közvetítő, ügynök, alkusz) magyar fordítása. A hajhászok amolyan piackutatók voltak, akik befektetési lehetőségeket kerestek, árut közvetítettek.772 A forgandó üzleti szerencsének és bizonytalanságnak erőteljesen kitett hajhászi szakma nagyfokú ügyességet és találékonyságot, nem utolsó sorban kiterjedt kapcsolatrendszert igényelt. Kétségtelenül a házalók és a hajhászok alkották a leginkább mozgékony kereskedői réteget. A városban működő lisztkereskedőkre már a korábbi fejezetekben is utaltunk. 1848-ban 32 lisztkereskedő volt Pápán, egyikük segéddel dolgozott. Magas számukra a termékeny Kisalföld peremén virágzó pápai piac nagyobb volumenű gabonaforgalma, illetve ezzel összefüggésben a városi, környékbeli vízimalmok sokasága lehet a magyarázat. A zsidók városi boltkereskedelemben elfoglalt jelentős helye korszakunk végén is jellemzőnek mondható. Az 1848. évi összeírásban 29 boltos kereskedőt és 3 boltos segédet találunk. Rajtuk kívül további kereskedőkről is feltételezhetjük, hogy kereskedésüket boltban űzték, például a divatáruval, készruhával, vagy méteráruval kereskedők, vagy a fűszeresek. Neuman Hermann üvegkereskedő háztartásában boltos segédek is éltek. Róla és Reichenfeld Lipót könyvkereskedőről is tudjuk más forrásokból, hogy a Főpiacon üzletet béreltek. A könyvkereskedő a crudában (kötés nélkül, csak felfűzve) megvásárolt, illetve bizományban a nyomdáktól átvett könyveket minden bizonnyal a városban lakó két hitsorsos könyvkötőnél köttette. A termény- és nyersanyag kereskedők korszakunk során mindvégig jelen voltak a város gazdasági életében. Számuk 1848-ban is jelentős volt. A reformkori kereskedelemben az agrárhitelezés és az áruhitel már nagy méreteket öltött. Ez a típusú kereskedelem igényelte a legtöbb szabadon felhasználható, befektethető tőkét. Az áruhitelezéssel összefüggésben alakult ki a pénzhitelezés is, amire elsősorban ezek a kereskedők voltak képesek. A pápai terménykereskedők közt legnagyobb számban gabonakereskedőket (16 fő) találunk. A környék terményei közül ekkor a dohány is jelentős cikknek számított, Pápán hat zsidó dohánykereskedő volt. Feltűnő, hogy a korábban oly jelentős mennyiségben gazdát cserélő gubaccsal 1848-ban – az összeírás alapján – pápai zsidó kereskedők nem kereskedtek. Ez azonban nem jelenti, hogy a közeli Bakony uradalmi erdeiben megtermett gubacsot ne vásárolták volna fel akár Pápán kívüli kereskedők, akár a pápai zsidók közül azok, akikről pontosan nem tudjuk, mivel kereskedtek. 772
A tipikusan zsidó szakmaként számon tartott hajhász figuráját több reformkori szépirodalmi mű is megrajzolta. Nagy Ignác külön írást szentelt neki A hajhász címmel. SZALAI 2001.
181
A pápai irhás, tímár és tobakos ipar nyersanyagigényét továbbra is a zsidó bőrkereskedők szolgálták ki, számuk 1848-ban 14 volt, közülük egy segéddel dolgozott. Az uradalmi és egyéb állatállomány felvásárlói között továbbra is szerepet vittek a zsidó kereskedők. Az összeírás csupán 10 lókereskedőt és egy marhakereskedőt vesz számba, de akárcsak a terménykereskedők esetében, itt is feltételezhetjük, hogy további kereskedők is foglakoztak állat, elsősorban birka felvásárlásával. A pápai zsidó kereskedők széles palettáján megtaláljuk az ún. portékásokat is, az apróbb árucikkeket, használati tárgyakat forgalmazó kereskedőket, akik egyébként legtöbb városban a zsidók közül kerültek ki. 1848-ban Pápán 12 ilyen kereskedőt találunk. A korabeli divat szerint a férfi és női viselethez használt nagy mennyiségű szalagot a hagyományosan zsidók közül kikerülő pántlikásoktól lehetett beszerezni. Forrásaink nagyszámú zsidó pántlikásról tudnak Pápán, az 1848-as összeírásban azonban már csak két esetben találkozunk velük. Minden bizonnyal további pántlikások rejlenek a többi összeírt, pontosan nem azonosított kereskedő között is. Míg korszakunkban a falusi vegyeskereskedéseket általában zsidók vitték, úgy tűnik, hogy Pápán 1848-ban ebből a fajta kiskereskedelemből csak kisebb mértékben részesült a helyi zsidóság. Ekkor hat zsidó szatócsot találunk a városban, ahol a 12000 fős népesség szükségleteit valószínűleg ennél több ilyen kereskedő szolgálta ki. A felsorolt kereskedőkön kívül vas-, fa-, posztó-, üveg-, tej- és savanyúvíz kereskedőkkel is találkozunk Pápán, számuk 1848-ban árutípusonként 1–3 fő között mozgott. II. 6. 4. 9. IPAROSOK Az 1848-as zsidó összeírás alapján igen sokféle kézműves szakmát találunk a város lakosságán belül elkülönülő zsidó társadalomban. Korszakunkban a városban 22 céh működött. A zsidóság körében regisztrált 29 kézműves szakma tehát nagyjából megfelel a városi céhes kézműipar sokszínűségének. A népesebb, alapvető céhes szakmák (szabó, szűcs, varga stb.) mindegyike megtalálható a zsidó iparosok körében is. Néhány mesterséget azonban, mint például a fazekas, kapcás, nem folytattak. Ugyanakkor a luxusiparnak számító szakmát űző Steinberger Manó munkácsi születésű aranyműves ekkor valószínűleg az egyetlen ilyen kézműves volt a városban. Szintén egyetlen pecsétvágó (rézműves vésnök) mester volt a városban, Polák Jakab kismartoni származású zsidó. Ő véste meg a Belsőváros 1834-es magyar köriratú és a városrészek egyesülésével 1842-ben létrejött egységes város új pecsétjét.773 A kézműves szakmák többségében a mesterek legénnyel vagy inassal dolgoztak. A 29 kézműves szakmában 124 mester és 125 legény dolgozott. Ők együttvéve a kereső népesség kevéssel több, mint egyharmadát képviselték. A hagyományos céhes szakmák közül legnépesebb a szabóké volt. 1848-ban szám szerint 33-an voltak és 39 legényt foglalkoztattak. Volt köztük úriszabó, magyarszabó, mellény- és foltozó szabó. Mint utaltunk rá, a zsidó szabók önálló céhalakításra is kísérletet tettek, amelynek kudarca után a pápai szabó magyar céhbe nyertek felvételt. A zsidók hagyományos viseletével összefüggésben hat sapkakészítővel is találkozunk az összeírásban, akik további 7 legénnyel dolgoztak. A legtöbb szabólegényt Neumann Henrik „nőruha készítő” alkalmazta; négy idegen és egy pápai legénnyel dolgozott. A férje mesterségét továbbvivő özvegy Khon Adolfné három szabólegényt tartott. A bőrkereskedelem Pápára történt nagyarányú koncentrálódása, valamint a város vízierővel való folyamatos ellátottsága kedvezett a nagyszámú tímár- és az irhás szakma kialakulásának. Számos zsidó irhásnak adott megélhetést a hagyományos zsidó viselet
773
HUDI 1995a. 153.
182
iránti kereslet, amelyet a pápai vásárokra érkező idegen zsidók is támasztottak. 1848-ban a városban 20 zsidó irhásmester és 13 zsidó irháslegény dolgozott. Korszakunkban Pápán készült az ország szükségletét kielégíteni képes pipamennyiség egy jelentős része. A kedvelt és nagy mennyiségben készülő selmecbányai és debreceni pipa mellett a pápai volt a legismertebb. A népszerű cseréppipákat két, zsidók által működtetett pipaüzemben (korabeli említésben: gyárban) készítették, amelyek nagyszámú pipáslegényt, azaz munkást alkalmaztak, miközben a termék kézműves jellege is fennmaradt. Schlesinger Lipót és Löbl Salamon pipaüzeme mellett további zsidó pipásmesterek is dolgoztak a városban. Ezek együtt 39 zsidó pipáslegényt alkalmaztak. Utóbbiról ismert, hogy üzeme nagyszámú keresztény alkalmazottnak is munkát adott a városban. A hagyományosnak mondható céhes szakmákat tekintve a zsidók közt találunk vargákat, nyergest, gombkötőt, bádogost, szappanost, mészárost. A vargák több legénnyel dolgoztak. A közösség néhány tagja dohánymetszésből, szivar- és ernyőkészítésből élt. Találunk a korabeli Pápán zsidó olajkészítőt (olajütőt működtetőt), kőfaragót, faesztergályost és kelmefestőt is. 1848-ban a városban 27 zsidó kocsmáros tudott megélni. Ketten közülük özvegyasszonyok voltak. Az uradalmi haszonvételnek számító kocsmáltatási jogot részben a vásárok idején mérhető kóserborra szerezték meg a zsidók, de a városi kocsmák nagy részét is ők működtették. Rajtuk kívül három zsidó kávést és három vendégfogadóst írtak össze. II. 6. 4. 10. HONORÁCIOROK, ÉRTELMISÉGIEK, ZSIDÓ KÖZSÉGI ALKALMAZOTTAK Az elemzés során külön foglalkozási kategóriába soroltuk a honráciorokat, akiknek köréhez hozzászámoltuk a községi alkalmazottakat is. Az ebbe a csoportba tartozó 55 lakos a kereső népesség csaknem 8 %-át teszi ki. Ugyan nem állnak rendelkezésünkre a városi értelmiség vagy hivatalnoki réteg arányára vonatkozó összehasonlító adatok, mégis a zsidó közösségen belül e réteg arányát magasnak véljük, amelynek – véleményünk szerint – a közösséget jellemző sajátosságokban gyökerező okai vannak. A közösség és az egyének mindennapokban való mozgását és társas érintkezéseit is szigorúan szabályozó és meghatározó vallási előírások miatt a helyi zsidóság az élet minden területén igyekezett saját intézményrendszert fenntartani. A pápai zsidó közösségnek, mint a városon belüli önálló jogi entitásnak, saját választott elöljárósága volt. Ezek tagjai: bíró, esküdtek, templomatyák, adószedő, jegyző, községi biztos. A szintén választás útján tisztségbe emelt rabbi mellett 1848-ban a négy segédlelkész, a kántor, az éneklő, a sakter és a fürdős is a közösség vallásgyakorlását segítő fizetett személyzetet alkottak. Az önellátás és öngondoskodás részeként a közösség a 18. század közepe óta saját ispotályt tartott fenn, amelyben kórházi ápoló személyzetet foglalkoztatott, 1848-ban három ilyen személyt írtak össze. Az összeírásban szereplő hat orvos és egy seborvos magas száma nem meglepő. Az orvosi szakma a zsidók számára sokáig az egyetlen elérhető értelmiségi pálya volt, következésképpen Magyarországon az orvosi társadalmon belül a zsidóság aránya általában is magas volt. A pápai zsidó orvosok nagy száma tehát nem csak a zsidó közösség magas lélekszámával, hanem azzal is összefüggésben lehetett, hogy a város egésze is foglalkoztatta őket. 1848-ban két zsidó bábát írtak össze, mindketten szakmájukból tartották el magukat és családjukat. A vallási élettel szorosan összefüggő oktatásban az 1820-as évek közepéig a vallási jelleg kizárólagossága volt a jellemző. Így a vallásban fontos helyet elfoglaló tanulás nagyszámú saját tanító személyzetet igényelt. A pápai zsidó közösségben 1848-ban 22 tanítót és 2 nyilvános iskolai tanárt írtak össze. A tanítók egy része az 1826 óta működő nyilvános zsidó elemi iskolában tanított, nagyobb
183
részük munkaadójuk háztartásában, tehát a gyermekekkel együtt élő magántanító volt. Utóbbiak közül hárman maguk is tanulás céljából Pápára költözött fiatal tanulók voltak. Érdekes színfoltja az összeírásnak egy, a városban élő zsidó hegedűművész, a pesti származású Arnstein Antal, és a morvaországi Pintschof-ból érkezett Landesmann Dávid zongoramester, akit a gazdag Neuman Herman serfőző, pápai kaszinótag alkalmazott gyermekei zeneoktatására. A foglalkozási kategóriák közé be nem sorolt egyetlen személy a „rossz ember”-nek titulált Fekete Dávid, győri származású kártyajátékos volt. A pápai zsidók 1848. évi összeírásának elemzésével egy kisebbfajta városi népesség lélekszámával vetekedő nagyságrendű városi zsidó közösség társadalmi jellemzőinek pontos megismerését tűztük ki célul. Az ország legtöbb vármegyéjében végrehajtott összeírás egyik városi közösségről fennmaradt adatsoráról sem készült eddig hasonló megközelítésű vagy részletességű elemzés. Az összeírás jellege lehetővé tette a magyarországi történeti demográfiai vizsgálatok során korábban kidolgozott és meghonosított elemzési módszer, a család- és háztartásszerkezeti vizsgálat alkalmazását is. Ezzel együtt a nem zsidó népességre vonatkozóan eddig elvégzett hasonló elemzések megállapításaival történő összevetés is lehetővé vált. Az iparosodás előtti magyarországi népesség család- és háztartásszerkezeti általános jellemzőinek a zsidó népességre vonatkozó érvényességének kérdésére is válaszolhattunk. Az összeírás elemzésének fontos eredménye, hogy a zsidó népesség család- és háztartásszerkezeti jellemzői megfelelnek a magyarországi nem zsidó népesség hasonló jellemzőinek. A háztartások átlagos nagysága a zsidó népesség esetében is kevéssel az átlagos 5 fő alatti értéket mutatja. Jellemző a nukleáris családok túlsúlya az összetett családos háztartásokkal szemben. A zsidó népesség esetében is kimutatható, hogy a tehetősebb családfők esetében találkozunk bonyolultabb összetételű, nagyobb számú idegen taggal rendelkező háztartásokkal. A népesség nemek szerinti megoszlásában némi eltérést találunk a szakirodalom megállapításaihoz képest, itt ugyanis kis mértékű női többlettel találkozunk. A házasodási szokások alapján a zsidó népesség inkább a nyugati mintának felel meg, ahol a lányok 20 éves koruk felett mentek férjhez. A népesség demográfiai jellemzői mellett a foglalkozás szerinti tagolódás a közösség társadalmi jellemzőinek megállapítására adott lehetőséget. Az itt kapott eredmények – ellentétben a demográfiaiakkal – már kisebb mértékben vethetők össze a városi társadalom jellemzőivel. A zsidó társadalom kevésbé tagolt és sokrétű, mint az őt befogadó városi társadalom. A közösség jogi helyzetéből következően e közösségben nem számolhatunk bizonyos társadalmi rétegekkel, miközben bizonyos rétegek túlsúlyát rögzíthetjük. A zsidóság körében megtalálható szakmák a korszak városi foglalkozásainak teljes spektrumát adják, a kereskedők és iparosok mellett megtaláljuk az értelmiségi és választott tisztségviselői réteget is. Mindezek alapján elmondható, hogy a pápai közösség mind demográfiai, mind pedig társadalmi szerkezeti jellemzői alapján egy erőteljes, fejlődőképes, belső önszabályozású, jól szervezett társadalmi csoportot alkotott, teljes mértékben kitöltve az uradalom által biztosított jogi és gazdasági kereteket.
184
III. 1. ÖSSZEGZÉS Pápa város egyedülállóan nagy lélekszámú mezővárosi zsidó közössége létrejöttének okait és magyarázatát keresve, a zsidóságnak a rendi korszak végét megelőző bő száz év során a helyi gazdasági és társadalmi folyamatokban vitt szerepét vizsgáltuk. A pápai zsidóság gazdasági, társadalmi, kulturális integrációs folyamata – általános jellemzőit tekintve – hasonló volt a Dunántúl más településein zajló folyamatokhoz. Különbségek mutatkoztak azonban a folyamat kezdetét és intenzitását illetően. A nyugati határszél Esterházy-és Batthyány birtokain a zsidóság befogadása már korábban lezajlott a bevándorlás irányának megfelelően, mint a Dunántúl többi földesúri központjában. A pápai zsidó közösség nagyjából ez utóbbiakkal egy időben jött létre, illetve néhány évtizeddel meg is előzte ezeket. Részletes feldolgozások hiányában az egyes településeken zajló folyamatok összehasonlítására nem volt módunk, ezért csak általános megállapításokat tehetünk. Elmondható, hogy a zsidók helyi befogadására, jogállására, gazdasági tevékenységének jellegére általános sémák jellemzők, a folyamat a legtöbb helyen hasonlóan zajlott. Ezeket illetően a pápai zsidóság helyzete nem tekinthető rendkívülinek. Integrálódásuk gyorsaságát és mértékét illetően azonban jelentős különbségeket látunk. Ezt mindenekelőtt a népesség nagy koncentrációja, a beköltözők nagy száma mutatja meg, amely a beköltöző zsidóság és a befogadó közeg kölcsönös integrációs hajlamát mutatja. Elemzésünkben ezen – olykor ellentétes irányú – integrációs tényezők együtthatását mutattuk be, amelyek összességükben járultak hozzá ezen egyedülállóan nagy mezővárosi közösség kialakulásához. Hasonló részletességű vizsgálatok hiányában nem tudtunk olyan összehasonlító elemzést végezni, amelynek eredményeként választ kaphattunk volna arra a kérdésünkre, hogy a Dunántúl mezővárosai, uradalmi központjai közül miért éppen Pápán talált megélhetést ilyen nagyszámú zsidó lakos. Így csak a helyi sajátosságokat van módunk hangsúlyozni. Véleményünk szerint a zsidóság letelepedéséhez és boldogulásához szükséges feltételek leginkább Pápa város esetében álltak rendelkezésre. Ezek közt mindenekelőtt a földesúri felismerést kell említenünk, amely a zsidók gazdasági tevékenységében hasznot látva, tudatos telepítési politikát folytatva, nyitott volt befogadásukra. Másodsorban, de legalább ennyire jelentős mértékben a város földrajzi fekvése (elsősorban Győr közelsége), természetföldrajzi adottságai (télen is hasznosítható vízi energia), jogi helyzete (kiváltságai), gazdasági környezete, piaci szerepe, kereskedelmi és kézművesipari fejlettsége együttesen határozták meg a feltételeket, azaz adtak teret a zsidóság tevékenységének. E kedvező tényezők együttállása meghatározta az érvényesülés és az egzisztenciák minőségét is. Ebben látjuk a zsidó népesség városi lélekszáma folyamatos és gyors növekedésének kulcsát. A kedvező környezet olyan tevékenységek, vállalkozások folytatását tette lehetővé, amelyek további munkaerőt igényeltek, s így maga a formálódó közösség – igényt tartva munkaerejükre – vált képessé újabb- és újabb betelepülők számára egzisztenciát biztosítani.774 774
Győr, Szombathely és Székesfehérvár esetében az elsődleges tényező, a befogadási hajlam hiányzott. Az érdekeit féltő, azokat hatékonyan érvényesítő városi polgárság egészen 1840-ig képes volt megakadályozni a zsidóság nagyobb számú megtelepedését. BALÁZS 1980, TILCSIK 2009, DÓKA 1994a, FARKAS 1989, KÁLLAY 1989. Nagykanizsa földrajzi fekvése kereskedelmi útvonalak tekintetében jóval kedvezőbb volt Pápáénál. Környezetében árutermelő uradalmi nagybirtok feküdt, melynek – elsősorban külföldi piacokra irányuló – terménykereskedelmét zsidó kereskedők bonyolították. Tevékenységüket a Batthyányak is támogatták. KAPOSI 2006. 245–270. A városi lakosság száma a 19. század közepén nagyságrendileg megegyezett Pápa városéval. A kedvező adottságok ellenére az 1848-ban összeírt zsidó lakosság lélekszáma csak fele volt a pápainak. A kisebb lélekszám okát olyan gazdasági tényezőkben látjuk, amelyek hiánya a zsidóság tevékenységét elsősorban a helyi és távolsági kereskedésre koncentrálta, így kisebb lélekszámú közösség megélhetését volt képes biztosítani. Pápán a 19. század közepén már több zsidó ipari vállalkozás is megélhetést nyújtott további zsidó népesség számára. Ezen túlmenően pedig például a bőrfeldolgozással
185
A zsidóság befogadása és életlehetőségeinek biztosítása ütközőpont volt az uradalom és a város kapcsolatában. Érvényesülésük feltételei, és így közösségük lélekszámának növekedése is földesúri döntés függvénye volt, amelyek biztosítása szinte kivétel nélkül a városi polgárság érdekeit sértette. Részletesen bemutatva ezeket az elsősorban gazdasági jellegű érdekellentéteket, úgy véljük, hogy eredményeink a korszak zsidóságának történetére vonatkozó eddigi ismereteinket a befogadó uradalom és a város viszonylatában is bővítik. A jelentős kiváltságokkal bíró városi polgárság nem volt képes döntő befolyással lenni az uradalmi központban érvényesülő folyamatokra. A helyi zsidóság integrációjának elsődleges tényezője gazdasági tevékenysége volt. Ez játszott szerepet a kezdeti befogadása során, és ez határozta meg érvényesülési lehetőségeit, társadalmi kapcsolatait, konfliktusait is. A rendelkezésre álló források alapján korszakunkban nem érhető tetten a zsidósággal szembeni elhatárolódásban, elkülönülésben olyan szempont, amely bármilyen gazdasági megfontolást, haszonelvű döntést felülírhatott volna. Ez érvényesült a lakhatás, ingatlanszerzés, adóztatás, a földesúri haszonvételek, a helyi kereskedelem és ipari vállalkozások terén is. A gazdasági kapcsolatok és potenciál pedig a társasági integrációra voltak meghatározó hatással. Ezzel magyarázható, hogy a rendelkezésünkre álló forrásokban korszakunkban többnyire olyan társadalmi konfliktusokra találunk példát a zsidóság és környezete között, amelyek alapja valamilyen gazdasági érdekütközés volt. A pápai zsidóság községi (vallási) szervezetére, a közösség belső életére vonatkozóan kutatásunk a közösségen belül a 19. század közepén kialakult vallásiszokásbéli konfliktusok, a közösség tagjai közt húzódó társadalmi törésvonalak feltárásában hozott újabb eredményeket. A források segítségével a pápai példa bemutatásával megragadhatóvá vált a magyarországi zsidóságon belül a vallási reformfolyamatok és az emancipáció hatására kialakult megosztottság. A Pápa városi zsidóság rendi korszakbeli történetére vonatkozó kutatásunk kiindulópontja az 1848. évi név szerinti összeírás volt. Ennek ismeretében kezdtük feltárni a helyi zsidókra vonatkozó forrásokat, hogy segítségükkel értékelni tudjuk az összeírás adatait, amelyek a rendi korszak végéig lezajlott integrációs folyamat eredményét mutatják. Az elemzés révén megállapíthattuk, hogy a pápai zsidóság demográfiai viselkedése, a népesség család- és háztartásszerkezeti jellemzői nem mutatnak lényegi eltérést a korszak magyarországi nem zsidó népességére vonatkozó szakirodalmi megállapításokhoz képest. A zsidó társadalom foglalkozási megoszlása a vizsgált száz év során differenciálódott, egyre többféle szakma űzésével sokrétűbbé vált, elősegítve a jogi tekintetben homogén közösség társadalmi rétegződését. A fenti fejezetekben megragadni próbált és leírt folyamatok szoros összefüggésbe hozhatók a polgárosodás problematikájával. Mindenekelőtt abban az eredeti értelmezésben, miszerint a kiváltság nélküli rétegeket is be kell emelni az alkotmányos keretek közé.775 A magyar társadalomban meginduló polgárosodási folyamat motorja a feudális kötöttségek felszámolásának igénye volt, amely elsősorban gazdasági megfontolások nyomán fogalmazódott meg. A zsidóság érvényesülésében pedig létérdek volt a rendi keretek megkerülése, azok lebontása. Az ő vonatkozásukban a rendi országgyűléseken megfogalmazódó jogi emancipáció is a fennálló merev rendi kapcsolatos tevékenység (felvásárlás, bőrkikészítés és szűcsipar) és az ahhoz rendelkezésre álló kedvező feltételek jelentősen hozzájárultak újabb és újabb városi egzisztenciák létrejöttéhez. Veszprém város elsőrangú piacközponti szerepe vonzerőt gyakorolt a kereskedésben érdekelt zsidóságra, és a püspöki városrészen történő letelepedésük sem ütközött nagyobb akadályokba. Ez önmagában mégsem eredményezte az egyébként folyamatosan növekvő zsidó lakosság olyan mértékű koncentrációját, mint Pápán. SZENDI 2002, JAKAB 2010b 775 Ö. KOVÁCS 1996
186
elkülönülést, a zsidó honpolgárok megkülönböztetésének megszüntetését célozta, elsősorban a türelmi adó eltörlésével és az adózó népességgel azonos jogállás alá helyezésükkel. A pápai zsidóságra vonatkozó vizsgálatunk azt mutatja, hogy ez a folyamat helyben jóval korábban, a 18. század utolsó harmadában kezdett kibontakozni azáltal, hogy a haszonelvűség, a gazdasági szükséglet engedékenyebbé tette a befogadó közeget.
187
III. 2. MELLÉKLET Pápa város zsidó közösségéről készült 1848. évi összeírás adatait Windows Exceltáblázatban rögzítettük és dolgoztuk fel. Ehhez mindenekelőtt szükségessé vált a névalakok írásmódjának normalizálása. Továbbá – mint utaltunk rá – a háztartástagok háztartásfőhöz viszonyított státuszát is egységesítettük. Ott, ahol azt az összeírók nem jelölték, de a státusz egyértelműen megállapítható volt, a hiányzó adatot kiegészítettük. A táblázatban ugyanígy pótoltuk a gyermekek családnevét. Statisztikai adatsorok könnyebb kinyerése érdekében kódolással egységesítettük az egyes személyek családi státuszát, nemét, családi állapotát és születési helyét. Az elemzéshez szükség volt az összeírásban előforduló foglakozások tipizálás szerinti besorolására is. A 3000 rekordot tartalmazó táblázatot nem nyomtattuk ki, azt a mellékelt CD tartalmazza.
188
III. 3. FÜGGELÉK I. A PÁPAI ZSIDÓ KÖZSÉG RÉSZÉRE KIBOCSÁTOTT FÖLDESÚRI VÉDLEVÉL. PÁPA, 1748. MÁJUS 10.776 Mi, galántai gróf Eszterházy Ferenc, Fraknó földesura, a semptei, a pápai, a gesztesi, a devecseri és az ugodi uradalom ura, ő római császári-, szintúgy Magyarország, Csehország királyi felségének valódi titkos tanácsosa és kamarása, lovassági tábornok, a nagyméltóságú Magyar Királyi Helytartótanács tanácsosa és a Hétszemélyes Tábla ülnöke, a Magyar Királyság részéről királyi tárnokmester, Borsod vármegye főispánja, a Magyar Királyságban Dunán inneni főkapitány, ezúton tesszük közhírré, tudtul adva mindenkinek, hogy Pápa városunkban ez idő szerint megtelepedett zsidó közösséget, név szerint Philipp Jacob, Jacob, Franz Moyses, Moyses Hirschel, David Wolf, Abraham Jacob, Lebl Weiler, Juda Hirschel, Salamon Hirschel, Marcus Hirschel, Philipp Marcus, Isac Pillitz, Marcus Pillitz, Hirschel Isac/Isae (metsző), Isac Lebl, Joseph Joachim számára, akik alázatosan folyamodtak pártfogásunk iránt, kivétel nélkül fölvesszük abba, és e formális védlevél által őket ama kegyben részesítjük, hogy teljes biztonságukat szavatoljuk. Miképpen azt eldöntöttük, és Pápa város és annak lakossága közös javát szolgálónak tartjuk, hogy e zsidók számára megterhelést nem okozandó, őket kereskedésükben nem korlátozandó vagy megakadályozandó, különös tekintettel az aggasztó panaszok és kellemetlenségek megelőzésére, ezúton szabályozást hozva elrendeljük, hogy valamennyien nyugalomban és békében élhessenek, evégből fent említett okokból fentnevezett valamennyi zsidót pártfogásunkba és védelmünkbe fogadtuk, vettük és támogatjuk hogy asszonyaikkal, gyermekeikkel és azok gyermekeivel, valamint szolgálóikkal általuk egyetértésben választott, és uradalmi tisztünk által jóváhagyott és megerősített bírájuknak engedelmeskedve éljenek, saját imaházuk és temetőjük legyen. Ezek mellett rabbit, kántort és templomszolgát is tarthatnak. Hasonlóképpen saját (kóser) borkimérésük is lehet, amelyről az ő dolguk megegyezni. Abban az esetben, ha maguk között nem tudnak megegyezésre jutni, az itteni uradalmi tiszt elé vigyék a vitás ügyet. Senki által nem zavarva mindenkor szabadon mozoghatnak és kereskedhetnek, mégpedig olyformán, hogy teljességgel mentesülnek a katonai beszállásolás és a forspont alól. És senki mástól, mint tőlünk és a mi alkalmazottainktól ne függjenek, és mivel mint a mi védelmet élvező alattvalóink ezt a védelmet élvezik, mindazonáltal becsületesen megtartsák […] és semmilyen panaszra okot ne adjanak és kellemetlenséget ne okozzanak. Ha valaki a zsidó közösségből rövidebb vagy hosszabb időre az uraság hasznával (értsd haszonvételével) valamit tenni szándékozik vagy bérbe kívánja venni, a fent említett zsidó község mindig élvezzen elővételi jogot és elsőbbséget azért a becsületes bérért, amelyre a jelentkező ajánlatot tesz. És ezért a kegyes pártfogásért és kiváltságért az itteni zsidó község leszármazottaival egyetemben köteles a megállapodás szerinti és a hivatalunk által készített írásos kontraktusban leírtak alapján járó kamatokat és árendát megfelelő nyugta ellenében a meghatározott határidőre készpénzben megfizetni. Viszonzásul minden egyes helyi hivatalnokunknak komolyan megparancsoljuk, hogy a fentiekben leírt rendszabályokat betartsák, és az itteni különleges védelem alatt álló zsidó közösséget fentiekben bejelentett hozzátartozóikkal együtt e kiváltságaik zavartalan élvezetében megvédelmezzék, szükség esetén minden kellő segítséget és asszisztenciát megadjanak. Ennek hírüladásául és megerősítéséül ezt az írást saját kezű aláírásunkkal és grófi pecsétünkkel látjuk el. Kelt pápai palotánkban az ezerhétszáznegyvennyolcadik év május havának tizedik napján. Eszterházy Ferenc gróf 776
Az eredeti német nyelvű szöveget kiadta: NEUMANN 1885., valamint: MZsO XIII. 182–183.
189
II. Auszüge aus den Gemeinde-statuten vom Jahre 1835777 § 2. Soll nicht wie früher geschehen ist das Los fünf Wahlherrn für die Wahl des Ober und zwei Nebenvorsteher bestimmen, weil es Anlaß zu Streit und Unordnung gegeben, sondern in beiden Bethäusern ergehet von Seite der Vorsteher eine öffentliche Einladung an die Gemeinde, sich dem dazu festgesetzten Tage in das Gemeindehaus, in dortigen Versammlungssaale einzufinden und im Beiseye des Herrn Herrschaftlichen Comissärs, des Rabbiners und derjenigen Vorstehers welche nicht in der Candidation sind, durch Stimmenmehrheit sich aus den vom I. Herrn Commissär vorgelegten, von der hoher Herrschaft sieben Canditirten, den Ober- und die zwei Nebenvorsteher zu wählen. Nach dieser Wahl sogleich, haben eben daselbst der neuerwählten Ober- und zwei Nebenvorsteher, den Vormund und den 18 Gemeinde Repräsentant dahier zu berufen durch Stimmenmehrheit einen Gemeinde-Kasir, ein Ober- und vier unter Kirchenvorsteher zu wählen. § 4. Dem Verdachte einer Partheylichkeit der Gemeinde-Vorsteher zu einander vorzubeugen und weil selbe eigene Sitzungen zu halten vermögen, dürfen der Ober- und die zwey Nebenvorsteher, der Cassir und Oberkirchenvorsteher in keiner verwandschaftlichen Beziehung zu einander stehen. Der Ober- und vier Unterkirchenvorsteher, weil auch bei ihnen obbemeldete Gründe statt haben, darfen auch nicht in verwandschaftlichen Beziehung stehen. Der Vormund sowohl als auch die 18 Gemeinde Repräsentant aber können unter sich selbst, als auch mit allen andern Gemeinde Vorstehern, in Verwandschaft stehen, weil bey ihnen obbemeldete Gründe nicht statt finden. § 49. Letzlich bestättigen wir zugleich hiemit, daß durch diese Statuten die Grundherrschaftlichen Rechte nicht im mindesten verletzt werden, demselben nicht der geringste nur erdenkliche Schaden oder Verkürzung zugefügt werden soll. Diese obige in § 49 stehende Statuten haben wir sndesgefertigte Vorsteher und 18 Gemeinde Repräsentant genau bedachten und für nothwendig und gut zum Wohl und zur Aufrechthaltung unserer ganzen Comunitaet befunden, und um dasselben in der Zukunft beybehalten und nach selbe gehandelt werden soll, unterfertigen wir selbe eigenhändig und bekräftigen selbe mit Beylegung des Gemeinde Insiegels. Signatum Papa den 18-ten Juny 1835. Folgen die Unterschriften und Siegel. Obige Statuten werden hiemit mit Aufrechthaltung aller grundherrschaflichen Rechte durch meine eigenhändige Unterschrift bekräftiget. Signatum Papa den 23-ten August 1835. Graf Carl Eszterházy etc. etc. Fordítás: Kivonatok az 1835-ös községi szabályzatból 2. § Ne úgy történjen, mint korábban az öt választó férfi esetében történt, hogy kijelölték őket a fő és két helyettes elöljáró megválasztására, mivel ez vitára és rendbontásra adhat okot. Hanem mindkét imaházba az elöljáró egy nyilvános meghívót intézzen a közösséghez, hogy ők egy meghatározott napon a közösség házának gyűléstermében jelenjenek meg és 777
VeML IV.1.t
190
az uradalmi biztos, a rabbi és azon elöljárók jelenlétében, akik nem jelöltek, a földesúr hét jelöltje közül szavazattöbbséggel válasszák meg a fő elöljárót és a két helyettes elöljárót. Rögtön a választás után ugyanitt az újonnan megválasztott fő elöljáró és a két helyettes elöljáró a gyámot és a 18 népképviselőt778 jelöljék ki, és szavazattöbbséggel egy községi pénztárost, egy templomi fő- és négy al elöljárót válasszanak.
4. § Hogy az elöljárók közti pártoskodásnak a gyanúja se merülhessen fel, mivel egymás közt hatalmukban áll gyűlést tartani, tilos az elöljárók, a pénztáros és a templomi fő elöljáró közt rokonsági kapcsolatnak fennállnia. A templomi fő és al elöljáróknak sem szabad rokonsági kapcsolatban lenniük, mivel az ő esetükben is a fent említett közösség képviselete értendő. De a gyámatya, akárcsak a 18 népképviselő maguk közt és más elöljárókkal is állhatnak rokoni kapcsolatban, mivel esetükben a fent említett ok nem áll fenn. 49. § Végül ezennel egyúttal megerősítjük, hogy ezen szabályzaton keresztül a földesúri jog legkevésbé sem sérülhet, annak az elképzelhető legcsekélyebb kárt vagy veszteséget sem okozhat. Ezen fenti 49 pontba foglalt szabályzatot mi, hiteles elöljárók és a 18 népképviselő megfontoltuk és szükségesnek, jónak és a mi közösségünk javára szolgálónak és megtartásra méltónak találtuk, azt a jövőben meg kell őriznünk és eszerint kell cselekednünk. Saját kezünkkel aláírtuk és a községi pecsét ráfüggesztésével megerősítettük. Kelt Pápán 1835. június 18-án. Következnek az aláírások és a pecsét. A fenti szabályokat ezennel minden földesúri jogom fenntartásával az én sajátkezű aláírásommal megerősítem. Kelt Pápán 1835. augusztus 23-án. Eszterházy Károly gróf stb. stb.
778
A magyar nyelvű iratokban így nevezik!
191
III. Az első zsidó összeírásokban és a védlevélben szereplő családfők: 1736 Hirschl Abraham Hirschl Lövel Hirschl Mathias Hirschl Mathias Lövel Joel Marcus Mathias Marcus Philippus Moyses Franciscus
1744 Abraham Abraham Jacob Hirschl Dávid Hirschl Leopold Hirschl Mózes Hirschl Salamon József Kiva Jakab
Philippus Jacob Remste Josephus Wolf David
Marcus Philippus Mathias felesége Moyses Franciscus Philippus Jakab
1745 Abraham Jacob Bernardus Isaac Herschl Jacobus Hirschl Judas Herschl Marcus Hirschl Leopold Hirschl Salamon Hirschl Schneider (Isac) Hirschl Moyses Joachim Jakab Kive Jakab Lebl Abraham Lebl Moyses Marcus Philippus Moyses Franciscus Moyses uxoratus Philippus Jakab Phölöp Isaac Wolf David
1748 Abraham Jacob Hirschl Isac Hirschl Juda Hirschl Marcus Hirschl Moyses Hirschel Salamon Joseph Joachim Lebl Isac Marcus Philippus Moyses Franz Philipp Jacob Pillitz Isac Pillitz Marcus Weiler Lebl Wolf David
192
IV. PÁPA BELSŐVÁROS HÁZAI – ZSIDÓ HÁZTULAJDONOSOK, 1715–1848
No. 6 Neuman Ábrahám – 1824-től (Esztergomi-féle ház)779 No. 70 Zsidók háza – 1715780 No.72 Mathias és Abraham Hirschl – 1735781
No. 73 Neuman Ábrahám – 1809-től782 No. 75 Salzer Lipót örökösei – 1834 – Nagypiac nr. 75. – Sz. Jakab megváltja a testvérektől 783 Salzer Jakab – 1834 – Nagypiac nr. 75. No. 76 Schwarz József – 1823784 No. 77 Salzer Rozália (Spitzer Ábrahám özvegye) – 1823 – vásárol – Hosszú u. 77. sz.785 No. 87 Schwarz kereskedő zsidó – 1794, 1799 – Új utca786 No. 131 Pinkas David – 1783 – Új u. 131.787 No. 149 Spitzer Rozália – 1834 – eladja házát – Új u. 149.788 No. 155 Elia Jakab – 1764 – Ispotály u. 155. – megvásárolja789 Jacob Elias – 1780 – Ispotály u. 155.790
779
MOL P 1216 capsa 64. nr. 247. 1824. szeptember 21. Haris 1998 781 Uo. 782 MOL P 1216 capsa 61. nr. 54. 1809. október 5. és capsa 64. nr. 247. 1820. április 24. 783 VeML V.2.a 360/1834. május 17. 784 VeML V.2.a 432/1823. október 30. 785 VeML V.2.a 432/1823. október 30. 786 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 787 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 788 VeML V.2.a 365/1834. május 17. 789 MOL S 18 790 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 780
193
No. 157 Mátyás nevű zsidó – 1769 – Ispotály u. 157.791 Josephus Hershl – 1780, 1783, 1786 – Ispotály u. 157.792 Josephus Hershl – 1789 – Ispotály u. 157. – eladja793 No. 159 Hirsl Leopold – 1764 – Ispotály u. 159. – megveszi794 Jakab Leopold – 1782, 1783 – Ispotály u. 159.795 Abeles Lipótné – Ispotály u. 159. – 1826 – eladja796 No. 159 melleti házak Roth Mózes – Ispotály u. 159 mellett – 1826 König Áron – Ispotály u. 159 mellett – 1826797 No. 161 Zsidó község kórháza – 1828 – Ispotály u. nr. 161. No. 165 Riez Jakab özvegye – 1767 – Ispotály u. 165 – eladja Fülöp József zsidónak798 Fülöp József – 1767 – Ispotály u. 165., 1782, 1786-ban is799 Fülöp József – 1795 – Ispotály u. – eladja Simon Izsáknak Simon Izsák – 1795 – Ispotály u. Lebl Pinkóc – 1818 – Ispotály u. 165.b eladta Rechnitzer Farkas örököseinek800 Rechnitzer Farkas örökösei – 1818 – Ispotály u. 165.b801 Rechnitzer Léni özvegy és gyermekei 1826-ig Ispotály u. 165. Rechnitzer Léni (Farkas özvegye) – 1826 – Ispotály u. 165.b. – eladja Áron Lévinek802 Áron Lévi 1826-tól Ispotály u. 165. Áron Lévi – 1826 – Ispotály u. 165.b. No. 165.b melletti ház Simon Iszák – 1826 – Ispotály u. 165.b. melletti ház803 No. 172 Schwarz kereskedő – 1794 – Ispotály u. nr. 172 (Pauli Imre háza) Mathia Samuel – 1794, 1799804 Samu Mátyás 1826-ig Ispotály u. 172. Manovill Ábrahám 1826-tól – Ispotály u. 172.805 791
MOL S 18 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37., 138. 793 MOL S 18 794 MOL S 18 795 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 796 VeML V.2.a 161/1826. március 11. 797 Uo. 798 MOL S 18 799 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 138. 800 VeML V.2.a 83/1818. március 7. 801 VeML V.2.a 83/1818. március 7. 802 VeML V.2.a 632/1826. október 30. 803 VeML V.2.a 632/1826. október 30. 804 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 805 VeML V.2.a 628/1826. október 30. 792
194
No. 174 Salamon Lázár – 1764–1765 – Ispotály u. 174.806 Abraham Aitlitz – 1765 – Ispotály u. 174. – megveszi807 Kupl Mandl – 1783 – Ipotály u. 174., 1786808 Abraham Aitlitz – 1783 – Ipotály u. 174.809 Kiss Dávid – 1783 – Ispotály u. 174. No. 181 David Bernard – 1779–1785 Ispotály u. 181.810 Kiss Dávid – 1780 k. – Ispotály u. 181.811 No. 185 Hersl Jakab – 1776 – Ispotály u. 185. - megveszi812 Kupl Mandl – 1783 – Ipotály u. 185.813 Jacob Hirschl – 1786 – Ispotály u. 185.814 No. 186 Lebl Vajtler – 1779 – Ispotály u. 186.815 Lebl Vajszer – 1782 – Ispotály u. 186.816 No. 187 Hirsl Ferenc és Hirsl Leopold – 1744 – Ispotály u. 187. – megveszik817 Moses Preysac – 1780 – Ispotály u. 187.818 Bernard zsidó – 1782 – Ispotály u. 187.819 Preisak Mózes – 1794 körül – Ispotály u. 187. – bírja820 No. 188 David Bernard – 1764–1778 – Ispotály u. 188.821 Willhelm Freisperger –1778 Ispotály u. 188.822 No. 192 Moyses Herman – 1790 – Ispotály u. 192.823 Jandl zsidó – 1794 – Ispotály u. 192. 806
MOL S 18 MOL S 18 808 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 809 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 810 MOL S 18 811 MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. 812 MOL S 18 813 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 48. 814 MOL P 1216 capsa 54. nr. 138. 815 MOL P 1216 capsa 54. nr. 20. 816 MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 817 MOL S 18 818 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 819 MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 820 MOL S 18 821 MOL S 18 822 MOL S 18 823 MOL S 18 807
195
Salamon Lebl Hartman – 1794 – Ispotály u. nr. 192.824 No. 193 Philip Weiner – 1791 – Ispotály u. 193.825 Weiner Fülöp és felesége, Bela Kaje – 1794 – Ispotály u. nr. 193. – eladják Wolf Grünbaumnak826 Wolf Grünbaum – 1794 – Ispotály u. 193. No. 194 Zsidó község (zsinagóga)827 No. 195 Zsidó község828 No. 196 Zsidó kórház (régi) – Ispotály u. nr. 196.829 No. 196 Zsidó kórház (régi) – Ispotály u. nr. 196. No. 198 Salamon József – 1766 – Ispotály u. 198. – megveszi, 1783-ban, 1786-ban is830 No. 200 Hirschl mészáros – 1782 – Ispotály u.831 No. 202 Abraham Jakab – 1794 körül – Ispotály u. 202. – bírja832 No. 203 Mayer Mózes özvegye – 1788 – Ispotály u. 203 – megveszi833 Baron József – 1815 – Ispotály u. 203. – eladja Neuman Albertnek (Suller Mátyásné és Ribiánszky András háza között!) 834 Neuman Albert – 1815 – Ispotály u. 203.835 No. 205 Jacobus Moyses – 1777–1788 – Ispotály u. 205.836 Moyses Salamon – 1788 – Ispotály u. 205.837 824
MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., MOL S 18 826 VeML V.2.a 3/1794 augusztus 9. 827 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 828 Uo. 829 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 830 MOL S 18, MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 48., 138. 831 MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 832 MOL S 18 833 MOL S 18 834 VeML V.2.a 40/1815. január 21. 835 VeML V.2.a 40/1815. január 21. 836 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 837 MOL S 18 825
196
No. 207 Jacob Hirsli – 1772 – Ispotály u. 207. – megveszi838 Jacobus Herschl – 1780 – Ispotály u. 207.839 No. 208 Mathias Hirschel – Ispotály u. 208 – nem tudni mikor840 Mathias Hierschl – 1780 – Ispotály u. 208.841 Isaac Salamon Eisenstädter – 1794 körül – Ispotály u. 208.842 No. 209 Izsák Salamon – 1780 k. – Ispotály u. 209.843 Moyses Salamon – 1780 k. – Ispotály u. 209., 1786844 No. 210 Isac Selig rabbi – 1764 – Ispotály u. 210. – megveszi845 Baruch Pinkas – 1778 előtt – Ispotály u. 210. – megveszi846 Raphael Moyses Bettlheim – 1778 – Ispotály u. 210. – megveszi, 1786, 1794847
No. 212 Frankl Mózes – 1794 – Ispotály u. 212., 1799848 Pintsof Sámuel – 1806 – Ispotály u. – megveszi Frankel zsidó házát849 No. 225 Szauer Ábrahám – 1828 – Szent László u. nr. 225.850 No. 233 Oblatt Salamon – 1751851 Oblatt Salamon – 1751–1773 – Szent László utca nr. 233. (Baka Miklós nemes kuriális háza, amit per cauditatem az uradalom visszavett és eladott), 1773-ban az özvegye bírta és adta el852 Philippus Lebl – 1773 – Szent László u. 233. – megveszi853 Philip Lebl – 1780, 1786 – Szent László u. 233.854 Philip Kraus – 1794 – Szent László u. 233.855 838
MOL S 18 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 840 MOL S 18 841 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35. 842 MOL S 18 843 MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. 844 MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 845 MOL S 18 846 MOL S 18 847 MOL S 18, MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., capsa 54. nr. 48., 138. 848 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 849 VeML V.2.a 387, 388/1806. november 6. 850 MOL P 1216 capsa 64. nr. 250. 851 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., capsa 57. nr. 5. 852 MOL S 18 853 MOL S 18 854 MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 855 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 839
197
No. 236 Isack Lazar Rakendorfer 1780 k. – Szent László u. 236.856 No. 237 Isac Lazar Fraind – 1774 – Szent László u. 237. – megveszi és még 1794-ben is az övé857 No. 238 Moyses David – 1767 – Szent László u. 238. – megveszi, 1780, 1782-ben is!858 No. 242 A rabbi özvegye – 1780 – Szent László u. 242.859 Salamon Izsák – 1786 – Szent László u. 242.860 No. 243 Jacob Moyses 1780 k. – Szent László u. 243., 1786861 No. 251 Bernardus Politzer – 1744 – Szent László u. 251 – megveszi862 Oblatt Salamon – 1749 – Szent László u. 251 – megveszi863
No. 254 Mathias Jakab – 1789 – Szent László u. 254. – megveszi864 Schultheisz – 1816 – Kristóf u. 294. és Szent László u. 254.865 No. 255 Salamon Lazar – 1780 – Szent László u. 255.866 Salamon Lazar özvegye – 1780 – Szent László u. 255.867 Salamon Lazar özvegye – 1783 – Szent László u. 255. – eladja868 No. 260 Philippus Leb judex judaeorum – 1770–1774 – Szent László u. 260. egyik felét869 Marcus Hirschl – 1764–1780 – Szent László u. 260. másik fele, 1786-ban is870 Lebl Isaac Matterstorfer – 1781–1785 – Szent László u. 260. másik fele871
856
MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. MOL S 18, MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 858 MOL S 18, MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37., 68. 859 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 860 MOL P 1216 capsa 54. nr. 138. 861 MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 862 MOL S 18 863 MOL S 18 864 MOL S 18 865 MOL P 1216 capsa 62. nr. 90. 1816. május 30. 866 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35. 867 MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 68. 868 MOL S 18 869 MOL S 18 870 MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. 871 MOL S 18 857
198
No. 261 David Wolf – 1740 – Szent László u. 261. – megveszi872 ifj. Moyses David – 1780 – Szent László u. 261.873 Mózes Dávid özvegye, Abeles Rebeka – Szent László u. 261. – 1834 – eladja unokáinak, Abelszberg Lipótnak874 No. 262 Löbl Isac Reichenfeld – 1794 – Szent László u. 262.875 Krakauer Izsák és testvérei (K. Dávid fiai) – 1834 – eladják apjuk házát – Szent László u. 262.876 Gold Zsigmond és Krakauer Rozália – 1834 – megveszik Krakauer Dávid házát877 No. 263 Mathias Hirschl – 1735 – Szent László u. 263.878 No. 265 Herschl Mózes – 1753 előtt – Szent László u. 265.879 Moses Hirschl – 1752–1753 – Szent László u. 265.880 Isac Oblatt – 1766–1777 – Szent László u. 265.881 No. 268 Benjamin Simon – 1767 – Szent László u. 268.882 Benjamin Hartman Simon – 1794 – Szent László u. 268. Beniamin Simon – Szent László u. 268. – 1780 k., 1786883 No. 273 Grotta Salamon – 1822 – Kristóf u.884 (Rohovics-féle ház) No. 278 Lachenbach Henrik (nem pápai zsidó) – Corvin-ház – megveszi 1827-ben, de el is adja (Csúzy-ház)885 No. 303 Vinterberg József – 1818 – vásárol Kristóf 303. sz. házhely886 No. 307 Vinterberg József – 1818 – vásárol Kristóf u. 307. ház887 872
MOL S 18 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 874 VeML V.2.a 1834. június 28. 510. pont 875 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., capsa 54. nr. 48., 138. 876 VeML V.2.a 1834. július 30. 588. pont 877 VeML V.2.a 1834. július 30. 588. pont 878 MOL P 1216 capsa 54. nr. 35. 879 MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 880 MOL P 1216 capsa 55. nr. 5. 881 MOL S 18 882 MOL S 18 883 MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 884 MOL P 1216 capsa 64. nr. 197. 1822. április 25. 885 MOL P 1216 capsa 64. nr. 234. 1827. december 28. 886 VeML V.2.a 272/1818. augusztus 1. 873
199
No. 397 Boskovics Jakab 1782 – Víz u. 397.888
SZÁMMAL NEM AZONOSÍTHATÓ HÁZAK: Berger Májer – 1834 – Kristóf u. Bettlheim Seligman – Ispotály u. – 1821889 Donauberg Lázár – 1821 – megveszi Fleischer Mózes házát – Ispotály u. Eisenstädter Singer Salamon és Bettlheim Seligman háza között890 Eisenstädter Singer Salamon – Ispotály u. – 1821891 Farkas zsidó szabó – 1806 – Ispotály u. Fülöp József – 1795 – Ispotály u. – eladja Simon Izsáknak892 Gold Zsigmond és Krakauer Rozália (K. Dávid lánya) – 1834 – megveszik K. Dávid házát Grünbaum Farkas – 1820 – a zsidó mészárszék melletti ház – eladja vejének, Lehner Lebl Salamonnak893 Grünfeld Salamon – 1806 – Ispotály u.894 Grünfeld Salamon – 1820 – Grünbaum Farkas melletti háza (Ispotály u.) 895, 1821-ben eladja Schwarz Nátán bőrkereskedőnek896 Hartmann Mózes – 1806 előtt – Ispotály u. – Farkas zsidó szabó és id. Kopf Antal háza között – ezt Grünfeld Salamon megveszi 1806-ban Vigyázó Magdolnától897 Herzfeld Simon – 1839 – Nagypiac898 Isac Salamon Eisenstädter – 1799 – Zsidó (Ispotály u.) – eladja Szarvas Ádámnak Izsák Raphael – 1794 – Ispotály u. Kiss Jakab – 1795 – Fülöp József háza mellett899 Klein Májer – Ispotály u. – 1823 – eladja, Lamberger Dávid és Takáts József háza között900 Klein Májer – Ispotály u. Vekerle Borbálától házat vesz – 1823 König Áron – ismeretlen helyen lévő háza901 Lamberger Dávid – 1823 – Ispotály u. – Klein Májer háza mellett Leb Salamon 1815-ig – Ispotály u. (Ribiánszky András és Májer Sebestyén háza között) 902 Mattersdorfer Löbl – 1794 – Ispotály u. – eladja Izsák Raphaelnek903 Mészárszék – 1828 – Ispotály u. nr. 194. Moyses David – 1779 – Szent László u.904 887
VeML V.2.a 272/1818. augusztus 1. MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 889 VeML V.2.a 311/1821. július 21. 890 Uo. 891 Uo. 892 VeML V.2.a 1795 július 25. 3. pont 893 VeML V.2.a 325/1820. június 21. 894 VeML V.2.a 301/1806. augusztus 16. 895 VeML V.2.a 325/1820. június 21. 896 VeML V.2.a 82/1821. február 22. 897 VeML V.2.a 320/1806. szeptember 6. 898 MOL P 1216 capsa 66. nr. 84. 1839. február 8. 899 VeML V.2.a 3/1795 július 25. 900 VeML V.2.a 443/1823. november 8. és 461/1823. november 27. 901 VeML V.2.a 266/1815. július 8. 902 VeML V.2.a 259/1815. június 24. 903 VeML V.2.a 1/1794. március 8. 904 MOL P 1216 capsa 54. nr. 20. 888
200
Moyses Salamon mészáros – 1799 – Ispotály u. Munk Ádám – 1798 – Nagy János csizmadia házát megveszi Neumann Dávid 1815-től – Ispotály u. (Ribiánszky András és Májer Sebestyén háza között) Saltzer Leopold – 1794 – Kristóf u.905 Saltzer Leopold – 1816 – Kristóf u. – eladja906 Sámson nevű zsidó – 1795 – Fülöp József háza mellett907 Schultheis zsidó – 1816 – Kristóf u.908 Simon Izsák – 1795 – Ispotály u. Salzer Leopold – 1816-ig – Kristóf u. Szélig Gábor – 1819 – Vekerle örökösök háza909 Unger Salamon – 1821 – Ispotály u. – megveszi Donaubergtől a Fleischer-házat Zsidó bíró háza – 1762
905
VeML V.2.a 1/1794 február 22. VeML V.2.a 67/1818. február 21. 907 VeML V.2.a 3/1795 július 25. 908 MOL P 1216 capsa 62. nr. 90. 909 MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. 906
201
V. ZSIDÓ KÖZSÉGI ELÖLJÁRÓK Bírák: Moyses Hirschl – 1759 Fülöp Lebl – 1780, 1790 Krausz Fülöp – 1791 Fromm Lázár – 1799, 1804 Krausz Salamon – 1801, 1803, 1807 Neuman Ábrahám – 1802, 1808, 1810 Oppenheimer Ignác – 1830 Neuman Salamon – 1833/1834, 1836 Rechnitz Móric – 1835 Sziesz Rafael – 1845 Spitzer Adolf – 1846 Albíró (subjudex) Lebl Sándor – 1799 Fischer Márkus – 1845 Esküdtek: Aidlitz Fülöp – 1790 Preisach Joachim – 1790 Neuman Ábrahám – 1801, 1804 Gold Izsák – 1801 Lazar Fromm – 1802, 1803 Spitz Mayer – 1802 Frankl Mózes – 1803, 1804 Baron József – 1806 Stern Izrael – 1806, 1808 Saltzer Lebl – 1807 Bettelheim Rafael – 1807, 1810 Oppenheim Koppl – 1808 Pintsof Sámuel – 1810 Koritsoner Nátán – 1830 Klein Máyer – 1830 Krausz Leopold – 1833/1834 Fischer Márkus – 1845 Neuman Herman – 1846
Templomatyák: Löbl Joachim – 1790 Márkus Joachim – 1790 Munk Ádám – 1801 Frankl Mózes – 1801 Isac Gold – 1802 Pintsof Sámuel – 1802 Bettelheim Rafael – 1803
202
Pillitz Salamon – 1803, 1806, 1810 Oppenheim Koppl – 1804 Stern Ábrahám – 1804 Fromm Lázár – 1806, 1807, 1808 Krakauer Dávid – 1807 Kruppa Löbl – 1808 Veltner Joachim – 1810 Stern Ábrahám – 1833/1834 Schlesinger Sámuel – 1833/1834 Manovill Ábrahám Lamberger Dávid Krakauer Ferenc – 1846 Neuman Salamon – 1846 Kohn Lipót – 1846 Löbl izrael – 1846 Adószedő, pénztáros (praeceptor), könyvvivő: Lebl Fülöp – 1779 Mattersdorfer Lebl – 1790 Stern Izrael – 1801 Bettelheim Raphael – 1802 Liebl Lipovics – 1804 Singer Manó – 1848 Steiner Ferenc – 1846 Népszószóló: Herzfeld Adolf – 1846 Sakter: Lebl Sándor – 1799 Krausz Fülöp – 1848 Rabbik: Salamon Effraim – 1781 Rapapport Wolf – 1790, 1799 , 1832 Horowitz Pinkas (Pál) 1841, +1845 Löw Lipót 1846–1849/1850 Schulsinger (kántor): Asser – 1799, 1804 Frankfurter Herman – 1848 Weis Jakab Lipót – 1848 Segédlelkészek: Schosberger Lipót – 1845, 1848 Stern Mózes – 1848 Epstein Izrael – 1845, 1848 Karitsoner Lipót – 1848
203
Jegyzők: Tzengepoth Sámuel – 1799 Singer Emánuel – 1833 Schlosz Salamon – 1846, 1847, 1848 Községszolgák (samesz): Isacus Lebl – 1781 Polák József – 1848 Ungár Salamon – 1848 Schwarz Ignác – 1848 Községi biztos: Veltner Izsák – 1848 Fürdős: Id. Gold József – 1848 Gyámatyák: Szauer Ábrahám – Schlosz Jakab – 1833 Spitzer Sámuel – Saltzer Izsák – 1833
204
VI. Löw Lipót pápai rabbivá választásának oklevele910 Az idevaló izraelita község alulírt elöljárói és népképviselői erősítik ezennel, hogy nagytiszteletű tudós Lőw Leopold úr jelenlévő N. kanizsai főrabbi és iskola igazgató mind a magok, mind pedig a szavazati joggal bíró egyéb tagtársai részéről a községi jegyzőkönyvnek 113. száma szerént, az ebben elősorolt általános és az itt következő különös feltételek mellett, az idevaló izraelita község főrabbijának és iskola igazgatójának választatott meg élte hosszáig. A. Nagy tiszteletű Lőw Leopold úr mint itteni főrabbi és iskola igazgató a község pénztárából hivatalba lépésétől fogva egy 20 pengőforintból álló heti fizetést huzand. Ezen kívül az egyéb szokásban lévő mellék jövedelmek számára is feltartottván, valamint szabad lakás is. B. Említett F. Lőw Lipót úrnak mint itteni főrabbi és iskola igazgatójának kötelességévé tétetik, hogy a körébe tartozó működései s az iskolák elrendezése és az ezerei felügyelése mellett legalább havonként szombaton fölváltva magyar és német nyelven hirdesse az isten igéjét, és egyéb nagyobb ünnepeken valamint fölségesen uralkodó fejedelmünk és kegyelmes földesurunk születésök napján egy vallásos beszédet magyar nyelven tartson. C. Erős bizalommal lévén abban, hogy N. tiszteletű Lőw Leopold úr mint itteni főrabbi és iskola igazgató ösztörü (sic!) erkölcsi buzgalmát és nevezetes tudományát az idevaló izraelita község javára fordítandja, mi is kötelezzük magunkat eránta az állásához illő tisztelettel és hódolattal viseltetni – és minden jó – és hasznosban ami község javára lenne, hathatós segédjül lenni. Adatott az elöljáróság és népképviselőség üléséből Pápán június 2án 1846. Spitzer Adolf bíró, Herzfeld Adolf népszószólló, Neumann Hermann előljáró, Steiner Ferenc pénztárnok, Schlesinger Leopold, Kohn Leopold, Berger Móric, Hirschler Miksa, Neumann Salmaon, Schlesinger Sámuel, Spitzer Sámuel, Neumann Albert, Hirschler Sámuel, Kohn Mózes, Schlesinger Áron, Eisler Sámuel, Sauer Miksa, Rechniz Jakab, Schwarz Márk, Feitel Móric.
910
VeML: IV. 1. t Kivonat a zsidó község jegyzőkönyvéből 113/1846. A választási bizottmány tagjai közül a következők írták alá: Epsetin Izráel, Schosberger Lipmann segédlelkészek, Gold Lipót és Báron Bernát kórházi intézeti elöljárók, Pápay Miklós uradalmi prefektus, Polák Ferenc uradalmi kasznár, választási biztosok. Lepecsételték a hitközség és az uradalom pecsétjével.
205
VII. KRAUSZ LIPÓT HAGYATÉKI LELTÁRA, 1804911 Egy pár ezüst csat, 8 ½ lot912 Két pár ezüst gyertyatartó, 48 lot 8 kanál, 27 lot 4 kanál, 11 lot Nagy leveles kanál, 9 lot 3 kávés kanál, 2 lot Kávés ibrik, 15 1%2 lot Herbathés ibrik, 13 lot Ezüst kanna, 17 lot Tejes lábas, 18 lot Cukros pischis, 3 ½ lot Tobakos pischis, 5 ½ lot Tobakos pischis, 4 ½ lot Sótartó, 3 Ezüst csésze, 3 Egy tajték pipa Egy pár csat, 8 ½ lot Egy pár csat, 6 lot Egy pár csat, 2 ½ lot Két pár késnyél és három ágú villa, 5 lot Régi pénz és egy kis csat, 9 ¾ lot Aprólékos ezüst darabok, 2 ¾ lot Két rossz ezüst óra Egy rossz ezüst óra Egy rossz ezüst óra Töredék ezüst, 2 lot Egy arany gyűrű Carniol913 kővel, egy karika és egy kisebb gyűrű, és egy kis szerecseny fej Függő Egy erszény Arany paszomány, 5 ½ lot Morva országban van 16 lot csipke Egy szerviz: 6 pár f…, herbathés ibrik, 6 ezüst kanál Három darab arany matéria Két gyémántos arany gyűrű Egy kis pikszis Zálog kések Igazgyöngy 6 pár ezüst kés, mintegy 30 lot Könyvekben
13 forint 67 36 ft 27 xr 12 ft 12 ft 30 xr 3 23 ft 19 ft 30 xr 30 ft 25 ft 5 10 ft 9 4 3 ft 30 xr 6 14 5 ft 30 xr 2 ft 30 xr 7 ft 18 ft 3 8 ft 10 12 2 10 ft 30 xr
2 ft – 11 33 70 32 200 1 ft 30 xr 12 ft 82 30 ft 66 ft 30 xr
911
VeML IV.1.b 170/1804. június 18. Arany- és ezüstmérték, 1 lat = 233,887 gramm. 913 Karneol: vörösesbarna, achát-tipusú indiai, v. braziliai drágakő. 912
206
Ruhák Egy újjas fehér piket914 lajbli915 Német nadrág és lajbli fekete posztóból Selyem lajbli 9 pár selyem harisnya Egy v…casmir916 lajbli Egy piket lajbli Zöld Manschester nadrág Sötét színű posztóból kabát Egy bekecs 2 selyem kalap Egy halottas ruha Egy selyem palást ünnepnapi Egy selyem palást mindennapi Egy posztó köpönyeg 3 ágyterítő Egy vég vászon, 25 rőf 12 pár fehér harisnya Egész ágyra való fehér gyolcs Egy vég asztal ruha Három darab párna tollastul 4 dunyha fekellel 11 vánkos fekellel 20 cin tányér 3 tál Egy réz lábos 4 réz sütemény forma 3 réz kávéfőző ibrik Egy sárga rézből való olajos tál Rézből való ételhordozó csészék 5 nyoszolya917
914
Piqué (fr.), piké: kiemelkedő mintázatú, merev tartású pamutszövet típus. Lajbli, lajbi: ujjatlan, elöl gombolódó férfimellény. A leibchen (ném.) = mellényke szóból. 916 Kasmír textilanyag: finom gyapjúszövet, eredetileg: kasmírkecske gida pehelyszőréből. 917 Nyoszolya: lécvázas szerkezetű, egyszerű ágy, fekhely. Fekvőfelülete rendszerint szalma, gyékény, v. kukorica-csuhéj fonat. 915
207
VIII. ZSIDÓK ÉS IPAROSOK KÖZT FENNÁLLÓ ADÓSSÁGOK: Év
Zsidó kereskedő
1823 1820
Hartmann Jzsef Fischer Bernát
1821 1822 1826 1815 1826 1823 1826 1823 1820 1823 1795 1823 1826 1826 1834 1822 1823 1820 1818 1818 1802 1826 1821 1821 1823 1818 1826 1806 1818 1821 1821 1818 1815 1815 1826 1815 1823 1820 1822
Adós mester
Követelés Hitelezett áru összege 28 bőr András 48 –
Angyalos István Baranyai németszabó Freund Izráel Betsei János csizmadia Freund Izráel Betsei József Schwarz Nátán Boda Mihály csizmadia Kruppa Leopold Bogdán Gábor varga Özv. Gold Antalné Borda Mihály csizmadia Buchwald Ábrahám Bujtás Ferenc Kohn Ábrahám Bujtás Ferenc Munk Sándor Czeglédi Antal szűcs Sonnenfeld Farkas Pál m. varga Benedek Hartmann József Fehér Ferenc varga Munk Ádám Flaschker József n. varga Freund Izráel Gál Pál Kohn Ábrahám Gál Pál csizmadia Schwarz Nátán Glatz Mátyás varga özvegye Ullmann Ignác Gratsány Miklsó szíjártó Schwarz Nátán Gutyka Mihály csizmadia Freund Izráel Hegedüs József Sonnenfeld Jakóts Mihály m. varga Benedek Markstein Gáspár Kovátsits János szíjártó Schlosz Jakab Kupetzky Márton Neuman Ábrahám Lakatos János m. varga Kohn Ábrahám Lendel Mihály n. varga Kohem Ábrahám Eitler János n. varga König Áron Kartsi Mihály csizmadia Buchwald Ábrahám Lendl Mihály n. varga König Áron Ludovits István m. varga Eisler Márkus Ludovits Pál m. varga Rechnitz Lebl Magyari József m. varga Kaufmann Izsák Peksz Ferenc Freund Izráel Péntek Károly csizmadia Springer Izsák Petrovits János csizmadia Markstein Gáspár Pinterits Györyg és Mihály Bruder Samu, Pinterits Mihály Markstein Gáspár Grünfeld Salamon Porpáczi József csapó Veltner Izsák Porpáczi József csapó Grotta Salamon Pósa József szíjártó Freund Izráel Pospis János csizmadia Schwartz Ignác Pospis János csizmadia Schwarz Nátán Pospis János csizmadia
415
bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr
48,5 5 38,3 129 378 70 1020 21 390
bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr
100 180 16 ft 63 10 32 750 25 45 188 193 12 460 154
bőr gyapjú bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr bőr – bőr bőr bőr bőr
238 110 10 567 447
gyapjú gyapjú bőr bőr bőr bőr
171 234 73 164
208
1826 1826 1826 1821 1795 1823 1820 1822 1822 1820 1818 1822 1823 1818 1795
Kohn Ábrahám Sonnenfeld Benedek Manovill Ábrahám Buchbinder Jakab Herschl Schwarzbaert Freund Izráel Fraund Izráelné Schwarz Nátán Schwarz Nátán Steiner Izsák és Márkus Schlosz Jakab Schwarz Nátán Freund Izráel Grünfeld Salamon Billitz Salamon
Rada Mihály szűcs Raichard Fülöp m. varga
21 871
– bőr
Raichard Fülöp m. varga Schvabl Henrik Schwarz Mihály n. varga
458 10 190
bőr dohány szattyán bőr
Silkó József csizmadia Silkó József csizmadia Silkó József csizmadia Sipos Ferenc Soós István m. varga
34 100 286 560 147
bőr bőr bőr – bőr
Süllei József szűcsmester Szarka Imre Szilossy János csizmadia Üveges Mihály szűcs Volpfart pékné
102 316 114 40 48
– bőr bőr – liszt
209
