SZAKDOLGOZAT JAKAB NORBERT

SZAKDOLGOZAT

JAKAB NORBERT

MISKOLC 2013

1

MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM-ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI TANSZÉK

A KIRÁLYI VÁRMEGYÉK TÖRTÉNETE

SZERZŐ: JAKAB NORBERT IGAZSÁGÜGYI IGAZGATÁSI ALAPSZAK LEVELEZŐ TAGOZAT KONZULENS: Dr. STIPTA ISTVÁN INTÉZETVEZETŐ EGYETEMI TANÁR

MISKOLC 2013

2

UNIVERSITY OF MISKOLC FACULTY OF LAW DEPARTMENT OF LEGAL HISTORY

HISTORY OF THE ROYAL COUNTIES

AUTHOR: JAKAB NORBERT BA IN JUDICIAL SYSTEM ADMINISTRATION PART-TIME COURSE CONSULANT: Dr. STIPTA ISTVÁN INSTITUTE DIRECTOR PROFESSOR

MISKOLC 2013

3

Előszó Jelen munka a magyar vármegyerendszer korai időszakát hivatott bemutatni. A vármegye, latinul comitatus Szent István óta a Magyar Királyság alapvető közigazgatási egysége volt. A második világháború végéig a hivatalosan vett megnevezése a vármegye volt, de szinonimájaként gyakorta használták a megye elnevezést is, törvényekben, királyi rendeletekben is sokszor használták a megye szót a vármegyéket illetően, végül 1949-ben, a szovjet mintára létrehozott Alkotmány, az 1949. évi XX törvény végleg eltörölte a vármegye elnevezést, innentől kezdve Magyarországnak hivatalosan is megyéi voltak. A vármegyéknek több fejlődési szakasza ismeretes: az államalapítástól az Árpád-ház kihalásáig terjedő időszakra datálhatjuk a királyi vármegyéket, a vármegyék a királyságban azonban különféle szerepeket tölthettek be, találhatunk köztük határvármegyéket, erdőispánságokat is. A vármegye Szent

István

tevékenysége folyamán jött létre, a XIV. század elejéig élt, azonban fejlődését tekintve a XIII. század már magában hordozza II. András tevékenysége folyamán a nemesi vármegyék létrejöttét. A királyi vármegyerendszer akkor kezdett el meggyengülni, amikor az udvarbirtokok adományozását követően a várbirtokok eladományozása is megindult. A XIII. század vége felé a királyi vármegyerendszer lényegében felbomlott, szerepét a nemesi vármegye vette át, ennek a folyamatnak szerves

része

volt

az

1222-

ben

kiadott

Aranybulla.

A nemesi vármegye létrejöttének előzményeként a nemesség megerősödése tudható be, ezzel a vármegye igazgatása is átalakult. Az uralkodó szerepe drasztikusan csökkent, ugyan az ispánt továbbra is a király nevezte ki, de az alispánt és a szolgabírákat a nemesség választotta. A szolgabíró később fontos tisztviselővé vált, a szerviensek vitáit eldöntő jogköre miatt. A rendi országgyűlésre a vármegyék követeket is küldhettek. A vármegyék következő fejlődési szakasza a polgári vármegye, amely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után a szovjet „hatalomátvételig” élt. Ebben az időszakban jelentősen megnőtt a Habsburgok befolyása a Magyar Királyság felett, majd az 1867-es kiegyezést követően létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. Ebben az időszakban Bécs minden értelemben hatalma alá vonta a „régi” királyságot, az egész országra kiterjesztette hatalmát, Bécs lett a törvényhozás székhelye. Budapest azonban ezekben az időkben élte fénykorát: kiépült a Nagykörút, az Andrássy utca klasszicista palotái, a Nyugati, később a Keleti 4

pályaudvar, a Parlament épülete, a Millenniumi Földalatti vasút, a Kisföldalatti mind-mind

erre

az

időszakra

emlékeztetnek.

Ennek az időszaknak, a „boldog békeidőnek” 1914. június 28.- án Szarajevóban vetett véget Gavrilo Princip, aki egy hadgyakorlat megtekintése közben halálos sebet ejtett Ferenc Ferdinánd trónörökösön. Egy hónappal később, július 28.- án Ferenc József a 12 nyelven készült hadüzenet aláírásával megpecsételte az akkori Európa és ezzel az Osztrák-Magyar Monarchia sorsát: hadat üzenetet Szerbiának, kitört az első világháború. A 4 éves hadakozásban 15 millió ember vesztette életét, és 1918. november 11.- én a Monarchia felbomlott. Az I. világháborúnak a versailles-i palota kertjében álló Nagy Trianon kastélyban vetettek véget, 1919. június 4.- én. A békeszerződés

következtében

Magyarország

elvesztette

területének

62%-át,

népességének 48%-át – Horvát-Szlavónország nélkül 55%-át. A második világháborúban ugyan visszacsatolták egy időre Erdély egy részét, de az első bécsi döntés következtében később ezt is elcsatolták. Ezután Magyarországra a szovjet „barakk” terjesztette ki hatalmát, az 1956. októberi események után a szovjetek befolyása totálissá vált.

5

I. fejezet A Magyar Királyság alapításának X. századi előzményei 1. A magyar nomádállam A hagyományos felfogás I. (Szent) István királyt tekinti a magyar állam megalapítójának, legfeljebb a Géza nagyfejedelem korát hajlandó még a magyar állam előtörténetébe bevonni. Ez minden kétséget kizáróan jogos álláspont, ha az államnak csak egyféle berendezkedési, mégpedig az istváni állam berendezkedési formáját vizsgáljuk, de amennyiben az állam fogalmát kiterjesztjük, könnyen belátható, hogy a magyarság esetében már jóval Szent István államalapítása előtt is beszélhetünk államról. Az első magyar állam a nomád viszonyoknak megfelelően létre.1

jött A

magyar

nomádállam

a

következő

ismérvekkel

jellemezhető:

- Valós vagy vélt vérségi elven szerveződtek, rokonsági alapon felépülő nomád törzsek

által,

- A hatalom továbbörökítése a dinasztikus vérségi elv és az alkalmasság elve alapján történt, - A nomádállam különböző népelemeket fogott össze, kereteinek megbontása nélkül, - Adókat és járadékokat csak idegenektől hajtottak be, a törzsek tagjaitól csak katonáskodást

vártak

el,

- A nomádállam nem ismerte a magántulajdon fogalmát. Mindezek eredményéül a nomád birodalmak rövid életűek voltak, gyorsan jöttek létre,

de

ugyanilyen

gyorsasággal

szűntek

meg.

A magyar nomádállam a honfoglalás körüli évtizedekben élte fénykorát, amikor nagy területeket tartott uralma alatt, és több száz kilométernyi távolságra is érvényesíteni tudta

befolyását.

A

nomád

uralmi

rendszerek

esetében

tehát

indokolt

megkülönböztetni a szállásterületet az uralmi körzettől. A hanyatlás első jelei a 910es évek vége felé kezdtek jelentkezni, amikor megkezdődtek az egy éven belül két irányba vezetett kalandozások, amelyek a fejedelemség központi irányító szerepének lazulására, a különféle törzsi csoportok eltérő irányú tájékozódására engednek következtetni, megszaporodtak a katonai vereségek. A X. század közepére a magyar

1

Kristó Gyula – Magyarország története 895 – 1301, Budapest 2006, Osiris Kiadó 83. oldal

6

nomádállam a mintegy százéves fennállása után a szétesés küszöbére került, a törzsek már nem engedelmeskedtek a fejedelemség vezetőinek, de közös veszélyesetén még hajlandók voltak együttes hadakozásra. Az egységes és erős magyar nomádállam a X. század közepén nomád törzsi államokra hullott szét.2 2. A törzsi államok A törzsek, mint törzsi államok azon a fejlettségi szinten kezdték meg önálló életüket, amelyen szintre a X. század közepéig, a magyar nomádállam részeiként eljutottak, ez a fejlettségi szint azonban a Kárpát-medence különböző részein nem volt egységes. A különbségek bár nem lehettek jelentéktelenek, de általánosságban elmondható, hogy bennük előrehaladt a társadalom tagozódása, a törzsfő és a kevés számú törzsi előkelő körül a katonai kíséret körvonalai rajzolódtak ki, a szabadok vagyoni differenciálódása előrevetítette a társadalom további rétegződését. A külországokból behozott rabszolgák, valamint a lesüllyesztett őslakosok és a szabad magyarok a törzsfőt és szűk környezetét szolgálták ki. A társadalmi feszültségeket és a formálódó erőszakszervezetet egyelőre még patriarchális viszonyok fedték el. Noha a törzs már politikailag szervezett egység volt, a törzset alkotó nemzetségek és kivált nagycsaládok vérségi szálakkal egybefűzött közösségek voltak. A törzs, mint politikai keret sokat megőrizhetett a régebbi idők „demokratizmusából”; az ügyekbe való beleszólást, a fegyverviselést és további jogok élvezetét biztosította szabad tagjai számára. 3 A X. század közepén kialakuló törzsi államok közül a legtöbb ismeretünk Gyula államáról van. Tudjuk, hogy 950 táján Gyula, aki korábban támadásokat intézett Bizánc ellen, Konstantinápolyban járt, magas bizánci méltóságot nyert el, ott a keresztény hitre tért, a keresztségben valószínűleg az István nevet kapta. Gyula megmaradt új hitében, nem tört be többé bizánci területre. Ez azt jelenti, hogy a Gyula szállásterületéről kiinduló portyázások 950 után véget értek, a törzsi társadalom válságára belső megoldásokat keresett. Hierotheosz sikereket ért el Gyula törzsi államában a kereszténység terjesztésében, bár Gyula hamarosan bekövetkező halála lelassította a hittérítés ütemét. Így a keresztény hit, méghozzá a bizánci rítusú kereszténység elsősorban Gyula udvarának előkelői között terjedhetett el. Gyula

2 3

Kristó, Osiris, 2006, 83. oldal Kristó, Osiris, 2006, 83. oldal

7

abban is keresztényként járt el, hogy a korábbi portyázásai során ejtett bizánci foglyokat, akik keresztények voltak, szabaddá tette. Ez arra utal, hogy Gyula állama támaszkodott a kalandozások kapcsán szerzett rabszolgákra. A törzsi államok közül a legrészletesebb információ a XI. század első évtizedeiben élő Ajtony politikai képződményéről maradt ránk. Szemben Gyulával, Ajtony csak fél évszázaddal később, az 1010-1020 közötti időben jutott el a bizánci kereszténységhez, s akkor sem térítő püspökség, hanem monostor alapításáig. Ez a konkrét példa alátámasztja azt a feltételezést, hogy a Kárpát-medence törzsi államai nem voltak azonos fejlettségi szinten.4 A törzsi államok eltérő külpolitikai irányvonalat követtek. Gyula egyértelműen Bizánc felé orientálódott, s hasonló mondható el később Ajtonyról is. Ezzel szemben mind Bulcsú törzse, mind a fejedelmi (az Árpád-házi családtagok vezette) törzs nyugat és dél felé is érdeklődést mutatott. Bulcsúról tudjuk, hogy 945-946-ban Árpád dédunokájának, Termacsutársaságában Konstantinápolyban járt, megkeresztelkedett, magas bizánci méltóságot nyert el, s nagy pénzen Bizánc békét vásárolt tőle. Bulcsú azonban nem pártfogolta szállásterületén a keresztény vallást. Ebből olyan feltételezésre juthatunk, hogy a törzsi államában uralkodó belső viszonyok, a kialakulóban levő társadalmi ellentétek még nem igényelték a keresztény egyház hatékony közreműködését. Bulcsú a Bizánccal kötött békét sem tartotta tiszteletben, hanem megkeresztelkedését követően hamarosan visszatért korábbi politikájához, s újra rend szeresen támadásokat indított Bizánc ellen. Amint a 954. és 955. évi kalandozó hadjáratok mutatják, Bulcsú nyugatra is vezetett katonai akciókat. A fejedelmi törzs bizánci érdeklődésére csak Termacsu 946 körüli konstantinápolyi útja az egyetlen biztos adat. Ugyanakkor Taksony, Árpád unokája, 947-ben Itáliában kalandozott, s ha lehet hinni Aventinusnak, részese volt a magyarok 955. évi augsburgi vereségének. A magyar szállásterület központi részét elfoglaló Árpádok külpolitikájában tehát már a 10. század közepén is jelen volt a nyugati és a déli (délkeleti) irányú tájékozódás. Az augsburgi csatavesztés a nyugat-magyarországi törzsek jelentős ember veszteségét eredményezte, ami maga után vonta a dunántúli és a nyugat-felvidéki törzsek meggyengülését. Elerőtlenedésüket használhatták ki az

4

Kristó, Osiris, 2006, 84. oldal

8

Árpádok arra, hogy 955 után fokozatosan nyugat felé terjeszkedve saját törzsük fennhatóságát terjesszék ki a nyugat-magyarországi területekre. 3. Géza fejedelemsége Géza nagyfejedelem a 970-es évek elején váltotta fel a Magyar Fejedelemség névlegessé vált tisztében Taksonyt. Már 972- ben megindultak az első nyugati kísérletek a magyarok megtérítésére. Géza gyors lépését két dolog motiválhatta: egyrészt az, hogy az augsburgi vereségkor ő még gyermek volt, akit nem érintett a 955. évi katonai katasztrófa sokkoló hatása, és személyes megaláztatás nélkül fordulhatott a Német Birodalmat 962 óta császárként irányító augsburgi győzteshez, I. Ottóhoz. Másrészt az, hogy a Német és a Bizánci Birodalom között II. Ottó társcsászár, valamint Theophanu görög hercegnő 972-ben létesített frigye révén szövetség volt kibontakozóban. Géza számára létkérdés volt, hogy ne váljék a szövetségbe tömörülő hatalmak mindegyikének ellenségévé, hanem legalább az egyikkel rendezze kapcsolatait. Sok választása nem volt, személyes felelősség nem terhelte a sok évtizede ellenséges magyar-német viszony kialakulásában, továbbá a Gyulák bizánci kapcsolatai egyértelművé tették a nyugat felé nyitást. Valószínűleg Géza kezdeményezésére szentelték fel Bruno Sankt Gallen-i szerzetest. Bruno eljutott Magyarországra, sikeresen végezte a térítést, magát Gézát is megkeresztelte, aki a keresztségben az István nevet kapta. Ugyanekkor lett kereszténnyé Géza öccse, Mihály

is.

A nyugatra nyitás látványos jele volt, hogy 973 márciusában 12 magyar főember minden valószínűség szerint Géza felhatalmazásából érkezett követségjelent meg Quedlinburgban I. Ottó császár előtt.5 Géza megkeresztelkedése ellenére sem vált a keresztény hit meggyőződéses követőjévé. Thietmar szerint elég gazdagnak tartotta magát ahhoz, hogy több istent is szolgálhasson: a pogány isteneket és a keresztények Mindenhatóját. Géza hitbeli ingadozása azt mutatja, hogy taktikai lépésből vette fel a keresztséget, nem állt mögötte szilárd meggyőződés. A magyar hagyományban megőrzött tetteiből-, amely hagyomány hangoztatja érdemeit a keresztény hit meggyökereztetésében – arra kell gondolnunk: Géza lassan felismerte, hogy az egyház társ lehet hatalma megerősítésében. Gézának a keresztény hitet erőszakosan terjesztő politikája 5


9

összekapcsolódott az Árpádok törzse további térnyerésével. Amikor a magyar források arról írnak, hogy Géza kezét embervér szennyezte be, nyilván belháborúira, államszervező harcaira utalnak. Legkésőbb Géza időszakában az Árpádok fennhatósága kiterjedt a nyugati Felvidékre, a Vág és a Garam folyók vidékére. A hagyomány szerint Géza fia, majdani örököse, István Esztergomban, a Garam torkolatával szemközti várban született, 980 körül.6 4. Géza külpolitikája Géza külpolitikáját a szomszédokkal való béke határozta meg. A nagylegenda szavai

szerint

trónra

lépésekor

„…

valamennyi

környező

tartománybeli

szomszédjával gondosan kezdett tárgyalni a békéről”. A következetes békepolitika melletti lehorgonyzásban szerepe lehetett a történelmi tapasztalatnak: egy időben nem lehet kifelé és befelé hadakozni: a kereszténység terjesztése és a belső ellenzék fegyveres

letörése

békét

követelt

a

szomszéd

országokkal.7

Géza külpolitikája abban nyilvánult meg, hogy a külországok ellen nem indított sem támadó háborút, sem támadást megbosszuló hadjáratot. A béke érdekében engedményekre volt hajlamos, s e tekintetben határterületek feladásától sem riadt vissza. A térítő papok beengedésével egyidejűleg megnyitotta a kapukat a külföldi hospesek, magyarul vendégek előtt. Végül a szomszédokkal kötött békét dinasztikus házasságokkal igyekezett megpecsételni. Géza békepolitikáját leginkább a német birodalom meghasonlása tette próbára.8 Géza 972-ben Nagy Ottóval és császárrá koronázott fiával, II. Ottóval egyezett ki, s a továbbiakban az Ottókkal való szövetséghez tartotta magát. Erre nemcsak a szövetségi hűség, hanem a politikai meggondolás és új környezetének állásfoglalása is kötelezte. Az Ottók, akiknek törzstartománya Szászország volt, 955 óta előnyös érdektelenséget mutattak Magyarországgal szemben, ellentétben a szomszédságban terjeszkedő bajor hercegséggel. Az Ottók viselték a császári koronát, és Géza, mint nagyfejedelem, a velük való szövetség ápolását rangosabbnak és jogszerűbbnek tartotta a függő viszonyban

levő

bajor

herceggel

kiépíthető

jó

viszonynál.

A magyar történetírásban, főként Hóman Bálint munkássága nyomán elterjedt az a nézet, hogy uralkodása elején Géza szövetséget épített ki Civakodó Henrik bajor

6

Kristó, Osiris, 2006, 87. oldal Kristó, Osiris, 2006, 86. oldal 8 Györffy György – István király és műve, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983, 2. kiadás 82. oldal 7

10

herceggel, és Magyarország nyugati politikáját a bajor-magyar jó viszony határozta meg. A Géza kori magyar-bajor szövetség feltevése nem más, mint az István és Gizella bajor hercegnő házasságával 996-ban létrejött békeállapot visszavetítése a megelőző negyedszázadra. Ennek a 25 évnek a politikáját valójában a 972-i kiegyezés határozta meg.9 Civakodó Henrik 976-ban azonban újból fellázadt, s ekkor nemcsak ő vesztette el hercegségét, hanem lecserélték az osztrák őrgrófot is. 977-ben Civakodó Henrik cseh szövetségben újból fegyvert fogott a császár ellen, sőt maga mellé vonva az új karantán herceget, a Piligrim püspöktől elfoglalt Passaut tette meg támaszpontjává. Miután II. Ottónak sikerült a várost bevennie és a cseh herceg is behódolt, lezárultak a harcok. A harcok sokkal súlyosabb formában újultak ki 983ban, amikor II. Ottó meghalt.

10

Civakodó Henrik fogságából kiszabadulva elfogta a

gyermekkirályt, III. Ottót, majd királlyá kiáltatta ki magát. A III. Ottó érdekeit képviselő mainzi érsek körül alakult ki az a német tábor, amely a legitim vonalat érvényre juttatta. Civakodó Henriknek cseh, lengyel és francia szövetségre támaszkodó akcióival is csak annyit sikerült elérnie, hogy 985-ben visszakapta a bajor hercegséget, Luitpolding Henrik pedig ismét karantán herceg lett, nem lehet csodálkozni tehát, hogy Géza ebben a helyzetben nem maradt semleges. A rend helyreálltakor, 985-ben Henrik őrgrófja, Babenberg Lipót Melk várából elkergette a magyar őröket, és leromboltatta az erődöt. Géza háború nélkül vonult vissza, amit annál is inkább megtett, mert régi szövetségesei kerekedtek felül a birodalomban.11 991-ben rövid híradás tudósít a német évkönyvekben arról, hogy Civakodó Henrik győzött a magyarok felett. Ismerve Géza tartózkodását a háborútól és Henrik civakodó természetét, alig lehet vitás, hogy melyik fél kezdeményezett. Mivel pedig háborút csak kitavaszodás után szokás kezdeni, és Frigyes salzburgi érsek áprilisban, Piligrim pedig májusban halt meg - mindketten Henrik ellenében Willigis mainzi érsek hívei, s így a magyarok oldalán álltak, a két főpap eltávozta adhatott szabad jelzést Henriknek. Egyesek ehhez a bajor győzelemhez kapcsolják a Bécsi-erdőig terjedő terület, mások Bécs, ismét mások a Lajtáig terjedő síkság elfoglalását. Bizonyos, hogy Henrik benyomult a Bécsi-medencébe, de azt békésen nem birtokolhatta, mert a Bécsi-medence a magyarok számára pusztán tartandó gyepűelve volt, és telepesekkel birtokba venni csak békekötés után lehetett, az pedig még

9

Györffy, Gondolat, 1983, 85. oldal Györffy, Gondolat, 1983, 87. oldal 11 Györffy, Gondolat, 1983, 88. oldal 10

11

váratott magára. A két főpap halálának és a 991-i magyar-bajor háborúnak az lett az eredménye, hogy a magyarok ezentúl az egyházi utánpótlást nem Németországból, hanem

Szent

Adalbert

prágai

püspök

keresték.12

köréből

A kelet felé terjeszkedő és Henrikkel cimboráló cseh II. Boleszlávval nem alakult ki jó kapcsolat; Géza Boleszlávval szemben természetszerűen az ellenlábas Szlavnikházbeli Adalbert püspökkel épített ki baráti viszonyt, aminek később, a magyar egyházszervezés

idején

lett

meg

a

gyümölcse.

Elterjedt nézet szerint Géza leánya ment nőül Bátor Boleszlóhoz. A házasságról tájékoztató Thietmar azonban csupán annyit mond, hogy Boleszló „magyarországi leányt” vett· feleségül, de azt nem közli, hogy Géza leánya lett volna, holott Gézát név szerint ismerte, és Boleszló másik három felesége esetében megnevezte, hogy kitől származtak. E hallgatás valószínűbbé teszi, hogy egy olyan Árpád-fi leányáról van szó, akinek a nevét Thietmar nem ismerte; korát tekintve Taksony, Tormás vagy Zerind leánya is lehetett. Bárhogyan is áll ez a véglegesen soha el nem dönthető kérdés, az bizonyos, hogy e dinasztikus házasságot az Árpádok és Piasztok között Géza

és

Meskó

szövetsége

létre.13

hozta

Az első lengyel-magyar szövetség nem volt hosszú életű. Néhány évelteltével Boleszló hazakergette magyar feleségét kisfiával, Veszprém herceggel együtt. A szövetség felbomlásának oka minden bizonnyal az volt, hogy Gézát nem sikerült a csehek elleni háborúba bevonni. Géza ugyanis amikor elszánta magát a békére, alkalmatlan

partnerré

vált

minden

szövetkezésre.

Géza öccse, aki a 972-i megkeresztelkedéskor a Mihály nevet kapta, két fiat nemzett; az idősebbet Vazulra, az ifjabbat Lászlóra (Vladiszlávra) keresztelték. Mihály, utódai életkorából következtetve, 980 táján volt érett ifjú korban, s így ez idő tájt jöhetett létre

a

bolgár-magyar

szövetség

változatlan

fennállását

jelző

házassága.

Végigtekintve Géza kapcsolatain a szomszéd országokkal, igazolást nyernek a legenda szavai szüntelen béketörekvéséről. Külpolitikáját a háborúság olyan mértékű kerülése jellemzi, ami a maga korában páratlannak mondható. S ha Civakodó Henrik folytonos viszálykodása bele is rántotta határharcokba, öreg korára sikerült a bajormagyar viszonyt is szilárd alapokra helyeznie. Ez azonban már István személyes történetének lapjaira tartozik.14

12


12

5. István trónjának biztosítása Géza egy ponton nem tudta a központosítást végrehajtani. Uralmának kerékkötője volt az a rendszer, hogy az ország egyik-másik részén Árpád-házi hercegekkel kellett osztoznia.15 A Nyugattal való kiegyezés után viszont megnőtt a nyitrai rész kereskedelmi forgalma, s ezen túl a trónörökösök ezt a nagyobb vámjövedelmet biztosító tartományt választották maguknak. Hogy Mihály, mint rangidős herceg egy ideig birtokolta-e, azt legfeljebb sejthetjük, de határozottan nem állíthatjuk. Idő előtti halála mindenesetre levette gondját Géza válláról. Annál nagyobb súllyal nehezedett rá a soron következő herceg, Koppány igénye mindenre, ami „a régi törvény” értelmében a rangidőst megilleti. Koppány a trónra a keleti társadalmakban elterjedt szeniorátusi öröklési rend alapján tarthatott igényt. Eszerint a patriarchális nagycsalád élén mindig a legidősebb vezetésre alkalmas férfi áll, és a vezetés nem apáról fiúra száll, hanem rendszerint bátyról öccsre vagy unokaöccsre. A szeniorátussal keleten együtt járó levirátus vagy levirházasság szokása értelmében a megözvegyült asszonyt elhalt férjének öccse vagy soron következő unokaöccse örökli, akkor is, ha már van felesége. 16 Géza békepolitikájából következett az a törekvése, hogy Németországgal való kapcsolatait stabilizálja, amíg a császári házzal való viszonyában sikerült a baráti semlegesség állapotát elérnie, addig Civakodó Henrik bajor hercegségével nem tudott tartós békét létrehozni. A bajor-magyar viszony békés alapokon való rendezésére 995-ben nyílt meg a lehetőség, amikor Civakodó Henrik meghalt. Géza és a helyette mind többet intézkedő Sarolt ezt az alkalmat tüstént megragadta. Leánykérő követséget menesztettek Regensburgba, ahol a hercegi család lelki atyja és

fő

tanácsadója

Szent

Wolfgang

püspök

volt.17

Civakodó Henrik gyermekei erősen vallásos légkörben nevelkedtek, amiben anyjuk, a burgundi Gizella hatása érvényesült.18 Henrik, az új herceg békére hajló természettel rendelkezett, öccse, Bruno papi pályára ment, egyik húga, Brigitta apáca lett, és Gizellának is hasonló szándékai voltak. István herceg hozzá illően fiatal feleségét valószínűleg a dukátus nyitrai központjába, a hegytetőn kiépített várba vitte. Ennek emléke lehet, hogy a nyitrai hercegi udvarház mellé épített kápolnát 15

Györffy, Gondolat, 1983, 110. oldal Györffy, Gondolat, 1983, 111. oldal 17 Györffy, Gondolat, 1983, 112. oldal 18 Györffy, Gondolat, 1983, 114. oldal 16

13

Gizella regensburgi főegyházának patrónusáról, Szent Emmerámról nevezték el.19 Gizellát nem csupán papok, hanem lovagok is kísérték. Gizella vitézei már nem svábok voltak, mint a Géza alatt beköltözöttek, hanem bajorok. Bár a Gizellával és az ő hívására beköltözöttek száma távolról sem lehetett csekély, valószínű, hogy nem sokan gyökeresedtek meg közülük Magyarországon, mert az 1038-tól 1046-ig tartó trónharcok után, amikor Vazul ága lépett trónra, nemcsak Gizella volt kénytelen menekülni, hanem bajor udvari hívei is. A Géza kori sváb lovagok viszont megmaradhattak, s ez az oka, hogy a jövevény arisztokrácia nagyjai mind svábok, s bajor

csak

a

szerény

egyfalus

hospesek

között

akad.

20

Géza nem sokkal fiának házassága után, amely méltán tekinthető 972-ben elkezdett beilleszkedési politikája záróakkordjának, 997 őszén meghalt. Fiára egy véres kézzel összetartott egységet hagyott, mellyel a társadalom jelentős része, a térdre kényszerített bőség és a szolgasorstól tartó ínség egyaránt szemben állt. Nem csoda, hogy amint híre ment a nagyfejedelem halálának, a „régi törvény” ellenében utóddá jelölt Istvánnak erős ellenzéke támadt, sőt lázadás robbant ki ellene. Elsőként az utódlásnál mellőzött és Somogyországban körülzárt Koppány lázadt fel. Mint „jogos utód”, nemcsak a nagyfejedelmi trónra és István életére tört, hanem Géza özvegyét, Saroltot is követelte magának feleségül. István apja halálakor összehívta Esztergomba a főembereket és vitézeket, Koppány támadásának hírét véve pedig seregét mozgósítva maga is odavonult, és értesítette Henrik herceget. Az esztergomi várban Istvánt egyházi szertartás mellett felövezték a megszentelt fejedelmi karddal. István ünnepélyes felövezését a kor szokása szerint a püspök, bizonyára Domonkos végezte, a rítusnál azonban jelen volt az egész udvar, sőt a felvonult sereg is. A családtagokon és a papságon kívül ott voltak a Géza politikáját támogató jobbágyurak vitézeikkel, s az ünneplőket mintegy keretbe foglalta a Hont, Pázmány, Orci és Vecellin sváb lovag vezette nehéz fegyverzetű fejedelmi sereg, a testőrség. Legvalószínűbb, hogy a felövezés a fejedelemavatás keresztény szertartásának része volt, hiszen Géza és Sarolt az utóddá jelölést bizonyára a pogány szokásokat idéző pajzsra emeléssel biztosította, s 997-ben egy keresztény fejedelemavatást a keresztény környezet és az adott történelmi helyzet: trónkövetelő fegyveres támadása egyaránt

megkövetelt.21

19

Györffy, Gondolat, 1983, 115. oldal Györffy, Gondolat, 1983, 116. oldal 21 Györffy. Gondolat, 1983, 117. oldal 20

14

István seregének közeledtére Koppány felhagyott Veszprém ostromával. Koppány hada a somogyi vezér jelentékeny katonai kíséretén kívül felölelhette egy-két pogánysághoz húzó dunántúli főúr hadát.22 Koppánynak a kalandozó magyarok könnyűlovasságához hasonlítható somogy-zalai hada felett István „modernebb” hadserege győzött, melynek törzse olyan páncélos lovasságból állt, mint amilyen Augsburg mellett Bulcsú és Lél seregét megfutamította, és szárnyait magyar-kabarbesenyő könnyűlovasság adta. A véres csatában Koppány is elesett, testét felnégyelték és négy vár kapujára tűzték ki. Koppány büntetése a pogányság és kereszténység válaszútján levő magyarság felemás jogi szemléletét tükrözi. A Biblia a levirátust paráznaságnak minősítette (3 Mózes 20:21), a rokon volgai bolgárok X. századi jogszokása szerint pedig a paráználkodó büntetése felnégyelés és a felnégyelt részek

volt.23

kifüggesztése

Az esztergomi fejedelmi székhelyre küldött testrész az egész ország népének megfélemlítését célozta. A veszprémi kapura tűzött csonk Szalóknak, Ösbő veszprémi vezér leszármazottjának és Koppány Balaton-Bakony környéki híveinek szólhatott, végül az erdélyi Fehérvárra küldött testrészből érthettek a rokon Gyulák és

a

Maros

partját

járó

Ajtony

egyaránt.

Koppány leverésével István ország-világ előtt Magyarország egyeduralkodójává vált, és elindíthatta több mint négy évtizedes országépítő munkáját.24 6. István uralkodásának korai évei, központosító harcai István atyjától egy kemény harcok árán központosított országot örökölt, Koppány volt az egyetlen, aki mellőzése után megengedhette magának, hogy szembenézzen Gézával. Koppány leverése után István új utakon kereste a központosítás fejlettebb módjait.25 Magyarország keleti felén két territórium kialakulása figyelhető meg: Gyuláé és Ajtonyé. Gyula örökjogon a Maros és a Küküllő mentén birtokolt szállásokat, Erdély más részét ugyanakkor más főemberek birtokolták. István újítása lehetett, hogy egész Erdély uralmát nagybátyjának adta át, aki nagyhűbéres módjára tartozott neki engedelmeskedni, és a regálejövedelmeket, a sót és vámot – bizonyára egy rész levonásával – Istvánnak leszállítani. Hasonló módon jöhetett létre Ajtony territóriuma a Maros alföldi partvidékétől, le az Al22


15

Dunáig. A kabarok itt lakása érthetővé teszi, hogy Ajtony a territórium elnyerése után számottevő „fekete magyar” haderővel rendelkezett. Territoriális uralom haderő birtokon

pedig

előbb-utóbb

a

territórium

önállósulása

vezet.26

felé

Ilyen előzmények után kerülhetett sor István királlyá koronázására, majd az esztergomi érsekség megalapítására. Mindkét esemény gátolta a territóriumok önállósulását. A királyi hatalom nem ismerte el a territóriumokon a regálejogok gyakorlását, főként azt, hogy a tartományurak a só és egyéb után vámot szedjenek, ami nomád szemlélet alapján ezeket illette, ugyanakkor az egyházszervezet dézsmát követelt mindenkitől, tehát Gyulától és Ajtonytól ugyanúgy, mint vitézeitől és népeitől. Kivált a dézsma bevezetése lehetett az a mozzanat, amely mindkét főurat arra ösztönözte, hogy a görög egyházzal eddig is fennálló kapcsolatát elmélyítse, a görög egyház ugyanis nem szedett tizedet.27 A dézsma 1001-i bevezetése és Bazileiosz 1002-i megjelenése az Al-Dunánál indokolni látszik Gyula ekkor bekövetkezett nyílt ellenszegülését. A Hildesheimit követő Altaichi Évkönyv, amelyből a Magyar Krónika is merített, az 1003. évnél közli, hogy „István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen; midőn őt elfogta feleségével

és

két

fiával,

országát

erővel

a

kereszténységre

hajtotta”.28

A királyhoz hűtlenné váló és a görögök felé orientálódó Gyula ellen István király 1003-ban maga vezetett hadjáratot. Mivel Gyula központja a Maros völgyében feküdt, valószínű, hogy István a Maros partján, tehát Ajtony tartományán keresztül vonult fel hadseregével, noha feltehető, hogy vele egyidejűleg egy másik sereg a Meszesen

át

Zsombor

észak-erdélyi

szállásait

közelítette

meg.

István hadserege egyrészt azokból az elemekből állhatott, mint a Koppány ellen vezetett sereg, másrészt a behódolt urak – közte Ajtony – magyar katonai kíséretéből. Gyula ugyanis nem állt ellent unokaöccse királyi hadának, hanem megadta magát, s így nem került sor vitézeinek szétverésére és szolgasorba taszítására, de nem is volt szükség

idegen

harcos

elem

betelepítésére.

29

István Gyulától elvette a tartományuraságot, és családjával együtt Magyarországra hozta őt. Gyula unokaöccse, Zsombor, szintén behódolt, ő azonban más elbánásban részesült: Zsombor téli udvarhelyeit megtarthatta, István a területén levő várat és sóbányát elkobozta. A vár ispánságát a király rokonára, Dobokára bízta, a vár alá 26


16

Jenő-törzsbeli

várjobbágyokat,

a

sóbányához

pedig

székelyeket

telepített.

A marosi sószállító út Ajtony tartományán át vezetett. Ajtony, aki valaha a Maros jobb partján váltotta szállásait, s feltehetően a sószállítás biztosítása fejében részesedett a fejedelmi sóból, sőt saját partvonalán maga szedte a vámokat, nem tudott megbékélni az új helyzettel, amelye fontos jövedelmi forrásoktól megfosztotta. 1002-ben került rá sor, hogy a görög császár elfoglalja a Duna-parti Vidint, s ha nem előbb, ekkor vette fel a kapcsolatot a bolgárok hátában levő magyar tartományúrral. Ajtony rövidesen lehajózott a császárhoz, és Vidin városában, amelyet régi magyar nyelven Büdünnek, mai ejtés szerint Bödönnek mondottak, „a görögök szertartása szerint megkeresztelkedett”, ami azt jelentette, hogy egy medencében megmártatta magát

keresztvízben,

nyilván

a

császár

jelenlétében.30

Néhány év leforgása alatt katonai kíséretét és fekete magyarokból álló seregét kellően felfegyverezhette, és eljutott oda, hogy „István királynak nem adta meg a tiszteletet” – a hűbérurat megillető honort – „bízva vitézei és nemesei sokaságában”. Megkísérelte saját területén a királyt illető jövedelmeket magához ragadni: „hatalmat bitorolt a királynak a Maroson lejövő sója felett, vámszedőket és őröket állítva fel a folyó révein egészen a Tiszáig”.Ehhez járult, hogy székhelyére, Marosvárra görög szerzeteseket telepített, s ezzel utat nyitott a hosszú ideje elakadt görög missziónak.31 István király, mint Koppány és Gyula esetében tette, ekkor sem várt soká a válaszadással,

hanem

sereget

gyűjtött.

Szent István nagyobb legendája az Ajtony elleni harcot István uralkodása elején említi, amennyiben István ifjú korában beszéli el a „vezérek” legyőzését Szent Márton és Szent György zászlaja alatt. Az előbbi vezér ugyanis a Szent Márton segedelmével legyőzött Koppány, az utóbbi pedig a „Szent György segítségével” megvert Ajtony, mint ezt Laskai Osvát kifejezetten meg is mondja. De emellett szól Querfurti Bruno-Bonifác híradása is az itt lakó fekete magyarok megtéréséről, és végül, de nem utolsósorban Gyula részvétele az Ajtony elleni harcban. Mindebből arra lehet következtetni, hogy az Ajtony elleni hadjáratra 1008-ban, Bruno eredménytelen

második

missziója

után

került

sor.

Az Ajtony elleni hadjáratban Gellért nagyobb legendája szerint alvezérként részt vett Gyula is. Gyula az erdélyi tartomány „vajdaságából” történt erőszakos elmozdítása óta Magyarországon élt, és bekerült István kíséretébe, s csak az Ajtony elleni 30 31

Györffy, Gondolat, 1983, 171. oldal Györffy, Gondolat, 1983, 172. oldal

17

hadjárat és a Csanád vezérrel való vetélkedés után hagyta el a magyar udvart, hogy Lengyelországba menjen.32István nem bízott meg egészen Gyulában, s ezért a sereg fővezérségét nem rá, hanem Csanádra bízta. Csanádról a Gellért-legenda azt állítja, hogy korábban Ajtony udvarában, mint igen megbecsült vitéz szolgált, kit ura többi híve előtt a legmagasabb tisztségre állított. Ellenfelei azonban bevádolták Ajtonynál, hogy életére tör. Amikor Csanád neszét vette, hogy élete veszélyben forog, átszökött István király udvarába, s ott megkeresztelkedett. Miután István megismerte szándékát és megbizonyosodott hűségéről, őt állította az Ajtony elleni sereg élére. Ezzel a fordulatokkal bővelkedő történettel szemben kétségek merülhetnek fel. Az uralkodó osztály felső rétegéhez tartozó Csanád nem lehetett pogány: Géza bizonyára már apját, vagy nagyapját is keresztvíz alá kényszerítette. A legenda előadását az a körülmény sem támogatja, hogy Ajtony tartományában helynevek nem tartották fenn Csanád szállásának emlékét, az egy Marosvártól eltekintve, melyet később neveztek el róla. Erdélyben ugyan találunk két Csanád helynevet (SzászcsanádBalázsfalvánál és Erdőcsanád Maros-székben), de egyik sem Ajtony partvonalán

fekszik,

és

Ajtony

bukása

után

is

keletkezhetett.

Valószínűbb, hogy a király közvetlenül a győzelem után Ajtony egész territóriumának a kormányzását rábízta Marosvár ispánságával. A tartományi berendezés elsorvasztása után Csanád uralma már csak a vármegyére korlátozódott, s ezzel egyidőben kaphatta meg a nádorságot, valamint a megye falvainak és népeinek egyharmadát is, amivel alapítója lett a tartomány legnagyobb magán birtokának. István király nem irtotta ki Ajtony családját: az ártatlan családtagoknak megbocsátott. Ajtony leszármazottai, az Ajtony-nembeliek a XIV. század elejéig birtokolták a Maros partján Ajtony-monostorát, továbbá néhány falut a környéken és a

határon.

borsod-gömöri

Ajtony leverésével lezárultak azok a harcok, amelyeket István a keresztény királyság és

a

központosítás

ellen

forduló

„tartományurak”

ellen

vívott.

Maga a tartományi berendezés egy ideig még működhetett, mert a püspökségek beosztása több helyütt követni látszik ennek kereteit. Így valószínű, hogy a győri püspökség egy Rába menti tartomány keretei közt épült ki. Ha pedig a Csanád vár – Csanád-nemzetség – csanádi püspökség párhuzamossága irányadó, akkor a Győr vár – Győr-nemzetség – győri püspökség analógiája valószínűvé teszi a feltevést, hogy a

32

Györffy, Gondolat, 1983, 173. oldal

18

Rába menti tartomány államalapítás kori urának azt a német Győr lovagot tekintsük, akinek utódai a lébényi monostort építették.33A püspöki székhelyek közül még Veszprémben ült egy olyan dux, aki veszprémi várispán volt, de uralma Zalavárra is kiterjedt: Bezprim, s így egy több megyére terjedő territórium élén állhatott. A tartományuraság hűbéri jellegét csorbította az a körülmény, hogy Csanád, Győr és Hont nem élvezte a tartomány minden várának ispánságát, ill. „feudumát”, hanem csak a központi várét, s azt is csupán a jövedelem harmadát illetően, de az sem bizonyítható, hogy az első kinevezettek életre szólóan és átörökíthetően kapták-e, amire a váraknak urukról való elnevezéséből lehet következtetni. Hogy a vár feudum nem vált öröklött birtokká, abban szerepe lehetett annak, hogy Csanád, Győr és Hont a vár körül hatalmas magánbirtokot is kapott, amit utódaira, a Csanád-, Győr- és Hont-nembeliekre átörökíthetett. Ilyen szerephez juthatott később Szolnok is, akinek Szolnok körül volt öröklött birtoka, de szolnoki ispánsága Észak-Erdélyre is kiterjedt. Mivel a szolnoki ispánság az Árpád-korban rendszerint együtt járt az erdélyi vajdasággal, az egyetlen territóriummal, amely túlélte István ural mát, nem lehetetlen,

hogy

Szolnok

egy

időben

ezt

a

tisztséget

is

viselte.

Ha fel is tehető, hogy István uralkodása elején hűbéri jellegű tartományurasággal kísérletezzen, a történelmi tapasztalat hamar világossá kellett tegye, hogy a jelentős katonai erőt tömörítő tartományuraság önállóságra csábít, az idegen hatalmak pedig ezt a királyság egysége ellen aknázzák ki. Ezért a tartományokat elsorvasztotta, s székhelyeiket csak mint egyházi központokat tartotta meg.34

33 34


19

II. fejezet Egyházszervezés A keresztény térítés kezdetének előfeltétele a pogány bálványok és kultuszhelyek ledöntése volt. Ezt a véres ellenállásba ütköző munkát még javarészt Géza elvégezte, így Istvánra inkább csak a térítés, az egyházépítés és a megfélemlített népeknek a templomba terelése maradt.35 Ami a magyar egyházszervezet kezdeteit illeti, először hatékonyan működő, mozgékony térítő püspökségekkel kell számolnunk. Az ezredforduló térítői jellemzi, hogy nem csak szerzetesekből állottak, hanem a világi papság soraiból is jócskán került szervezetükbe. Szemben az ezredforduló térítőivel a térítő püspökök nem egy város, hanem egy város vagy nép nevét viselték címükben, vagy éppenséggel meghatározatlanul a „pogányok” térítői lettek. Géza püspöke kezdetben még úgy követhette az udvart, mint a mongol kánok keresztény, nesztoriánus, mohamedán és buddhista papjai, de amint az udvarhelyeken felépültek az első kápolnák, templomok, megszilárdultak a világi központok, az egyház is mindinkább helyhez kötötté

vált.

Egy Kun László korában feljegyzett hagyomány azt tartotta, hogy Veszprém volt az első püspökség Magyarországon. Ha ez a nézet ilyen megfogalmazásban nem is fogadható el, mert a később kialakult püspöki szervezetet vetíti vissza egy olyan korba, amikor még csak egy episcopusUngarorumlétezett, lehet, hogy az első latin térítő püspök többnyire Géza és Sarolt várában tartózkodott. Maga a veszprémi püspökség István nagyobb legendája és egy 1232-es ítéletlevél szerint Gizella királyné alapítása. Az bizonyos, hogy „Szent Mihály püspöksége” 1002-ben már fennállt, s ha valóban megelőzte az esztergomi szék alapítását, 1001 húsvétját, akkor Domonkosnak, a magyarok püspökének 997 és 1000 között Veszprémben lehetett főegyháza. Ezt alátámasztani látszik az a sajátos körülmény is, hogy az esztergomi egyházmegye csak a Dunától északra terjed, mintha a Dunától délre eső részre Veszprémnek előjogai lettek volna. 36

35 36


20

A magyar egyházszervezet jogi alapkőletétele 1001 áprilisában történt, Ravennában.

Közvetlenül

ezután alapították a Szent

Adalbert

érsekséget

Esztergomban, csaknem egy időben a római, ravennai, Subiaco melletti aacheni, liége-i és gnéznai Szent Adalbert egyházakéval. Mivel az 1000 elején felállított gnéznai érsekség alá rögtön négy egyházmegyét rendeltek és püspököket szenteltek, csaknem bizonyos, hogy ez Magyarországon is bekövetkezett. A veszprémi püspökséget bizonyára az 1009-ben szereplő Istvánnal töltötték be, a Szent Pálnak szentelt kalocsai püspökséget pedig 1002 ősze után Anasztáz Asztrik apát nyert el. Valószínű, hogy a Szent János evangélistatiszteletére emelt egri püspökség, a király sógora, a nádor szállásföldjénél szintén besorolható a legkorábbi alapítások közé. A felállított püspökségek a részükre kijelölt egyházmegye lakóitól tized (decima) szedését kezdték el, ami a terményük és minden jövedelmük 1/10-ed részének beadását jelentette. Ennek tényleges megindításához azonban egyházi szervezetre is szükség

volt.37

A magyar egyházi szervezet nem csak püspökökből és papjaikból állott. Azt a szerepet, amit kezdetben az udvar mellett működő püspök töltött be, átvette a király udvari papsága, amely főként káplánokból állt. A királyi káplánok a királyi udvarházak függelékeként épített kápolnák papjai voltak, és együttesen alkották a királyi kápolna papi testületét. A káplánok élén a főkáplán állt, tisztét Magyarországon az archiepiscopus Ungarorum, tehát az esztergomi érsek töltötte be. Ilyen szerepben jelentkezik a Domonkos érsek a pannonhalmi alapítólevél ellenőrzőjeként, a német oklevelek megfelelő helyén „Willigs érsek (főkáplán) „Heribert” kancellár szerepel, mint ellenőrző, a francia királyi oklevelekben pedig a „kancellár”. Fejlettebb viszonyok között a kancellár volt a királyi kápolna közvetlen főnöke, s a királyi oklevelek kiállítását és a levelek írását az alája rendelt káplánok, ill. nótáriusok végezték. Ilyesformán a királyi kápolna az iroda vagy titkárság szerepét töltötte be a király mellett. István levelezését kezdetben az udvari püspök és egy-egy térítő szerzetes végezhette. Szakképzett nótáriusok III. Ottó 1002. január 23án bekövetkezett halála után kerültek Magyarországra. Mint István király pannonhalmi alapítóleveléből megállapítható, III. Ottó irodájának leghatékonyabban „működő” írnoka István udvarába került. A Heribert keze alatt működő nótárius nevét nem ismerjük, és létét is csak az egyező írásra és stílusra valló 60 oklevél

37


21

árulja el, a más írnokoktól való elkülönítés alapján jelölték a diplomatikusok C betűvel,

és

nevezték

el

Heribert

C-nek.

38

Heribert C 1002 nyarán jöhetett Magyarországra, és ősszel állíthattak ki a pannonhalmi alapítólevelet. Az oklevelet nem az alapítás vagy a felszentelés alkalmával állították ki, tehát maga az „alapítólevél” kifejezés nem épp szabatos. Mint az oklevél bevezető szavaiból kiderül, az építést még Géza fejedelem kezdte meg. Patrónusául István Szent Mártont választotta, emlékeztetőül arra, hogy Koppány legyőzése előtt őt hívta segítségül, és fogadalmat tett egy monostor felépítésére.39 A pannonhalmi alapítás fő célja az volt, hogy Magyarországon egy térítő papokat és szerzeteseket nevelő apátság jöjjön létre. Bizonyítja ezt Mór pécsi püspök visszaemlékezése, aki István korában Pannonhalmán időzött, mint iskolás fiú. Ez a célkitűzés kiemeli az apátságot a szerzetesi magány és életszentség megvalósítására épült bencés monostorok közül. De a Dráván túli területnek püspöki joghatósággal Pannonhalma alá történt rendelése arra mutat, hogy a szerzetesek misszionáló feladatokat is kaptak a bogumil eretnekségtől veszélyeztetett Szlavóniában. A monostor jogi helyzetét Anasztáz lengyelországi apát, a pápa megbízottja határozta meg. Mint a pannonhalmi alapítólevél helyreállított eredeti szövegéből kiderül, István király „Anasztáz apátúr közbenjárására, tanácsából és engedélyével… a Pannonia felett fekvő Szent Márton-monostornak olyan szabadságot” adott, „mint amilyennel

a

Monte

Cassino-i

apátság

rendelkezik”.

A Monte Cassino-i kiváltság azt jelentette, hogy az apátág nem volt alárendelve a megyés püspöknek, hanem az uralkodó mellett álló egyházfőtől, esetünkben az esztergomi püspöktől függött. Monte Cassino esetében ez a császár mellett álló pápát jelentette, Magyarországon azonban nem, s nem is került be Pannonhalma a XII-XIII században

a

pápa

tulajdonába

adott

„nullius”

apátságok

lajstromába,

a

LiberCensuumba. A fenti szabadságok azt is jelentették, hogy a monostor szerzeteseinek apátválasztási kiváltsága volt, népei pedig kivétettek a megyésispán és a királyi tisztségviselői joghatósága alól. Az oklevélben ez az „immunitásnak” nevezett kiváltságon kívül gondoskodás történt az apátság anyagi ellátásáról is egy olyan intézkedéssel, amely révén az apátság egyenjogúvá vált a püspökségekkel. A

38 39


22

király a Koppánytól elfoglalt területen birtokába jutott egyebek mellett Kortó udvarháznak és tartozékainak. István ezt a veszprémi püspöknek adományozta, cserébe viszont a püspök lemondott az apátság javára a somogyi territórium, azaz a Dráván túli Szlavóniára is kiterjedő „Somogyország” tizedeiről. E tizedrendelkezés azt a sajátosságot is tartalmazta, hogy Somogy megye szolganépe gabona- és bortermelésnek, valamint állatszaporulatának tizedén felül minden tizedik gyermekét is köteles volt az apátságnak adni. Ez az adomány nem állt példa nélkül, mert 971ben a meisseni püspök is megkapta a tizedet a gabona, az állatok, a rab cselédek után. A gyermektized érintette Somogyország népét is, mert az egyház nagyobb terheket rótt az szolgáira, mint a királyi udvar és vár, még inkább súlytotta a birtokosokat, akiknek szolgaállománya ez által megcsappant. Ennek tudható be, hogy a XII. század közepe tájt a gyermektizedet megszüntették. Az oklevél írása és megpecsételése után néhány évvel történt meg az ünnepélyes felszentelés. István királyi birtokokat adományozott az apátágnak, s ezt pótlólag az oklevél aljra vezették.40 Anasztáz érseksége idején, 1008-ban történt meg Ajtony legyőzése. Ezzel a győzelemmel minden akadály elhárult az egyházszervezet országos kiépítése elől, s így ennek

lett

következménye

a

magyarországi

püspökségek

1009.

évi

újjászervezése, amelynek során új püspökségek létesültek és az egyházmegyehatárokat megállapították. Ebből az alkalomból Rómából Magyarországra jött „Szent Péter

legátusa”,

Azo

ostiai

püspök,

a

pápa

bibliothecariusa.41

István két oklevelének szövege maradt ránk az 1009. évből: az egyik a pécsi püspökség alapító- és határleíró levele, a másik a veszprémi püspökmegye tartozékait leíró oklevél. E két hasonló intézkedést tartalmazó oklevél azért fontos számunkra, mert határ megállapításaikból nem csupán két egyházmegyére, hanem a velük szomszédos egyházmegyék területi viszonyaira is következtethetünk, gyakorlatilag az István kori Magyarország 1009-i területi organizációjára derül belőlük fény. A veszprémi oklevél azt jelöli meg, hogy milyen várak „határai” azaz „megyéi” kerültek István veszprémi püspök alá, a pécsi oklevél viszont azokat a határfolyókat adja meg, melyek négy vármegyényi egyházmegyéjét zárják körül. A veszprémi oklevél, amellett, hogy felsorolja az adományozott falukat, közli, hogy a veszprémi egyházmegye Veszprémvár, Fejérvár, Visegrádvár, és Kolonvár megyéket ölelte fel. 40 41


23

Ebből nyilvánvaló, hogy ekkor már álltak a szomszédos egyházmegyék: az északnyugati határon a győri püspökség, az északi határon az esztergomi egyházmegye. A veszprémi határleírásból az is kiderül, hogy a veszprémi püspökség ekkor kiterjedt a Duna-kétparti Visegrád és Fejér megyére, ami egyben jelzi, hogy a váci püspökség még nem volt megalapítva, de azt is mutatja, hogy Visegrád megye határától, a Zagyva folyó vonalától keletre 1009-ben már állt az egri püspökség. Ez a püspökség a váci és bihari püspökség megalapítása előtt Újvár, Borsod, Zemplén, Ung, Borosva, Szabolcs, Bihar, Zaránd, Békés, és Külső-Szolnok megyékre terjedt ki. Mint az egri püspökség kivonatosan ismert alapítóleveléből tudjuk, ez is 10 falut kapott

István

királytól

adományba.

Az újonnan alapított pécsi püspökség határait a Duna, a Száva, a Bródnál belé folyó Lisnice, a Baranya és Somogy határait alkotó Alma patak, a Tolnát határoló Lápa és Ozora vizek, Fejér megye felé pedig Tápé és Zemony falvak határolták. E határokból világos,

hogy

Tolnavár,

Baranyavár

és

Valkóvár

megyéje,

valamint

a

Szeméremségben fennállott Bolgyánvár határispánság tartozott hozzá, de az is kiderül, hogy Somogyvár megye nem tartozott sem a veszprémi, sem a pécsi püspök alá, hanem az 1002-i intézkedéseknek megfelelően a pannonhalmi apát gyakorolt területén püspöki jogokat.42 A Duna vonalától keletre a kalocsai püspökség egyházmegyéje terült el. Bár Kalocsa a váci püspökség alapítása előtt valószínűleg Csongrád vármegye területét is felölelte – Szeged később is alája tartozott – területe ezen kívül csak Bácsvár és Bodrogvár megyéjére terjedt volna. E csekély kiterjedés ellentétben áll a többi egyházmegye nagy határaival, hogy felvetődik, kezdetben sokkal nagyobb területet ölelt körül. Csaknem bizonyosra vehető, hogy az 1009-i rendezéskor az Ajtony uralta országrész, mely keletről folytatás a kalocsai egyházmegyének, a kalocsai püspök alá került. Ezzel magyarázható, hogy az Árpád-korban a kalocsai érsek nagy uradalmakkal rendelkezett Ajtony egykori területén. 1009-ben állíthatták fel az erdélyi püspökséget, mely az egri és a kalocsai egyházmegyékhez kelet felől csatlakozott. Az erdélyi püspök a hét vár megyéjén kívül megkapta Kraszna és Szatmár megye területét is, így az egrihez hasonló

42


24

nagyságot ért el. Az első „erdélyi” püspök térítő szerzetesbarát lehetett. Erre mutat egyrészt, hogy nem városnévvel jelölték a püspökséget, mint egyebütt az országban, hanem területnévvel, másrészt at a körülmény, hogy Bihar megyében kapott faluját Barátpüspöki névvel különböztették meg más Püspöki nevű falvaktól. Mindamellett a térítő püspök állandóbb székhelyét Gyulafehérváron kell feltételeznünk. István király a püspökségek székhelyeit általában ott jelölte ki, ahol a királyi család egyik tagjának vagy valamely hű tartományúrnak palotája, vára állt, és ahol ezek katonai kísérete, páncélos vitézei biztonságot nyújtottak az egyházfőnek is. Így került az érsekség a királyi székhelyre, a kalocsai püspökség az Árpádok első családi központjába, a veszprémi a királyné várába, az erdélyi Zoltán gyulafehérvári központjába, de a pécsi, egri és győri is hercegi vagy tartományúri székhely lehetett, ha ez minden esetben nem is igazolható. A püspöki székesegyház és a palota a király és a királyné várában épült fel. Az egyházfő jelenléte fellendítette a vár és az alatta kialakult „váras” hely forgalmát úgy, hogy ezekben európai értelemben vett városi fejlődés indult el: létrejött a kezdetben civitasnak vagy urbsnak nevezett püspökvár, alatta a váralja, szolgálónépek, kézművesek és kereskedők házaival.43 Az 1009-i rendezés nyomán hét egyházmegye területén kezdődött el a szervezés. Amint a püspökségi beosztás a világi központokhoz igazodott, úgy az egyházi szervezés középszinten is a világi adminisztráció, a vármegyeszervezet keretei között indult meg. Bizonyítja ezt, hogy az esperességek határai általában egybeestek a vármegyék határaival. Ez ugyan már egy előbbre haladott fejlődés eredménye, kezdeteit azonban az 1009-i szervezés következményének kell tekintenünk. Az első plébániák kétségtelenül az ispáni vár mellett, a várjobbágyok védelme alatt létesültek. Az ispán mellett székelő plébános a vármegye segédletéveI indította el a falusi templomépítést. Az ispán és a pap (presbiter, sacerdos) közösen járt el abban, hogy a vasárnapot, mint munkaszünetet megtartsák, de abban is, hogy vasárnap mindenki menjen a templomba. Szent István I. törvénykönyve 9. cikkelyében elrendelte, hogy a papok és ispánok hagyják meg minden falunagynak, hogy vasárnap mindenki - öreg, fiatal, férfi, nő menjen templomba, kivéve azt, aki a tüzet őrzi. A templomkerülő büntetése verés vagy megnyírás volt. A törvényhozó feltételezte, hogy egy-egy vármegye területén van annyi templom - jobbára a váras, vásáros és udvarhelyeken -, hogy a falvak népe 43


25

vasárnap rendszeresen tud templomba menni. István király a templomba járást azzal segítette elő, hogy a vásárokat vasárnapra helyezte, és a vásár helyét a templom mellett jelölte ki. Innen ered a vasárnap szó, amely eredetileg „vásár nap” volt. Az ispáni vár plébániája után épített templomokat a legkorábbi hagyományos vásárhelyeken kell keresnünk. Ezek egyrészt a váras helyeken és a királyi udvarhelyeken voltak, másrészt forgalmasabb csomópontokon. A fontosabbak helyét az a középkori jogszokás rögzítette, mely szerint a megyei kihirdetéseket három hagyományos vásárhelyen eszközölték. Az egyházas vásárhelyek sűrűsége a XI. század elején már el kellett érje azt a fokot, hogy a legtöbb falutól 3-4 óra járásnyira, 15-24 km-re lehetett templomot találni. Ez azonban nem volt elegendő a rendszeres templomlátogatás biztosítására, ezért rendelte el István király II. törvénye 1. cikkelyében, hogy minden tíz falu építsen templomot, s adjon fenntartására 2 háznép rab cselédet csődörrel, kancával, 6 ökörrel, 2 tehénnel és 30 kisállattal. 44 Egyházi felszereléssel a király, szent könyvvel pedig a püspök látta el. Az az igény, ami a szerkönyvekkel való ellátásból a püspökre hárult, azt kellett eredményezze, hogy a püspökségeken megindult a „grammatika” (latin nyelv, írás, olvasás) tanítása és kódexíró papok kiképzése. 45 A világi papság mellett a szerzetességről külön kell szólni. A térítés korában a kettő nem különíthető el élesen egymástól, sőt Anasztáz esztergomi érsekségén is együtt voltak szerzetesek és világi pap klerikusok, amikor 1020 táján a regensburgi prépost idelátogatott. Az egyházak felépítésével és az intézmények megszilárdulásával azonban a kettő szükségszerűen el kellett különüljön, mert a szerzetesek nem nősülhettek, és monostori közösségben éltek, a világi papok viszont megházasodtak, és

családjukkal

együtt

laktak.

Magyarországon a pannonhalmi apátság volt az első Szent Benedek-rendi monostor. A történelmi hagyomány nem sokkal későbbi alapításnak tartja a pécsváradi apátságot, de ennek felszentelése a megbízható Pozsonyi Évkönyvek szerint olyan későn történt (1038), hogy a hamis alapítólevélben megadott alapítási és felszentelési dátum

(997

és

1015)

méltán

kétségbe

vonható.

Pécsvárad esetében nem is a semmiből való alapításról van szó, hanem egy már álló

44 45


26

és két királyi kápolnával rendelkező, várszerűen erődített királyi udvarháznak és az azt ellátó gazdasági szervezetnek egyházi célra való átengedéséről. 46 Anasztáz-Asrik apát többnyire Pécsváradon tartózkodott, először, mint királyi udvarházban, azután mint monostornak szánt szállóházban, s fenntartotta e minőségben akkor is, amikor maga kalocsai püspök lett, sőt a királlyal egyetértésben ezt jelölte ki szállásul Bruno-Bonifác részére is. Az már a szájhagyomány formáló ereje, hogy az Anasztáz érseksége alatt elkezdett és az érsek halála után István király által befejezett monostor apátjának tették meg hajdani nevezetes lakóit. Megjegyzendő, hogy a nagylegenda Asrik apátról ezt kifejezetten nem is mondja, csak az Asrik monostorát elfoglaló Bonifácról. A fentieket figyelembe véve csak fenntartással számíthatjuk Pécsváradot első monostoraink közé. Inkább sorolható ide a zobori apátság, bár ennek legendás múltja homályba vész. 47 A magyar történettudományban elterjedt az a nézet, hogy a magyar egyház István korában clunyi szellemű volt, azaz intézményeit áthatotta a franciaországi clunyi monostorból szétsugárzó szerzetesi reformmozgalom. Bár az újabb irodalom cáfolta e nézet jogosultságát, Cluny intenzív hatásával ma is számolnak a kutatók. A clunyi mozgalmat behatóan ismertető neves egyháztörténészek régóta tisztázták, hogy a X. században nyugaton három eltérő szerzetesi reformmozgalom indult; ezek szülőhelye Lotaringia, Burgundia és Itália volt. A bencés rend alapítója, Szent Benedek a VI. század elején olyan regulákat írt elő a Monte Cassinó-i szerzetesek és követőik számára, amely a világtól való elvonulást, isten dicsőítését és a házi munkát tűzte célul. A század végén viszont Nagy Szent Gergely a római szerzeteseket angliai térítésre indította, s ez átformálta életüket; a külvilággal való gyakorlati munka és tudományos érdeklődés került előtérbe, ami a Karoling-reneszánsz kibontakozásához vezetett. Az elvilágiasodás ellen már Nagy Károly idejében fellépett Aniane-i Szent Benedek, de reformtörekvései csak akkor találtak visszhangra, amikor a frank birodalom részekre szakadt, és az utódállamokban a kolostori fegyelem mindinkább bomlásnak indult. Sok helyütt világiak kaptak apátságot, mint hűbérbirtokot, a szerzetesek pedig szabad életet folytattak. Az első reformapátságot, a clunyi Szent Péter és Pál-monostort 910-ben alapította Aquitániai Vilmos herceg és Berno apát; alapítólevelükben a Szent Benedek regulái szerinti életet írták elő, és az apátságot a 46 47


27

pápa védelme alá helyezték. Berno utóda, Odo apát indította el a clunyi mozgalmat. A világtól elzárkózott és pompázatos istentiszteletre beállított Cluny óta monostorok szervezetileg is Clunyhez kapcsolódtak, ami által elszakadtak a megyés püspöktől és hűbéruruktól. A X. század végére Clunynek már 65 filiája volt, főként Galliában, de egy Máriának szentelt monostort Rómában is alapítottak az Aventinuson.48 Clunyvel párhuzamosan és tőle függetlenül indult el a lotaringiai reformmozgalom, amelynek szétsugárzója a Metz melletti Gorze volt. Ezt a Szent Benedek reguláihoz való visszatérés és a szerzetesi aszkézis jellemezte. Lényeges szervezeti eltérést jelentett Clunytől, hogy Gorze és követői nem központosították monostoraikat és nem vonták ki magukat hűbéruruk, végső fokon a császár alól. Ez tette lehetővé, hogy a gorzei reform a császárságban elterjedjen, és a birodalmi apátságok többsége, élükön a trieri Szent Maximin-monostorral, ezt valósítsa meg. Ennek megfelelően pl. II. Henrik, aki maga is nagy támogatója volt a szerzetességnek, szabadon rendelkezett a birodalmi apátságokkal; egyiket a másiknak adományozta; adományt tett nekik, majd javaikat elcserélte, egyszóval továbbra is mint magánegyházaival rendelkezett velük.49 A magánegyház intézménye a kegyúri alapításban veszi eredetét, az alapító utódai megörökölték a kegyúri jogokat, ami nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a kegyúr állított egyházfőt, hanem abban is, hogy beleszólt az egyház létfontosságú ügyeibe. Magasabb síkon az uralkodó is magánegyházának tekintette az elődei által alapított egyházszervezetet. A clunyi mozgalom egyik célja éppen az volt, hogy a magánegyház intézményét visszaszorítva a laikusokat kirekessze az egyházból, és végső fokon a pápától tegye függővé az egyházakat. A lotaringiai reform egyik hajtása Einsiedelnből sarjadt ki; Szent Wolfgang regensburgi püspök, Gizella nevelője terjesztette el Bajorországban. Itáliában Cluny a X. században még nem ért el számottevő eredményt; itt a dél-itáliai görög bazilita szerzetesek aszketikus remeteélete hatott vissza a latin szerzetességre. Ennek egyik apostola volt Szent Nilus, aki annak idején Adalbertet Rómába, a Szent Bonifác és Elek-kolostorba küldte. A remeteirányzat érvényesült a Ravenna melletti Pereumban is, ahol Szent Romuald és tanítványai már egy új célkitűzéssel is felléptek, a térítéssel.50

48


28

A magyar egyház úttörőin végigtekintve azt látjuk, hogy kezdetben a délnémet területnek a lotaringiai reformtól többé-kevésbé érintett egyházaiból jöttek térítők. Maga Anasztáz-Asrik mindhárom irányzattól tanult; német neveltetése, dijoni tartózkodása és itáliai kapcsolatai egyaránt hatottak rá. Hogy magyarországi működését nem a clunyi mozgalom határozta meg, arra döntő bizonyíték, hogy István király a pannonhalmi apátságot Anasztáz tanácsára Monte Cassino jogaival ruházta fel, és nem a clunyi vagy dijoni jogközösségbe vonta be. De a sajátosan clunyi szentek, mint pl. Saint Maiol tisztelete sem mutatható ki a magyar egyházban és Esztergomban. Egyedül a clunyi óta Fulbert chartres-i püspökkel kapcsolatban levő Bonipert pécsi püspökről tehető fel, hogy püspökségében érvényesített valamit a galliai mozgalmakból. Hogy azonban a pécsi püspökség Szent Péter patrónusát mennyiben nyerte el az ő befolyására, az nem dönthető el. István ugyan idős korában követeket s levelet váltott Odilo clunyi apáttal, de hogy az érintkezés ezt követően nem volt rendszeres, mutatja, hogy a clunyi halottas könyvben nem maradt nyoma. Szent Adalbert, István király és Anasztáz érsek halála napját ugyan úgy nem jegyezték be, mint Bonipertét, noha más uralkodókkal és szent emberekkel való kapcsolataik lecsapódtak benne. Clunyi szellemű magyar egyház feltevésének az István kori magyar kereszténység általános helyzete is ellentmond. A clunyi mozgalom „reform” lévén, elsősorban ott volt értelme terjesztésének, ahol nagy múlttal rendelkező egyházszervezet állt fenn, amelyet meg kellett reformálni. Magyarországon István király szinte a semmiből teremtett új egyházszervezetet. Itt nem elavult egyházi intézmények reformja, hanem a pogánysággal való harc volt a döntő. Itt egyházakat kellett létrehozni, amikor is nem játszott szerepet, hogy az új létesítmény melyik irányzatot képviseli. Ezért találunk István későbbi alapításai között görög monostort is. De az uralkodó által létrehozott és irányított szervezet sem felelt meg a clunyi szellemnek, amely a világi hatalom beleszólásának megszüntetésére törekedett. István király egyházszervezete inkább a királyi „magánegyház” fogalommal jellemezhető, s e tekintetben II. Henrik magánegyház-szemléletével mutat szoros rokonságot. Sőt mint újlétesítmény, még ennél is erősebben magán viselte az egyházszervező király keze nyomát, s ebből fakad István "apostoli" jelzője, amivel XI. század végi életírói felruházták.51

51


29

III. fejezet Szent István államszervező tevékenysége 1. A vármegyék eredetére vonatkozó elméletek István király államának legszilárdabb talpkövei a vármegyék voltak. A vármegye mibenléte és származása régóta vitatott kérdés, különböző történészek különböző álláspontot állítottak fel, fogadtak el, de egyiket sem sikerült száz százalékos bizonyossággal megerősíteni, amelynek elsődleges oka az, hogy az államalapítás korából megbízható, hiteles leírás nem maradt fent az utókor számra. Magának az intézménynek az eredetét többen is a honfoglalás előtt itt élt népekhez csatolták, mások pedig azon a véleményen voltak, hogy István a vármegyéket helyi előzmény nélkül szervezte meg.52 Kristó Gyula leírása szerint három olyan elbeszélő forrás is van, állást foglal ebben a kérdésben, illetve a későbbi kutatás úgy hitte, hogy állásfoglalás várható ebben a kérdésben. Ezek egyike Anonymus gesztája. A névtelen jegyző összesen 45 várról tesz említést, minden esetben castrum szóval jelölve az erődítményt. Jó néhány akad e 45 castrumból, amely soha nem vált vármegye névadójává, illetve központjává. Ilyenek pl. Alpár, Sóvár, Hímesudvar, Győr, Örsújvár, Várad. Közülük Hímesudvarról és Váradról maga Anonymus jegyezte meg, hogy földvárak voltak. A fennmaradó 28 castrum mindegyike később olyan igazgatási központként fordul elő, amelyet forrásaink vármegye (comitatus) székhelyeként vagy pedig várnépekkel és várföldekkel rendelkező várként említenek.53 Anonymus leírása tehát azt sugallja, hogy számos megyénk központja már a honfoglaláskor létezett. E várak egy részét Anonymus a magyarok honfoglalása előtti időkből eredezteti, más részükről viszont megemlíti, hogy a magyarok építették a honfoglalás körüli időszakban. Anonymus

regényes

gesztájában

a

magyarországi

vármegyék

eredetével

kapcsolatban önmagában kétféle lehetőséget sugall: az egyik szerint a vármegyék egyidősek a honfoglalással, a másik szerint viszont a névtelen jegyző alapot szolgáltat a szláv eredeztetésükre. Főleg a XIX. századi szakmunkák hirdették, azt, hogy a várszervezet, a vártartományok, a várispánságok, azaz tulajdonképpen a 52

Györffy, Gondolat, 1983, 191. oldal Kristó Gyula – A vármegyék kialakulása Magyarországon, Magvető Kiadó, Budapest 1988, 21. oldal 53

30

vármegye honfoglalás kori intézmény. Ezekkel a nézetekkel szemben Nagy Gyula már 1870-ben leszögezte, hogy „téves némelyeknek azon állítása, mintha a magyar vármegye-rendszer az ősi törzs-szerkezet kifolyása lett volna. A vármegyerendszer későbbi fejlemény, melynek alapját Szent István vetette meg az úgynevezett várszerkezet által.”54 A magyar szakirodalom a XX. elejére leszámolt azzal az Anonymuson alapuló felfogással, hogy a várszerkezet, illetve a vármegye valamiféle várakkal kapcsolatos igazgatási formája a magyar honfoglalás korában meg lett volna. Nagyjából azonban már ezekben az időkben megjelent az a feltételezés, hogy a magyarországi megyeszerkezet kialakulása Szent

István apjának, Géza

fejedelemnek a korában kezdődött el. Összegzésül megállapítható, hogy Anonymus rejtélyes tudósítása nem alkalmas a magyarországi vármegye kialakulásának megvilágítására, a névtelen jegyző a megyék vonatkozásában is saját kora viszonyait vetítette vissza a több mint 300 évvel korábban lezajlott honfoglalás időszakába.55 A másik elbeszélő forrás a magyar vármegyék eredetéről Petrus Ransanusnak a XV. század végén keletkezett munkája. A humanista történetíró munkájában olvashatjuk Szent István apjáról azt a mondatot, hogy „az összegyűjtött seregeket… Géza szétosztotta, és Pannonia-szerte alkalmas vidékeken helyezte el.”56 Tóth Zoltán utalt nagy nyomatékkal arra, hogy amikor ezt Ransanus leírta, e „néhány tömör és félreérthetetlen szóban a királyi vármegye eredete tárul fel előttünk.” Ezzel Tóth Zoltán továbbvitte a magyar történetírás azon korábbi kutatási vonulatát, amely szerint „a megyeszervezet csírái Géza korába nyúlnak vissza.” Ez alapján mind általánosabb lett napjainkra az a felfogás, hogy a magyarországi vármegye, mint intézmény

kialakulása

legkésőbb

Géza

fejedelemmel

vette

kezdetét.

57

A harmadik elbeszélő forrás, amely ha nem is általában a vármegyék, de egy vármegye kialakulásáról képet rajzol, a nagyobbik Gellért-legenda. Eszerint miután Csanád legyőzte Szent István ellenfelét, Ajtonyt, s nyilvánvalóvá tette István előtt, hogy ő, és nem Gyula volt a győztes, „a király felmagasztalja. Megtette a királyi ház és Ajtony házának intézőjévé. Ezt mondta a király: ’’Ezt a várost a mai naptól ne nevezzék már a Marosról, hanem legyen neve Csanádtól. Azért, mert kipusztítottad belőle ellenségemet, te légy ennek a tartománynak ispánja, és a magad nevéről

54

Kristó, Magvető, 1988, 24. oldal Kristó, Magvető, 1988, 26. oldal 56 Kristó, Magvető, 1988, 26. oldal 57 Kristó, Magvető, 1988, 27. oldal 55

31

kereszteld el: nevezzék minden nemzedékig Csanád tartományának.” 58 A magyarországi vármegye kialakulásában az első szilárd pontot ebben a forrásban lelhetjük meg.59 Molnár Erik dolgozta ki azt a politikai indítékú elméletet, amelyben a magyarországi vármegye szláv eredeztetésének bizonyítása érdekében épített a nyelvészeti megfigyelésekre, a korai magyar állami életnek mindazon elemei, melyeket a magyar nyelv szláv szavakkal jelöl, ebből a szláv államszervezetből erednek, a korábbi történetírás szláv várakkal kapcsolatos vélekedésére, a szláv államiság honfoglalás utáni továbbélésére. E nézet szerint a magyarokra semmi aktív szerep nem hárult az állam kialakításában a honfoglaló magyarok átvették a Dunántúl készen talált szláv államszervezetét.60 Kiváltképpen kapóra jött a szomszédos országok történészeinek Molnár Erik és követői elmélete. A román Francisc Killyen ismerős módon érvelt a magyarországi megye szláv eredete mellett: az először Pannóniában bevezetett megyei szervezetet a magyarok nem a Karoling modell szerint fogadták el, ahogy azt a magyar polgári történetírás állítja, hanem a Közép-Duna-medencében letelepedett szláv népesség révén. Ez nemcsak a magyar nyelvben meglevő, a megyei szervezetre vonatkozó szláv nevekből (megye - medja) és a vezető hivatalnokok nevéből (ispán - zsupán) következik, hanem Magyarország több vármegyéjének szláv elnevezéséből is (pl. Zala, Veszprém, Csanád, Csongrád, Szolnok, Borsod, Nógrád stb.) A szlovák Vincent Sedlák a szolgagyőri várispánságot a nagy-morva korból, a IX. századból eredeztette, mivel a magyarok az igazgatási szervezetet a szlávoktól, mindenekelőtt a nagy-morváktól vették át, amint erről a szláv terminológia, tanúskodik.61 A magyarországi vármegye szláv származtatása mellett - egy időben politikai indítékoktól is vezérelve - a legnagyobb tábora a frank-bajor-nérner eredeztetésnek volt. Már a XIX. század végétől, csak nagyjából az utolsó száz évre tekintve visszhangot kapott a magyar szakirodalomban az a vélekedés, hogy a vármegye mintája a német gau volt. A nagytekintélyű Pauler Gyula 1879-ben még akként fogalmazott, hogy a külföldi analog intézmények nem szolgáltatnak kellő felvilágosítást vármegyéink keletkezésére, a mi vármegyéink, értve a szó alatt 58

Kristó, Magvető, 1988, 29. oldal Kristó, Magvető, 1988, 31. oldal 60 Kristó, Magvető, 1988, 55. oldal 61 Kristó, Magvető, 1988, 56. oldal 59

32

mindig az úgynevezett várispánságokat, egyikhez sem hasonlítanak. De alig egy évtized múltával már módosított nézetén, s úgy fogalmazott, hogy Szent István, a kellő kormányzat végett, olyan német grófsági szervezetre gondolt, amelyben minden ember, ki bizonyos területen lakott, a királyi ispán kormányzata alatt álljon, majd újabb néhány év múltával még világosabban fejezte ki magát: a királyi ispán a karolingi frank-kor grófjának megfelelt, vagy legalább a király akarata szerint meg kellett volna, hogy feleljen. Pauler tehát eljutott a magyarországi vármegye német (Karoling frank) modelljének feltételezéséhez, s ez nem maradt hatástalan a későbbi kutatókra.62 Hóman Bálint fontos szempontra irányította a figyelmet annak megjegyzésével, hogy a XI. századi magyar államszervezet közelebb áll a Merovingkori frank, mint a mintául vett Karoling-államhoz. Ezen a nyomvonalon haladt tovább Tagányi Károly, aki szerint nagy hasonlóság van a XI. századi magyar megyék és a Meroving-, Karoling- kori frank gaugrófságok között, a Szent István által alapított királyi megye Holub József is úgy vélte, hogy a megyeszervezéshez a mintát Szent István nyugatról, a német birodalomból, a bajoroktól vette; az alapminta Nagy Károly frank birodalmának comitatusa volt. Az 1930-as években és az 1940-es évek elején politikai szempontok is erősítették azt a véleményt, hogy a magyarországi vármegye mintájául a frank-bajor (frank-német) közigazgatási szervezet szolgált. Váczy Péter szintén hangoztatta, hogy Szent István nyugati minta szerint osztotta fel vármegyékre országát, de immár kitért az eltérésekre is; állásfoglalása alapján ugyanis több vonatkozásban különbözik a magyar vármegye saját frank mintájától. A legfontosabb eltérést abban jelölte meg, hogy míg nyugaton a királyi uradalmak (domíniumok) egy sajátságos, a grófsági igazgatástói elkülönült szervezetet alkották, addig a magyar megye igazgatása a királyi uradalom igazgatási szervezetén alapult.63 Istvánnak a fejedelmi, trónra lépte után szinte azonnal, de tényleges uralmának az államszervező harcok sikeres megvívása következtében megnövekvő területén folyamatosan gondoskodnia kellett a közigazgatás megszervezéséről. A német minta elsősorban abban érvényesült, hogy István - szemben apjával, a fennhatósága alatti területet megyékre bizonnyal nem osztó Gézával - rájött, arra, amit a Gizellával Magyarországra érkezett német-bajor papok és katonák megmagyarázták neki:

62 63

Kristó, Magvető, 1988, 57. oldal Kristó, Magvető, 1988, 58. oldal

33

túlságosan nagy területet tart egymaga kézben.64 Nyilván ők sarkallták Istvánt, hogy ossza fel az uralma alatti területet kisebb igazgatási egységekre, nemcsak, azért, mert a német területről jött elemek számára ez így volt természetes, hanem azért is, mert ők e módon remélhettek hatalomhoz és vagyonhoz jutni Magyarországon. S nyilván a birodalomból jött írástudók nevezték el a felosztás eredményeként létesült igazgatási egységeket comitatusnak, a várat civitasnak, a vár kerületét pedig - amivel esetleg a szláv eredetű, magyarba átkerült mega szót kísérelték meg latinul visszaadni, civitatis pagusnak vagy civitatis conpagesnek. Azzal, hogy az írnokok a frissen kialakult magyarországi vármegyére a frank (német) birodalom latin terminológiáját alkalmazták, még inkább erősítették azt a látszatot, hogy Szent István megyéje

teljesen

német

minta

alapján

létesült.65

Pedig nem így volt. Frank (illetve német) területen a VII-X. században kétféle grófságmodell volt érvényben, amelyek azonban nem egyidejűleg, hanem egymást követően léteztek. A Meroving-kori fejlődést betetőző Nagy Károly-féle frank grófság (comitatus) igazgatási egység volt, élén az uralkodó tisztségviselőjének számító gróf (comes) állt. Kiterjedt hatáskörrel rendelkezett: kihirdette a törvényeket, képviselte az uralkodót, végrehajtotta utasításait, melyeket a küldöttek révén továbbított hozzá, végrehajtotta, általában érvényt szerzett az uralkodói akaratnak, ítélkezett hadat vezetett, adókat, vámokat szedett. Nagy Károly halála után azonban ez a grófságmodell átalakult. Az egyházi és világi előkelők széles körben nyertek földjeikre és népeikre különféle (bíráskodási, adózási) mentességeket, nagybirtokuk egyházi fejedelemséggé vagy földesúri grófsággá változott át, a grófi méltóság öröklődő lett, a gróf ennél fogva nem volt többé az uralkodó akaratának engedelmes végrehajtója, a királyi vár helyett immár saját várában székelt, s személyét, illetve grófságát a hűbéri kötelék szálai fűzték az uralkodóhoz. Mindezek következtében a grófság megszűnt összefüggő és az országot egységesen behálózó területi szervezet és hatékony kormányzati szerv lenni. A X. század középső harmadában a királyi hatalom erősítésének fontos eszköze volt német földön az új típusú grófságok szervezése. Az idejétmúlt Nagy Károly-i modellt már nem lehetett visszaállítani, a szász dinasztia tagjai így a királyi birtokokat növelték, s ezek összefogó szerveként teremtették meg az új típusú grófságot, amely nem zárt territoriális berendezés volt. Ha ezeket a feltételezéseket elfogadjuk, nyilvánvaló lehet előttünk, hogy a 64 65

Kristó, Magvető, 1988, 63. oldal Kristó, Magvető, 1988, 64. oldal

34

magyarországi vármegye a XI-XII. században mindenképpen, de még a XIII. század egy részében is ahhoz a német grófságmodellhez hasonlított, amely a Meroving-kori fejlődés eredményeképpen Nagy- Károly idején élte fénykorát. 66 Miután az 1940-es évek második felében Molnár Erik kidolgozta, majd követői széles körben igyekeztek elterjeszteni a magyarországi vármegye szláv modelljének, szláv gyökeréből való eredetének tanát, hosszabb időre lekerült a napirendről a német minta kérdése. Még olyan kutatók is, akik pedig nem számíthatók Molnár Erik követői vagy netán tanítványai közé, az 1950-es években részt juttattak a magyar állam kialakulásában a szlávságnak. Mollay Károly szerint a korábbi feltevés, hogy Szent István megyéit a Karoling eredetű német grófságok mintájára szervezte meg, megdőlt, s így a nyugati minták mellett a X. századi hazai szláv előzményekre is tekintettel kell lenni. Bónis György szintén visszatért a magyarországi vármegye kettős eredetéről korábban kimunkált elmélethez: a megye terminológiája, a várispán állása a frank birodalmi comesre utal, bázisát viszont, amelyek körül a királyi vármegyék kikristályosodtak, a szláv földvárak szolgáltatták. A szláv eredet Molnár Erik-féle doktrínájával az 1950-es évek végén Győrffy György szakított ő azonban ekkor nem idegen mintákat állapított meg a magyarországi vármegye létrejöttében. Akik az 1950-es évek végétől kezdve külországi analógiákat, mintákat kerestek a magyar megye genezisében, leggyakrabban a frank-szláv kettős eredet tételét ismételgették különböző megfogalmazásokban. 67 Amikor 1958-ban Györffy György fellépett azzal a koncepcióval, amelynek lényegét tanulmánya címében hordozta, hogy „a magyar nemzetségtől a vármegyéig”, azaz hogy a magyarországi vármegye nemzetségi előzményre megy vissza, nem csinált mást, mint egy sok évtizeden át életben volt elméletet tett magáévá, s nagy erőfeszítést fejtett ki annak érdekében, hogy ennek általános érvényét igazolja.68 A régi tételt Györffy új módon próbálta bizonyítani: a magyar nemzetségek öröklött jogon birtokolt ingatlanainak térképre vetítése nyomán az derült ki, hogy a vármegyék az ország legkülönbözőbb vidékein egy-egy nemzetségfőtől származó genus eredeti szállásbirtokait zárják körül, s meglepő összefüggések mutatkoztak a vár, az uralkodóház által kisajátított területen levő törzsnévi helynevek és a maradék

66

Kristó, Magvető, 1988, 65. oldal Kristó, Magvető, 1988, 59. oldal 68 Kristó, Magvető, 1988, 70. oldal 67

35

nemzetségi birtoktestek között. A Györffy által megállapított legfontosabb összefüggések mindenekelőtt azok, hogy az Árpád-kori vármegyék területén a birtokviszonyokban szabályosság figyelhető meg: a nemzetségi birtok, a királyi, várbirtok és a királyi magánbirtok 1/3-1/3-1/3 arányban oszlik meg. Ez arra mutat, hogy a nemzetségi szállásbirtoknak általában kétharmad része került kisajátításra, míg egy harmad része nemzetségi birtok maradt. 69 Györffy három megye - Doboka, Komárom, Békés - alapján mutatta be a kisajátítás folyamatát, mindhárom megye területet egy-egy nemzetség - a Zsombor, a Keteltől származó Katapán és a Vatától eredő Csolt nem szállásföldjének téve meg. E három megye alapján jutott arra a következtetésre, hogy a vármegyének a nemzetségi szállásterület mi, ill. a várral rendelkező nemzetségfő uralmi területéből való alakulása minden olyan megye esetében levezethető, ahol a birtokviszonyokat és a nemzetségi hagyományokat ismerjük.70 A Györffy György által is képviselt nézetet a magyarországi vármegye nemzetségi előzményéről az elmúlt időszakban hárman vették az elmélet alapjait érintő kritika alá, régész oldalról Mesterházy Károly, történész oldalról pedig Elekes Lajos és Kristó Gyula. Mesterházy abból indult ki, hogy rozettás lószerszámos sírok kapcsolatba hozhatók a nemzetségekkel, közepes szintű központoknak tekinthetők lényegében nemzetségfői temetkezések emlékei lehetnek. Néhány esetben a rozettás lószerszámos sír ispánsági központból ismert (Heves, Sárospatak. Zemplén), néhány további esetben az ispáni székhelyek közelében vannak a nemzetségi központokra utaló sírok (Szakony Locsmánd mellett, Koroncó Győr mellett, Soltszentimre Solt mellett Mándok Kisvárda mellett stb.), az esetek nagy részében azonban a sírok mint nemzetségi központok - köré képzelt terület, a vélt nemzetségi szállásterület független a megyehatároktól.71 Olykor e szállásterületekből több is jutott egy megye területére, olykor a feltett nemzetségi centrum esett éppen a későbbi megyehatárra, ráadásul az említett ispánsági székhelyek közül számos nem is megyeszervezetbe tartozott (mint Sárospatak), továbbá többségük aligha (Szent István kori) megyeközpont volt, így azt állapítja meg Mesterházy: a nemzetségi birtok határai teljesen feldarabolódtak, sőt a megyealakulásnál alig vették figyelembe azokat. Végső következtetése szerint a X. század, első két harmadához eső időszakhoz

69

Kristó, Magvető, 1988, 71. oldal Kristó, Magvető, 1988, 72. oldal 71 Kristó, Magvető, 1988, 74. oldal 70

36

képest nagyarányú változások álltak elő a X. század végén, ill. a XI. század elején, a megyeszervezet kialakulása idején, azaz a megyehatárokat a nemzetségi határok figyelembevétele nélkül húzták meg. Elekes Lajos elsősorban teoretikus és terminológiai ellenvetéseket támasztott Györffy György nézetével szemben. Azért részesítette bírálatban Györffy koncepcióját, mert az nem juttatta kellőképpen kifejezésre azt a minőségi újat, amit az állam kialakulása jelentett. Nem ítélte továbbá Elekes meggyőzőnek a zsupán - ispán jelentésváltást, s azt sem tartotta valószínűnek, hogy a korai feudális osztálytársadalomban élő pannonszlávok oly mértékben megőrizték volna a nemzetségi viszonyok maradványelemeit s velük a zsupán szó eredeti értelmét, mint ezt Györffy okfejtése feltételezi. Ugyanakkor Elekes nem tartotta elfogadhatatlannak azt az elképzelést, hogy országos kiterjesztése során a megyeszervezet területileg idomult a korábban kialakult szállásterületekhez, illetőleg azok még meglevő maradványaihoz. Sőt még azt is lehetségesnek vélte, hogy a folyamat sok helyen olyanféleképpen ment végbe, mint azt Györffy ábrázolja. 72 A vármegyék kialakulásának egyik fontos kérdése, hogy értettek-e magyar őseink a várépítéshez? A történelmi-régészeti bizonyítékok alapján kijelenthető, hogy igen.

73

A magyarság őshazája, a Volga-Káma vidékének alaposabb tanulmányozásával kiderült, hogy e területre jellemző településformája volt a folyók védett kanyarjaiba, szögeibe épített földvár, oroszul gorodiscse. Ezek a földvárak, amelyeket az ugor magyarság még időszámítás előtti évezredekben épített és lakott, hasonlatosak voltak azokhoz a földvárakhoz, amilyeneket a szláv nemzetségek az időszámítás szerinti első évezredig építettek. Az előmagyarság nagyjából ezer évig élt együtt a sztyeppékre előrenyomuló irániakkal, innen származik a vár szavunk. Az etelközi pusztára leköltözött magyarság itt egy ezeréves sztyeppei területre jutott, ahol romos állapotban lévő várromokra talált. Ezeket felhasználta, mint elődei, de ugyanakkor a kazár birodalom alatt élve, részt vehetett azoknak a kazár váraknak az építésében is, amelyeket újabban orosz régészek tártak fel. Várépítési ismereteikről tanúskodnak a X. századi vezéri szálláshelyek mellett épített várak. Az első fejedelmek a Dunán túl többnyire antik romokból állítottak fel erősségeket, mint például Pécs vára és a római előzményű Visegrád vára, az Alföldön pedig olyan hatalmas földvárat hoztak létre,

72 73

Kristó, Magvető, 1988, 75. oldal Györffy, Gondolat, 1983, 192. oldal

37

mint Szabolcs vár. Az augsburgi csata után Taksony fejedelem a határvédelem erősítése érdekében gyepűakadályokat és határvárakat épített. Géza fejedelem idejében szaporodtak el országszerte a kis földvárak, amelyek részben uralma biztosítására épültek, mint Koppány „országa” körül a katonai telepítések sorát megszakító útlezáró várak részben udvarhelyeit őrizték, mint a kisebb méretű Pécsvárad. Ha az iméntiekhez hozzávesszük, hogy Géza fejedelem kiépítette Székesfehérvárat és monumentális kővárat emelt szálláshelyén, Esztergomban, nyilvánvalóvá válik, hogy a 10. századi Magyarországon jelentős várépítkezés folyt.74 A másik igen fontos feltétel a határral bíró terület kifejlődése. Köznapi elképzelés szerint minél kezdetlegesebb körülmények között él egy társadalom, annál kevésbé rendelkeznek csoportjai körülhatárolt élettérrel, s a fejlődés a határnélküliségtől a vonalszerűen kifejezhető határ felé halad. Még pontosabb határokra van szükség a nomád állattenyésztők folytonosan mozgó vagyona tartásakor, a legelőterület áthágása ugyanis a kóbor jószág eltulajdonítását, végső soron háborúskodást von maga után, pontosan emiatt a nomádok megtelepedésekor első feladat a legelőterület határainak kijelölése.

75

A területi megosztás folyóvidékek szerint történt. Árpád fiai

Duna észak-déli vonalának két partján kisebb vízterületeket foglaltak el, de a vezérlő fejedelemnek átjárása volt fiai szállásterületén. Ilyesformán kialakultak nagyobb törzsi és kisebb nemzetségi szállásterületek, központjukban egy-egy törzsfő, ill. nemzetségfő

várával.

A váron és a nemzetségi szállásterületen kívül a vármegyeszervezet helyi előzményeként fogható fel a harcos jobbágyok telepei is. A várjobbágyság azon része, amely iobagiones Sancti Regis nevet viselt, visszavezethető a X. századi fejedelmek és főemberek katonai kíséretére. Letelepedésük államszervezés előtti bizonyítéka a törzsnévvel nevezett falvaknak István király korai oklevelekben való előfordulása.

A

törzsnévvel

nevezett

falvak

tatárjárás

előtti

társadalmi

keresztmetszete arra utal, hogy harcos jobbágyok mellett szolgarendűek is laktak bennük, pl. a Győr melletti Tarján faluban 10 háznép egyházi jobbágy mellett 20 háznép különféle szolgálónép. Mivel ezt a harcosjobbágy-elemet túlnyomórészt már 1000 előtt letelepítették, megérthető, hogy az államszervezéskor nem csak a várszervezetbe kerültek belőlük, hanem István király a püspökségek és apátságok 74 75


38

alá, sőt saját udvari birtokszervezetén kívül megbízható hívei, pl. Csanád vezér uradalmába is rendelt közülük. A várjobbágyok földje nem volt elidegeníthető örökbirtok, hanem mint Kézai írja, az „uralkodó földet juttatott nekik a várföldből, hogy a vár feudumát és háború idején a várat őrizzék”, tehát a várjobbágyok földje szolgálattal járó kishűbér volt.76 A harcos jobbágyok földre ültetése javarészt már a X. században megtörtént, s István idejére csak egy-két telepítés valószínűsíthető. A Magyar Királyságban nem került sor a várjobbágyok várba telepítésére, - ezt a tágas udvart igénylő állattartásuk sem engedte meg - egyszerűbb és természetesebb megoldás volt az államszervezéskor a már letelepített és rabszolgákkal gazdálkodó vitézeket csupán szervezetileg kapcsolni a várhoz.77 A várjobbágy-települések egy csoportja a vár körül helyezkedett el, míg más csoportjaik a vártól távolabb kerültek. Rendszerint a megye sík vidékén, kedvező vízparti területen, csoportosa találjuk őket, de egy-egy magányos telepükre hegyvidéki völgyekben is akadhatunk. Elhelyezkedésükben több helyütt felismerhető, hogy úri nemzetségi birtoktömböket szakítanak meg, másutt közlekedési csomópontok vagy földvárak közelében tűnnek fel, biztos szabály azonban nem állítható fel. A leírtak alapján a várszervezet három alapvető eleme, a vár, a terület és a harcos jobbágyság a X. századi magyar társadalomban adott volt, az azonban kérdés marad, hogy ezekből a helyi előzményekből hogyan és mikor alakult ki a vármegye alapvetően végleges szervezete. A harmadolás és a föld javai kétharmad részének birtokbavétele az uralkodó nemzetség által, ill. egyharmad részének kisajátítása katonabirtokok javára olyan gyakorlat, amely a kései római korokban keletkezett: a népvándorlás idején a római nagybirtokosokat kötelezték, hogy birtokaik egyharmadát engedjék át katonai telepítésre. A longobárdok Itáliában az uralatlan földeken kívül a római nagybirtok harmadát sajátították ki, s ezen kaptak katonabirtokot az „arimannok”, a magyar várjobbágyok

magyar

megfelelői.78

A magyar vármegye eredetének kérdésében az is akadályozza a tisztánlátást, hogy a történészek a legutóbbi időkig azon a véleményen voltak, hogy a vármegye a királyi birtokok összefogó szerve volt, s mivel e birtokok elszórtan feküdtek, a megyéknek nem is lehetett összefogó területe, így az ispán hatalma is csak a szórt birtok népeire

76


39

terjedt ki, ez a nézet azonban ellentmond a forrásokból megismerhető kora Árpádkori viszonyokkal. A források elemzéséből ugyanis kiderült, hogy Magyarország minden vármegyéjében elkülönült az udvari birtok a várbirtoktól, s a várszervezet sehol sem öltötte fel a királyi, királynéi és hercegi birtokokat, ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a vármegye összefüggő territórium volt, s az ott lakók felett az ispán közigazgatási jogkörrel rendelkezett. Kiderül ez mindenekelőtt abból, hogy István király 1009-ben négy várat határaival együtt rendelt a veszprémi püspök alá, és megjelölte, hogy az adományozott falvak melyik vármegyében feküdtek. A „vár határa” kifejezés nem más, mint a „vár megyéje”, Kálmán törvénykönyvében civitatis mega (I. 37. §). A XI. század második felében a vármegyét két ízben is territóriumként említik, amikor benne fekvő helyeket határoznak meg. 2. A vármegyék típusai, igazgatásuk, tisztségviselői Az ispán a vármegyékben bírói és végrehajtó hatalmat is gyakorolt, István törvényei szerint a vasárnap ökörrel dolgozókat azzal büntette, hogy az ökröt elvette és a várnépeknek adta elfogyasztásra. (I.8.§) De kiterjedt az ispánnak és bírájának jogköre a király megyéjében (in mega regis) lakó hercegi szolgálattevőkre, és a herceg megyéjében (in mega ducis) a király szolgálattevőire is. (Kálmán I. törvénye, 12.§), e szolgálattevő ministerek pedig az udvarbirtokon helyezkedtek el. A megye tehát közigazgatásilag a szórt udvari birtokot is felölelte, noha az udvari birtokok gazdaságilag az udvarházaknak voltak alárendelve.79 Ami az ispán közigazgatási jogkörét illeti, Szent István törvénye szerint a comes a „presbiterrel” együtt ügyelt a vasárnapi munkaszünetre és a templomlátogatásra (I. 8, 9.§), s e tekintetben ugyanúgy az egész megyére terjedt ki, mint az esperesé az egész esperességre.80 A várszervezet ezek szerint egy várakon felépülő hatalmi apparátus volt, amellyel az uralkodó a kerületekbe szervezett egész nép felett törvénykező és végrehajtó hatalmat gyakorolt, egy-egy szűkebb területen ellátta az állam funkcióit. Katonai erővel rendelkezett, amely befelé elnyomást gyakorolt, külső támadás esetén védelmet nyújtott a várba menekülőknek, és elhárított, végül vármegyei csapatot adott az uralkodó seregébe. A vármegyei csapat hagyományos létszáma 400 fő, négy század

volt,

s

ennek

is

az

ispán

volt

a

parancsnoka.

Az ispán hatalma azonban igen hamar csorbát szenvedett: István király már 1002-ben 79 80


40

kivetette a pannonhalmi apátság népeit egyebek mellett a comes joghatósága alól is, ugyanezt a kivételezettséget megkapták a püspökségek és más királyi apátságok is. Idővel sor került arra is, hogy a királyi udvar népei felett alsó fokon az udvarházak jószágkormányzói, felső fokon pedig az udvari méltóságok ítélkezzenek. Itt jegyzem meg, hogy István király törvényében (II. 21.§) az „udvarnokok” jogi helyzetéről szólván kivételezett állapotukról még nincs szó, de a század végén már biztosan az udvar

ispánja,

a

nádor

ítélkezett

felettük.

(

Szent

László,

III.

3.§)

Ha az ispán embereivel a templomba járást is ellenőriztette, és az istentisztelet alatti mormogást és a rendetlenkedést helyben megbüntette, akkor hatalma kiterjedt a „vásár-napokon” a templom mellett tartott vásárra is. Bár csak Szent László alatt került törvénybe, (I. 15. §) de már ekkor is gyakorolhatták, hogy a templomba helyett vásárt látogatót megbüntették. Ebből következik, hogy az ispán megbízottja révén vásári rendtartást gyakorolt, és belefolyt a gazdasági rendelkezések végrehajtásába. A vásárokon hozták forgalomba az új pénzt, és az ispán a száznagyokkal szedette be dénáradót.81

a

A vármegyeszervezetben ezt a sokoldalú funkciót nem egyedül a várispán (comes castri) látta el, annál is inkább, mert az ispánok hosszabb-rövidebb időt a királyi udvarban töltöttek, sőt közülük a bennfentesek rendszeresen kísérték az udvart. Éppen ezért a várispán különféle funkcióit igen korán, talán már a kezdettől fogva átvették állandó helyettesei:a katonai vezetést a hadnagy (maior exertius), a vár gondviselését a várnagy, (maior castri), az igazságszolgáltatást a bíró (udvarbíró vagy curialis come), eredetileg talán várbíró néven) és a kiküldött missus sokrétű feladatát az ispán ércbillogával ellátó billogos. Mellettük a sokoldalú „rendőri” szolgálatot azok a kezdetben összefoglaló néven őrnek nevezett várnépek látták el, akik Szent László törvénye szerint tizedekbe és századokba voltak osztva és részt vettek a tolvajok országos felkutatásában (III. 1.§). Általánossá vált nevük mégsem őr lett, hanem a küldönc, kikiáltó, törvényszolga és börtönőr szolgálatát ellátó praecókat részben türk eredetű szóval csősznek nevezték, míg a vár kapuját őrzőket kapusnak. A várszervezetbe tartozó katonák neve várjobbágy (miles vagy iobagiocastri) volt, közéjük sorolhatók a száznagy (centurio) és a tizedes (decurio) tisztet viselők, ezek azonban nem jobbágyok, hanem a századokba osztott várnép tisztei voltak. Maga a tiszt szó, mely a szláv honor, tisztelet szóból származik, az

81


41

Árpád-korból még nem mutatható ki, Magyarországon, s XIV-XV századi feltűnésekor a szlávval egyezően ’tisztelet’ volt a jelentése.82 Az ispáni vár többnyire 100-300 méter átmérőjű, 1-3 hektár terjedelmű volt, palánkfallal erősítve. Alaprajza, ha nem régebbi erőd felhasználásával készült, a terepviszonyokhoz igazodott, s a folyópart vagy lejtő által nem védett oldalt árokkal vágtál el a tereptől, például Békésvár esetében. Akad közöttük négyzetes alaprajzú, háromszögletű, de a határvárak többsége viszont ovális vagy kör alaprajzú. Korai törvényeinkből kiderül, hogy a várban az ispán szálláshelyén és a raktárakon kívül istálló és börtön foglalt helyet, emellett alkalmilag voltak várnép lakói is. A vári plébániatemplom, eredetileg az esperes székhelye nem a várban helyezkedett el, hanem mellette, lehetőleg a várhoz hasonló, emelkedettebb helyen. Ez a kettősség adja meg az államalapítás korabeli váraink sajátos jellegét. Ilyen pl. a soproni Szent Mihály templom. vármegyeszékhely

Legősibb formában e kettősség maradt fenn, ahol a a

tatárjárás

után

faluvá

süllyedt.

83

Az ispáni vár és a plébániatemplom mellett helyezkedett el a váralja, (suburbinum) melynek központját a széles vásártér alkotta. A templom és a vásártér kapcsolata a vasárnapi vásározásból következik. A hetivásár legalább 10 környező falu népét mozgatta meg, a templom névünnepén tartott nagyvásár pedig az egész megyéét, sőt, akár egy egész országrészt is. A vásár látogatottságát növelte, hogy itt hozták forgalomba az István által vert ezüstdénárokat.84 A társadalom egész területére kiható várszervezet kiépítése István király műve. A keretek azonban már adottak voltak Géza fejedelemsége idejében, sőt különböző feladatú fejedelmi várak hálózatával is számolnunk kell. E várak berendezése azonban kezdetleges lehetett, a vár az udvarhely védelmére épült, s olyasféle feladatkört tölthetett be, mint amit Bátor Boleszló várairól jegyeztek fel: feje a szolgáltatásokat begyűjtő fejedelmi megbízott lehetett. Az udvarházaktól elválasztott és azok fölé szervezett várrendszer kitervelése és megvalósítása, a meglévő központok átépítése, valamint az új határvárak kijelölése és felépítése István király nevéhez fűződik. István e munkájában elsősorban közvetlen híveire, a nagy territóriumok élére helyezett jobbágyurakra támaszkodhatott, a végrehajtás pedig az

82


42

ispánok műve lehetett, akiknek neve sok esetben a vármegye nevében maradt fenn. Magyarországon általában az első ispán neve rögződött meg, mert kezdetben a nép őt tekintette a vár és a szervezet új birtokosának. Az 1009-i veszprémi oklevél tanúsága szerint túl a Dunán ekkor már készen állt a vármegyeszervezet, Doboka ispán erdélyi kinevezése 1003 után pedig arra mutat, hogy István kelet-Magyarországon sem várakozott a nemzetségfői uralom felváltásával és az új rendszert megvalósító ispánok kinevezésével85. A várnép (civilis, suburbanus, castrensis) félszabad állapotú ’paraszti’ foglalkozású önálló termelő volt, aki a várnak meghatározott terménnyel adózott és bizonyos szolgálatokat teljesített. A mezőgazdasági termelő várnépek sorát különféle szolgálónépek tarkították, akik speciális szolgáltatásokat végeztek vagy sajátos foglalkozásuk

eredményeivel

adóztak

a

várnak.86

A szolgálónépek várszervezet alá rendelése már István király korában megtörtént, részben korábban is az udvarnak dolgozó kézművesek közül, részben a király által a vár mellé telepítet szolgákból. Minden várnak dolgozott egy-egy kovácsfalu, melynek neve rendszerint Kovácsi, amelyben a fegyverzethez, lószerszámokhoz és ekéhez szükséges vastárgyakat állították elő abból a nyersvasból, amelyet a „vasasok”, más néven rendnekek termeltek és a Vasvárban halmoztak fel. A várszervezetnek dolgoztak faiparos ácsok, valamint bőrkészítő tímárok, s mindhárom mesterség anyagát együttesen dolgozta fel a pajzsgyártó „csatár”. E szláv eredetű foglalkozásnév Csatár és Csitár telepei a Kovácsikhoz hasonlóan az István korában

létesített

határvárak

mellett

is

megjelennek.

Az élelemellátó szolgák közül a vár alá rendelten is dolgoztak halászok, (Halászi) bortermelő szőlősök, (Szőlős) bortároló bocsárok, (Bocsár[d]) vadászok, (Vadász[i]) vagy szláv nevű Lóc és szakácsok, régi magyar szóval Horók a Horó nevű falvakban. Emellett a váraknak a sóról is gondoskodniuk kellett. Az erdélyi sóbányák kapcsolata ez erdélyi vármegyékkel arra enged következtetni, hogy a só kitermelésben vagy legalábbis ennek ellenőrzésében az erdélyi várispánnak is jelentős része volt. Hogy az erdélyi ispánságok feladatai közé tartozott a kitermelt sónak a Tiszántúlig való elszállítása, arra az észak-erdélyi várispánságok tiszántúli szórt birtokaiból következtethetünk, Szolnok vármegye hosszú, Désig benyúló területével éppenséggel

85 86


43

a dési sónak Szolnokig való leszállítását biztosította. A Tisza vonalától nyugatra fekvő várispánságok saját só szállítóikkal gondoskodtak az elszállításáról, ilyen szolgálatot láthattak el pl. azok a vasi várnépek, akik a Csanád vármegyei Vasvár faluban, s azok a pozsonyiak, akik Szigetfő közelében laktak. A várba beszállított termelvényeket

a

„tárnokok”

87

raktározták.

Bár a várhoz tartozó szolgálónépek zömére csak a XIII. századból van adat, amikor a várszervezet felbomlásakor földjük eladományozásáról tudatnak, a fent említett foglalkozások nevéből képzett helynevek, mint pl. Tímár, Halász, Szőlős előfordulása várbirtokok között arra enged következtetni, hogy már a várak szervezésekor bekerültek a szervezetbe, még ha egyes elemek későbbi alakulásával lehet

is

számolni.

A fenti szervezettel rendelkező vármegyék mellett a XI. századtól kimutatható egy sajátos feladatkört ellátó vármegyetípus, a határvármegye, élén a határispánnal. A határvármegye két sajátos feladatot ellátó katonaelemmel rendelkezett, ezek régi magyar neve lövő (sagittarius) és őr (speculator) volt, az utóbbiak az őrnagy (maior speculatorum)

alá

tartoztak.

88

A határvármegyék földrajzi jellegzetessége az volt, hogy egyik végük az ország határával vagy bizonytalan végeivel volt azonos, területük pedig felerészben lakott belső területen, felerészben lakatlan vagy gyéren lakott határvidéken terült el. A belső, lakott rész többnyire egybeesett egy nemzetségi szállásterülettel, ilyen pl.: Borsod, Somogy, Sopron, Doboka vármegye. A határvár azonban Erdély kivételével nem a nemzetségfő várából épült ki, hanem a vármegyeszervezéskor egységes elgondolás és technika szerint épített földvár volt: mindig az országból kifelé vezető földút mellett épület fel, többnyire ott, ahol a főút a magyar-szláv etnikai határt metszette, mint pl.: Baranyavár, Sopron, Pozsony, Nyitra, Gömör, Borsod, Zemplén, Borosva vármegyék esetében. E vonal a Kárpátok irányában választóvonala volt a sűrűn lakott sík, ill. dombos vidéknek és a gyéren lakott erdős hegyvidéknek, melynek folyóvölgyeit a magyar főemberek csak nyári legelőnek használták.89 Ami az István kori vármegyék számát illeti, körülbelül 48 körülhatárolt területtel rendelkező vármegyével találkozhatunk, ezek körül 4 volt határvármegye. Az első alapítású vármegyék számbavételét megnehezíti, hogy István király 1009-i 87


44

oklevelében feltűnik egy olyan vári szervezet és körzete, amely nem ispánság, nevezetesen Úrhida vár körzete Fejér megyében. Ez azzal az Európa-szerte elterjedt jelenséggel magyarázható, hogy az ispánságon belül volt kisebb várkerület is, mely utóbb maga is ispánsággá válhatott vagy elsorvadt. Ilyen lehetett nálunk több esperesség formájában megmaradt várkerület, mint Baranyában Váty, Sopronban Kapuvár, Pozsonyban Sasvár, Újvárban Heves és Pata. 90 Áttekintve a magyar vármegyerendszert megállapíthatjuk, hogy a várak és megyéik többségükben X. századi főemberek uralmi körzetei voltak, ahol ezek katonai kíséretükkel uralmat gyakoroltak a nép felett. E személyi függőségű berendezés azonban csak erőszakos beavatkozás és szervezés részén vált stabil intézményes szervezetté, melynek révén új berendezkedés jött létre. A magyar vármegyerendszer tehát két gyökérből vezethető le: egyik a X. századi magyar társadalomban kialakult helyi intézményekből, másik gyökere István király újításaiból fakad.91

90 91


45

IV. fejezet Az istváni állam működése 1. Az udvari szervezet felépítése A kora középkori udvaron, első helyen a fejedelmi, királyi udvartartást értjük, amely mint az uralkodó ellátó és kormányzati szerve nagyrészt betöltötte a modern államvezetés szerepkörét. Az udvar életszükségletét egy szervezet látta el, mely társadalmilag és helyileg két részre tagolódott. Az udvar vezetői és belső szolgálatú tagjai a fejedelem kíséretében tartózkodtak és vele utaztak, amint ez az ellátását biztosító udvarhelyeket felkereste, míg a termelő szolgálónépek elöljáróik irányítása alatt országszerte az udvarhelyek körül csoportosultak. Az udvar szónak a kora középkorban több jelentése volt: jelentette a fejedelem állandó szálláshelyét épületeivel, a fejedelmet és kíséretét mindenkori tartózkodási helyén, az ellátó szervezetet, végül, mint elvont fogalom, magát a fejedelemséget, a fejedelmi hatalmat.

92

Az uralkodó és kísérete által el nem fogyasztott javakat részben maga az udvarház használta fel saját „üzemeltetésére”. Ez a vetőmag biztosításán túl az udvarban lakó emberek ellátását jelentette. Hadsereg-élelmezési célra kevéssé gondolhatunk, mert erre elsősorban a várbirtok volt hivatott, de alighanem a nagyobb udvarházak mellett helyezték el a nehézfegyverzetű, jobbára idegen páncélos vitézek zömét, s így ezek ellátása is itt történhetett. Hogy a felesleg értékesítésére sor került-e a XI. századi Magyarországon, az az akkori gazdasági fejlettség jelenlegi ismeretében nem tűnik kézenfekvőnek, viszont adataink vannak arra, hogy a zarándokok és keresztesek pannóniai útvonalán már a XI. században sok mezőgazdasági terményt értékesítettek. Ezek forrása a várbirtok mellett az udvari gazdaság lehetett, hiszen a jelzett dunai partvonalon az Árpádokon kívül alig volt más birtokos.93 Egy-egy udvarházat akkor írtak le, amikor az egyháznak adományozták. A legjobb felvilágosítást e tekintetben a pécsváradi apátság alapítóleveléből nyerhetjük. Ezt az 1015-re keltezett oklevelet ugyan a XIII. század elején szerkesztették össze, de beledolgozták az apátság XI. század végi birtokösszeírását, amelyből világosság derül arra a „váradra”, szolgálónépeire és birtokállományára, melyet István király 92 93


46

adott át Anasztáz apátnak. A négyszögletes földvárban állt az udvarház, mellette, kívül a váron, a Szent Péter-templom, hol vasárnapi vásározás folyt. A hozzá tartozó udvari birtok nagyrészt egy tömbben feküdt Pécsvárad körül. Az összeírásban egy csoportban felsorolt 28-30 falu közül mintegy 20 eddig is azonosítható volt ma meglevő falukkal és pusztákkal, a birtoktömb pontosabb elhatárolására azonban csak az alapítólevél szövegének új kritikai kiadása kapcsán kerülhetett sor. 94 A pécsváradi összeírás felsorolja az uradalomhoz tartozó különféle népeket, sőt számukat is megadja. A 40 falu népe, összesen 1116 (1107) fő csaknem biztosan nem az István kori állapotot, hanem feltehetően a XI. század utolsó negyedének viszonyait tükrözi.95 Pécsvárad népeiből megismerjük egy XI. század eleji udvar népeinek keresztmetszetét. Társadalmi helyzetüket, más XI-XII. századi uradalmak népeivel egybevetve,

a

következő

módon

vázolhatjuk:

Az uradalomban képviselve volt a szabad harcos, a félszabad önálló termelő és a rab cseléd egyaránt. A szabad harcos jobbágy (miles) az össznépesség 18%-át tette ki. A társadalom nagy részét kitevő félszabad köznép, amely saját igaerővel rendelkezett és önállóan gazdálkodott, a pécsváradi uradalomban a következő rétegekben jelentkezik. A félszabadok legfelső kategóriája volt a 14%-ot kitevő, lóval szolgáló „miniszteriális”. E lovasok szolgálatának bakonybéli leírásából tudjuk meg, hogy mezőgazdasági

termelők

voltak,

akik

nem

terménnyel,

hanem

lóval

és

mezőgazdasági robottal szolgáltak, melyet részben, mint „hetesek” teljesítettek. A 37%-ot kitevő lóval és szekérrel is szolgáló miniszteriálisok a századokba osztott udvarnokoknak felelnek meg, akik termés beszolgáltatással is tartoztak. A különféle szolgálónépek összevéve 31 %-ot tettek ki. Ezek legnagyobb részt rab cselédek voltak, de közülük azok, akik önállóan termeltek, és termelvényük meghatározott hányadát adták be, így a halászok (4,5%) és talán a 10%-ot kitevő szőlőművesek egy csoportja, a félszabadok közé számíthatók. Rab cseléd állapotú volt a szőlőre ültetett vincellér és a 3,3%-ot kitevő szántó népség is. A fentieken kívül az uradalom élelemellátását szolgálta a 12 méhész, 6 kádár, 12 tálkészítő esztergályos, a 3-3 fő molnár, fazekas, kanász és a 13 juhász; végül a 9 pék és 10 szakács. 96 Az uradalom a kézműipari szükségleteket javarészt házi üzeméből elégítette ki. A 20 „vasas” által kitermelt és vastömbbé, vascipóvá kohósított vasat 10 kovács dolgozta fel, a

94


47

nemesfémet 5 ötvös, a fát 8 ács, végül a bőrt 6 tímár; a többi házi rab cseléd volt. Az uradalom gazdasági üzeméhez 120 ló, 84 tehén, 1464 juh, 137 disznó és 92 kecske tartozott, de emellett a vitézeknek és az önállóan termelő félszabadoknak saját jószágállományuk

97

volt.

Ezt a képet némileg kiegészíti egy felvidéki udvarhely ismertetése. Az 1075-ben alapított garamszentbenedeki apátság pl. I. Gézától megkapta az udvardi királyi kúriát a Szent Mártonról nevezett kápolnával. E helyütt a vásártér körül 20 minden szolgálatra fogható rab cseléd lakott. Az udvar szolgálatára rendeltek 20 háznép ácsot a szomszédos Taszáron, ugyanitt állítólag 20 ekére való föld, legelő és rét terült el. A mellette levő Besenyő faluban fegyveres szolgálatot teljesítő besenyők lakhattak; a nagy határon itt egyrészt ló-, szarvasmarha- és a juhtartás folyt, másrészt a 72 ekényi földön földművelés, harmadrészt halászat a Nyitra, Zsitva és Tormos folyóban. További tartozékait nem ismerjük, mert ez az apátság nem az udvarhely és gazdasági üzeme átadása révén keletkezett. Még kevésbé tudjuk, hogy milyen szolgálónépek

tartoztak

Udvardhoz

a

XI.

század

első

felében.

98

Az udvarházak liszt- és kenyérellátását nagyrészt az önálló termelő udvarnokok, kisrészt az uradalom ekéjével és ökreivel dolgozó rab, szántó szolgák biztosították. Húsról egyrészt az udvarnokok gondoskodtak beszolgáltatással, másrészt az uradalom pásztorai: gulyások, disznóóvók és juhászok. A halat a halászok fogták. Hallal főként a szőlős vagy boradó és a márcadó népek szolgáltak, de emellett az udvarnokok kötelezettségei között komlósör vagy méhsör beszolgáltatása is szerepelt. Édességgel a födémes vagy mézadó néven emlegetett méhészek látták el az udvart. Az udvarhelyre behordott és a tárnokok által tárolt élelmet a szakácsok és húshordók készítették el, viszont az ital tárolása és felszolgálás a bocsár feladata volt. Az ételt a király és a főurak számára arany- és ezüstedényekben szolgálták fel, ezeket az ötvösök készítették, a tárolóedényeket viszont a gerencsérnek nevezett fazekasok, a kíséret fatálait pedig az esztergárok készítették.99 Az udvar fő szórakozása a vadászat volt. Ebben a sólymos és madarász, ebes, beznek vagy pecér és a vadász szolgálónépek álltak az udvar rendelkezésére. A vadfogók, madarászok és halászok egyik fő szerszámát a királyi háló készítők állították elő. A király igen jelentős lóállománnyal, hírvivő és szállító szervezettel rendelkezett. A 97


48

fő királyi ménest a Csepel-szigeten tartották. Lovászok udvarhelyek közelében is laktak, mint a baranyai, barsi és nyitrai Várad mellett, de sajátos földrajzi szétszórtságban is felfedezhetők. A Könyves Kálmán alatt tartott tarcali törvényhozó zsinat végzése (36. §) foglalkozott azzal, hogy ha a király vagy a herceg utazáskor a megye területére lép, és az ekkor kapott „megyei hadi mén” megdöglik vagy megsérül, milyen kárpótlás jár érte urának.100Ebből logikusan az következik, hogy azokon a pontokon, ahol az országot behálózó hadiutak átszelték a megyehatárt, ott ménes állt a király vagy a herceg, ill. kísérete és futára rendelkezésére, és a váltott megyei lovat legfeljebb a túlsó megyehatárig használták.101 Még csekély számú XI. századi határleírásainkból is kiderül, hogy a fő utak és megyehatárok metszéspontján királyi ménesek voltak elhelyezve. Az 1067-i szihalmi határjárás szerint a HevesBorsod megyei határon a nagyút közelében királyi lovak állása volt. Az 1075-i alpári határjárás szerint Csongrád és Szolnok megye határán, ott, ahol ezt a Szolnokra vezető út metszette, egy Zezin nevű ember volt határos, aki a király lovait őrizte (quiequosregiscustodit). A rendelkezést alátámasztó két példa alapján nyugodtan feltehető, hogy országosan elterjedt jelenségről van szó. Szekeres szolgálatra az udvarnokokat is kötelezhették, de a királyi uradalmaknak saját szekeres népei is voltak. Hírvivő szolgálatot az udvari szervezetben is megtalálható csősz népelemek teljesítettek. Ezek futárszolgálatban a királyi ménesek s a várbeli istállók lovait használhattak, de sürgős esetben igénybe vehették magánosok lovait is, Könyves Kálmán megszorító rendelkezése szerint azonban a harmadik falu határán túl nem volt szabad vinniük. A szervezetet kiegészítették a vízi utakon szolgálatot teljesítő révészek, csónakosok vagy hajósok, akiknek egyik fő feladata az Erdélyben kitermelt só kockák szállítása volt. Hogy ez az udvari szervezet a fenti formában már István király idejében működött, arra döntő bizonyítékul a veszprémvölgyi görög oklevél hozható fel, amelyben a király intézkedett szántó és lovas szolgák, halászok, révészek,

ácsok,

eladományozásáról.

kovácsok,

„bocsárok”,

szőlőművesek

és

esztergályosok

102

Az udvari szervezet élén állt a nádorispán, eredeti szláv nevén, na dvorj zsupán, azaz, udvarispán (comes palatii), Szent László törvénye (III. 3. §) szerint alája tartoztak az 100


49

„udvarnokok”, tehát a legnagyobb számot kitevő udvari szolgálónép, amely kenyérrel és egyéb élelemmel látta el az udvari gazdaságokat. A nádori méltóságot kezdetben valószínűleg az a Csaba ispán töltötte be, aki 1005 táján Sebestyén érsekkel együtt jelen volt a pannonhalmi apátság felszentelésén, és átadta a király nevében a monostornak az adományozott tíz falut. Mivel e birtokok nem egy vármegyében feküdtek, hanem szétszórtan, s az „udvar” tartozékait alkották, Csaba comesben bizonyára az udvar ispánját kell látnunk. Ez a Csaba az Aba nemzetséghez tartozhatott, mert Abafi Péter már 1067 táján Csabarákosa nevű birtokát (a mai Rákoscsabát) a századi apátságnak adta, ami egy ez előtt élt Csaba nevű felmenőre mutat, s a zempléni Csobaj és Csabamezeje (a mai Csábóc) szintén ősi birtokuk volt. Kézai a legendás Csaba „királyfiról” éppenséggel azt mondja, hogy „ettől a Csabától eredt az Aba-nemzetség”, s ez esetben biztosan nem egy hun, hanem egy magyar Csaba

keresendő

a

háttérben,

alighanem

Aba

Sámuel

apja.

103

A királyi jövedelmek kezelője a főtárnok volt. Nem csupán az udvarok körül működő tárnokok tartoztak alá, hanem nyilván a révészek, vámosok, sószállítók és pénzverők is. Ő kezelte a király kamaráját, s így utóbb főkamarás néven is emlegették. A király ménesei és lovászai felett a főlovász parancsnokolt. Méltóságából következik, hogy „úti marsall” tisztséget töltött be, de hadviselés esetén a király főhadsegéde, marsallja is lehetett.104 Szerepel I. Endre udvari méltóságai között egy bíró (iudex) is, mivel pedig egy neves bíró, Sarchas írta össze I. Endre korában az udvar népeit, méltán gondolhatunk arra, hogy volt egy főudvarbíró, aki a király helyett az udvar népeinek azon része felett ítélkezett, amely nem tartozott más főméltóság, pl. a nádor vagy a főlovász alá. Ilyenek lehettek pl. az udvarházak vitézei, az igricek vagy a szegényebb hospesek, pl. kőfaragók, szabók stb. Egy XIII. században feljegyzett hagyomány szerint

Kajár

volt

Szent

István

udvarbírája

(curialis

comes).

Mint az I. Endre és Béla herceg között lezajlott várkonyi jelenet leírásából kiderül, a „palotában” ajtónálló szolgálatot a csőszök ispánja (comes preconum) teljesített, akinek az egész országot behálózó szervezete hírvivésre és a király színe elé való idézésre is szolgált. A csőszök ezt a szolgálatot ércből készült idéző pecséttel látták el. Máig fennmaradt I. Endre bronz idéző pecsétje, sőt 1250-ből Búzád-nembeli Trisztánnak,

a

királyi

csőszök

ispánjának

idézőpecsét-lenyomata

is.

E főbb udvari méltóságok mellett feltehető, hogy valamiféle fővadász állt a különféle 103 104


50

vadászattal kapcsolatos szolgálónépek (darócok, pecérek, sólymosok) élén, ezeknek a XIII. században megismert differenciált szervezetét azonban nem lehet a kezdetekig visszavetíteni, mert az udvari szervezet XIII. századi bomlásáig fejlődött, módosult.

105

Az udvarházak, udvari várak és a hozzájuk tartozó gazdaságok élén kisebb rangú elöljárók álltak. Ezekre vonatkozik István törvénye (II. 16. §), amely előírja, hogy a királyi udvarház és vár élére helyezett „szolga” tanúskodását a comesek között kell elfogadni. Megjegyzendő, hogy a királyi vár elöljáróján nem szükséges megyei várispánt, comest érteni, mert akadtak olyan kis királyi várak, amelyeknek nem volt megyei szervezetük, legfeljebb gazdasági tartozékuk. Közéjük sorolhatók az erődített udvarházak, mint Óbuda, Pécs-Várad, Ikervár, és a fentebb felsorolt kis várkerületek központjai, mint Úrhida, Pata stb. A törvényből kiderül, hogy e gazdasági üzemek vezetésének betöltésénél egyedül a rátermettség szempontjai voltak irányadók. Az udvarházak félszabad állapotú szolgái, tárnokok, pohárnokok, vadászok stb. közül bizonyára kitűnt egy-egy olyan jó szervező, akit a király megismert és megkedvelt, és ezekkel töltötte be az udvarnagy tisztét. Hogy mi volt ennek régi magyar neve, arra feltevésszerűen következtethetünk. A magyar képzésmódnak megfelelő udvarnagy szóra középkori adatunk nincs, s az udvarnok mást jelentett. Viszont számolnunk kell vele, hogy északi szláv hatásra a vadar szóból eredő aladár, udvarházi elöljáró szó meghonosodott a magyarban. Az udvari szervezetet kiegészítette az udvari kápolna szervezete. Minden palotához, udvarházhoz tartozott legalább egy kápolna. Esztergomban, Veszprémben és Patakon a régészek egy-egy X-XI. századi körkápolnát, rotundát ástak ki, Nyitrán egy kis „bazilikát”. Udvardhoz egy, Pécsváradhoz két kápolna tartozott; az egyik a vár mellett, a másik, Fejéregyház, 20 km távolságban állt. A Pest-Buda körül sűrűsödő kápolnák közül külön említést érdemel az óbudai Fejéregyház, amelyet Anonymus szerint Árpád sírja felett emeltek. 106 Az első kis kápolnáknak aligha voltak állandó káplánjaik, a káplánok a király kíséretében utaztak, és alkalmilag miséztek a kápolnákban. Későbbi fejlemény, hogy a nagyobb királyi kápolnák, egyben a hely főegyházai a királyi káplánok közé tartozó állandó plébánost kaptak. A királyi káplánok együttesen tették ki a királyi kápolnát,

105 106


51

mint intézményt. Ennek az udvari irodának a főnöke kezdetben a főkáplán tisztét betöltő esztergomi érsek volt. Ezt igazolja az a körülmény, hogy a királyi egyházak (monostorok, plébániák, kápolnák) az egész középkoron át ki voltak véve a megyés püspök alól, és közvetlenül az esztergomi érsek alá tartoztak. Hogy pedig ez az intézkedés István király korára megy vissza, bizonyítja a veszprémvölgyi görög alapítólevél, mely szerint az apácakolostort az érsek alá rendelték. Az érsek látta el a kancellár tisztét a pannonhalmi alapítólevél kiállításakor, tehát ő ellenőrizte a szöveget és pecsételte az oklevelet. Később, a fő királyi kápolnának szánt székesfehérvári bazilika építésével némileg módosult a szervezet, ekkor a káplánok elseje a fehérvári prépost lett. Szent László idejében ő pecsételt a kancellár helyett. Az már a XII. század derekán következett be, hogy a nótárius és a káplánok élére a kápolna-ispán került, aki maga a kancellártól függött, míg az érsek a XIII. századtól viselt főkancellár címet. A királyi udvarházak rendszere mellett már István király korában ki épült a királynéi és hercegi udvarházak szervezete is. A királynéi udvar Veszprémben volt. Gizella királyné valószínűleg a veszprémi püspökséget tekintette saját kápolnájának, s a püspököt főkáplánjának. Ennek a helyzetnek a fejleménye, hogy a veszprémi püspök kimutathatóan 1224-től a királynéi kancellár tisztét töltötte be. A püspökség és Gizella királyné szoros kapcsolatára eléggé rávilágít az a tény, hogy a királyné, aki visszatért Németországba, koronáját a veszprémi püspökségre hagyta. A koronát II. Endre 1217-ben a keresztes hadjárat költségeinek fedezésére bocsátotta áruba. Valószínűleg királynéi udvarház, nyaraló állott eredetileg Bakonybélen, ahol 1015 után Gizella rokona, a németországi Szent Günther gyakran megfordult, s ahol Imre herceg állítólagos nevelője, Szent Gellért is remetéskedett. Az itt alapított bakonybéli apátságnak már Gizella királyné is adott birtokokat, egyebek mellett az erdélyi Lapádon. Magyarlapád falu Asszonynépe faluval együtt egy patakvölgyet tölt ki, ami igazolja a bakonybéli feljegyzés valódiságát, de egyben azt is, hogy a királynéi birtokszervezet már Gizella korában megvolt. Megjegyzendő, hogy Gizella királyné gazdag birtokállományáról az egykorú Altaichi Évkönyvek is megemlékeznek, akkor, amikor tudatnak róla, hogy 1038 után Orseolo Péter kisajátította magának. 107

107


52

Hercegi udvarról és birtokszervezetről is szólnak Árpád-kori forrásaink. A hercegség (ducatus) két egymást keresztező szervezetből állt. Maga a dukátus, mint fentebb említettem, territórium volt Bihar és Nyitra központtal. Ugyanakkor létezett egy szórt hercegi birtokszervezet, melynek darabjai részben a királyi területen feküdtek. Ezt nemcsak XIII. századi oklevelek igazolják, hanem Könyves Kálmán törvénye (I. 12. §) is, amely kimondja, hogy a herceg szolgái (ministri), akik a király „megyéjében”, s a király szolgái, akik a herceg „megyéjében” vannak, az ispán és a bíró előtt pereskedjenek, a kisebb rendűek pedig a bíró előtt. Ebből kiderül, hogy a hercegi részen ugyanúgy laktak királyi népek, mint a királyi részen a dukátushoz tartozók. A herceg (dux) elnevezése a kora Árpád-korban úr volt. Ennek megfelelően az Árpádkori Úrkut, Űrrév, Úrtó, Úrhatára stb. helynevek egy része a hercegi birtokszervezet emléke. Valószínű, hogy Kenéz(i), Knyezsic helyneveink szintén sok esetben hercegi birtokot jelölnek. A hercegi birtokszervezet legjobban a dömösi prépostság 1138-i birtokösszeírásából ismerhető meg, amely tartalmazza az Álmos herceg által 1108 körül adományozott szolgák név szerinti felsorolását és szolgálatát.108 A hercegi kenyéradó szolgák (udvarnokok) nyolc százada, amelyet 1108 körül Álmos herceg a prépostságnak adott, 58 faluban szétszórtan lakott, de ezek közül csak tíz falu került egész földjével (villa ... cum terra sua) egyházi birtokba, a 48 helységben szétszórtan lakó szolgák földközösségben éltek más birtokos népeivel, esetleg harcos jobbágyokkal, akiket Kálmán nem engedett át lázadó öccsének. Külön figyelmet érdemel a Koppány nevét viselő Tolna megyei (Török-)Koppány uradalma, amelyhez kb. harminc egymás mellett levő falu népe tartozott három század kenyéradó szolgával és kb. száz egyéb termelővel. A faluszám és a kiterjedés nagyjából a pécsváradi uradalommal egyezik, a népességszám azonban sokkal kisebb amannál, ami abból is adódik, hogy Pécsvárad nagyjából összefüggő uradalmat kapott meg, mely alól csak kevés királyi jobbágy, vadász stb. vétetett ki, viszont az átadott koppányi uradalomból már csak három falu került egész határával egyházi birtokba. Mindenesetre a félszabad önálló termelők mellett a dömösi uradalomban is megtaláljuk a különféle szekeres, sütő, szakács, asztalnok, esztergár, lovász, szűcs, halász, sószállító, sóvágó, szőlős, szántó, méhész és disznóóvó szolgálónépeket.

108


53

Ezek a szolgálatok apáról fiúra öröklődtek, akármilyen uralom alá is kerültek a szolgálónépek, úgy hogy az eredetibb udvari szervezet az egyházi vagy világi kézre jutott nagybirtok népeinek szolgálatában is felismerhető. Az udvari szervezethez tartozás emléke olyan erős volt, hogy a pannonhalmi udvarnokok felett pl. a XIII. század elején is az udvarnokok bírája, a nádor ítélkezett, nem pedig az apát. István király országosan kialakította az udvari gazdaságok szervezetét, úgy hogy minden vármegye területének nagyjából harmadrésze a helyi udvarházak szervezetébe került, de azzal is kell számolnunk, hogy egy-egy udvarházhoz távolabb lakó speciális szolgálónépeket (pl. folyami halászokat, sószállítókat) kapcsoltak.109 Ennek a hatalmas szervezetnek részletes összeírása István király korában tudomásunk szerint nem történt meg. Szent László törvényéből azonban kiderül, hogy Sarchas bíró I. Endre király és Béla herceg korában (1056 táján) elkészítette a népek országos összeírását, amely az 1057 utáni adománylevelekből és egyházi összeírásokból következtethetően falvak és szolgálatok csoportosításában név szerint sorolta fel a szolganépeket. Ez a hatalmas összeírás, amely hasonlatos lehetett a Karolingok koronauradalmainak összeírásához és a Hódító Vilmos által 1086-ban Angliában készített Domesday Bookhoz, történetírásunk legnagyobb kárára elveszett, s ma csupán a véletlenül reánk maradt egyházi összeírásokból, a szervezet XIII. századi bomlásakor kiadott adománylevelekből és helynevekből tudjuk rekonstruálni azt a központi szervezetet, amelyen a korai magyar királyság gazdasági épülete nyugodott. A királyi udvari szervezet áttekintése után felmerül a kérdés: honnan ered ez az intézmény? Hogy végső fokon Karoling frank intézményről van szó, azt a latin források megnevezései árulják el, s hogy a Magyarországra történt közvetítésében a szlávoknak

jelentékeny

szerepe

volt,

arra

a

szláv

megnevezésekből

következtethetünk. A kérdés csupán az, hogy miben állott ez a közvetítés. Ami az udvari méltóságokat illeti, a kortárs Hinkmar reimsi érsek De Ordine Palatii című műve és más adatok szerint a Karoling-udvarban a főpapok által betöltött kancellári és főkápláni tisztségeken kívül a következő udvari főméltóságok fungáltak: a comes palatii, az „udvarispán”, aki a király bíróságán az uralkodót

109


54

helyettesítette és közvetített minden világi kérelmező ügyében. A főkamarás a kincstár feje volt, a főtálnok vagy asztalnok a királyi asztal ellátásáról, a buticularius vagy pincerna főpohárnok az italról, míg a comes stabuli vagy marescalcus „főlovász” a lovakról és szekerekről gondoskodott. Ezeken kívül a villa-birtokok vagy fiscusok élén provisorok vagy domesticusok álltak, kiket a kiküldött missusok számoltattak el.110 A francia Capeting-berendezésben a senescalcus foglalta el a fő helyet; ő lett az udvari gazdaságok főnöke, a hadsereg vezetője és a főbíró, míg az Ottók birodalmában

a

Pfalzgraf

(comespalatii)

megelőzte

a

többit.

A frank udvari berendezés utánzása nyilvánvaló, ez az is kétségtelen, hogy a magyar nyelvben a királyi udvari berendezés több műszava szláv eredetű, ilyen a király, az udvar, a nádorispán na dvorj zsupán, udvarispán és a poroszló pristaldus, noha ennek az ércbilloggal kiküldött királyi megbízottnak magyar neve kezdetben alighanem billogos volt, és a két jogszolgáltatási feladatkör később különült el. A szláv eredetű nok képző a magyarban vált sajátosan foglalkozásnév-képzővé, s így érthető, hogy az ugor tál szóból képzett tálnok, a „dapifer” Árpád-kori neve, a szlávban is török eredetű tovarszoból képzett tárnok és a német pohár és fegyver szóból képzett pohárnok és fegyvernök szláv nyelvi hatás nyomán, de a magyarban keletkezett, míg a lovász tisztán magyar eredetű. Ha felmerül a kérdés, hogy e szláv hatás milyen réven érte az alakuló magyar fejedelemséget, meggondolandó, hogy a IX. századi Kárpát-medencében fejedelmi udvartartással rendelkező önálló országok nem voltak, csupán szomszédos hatalmak végvidékei. A tengermelléki óhorvátokkal a XI. század közepe előtt a magyaroknak alig volt kapcsolatuk, de tisztségneveik sem egyeznek. A bolgárok a feliratok tanúsága

szerint

a

kereszténység

felvétele

után

is

megőrizték

a

török

méltóságneveket, a morva fejedelemségben pedig a frank berendezés nem mutatható ki. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az udvar szóval a magyarok már a keleti szlávok révén Kijevben megismerkedhettek, ahol a honfoglalás korában az „Ugor hegy”enOlmindvor állt, és a különféle tisztségnevek különféle nyelvjárási sajátosságot tüntetnek fel, akkor a szláv kölcsönzés más útját-módját kell fontolóra vennünk.

110


55

Ahogy a római kereszténység Bajorország szlovén nyelvű papjainak tolmácsolásában jutott el magyar földre, úgy a római impérium intézményei a királytól a nádorispánon keresztül számos tisztség és funkció nevéig az ő közvetítésükkel kerülhettek a magyar udvarba. A karantán szlovének a X. században a német királyt mondták králnak és nyilván a regensburgi palotagrófot na dvorj zsupánnak, s így bizonyára a frank udvart ismerő és a magyar udvarban szlovénül tolmácsoló közvetítők révén ismertük meg a fenti elnevezéseket. Ugyanakkor a helyi szláv köznép nyelvében is élő kifejezések, mint szolga és szabad, közvetlenül hatolhattak a magyar nép nyelvébe. Komolyan számításba veendő, hogy a IX. századi Pannonia feudális urainak udvarházai és szolgálónépeik, amilyenek Braszlavcomeszalavári és a salzburgi érsek pécsi uradalmában feltehetők, szervezetükkel együtt nem kerültek-e a magyar vezérek kezére. E feltevést támogatná a pannóniai honfoglalás jobbára vértelen lezajlása és számos szláv foglalkozásnév meghonosodása, ugyanakkor ellene szól, hogy a honfoglalás előestéjén maga a salzburgi érsek tudat Pannonia teljes elpusztulásáról, s ezt a IX. századi helységnevek megszűnése és a temetők folytonosságának abbamaradása alátámasztja. Valószínűbb, hogy a magyar fejedelemség ugyanúgy keleti barbár udvari szervezetét hozta magával és honosította meg az új hazában, mint a bolgárok a Balkánon, s e barbár szervezetbe építette be a magával hozott, az itt talált és a szomszédságból, valamint nyugatról elragadott kézműveseket és agrártermelőket. Ebben a heterogén szolgálónépségben a szlávok nemcsak számarányukkal, hanem bizonyos mesterségek sajátos ismeretével tűnhettek ki, István pedig az udvarházak berendezésekor élükre szolgákat is állított, akik között szlávok komoly képviseletévei kell számolni.111 2. Világi birtok és az uralkodó osztály Géza fejedelem és István király híveiből kialakult egy feudális jellegű uralkodó osztály, melynek tagjai földbirtokkal rendelkeztek, a földjükön termelő parasztok és más szolgálók munkájából éltek, és mint fegyveres szabad emberek, katonáskodni tartoztak a királynak. Az uralkodó osztály lényegében két részre tagolódott: az István király törvényeiben is megkülönböztetett nagyobbakra (maiores) és kisebbekre (minores). A „nagyok”, akiket a törvény egy helyütt a „születésre és méltóságra

111


56

nagyobbak” (maioresnatu et dignitat) megjelöléssel ír körül (I. 21. §), s másutt comes cím alatt szerepeltet (I. 9, 35. §), nemcsak birtokuk nagyságával és népeiknek sokaságával emelkedtek a „kisebbek” – valójában a középrétegbeliek – fölé, hanem a közéletben betöltött vezető szerepükkel és nagyobb fegyveres erejükkel. Az ország irányításában való részvétel már az idézett megjelölésekből is kiválik, még inkább nyilvánvalóvá válik ez, ha tudjuk, hogy e méltóságviselőkből került ki a királyi tanács (consilium), és az ő jelenlétük és szavuk adott súlyt a király által összehívott országos gyűlésnek (communeconcilium, senatus, conventus). Régebben e kettőt azonosnak véve, királyi tanács címen könyvelték el, holott a történeti körülmények és fennmaradt szövegek egyaránt arról tanúskodnak, hogy e kettőt meg kell különböztetni, még ha a hangadók nagyjából egy társadalmi rétegből kerültek is ki.112 A korai középkor uralkodója többnyire utazva kormányzott, miközben az alkalmilag, ad hoc jelleggel felmerülő ügyekben a vele utazó nagyokkal, néhány püspökkel és több világi méltósággal, s mellettük egy-egy okos, tapasztalt kisebb rangúval megbeszélte a tennivalókat és ezután döntött. Így tett, ha értesült idegen betörésről, belső megmozdulásról, így, ha egy főegyház vagy nemes kérelemmel járult eléje, avagy a királynak az elébe tartozó peres ügyben ítéletet kellett mondania. Ez az állandó, de személyi összetételében változó tanács került a kiállított oklevelek tanúnévsorába, első eredetiben fennmaradt hiteles oklevelünk, a tihanyi alapítólevél óta. Istvánnak a tanács fontosságáról vallott nézete az Intelmek VII., De magnitudine consilii című fejezetében jut kifejezésre: „A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igényt. A tanács állít királyokat, dönti el az ország sorsát, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, várakat ő rakat, és ront le ellenséges sáncokat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba és pöffeszkedő emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék. Ezért, fiam, az ifjakkal és a kevésbé bölcsekkel ne tanácskozz, ne is kérj tőlük tanácsot, hanem a tanácsuraktól (senatoribus), akiknek koruk és bölcsességük miatt megfelel ez a feladat... ki-ki életkorának megfelelő dologban forgolódjék, tudniillik az ifjak 112


57

fegyverben, a vének a tanácsban. Egyébként az ifjakat mégsem kell teljesen kiűzni a tanácsból; ámde ahányszor velük tanácskozol, még ha életrevaló is az a tanács, mindig terjeszd a nagyobbak elé, hogy minden cselekedeted a bölcsesség mértékével mérhesd.”113 Már a nevéből kitetszően is más jellegű a concilium, conventus vagy senatus, azaz, gyűlés, zsinat, ahogy István király törvényeiben a törvényhozó gyűléseket nevezi. Ezek nem hirtelenjében rendezett tanácskozások a király éppen kéznél levő kísérői bevonásával, hanem meghatározott helyre és időre összehívott gyűlések, melyeken az ország nagyjai lehetőleg teljes számban jelentek meg, egyes XI. századi adatok szerint katonai kíséretükkel együtt, sőt a király esetenként a falusi nép, a közrendűek szószólóit is összehívhatta. István idejéből erre nincs adat, de jól ismert I. Béla pogány megmozdulássá fajult 1061.-i országgyűlése, és László 1092-i szabolcsi zsinata, amely „az ország minden főpapja, apátja, valamint főura” részvételével, „az egész klérus és a nép tanúsága mellett” zajlott le. Jelentette pedig ez azt, hogy a míg a törvénynapra összehívott egyházi és világi előkelők a királlyal tanácskoztak és törvényt hoztak, addig a mezőn táboroztak a vitézek és a nép választottjai, akiknek kihirdették a törvényeket, nyilván azzal a céllal is, hogy azt közhírré tegyék. István törvényei ugyan jobbára csak a „királyi szenátus”, „királyi gyűlés” által hozott dekrétumokról beszélnek, és az erről beszámoló nagylegenda is csak a „püspökök és előkelők” (episcopis et primatibus) hozta statutumokat említi, de az egyik törvénycikk „közös gyűlés” (communeconcilium) kitétele (I. 35. §) szélesebb körű összejövetel feltevését is megengedi, nem vitatva, hogy ezeken a ritka ünnepi alkalmakra összehívott gyűléseken csak az uralkodó osztály felső rétegének volt szava és súlya.114 A „nagyoknak” tekintélyt vagyonukon kívül fegyveres erejük biztosított, a főurak ugyanis nemcsak maguk öltöttek fegyvert, hanem kísérő katonákat is tartottak, akik egyrészt védelmet nyújtottak nekik, másrészt háborúban növelték az ország haderejét. Ezért szorgalmazta István király törvényében, hogy minden úrnak legyen meg a maga vitéze (I. 23. §). A főurak fegyverzet dolgában is kitűntek a katonáskodó középréteggel szemben. Nehézfegyverzetet, sisakot, páncélt öltöttek, s a vezető

113 114


58

szerephez jutott nyugati lovagok javarészt ilyen fegyverzetű kísérettel is rendelkeztek. 115 Az uralkodó osztály alsó rétegét a kisebb földbirtokkal rendelkező fegyveres szabadok és vitézek alkották. Ezeknek önálló politikai súlyuk nem volt, csak valamelyik főember kíséretében tömegükkel adtak hangot és súlyt uruk véleményének. A belőlük álló „középréteg” még kevésbé tekinthető egységesnek, mint az előkelőké: helyzete függött szolgáinak, állatainak számától, földjének nagyságától, s attól is, hogy milyen függésben állott. Ha a királyi udvarnak fenntartott területen bírt földet, a nádor alá tartozott, ha várföldön kapott katonabirtokot, az ispánság „jobbágya” lett, egyházi birtokon az egyház szabad milese, a világi nagybirtokon pedig az úr vitéze volt. Helyzete aszerint is változott, hogy örökös birtokosa lett-e földjének, avagy csak katonai szolgálattal terhelt, kis hűbér jellegű földet birtokolt. A kettő közötti különbség mindamellett nem volt olyan nagy, mert a katonabirtokot is örökölték, másrészt olyan viszonyok között, amikor föld bőven állt rendelkezésre, nagyobb becse volt a földet megmunkáló szolgának és igaerőnek, mint egy földdarabnak. Ezért nem volt egzisztenciális jelentősége annak, ha egy királyi földön élő szabadot elűztek a földjéről, ez ugyanis más, még nem foglalt királyi földön megtelepedhetett és magának, szolgáinak és állatainak napok alatt felépíthette új telephelyét.

116

Az uralkodó osztály tekintélyesebb tagjai örökös

földbirtokot kaptak, s mint birtokosok, a királyi udvar, vár és egyház mellett a negyedik fajta uradalom, a világi nagybirtok kialakítói lettek.117 István király korának világi magánbirtokairól a II. törvénykönyv 2. cikke, annyit árul el, hogy a birtokolt javak két fajtája ismeretes, a saját (propria) és a királyi adomány (donaregalia). Noha ebben föld, szolga és állat nincs megkülönböztetve, nyilván beleértendők az új adományföldek mellett a nemzetségfők öröklött szállásai, körülhatárolt legelőikkel. A birtokviszonyokról más egykorú forrás nem szól, de birtoklástörténeti módszerrel eléggé megismerhetők, mivel István rendezése vált az Árpád-kori birtoklás jogi alapjává. Mint Könyves Kálmán 1100 körül kelt törvényéből megtudjuk, csak a Szent István adományozta birtok volt örökölhető oldalágon is, a későbbi királyi adományok egyenes ági leszármazás híján

115


59

visszaszálltak a királyra (I. 20. §). Ez okozta, hogy Magyarországon kétféle joggal bírt magánbirtok alakult ki, az ún. „nemzetségi birtok” és az „adománybirtok”.118 A nemzetségi birtokjogalapnak a Szent István kori rendezést tekintette, és a közösen birtokló úri nemzetség általában a Szent István korában élő ősről nevezte magát de genere X megjelöléssel. Így pl. a "Csákok" nem honfoglaló ősükről, Szabolcsról nevezték magukat, hanem az 1000 körül élt Csákról, Ónd fia Ete utódai nem e nagynevű ősökről, hanem hol a Taksony és Géza korában élt Kolánról, hol az István kori Borról. Bizonyos esetekben feltehető Taksony kori névadó (pl. Apor), aki esetleg István koráig is elélhetett, vagy Péter kori beköltöző. az esetek többségében azonban forrásszerűen igazolható, hogy a családi emlékezet a XIII. században a tényleges István kori birtokszerzőtől eredeztette magát, pl. Hont-Pázmány, Csanád, 119

Szolnok.

Az István kori világi birtok eredete szerint két csoportra osztható: egyrészt hajdani törzsfők és nemzetségfők leszármazottainak meghagyott téli szállásokra, másrészt adománybirtokosok új szerzeményeire. A különbség a kettő között távolról sem olyan éles, mint gondolnánk. Az új adománybirtokosok ugyanis rendszerint elkobzott nemzetségi birtokot kaptak meg, mint pl. Csanád vezér Ajtony birtokait, de úgy látszik, hogy a nyugatról beköltözött német lovagok is kezdetben elkobzott szálláspárokat

kaptak.

120

Ami a nemzetségek vagyon és társadalmi helyzet szerinti szétválasztását illeti, ez elsősorban a XIII. századi öröklött birtok méretei alapján történhet. Nagyság szerint megkülönböztethetünk nagybirtokosokat, akik egy vármegye harmadát megközelítő lakott birtokkal és több monostorral rendelkeztek, középbirtokosokat, akik 3-10 falut és egy monostort mondhattak magukénak, végül egyfalus kisbirtokosokat vagy részbirtokkal rendelkezőket. 121 István király törekvése az volt, hogy az ősi nagycsaládi birtoklást megszüntetve az egyéni jószágtulajdon elvét honosítsa meg. Bár az ősi nagycsaládi birtoklás módjára közvetlen adataink nincsenek, a szeniorátusi utódlás és a levirházasság intézménye azt bizonyítja, hogy a közös őstől fiúágon leszármazó utódok több generáción keresztül olyan vagyonközösségben éltek, amelyben a családi vagyon fő 118


60

haszonélvezője a nagycsalád mindenkori legidősebb férfitagja volt. Ez azt is jelentette, hogy a nagycsalád vagyonát a családfő nem idegeníthette el, az közös tulajdon maradt mindaddig, amíg a gazdasági üzem praktikus kezelése osztozásra, osztályra nem kényszerítette a nagycsaládot. Ez a birtoklási mód egyaránt érvényesülhetett a társadalom különböző rétegeiben, a köznépi kiscsaládok alkotta nagycsaládban, a nagycsaládok alkotta nemzetségi alcsoport felett örökletesen bírói jogot gyakorló „nemesek” családjában, s hasonló módon a nemzetség (törzsi alcsoport) felett álló bősében, a törzs felett országló úréban, s végül az Árpádokéban. E birtoklási módot, amely lényegében az országnak legelőterületekre való felosztását jelentette a nagycsaládok és az önálló téli és nyári szállással rendelkező főemberek családjai között, István király megszüntette. Az egyéni birtoklás elvét István I. törvénykönyve 6. cikkében mondta ki: „Királyi hatalmunknál fogva elhatároztuk, hogy mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak s leányainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné

tenni.”

122

Ez a korábbi nagycsaládi kereteket vagyonjogi alapon szétbomlasztó intézkedés nagyjában egyidőben történt azzal, hogy elkobozta a főemberek hegyvidéki nyári legelőterületeit, ezenkívül a téli szállásföld központjában álló várat a hozzá tartozó uralmi területtel. A régi urak és fegyveres szabadok ugyan megtarthatták rabokkal művelt magángazdaságaikat, de csak olyan mértékben, ameddig a király engedte, s elvesztették, ha a kisajátításnak ellenszegülve a király akaratával szembeszálltak, vagy az új vallást és törvényt nem követték. Ezáltal István, uralkodása elején, amikor a lázadókat leverte, gyakorlatilag olyan helyzetbe került, hogy az egész ország egyedüli urának és potenciális birtokosának mondhatta magát. A király szavától függött, hogy ki, hol, meddig birtokol földet, ez pedig átmenetileg ex lex állapotot teremtett a földtulajdon tekintetében az egész ország területén, a Havasok vízválasztóitól a határfolyókig. Ha a király monopóliumszerű jogát az ország földjére nem is mondták ki, az egész királyság területe felett korlátlanul rendelkezett, attól vett el földet és népeket, akitől szükségesnek vélte, annak adott örökös földet, akinek akart, és azt a főembert vagy fegyveres szabadot, akit meghagyott öröklött téli szállásán, méltán olyannak tekintették, mint aki királyi kegyben részesül.

122


61

Az elkobzásokkal és a nemzetségi földtulajdon felszámolásával, ill. az egyéni jószágtulajdon kimondásával olyan helyzet állt elő, ami még a királyt támogató urakban is a létbizonytalanság érzését keltette fel. Ezért kérték fel a főurak a királyt a második törvény meghozásakor (1008 után) a birtokjog olyatén átfogalmazására, hogy aki bármilyen jószágot birtokol, az nyugodtan bírhassa és továbbörökíthesse, s attól kezdve már csak meghatározott főbenjáró bűnök esetén háramoljanak vissza a birtokok a királyra (II. 2. §): „Hozzájárultunk tehát az egész szenátus kéréséhez, hogy mindenki szabadon rendelkezzék mind saját [öröklött] vagyona, mind a királytól nyert adományok felett, míg él – kivéve, ami püspökséghez és ispánsághoz tartozik – , és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek. És senkinek se kelljen valamely vétek miatt birtokainak pusztulását szenvednie, kivéve, ha a király halálára vagy az ország elárulására összeesküvést szőtt, vagy idegen országba menekült; ekkor ugyanis javai a király birtokába jussanak. De ha valakiről megállapítást nyert törvényesen, hogy a király halálára vagy a királyság elárulására törekedett, az ilyen halálos ítélet alá essék, de javai változatlanul szálljanak át ártatlan

gyermekeire,

akik

bántódás

nélkül

maradjanak.”123

Ezzel a törvénnyel az uralkodó osztály elérte, hogy az exlex-szerű állapot után az új birtokrend stabilizálódott. Noha a birtokos szabad rendelkezési joga fennmaradt, a király pótlólag biztosította a jószág öröklését az elhalt birtokos fiai számára. Az öröklés jogának széles körű biztosítása a hűtlenek és az idegenbe szököttek ártatlan fiai számára tette lehetővé, hogy a lázadó Ajtony és az idegenbe szökött Gyula utódai tovább birtokolhatták maradék téli szállásaikat István és utódai alatt. A II. törvényt megelőző közel egy évtizedes átmeneti állapotot, amikor a király egy időre az ország egyedüli gazdájaként rendezte a birtokviszonyokat, a történeti köztudat száz év múlva úgy tartotta számon, hogy minden földtulajdon Istvántól származik. Ez tükröződik Könyves Kálmán említett törvényében (1. 20. §), amely csak kétféle földbirtokot ismer, olyat, amelyet Szent István adományozott, és olyat, amelyik

későbbi

királyok

adományából

ered.

A világi nagybirtok központjait XI. századi latin forrásaink curtisnak nevezik, hasonlóan a Karoling-kor nyugati világi udvarhelyeihez. Magyar nevük azonban kezdetben nem udvar volt, mert ez csak a királyi udvarokat jelölte. A magánbirtok központjait, udvarhelyeit elsősorban a lak szóval jelölték. Ennek korai használatát 123


62

igazolja Ketellaka (1086) a Bakony északnyugati peremén, mely minden bizonnyal a Katapán-nem felmenőjének udvarhelye volt. Országosan elterjedt a nagybirtokközpontok Széplak elnevezése, amire a XII. századtól vannak adataink. A Széplak helynevek birtokközpont-elnevezését támogatja az egyik Széplak XII. századi Pulchrumpredium megnevezése, ami a lak szót a "prédium"-mal, az uradalmi gazdasággal, birtokkal azonosítja.124 Nincs rá adat, hogy milyen volt a XI. század eleji világi nagybirtok berendezése, szolgákkal, állatokkal, munkaeszközökkel való ellátottsága. E tekintetben egységes modell aligha képzelhető el, hiszen a régi urak és a nyugati tapasztalatokat is érvényesítő jövevény lovagok gazdálkodása nyilván eltért egymástól. Elsősorban azt kellene tudnunk, hogy e korai nagybirtok milyen arányban nyugodott az úr ekéjével és ökreivel dolgozó szántógazdaságon és milyen mértékben a terménnyel adózó félszabad termelők gazdaságán. 125 Ha István király a nagycsaládi kötelékekből kivált félszabadokat országosan a várak és udvari gazdaságok alá rendelte, akkor a nemzetségfők téli szállása körül megmaradt gazdaságokban elsősorban rab cselédség, szántók, szőlősök, pásztorok és kézművesek dolgoztak. A királyhű főurak esetében azonban valószínű, hogy István félszabad termelők birtoklását is engedélyezte. Ilyen módon lényegesen eltérhetett Csanád

uradalmainak

berendezése

az

Ajtony-utódokétól.

Ami a jövevény nemzetségek birtokait illeti, Otto comes, a későbbi Ata nádor 1061-i monostoralapító birtokösszeírása arra mutat, hogy népei részben rab cselédekből, részben félszabad szolgálónépekből álltak. Ottó birtokviszonyai azonban nem tekinthetők jellemzőnek az István kori magánbirtokra, mert a Győr-nembeli főúr láthatólag nem a Győr-Moson megyei atyai örökségből adott birtokokat a monostornak, hanem a királytól somogyi ispánsága idején nyert somogyi falvakból, melyekhez az országban szerte kapott szolgálónépek lakta birtokrészeket csatolt. A több falu birtokállományát és változó an 40-100 szolgát felölelő udvarházak mindamellett inkább tekinthetők Ottó comes birtokszervező munkája eredményének, sem mint eredetibb királyi udvarházaknak. Magyarországon ugyanis a kitapintható királyi udvarházak (pl. Pécsvárad, Koppány) több száz vagy éppenséggel ezres számot megközelítő szolganéppel rendelkeztek. A kisebb szolgaszámra épített udvarházak, amilyenek az Ottó comeséi, a nyugati fiscusokat jellemzik.

124 125


63

Ottó comes 1061-ben monostort alapított Zselicszentjakabon, s ez jelzi a XI. század közepén a főúri monostoralapítások elindulását. Ezt megelőző időből csak a királyi családhoz tartozó Abák és Csanád monostoralapításáról van biztos tudomásunk. Igaz ugyan, hogy számos nemzetség ősneve él monostornévben, de nem dönthető el, hogy vajon a Szent István kori nemzetségős által alapított egyházról vagy később egy hasonló nevű családtagról elnevezett monostorról, avagy csak egyszerűen a nemzetségős nevét fenntartó faluban utóbb alapított apátságról, prépostságról van szó. Ha István korában nemzetségi monostorok alapításával még nem is számolhatunk, komolyan számolnunk kell magánkegyúri templomokkal vagy kápolnákkal a birtokos udvarhelyén. Ezek lehettek a későbbi monostorok ősei. Ilyen előzménynek fogható fel pl. a Pusztaszeren nemrég feltárt két korai templom, amely megelőzte a XII. század végén alapított Szermonostort. A III. Béla kancellárja, Kalán püspök idején épített háromhajós bazilika alapfalai alatt ugyanis két megelőző templom alapfalai kerültek felszínre, melyek a X. század második felére s a XI. századra datálhatók. A magán kegyúri egyházra példának hozható fel az araesi kövön ábrázolt XI. századi templom, melynek egy tornya volt, és hajóját náddal fedték. A korai urasági templomok még többnyire fából épültek, mint pl. a század második felében Merkúr fehérvári őrkanonok birtokán a szentjobbi monostor, de egy sem maradt fenn belőlük, mert vagy elpusztultak még a pogánylázadás, ill. a későbbi harcok idején, vagy szilárdabb anyagból építettek nagyobb egyházat helyükre, mely már két toronnyal büszkélkedett. 126 3. Törvényhozás, oklevéladás Régebbi felfogás szerint a magyar társadalomban az írásbeliség István király államával vette kezdetét. A keleti nomád államok jobb megismerésével azonban kiderült, hogy a sztyeppe-birodalmak kagánjai régi kultúrnépekkel való érintkezés során elsajátították a betűvetés egyik-másik formáját, a szomszéd uralkodókkal való levelezés lebonyolítására udvaruk mellett tolmácsi irodát állítottak fel, törvényeiket

126


64

olykor írásba foglalták, tetteiket emlékkőbe vésték, sőt a távolsági kereskedők központjaiban gazdasági feljegyzések is kerültek elő.127 III. Ottó 1002. január 23-án bekövetkezett halála után II. Henrik menesztette Heribert kancellárt irodájával együtt, s ezt követően került István király udvarába az a Her. C sziglával jelölt ismeretlen nevű írnok, aki a pannonhalmi alapító levelet fogalmazta és

jellegzetes

díszbetűit

írta.128

II. Henrik első kancellárja Egilbert lett, háromévi működés után azonban őt is leváltották, és a kancellári székbe a király saját öccsét, Brunót ültette, aki ezt megelőzően István és Gizella udvarában keresett menedéket haragvó bátyja elől. Egilbert írnokai többségét ugyanúgy menesztették, mint Heribertét, és az új személycseréből István ismét profitált, mert az 1009-ben fogalmazott két oklevélen olyan jellegzetességeket ismerünk fel, amelyekkel Egilbert kancellár írnokai éltek.129 István rendelkezéseit háromfajta iratban foglalták írásba. A magyar érsekség, a püspökségek és az apátságok alapítását és megadományozását, valamint az egyházmegyék körülhatárolását a hézagosan ránk maradt emlékek szerint a király oklevelekben örökíttette meg. Az oklevelek kiállításában az írnokok többnyire követték a német kancellária gyakorlatát. Mint az elveszett eredeti után rajzolt pannonhalmi oklevélből kiderül, az oklevél kezdetét, a bevezető Krisztus-monogram után, díszes, hosszított betűkkel írták. Ez az Isten segítségül hívása (invocatio) mellett a király nevét és címét (intitulatio) tartalmazta.130 Az oklevél kisbetűvel írt szövege egy bölcselkedő bevezetés (arenga) után tért az intézkedés tárgyára. A szöveg végéhez a rendelkezés megsértőit fenyegető átok (anathema), a rájuk kiszabott büntetés (poena) és a megerősítő pecsételés formulája (corroboratio) járul. Alul középen a király nevének betűiből összetett nagy monogram foglal helyet, ettől balra hosszított írással a monogram értelme: „A hírneves István király úr jele”, jobboldalt az oklevél ellenőrzőjének feltüntetése, mely a pannonhalmi oklevél eredetijén így rekonstruálandó: „Kancellár helyett Domonkos érsek ellenőrizte.” Az ettől jobbra üresen hagyott részre függesztették be a viaszpecsétet, oly módon, hogy a pergamenbe egy keresztet vágtak, a sarkokat széthajtották, és az így létrejött lyukba öntötték a viaszt, amelybe az ércpecsételőt nyomták. A viasz, átfolyva az oklevél 127


65

hátoldalára is, szilárdan ült a pergamenen. István király pecsétje nem maradt ránk. A pannonhalmi apátság meghamisított példányára Könyves Kálmán pecsétjét függesztették, nyilván mert az eredeti befüggesztett pecsétet nem tudták épségben levenni

és

áthelyezni.131

István írnokai az oklevél alján kisbetűvel írták a dátumot és a király uralkodási évét. A pannonhalmi alapítólevél dátuma után néhány év elteltével pótlólag oda írták a felszenteléshez adott birtokok nevét. Fejlettebb viszonyok között erről külön oklevél készült

volna.

Figyelembe véve István király egyházi alapítványainak számát, legalább 20 oklevél kiállításával kell számolnunk, ezekből többé-kevésbé megromlott formában négynek a szövege maradt reánk.132 A birtokadományozás általában szóbeli intézkedéssel, tanúk jelenlétében történt. Komolyabb alappal gondolhatunk arra, hogy a király joga alá tartozó kétharmad részről, ill. a várak részére kisajátított egyharmadról összeírást készítettek. Egy ilyen létezését igazolja Nagy Lajos 1349-i levele a fehérvári káptalanhoz. A király tudni óhajtván, hogy Karakó vár jobbágyai és népei hol laktak és milyen szabadságuk volt, Budáról átírt a fehérvári káptalannak, hogy a Legenda Sancti Stephaniregis című könyvből írják ki számára a kérdezett részt. A legenda szó itt bizonyára nem szent életrajzot jelöl, hanem István király „olvasandó rendelkezését” (a szónak van „felirat, olvasmány” jelentése is). A káptalan meg is értette, hogy miről van szó, mert tüstént válaszolt, hogy a szóban forgó „legendát” Károly király parancsára felvitték Visegrádra. Hogy ezt követően Visegrádon kallódott-e el, avagy Székesfehérvárt pusztult el, azt senki sem tudja. A várkatonák és várnépek telephelyeit tartalmazó összeírás létét és István kori felfektetését nem csupán a várszervezet István kori szervezése valószínűsíti, hanem az az említett tény is, hogy hasonló összeírást Bizáncban és Lombardiában már ezt megelőzően készítettek. Az bizonyos, hogy ez az összeírás nem azonos Sarchas bíró összeírásával, amely a király joga alá tartozó szolganépet név szerint foglalta írásba (1056 körül). A harmadik és legfontosabb forráscsoport István király két törvénykönyve, mely a XII. századi Admonti, XV. századi Thuróczi- és XVI. századi Ilosvai- és Kollár

131 132


66

kódexben

maradt

ránk.

133

A két törvénykönyv eredetiségéhez kétség nem fér, bár látva a kódexek közötti kisebb eltéréseket és az I. törvénykönyvnek az idegen mintát követő kezdő részét (az 1-5. cikkelybe foglalt egyházvédelmi törvényeket), felmerült az utólagos betoldás gondolata is. Minthogy az I. törvénykönyv ténylegesen a „Királyi hatalmunknál fogva elrendeljük ...” szavakkal induló 6. cikkellyel kezdődik, mely az egyéni birtoklás elvét mondja ki, hasonlóan a II. törvénykönyv 2. cikkelyéhez, ezzel a lehetőséggel is számolni kell, bár azt valószínűbbnek tartom, hogy az egyház védelmét biztosító fejezeteket a törvények meghozása után, a papság kérésére, még István király hozzájárulásával helyezték el a törvénykönyv élén. Az ugyanis, hogy az egyházszervező és erősen vallásos beállítottságú király az egyház és a papok védelméről ne ejtett volna szót a törvénykönyvben, nem látszik valószínűnek, s a II. törvénykönyv, valamint az Intelmek is egyházi rendelkezéssel indulnak. A másik, vitatott kérdés, amely a törvényekkel kapcsolatban felmerül, hogy mennyiben önállóak István király törvényei. A jogtörténeti kutatás megállapította, hogy az I. törvénykönyvemlített 1-5. cikkelyétől eltekintve, mely szó szerinti átvétel a 847-i mainzi zsinat határozataiból és a IX. században hamisított Pseudo-Isidorusi törvénygyűjteményből, Szent István két törvénykönyve legnagyobbrészt önálló törvényalkotás. A magyar törvényhozó ugyan szem előtt tartotta egy ismeretlen kódex alapján a nyugati törvényeket és zsinati határozatokat, amelyekkel rokon gondolatok több törvénycikkben merülnek fel, de kivált a bajor népjogot (Lex Bajuvariorumot) amelyből a bevezetésen kívül több cikkelyt át is vett, mindamellett a törvények a magyar társadalom XI. század eleji aktuális, megoldandó problémáival foglalkoznak, a hazai gazdasági és társadalmi viszonyokra lettek szabva, sőt az intézkedések mögött nemegyszer visszacseng a régi szokásjog, akár átvétel, akár tagadás formájában. A bevezetésből és 35 cikkből álló I. törvénykönyv tárgya e szerint a következőképpen oszlik meg:

133

-

1-5. § Az egyház és a papság helyzetére vonatkozó általános rendelkezések.

-

6-7. § Az új birtokrend biztosítása.

-

8-13, 19. § A keresztény vallásgyakorlás biztosítása.


67

-

14-16, 32, 35. § Erőszakos cselekmények megakadályozása.

-

17. § Esküszegés büntetése.

-

18,20-25. § A földesúr jogának biztosítása népei felett.

-

26-31. § Özvegyek és árvák jogainak védelme, nők jogviszonyai.

-

33-34. § Boszorkányok és varázslók büntetése. 134

Az I. törvénykönyv cikkelyei háromnegyed részben megszabják a törvénycikk megszegőinek büntetését is, az egész tehát jellegét tekintve büntetőtörvény. A II. törvénykönyv az elsőhöz képest kiegészítő jellegű, a korábbi törvényeket módosító vagy precizírozó „novellák” gyűjteménye. Ebből következik, hogy még kevésbé ismerhető fel benne a rokon intézkedések csoportos rendje. Bár ez is egyházi intézkedéssel kezdődik (1. § a templomépítésről), és birtokjogi rendelkezéssel folytatódik (2. § az öröklésről), a továbbiakban más rendet követ, és mindinkább rendszertelenné válik, ami utólagos hozzátoldás lehetőségét sem zárja ki. A 3-8, 1011, 21. § a tulajdon megsértéséről, a 12-15. § az erőszakos cselekményekről, a 9, 16. § a törvényelőtti rendről, a 17. § az összeesküvésről, a 18. § a dézsmafizetésről, végül

a

19-20.

§

a

cselszövésekről

tartalmaz

büntető

szankciókat.

Ami a két törvénykönyv keletkezési idejét illeti, elterjedt nézet, hogy az I. törvény István uralkodása elején készült, a II. pedig Vazul összeesküvése (1031/32) után, a „király és a királyság” elleni összeesküvésről szóló két törvényt (II. 2, 17. §) ugyanis ezzel hozták kapcsolatba. A tizedfizetés elrendelése legutoljára Ajtony leverése után, 1009-ben indokolt, amikor egy olyan terület kapcsolódott be az egyházszervezet be, ahol a görög papok nem szedtek tizedet. István törvényhozásának idejét a kb. 1010/13-tól jól informált nagylegenda (1080/83) a király koronázását követő időszakra teszi. Eszerint Szent István nagyságát bizonyítja, hogy „miután elnyerte az uralom méltóságának jelvényét, Magyarország püspökeivel és főuraival együtt törvényt hozott”, amelyben egyebek mellett elrendelte, hogy „senki a másikat ellenségesen meg ne támadja, senki bírói ítélet nélkül ellenfelét ne bántsa, és az özvegyeket és árvákat senki el ne nyomja”. Ha ez a megjegyzés a II., kiegészítő jellegű törvénykönyv létrejötte idejéhez támpontot nem is nyújt, jól tájékoztat arról, hogy István hogyan hozta törvényeit.

135

A két

törvénykönyvben többször olvasható az „elrendeljük”, „úgy döntöttünk”, „azt 134 135


68

akarjuk” és hasonló kifejezések, ez azonban nem jelenti azt, hogy a király egyéni döntéseit foglaltatta írásba, a törvények ui. más helyen kifejezetten a királyi szenátus (regalis senatus, I. 14, 16,31,34. §, II. 2. §), a királyi gyűlés (regale concilium, I. 20, 29. §), a közös gyűlés (commune concilium, l. 35. §) vagy „főuraink gyűlése” (nostrorum primatum conventus, I. 25. §) által hozott dekrétumokra hivatkoznak. E gyűléseken a fent előadottak szerint a meghatározott alkalmakra összehívott törvénynapokat kell érteni, amikor a király a főpapokkal és főurakkal való tanácskozás után határozott, de az összesereglett vitézek és nép előtt is kihirdették a törvényeket. 136 Magyarországon a fehérvári törvénynapok (augusztus 15) vethetők össze Nagy Károly aacheni birodalmi gyűléseivel, s Gellért nagyobb legendája szerint már István tartott ott e napon gyűlést, melyre a főpapok összejöttek. A legendaíró azon a későbbi gyakorlat ismeretében fogalmazott, s ha István uralkodása első felében tartott országos gyűlést, akkor azt elsősorban korábbi székhelyén, Esztergomban tarthatta.137 István király törvényhozása nem terjeszkedett ki számos olyan bűnre, amit a keresztény erkölcsi felfogás annak tartott. Ilyen esetben a vezeklés kiszabását áthárította az egyházi bíráskodásra. A gyilkosságot pl. a törvénykönyv csak akkor büntette, ha az a magántulajdont sértette, így a gyilkos szolga okozta kár megtérítése a szolga megváltása ügyében rendelkezett (II. 3-4. §), továbbá a feleség megölése esetében, amikor a gyilkos férj az asszony családjának vérdíjat tartozott fizetni (I. 15. §). A gyilkosság és más "erkölcsi" bűnök megtorlása az egyházra hárult, amely a bűnöst a vezeklés különféle módozataival sújtotta. Súlyos bűnökre, mint pl. emberölés, az egyház börtönbüntetést is szabott ki, ami az akkori higiéniai viszonyok között könnyen halállal végződhetett. A keresztény vallás elleni bűnöket István király a püspök elé utalta azzal, hogy ha a bűnös az egyház által kirótt büntetést vonakodna elviselni, hétszeresen bűnhődjék, ha pedig tovább is makacskodna, adják át a király bíróságának (I. 13. §). A boszorkányságba harmadszor visszaeső is az egyháztól a világi bírák elé került (I. 33. §). A király tehát hathatós segítséget nyújtott az egyházi büntetések végrehajtására. 138

136


69

Az új királyságban a bírói hatáskör tekintetében két egymást keresztező elv érvényesült: a függőség szerinti és a területi illetékességi. Ami az elsőt illeti, a király vagy udvari bírája (1055-ben szerepel) ítélkezett a jobbágyurak, ill. a nemesek felett és az egyházak birtokügyeiben, a fő méltóságok pedig szolgálónépeik felett, mint ahogy a nádor lett az udvarnokok bírája. De 1002-től királyi egyházak is megkapták a bíráskodás jogát népeik felett. Ezzel szemben az ispán és a megyei bírák a saját területükön lakók felett ítéltek, s e gyakorlatot László és Kálmán is szorgalmazta a század végén. Mindez azonban nem jelenti, hogy a területi illetékesség új elv volt, mert az ispán saját népein kívül már István korában „rendőrbírói” hatáskörben lépett fel a területén lakókkal szemben, s feltehető, hogy a vármegyétől gyakorta távollévő ispán bíráskodásának helyettesítésére korán kialakult a királybírói intézmény, amit vármegyénként több bíró látott el. 139 Ha István király törvényhozását a jogrend fejlettsége szemszögéből vizsgáljuk, két síkon mutatkozik meg a párhuzamba állítás lehetősége: egyrészt a bíráskodás egyetemes fejlődése szempontjából, másrészt a keresztény morál érvény re juttatása szempontjából. A jogrendek fejlődésében a kezdetlegestől a fejlett felé haladva az alábbi rendszerek figyelhetők meg: nemzetségi bosszú, egyezkedés, végül állami büntetőjog. Amíg a nemzetségi szervezetet sokáig őriző horvát társadalomban a vérbosszú szokása a XV. századi jog élő része volt, addig István törvényeiben a vérbosszúra tilalmazás formájában sem akadunk. Van ugyan néhány törvényhely, amelyet a „bosszú” tilalmazásának is, lehet magyarázni, de más értelmezés is lehetséges. Mindenekelőtt a tilalmazott kardrántás, gyújtogatás és házra törés (I. 16, 32, 35. §) olyan büntetendő cselekmény, amellyel fejlettebb viszonyok között, így a XIII-XIV. századi hatalmaskodások során gyakran találkozunk, de az egyéni bosszú, mint bűn elkövetésének indítéka, ma sem halt ki. A családi bosszúállás halovány visszfénye tükröződik az alábbi törvényben: ,,I. 34. A varázslókról. Hogy az Isten teremtménye a rosszindulatú emberek minden ártalmától mentes maradjon, és senki mástól ne kelljen veszteséget elszenvednie, csupán az Istentől, aki a gyarapodást is adja, a szenátus végzése szerint nagy, elrettentő tilalmat állítunk a kuruzslók és varázslók elé, hogy semmiféle személy ne merjen varázslással

139


70

vagy kuruzslással bárkit is elméjének állapotában megrontani vagy meg ölni. Mégis, ha valaki, akár férfi, akár nő, a jövőben ezt merészelné, adják át a varázslással megrontott kezére, vagy rokonai kezére, hogy azok akaratuk szerint ítélkezzenek fölötte. Ha pedig jóslással foglalkozókat találnak, amit a hamuban csinálnak vagy hasonló

módon,

a

püspökök

ostorozással

javítsák

őket.”140

Ha a törvénycikket, melynek megalkotása kifejezetten a szenátus, benne a püspöki kar akaratával történt és a végrehajtásban a püspöknek is szerepet juttat, egészében vesszük vizsgálat alá, akkor nyilvánvaló, hogy itt elsősorban a pogány varázslás elleni keresztény fellépésről van szó. Arra, hogy egy művelt középkori keresztény pap hogyan tekintett a különféle varázslásokra, szemléletes képet ad a XIII. századi Rubruk ferences utazó leírása a mongolok között észlelt varázslásokról. Elítélte a jövendőmondást, melyet a sámánok a parázsba tett juhlapocka repedéseiből olvastak ki, de még hevesebben kelt ki egy örmény-keresztény álpap kuruzslásai ellen, aki a hozzá forduló betegeknek olyan kotyvalékot adott, hogy némelyikük belehalt. Ha tehát a varázslót azzal büntették, hogy varázsitaltól megbetegedett ember kezére adták, ezzel elsősorban nem az egyéni bosszúnak nyitottak szabad utat, hanem a kuruzslóknak állítottak nagy, elrettentő tilalmat, s ugyanezt célozta az is, ha a kuruzslót a varázsitaltói megölt ember rokonainak adták át. Az utóbbi intézkedés inkább rokon a vérdíjjal, a megölt családjának adott anyagi elégtétellel. 141 A magyar társadalom jogi szemléletére inkább az egyezkedés volt jellemző. Ennek hagyománya él István törvényeiben, amikor a feleséggyilkost az asszony szüleivel való egyezkedés re utasítja (I. 15. §), és amikor a nőrablót 10 tinóra bünteti akkor is, „ha

utána

a

leány

szüleivel

kiegyezett”

(I.

27.

§).

A feleség díja felett való egyezkedés visszanyúlik az etelközi tartózkodás idejébe. A IX. század végi magyarok házassági szokásának leírásában olvasunk arról, hogy a vőlegény atyja egyezkedik a leány atyjával egyrészt arról, hogy milyen értéket adnak a leányért, másrészt arról, hogy mit visz a leány hozományként magával. István király törvényhozása azonban túllép a sztyeppei viszonyok közt kialakult egyezkedésen, és kifejezetten a büntetőtörvény mellett tör lándzsát, amikor a leányrabló vitézt akkor is 10 tinóra bünteti, ha a vitéz közben megegyezett a leány szüleivel. A leányrabló vitéz 10 tinóra és a közrendű 5 tinóra való büntetése, mely

140 141


71

egyezik a feleséggyilkos vitéz és közrendű által fizetendő vérdíjjal, végső fokon az asszony egyezkedésen alapuló vételára helyébe lépett. István király törvényhozása a korábbi fázist meghaladó büntetőtörvény, és e nemben az első ilyen alkotás a keletés észak-európai „újbarbár” népek jogfejlődésében. 142 István király I. törvénykönyvének bevezetésében a következő áll: „ ... mivel minden nép saját törvényei szerint él, azért mi is ... országunkat kormányozván, a régi és új császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára miképpen éljen tisztességes és békés életet.” Abból az elvből, hogy minden nép saját törvényei szerint él, következnék, hogy István országában a fekete magyarok, ill. székelyek, a nemzetségi szervezetben élő dél-pannóniai szlovének, a kisebb közösségek régi szokásjoguk szerint élhettek. A törvény ezt egyrészt lehetővé teszi azáltal, hogy nem rendezi átfogóan a magyar birodalom jogviszonyait, és nem kodifikálja teljességében a magyar szokásjogot,

másrészről

azáltal,

hogy

intézkedéseivel az egész magyarországi társadalmat a nyugati császárságban kialakított keresztény jogrend részesévé akarja tenni, amelyet „latinok” és „germánok” egyaránt elfogadtak, s amelynek a pannóniai szlávok is többé-kevésbé részesei voltak a IX. században. Az univerzális keresztény jogrendet a társadalom túlnyomó részére ideálként lehetett odaállítani.143 Voltak ugyan Magyarországon más tételes vallások képviselői, mohamedánok és zsidók is, de amikor egy egész pogány nép keresztény hitre térítéséről volt szó, ezek „megtérítése” másodlagos kérdéssé vált. Mindamellett a törvény elsősorban a magyar nép és a magyarsággal együtt élő, nagyállattartó fekete magyarok és a fejlettebb, ekés földművelést folytató dunai szlovének viszonyait tartotta szem előtt: az 5 tinó büntetést ugyanis csak ezek tudták megfizetni, a peremterületeken élő és nyestbőrrel adózó szlávoknak legfeljebb a nemzetségfői tudták előteremteni. A Száva vidéki szlávok még 1090 körül is „gentilis” viszonyok között éltek, ami "pogányság" mellett régi szokásjoguk megtartását is jelentette. A törvénykönyv abban a mértékben nem volt átfogó, hogy ezekre is kiterjeszkedett volna: hatósugara lényegében addig terjedt, amíg a templomba járást ellenőrizni tudó ispánok és presbiterek hatalma. E terület nagyobb volt, mint régebben vélték, hiszen a főemberek nyári szálláshelyei és a határispánok védelmi berendezései kiterjedtek a 142 143


72

gyepűelvére is, a gyepűelve azonban olyan gyéren lakott volt, hogy a törvényhozás ugyanúgy számításon kívül hagyhatta, mint a megfogyatkozott számú mohamedán és zsidó közösségeket. Amikor István a „régi és új császárok” módjára büntető törvénykönyvet adott népének, a magyarság olyan jogviszonyok között élt, ami a fejlettebb jogrend befogadását és megtartását lehetővé tette. Jóllehet minden törvény adott társadalmi viszonyok között egy ideális vagy annak vélt jogrend elérése érdekében készül, a törvényhozónak mindig módjában áll egyéniségét, politikai törekvéseit és a kormányzásban követett gyakorlatát kifejezésre juttatni. Istvánban e három tényezőt egységbe fogta tudatosan vallott világnézete: a keresztény ideálok utáni törekvése. Törvényeit a korabeli törvényekkel összehasonlítva azt látjuk, hogy általában a kor törvényhozásának szigorát tükrözik, mindamellett több vonatkozásban humánusabbak voltak a korabeli törvényeknél. A burgund törvény szerint pl. a tolvaj rabszolga halállal bűnhődik; István ezt úgy enyhítette, hogy csak a harmadszor visszaesőt sújtotta halálbüntetéssel (II. 6. §). Még jellemzőbb, hogy István a böjt megszegőjét egyheti elzárásra és koplalásra ítélte (I. 10-11. §). Ugyanakkor kortársa, Bátor Boleszló lengyel fejedelem olyan törvényt hozott, hogy a böjt megszegőjének a fogait törjék ki. 144 Az a körülmény, hogy István király törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb volt, és a szigorú, de igazságos törvények megtartását a király hatalma országszerte biztosítani tudta, messzemenő következményekkel járt. Ha Magyarország gazdasági és kulturális fejlettség tekintetében nem is vehette fel a versenyt a nagy múltú európai országokkal, jogbiztonság tekintetében az élvonalba került Európában. Ez eredményezte,

hogy

Európa

minden

részéből

megindult

a

bevándorlás

Magyarországra, és itt a legkülönbözőbb nemzetiségűek, vallásúak és foglalkozásúak megtalálták boldogulásuk helyét. 145 4. Kincstár és pénzverés István király oklevelei 1002 óta szólnak a király kamarájáról, amelybe a király rendeletének megsértői 100 és annál is több font arany büntetést tartoztak leróni. Ha az oklevélírók ebben nyugati formulát is követnek, nem kételkedhetünk a kamara létezésében, mert István király törvényeiben is szerepel a királyi „fiskusnak”

144 145


73

fizetendő aranypénz-büntetés, a nagylegenda írója pedig említi a király kamaráját, arról

szólván,

hogy

ez

jótékonykodás

miatt

többször

kiürült.

146

Sajnos István király jövedelmeinek a jegyzéke nem maradt fenn, az ő esetében azonban nem lehet megállapodott jövedelmekről beszélni, hiszen az államszervezés gazdasági reformokkal járt együtt, és ez újabb és újabb jövedelmi források megnyitását eredményezte. A magyar fejedelemség már a X. század folyamán mindinkább hazai gazdasági erőforrásokra támaszkodott, és fokozta bevételét a beszolgáltatásokból és vámokból. Az udvar gazdasági szervezetének egységes kiépítésére azonban csak az államszervezés

után

kerülhetett

sor.

István király tényleges jövedelme a regálejogokból: a vámokból (folyami, rév-, híd-, vásár- és határvám), a kivitelből, az erdélyi só forgalomba hozatalából, az ezüstbányászatból és pénzverésből, továbbá a bírságokból és a közadókból állt össze. 147

Magyarországon a hivatalos pénzverés István király koronázásával indult el, István koronázási érme azonban nem jutott kereskedelmi forgalomba. Rendszeres pénzverésre csak akkor került sor, amikor ennek gazdasági és társadalmi feltételei megértek. Az egységes várszervezet az ispáni várak mellett épült presbiteri templomokkal és a hozzájuk kapcsolódó vásárhelyek hálózatával csak 1009 után, az 1010-es évek során jött létre. Ezzel vált lehetségessé a pénz országos forgalomba hozatala, a belső forgalom és a belkereskedelem rendszeres vámolása aprópénzzel, és végül,

de

nem

utolsósorban

a

dénáradók

szedése

is.

Szent István a vám és adó gyanánt szolgáló aprópénz részére nem dénárt, hanem féldénárt, más néven obulust veretett. István obulusai csak egyféle típusban, de számtalan változatban készültek. Ezek a változatok annak eredményei, hogy a veret egy sorozat kiverése után elkopott, s akkor az előző lemásolásával új verőtövet készítettek, mely a mintapéldánytól kissé eltért. Minél hosszabb ideig verték ugyanazt a típust, annál inkább romlott az eredeti éremkép, s többé-kevésbé eltérő változatok jöttek létre. Az eltérések azonban csekélyek, mindössze egyes vonalakra és betűformára terjednek, s a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában őrzött több száz változatban nem különíthető két olyan típus, amely akár csak megmunkálás

146 147


74

tekintetében

eltérne.

István obulusának két sajátossága van, amiben minden előképtől eltér: egyrészt az éremkép a pénz mindkét oldalán azonos, másrészt a köriraton belül levő szemcsés belső kört kereszt osztja négy mezőre, a vékony vonalkereszt felső szára kifut a körirat első és utolsó betűje közé, és ott egy második kisebb keresztet hoz létre, s így, mint már Schönwisner István észrevette, kettős keresztet jelenít meg. Ez a kétoldali kettős keresztszerű rajz egyedül áll a Karoling-típusú pénzeken.148 István féldénárjának feliratában a nyugati gyakorlatot követte, amikor az előlapon köriratban saját nevét: STEPHANUS REX, a hátlapon pedig székhelye nevét: REGIA CIVITAS tüntette fel. 149 Magyarországon a só kitermelése és forgalomba hozatala ugyanúgy a király regálejogai közé tartozott, mint az ezüst bányászata és a pénzverés. A király sóvágói által kitermelt sót a királyi „sahtos”-ok szállították le Szegedig és Szolnokig, és onnan az ispánok a vármegyeszervezet segítségével vitték szét a várakhoz, ill. a vásárhelyekre. Aki tinót nevelt, s ezt minden önálló termelő megtehette, a pénz gyanánt szolgáló lábasjószágért egy aranysolidus értékben elláthatta magát sóval. A sókocka azonban nemcsak fogyasztásra szolgált, hanem csereérték, sőt adónem is volt. Mint a dömösi összeírásból kiderül, minden háznép udvarnok szolga meghatározott termelvényein felül évente egy sókockát is tartozott adni az udvarnak, ill. eladományozása után az egyháznak, márpedig a sókockát a vásáron kezdetben csak az ispán megbízottaitól szerezhette be. A pénz forgalomba hozatalának ugyanez lehetett

a

módja.

150

A füstadó előzménye valamilyen természetben lerótt adó lehetett, melyre István király uralma elején az 5-10 tinóval büntethető néprétegek füstjeit országosan kötelezte. A terményadót felváltó dénáradó bevezetését pedig a tömeges pénzverés elindítása tette lehetővé. Arra, hogy Magyarország önállóan termelő népességére egységes pénzadót és vámokat lehessen kivetni, hosszas előkészület és számításokat sem nélkülöző tervezés volt szükséges. A társadalom nagy részének tízes-százas keretek szerinti tagolása és a száznagyoknak az ispánok által való számontartása azt lehetővé tette, hogy nagyjából ki tudják számítani, hány adózó füst lehet az országban (kb. 120000-150000 lehetett), s ez mennyi dénár verését igényelte. A 148


75

vámolás viszont nehezen kiszámítható tétel volt, s így nem tudjuk, hogy mennyi pénzzel és milyen ütemben indult el a pénzverés. Mindenesetre a pénzverés megindítása érdekében szükség volt a hazai ezüstbányászat kifejlesztésére. Valószínűleg István korára esik az Árpád-korban röviden csak Bányának nevezett Selmecbánya kiépítése, egy időben azzal, hogy II. Henrik kifejlesztette ezüstbányáját, Goslart. A forgalomba hozatal nyilván a megyei vásáron történt, és a „szabadoknak”, ugyanúgy, mint a sót, saját termelvényeik (tinó, nyestprém stb.) fejében kellett megszerezniük a pénzt ahhoz, hogy adóként be tudják fizetni. A pénzadóval viszont elérhették, hogy István király dénárja a Morva menti Sárvártól az erdélyi Hunyad várig mindenütt forgalomba került. Ezt az országos elterjedtséget igazolják a sírleletek; a XI. századi temetők ugyanis a Morván túli részektől, melyek 1030-ban kerültek magyar uralom alá, az erdélyi Vajdahunyadig tartalmaznak Istvánobulusokat. A vámilleték pénzben való bevezetése volt az a második fontos terület, ami a pénzforgalmat általánossá tette, mivel pedig III. Béla jövedelem-összeírásában az út-, rév- és vásárvámok az ispánok által beszolgáltatott adót meghaladják, valószínű, hogy István idejében az adózásra szánt ezüstmennyiségnek legalább a duplája volt az, ami a legszükségesebb belső pénzforgalom fedezését biztosította. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy István király saját pénzével saját külföldi vásárlásait is fedezte, továbbá

nehézfegyverzetű

zsoldos

testőreit

nyilván

ugyanúgy

ellátta

pénzajándékokkal, mint a bizánci császár, aki évente minden testőrének egy köpenyt és egy zacskó aranyat adott át ünnepélyesen. S ha végül azt is hozzávesszük, hogy megbízható feljegyzések szerint István folytonosan jótékonykodott: szegények, zarándokok és egyházak számára mindig nyitva volt erszénye és kamarája, akkor a fenti

tételeket

jóval

meghaladó

pénzkibocsátást

kell

feltételeznünk.

Ha felmerül a kérdés, hogy miből állt össze István király bevétele, már csak azért sem tudunk rá biztos választ adni, mert István hosszú uralkodása alatt új intézményeket hozott létre, s ezek részben emelték, részben apasztották jövedelmét, s így

folytonosan

változott.

III. Béla jövedelemjegyzéke alapján a következőképpen vázolhatjuk István bevételi forrásait:

76

1. Hadjáratokból származó alkalmi bevétellel nem számolhatunk, mert István külföldi hatalmakkal szemben, egy esettől eltekintve, elhárító hadműveletekre szorítkozott, a bolgár hadjáratban pedig csak ereklyekincsét gyarapította. 2. Állandó jellegű jövedelem volt a királyi uradalmak, vadászterületek, fémbányászat és sófejtés haszna. Ehhez járult a várbirtok jövedelmének kétharmada. 3. Az uralkodói jogok gyakorlása folytán élvezte a pénzverés hasznát; részesült a bírságból (tinó, pénz, ingó és ingatlan), és az uratlan kóbor jószág birtokába ment át. Mint uralkodó vette birtokba a lázadók, így Koppány, Ajtony és Gyula országnyi uradalmát és a lakatlan gyepűelvét. Számolni kell a külföldi követek hozta ajándékokkal (végső fokon ide sorolandók a felségjelvények is). 4. Egyenes adó a füstpénz (szabad dénárok), a szlávok nyestadója és más etnikai adónemek. 5. Ajándékokban évente rendszeresen és alkalmilag részesült a király. Évi ajándékokkal járultak az udvarba az ispánok és a királyi adományból élő főpapok. Alkalmi ajándéknak számítható a király és kíséretének kötelező megvendégelése, valamint a székelyek ló (később ökör) adója a nagy családi események alkalmával. 6. Vám címén kapta a király a közlekedési vámok (út-, híd-, rév-, és vízi vám) és kereskedelmi vámok (vásár- és határvám) kétharmadát. 7. A kivitelből (ezüst, ló és só) eredő jövedelem olyan tétel, ami másutt nem szerepel, pedig a 900 előtti sókereskedelem, a 969-i ezüst- és ló kivitel, valamint a Kálmán törvényében említett marhakereskedelem igazolja meglétét. III. Béla jövedelemjegyzékéhez viszonyítva nem vettük e felsorolásba bele a püspökök jövedelmeit, melyeket a király általában csak akkor élvezett, ha a püspökség betöltetlen volt. A vendégek (hospesek) adóját, mivel az európai kolonizáció és a telepesek tömeges beköltözése Magyarországra még nem indult el, és a bejött hospesek a király udvarában helyezkedtek el, végül az ispánok által pénzben beszolgáltatott harmadot a jövedelemfajtáknál (bírság, adó, vám) részleteztük. III. Béla pénzbeli jövedelme (1186) 166000 márka ezüstre rúgott, ugyanakkor, amikor a francia királyé (1180) 288 000 márkára. tulajdonképpen 77

párizsi frankra. Ilyenféle számításokat István korára már csak azért sem kísérelhetünk meg, mert István uralkodása, főként pedig annak 1020-ig terjedő első fele, az új intézmények bevezetésével

folytonosan módosuló bevételeket

eredményezhetett. 151 Még nehezebb volna a kiadásokat összeállítani, hiszen ezek az uralkodó mindenkori elhatározása szerint alakultak. Ami viszont a méltóság- és tisztségviselők illetményeit illeti, ezek már az általuk kezelt bevételekből levonták részüket, s így ez a tétel a király tiszta bevételeit nem terhelte. Mindent összevéve a magyar történelemben királyi kincstárról, vagyis ami ezzel egyenértékű, „államháztartásról” először István király korában beszélhetünk; alatta nyerte el azt a szerkezetet, ami az európai államokat jellemzi. 152

151 152


78

V. fejezet A vármegyék István után 1.

A földmagántulajdon kialakulása

Az 1000 táján felülről német mintára létrehozott és a következő évtizedekben ugyancsak felülről terjesztett új típusú állam talán abban különbözött leginkább a nomádállamtól, hogy megteremtette a föld magántulajdonát, s ezzel az új gazdaságipolitikai berendezkedés legszilárdabb fundamentumát alkotta meg. Ezt a berendezkedést a leggyakrabban feudalizmusnak szokás nevezni, s ebből következően annak legtöbb részeleme a gazdaság, a társadalom, a birtok, az állam, a széttagolódás megkapta a feudális jelzőt. Maga a pheudum középlatin szó, amely elsősorban Nyugat-Európában volt divatos. A gondot az okozza, hogy a pheudum szó Nyugat-Európában hűbérbirtokot, tehát meghatározott szolgálatok fejében kezdetben meghatározott időre adott ingatlant jelentett. Ez azt a téves képzetet keltheti, mintha a feudalizmus és a hűbériség azonos értelmű fogalmak lennének. A valóságban a hűbériség szűkebb fogalom a feudalizmusnál: olyan személyi függőséget jelent, amely az uralkodó elit és a földesúri réteg különböző tagjainak, csoportjainak egymáshoz való viszonyára jellemző. Ennél fogva a hűbérbirtok kifejezés csak a földtulajdonosok vonatkozásában használható abban az esetben, amikor egy birtokos (pl.: vazallus, hűbéres) meghatározott feltételek között, kezdetben korlátozott időtartamra földhöz jutott egy másik birtokos (szenior, hűbérúr)

adományából.

Ezzel

szemben

a

feudalizmust

annak

az

egész

berendezkedésnek a jelölésére szokták használni, amely az ipari társadalom, a kapitalizmus

megjelenéséig

meghatározó

volt,

s

amelyben

a

társadalom

polarizálódásának végső oka és egyben a hatalom gyakorlásának döntő mozzanata a föld magántulajdona, illetve a közös tulajdonban levő föld hiánya. 153 Történtek kísérletek éppen a pheudum és a feudalizmus eltérő jelentéséből adódó félreértések kiküszöbölése érdekében a terminológiai pontatlanság megszüntetésére, a feudalizmus fogalmának mellőzésére. Az új európai modellt uradalmi rendszerként próbálták értelmezni. Eszerint az uradalom nagy kiterjedésű, bár nem feltétlenül egybefüggő földterületet jelentett, amely falvak tucatjait ölelte fel a hozzájuk tartozó

153


79

földekkel, erdőkkel és legelőkkel együtt. Mindezek az uradalmak tartozékait képezték, lakosságuk a föld birtokosának, a földesúrnak volt alávetve, s ennek jeleként különböző adókkal és szolgáltatásokkal tartozott neki. A középkori uradalom elsősorban hatalmi szervezet volt, és politikai és társadalmi jelentősége messze túlnőtt gazdasági lehetőségein. Mivel ez a felfogás is döntő mozzanatnak tekinti az új rendszerjellemzésekor az egyéni tulajdonba került földterületet, azaz a föld magántulajdonát, inkább csak terminológiai kérdésnek semmint koncepcionális eltérésnek kell tekinteni azt, hogy milyen meg nevezéssel illetjük az új rendszert. Amennyiben

a

feudalizmuson

olyan,

a

föld

magántulajdonán

alapuló

berendezkedést, uralmi rendet értünk, amit az uradalmi rendszer is kifejez, a feudalizmus illetve a különböző főnevek elé tett feudális jelzők használata nem kifogásolható. A közös föld hiányát két szempont miatt is fontos hangoztatni. Egyrészt Magyarországon a nomádállam időszakában a magántulajdon nagyon korlátozott körre terjedt ki, a földre nem. Ott kollektív tulajdon érvényesült, a nemzetség, illetve végső fokon a törzs tartotta birtokában a legelő- és itatóhelyeket. az más kérdés, hogy használatukról az előkelők határoztak. A XI. századi források amellett szólnak, hogy a legfontosabb változásnak valóban a magántulajdon megszilárdulását, illetve a földmagántulajdon megjelenését tekintették. A XI. századi törvények (főleg a század második felében) leggyakrabban a tolvajlás és a kóborlás kérdéseivel foglalkoztak. A tolvajlás egyértelműenjelzi, milyen zavar támadt a társadalomban az „enyém”, a „tied” és a „miénk” fogalmai körül. Ez ingóságokat érintett. A kóborlást előidéző legfontosabb mozzanat viszont a föld magántulajdona volt, amely nem tűrte el a szabad, független, alá nem vetett embert. Másrészt fontos hangoztatni, hogy a régi kollektív tulajdon az új típusú állam megszületése után már nem érvényesült. Bár az új rendszerben gyakori, hogy az emberek, mint a közösség (faluközösség) tagjaijogokat élveztek földek birtoklására, de ez nem a régi rend maradványa, hanem diszkontinuus azzal, akkor jelenik meg, amikor már kialakult az állandó letelepedés, a szilárd határú falvak lakói faluközösségeket alkottak, és megszilárdult a jobbágytelek rendszere. Ez a földközösség nem termelési rendszer (mint a kollektív

80

munkaszervezetet igénylő nomád állattartás idején volt), hanem a földmagántulajdon rendszerébe illesztett tulajdonlási forma. 154 2. A jobbágytelek Az egyik legfontosabb XIII. századi gazdasági változás az, hogy végbement a prédiumra épülő gazdasági munkaszervezet felbomlása, s ezzel párhuzamosan önálló parasztgazdaságok alakultak ki. A folyamat előzményeit a XII. században szerepelt házas-földes szolgák gazdaságai jelentették. A prédium, a földesúri robotoltató allódium visszaszorult a földesúri udvarhely közvetlen környékére, majd a prédiumos gazdálkodás teljes felbomlásával a prédium eredeti értelmét vesztve a puszta jelentést vette fel, jelezve azt a pusztásodás néven ismert folyamatot, amely Magyarországon főleg a XIV.-XV. században vezetett el tömegesen a lakott telepek elnéptelenedéséig. A prédium térvesztésével létrejött önálló paraszti gazdaságok – jobbára a XIII. század első felében – még nem jobbágytelkek, hiszen az alávetett népek saját földje a földesúr tulajdonában volt, a földesúr korlátlan hatalommal rendelkezett fölötte, a földet és a rajta élő népességet tetszése szerint adományozhatta. Ennélfogva a saját föld rendszerében még nem figyelhető meg a jobbágytelekre annyira jellemző falubeli belsőségek és határbeli tartozékaik kettőssége. 155 Már a XIII. század elejétől kezdve vannak adatok a jobbágytelek kialakulásáról, elsősorban az ország nyugati részén. 1214-ben már szerepelt 14 curiahely,amelyet mint az oklevél írta lechnunak neveztek. Mivel az adat mosoni vonatkozású, tehát az ország nyugati szegélyéről való, s mivel a lechnu a német Lehen szóval azonos, itt németjogú telepítés eredményeképpen létesített lakóhely jobbágytelkeiről volt szó. 1243. évi adat szerint az ország északkeleti részén levő jászói prépost hospesei minden egész curia után meghatározott földbért tartoztak fizetni. Amilyen mértékben halványodott a prédiumos gazdaság visszaszorulásával a curiának a földesúri birtokközpontra vonatkozó jelentése, úgy nyert teret a curia, illetve a curiahely fogalma jobbágytelek értelemben. 1245-ben a nyugat-magyarországi Locsmánd faluban gyümölcsöst és szántóföldet magában foglaló mansust említett egy oklevelünk. Itt a mansumak nem család, háznép jelentésével van dolgunk, hanem

154 155


81

szintén jobbágytelek értelmű. Már a XIII. század első felében (1227-ben) felbukkant a telek fogalmának később általánosan használt latin megfelelője, a sessio is. A XIII. század második felétől a jobbágytelek egyre általánosabb lett, amely felett a földesúrnak már csak eszmei tulajdona volt, rendes körülmények között a parasztot nem foszthatta meg telkétől. Idővel a telek a jobbágy családjában örökölhetővé vált, s lassan kialakult a későbbiekben jól ismert kettős szerkezete: a faluban levő belsőség és a határban található tartozékok. 1273-ban egy üres várföld 32 telekre (mansus) volt elegendő, s minden egyes telekhez 20 hold szántóföld tartozott.156 3. II. András „új intézkedései”, út az Aranybullához II. András országlásának szinte egészét – rövid időszakoktól eltekintve új birtokpolitika jellemezte. András ezt egy 1217. évi oklevelében új intézkedéseknek (nove institutiones) nevezte, s elvi indoklását 1208-ban így fogalmazta meg: „a királyi felség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”. Ennek a politikának a lényegére a király egyik 1217. évi diplomája világosan rámutatott: „bizonyos főembereink tanácsára megváltoztatván földünk [országunk] állapotát, amelyet a régiek érintetlenül meghagytak, a várakat, a vármegyéket, a földeket és az egész bővelkedő Magyarország

többi

jövedelmeit

örökölhető

örökbirtokként

báróinknak

és

vitézeinknek szétosztottuk. „ II. András tudatos megfontolásból tért át az új birtokpolitikára, amikor úgy ítélte meg, hogy lemondhat a domaniális, vagyis a királyt birtokai alapján megillető jövedelmekről, s elégséges anyagi bázist teremt számára a királyi jogon szedett regáléjövedelmek rendszerének kiépítése. Ennek megfelelően II. András több vármegyét, valamint hatalmas mennyiségű királyi birtokot, elsősorban várföldeket adományozott el. Míg azonban a XII. század végéig sokkal szerényebb keretek között folyó királyi birtokadományozásokat kielégítette a magyar állam területi gyarapodása, ugyanis a gyepűelvi területek általában a királyi birtokállományt gyarapították, addig a XIII. század elején oly mértékben felgyorsult a királyi ingatlanok elidegenítése, hogy ezt az uralkodó másutt fekvő földekkel sem tudta pótolni, ezzel bekövetkezett a királyi birtokok rohamos csökkenése157

156 157

Kristó, Osiris, 2006, 248. oldal Kristó, Osiris, 2006, 203, oldal

82

A mértéktelen birtokadományozás azzal a következménnyel is járt, hogy a királyi kincstárat gazdagító, természetben vagy pénzben beszedett királyi adók, mint a csöböradó, a sertéstized, a szabadok denárjai vagy füstpénz, valamint a nehezékadó vagy pondus a földek új tulajdonosait illették meg, mivel a birtokadományozással a legtöbbször együtt járt a királyt illető adók odaajándékozása is. A királynak tehát új jövedelemforrásra volt szüksége. Ezt a szerepet volt hivatva betölteni a rendkívüli adó (collecta vagy exactio), amely első ízben 1217-ben fordult elő Magyarországon, és pénzben szedték be. Szintén 1217-ben bukkant fel először a külkereskedelemben szereplő áruk értékének nyolcvanad részére kiterjedő és ugyancsak pénzben behajtott határvám, a nyolcvanad. A gyorsan csökkenő királyi bevételeket volt hivatva pótolni a pénzverés jogából származó jövedelem növelése. A király évente egyszeri vagy többszöri pénzbeváltást írt elő, de szándéka nem valósult meg, mivel értéktelen pénzt veretett, s az értékes pénzeknek értéktelenre való átváltása nem hatott ösztönzőleg a pénzbeváltási kedvre. Talán már uralkodása első időszakában vetett ki András olyan adót, később ez kamara haszna néven szerepelt, amely a pénzváltási jövedelmet kívánta pótolni, országlása végén pedig már megadóztatta azokat, akik vonakodtak a kibocsátott pénzt elfogadni. 158 A pénzgazdaság előretörésével volt kapcsolatos a tárnokmesteri poszt kialakulása: tárnokmesterre 1214-től kezdve találkozunk a forrásokban. Korábban az udvarispán, majd a kamarások mestere (magister cubiculariorum) által irányított gazdasági ügyek intézése volt a feladata. 1216-1222 között Ampod fia, Dénes töltötte be ezt a tisztséget, nevéhez fűződött a pénzjövedelmekre alapozott királyi gazdaságpolitika kimunkálása. Alatta vált rendszeressé a királyi jövedelmek bérbeadása. A pénzügyigazgatásban is meghonosodott a bérleti rendszer. Megszűnt a királyi pénz egy központban, Esztergomban történő verése, pénzverő kamarák jöttek létre. 1218ban a pesti böszörmények (izmaeliták) kamarabérlőként szerepeltek. 1221-ben már a csanádi egyházmegye területén is vertek pénzt. A sókamara megszervezése-és bérbeadása komolyan sértette a sókereskedelemben kiváltságokkal rendelkező egyházakat. A királyi vámok szintén bérlők kezén voltak. A bérlők évi egy összegben fizették a bérleti díjat, érdekük volt a minél nagyobb jövedelem előteremtése, mert így haszonra tettek szert, és az uralkodó számára is biztosítani tudták az előre kialkudott összeget. Az eladományozott királyi birtokok helyébe lépő 158


83

regále jövedelmek azonban nem pótolták a kieső domaniális bevételeket. A XIII. század eleji Magyarországon a pénzviszonyok nem voltak olyan fejlettek, hogy kizárólag a pénzgazdálkodásra lehetett volna helyezni a királyi hatalom gazdasági alapját. Az az intézkedéssorozat, amelyben II. András francia mintát követett, vitathatatlanul egy archaikus, még Szent Istvánra visszamenő struktúrának a lebontását jelentette. Ez a régi rendszer azon az elven épült fel, hogy a király az ország túlnyomó részének birtokosa is, ennél fogva közjogi és magánjogi elemek együtt érvényesültek az országlásban. A legjobb példa erre a vármegye, amelyet a királyi várispánságok (tehát a király birtokai) kormányzására hivatott tisztségviselők igazgattak. Túlságosan szűk volt az a kör, amely lehetőséget kapott arra, hogy a hatalomba kerülhessen. Szemmel látható volt II. András igyekezete arra, hogy uralma gazdasági alapjait az őt királyként megillető bevételekre helyezze, továbbá hogy "magához emelje", nagy birtokokkal lássa el azokat az előkelőket, akiket eddig óriási távolságok választottak el tőle. II. András gyökeresen új politikája- megvalósulása esetén jelentékenyen közelítette volna Magyarországot ahhoz a nyugat-európai modellhez, amelytől az ország az államkormányzati értelemben vett mozdulatlanság miatt jelentős távolságra került. A magyarországi gazdasági viszonyok azonban még nem voltak eléggé fejlettek a régi struktúrával gyökeresen szakító és az állam működését döntően új alapokra helyező berendezkedésre. 159 4. Birtokkoncentráció Az új berendezkedés elsősorban a királyi adományok bőkezűségére vonatkozik, amelynek „nincs mértéke”: azaz az adományok mennyiségét emeli ki. Az 1222. évi Aranybulla szerint II. András egész vármegyéket eladományozott. Ennek ellenére az adományok száma jelentősen megnőtt, és nemcsak a királynak tett szolgálattal lehetett új birtokra szert tenni, hanem a jövőbeni támogatás fejében is. Itt nem elsősorban a Modrus típusú adományra gondolunk, amely a katonaállítási kötelezettség meghatározásával kétségtelenül a jövőbeni szolgálatra vonatkozik; hanem arra a birtokadományozási módra, amikor a herceg (a későbbi II. András) a királyi trón megszerzéséért folytatott küzdelemben a támogatást nyújtó híveit kívánta

159


84

jutalmazni.

160

A birtokadományozás rendjében gyökeres újítás, hogy a királyi adományok iureperpetuo szólnak, azaz II. András kiiktatta az öröklésből azt a féket, amelyet a Kálmán-kori rendelkezés jelentett a Szent István-i, illetve a későbbi uralkodók adománya között. Amellett tehát, hogy mennyiségileg több birtokadományozásra került sor, lényegesen szűkült az a csatorna, amely az uralkodóra visszaháramló birtokokat biztosította. A ténylegesen új rendelkezés gyakorlati lehetőségévei a megadományozottak köre teljesen tisztában volt. Nem véletlen, hogy az 1208. évi első előfordulás után rohamosan terjedt az oklevelekben a de genere kifejezés, azaz a nemzetséghez tartozás megjelölése, hiszen az iureperpetuo adományok a nemzetségen belül mindaddig örökölhetők, amíg a nemzetségnek élő (férfi) leszármazottja van. A királyi birtokok fogyásához a sokkal lassabbá váló visszaháramlás nyomatékosan hozzájárult. 161 Az adományozás módjának megváltoztatásához nyomós indokra volt szükség. Úgy véljük, András részéről ezt a nyomós indokot hercegsége idejének politikai körülményeiben találhatjuk meg, amikor a királyi hatalom megragadására keresett hatékony eszközöket. A korábbi évszázadokban azt láttuk, hogy a hatalmi ambíciókkal rendelkező dinasztiatagok határokon kívüli katonai segítséggel próbálkoztak célhoz jutni. Úgy tűnik, a XII-XIII. század fordulóján erre nem kínálkozott lehetőség, mivel mind a Német-római Császárság, mind Bizánc jelentős belső konfliktusokkal küszködött, a térségben pedig a magyar királynál jelentősebb katonai potenciállal más nem rendelkezett. Így a királyi hatalommal szembeszálló hercegnek az ország előkelőire kellett támaszkodnia: megnyerni, maga mellé állítani őket - úgy tűnik - a hatalmi ambíciók kielégítésével lehetett. A magyarországi elit a keresztény királyság létrejöttétől kezdve az uralkodónak tett szolgálatain keresztül érhette el gyarapodását. Az anyagi gyarapodást elsősorban az ispáni jövedelmek jelentették (az ingóságokban felhalmozódó királyi vagyon egyharmadát), amely mellett a saját birtokállomány jelentéktelen volt. A XII-XIII. század fordulójára az elitnek vagyonosodásról és politikai szerepvállalásról alkotott elképzelése változott meg. A vagyongyarapításban a birtokszerzés került előtérbe, mégpedig iureperpetuo; a politikai szerepvállalásban pedig a tanácsadó szerep helyett a döntésekben való

160 161

Romsics Ignác – Magyarország története, Budapest, 2007, Akadémiai Kiadó, 130. oldal Romsics, Akadémiai Kiadó, 2007, 131. oldal

85

részvétel igénye fogalmazódott meg. Az előkelőknek ezt az igényét legpontosabban Anonymus fogalmazta meg a vérszerződés esküjének pontjaiba „csomagolva”: „a közös vállalás során szerzett javakból mindegyikük részesedhessen”, „a fejedelmi személyek és fiaik a fejedelmi tanácsnak és az országos méltóságoknak mindig részesei maradjanak”. Ezek az elit „elvárásai”, amelynek fejében elismerik a dinasztia uralmának jogosságát, és hűségre kötelezik magukat (de az uralkodót is). Ez a gondolkodásmód-váltás annak a két évszázados lassú átalakulásnak az eredménye, amelynek során a magyar és a jövevényként letelepedő elit mentalitásbeli összeolvadása bekövetkezett. 162 Az

elit

igényének

megfogalmazása

általános

lehetett,

II.

András

király

birtokadományozó politikájának haszonélvezője viszont csak egy szűk elit volt, azok a személyek, akik már kora ifjúságukban András herceg mellé álltak. 1205 után ők kapták a birtokadományokat, a tisztségeket és a még jövedelmező ispáni címeket. Fügedi Erik számítása szerint II. András uralkodása idején ez az elit összesen 34 főből állt. Az arány még rosszabb, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mindössze 13 nemzetség képviselőiből kerültek ki. Igaz, nem mindegyiküket tudjuk nemzetséghez sorolni. Ugyanezt a szűk kört találjuk András király mellett az 1217. évi keresztes hadjáratban is. Egyik nevezetes alakja a csoportnak Apod fia Dénes, aki 1215-1222 között tárnokmester, 1220-ig mellette még nádor is volt, illetve Kán nembeli Gyula, aki 1206-1235 között folyamatosan betöltött valamilyen tisztséget, többször volt nádor is. 163 A haszonélvezők körénél szélesebb volt azok tábora, akik kimaradtak az "általános osztozkodásból", nem csoda, ha II. András birtokadományozó gyakorlatával szemben már korán megnyilvánult az elégedetlenség - persze ebben alkalmanként más-más okok is közrejátszottak. Az első elégedetlenkedő hangok már 1209-ben megjelentek, az újabb elégedetlenséghullám nagyon radikális an nyilvánult meg 1213-ban a királyné meggyilkolásában. Az elégedetlenség leszerelésére koronázta meg András király 1214-ben a gyermek Bélát, majd 1220-ban hercegi hatalommal ruházta fel. Emellett 1216-ban másik fiát halicsi királlyá koronáztatta. 1218-ban a Szentföldről visszatérve a János érsek elleni lázadás következményeit kellett elsimítania. 162 163

Pápai

nyomásra

és

Béla

herceg

követelésére

hozzájárult

a

Romsics, Akadémiai Kiadó, 2007, 132. oldal Romsics, Akadémiai Kiadó, 2007, 133. oldal

86

birtokrevízióhoz, amelyet Béla herceg véghez is vitt, az eredményét viszont András király újabb adományok osztogatására használta fel. András "belső köre" változatlan maradt, az adományok iránti igénye úgyszintén. II. András folyamatos hadakozásai nyomán nem is volt nehéz újabb érdemeket szerezni, ami indoklásul szolgált a további birtokszerzéshez. A magukat érdemesnek ítélő elit tagjai többnyire elébe mentek a királyi bőkezűségnek: kéréssel fordultak az uralkodóhoz egy-egy konkrét föld megszerzése miatt. Egyre többször fordult elő, hogy a meglévő birtok mellett megüresedett (pl. örökös nélküli halál esetén), "gazdátlanná vált" terület megszerzésére törekedtek. Végső soron megindult az a folyamat, amelyet birtokkoncentrációnak nevezünk, és a szórt birtokok kiegészítésére vagy egy-egy tömbben való csoportosítására irányult; azaz a nagyobb, összefüggő birtoktestek kialakítását célozta meg. 164 5. Az Aranybulla kibocsátását megelőző évek Egyelőre András nem folytathatta az új intézkedések politikáját. 1218-1219-ben csak kisebb mértékben adományozott el birtokokat, és ezek kivétel nélkül egyháziak javára szóltak. Elsősorban János érsek, illetve a sok kárt szenvedett esztergomi kanonokok kaptak ingatlanokat. Ugyancsak az egyháziaknak - köztük János érseknek - volt elsősorban érdekük, hogy gátat vessenek a királyi hatalmat gyengítő mértéktelen birtokadományozásoknak. Befolyásuk erősödésével magyarázható, hogy 1220-ban

vagy

kevéssel

ezt

megelőzően

megkezdődött

az

elidegenített

udvarnokföldek visszavétele. Következő lépésként a király 1221-ben elrendelte, hogy a várak földjeit, bárki foglalta is el azokat erőszakosan, a váraknak vissza kell adni. Az udvarnok földek visszavétele eleve kisebb sikerrel kecsegtetett, mivel ezeket már sok-sok évtized óta adományozták az uralkodók. Sokkal nagyobb jelentőségű volt a várbirtokok restaurációjának meghirdetése, mivel ilyen ingatlanok elidegenítése csak két-három évtizede folyt nagyobb lendülettel. II. András azonban nem kívánta őszinte meggyőződésből a várbirtokok visszavételét. Valódi szándékát tükrözi, hogy 1220-tól kezdve újabb intenzív birtokadományozásba kezdett. Ráadásul az erőszakosan elfoglalt várföldek visszavétele vontatottan, lénye gében eredménytelenül folyt. A király ispánokat delegált az egyes megyékbe, akik kivizsgálták a várelemek panaszait. Elsősorban a Váradi Regestrumban maradtak 164

Romsics, Akadémiai Kiadó, 2007, 133. oldal

87

ránk adatok. A regestrum az 1208-1235 közötti időből 389, Váradon tárgyalt jogeset rövid leírását tartalmazta. A kiküldött bírák döntései nyomán előírt istenítéletek (tüzesvaspróbák) rendre a várelemek vereségével végződtek. A meghirdetett birtokvisszavétel nem eredményezte idegen kezekre jutott várföldek visszakerülését a vár vagy a várelemek kezére. 165 6. Az Aranybulla kibocsátása A III. Béla halálától az 1220-as évek elejéig eltelt negyedszázad alatt mind a társadalom egyes köreiben, elsősorban a birtokosoknál, mind a politikai életben számos változás történt, komoly feszültségek keletkeztek. A II. András által bevezetett új birtokpolitika megosztotta a magyar társadalmat. A mértéktelen adományozások ellenzői számos módszerrel próbálkoztak: Béla felléptetésével, királlyá koronáztatásával, majd területi hatalomhoz juttatásával kísérleteztek, alkalmazták az udvarnok-, majd a várföldek visszavételének elindítását, ám az uralkodót nem tudták rábírni arra, hogy politikáját feladja. Éppen ezért 1222 elején új módszerhez folyamodtak: palotaforradalom, azaz udvari puccs eredményeként kiszorították a hatalomból II. András régi híveit, az új berendezkedés politikájának támogatóit és haszonélvezőit, s magukhoz ragadták a kormányzást. Ezek elsősorban a hajdan Imre király körül csoportosuló, de II. András alatt a hatalomból kiszoruló és a mértéktelen birtokadományozásokból nem részesült világi előkelők voltak, akik maguk mögött tudhatták a tömegek, a királyi szerviensek, a várjobbágyok és a várnépek támogatását. Ezek a bárók eszközölték ki II. Andrástól 1222 első hónapjaiban az Aranybullát. 166 Az Aranybulla a XIII. század első évtizedeinek magyar viszonyaiból nőtt ki, a benne foglalt intézkedések nem hozhatók közvetlen kapcsolatba feltételezett aragóniai, jeruzsálemi vagy angol mintákkal. Ugyanakkor az Aranybulla beleillik abba a nagy európai törvényhozási hullámba, amely az 1215. évi lateráni zsinattal indult el, s amelynek során az egyes országok helyi, világi jogát római-kánoni terminológiával írták le. Ennek bizonyítékát az Aranybulla egyik (31.) cikkelyének megfogalmazása szolgáltatja. Amikor az Aranybulla az ország püspökei jobbágyai és nemesei számára „összességükben és egyenként”(universi et singuli) biztosította az ellenállási jogot,

165 166


88

olyan jogi formulát használt, amely a római jogban jártas egyházjogászok kedvelt kifejezése volt a 13. század első felében. 167 Az Aranybulla bevezetése szerint az ország nemeseinek és másoknak Szent István király által rendelt szabadságát „mindenben megrövidítették”. Ennek az volt az oka, hagy a királyok olykor haragjukban bosszút álltak, illetve rosszindulatú vagy saját hasznukat hajhászó emberek tanácsára hallgattak. Mivel az Aranybullában a nemes (nobilis) megjelölés a világi elitet jelölte, már a bevezető sorok tanúbizonyságát szolgáltatták annak, hagy a különböző nemesi érdekcsoportok közötti ellentétek kiéleződése vezetett el az Aranybulla alkalmazásához. Nyilván az a csapat tartatta fontosnak kiadatását, amelynek szabadsága csökkent, vagyis amelyik kiszorult a hatalom gyakorlásából azokkal szemben, akik korábban a király közvetlen környezetét alkották, s tanácsaikkal rossz irányba vezették az uralkodót, miközben maguk meggazdagodtak. Arra is utalt a szöveg a bevezetőben, hagy a király, valamint a háttérbe szorított előkelők között „emiatt már gyakran nem csekély volt az elkeseredés”. Kéréseiknek kívánt mindenben eleget tenni András akkor, amikor cikkelyeket alkotott „országunk megjavítása” érdekében.168 7. Béla herceg birtokvisszavételei A Német Lovagrend kiűzése miatt a magyar uralkodóra neheztelő III. Honorius pápa vetette fel újra a birtokvisszavételek ügyét. Nem véletlen, hogy első, ilyen jellegű levelei 1225 nyarán íródtak Bélához és a kalocsai egyháztartomány püspökeihez. Béla egyenesen bátorítást és csaknem felhatalmazást kapott a pápától, hogy országrészében, ekkor még Szlavóniában kezdje meg az eladományozott birtokok visszavételét. A kalocsai érseket és az egyházmegye püspökeit arra utasította a pápa, hogy Andrást a javak visszavételére sarkallják. III. Honorius egyebek között ezt írta: „Mivel már régebben megtudtuk, hogy Krisztusban igen kedves fiunk, Magyarország jeles királya országa kárára és a király tisztsége ellenére - bizonyos elidegenítéseket hajtott végre, mi atyai érzületből ezen segíteni óhajtván, ugyanahhoz a királyhoz iratot intéztünk, hogy az említett elidegenítéseket az eskü ellenére, ha ilyet tett arra, hogy nem vonja vissza, azokat - igyekezzék visszavonni, mert köteles és koronázásakor esküvel is fogadta országa jogait és

167 168


89

koronája tisztességét sértetlenül megőrizni, bizonyára nem volt megengedett, ha az ilyen elidegenítések vissza nem vonására esküt tett, s ezért azt egyáltalán nem kell megtartani”. Egyelőre azonban Magyarország e téren nem mozdult. Ugyancsak a Német Lovagrend ügye miatt tűzte napirendre a pápa a zsidók és a pogányok (izmaeliták) magyarországi helyzetét. Rosszallását fejezte ki Honorius amiatt, hogy Magyarországon a szaracénok (izmaeliták) helyzete jobb, mint a keresztényeké. A pápai akció nem volt alap nélküli, hiszen az Aranybulla tiltó rendelkezései ellenére továbbra is nagy szerepük volt a zsidóknak és az izmaelitáknak II. András gazdaságpolitikájában, mint bérlőknek, s közülük sokan utat találtak a magyarországi felsőbb körökbe. A pápai fellépés hatására II. András 1225-1228 között szüneteltette a várbirtokok elörökítését. 169 Béla

herceg

1228-ban

kezdte

el

a

birtokvisszavételeket.

Az

időpont

megválasztásában számos körülmény szerepet játszott. Mindenekelőtt az volt a meghatározó szempont, hogy 1222-t követően is folyt - ha mérsékletesebben is - a királyi ingatlanok eladományozása, ráadásul 1227-ben a nádori méltóságba az az Ampod fia, Dénes került, aki 1216-tól kezdve hosszú éveken át tárnokmestervolt, s akinek a neve fémjelezte elsősorban az új berendezkedéssel összeforrott gazdasági intézkedéseket (az áttérési kísérletet a pénzgazdálkodásra, valamint a továbbra is működő bérleti rendszert). Béla 1228-ra megerősödött Erdélyben, hívein kívül élvezte a pápa támogatását is, aki neheztelt Andrásra a zsidók és az izmaeliták támogatása miatt. 1228-ban András - az erőviszonyok ismeretében - nem tehette meg, hogy nyíltan fellép jen a birtok-visszavételi politika ellen. Taktikusan úgy tett, mintha ő állna ennek a politikának az élére, de valójában ott igyekezett gátolni, ahol éppen módja volt erre. Béla herceg birtokvisszavétele a „felesleges és haszontalan örökadományok” restaurációjára irányult, vagyis az Imre és II. András által eladományozott várföldek elvételére törekedett. Béla herceg bevallottan annak az állapotnak a helyreállításán fáradozott, amely III. Béla korában uralkodott, vagyis a III. Béla-kori helyzetet tartotta kívánatosnak, azt az időszakot, amikor még nem indultak meg a királyi hatalmat aláásó, rendszeres birtokelidegenítések. A herceg csak a világiak kezén levő örökadományokhoz nyúlt, az egyházi tulajdonba került ingatlanokat nem vonta be a restaurációba. Ellenkezőleg: gyakran hangoztatta, hogy az egyházaknak tett adományokat nem visszavenni, hanem megőrizni törekszik. 169


90

Széles körben érintette viszont birtokrestaurációja az örökadományokat nyert világiakat. Hozzányúlt Béla herceg II. András leghűségesebb előkelőinek, politikája haszonélvezőinek földjeihez is. Így pl. Csák nembeli Miklós ispántól, Ugrin esztergomi érsek közeli rokonától, aki korszakunkban az egyik leggazdagabb előkelő volt, 16 ingatlant vett vissza és 11-et hagyott meg kezén. A birtokrestaurációs politika első sikereinek hatására Ampod fia Dénes nádor megbukott, s ezzel tovább javultak

e

politika

következetes

megvalósításának

esélyei.

Nem véletlen, hogy 1230-ban maga II. András nyilatkozott így egy oklevelében: mivel bőkezűsége és mértéktelen adományai következtében a vármegyék jogai jórészt elenyésztek, ezért bölcsebb tanáccsal élve a korábbi állapotok visszaállítására törekedett, megbízta Béla királyt, hogy az összes haszontalan és felesleges örökadományt felhatalmazásából vegye vissza, e vonatkozásban teljes hatalmat adva neki. Ez azonban színlelés volt, András nem tekintette magára nézve kötelezőnek a birtokrestaurációt, ellenkezőleg, ha némi mérséklettel is, de folytatta a királyi birtokok és várföldek eladományozását. Béla azonban egyelőre országos méretű birtokvisszavételi politikát folytatott, nem kevés eredménnyel. 1231-ben már az elért sikerek alapján írhatta: „adassék dicsőség az egekben Istennek, és béke a földön a jóakaratú embereknek, mert felvirradt a magyarok megváltásának, a királyi méltóság visszaállításának, a korona szabadsága helyreállításának a napja.”170 8. A visszavételi politika kudarca A királyon kívül Béla herceg politikájával jelentős társadalmi csoportok is elégedetlenek voltak: a sérelmi politikát folytató előkelők sokallták, a várelemek pedig kevesellték a birtokok visszavételét, az előbbiek radikálisnak, az utóbbiak mérsékeltnek minősítették Béla akcióját. A Hontpaznan nembeli Szentgyörgyiek, akik az új intézkedések talán legnagyobb nyertesei voltak, már az elvétel évében, 1231-ben visszakapták II. Andrástól a Béla által elvett javaikat. Ugyanakkor a várelemek, főleg a várjobbágyok minden alkalmat megragadtak, hogy a birtokvisszavételek során önálló tulajdonú földhöz jussanak, s így biztosítsák bekerülésüket a földbirtokosok közé. Béla azonban elhatárolta magát a várjobbágyok bármiféle (akár a vár, akár saját maguk számára történő) birtokszerző kísérletétől, s ezzel voltaképpen birtokrestaurációs politikájának társadalmi bázisát szűkítette le.

170


91

Béla ugyanis nem merte vállalni azt, hogy a várjobbágyokkal együtt a vá0rnépek és egyéb alávetett népelemek mozgalma bontakozzék ki. 171 1231-ben mindazok, akiket sértett Béla birtokvisszavételi politikája, felsorakoztak II. András mögött. Jelentős változások történtek a királyi udvarban. Visszatértek András régi, kipróbált hívei, a nádori méltóságot újra Ampod fia, Dénes foglalta el. Rögvest megkezdődött a Béla által elvett örökadományok visszajuttatása a megkárosított előkelők kezére. A Hontpaznan nembeli Szentgyörgyiek után 1232-ben Csák nembeli Miklós ispán is visszakapta elkobzott ingatlanait. Ebben a helyzetben Bélának nem volt módja politikájának a folytatására. A birtokrestauráció ügye, amely a királyi gazdaság domaniális jövedelmeinek növelését célozta, l23l-ben megbukott. A belpolitikában bekövetkezett újabb fordulat maga után vonta a magyarországi klérus aktivitásának növekedését. A főpapok IX. Gergely pápát kérték, hogy gyakoroljon nyomást az országra, ahol „ha az Apostoli Szék orvoslást nem nyújt, úgyszólván elvész a hit, megsemmisül az egyház szabadsága, és nem kis mértékben csökken a királyi tekintély”. Sérelmezte az egyház, hogy túlságosan nagy Magyarországon a szaracénok és zsidók hatalma, akik elnyomják a keresztényeket, hogy a világiak az egyházakat és egyházi személyeket is adóztatják, világi bíró széke elé idézik őket, hogy „a birtokokat és a jövedelmeket, amelyeket a királyok adományából már hosszú idő óta békésen birtokoltak, az egyházaktól igazságtalanul elveszik, és a mérhetetlen adományozások révén, amelyeket bizonyos nemeseknek a király újra eszközölt, súlyosan meg vannak terhelve.” A pápa határozott fellépést kért Andrástól a kihágások visszaszorításában, Róbert esztergomi érseket pedig felhatalmazta az egyházi fenyíték és a világi erő igény bevételére az egyház ellen mesterkedőkkel szemben. 172 9.

A városok típusai

Az árutermelés és a pénzviszonyok fejlődése eredményezte a XIII. században a valódi városok megjelenését. Míg a XII. században elsősorban az igazgatási központokat lehetett városszerű képződményeknek minősíteni173 (amelyek azonban külső megjelenésükben is inkább keleties bazárvárosokra emlékeztettek), addig a XIII. század folyamán megjelentek Magyarországon az igazi városok, amelyek nem 171

Kristó, Osiris, 2006, 218. oldal Kristó, Osiris, 2006, 218. oldal 173 Kristó, Osiris, 2006, 249. oldal 172

92

(vagy nem elsősorban) közigazgatási központok voltak, hanem a társadalmi munkamegosztás következtében kialakult funkcióik alapján tekinthetők városoknak. Számos igazgatási központ, elsősorban várispánsági székhely pusztult el és hanyatlott le a tatárdúlás következtében (Borsod, Csongrád, Szabolcs stb.). Még abban az esetben is, amikor a hajdani ispánsági központ valódi városként tudta folytatni életét, a gondosabb vizsgálat kiderítette, hogy a folytonosság csak a település nevében, de nem a funkcióban mutatkozott meg, s térben is elkülönült az új városi központ az ispáni székhelytől. Példa erre Sopron, ahol az ispán szállása a vár északi kapuja mellett volt, a város gazdasági központja viszont a vár déli részén alakult ki. 174 Sajátos helyet foglaltak el a települések között azok, ahol egyházi igazgatási központ működött, vagy amelyek egyházi fennhatóság alá kerültek. A 12. századi magyar városok élmezőnyébe tartozó Esztergomban meger6södött az egyházi befolyás. 1239-ben IV. Béla király az esztergomi Várhegy tövében érseki város alapításához járult hozzá, amelyet vásártartási joggal ruházott fel. A királyi udvarnokok városrésze fokozatosan az esztergomi káptalan kezébe csúszott át, népei az egyház alattvalói lettek. Az esztergomi városfejlődés élén a királyi város, a latinok települése (vicus Latinorum) állt, amely a növekvő egyházi túlsúllyal (érsekkel és káptalannal) szemben megvédte kiváltságait. Településűk központjában a Szent Miklós-templom állt; az esztergomi latinok foglalkozására utal az elnevezés, hiszen Szent Miklós a kereskedők védőszentje volt. A templom előtti tér szolgált a piac (forum) helyéül, a teret kereskedőházak övezték. Várad város káptalani tulajdont képező földön jött létre. Mint fontos kereskedelmi utak csomópontjában fekvő település gazdaságilag jelentős volt (elsősorban kereskedői révén), viszont polgárainak jogi helyzete az egyházi földesúrral való harc kimenetelétől függött. 1271-ben Győr városi kiváltságlevelet kapott, a helység egy része ez után is a káptalan joghatósága alatt maradt, tehát lakosaira az elnyert önkormányzat nem vonatkozott. Hamar vége szakadt Óbuda városiasodásának. Imre király Óbuda területét adójával, vámjával és a lakosok feletti bíráskodás jogával együtt a budai prépostságnak adományozta, amit 1212-ben II. András szintén megerősített. Óbuda lakói tehát egyházi földesúri joghatóság alá kerültek, ami nem kedvezett a további városi fejl6désnek, nem vonzotta a kereskedő- és kézműves elemeket. 174


93

A székesfehérvári városi fejlődés már a XII. században a várfalakon kívül, a vártól északra fekvő ún. Budai külvárosból (civitas exterior) indult el, ahol a latinok (vallonok) megtelepedtek. IV. Béla király 1237-ben kiváltságlevelet adott a fehérvári polgároknak (cives), amelyben, összes szabadságukban megerősítette őket. Eszerint vámmentességet nyertek az egész országban és az ország kapuknál, a közéjük települő hospesek is megkapták kiváltságaikat, szabadon választhatták bírájukat és 12 esküdtjüket, végül pedig a bíró minden ügyben illetékes volt. Az eredetileg a fehérvári latinoknak biztosított szabadságok szélesebb körre terjedtek ki, s a megnövekedett polgárságnak a vezető rétegét, patriciátusát alkották a latinok. A XIII. századi városprivilégiumok közül egy-egy szabadság biztosításánál gyakran hivatkoztak a kibocsátó királyok a fehérvári polgárok példájára, így az 1238. évi nagyszombati, az 1248. évi nyitrai, az 1271. évi győri és szatmári, végül pedig az 1277. évi soproni kiváltságlevél szövegében. Sokban új helyzet állt elő a tatárjárást kővetően, amikor IV. Béla 1249-ben a várfalakon belülre (a belvárosba) telepítette a fehérvári polgárokat, akik ugyan itt is megtartották önkormányzatukat saját ügyeikben, de az új helyen az egyház előjogai érvényesültek.175 A XIII. század folyamán új városok jöttek létre. Így pl. Pest, amelyet még a század elején is izmaeliták laktak, akik kereskedelemmel foglalkoztak, és kamarabérlők voltak. A kedvező földrajzi fekvés, a Dunán átvezető rév közelsége következtében forgalmas, látogatott vására alakult ki. Nagy lökést adott a városiasodásnak az, hogy németek költöztek Pestre 1218-1225 között. Werner bécsi patrícius telepítette őket Ausztriából. A németek bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe, fémfeldolgozó ipart honosítottak meg (harangokat öntöttek), szőlőtelepítésbe fogtak a budai oldalon. Rogerius ugyan Pestet nagy és igen gazdag német falunak (villa) nevezte, de lakóit polgároknak (burgenses) minősítette. Pest még a tatárjárás előtt - feltehetően 1231ben - elnyerte a fehérvári polgárok kiváltságát. Ez a szabadság kiterjedt a pesti vár (a római erőd) közeléből az Újbécs nevű városrészbe szorult izmaelitákra is. A pesti hospesek kiváltságlevelét IV. Béla 1244-ben megújította. Amikor 1247-ben újabb tatár támadás híre érkezett Magyarországra, a budai Várhegyen megkezd6dött a vár (új város) építése, a pesti polgárok áttelepedtek oda. Az így létesült Buda Pest 1244. évi kiváltságait élvezte. Új város Nagyszombat, amely nevéből következően piachely volt, ahol az 1220-as években német kereskedők leltek otthonra. Az egyik legkorábbi 175


94

városprivilégiumot Nagyszombat nyerte ell238-ban. Új városnak tekinthető Kassa, amely a tatárjárás előtt nem volt jelentős hely, viszont az 1230-1249 között- biztosan a tatár pusztítás után ott megjelenő hospesek (németek) tervszerűen alapítottak várost. Szegeden a tatárjárás után felbukkanó hospesek minden valószínűség szerint magyarok voltak. Szeged az 1242-1247 közti években Székesfehérvár és Buda kiváltságait nyerte el. Németek alapították Besztercebányát, amely 1255-ben nyert kiváltságlevelet. 176 10. A városi kiváltságok A

városok

kiváltságai

a

hospesjogban

gyökereztek.

A

telepesek,

foglalkozásuktól függetlenül megkapták azt a jogot, illetve elismertették a magyar uralkodókkal azt a régen élvezett jogukat, hogy saját bíráik ítélkezhettek felettük, és más népeket magukba olvaszthattak. Így nyertek a „pataki” (valójában bodrogolaszi) hospesek 1201- ben, az erdélyi Krakkó, Igen és Romoszhospesei pedig 1206-ban kiváltságlevelet. A hospesjog és a városi kiváltság azonban már viszonylag korán kétfelé vált; a városi igazságszolgáltatás szabadsága teljesebb volt annál, mint amit a hospesjog biztosított. A városi bíró minden városi ügyben illetékes volt, a hospesek bírája pedig csupán kisebb jelentőségű ügyekben ítélkezett, a városok a királyhoz, a hospesek

pedig

csak

a

király megbízottjához

vagy saját

földesurukhoz

fellebbezhettek. A hospesjog, de még a városi kiváltság biztosítása sem jelentette önmagában a városi fejlődés megindulását, illetve a városiasodás előrehaladását. 177 A CIII. századi városi kiváltságok általában három területre kiterjedő (gazdasági, bíráskodási és egyházi) szabadságokat tartalmaztak. A gazdasági kiváltságok élesen világítottak rá arra, hogy XIII. századi városainkban mindenekelőtt kereskedők éltek. Minden

kiváltságlevél

biztosított

valamilyen,

kereskedelemmel

kapcsolatos

szabadságot. Úgyszólván valamennyi város rendelkezett hetivásárral. Az országos vásár intézménye, amely a század második felében Fehérvárott és Budán (a magyar városfejlődés élenjáró két településén) alakult ki, már azt fejezte ki, hogy a kereskedelem irányítása a király kezéből a városokéba ment át. A jelentős városok fontos utak mentén, határvidékekhez közel, eltérő tájegységek találkozási pontjainál alakultak ki: nem véletlen, hogy Sopron, Pozsony, Kassa zárkóztak fel Fehérvár és

176 177


95

Buda mögé. A XIII. század második felében mentesültek a városok a földbér alól, földesúri haszonvételekhez jutottak, lassan maguk gyakoroltak földesúri jogokat területükön. Döntő szempont volt, hogy a városok felett megszűnt a megyésispánok joghatósága. A király alá tartozó városok élvezték azt az előnyt, hogy a király nem min t földesúr, hanem mint az ország uralkodója kezelte őket, szemben pl. az egyházi földesuraság alá került vagy ott maradt városokkal. A XIII. századi magyarországi városprivilégiumokból hiányzott annak hangoztatása, hogy a várostól meghatározott távolságban (egy mérföldnyire) tilos az iparűzés. A városi kiváltságok más összefüggésben sem szóltak iparosokról. Ez arra enged következtetni, hogy a XIII. században a városokban szélesebb iparos réteg aligha élt. Ami a bíráskodási kiváltságokat illette, a városok két alapvető kiváltsága, a bíróválasztás és a bíráskodási joghatóság az 1230. évi szatmárnémeti kiváltságlevéltől kezdve minden privilégiumban megtalálható volt. Az egyházi szabadság elsősorban a szabad plébános választás jogát jelentette. A tatárjárás előtti magyar királyi politika a városok irányában ellentmondásos volt. Egyfelől az uralkodók adományaikkal veszélyeztették vagy megakasztották a megindult városfejlődési folyamatokat, másfelől viszont éppen ezekben az évtizedekben vett nagyobb lendületet a városi kiváltságlevelek kibocsátása: a XIII. században már 27 városprivilégiumot ismerünk. A tatárjárást követően IV. Béla politikai szövetségest látott a városokban, ennek megfelelően széles körben adományozott hospeseknek vagy polgároknak kiváltságokat. Hogy a Kárpátmedence mily távol fekvő települései jutottak városprivilégiumhoz, azt jól tükrözik az alábbi adatok: 1242-ben a gréc-hegyi (zágrábi), 1243-ban a zólyomi, 1244-ban a körmendi és a korponai, 1247-ben a beregszászi hospesek, 1248-ban a nyitrai polgárok nyertek királyi adomány folytán városi kiváltságot. A század vége felé azonban számos körülmény megakaszthatta a városias irányú fejlődést. Így pl. Nyitrát 1288-ban IV. László a püspöknek adta, ami nem tette lehetővé a további előrehaladást a városiasodás útján. A század vége felé a mindjobban előretörő világi előkelők nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a hatáskörzetükben levő városokat maguk alá gyűljék. A dalmát városok az 1280-1290-es években sokat szenvedtek a Tengermelléken kialakuló tartományuraság vezetői, a Subicok erőszakossága miatt. A váradi vásárhelyet IV. László korában Borsa nembeli Roland elpusztította. A politikai

anarchia

időszakában,

a

tartományúri

berendezkedés

uralmának 96

évtizedeiben a városfejlődés korábbi évtizedekben elért eredményei veszélybe kerültek. 178 11. A köznemesség kialakulása A XIII. századi társadalomfejlődés egyik legnagyobb horderejű következménye a köznemesség kialakulása volt. A köznemesség így országos nemesség, (nobiles regni) létrejötte több csatornán keresztül valósult meg. A formálódó köznemesség legerősebb ágát a királyi szerviensek képezték. II. András király 1217-ben egy zalai várjobbágyot királyi szervienssé tett, ennek utódait IV. Béla viszont már igazi és eredeti nemeseknek (veri et priminobiles) nevezte. A királyi szerviensek a közszabadok tömegéből kiemelkedő vagyonos elemek voltak. Egykori liber voltukra a XIII. századi oklevelek és iratok változatos terminológiával utaltak (így pl. liber et serviensregis: szabad és királyi szerviens, liber et nobilis: szabad és nemes vagy liber nobilis regni: országos szabad nemes). A királyi szerviensek az 1222. évi Aranybullában, majd annak 1231. évi megújításában már biztosították maguknak azokat a jogokat, amelyek utóbb a királyi szervienseket is tömörítő köznemesség legfontosabb ismérvei lettek: a nemesek felett a király vagy a nádor ítélkezhetett, közvetlenül a király kérésére szálltak hadba, adómentességet élveztek, szabadon végrendelkezhettek. 179 A szerviens általában két úton juthatott el a nemes jogállásba: részint spontán módon, azaz úgy, hogy külön királyi közbeavatkozás nélkül megkapta a társadalomtól a nemes minősítést. Ez leghamarabb természetesen a királyi szerviensek tehetős, az előkelőkhöz legközelebb álló képviselőinek sikerült. 1221-ben II. András király még Ják nembeli szerviensekről (servientes de gen ere Gaku) szólt, míg 12 évvel később már Jáki nemesekről (nobiles de Iaku) lehetett olvasni egy oklevélben. A különféle terminusok esetén azonban tekintettel kell lennünk a különféle írószervek eltérő szóhasználatára is. A kevésbé tehetős szerviensek a nemesi cím elérésére irányuló óhajukat úgy juttatták kifejezésre, hogy – az 1240-es évektől kezdődően – nemes szervienseknek(nobilesservientes) kezdték nevezni magukat. A nemes és a szerviens lassan egymással egyenértékű fogalommá vált. Erre mutatott, hogy egy 1257. évi oklevélben a „vagy” kötőszóval összekötve szerepelt a két terminus (nobilesseus

178 179


97

servientes). Ezt a fejlődést tetézte be az 1267. évi dekrétum, amely fogalmi síkon is azonosította az országos nemest a királyi szervienssel. A köznemességet alkotó más elemek (várjobbágyok, különféle királyi népek, pl. őrök) általában királyi beavatkozással, nemesítéssel jutottak a köznemesség sorába. Az első nemesítés az 1220-as évekből ismert, IV. Béla, V István és kiváltképpen IV. László korából maradt ránk sok nemesítő oklevél. Az uralkodó 1275-ben pl. fehérvári várjobbágyokat emelt a királyi szerviensek közé (incetum et numerum servientium nostrorum regalium), ugyanebben az évben zalai őröket helyezett át a nemes királyi szerviensek táborába. A várjobbágyok is azzal fejezték ki igényüket a nemesi cím elérésére, hogy a „nemes” jelzőt (nobiles iobagiones castri) kezdték el használni. Ilyen adatok az 1250-es évektől kezdődően maradtak ránk. A várjobbágyok számára a XIV. század második felében zárult le az országos nemességbe vezető út. Ugyancsak a nemességre emelést szorgalmazták a helyi kiváltsággal rendelkező királyi népelemek, a szepesi tízlándzsások, a turóci és liptói jobbágyfiúk, akik a király szolgálatában katonáskodtak. Arra is volt példa, amikor a várjobbágy külön nemesítés nélkül, mintegy természetes úton jutott el a nemességbe. 180

A több ágból kialakuló köznemesség eggyé forrása természetszerűen nem következhetett be néhány rövid évtized alatt. Az országos nemesség mellett létezett korlátolt szabadsággal rendelkező, meghatározott szolgálattal terhelt nemesség is. Ezeket helyi (partikuláris) vagy kondicionális nemeseknek hívjuk. Ide tartoztak az egyházi birtokokon feltűnő harcos jobbágyok, akik hadakozásuk fejében kaptak egyházi földesuraktól birtokot,prédiumot s innen ered prédialista elnevezésük. Ilyenek voltak a peremterületeken élő királyi népelemek, a szepesi tízlándzsások, a turóci és liptói jobbágyfiúk. III. András király 1293-ban a szepesi vár illetékessége alól kivett földet nem csupán a szepesi jobbágyfiúk szabadsága szerint adományozta el, hanem azon jogon és szabadsággal, amellyel az ország nemesei (nobilesregni) földeket birtokolnak. Helyi – nem országos jellegű volt a hercegi tartományokban élő nemesek nemessége. Az erdélyi nemesek adót fizettek, a vajdának szállással tartoztak, a szlavóniai nemesek pedig nyestbőrrel adóztak. Számos példa akadt arra, hogy a helyi nemesek országos nemesség elnyerésére törekedtek. Így pl. 1272-ben az esztergomi egyház harcoló nemeseit és kondicionáriusait V. István az érsekség 180

Kristó, Osiris, 2006. 256. oldal

98

szolgálatára kötelezte, vagyis elzárta előlük az országos nemességbe vezető utat. A kétféle (országos és helyi) nemesség közti különbség nagy része csak a XIV. században tűnt el. Több XIII. századi királyunk politikai támaszt látott a kialakuló köznemességben. Nemesi érdekeket is szolgált IV. Bélának a tatárjárás után végrehajtott birtokrestaurációja, illetve birtokrendezése királyi parancsra a földbírák rendszeresen elkülönítették a várnépek és a várjobbágyok földjeit, s ezzel lehetővé tették, hogy az önálló ingatlannal rendelkező várjobbágyok a nemesek közé emelkedhessenek. Ugyanakkor a nemesi birtokokat is körülhatárolták, „nehogy a föld nemeseit- mondta egy oklevél - a továbbiakban, a várföld számbavételekor, vádba és perbe vonják”. IV. Bélához hasonlóan III. András is támogatta a megyei nemesség helyi szervezkedését, s hatáskörét bővíteni igyekezett. Az a III. András-kori törvénycikk, amely kimondta, hogy a megyésispán „ne merészeljen ítéletet hozni vagy bíráskodni a négy választott nemes [a szolgabírák] nélkül”, a nemesi megye törvényesítését szolgálta. 181 12. A magánfamília létrejötte A kialakuló köznemesség tagjai a XIII. század folyamán harcot folytattak királyhoz fűződő közvetlen kapcsolataik megőrzéséért, illetve azért, hogy elkerüljék a nagyhatalmú előkelőktől való magánjogi függést. Magyarországon ez a magánjogi függési rendszer - magánfamília intézménye viszonylag későn, a XIII. század közepe után alakult ki. Ezzel lényegében a hűbéri kötelékjött létre, amely azonban korántsem volt olyan szorító, teljes és merev, mint Nyugat-Európában, s jogilag kevésbé szabályozták. A nagybirtokosok a CIII. század eleje óta törekedtek a társadalom szegényebb, csak a királytól függő elemeinek magánjogi függésbe kényszerítésére és a királyhoz fűződő közvetlen kapcsolataik felszámolására. Tagadhatatlan, hogy számos köznemesi vagy ahhoz közeli jogállapotú személy, illetve család önként vetette

alá

magát

a

nagyhatalmú

úrnak,

s

vállalt

különféle

szerepet

magánfamíliájában. Nagyon gyakori eset volt az, amikor az előkelő erőszakkal igyekezett magánfamíliáját gyarapítani. Számos XIII. század végi, XIV. század eleji kongregációs végzés, törvényszöveg és egyéb állásfoglalás biztosította a nemeseknek

181


99

azt a jogát, hogy saját akaratukból annak szolgálhassanak, akinek akarnak, s tiltotta a nagyúri hatalmaskodást, erőszakoskodást. 182 A XIII. századból familiárisi szerződést alig-alig ismerünk. 1283-ban egy szlavóniai nemzetség

tagjai

szűkös

anyagi

helyzetük

miatt

örökletesen

elfogadták

védelmezőjükül a Száva-vidék nagyhatalmú urát, Babonié Radoslavot. Örökölt birtokaik egy részét átadták neki, ezzel szemben hűbéruruk (a szenior) védelmet ígért nekik, s biztosította őket nemességük szabadságának oltalmazásáról. Az erőszakkal létesített

sok-sok

familiáris

viszony

feltételeiről

nem

készültek

írásos

megállapodások. Az oklevelekből kitűnően a magánföldesúr famíliájába került hűbéres birtokigazgató, birtokkezelő feladatokat teljesített (ilyen esetekben officialis név illette meg) ellátta ura képviseletét mind közjogi, mind magánjogi természetű ügyeiben, leginkább azonban katonáskodott. A nagyúri magánhadseregek, amelyek a tatárjárást követő évtizedekben alakultak, mindenekelőtt a familiárisok katonai szolgálatán alapultak. A köznemesség kialakulásával, illetve megnevezésével (nobilis) párhuzamosan egy másik terminológiai változás is végbement a

magyar társadalomban. A

leghatalmasabb világi előkelők, akiket a XIII. század első évtizedeiben még kizárólagosan illetett meg a nobilis megjelölés, fokozatosan - az 1230-as évektől kezdve mind általánosabban nyertek báró megnevezést. IV László király egyik 1276. évi oklevelében már különböző társadalmi kategóriaként szerepelt egymás mellett a báró és a nemes terminus. Nem csupán azt jelezte ez, hogy a század második felében a világi birtokosok jelölésére elfogadottá váltak az új elnevezések, hanem azt is, hogy ténylegesen két csoport (a majdani rendi társadalom két alkotóeleme) jött létre. A bárói réteg volt a zártabb, ideológusa is előbb akadt Ákos mester személyében. A számos komponensből összeötvöződő köznemesség is előrehaladt végső kialakulása felé, ideológusára sem kellett sokáig várni. Kézai Simon révén IV. László korában már önálló arcélű, minden társadalmi rétegtől különböző programot valló ideológia fogalmazódott meg a köznemesség számára. 183 13. A nemesi vármegye kezdetei

182 183


100

A zalai szerviensek 1232. évi ítéletlevele óta országosan előrehaladt a lassan kialakuló nemesség öntudatra ébredése, identitásának kiformálódása. 1248 táján Győr és Komárom megyében magukat egy társadalmi csoport tagjaiként, a nemesek társaságaként (collegium nobilium) nevezték meg a nemesek. Az, hogy a több gyökérből összetevődő, köznemesség politikai erőt jelent, és mint ilyen a királyi hatalom számára felhasználható, először István ifjabb király számára vált nyilvánvalóvá. 1262 végén István öt megye nemesei és más jogállású emberei részvételével gyűlést tartott, amelyen országos horderejű kérdésben kérték ki a nemesek véleményét. Ez az első eset, hogy az egyházi és világi eliten kívül az uralkodó más társadalmi csoportot is megkérdezett. Ez tekinthető a nemesség első közjogi elismerésének. Ezek az összejövetelek segítettek tudatosítani a nemesség együvé tartozását, és felvértezték azzal az öntudattal, amely az 1267. évi dekrétumból kiviláglik. Ennek egyik cikkelye azt írta elő, hogy a fehérvári törvénynapon, azaz augusztus 20-án „minden megyéből két vagy három nemes köteles megjelenni”. Ezek a nemesek megyéjük nemesi közönségét képviselték. A nemesség országos elismerésénél tehát megjelent a képviselet (representatio) elve. Az 1267. évi dekrétumban foglaltak végrehajtása kapcsán a nemesi megye alakulásának kétségbevonhatatlan bizonyítékára bukkanunk.184 Az 1267. évi törvény intézkedett a nemesek - alsóbb rendű népelemek által elfoglalt földjeinek visszaadásáról, aminek intézésére két báró kapott felhatalmazást, olyanok, akikben az uralkodócsalád és a nemesek egyaránt megbíztak. A vizsgálatok 1268ban indultak meg a Dunántúlon (Zala, Somogy és Veszprém megyében). Valamelyik báró elnöklete alatt nemesi tagok alkották a bizottságot. Ők a megyei nemesség választott emberei voltak, akiket a király kiküldött (valójában megerősített). Amikor tehát 1268-ban Somogy megyében az ispán és a nemesi képviselők együttesen bíráskodtak nemesi birtok ügyében, akkor valójában az ispán és a nemesi megye tisztikara lépett működésbe. 1268-ban Zala megyében még tisztább formában mutatkozott meg a nemesi megye jelenléte. Itt királyi utasításból a zalai ispán - az 1267. évi dekrétumban előírt birtokrendezéstől függetlenül- már kifejezetten a négy szolga bíróval és még más nemesekkel együtt tartott ítélőszéket két nemes perében. Az errő1 az ügyről készült irat tekinthető a nemesi megye által kiadott legelső írásos dokumentumnak. A nemesi megye a Dunántúl bizonyos megyéiben azáltal született 184


101

meg, hogy a megyésispán és a szolgabírák ítélkezése (akik ezen jogukat külön-külön már hosszabb idő óta gyakorolták) egybekapcsolódott, amelyet a királyi hatalom elismert. Ebben a kapcsolatban a nemesi érdekeket hordozó ítéletek foganatosítását a megyésispán biztosította. A nemesi megyéhez a társadalmi fedezetet a hatalom nélküli nemesség, a végrehajtó erőt pedig amely jobbára a várjobbágyi rétegből került ki) a társadalmi fedezet nélküli megyésispán szolgáltatta. A nemesi megyében a képviselet elvét a megye nemesei közül választott (esetleg a király által kinevezett) szolgabírók jelentették. A nemesi megye tehát egyfelől birtokos nemesség önkormányzati szervezete volt (amelyet a szolgabírák, illetve a minden nemes számára nyitott megyegyűlések Jelentettek), másfelől azonban továbbra is színtere maradt a királyi hatalom gyakorlásának (amennyiben a megyésispánt továbbra is a király állította a megye élére). A királyi várbirtokok eladományozásával létalapját vesztette es megszűnt a várispánság a maga sajátos - a királyi vármegyével azonos tisztikarával együtt. A legtöbb királyi vármegye területi módosulás nélkül- belső struktúrájának megváltozásával- változott át nemesi megyévé, a kései alapítású megyék pedig már eleve ilyen szerkezettel és rendeltetéssel születtek meg. A nemesi megye az 1260-as évek végére az ország egyes részein, főleg a Dunántúlon élő valósággá vált, de országos elterjedésére még hosszú évtizedeket kellett várni.185

185


102

Összegzés A középkori királyságok a legtöbb esetben monarchiák voltak, azaz egy szuverén személy, az uralkodó, a király gyakorolta hatalmát az országa felett. István királlyá koronázása után teljhatalommal nem rendelkezett, vagyis hatalmát az ország teljes egészére nem, azt csak az ország nyugati felére tudta kiterjeszteni. István, az erdélyi Gyula legyőzése után országát magáéhoz csatolta, majd 30 év után Keánt, azután a fekete magyarokat győzte le. Aba Sámuelt házasság révén állította maga mellé, majd Ajtony megölése után sikerült csak hatalmát az egész Kárpát-medence egészére kiterjesztenie. A magyar királyok egyeduralkodók voltak, de legkevésbé sem zsarnokok, ugyanis hatalmát keresztény erényekkel gyakorolta, emellett pedig kikérték a királyi tanács véleményét is. Szent István erről az Intelmekben ír így: „A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék. Ezért, fiam, az ifjakkal és a kevésbé bölcsekkel ne tanácskozz, ne is kérj tőlük tanácsot, csak a gyűlés véneitől, kiknek koruk és bölcsességük

miatt

megfelel

ez

a

feladat…”186

A nomádállam és a keresztény idők államai közti alapvető különbség, hogy a nomádállamban közigazgatás nem létezett. Az ügyek nagy többségét a vérségi kötelékekre épült nagycsaládok és nemzetségek döntötték el, nem pedig az erre a célra létrehozott állami szervezet. A királyságban ez az állami szervezet a vármegye volt. István a vármegyéket a német mintára támaszkodva hozta létre, ez azonban nem a német minta másolását jelentette, hiszen német területeken ekkor magángrófságok voltak, amelyek létrehozására Magyarországon hiányoztak a feltételek. Az ország birtokainak nagy része az uralkodó kezében összpontosultak, a király volt az ország legnagyobb birtokosa, naturalis dominusa, ez viszont azt eredményezte, hogy a létrejövő intézményrendszer is a király kezében volt. Az első vármegyék Szent István uralkodása alatt jöttek létre. Ahogyan azt az erről szóló fejezetben említettem is, a vármegyék eredetének tisztázása nagy és neház 186

http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm

103

feladat, mert hiteles, minden kétséget kizáró bizonyítékaink nincsenek ebből az időből, a korabeli leírások pedig, mint az említett Anonymus gesztája vagy a Gellértlegenda nem alkalmas arra, hogy messzemenő következtetéseket levonjunk belőle. Számomra viszont a legelfogadhatóbb elmélet ennek kapcsán a német minta alapul vételéről szóló elmélet, ugyanis Civakodó Henrik leányával, Gizellával érkező bajorok magukkal hozhatták azon állami berendezkedés alapjait, amelyeket hazájukban tapasztaltak, látták, ismerték annak előnyeit és nagyban lehettek segítségére Szent Istvánnak abban, hogy letegye a keresztény Magyar Királyság alapjait. Ezen túlmenően az udvarházak felépítése, az udvari szervezet méltóságait is posztjukba nyugati minta szerint ültették. Szent István emlékét őrzi egyik legfontosabb és legrégebbi ünnepünk, augusztus 20.a, Szent István király napja, a magyar államalapítás, az állam fennállásának ünnepe, a budapesti Szent István Bazilika, ahonnan kiindulva minden évben megtartják a Szent Jobb körmenetet.

104

Tartalomjegyzék Előszó .......................................................................................................................... 5. I. fejezet – A Magyar Királyság alapításának X. századi előzményei 1. A magyar nomádállam ............................................................................................ 7. 2. Törzsi államok......................................................................................................... 9. 3. Géza fejedelemsége ............................................................................................... 10. 4. Géza külpolitikája ................................................................................................. 12. 5. István trónjának biztosítása ................................................................................... 15. 6. István uralkodásának korai évei, központosító harcai........................................... 19. II. fejezet – Az egyházszervezés ............................................................................... 29. III. fejezet – Szent István államszervező tevékenysége 1. A vármegyék eredetére vonatkozó elméletek ....................................................... 40. 2. A vármegyék típusai, igazgatásuk, tisztségviselői ................................................ 45. IV. fejezet – Az istváni állam működése 1. Az udvari szervezet felépítése ............................................................................... 56. 2. A világi birtok és az uralkodó osztály ................................................................... 64. 3. Törvényhozás, oklevéladás ................................................................................... 73. 4. A kincstár és a pénzverés ...................................................................................... 78. V. fejezet – A vármegyék István után 1. A földmagántulajdon kialakulása.......................................................................... 81. 2. A jobbágytelek ...................................................................................................... 82. 3. II. András új intézkedései, út az Aranybullához ................................................... 84. 4. Birtokkoncentráció ................................................................................................ 87. 5. Az Aranybulla kibocsátását megelőző évek ......................................................... 88. 6. Az Aranybulla kibocsátása .................................................................................... 89. 7. Béla herceg birtokvisszavételei ............................................................................. 91. 8. A visszavételi politika kudarca ............................................................................. 92. 9. A városok típusai .................................................................................................. 95. 10. A városi kiváltságok ............................................................................................ 96. 11. A köznemesség kialakulása................................................................................. 99.

105

12. A magánfamília létrejötte.................................................................................. 100. 13. A nemesi vármegye kezdetei ............................................................................ 102. Összegzés ................................................................................................................ 104. Tartalomjegyzék:..................................................................................................... 106. Irodalomjegyzék:..................................................................................................... 107.

106

Irodalomjegyzék Györffy György – István Király és műve Gondolat Kiadó, Budapest, 1983., második kiadás Kristó Gyula – A tizenegyedik század története Pannonica Kiadó, 1999 Kristó Gyula – A vármegyék kialakulása Magyarországon Nemzet és emlékezet sorozat Magvető Kiadó, Budapest, 1988. Kristó Gyula – Írások Szent Istvánról és koráról Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2000. Kristó Gyula – Magyarország története 895 – 1301 Osiris Kiadó, Budapest, 2006. Romsics Ignác – Magyarország történte Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007., első kiadás

Interneten felkeresett irodalmak jegyzéke: http://vfek.vfmk.hu/00000113/04_08fej.htm Látogatás napja: 2013.10.09. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_nemesi_megye_szuletese/ Látogatás napja: 2013.12.17. http://www.historia.hu/archivum/2001/010506kristo.htm Látogatás napja: 2014.01.10. http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm

107

SZAKDOLGOZAT JAKAB NORBERT

Recommend Documents