Déry Tibor Alvilági játékok válogatott novellák TARTALOM

Déry Tibor

Alvilági játékok válogatott novellák

TARTALOM 1. KARÁCSONYEST 2. DECEMBERI ÉBREDÉS 3. A LÓ 4. A CSOMAG 5. ANNA NÉNI 6. FÉLELEM

1. KARÁCSONYEST 1944 karácsonyán sűrű köd ülte meg Budapestet. Kocsi, autó már kevés forgott az utcán, a villamosok délben leálltak. A varjak hirtelen elszaporodtak, a budai hegyekből egy-egy csapat átszállt a pesti oldalra is, és letelepedett a befásított közterekre. A mind gyakoribb légitámadások következtében az utcákon felgyűlt a szemét. A legsűrűbb köd a Duna mentén fejlődött. Itt, a pesti oldalon, a főkapitánysággal átellenes házban, egy keskeny mellékutca harmadik emeleti, szoba-konyhás lakásában élt özvegy Ruskó Ferencné, ötvenkét éves fürdősnő, a Lukács-fürdő alkalmazottja. Három napja betegszabadságon volt; ez idő alatt köszvényes lába miatt csak egyszer ment el hazulról a piacra, karácsonyi bevásárlásra. Lányát s ennek vőlegényét várta ebédre. Hatalmas, ősz kontyú asszony, kissé előreálló hassal, lába 44-es férficipőben, keze, karja vörös, kipállott, szeme incselkedőn, fiatalos jókedvvel ragyog. Már három gyerekét temette el, még négy maradt életben: két lány, kik vidékre mentek férjhez, egy fiú a fronton s Évi, a legkisebb, bentlakó tanítónő egy lányintézetben. Egy éve maradt magára már több mint két évtizede birtokolt szoba-konyhájában, mely nemrég egy Pinduri nevű kendermagos tyúkot is befogadott hirtelen megnőtt vendégszeretetébe. Pinduri lármás lakó volt, télen is másodnaponként tojt. A vendégségre az öregasszony a szobában terített meg. Évi s ennek vőlegénye, ugyancsak tanító, déli egy óra felé állított be. A lány kíváncsian, nevetve azonnal kiszaladt a konyhába, kezénél vonszolva maga után a kissé még esetlen, komor mozgású fiatal férfit. - Meglátja, János, csuda ebéd lesz - mondta, s nevetős, kerek arca, melyet a tél eleji hosszú koplalás se tudott betörni, oly édesen és szelíden ragyogott az örömtől, hogy egyszerre kifényesítette az egész homályos konyhát -, olyan ebéd lesz, hogy! Érti? Hogy mi lesz, azt a mama, persze, a világért sem árulja el... látja, máris elállja az utat a tűzhelyhez! Engedjen oda, mama - könyörgött -, hadd nézzem meg, csak fél szemmel! - Mars! - mondta az öregasszony, s a hasa rengett a nevetéstől. Évi elhúzta az orrát. - Velem ne kiabáljon! - morogta. - Meddig koplalt, hogy összehozza ezt a díszlakomát, mondja meg! - Semeddig! - Egy hétig? - kérdezte szigorúan a lány. - Két hétig? Háromig? - Újra nevetett, olyan bugyborékoló, fel-felszálló, édes gerlenevetéssel, hogy még vőlegénye is - akinek öccsét aznap reggel fogta el a Kémelhárító - elmosolyodott, s egy percre megkönnyebbült. - Az egész családot egy hónapig koplaltatta, János - közölte Évi, két apró öklét mérgesen egymásnak ütögetve -, minden karácsony előtt egy álló hónapig rántott levesen és puliszkán élt mind a nyolc tag, s úgy összement mind, hogy már a kulcslyukon is kivitt bennünket a huzat, az öregasszony meg csak gyűjtögette a sok pénzt a ládában, hogy karácsony estére pulykát s huszonnégy sor mákos-diósat rakhasson az asztalra... Mit, hogy nem igaz! - kiáltotta, s nevetve összecsapta a kezét. - Nézze, hogy rázza a kacagás a hasát! Mi meg addigra már úgy elgyengültünk, hogy egy falatot nem bírt enni egyik sem, csak néztük a teli asztalt, és zokogtunk. Ez sem igaz? Hát én hazudok?... Mit koplalt ki mára, mondja? Nem enged a tűzhelyhez, hogy megnézzem? Hátha meghalok délig! Ne féljen, mama, megbánja még, hogy így felizgatja a legédesebb lányát! Az öregasszony, hasán keresztbe font kezekkel, ránézett. - Sz... s! - mondta, s a hasa újra meglódult a nevetéstől. Évi a szája elé kapta a kezét. 2

E pillanatban egy falevélnyi malterdarab vált le a mennyezetről, lekoppant a tűzhelyre, és szétporladt, mint a hó. A falon, a padlótól a tetőig egyujjnyi széles hasadás nyílt. A fal mellett a konyhazsámoly, mint egy kis kecskegida, merőlegesen a magasba ugrott, s lerázta a ráborított szitát. A konyhát úgy betöltötte a dörrenés vastag hanganyaga, mintha porfelhő lepte volna el: egy pillanatig egyikük sem látott. - Mi volt ez? - súgta Évi elhalványodva, s mind a két kezével megkapaszkodott a pohárszékben. Az öregasszony a fülét tapogatta. - Már azt hittem, megsiketültem - mormolta. A zsámoly másodszor is a magasba ugrott, a mennyezetről sűrű maltereső hullt alá. Egy lábos lassan végigmászott a tűzhely lapján, s csörögve leugrott a konyha kőpadlójára. A fiatal lány megtántorodott, a falnak vágódott. - Szerencse, hogy csak víz volt benne - mondta az öregasszony, s felemelte a lábost. - Te, János, ugye, nem volt légiriadó? - Nem volt - mondta a fiatal férfi, és zsebkendőjével letörölte a vért homlokáról, melyet egy éles törmelék felkarcolt. - Megsebesültél? - kérdezte Évi. - Mi volt ez? A tanító nem felelt. Gyors tekintettel szemügyre vette a lányt, vajon nem történt-e baja, aztán beszaladt az utcára nyíló szobába, kinyitotta az ablakot, s felnézett az égre. Évi utánafutott. Azonnal menjen el az ablaktól! - kiáltotta. - Mit néz? A férfi megfordult. Arcán olyan szokatlan kifejezés ült, a meglepetésnek s a komoly boldogságnak olyan különös fényezése, amilyennel első szülésük után fiatal anyák nézik gyermeküket. - Nem repülőgép volt - mondta csendesen. - Hát? - kérdezte a lány sápadtan. A férfi nyelt egyet megindultságában. - Karácsony napja van - mondta. Évi tágra nyílt szemmel nézett az arcába. - Igen - mondta János -, karácsony napján az első orosz ágyúgolyó! Talán megérjük a megváltást! Gyere! A lányhoz lépett, s magához ölelte. Egy harmadik gránát robbant a ház falában, valamivel messzibb, csak a mennyezet tetejéről lógó lámpás nyugtázta lusta bólogatással. - Gyerünk az alvilágba! - kiáltotta az öregasszony a konyhából. Már összecsomagolta a motyójukat, kabátban, kendőben állt az ajtóban, hóna alatt egy nagy zsírosbödönnel. - Viszem a spájzt! - mondta - nehogy felnyalják a svábbogarak! - Pinduri, a tyúk, a vállán ült, s nyugtalanul forgatta fejét. Az óvóhely már megtelt, mire a keskeny, foghíjas csigalépcsőn lebotorkáltak az előtérbe. A villany nem égett, egyetlen petróleumlámpa hányta halvány, rosszkedvű fényét a két szűk pincehelyiségbe, amelyek T alakban húzódtak egymás mögött, sűrűn megrakva székekkel, díványokkal, drótmatracos, üres vaságyakkal. A férfiak az előtérben, a vízzel telt fürdőkád körül tanakodtak, az asszonyok beljebb, az első pincébe állított tűzhely előtt cserélgették hangos izgalmukat. Özv. Ruskóné családjával a hátsó pincében telepedett le. - Ha nem csap belénk az istennyila morogta rosszkedvűen -, most már megsült volna! Évi a vőlegényére hunyorított. 3

- Mi sült volna meg, mama? - kérdezte könnyedén, mint aki oda sem figyel. Az öregasszony morgott egyet. - Nem értem - mondta Évi. - Mit mond? Az öregasszony a vállát vonogatta. - Hogy már rég megsült volna. - Micsoda? - Az eszed! - mondta az özvegy. - Majd estére megtudod. Egyszerre kezdtek el nevetni, az öregasszony mind a két kezét hasára nyomva, hogy ne ficánkoljon, Évi pedig fejét hátravetve, teli torokkal, olyan buzgón, hogy gömbölyű fehér nyaka megtelt az édes erőfeszítéstől, s az egész pince egy pillanatra elhallgatott, s mosolyogva feléje fordult. - Nem lehet rajta kifogni - mondta -, olyan esze van az édesnek, mint egy püspöknek. Csak tudnám, miért ment prolinak, ekkora tehetséggel! - Sz... s! - mondta az öregasszony, immár másodszor a mai nap folyamán. - Inkább azt néznéd, hogy a mátkád miért lógatja a fejét! Évi gyors pillantást vetett a férfira, aki gondolataiba merülve, mozdulatlan arccal nézett maga elé. - Az az alapállása - mondta. - Tán éhes? - vélte az öregasszony. Ha éhes, akkor kiabál. Akkor ilyen bánatos, ha boldog. - Boldog? - kérdezte az öregasszony, s jólelkűn s csúfondárosan elnevette magát. - Mint egy kis angyal a fáskamrában - mondta Évi. - Ha én egy ilyen szájas feleségre készülnék - morogta az özvegy -, már rég beiratkoztam volna egy temetkezési egyletbe. - Megtette - közölte Évi. - De nem attól ilyen fancsali. - Hát mitől, te tanítónő! - Attól, hogy nem tudja, mi lesz vacsorára - mondta a lány, s újra elkacagta magát. - Meglátja, mama, a halálba visz mindkettőnket. A fiatal férfi csak egy futó mosollyal adta tudtukra, hogy a fülével részt vesz a beszédben, nem emelte fel fejét. Körülöttük a pincében, az első izgalom elmúltával, elülepedett a társalgás, az asszonyok az élelmiszeres szatyrokban motoztak, valaki hangosan kortyolva teát ivott egy hőpalackból: minden szem feléje fordult. Egy fiatal lány a petróleumlámpa alá állt, és a bibliát kezdte olvasni. - Hát megkezdődött az ostrom! - mondta sóhajtva egy hang. Pinduri, a tyúk, egy ideig az özvegy ölében tollászkodott, majd egy hirtelen ugrással, szárnyait csattogtatva, átszállt a fiatal férfi vállára, és csőrével megkoppintotta a fejét. - Azt kérdi, hogy miért hallgat - jelentette a fiatal lány. - Biztos, mert nincs mit mondania - vélte az özvegy, s nevetve egy nagyot csapott a férfi hátára. Időnként egy-egy küldönc a sötét pincéből felszállt az udvarra, a még nagyobb sötétség alá, megmérni a helyzetet s megszemlélni az ostromlott ház állapotát. Estére ugyan az ágyútűz ellanyhult, a házat magát már nem érte több belövés, de azért senki sem javallta a visszaköltözést a veszélyeztetett lakásokba, s az asszonyok lassanként nekiláttak az éji hálás megszervezésének. Vánkosok, takarók kerültek a fekhelyekre, ahol hely volt, karosszékeket toltak össze, a gyerekeket lefektették. A lámpából kifogyott a petróleum, gyertyát kellett gyújtani. Évi felállt. 4

- Jöjjön! - mondta vőlegényének. - Hova mentek? - kérdezte az öregasszony. A lány a füléhez hajolt. - Vacsorázni - mondta. - Maga maradjon lenn, majd lehozom a részét. - Eriggy, fiam! - nézett rá az özvegy, s egy percre a lánya vállán felejtette csontos, öreg kezét, melynek gyűrűsujját egy vékony ezüstkarika ékesítette. A lány szótlanul bólintott, s kiszaladt az ajtón. Benn a lakásban sötét volt, itt is gyertyát kellett gyújtani. Évi behúzta az ablaktáblákat, a gyertyát a szekrény mögé állította, majd hátát a falnak vetve, kabátja hajtókájánál fogva maga elé húzta a férfit. - Valami baj van? - kérdezte. - Nincs - mondta ez. - Biztos? A fiatal férfi rábólintott. - Öcséd már hazajött? - Haza. - Vele sincs baj? - Nincs - mondta az ember. - Biztos? - Biztos - mondta az ember. Évi megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nagyon féltettem ezúttal. Ha lefogják, s megtalálják nála a fegyvereket... Hála Istennek, hogy sikerült! - Igen - mondta az ember. Évi mindkét karjával átölelte a nyakát, s hosszan szájon csókolta, sápadt arca gyöngéden kipirult, mint a hajnali ég, ha közeledni érzi a nap nagy szenvedélyét. - Várj! - súgta. - Az iratokat a mama tette el. Nála jobb helyen vannak, mint nálam. Helyes? - Helyes - mondta az ember. - Ez a mi karácsonyunk - súgta a lány. - Ezt megünnepeljük. Begyújtott a tűzhelybe, melynek sütőjében a parázs fölött a titkos kacsa már kipirulva várta felavatását, s egy perc alatt elárasztotta a konyhát diadalmas, vaskos illatával. A konyhaszekrényben egy üveg vörös bor állt, mellette négy sor mákos-diós, a kenyérkosárban, konyharuhával letakarva egy cipó falusi kenyér. - Az öregasszony kitett magáért! - mondta Évi ámuldozva. - De hogy honnét szerezte ezt a szép állatot! A vastepsiben tálalta fel a gömbölyű kis kacsát, amely szinte táncolt a buborékokkal sercegő, tréfásan pattogó, dióbarna zsírban. A zsír színén, kerek foltokba gyűlve, itt is, ott is egy kis könnyű hab fodrozott, amely ezüstösen megcsillant a gyertya ráhulló királyi fényében, középütt, mint egy hegy, omlósságból és ropogósságból emelkedett a kacsa, sűrű, ízes fényt árasztva piros bőre alól. Jobb kézről egy tálacska lilaszín cékla, bal kézről az üveg vörös bor fanyar, álomteli leve ragyogott, kettős válaszként a zsírosság fényére. Egy-egy vastag szelet puha, fehér kenyér a két tányér mellett maga volt a feloldozás.

5

- Látja - mondta Évi -, ilyen kis kurta, kövér, széles fenekű kacsát kell kiválasztani, az a legjobb! S ha majd a felesége leszek, meg ne engedje, hogy megnyúzzam, mert a saját szalonnáján kell megsütni, különben nem ér egy fityulát sem. A far körüli háját, azt le lehet hasítani, mert azt nem eszi meg az ember, de egyébként!... Ide figyeljen most! - Könyökig feltűrte az ujját, s piros fényekben úszó, boldog arcát a tepsi fölé hajtotta. - Látja - mondta -, itt a combon hogy felhúzódott a bőr, s a csontocska is milyen szép pirosra sült! Ezt a két ujjam közé fogom, szép tisztán körülkanyarítom a késsel, felemelem, egy kicsit akadékoskodik... hallotta, hogy pattogott a forgója!... S már magától leválik, mintha ott sem lett volna. Most felemelem a püspökfalatjánál, az orrára állítom, s jobbról, balról jó erősen belehasítok. Ilyenkor jó, ha az ember egy kicsit mérges, mert akkor hamarabb végez ezzel a sok cudra ízülettel... de hát látja, én ma nem lehetek mérges, és azért tart olyan sokáig, mint egy esős délután. No, most forduljon el, mert most a kezemmel nyúlok bele, s leszakítom a melle húsát, utána meg lenyalom minden ujjamat, s ezeket a kis húsmorzsákat is felcsipegetem, mert az csuda jó... ide ne nézzen! Hogy megvagyok-e már? Még sokára. Még el kell vágnom a szárnyakat, s lekaparnom a tepsiről, ami rásült, mert az a legjobb, s addig maga az asztal alá fordul éhségében. Itt egy comb, tanító úr, mulasson el vele! Vacsora után mindketten elhallgattak. Ültek, s nézték egymást. A lány egy ízben eloltotta a gyertyát, és kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön. Az ablak alatt egy felfordult teherkocsi feküdt egy tankcsapdában, két halott katonával a sofőrrekeszben. Évi megborzongott, és becsukta az ablakot. Buda felől újra megindult az ágyúszó, távoli, tompa morajlással. - Nem megyünk le - mondta Évi. - Gyere! Lefeküdtek az ágyba, először, amióta ismerték és szerették egymást. Ha olykor a közelben csapott be a gránát, a gyertya meglobbant, lefeküdt egy percre, kifordította sarkaiból a szobát. Éjféltájban kinyílt a konyha ajtaja, s a hatalmas termetű öregasszony magasra tartott gyertyával a kezében megállt a küszöbön. Szótlanul szemügyre vette a két szerelmest, akik egymást átölelve mélyen aludtak, majd egyet bólintva, megfordult, s halkan behúzta maga után az ajtót. - Szegények! - mormolta. A tűzhely elé kuporodott, eszegetni kezdte a maradékot. - Bort nem hagytak a sz... k! - dörmögte, s halkan elnevetve magát, erősen megtáncoltatta a hasát. Pinduri, a tyúk, a vállán ült, és álmosan figyelte az öregasszony fel-le járó, gyertya világította, öreg kezét.

6

2. DECEMBERI ÉBREDÉS Mielőtt meggyulladt, s egy hirtelen mozdulattal kinyújtóztatta tömzsi lángocskáját, amely barátságos, sárga fénnyel vonta be a nyers deszkapolcot és mögötte a fehér falnak támaszkodó, keskeny női kezet, a hosszú fogadalmi gyertya némán állt a sűrű sötétségben, s csak egy pillanattal később kezdett rá, mintha maga is saját fényétől ébredt volna fel - szapora, sercegő hajnali szónoklatára. A pince alacsony mennyezete alatt az alvók azonnal felébredtek, s egyegy önfeledt, rövid ásítással, vidor torokreszeléssel vagy apró nyögéssel felelve a fény üdvözletére, a harminc férfi és nő szinte egyszerre felült az ágyában. Csak a vészkijárat mellett fűrészelt tovább egy megátalkodott, magányos férfiorr. De ez is elhallgatott, amikor egy becsapódó akna megremegtette a falakat, s az egyik gyerekágy alatt halkan megcsörrentette az apró, fehéren csillogó éjjeliedényt. - Korán kezdik ma! - mondta Lajos bácsi, mialatt vastag, fehér lábait fürgén kirántotta a teveszőr takaró alól. - Nagyon rájárnak most erre a környékre! - vélte egy álmos fiatalabb hang. A nők hallgattak. A pince túlsó végében is kigyulladt egy gyertya, egyet prüszkölt, majd hirtelen kiterítette gyors, sima fényszőnyegét a mélyen lecsüngő mennyezetre. A szomszédos pincéből, melyet csak egy lécajtó választott el, már behallatszott a begyújtott tűzhely ropogása. Egy újabb akna csapódott be; ezúttal már a cementpadló is megvonaglott, s a falon függő Krisztuskép kissé elbillent. A házfelügyelőné négyéves kisfia felült ágyában, s ujjával a szélütötte képre mutatva, édesdeden elnevette magát. - Ez belövés volt? - kérdezte egy szikár, nagy csontú vénlány, aki egyenes derékkal, mozdulatlanul ült az ágya szélén, s olykor egy vörös selyemkendővel lassan végigtörölte szemüveges, kövér arcát. A légnyomás most már szinte szünet nélkül remegtette a falakat. A reszketés a kövek bőre alatt, láthatatlanul futott, s úgy hatott az ágyuk szélén öltözködő emberek idegeire, mint egy hosszan elnyúló, megoldatlan kérdés, mely az öntudat alatt ide-oda kígyózva hasztalan keresi a kielégülést. A fülledt, nyirkos levegőben égő gyertyák csak gyöngén világították be a nagy helyiségeket, amelynek közepe szinte teljesen sötétben maradt; a párnák és lepedők könnyáztatta, pállott szaga itt, a sötétben gyűlt össze a legvastagabban. - Most nem lehet szellőztetni! - mondta valaki, s hátravetett fejjel felnézett a mennyezet alatti, páncéllemezzel lezárt ablakra, amelyhez egy vékony vaslétra vezetett fel. - Azt kérdeztem, hogy ez belövés volt-e? - ismételte a szemüveges vénkisasszony. - Ez nem... ez kilövés! - felelte a mellette ülő nyugalmazott ezredes, aki mind a két fülére olyan süket volt, hogy férfihangot egyáltalán nem hallott meg, s női hangok közül is csak a legmagasabban visítókat; ennek ellenére katonai múltja révén, tüzérségi kérdésekben osztatlan tekintélynek örvendett. - S ez most?... Ez mi volt? - kiáltotta a füléhez hajolva szomszédja, egy fiatal orvos, aki ágy híján egy fehér viaszosvászonnal bevont műtőasztalon aludt. - Ez is kilövés - felelte a derűlátó ezredes. A pince végében, közvetlenül a polcra állított csöpögő gyertya alatt egy fiatal lány fésülködött, lassan emelkedő karjainak árnyéka hatalmas mozdulatokkal futott fel a mennyezetre, ott egy pillanatig megállt, majd valamivel lassabban mintha nem szívesen térne vissza a magasból - újra lehanyatlott a polc alatti sáros sötétségbe. Ajkai között egy vékony drót hajtűt tartott. Egy újabb, az eddiginél is erősebb robbanásra a 7

hajtű kiesett szájából, és szelíd csörrenéssel a padlóra hullt. - Maguk mit főznek ma, Juliska? kérdezte a házfelügyelőnőtől, miután előrehajolva kitapogatta a padlón a hajtűt, ujjával letisztogatta, s újra a szájába dugta. - Babot? A házfelügyelőné csak a fejét rázta, hogy babot nem főz. - Ha délelőtt fel lehet menni a lakásba - mondta -, befűtök, és főzök egy kis káposztás kockát. - A fiatal lány mélyet lélegzett, s szemét behunyva, hirtelen szája elé kapta a kezét. - Jaj - kiáltotta -, ha én még egyszer az életben ehetnék egy igazi almás rétest, sok mazsolával s vastagon behintve fehér porcukorral!!... Ez most ide csapott, ugye? - súgta elfehéredett ajakkal, s mind a két kezével megkapaszkodott a polcban. A szomszéd pincéből valaki kivágta a lécajtót, egy pillanatra megállt a benyílóban, körülnézett, majd megnyugodva visszahúzódott. Ez sem ide csapott be, hanem legfeljebb a szomszédba - mondta Lajos bácsi. - Juliska fiam, ha befűt, adok magának egypár szem krumplit és ecetet, csináljon nekem egy kis főzeléket. Az ecet szó hallatára egy állapotos fiatalasszony, aki eddig hallgatagon, boldogan merengő, szelíd mosollyal nézegette gömbölyödő hasát, hirtelen behunyta a szemét: az ecet szó fehéren sziszegő gömbjéből, mint megrepedt dögből a legyek, átható savanyú szag szállt ki, szürke lepedékkel vonta be a falakat s a bútorokat, s apró buborékokat eresztett, amelyek néhány pillanat alatt körülszállták a pincét, kivörösödtek, megdagadtak, s vérrel csöpögtették tele a padlót. - Ez belövés volt! - közölte közönségével harsányan az ezredes, aki nem vette észre, hogy háta mögött valaki elájult, s hogy az asszonyok kölnivízzel, nedves szivacsokkal élesztgetik az alélt fiatal nőt. - De az is lehet, hogy bomba - tette hozzá tűnődve -, amolyan kisebb, huszonötötven kilós, amilyet az oroszok használnak. Amikor egy fél óra múlva az aknatűz elállt, a pince hirtelen kiürült; csak a gyerekek maradtak lenn - néhány asszony felügyelete alatt - s egy idősebb házaspár, amelyet valamelyik szomszédos házból költöztettek be. A szellőztetőt kinyitották, egy fiatal lány söprögetni kezdett, a felszálló por összevegyült az ablakon beáramló hideg, hajnali köddel, s a háziasságnak s a reggeli tisztaságnak üde, családi képzeteivel népesítette be az elhagyott helyiséget. Hét óra körül járt az idő. A vénkisasszony sietve átfurakodott a második pincén, amelyben a ház szegényebb lakói telepedtek meg, s a hosszan tekergő, sötét folyosón s a belőle nyíló keskeny csigalépcsőn át az udvarra érve, nyugtalanul körülnézett. Amennyire a ködtől látni lehetett, a háznak nem esett baja, a lakása ajtaja is ép maradt. Kissé elszorult a szíve, ha reggelente benyitott, soha nem lehetett tudni, hogy a békés lakás helyett nem a romlás bőségszaruja fogja-e fogadni. De ezúttal is szerencséje volt, lakásának - egyetlen földi javának - egy benyomott ablakon kívül nem esett baja. A vénlány nekilátott a takarításnak; csak utána fog megmosakodni és reggelizni. Ilyenkor, korán reggel, amíg teljesen ki nem világosodott, másfél-két órás szünet állt be az ágyúzásban, mintha az ostromlók emberségből s világi udvariasságból tisztálkodási szünetet engedélyeznének a polgároknak, a rút, alvilági éjszakák után. Miután a szőnyegeket kiverte, tollseprűjével lekefélte a mennyezetet, s az utolsó szem port is kipusztította a lassú, decemberi derengéssel fejlődő szobából - melynek ablakaiból ki lehetett látni a szemközti, égő sarokházra -, tetőtől talpig megmosakodott, megitta cukrozatlan magyar teáját, majd a varrógép alatt kotló kendermagos tyúkját karjára ültetve, lesietett az utcára. Néhány perc alatt elérte a tőzsdét, amelynek egyik elpusztult raktárhelyiségéből a légnyomás számtalan denevér- és patkányhullát szórt ki az utcára. A tyúkot leállította a járdára, lábára egy hosszú madzagot kötött, s derekát kihúzva, elfelejtkezett mosollyal szemüveges kövér arcán, megkezdte mindennapos reggeli pásztorkodását. 8

Az utcák kihaltak voltak: végig a hosszú Nádor utcán, melynek messzi kinyílójában a Parlament ködmosta, sötét tömege szorongott, a Duna-partnak futó keskeny mellékutcákban s a Szabadság tér golyó szaggatta sétányain sehol egy ember sem látszott, csak a köd hömpölygött a nedvesen fénylő aszfalt fölött. Hideg volt. Egy távoli pinceablak előtt füst gomolygott; mint a föld alatti romlás gombatenyészete, kihatolt az utcára, és gyors, szürke bokraival vastagon belepte a néptelen járdát. - Talán kenyeret sütnek? - mondta a vénlány hangosan, kérdő arckifejezéssel. A tyúk szétterpesztett lábbal, egy helyben állt, s egy patkány leszakított fejét csipegette hegyes csőrével. Tollazata ragyogott, nyaka keményen megfeszült: az egyetlen ép lény a romok között. A szemközti járdán egy katona holtteste feküdt, mellette egy kitépett fa, ég felé nyújtózó gyökerekkel. Lassú, hideg eső szitált. Olyan néma csend volt az utcákon, hogy a tyúk csőrének egy keményebb koppanására a vénkisasszony megrezzenve hátrafordult, és szigorúan szemügyre vette az üres Szabadság teret. Háta mögött egy egyemeletes bérháznak beomlott a homlokzata, a hátsó fal kitépett zöld tapétáját lassan ide-oda lengette a szél. A vénlány egy ideig tűnődve nézegette, aztán felemelte a tyúkot a földről, megcsókolta s hazaindult. Egy felderítő repülőgép dörgött el a feje fölött: néhány perc múlva megindult a légitámadás. Mire a kapu alá ért, már kattogott a gépfegyver, a szomszéd ház tetején a légvédelmi ütegek is megszólaltak. A pincelépcső előtt torlódás támadt, a lakók hanyatt-homlok menekültek le az emeletekről. - Juliska - mondta a vénlány a házmesternének -, szóljon Lajos bácsinak, hogy a katonafia meghalt. A Nádor utca 28. előtt fekszik a járdán. Még fel kellett mennie a lakásba, helyére, a varrógép alá rejteni a rémülten lihegő tyúkot, amely a légvédelem dörrenéseire idegesen kapkodta borzas fejét. Egy ideig még csendesen tett-vett a lakásban, aztán lebotorkált a pincébe, ahol épp akkor aludt ki a gyertya. Másikat gyújtottak.

9

3. A LÓ Alkonyodott. Az alacsonyan úszó felhőkből lassú eső szitált. Itt-ott a kövek között egy-egy pocsolya villogott a sáros járdán. Az öregember sietett, hogy még sötétedés előtt hazaérjen. A túloldalon, egy égő bérház emeleti ablakaiból tömör, bársonyfekete füstfelhők nyomultak ki az utcára, ölükben egy-egy vékonyan sziszegő lángnyelvvel, amely sárgán meg-megragyogtatta a szemközti ház épen maradt ablakait. Az utca üres volt, csak a keskeny úttest közepén, a szétszórt üvegcserepek között feküdt, arcát könyöke alá rejtve, egy halott katona. Egy tejcsarnok kirakata előtt az öregember hirtelen megállt. A keskeny boltajtó üres keretéből egy szőke sörényes, barna lófej nézett ki az utcára. - Hát te hogy kerültél ide? - morogta az öreg meglepetten, s előrehajolva szemügyre vette az apró helyiséget. A ló fara a bolt hátsó falát súrolta, amelyen egy borvörös papírra nyomtatott hirdetmény lógott, tompora jobbról a fehér kiszolgálóasztalnak, balról egy feldőlt jégszekrénynek szorult. Az öreg hátralépett, s fejét felvetve elolvasta a légnyomás által elbillentett, ferde cégtáblát. „Tej Vaj Tojás” betűzte a növekvő szürkületben. Még egyszer figyelmesen szemügyre vette a lovat, majd fejcsóválva elfordult s hazaindult. A ló fejével kinyomta az ajtót, s utánaeredt. Rövid útjuk volt. Elöl ment az öregember, lehajtott fejjel, s elgondolkozva hallgatta a ló patáinak szabályos kocogását háta mögött, a járda sáros aszfaltján. Egy alkalommal, amikor egy mellékutcába fordult be, a dobogás megszűnt, mintha a ló megállt s elgondolkodott volna; de alig egy perc múlva izgatott, szapora ügetéssel - melynek üteméből világosan ki lehetett hallani az aggodalom szívdobogását - újra felzárkózott. Egy idő múlva az öregember próbaképp még egyszer befordult egy mellékutcába: mögötte a ló ismét megállt, majd rémült, gyors ügetéssel megint utána eredt. - Vak! - mormogta az öreg rosszkedvűen. - Mind a két szemére vak! Az utcák néptelenek, csendesek voltak, messziről gyönge gépfegyverkelepelés hallatszott. A Bazilika mögött egy asszony mélyen előrehajolva, cuppanó lábakkal átszaladt a havas, csatakos téren, s eltűnt egy kapu alatt. Feljebb a széles úttest tele volt szórva ablakcserepekkel; a téli, sötét ég megmártotta magát bennük, hunyorított, s belefagyott az üvegbe. Rohamosan sötétedett. Mire hazaértek, Buda felől megszólaltak az orosz aknavetők, egy alacsonyan berregő vadászgép már fejük fölött kefélte a háztetőket. A ló azonban oly gyakorlott mozdulattal ereszkedett le új gazdája mögött a kanyargó, keskeny pincelépcsőn, mintha tíz évig viceházmester lett volna egy ötemeletes bérházban. Csak az utolsó lépcsőfokon botlott meg, térdre rogyott, s a hasán csúszva szánkózott le az óvóhely koromsötét előterébe. De alighogy leért, dörrenő patkókkal felugrott, s fejét leszegve bevágtatott a szenespincékhez vezető, hosszú folyosóra. Az oidipuszi éjszaka vaksötétjében csak patkóinak felszálló, sárga szikrái fénylettek, mint egy jajkiáltás írásjelei. Hosszan, panaszosan nyerített, nyakából, hátából dőlt a vér; a pince alacsony mennyezete három helyen lehántotta bőrét. A folyosó végére érve azonban hirtelen megállt, s mélyen lehorgasztotta a fejét. ***

10

Bent az óvóhelyen már az esti lefekvéshez készülődtek. A szokatlan zaj hallatára a férfiak nagyobb s a nők kisebb része kitódult az előtérbe, majd libasorban, kíváncsian nyújtott nyakkal elzarándokoltak a szenespince elé. A légóparancsnok, a menet élén lépkedve, itt hirtelen megállt, s feje fölé emelte kis, fekete petróleumlámpáját. Kétoldalt az árnyékok, élénken hadonászva, leszakadtak a falakról, s egymás tövébe átnőve, mint egy bonyolult bokor gonoszság, mozdulatlanul meglapultak a padlón. A pince boltíves, sötét mennyezete alatt, a falak rácsukódó keretében, megjelent a ló kivilágított, széles fara. Egy asszony halkan sikított, a férfiak nevettek. Az ősz bajszú, köpcös házfelügyelő hasát fogta jókedvében. Valaki keresztet vetett. A légóparancsnok, Pignitzky számvevőségi tanácsos, még magasabbra emelte lámpáját, s előrehajolva - mintha nem hinne a szemének - a ló vastag, szőke farkára szegezte ámuló tekintetét. - Hogy reszket szegény! - sóhajtotta egy idősebb asszony. A ló, mintha megértette volna, hátrafordította fejét, nagy, barna szeme megcsillant a lámpafényben. - Ezt jól megcsinálta, János bácsi! - mormogta a légóparancsnok. - Minek hozta ezt ide? Az öregember keze fejével letörölte homlokáról az izzadságot. - Ha künn hagyom, agyonüti a gránát - felelte csendesen. Senki sem szólt. Az emberek hallgatva néztek maguk elé, elsötétülő szemmel s kegyetlen összecsikorduló fogakkal; úgy festettek, mintha az állat kövér, verejtékes farát vizsgálgatnák a zsigerek vadságának s a krisztusi szeretetnek kettős szenvedélyével. A ló hátraforduló fejével szelíd, hívogató pillantásokat vetett feléjük. - Milyen jól ég most ez a kis lámpa - mondta váratlanul egy sovány asszony -, milyen fényesség lett itt! - Az igaz, hogy odakünn elpusztult volna - morogta a házfelügyelő elgondolkodva. Mari néni, egy csizmadia özvegye, előrelépett, s egy apró, félénk mozdulattal végighúzta ráncos tenyerét a ló tomporán. Férjétől örökölt pápaszeme, melyet csak kegyeletből viselt teljesen ép, egészséges, öreg szemén, szigorúan megvillant a lámpafényben. - Vigyázzon, meg ne rúgja! - Öreg ez, nem árt már a légynek sem - véleményezte Andrási úr, egy sánta pincér. A biztatásra az öregasszony még közelebb húzódott az állathoz. - Hol szedte fel, János bácsi? - kérdezte a házfelügyelő. Az öregember a keze fejével újra megtörölte esővizes, izzadt homlokát, majd szúrós, hideg szemével lassan végigmérte a hirtelen feléje forduló, lámpafényes arcokat. - Nem szedtem fel, jött ez magától - mondta. - Egy sajtüzletben állt, a pult mellett, s onnét nézett ki az utcára. Szemben már égtek a házak, a kövezetet szétverte az akna, közepén meg egy kilőtt tank füstölgött. Alighogy észrevett, kijött az üzletből, s utánam eredt. Tele van ott holttesttel az utca, én voltam az egyetlen élő ember, hát hozzám csatlakozott az ártatlan. - Szólt hozzá? - kérdezte Mari néni. Az ember megrázta a fejét. - Nem szóltam én - mondta. - De hogy került az üzletbe? - kérdezte egy asszony.

11

- Azt nem tudom - felelte mogorván az öregember. - Meg azt sem tudom, hogy miképp jött le itt a lépcsőn, amikor mind a két szemére vak. - Vak? - sóhajtotta Mari néni. Egy pillanatra csend lett. A légópince felől hangos, vidám gyereksivalgás hallatszott ki a folyosóra, s közvetlenül nyomában, mint egy bosszús, sióni intelem, egy távoli bombarobbanás fojtott morgása. A ló széles fara alig észrevehetően megremegett. - Fél! - kiáltotta szívére szorított kézzel Sovány Juli, a házmesterné kegyelemkenyéren tartott, árva unokahúga. - Jaj, Istenem, hogy fél! Egy mellette álló, nagy mellű, hatalmas termetű asszony a szemét törölgette; a ló farkának szőke csillogása az öregedő szív furfangos, bonyolult áttételén felidézte saját, régmúlt, szöszke gyerekkorát. Az érzelgősség egy szempillantás alatt végighúzta csiklandó villanyos fésűjét a nők szívén, szemük könnybe lábadt, hajuk felbomlott, orruk kivörösödött; a hátraforduló lófej dióbarna, szelíd tekintete, mint egy fordított Gorgó, vízzé változtatta őket. - Azért sem kergettem vissza - mondta az ember lassan -, mert ha a gránát meg is kíméli, reggelre biztos levágná valamelyik bitang csavargó. - Nem is volna rossz egy kis rostélyos - hallatszott a háttérből egy rekedt férfihang. Pignitzky tanácsos hirtelen hátrafordult. - Hát nem bánom, maradjon - mondta kissé recsegő hangján. - Majd meg kell fordítani, hogy fejjel álljon kifelé. Vezessék ki az előtérbe, az elég nagy, ott meg bír fordulni, aztán faroltassák ide vissza, s kössék a szenesajtó kilincséhez. Juli, te majd kitakarítod utána a szemetet, kétszer napjában, reggel meg este. - Igenis - mondta Sovány Juli. - De mivel fogják etetni? - kérdezte egy asszony. - Odakünn is éhen pusztulna szegény - sóhajtott Mari néni. - Majd felszolgálok neki egy kis füvet a Szabadság térről - ajánlkozott a sánta pincér, aki az irgalom pillanataiban is lehetőleg mestersége útmutatásai szerint igyekezett az emberiséget szolgálni. - Majd csak kerül valami - mondogatták az emberek. Miután ilyeténképp a vendéglátás kérdése érdemben elintéztetett, a menet visszaindult a légópince felé. Sovány Juli előreszaladt: még meg kellett melegítenie a házmesterék vacsoráját s megvetni az ágyakat. Futtában megbotlott egy kiálló kőben, s halkan jajgatva hasra vágódott. Mari néni, a csizmadia szemüveges özvegye, a menet legvégén ballagott egy másik özvegyasszony mellett, aki a közeli Nádor utca úri házaihoz járt mosni. A két öregasszony jól megértette egymást. Termetre egyformán alacsonyak, cingárok és szívósak, ha egymás mellett megálltak beszélgetni, mintha két vékony kis gyertya lobbant volna fel ide-oda hajladozó lángocskájával a nagyvilág meredek kupolájú, huzatos, sötét termében. Ami kis fényük volt, azt nemcsak az érthetetlen éjszaka, szerényen és bölcsen inkább egymás kivilágítására fordították. - Maga is észrevette, ugye, lelkem? - kérdezte a mosónő. Mari néni megállt, s feléje fordította a megboldogult pápaszemének szigorú villogását. - Mit vettem észre, Daniskáné? - kérdezte szelíden. - A fényt - felelte a mosónő suttogva. 12

Mari néni szótlanul bólintott: fogalma sem volt, hogy milyen fényről van szó. - Emlékszik, ugye, lelkem - folytatta özvegy Daniskáné -, hogy mielőtt visszaindultunk, Pignitzky tanácsos úr, kezében a lámpással, hirtelen hátat fordított a lovacskának. Olyan alacsonyan tartotta a lámpát, hogy a szép, nagy termetével teljesen elállta a világosságot. De a lovacska mégsem tűnt el a sötétben - folytatta a mosónő, még jobban lehalkítva hangját -, mert a fény ott maradt a feje körül. Nem hittem a szememnek, többször is odanéztem, de olyan fényesség ragyogott körülötte, mintha egy csillag gyúlt volna ki a feje fölött. Mari néni hallgatott. - Amikor megsimogattam - mondta egy idő múlva -, a bőre bársonyos volt, mint a frissen kinyílt árvácska. *** Az óvóhely két egymásba nyíló pincéből állt; ajtó helyett egy keskeny, három lépés hosszú átjáró választotta el őket. Az első pincéből, jobb kéz felől egy külön kis fülke nyílt, amelyet a ház legelőkelőbb lakója foglalt le magának: Pignitzky számvevőségi tanácsos, a ház légoltalmi parancsnoka. A nép - napszámba járó özvegyasszonyok, mosónők, bejáró takarítónők, egy öreg fodrászsegéd, egy még öregebb hordár, egy trafikosnő, egy sánta pincér, egy nyugdíjas postás, napidíjas munkások és munka nélküli öregek - a két tágas, alacsony mennyezetű, hatalmas terméskövekből épült pincében hált, a lakásokból leköltöztetett ágyakban és alkalmi fekvőhelyeken. A tűzhely, amelynek kéményét egy üres raktárhelyiség befalazott ablakán át vezették az utcára, a második pincében állt. Az első helyiségben kártyáztak. Az asztal fölötti polcokon egy bádogdobozba szerelt kanóc himbálta bizonytalan, holdszínű lángját. A férfiak konyhazsámolyokon ülték körül az asztalt az egyik egy ágynak támasztotta hátát -, s valamennyien sűrűn tüsszentettek. Olykor egy kar vastag árnyéka diadalmasan felszaladt a mennyezetre, s elmerült a homályban. - Nagyon verik ma ezt a környéket! - mondta egy férfi, kártyái fölé hajtva napkorongként izzó, hatalmas, vörös arcát, majd hosszan füttyentett, és széles tenyérrel besöpörte a kasszát. - Verik... nem verik! - mormogta szomszédja, egy katonazubbonyos fiú. - Ide ugyan nem érnek le. Kutya... kutya, ki adja a bankot? A soron következő erélyes, vidám tüsszentéssel jelezte a feleletet. Még ketten tüsszentettek, majd harmadiknak zsíros, vidor és dörgő hangján - mint vastag csomó egy zsinór végén - a vörös képű, kövér férfi zárta le erélyesen a futamot. - Lapot kérek! - dörmögte a katona. A falak szinte szünet nélkül remegtek az orosz nehézlövedékek becsapódásaitól. Az egyik sarokból hangos női nevetés hallatszott. A penészszagú, hideg pincében, melynek sötét falain zsírosan csillogott a nedvesség, a hang oly váratlanul hatott, mintha egy csillár gyulladt volna meg a mennyezeten. Sovány Juli a pince túlsó végében ágyat vetett; az ágy fölé hajló szögletes fara a nevetés fényében egy pillanatra kigömbölyödött. A szomszéd pincében az asszonyok vacsorához készülődtek. A tűzhelyen egy nagy kondérban bableves főtt, a polcokról s az ágyak alól előkerültek a szatyrok, bőröndök, a kendőbe csavart kenyerek; Mari néni, a csizmadia szemüveges özvegye, egy kis csupor mézet állított maga mellé az ágy szélére, s izgatottan integetve magához hívta a három ággyal odébb kuporgó özvegy Daniskánét. A pince közös konyhán élt, s ha olykor valakinek egy-egy jobb falatja akadt, az kötelességszerűen megosztotta közvetlen szomszédjaival. Mindössze két család élt

13

külön konyhán, a házfelügyelőék - akiknek túl sok volt, hogysem a többieknek adhattak volna s Pignitzkyék, akik az oldalsó pincerekeszben a maguk tűzhelyén főztek. - Juli, ha megvetetted az ágyakat, hozz nekem egy vödör vizet - mondta egy állapotos asszony. - Szívesen - felelte Juli. Egy tömzsi, piros, mosolygós képű asszony feléjük fordult a lócával. - Majd én hozok magának - ajánlkozott. - Szegény Juli már hajnal óta talpon van. Mire kell? A fiatalasszony szemlátomást elszégyenkezett. - Hajat mosnék - felelte csendesen. - De magam is el tudom hozni, Rózsi néni! Fojtott, hosszan tartó dörgés hallatszott az előtér felől, a bomba, úgy látszik, közvetlen közelben csapott be. Egy pohár leesett az asztalról, és csörrenve a falhoz gurult, a tűzhelyből kicsapott a láng. Egy sápadt, fekete hajú lány a miatyánkot mormolta. - Meg fog hűlni, lelkem, ha ebben a hidegben fejet mos - mondta a piros képű asszony. Pcihá... én már olyan náthás vagyok... Mindenfelől vastagabb, vékonyabb tüsszentések hallatszottak, a megrázkódtatás felverte por vészesen csiklandozta a nyálkahártyákat. Az elülső pincében sortűzszerűen dörgött a férfiak kara. - Tegyék le már azt a kártyát, kész a vacsora - kiáltotta egy asszony. Egy nyugdíjas, öreg postás letérdelt a földre, és zöld katonaládájából egy kis üveg szilvóriumot kotort elő: hátrahajtott fejjel, kiálló ádámcsutkával egy óvatosat húzott belőle, aztán átnyújtotta az üveget a mellette gubbasztó pincérnek. - Az ijedtségre! - mondta. - De lassan a testtel, szomszéd, mert már csak kotyog. - Egészségére! - sóhajtotta a pincér. - Juli, gyere csak ide! - hallatszott az elülső pincéből. - Igenis - kiáltotta Juli. - Vacsorázni jöjjenek, nem megmondtam - harsogta a tűzhelynél kavargató asszony, keze fejével lesimítva izzadt homlokát. - Nyolctól kezdve őrségen vagyok! Túlnan a kártyázók letették a szerszámot az asztalra, s a futva közeledő Juli felé fordultak. - Hallom, valami lovat hoztak ide a pincébe? - kérdezte a kövér, lángoló arcú férfi, s egy nagyot tüsszentett. - Micsoda lovat? - Egy szép nagy lovat - felelte Juli, hasa fölött összekulcsolva kezét. - De ki hozta? - kérdezte a katona. Sovány Juli hevesen megrázta kócos fejét. - Nem tudom - mondta. - Azt hiszem, magától jött le. - Magától... magától! - A kövér bosszúsan összeráncolta homlokát. - Nem kocsma ez, hogy magától betérjen. Nem tudsz értelmesen beszélni? - Nem - felelte Juli ijedten. - Kövér? - kérdezte valaki. A lány fejével intett, hogy igen: kövér. A katona nyelvével csettintett. - Hozd be! - rivallt rá hirtelen a lányra. Ez rögtön megfordult, s az ajtó felé szaladt; de félúton megállt, s hátát a falnak támasztva lassan visszafordult. - Nem lehet behozni - mondta izgatottan -, mert vak. 14

- Hát vezesd, te mamlasz! - kiáltott rá a katona. Juli a fejét rázta. - Nem lehet - mondta. - Vérzik a háta. Most már mindannyian nevettek. - Nem mondta senki, hogy a hátára ülj, te mamlasz! - morogta a kövér, felállt, kinyújtózkodott, s egy barackot nyomott Sovány Juli fejére. - Reggelre el ne felejtsd a csizmámat kikefélni, hallod-e? - Szívesen - mondta Juli, megfordult, s visszaloholt a második pincébe. A férfiak lassan követték. Az oldalsó pincerekesz előtt elhaladtukban Pignitzkyék tűzhelye felől zsíros palacsintaszag csapta meg orrukat; az elöl haladó kövér szabómester megfordult, s egész óriási arcával társaira hunyorított. - Mi jót vacsorázik, tanácsos úr? - kiáltott be a fülkébe. - Egy kis déli maradék, Kovács úr - hallatszott rögtön az asszony hangja. - Az utolsó lisztemet sütöttem fel ma, lelkem! - Ejnye, ejnye! - ingatta fejét Kovács úr. - Az utolsó lisztjét! A férfiak összenevettek, majd sorjában a tűzhelyhez vonultak, s egy-egy tányér bablevessel kezükben letelepedtek az ágyak szélére. Ilyenkor nem lehetett tüsszenteni, különben a leves kilöttyent a tányérból a saját vagy a szomszéd nadrágjára, ennek megfelelően szipákoló, ijedten meg-megrebbenő, ingerülten fintorgó orrok hajoltak a tányérok fölé. Még vacsora alatt érkezett a hír - a házfelügyelő hozta, aki egy percre kinézett a kapu elé -, hogy alighanem angolszász nehézbombázók járhattak a város fölött, mert a szemben levő ház harmadik és negyedik emelete teljes egészében beomlott; a törmelék embermagasságig megtölti az utcát. *** Viharosnak ígérkezett az éjszaka, az ostromlók alighanem rohamra készülődtek. Az előtérben cigarettázó férfiak rosszkedvűen nyelték a füstöt, a félénkebbje rövidesen be is húzódott a biztonságosabb óvóhelyre. Mint gonosz, fekete gyöngyszemek a konokság fonalán, véget nem érő sorban peregtek le a pince csigalépcsőjén a belövések tompa robbanásai; a szomszéd ház tetején felállított légvédelmi üteg szünet nélkül ugatott, s ha olykor két sorozat között egy pillanatra csend támadt, nyomban felhallatszott a tetők fölött keringő vadászgépek földietlenül durva zúgása s gépágyúiknak fogcsattogtatása. Az egyik közeli robbanásra a lépcső mellett pipázó öreg hordár rosszul lett, kihányta vacsoráját, s bement az óvóhelyre, lefeküdni. Odabenn, a mécsesek meg-megránduló fényénél az emberek lassanként elcsendesedtek, s megkezdték barátkozásukat a közelgő éjszakával. Az állapotos fiatalasszony a tűzhely mellé húzta zsámolyát, ráállította a vedret, s fölé hajolva, gyors kézzel beszappanozta fejét; mellette egy asszony fazékból, friss meleg vízzel locsolgatta szappanhabos, csillogó, hosszú haját, mialatt egy másik asszony a sütőben két törülközőt melegített számára, hogy meg ne fázzék. A szomszéd ágy előtt Sovány Juli leguggolva az öreg trafikosnénak a cipőjét fűzte ki. Mari néni a sarokba húzódott, a mécses fénye alá; hála fiatalosan ép szemének, még lefekvés előtt megfoltozhatja özvegy Daniskáné kegyetlenül elrongyolódott alsószoknyáját. A fekete hajú, sápadt lány a bibliával kezében elszenderedett, szomszédja, az egyik bejáróasszony, már halkan hortyogott. Az elülső pincében azonban bútorokat tologattak; az öreg hordár, akinek ágya a szellőztető alatt állt, helyet cserélt a katonazubbonyos fiatalemberrel; nem mert többé a szellőztető alatt aludni, amióta a robbanás megnyomta érzékeny gyomrát. Nem járt rosszul; a pincér mellé került, aki ugyan éjszakánként úgy mekegett álmában, mint egy egész farkas

15

üldözte, havasi kecskenyáj, de reggelente még mindig szalonnával kínálgatta jobb és bal oldali szerencsés szomszédjait. Az ágyközi beszélgetések mindjobban elhalkultak, az öregebbek lassanként átsimultak az éjszakába. Egy idő óta a robbanások is mintha elhalkultak volna, olykor egy-egy percre már teljes csendbe merült a pince. De az egyik hosszabb szünetben váratlan hang látogatott be az előtér felől: odakünn a ló hangosan, élesen nyerített. Mari néni felkapta fejét, s tenyerét füle mellé illesztette. - Uramisten, ez éhes! - kiáltotta a várandós fiatalasszony, s egy gyors mozdulattal felült az ágyban, melyben állapotára való tekintettel egymagában alhatott. Sovány Juli, aki épp a házfelügyelőék cipőit tisztogatta, ijedtében szája elé kapta kezét; a cipőkenőcs egy része az orra hegyére illeszkedett, s ott szemérmetlenül csillogni kezdett. Özv. Daniskáné keresztet vetett, Kovács úr tüsszentett. - Ez alighanem az ajtó előtt áll, s bebocsátást kér! - morogta a házfelügyelő. Az egész pince lélegzetét visszafojtva fülelt: néhány pillanatnyi néma csend után kintről újra felhallatszott a magányos, szelíd nyerítés. - Vacsorát kér! - kiáltotta Sovány Juli, s meglepetésében kiejtette kezéből a házfelügyelő cipőjét. Az állapotos fiatalasszony mezítláb kiugrott az ágyból, özv. Daniskáné is kikászálódott piros-fehér kockás dunyhája alól, egy perc alatt az egész pince talpon termett. Pignitzky tanácsos, a légóparancsnok, fénylő szájjal s bosszús homlokkal, mint a rossz idő fababája, kilendült a fülkéből. - Micsoda felfordulás van itt? - kérdezte ingerülten. - Összedűlt a ház? - A ló be akar jönni, tanácsos úr - magyarázta Mari néni izgatottan. - Biztos ágyba akar feküdni - morogta a légóparancsnok. - Tudtam, hogy bajom lesz vele. Most hova igyekeznek? - Meg kell etetni szegényt - mondta az öreg mosónő. - Ki tudja, mióta nem evett!... Pignitzky legyintett: karjának vastag árnyéka, mint Káin testvérgyilkos furkója, fenyegetően felszaladt a homályos pincefalra. A következő pillanatban fülsiketítő dörrenés rázkódtatta meg a vörös téglapadlót. - Le kell vágni - mondta a tanácsos, mire átmenetileg megsiketült fülébe újra visszatért az élet, s a szívébe beállt görcs is alábbhagyott. - Úgysem tudjuk itt eltartani. - Isten őrizz! - kiáltotta Mari néni fenyegetően. - Szó sem lehet róla! - mondta a várandós fiatalasszony is, s egy védekező mozdulattal szemére tapasztotta kezét. Egy öreg takarítónő hirtelen hangos zokogásban tört ki. Időközben a férfiak is felcihelődtek; a sánta pincér botjával hadonászva, vérvörös arccal megfenyegette a légóparancsnokot. - Abból ugyan nem eszik! rikoltotta dühtől kicsorduló vékonydad hangján. - Hogy egy ártatlan állatba, aki idemenekült segítséget kérni, belevágja a kését!... Abba másnak is van beleszólása! - Az öreg hordár, aki még a kihányt vacsora emlékét sínylette, helyeslőn bólintott. - Kár is volna egy ilyen drága állatért! - mondta a nyugdíjas postás, mialatt özv. Daniskáné mögött elindult a pince dupla faajtaja felé.

16

A lovat valóban az előtérben találták, de nem egyedül; János bácsi állt mellette, s a szögre akasztott viharlámpás fényében egy vödör langyos vízből a sebeit mosogatta. Az állat büszkén, felvetett fejjel, mozdulatlanul állt, és szelíd, dióbarna szemével egyenesen szembenézett az ajtón kitóduló tömeggel, amely önkéntelenül megtorpant, majd egy lépést visszakozott. - Ez ugyan nem vak - mondta Mari néni magában, mialatt berzenkedő orral aprókat szippantott a nedves, gőzölgő állati bőr nyers szagából. - Meg akarnók etetni - jelentette be özv. Daniskáné hangosan. Az ember nem felelt, a ló hátát vizsgálgatta. Csak most látszott meg, hogy már tisztára csutakolta az egész állatot. - Nem kellene megetetni, János bácsi? - ismételte özv. Daniskáné félénken. - Jókor jut eszükbe - morogta az ember. - Mit hoztak neki? Az állat bőre oly szépen, fiatalosan fénylett a petróleumlámpa csöpp világában, hogy Mari néni önkéntelenül behunyta szemét. - Én egy karéj kenyeret hoztam - közölte. - Én is azt - csatlakozott a nyugdíjas postás. - Én egy kockacukrot. Csend támadt, az emberek összenéztek. - Sokra megyünk vele - dörmögte János bácsi. Bablevest nem eszik a ló, sem szalonnát, sem mézet! Az ősz bajszú, tüdőbajos fodrászsegéd két szalmazsákja közül felajánlotta az egyik tartalmát; városi ember volt, nem tudhatta, hogy a ló is csak fekvésre, nem étkezésre használja a szalmát. - Nincs senkinek egy kis kukoricája? - kérdezte a katonazubbonyos fiú. - Nekem van egy fél zsákkal - mondta az egyik mosónő. - A fiam hozta Törökbálintról, de libát már nem tudtam venni hozzá. Fönn van az emeleten. Este tíz óra felé az orosz messzehordó ütegek nagyobbára elhallgattak; csendes, csillagos éjszaka borult a városra. Minthogy az öreg mosónő mégsem mert felmenni az emeletre, János bácsi maga vágott neki az útnak. A hátsó lépcsőn ment, ez jobban megvédte az aknatűz ellen; a nyitott folyosóra érve pedig hirtelen nekirugaszkodott, s futva tette meg az utat az öregasszony lakásáig. A zsák kukoricát azonban nem találta meg, az ágy alatt is hiába kereste, csak néhány lehántott csutkát szedett össze a kamra egyik sarkában. A szoba ablaka a Duna-part egyik keskeny mellékutcájára nyílt; ha az ember kihajolt rajta, tekintete a holdfényes folyamra s a túlsó parton a kupolákkal koronázott sötét Várhegyre esett. A süvítő, hideg szél apró, ezüstös hullámokat bodorított a Duna színén, s egy-egy hevesebb lökésével meglengette a szoba faláról lelógó, kitépett, aranyvirágos kárpitot. A Mátyástemplom, mint egy nyíl, amelyet a hegy lőtt ki magából, sötéten igyekezett a holdfényes ég felé, alatta a házak, melyekben az ostrom óta kialudt minden emberi öntudat, világtalan szemekkel nézték a magára hagyott folyót. A város megnőtt és szétburjánzott a holdvilágban, mint egy fegyelmezetlen rémkép, melynek dadogásából csak egy érthető hang vált ki: egy-egy távoli puskalövés ropogása. A Parlament mögül a Duna egy égő ház veres visszfényét úsztatta a Lánchíd felé. Az öregember megborzongott, s visszahúzódott az ablakból. Egy ideig állva maradt, s fejét vakargatva, mozdulatlanul nézett maga elé. Olyasféle fáradtság fogta el, mintha egy rejtvényen elmélkedett volna, amelyről kiderült, hogy nincs megfejtése. Körülnézett a homályos szobában, majd a falhoz lépett, s egy ingerült mozdulattal lerántotta a huzatban lengedező, kitépett kárpitdarabot. 17

Kifelé menet az ajtóban szembetalálkozott az öreg mosónővel. - Jaj, úgy megijedtem, hogy valami baja történt - mondta ez lihegve. - El nem tudtam képzelni, hogy miért marad el olyan soká, hacsak valami bántódása nem esett útközben. Azért is jöttem fel, pedig úgy féltem, hogy el is estem a második emeleten. Újabb lövések hallatszottak a Duna-part felől, majd egy géppisztoly szakadozott kereplése. - Ez meg mi? - kérdezte a mosónő ijedten. - Ilyen közel vannak már az oroszok? Az öreg vállat vont. - Dehogy! - mondta rosszkedvűen. - A zsidókat gépfegyverezik a Dunaparton. - Uramisten, micsoda világban élünk - sóhajtott az öregasszony. *** Másnap már kora hajnalban megjelentek az első bombázók a pesti oldal fölött. Mélyen a tetők fölé ereszkedve, gépfegyverrel lőtték a szomszéd ház tetejére felállított légvédelmi üteget, s közben, mint a rideg hajnal vaskos átkait, egy-egy bombát eresztettek a kihalt házsorok közé. Tíz órakor még mindig nem lehetett kimenni vízért az udvarra. A szellőzetlen pincében az emberek rosszkedvűen, mozdulatlanul és éhesen heverésztek az ágyban, egy-egy csoport olykor kiment az előtérbe cigarettázni, s egy negyedóra múlva átfázva, meggémberedett ujjakkal visszatért a tűzhely mellé. Kovács úr a folyosón egy kidöntött fát fűrészelt szét, amelyet valamelyik csendesebb éjszaka a Szabadság térről vontatott be harmadmagával a házfelügyelő kézi szánkóján; s minthogy a fával is, a világítással is takarékoskodni kellett, a lakók nagyobb része a hátsó pincében gyűlt össze, a tűzhely s az egyetlen égő olajmécses köré. A katonazubbonyos fiú a sarokban ingyenes cipészműhelyt nyitott, sorra kifoltozta, tehetségéhez és módjához képest a lakók kárvallott cipőit. A nyugdíjas postás, vaskeretes pápaszemével orrán, szakadt ingét foltozgatta; Mari néni sűrűn sóhajtozva megboldogult férjére gondolt. Időnként az öregasszonyok közül az egyik vagy a másik kiment a szenespincékhez megnézni, hogy megvan-e még a ló. Az állat lehorgasztott fejjel állt a vaksötét folyosón, s fejét akkor sem emelte fel, ha az ember megsimogatta a nyakát. Nedves, sima bőre olykor meg-megrángott, mintha legyet akarna elkergetni. A délelőtt folyamán egyszer hosszan, panaszosan nyerített, de egyéb életjelt nem adott magáról. Dél lett, mire János bácsi és a sánta pincér elindulhatott a Szabadság térre. Egy öreg szeneszsákot, sarló helyett pedig egy hosszú kenyérvágó kést vittek az útra. Minthogy a repülőgépek elvonultak a megereszkedett, ólmosan csöpögő égről, s az oroszok egyelőre még csak Buda felől lőtték a várost, az utca egyik oldalán aránylag biztonságosan lehetett járni. A beomlott házfalak, az üveg- és kőtörmelék között itt-ott bombatölcsérek feketélltek, egy helyt a megrepedt vízvezetéki cső bokáig elárasztotta az utcát; a sötéten bugyborékoló vízen egy nagy hajas baba úszott szétvetett karokkal. Embert alig lehetett látni; olykor egy katona sietett el mellettük lehajtott fejjel, vagy egy kóbor kutya ugrott be fogcsikorgatva a romok közé. Közvetlenül a Szabadság tér előtt Sovány Juli utolérte a két férfit. Egy tankcsapdát kellett épp megkerülniök, amelynek mélyén egy felfordult német teherautó feküdt, mellette a sárban két halott katona. - Te meg minek jöttél utánunk? - kérdezte a pincér. A lány vállat vont. - No, beszélj már, minek jöttél? - morogta János bácsi. 18

- Hát csak jöttem - mondta a lány. - Hogy gyorsabban végezzenek! - Nem kellesz te nekünk, eriggy haza! - utasította a pincér. Juli nem felelt, lehajtott fejjel, némán tovább loholt mellettük, fekete nagykendőbe burkolt vékony alakja, a hatalmas, repedt férficipővel a lábán, mint egy gyermekmese - ide-oda lengedezett a fagyos viharban. A hóval duzzadt felhők olyan alacsonyra ereszkedtek, hogy az utca teljesen elsötétedett; a Duna felől hömpölygő sűrű ködben tíz lépésnyire is alig lehetett ellátni. - A tanácsos úr le alkarja vágni - közölte a lány egy idő múlva. A következő percben megbotlott, s ha János bácsi el nem kapja a karját, hasra vágódik. - Azt én már elintéztem - vélte a pincér fölényesen. - Nem intézte el - felelte Juli idegesen. - Most mondta, amikor maguk elmentek. Hogy úgy sincs mivel etetni, s amúgy is megdöglene. A pincér megállt. - Az nem az ő dolga - dörmögte. - Most jut eszébe, hogy a más kosztjával törődjék? Időközben kiértek a Szabadság térre, s nekiláttak a munkának. Ügyefogyott kaszálás esett a rövid nyelű kenyérvágó s a konyhakéssel is, amelyet Juli hozott magával. Szerencsére ősszel már nem nyírták a gyepet, a fű hossza megmaradt, de a rozsdás, nedves szálakat az átvonuló katonaság és tüzérség betaposta a földbe, úgyhogy alig lehetett egy-egy egészséges, lábon álló csomót találni. A lány letérdelt a földre, a két ember is követte példáját. Ujjaik hamarosan meggémberedtek a vizes fűtől s a fagyos göröngyöktől. Buda felől csak elvétve szóltak az ágyúk, de az egyik gránát épp a hátuk mögött, a Nemzeti Bank épületébe csapott be, s egy csipkés, füstölgő lyukat nyomott a falba. Juli kiegyenesedett, s felbámult a házra. - Megvertem - mondta hirtelen. - Mit csináltál? - Megvertem - ismételte Juli, s a szeme könnybe lábadt. - Kit? - A tanácsos urat - súgta a lány. A pincér úgy bámult rá, mintha attól félne, hogy elment az esze. - Mari néni úgy kiabált haragjában - folytatta Juli, s öklével eltörülte a rácsurrant, fénylő könnycseppet kiálló pofacsontjáról -, s a többi asszony is sápítozott, Daniska néni még meg is cibálta a tanácsos úr kabátját, és úgy sikítozott, hogy felidegesedtem, s megütöttem a tanácsos urat. De nem fájt neki, mert meg sem fordult. János bácsi félbehagyta a sarlózást, kiegyenesedett, s apró szemével hosszú, fürkésző tekintetet vetett a lány arcára. A sánta pincér úgy nevetett, hogy majd feldőlt. - Mit tetszik nevetni? - mondta Juli kissé sértődötten. - Tudom én azt, hogy ember-állat nem arra született, hogy boldog legyen, hanem hogy elvégezze a kötelességét. De a ló mégsem arra való, hogy levágják. - Hát az ember? - mondta János bácsi. A köd már úgy megsűrűsödött, hogy ha néhány lépésnyire elkerültek egymástól, a szürke vattafüggöny teljesen bebugyolálta, elfedte őket. Egyébként is későre járt az idő, már az alkonyi sötétség is csatlakozott a földi borulathoz, tanácsosabbnak látszott hazaindulni. János 19

bácsi a vállára lendítette a félig-meddig megtelt zsákot, Juli a sánta pincérbe karolt, hogy átsegítse a fagyos, csúszóssá vált földhányásokon. A Nádor utca sarkán hirtelen megálltak. A ködfüggöny mögül lépések hallatszottak; puha, cuppogó topogás, mintha egy hosszú, láthatatlan menet közelednék a locsogó sárban. A ködből elsőnek egy rendőr alakja bontakozott ki, mögötte négyes sorokban meghatározatlan, imbolygó alakok, hatalmas batyukkal görnyedt hátukon, vagy tömött zsákokkal hónuk alatt; egy öregasszony kétrét görnyedve óriási, fekete útitáskákat cipelt hosszan kinyúló, csonttá aszott karjaival, egy tántorgó férfi gyerekkocsit tolt, ketten - mintha a ködből hasítottak volna ki egy vaskosabb emléket - óriási, szürke dunyhákat hurcoltak vállukon. Amennyire a homályban látni lehetett, a menet nagyobbára koros férfiakból, nőkből s apró gyerekekből állt, ezek kis batyujukkal hátukon, rémült arccal baktattak a felnőttek között. A menet két oldalán egyenruhás, nyilas karszalagos férfiak léptettek, lövésre kész puskával kezükben. Sovány Juli ijedtében belecsípett a pincér karjába. - Mi történik itt, Andrási úr? - súgta az ember füléhez hajolva. - Mit csipkedsz? - morogta ez ingerülten. - Nem látod, hogy zsidók? - Zsidók! - ismételte a lány rémülten. - Hová viszik őket? Minthogy nem kapott feleletet, hirtelen kikarolt a pincérből, s mind a két kezével belefogódzott János bácsi karjába. - Hova viszik őket? - ismételte lábujjhegyre állva, hogy elérje az ember fülét. - Mit tudom én - felelte ez rosszkedvűen. - Ne rángasd a karomat, hallod! A hullámzó köd helyenként oly sűrűn nyomult a végeláthatatlanul vonuló sorok közé, hogy gyors, fehér függönyével egy-egy részletet elkerített a menetből, s természettúli nagyságban a felszínre emelte. Egy ősz hajú asszony vánszorgott el mellettük, hátánál nagyobb púpját cipelve; a szél, mint a gyöngeség sisakját, meredeken felállította fején ónszürke, hosszú haját. A ködnek egy másik mozgó fülkéjéből csak egy hosszú, vékony kar nyúlt ki, kezében bottal, melynek vége eltűnt a sodródó párában. Magányos fejek álltak ki itt-ott a ködből, arrébb egy kinyúló láb ereszkedett bele a kavargásba, amely nyomban elnyelte utánazuhanó, láthatatlan törzsével együtt. Ha a füstös gőz időnként megritkult, egy-egy percre át lehetett látni az utca túlsó oldalán lángoló házra, amely fel-fellobbanó tűzcsóváival olykor vörösre festette a lábánál kígyózó menetet. A tető égő gerendái nagyokat dörrentek, a menet vége felől pisztolylövések hallatszottak. Egy magas, sovány asszony kavargott el mellettük, egy botladozó gyereket vonszolva maga után. - Mentse meg a fiamat! - súgta rekedten, János bácsi felé fordítva vértelen arcát. Az ember azonnal elfordult. - Vigyázz - kiáltott rá Julira, aki előrelépett, s visszarántotta a lányt -, ha meglátják, beállítanak a sorba! - A magas, sovány asszony körül egy percre szétfoszlott a köd, hátraforduló arca oly élesen vált ki a tűz fényében, mint egy kérdés a gyóntatószékből. Juli felnézett az égre. Az asszony fölött, az égő ház szikraesőjében lebegve, tisztán kivette a halál angyalát, kezében hatalmas pallosával, amelynek árnyéka a nő arcára esett. Juli hirtelen elengedte János bácsi karját, és szoknyáját két kézzel összefogva, a menet szélén lépkedő nyilashoz futott. - Hova viszik ezeket, nagyságos úr? - kérdezte bátran csengő hangon. Az égő házból hatalmas ropogással lezuhant egy gerenda, s dörögve elmerült a köd puha tengerében. 20

- Eriggy a fenébe, mert pórul jársz - morogta a nyilas. Juli rimánkodva összerakta két kezét. - Tessék szabadon engedni őket, nagyságos úr! - esengett, könny áztatta kis arcát a nyilas felé emelve. Ez lehajtott fejjel, szótlanul továbblépett. Már jó ideje elhagyták az égő házat, János bácsi s a sánta pincér rég eltűnt a ködben, de Juli nem bánta, bukdácsolva, szaporán ügetett a nyilas mögött, s ha néha melléje került, összekulcsolt kezeit könyörgő mozdulattal feléje emelte; mígnem valaki el nem kapta a nyakánál, megpenderítette, s nehéz csizmájával akkorát rúgott rajta, hogy arccal előre elterült a sárban. *** Mire hazaért, az óvóhelyen az asszonyok már az esti főzéshez készülődtek. A kártyázók asztala tündéri fényben ragyogott; minthogy a közös mécset a pince megvonta tőlük, Kovács úr saját készletéből egy fonott, rózsaszínű, hatalmas gyertyát ajánlott fel az esti szertartáshoz. Juli önkéntelenül megállt az asztal mellett, s előrehajolva megszagolta a hosszú, rózsaszínű szárat s a fölötte remegő aranyszirmokat; ájtatos karácsonyesti illatuk volt. Egy ideig önfeledten szagolgatta, aztán keze fejével megtörülte orrát; beszaladt a hátsó pincébe, s a sarokba húzódva, lekuporodott a zsámolyra. Az asszonyok vidámak voltak, itt is, ott is hangos nevetés csengett az alacsony mennyezet alatt. A köd miatt dél óta szinte teljesen elhallgatott az ágyúszó, a repülők elmaradtak; így akinek kedve volt, megjárta magát egy kissé az udvaron, a szabad levegőn, vagy felment kitakarítani lakását, tisztálkodni, szennyesét kimosni; az egyik asszony még egy kis, kerek, fehér cipót is sütött maradék lisztjéből. Kipihent szívvel tértek vissza az óvóhelyre; meglehet, gondolták, hogy mégiscsak megérik az ostrom végét. - Azt mondják, hogy Budán visszanyomták az oroszokat - újságolta a házfelügyelőné, akinek a délután folyamán még látogatója is akadt. - Vajon? - ingatta fejét az öreg hordár. - Emitt meg bejöttek Rákosszentmihályra - közölte egy másik asszony, aki délután a szemközti ház óvóhelyén szomszédolt. - A Szabóék katona fiával beszéltem az előbb, az ott dolgozik a híradósoknál. - Már csak vége lenne! - sóhajtotta Mari néni. Hogy miképp lesz vége, nemigen firtatták az asszonyok. Az öregkor s a szegénység kettős bölcsessége nem bíbelődött el a részletekkel; beérték a pillekönnyű, csodálatos reménnyel, hogy tán életben maradnak, s tovább járhatnak takarítani és mosni a környék előkelő úri családjaihoz. Özv. Daniskáné volt a legkövetelőzőbb köztük: lányát szerette volna még egyszer viszontlátni, mielőtt meghal; ám lánya Erdélybe ment férjhez, s ki tudja, életben van-e még. - Magának könnyű, lelkem - mondogatta olykor Mari néninek -, nincs senkije a világon, akit megríkatna, ha felfordult. - Magát sem, Daniskáné? - kérdezte ilyenkor Mari néni, s ráncos, öreg arcával szelíden elnevette magát. A sűrű köd az udvarról még a pince előterébe is lehatolt; ha kinyitották az ajtót, egy-egy fehér foszlánya besurrant az óvóhelyre, s felrajzolta a levegőbe a veszélyes éjszaka képleteit. De idebenn oly barátian meleg, meghitt és biztonságossá vált a megszokott táj, hogy még a házfelügyelőék örökké sírdogáló kisfia is megnyugodott, a többi gyerek pedig derűsen sivalkodva, feszülő, kacagós kedvvel majd hogy a feje tetejére nem állította az egész pincét.

21

- Nem látták a Julit? - kérdezte a házfelügyelőné. - Hová lógott már megint az a lány? - Délben kiszaladt a kapun - mondta valaki -, de azóta nem láttam. - Lehet, hogy János bácsi után szökött a Szabadság térre - vélte egy asszony. - Igaz, hogy az már rég visszajött. - Csak nem történt valami baja? - Rossz pénz nem vész el - mondta a házfelügyelőné, s egy nagyot tüsszentett. Juli apróra összehúzódzkodva, mozdulatlanul gubbasztott a sötét sarokban, buzgón hallgatva, mint dinnye a fűben. A nyugdíjas postás magasra vetett ágya, amely mögött meghúzódott, teljesen elfedte. Estére mégis rátaláltak. Mari néni fedezte fel férjétől örökölt szemüvege szigorú villogásával. - Hát te itt csücsülsz! - mondta, önkéntelenül lehalkítva hangját, hogy el ne árulja a lányt. Elaludtál, te árva? No gyere, segíts egy kis vizet hozni! Juli egy pillanatig hallgatott. - Nem - felelte hangosan. - Egy kis vizet segíts hordani - ismételte hangosabban az öregasszony. Juli dacosan felvetette fejét. - Nem segítek - mondta még egyszer. Mari néni egy darabig tűnődve elnézegette a lányt, aztán vállat vonva hátat fordított neki. A pince lassanként nyugovóra tért. Mire a sánta pincér is felhagyott a tüsszentéssel, s eloltották a mécsest, Juli lábujjhegyen kisurrant az óvóhelyről, óvatosan behúzta maga után a dupla faajtót, s még egyre lábujjhegyen a szenespincék felé vette útját. A folyosón vaksötét volt, de a ló meleg párája útbaigazította. - Csitt! - mondta neki, amikor közeledtére az állat nyugtalanul horkantott, s két tenyerét ráfektette bársonypuha, meleg orrára. - Ne lármázz! - kérlelte, békítőn megveregette nyakát, majd lekuporodott a lába elé, a gyér szalmára, s hátát a falnak támasztva, összébb húzta mellén bolyhos, fekete nagykendőjét. Pitymallott már, az udvarra szóló szelelőnyílásból ólmos, szürke fény szivárgott le a falakra, amikor kezében kis petróleumlámpájával Pignitzky tanácsos, a szükséghely felé tartva, befordult a folyosóra. Juli nesztelenül felállt, eléje futott, s a Szabadság térről visszahozott konyhakéssel, melyet kendője alól húzott ki, szíven szúrta. Odakünn már jóval világosabb volt. Egész nap az utcán csatangolt, a ritka légitámadások elől a legközelebbi kapualjba menekülve, éjszakára pedig egy földijénél húzódott meg, egy idősebb szakácsnőnél, aki elhalt anyját még lánykorából ismerte. Egy magasan suhanó, rózsaszínű felhőn ült - ezt álmodta a keskeny deszkapriccsen, a szakácsnő pokróca alatt -, mellette állt a ló, s fejét büszkén feltartva, vidáman csapkodta farkával a rózsaszínű, mennyei legyeket. A felhő Budapest fölött szállt el, átrepült az ezüstösen kanyargó Dunán, s egy időre megállt a Gellérthegy fölött. Ahol elhaladt, alatta - árnyék helyett - erősen ragyogó, rózsaszínű fény kísérte az utcákon s a meredek tetőkön. Juli hátával kényelmesen nekidőlt a felhő egyik puha gomolyagjának, s hasa fölött összekulcsolta kezét. Olyan magasan szálltak, hogy a fél országot be lehetett látni. - Köszönöm, hogy megmentette az életemet - mondta a ló. A nyaka rózsaszínűen ragyogott a felhő erős fényében. Juli meglóbálta lábát a Gellérthegy fölött. 22

- Megtettem, ami tőlem tellett - felelte szerényen. - Különben magát is beállították volna a sorba, ugye? - Ühüm - válaszolta a ló. A felhő újra elindult, de ezúttal Kőbánya fölé repült. Mire Juli visszatért a deszkapriccsre, már teljesen megvirradt. Fejére kapta kendőjét, és felszaladt a lépcsőházba. A kapualjban egy katona megszólította. - Hova siet, kisasszony? - kérdezte. - Az édesanyámhoz - mondta Juli gyorsan, kiugrott a kapun, s mint a nyíl nekiiramodott a néptelen, hajnali utcának. Az első saroknál egy percre megállt, hátrafordította sírástól kipirosodott, pisze orrát, majd besurrant a keresztutcába. Többé nem látták.

23

4. A CSOMAG Reggel, hogy kinyitották az óvóhely dupla faajtaját; az udvarról levágódó huzat - mint egy indulatszó - egy szempillantás alatt izgalomba hozta az egész pincét: a polcokon megcsörrentek az üvegek, a fekhelyek takarói meglibbentek, a padlóról felszállt a por, s az ágyúdörej hirtelen bezúduló felhőjében a hadi Jupiter egy percre birtokába vette a puha ölű alvilágot. Egy női sikoltás hallatszott: mintha a meglepett Io kiáltott volna. - Csukják be az ajtót! - morogta egy férfihang. Az ajtóval szemben álló ágyban egy borzas lányfej felemelkedett a párnáról, s meglepetten hunyorogva szemügyre vette a lábánál magasan kavargó porfelhőt. Jobbra-balra fekhelyeiken az emberek hirtelen felkönyököltek vagy felültek. - Mi történt? - kérdezte valaki. Mari néni, a csizmadia özvegye, gyertyát gyújtott, s karját magasra emelve, egy gyöngéd mozdulattal bevilágított a mellette fekvő öregasszony arcába. - Él, Daniskáné? - kérdezte. - Már mért ne élnék! - dünnyögte ez rosszkedvűen. - Minek ébresztett fel? - Felébresztettem? - kérdezte Mari néni ámuldozva. - Hát nem hallotta, hogy összedőlt a ház a fejünk fölött? - Ha összedőlt, hát összedőlt - dörmögte özv. Daniskáné. - Én ragasszam össze? Az aknatűz azonban, úgy látszik, elállt, az udvar felől már semmilyen zaj nem hallatszott. Az alacsony pincemennyezeten nem látszott repedés, a sötéten izzadó falak is hibátlanok maradtak. Az esemény hírnöke, a magas porfelhő, hirtelen összeroskadt, és elfeküdt a padlón, mint aki célhoz érve megtagadja önnön létét. Az emberek feltápászkodtak, s gyors, néma mozdulatokkal öltözni kezdtek. Mire János bácsi, a helyettes légoltalmi parancsnok, felhúzta csizmáját, és fejébe nyomta erdélyi báránybőr süvegét, szomszédja, Andrási úr, a sánta pincér, aki éjjel az ágyban is felöltözve, kalapban aludt, már vissza is tért felderítő útjáról. A ház udvari fala, az első emeleten, találatot kapott, jelentette; ám nagyobb baj nem történt, a gránát mindössze egy kis lyukat nyomott a falba, s letépett egy darabot az emeleti folyosóból. - Ott sincs nagyobb hiba - mondta -, mert nem tépte le egészen, csak letörte. Úgy lóg le a ház faláról az a kedves kis folyosó, mint kolbászról a nyúzott bőr. - Hogy kerülök be akkor a lakásomba? - kérdezte egy öreg varrónő. A pincér vállat vont. - Minek oda bekerülni! - morogta. - Takarítani akar már megint? Ráér, majd ha béke lesz. Az asszonyok begyújtottak a tűzhelybe, vizet hoztak, bevetették az ágyakat, kisepertek; a férfiak az előtérbe mentek cigarettázni, vagy fel az udvarra, mérlegelő tekintetükkel megtámasztani a kettétört folyosót. A katonazubbonyos fiatalember átugrott a szomszéd pékhez, hogy hátha kinyit. Mire egy negyed óra múlva üres kézzel visszatért, a lépcsőházban szembe találkozott Mari nénivel. A vénasszony szigorúan rávillantotta férjétől örökölt pápaszemét. - Minek kószál az utcán, lelkem! - mondta szemrehányón. - Még befogják a nyilasok! - Maga meg minek mászkál fel a harmadik emeletre? - felelte a katonazubbonyos fiú. - Madarat fogni?

24

A pince keskeny, sötét csigalépcsőjéhez érve, hirtelen karjaiba fogta a megrémült öregasszonyt, s hangosan nevetve leszaladt vele a lépcsőn. - Így hamarabb értünk le, néni, igaz? mondta, s óvatosan visszaállította a földre, a fal mellé az apró, öreg testet. - Már kész a kávé, érzem a jó savanyú szagát. Mari néni megrázta a fejét. - Jaj, lelkem - mondta -, nem tudok én most enni, halottat láttam. - Hol? - Épp az ablakom alatt - sóhajtotta az öregasszony. A fiú az arcába nézett. - Hol? - ismételte Biztos, hogy az ablak alatt? A mi járdánkon? - Épp az arcába látni az ablakomból szegénynek - magyarázta Mari néni. A katona hosszan füttyentett. - Az nagy baj! - morogta. - Ha rajta van a járdán! Reggeli után a férfiak kivonultak az előtérbe, megtanácskozni a nap rideg meglepetéseit. Az orosz bombázók szigorúan gyakorlatoztak a tetők fölött, gépfegyvereik csikorogva belebelefaltak a házak meztelen falaiba; a szomszéd banképület tetején szünet nélkül vonított a légelhárító. Ha egy-egy percre elállt a lövöldözés, fentről az udvarról lehallatszott az olvadó hó egyhangú, lassú csorgása: a tél szelíd köszöntése. - Az tény, hogy a mi járdánkon fekszik - jelentette a katona -, épp Mari néni ablaka alatt. - Civil? - Civil. János bácsi, a helyettes légóparancsnok, ősz harcsabajusza végét beszopta szájába, s mogorván hallgatott. - Ha tényleg civil, s a mi járdánkon fekszik, akkor nekünk kell eltemetni - sóhajtotta gondterhelten a tömzsi, piros képű, fehér hajú házfelügyelő. - S még az asszonyok közül is segítségül kell hívni, mert magunk nem bírunk vele. Épp előtte való nap jelent meg a polgármesteri rendelet, melynek értelmében minden ház lakói huszonnégy óra leforgása alatt maguk kötelesek eltemetni a legközelebbi nyilvános téren a ház előtt fekvő polgári holttesteket. A legközelebb a Szabadság tér esett, de ott német nehéztankok álltak, senkit sem engedtek a közelükbe. - A József tér meg már megtelt - közölte a nyugdíjas postás -, az Erzsébet térre kell kivinni. Hogy szállítsák az Erzsébet térre, amely jó húsz percnyire van, s az orosz aknavetők tüzében fekszik? Hogy temessék ott el, amikor mindössze két ásójuk van, kapájuk meg egy sem, s a föld tiszta keményre fagyott? Mivel takarják le, hisz a nép ebben a pincében olyan szegény, hogy jó, ha magamagára telik neki szemfedőre s lepedőre. De estére az emberi elme furfangja megoldotta e bánatos kérdéseket is. A sötétség beállta után, a mindennapos kártyajátszma idején, mialatt az asszonyok a tűzhely köré gyűlve, a zsarátnok esti fényével arcukon lesimították szívükről a napközben felgyűlt ráncokat, a férfiak egyenként kilopózkodtak az óvóhelyről, majd János bácsi vezetésével a ház elé vonultak. Libasorban, a fal mentén, hogy fel ne tűnjenek, baktattak Mari néni ablaka alá. A halott közvetlenül a járda szélén feküdt, egyenes testtartásban, fekete, dupla soros télikabátja gyűrhetetlenül simult testéhez, mintha gondosan kisimította volna maga alatt, mielőtt lefeküdt; csak kalapja röpült le fejéről, s hosszú, ősz haja is rendetlenül lógott le kétoldalt a havas, csatakos kövezetre. A holdvilág épp arcába sütött: a szeme nyitva volt. Az öregek körülállták. A pincér leemelte kalapját, majd nagyot tüsszentve, sürgősen visszanyomta fejébe. - Siessünk! - mondta valaki. A holdsütötte, keskeny utcán ugyan egy lélek sem 25

látszott, de a tiszta, szép éjszaka könnyen az utcára csalogathatott egy unatkozó pincelakót a szomszédból, vagy az utca fölé egy orosz repülőrajt. - Kovács úr, fogja meg a lábánál utasította János bácsi a termetes szabómestert, akinek lángoló vörös arca mint egy lámpás sütött a hó fölött -, maga is segítsen neki, Andrási úr, mi többiek a vállánál emeljük meg. Megvan? A szomszéd ház túlsó sarkáig nem volt hosszú az út, de az öregek beleizzadtak. A halott súlyosabb volt, mintsem gondolták. A nyugdíjas postás egy piros kockás zsebkendővel homlokát törülgette. Oly hirtelen eresztették le, hogy a holttest feje hangosan rákoppant a kövezetre. - Pszt - mondta az öreg hordár, s idegesen körülnézett. A sánta pincér hátralépett, és szemügyre vette a holttestet. - Jól fekszik? - kérdezte. - Nem kellene közelebb a falhoz? - Nálunk is a járda szélin feküdt - mondta valaki. - Nem jobb az úttesten? - Hadd feküdjék úgy, ahogy nálunk - mondta a katona. - Az a természetes fekvése. A sánta pincér letérdelt a kövezetre, s kétoldalt lesimította a halott felgyűrődött kabátját. Emeljék csak meg a derekát - dörmögte -, magam nem bírom. Igaza van, hadd feküdjék úgy, ahogy nálunk. Enyhe éjszaka volt, a tetőkről csurgott a hólé. Egy vastag csöpp a halott arcába paskolt. - Ne csúsztassuk arrébb? - kérdezte a nyugdíjas postás, s önkéntelenül keresztet vetett. - Minek? Az öreg nem felelt. A katonazubbonyos fiú hirtelen hangosan elnevette magát. - Nagy meglepetés lesz - mondta, s fehér foga kacagósan megvillant a holdfényben -, ha ezek itt holnap arra ébrednek, hogy temetniök kell. A krisztusát, micsoda felfordulás lesz! - S nem is várhatnak már sokáig - morogta János bácsi. - Miért nem? A pincér feltápászkodott a halott mellől. - Én már érzem - mondta. - Nagyon enyhe az idő tegnap óta. - Hej, micsoda meglepetés lesz! - ismételte a katona, s jókedvében a feje búbjára nyomta sipkáját. - Hogy fognak nyögni az urak, amíg kitranszporálják az Erzsébet térre... Hogy is hívják azt a sertésképű tanácsost, aki az elsőn lakik? Most már az öreg hordár is elnevette magát. - Meg a Lőrincz igazgató úr - súgta, s holdsütötte mutatóujjával a ház villogó ablakai felé bökött -, meg a Finiász tanácsjegyző úr... meg a Bór ügyvéd úr a harmadikról, aki minden héten egy csomagot küldött el velem. - Most te küldtél neki egyet - mondta a nyugdíjas postás. A Duna felől hirtelen hűvös szél kerekedett. Az emeleten egy benyomott ablak csikorogva kinyílt, s üvegcserepeinek ezüst visszfényét végigsuhintotta az úttesten. Messziről egy magányos lövés hallatszott. A szabómester hátrafordult. - Jönnek! - dörmögte. - Vigyázat! 26

Hátuk mögött könnyű loccsanások hallatszottak, mintha a sötétben meglapuló kis pocsolyák hirtelen beszélgetésbe elegyedtek volna egymással. A házfal alatti árnyékból, mely ferdén átvágott az úttesten, két apró, tömörebb árnyék oldódott ki, s átlépve a járda holdfényes szakaszába - mint egy magyarázatot -, nyomban egy-egy újabb árnyékot bontott ki magából. - Mari néni meg özvegy Daniskáné - morogta a légóparancsnok. - Micsoda ördög hozta ezeket a nyakunkra? A két öregasszony szorosan egymásba kapaszkodva billegett feléjük. - Elvitték a halottamat? kiáltotta Mari néni már messziről. - Hát persze hogy elvitték, nem megmondtam, Daniskáné? - A szomszéd ház elé lopták - hebegett az özvegy mosónő, keresztet vetve. Mari néni megvillogtatta szemüvegét. - Jól tették, Daniskáné - felelte. - Elég dolgunk lesz majd a magunkéból temetni! - Ahol annyi a vénasszony! - morogta a sánta pincér. Mari néni a halott fölé hajolt. - Ez sem legényember már - vélte. - Miért nem fogta le senki a szemét? - Már nem lehetett - dörmögte a pincér. - Megpróbáltam, de már nem ment. A halott nyitott szemmel nézett fel az égre, mintha a holdsütést figyelné. Mari néni még mélyebbre hajolt, s megtapogatta bolyhos, fekete télikabátját, majd sóhajtva kiegyenesedett. - Most meg nem bírok majd vacsorázni sem - panaszolta. - Ha halottat látok, az úgy megfekszi a gyomromat... - Hát gyerünk haza, néni! - A kabátot rajta hagyják? - kérdezte az öregasszony, miközben belekarolt özvegy Daniskánéba, s másik kezével szoknyáját összefogva, hazafelé indult. A férfiak összenéztek. A Duna felől, jó messziről, újra egy tompa puskalövés hallatszott. János bácsi hirtelen lehajtotta báránysüveges fejét, s lassan elfordult. - Hű! - nyögte a katona, s felemelte kezét, mintha homlokára akarna csapni; de karja félúton megállt. A két öregasszony már eltűnt a ház árnyékában, csak lassú tocsogásuk hallatszott még az éji utca csendjében. Az öreg hordár piros kockás kendőjével izzadt homlokát törölgette. - Micsoda égetni való egy tolvaj boszorkány! - súgta fejét rázva. Odahaza a két öregasszony már ágyban feküdt, mire az emberek egyenként visszaszivárogtak az óvóhelyre. Utolsónak a katonazubbonyos fiú érkezett, az is üres kézzel. Mari néni - aki szemmel tartotta az ajtót - rosszallóan felhúzta a szemöldökét, majd határozott mozdulattal hátat fordított a tűzhely köré sereglő, tányérral, evőeszközzel csörömpölő társaságnak. - No tessék! - sóhajtotta, pápaszemes, szelíd tekintetét a mellette fekvő özvegy Daniskáné ráncos arcára függesztve. - Pedig Ruzicska bácsinak már egy ép rongya nincs! Az öreg mosónő elégedetten összekulcsolta kezét a takaró alatt. - Lám, s mégis megállták! - mondta. - Pedig Andrási úrra is ráférne egy tisztesebb kabát, a szakadt, vékony felöltője helyett! De lássa, lelkem, én negyvennégy éve járok mosni, vasalni a legjobb úri házakhoz, ahol számolatlanul is rám bízták a szennyesüket, és soha még egy piszkos zsebkendő sem ragadt a kezemhez. - Áldja meg magát az Isten, - felelte a csizmadia özvegye.

27

A sarokból vékony gyereksírás hallatszott, egy tíznapos csecsemő anarchikus panaszkodása. A tűzhely körül, az ágyak szélén gubbasztva, mint a verebek, az öregek vastagon szürcsölték a kiosztott lebbencslevest, míg a sarokban, a mécses fényében, egy termetes, ősz hajú asszony, mélyen lehajolva, unokája rózsaszínű ülepét szappanozta egy teknő fölött. Mari néni hirtelen felült az ágyban. - Hát az enyémhez ragadt-e? - kérdezte méltatlankodva. - Más dolog az, ha egy ember meglop valakit! De ha sok szegény ember együtt lop, az olyan, mintha maga Isten lopna. - Nono! - vélte az öreg mosónő, és védekezőn felemelte kezét. - S hát kit loptak volna meg! - folytatta Mari néni kipirult orcával. - Isten nyugosztalja szegényt, de hát ott fekszik lenn az aszfalton, se ijafia, se siratója, holnap meg beteszik a verembe. Ha levesszük róla azt a kabátot, hát mintha egy elhullott, gazdátlan báránynak nyúznák le a bőrét. Mari néni pápaszeme egyre szigorúbban villogott. - Lássa, Daniskáné - folytatta súgva, hogy a szomszédok meg ne hallják -, én nem is vacsoráztam, úgy elnehezedik a szívem, ha halottat látok. De azt hiszi, hogy az uraságok a szomszéd házból rajta fogják hagyni azt a finom kabátot, mielőtt eltemetik? Vagy ők húzzák le, vagy mink. Azazhogy most már ők. Az öreg mosónő hirtelen elnevette magát. - De legalább megdolgoznak érte - kuncogta vékony, öreg hangján, mely úgy szólt, mintha egy megrepedt kis üvegharang kacagna a sötétben. - Azt azért jól megcsinálták azok a bolond öregek! Mari néni is elmosolyodott. - Átlopták nekik a szegénységet - mondta, s egy gyors mozdulattal levette, s párnája alá csúsztatta pápaszemét. - Muszáj lesz dolgozniuk, no! Szegény, jó nagyságos úr!... Hát, Isten áldja, Daniskáné! Gyorsan elaludt, de már hajnal előtt ébren volt, s kezét óvatosan, hogy meg ne rázza, az ágy oldalának támasztva, nesztelenül felült. Az éjjeli mécses homályos fényében végigtekintett a pincén: az emberek mind aludtak, vastag horkolásuk egymásba gabalyodva úgy tolongott a pince alacsony mennyezete alatt, mint egy megriadt, göndör hátú birkanyáj a bezárt karámban. Valaki keservesen nyöszörgött álmában. A túlsó helyiségből áthallatszott a nyugdíjas postás vékony sípolása. Ezt már mi fogjuk eltemetni, gondolta Mari néni, mialatt lábát óvatosan leeresztette a hideg kőpadlóra, a párna alól kihúzta pápaszemét, s gyorsan felöltözött. Friss levegőre vágyott, mielőtt megindult a hajnali bombázás. Minthogy a kapu még zárva volt, egy kicsit megjárta magát az udvaron, majd fölballagott lakásába, a harmadik emeletre. A pitymallat szürke fénye még nem mosta széjjel az egymásba kapaszkodott világot, de amikor egy idő múlva kihajolt az ablakon, hogy széttekintsen a hajnali utcán, lent a dérlepte kövezeten már világosan kivette a holttestet, mely újra elfoglalta régi helyét, az ablaka alatt. Mari néni ijedten szájára csapta kezét. Visszalopták! - gondolta dobogó szívvel. - A kutyamindenit, visszalopták! Mindkét kézzel felfogva szoknyáját, lélekszakadva lefutott a lépcsőn. Lent, az óvóhelyen már ébredeztek, köhécseltek. János bácsi, báránykucsmás fejét mélyen lehajtva, csizmáját húzogatta. A hirtelen kicsapódó faajtó nyikorgására valamennyien a kipirult arcú, lihegő öregasszonyra néztek. Mari néni szívére szorította kezét. 28

- Visszalopták! - kiáltotta elfulladva. - A keserves krisztusát, visszalopták! - Mit? - kérdezte a sánta pincér riadtan. - Az öreg nagyságos urat! - Micsoda? - dadogta a vén hordár. - Nem értem. - Biztos észrevették a kutyafejűek - mondta Mari néni dühösen. - Észrevették, s még az éjjel visszalopták. Az egész pince az izgatott öregasszony köré sereglett, a gyerekek nagyokat visítva felugráltak a padokra. - Visszalopták... visszalopták - sikította a házfelügyelőék hatéves kisfia, kereplőjét recsegtetve. A nyitva maradt faajtón hirtelen egy éles dörrenés csapott be. - Szabad! mormolta Focher néni, egy öreg takarítónő, aki mindkét fülére nagyothallott. - Menjetek el az ajtóból, hisz nem tud bejönni! - De hogy ki lett légyen az, aki nem tudott bejönni, azt nem árulta el. Minthogy az ágyútűz egyre szaporábban szólt, egyelőre gondolni sem lehetett arra, hogy kimennek az utcára helyszíni szemlét tartani. Minél hangosabban sopánkodtak az asszonyok, a pórul járt öregek annál dacosabban hallgattak; csak a sánta pincér szuszogott felháborodásában, botjával az izzadó, sötét mennyezetet fenyegetve. Az öreg hordár azonban észrevétlenül kiosont az óvóhelyről, s felkocogott Mari néni lakásába. A halott dupla soros kabátjában épp az ablak alatt feküdt, a járda legszélén, ugyanazon a helyen, ahonnét az este elhordták. Az ügyvéd úr visszaküldte a csomagot, gondolta az öreg hordár, s úgy elkeseredett, hogy a legszívesebben sírva fakadt volna. Mélyen kihajolt az ablakon, és szemügyre vette a szomszéd házat. - De ne félj, jön még kutyára dér! - kiáltotta haragosan, s öreg öklével megfenyegette a házat. Egy galambraj szállt fel csattogó szárnyakkal a szomszéd tetőről, s nyomban utána, fekete füst- és porköpenyében, szétdörrent a gránát a sarki fűszeres vasredőnyös kirakatában.

29

5. ANNA NÉNI Reggel hét óra felé az óvóhely ajtajának mindkét szárnya zajtalanul kinyílt, s a tejszínű nyílásban, lobogó ősz hajjal, egyik kezével egy apró batyut lengetve, a másikat hasára szorítva, egy hatalmas termetű öregasszony állt meg a küszöbön. - Ébredjetek! - kiáltotta mélyen zengő hangján, melynek hullámaiban mintha kavicsok görögtek volna. - Ébredjetek! Nyakunkon a tatár! A fali polcon mécses állt, lángja meglobbant a huzatban, s egy kis sárga fényt ejtett a falra, mint egy tearózsa szirmát, de homályban hagyta az alacsony mennyezetű, hatalmas pincehelyiséget, melynek belső végéhez egy még sötétebb terem csatlakozott. Az egymáshoz zsúfolt ágyakban, székeken, kereveteken horkoló emberek mozgolódni kezdtek, egyikük-másikuk felkönyökölt, valaki kéjesen ásított, mint egy macska. - Ébredjetek! - kiáltotta az ajtóban álló vénasszony, kinyújtott karral az alvókra mutatva. - Az Úr ráncigáljon fel benneteket az utolsó gödörből! Még meddig akarjátok ezt a rohadt napot lopni? - Mi történt? - sikította egy női hang. Egy fiatal lány felült az ágyban, s mindkét kezével a hajába kapott. Többen tüsszentettek. Andrási úr, a sánta pincér felkapta botját, s vérvörös arccal megfenyegette a mennyezetet. A túlsó helyiségben is mozgolódni kezdtek; Mari néni, a csizmadia özvegye kiszedte vánkosa alól férjétől örökölt pápaszemét, orrára biggyesztette, majd a mellette alvó özv. Daniskáné fölé hajolva, gyöngéd kézzel költögetni kezdte. - Mi baja már megint? - morogta ez. - Ismét a lóról álmodott? - Nyakunkon a tatár! - súgta Mari néni, a másik özvegyasszony ráncos arca fölé hajolva. - Nyakunkon? - kérdezte ez félálomban. Óvatosan körültapogatta a nyakát, majd tagadón megrázta fejét, s másik oldalára fordult. Az elülső pincében gyertyát gyújtottak; a fény apró sárga hullámaival - mint egy derűs fejtegetés szapora körmondatai - gyorsan magyarázni kezdte a csendesen szétváló külvilágot. Ingben, nadrágban, nagykendőben félig felöltözött alakok imbolyogtak a homályban. - Mi történt? - Ki ez? - kérdezte Pólesz úr, egy öreg kocsis, aki csak nemrég költözött ide ferencvárosi, romba dőlt lakásából, s az ajtóban álló ősz fürtű, óriási öregasszonyra mutatott. - Ezt még nem láttam! - Ez Anna néni - felelte testvérbátyja, a nyugdíjas postás. - A másodikon lakik. - Nem láttam még a pincében - dörmögte az öreg kocsis. - Mert a lakásában maradt - magyarázta a postás. - Azt mondja, nem patkány, hogy pincében lakjon. - Akkor most meg miért jött le? - Mi történt, Anna néni? - kiáltotta az előbbi rémült női hang. - Jézusmáriám, itt vannak az oroszok! - sikította egy másik.

30

A pince egy pillanat alatt talpon termett. A nők sápítozva körülfogták az ajtóban álló öregasszonyt, aki egyik kezét hasára szorítva, a másikkal apró batyuját lóbálva, mozdulatlan arccal nézett szembe a tolongó tömeggel. Fekete, horgolt kendője lecsúszott fejéről, melyen a huzat felkavarta, mint egy porfelhőt, a vasszürke, ősz fürtöket, míg alatta a nagy csontú, hatalmas arc pliocén rétegei érinthetetlen nyugalomban őrizték Isten mintázó hüvelykujjának eredeti lenyomatát. Az orr töve fölött összeülő szürke szemeknek kissé vörhenyes alfényük volt, mintha a tudás fájának piros almája tükröződnék bennük. - No, felszálltatok, madaraim? - kiáltotta, vállát az ajtófélfának támasztva. - A krisztusát ennek a lusta népségnek, hogy még ítéletnapján is úgy horkol, hogy nem hallja meg az angyal trombitáját. Gyerünk, melósok, vizet hordani. - Ég a ház, Anna néni? - visította rémülten az állapotos fiatalasszony, védekező mozdulattal hasa elé emelve kezét. - Dehogy ég, fiam - felelte mozdulatlan arccal az öregasszony. - Kávét akarok inni! A következő pillanatban levágta a földre batyuját, előrehajolt, s mint a csúfolkodó kislányok, tenyerét térdére támasztva, férfias, mély hangján hatalmas, vásott nevetésben tört ki. Nagy, csontos teste jobbra-balra dűlt, arcának száraz agyagrétegei majd szétporladtak a vidám viharban, szeme szikrázott. - Nem ég a ház, lelkem - kiáltotta harsogva -, csak kávét akarok inni... kávét! És sebtibe, még mielőtt kitavaszodik! - tette hozzá, irdatlan jókedvében combját csapkodva begörbített tenyerével. - Hallom, Daniskáné, hogy már kicsirázott a krumplija? - Nincs nekem egy szem krumplim sem, Anna néni - felelte az özvegy ijedten. - Azt hittem, van - morogta az öregasszony csúfondárosan. - Nem baj, majd lesz jövőre, ha megéri, Daniskáné! - Az Isten áldja meg, Anna néni, hát nem azt mondta, hogy itt vannak az oroszok? - kiáltotta panaszosan a nyugdíjas postás. - Egy szóval sem mondottam - ingatta fejét az öregasszony. - Akkor meg miért jött le? - Mert kilőttek a lakásomból, édesapám - felelte Anna néni. - Rám szakadt a mennyezet, majdhogy agyon nem nyomott. No, de gyerünk, madaraim, ne bolhászkodjunk, fűtsünk be abba a tűzhelybe, mintha a Sinai-hegyen kellene tüzet gyújtani. - Beszakadt a mennyezet? - ismételte reszkető hangon Mari néni, a csizmadia özvegye. Uramisten, hisz akkor kis híja, hogy szörnyet nem halt, Anna néni! - Köpünk rá, fiam - felelte az öregasszony dörgő hangján, felkapta a földről nevetségesen apró batyuját, s hosszú, csikorgó lépteivel elindult a túlsó pincében álló tűzhely felé. - A gyárban is felrobbant mellettem a villanykályha, az sem nyomott agyon... Kinek az ágyában fogok aludni? A két pincét egy három lépés hosszú, keskeny átjáró kötötte össze; közvetlenül a folyosó előtt, az elülső helyiségből egy külön kis fülke nyílt, amelyben a ház legelőkelőbb lakói, Pignitzky számvevőségi tanácsos özvegye és gyermekei ápolgatták kényes árvaságukat a környező szegénynép durvább hullámai közepette. A fülkében egy külön tűzhely is állt, amelyen csak Pignitzkyék főztek; a többi lakó közös kosztját az asszonyok a belső pince sarkában álló nagy tűzhelyen készítették el. Pignitzkyéken kívül még csak a házfelügyelőék ették saját főztjüket, de ezt az asszony rendszerint földszinti lakásuk konyhájában csapta össze a bombázás hosszabb-rövidebb szüneteiben. 31

Anna néni megállt a külön rekesz előtt, s kezével félretolta az ajtót helyettesítő függönyt. - Jó reggelt - mondta hangosan, mialatt éles, szürke szemét lassan körüljáratta a homályos fülkében. - Hát itt is volna hely! A díványon ellakom én az egyik gyerekkel, a másik gyerek meg az anyjához fekszik. - Mit akar ez az asszony? - kiáltotta a tanácsosné, s rémült arccal felkönyökölt ágyában. Anna néni felszegte fejét, s kissé előrehajolt. - Hogy mit akar ez az asszony? - ismételte csendesen. - Hát csak azt, ami minden asszonynak kijár szülés és halál előtt: egy ágyat. - Itt akar szülni? - kérdezte a tanácsosné megrettenve. Anna néni a szemébe nézett, s kétszer egymás után lassan, nyomatékosan biccentett. De még mielőtt az ágyban fekvő asszony újra szóhoz jutott volna, kieresztette markából a függönyt, s a fülkének s lakóinak hátat fordítva, hirtelen befordult az átjáróba. - A patkányok is uraskodnak? - kiáltotta, mialatt hosszú, döngő lépteivel a két sor ágy között a tűzhely felé tartott, amely előtt egy öreg mosónő a légó baltájával gyújtóst hasogatott. - A nagy patkányok is megtáncoltatják a kis patkányokat, mielőtt az egész banda megsül a pokol tüzében? A patkányok között is vannak fejesek és koldusok? - Csitt, Anna néni! - kapaszkodott a karjába egy háta mögött loholó apró öregasszony. - Ne bántsa, még nincs egy hete, hogy meghalt az ura! Anna néni megállt, s lassú mozdulattal, mint egy hajó, szembefordult a kis takarítónővel; ez önkéntelenül hátralépett. - Mit... hogy meghalt az ura? - felelte mélyen zengő hangján. - Hát van itt asszony ebben a csárdában, akinek még nem halt meg az ura, vagy nem fog meghalni, mielőtt ő maga a föld alá mászik? Négy gyermeket neveltem fel magam, gazda nélkül... emitt gubbaszt az egyik! A katonazubbonyos, húszéves forma fiúra mutatott, aki az egyik ágy szélén ült, s egy darab száraz kenyeret rágcsált. - Jól van, mutter, szüntesse már be a tüzelést - mondta ez csendesen. - Nem kell azért abba a szegény asszonyba beleharapni. - Mit cincogsz? - kérdezte az öregasszony, hatalmas ősz koponyáját fia felé fordítva. - Hát láttak már ilyet? - morogta méltatlankodva. - Láttak már patkányt, aki a hátsó lábára áll, és kézcsókra nyújtja a másiknak a két elülső mancsát? S láttak már olyat, aki odabilleg, s megnyalja neki? Inkább az anyáddal törődnél, te lelketlen, s ne dögölnél itt napszámra a szeretőd szoknyája mellett! A csendes pince, amelyben nagyobbára öregemberek, asszonyok békességes nyája morzsolgatta rózsakoszorúját, Anna néni leköltözésével hirtelen kibillent egyensúlyából; a megadás szelíd, benső rendje, amelyet eddigelé legföljebb az ostrom külső, durva eseményei rebbentettek meg egy-egy pillanatra, önmagából kifordulva, tüskés alkatelemeire hullott, s felfedte alattomos izzását. S mintha a külvilág is csak erre a jelre várt volna: mint macska a pamutgombolyagot, mancsai közé fogta, s gyorsan görgetni kezdte a riadtan összehúzódzkodó pincét. Egy órával azután, hogy Anna néni leköltözött, a visszavonuló németek egy gépfegyveres osztaga telepedett meg a ház egyik védettebb udvari helyiségében, egy kis szabóműhelyben; egyik teherautójuk pedig beállt a kapualjba, s úgy eltorlaszolta a kijáratot, hogy csak oldalvást, a kerekek és a fal közé csúszva, lehetett kifurakodni az utcára. Az autó lőszeres ládákkal volt 32

megrakva; ha egy akna vagy bomba csapódik le a közelében, hiba nélkül felrobban, s a ház romjai alá temeti a pincelakókat. Még a délelőtt folyamán híre kelt, hogy a németek nemcsak átvonulóban szállták meg a szabóműhelyt, hanem gépfegyverállást rendeznek be az első emeleti erkélyen, s ha közelharcra kerül sor, utolsó töltényükig védeni fogják a házat. Az utcasarkon román munkaszolgálatosok már egy hete tankfogó árkokat hánytak, amelyek a Duna felé való kijáratot védték; ez is megerősítette ezt a feltevést. De mi történik akkor a lakókkal... kiürítik a pincét? A két özvegyasszony, Mari néni s özvegy Daniskáné ágyuk szélén gubbasztva, egy kiterített fehér konyharongyon babot szemelt délire. Özvegy Daniskáné keze úgy reszketett, hogy a babszemek, mint a bolhák, minduntalan kiugrottak ujjai közül. - Hova tesznek akkor bennünket? - panaszkodott. - Hisz a szomszéd házakban úgy megteltek a pincék, hogy már egy lélek sem fér el bennük. Az ágyamat meg, amelyben negyven éve alszom, azt meg hova tegyem, hogy fel ne robbantsák? Mari néni komoran bólintott; pápaszeme lecsúszott az orra hegyén. - Tán csak nem ürítenek ki - vélte. - Nem tehetnek ki az utcára ennyi népet! - Azt hallottam - folytatta Daniskáné -, hogy a Ferencvárosban, egy házban, ahol nem ürítették ki a népet, a németek levonultak a pincébe, az oroszok meg a szellőztetőkön hajigálták be a kézigránátokat. Képzelje el, lelkem, ha egy ilyen kézigránát az ágyamba esik! - Nem biztos, hogy a magáéba esik, Daniskáné - vigasztalta Mari néni. - Kitől hallotta... Pólesz úrtól? - Attól. - Annak is okosabb dolga lehetne, mint hogy felidegesítse az embert - dohogta a csizmadia özvegye. - Hol marad már az a vén trotty hordár? Minthogy az egész pincében csak egyetlen ember, az öreg hordár tudott valamelyest németül, őt küldték fel deputációba a megszálló csapatokhoz kitudakolni, hogy mi a tervük a házzal, a hazával s az éltükkel. Andrási úr, a sánta pincér s a légóparancsnok csak a nagyobb nyomaték, tekintély és dísz kedvéért kísérte el útjára, amelyről - noha már jó egy órája volt, hogy elindultak - még mindig nem tértek vissza. - Jöjjön csak közelebb, lelkem! - intett özvegy Daniskáné a másik özvegyasszony felé. Mondani akarok valamit. A két öregasszony nyolc év alatt - hogy a sors összevetette őket harmadik emeleti szobakonyhás lakásukban - annyira megtanulta egymás benső fényeit s árnyékait, hogy szinte minden kiejtett szavukra ki tudták számítani a másik feleletét: mint egy árnyékot, melyet egy ismert tárgy egy ismert fényforrás előtt vet; Mari néni most is rögtön tudta, hogy mi az, amit lakótársnője szóba fog hozni. - Anna néni? - kérdezte fejbólintva. - Az a vén boszorkány hozta nyakunkra a németeket - súgta özvegy Daniskáné. Az öregasszony meghökkent. - Hogyhogy? - Nem tudom - felelte a mosónő -, de meglátja, hogy az egész pincét szerencsétlenségbe fogja dönteni. Abban a percben, hogy bejött, elsötétedett körülöttem a világ... s az olyan biztos jel, hogy abban még sohasem csalódtam. 33

- De hisz aludt, Daniskáné! - kiáltotta Mari néni méltatlankodva. - Alig bírtam felverni. Az öreg mosónő nem hederített az ellenvetésre. - Mindenkibe beleköt - súgta, és szelíd arca elpirult haragjában -, mindenkit fellázít a másik ellen. Nincs benne semmi rend. Nem szeret az sem Istent, sem embert. - Ki a fiának a szeretője, maga tudja? - kérdezte Mari néni. - Tudom. Mari néni egy ideig csendben várt a felelet folytatására. Minthogy az elmaradt, megigazította fejkendőjét. - Hogyhogy ma még nem volt repülőtámadás? - kérdezte tapintatosan. - Az is rossz jel - felelt özvegy Daniskáné. - Ilyenkor összegyűjtik minden dühüket, s aztán úgy mennek neki az embernek, mint egy felbosszantott méhraj. Mind a ketten hirtelen elhallgattak; a deputáció az udvarról visszaérkezve, bevonult a pincébe. S ugyanabban a pillanatban zenei kíséretképp, néhány egymást követő hatalmas dörrenés vágódott be az előtér ajtaján, mintegy vokális aureolával vonva körül a jelentőségében hirtelen megnövekedett küldöttséget. - Nix zu machen - jelentette az öreg hordár, s megvakarta orrát. - Egy szót sem lehet belőlük kivenni. Azt mondják, nyugodjunk meg, idejében avizálni fognak, ha ki kell ürítenünk a bunkert. Legalább két órát adnak. - Atyaúristen, két órát! - kiáltotta kezét összecsapva az állapotos fiatalasszony. - Két óra alatt hogy szedelőzködjünk össze gyerekkel, cókmókkal, élelemmel! S hova költöztetnek? - Az ágyam! - sóhajtotta özv. Daniskáné. - Úgy kivannak - folytatta az öreg hordár -, hogy rögtön leheveredtek a padlóra, még a menázsijukat sem ették meg. A hadnagyuk berlini. Egy hosszú árnyék vetődött a falra, a kis csoport hirtelen elsötétedett: valaki a mécses elé állt. - Mit fontoskodsz, te ráncosszájú! - morogta Anna néni, aki reggel óta, hogy bevonult a pincébe, hangtalanul és mozdulatlanul aludt az egyik priccsen, s most, az ágyútűz hallatára, hirtelen megelevenedett. - Ki kíváncsi arra, hogy hova való a te hadnagyod? Az öreg hordár megfélemlítetten elhallgatott. - Két óra alatt ki kell költöznünk, Anna néni, nem tudom, hova - közölte a sánta pincér. - Hát aztán! - dörmögte az öregasszony. - Én tíz perc alatt költöztem ki a lakásomból. Annyi ideig tartott, amíg kimásztam a törmelék alól. - Anna lelkem, maga fölmehetne, s beszélhetne a parancsnokkal - ajánlotta özvegy Daniskáné ravaszul. - Hogy itt csupa öreg s beteg ember van, s menjenek át inkább a szomszéd házba... - Sz... t, fiam! - kiáltotta az öregasszony dühösen. De hirtelen elnevette magát; jólelkűen, harsogva kacagott, mint egy gyerek, ősz fürtjei vidáman lengtek nagy koponyája körül. - Jól adja, Daniskáné! - harsogta, nagy, sárga fogait csillogtatva. - Hogy én menjek fel hozzájuk, s kérjem meg őket?... Tudja-e, galambom, mikor kértem én utoljára élő embertől valamit: negyven évvel ezelőtt az anyámtól egy tiszta inget a nászéjszakámra. Azóta senkitől semmit, pedig négy gyereket hoztam a világra, s kettőt már el is temettem közülük. Egy pillanatra elhallgatott, szikár, csontos öklét elgondolkodva végighúzta homlokán. 34

- Hogy azért menjenek el innét, mert itt sok az öreg s beteg ember? - ismételte egy idő múlva. Tán a fiatalokhoz küldjem át őket, Daniskáné lelkem, galambom, hogy azokat is minél gyorsabban megnyomorítsák!? Most már csak gebedjünk meg, madaraim, ha már muszáj volt háborúskodnunk. - Én nem háborúskodtam - kiáltotta özvegy Daniskáné méltatlankodva. - Hát mit csinált? - felelte Anna néni egykedvűen, és szúrós, szürke tekintetét lassan körülhordozta a nők ráncos arcán. - Volt itt csak egy asszony is ebben a szent csürhében, aki megtiltotta volna az urának, vagy a fiának, hogy katonának menjen? Ha mi, asszonyok, becsukjuk a boltot, a férfiak nem csinálhattak volna háborút, ha megfeszülnek sem. Most már, persze, hiába szájalunk, hogy kilőtték az ágyunkból a papát meg a fiúkat. Késő bánat, madaraim! De az én fiam nem fog háborúba menni, amíg én egzisztálok. Délután négy óra felé a németek a lőszeres autóval együtt kivonultak a házból. De alighogy leülepedett az izgalom, amelyet a váratlan öröm kavart fel a szívekben - oly mértéktelen arányokban, hogy Pólesz úr, a ferencvárosi kocsis kiugratott a pince közepére, s ott ujjaival csettintve s nagyokat kurjongatva táncra perdült, míg a sarokban egy öreg mosónő a vödör fölé hajolva elkeseredetten okádott -, alighogy elcsendesedett a vidám riadalom, máris egy újabb baljós hír verte fel az épp hogy elült hullámokat. Este hat órakor a házfelügyelő a kapuból jövet újságolta, hogy a szomszéd házba egy nyolc-tíz főből álló nyilas csapat vonult be, géppisztolyokkal, puskákkal és kézigránátokkal bőven felszerelve. Mint ahogy ősszel, elhulltuk előtt, a legyek hangosabban zümmögnek, és epésebben csípnek mintha a halállal perlekednének -, a nyilasok is, az ostrom utolsó hetében mind izgékonyabban keringtek, s vagdalkoztak a meggyötört városban, egyre veszettebb dühvel pusztították ellenfeleiket. Nappal katonaszökevényekre vadásztak, éjjel zsidókat öltek; a Duna-part kövezete, főképp a hidak környékén, reggelente feketéllett a kivégzett emberek vérétől. Alighogy besötétedett, s az ostromlók ágyútüze elállt, puskalövések s gépfegyver kereplése verte fel a néptelen utcák csendjét. - A szomszéd házban razziáznak - jelentette a házfelügyelő, idegesen sodorgatva sűrű, ősz bajszát. - Aztán nyilván hozzánk is eljönnek, mivelhogy itt még amúgy sem voltak. Zsidó ugyan nem lakott a házban, de katonaszökevény akadt. Anna néni fia egy hamisított szabadságlevéllel már nyolc napja lógott a pincében. Katonazubbonyát már a németek beköltözésekor levetette - az öreg postás bújt bele, hogy odaadhassa cserébe a maga kiskabátját -, de ami elégséges volt védekezésnek a németek ellen, azzal a nyilasok aligha érik be. - Adjon egy falat kenyeret, mutter - mondta a gyerek -, elvonulok egy időre. - Hova bújsz, fiam? - kérdezte özv. Daniskáné reszkető hangon. - Mit kell azt magának tudni! - morogta Anna néni, mialatt apró batyujából előszedte maradék kenyerét. - Nem kell azt mindenkinek az orrára kötni. Én sem tudom, mégsem kérdem. A fiú özvegy Daniskáné füléhez hajolt, valamit súgott, majd hirtelen nevetésre fakadva, sarkon fordult, s kiszaladt az óvóhelyről. Az öregasszony elszörnyülködve bámult utána. - Hogy még ilyenkor is van kedve kacagni! - súgta. Andrási úr, a sánta pincér állt ki megfigyelőnek a kapuba. De amikor egy óra múlva agyonfagyva visszajött, semmi újabb hírt nem hozott a razziáról, amely még mindig a szomszéd házban tanyázott. - Minek is ott álldogálni - vélte Mari néni. - Ha jönnek, majd megtudjuk. 35

- Ide jöhetnek - mondta egy idősebb takarítónő, aki a pincében - minthogy egész nap a meleg ágyban pihent - már szinte teljesen kigyógyult idült reumájából. - Ide jöhetnek, itt nincs zsidó. Lebbencsleves volt vacsorára meg a délről megmaradt lencsefőzelék. Az emberek összeültek a tűzhely köré, a falmenti lócákra meg az ágyak szélére, de az étel semmivel sem fogyott gyorsabban, mint délben, a német megszállás alatt; másodszorra már senki nem szedett tányérjába. Lefeküdniök sem nagyon akaródzott; minek aludni, ha a razzia amúgy is felkelti őket. Közvetlenül vacsora után csak Anna néni tért nyugovóra; a várandós fiatalasszony szorított neki helyet, aki állapotára való tekintettel eddig maga feküdt az ágyban. A vénasszony, amilyen nagy darab volt, olyan nesztelenül aludt, mozdulatlanul és mélyen, mint a gyerekek, remélni lehetett, hogy nem fogja zavarni vendéglátóját. Barázdás, barna arca, mint kenyér a kendőben, békésen pihent a mécs könnyű fényében. De éjfél felé, amikor a nyilasok bevonultak az óvóhelyre, már nagyjából mindenki elszenderedett, s a felriadt arcok, melyekről csak lassan tört le az álom kérge, megannyi lárvaként meredtek a zseblámpák cikázó sugárkévéibe. A nyitott ajtón besüvített a szél. A fal mellett egy férfi halkan elsírta magát. - Gyújtsanak gyertyát! - kiáltotta az egyik nyilas rekedt, vékony fejhangon. Hárman voltak, egy idősebb, bajuszos férfi, zergetollas, zöld vadászkalapban, s két apró termetű, sápadt, fekete hajú fiú. Mind a hárman árpádsávos karszalagot viseltek, övükben egy sor piros nyelű kézigránáttal. Úgy festettek, mintha két gyerek a játszótérre indulna nevelője kíséretében. - Hé, nincs itt zsidó? - rikoltotta átható hangon az egyik. - Másszanak ki az ágyból, és szedjék elő a papírjaikat! A hátsó teremben is kigyulladt egy gyertya. Mari néni özvegy Daniskáné fölé hajolt, s megcibálta rózsaszínű flanellingét. - Ébredjen fel - mondta halkan, hogy meg ne riassza az öregasszonyt -, vendégeink érkeztek. - Mi baja már megint... mit cibál? - morogta a mosónő. - Nem látja, hogy babot szemezek? De még mielőtt a másik oldalára fordulhatott volna, Mari néni hirtelen lerántotta róla a takarót. - Most ne főzzön! - mondta dühösen. - Hol vannak a papírjai? Özvegy Daniskáné fölült az ágyban. - Mondja, lelkem - kérdezte indulattól remegő hangon -, magának az a rögeszméje, hogy nem hagy aludni? Az egész pince tanúm rá, hogy mindennap felver valamilyen ürüggyel... Az egyik nyilas, géppisztollyal a kezében, az ajtót állta el, a vadászkalapos, idősebb férfi a bejárat melletti kis asztalhoz telepedett, a harmadik az ágyak között lassan végigjárta a két pincét, zseblámpájával az öltözködő emberek arcába világítva. Olyan csend lett, hogy a házfelügyelőék kislánya felébredt, és elsírta magát. A légóparancsnok s a házfelügyelő az asztal elé állt fel. - Létszám? - kérdezte a nyilas. - Negyvenhét. - Zsidó? - Nincs, kérem - mondta a házfelügyelő. A vadászkalapos fáradt mozdulattal végighúzta kezét homlokán. 36

- Ha katonaszökevényt vagy idegen állampolgárt találunk, mind a kettejüket elviszem - mondta halkan. - Most még meggondolhatják. - Nincs, kérem - ismételte a házfelügyelő. - Csak szegény ember lakik ebben a házban. Az, aki zseblámpájával a kezében végigjárta a két pincét, visszajött az asztalhoz. - Negyvenhárom - jelentette. - Négyen hiányoznak? - A külön fülkében nem voltak bent? - kérdezte János bácsi, a légóparancsnok. Az apró termetű nyilas elment, s egy perc múlva visszajött. - Egy asszony s két gyerek - jelentette rekedten, vékony fejhangján. - Három és negyvenhárom. - Még egy hiányzik. - Egy katona - mondta a házfelügyelő -, aki be van vonulva. A vadászkalapos behunyta szemét, mintha hirtelen elnyomta volna a fáradtság. - Minek vezetik a listán? - kérdezte egy idő múlva még halkabban. - Ha nem tartózkodik itt, akkor tessék levenni a listáról. - Itt lakott az anyjánál - mondta a házfelügyelő. A vadászkalapos valamit felírt az előtte fekvő papírlapra. - Van itt még más helyiség? - Nincs. - Hazudsz! - mondta a vadászkalapos csendesen. - A folyosón még hét vagy nyolc ajtót láttam. Szenespincék? - Igen - mondta a házfelügyelő kivörösödött arccal. - Az is helyiség - magyarázta a nyilas. - Most küldd ide egyenként előbb a nőket, aztán az embereket az irataikkal együtt. Az apró termetű, nőies hangú nyilas újra hátrament. A nők egyenként járultak az asztal elé; a sápadt, fekete hajú lány, aki az ajtóval szemközti ágyban feküdt, izgalmában rosszul lett, le kellett ülnie. Amikor Anna néni mondta be nevét, a vadászkalapos lehajtott fejjel egy ideig eltűnődött, ceruzáját forgatta. Vastag aranyceruzája volt. - Magának van az a katonafia? - kérdezte. A vénasszony, mintha hirtelen összezsugorodott volna, vastag hangja meglágyult, s nőies dallamot kapott, az arca csupa nyájasság lett. - Igenis, nagyságos úr - felelte -, van egy katonafiam. - Hol van? - Ha én azt tudnám! - sóhajtotta az öregasszony. - A múlt héten kaptam tőle egy tábori lapot, abból nem tűnik ki, hogy honnét írt. Jaj, csak annyit tudnék legalább, hogy életben van-e még! A vadászkalapos helyeslően biccentett, mintha fölötte meg volna elégedve a felelettel. - Csoszogjon oda a falhoz, néni - mondta. - Oda, külön a falhoz, az ajtó mellé.

37

Az öregasszony arca alig észrevehetően megrángott. - Igenis, nagyságos úr - mondta. A fekete hajú, sápadt lány hirtelen szája elé kapta kezét, s halkan felnyögött. A vadászkalapos feléje fordította fejét, szemügyre vette, majd újra listája fölé hajolt. Még két asszonyt vett sorra, aztán ismét a lány felé fordult. - Te is állj oda a falhoz! - mondta csendesen. - Oda, az öregasszony mellé. Ugorj, fiam! Egy fél óra múlva, mire a férfiakkal is végzett, magához intette a pince végében álló fiatal nyilast. Nem lehetett hallani, hogy mit beszéltek. A fiatal nyilas kiment az ajtón. A vadászkalapos hátradőlt székén, kinyújtotta mind a két lábát, revolverét kihúzta oldaltáskájából, s az asztalra tette. Hátravetett fejjel, szemét behunyva, mozdulatlanul ült, amíg a kiküldött nyilas egy másiknak a kíséretében vissza nem tért, maga előtt tuszkolva Anna néni fiát. A katonának hátra volt kötve a keze, arcát, ruháját vastag réteg szénpor fedte be. Az állapotos fiatalasszony arcára csapva kezét, hangosan elsikította magát. - Csend legyen, egy piszt ne halljak! - rikoltotta a vékony hangú, alacsony nyilas. A házfelügyelő arcából hirtelen kiszaladt a vér, önkéntelenül hátralépett. - Hol az a szabadságlevél? - kérdezte a vadászkalapos. - A zsebemben - felelte halkan a fiú. - Vedd ki neki! Az alacsony nyilas a katona mellső zsebébe nyúlt, s egy összehajtogatott iratot húzott ki belőle. A vadászkalapos belenézett, majd lassú mozdulattal széttépte. - Hamisított - mondta fáradtan. A katona nem válaszolt. A mellette álló nyilas géppisztolya agyával oldalba vágta. - Nem tudsz felelni?! - Mit feleljek? - morogta a katona. - Nem hamis. - Azért bújtál a szénbe? - kérdezte a vadászkalapos. - Hogy el ne vigyenek - mondta a katona. - Hogy el ne tépjék a szabadságlevelemet. A fal mellett álló fekete hajú, sápadt lány hangosan felzokogott. A második pincében kialudt a gyertya. - Hé, minek oltották el a gyertyát, piszkos banda! - üvöltötte az ajtóban álló nyilas. - Gyújtsák meg, vagy odalövök. - Tövig égett - hallatszott egy öregesen reszkető női hang. - Tessék várni, mindjárt újat gyújtok. - Tövig égett - ismételte a vadászkalapos elgondolkodva. - Az a kis öreg jöjjön ide! - Felemelte karját, s lassú mozdulattal a nyugdíjas postás felé mutatott, aki az egyik hátsó ágy szélén kuporgott, Andrási úr s az öreg hordár között. A postás azonnal felállt, s az asztalhoz baktatott. - Kitől kapta ezt a katonazubbonyt? - kérdezte a vadászkalapos. - Ettől ni! - morogta az öreg. - Cseréltek? - Cseréltünk.

38

- Minek? - kérdezte a vadászkalapos, s félig behunyt szemmel a postás arcába nézett. - Azért - kiáltotta az öreg harsányan -, mert már elég volt a háborúból. Egy pillanatra csend lett. - Ne bántsd - mondta a vadászkalapos az alacsony, vékony hangú nyilasnak, aki épp felemelte kezét, hogy az öreget szájon vágja. - Mit mond? - Azt mondom tisztelettel - kiáltotta a postás kivörösödött arccal -, hogy ez a taknyos itt ne merjen kézzel hozzám nyúlni, mert kitaposom a belét, amilyen igaz, hogy Csukás Károlynak hívnak. Az asztal előtt álló két nyilas hangosan elkezdett nevetni. A vadászkalaposnak egy arcizma sem rezdült. - Nem fogunk magához nyúlni - mondta. A hangja egyre fáradtabban csengett. - Nem fogunk magához nyúlni, de ki fogjuk végezni. Álljon oda a falhoz! Még mielőtt az öreg megmozdulhatott volna, Anna néni - aki eddig a falnak támasztva hátát, mozdulatlanul, macskaszerűen összeszűkülő szemekkel figyelte megkötözött fiát - két hosszú lépéssel az asztal mellett termett. Hatalmas felsőtestét előredöntve a vadászkalapos arca fölé hajolt. - A fiamat is ki akarjátok végezni? - kérdezte vastag hangján. - Lassan a testtel! - morogta a vadászkalapos, mialatt a két fiatalabb nyilas karjánál fogva hirtelen hátrarántotta az öregasszonyt. - Mi az?... megnőtt? Az előbb még mintha kisebb lett volna! - A tyúkszemem is nagyobb nálad, te ganéj! - mondta az öregasszony. A falnak támaszkodó, fekete hajú, sápadt lány lassan lefelé kezdett csúszni, s leült a földre. - Mit izgul, néni? - mondta a vadászkalapos. - Magát nem végezzük ki, maga a mama. Mikor a két nyilas közrefogta a katonát s az öreg postást, s elindult velük az ajtó felé, Anna néni utánuk ugrott. Az egyik kísérőnek a lábába rúgott, a másikat vállánál fogva maga elé penderítette, s hosszú, csontos ujjaival az arcába vájt. - Szaladj! - kiáltotta rekedten. Háta mögött revolver dörrent. A katona kiugrott az ajtón. Az egyik nyilas, akibe belerúgott, hasmánt feküdt a földön, a másik nyöszörögve, vérző szemekkel arcát tapogatta. Anna néni lassan bal felé dűlt, s elzuhant a földre. Az előtérből, majd az udvarról újabb lövések hallatszottak. A második pincében valaki szívbajosan hörgött. *** Reggel felé, mielőtt meghalt, az öregasszony egy órára visszanyerte eszméletét. - Madaraim - mondta -, olyan gyávák vagytok, mint a pötyögtetett kecskeganéj. Pedig öreg embernek nem illik gyávának lennie. A fiatal még a boldogságban bízik, de mi vesztenivalója van a magunkfajta öregnek? Isten s ember elhullt mellőle, magára maradt szeretetével, amely senkinek sem kell, reményei kútba estek, hát az utolsó órájában sem becsülné meg magát, mielőtt a lelkét kinyomja? Becstelenül éltünk, amióta kinyílt a szemünk, akinek van, az lopta, akinek nincs, az kinyalta a másik fenekét, hogy legyen; ajándékot adni vagy kapni ezen a büdös földön mást nem tudtunk, mint a hasunkba egy kölyköt, vagy kötelet a nyakunkra. S most, hogy itt volt az olcsó alkalom, mert már amúgy is a gödör szélén álltok, hát ezt is elszalasztottátok, madaraim. Aki világéletében csak a haszonra sandított, s az utolsó percben sem tud rántani magán egyet, hogy a kancsali szeme visszaugorjon a helyére, az megérdemli, hogy 39

megtalálja a poklot, amelyet kitalált magának. Éppoly haszontalanul fogtok meggebedni, mint ahogy éltetek. Egy fél emberöltőt töltöttem ebben a házban, s ha ezalatt csak egyet is láttam volna, aki egyszer kivágja a rezet, hát azt mondom: jól van, megbocsátom, hogy a világra jöttetek. De köztetek a legjava is azzal akar üdvözülni, hogy nem csalt és nem lopott. Ha jó volt, megigazította a másik feje alatt a párnát, ha bátor, odatartotta a másik orcáját is a pofonnak, ha hű, hát nem mart bele az anyja bokájába, amikor ez hátat fordított neki, de többre nem futotta az erényből. Csöndben lapul itt mindenki a jó langyos ganéjban, hogy meg ne náthásodjék. Pedig a szegény embernek kötelességei is volnának. Hangosan mondom, hogy meghalljátok! Mivelhogy csak a szegény tudja, hogy mi a nyomor, hát védje meg tőle a másikát! Mivelhogy Istenre csak neki van szüksége, tagadja meg! Mivelhogy az élete egy fabatkát sem ér, hát adja oda! Más zenére, mint lánccsörgetésre nem telik a szegénynek, hát rázza, amíg a méhbeli magzatjának is meg nem reped a dobhártyája. Azt hiszitek, madaraim, hogy mert takargatjátok egymást, megosztjátok a menázsit, s elnézitek egymásnak, hogy milyen szagosak vagytok, hogy azzal akárcsak azt az egy fej vereshagymát is megadtátok a teremtésnek, amely adóba jár neki?

40

6. FÉLELEM A Léthé nem a Nádor utcai házak kapui előtt folyik. Özvegy Daniskáné, amikor a bérház duplán kanyargó pincelépcsőjén leszállt az alvilágba, saruján magával vitte az út eleven porát. A földi portól a nemlét megelevenedett, s az alvilág pokollá lett. Az emlékek kénköves villámai szünet nélkül világítottak. Özvegy Daniskáné pislogva körülnézett a pokolban. - Alszik, Mari néni? - kérdezte egy idő múlva. - Már hogy aludnék! - felelte a megszólított. - Miért aludnék világos nappal, amikor éjjel sem tudok. A két özvegyasszony egy héttel ezelőtt együtt költözött át omladozó házuk óvóhelyéről a szomszédos Nádor utcai ház pincéjébe. Emlékeiken kívül csak az ágyneműjüket s két piros lábost mentettek át a füstölgő romok közül, amelyek nyolcévi közös múltjukat temették be. Szerencsére félig-meddig ismerős környezetbe kerültek; özvegy Daniskáné mosni, vasalni, Mari néni takarítani járt a környező úri házakba, s az új óvóhelyen sem voltak híján előkelő ismerősöknek. Finiász tanácsjegyző úrék esténként egy kis meleg ételt juttattak a két öregasszonynak, Bór ügyvéd úr felesége pedig köménymagos, fehér búzakenyérrel, egy-egy csésze rumos teával vendégelte meg őket, nem szólva a többi jószívű pincelakóról... - Ha nem alszik, Mari néni - folytatta özvegy Daniskáné -, akkor mondja meg, hogy ki az az ember, aki az ajtóban áll. Le nem veszi rólam a szemét! Az apró öregasszony az ajtóban álló szikár, szakállas fiatalemberre vetette tekintetét, de ráncos, szelíd arca, mint egy vak tükör, érzéketlen maradt a látványtól. - Nem ismerem - dünnyögte. - De ha jobban megnézem - tette hozzá, miközben orra hegyére csúsztatta pápaszemét, s meztelen kék tekintetével még egyszer szemügyre vette az ajtóban álldogáló fiatalembert -, ha jobban megnézem, hát mintha már láttam volna. - Én még nem láttam - közölte Daniskáné -, pedig ha jól látom ebben a vaksötétben, hát nekem integet. - Vagy nekem - vélte a csizmadia özvegye. - Nézzük meg? - Megnézhetjük. - De miért nem jön ide, ha beszélni akar velem? - hümmögte Mari néni, hirtelen gyanút fogva, s tiszta, öreg arca egyszerre elborult. A szeme sarkából egy gyors pillantást eresztett a szomszéd ágyon üldögélő, hosszú nyakú, irhabundás asszonyra, aki kezét ölében nyugtatva merev tekintettel, mozdulatlanul bámult maga elé. Mint víz tükrén a hullám, egy-egy ideges redő fodrozódott át sovány, nagyszemű madárarcán, valahányszor az előtérből behallatszott a bombarobbanások sistergő, tompa zúgása. Reggel nyolc óta, amióta a légitámadás tartott, még egy percre sem vette le egyenes tekintetét a halál vaskosan játszadozó látomásáról. - Egy negyedóra múlva a 12-esben lezárják a vizet, nagyságos asszony - mondta mellette egy idősebb férfi -, ha addig nem hagyják abba, ma nem főzünk ebédet. Özvegy Daniskáné hirtelen felállt, s elindult az előtér ajtaja felé. - Jöjjön, Mari néni! - szólt hátra. 41

Két sor ágy között kellett elkanyarodniok, hogy az ajtóhoz érjenek. A hatalmas pincehelyiségben csak egyetlen apró mécses világított; a bizonytalan félhomályt a cölöpök görbe árnyai imbolygó rekeszekre osztották, melyekben az egymás mellett mozdulatlanul kuporgó alakok úgy hatottak, mint egy halotti beszéd betűi. Valahányszor a szomszéd helyiségbe szóló ajtó kinyílt, az ágyak lábánál felakasztott kabátok meglengtek a huzatban, s egy sor menekülő árnyat hajszoltak át a hatalmas pincén. - Jöjjenek ki az előtérbe, Daniskáné! - mondta az ajtóban álló szakállas fiatalember, amikor a két özvegyasszony eléje ért, s a feleletet be sem várva, megfordult s kiment az ajtón. Az előtér üres volt, de a pincénél valamivel világosabb; az udvarra vezető lépcső felől szűrődött be egy kis napfény. - Ne sopánkodjanak - mondta a fiatalember rekedten -, főképp ne szólítsanak a nevemen! Van itt nyilas a pincében? - Nincs - felelte Mari néni reszkető hangon. Özvegy Daniskáné keresztet vetett. - Vezessenek valahova, ahol magunkra maradhatunk - mondta a fiatalember. - Siessenek, mert le akarok ülni. - Le akarsz ülni? - ismételte Daniskáné csodálkozva. - Gyerünk! - morogta a fiatalember. Mari néni elindult. Az előtérből egy keskeny, alacsony mennyezetű folyosó nyílt, amely a vasajtókkal lezárt magánpincék mellett a központi fűtés léckerítéssel körülvett kazánházához vezetett. A fiatalember meggyújtotta zseblámpáját. A folyosón erősebben hallatszott az ágyúdörgés, a vadászrepülők gépfegyvereinek ideges kopogását is tisztán ki lehetett venni. - A szénnel egyszer már megjártam - morogta a fiatalember, és zseblámpájával körülvilágított a kazánházban, melynek hullámos szénhegyei feketén megcsillantak a villanyfény pászmáiban. Egy szenespincéből már kivakartak a nyilasok. Itt nincs belőlük? Levetette magát a szénre. - Nem járkálnak itt? - kérdezte, s kinyújtóztatta lábát. - Ha ez biztos hely, akkor estig itt maradnék. Özvegy Daniskáné hangosan elsírta magát. A fiatalember azonnal eloltotta a lámpát. - Fogja be a száját, vagy máris megyek - morogta. - Három napja nem aludtam... Mikor dőlt össze a házunk? - Épp ma egy hete - felelte Mari néni. Reggel kapott egy nagy bombát s délben még egyet. - Épp egy nappal az anyád halála után - sóhajtotta özvegy Daniskáné, szemét törölgetve. - Meghalt az anyám? - kérdezte a fiatalember. - Meghalt, fiam - felelte Mari néni. A fiatalember bakancsa alól megindult a szén, néhány göröngy koppanva nekiugrott a kazán vasfalának. - A krisztusát - káromkodott -, miért lármáznak! - Előrehajolt, arcán megfeszültek az izmok, állkapcsa előreugrott; de semmi riasztó neszt nem észlelt. Szeme már megszokta a sötétséget, jobbról-balról a két néni lengő árnyéka dallamosan kivált a szén tömörebb sötétjéből. - Hogy halt meg? - kérdezte kurtán. - Lelőtték a nyilasok - felelte Mari néni -, abban a pillanatban, hogy te kiugrottál az ajtón. - Hallottam a lövéseket - dörmögte a fiatalember. - Azt hittem, énutánam lőnek. 42

Mari néni megrázta fejét. - Két lövés volt, igaz? - Kettő. A fiatalember bakancsa alól újra kiugrott egy göröngy, de ezúttal nem vette észre. - Akkor jól hallottam - mondta egy idő múlva. - Két lövést hallottam, majdnem egyszerre. Azt hittem, utánam lőnek... Itt nincsenek nyilasok? - Nincsenek, fiam - mondta Mari néni. - Biztos, hogy nincsenek? - Úgysem ismernének meg, fiam - súgta özvegy Daniskáné alig hallható hangon -, mert még mi sem ismertünk meg. Azon tanakodtunk Mari nénivel, hogy nekünk integet-e az a szakállas, idegen férfi... - Ne karattyoljon, Daniskáné! - mondta a fiatalember. - Nem azt kérdeztem, hogy megismernének-e, hanem hogy vannak-e itt vagy nincsenek. Nem tudnak egyenesen beszélni? - Nincsenek, fiam - felelte az öregasszony türelmesen. A fiatalember sóhajtott. Mari néni szótlanul bámult maga elé a szénporos, vastag sötétségbe, a térde reszketett. - Nem akarnál valamit enni, fiam? - kérdezte, mellére szorítva kezét. - Jó volna! - felelte a fiatalember szórakozottan. - Három napja nem ettem, csak néhány szál nyers sárgarépát. Mi van ennivaló? Az udvar felől gyors egymásutánban két fültépő robbanás vágott be a pincébe, a levegő vastag szénporral telt meg. - Ez itt esett le, a szomszédban - mondta a fiatalember köhögve. - Nagyon verik már ezt a környéket. Az este is majdhogy a fejemre nem esett egy! - Hol? - kérdezte az özvegy. - A sarkon, a romok közt. - A fiatalember újra köhögött. - Oda húzódok éjszakánként, de nem bírok elaludni a hidegtől. Már három napja nem aludtam. Ha ma éjjel itt maradhatnék... A két öregasszony hallgatott. - Egyszóval az anyám meghalt! - mondta a fiatalember egy idő múlva. - Azt lehet mondani, hogy helyettem halt meg, igaz? Én voltam a katonaszökevény, s őt lőtték agyon. Hány éves is volt? - Hatvannégy - mondta Mari néni. - Te mikor születtél? A fiatalember nem felelt, alighanem elgondolkodott. Özvegy Daniskáné egyensúlyt váltott, a széngöröngyök megroppantak a lába alatt. Messziről, a folyosó túlsó végéről egy kinyíló vasajtó csikorgása hallatszott. - Te mikor születtél? - ismételte Mari néni hangosabban. Egy ideig még vártak a feleletre, aztán mind a ketten óvatosan megfordultak, s lábujjhegyen, kinyújtott karokkal, tapogatódzva elindultak a folyosó felé. Hátuk mögött hangos, egyenletes hortyogás hallatszott. Daniskáné megborzongott. - Elaludt! - közölte önmagával, fennhangon, s álmélkodva megrázta fejét. - Elaludt, Mari néni! A világosabb folyosóra érve, mind a ketten megálltak. 43

- A vici nyilas - mondta Mari néni. - Annak nem szabad megtudnia, mert az feljelenti. - Finiász tanácsjegyző úr is nyilas - felelte özvegy Daniskáné. A folyosó könyökére érve újra megálltak. Mari néni a falnak támasztotta hátát. - A Bór doktor úr is nyilas - közölte. - Hogy hívják azt a hosszú nyakú asszonyt, aki maga mellett ült? - kérdezte Daniskáné. - Milossné - dünnyögte Mari néni. - Az is az. - A házmester is a nyilasokkal tart - vélte özv. Daniskáné, és újra elsírta magát. Az előtérbe érve a két özvegyasszony harmadszor is megállapodott. Mari néni türelmesen megvárta, míg felindult barátnője sírós kedve el nem nyugszik, aztán zsebkendőjével gyöngéden leszárította a könnyeket az öreg mosónő orra mellől. - A vici lopja a szenet a kazánházból - mondta. - Tegnap is láttam, hogy két vödörrel hozott ki. - Akkor megtalálja a fiút - sírta Daniskáné. Egy becsapódó akna ismét megremegtette a falakat. Bent a pincében a mennyezetből egy darab vakolat Bór ügyvédék kislányának a fejére esett, s felkarcolta homlokát. Az ügyvédék ágya körül összegyűlt társaság egy időre elhallgatott, csak a gyerek ijedt sírása hallatszott a sarokból. - Már az Andrássy úton vannak - mondta az ügyvéd. - A pesti oldalnak vége! - Károly, könyörgök, menjünk át Budára, amíg nem késő! - súgta felesége, egy hatalmasan megtermett, kerek képű asszony, villogó, fehér fogakkal s az orra tövéig érő, bozontos szemöldökkel. - Az anyám villájában kényelmesen elférnénk. - Nem megyek - mondta az ügyvéd. Finiász tanácsjegyző, aki ágy híján egy zöld bőrfotőjben aludt, az ügyvédék ágya s a felesége díványa között, halkan elnevette magát. - Én ugyan mennék, ha magának volnék - dörmögte. - Nem fogunk nevetni, ha az oroszok ideérnek. - Ha ideérnek! - Még két nap, ha jól megy - mondta az ügyvéd, s mészfehér arca elfintorodott. - Megjátssza, kolléga úr? Az ügyvéd vállat vont. - Károly, könyörgök... - Vagy sikerül, vagy nem - mondta férje, s pislogva körülnézett. - Mert nemhogy Budán, de még Németországban is utolérnek, tanácsjegyző úr! Miben bízik még? A szomszéd pincéből valaki kivágta az összekötő lécajtót, egy pillanatra megállt a benyílóban, körülnézett, majd megnyugodva visszahúzódott. - Nem ide csapott be! - hirdette ki három ággyal odébb egy nyugalmazott ezredes, aki, bár mind a két fülére nagyothallott, megfellebbezhetetlen széljegyzetekkel kísérte a ballisztikai eseményeket. A mennyezetről apró vakolatdarabok hulltak az ágyakra. - Atyaúristen! - sikította egy női hang a pince túlsó sarkában. Nem bírom tovább! - Senki sem mozdult. Egy szemüveges öregasszony halkan elsírta magát. Fulladjon meg! - mondta hangosan Finiász tanácsjegyző felesége, egy egérarcú, apró, fekete asszony. - Egy mázsa krumplija van a pincében, de egy szemet sem adna belőle. - A pince vöröskeresztes ápolónője mogorva arccal felcihelődött ágya széléről, s ecettel felmosta az 44

elájult asszonyt. De egy negyedóra sem telt el, s a hattyúnyakú Milossné is az ecetes szivacs alá került. Milossné az ügyvéd mellett ült, a két ágy között, egy alacsony zsámolyon, s vastag irhabundájába süllyedve, lehajtott fejjel, mozdulatlanul hallgatta a kontya fölött ide-oda cikázó beszélgetést. Ha olykor felkapta szemét a padlóról, amelynek szürke cementjében - mint egy magömlésben - egy megvalósulhatatlan világ ábrándjait kutatta, fémes csillogású tekintete Finiász tanácsjegyző szögletes, vérmes arcára kúszott, egy lélegzetnyi időre megállapodott rajta, majd sietve visszaereszkedett alvilági látomásai közé. Teste ilyenkor mintha hangot váltana, megperdült, nyaka kipirult, szép gyöngyfogai önfeledten kivillantak duzzadt, vörösre festett ajkai közül. A tanácsjegyző elfordította arcát. - Vagy sikerül, vagy nem! Mert nemhogy Budán, de még Németországban is utolérnek, tanácsjegyző úr! Miben bízik még? - hallotta az ügyvéd hangját. Milossné felvetette fejét, tekintete egy másodpercre megpihent a tanácsjegyző arcán, a térde egy kissé szétnyílt. Ajka is mozgott, de nem lehetett hallani, mit mond, mert a hirtelen robbanás és a sarokban ájuldozó asszony sikoltozása minden más hangot elnyomott. - Egy mázsa krumplija van a pincében, de egy szemet nem adna belőle - mondta volt Finiászné, aki szürke egérarcával, vézna testével úgy nem illett hatalmasan megtermett férjéhez, mint ahogy a széna illatával nem lehet jóllakatni egy éhes ökröt. Vagy lehet? Milossné gépiesen megrázta a fejét. A pince nyirkos levegője még jobban elnehezedett az ecet szagától. - Atyaúristen, nem bírom tovább - sikította a sarokban az asszony -, ebbe bele kell őrülni! Milossné újra felvetette fejét. - Mit gondol, doktor úr? - kérdezte az ügyvédtől. - Ha az oroszok bejönnek, akkor vissza kell adnom a lakást? - Zsidólakás volt? Az asszony szótlanul bólintott. - Alighanem - mondta az ügyvéd. - Attól is függ nyilván, visszajön-e a régi tulajdonosa. - Nem is ismerem. A tanácsjegyző nevetett. - Majd megismerkednek, ha visszajön. - S ha nem jön vissza? - kérdezte az asszony félrefordult arccal az ügyvédhez intézve a szót, mintha nem halotta volna meg a tanácselnök alattomos nevetését. - Miért ne jönne vissza! - morogta az ügyvéd ingerülten. - Mihelyt kitesszük a lábunkat, ki fognak törni a gettóból, mint a vadállatok. Hacsak... - Hacsak nem robbantják fel a gettót, ugye? - kérdezte az asszony rekedten. - S ha felrobbantják! - mondta egy idő múlva a tanácsjegyző. - Egy családtag csak megússza a retyerutyájukból, s az akkor megveszi magán, nagyságos asszony, a Krisztus hét sebét. Milossné felemelte hirtelen kigyúlt madárarcát, tompa tekintete kifényesedett. - Rajtam? - kiáltotta érdesen. - Hát mit ártottam én nekik? Én küldtem őket a gettóba? Egy üres lakásba költöztem be, amelyet a hatóság utalt ki nekem. Az én hibám, hogy... - Csendesebben! - mondta az ügyvéd. 45

De Milossné nem hederített a figyelmeztetésre. Lassan felhúzódzkodott a zsámolyról, s két tenyerét végigsimítva vékony derekán, lábait szétvetve, felsőtestét kissé előrehajlítva, teljes testével a tanácsjegyző felé fordult. - Mi baja velem? - kérdezte halkan, majdnem alázatosan. - Mit kínoz? - Hogyhogy? - morogta az ember elvörösödve, s egy gyors pillantást vetett feleségére. Milossné behunyta szemét. - Ki fognak tenni a lakásból? - Mit izgul, Ilonka! - mondta az ügyvéd egyre ingerültebben. - Egyelőre még az sem bizonyos, hogy egy kő is megmarad abból a lakásból... vagy hogy maga élve beteszi-e még oda a lábát. Ha így folytatják, valamennyien elevenen megégünk ebben a pokolban. Ezúttal az akna alighanem magába a házba csapott be: a padló felemelkedett a lábuk alatt, a falakból por szállt fel, s az asztalról csörömpölve legurult egy pohár. Az ügyvéd felesége mind a két kezével belekapaszkodott az ágyba. - Tehát kitesznek a lakásból? - ismételte Milossné. - S ki fogja nekem megtéríteni, amibe a ciánoztatás és az újrafestés került? Maga, aki kiutalta nekem a lakást? - Én? - kérdezte a tanácsjegyző elhűlve. Az asszony hirtelen mind a két kezét arcára csapta, s teljes hosszában levágta magát az ágyra. A sírógörcs egy szempillantás alatt felbontotta sovány teste zárt fegyelmét, végtagjai ingerülten csapkodtak, mint ahogy viharban a fa önmagát korbácsolja, hasa szemérmetlenül kidomborodott ágyéka fölött, nyaka vonaglott, mintha ki akarna szakadni testéből, egyik befűzetlen cipője leröpült lábáról. Az eszméletlenség árnyéka sötétre festette arcát. Jó egy félórába telt, amíg a görcs feloldódott, vad rikkantásai, amelyekkel az egész pincét felkavarta, elcsendesedtek, s ájulásából átmenet nélkül mély álomba merült. Az ágyútűz is elállt addigra. A pince hirtelen kiürült; csak a gyerekek maradtak lenn - néhány asszony felügyelete alatt - s egy gyászruhás, németesen beszélő öregasszony a fiával, akiket valamelyik szomszédos házból költöztettek be. A szellőztetőt kinyitották, az asszonyok söpörni kezdtek. A nagy tűzhelyben keményen pattogott a nyers, ázott fa. A szomszéd házból, amelynek vízvezetékét ezúttal - a délelőtti támadásra való tekintettel - újra megnyitották egy órára, a vici két vödör vizet hozott át. - Ennyi az egész? - kérdezte az ügyvéd felesége, a ház légóparancsnoka, amikor látta, hogy a vici a tűzhely mellé állítja a két vödröt, s favágáshoz készülődik. Az ember vállat vont. - Hisz ez még főzéshez sem elég - mondta az asszony. - Az árnyékszékbe is kell még két vödörrel. - Úgysem jutok már sorra - dörmögte a vici. - A fél utca ott tolong, s tizenkettőre lezárják a vizet. - Ne feleseljen! - mondta az asszony élesen. Mire a vici a két újabb vödörrel visszatért, Bórné már nem volt a pincében. Az ember átkozódva úgy vágta le a két vödröt a tűzhely mellé, hogy a fél víz kiloccsant belőlük. Az arca egy verejték volt.

46

- Ezt a fajtát is gettóba kéne zárni - mondta meggörbült háttal, keskeny szeme a kiugró pofacsont fölött izzott a gyűlölettől. - Hát ezek nem éppúgy nyúzzák az embert, mint a zsidók, hogy verje meg őket az Úristen! Özvegy Daniskáné, aki térden állva, buzgón törölgette a kilöttyentett vizet, az ember felé fordította kipirult, szelíd arcát. - Nem szabad káromkodni, Péter bácsi! - mondta csendesen. - Nem lesz attól az ember sem bölcsebb, sem kövérebb! - De igaza van neki - vélte az egyik söprögető asszony. - Mert a Bórné nagyságos asszonynak sem törne le a keze, ha egyszer reggeli meg tízórai között megfogná a seprűt. - Lefogyna szegény - mondta egy másik asszony. A vici, aki görnyedt háttal, tekintetét a padlóra meresztve, mozdulatlanul állt a tűzhely mellett, hirtelen sarkon fordult, s vállát riszálva, elindult az átjáró felé. A lécajtóhoz érve hátrafordult. - Megyek tízóraizni - mondta gúnyosan, seszínű bajszát pödörgetve. - De azt mondom én, asszonyok, hogy nem lehet az tisztességes világ, amikor az embernek lopni muszáj. Mialatt az asszonyok a megadott fonalat követve, a maguk szeszélyesen kanyargó fürge s részletező képzeletével sorra szemügyre vették az úr és a szolga közti viszonylatok változatos tájait, szimatoló hegyes orral bepislantottak az uraságok megrakott éléskamráiba, leltárba vették a soha nem látott s mégis dekára ismert készleteket, felmérték a lebbencsleves s a füstölt oldalas közti szépészeti s anyagi különbségeket, s a kalandból egy bús honleányi sóhajjal hazatérve, edzett ujjakkal s tűrő lélekkel nekiláttak a lebbencsleves megvalósításának, özvegy Daniskáné és Mari néni egy sarokba félrevonulva, halk, de izgatott társalgásba kezdett. - Hallotta, mit mondott? - kérdezte özvegy Daniskáné. - Hogy az embernek muszáj lopni! Hátha most megy a kazánházba szénért? - Tegnap is ilyenkor láttam kijönni. - Halkabban! - súgta özvegy Daniskáné. Mari néni megfordult, s egy gyors pillantást vetett a háta mögött, a fal melletti karosszékben bóbiskoló gyászruhás, németesen beszélő öregasszonyra s mellette ülő fiára. - Ezektől nem kell tartani - mondta -, ezek zsidók. - Zsidók? - kérdezte özvegy Daniskáné elhűlve. - Mit mond... hogy zsidók? - Valamilyen amerikai útlevelük van - tájékoztatta Mari néni -, azért nem vitték el őket idáig. Menjen már ki a kazánházhoz, Daniskáné! - S mit mondjak, ha ott talál? - kérdezte az öregasszony, mialatt gondterhelt léptekkel elindult a kijárat felé. Özvegy dr. Veress Károlyné, a gyászruhás, németesen beszélő öreg hölgy minden reggel pontosan öt órakor felébredt karosszékében. Minthogy környezetét restellte volna felébreszteni, egyedül pedig nyolcvanéves s már kissé bizonytalan lábával, szemével nem mert nekiindulni az útnak - amelynek pöttömnyi, alattomos kalandjaitól jobban félt, mint egy bombatámadástól -, meg kellett várnia, míg hét óra körül az egész pince fel nem ébred, s fia, egyik kezében a csöpögő gyertyacsonkkal, a másikban az öreg hölgy három retiküljével, vállkendőjével és esernyőjével hátravezetheti a folyosó legvégén levő kis fáskamrába, ahol a savanykás szagú tölgyfahasábok között, egyik kezével a falnak támaszkodva, halk, de mérges dünnyögéssel végre megoldhatja szervezete hajnali feszültségét. - Mit tudod te, micsoda kínszenvedés 47

az, ennyi ideig várni! - közölte fiával reggelenként, változatlan szöveggel s hanghordozással, mialatt botjával óvatosan kitapogatva a folyosó egyenlőtlen kőkockáit, mohón, de nagy körültekintéssel igyekezett célja felé, vastag, fehér kendőbe bugyolált fejét előreszegezve, bal karját kinyújtva, felsőtestét karja után döntve, eleven példájaként a lendületes szenvedélynek, melynek ütemét csak egy hosszú élet baljós tapasztalatai fegyelmezik. Hajnali öttől hétig az idő javarészt e tapasztalatok latolgatásával telt el. Az öreg hölgy fáradt szemét a pince túlsó oldalán pislákoló örökmécsesre függesztve - mely mint egy messzi őrtorony tüze, figyelmeztetett, de nem világított -, óvatosan szemügyre vette élete változatos korszakait. Az ásványi merevségű emlékek sorjában megelevenedtek, s imbolygó, hatalmas árnyéktestüket áthúzták a homályos pincén, amely nem restellt nyomban behódolni az ármányos nemlétnek, s mint egy forgószínpad, készségesen ölébe vette a gyorsan váltakozó jelenségeket. - Csak tudnám, hány óra van! - mormolta olykor az öreg hölgy egy-egy jelenés után, botjával a kövezetet csapkodva, ha szervezete egy vaskosabb ujjmutatással az idő múlására figyelmeztette. - Örökké akartok aludni, majmok! A tapasztalatok mérlegelésére napközben is bőven akadt idő. Minthogy a pince lakói (egy hete ismerte őket) szemlátomást elhúzódtak tőle San Salvador-i állampolgársága miatt - amelyet utolsó élő rokona Svájcból küldött el neki -, fia pedig az alatt a kevés idő alatt, amit a pincében töltött, leszegett fejjel, hallgatagon ült mellette, özvegy Veressnének nemcsak múltja vizsgálatára, de magasabb időtöltésre is jutott ideje: verseket szavalt, félhangon mormolva, tágra nyílt, lelkes szemekkel. Mint a föld, amely mélyebb rétegeiben megfogja és megrögzíti őskora történelmét, de felületének változatait órák alatt elfújja a szél, az öregasszony emlékezete megóvta élete pliocén eseményeit, amelyek megkövesedve, sértetlenül álltak minden válságot, s amit tizenhét éves korában betéve megtanult, Goethe- és Byron-verseket, egész jeleneteket Shakespeare szomorú játékaiból, Klopstock-ódákat és Lessing-disztichonokat, azt egy szónyi sérelem nélkül, létük régi pompájában, teljes alakjukkal, mint egy ásványgyűjteményt cipelte magával sírja felé, de porként elhullajtott minden újabb kori eseményt, s gyakran arról is elfelejtkezett, hogy idegen házban él, idegen emberek között, s egy paraszthajszálon múlik, hogy agyon nem lövik. - Heraus in euere Schatten, rege Wipfel! - szavalta karosszékében ülve hajnalban, ha hólyagja már nagyon felbosszantotta, s fejét ingatva, feddő, felháborodott tekintettel mérte végig hálótársait, akik az örökmécses imbolygó, gyenge fényében mit sem sejtve, vidor egyetértésben horkoltak vastag dunyháik alatt. - Hallottad, Tamás, ezek azt mondták, hogy zsidók vagyunk! - súgta fiának, amikor özvegy Daniskáné, s Mari néni a karosszéke mellett elhaladva, kibaktatott a folyosóra. - Vajon honnét tudják?! - Ne törődjék vele, anyám! - mondta a fia. - Már hogyne törődnék vele - dörmögte az öregasszony. - Amilyen bolondok ma az emberek, még feljelentenek! Az előtér ajtaján két idegen férfi lépett be a segédházfelügyelő kíséretében. Néhány pillanatig állva maradtak a bejárat mellett, szemügyre vették a pincét, majd egyenesen az öregasszony karosszéke felé tartottak. Az egyik férfi megemelte kalapját. - Özvegy doktor Veress Károlyné? A fia felállt. - Igen, az anyám.

48

- Az anyja - ismételte a férfi. - Veress Tamás? - Én vagyok. - Államrendőrségi detektív - mondta a férfi. - Vegyék magukhoz az irataikat, s jöjjenek velünk. Az öreg hölgy, aki időközben megkezdte napi tornagyakorlatait - mindennap, reggeli előtt 400 kar-, csukló-, láb-, térd- és bokagyakorlatot végzett pontosan meghatározott sorrendben és elosztásban -, vízszintesen kilendítette mind a két karját a detektív felé. - Pardon - mondta -, hogy meg fogom váratni az urakat, de most nem mehetek. - Kezének egy kecses mozdulatával a szomszédos ágyra mutatott. - Tessék addig helyet foglalni! Egy fél óra alatt végzek, s rendelkezésükre állok. - Micsoda? - kérdezte a detektív. Az öreg hölgy újra kilendítette mind a két karját. - Nem szívesen váratom meg az urakat - mondta kissé lihegve -, de tornámat nem szakíthatom félbe. Nem tart ugyan sokáig, de utána pihennem is kell egy fél órát, mert a gyakorlatok után rendszerint egy kissé fel vagyok hevülve. Most pedig nem beszélek tovább! A pincében maradt asszonyok már körülállták a kis csoportot. Veress Tamás, aki időközben félrevonta a másik detektívet, rövid alkudozás után elérte, hogy nyolcvanéves anyját - akinek szökésétől aligha kellett tartani - a pincében hagyják, mialatt ő a detektívekkel a főkapitányságra megy. A rendészeti osztályról - ahol bemutatta San Salvador-i állampolgársági bizonyítványaikat, Keokh-engedélyét s a svájci konzulátus levelét, amelynek értelmében jogukban van keresztény házban lakni - már egy óra múlva elengedték. De nem ment haza. Egy kis kerülővel - amely alatt megbizonyosodott, hogy nem követik - a gróf Tisza István utca egyik házába tért be. Egy műterem ajtaján csengetett be. Ötször kellett csengetnie. - Késtél - mondta a férfi, aki ajtót nyitott. Veress nem felelt rögtön. Egy konyhazsámolyra ült le, s kigombolta kabátját. - Itt vannak az iratok - mondta. - Egy nagyváradi és egy kolozsvári születési bizonyítvány, két házasságlevél ugyanonnét, egy katolikus keresztlevél Nagybányáról. A reformátust még nem tudtam megszerezni. Három svéd menlevél. Kettő meg kettő, az négy, öt, nyolc. Megvan? Begombolta kabátját. - Majdhogy le nem buktam - mondta rekedten. - Bevittek a főkapitányságra, zsebemben az iratokkal. Szerencsére nem motoztak meg. - Honnét vittek be? - kérdezte a férfi. - Az óvóhelyről. - Feljelentés? - Igen. - Akkor jó lesz, ha elköltöztök - tanácsolta a férfi. - Estére már beállíthatnak a nyilasok. - Van valami helyed? - kérdezte Veress. A férfi a fejét rázta. - Kilátás sincs?

49

- Az sincs. - Adj egy cigarettát! - mondta Veress. - Egy éjszakára nem jöhetnénk el hozzád? - Nem lehet - dörmögte a férfi. - Ide senki sem jöhet. A fiatalember felállt, s a kijárat felé indult. Az ajtónál még egyszer hátrafordult. - Nem szeretném, ha anyámat kivinnék a Dunapartra - mondta. - Egy éjszakára engedd ide! Tudom, hogy már mások is aludtak nálad. A férfi újra megrázta fejét. - Nem lehet - morogta -, nagyon sajnálom. Nézz ide holnap vagy holnapután estefelé, talán találok valami helyet. A felesége, egy ősz hajú, rózsaszín arcbőrű, kövér asszony, aki a beszélgetés alatt a konyhaasztalon, egy kék melencében kenyeret dagasztott, hirtelen hátrafordult. - Minek jöjjön - mondta idegesen -, úgysem tudunk neki helyet szerezni! Ha két nappal előbb jön... - Peched van - dörmögte az ember ásítva, s kinyitotta az ajtót. Messziről tompa dörgések hallatszottak, mint egy távoli tekepálya dorombolása. Zuhogott az eső. Mire Veress hazaért, a lakók java része már leszállingózott a lakásokból, a pince zsongott az eleven beszédtől. Anyja csukott szemmel ült a karosszékben. Csontos arca, vésett állával s egyenes, nagy orrával kemény volt, mint egy sírfelirat. Noha mind a két fülére kissé nagyothallott, már messziről megismerte fia lépteit: arca hirtelen kigömbölyödött, szeme kinyílt, megnőtt, s ragyogni kezdett. - No! - morogta. - Nincs semmi baj, anyám - mondta a fia. - Csak az iratainkat akarták látni. Sokáig kellett várni, mert sokan voltak előttem! Az öregasszony bólintott. - Gondoltam - mondta. - Sokáig tartott. Segíts felállni! - Minek? - Hogy minek? - dörmögte az öregasszony mérgesen. - Hátra akarok menni. Reggel hét óta nem voltam künn. Mit gondolsz, meddig bírja az ember! Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra, mondta ilyenkor az apád. Visszajövet az előtérben megállt az udvarra vezető csigalépcső mellett. - No, jól leráztam őket? - kérdezte. - Megmondtam nekik, mi? Hogy én menjek velük a főkapitányságra, igazolni magamat! Mintha itt nem is nézhették volna meg az iratokat. Megijedtek tőlem, mi? - Meg, anyám - bólintott a fiú. Az öregasszony elnevette magát. - Láttad volna az arcát! - mondta, mialatt télikabátja belső zsebéből nyögve kiszedte vékony batisztzsebkendőjét, s megtörölte vele száját. - Úgy bámult rám, hogy attól féltem, menten megüti a guta. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle: tisztelt úr, ön nem tudja, mi a testnevelés? Az udvar felől repülőgépzúgás hallatszott.

50

- Légitámadás? - kérdezte az öreg hölgy. - Jó, hogy hazajöttél. Ha kettőig nem jössz haza, utánad szaladtam volna. Tamás elnevette magát. - A főkapitányságra? - Már meg is beszéltem Mari nénivel, hogy elkísér - közölte az öregasszony. - Kettőig várunk, mondtam neki, amikor mellém ült megvigasztalni, ha addig nem jön haza, akkor elmegyünk érte... Nem lehetne felmenni az udvarra sétálni? - Most nem lehet, anyám. Az öregasszony arca hirtelen pipacsvörössé vált mérgében. - Hát meddig várjak még! - kiáltotta, s botjával nagyot csapott a kövezetre. - Tegnap azt mondtad, hogy az oroszok már a Keletinél vannak. Amikor huszonkét évvel ezelőtt, 1922-ben visszaérkeztünk Savanyúkútról, s nem járt sem villamos, sem taxi, öregasszony létemre, gyalog, egy háromnegyed óra alatt értem haza a Keletitől az Árpád utcába. Ezek meg most már egy teljes napja masíroznak... Fejük fölött a csigalépcsőn léptek hallatszottak, az öregasszony elhallgatott. - Ki jön ott? - kérdezte hangosan, fejét felvetve. - Az ügyvédné? - Személyesen, nagyságos asszony - köszöntötte Bórné, aki időközben leért a lépcsőn. Férje, aki mögötte haladt, szótlanul megemelte kalapját, s továbbment. - Hát ugye, megjött a fiú? mondta az asszony mosolyogva; hatalmas, piros arca, hars fogaival a pince fáradt levegőjében is úgy tüzelt, mintha a nyár protoplazmájából gyúrta volna egy jókedvű isten. - Nem megmondtam, nagyságos asszony, hogy nem lesz semmi baj, biztos várnia kell a fiúnak... Karon fogta az öregasszonyt. - Tessék beljebb fáradni - mondta -, mert alighanem légitámadást kapunk... Egyszóval, elengedték a rendőrségről, Veress úr? - Amint látja, nagyságos asszony. - S az iratait persze visszaadták. A fiatalember nem felelt. Megvárta, míg anyja az előtérből be nem lép az óvóhelyre, s botja hangos kopogásával elindul az ágyak között kanyargó keskeny ösvényen. - Egy pillanatra! - mondta az ügyvédnének, aki épp utána akart indulni. - Ön jelentett fel bennünket a rendőrségen? Az asszony lassan hátrafordult. - Hát ezt honnét szedi? - mondta nyugodtan, de arca egy árnyalattal sápadtabb lett. - A detektív megmondta. - Hazudott a detektív - felelte az asszony. - Nem jelentettem fel magukat. Jártam a rendőrségen, s megkérdeztem, jogomban van-e külföldi állampolgárt a házban tartani, de semmilyen feljelentést nem tettem maguk ellen. Házparancsnok vagyok, Veress úr, s felelősséggel tartozom. - A nyilaspártban is megérdeklődte? - kérdezte a fiatalember.

51

- Mi közöm nekem a nyilaspárthoz! - kiáltotta az asszony. A viharlámpa fénye megvillogtatta állatian fehér fogait, nagy, fekete kontya kék szikrákat vetett. - Jól tudja, hogy nem vagyok nyilas. A fiatalember bólintott. - Nem tudom - mondta szárazon. - De ha nem az, akkor kár volt feljelenteni bennünket, nagyságos asszony. Mert ha most a rendőrségről valaki ránk szabadítja a nyilasokat, akkor innét ma éjjel nemcsak bennünket visznek el. A délután aránylag nyugodtan telt el, a várt légitámadás is elmaradt. Híre járt, hogy a németek Székesfehérvár környékén áttöréssel kísérleteznek, s az oroszok most nyilván ezen a frontszakaszon vonták össze minden légierejüket. A pince zárt napirendje felbomlott, a két nagy helyiségben alig tíz-tizenöt ember lézengett, s ezek is nagyobbrészt aludtak, vagy ellazított idegekkel szótlanul hevertek ágyukon. A nők szétszéledtek a lakásokban, a férfiak nagyobb része az udvaron cigarettázott, vagy a kapuból nézegette a rommá lőtt utcát s a gyorsan sötétedő, téli égboltot, melynek alacsonyan lógó felhőzetén olykor egy-egy távoli ágyú toroktüze suhant át. A Duna felől időnként egy-egy heves szélroham vágott ki az utcára. Milossné az előtérben, szemben a lépcsővel, a folyosó egyik beszögellésében cigarettázott. Amikor Finiász tanácsjegyző, az udvarról bejövet, befordult az óvóhelyre vezető keskeny benyílóba, eldobta cigarettáját. - Beszélni akarnék veled - mondta halkan a férfi háta mögött. A sötétség ellenére észrevette, hogy a tanácsjegyző megrezzen, s nemhogy megállna, de még egy gyors lépést tesz az óvóhely felé; csak aztán fordul meg. - Mit leselkedsz rám? - kérdezte idegesen. Az asszony nem felelt a kérdésre. - Hátramegyünk - mondta. - Beszélnem kell veled. - Mit kell annyit beszélni! - morogta a férfi. - Beszélni... beszélni... A körbefutó folyosó mentén kétoldalt kisebb pincerekeszek nyíltak, amelyeket a módosabb lakók egy-egy pamlaggal, karosszékkel, függönnyel magántársalgóknak rendeztek be; egyikükmásikuk még kályhával is felszerelte, s itt töltötte az éjszakát is. Milossné pincéje a folyosó legvégén, közvetlenül a kazánház mellett feküdt. Az ajtó elé érve, a tanácsjegyző megállt. - Nem megyek be - mondta, amikor meghallotta, hogy az asszony kulcsai közt keresgél. Ez nem felelt, az ajtó csikorogva kinyílt. - Nem hallod? Nem megyek be! - Félsz tőlem? - kérdezte az asszony. A mennyezet itt olyan alacsonyan húzódott, hogy az ember önkéntelenül lehajtotta fejét, nehogy bevágja a sűrű sötétségben. - Minek menjek be? - morogta a férfi. - Ha csak beszélni akarsz, itt is beszélhetünk. Bent a fülkében gyufa sercegett. - Az arcodat akarom látni - mondta az asszony. A gyertya halovány fénye, mint egy áttetsző, sárga fátyol hullt karcsú, hajlékony nyakára, s hirtelen kifényesítette a sovány madárarcából kiugró, duzzadt, piros ajkakat. Feje mögött, a deszkafalon egy Krisztus-kép lebegett a sárga

52

fénytócsában. - Gyere be, Lajos, ne félj tőlem! - mondta az asszony. Egy sima mozdulattal hirtelen a tanácsjegyző előtt termett, s mindkét karjával átfonta nyakát. A férfi hátrarándult. - Hagyjuk ezt! - morogta ingerülten. Az asszony azonnal leejtette karját. - Lajos, mit vétettem ellened? - súgta. Szeme könnybe lábadt, arca elszürkült, mint egy kihalt utca. - Nincs most más gondunk, a krisztusát! - szitkozódott a férfi, s öklével ingerülten rávágott a vékony deszkafalra. A tompa koppanásra, mint egy megnövekedett visszhang, mennydörgésszerű robbanás felelt az udvar felől. A felvilág hörgése meglibbentette a gyertya lángját, az árnyékok vad bakugrásokba fogtak a piros szőnyegekkel s függönyökkel bélelt, keskeny fülkében. S még el sem ült a légnyomás, már egy újabb dörrenés sivított végig a folyosón, a falak megremegtek. - Ezek belövések? - kérdezte az asszony. - Hát mi volna? - mondta a férfi gúnyosan. A vér fejébe szállt a lefojtott dühtől. - Megkérhetnélek, hogy ne ajánlgasd magad a feleségem szeme láttára? - morogta, előretolva hatalmas, négyszögletes állát. - Azt hiszed, az emberek vakok? A kutyaúrmindenit, nincs benned már semmi szégyenérzés? - Nincs - felelte az asszony egyszerűen. - Hát énnekem elég volt ebből! - fakadt ki a tanácsjegyző olyan dühvel, hogy a térde remegni kezdett. - Elég volt... - Belőlem? - Belőled is. - Akkor miért nem mész? Az ember lesütötte szemét, szája alig észrevehetően megvonaglott. Néhány pillanatig szótlanul maga elé nézett, majd bizonytalan mozdulattal tarkójához nyúlva, lassan megfordult. De még mielőtt befejezte volna a fordulatot, az asszony melléje lépett, s megfogta karját. - Lajos - mondta könyörögve -, mit vétettem? - Semmit. - Nyugodj meg, könyörgök! - A férfi nyakára fektette hűvös tenyerét. A becsapódások most már egymást érték, a szűk deszkafülke reszketve táncolt a hanghullámokon. A piros falikárpit szélén függő Krisztus-kép is ide-oda billegett a légnyomásban, amely az önfenntartás és a búcsú két partja között úgy dobálta a bútorokat - a piros plüsspamlagot, a hajlított lábú asztalt s a két bársonyszéket -, mintha hirtelen kiszívta volna minden súlyukat. A fülke egyre törékenyebb lett, s egyre jobban hiányzott belőle az alázat. - Semmit sem vétettél - ismételte a tanácsjegyző fogait csikorgatva. - Csak épp hogy a szoknyádat fel nem emelted a feleségem szeme láttára. Nem érted, elegem volt belőled! - Nyilván más gondjaid vannak - mondta az asszony tisztán, tagoltan hangsúlyozva minden szót. - Tessék?

53

- Az irhádat félted, nemde? - Előrehajolt, szeme, mint ugrás előtt a macskáé, hirtelen elszűkült, mind a két öklét ágyékára nyomta. - Fenyegetsz? Vigyázz, megütöd a bokádat! - Még átlóghatsz Budára - súgta az asszony. - Eriggy, eriggy, lógj át Budára, amíg nem késő. Mert itt hamarosan olyan idők lesznek, hogy akinek csak ellensége van is, az már ma megáshatja a sírját. - Fel fogsz jelenteni? Az asszony szótlanul bólintott. A padló újra felemelkedett lábuk alatt, az ajtóhasadékon por csapott be. Mindketten önkéntelenül leültek a piros plüsspamlagra. - Miért ne? - mondta az asszony egy idő múlva szenvtelen hangon. - Ha tönkretettél, én is tönkreteszlek. A lakásomat is elveszik... - Mivel tettelek tönkre? - Nem szeretsz! - A szűzanyjakeservit, most szeresselek? - ordította a férfi, hogy túlkiáltsa az egymást követő robbanásokat. A gyertya elaludt. - Elaludt a gyertya - mondta megdöbbenve, önkéntelenül csendesebben. - Mit akarsz tőlem? A pamlag nyikorgott. - Lajos - hallatszott egy idő múlva az asszony hangja a sötétben. - Miért bántsuk mi egymást? - Gyújtsd meg a gyertyát - mondta a tanácsjegyző. Az asszony felelet helyett közelebb húzódott, s egy szemérmetlen mozdulattal a férfihoz nyúlt. Ez azonban hátrarántotta magát. Egy pillanatra csend lett. - No, látod! - súgta a nő lihegve. - Tudtam, ugye, hogy már nem szeretsz. Most aztán eriggy... s ebben az életben ne lássalak többé! Megvárta, míg a zseblámpa himbálódzó sugárkévéje el nem tűnik a forduló mögött, aztán kulccsal magára zárta a fülkét, és lefeküdt a pamlagra. Finiász tanácsjegyző egyenesen az óvóhelyre tért vissza, amely időközben újra teljesen megtelt. Bórék még nem voltak helyükön, felesége azonban már lefeküdt, s a gyereket vacsoráztatta. Zsíros kenyeret kapott, s egy szép piros almát. Két ággyal odébb egy szőke hajú, sovány kamasz, a viceházmesterné öccse, hátát a falnak támasztva, kidülledő szemmel nézte a kényesen eszegető gyereket, szája önkéntelenül rámozdult a lusta rágcsálás ütemére. A tanácsjegyző leült a karosszékbe. - Hol voltál? - kérdezte felesége. - Mi bajod? - tette hozzá ijedten, amikor észrevette, hogy az ember vérmes, nagy, szögletes arcán, orra mentén s homlokán vastag cseppekben kiült a verejték. Ez a gyerekre nézett, s szótlanul megrázta fejét. - Beszélhetsz - mondta az asszony halkan. - Nem figyel ide. A két pincét elválasztó lécajtó csikorogva kinyílt. Bórné, egy nagy tálcával kezében, szemét aggodalmasan az összecsengő tányérokra és csészékre függesztve, lassú léptekkel közeledett feléjük. - Beszéltem vele - mondta a tanácsjegyző gyorsan. - Nos? 54

- Szakítottam. - Félreérthetetlenül? - kérdezte az asszony halkan, közelebb hajolva. Az ember a fejével igent intett. - Kár volt - súgta. - Elsiettük a dolgot. Megfenyegetett. - Mivel? - Hogy feljelent. Nem fogom ép bőrrel megúszni. Várhattál volna még. Az egérarcú, apró, fekete asszony megfogta az ölében ülő tányért, amelyen még egy darab zsíros kenyér feküdt, s teljes erejéből földhöz vágta. A cserepek szétfröccsentek a cementpadlón, a mellette fekvő gyerek megrándult, mintha arcul csapták volna. - Mi az, te is bombázol bennünket! - mondta Bórné, aki magasan megrakott tálcájával épp akkor ért az ágyhoz. - Csigavér, gyerekeim, itt a vacsora! Lajos, vegye le a teáskannát a tálcáról! - Hol főzte? - kérdezte az ember. - Fent a vicinél. Ott valamivel vígabban vannak, gyerekeim - mesélte az asszony, mialatt a tálcát leállította az ágyra, és szétrakta körülötte a tányérokat. Nagy, fekete konttyal koronázott, telt arca úgy hajolt az aranysárga selyempaplan fölé, mint egykor Ceresé, amikor szemügyre vette Görögország érő búzatábláit. - Egy fél tucat fegyveres pártszolgálatos ül a konyhájában, az asztalon glédában állnak a borospalackok, előttük a földön pedig egy nagy ruháskosár tele selyeminggel, új cipőkkel, damaszt abroszokkal, nem tudom, mi mindennel. Két aranyórát is láttam az asztalon. - Már nem sokáig örvendeznek - morogta a tanácsjegyző. - Lehet - felelte az asszony kurtán. - Látta egyébként, hogy a zsidót elengedték a rendőrségtől? - Jól tették - kiáltotta Finiászné olyan hangosan, hogy a szomszédok közül többen kérdő arccal feléje fordultak. Az ügyvédné leült két ágy között egy zsámolyra, és betöltötte a teát. - Hogy könyörögtem Károlynak - mondta csendesen -, hogy menjünk át Budára, az anyám villájába! Itt egy hét múlva úgy fognak lógni sorjában az emberek, mint a szárazkolbász a padláson. - Mi is? - kérdezte Finiászné, egy gyors pillantást vetve az urára. - Mi is. - Hol fogunk lógni, anyukám? - kérdezte a gyerek, aki közben végzett a szép piros almával, s a csutkát a viciné öccsének a fejéhez vágta. Ez a keze fejével letörülte arcát, s elfordult. A sarokban özvegy Daniskáné és Mari néni két konyhaszéken kuporogva, kipirult arccal, izgatottan suttogva, szövögették közös gondjaik fekete kelméjét. - Maga már tudta - kérdezte Daniskáné -, hogy a vicinél nyilasok vendégeskednek? - Hisz épp onnét jövök - súgta a csizmadia özvegye -, már beszéltem is velük. - Mit mondanak? - Meg vannak veszve - közölte Mari néni ijedten. - Hoztak egy ruháskosarat teli arannyal, gyémánttal és bakancsokkal, azon osztozkodnak. A vici meg ott áll mellettük, kegyetlenül nézi őket, s azt mondja, hogy neki nem kell belőle, mert úgyis vissza kell mindent adni. - Vissza? - kérdezte özvegy Daniskáné megszeppenve. - Vissza hát! - bólintott Mari néni, s férjétől örökölt pápaszeme szigorúan megvillant a gyertya lángja fényében. - Nem hallotta, hogy a Milossné nagyságának is vissza kell majd adnia a lakást? 55

Az öreg mosónő nem felelt. - Most elosztják a holmit, éjjel meg elmennek razziázni - folytatta a csizmadia özvegye. - Vért szagolni, mielőtt felkötik őket, mondják. Meg vannak veszve, Daniskáné! - Felkötik őket? - ismételte az özvegyasszony. Mari néni bólintott. - Nézze csak, mi baja Finiász úrnak? - kérdezte, s pápaszemét megigazítva, szemügyre vette a három ággyal odébb ülő tanácsjegyzőt. - Nézze, hogy vacog a foga, az arca meg olyan, mint a halál. - A homlokáról csöpög a verejték - állapította meg özvegy Daniskáné. - Beteg ez alighanem - vélte Mari néni. Még egy fürkésző tekintetet vetett a tanácsjegyzőre, aki fejét leejtve, kezében a kis csészével, mozdulatlanul bámult maga elé a padlóra, aztán fürgén felugrott. - Megyek hátra, elküldöm a fiút - súgta. - Mert hátha épp itt kezdenek el razziázni! - Jézusmária - súgta vissza Daniskáné. - Mi baja? - Megyek magával! - mondta Mari néni, s felcihelődött. Egymás mögött indultak útnak az ágyak között vezető keskeny ösvényen, amely a lécajtón, majd a másik pincén át az előtér felé vezetett. A pincelakók nagyobb része már feküdt, egyikük-másikuk már el is szenderedett. A második pincében, szemben a kijárattal, két cölöp között, egy külön gyertyával kivilágított fülkében, mely minden erejével magába zárkózott, s fényét is visszatartotta, néhány férfi kártyázott, sötétvörös arccal hajolva az asztal fölé. - Jézusmária - súgta özvegy Daniskáné, amikor kiléptek a hideg előtérbe. - Mi baja már megint? Tiszta, csendes volt az éjszaka. Az udvarra vezető csigalépcső felől, a leszóródó égi sötétségből, mely úgy keringett a föld alatti, mélyebb sötétségben, mint testben a vér, olykor kivált a szabadságnak egy-egy csilláma, s megpezsdítette az alvilági homályt. A két öregasszony megállt, s néhány pillanatig szótlanul bámult maga elé. Egy duhaj, rekedt kiáltás hallatszott fentről, egy pisztolylövés, nótaszó. Özvegy Daniskáné egy apró csomagot szedett elő kebléből, s reszkető ujjakkal felbontotta a selyempapírt. Egy vékony ezüstkereszt került ki belőle, lánc nélkül. - Mari néni, ezt is vissza kell adnom? - kérdezte az öregasszony, s szeme hirtelen könnybe lábadt. - Tegnap este találtam a lépcsőházban, de tudom, hogy kié. - Ha tudja, akkor adja vissza - mondta Mari néni. - A hétkeservét ennek a nyomorult világnak! *** A két özvegyasszony együtt indult útnak a kazánház felé. Minthogy nem volt lámpájuk, a falat tapogatva, óvatosan keresgélő lábbal haladtak a vaksötétségben, s csak akkor gyújtottak gyufát, amikor a második forduló után a kazánház lécajtajához értek. A katonaszökevény a sarokban feküdt, egy szénrakás mögött, szétterpesztett lábakkal, arccal a földnek.

56

Jó ideig hiába keltegették, nem ébredt fel. Mari néni melléje guggolt, vállánál fogva cibálta, fülét fricskázta, kétségbeesett suttogással riasztgatta, de a fiú oly mélyen aludt, hogy még kezét sem emelte fel védekezésül. S mikor végül mind a két özvegyasszony nekifohászkodott, s közös erővel a hátára gurította, épp csak egy percre nyitotta ki szemét. - Kelj fel, fiam - súgta özvegy Daniskáné a fülébe -, el kell menned, nyilasok vannak a házban! - Hol? - kérdezte a fiú, s rögtön behunyta szemét a gyufa fénye elől, amely úgy vágott, mint a kés. - A házban - súgta Daniskáné. - A házban - ismételte a fiatalember; felült, lassan megrázta fejét, s rögtön visszafeküdt. Semmi érvvel, bizonykodással nem lehetett rábírni, hogy folytassa a társalgást, arra meg éppenséggel nem, hogy feltápászkodjék, s elhagyja a zord hajlékot. Ha Mari néni egy percre felhagyott a vállrázogatással, azon nyomban horkolni kezdett. A két özvegyasszony tehát egy idő múlva letett a hiábavaló kísérletekről, s döbbent csendben kivonult a pincéből. Az alvó azonban épp e csendet hallotta meg. Alighogy elérték a lécajtót, hátuk mögött zörögve megindult néhány széngöröngy, mintha valaki indulatosan belerúgott volna a rakásba. - Nem megyek - hallatszott a sötétben egy rekedt hang -, s ha itt döglök, akkor sem. - Az Isten áldjon meg, fiam, szedd össze magad! - mondta Mari néni megrettenve. De több feleletet nem kaptak. Özvegy Daniskánénak is úgy reszketett a térde, hogy támogatni kellett, s amikor végül is visszaértek az előtérbe, rögtön leült a csigalépcső legalsó fokára, nem törődve azzal, hogy az udvarról jéghideg, ködös levegő húz hátába. A vici lakása felől fel-felcsapó duhaj éneklés hallatszott. Bent a pincében már nyugovóra tértek az emberek. De legtöbbjük ruhástól heveredett le fekvőhelyére; volt, aki még cipőjét sem húzta le, könyökre támaszkodva bámultak maguk elé a nyomott homályba, - kalapjukat szemükre húzva védekeztek a megismerés vakító mennyezete ellen. Beszélni nemigen beszélgetett senki. Egy-egy percre olyan csönd állt be, hogy hallani lehetett Finiász tanácsjegyző száraz fogvacogását. Halk nyögések hallatszottak mindenfelől, de hangosan sírni csak egy tizennégy éves süldő lánynak volt bátorsága, akinek apja nemrég pusztult el egy légitámadásban. Nyolc óra körül a vici lenn járt a pincében. Csak néhány percig maradt, úgy tett, mintha holmijában keresgélne, egy kis vasfazekat csapott a hóna alá. - Razzia lesz hamarosan - közölte odavetően -, mindenkinek kéznél legyen az irata. A második pincében is elismételte a figyelmeztetést, szemével Veressék felé vágva, akik csendesen üldögéltek szokott helyükön. - Gyere csak ide, fiam - mondta neki az öregasszony, élénken felvetve fejét, mert egy kis szórakoztató társalgásban reménykedett -, gyere csak ide! Mit integettél a szemeddel? - Nem integettem én - mondta a vici mogorván, - egy percre megállt özvegy Veressné széke előtt. - Azt néztem, hogy alszik-e már az öreg naccsága. De valamit mondtál is - feleselt az öregasszony. - Mit mondtál? A vici hallgatott. - Bocsáss meg, fiam - mentegetődzött az öreg hölgy kedvesen mosolyogva -, süket vagyok én már, s a süketek módján képzelődő is. Azt hittem, mondtál valamit. Hát akkor Isten áldjon, fiam, pihend ki magad az éjjel, rád fér! 57

Mosolyogva bólintott, a vici megemelte kalapját, s elment. Az asszonyok közelebb húzták magukhoz kézitáskájukat, a férfiak kitapogatták tárcájukat. Özvegy Daniskánét végképp elhagyta az ereje, végigfeküdt az ágyon, s behunyta szemét. Odakünn nyugodt volt az éjszaka, az ostromlók hallgattak, egyetlen lövés sem esett, s így mindenki begubózhatott saját csendjébe, amely a képzelet selyemszálán egyenest a pokolba eresztette le. Tűrhetetlen volt a sötétség. Bórné felkelt, s még egy gyertyát gyújtott. Az udvar felől, a csukott pinceajtón át is lehallatszott az ittas üvöltözés, olykor egy pisztoly tompa pufogása. Mari néni felkapta kis zsámolyát, és kiment az előtérbe. Senki sem kérdezte, hová igyekszik. A zsámolyt a csigalépcső mellé állította a falhoz, leült, s kezét ölében összekulcsolva, őrködni kezdett. Egy idő múlva a fiatal Veress is csatlakozott hozzá. Cigarettára gyújtott, de künn maradt azután is, hogy ez elfogyott. Odafönn alighanem sűrű köd ülepedhetett a városra, mert a csigalépcső mintha gőzbe burkolódzott volna, s a vici lakásából kiserkenő énekszó is tompábban hatolt le a pincébe. Mari néni figyelmesen nézegette a hosszú léptekkel ide-oda járkáló fiatalembert. - Miért nem ugrik meg, fiatalúr? - kérdezte, mikor Tamás egy alkalommal elgondolkozva megállt mellette. - Nem hagyom el az anyámat - felelte ez. Az öregasszony hümmögött. - Miért nem viszi el a nagyságát is? - Be van zárva a kapu - felelte Veress. - S az anyám egyébként sem tudna tíz lépést sem tenni ebben a sötétségben. Elhallgattak: odafönt az udvaron kicsapódott egy ajtó, összefolyó, vaskos hangzavar áramlott ki rajta, amelyet hirtelen derékban vágott ketté egy újabb ajtódörrenés. Tocsogó, imbolygó léptek nesze hallatszott az udvarról. - Egymagában van - mondta az öregasszony. - Szellőzködik. Veress szótlanul figyelt. - Miért nem bújnak el valamelyik lakásban? - kérdezte Mari néni. - Ha nekem volna, én odaadnám a kulcsát. De tán csak akad itt valaki... - Nem akad - mondta Veress. - Megpróbálta? - Meg. - Próbálja meg még egyszer - ajánlotta az öregasszony. - Ha megfogják magukat, s rossz kedvükben vannak, kiviszik a Duna-partra, s ott agyonlövik mindkettejüket. Abban a házban, ahol én laktam, elfogtak egy katonaszökevényt, s az anyját is agyonlőtték. Kivel próbálta meg? Veress nem felelt rögtön. - Finiász tanácsjegyzővel próbáltam - mondta egy idő múlva. - A pincelépcső felé jön, nem hallja? - Nem kell tőle félni, ha egyedül van - dünnyögte az öregasszony. A hólében loccsanó léptek most tisztábban hallatszottak, meg-megálltak, majd újra elindultak. Egy perc múlva közvetlenül a pincelépcső előtt állapodtak meg. Vastag öklendezés hallatszott, aztán szakadozott, gurgulyázó hangok. Mari néni halkan elnevette magát. 58

- Okádik - súgta. - Disznó! Hogy nem szégyelli magát! - S ez fog engem lelőni, ez a disznó! - mondta Veress. A csizmadia özvegye megrázta fejét. - Az nem bűn, hogy részeg - véleményezte csendesen. - Egy kis mulatság kijár az embernek, még ha más fizeti is meg az árát. De minek vitték az urak háborúba a szegény embert? Ott tanultak meg ölni. Veress nem felelt. A pinceajtó csikorogva kinyílt, a vicéné sovány, kamasz öccse dugta ki a résen a fejét, s beszólította a fiatalembert. - A nagyságos asszony hívatja - mondta lesütött szemmel. - Tessék csak nyugodtan menni, én addig majd itt maradok. Özvegy Veressné egyenesen ült karosszékében, kezét botja fején nyugtatva, két lakk kézitáskája a földön állt, lába mellett, esernyője a szék karfáján himbált, fekete csipkekendővel bekötött feje apró, halványzöld selyemvánkoskának támaszkodott. - Jó, hogy jössz - mondta, amikor meghallotta fia lépteit, s botjával kétszer megkopogtatta a padlót. - Hátra kell mennie, anyám? - kérdezte a fiatalember. Az öregasszony ingerülten legyintett. - Azt hiszed, más dolgom nem lehet veled - morogta. - Ülj le mellém! Hallom, hogy nyilasok vannak a házban. - Igen - felelte a fiú. - De csak vendégségben vannak itt, anyám. - Helyes - mondta az öregasszony. - Itt mindenki a razziára készülődik. Vedd ki a nagyobbik lakktáskámból a pénzt, az apád aranyóráját és gyűrűjét, s igyekezz kijutni az utcára. Hallom, hogy a kapu be van zárva. Add oda a házfelügyelőnek az aranyórát, hogy engedjen ki. Ha nem enged ki, akkor próbálj a kocsmán át kijutni, vagy valamelyik földszinti lakás ablakán. - Eszem ágában sincs - mondta a fiú. Az öregasszony arca hirtelen elfehéredett, majd átmenet nélkül vérvörössé vált a szeretet s a düh dupla nyomása alatt. - Ne feleselj - kiáltotta, s botjával indulatosan megkocogtatta a padlót. - Mit segítsz azzal rajtam, ha téged is agyonlőnek! Ha meg békén hagynak, akkor holnap reggel itt találkozunk. Azonnal eriggy! A fiatalember elnevette magát. - Ne kiabáljon úgy, anyám, mintha egyedül volna - mondta, s kezével békítően lefogta az öreg hölgy fenyegetően felemelt mutatóujját. - Már mindenki alszik. - Senki sem alszik - morogta az öregasszony. - Az egyik fele a nyilasoktól fél, a másik fele az oroszoktól. Két napja hallom már, hogy a Keletinél vannak. A mindenit a lusta népségének, azóta már én is ideértem volna. No, menj már! Még mielőtt fia felelhetett volna, felemelkedett karosszékéből, mindkét karjával átfogta a fiatalember nyakát, s mialatt botjával szelíden ráhúzott a hátuljára, fonnyadt ajkaival szenvedélyesen szájon csókolta. - Isten áldjon - mormolta -, mert hátha nem látjuk többé egymást. *** 59

Ebben a percben a szomszéd pincéből idegen mozgolódás zaja, ijedt kiáltások hallatszottak át. Az összekötő lécajtó kicsapódott, s a vicéné öccse előrenyúló, vékony nyakkal, két karját a magasba lendítve, beugrott az örökmécses reszkető fényébe. - Jönnek! - kiáltotta. - Nem tudom, mitévő legyek - súgta Bórné a férjének, s egészséges, nagy arca a sűrű, fekete hajkorona alatt hirtelen hamuszürkévé vált. Dönteniök kell, de rögtön, mondta férjének. Ez izgalmában cigarettára gyújtott, noha az óvóhelyen tilos volt a dohányzás; az általános riadalomban azonban senki sem ütközött meg rajta. A pince zsongott az izgalomtól, de az indulat rideg volt, nem mert kisülni, s csak befelé mart; mindenki közömbösséget tettetett. Egy-egy lassú, vontatott mozdulatban a menekülő szarvas sebessége lappangott. Aki már feküdt, az felkelt, s cipőt húzott, aki ült, elnyújtózott az ágyon; mintha veszélyes helyzetén változtathatna azzal, hogy helyzetet változtat. A test és a lélek annyira egy ütemre halad, hogy - ha az indulat lépést vált - a láb, a kéz, a szempilla s a bőr pórusai is nyomban utánaigazodnak, s leleplezik a benső fortyogást; senkit sem tévesztett meg a másik áttetsző egykedvűsége, ellenkezőleg, még jobban felhorzsolta a maga érzékenységét. Az egyik sarokban valaki elfújta a gyertyát, hogy sötétebb legyen. A házban jó néhány nyilas érzelmű vagy a nyilasokkal rokonszenvező család lakott, de ezúttal ezek is majd oly idegesen feszengtek, mint a közömbösek, vagy az a néhány ritka nyakas polgár, aki megbicsakolta magát, s ha szóval, tettel nem is, de berzenkedő ízlésével szembefordult az árral. A különféle rétegek közt szemre alig lehetett különbséget tenni. Bór ügyvéd és felesége, mindketten régi tagjai a nyilas pártnak, ugyanolyan sápadtak voltak, mint Veress Tamás, a San Salvador-i állampolgár. Borotvaélen egyensúlyoztak. Az asszony házparancsnok volt, hivatalból is tudnia kellett, hogy a tropikus állampolgárság zsidót takar, s ezt rég jelentenie kellett volna a pártban; s ha most a razziázó nyilasokat sem figyelmezteti, ezek zsidó-bújtatás címén teljes joggal felelősségre vonhatják. Mindennek tetejében a közeledő vendégsereg holtrészeg volt - már az előtérből behallatszott formátlan üvöltésük -, s a felelősségre vonásnak sokféle formája kínálkozott. Ám ha figyelmezteti őket - ami nem maradhat titokban -, s feljelentése nyomán Veresséket elhurcolják s kivégzik, egy hét múlva - mire az oroszok bevonulnak - már őt jelentik fel, s az út a bitófáig vagy a lámpavasig nem lesz sokkal hosszabb, mint a Nádor utcától a Duna-partig. - Hogy könyörögtem neked, hogy menjünk át Budára, az anyámhoz! - mondta férjének, aki mészfehér arccal, bajuszát rágcsálva bámult maga elé. - Nem, egy hét... három nap alatt itt vannak! - súgta Finiász tanácsjegyző, aki átellenben, a zöld bőrfotöjben ült, s egy fehér selyemzsebkendőt szorított szájára, hogy elállítsa tűrhetetlen fogvacogását. Az ügyvéd felesége gyűlölködő pillantást vetett rá. - Magát meg mi lelte tulajdonképp? - mondta megvetőn. - Férfi létére hogy lehet valaki ennyire gyáva! - Fogja be a száját! - morogta a tanácsjegyző. - A maga dolgával törődjék! Odakünn megeredt az eső; a nyitva felejtett szellőztetőn behallatszott az esőcseppek egyhangú, szelíd dobogása, amely mint egy régi dal egy rég felejtett kort, belopta a zárt pincébe a szabad téli éjszakák könyörületes emlékeit. A hirtelen megindult szél egy fuvallat hóillatot is besodort a pince hervadt levegőjébe, amely felpezsdülve hirtelen kavarogni kezdett. Milossné, aki egy negyedórája tért vissza az óvóhelyre, felkelt ágyáról, a falhoz lépett, helyére igazította a szentképet, amelyet a reggeli becsapódás kissé félrebillentett, majd szótlanul visszaült ágyára, fénytelen, merev tekintetét a szemben ülő tanácsjegyző arcára függesztve.

60

Az előtérből behallatszó lárma időközben elcsendesült, a nyilasok alighanem a folyosó mentén fekvő magánpincéket járták. Özvegy Daniskáné és Mari néni reszketve, némán kuporgott az ágy szélén. A csizmadia özvegyén annyira eluralkodott az izgalom, hogy pápaszemét leakasztotta orráról, s vánkosa alá rejtette, Daniskáné meg úgy megizzadt félelmében, hogy a rászáradt hideg verejtéktől egész teste tűrhetetlenül viszketni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy ha a nyilasok végigjárják a pincefolyosót, a kazánházban okvetlenül ráakadnak az elbújtatott katonaszökevényre. Lassan telt az idő; úgy nyúlt el előttük, mint a hajótörött előtt a köröskörül parttalan tenger: ha egy-egy kimagasló perc hullámként a hátára kapta őket, a magasból is csak a láthatárig elnyúló idő dörgő pusztasága látszott. A lélekben mértani haladványban nőtt a félelem. Az időről az ember csak akkor vesz tudomást, ha kevés vagy sok van belőle, azaz, ha mértéktelenül elszaporodik, vagy hirtelen elfogy; ilyenkor helyét észrevétlenül egy más közeg foglalja el: a szorongás, amelynek áramlásában a lélek elveszti szemmértékét, tájékozódó képességét, köznapi súlyát, s éppoly tanácstalanul hánykolódik benne, mint a test, ha a levegőből váratlanul egy más, ismeretlen közegbe, egy ingovány álló iszapjába vagy egy folyó sodrába bukik. Özvegy Daniskánénak úgy rémlett, mintha nem tíz perce, de ugyanannyi napja várna a nyilasok bevonulására, s minthogy minden további perc legalább egy napnyit fog fogyasztani életerejéből és kedvéből, tehát korából, bátran állíthatjuk, hogy nem az időben, hanem a félelemben élt, s hogy idő tulajdonképp csak olyankor van, amikor nincs. Tíz perc sem telt el azóta, hogy a nyilasok az előtérből elvonultak (nyilvánvalóan a körben futó folyosóra), amikor a szorongó csendben az első pince felől gyorsan közeledő, kemény léptek hallatszottak, a lécajtó kicsapódott, s a katonaszökevény megjelent az örökmécses ráhulló fényében. Ruhája feketén csillogott a szénportól, arca s keze is foltos volt. Egy szempillantás alatt megtalálta tekintetével a két dermedten gubbasztó özvegyasszonyt, s nyomban megindult feléjük. A nyilasok lármája még idejében felébresztette fekhelyén, s így sikerült a körben futó folyosó másik ágán kereket oldania. Abban reménykedett, hogy az óvóhely maga már túl van a razzián, tehát itt elrejtőzhetik addig, amíg a nyilasok el nem hagyják a házat; de mihelyt Mari nénitől megtudta, hogy az óvóhelyre még csak ezután kerül sor, rögtön sarkon fordult, s futólépésben elhagyta a pincét. De a két öregasszony még fel sem ocsúdott ijedtségéből, s az önmagával elfoglalt Bórné sem ért még rá megkérdezni tőlük, hogy mit keres ez az idegen éjnek idején a házban, már ismét felhangzottak a túloldalról közeledő, ismerős, kemény léptek, s a katonaszökevény újra megjelent az ajtóban. Feketére mázolt arcában kristályos fehérséggel villogtak fogai, szeme üvegesen csillogott a rémülettől. A kapu be volt zárva, nem bírt kijutni az utcára. De a kulcs a házfelügyelőnél volt, aki a vicivel együtt a nyilasokat kísérgette; a szökevény tehát - be sem várva a mondat végét - megint csak hátat fordított a két öregasszonynak, s futva kimenekült az óvóhelyről. Egy menekülő ember alakja egy szempillantás alatt úgy meggyarapodik indulatainak súlyától, hogy szemünk láttára túlnő az ember köznapi méretein, s toronymagas óriásként fut be érzékeink tükrébe. Lába, keze, vonásai s mozdulatai önmagukat megsokszorozva haladnak át rajtunk, egy óriás lábnyomait hagyva az emlékezet puha talajában. A félelem nemcsak az időt alakítja át kénye-kedve szerint, hanem a teret is; a katonaszökevény szaladó alakja - noha megfigyelésére kevés idő maradt - olyan indulatos súllyal nyomult át az emberek idegzetén, mintha szemük láttára egy Titán rohant volna ki a pincéből, s szénporos ruhája, fehér fogai, izzadt, szőke haja s hosszan himbálódzó karjai egy másodperc alatt annyi bonyolult s határozott emléket teremtettek, mintha órák óta figyelték volna őket. A menekülőben mindenki önmagára ismert, s elsápadt a szembesítéstől. Finiász tanácsjegyző felugrott, s önkéntelenül elindult az ajtó felé. Valaki hangosan nyögött, a sarokban egy öregasszony összecsapta tenyerét, s önfeledten jajgatni kezdett. Mások is felugrottak. Milossné előrehajolt, s az ajtó felé tartó tanácsjegyző karjára tette kezét. 61

- Maradjon! - mondta hangosan. Az ajtó felől újra egy hullám lárma fröccsent be. Egy vastag hang s körülötte egy vékonyabb hang tajtéka, mögülük pedig összemosódó, egyenletes zúgás. A szomszéd pincében feldűlt egy szék. - Hova lettek Veressék? - kérdezte Milossné. Csend lett az alacsony helyiségben, hallani lehetett a gyertya pösze sercegését. - Hová lettek a zsidók? - ismételte Milossné. Mindenki megfordult: az öregasszony karosszéke s mellette a fehér konyhaszék üres volt. - Miféle zsidók? - kérdezte Bórné. - Ne tettesse magát! - kiáltotta Milossné, s irhabundájából kinyúló karcsú nyaka hirtelen elvörösödött. - Az előbb még itt láttam őket - mondta az ügyvéd. - Maga éppoly jól tudja, mint én, hogy zsidók - kiáltotta Milossné, az asszony felé fordulva. Ez nem felelt. Az előtérből beszűrődő lárma rétegezettebb és bonyolultabb lett, már egy-egy szakadozott kiáltás és szófoszlány is befröccsent az óvóhelyre, Milossné felállt, s a tanácsjegyző elé lépett. - Elbújtatta őket? - kérdezte hangosan. - Micsoda? - szólalt meg egy meglepett vastag hang a sarokban. - Mit mond: hogy elbújtatta őket? A tanácsjegyző mozdulatlanul állt a műtőasztal mellett, jobb kezével a fehér selyemzsebkendőt szorította szájához. - Hová bújtatta őket? - Térjen észre, Ilonka - morogta dr. Bór ingerülten. - Mi jut eszébe? - Hogy mi jut eszembe? - ismételte az asszony csendesen. - Alibit akar szerezni, hogy fel ne kössék egy hét múlva. A tanácsjegyző még mindig nem felelt. Az ügyvéd felesége felállt, és Milossné mellé lépett. - Abból pedig nem eszik - mondta ez csendesen, de olyan indulattal, hogy a pince legtávolibb zugába is tisztán elhallatszott minden lélegzetvétele. - Hova bújtatta őket? Az ügyvédné megfogta a karját. - Elment az eszed? - Miért nem beszél már! - kérdezte dr. Bór a tanácsjegyzőtől. - Egy perc múlva itt vannak. - Bizony itt vannak! - ismételte Milossné, s tompa fényű, nagy szeme diadalmasan megvillant. Hova bújtatta őket? Egy árnyalattal sötétebb lett a pincében: az egyik gyertya csonkig égett, kanóca eldűlt s kialudt. Milossné két kezét derekára szorítva előrehajolt, s a tanácsjegyzőre függesztette merev tekintetét. - Vagy visszahozod őket - mondta, a kialudt gyertya árnyékával hangjában -, vagy bejelentem a nyilasoknak, hogy zsidót bújtatsz! - Megvesztél! - kiáltotta az ügyvédné. - Azt akarod, hogy engem is kinyírjanak!

62

A tanácsjegyző a zsebébe nyúlt, revolvert húzott elő, s kétszer belelőtt az előtte álló asszony szívébe. Ez hangtalanul összerogyott, s elnyúlt a padlón. Néhány perc múlva, mire az ágyra emelték, s az elsősegélyes ápolónő megállapította, hogy meghalt, az összekötő lécajtóban megjelent özvegy Veress Károlyné, egyik kezével botjára, a másikkal fia karjára támaszkodva. A holttestet körülállták, az öregasszony nem láthatott el az ágyig. - Hát maguk hol voltak? - kérdezte az ügyvédné hamuszürke arccal. Özvegy Veressné nyögve leült karosszékébe, botját a karfára akasztotta, s térdére húzta skótmintás takaróját. - Hátul! - mondta, fejével a fáspincék felé intve. - Naturalia non sunt turpia, ugye - tette hozzá mosolyogva -, de azért nem akartam, hogy esetleg épp egy razzia közben alkalmatlankodjak a fiamnak. - Az árnyékszéken voltak? - kérdezte az ügyvédné, mind a két kezét a gyomrára szorítva. Özvegy Veressné, aki nem hallotta meg a kérdést, egy apró, fekete csipkekendővel megtörölte homlokát és száját. - A nyilasok egyébként elmentek - közölte. - Amikor visszajövet az előtérbe értünk, épp mind a lépcső felé igyekezett. Szívesen elnélkülözöm őket - tette hozzá tapintatosan -, mivelhogy egy kissé felöntöttek a garatra. *** A nyilasok, egy társuktól megtudván, hogy a németek kiürítik Pestet, s egy óra múlva felrobbantják a hidakat, hanyatt-homlok kimenekültek a házból. Mire dr. Bór felszaladt a csigalépcsőn, már egy lelket sem talált az udvaron. A vici ablaka is sötét volt, az utcai kapu tárva-nyitva. Néhány lépésnyire a kaputól, a Dunára szóló keresztutca sarkán, egy ember állt az úttesten, kiskabátban, hajadonfőtt, s mozdulatlanul bámult át a budai hegyekre. - Maga az, házfelügyelő úr? - kérdezte az ügyvéd, mikor melléje ért. Az ember csak a fejét fordította feléje. A sűrű, téli éjszakában a szeme fehérje úgy világított, mint egy lidércnyomás. A nagy csendben hallani lehetett, hogy vacog a foga. - A kutyaúrmindenit, hogy micsoda hideg szél fúj - mondta. - A vici hol van? - kérdezte az ügyvéd. - Velük ment. Egy ideig mind a ketten hallgattak. - Jól tette - mondta az ügyvéd. - Nincs gyereke. A házfelügyelő feléje fordította a szeme fehérjét. - Jól tette - ismételte lassan. - Mert ha nem megy, hát úgy kivágom azt a nyilas kutyát... Az ügyvéd nem értette meg rögtön. Önkéntelenül felemelte a kezét, de szerencsére a mozdulat a sötétbe olvadt. A lélegzetére is ügyelnie kellett: ki-kihagyott izgalmában. Hideg szél fújt a Duna felől, ő is vacogni kezdett. - Csakhogy megszabadultunk tőle - mondta mellette az ember kimért, paraszti nyugalommal. De a foga még mindig vacogott. Buda felől egy távoli puskalövés kelt át a Dunán, mint egy visszaküldött üdvözlet. - Akinek van mitől félni, az jól tette, hogy átment, igaz-e, doktor úr?

63

Lent az óvóhelyen mindenki felöltözötten az ágya szélén kuporgott a két sor cölöp imbolygó árnyékketreceiben. Az előtérre nyíló ajtó tárva-nyitva volt, ezúttal magában az előtérben is gyertya égett. Az egyik ágy lábánál egy öregasszony térdre borulva, lehajtott fejjel imádkozott: két hegyére állított fekete cipője, mely hátul kilátszott szoknyája alól, ütemesen kopogott a padlón. A két pince közötti lécajtó is nyitva volt. Dr. Bór leült felesége mellé az ágyra. - Igaz? - kérdezte az asszony. - Igen. - Künn voltál az utcán? - A sarkon. Az ügyvéd a szomszédos ágyra nézet, amelyen Milossné lepedővel letakart holtteste feküdt. Lábtól a két cipője hegye, fejtől az orra hegyesen kidudorodott a lepedő alól. - A házfelügyelő úr már átváltott - mondta gúnyosan, s a foga újra vacogni kezdet. - Gyorsabban fog az esze, mint az enyém. Majdnem átejtett. Az asszony kérdőn feléje fordította nagy, sápadt arcát, az összenőtt, dús szemöldökökkel s fehér fogaival, melyek minden fényt szájába gyűjtöttek. - Már hangosan szidta a nyilasokat! - mondta az ügyvéd fintorogva. Felesége szájára csapta a kezét. - De hisz benn volt a pártban! - Talán csak a fia - felelte az ember rekedten. - Az meg már régen kereket oldott. - Odanézz! - súgta az asszony, a túlsó sarok felé vágva a szemével. Egyetlenegy ember aludt a két pincében: özvegy Veress Károlyné, bebugyolált, ősz fejét zöld selyem útivánkosára hajtva, finoman szuszogott a ferdén ráhulló gyertyafényben, metszett élű, egyenes orra háromszögű, kis árnyékot vetett bal orcájára. Egyik kezét fia vállán pihentette, aki lábánál ülve, egy karéj kenyeret evett. - Megjött az étvágya - mondta az ügyvéd fogvacogva. Éjfél után felrobbantak a hidak. Finiász tanácsjegyző, aki mindaddig mellére hanyatló fejjel, lógó karokkal, szótlanul ült felesége mellett, hirtelen megelevenedett. - Mi ez? - kérdezte, s felvetette fejét. - Felrobbantották a hidakat - kiáltotta az ügyvéd torkaszakadtából. Sápadt, nagy arca vérvörössé vált a dühtől és kárörömtől. Az előtér ajtaja dörrenve becsapódott. - Végünk van - mondta a tanácsjegyző, és felállt, majd rögtön utána újra leült. - Reggelre itt vannak az oroszok - kiáltotta az ügyvédné, s öklével nagyot csapott az ágyra. Szabad emberek leszünk, tanácsjegyző úr! A robbanások szakadatlan sorban görögtek le a pincébe, szétnyomták a lebegő gyertyafényt, s felszívtak minden lappangó hangot. Az előtér ajtaja kicsapódott.

64

- Szabad emberek - ismételte a tanácsjegyző két robbanás között, egy hangüres pillanatban. Szemét elgondolkozva, hosszan, kíváncsian pihentette az asszony arcán. - Értem - mondta szárazon -, értem, nemzetes asszony. - Mit mondott az az asszony az oroszokról? - kérdezte Mari nénitől a katonaszökevény, aki a nyilasok kivonulása után visszatért a pincébe, s leheveredett özvegy Daniskáné ágyára. - Mit mondott az oroszokról? A két özvegyasszony az ágy szélén ülve, lopva vizsgálgatta egymás arcát. - Hogy reggelre itt lesznek, fiam - közölte Mari néni. - Hát persze! - mondta a fiú. - Hány óra van? - Talán éjfél is elmúlt már - vélte özv. Daniskáné. - Talán már hajnalodik is - tűnődött Mari néni. A katonaszökevény nevetve megrázta fejét. Pofacsontjain a két nagy, szénporos folttal, tömpe, fekete hegyű orrával s vörhenyes hajával úgy festett, mint egy gyászszínűre kendőzött bohóc az alvilág udvartartásában. - Úgy susognak itt mellettem, mint a szélben a bokor - mondta -, egy egyenes szót nem lehet maguktól hallani! Talán éjfél... talán hajnal! Hány óra van, azt kérdeztem. - Nem tudjuk, fiam - mondta Mari néni. - Nem tudjuk... nem tudjuk - morogta a fiú. - No, mindegy, megyek vissza a szénbe. Mert most meg az oroszok fognának el, igaz-e, mutter? - Attól félsz, fiam? - kérdezte Mari néni. Özvegy Daniskáné imára kulcsolva kezét, könnyes szemmel bámult maga elé. A robbanások megszűntek, a csend, mint egy fal a folyó fölött, végképp kettévágta a várost. - Látják - mondta a fiatalember -, nem lesz ennek sohasem vége. Most meg odaátról fognak bennünket lőni. Hol innét, hol onnét. Ha emide fut az ember, itt lőnek rá, ha oda, amott. Az özvegyasszonyok hallgattak. Mari néni az ujjával malmozott. - Ez a világ sora - mondta egy idő múlva szigorúan. - A szegény ember mindig ott van, ahova lőnek. Magára vessen, mert miért nem tesz róla! - Majd teszünk róla - morogta a katonaszökevény. - Biztos, hogy az anyám meghalt? A két öreg fejével intett. - Kétszer lőttek bele? - Kétszer. - Akkor jól hallottam - mondta a fiatalember. - Két lövést hallottam, majdnem egyszerre. Azt hittem, utánam lőnek. Mind a kétszer őbeléje lőttek? - Beléje - mondta Mari néni. - Hát persze - morogta a fiatalember. - Sokára halt meg? - Egy óra múlva. A katonaszökevény felállt, nagyot nyújtózott.

65

- Adjanak egy darab kenyeret, megyek vissza a szénbe - mondta. Lesimította kuszált, szőke haját, feljebb húzta nadrágját. - Mert ha az ember elkezd lőni - tette hozzá rosszkedvűen -, hát ebben az életben nem hagyja többé abba. Már világosodott, amikor az első orosz katona beállított a pincébe. Prémkucsmája ferdén ült a fején, géppisztolyát úgy tartotta karjában, mint egy csecsemőt. Noha tiszteletére több gyertyát gyújtottak, nem lehetett kivenni korom és szenny mögött lappangó arcvonásait. Lassan körüljártatta szemét a pincében. - Germánszki? - kérdezte mély torokhangon. Nevetős kék szeme volt. Nesztelen csizmájában körüljárta a pincét, mindenkinek belenézett az arcába. Egy hatéves, leventesapkás gyerek előtt megállt. Valamit mondott oroszul, de senki sem értette. Fejcsóválva nézte a gyereket, aztán két ujjal óvatosan leemelte róla a leventesapkát, s a sarokba vágta. Ránevetett a gyerekre, még egyszer körültekintett, majd nesztelen lépteivel kifutott az ajtón. - A hétszentséges úristenit! - kiáltotta Mari néni, aki most káromkodott először életében, s férjétől örökölt szemüvege alól vastag örömkönnyek csorogtak le arcán. - Vége a háborúnak, az anyja úristenit! Nincs többé háború, hogy terülne el, aki kitalálta. - Jöjjön reggelizni, a keserves mindenit - mondta özv. Daniskáné könnyes szemekkel -, nagyon megéheztem, az anyja kínját ennek a bánatos világnak! - Belekarolt Mari nénibe, s a fali polc felé vonszolta, amelyen a pincelakók élelmiszerkészletüket tartogatták. - Hol az a sámli, a rosseb álljon belé - morogta. - Fogjon meg, Mari néni, nehogy lebillenjek, az isten tegye akárhová ezt a két nyavalyás lábamat! - Fogom - kiáltotta Mari néni -, a Krisztus verje meg a rossz kezemet. Az özvegy, mint egy tücsök, felszökött a zsámolyra. - Nem látom a kosaramat - morogta, s titokban megtörölte szemét -, hogy süllyedjen el, aki kitalálta a sötétséget! - A nyavalya álljon belé - mondta Mari néni. - Mit keres? Özv. Daniskáné, kezében a kosárral, leugrott a zsámolyról. - Van itt még egy kis kenyerem és mézem, a kutya nyalja ki! 1945

66