TARTALOM. Fenes Tibor Nyûg nélkül 45. oldal

TARTALOM Friedrich Nietzsche • Ajtóm fölé • 5. oldal Konrád György • Elsõ szerelem • 7. oldal Eörsi István • Iksz minusz egyedik feleségemnek • 12. oldal John Keats • Versek • 14. oldal Joachim Ringelnatz • Versek • 17. oldal Gulya István • Versek • 20. oldal Friedrich Dürrenmatt • A fiú • 22. oldal Eörsi István • Apa és fia • 23. oldal Rossner Roberto • A nagy walesi költõ – párbaj • 25. oldal Dylan Thomas • S nem lesz rajtuk úrrá a halál • 26. oldal A. E. Trick • A halál még nem a vég • 27. oldal Nagy Ildikó Noémi • Hidegkút • 28. oldal Kovács Erika • Másnap • 30. oldal Eörsi István • E. I. önkéntes... • 35. oldal Kõrössi P. József • A Schlauch kertben S. Marival • 36. oldal Rainer Maria Rilke • Hatodik duinói elégia • 40. oldal Lázár Ervin • Emléktöredékek Nagy Lászlóról • 43. oldal Fenes Tibor • Nyûg nélkül • 45. oldal Eörsi István • Az óceán fölött éjjel • 47. oldal Drescher J. Attila • Apokalipszis • 48. oldal Takács Károly • Rendben van, züllött alak vagyok • 49. oldal Gottfried Benn • Hogy mi a rossz • 51. oldal A belsõ oldalakon Máté Gyula elektrografikái láthatók.

Friedrich Nietzsche Ajtóm fölé

Magam házát lakom. Nem példám semmiben se soha senki. És minden mestert csak nevettem, ki önmagát feledte kinevetni. (Fordította a szombathelyi börtönben 1949-ben az akkor 21 éves Ordas Iván.)

Tíz év elõtt négyen ültünk egy asztalnál, Ordas Iván, két unicum és én. E találkozásunk alkalmával írta a fenn olvasható sorokat Iván egy számolócédulára, amit õrzök azóta is. Akkor, ott az asztalnál az irodalom szabadságáról beszélgettünk. Hetvenéves korában elhunyt Ordas Iván író, újságíró.

5

Máté Gyula • A legrövidebb út

Konrád György Elsõ szerelem

Öt éves koromban apámat behívták katonának, saját lován és egyenruhájában vonult be a tüzérséggel Kárpátaljára, ahol egy ungvári kaszárnyában voltak elszállásolva. Néhány hét múlva, némi fizetség ellenében, mód nyílott arra, hogy apámat és barátait anyám és a többi feleség meglátogathassa. Az aszszonyok szállodában laktak és elég hamar elunták a nyers–friss katonaélményeket. Anyám nem tudott elmenni velünk a rokonokhoz a hegyek közé Erdélybe, kénytelen volt bennünket egy jó nevû gyereknyaraltató intézetbe beadni, amelyért, gondolom elég sok pénzt fizetett. Elhelyezett mind a kettõnket, a nõvéremet és engem, ez lesz az ágyam és a szekrényrészem a nagy közös hálóteremben, itt a kõpadozatú folyosóról nyíló fürdõszoba és vécé. Anyám menni készült, az ölébe hajtottam a fejemet és sírtam. Egyszercsak Kati állt meg elõttem, a jobb lábát, amelynek térdén egy kis sebhely volt s akörül fekete porkarika, nekitámasztotta egy fenyõtörzsnek, és csak a ballábán állva figyelmesen végigmért engem. Szája körül gunyoros biggyesztés volt látható. Megembereltem magamat, elbúcsúztam anyámtól és megfogtam Kati felém nyújtott kezét. Csak néhány hónappal volt fiatalabb, elvezetett a csúszdához és megtanított, hogyan kell elõször óvatosan, ülõ helyzetben, majd fejjel lefelé lesiklanom. Kati terpeszállásban mögém ült, s leérve a homokba átbukfencezett rajtam. Attól fogva úgy vonszolt magával, mintha a játékmedvéje lettem volna. Dünnyögõ, élcelõdõ játékmedve, Kati nevetett a hülyéskedéseimen. Gyûlöltem az intézetet, minden rossz volt benne Katit kivéve. A fiúk idétlenek, büdösek. nyamvadtak, a lányok nyafogósak, felvágósak, porcelánbabák. De a legrosszabb volt a kecskelábú asztalnál enni, amelyen nem volt terítõ. Mindent el kellett tüntetni a tányérról, amit a nevelõnõk elénk raktak. Itt nem kényeskedhettem, hogy keveset kérek, ebbõl igen, abból nem. Nem játszhattam el az ökrendezéseimet, amelyektõl anyám megrémül és elveszi a tányért elõlem. Itt nem volt mellettem a szalvétagyûrûm, belevésett nevemmel, itt nem voltam az a megkülönböztetett lény, aki naponta kellemesen tapasztalja, hogy a világ õérte van, és nyájas arcot fordít õfelé.

7

Addig általában szívesen fogadtak, én pedig nem éltem vissza ezzel a szívélyességgel, kissé elbeszélgettem az alkalmazottakkal, és mentem tovább. Nem vártam meg, hogy a másik szakítsa félbe dolgára hivatkozva a társalgást. Ha vége az alvásidõnek, kilépek a fiúházból, fékezetten sietek a lányosház felé, keresem a szememmel azt a két fekete copfot, s köztük azt a szemtelen kis figurát, akinek lesz valami használható ötlete mihelyt megpillantjuk egymást. Talált egy ribiszkebokrot, vagy egy házatlan csigát, tudja, merre pöfög a sündisznó. Megsúgja a titkát a harmadik virágágyban, amely oldalt fehérre meszelt kõdarabokkal van megtámasztva, sötétlila tulipánok és kék szarkalábak között. Itt bizarr lakomát javasol, hozzam le a kekszemet, õ lopott a konyhából szardellapasztát, megkenjük vele. Haboztam, hogy vajon illik–e egymáshoz az édes keksz és a szardellapaszta. Kati letorkolt: „Te buta, az illik egymáshoz, amit együtt eszel." Ebéd után az intézetben aludni kellett, én nem tudtam, és nyitott szemmel lestem, hogy alszik–e már a nevelõnõnk, Joli. Ha igen, akkor elvonhatom a tekintetemet a mennyezeten szövõdõ pókhálótól, s törökülésben az ablakon át ráláthatok a diófa ágán ugráló rigókra. Kati majd megkérdezi, hogy aludtam. Nem aludtam, csak csukott szemmel gondolkoztam, mindig ez volt a válaszom. Szégyelltem az éberség alacsonyabb fokozatait, és tudtam, hogy Kati nevetni fog ezen. Otthoni szobámról ábrándoztam, és a benne nyújtózó, verõfényes csendrõl. Kati virágkoszorút font mind a kettõnk hajába, lepedõbe burkolózva, felfelé fordított tenyerünkben egy piros almával, fel–alá sétáltunk palástosan, mint egy királyi pár a medence körül. Kati úgy vélte, hogy a pisilõink összeillenek, én ezt butaságnak véltem, Kati azonban kitartott a maga igaza mellett. Borjúmáj volt aznap vacsorára, nem tudtam legyûrni, alattomosan az asztal alá ejtettem az egyes falatokat, és a sarkammal próbáltam belekaparni a földbe. Jött egy ellenszenves fehér kutya, észrevette hantoló munkámat, elkezdett kaparászni kiállhatatlanul csaholt visszataszítóan hörgött, rázta a bundáját és rávetette magát a falatra. Orron rúgtam, a kutya belém kapott, sírással küszködve elrohantam. „Egyél kutyamájat, egyél kutyaszõrt!" ordítottam Joli felé, s ezért a harapás mellé fenekelést is kaptam. Joli összehasonlíthatatlanul csúnyább volt, mint az otthoni nevelõnõm, Hilda, aki bár alig kölnizte magát, sosem volt izzadság szagú. Joli után alig lehetett bemenni a fürdõszobába. A második ágyban feküdtem, tõle balra, s igyekeztem neki hátat fordítva aludni, nehogy be kelljen lélegeznem Joli szagát.

8

A fenekelés után végigrohantam a kórházfehér folyosón, leköptem a falon az ellenszenves metszetet, amelyen vitorlás hajó szenvelgett, s ledobtam magam a hálóterem tizenhárom vaságya közül a magaméra az ablaknál, és a párnámba haraptam. Miért kell nekem ilyen alacsony lényektõl ilyen visszataszító megaláztatásokat elviselnem? Szerencse, hogy elõzõ éjjel Joli hortyogó szájába beleejtettem egy légydögöt. Egyszercsak kavics pattant az ablaküvegre, kiemeltem a párnából szenvedésdúlta arcomat. Egyáltalán nem volt meglepõ, hogy Kati áll az ablak alatt. Neki persze sikerült észrevétlen elszöknie ringatózó, pimasz járással a kecskelábas asztaltól, mintha az volna a legtermészetesebb, hogy õ engedély nélkül, hûvösen távozik. „Éjjel meglátogatlak. Nem hagynád addig abba a sírást?" súgta. Kati eltûnt az árnyak között. Úgy–ahogy visszanyertem a férfiasságomat, de mikor egyedül maradtam, elfogott a kétség, hogy vajon annyira érdekel–e, mi a testi különbség Kati és énközöttem. Nem vártam semmilyen meglepetést. Idõnként együtt fürödtünk a nevelõnõmmel, Hildával, törökülésben egymással szemben ültünk a nagy kádban, egymás felé lökdöstük a kis fahajót. Néha tengeri csatát játszottunk, és én fejjel beleütköztem Hilda hasába, amit õ védõkarokkal sem tudott elhárítani. Szerettem, hogy mindenbõl van elegendõ rajta, és hogy körülötte olyan szag terjeng, mintha cukros tejben mosakodott volna. Olyan színe volt a bõrének, mint a korpikás kenyér. A becézésre való hajlandóságát Hilda Svájcban sajátította el, ahol egy kolostorban apácáktól gyermekkertészetet tanult. Elõbb õ szállt ki a kádból, fölvette a fehér fürdõköpenyét és gondosan megszárítkozott, majd engem segített át a fehér fürdõszobaszékre; szétnyílt a köpenye. Erõt vett rajtam az elérzékenyülés, és már a széken állva belecsókoltam a nyakgödrébe, õ pedig engem az õ napsugarának nevezett. Bujkáló összenevetéseinket, úgy képzeltük, senki sem veszi észre, mindenesetre jólesett, hogy vannak olyan titkaink Hildával, amelyek mindenki más elõtt rejtve maradtak. Szerettem a hintán lökni Hildát, „te ne csinálj semmit," mondtam neki, és hátulról két kézzel löktem a fenekét, amely a hintát gazdagon betöltötte. Hildáról Kati semmit sem tudott. Õ azonban tapasztalatokra vágyott, és még a nyelvét is kinyújtotta, amikor azt mondtam neki, hogy nem illik. Dühtõl pirosan követelte a kutatási jogát: „Illik! Illik! Ha én mondom, illik!" Ugyanilyen szenvedélyesen bírta hajtogatni: „Nincs isten! Nincs isten!" Néztem fölfelé, hátha lecsap egy villám a napfényes égbõl. Délutánra megjött a vihar, nem mondtuk ki, de sejtettük, hogy ez nekünk szól.

9

Kati nem ismerte a félelmet, legalábbis hozzám képest. Álltunk egy nagy platánfa védelmében, a madarak pityegtek, a hegyoldalon kúszott és a távolban csilingelt a fogaskerekû vasút, Kati arca egészen fehér volt. „Nincs isten!" suttogta minden különösebb ok nélkül. Úgy érezhette, hogy az állítása pontosításra szorul: „Isten ha van, akkor így is, úgy is szeret engem, ha meg nincs, akkor nem tud megbüntetni." Õrá még sohasem haragudott meg az apja. Ha Kati vérlázító pimaszságokra ragadtatja magát, a papa hátul összefonja a karját, és rettenetesen forgatva a szemét, mint egy lángszemû óriás közelít, de akkor is valahogy furcsán mozog a füle, mert a papa igazában röhög. Kati már elõzõen is ígérgette, hogy ha akarom, akkor mindent megmutat nekem. És rám függesztette súlyos tekintetét: „Akarod?" Gyáva komolysággal igent bólintottam, de szívem mélyén errõl az egész kalandról lemondtam volna. Kati már fölhevülten képzelõdött: „Majd állunk egymással szemben, és átölelve tartjuk egymást legalább három percig. És azalatt a három perc alatt muszáj arra gondolnunk, hogy én szeretlek téged és te szeretsz engem. Erre kell gondolni, és nem szabad semmi másra, mert ha mégis valami másra gondolnál, akkor valami nagy baj ér. Még nem mondom meg, hogy milyen baj, de én már tudom, hogy valami nagyon nagy baj." Gondolható, hogy engem nyugtalanított ez a vésztjósló elõkészület, dehát Kati romantikusabb karakter, mint én vagyok. Mi tagadás, az én észjárásom elég csapongó, innen oda, onnan meg amoda ugrik a majom, és biztosan eszembe jut majd valami más is azon kívül, hogy szeretem Katit, úgyhogy már az, ami eddig történt, a májjal, kutyával, Jolival elég nagy szörnyûség, mit akar még ezenfelül? Kati rákapcsolt az elõtárgyalások során: „Ha közben akár te, akár én valami másra gondolunk, akkor haljon meg valaki, mondjuk az anyánk." Erre már azt mondtam: „Ez hülyeség, Kati!" Otthagyott. Egész nap került és komoran nézett. Végre elõttem termett: „Jó, nincs szörnyûség. Csak akarni kell nem gondolni másra. Így jó?" „Így jó, akarni fogom." Én egyáltalán nem tartottam lehetetlennek, hogy közben Joli horkolására fogok gondolni, amivel csak igazolom Kati nézetét, hogy annyi eszem van, mint egy tengeri malacnak. Ha Joli felébred, biztos, hogy hozza a prakkert. Éjszakánként Joli olyan hangokat ad ki, mint a levegõbuborékokkal teli ágynemû, ahogy a mosóteknõ szappanosvizében bugyborog és fortyog, miközben dagasztják. Nos, igyekeztem elvonni a figyelmemet Joli költészetellenes jelenlététõl, ha a fülemet becsukni nem is sikerült.

10

Éber voltam, meghallottam a finom pisszegést, hallottam már ezt a hangocskát fatetõrõl, padlásablakból, mindig a magasból, egy csibész angyal pisszegését, és Kati kis személye nemsokára beteljesedett. Már fenn is volt az ablakpárkányon, feltartóztathatatlanul, a sötéten is átcsillámló, diadalmas vigyorgással. És már ott állt az ágyamon, mintha csak minden pazar szemtelenségét nekem adná ajándékba. Amit Kati mond, az úgy is lesz. Álltunk az ágyon, Kati levette a pizsamáját, az ágysodrony nyikorgott, nekem is le kellett vennem a magamét. Átkaroltuk egymást, elszorult a szívem. Majdnem sikerült semmi másra nem gondolnom, de ahogy letelt az a három perc, amit mind a ketten megéreztünk, azt gondoltam, melegebb és kevésbé feltûnõ lenne a takaró alatt. Kati most nagyon szelíd volt. Tegnap azért erõszakoskodott, hogy jelentsem ki: „Imádlak!" „Nem imádlak," mondtam, „imádni csak istent lehet." Kati ezt butaságnak tekintette, mert a mamája a császárkörtére is azt mondja, hogy „imádom", sõt a császárzsemlére is. „Ha istennek tudod azt mondani, hogy imádlak, akkor nekem mért nem bírod mondani?" kérdezte Kati. Sok mindenre rá tudott venni, több fiút megvertem, mert Katival szemtelenkedtek, de mikor egy lányt is meg akart csapatni velem, akkor fellázadtam. Kati válaszul eltûnt, bujdosott. Csak azért, hogy meglegyen, hosszan, eltökélten kerestem, majd amikor a pisszegés egy bokorból felhangzott, inkább boldog voltam, mint megkönnyebbült. Egyszer hárman is körülálltak, és ahelyett, hogy megvertek volna, megkérdezték, hogy nem akarnék–e inkább õvelük csapatozni. Lehajtottam a fejem: „Köszönöm, de most nem érek rá." Kérdezték, hogy mi egyéb dolgom van. Nem mondtam meg. Az volt éppen a dolgom, hogy átmásszam az intézet kerítésén, és a közeli trafikban málnacukrot vegyek a maradék zsebpénzembõl Katinak. A fiúk felvilágosítottak, nehogy azt higgyem, hogy õk szemtelenkednek Katival, mert a helyzet az, hogy Kati szemtelenkedik velük. Bizonytalan ígéretet tettem, hogy délután csapatozunk, dehát egy papucsférj nem rendelkezik önmagával. Most ezen az elvetemült éjszakán mielõtt elaludtunk volna, átöleltük egymást, és Kati azt suttogta, hogy maradjunk így száz évig. Ez olyan javaslat volt, amelyre jobb nem válaszolni semmit, aludjunk inkább. Joli reggel azt süvöltötte: „Fuj, disznók! Fuj, disznók!”, és mind a kettõnket a prakkerrel elfenekelt. Sajgó fenékkel némán vonultunk a folyosón, Kati megfogta a kezemet. (Részlet a szerzõ Hagyaték címû regényébõl, melyet a Palatinus könyvkiadó az ünnepi könyvhétre jelentet meg.)

11

Eörsi István Iksz minusz egyedik feleségemnek

Hiába vártam ma is szívrepesve szakító leveled. Hánykolódom, nem jön álom szememre: csak nem vagy beteg?

17 év 5 hónap telt el, amióta szakító levelet nem hoz tõled a posta. Még jó, hogy van születésnap (2) és karácsony, ilyenkor átnézünk, mint repedezett palánkon, az idõn és úgy teszünk mintha, ésatöbbi. Jól esik megköszönni, hogy nem kellett elköszönni. (1993. karácsony)

12

Máté Gyula • Visszavonhatatlanul

John Keats Egy nyári estén

A templom tornya zúgott mélabút Híva az embereket más imára, szörnyebb jajgatásra, más borongásra fürkészve szent beszédet, holt borút. Az ember lelkére fon koszorút egy vak igézet: s mindük látom látva hogy hagyja tûzhelyét s a dalt magára s kedvenc beszélgetésre köd borult. S a zúgás zúg s érezném hûvösét egy nedves sírnak, de már tudtam én, hogy hunyó létük lámpása kiég, S hogy jajukból nõ felejtés vizén új szökkenõ virág majd könnyedén S glóriákon halhatatlan pecsét. (Fordította: Erdõdi Gábor)

14

John Keats Modern szerelem

Ó mi a Szerelem? Játék–baba, unott becézgetõ dajkálgatás, Neve–tévesztett tárgy: s oly isteni hogy a bohó ifjúság azt hiszi istenül általa és kergeti ásítva s majmolva egy nyáron át míg Kisasszony fésüje lesz diadém, s egy Wellington–ból Rómeó–cipõ; Cleopátráé hetes–számú ház s Antonius Brunswick téren honol. Fajankók! Ha vágytól fûlt már a világ S vívtak Szívért Királynõk s Lovagok, nincs ok rá, hogy szenvelgéseitek szaporábbak legyenek, mint a gyom. Fajankók! Ha teljessé fûzitek Kleopátra gyöngysorát,– elhiszem: Hód–kalapban is nõhet Szerelem! (Fordította: Erdõdi Gábor)

15

John Keats Sötét gõzök után

Midõn a sötét gõz rónát levert sivár évadon át, fölkel a Nap mit gyönge dél szül és letisztogat a beteg égrõl csúnya sebeket. Elnyûtt hónapok kínja beheged S Május átvész rég–tûntnek hitt jogart, Szemhéjjal cécóz hûvös fuvalat mint nyári cseppel rózsalevelek. Szelíd gond leng körül – miként a lomb fakad – halk gyümölcs ér – s õszi Napok mosolya csöndült esti asztagon – Sappho lágy arca s gyermek álma száll – Homokórán fokonként a homok – Erdei patak – s a... Költõ–Halál. (Fordította: Erdõdi Gábor)

16

Joachim Ringelnatz Az elsõ szerelmem ?

Az elsõ szerelem? Ó, benne csapongó szívem oly tétova volt. Az elsõt szívem elfeledte csak a jelen percein araszolt. A végsõt szavakba önteni könnyû lenne, indiszkrét, akárha. Ezen kívül? Utolsónak írni nevét a heti ágendába. Kalandjaim a szerelemben csak ösztönösen lehettek enyém, ha az elsõt vizslatva, bennem rendre egy korábbi ötlik elém. (Fordította: Bayer Béla)

17

Joachim Ringelnatz Blues

Ha képtelen vagy öröm-elmélkedni, noha reá nyomós okod nincs, ajándékozz magadnak egy réti virágot, mi találomra kincs. Valamilyen porosan is sárgát, boglárkát – az ösvény peremérõl, ajándékozzad a virágocskát bal kezednek, éned jobb kezétõl. Majd ölts nyelvet, magadra vágj grimaszt, a tükörben, mondván: te, én vagyok a meggyõzõdés, mi veled maraszt, akármily szörnyûnek találtatok. (Fordította: Bayer Béla)

18

Máté Gyula • Tetthely

Gulya István Volt úgy

Volt úgy, hogy a szép tetszett Most már csak azért metszek Ceruzám elején háncsot, Hogy a szén papiros-padlón Járjon remegõ táncot Nem bál, ami most dívik Inkább csak a gaz hízik, Csupaföld szivemen bánat Növi ki csiráját nagyra S gondolja magát fának.

20

Gulya István Vonat

zötyög a táj szürke halálszagot áraszt megfáradt póznák zakatolnak az ablak elõtt réveteg emlék téved a szóban; tehetetlen, tehetetlen, tehetetlen... arctalan ember tétova mondat zsoltárt suttog a szél Gyöngy Remegés gyöngy Remegés gyöngy remegés

21

Friedrich Dürrenmatt A fiú

Egy sebész, aki egy jó hírû klinika fõorvosaként is és tudományos kutatások révén is nagy nevet szerzett s a szegények iránti jótékonysága folytán általános közkedveltségnek örvendett, pályája csúcsán, barátai és kollégái döbbenetére és ámulatára, feladta hivatását, az ország minden újságjában apróhirdetéseket tett közzé, a leglelkiismeretesebben tanulmányozta a sok ajánlatot, végiglátogatta a város valamennyi bordélyházát, hosszú beszélgetésekbe elegyedett minden örömlánnyal, mindazon nõk jellemét és körülményeit kutatta, akikkel találkozott, szokatlan tevékenységével mindenfelé fejcsóválást váltott ki és kételyeket ébresztett, mivel szigorú erkölcsû agglegénynek ismerték, végül egy tizennyolc éves szépség, egy gazdag gyáros lányának kegyeiért versengett, miután házába csalogatta, a leghevesebb ellenszenvbe ütközve brutális módon, erõszakkal teherbe ejtette, a fiút, akit az az õ magánklinikáján az õ kizárólagos gondozása alatt megszült, tekintet nélkül arra, hogy a fiatalasszony heves vérzések közepette elhalálozott, nyomban a szülés után gépkocsival szédületes tempóban egy villába vitte, melyet õ a várostól ötven kilométerre egy vad parkban építtetett, ahol idegen segítség nélkül, maga lévén a dajka is, nevelt föl úgy, hogy a fiú mezítelenül élt vele, minden kívánságát teljesítette, semmit nem tudván jóról és rosszról, az emberekkel való érintkezését oly ügyesen tette lehetetlenné, hogy a fiú azt hitte, õ és apja az egyedüli létezõ emberek s a parkkal véget ér a világ, mígnem apja egy, a legordenárébb házak egyikébõl hozatott kurvát adott neki, mire a fiú, éppen tizenöt évesen, anélkül, hogy apja igyekezett volna megakadályozni õt, meztelenül, ahogy világra jött, elhagyta a parkot, de már egy óra múlva visszatért ruhát követelve, hogy huszonnégy óra múltán, mivel egy embert, aki vonakodott neki fizetség nélkül élelmet adni, rövid úton-módon megölt, a szorosan sarkában levõ rendõrök és kutyáik által üldözötten, kezét és arcát vérrel összekenve visszaszökött apjához, aki kérdezés nélkül fogadta be õt, a rendõrséget egy gépfegyverrel verte vissza, amikor az ismét harcba kezdett, magát fiával vállvetve egy szobában sáncolta el, a legdühödtebb állapotban, azzal sem törõdve, hogy a kézigránátoktól félig összedõlt villa lángba borult, védelmezte magát a túlerõ ellen, hogy a támadókat, akik a park fái és bokrai mögött bújtak meg, újból és újból megfutamítsa és holttestekkel borítsa a földet, mígnem fia, akit egy golyó súlyosan megsebesített, szétzúzván a vállát, a szoba egyik sarkában, ahol vértõl borítottan feküdt, félig megfúlva a bezúduló füsttõl, heves szitkokat szórt apjára, szemére vetvén, hogy vadállatot csinált belõle, úgyhogy az emberek, noha õ azt sem tudja, miért, üldözik, akár egy állatot és kutyáikkal hajszolják, mire apja szemrebbenés nélkül agyonlõtte a fiút. (Erdélyi Z. János fordítása)

22

Eörsi István Apa és fia

Orvos az apa – hidd meg, mûve túléli õt: egymaga benépesített egy teljes temetõt. Seblázra a gyógyszere vatta, tífuszra purgót szedet, s a fiát ügyésznek adta, mert nem mindenki beteg. Most ketten kezelik nyersen az elpuhult magyart, köztük a munkaverseny már jó egy éve tart. Különbözõ a jelmez, de tõlük hiába futsz: az apa ha megkegyelmez, a fiú markába jutsz. (Márianosztra, 1958. március)

23

Máté Gyula • Tükrözõdések

Rossner Roberto A nagy walesi költõ – párbaj

1933 áprilisában, az akkor 18 és fél éves Dylan Thomas együtt iddogált Swansea (Wales) egyik korcsmájában barátjával, a szintén költõ A E. Trick -kel. Fogadtak, hogy ki tud a helyt, akkor és ott szebb – jobb verset rögtönözni, valamely feldobott témára. Megegyeztek a feltételekben: 3 strófa, és a vers fõmotívuma ismétlõdjék a versszakok elején és végén. Felkérték a kocsmahivatal tulajdonosát, vetne e föl bármely témát. A derék csapos – átérezve a pillanat súlyát – a HALHATATLANSÁG -ot választotta. Trick verse: „For death is not the end", a Swansea and West Guandium 1934 június 15 -i számában jelent meg. Dylan Thomas egy jólismert bibliai idézetet választott refrénként: „And death shall have no dominion" (Rómaiakhoz írt levél G:9). Hogy ki nyerte a párbajt? Nos, így közel 70 év távlatából bizton állítható, hogy mi olvasók lettünk a gyõztesek!

25

Dylan Thomas S nem lesz rajtuk úrrá a halál

S nem lesz rajtuk úrrá a halál egyéválik csak, mind, ki meghal a nyugvó hold, s a szél lakóival egy – fényû fent a csillagokkal. Porladhat letisztult csontja bár; ha õrült volt: esze újra fitt, ha tengerbe fúlt: felbukkan megint. S szeretõket ugyan magába zár; De nem lesz rajtuk úrrá a halál. S nem lesz rajtuk úrrá a halál ha kell, tenger – áramok alatt, hosszan, zokszó nélkül nyugszanak, kínpadon, hol engednek inak nem törnek meg, s kerékbe törve sem; hitük imádkozó kezükkel kitéphetik testük egyszarvú bûnök döfödhetik szakadhat minden, de õk sosem S nem lesz rajtuk úrrá a halál S nem lesz rajtuk úrrá a halál bár nem hallják, ha sirály rikolt, se hullámot, partot csapkodót, s virágot, mely felvetné fejét ha bimbót verdesõ esõ rátalál; döglöttek bár; düh – dermedt szegek de hírnevük, átfúrta százszorszépeket napra tör, míg lesz nap egyáltalán S nem lesz rajtuk úrrá a halál (Fordította: Rossner Roberto)

26

A. E. Trick A halál még nem a vég

A halál még nem a vég! a lélek megsavanyodhat s aszalódhat a hit etethet férgeket a hús mely rózsaszín virult egykoron s emlékünket is eltemetheti hulló évek pora mégsem a vég a halál! A halál még nem a vég! A halál még nem a vég! Mérges gáz rágta tüdõk még dalba foghatnak nõ, ha együtt nyugszik is fiával éltethet mosolygó virágot s ha véghezvitt jótetteink eleve holt gyümölcsöt hoznak is A halál még nem a vég! A halál még nem a vég! Lelkünk egy sötét zugba száll melyet, mint madár, szárnyverdesve végig söpör, amint felemelkedik valamely magasztos magasba ahol az isten élve él Így hát a halál nem a vég! (Fordította: Rossner Roberto)

27

Nagy Ildikó Noémi Hidegkút

A bogarak közti szünetekben lehajtom a fejem a nedves, fehér viaszosvászon, kék virágokkal díszített asztalterítõre és hallgatom a hûtõszekrény zúgását. Ez a maximális engedélyezett zaj. Este mindig csendben kell lenni. És ha két kutya a szomszédból ugatni kezd, be kell fogni a füled. Szinte a lélegzeted is visszafolytod, és lábujjhegyen közlekedsz szobáról szobára. A vécét nem is mered lehúzni. Fogalmad sincs, hány óra lehet. A két társad szinte évekkel ezelõtt lefeküdt aludni a ház másik felében, oda, ahol az összes óra el van rejtve. Magukkal vitték az összes órát, pedig semmi szükségük rá. Majd reggel megnézhetik, hogy hány óra van, de akkor már minek? Akkor már reggel van, és a fényben minden más. Most kéne az az óra, hogy dimenziót adjon a mélységbe nyúló éjszakának. Kilenc óra volt utoljára. De azóta elolvastál másfél könyvet és odakozmáltál egy bögre tejet. Most az enyhén égett íze lepi be a nyelved hátsó részének két oldalát. De most már legalább nem fázol. A tej átmelegítette a testedet. Imádod az érzést: lassan, de biztosan melegszenek a végtagjaid. Úgy hat rád, mint az aszpirin tompító hatása a fejfájásaidra. Dörög az ég. Megint esni fog. Elõjönnek a kisbékák. Beugrálnak a házba. Kicsit körülnéznek, aztán kiugrálnak. Tegnap este lustaságból lepisiltem õket. A vécé olyan meszsze volt, és a lehúzása megzavarta volna az éjszakát. De a békák nem bánták. Néztek és közben tücsköt zabáltak. Most az esõ hangját nem tudom megkülönböztetni a hûtõ búgásától. Mi történik odakint? A zsalugáter elválaszt a külvilágtól. Nem esik. Továbbra is tücskök. A csupasz villanykörte körül repdes egy légy és egy lepke. Elektrotropizmus. A légy azért többnyire itt lent mászkál, míg a lepke árnyéka egy bizonyos fényben az asztalon és a téglapadlón monumentálisnak látszik. A szemétben meg egy másik légy ül. Vegyes szagok keringenek a levegõben. Szemét. Az asztalon a nejlonba becsomagolt paprika szaga nyomasztóvá válik. És egyszerre csak megjelenik a szúnyog. Bizonytalan, hogy honnan és mikor érkezett, de itt van, és most a szvetterem ujjában piszmog, keresi a kevés véremet, ami van. Nem találja meg, mert hamarosan véget vetek az életének. Vajon halálakor a szúnyognak is lepereg az egész élete a szeme elõtt? Sajnálom. Az egyik társam kimászik az ágyból és végigbotorkál az úton, ami a vécéhez és a konyhához vezet, ahol én ülök. Pisil. Fogat mos. Vizet iszik. Elrontotta a gyomrát kukoricával és szilvával. Fáj a feje. Nekem is. Megszokott dolog. Õ elrontja a gyomrát, nekem fáj a fejem. Közli az idõt, lehúzza a vécét. Megtörte az éjszakát.

28

Máté Gyula • Trónus

Kovács Erika Másnap

Ülök egy padon. Hideg nagyon. Szól a kakas már, kidörzsölt egy új smár, de mert téged is, fair ez így. Vagy sivár? Agy(am)on nyomott gondolatok zizegnék szét jónapomat, ha hazamennék hol (?) alszol édesen és horkolsz mint rendesen. Eldühlöngélek inkább itt a téren, hadd párologjon az a pár liter lager – Jaj, de bitter! – dolgoztasson csak az a megannyi vagy hány inger? Ideje is egy befeléfordulópontos elbambulásnak tûnõ, tényleg annak. Ágyban, párnák közt szeretkezni milyen lehet? Jártam a városban forró tavaszi szélben tüzeltek a szukák neonfényes tereken sihederek suhantak ide–oda sebesen spermaszagot árasztva sebzetten tátott szájról tátott lábra állított személyiségük betéve tudta, hogyan kell betörni egy – egy karámba... egy – kettõ – három, te leszel a párom, Ki ma a hetes? Remélem fergeteges, ez az én havi bajom, nem tagadom. A szerelmese szerelmes-e? A szerelme se szerelmes, majd szerel más. A testnek áldoz minden lélek, van választék, nem vitás, ugye Patás? Korunk réme a nyugdíjas portás. Micsoda pazarlás a Chopánkodás, amikor az utca orgiák színtere, vonzó buja légköre. Erõszakos vágyakkal teli pillantások, célbataláló sóhajok, testek, szagok felvillanása, cikázó impulzusok, pezsgõ nyugtalanság, hatások(k) érik a makk – alsó

31

legyen a legfelsõ nyuszi hopp! Megbotlott, aztán kebelfék és puncistop – kikarácsonyodott aztán behúsvétlott. Hogy kivilágosodott! Bizony, ilyenkor tavasszal elõjönnek a bogarak, a szeplõ meg a kurvák és ellepik a terepet, kiosztódnak a szerepek, a 14. tavaszra ivarrá érnek a rég nem érinthetetlen, orgazmuslelkû lánytestek. Átestek a lónak? Azt hiszem nem szeretem a lovakat, mert eltûrik, hogy a hátukon törje fel a seggét az ember. A vágyak korlátozása neurózishoz vezet, így a szabadság zászlajába burkolózunk és lázasan tekerünk a megismerés határain keresztül vezetõ ördögös körbe. De a mi körünk körbe Sinus – görbe, csak rajtuk múlik, bepörgünk-e a gödörbe, és akkor sincs semmi, csak örök emlékecske volt az tegnap este tegnapi teste hogy’ kereste, leste s találta meg az alkalmat, hogy csalhat. Majd én is túl a negyvenen – ha megéri megérni – cserélem pizsamára hálóingem’, hogy nehezebb legyen s kedved vegyem... tartom a súlyomat, csak te nem az enyémet, hisz’ melleim immáron lefelé tekintenek, ajkamon csüng szó helyett nyálam, nyelvem nyelved helyett fogsorommal játszik, hull a pelyhes fehér haj, csak ne látná senki, hogy látszik; és túl a negyvenen elindulsz te is megkeresni engem, puhatestû diáklányok fel is idézik emlékem’, mert teszek róla biz’ isten, hogy lefekvés elõtt fájjon a fejem! Na tessék! 5 órára harangoznak, zengedeznek, zajt csapnak aztán elhallgatnak, és hallgatnak, pedig majd’ 2000 éve lóg horogkereszt a rózsafüzéren és nem vesz erõt rajtuk se szu, se szó, nem is értem, minek vannak még négyen. Buddha is felállt, hogy rendet teremtsen, de túl kövér volt hozzája.

31

Végül is mindegy ki mászhatott fel Victoriára, úgyis mindnek elsõ dolga lett volna leplet csavarni Krisztus körülmetélt ágyékára, de ha jól emlékszem, nem emlékszem. Hány ujja van a gesztenyefa levelének? Öt ujja van, mint a Fegyveres Erõk Napján induló gikszer–mókuskák vörösre izzított vas és acél öklének. A soha vissza nem térõ idõ fájdalma kéne, hogy mardossa lelkületünket rendületlenül elõre, de a színestelevízió nagyon is hasznos célt szolgál, mert egységessé formálni társadalmunkat. Objektivitás! Ez a lényeg. Egységesíteni kell a képzeletet, hogy a képzelet egységesen szárnyaljon, hogy a piros piros legyen, a kék meg kék, ne vodkázzunk agyba–fõbe a Nagy Maci szõrtelenített, tetves bõrére. Igenis a fanatizmus terem gyümölcsöt, úgy, hogy vagy meghalt Elvis vagy nem, ezt egyszer s mindenkorra el kell döntenie mindenkinek! Fúj, de büdösen böfög fel ez a 92’-es kamaszleves. Kezd rémleni valami kiszõkített kacajú kakukk kapirgált karmával a kamránkban abban a kurvaszagú, koszos kocsmában – – két dugás egy csárdában, mert dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy „ a részeg megy a jégen úgy érdemes,” de „Minek magunkat lassan ölni? Nem jobb egyszerre megdögölni?” egye fene, hogy ciki viszont jó -zsef Attila, hogy essen bele a Petrovics Istvánné tyúkja, el-eltörött néha dühösen egy pohár, hogy fékezze indulatainkat – vagy, hogy tekeregjünk már át egy másikra, egy másikba zárva, hogy ma megmarva, véresen, erõvel kapaszkodjunk egymásba? Csendet! Gyönyörû–gyönyörû kék és zöld szemek, akváriumba zárt folyékony emlékek kopognak kellemesen, néha erõteljesen hallani akarom a lovak patáit, a varjak édes énekét. és akarom újra eltáncolni a gyermekek keringõjét,

32

pörögni, szédülni õsszel, amikor a fiúk igazán szépek és sötét hajuk alól márványosan bukik elõ porcelán–arcuk már csak dermedten derengve fénylik az esõáztatta úton és elmosódva tükrözi vissza meg nem bocsátásunkat. Haza kéne mennem. Játszadoztam és is a biztonság börtönében, most meg egyedül didergek a hajnal felé közeledõ egyre hidegebbé világosodó másnaposságban. Hát, istenem! Engem is anya szült meztelen.

33

Máté Gyula • És a tükrök hátat fordítottak

Eörsi István E. I. önkéntes 1995. Május 19-én egy mürzzuschlag nevû osztrák kisvárosban két egymás mellé függesztett felirat láttán elveszti legendás optimizmusát.

„ A ruhatár használata kötelezõ.“ „ Az itt elhelyezett tárgyakért nem vállalunk felelõsséget.“

35

Kõrössi P. József A Schlauch kertben S. Marival

S. Mari emlékére

A Schlauch kertben, a bokrok alatt, egy padon keféltünk S. Marival, amikor a gyûrû az ujjáról leesett, és hallottuk, ahogy a cementteknõben elgurul. Sötét volt már, különösen itt, a bokor- és fûzfasátor alatt, ahová ezt a padot direkt a kefélés miatt húzták be valakik, másvalakik meg otthagyták, szintén a kefélés miatt. Ezen a padon még fényes nappal is kefélhettek a rászorulók, és csakis a rászorulók. Mi, S. Marival rászorultunk. Azon a napon, s ha a körülmények számomra is szerencsésebben alakulnak, még sokáig éjjel – nappal keféltünk volna. Fiatalok voltunk és nagyon erõsek. Én legalábbis akkor már napi kettõszázhúsz fekvõtámasznál tartottam, meg se kottyant, és szivattak is rendesen, kellett belém az erõ. Azon a napon, fél év vagy nyolc hónap után elõször voltam otthon eltávozáson. Civilbe öltöztem, fél év vagy nyolc hónap után megcsókoltam elõször az anyut, és céltalanul – vagy nem is olyan céltalanul, mert nõ kellett, nõ mindenáron – lõdörögtem a kis utcákon, amikor összefutottam vele. Régóta ismertük egymást, volt is köztünk ez meg az, de addig, hogy összefeküdjünk, valahogy sosem jutottunk el. Most nagyon kellettem neki, a Schlauch kertet is õ javasolta, a padot is. Nekem állandó nõm addig még sohasem volt, pedig szerettem volna, de valahogy nem. Ott a Schlauch kertben, a padon úgy gondoltam, hogy mostantól nekem is – tudtam, hogy másnak is – majd az S. Mari lesz. És akkor a gyûrû. Nem sokat gurult, de mégis valamennyit. S. Mari meg ki az ölembõl, mint akit fájdalom hasít darabokra, felpattan, mikor már épp túl akartam lenni mindenen, amikor már eldöntöttem, hogy akkor most, mert már elég jó, akkor S. Mari kibújik tõlem, visszarántja a seggére lucskos bugyiját s leguggolva keresi a gyûrût. – Jegygyûrû! – rikácsolja –, keresd már te is, baromkám. A Laci hazavág velem együtt, ha észreveszi. Hazavágja a Laci velem együtt, meg hogy keressem én is, ezt üvöltözte a sötétben, és annyira eltávolodott tõlem S. Mari, hogy már nem is láttam, pedig kerestem a szememmel, hogy tudjam, jól hallom– e. Hogy van ez?! Lemásztam én is a padról, átemeltem a lábam és megkerestem a másik szárát a nadrágomnak. Nem volt nehéz, mert az egyik szára, ami még a térdem alatt lógott, húzta magával a másikat, de valahogy nem értettem, mert nem erre voltam akkor már felkészülve, nem értettem, hogy is van ez. Most akkor nem lesz már semmi? Nem lesz ez itt befejezve? Most akkor minden bennem marad megint, az S. Mari meg csak a gyûrûjét keresi.

36

Nem értettem akkor, ott, hogy van az, hogy csak ennyi az egész, mikor épp arra gondoltam, hogy most majd másképp is lehet, lesz nekem is állandó nõm, és az az S. Mari lesz, aki éppen itt van, hát miért ne legyen. Magamra húzom a nadrágomat, ami nem olyan egyszerû, mert merevedek, egyre csak merevedek. Begyûröm az ingemet, és még mindig nem értem. Megkeresem az egyik cipõmet, a másik a nadrággal a lábamon maradt. Megkeresem S. Marit, azt a kurvát, a riherongyok rongyát, ez nem mehet ilyen egyszerûen, azt a nõstény köcsögöt. Mindenért fizetni kell. Mi az, hogy Laci? Mi közöm a jegygyûrûhöz? Mi közöm ehhez? Sötét van, de még nincs éjszaka. Hideg is van, de ez még nem az igazi tél. Tél is van, de a vége még nagyon felismerhetetlen. Érzem a testemen és éreztem S. Mari testén. Gyorsan megnyílt és sokáig hideg maradt. Leguggoltam én is, jött utánam a nagykabát a betonteknõben. Biztosan tudom, hogy akkor még én is keresni akartam azt a karikát. Húztam a kezem végig a cementen. Érdes volt, erõsen horzsolta a tenyeremet a kavics, porlott, mint a csiszolópapír a diófadeszkán, durva homok csúszott a körmöm alá. És akkor, ahogy botorkáltam guggoló lépésekkel, egyre közelebb a bokorsátor széle felé, ahol derengett már valami S. Mariból, a Schlauch kertbõl meg a városból is, ahol már láttam S. Mari vállára omló hajfürtjeit, alatta az arcát, a megvillanó fehér fogakat, amikor megcsillant valami egy repedésben, akkor teljes tenyeremmel belenyúltam. Belenyúltam és végighúztam rajta a tenyerem, éreztem az anyagát, még erõsebben is rányomtam a kezem. Nem akartam hinni a tapintásomnak, ez nem lehet igaz, ez nem, ez nem lehet szar éppen itt. Szar volt, kérges, bõrös. Beletenyereltem, most már éreztem a szagát. Akkor villant át az agyamon, egészen pontosan emlékszem, hogy kereken megfogalmazva így jelentek meg egyszerre a szavak a fejemben és a szemem elõtt. A szavak. Láttam és kimondtam hangosan, hörögve és suttogva sejtelmesen S. Marinak a nyomorult képébe bele, ami, most utólag belátom, igencsak teátrálisan hatott, ezért sem vehette egészen komolyan. – Ha nem megy másképp, így fog menni! Ha nem megy másképp, így fog menni. Nem emlékszem csak a szavakra, amelyek a saját számból buggyantak elõ, meg a hörgéseinkre. S. Mari is hörgött a szaros kezem alatt, csúszkált a nyaka a szaros kezem között, és akkor jobban a cementhez szorítottam. A térdem alatt pöfögött a mellkasa, én meg szorongattam a nyakát, amíg ki nem lehelt. Aztán leporoltam a nadrágomat, és persze össze is kentem. Összekentem S. Marit meg a ruháját is, amikor bokáig érõ kabátjával, keresztbe letakartam, eligazítottam. Kibújtam a bokrok alól, a nedves fûzfaágak megcsapták, megcsípték a homlokomat. Kisgyerekkoromban gyakran jártam erre ilyen-olyan felügyelettel, kísérõvel. Egyedül még soha. Annyira ismertem a kertet, hogy a kutat könnyen megtaláljam. Nem volt benne víz, nem csorgott belõle, hiába tekergettem a csapot, amit ugyancsak összekentem. De a rács alatt, amit felfeszítettem, a lefolyóban annyi még maradt, hogy jobban szétkenjem magamon. Körülnéztem undorodva, hogy legalább egy tócsát találjak a kezemnek, de nem találtam. Majd a fûben megtörölközöm, gondoltam.

37

A Schlauch kertnek ebben a részében sok a fenyõ, kevés a fû. Idõbe telt, amíg nagyobb, száraz fûcsomót találtam. Nedves fûnek jobban örülnék, gondoltam, az a célnak most jobban megfelelne. Ha nincs más, és nincs, ez is megteszi, ennyivel is kevesebb szart viszek magammal haza. Úgy-ahogy megmosakodtam vagy megtörölköztem, nem is tudom, de az arcomat nem tudtam megérinteni, pedig kellett volna, mert oda is jutott. A kezemen, a homlokomon azóta is érzem azt a szagot, és azt a kezemet valahogy azóta sem volt még gusztusom az arcomhoz vinni. Nem, nem, nem és nem tudok megmosakodni, nem tudok megtörölközni, hiába mosakszom, hiába törölközöm. Most pedig itt vagyok. Én fojtottam meg a Schlauch kertben, 1973-ban, S. Marit. (Részlet egy készülõ regénybõl)

38

Máté Gyula • A szerelõ, a titkárnõ és a világmegváltás

Rainer Maria Rilke Hatodik duinói elégia

Fügefa, nekem valamit már oly régen jelent, ahogy a virágzást szinte elmulasztod, és a jókor beérett konok gyümölcsbe süríted, hírnevet se vágyva, tiszta titkod. Akár a szökõkút csöve, hajló lombod hajtja föl és alá a nedvet: az meg álmából szökken – tán föl sem eszmél – édes tettének örömébe. Nézd: mint hattyúba az Isten. ... Ám mi elidõzünk, ah, minket a virágzás dicsér, s véges gyümölcsünk késõn érett belsejébe megcsalatva érünk. Kevesekben gyûlik oly feszítõ tettvágy, hogy tüstént lépnek, s izzanak telt szívük hevében, ha a virágzás bája mint enyhe éji szellõ megérinti fiatal ajkukat, pilláikat: õk hõsök talán és a korán elszólítottak, kiknek Halálkertész másként gyûri véredényét. Elrobognak õk, mosolyukat is megelõzik, ahogy rohanó szekere elhagyja a gonddal rovott karnaki képeken a gyõzelmes királyt. Bámulatos közel van az ifjú halott a hõshöz. Múlandóság ki nem kezdi. Pályaíve a Lét; idõtlen távozik el, örök veszélyek újult csillagképébe lép. Kevesen lelnék meg ott. De, ami rólunk mélyen hallgat, õt a lelkesült Sors morajló világa viharába belezengi. Senkit sem hallok úgy, mint õt. Egyszerre jár át elkomorult hangja az áradó levegõvel. Ekkor vágyom a vágy elõl elrejtõzni. Ó, csak volnék, s bár lehetnék még fiúgyermek, és ülnék majdani karomra dõlve, s olvasnék Sámsonról, mint szült semmit az anyja elõbb és aztán mindent. Nem volt-e hõs õ tebenned, ó, anya, nem indult fenséges kiválasztott sorsa ott benned el már?

40

Ezrek forogtak az ölben, s Õ akartak lenni, de nézd: alaklom adtán várt, s tudta, mikor választ. S ha oszlopokat döntött, ez azért volt, mert tested világából szûkebb világba tört, ahol ismét választani tudott. Ó, hõsök anyjai, forgó folyamok forrása. Ti szurdokok, amelyekbe magasból zuhannak, szív pereméröl a lányok sírva, jövendõ áldozatai a fiúnak. Mert a szerelem megállóin a hõs átrontott, mindegyik õt értõ szív rágondolt, fölemelte, már elfordulván, ott áll mosolyok múltán – másként. (Fordította: Gacsályi József)

41

Máté Gyula • Let’s recycle and save the world!

Lázár Ervin Emléktöredékek Nagy Lászlóról

(Halálának huszadik évfordulójára)

Bizonyára sokan emlékeznek még az egykori Alpári Gyula utcai szerkesztõségre, ahol az És készült. Volt itt egy udvarra nézõ, eldugott szoba, amelyben közel öt évig együtt dolgoztam Nagy Lászlóval. A szoba nem volt túl nagy, éppen elfért benne a két egymással szembeállított íróasztal és a hátsó falon egy majd mennyezetig érõ, rekeszes polc. Ezen a polcon tartotta, szerzõk szerint ábécé sorrendbe rakva, az újságba szánt rajzokat. Ha leült a székébe, ennek a polcnak támasztotta magakészítette ébenfa botját, amely a járásban segítette. Akkoriban még az ifjúság áldott, piros gõzei feszegettek, nem hiszem, hogy pontosan tudtam volna, kivel ülök egyugyanazon szobában. Csak annyit láttam, hogy, aki bizonyos jelentékenynek számító emberekkel majdhogynem gõgös, távolságtartó szigorúsággal bánik, milyen magától értetõdõen barátságos hivatalsegédekkel, gépírólányokkal, gyanús külsejû, bolondos mûvészfélékkel. Meg persze velem is. Akit elsõ perctõl kezdve atyai jóindulatába fogadott, és ez az atyai jóindulat hihetetlenül nagy segítséget jelentett, nekem, vidékrõl Pestre keveredettnek a fõvárosi szerkesztõség légkörének megszokásában. Nagy László az Élet és Irodalom szerkesztõségében. Bizonyára sokan kíváncsiak rá, hogyan viselte a nem éppen az õ szellemiségét képviselõ lap állásfoglalásait, megnyilatkozásait. Biztos megérne egy tanulmányt, de most csak annyit: mindig élesen hangsúlyozta a különállását, jelenléte a szerkesztõségben sugárzó erkölcsi etalon volt, amely bizonyára akkor is hatással volt mindenkire, ha az érdemi dolgokba, képszerkesztõ lévén, közvetlen beleszólása nem lehetett. Így inkább ennek az udvarra nézõ szobának másfajta vonatkozásairól beszélnék. Ahol képzõmûvészek, írók, dilettánsok egymásnak adták a kilincset és ahol akarva – akaratlan tanúja lehettem az életének. A barátságainak például. Hogy mennyire szerette Zelket, Kondor Bélát. S gondolom, mindegyiküknek a legszükségesebb idõben semmivel fel nem cserélhetõ támogatást jelentett Nagy László barátsága. Mi sem jellemzõbb a korra, Zelkkel azon ábrándoztak, hogy milyen jó volna átvenni a Kisdobos szerkesztését, Zelk mint fõszerkesztõ, Laci mint mûvészeti szerkesztõ, s nagy örömömre engem is bevettek ebbe a légbõlkapott képzelgésbe, én lettem volna a tördelõ. Láthattam a tárgyakhoz, a kétkezi munkához való vonzódását, gyûjtötte a nemes fákat, szerszámokat, hogy aztán szobrocskákat, karkötõket, nyakba akasztható díszeket faraghasson. Sose felejtem el a napot, amikor egy jó kétméteres, karvastagságú kábel-

43

darabbal állított be a szerkesztõségbe s ragyogó arccal újságolta, hogy száz forintért sikerült ezt a kincset megvásárolnia a régi telefonvezetéket bontó munkásoktól, s amikor értetlen tekintetemen látta, hogy nem kincsnek, hanem ócskaságnak nézem a kábeldarabot, megmutatta a vágásfelület szurokszigetelésébõl kikandikáló ceruzavastagságú rézdrótokat. Nosza, nekiláttunk, lefejtettük a kábelról a bádogköpenyt, kihámoztuk a fekete ragacsból a kincset. Valóban gyönyörû rézdrótok voltak. Igaz, nemcsak a kezünk, ruhánk lett szurkos közben, de még a szerkesztõségi szoba fala is. De aki ismeri ezekbõl a rézdrótokból elõállított ékszereit, tárgyait, az bizonyára azt mondja velem együtt, hogy megérte. Eleinte azt gondoltam, csak valamiféle menekülés ez a tárgyakkal, anyagokkal való játszadozás, de mostmár tudom, hogy tévedtem. A kétkezi munka, a természet szeretete, az anyag ismerete lényegéhez tartozott.

44

Fenes Tibor Nyûg nélkül

„Pongyola járású lovadat fékezd meg erõsen: S lépni tanul büszkén, tánchoz emelve nyakát.” (Arany János: Formai nyûg) Befogni a szabad géniuszt országunk repül nézd magasan szárnyal sok lakó fogja vissza a szabadot még az ostor is csapást tesz ha nem enged pedig milyen szép fényes ösvény a tejút fény rengeteg mégis a porban döcögnek a szekérnek menj szabaduló ménes ne kövessen legyen bár mind telivér és tüzes táncos elmégy egyedül szép emlékedet ha rád akasztják már nem te viseled õ nyûgük az

45

Máté Gyula • Keresztutak

Eörsi István Az óceán fölött éjjel

Egy mosolyát tüsszögésekkel meg-megtûzdelõ lédi könyöke oldalamban, a képernyõn Bagira farkába csimpaszkodva vonszolódik egy kislány, elfog a gondolattalanság undora, „hapci!“ sikítja az éltes angol hölgy, vörös nadrágja rándul, olvasást mímel bambán nagymellû lánya, Maugli egyszerre négy katonát penderít habzó mélybe, életem elsõ selyemingére, melyet ma délben vettem a Canal-Streeten, digózaftos nudlit pottyantok majd tejet fröccsentek, miközben kérlelhetetlenül repülünk lakályos felhõk felé, le Európába, az isten bassza meg. (1995. június 8-9.)

47

Drescher J. Attila Apokalipszis

amikor a szavak a hitetés rosszlányai amikor nincs már bennük a kõtáblák sorséneke a csak egyszeri döbbenet amikor kiszakadna de nem lehet Ezernyi csapda közt kerítjük a titkokat madarak visszahullnak világok lángra gyúlnak amikor a szavak már nem jelentik önmagukat

48

Tandori Dezsõnek

Takács Károly Rendben van, züllött alak vagyok avagy Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski címû könyvét olvasva

Még szerencse, hogy költõ barátaim nem csak pohárral kínálnak! Bár Venyegyikt Jerofejev: Moszkva–Petuski címû könyve olyan, mint egy hatalmas ivóalkalmatosság. Mire a közepére érsz, berúgsz. A könyvet egy más nap reggelén kezdd el olvasni és a 12. oldalnál igyál valamit, ahogy ezt az író is teszi, vagyis egyenlõre csak tenné. „Rendben van, züllött alak vagyok. Egyébként is megfigyeltem, hogy aki reggel rohadtul érzi magát, ám estére teli van álmokkal, ötletekkel, és majd szétfeszíti az energia – hát az bizony szörnyen züllött ember. Reggeli rosszullét, esti szárnyalás – errõl ismerszik a züllött ember. Ellenkezõ esetben azonban, ha valaki már kora reggel összeszedi magát és teli van reményekkel, estére viszont gyengeség keríti hatalmába, nos, akkor biztosan aljas, önzõ, középszerû emberrel van dolgunk. Undorodom az ilyen embertõl. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ocsmánynak találom." Az író utazik, Moszkva és Petuski között. Az út kb. 125 km., testben! Át hogy lélekben honnan-hová és mennyit, ki tudja? Egy ismeretlen lépcsõházból egy másik ismeretlen lépcsõházba? Vagy italbolttól – italboltig? Egy üveg kubányival a szabadság felé? Egy dolog azonban biztos: a hetvenes évek Oroszországban angyalokkal és a sátánnal beszélgetve, a fennálló rendszer ellen iszik rendületlenül és utazik az életen át. „Igen, igen, azon a napon az én arany szívem félórán át viaskodott a józan eszemmel. Akárcsak a koszorús költõ, Pierre Corneille tragédiáiban, ahol a kötelesség tusakodik a szív vonzalmával. Csakhogy az én testemben fordítva történt; szívem vágya viaskodott a józan ésszel és a kötelességgel. A szívem súgta: „Megbántottak téged, szarnak néznek. Menj csak, Venyicska, és idd le magad. Kelj fel és indíts, idd le magad, mint egy állat. „Ezt súgta nekem az én arany szívem. És mit tett a józan eszem? –csak zsémbelõdött és makacskodott: „Nem kelsz föl, Jerofejev, nem mész sehova, és nem iszol egy kortyot sem." A szívem: erre így szólt: „Na, jól van, Venyicska, jól van. Ne igyál sokat, nem kell úgy berúgni, mint egy állat, hajts le néhány féldecit és kész." „Még féldecit sem! – fortyant föl a józan eszem. – De ha már végképp nem bírod ki pia nélkül, Jerofejev, akkor eredj és igyál három korsó sört, de féldecikrõl szó sem lehet, verd ki a fejedbõl. „Erre feljajdult a szívem: „Csak négy féldecit, na ... Reutovo – Nyikolszkoje csak hármat ... „Erre a józan eszem így felelt: „Na jó, Venya, hajts le másfél decit, de otthon; ne menj sehová..."

49

Na mit gondoltok, angyalkáim, talán otthon maradtam a másfél deci után? Haha. Attól a naptól fogva mindennap lehajtottam másfél literrel, hogy meg tudjak ülni otthon a fenekemen, de mégsem tudtam megülni. Mert a hatodik napon már úgy eláztam, hogy eltûnt a józan ész és a szív közötti határ, és mindkettõ ugyanazt hajtogatta: „Utazz el Petuskiba! Ott van a te boldogságod és megmentõd, menj csak menj. " " Jerofejev a legmûveltebb segédmunkás, aki valaha élt! Inkább lett a legmûveltebb alkoholista segédmunkás, minthogy behódoljon a kommunista eszméknek. Nem csoda hát, hogy állandó lakáshoz is csak a ‘80-as években jutott (olvasottságát, tájékozottságát barátai könyvespolcáról szerezte), és mûvei 1989-ig nem jelenhettek meg Oroszországban. Pedig külföldön addigra már elismert író volt! Sem állandó lakásának, sem mûvei hazai megjelenésének nem örülhetett sokáig, hisz ‘90 májusában, két évvel ötvenedik születésnapja után, gégerákban elhunyt egy moszkvai kórházban. „Bizony, bizony! Nagyon szeretek olvasni! Mennyi nagyszerû könyv van a világon! – folytatta a kosztümkabátos. – Én például egy–két hónapig tartó ivászat után fogom magam és elolvasok egy könyvet, és olyan, jónak fogom találni azt a könyvet, magamat meg olyan hülyének, hogy teljesen elkeseredem, és nem tudok tovább olvasni, félredobom a könyvet és inni kezdek, iszom egy–két hónapig, aztán meg..." A Moszkva–Petuski egy nagy (vagy kis) utazás az életen át. Egy utazás tele poénnal, reménnyel és a végsõ nagy pofáraeséssel. Utazás Moszkvából Petuskiba, Petuskiból Moszkvába, az italboltok zárásától, az italboltok nyitásáig rendszeresen, vagy inkább az szovjetrendszertelenül! Nem tudom miért vagyok ilyen negatív! Pedig a könyv olvasása közben hangosan röhögtem. Talán, mert legjobb öröm a káröröm? Mert nincs benne semmi irigység? Vagy mit tudom én? A nem kívánt rész törlendõ, a könyv elolvasandó ! Egészségünkre! Venyegyikt Jerofejev (1938-1990) Moszkva–Petuski címû kisregénye 1970-ben két gépelt példányban látott napvilágot, s az író hazájában a nyolcvanas évek végéig szamizdatban terjedt – miközben külföldön, 19 nyelvre lefordítva, világhírnévre tett szert. A sors különös fintoraként Moszkvában az alkoholellenes küzdelem lapja, a Trézvoszty i kul'tura (Józanság és kultúra) számaiban, 1988 végétõl publikálták elõször folytatásokban, erõsen megnyirbálva Jerofejev mámoros utazását. Az író még megérhette a mû hiteles hazai kiadását, a Veszty (Hír, üzenet) címû irodalmi antológiában, 1989-ben. Venyegyikt Jerofejev egyéb szépprózai mûvei:

Zametki pszichopata (Egy pszichopata följegyzései) Sosztakovics (elveszett) Vaszilij Rozanov glazami ekszcenrika (Vaszilij Rozanov a különc szemével – esszé)

50

Gottfried Benn Hogy mi a rossz

Ha nem tudsz angolul, s egy jó angol krimirõl hallasz, ami még nincsen lefordítva. Hõségben a sör látványa, ha nem tudod már megfizetni. Ha lenne bár új gondolatod, de nem tudod egy Hölderlin-vers elemzésébe belenyomni, miként a derék profok teszik. Éjjelek, úton, hullámok csapkodása, s magadnak vígaszul: hisz mindig ezt teszik. Rosszabb: meghíva lenni, de szobád csendesebb, kávéd is jobb ízû, és csevegni se kell. S a legrosszabb: ha nem nyáron halsz meg, mikor árad a fény s könnyû ásni a földet. (Fordította: Drescher J. Attila)

51

Máté Gyula • Ön arckép?

SZÁMUNK SZERZÕI

BAYER BÉLA BENN GOTTFRIED DRESCHER J. ATTILA DÜRRENMATT FRIEDRICH EÖRSI ISTVÁN ERDÉLYI Z. JÁNOS ERDÕDI GÁBOR FENES TIBOR GACSÁLYI JÓZSEF GULYA ISTVÁN JEROFEJEV VENYEGYIKT KEATS JOHN KONRÁD GYÖRGY KOVÁCS ERIKA KÕRÖSSI P. JÓZSEF MÁTÉ GYULA NAGY ILDIKÓ NOÉMI NIETZSCHE, FRIEDRICH ORDAS IVÁN RILKE, RAINER MARIA RIGELNATZ JOACHIM ROSSNER ROBERTO TAKÁCS KÁROLY THOMAS DYLAN

1951 1886 - 1956 1950 1921 - 1990 1931 1947 1952 1965 1944 1969 1938 - 1990 1795 - 1821 1933 1975 1953 1933 1975 1844 - 1900 1928 - 1998 1875 - 1926 1883 - 1934 1955 1969 1914 - 1953