DELPHINE DE VIGAN. NO és ÉN

DELPHINE DE VIGAN

NO ÉN és

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Írta: Delphine de Vigan A mű eredeti címe: No et moi

Fordította: Burján Mónika A művet eredetileg kiadta: © 2007 by Editions JC Lattes

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 550 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ionának és Arthurnak.

„ – Mondtam nektek, a tengert néztem, elbújtam a sziklák közt, s a tengert néztem. „ J. M. G. Le Clézio: Lullaby

–

B

ERTIGNAC KISASSZONY, nem látom a nevét a kiselőadások

listáján. Marin tanár úr messziről néz rám, felvont szemöldökkel, két keze az asztalon. Nem számoltam a nagy hatótávolságú radarjával. Felfüggesztésben reménykedtem, erre rajtakapnak. Huszonöt szempár fordul felém, és várja a válaszomat. Az agyat mulasztáson érték. Axelle Vernoux és Léa Germain csendesen kuncognak a tenyerük mögött, vagy tíz karkötő csendül össze kajánul a csuklójukon. Ha száz kilométerrel a föld alá süllyedhetnék, bele a litoszférába, az segítene rajtam valamit. Irtózom a kiselőadásoktól, irtózom attól, Hogy az osztály előtt beszéljek, a lábam alatt szeizmikus hasadék nyílt, de semmi nem mozdul, semmi nem omlik össze, legjobb lenne, ha most itt azonnal elájulnék, mint akibe villám csapott, teljes kurta hosszomban elvágódnék, két oldalra billent Converse csukával, kitárt karokkal, Marin tanár úr krétával felírná a táblára: itt nyugszik Lou Bertignac, az osztály legjobb tanulója, aszociális volt és néma. – …Most készültem feliratkozni. – Nagyszerű. Mi a témája? – A hajléktalanok. – Ez így kissé általános, pontosítaná? * Lucas rám mosolyog. Hatalmas a szeme, akár bele is veszhetnék, eltűnhetnék benne, vagy hagyhatnám, hogy a csend elnyelje Marin tanár urat, és vele együtt az egész osztályt, felkaphatnám az Eastpak táskámat, és egyetlen szó nélkül kimehetnék, ahogy azt Lucas tudja csinálni, elnézést kérhetnék, és bevallhatnám, hogy halvány fogalmam sincs, csak úgy vaktában mondtam ezt, majd még gondolkozom, aztán óra után odamennék Marin tanár úrhoz, és elmagyaráznám neki, hogy erre én képtelen vagyok, kiselőadást tartani az osztály előtt egész egyszerűen meghaladja az erőmet, sajnálom, ha kell, akár orvosi igazolást is hozok, hogy patologikusan alkalmatlan vagyok mindennemű kiselőadásra, pecséttel és miegyebekkel, fel lennék mentve alóla. Csakhogy Lucas engem néz, és látom, azt várja, másszak ki ebből, velem van, azt mondja magában, hogy egy olyan lány, mint én, nem teheti magát nevetségessé harminc diák előtt, a keze ökölbe szorul, nem sok híja van, hogy ne lendítse a magasba, mint ahogy a szurkolók biztatják a focistákat, de hirtelen súlyossá válik a csend, mintha templomban lennénk. – Egy fiatal hajléktalan nő életútját fogom fölvázolni, vagyis… a történetét. Szóval, hogy… hogyan került az utcára. A padsorokon moraj fut végig, sugdolóznak. – Nagyszerű. Ez igazán szép téma. Minden évben egyre több a csavargó nő, és egyre fiatalabbak. Milyen forrást gondolt használni, Bertignac kisasszony? Nincs vesztenivalóm. Vagy annyi, hogy azt már nem lehet egy, de még tíz kéz ujjain sem összeszámolni, ez már a végtelenül nagy körébe tartozik. – A… a személyes vallomást. Interjút készítek egy fiatal hajléktalan nővel. Tegnap találkoztam vele, beleegyezett. Áhítatos csend. Marin tanár úr feljegyzi a nevemet meg a kiselőadásom címét a rózsaszín lapjára, december 10-ére írom be, így lesz ideje a kiegészítő kutatásokra, elsorol néhány általános

elvet, egy óránál ne legyen hosszabb, világítsa meg a társadalmi-gazdasági hátteret is, hozzon példákat, a hangja elvész, Lucas kiengedi az öklét, átlátszó szárnyaim nőnek, a padok fölött repkedek, parányi porszem vagyok, láthatatlan részecske, könnyű vagyok, akár a sóhajtás. Megszólal a csengő. Marin tanár úr azt mondja, mehetünk, összepakolom a holmimat, felveszem a kabátomat, odaszól nekem: – Bertignac kisasszony, szeretnék még két szót váltani önnel. A szünetnek lőttek. Erről az oldaláról már ismerem, az ő személyes számolásában két szó ezrekben mérődik. A többiek az időt húzva kullognak kifelé, szeretnék hallani, mit mond. A lábamat bámulva várok, a cipőfűzőm lóg, szokás szerint. Hogy lehet az, hogy 160-as IQ-val nem vagyok képes rendesen megkötni egy cipőfűzőt? – Vigyázzon magára ezzel az interjúval! Nehogy valami veszélyes alakkal akadjon össze, talán jobb lenne, ha az édesapja vagy az édesanyja elkísérné. – Ne aggódjék! Minden meg van szervezve. Anya évek óta ki sem teszi a lábát otthonról, apa meg a fürdőszobában sír titokban. Ezt kellett volna neki mondanom. És akkor Marin tanár úr végérvényesen kihúzott volna a listáról.

K

EDDENKÉNT VAGY PÉNTEKENKÉNT, amikor korábban végzek az

iskolában, gyakran megyek ki az Austerlitz pályaudvarra. Azért megyek, hogy az induló vonatokat nézzem, az elérzékenyülés miatt megyek, nagyon szeretem látni, amikor az emberek elérzékenyülnek, ezért nem hagyom ki soha a focimeccseket a tévében, imádom, amikor összeölelkeznek a gólok után, magasba emelt karral futnak, aztán összekapaszkodnak, meg a Legyen ön is milliomos-t is szeretem, látni kell a lányokat, amikor helyesen válaszolnak, a kezüket a szájuk elé kapják, hátradöntik a fejüket, sikongatnak, meg minden, hatalmas könnyekkel a szemükben. A pályaudvarokon más a helyzet, ott az elérzékenyülést a tekintetekből, a gesztusokból, a mozdulatokból lehet kiolvasni, vannak szakító szerelmesek, hazainduló mamikák, bundás dámák, akik feltűrt gallérú férfiakat hagynak el, vagy fordítva, nézem ezeket az embereket, akik elmennek, nem tudni, hová, ahogy azt sem, miért és mennyi időre, az üvegen keresztül köszönnek el egymástól, egy kis intéssel, vagy kiáltozva próbálkoznak, holott úgysem hallják egymást. Ha az embernek szerencséje van, igazi elszakadásokat láthat, szóval lehet érezni, hogy ez sokáig fog tartani, vagy hosszúnak fog tűnni (ami egyre megy), ilyenkor nagyon mély a megindultság, mintha csak megsűrűsödne a levegő, mintha egyedül lennének, mintha senki nem lenne körülöttük. Az érkező vonatoknál ugyanígy van, megállok a peron elején, és figyelem a várakozó embereket, a feszült, türelmetlen arcukat, a fürkésző tekintetüket, és ahogy hirtelen mosolyra húzódik az ajkuk, magasba lendül a karjuk, a kezük integetni kezd, előrébb lépnek, megölelik egymást, ezt szeretem a legjobban, ezeket az érzelem megnyilvánulásokat. Röviden tehát ezért voltam kinn az Austerlitz pályaudvaron. A 16.44-es clermond-ferrand-i vonatot vártam, az a kedvencem, mert mindenféle ember jön vele, fiatalok, öregek, kövérek, soványak, jól öltözöttek, lepukkantak, meg minden. Egyszer csak érzem, hogy valaki megütögeti a vállamat, de beletelt némi időbe, míg felfogtam, mert nagyon koncentráltam, s ilyenkor akár egy mamut is végigcaplathatna a tornacsukámon, azt sem tűnne fel. Megfordultam. – Van egy cigid? A lány khaki színű piszkos nadrágot viselt, egy könyökén lyukas régi dzsekit, egy Benetton sálat, olyat, amilyet anya őrizget a gardróbja mélyén ifjúkori emlék gyanánt. – Nem, sajnálom, nem dohányzom. De van mentás rágom, ha kér. Elhúzta a száját, de aztán kinyújtotta a kezét, odaadtam neki az egész csomagot, a táskájába süllyesztette. – Szia, No vagyok. És te? –No? – Igen. – Én pedig Lou… Lou Bertignac. (A vezetéknevem általában megteszi a maga hatását, az emberek ugyanis azt gondolják, az énekes rokona vagyok, sőt, hogy talán a lánya; egyszer még az általánosban beadtam, hogy így van, na, persze utána kezdett komplikálttá válni a dolog, amikor részleteket kellett mesélnem, meg autogramot kellett volna hoznom, meg minden, végül kénytelen voltam bevallani az igazságot.) Nem látszott rajta, hogy meghatotta volna. Arra gondoltam, Bertignac biztosan nem az ő zenei stílusa. Odament egy férfihoz, aki állva olvasta az újságját tőlünk néhány méterre. A pasas sóhajtva az égre emelte a szemét, kivett a dobozból egy cigarettát, a lány rá se nézett, csak kikapta a kezéből, aztán visszajött hozzám. – Már többször láttalak. Mit csinálsz itt? – Figyelem az embereket.

– Vagy úgy. Felétek nincsenek emberek? – De vannak. De az nem ugyanaz. – Hány éves vagy? – Tizenhárom. – Nincs véletlenül két-három euród, tegnap este óta nem ettem. Belekotortam a farmerom zsebébe, maradt még pár fémpénzem, meg sem néztem, mennyi, odaadtam. Megszámolta, mielőtt összezárta volna a tenyerét. – Hányadikba jársz? – Második gimibe. – Ez nem a normális kor hozzá, ugye? – Hát… nem. Két évvel előrébb vagyok. – Az meg hogy lehet? – Átugrottam pár osztályt. – Ezt vágom, de hogy lehet, Lou, hogy átugrottal osztályokat? Az volt a benyomásom, hogy furcsán beszél velem, azon morfondíroztam, nem csúfolódike, de az arca nagyon komolynak, ugyanakkor nagyon értetlennek is tűnt. – Nem is tudom. Még óvodás koromban megtanultam olvasni, így nem mentem elsőbe, aztán kihagytam a negyediket is. Valójában annyira unatkoztam, hogy egész nap csak a hajamat tekergettem meg huzigáltam, mire néhány hét múlva lett egy kopasz foltom. A harmadik foltnál átmentem a következő osztályba. Én is nagyon szerettem volna kérdezni tőle, de túlságosan meg voltam illetődve, ő meg csak szívta a cigijét, és tetőtől talpig meg talptól tetőig méregetett, mintha valami olyat keresne rajtam, amit odaadhatnék neki. Csend telepedett közénk (de csak közénk, mert amúgy a hangosbeszélő műhangja a fülünkbe recsegett), ezért úgy éreztem, muszáj hozzátennem, hogy most már jobb a helyzet. – Milyen téren, a hajadat vagy az unalmat illetően? – Hát… mindkettőn. Elnevette magát. Akkor megláttam, hogy az egyik foga hiányzik, és még a másodperc törtrészéig sem kellett gondolkoznom, máris eszembe jutott: egy kisőrlő. Világéletemben kívülállónak éreztem magam, bárhol voltam is, mindig kilógtam a képből, a társalgásból, mintha más hullámhosszon lennék, mintha csak egyedül én hallanék meg hangokat vagy szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket ők meg látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten, egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék. Tegnap viszont igenis ott voltam, vele, biztos vagyok benne, hogy akár egy kört is rajzolhattak volna körénk, egy kört, amiből nem lógtam ki, egy kört, ami körülölelt bennünket, és ami néhány percre megvédett minket a világtól. Nem maradhattam tovább, apa várt, nem tudtam, hogyan köszönjek el tőle, magázzam-e vagy tegezzem, vagy hogy szólíthatom-e egyszerűen a keresztnevén, hiszen azt már ismertem. Úgy oldottam meg a problémát, hogy röviden odavetettem neki: „Viszlát!”, arra gondolva, ő nem az a fajta, aki az illemmel vagy a társadalmi életben betartandó egyéb haszontalanságokkal vacakolna. Megfordultam, hogy még egyszer intsek neki, ő csak állt, és nézte, ahogy távolodom, ez rossz érzést keltett bennem, mert elég volt látni a tekintetét, hogy mennyire üres, abból lehetett tudni, hogy senkije nincs, aki várná, nincs otthona, nincs számítógépe, talán egyetlen hely sincs, ahová mehetne. Este a vacsoránál megkérdeztem anyát, hogy lehetnek már egészen fiatal lányok is az utcán, mire ő sóhajtott, és azt felelte, ilyen az élet: igazságtalan. Ez egyszer beértem ennyivel, holott az első válaszok többnyire kitérőek, ezt már régóta tudom.

Magam előtt láttam sápadt arcát, a soványságtól megnőtt szemét, a haja színét, rózsaszín sálját, három egymás fölé vett dzsekije alatt valami titkot gyanítottam, olyan titkot, ami tüskeként fúródik a szívébe, olyan titkot, amit soha nem mondott el senkinek. Szerettem volna mellette lenni. Vele. Ahogy ott feküdtem az ágyamban, sajnáltam, hogy nem kérdeztem meg, hány éves, gyötrődtem ez miatt. Annyira fiatalnak látszott. Ugyanakkor úgy tűnt, ő aztán tényleg ismeri az életet, vagy inkább valami olyat tud az életről, ami félelmetes.

L

UCAS BEÜLT AZ UTOLSÓ SORBA, A HELYÉRE. Onnan, ahol én ülök,

profilból látom vagány arcát. Látom kigombolt ingét, túl bő farmerjét, csupasz lábát a tornacipőben. Keresztbe font karral hátradől a székén, szemlélődő tartásban, mintha csak véletlenül csöppent volna ide, irányítási hiba vagy adminisztrációs tévedés folytán. Az asztal lába mellé rakott táskája üresnek tűnik. Ahogy titokban figyelem, eszembe jut a tanév első napja. Senkit nem ismertem, és féltem. A terem végében telepedtem le, Marin tanár úr épp az adatlapokat osztotta ki, Lucas felém fordult, rám mosolygott. Akkor zöld adatlapok voltak. A színük minden évben változik, de a rovatok mindig ugyanazok, családnév, utónév, szülők foglalkozása, meg egy sereg egyéb kitöltendő, ami nem tartozik senkire. Mivel Lucas-nak nem volt tolla, kölcsönadtam neki egyet, amennyire tudtam, átnyújtóztam a padsorok között. – Muller úr, látom, remekül felkészült a tanévre. A felszerelését a strandon hagyta? Lucas nem felelt. Egy pillantást vetett felém, én meg izgultam, mi lesz vele. De Marin tanár úr már az órarendeket kezdte kiosztani. Az adatlapomon ekkor értem a „testvérek” rubrikához, és betűkkel kiírtam, hogy nulla. Egy mennyiség hiányát számmal kifejezni nem magától értetődő evidencia. Ezt a Tudományok enciklopédiájában olvastam. Egy objektum vagy egy szubjektum hiánya jobban kifejezhető a „nincs” (vagy a „nincs több”) szavakkal. A számok absztrakciók, a nulla sem a hiányt, sem a bánatot nem fejezi ki. Felemeltem a fejem, és láttam, hogy Lucas engem néz, merthogy bal kézzel írok, kifordult csuklóval, mindig meglepi az embereket, hogy lehet ilyen komplikáltán tartani egy tollat. Olyan arccal nézett rám, mintha azon tűnődne, hogyan fajulhatott idáig egy ilyen kis dolog. Marin tanár úr névsort olvasott, majd elkezdte az első óráját. A figyelmes csendben arra gondoltam, Lucas Muller az a fajta ember, aki nem ijed meg az élettől. Továbbra is hátradőlve ült a székén, és nem jegyzetelt. Ma már minden vezeték- és keresztnevet tudok az osztályban, ismerem a szokásokat, a vonzalmakat és a rivalizálásokat, tudom, milyen Léa Germain nevetése és Axelle suttogása, ismerem Lucas végtelen hosszú lábát, ahogy kilóg a pad mellé, Lucille villogó tolltartóját, Corinne hosszú hajfonatát, Gauthier szemüvegét. A néhány nappal az évnyitó után készült fotón elöl vagyok, ott, ahová a legkisebbeket állítják. Mögöttem, egészen fölém tornyosulva, Lucas áll, morcos ábrázattal. Ha feltesszük, hogy két ponton át lehet egy egyenest, de csak egyetlen egyenest húzni, egyszer majd megrajzolom azt, ami tőle felém, vagy tőlem felé halad.

N

O A FÖLDÖN ÜL EGY OSZLOPNAK TÁMASZKODVA, a lába elé egy üres

konzerves dobozt rakott, amibe már hullott néhány pénzdarab. Nem is néztem meg a kijelzőn a menetrendet, egyenesen a peronra mentem, oda, ahol a múltkor megszólított, határozott léptekkel megyek felé, már egészen közel vagyok, de hirtelen megrémülök, hátha nem is emlékszik rám. – Szia! – Nocsak, Lou Bertignac! Gőgös hanghordozással mondta ezt, úgy, ahogy a kicsit sznob embereket szokták utánozni a kabaréjelenetekben vagy a reklámokban. Erre majdnem megfutamodtam, de már annyit gyakoroltam, hogy nem volt kedvem feladni. – Arra gondoltam, megihatnánk egy forró csokit… vagy mást… Ha akarod. Meghívlak. Talpra szökken, felkapja a vászontáskáját, azt mormogja, ezeket sem hagyhatja itt, és az állával egy gurulós kisbőrönd meg két degeszre tömött nejlonszatyor felé bök, felveszem a szatyrokat, meghagyva neki a bőröndöt, a hangja most nem tűnik olyan magabiztosnak, mint először. Büszke vagyok rá, hogy ezt megtettem, hogy én megyek elöl, pedig majd meghalok a félelemtől, mi lesz, ha majd szemtől szemben leszek vele. A pénztárak közelében elmegyünk egy nagy, sötét kabátot viselő férfi mellett, odaint Nónak, hátrafordulok, látom, hogy ő ugyanígy válaszol neki, fejének alig észrevehető, apró biccentésével, magyarázatképpen annyit mond, a pályaudvarokon sok a zsaru. Nem merek kérdezősködni, körülnézek, hátha kiszúrok még többet is, de nem látok semmit, gondolom, sok gyakorlat kell hozzá, hogy az ember felismerje őket. Amikor be akarok lépni a kávézóba, ami az indulásokat és érkezéseket jelző tábla mellett van, a vállamnál fogva visszahúz. Ide nem mehet be, ki van tiltva. Inkább kimenne az állomásról. Elmegyünk az újságos mellett, No tesz egy kis kitérőt, hogy üdvözölje a kasszánál álló nőt, akinek dús keblei, rúzsos szája és lángvörös haja van, ad Nónak egy Bountyt meg egy csomag kekszet, és No már jön is vissza hozzám. Átvágunk a körúton, és belépünk az egyik nagy kirakatos sörözőbe; ezek mind egyformák, épp csak annyi időm van, hogy elolvassam az előtetőre festett nevet: Relais d'Auvergne. Odabenn kolbász és káposzta szaga terjeng, a belső adatbázisomban azt keresem, milyen ételspecialitásnak is felel meg ez a szag, húsos káposzta, töltött káposzta, kelbimbó, fehérkáposzta, kerek a káposzta, csipkés a levele, nekem mindig kerülő úton kell mennem, mindig szét kell forgácsolnom magam, bosszantó, de ez erősebb nálam. Leülünk, No az asztal alatt tartja a kezét. Én egy kólát rendelek, ő vodkát kér. A pincér pár másodpercig habozik, már-már megkérdezi tőle, hány éves, No azonban hihetetlen pimaszsággal állja a tekintetét, az van benne, hogy „ne szarakodj velem, faszfej!”, biztos vagyok benne, szinte leolvasható róla, akár egy feliratról, és aztán a fickó látja a lyukas dzsekijét, azt, amelyik legfölül van, és hogy milyen piszkos, azt mondja rendben, és sarkon fordul. Gyakran meglátom, mi zajlik az emberek fejében, olyan ez, mint egy nyomkövetős játék, egy fekete fonál, amin elég végigcsúsztatni az ujjadat, egy vékonyka szál, ami a Világ igazságához vezet, ahhoz, amire sosem derül fény. Apa egyszer azt mondta, hogy számára ez ijesztő, hogy nem szabad ezzel játszani, le kell tudni sütni a szemünket, hogy megőrizzük gyermeki tekintetünket. Csakhogy nekem nem sikerül becsuknom, mindig tágra van nyílva, és néha eltakarom a kezemmel, hogy ne lássak.

A pincér visszajön, leteszi elénk a poharakat, No türelmetlen mozdulattal felkapja az övét. Ekkor látom meg, milyen fekete a keze, a körme tövig le van rágva, a csuklóján karmolásnyomok. Belesajdul a gyomrom. Csendben iszogatunk, keresem, mit mondhatnék, de semmi ötletem, annyira fáradtnak látszik, nemcsak a szeme alatt húzódó karikák, nem is a kócos, egy régi gumival összefogott haja, s nem is a fakó ruhái miatt, egy szó jut eszembe róla, lepusztult, ettől a szótól rossz érzésem tárnád, nem tudom, hogy már először is ilyen volt-e, talán akkor nem vettem észre, de mégis inkább úgy tűnik, hogy néhány nap leforgása alatt megváltozott, sápadtabb vagy piszkosabb lett, és nehezebb elkapni a tekintetét. Ő szólal meg elsőként. – Itt laksz a környéken? – Nem. A Filles du Calvaire-nél. Közel a Téli Cirkuszhoz. És te? Elmosolyodik. Széttárja maga előtt a kezét, a fekete és üres kezét, a tehetetlen mozdulat azt akarja mondani: semerre, sehol, itt… vagy nem is tudom. Iszom egy nagy kortyot a kólámból, és megkérdezem: – Akkor hol alszol? – Hol itt, hol ott. Embereknél. Ismerősöknél. Három-négy napnál csak ritkán többször ugyanazon a helyen. – És a szüleid? – Nincsenek szüleim. – Meghaltak? –Nem. Megkérdezi, kérhet-e még valamit inni, az asztal alatt jár a lába, képtelen hátradőlni a széken, a kezét sem bírja letenni valahová, engem néz, részletesen szemügyre veszi a ruhadarabjaimat, testtartást változtat, aztán visszatér az előzőhöz, egy narancssárga öngyújtót forgat az ujjai között, az egész testéből valami nyugtalanság, feszültség árad, így maradunk, várjuk, hogy visszatérjen a pincér, próbálok mosolyogni, hogy természetesnek tűnjek, de nincs annál nehezebb, mint természetesnek látszani, amikor az ember szántszándékkal akar az lenni, jóllehet, én már gyakoroltam ezt épp eleget, visszafogom magam, hogy ne zúdítsam rá azt a kérdésözönt, ami a fejemben kavarog, hány éves vagy, mióta nem jársz iskolába, hogy jutsz ételhez, kik azok az emberek, akiknél alszol, de attól félek, itt fog hagyni, attól félek, rájön, hogy velem csak az idejét vesztegeti. Belekortyol a második vodkájába, föláll, hogy elvegyen egy cigarettát a szomszéd asztalról (az ott ülő vendég az előbb ment le a mosdóba, és az asztalon hagyta a dobozt), hosszan beleszív, és arra kér, beszéljek. Nem azt mondja: és te, te mit csinálsz, hanem pontosan ezt: – Beszélnél nekem? Hát, én nem túlzottan szeretek beszélni, mindig az az érzésem, hogy a szavak elszöknek előlem, hogy elrejtőznek, szétszóródnak, nem szókincsről vagy értelmezésről van itt szó, mert épp elég szót ismerek, csakhogy, amikor ki akarom mondani őket, elhomályosulnak, szertefoszlanak, ezért kerülöm a beszámolókat és a beszédeket, beérem annyival, hogy válaszolok a hozzám intézett kérdésekre, a többletet, a bőbeszédűséget megtartom magamnak, azokat a szavakat, amiket csendben gyűjtögetek, hogy közelebb jussak az igazsághoz. De No itt ül velem szemben, és a tekintete akár egy könyörgés. Ezért belevágok, csak úgy összevissza, és egye fene, ha úgy érzem, anyaszült meztelen vagyok, egye fene, ha ostobaság, hogy amikor kicsi voltam, egy kincsesdobozt rejtegettem az ágyam alatt, benne mindenféle emlékkel, egy pávatollat a Parc Floralból, tobozokat, tarkabarka sminklemosó vattalabdacsokat, egy villogó kulcstartót, meg minden, egy nap beletettem az utolsó emléket, nem mondhatom meg neked, hogy mit, egy nagyon szomorú

emléket, ami a gyerekkor végét jelentette, becsuktam a dobozt, visszacsúsztattam az ágyam alá, és soha többé nem nyúltam hozzá, de ilyesfajta dobozom még több is van, minden álmomhoz egy, az új osztályomban az osztálytársaim úgy hívnak, hogy „az agy”, nem vesznek rólam tudomást, vagy kerülnek, mintha valami fertőző betegségben szenvednék, de alapjában véve tudom, hogy én nem vagyok képes beszélgetni velük, velük nevetni, félrehúzódom, aztán van egy fiú, Lucas-nak hívják, néha odajön hozzám az órák után, rám mosolyog, valahogy ő főnök az osztályban, mindenki tiszteli, nagyon magas, nagyon szép, meg minden, de nem merek beszélgetni vele, este megcsinálom a leckéimet, és mindenfélével foglalatoskodom, új szavakat keresek, az olyan mámorító, mert sok ezer van belőlük, kivágom őket az újságokból, hogy megszelídítsem őket, nagy fehér füzetekbe ragasztom őket, amiket anyától kaptam, amikor kijött a kórházból, egy csomó lexikonom is van, de azokat nem nagyon használom, mivelhogy már fejből tudom őket, a gardróbszekrény mélyén van egy titkos rejtekhelyem, egy halom cuccal, amit az utcán szedegetek össze, elveszett, összetört, elhagyott holmik, meg minden… Derűs arckifejezéssel néz rám, nem úgy tűnik, mintha furcsának találna, látszólag nem lepődik meg semmin, neki el tudom mondani a gondolataimat, még ha összekeverednek is, még ha kergetik is egymást, el tudom mondani neki a fejemben lévő zűrzavart, mondhatom azt, hogy meg minden, anélkül, hogy bármi megjegyzést tenne miatta, mert érti, mit jelent, ebben biztos vagyok, mert tudja, hogy a meg minden az az összes olyan dologra vonatkozik, amit még hozzá lehetne tenni, de amiről hallgatunk, lustaságból, időhiányból, vagy azért, mert azt nem szokás kimondani. A homlokát a karjára hajtja az asztalon, én meg folytatom, nem is tudom, előfordult-e már velem ilyen, mármint, hogy ilyen sokáig beszéltem, mint egy színpadi monológban, minden válasz nélkül, na, tessék, elaludt, kiiszom a kólámat, és ülök tovább, nézem, ahogy alszik, ezzel is csak nyer, a kávéházban meleg van, és a pad párnázott, ügyeltem rá, hogy ő üljön arra, nem tudok haragudni rá, én is elaludtam, amikor az osztállyal megnéztük A nők iskoláját, pedig tényleg jó volt, csak túl sok minden gomolygott a fejemben, és néha úgy vagyunk, mint a számítógép, a rendszer készenléti üzemmódra kapcsol, hogy megvédje a memóriát. Hét óra körül már tényleg kezdek izgulni, hogy otthon majd jól leszúrnak, ezért óvatosan megrázom. Kinyitja a fél szemét, azt suttogom: – Sajnálom, de mennem kell. Az arcára rányomódott a pulcsija kötésmintája. – Fizettél? – Igen. – Én egy kicsit még itt maradok. – Találkozhatunk még? – Ha akarod. Felveszem a kabátomat, és kimegyek. Az utcára érve hátrafordulok, hogy még visszaintsek neki az üvegen át, de No nem néz rám.

–

B

ertignac kisasszony, az óra végén jöjjön ide hozzám, kicsit

utánanéztem a témájának, adok önnek néhány adatot. – Igenis, tanár úr. Azt kell mondani, igenis, tanár úr. Csendben kell bemenni a terembe, kipakolni a cuccainkat, érthetően kell válaszolni a névsorolvasásnál, amikor csöngetnek, meg kell várni, hogy Marin tanár úr jelt adjon, hogy felállhatunk, nem szabad harangozni a lábunkkal a pad alatt, óra közben nem nézhetjük meg a mobilunkat, de a faliórára sem vethetünk egy pillantást, nem tekergethetjük a hajunkat, nem sutyoroghatunk a padtársunkkal, nem lehet ki a ruhából a fenekünk vagy a köldökünk, jelentkezni kell, ha beszélni akarunk, a vállunk sem lehet csupaszon, még ha negyven fok van is, nem rágcsálhatjuk a tollúnkat, rágógumit meg pláne. És így tovább. Marin tanár úr az Iskola Réme. Ellenzi a tangát, a csípőnadrágot, a lógó farmert, a zselét, a hidrogénezett hajat, Dubosc kisasszony majd akkor jöjjön vissza az osztályba, amikor ruhának nevezhető holmit fog viselni, Muller úr, itt egy fésű, két perce van rá, hogy rendbe szedje a loboncát. A tizennyolc huszados átlagom sem jelent semmilyen védettséget, az első naptól kezdve rám szól, mihelyt kinézek az ablakon, mihelyt kikapcsolok egy kicsit, két másodperc elég neki, Bertignac kisasszony, lenne olyan kedves visszatérni közénk, még bőven lesz alkalma időzni a saját szférájában, azt azért megmondaná, milyen az idő arrafelé? Marin tanár úrnak alighanem tucatnyi láthatatlan szeme van szétszórva a testén, az orrlyukaiba figyelmetlenségdetektor van ültetve, és mindent letapogató csápokkal rendelkezik. Mindent lát, mindent hall, semmi nem kerüli el a figyelmét. Pedig nekem nincs ki a hasam, a hajam sima és össze van fogva, normális farmereket és hosszú ujjú pulcsikat hordok, nem adok ki semmiféle hangot, csak akkor beszélek, ha kérdeznek, és harminc centivel alacsonyabb vagyok, mint az osztálytársaim többsége. Marin tanár urat mindenki tiszteli. Egyedül csak Lucas mer kimenni az óráról, magasra emelt fejjel, miután azt felelte neki: a fésű, tanár úr, olyan, mint a fogkefe, nem szokás kölcsönadni. – Becslések szerint 2-300 000 hajléktalan személy van, 40%-uk nő, és ez a szám évről évre emelkedik. A 16–18 év közötti hajléktalanok között pedig a 70%-ot is eléri a nők aránya. Jó témát választott, Bertignac kisasszony, még ha nem is könnyűt; kikölcsönöztem önnek a könyvtárból egy nagyon érdekes munkát a kirekesztésről Franciaországban, tessék, odaadom önnek, és itt van egy fénymásolat is egy cikkről, amely nemrégiben jelent meg a Liberationban. Ha segítségre van szüksége, nyugodtan keressen meg! Számítok önre, bízom benne, hogy nem olyan lapos előadást készít, mint amilyet a társai szoktak, megvan hozzá minden képessége, na, menjen, használja ki a szünetet! Elszorult a torkom, szúr a szemem. Az udvaron elvonulok az én kis zugomba, a pad mellé, nekitámaszkodom a környék egyetlen fájának, olyan, mintha az enyém lenne, két hónap elteltével már senki nem is próbált idejönni, ez az én helyem, távolról figyelem a többieket, a lányok vihorásznak, és a könyökükkel bökdösik egymást, Léán hosszú szoknya és fűzős bokacipő van, ki van sminkelve, a szeme kék és mandulavágású, hihetetlenül szellemes, mindig elő tud rukkolni valami mulatságossal vagy érdekessel, minden fiú őt nézi, meg Axelle-t, bár ő nem annyira csinos, de ő sem fél, ez látszik, nem fél semmitől, gimi után betérnek a kávézóba, hogy igyanak valamit, telefonálgatnak és SMS-eket küldözgetnek egymásnak, bulikba járnak, esténként MSN-en diskurálnak, szerda délután a H&M-ben nézelődnek. Egyszer, még a tanév legelején, meghívtak a születésnapjukra, a cipőm orrát

bámulva megköszöntem, azt mondtam, elmegyek. Egy hétig azon törtem a fejem, mit vegyek fel, mindent előre elterveztem, a rádióra gyakoroltam táncolni, mindkettőjüknek vásároltam ajándékot, aztán eljött az a bizonyos este. A legszebb farmeromat vettem fel, és azt a pólót, ami a Pimkie-ből van, a hosszúszárú csizmámat, a fekete blézeremet, reggel megmostam a hajam, hogy selymesebb legyen, aztán szemügyre vettem a tükörképemet. Annyira kicsi voltam: kicsi a lábam, kicsi a kezem, kicsi a szemem, kicsi a karom, egy egészen kicsi valami voltam, egy nagy semmi. Elképzeltem magam, ahogy Léa Germainék nappalijában táncolok a többiek között, letettem a szatyrot az ajándékokkal, kibújtam a blézeremből, bekapcsoltam a tévét. Anya a kanapén ült, nézte, mit csinálok, láttam rajta, hogy keresi, mit mondhatna, egy egészen kevés is elég lett volna, ebben biztos vagyok, például, ha azt mondta volna, nagyon szép vagy, vagy csak annyit, hogy olyan csini vagy, azt hiszem, akkor lett volna erőm, hogy kimenjek a lakásból, megnyomjam a lift gombját, meg minden. De anya nem lépett ki a csendjéből, én meg csak bámultam a reklámot a mágikus hatású dezodort használó lányról, aki táncol az emberek között, villognak a vakuk, a lány meg forog a fidres-fodros ruhájában, sírni lett volna kedvem. Hétfőn elnézést kértem, hogy nem mentem el, valami családi ürüggyel hozakodtam elő, Axelle azt mondta, az év buliját hagytam ki, lesütöttem a szemem. Attól a naptól kezdve Léa Germain és Axelle Vernoux soha többé nem szólt hozzám. Egyszer Cortanze asszony, a pszichológus, akihez pár hónapig jártam, elmagyarázta nekem, mit jelent az, hogy „intellektuálisan koraérett”. „Képzeld el, hogy te egy rendkívül modern autó vagy, amely sokkal több extrával, sokkal több funkcióval van felszerelve, mint az autók többsége, gyorsabb vagy, nagyobb teljesítményű. Ez hatalmas előny. De azért nem annyira egyszerű a dolog. Ugyanis senki sem tudja pontosan, milyen extrákkal is rendelkezel, és mire is vagy képes általuk. Ezt egyedül csak te tudhatod. Aztán meg a sebesség veszélyes is lehet. Mert nyolcévesen még nem igazán ismered a KRESZ-t, sőt még azt sem tudod, hogy tudsz vezetni. Egy rakás dolgot meg kell még tanulnod: hogyan kell közlekedni, ha esik az eső vagy a hó, meg kell tanulnod figyelni a többi autóra, tiszteletben tartani őket, megállni pihenni, ha már sokat vezettél. Ezt jelenti a felnőtté válás.” Most tizenhárom éves vagyok, és jól látom én, hogy nem sikerül a megfelelő irányban fejlődnöm, nem tudom leolvasni a táblákat, nem vagyok ura a járművemnek, állandóan eltévesztem az irányt, és egyre inkább az az érzésem, hogy egy dodzsemplaccra vagyok bezárva, nem versenypályán hajtok. A fámnak támaszkodva valami olyan betegséget keresek, amit tényleg elkaphatnék december 10-e táján, valamit, ami elég súlyos ahhoz, hogy ne lehessen összefüggésbe hozni a kiselőadásommal. A tetanusz vagy a tuberkulózis kevéssé tűnik valószínűnek a védőoltások miatt, a törés túl fájdalmas (tudom, mert tavaly eltörtem a karomat az unokatesóimmal), ráadásul még csak nem is biztos, hogy otthon maradhat miatta az ember, egy agyhártyagyulladás feltehetőleg maga után vonná a suli bezárását, de abba meg bele lehet halni, a mononukleózishoz csókolózni kell fiúkkal, s ez egyelőre nincs napirenden. Egyszóval, még ha beleiszom az utcai csatornába, vagy fejjel előre belevetem magam a ház szemétgyűjtő konténerébe, az sem garantálja, hogy biztosan elkapok valamit. Ami pedig az olyan klasszikus nyavalyákat illeti, mint az influenza vagy a torokgyulladás, fölösleges bármelyikre is számítani. Ötévente szoktam megbetegedni, és mindig az iskolai szünetben. Már csak egy bombariadóban reménykedhetek, esetleg egy terrortámadásban, ami után újjá kell építeni az intézményt.

Becsöngettek. A diákok kezdenek visszaszállingózni az osztályokba, egymás tenyerébe csapnak, „na, cső, hamarosan találkozunk”, Lucas közeledik, mintha egyenesen felém tartana, jaj, mit is csináljak, hogy magabiztosabbnak tűnjek, a kezemet a zsebembe süllyesztem, miért van hirtelen ötven fok a kabátomban? Ha fel lennék szerelve egy azonnali hűtés funkcióval, az segítene rajtam valamit. – Figyusz, te aztán telibe találtál a hajléktalanjaiddal! Marin nem fog leszállni rólad, ez az a fajta téma, amire nagyon rá tud cuppanni. Néma vagyok. Megkukultam. A neuronjaim valószínűleg kisurrantak a hátsó ajtón, a szívem úgy kalimpál, mintha hatszáz métert futottam volna, képtelen vagyok valami választ kinyögni, még egy igent vagy nemet sem, szánalmas vagyok. – Ne aggódj, Csipet, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Tudod, engem már tavaly is tanított Marin. A kiselőadásoknál rendes a manus. Azt szereti, ha nem szokványos. És hát a te interjúötleted kifejezetten jó. Jössz? Igyekszem lépést tartani vele. Különleges egy srác ez. Már kezdettől fogva tudom. Nemcsak a morcos ábrázata, a lenéző viselkedése vagy a vagány fellépése miatt. Hanem a mosolya, a gyermeki mosolya miatt. A rajztanár éppen a múlt heti munkáinkat adja vissza, kinézek az ablakon, olyan, mintha a felhők szabadesésben zuhannának, az égen mindenütt fehér pászmák, kénszag – és ha rengeni kezdene a föld? Kiselőadást kell tartanom. Egy hangfoszlány visszaránt az osztályba. Semmi. Nincs se vihar, se hurrikán, nem készülődik semmiféle természeti katasztrófa, Axelle és Léa a pad alatt leveleznek, ha jobban beleszagolunk, nem kén ez, hanem sültkrumpli-szag a menzáról. Nincs más hátra, át kell tanulmányoznom, amit Marin tanár úrtól kaptam. És rávenni Nót, hogy segítsen.

S

ZÜRKE NAP VAN, MEG ESIK IS. Ahogy feljövök a metróból, azonnal

benyomakodom az állomásra, már messziről kiszúrom Nót, az újságos előtt áll, nem kéreget. Elindulok felé, valamit morog, amikor ráköszönök, nagyon rosszkedvűnek tűnik. Abba azért belemegy, hogy megigyunk valamit, gondosan meglobogtatom előtte a pénztárcámat, hogy világosan értésére adjam, én fizetek. A kávézóban igyekszem nem nézni a kezére, a lábam hevesen kalimpál a pad alatt, körbenézek, hátha találok egy pontot, amelyre a figyelmemet összpontosíthatom, a pultra helyezett kemény tojásokon állapodom meg, eszembe jut az a szögletes tojás, amit az unokatesóimmal gyártottunk tavaly, a trükköt a Pif Gadget-ben találták. Meg kellett főzni a tojást, leszedni a héját, amíg még meleg, beletenni egy kartonból készült formába, amit az újságból kellett kivágni, és huszonnégy órára berakni a hűtőbe. Szó, ami szó, egy szögletes tojás furcsa hatást kelt, ahogy minden szokatlan dolog, gondolok például a teleszkópos villára, az átlátszó gyümölcsre, a levehető mellre; csakhogy most itt ül velem szemben No, mogorva arccal, ez nem az a pillanat, amikor erre-arra kalandozhatom, rá kell térnem a lényegre, bárcsak fel lennék szerelve egy azonnali visszatérés a valósághoz gombbal, az segítene rajtam valamit. – Azért akartam találkozni veled, mert kérni szeretnék tőled valamit (ez a bevezetés, készültem rá). – Eeegen? – Készítenem kell egy kiselőadást GATI-ra… – Az meg mi? – Gazdasági és társadalmi ismeretek. Egy olyan óra, amin egy csomó mindenről tanulunk, például Franciaország gazdasági helyzetéről, a tőzsdéről, a gazdasági növekedésről, a társadalmi osztályokról, az elmaradott országokról, meg minden… Érted? – Mmm. – Nos, az a helyzet, hogy egy kiselőadás nekem igazi lidércnyomás, szóval rendesen be vagyok tojva, és a tanár se piskóta. Az a gond, hogy beadtam neki, hogy a hajléktalanokról akarok valamit írni… valamit, amiben elmagyarázom például ööö… hogy… (itt kellene a lényegre térnem, ez a kényes rész, és egyáltalán nem emlékszem rá, mit is terveztem, az izgalomtól mindig így járok) hogyan kerülnek az utcára nők, különös tekintettel a fiatal lányokra. Az olyanokra, mint te. – Mondtam neked, hogy haveroknál alszom. – Igen, persze, tudom, nem is hajléktalant akartam mondani, hanem állandó lakóhely nélkülit… – Beszéltél rólam? – Nem… vagyis igen… nem konkrétan rólad, a neveddel meg ilyesmi, csak azt mondtam, hogy interjút fogok készíteni. – Interjút? A szeme kikerekedik, gépiesen félresöpri a tincset, ami belelóg. – Meginnék még egy sört. – Rendben, semmi gond (belevágtam, most már nem szabad abbahagynom, nem szabad, hogy megszakadjon a szál, folytatni kell), szóval, ha beleegyezel, feltennék neked pár kérdést, ezzel szemléltetném a dolgokat, afféle személyes vallomás lenne, érted? – Tökéletesen. Még nem nyertem. No int a pincérnek, az távolról biccent. – Benne vagy? Nem felel.

– Egyszerűen csak elmondanád nekem, hogy van ez, érted, az evés, az alvás, vagy ha akarod, más emberekről is beszélhetsz nekem, akik ugyanilyen helyzetben vannak… Még mindig semmi. – Meg aztán így újra találkozhatnánk. És meginnánk valamit. A pincér leteszi a sört az asztalra, azonnal el akar számolni, már megfigyeltem, hogy a pincéreknek megvan a maguk nyelve, befejezik a műszakot, tehát azonnal elszámolnak, nem érdekes, hogy még két órával később is ott vannak, ez így van egész Párizsban, odanyújtom hát neki az öteurósomat, No lehajtja a fejét, ezt kihasználva alaposabban szemügyre veszem: ha eltekintünk a maszatnyomoktól az arcán és a nyakán, a piszkos hajától, nagyon szép. Ha tiszta lenne, jól öltözött, és meg lenne fésülködve, ha nem lenne ilyen fáradt, talán még Léa Germainnél is szebb lenne. Felemeli a fejét. – Mit adsz cserébe? Késő van, apa bizonyára aggódik már, a legrövidebb úton megyek haza, közben újra és újra lejátszom magamban a beszélgetést, nem nehéz, mert az agyam felvesz mindent, a legkisebb sóhajtást is, nem tudom, honnan jön ez, egészen kicsi korom óta képes vagyok rá, a szavak bevésődnek a fejembe, mint valami mágnesszalagra, több napig elraktározódnak, apránként törlöm ki azt, ami már nem kell, hogy ne halmozódjon fel túl sok minden. A vacsora kész, az asztal meg van terítve. Anya már lefeküdt. Apa leteszi elém az ételt, felkapja a tányéromat, hogy szedjen nekem, vizet tölt a poharakba, látom rajta, hogy szomorú, pedig erőlködik, hogy derűsnek tűnjön, de a hangja hamisan cseng. Többek között ezt is fel tudom ismerni, a hang színét, amikor hazugság rejtőzik mögötte, meg a szavakat, melyek az ellenkezőjét mondják az érzéseknek, fel tudom ismerni apám szomorúságát, és az anyámét is, akár a mélységi hullámot. Tömöm magamba a rántott halat és a krumplipürét, próbálok mosolyogni, hogy megnyugtassam. Apám nagyon ért hozzá, hogy felpezsdítsen egy beszélgetést, hogy azt a benyomást keltse, történik valami, amikor nem történik semmi. Egymaga képes kérdezni és válaszolni is, új lendületet vinni a társalgásba, eltérni a tárgytól, majd visszakanyarodni hozzá, egyedül, anya csöndjében. Általában megpróbálok segíteni neki, megpróbálok jó képet vágni, részt venni, pontosítást kérek, példákat, érvelek, igyekszem kimutatni az ellentmondást, de ezúttal nem megy, a kiselőadás jár a fejemben, Lucas, No, minden ugyanabban a félelemérzetben keveredik össze, apa a munkájáról beszél, egy hamarosan esedékes utazásról, én a konyhai tapétát bámulom, a falra ragasztott kiskori rajzaimat és a nagy keretet, benne a hármunkról készült fotókkal, a még azelőtt készült fotókkal. – Tudod, Lou, idő kell hozzá, hogy megtaláljuk a régi anyát. De nem kell aggódni. Sikerülni fog. Az ágyamban Nóra gondolok, a dzsekijére, amin megszámoltam a lyukakat. Öt lyuk van rajta: hármat cigaretta égetett ki, és két szakadás. Az ágyamban Lucas-ra gondolok, és eszembe jut, amit mondott: – Ne aggódj, Csipet, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

A

MIKOR KICSI VOLTAM, órákat töltöttem a tükör előtt, és megpróbáltam a

fejemhez tapasztani a füleimet. Csúnyának találtam magam, azon morfondíroztam, helyre lehet-e ezt hozni, például úgy, hogy mindennap úszósapkát húzok rá, vagy biciklis sisakot, anya elmagyarázta, hogy kisbabakoromban az oldalamon aludtam, és rosszul gyűrődött meg a fülem. Amikor kicsi voltam, közlekedési lámpa akartam lenni a legnagyobb útkereszteződésben, úgy véltem, nincs annál méltóságteljesebb, tiszteletet parancsolóbb dolog, mint a közlekedést irányítani, pirosról zöldre, zöldről pirosra váltani, hogy megvédjük az embereket. Amikor kicsi voltam, néztem anyát, hogyan festi magát a tükör előtt, minden egyes mozdulatát követtem, a szemceruzát, a szempillaspirált, a rúzst, beszívtam a parfümje illatát, nem tudtam, milyen törékeny mindez, nem tudtam, hogy a dolgok csak úgy abbamaradhatnak, és soha többé nem térhetnek vissza. Amikor nyolcéves voltam, anya teherbe esett. Már régóta próbálkoztak apával, hogy legyen egy második gyerekük. Anya elment nőgyógyászhoz, orvosságokat szedett, injekciókat kapott, és végül sikerült. Az emlősök enciklopédiájában tanulmányoztam a szaporodást, a méhet, a petesejtet, a spermiumot meg minden ilyesmit, így pontos kérdéseket tudtam feltenni, hogy megértsem, mi is történik. Az orvos lombikbébiprogramról beszélt (fantasztikusnak találtam, hogy olyan testvérem lesz, aki kémcsőben készült), de végül is nem volt rá szükség, anya akkor esett teherbe, amikor már nem is remélték. Aznap, amikor megcsinálta a tesztet, pezsgőt bontottunk, és a poharat a magasba emelve koccintottunk. Nem volt szabad senkinek sem szólni róla, amíg el nem telik az első három hónap, amikor még fennáll a veszély, hogy egy kismama elveszíti a babáját. Én biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz, az enciklopédiáimban figyelemmel kísértem az embrió növekedését, a fejlődésének a különböző fázisait, meg minden, tanulmányoztam az ábrákat, még a neten is utánakerestem. Néhány héttel később már mindenkinek bejelenthettük a hírt, és elkezdtünk készülődni. Apa átköltöztette az irodáját a nappaliba, hogy felszabadítsa a helyiséget, és megvettük a kiságyat a babának, akiről kiderült, hogy lány. Anya előszedte az én kiskori ruháimat, közösen átválogattuk őket, s szépen összehajtogatva mindent bepakoltunk a nagy lakkozott komódba. Nyáron elutaztunk a hegyekbe, emlékszem mami hasára a piros fürdőruhájában, ahogy ott ül a medence szélén, hosszú, kieresztett haja lobog a szélben, és a sziesztáira a napernyő árnyékában. Amikor visszatértünk Párizsba, már csak két-három hét volt hátra a szülésig. Elképesztőnek tartottam, hogy egy baba fog kibújni mami hasából. Hogy ez egyszeriben csak úgy, magától bekövetkezhet, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, még ha sok mindent olvastam is róla anya terheskönyveiben, még ha tudományosan meg is lehetett magyarázni. Egyik este bementek a szülőotthonba. Engem a szembeszomszédnál hagytak éjszakára, apám vitte a bőröndöt, amit együtt készítettünk össze, a kis pizsamákkal és mamuszokkal, meg minden, látszott rajtuk, hogy boldogok. Nagyon korán reggel telefonált, megszületett a húgom. Másnap be is mehettem megnézni, egy kerekeken guruló, átlátszó műanyag ágyban aludt, anya mellett. Tudom, hogy szuperszonikus repülőgépeket és rakétákat küldenek a világűrbe, tudom, hogy egyetlen hajszál vagy a bőr egy parányi részecskéje alapján azonosítani lehet egy bűnözőt, hogy olyan paradicsomot lehet termeszteni, ami három hétig is eláll a hűtőben, anélkül hogy a héja megráncosodna, hogy egy mikrochipen információk milliárdjait lehet tárolni. De semmi, semmi létező és szüntelenül fejlődő nem tűnik nekem hihetetlenebbnek, lélegzetelállítóbbnak, mint az, hogy Thaïs anya hasából bújt elő.

Thaïsnak volt orra, szája, keze, lába, ujjai, körme. Thaïs kinyitotta és becsukta a szemét, ásított, szopott, hadonászott az aprócska karjaival, és ezt a finommechanikai szerkezetet a szüleim állították elő. Néha, amikor egyedül vagyok otthon, megnézem a fényképeket, az elsőket. Thaïs a karomban, Thaïs, ahogy elaludt a mami cicijén, mi négyen együtt, a szülőotthon ágyán ülve – ezt a nagyanyám fotózta, nem is igazán jó a beállítás, a háttérben látszik a szoba, a kék falak, az ajándékok, a bonbonos dobozok. De főként a mami arca szembetűnő, a hihetetlenül kisimult arca és a mosolya. Amikor a kis faládikóban kotorászom, ahol a fényképeket tartjuk, úgy zakatol a szívem, hogy majd kiugrik a mellkasomból. A mami beleőrülne, ha rajtakapna. Néhány nap múlva hazajöttek. Szerettem tisztába tenni Thaïst, szerettem megfürdetni, megpróbálni megvigasztalni, amikor sírt. Siettem hazaérni az iskolából, hogy velük lehessek. Amikor elkezdett cumisüvegből inni, letelepedtem a kanapéra, a karom alá egy párnát tettem, és én itattam meg vele az esti adagját, emlékszem, vigyázni kellett a levegőbuborékokra, és hogy ne nyeljen túl gyorsan. Ezek a pillanatok már nem tartoznak hozzánk, be vannak zárva egy dobozba, eltemetve egy gardrób mélyére, elérhetetlenül. Ezek a pillanatok megmerevedtek, mintha egy képeslapon vagy egy naptáron lennének, a színek végül talán majd elhalványulnak, kifakulnak, ki vannak tiltva az emlékezetből és a szavakból. Egy vasárnap reggel hallottam, hogy anya felsikolt, azt a sikolyt soha nem fogom elfelejteni. Még ma is, amikor hagyom kalandozni a szellememet, amikor nem ellenőrzöm a gondolataim útját, amikor csak úgy lebeg a tudatom, mert unatkozom, amikor megnyúlik körülöttem a csönd, újra hallom a sikolyt, és a gyomrom görcsbe rándul. Berohantam a szobába, láttam, hogy anya üvöltve rázza Thaïst, nem értettem semmit, magához szorította, újra megrázta, csókolgatta, Thaïsnak csukva volt a szeme, apám már a telefonnál volt, hogy hívja a mentőket. Aztán mami a földre rogyott, térden állva a baba fölé kuporodott, zokogott, és azt mondogatta: nem, nem, nem! Emlékszem, csak melltartó és bugyi volt rajta, és én arra gondoltam, nem illendő így fogadni embereket, ugyanakkor azt is éreztem, hogy valami történik, valami visszavonhatatlan, az orvosok nagyon gyorsan megérkeztek, megvizsgálták Thaïst, és tudom, hogy mami látta a szemükön, hogy vége. Apa ebben a pillanatban döbbent rá, hogy én is ott vagyok, félrevont, az arca sápadt volt, és az ajka remegett. Nagyon erősen a karjába szorított, egyetlen szó nélkül. * Aztán jöttek a gyászjelentések, a lehalkított hangú beszélgetések, a rengeteg telefon, a levelek, a temetés. Majd a nagy üresség, akár egy fekete lyuk. Nem sírtunk túl sokat, mármint együtt, talán kellett volna, akkor talán ma könnyebb lenne. Az élet újrakezdődött, úgy, mint azelőtt, ugyanabban a ritmusban, ugyanazzal a napirenddel, ugyanazokkal a szokásokkal. Anya ott volt velünk, főzött, betáplálta a mosógépet, kiteregetett, de olyan volt, mintha egy része eltávozott volna, hogy csatlakozzon Thaïshoz egy olyan helyen, amelyet egyedül csak ő ismer. Az első betegszabadságot egy második követte, majd egy újabb, képtelen volt visszamenni dolgozni. Akkor voltam ötödikes, a tanítónő behívatta apát, mert úgy találta, hogy a viselkedésem nem normális egy korombeli gyerekhez képest. Én is ott voltam a beszélgetésen, azt mondta, hogy zárkózott vagyok és magányos, hogy nyugtalanító érettséget tanúsítok, emlékszem, ezeket a szavakat használta, célzott Thaïs hirtelen halálára, az egész

iskola tudott róla, azt mondta, hogy ez óriási trauma egy családnak, hogy mindenki rajtaveszhet, hogy segítséget kell kérnünk. Ő tanácsolta apámnak, hogy vigyen el pszichológushoz. Ezért jártam a tanév végéig minden szerdán Cortanze asszonyhoz. IQteszteket csináltatott velem, meg más fura nevű, illetve rövidítésű teszteket, amikre már nem emlékszem. Ellenkezés nélkül mentem hozzá, hogy örömet szerezzek apának, viszont nem voltam hajlandó rajzolni és más efféle idétlenségeket csinálni, amiket azért kérnek a gyerekektől a pszichológusok, hogy kitalálják, mit gondolnak, bár nem is gondolnak rá igazán, vagy nem tudják, hogy azt gondolják, de abba belementem, hogy beszéljek. Cortanze asszony nagy meggyőződéssel bólogatott, csak ritkán szakított félbe, előadtam neki a világra vonatkozó elméleteimet, akkoriban kezdtem kialakítani őket, a részhalmazok elméletét, a végtelen ostobaság elméletét, a garbónyak elméletét, az ismeretlen nélküli egyenleteket, a látható és láthatatlan szegmenseket és így tovább. Valóban figyelt rám, mindig emlékezett rá, mit mondtam előző héten, párhuzamokat állított fel vagy következtetéseket vont le, ilyenkor meg én bólogattam, hogy ne bántsam meg és ne okozzak neki szomorúságot, merthogy Cortanze asszonynak olyan hihetetlen magas konty trónolt a feje búbján, hogy az minden kétséget kizáróan csak mágikus eredetű lehetett. Anya megbetegedett. Láttuk, ahogy fokozatosan eltávolodik, s mi nem tudtuk visszatartani, kinyújtottuk felé a kezünket, de nem tudtuk megérinteni, kiabáltunk, de láthatólag nem hallott meg minket. Nem beszélt, nem kelt fel, egész nap az ágyban maradt, vagy a nappali nagy foteljében ült, a tévé előtt bóbiskolva. Olykor megsimogatta a hajamat vagy az arcomat, de a tekintete a semmibe révedt, néha megszorította a kezemet, csak úgy, minden ok nélkül, néha megcsókolta a szememet. Nem evett már velünk. Nem törődött a házzal. Apa órákon át beszélt vele, néha meg is haragudott rá, néhány hangfoszlány kiszűrődött hozzám a hálószobából, megpróbáltam kivenni a szavakat és a könyörgéseket, a fülemet a falra tapasztottam, így aludtam el, az ágyamon ülve, és arra riadtam fel, hogy a testem eldőlt a takarón. A következő nyáron csatlakoztunk a tengernél nyaraló barátainkhoz. Mami szinte egész végig a házban maradt, sem a fürdőruháját nem vette fel, sem a szandálját, aminek a közepén egy nagy virág van, azt hiszem, mindennap ugyanúgy öltözött fel, már amikor egyáltalán eszébe jutott felöltözni. Meleg volt azon a nyáron, furcsa, nyirkos, tapadós meleg, meg minden, apával megpróbáltunk vidámak lenni, újra meglelni a hajdani nyaralások hangulatát, de nem voltunk hozzá elég erősek. Most már egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy a képeket nem lehet elűzni, és még kevésbé a láthatatlan repedéseket, melyek a gyomrunk mélyén nyílnak, nem űzhetjük el a visszhangokat és az emlékeket, melyek feltámadnak, amikor leszáll az est vagy hajnalodik, nem űzhetjük el a sikolyok visszhangját, s a csendét még kevésbé. Aztán, mint minden évben, egy hónapra elutaztam Dordogne-ba a nagyszüleimhez. Nyár végén apa lejött értem, fontos közölnivalói voltak. Anyát felvették egy súlyos depresszióban szenvedő betegekre specializálódott kórházba, engem pedig beíratott Nantes-ban egy intellektuálisan koraérett gyerekekre specializálódott iskolába. Megkérdeztem apát, hogy ő mire szándékozik specializálódni. Elmosolyodott, és megölelt. Négy évet töltöttem Nantes-ban. Ahogy most visszagondolok rá, soknak tűnik, mármint, ha megszámoljuk, hogy ez egy, két, három, négy tanév, mindegyik körülbelül tíz hónap, minden hónapban van harminc vagy harmincegy nap, ez rengetegnek tűnik, és akkor még nem is számoltam az órákat és a perceket, mégis ez az idő valahogy összezsugorodott, olyan üres, mint egy fehéren hagyott füzetlap, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek róla emlékeim, de a

színek hamisak, fakók, akár egy túlexponált képen. Minden második hétvégén hazamentem Párizsba. Eleinte a kórházban találkoztam anyával, összeszorult szívvel, félelemtől remegő gyomorral mentem be hozzá, a szeme olyan üveges volt, mint a döglött halaké, az arca merev, a társalgóban nézte a tévét, már messziről felismertem görnyedt alakját, reszkető kezét, apa megpróbált megnyugtatni, hogy csak sok gyógyszert szed, és ez a mellékhatások miatt van, az orvosok optimisták, javult az állapota. Később kiengedték a kórházból, és ő is elém jött apával a Montparnasse pályaudvarra, a peron végén vártak, megpróbáltam hozzászokni mozdulatlan, megtört sziluettjéhez, minden érzelmi megnyilvánulás nélkül csókoltuk meg egymást, apa felkapta a táskámat, és megindultunk a mozgólépcső felé, teli tüdővel szívtam magamba Párizs illatát, mindhárman beszálltunk a kocsiba. Másnap visszavittek az állomásra, az idő gyorsan elszaladt, indulni kellett vissza. Heteken át arról ábrándoztam, hogy egy vasárnap este apám azt mondja, ez képtelenség, maradj itt velünk, nem lehetsz tőlünk ilyen messze, hogy visszafordul, mielőtt kiérnénk a pályaudvarra. Heteken át arról ábrándoztam, hogy az utolsó lámpánál, vagy amikor leállítja a motort, azt mondja, ennek nincs értelme, vagy hogy ez nevetséges, vagy hogy ez túl fájdalmas. Heteken át arról ábrándoztam, hogy egy nap beletapos a gázba, tövig nyomja a pedált, és mindhármunkat felken a parkolóház falára, ahol örökre egyesülünk. Aztán végleg visszajöttem, visszatértem Párizsba, egy olyan gyerekszobába, aminek már semmi köze nem volt hozzám, s azt kértem a szüleimtől, hogy írassanak be egy normális gyereknek való normális gimnáziumba. Azt akartam, hogy úgy menjen tovább az élet, mint azelőtt, amikor minden egyszerűnek tűnt, amikor a dolgok úgy következtek egymás után, hogy nem kellett gondolkodni rajtuk, azt akartam, hogy semmiben ne különbözzünk azoktól a családoktól, ahol a szülők napi négy szónál többet szólnak, és ahol a gyerekek nem súlyos kérdéseken rágódnak. Néha arra gondoltam, biztosan Thaïs is intellektuálisan koraérett volt, s azért dobta be a törülközőt, mert rájött, milyen kínlódás lesz ez, és hogy erre nincs se orvosság, se ellenszer. Egyszerűen csak olyan szeretnék lenni, mint a többiek, irigylem a fesztelenségüket, a nevetgéléseiket, a sztorijaikat, biztos vagyok benne, hogy van bennük valami, ami belőlem hiányzik, sokáig kerestem a szótárban egy olyan szót, ami könnyedséget, gondtalanságot, magabiztosságot jelent, meg minden, egy olyan szót, amit beragasztanék a füzetembe, nagybetűkkel, mint valami varázsigét. Eljött az ősz, és mi megpróbáltuk visszazökkenteni az életünket a rendes kerékvágásba. Apa munkahelyet változtatott, újrafestette a konyha és a nappali falait. Anya jobban van. Legalábbis apa ezt mondja a telefonban. Igen, igen, Anouk jobban van. Sokkal jobban. Kezdi összeszedni magát. Szép lassan. Néha kedvem lenne kitépni a kezéből a kagylót, és teljes erőből beleüvölteni, hogy nem, Anouk nincs jobban, Anouk olyan messze van tőlünk, hogy nem tudunk beszélni vele, Anouk alig ismer meg bennünket, négy éve egy párhuzamos világban él, elérhetetlenül, egyfajta negyedik dimenzióban, és magasról tesz rá, hogy mi élünk-e vagy sem. Amikor hazaérek, a foteljében ücsörögve találom, a nappali közepén. Nem gyújt villanyt, reggeltől estig ott marad, tudom, nem mozdul, a térdére terít egy takarót, várja, hogy teljen az idő. Amikor megérkezem, feláll, végrehajt egy mozdulat- és mozgássort, megszokásból vagy gépiesen, kiveszi a konyhaszekrényből a kekszet, poharakat tesz az asztalra, leül mellém, de egy szót sem szól, összeszedi a csetrest, elpakolja a maradékot, letörli az asztalt. Mindig ugyanazt kérdezi, jó napod volt, sok tanulnivalód van ma, nem fáztál a dzsekidben,

szórakozottan hallgatja a választ, olyan, mintha szerepjátékot játszanánk, amiben ő alakítja az anyát, én a lányt, ki-ki tiszteletben tartja a szövegét, és követi az utasításokat. Soha nem teszi rám a kezét, soha nem érinti meg a hajam, soha nem simogatja meg az arcom, soha nem öleli át a nyakam vagy a derekam, soha nem szorít magához.

K

ISZÁMOLOK EGY, KÉT, HÁROM, NÉGY CSEPPET, nézem, ahogy az

okkerszínű felhő feloldódik a vízben úgy, ahogy a festék szivárog ki az ecsetből a pohár mélyén, a szín fokozatosan terjed szét, megfesti a folyadékot, eltűnik. Régóta vagyok inszomniás; úgy végződik ez a szó, mint a mániás, az anorexiás, a fóbiás, röviden azt sugallja, hogy valami elromlott bennem, este, vacsoránál kapkodom befelé a gyógynövényalapú bogyókat, és amikor ez nem elég, apa Rivotrik ad, egy olyan orvosságot, ami egy fekete lyukba rántja az embert, egy lyukba, ahol már semmire sem gondolunk. A lehető legritkábban szabad csak bevennem belőle, nehogy hozzászokjam, de ma este elkerül az álom, órák óta próbálkozom, megszámolok minden megszámolhatót, a birkák fogát, a homokember hajszálait, szeplőit és anyajegyeit, olyan vagyok a takaró alatt, mint egy feltöltött elem, érzem a nyakamban, ahogy ver a szívem, túl sok szó kavarog a fejemben, úgy ütköznek össze, mintha karamboloznának, zavaros mondatok küszködnek, hogy a felszínre törjenek, és a birkák koncertet bégetnek felvett alapra, Bertignac kisasszony, a szociális munkásokról is be kellene iktatnia egy részt, Csipet, tudod, hogy úgy nézel ki a csápoddal, mint Csingiling tündér, ilyenkor jössz haza, nem, nem akarom, hogy felvedd, egy csapolt sört, legyen szíves, hölgyeim, el kell számolnom, nem, holnap nem tudok, ha akarod, holnapután, az esernyő nem jó semmire, úgyis mindig elveszítem, no de engedje már leszállni az embereket, mielőtt felszállna. Nem tudom, végül is mitől döntött úgy, hogy beleegyezik. Néhány nap múlva visszamentem, ő az állomás előtt volt, a kihelyezett rendőrőrssel szemben a hajléktalanoknak valóságos tábora van, sátrakkal, dobozokkal, matracokkal, meg minden, No ott állt, és velük beszélgetett. Odamentem hozzájuk, előbb bemutatta őket, ünnepélyes arccal, szálfaegyenesen, ez itt Roger, Momo és Michel, aztán felém mutatott: Lou Bertignac, aki azért jött, hogy meginterjúvoljon. Momo vihogott, nem volt túl sok foga, Roger kezet nyújtott, Michel meg pofákat vágott. Roger és Momo azt akarták, hogy őket is interjúvoljam meg, ezen elkezdtek röhögni, Roger Momo álla alá tartotta az öklét, mint egy mikrofont, nos, Momo, mennyi ideje is, hogy nem fürödtél, én elég kényelmetlenül éreztem magam, de igyekeztem jó képet vágni, elmagyaráztam, hogy ez a gimibe kell (nehogy azt képzeljék, hogy majd az esti híradóban fognak szerepelni), és hogy a felmérés csak a nőkre vonatkozik. Roger azt mondta, hogy az egész a tökkelütött kormány hibája, és hogy minden politikus szemét, én bólogattam, mert mégiscsak jobb egyetérteni, egy nejlonszatyorból elővett egy darabka régi szárazkolbászt, levágott belőle néhány karikát, és körbekínálta, Momo kivételével (bizonyára azért, mert azzal a pár fogával, úgysem tudta volna megrágni). Nem mertem visszautasítani, bár be kell vallanom, hogy nem találtam valami bizalomgerjesztőnek, de túlságosan féltem attól, hogy megsértem, szinte egészben, rágás nélkül nyeltem le, avas íze volt, azt hiszem, még soha életemben nem ettem ennyire rosszat, pedig a menzán ebédelek. Elindultunk a kávéház felé, No és én, mondtam neki, hogy rokonszenvesek a haverjai, erre megállt, és azt felelte: kinn az utcán az embernek nincsenek barátai. Este, amikor hazamentem, bejegyeztem ezt a mondatot a füzetembe. Alkalomszerűen beszéljük meg a találkozókat, néha eljön, néha nem. Egész nap csak erre gondolok, türelmetlenül várom, hogy véget érjenek az órák, és amint kicsöngetnek, rohanok a metróhoz, de mindig ott van bennem a félelem, hogy nem lesz ott, a félelem, hogy valami történt vele.

Nemrég töltötte be a tizennyolcat, augusztusban jött ki egy krízisotthonból, ahová néhány hónapra felvették, amíg kiskorú volt, az utcán él, de nem szereti, ha ezt kimondják, vannak szavak, amiket nem hajlandó hallani, ezért vigyázok, mert ha megharagszik, egy szót sem szól többet, csak az ajkát harapdálja, és a földet nézi. Nem szereti a felnőtteket, nem bízik bennük. Sört iszik, rágja a körmét, egy gurulós bőröndöt cibál maga után, abban van az egész élete, azt a cigarettát szívja, amit másoktól kap, vagy ő maga sodor magának, ha tud dohányt venni, lehunyja a szemét, hogy kirekessze a külvilágot. Hol itt alszik, hol ott, egy barátnőnél, akivel az intézetben találkozott, és aki a Porte de Bagnolet-nél lévő Auchan hentesáruosztályán dolgozik, időnként egy vasúti kalauz ad neki szállást, erre-arra dekkol, attól függ, kivel találkozik, ismer egy srácot, akinek sikerült beszereznie egy olyan sátrat, amit a Világ Orvosai használnak, és a szabadban alszik, egyszer-kétszer őt is befogadta, és nem is kért semmit cserébe, No azt mondta, ha elmész a Charenton utcába, a huszonkilences számmal szemben meglátod majd a sátrat, az az ő helye. Amikor nem tudja, hol aludjon, felhívja a szociális mentőszolgálatot, hogy keressenek neki egy hajléktalanszállót, de tél előtt nem könnyű, mert sok még zárva van. A Relais d'Auvergne-ben megvan a törzsasztalunk – egy kicsit távolabb a többitől –, megvannak a szokásaink és a csendjeink. No egy pohár sört iszik, vagy kettőt, én kólát kérek, már fejből ismerem a megsárgult falakat, a hámló festéket, a csiszolt üveg falikarokat, a kereteket, benne az ósdi képekkel, a pincér bosszús ábrázatát, ismerem Nót, azt, ahogy ül, félfenéken, ismerem a tétovázásait és a szemérmességet, tudom, mekkora energiát fektet bele, hogy normálisnak tűnjön. Egymással szemben ülünk, látom az arcán a fáradtságot, olyan, mint egy szürke háló, ami betakarja, beburkolja, talán védelmezi is. Abba is beleegyezett, hogy jegyzeteljek. Eleinte nem mertem kérdéseket feltenni, de most már újra és újra nekilendülök, megkérdezem, mikor, miért, hogyan, nem mindig hagyja magát, de néha megy a dolog, őszintén mesél, a szemét lesüti, a keze az asztal alatt, olykor mosolyog. Mesél a félelemről, a hidegről, a csavargásról. Az erőszakról. Arról, hogyan utazgat oda-vissza ugyanazon a metróvonalon, hogy elüsse az időt, hogyan gubbaszt egy-egy üres csésze mellett a kávéházakban, miközben a pincér vagy négyszer odamegy hozzá, hogy Óhajt-e még valamit a kisasszony?, az automata mosodákról, ahol jó meleg van, és nyugodtan ellehet az ember, a könyvtárakról, különösen a Montparnasse könyvtárról, a nappali melegedőkről, az állomásokról, a parkokról. Mesél erről az életről, az ő életéről, a várakozással telő órákról, az éjszakától való rettegésről. * Este úgy válok el tőle, hogy nem tudom, hol fog aludni, többnyire nem is hajlandó erre válaszolni, olykor hirtelen felpattan, mert nemsokára kapuzárás, és neki még el kell rohanni Párizs másik végébe, hogy beálljon egy sorba, kapjon egy sorszámot vagy szobaszámot, lezuhanyozzon egy mások által összemocskolt fürdőben, és egy hálóteremben megkeresse az ágyát, rajta a bolháktól és tervektől nyüzsgő takaróval. Néha nem tudja, hová menjen, mert nem sikerült elérnie a szociális mentőszolgálatot, aminek a száma szinte mindig foglalt, vagy mert sehol sincs már hely. Hagyom, hogy elinduljon, bőröndje mögötte zötyög az utolsó őszi esték nyirkosságában. Néha otthagyom egy üres pohár előtt, felállók, visszaülök, húzom az időt, valami vigasztalót próbálok mondani, de nem találok szavakat, képtelen vagyok elindulni, lehorgasztja a fejét, nem szól semmit.

És a csendünk a világ minden tehetetlenségével terhes, olyan a mi csendünk, mint a dolgok eredetéhez, a dolgok igazságához való visszatérés.

M

INTHA ÚGY ÉRTETTEM VOLNA, hogy vár valamit cserébe. Amikor

először nyújtottam felé a csomagot, amit összekészítettem, egyszeriben elsápadt, azt mondta, mégis mit képzelsz? Oda akartam neki adni a sapkámat, az esernyőmet, az MP3-lejátszómat, még pénzt is kínáltam neki. Visszautasította. Az egyetlen dolog, amit elfogad, hogy kifizessem, amit megiszik. Egy-két hete előre odaadom neki a pénzt, hogy a kávéházban várhasson rám. Meg kell hagyni, egyre hidegebb van. Két alkalommal már előbb elköltötte a pénzt, de a pincér most már ismer bennünket, hagyja, hogy leüljön és rendeljen. A szüleimnek azt mondtam, Léa Germainnel közösen készítünk kiselőadást, hozzá járok, hogy dolgozzunk. Örülnek, hogy összebarátkoztam valakivel, ezt kedvező változásnak tekintik. Mivel az összes pénzt eltékozoltam már, amit a nagyanyámtól a születésnapomra kaptam (eredetileg az Encyclopedia Universalist akartam megvenni CD-n), néha azt is füllentem, hogy moziba megyünk az osztálytársakkal – alkalmanként nyolc euró –, s hazaérve elmesélem a történetet, jó sok kitalált részlettel fűszerezve, a szüleim úgysem mennek soha moziba, aztán a véleményemet is elmondom a filmről, a metróban elvehető ingyenes újságokból merítek ötletet, kicsit felhabosítom, és hozzáteszem a magam egyéni színeit. * Közvetlenül a kávéházban találkozunk. A pályaudvar már veszélyes Nónak, nem maradhat több napig ugyanazon a helyen. Ez is az élete része. Letelepedni valahol. Újra elindulni. Kerülni a kockázatot. Az utcán vannak szabályok és vannak veszélyek. Jobb nem észrevetetni magunkat. Lesütni a szemet. Beleolvadni a környezetbe. Nem bitorolni a szomszéd területét. Kerülni a tekinteteket. Kinn az utcán ő csak egy préda. Ma erről az elakadt, erről a megállt időről mesél, az órákról, amit gyaloglással tölt, hogy ne hűljön át a test, a Monoprix-ben vagy más nagyáruházakban tett pihenőkről, amikor a polcok között őgyeleg, a stratégiákról, hogy ne szúrják ki, a biztonsági őrökről, akik hol többé, hol kevésbé erőszakosan hajítják ki. Beszél azokról a láthatatlan helyekről is, amiket már jól ismer, pincékről, parkolóházakról, raktárakról, műszaki épületekről, elhagyatott építkezésekről, hangárokról. Nem szeret magáról beszélni. Mások életén keresztül beszél a saját életéről, azokén keresztül, akikkel találkozik, akiket követ, elmeséli, hogyan sodródnak, de néha az erőszakosságukat is, nőkről is beszél, kihangsúlyozza, hogy ezek nem csavargók, nem is dilisek, azt mondja, ezt jól jegyezd fel, Lou, a saját szavaiddal, ezek normális nők, akik elveszítették a munkájukat, vagy elmenekültek otthonról, megvert vagy elkergetett nők, akik krízisotthonban kaptak menedéket, vagy a kocsijukban laknak, nők, akik mellett mit sem sejtve úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük őket, akik lepukkant motelekben húzzák meg magukat, akik minden áldott nap sorba állnak, hogy kenyeret tudjanak adni a családjuknak, akik azt várják, hogy újra megnyissák a népkonyhákat. * Máskor egy fickóról beszél, aki egész nap követte, nem tudta, hogyan rázhatná le, a pasas leült mellé egy padra a Saint-Martin csatorna mellett, és amikor No továbbment, a fickó szorosan mögötte koslatott, erre No átugrott a metró forgókaros beléptetőjén, becsusszant az

önműködő ajtó mögött, a manus erre ugyanezt tette, látszott rajta, hogy nincs jobb dolga, egy igazi peremvárosi huligán volt, már tizenöt mérföldről kiszúrom az ilyet, nekem elhiheted. No végül az utca kellős közepén ráripakodott, olyan hangosan kiabált vele, hogy az ipse sarkon fordult. Mindig résen van, mindig figyel, nem tudja elviselni, ha az emberek megbámulják, ez a kávéházban is így van, ha valaki odafordul, rögtön melegebb éghajlatra küldi, fényképet akarsz rólam, vagy tán nem tetszik a pofám? Van benne valami méltóságteljes, valami tiszteletet parancsoló, általában az emberek felállnak, és dohogva elkullognak, egyszer egy pasas azt dünnyögte, szerencsétlen lány, vagy valami effélét, erre No felpattant, kiköpött a földre, a lába elé, a tekintete olyan vad volt, hogy a fickó szó nélkül elkotródott. Egy másik nap egy asszonyról beszél, aki az Oberkampf utca végén alszik minden éjjel, nem akarja, hogy elvigyék, minden este ugyanott telepszik le, a virágárus előtt, a hat-hét nejlonszatyrával, kiteríti a paplanját, gondosan elrendezi maga körül a szatyrokat, ott alszik a szabad ég alatt minden éjszaka. Megkérdezem, hány éves lehet, No nem tudja, azt mondja, jócskán benne járhat már az ötvenben, a múltkor találkozott vele a Szegények testvérkéi segélyszervezetnél, a lába teljesen fel volt dagadva, alig tudott járni, teljesen kétrét görnyedve vánszorgott, No segített neki elcipelni a szatyrait a szokásos helyére, a nő azt mondta, végtelenül hálás vagyok, és No még hozzátette: hallanod kellene, hogy beszél, akár egy tévébemondó. Tegnap a Saint-Eustache népkonyhán evett, és két nő összekapott egy földön heverő csikken, a cigaretta csak félig volt elszíva, halálosan összeverekedtek, amikor szétválasztották őket, a fiatalabbik egy egész maroknyi hajat szorongatott a kezében, a másiknak tele volt vérrel a szája. Most először változik el No hangja, elhallgat, felrémlenek előtte a képek, látom, hogy fáj neki, azt mondja, tessék, ez lesz belőlünk, állatok leszünk, kibaszott állatok. Elmondja a napjait, mit lát, mit hall, csupa fül vagyok, úgy hallgatom, még levegőt venni is alig merek. Ajándékot ad nekem, ebben biztos vagyok, a maga módján ez ajándék, a grimasz, ami mindig ott ül az arcán, az undorodó fintor, és a néha kemény szavak, hagyjál már, hagyj békén, vagy: mégis mit képzelsz? (Ez a kérdés nem is igazán kérdés, mintha csak azt mondaná: mit hiszel, miben hiszel, hiszel Istenben?) Olyan ajándék ez, aminek nincs ára, súlyos ajándék, félek, hogy meg sem érdemlem, olyan ajándék, amitől megváltoznak a világ színei, olyan, ami megkérdőjelez minden elméletet.

D

ECEMBERI NAP VAN, az ég olyan alacsony és olyan súlyos, akár a

versekben, a kávéház kirakatüvegeit pára lepi, odakinn úgy zuhog, mintha dézsából öntenek. A kiselőadásom két nap múlva esedékes, egy egész füzetet teleírtam, félek attól a pillanattól, amikor el kell válnom Nótól, érzem, hogy hiányzik valami, semmit nem tudok a családjáról, a szüleiről, valahányszor rákérdeztem, úgy tett, mintha nem hallaná, mintha túl fáradt lenne, vagy felállt, hogy most már indulnia kell. Az egyetlen dolog, amit sikerült megtudnom, az, hogy az anyja Ivryben él. Soha nem törődött vele. Tizenkét éves korában nevelőszülőknél helyezték el. Azóta háromszor vagy négyszer találkozott vele, de annak is már jó ideje. Állítólag született egy fia. Újrakezdte az életét. Ma este túl késő van, mindenhez túl késő van, igen, ezt gondolom, ez tér vissza minduntalan a fejembe, neki már túl késő van, én pedig hazamegyek. Mikortól fogva van túl késő? Mióta? Az első naptól fogva, amikor megláttam, fél éve, két éve, öt éve? Ki lehet mászni ebből? Hogy lehet az, hogy valaki tizennyolc évesen az utcán él, és semmije, senkije sincs? Ennyire kis valamik vagyunk mi, ilyen végtelenül kicsik, hogy a világ csak forog tovább a maga végtelen nagyságában, és magasról tesz rá, hogy mi hol alszunk? Ezekre a kérdésekre szándékoztam válaszolni. A füzetem betelt, az interneten is keresgéltem még, összegyűjtöttem egy csomó cikket, találtam felméréseket, összefoglaltam a számokat, statisztikai adatokat, tendenciákat, de az egésznek semmi értelme, az egész érthetetlen, még a világ legmagasabb IQ-jával sem lehet felfogni, itt vagyok, a szívem darabokra törve, némán ülök vele szemben, nincs válaszom, itt ülök bénultan, holott csak kézen kellene fognom, és azt mondani neki, gyere el hozzám. Két-három dolgot még feljegyzek az utolsó oldalra, csak azért, hogy ne látszódjék rajtam a felindultság. Elhallgat, hat óra van. Talán most látjuk egymást utoljára, és nincs előtte semmi, az égvilágon semmi, se egy terv, se egy út, se egy megoldás, még azt sem tudja, hol fog aludni ma este, pedig látom rajta, hogy neki is ez jár a fejében, de nem mond semmit. Felállók. – Hát, akkor… mennem kell. –Oké. – Te maradsz? – Ja, egy kicsit még maradok. – Akarsz még rendelni valamit? – Nem, jó így. – Néha… néha még eljössz majd a pályaudvarra? – Lehet, nem t'om. – Találkozhatnánk kedden a szokásos időben? Akkor elmesélhetném, hogy sikerült a kiselőadás. – Oké, ha akarod. *

Lemegyek a metróba, szédülök, nagyobb félelem van bennem, mint amit egy osztály előtti kiselőadás okozhat, még annál is nagyobb félelem, mint amit akkor éreznék, ha arra lennék ítélve, hogy életem végéig hétről hétre tartsak egy kiselőadást. Ennek a félelemnek nincs neve.

A

VÁROS SZÍVÉBEN LÉTEZIK EGY LÁTHATATLAN VÁROS. Az

asszony, aki minden éjszaka ugyanott alszik a paplanjával és a szatyraival. A járdán. A férfiak a hidak alatt, a pályaudvarokon, a kartonpapíron fekvő vagy padon kuporgó emberek. Egy napon meglátjuk őket. Az utcán, a metróban. Nemcsak azokat, akik kéregetnek. Azokat is, akik rejtőzködnek. Felismerjük őket a tartásukról, a kinyúlt zakójukról, a lyukas pulóverükről. Egy napon felfigyelünk egy sziluettre, egy személyre, kérdések merülnek fel bennünk, megpróbálunk okokat, magyarázatot találni. És aztán számolni kezdünk. A többieket, akik ezrével vannak. Beteg világunk tüneteként. A dolgok azok, amik. De én azt hiszem, tágra kell nyitnunk a szemünket. Első lépésként. Ez volt a konklúzió. Egy pillantás az órámra: nem léptem túl az időt. Körülbelül olyan piros lehetek, mint a pulcsim, a fejemet lehorgasztom, nem merek Marin tanár úrra nézni, összeszedem az asztalon szétterített papírjaimat, vissza kell mennem a helyemre, nem vagyok benne biztos, hogy van hozzá erőm, amikor feldúlt vagyok, mintha megbénulna a lábam, miért nem mondanak semmit, miért lett hirtelen ekkora csend, mindenki meghalt tán, vagy kinevetnek, csak én nem hallom, süket lettem, mint az ágyú, nem merem felemelni a fejem, bárcsak fel lennék szerelve egy azonnali-teleportáció-tíz-perccel-későbbre funkcióval, az segítene rajtam valamit, tapsolnak, nem álmodom, jól hallottam, na, tessék, felnézek, szembenézek velük, az egész osztállyal, tapsolnak, még Léa Germain és Axelle Vernoux is, Marin tanár úr mosolyog. Visszamentem a helyemre, egy ültömben azonnal el tudnék aludni, annyira fáradt vagyok, mintha egy egész évi energiát prédáltam volna el egyetlen óra alatt, mintha minden tartalékomat kiürítettem volna, és nem maradt volna semmi, egy szikra sem, még ahhoz sincs erőm, hogy hazamenjek. Marin tanár úr tizennyolc huszadot adott, néhány definícióval fejezi be az órát, amit lejegyzetelünk: társadalmi segítség, egységes egészségbiztosítás, minimálbér, mélyszegénység, kirekesz… Egy kéz nehezedik a vállamra: – Csipet, kicsöngettek… Lucas segít elpakolni a holmimat, utolsóként megyünk ki a teremből, a folyosón nevetésben tör ki, alig bírja abbahagyni, Csipet te elaludtál Marin óráján, ezt meg kellene örökíteni a suli évkönyvében, Lou Bertignac horpaszt órán, és még csak meg sem büntetik érte! Azt hiszem, én is nevetek, boldog vagyok, itt és most, az ébredés zsibbadtságában, és ha ez lenne a boldogság, még csak nem is egy álom, még csak nem is egy ígéret, csak a pillanat…

A

MEGBESZÉLT NAPON, a megbeszélt órában visszamentem. No nem volt

ott. Vártam rá a söröző előtt, mindenütt kerestem, a pályaudvaron, az újságosnál, a pénztárak előtt, a mosdókban, vártam rá az oszlop mellett is, ami előtt néha ülni szokott, amikor nincsenek ott a rendőrök, a tömegben kerestem a dzsekije színét, a haja színét, leültem a váróteremben, az üvegen át lestem törékeny sziluettjét. Másnap és harmadnap is visszamentem. És a következő napokon is. Egyik este, amikor már vagy tizedszer sétáltam el az újságos előtt, a vörös hajú hölgy intett, hogy menjek oda hozzá. Közelebb léptem. – Nolwennt keresed? – Igen. – Már jó ideje nem láttam. Mostanában nemigen jön ide. Mit akarsz tőle? – Hát… semmit. Úgy volt, hogy megiszunk valamit. – Biztosan másutt ütötte fel a főhadiszállását. De mondd csak, a szüleid tudják, hogy itt vagy? – Nem. – Tudod, kicsikém, nem kellene ilyen lánnyal lógnod, mint ő. Én ugyan nagyon kedvelem Nolwennt, de hát mégiscsak az utcán lakik, ő más világban él, mint te, neked biztosan van leckéd meg egy csomó más tennivalód, jobban tennéd, ha szépen hazamennél. Lementem a metróba, s amíg a szerelvényre vártam, a plakátokat nézegettem, és sírni lett volna kedvem, mert No nem volt ott, mert hagytam elmenni, mert azt sem mondtam neki, hogy köszönöm. Anya a foteljében ül, apa még nem ért haza. Nem kapcsolta fel a villanyt, a szeme csukva, megpróbálok csendben beosonni a szobámba, de magához hív. Odamegyek hozzá, rám mosolyog. Amikor így néz rám, amikor ennyire közel van hozzám, egy másik kép rakódik rá, egy éles, mégis átlátszó kép, olyan, mint egy hologram, egy másik arcot látok, lágyabbat, nyugodtabbat, a homlokon nincs ez a ránc, a régi arcát, igazi mosollyal mosolyog rám, belülről fakadó mosollyal, nem a repedéseket elrejtő látszatmosollyal, nem néma mosollyal, ő az, ugyanakkor mégsem ő, már nem is tudom megkülönböztetni az igazit a nem igazitól, hamarosan el fogom felejteni azt az arcát, az emlékezetem elereszti, hamarosan már csak a fotók maradnak meg mementóul. Anya nem kérdezi, miért ilyen későn jövök haza, már elvesztette az időérzékét, azt mondja, apád telefonált, nemsokára ő is itt lesz, leteszem a holmimat, és elkezdem megteríteni az asztalt, feláll, kijön utánam a konyhába, megkérdezi, hogy vagyok, ott van velem, és tudom, milyen nehéz ez neki, valóságos erőfeszítés, minden rendben, válaszolom, igen, a gimi jól megy, az egyik osztálytársamnál voltam, annál, akiről már beszéltem, nem tudom, mondtam-e nektek, hogy tizennyolc huszadot kaptam a kiselőadásomra, igen, az jó, a tanárok is rokonszenvesek, meg a gyerekek is, két nap múlva kezdődik a szünet. – Már? Csodálkozik, olyan gyorsan telik az idő, máris itt a karácsony, már tél van, már holnap van, és semmi sem mozdul, hát, igen, itt a probléma, hogy a mi életünk mozdulatlan, és a föld forog tovább.

Amikor nyílik az ajtó, kintről beárad a hideg, és azonnal elönti az előszobát, apa rögtön be is csukja maga mögött, már benn is van a jó melegben, mi jó melegben vagyunk, és én Nóra gondolok, aki valahol van, nem tudom, hol, milyen kövön, milyen huzatban. – Tessék, bogaram, találtam neked valamit, ami érdekelni fog. Apa egy könyvet nyújt felém, A végtelenül kicsitől a végtelenül nagyig, az interneten fedeztem fel, már hetek óta ábrándozom róla, dögnehéz, fényes papírra nyomták, és tele van gyönyörűséges képekkel, meg minden, ki kell bírnom vacsora utánig, hogy rávessem magam. Addig is megkaparintom a muszaka csomagolását, ami a konyhaasztalon hányódik, fennhangon és határozottan bejelentem, hogy szándékomban áll megtartani: mostantól kezdve minden Picard-termék csomagolása kéretik a saját kezembe átadni. A közeljövőben egy összehasonlító tesztet kívánok elvégezni, nem mintha rosszak lennének a mélyhűtött készételek, de többé-kevésbé mindegyiknek ugyanolyan az íze, legyen akár muszaka, akár lasagne, akár mediterrán serpenyős zöldség, akár krumplival rakott hal, és még sorolhatnám, bizonyára van bennük valami közös fűszer, valami domináns alkotóelem. Anya nevet, ez már önmagában elég ritka dolog ahhoz, hogy igazolja egy elmélyült kutatás szükségességét. * Az ágyamban az újságárusnőre gondolok, egyik mondata folyton visszatér a fejembe: ő más világban él, mint te. Magasról teszek rá, hogy ugyanabban a világban több világ is van, és hogy a sajátunkban kell maradnunk. Nem akarom, hogy az én világom egy A részhalmaz legyen, amelyet sehol sem metszenek más (B, C vagy D) részhalmazok, hogy az én világom egy palatáblára rajzolt zárt karika legyen, egy üres halmaz. Én inkább másutt szeretnék lenni, egy egyenest követni, ami olyan helyre vinne, ahol a világok érintkeznek egymással, fedik egymást, ahol a határvonalak átjárhatók, ahol az élet egyenesen, megszakítás nélkül halad előre, ahol a dolgok nem állnak meg hirtelen, ok nélkül, ahol a fontos pillanatokhoz használati utasítás tartozik (veszélyességi szint, elemmel működi-e vagy hálózatról, várható önálló élettartam), és a szükséges felszerelést is mellékelik (légzsák, GPS, blokkolásgátló fékrendszer). Néha az a benyomásom, bennem valami difi van, fordítva van bekötve egy kábel, selejtes az egyik alkatrész, ez valamiféle gyártási hiba, és nem több van valamiből, ahogy azt hinni lehetne, hanem hiányzik valami.

–

M

ULLER ÚR, FÁRADJON A TÁBLÁHOZ!

Lucas kihajtogatja hosszú testét, hanyagul feláll, felmegy a katedrára, lecövekel a sima felület előtt. – Rajzoljon egy kört! Lucas felveszi a krétát, és végrehajtja az utasítást. – Ez az osztályzata. Általános moraj. – Összepakolhatja a holmiját, és átmehet a tanulószobába. Nem tudok elfogadni egy ilyen hitvány munkát, mikor a témazáró időpontja már két hete köztudott. Marin úr kiosztja a dolgozatokat, Lucas rezzenéstelen arccal összecsomagol, közben cinkos pillantást vet rám. Ennyi őt nem hozza ki a sodrából. Ráérősen ballagva elindul az ajtó felé, cseppet sem igyekszik. Ahogy kilépek a suliból, meglátom, egy behajtani tilos táblának támaszkodva cigarettázik. Int, és a nevemet is mondja, minden egyes alkalommal ugyanaz az érzés támad a testemben, mintha légörvénybe kerülnék, mintha a gyomrom hirtelen a sarkamig zuhanna, aztán ugyanolyan hirtelen visszaszáguldana, a Montparnasse torony panorámaliftjében érez hasonlót az ember. Engem várt. – Van kedved eljönni hozzám, Csipet? Riadalom Disneylandben, vörös riasztás, általános mozgósítás, biológiai pánik, rövidzárlat, belső karambol, kilakoltatás, kozmikus robbanás. – Ööö… köszönöm… de… nem lehet (micsoda lendületes párbeszéd, mondaná apa). Majd meghalok, annyira szeretnék elmenni, de mi van, ha. Lehet, hogy nem is azért hív el. De mi van, ha megcsókol. Lehet, hogy csak beszélgetni akar egy kicsit. De mi van, ha. Amikor az ember csókolózik, melyik irányba kell forgatni a nyelvet? (Az ésszerűség azt diktálná, az óramutató járásával megegyezően, ugyanakkor, feltételezem, hogy a csókolózás nem törődik a racionalitással, a dolgok rendjével, nem kizárt tehát, hogy ellentétes irányban történik.) – Haza kell mennem. Kösz. Talán majd máskor. Elindul, zsebre dugott kézzel távolodik, a farmerja alja már el van kopva, ahogy mindig a földön húzza, még messziről is szép ez a fiú. Lehet, hogy nem lesz máskor. Lehet, hogy az életben csak egyetlen esélyünk van, s úgy kell nekünk, ha nem tudjuk megragadni, nem tér vissza többé. Lehet, hogy most szalasztottam el az esélyemet. A buszban elnézem az embereket, azon tűnődöm, vajon ők meg tudták-e ragadni az övékét, semmi jel nem mutat rá, de az ellenkezőjére sem, mindenkinek ugyanaz a fáradtság ül az arcán, olykor halvány mosoly, pár megállóval előbb szállok le, hogy gyalogoljak egy kicsit, ez gyakran előfordul, amikor nincs kedvem hazamenni, legalábbis nem rögtön. Nem megyek vissza az állomásra, egy kicsit a Richard-Lenoir körúton ténfergek, errefelé sok a hajléktalan, az út és a járda közötti füves területen, a parkok körül meg a fás terecskéken, csoportokba verődnek, tele vannak szatyrokkal, kutyákkal, paplanokkal, a padok körül gyűlnek össze, beszélgetnek, dobozos sört isznak, néha jókedvűek és hülyéskednek, néha civakodnak. Sokszor lányok is vannak velük, fiatal lányok, a hajuk koszos, ócska cipő van rajtuk, meg minden. Messziről

figyelem őket, tönkrement arcukat, kérges kezüket, mocsoktól fekete ruhájukat, foghíjas nevetésüket. Szégyenkezve nézem őket, ragacsos szégyenkezéssel, hogy én a jó oldalon vagyok. Rettegve nézem őket, attól félek, No is olyan lesz, mint ők. Miattam. Néhány nappal ezelőtt meghalt Mouloud. Tíz éve lakott az utcán, a mi környékünkön. Megvolt a maga metrórácsa, két utca kereszteződésében, egy benyílóban, közvetlenül a pékség mellett. Az volt az ő területe. Alsóban, amikor iskolába mentem, éveken keresztül ott láttam reggel és este. A gyerekek jól ismerték. Eleinte féltünk tőle. De aztán megszoktuk. Köszöntünk neki. Megálltunk beszélgetni vele. Nem volt hajlandó hajléktalanszállóra menni, mert oda nem vihette magával a kutyáját. Még akkor sem ment, amikor nagyon hideg volt. Az emberek adtak neki takarókat, ruhákat, élelmet. Törzsvendég volt a szemközti kávéházban, flakonos bort ivott. Karácsonyra ajándékot is kapott. Mouloud kabil volt, kék szemű. Szép férfi volt. Azt mesélték, hogy tíz évig a Renault-gyárban volt munkás, aztán egy napon elhagyta a felesége. Mouloud rosszul lett, bevitték a kórházba, és másnap megtudtuk, hogy tüdőembóliában meghalt. Apának a kávéház tulajdonosai mondták el a hírt. Arra a helyre, ahol azelőtt Mouloud táborozott, az emberek plakátokat, leveleket, búcsúsorokat kezdtek kiragasztani, sőt még egy fényképet is róla. Gyertyákat gyújtottak és virágokat hoztak. A következő pénteken vagy százan gyűltek össze a sátra körül, ami ott maradt, senki nem akart hozzányúlni. Másnap a Le Parisien egy cikket közölt Mouloudról, és egy fotót az oltárrá alakult táborhelyéről. A szemközti bár tulajdonosnője befogadta Mouloud kutyáját. A kutyákat magunkhoz vehetjük, nem úgy, mint a hajléktalanokat. Én azt mondtam magamban, ha mindegyikünk befogadna egy hajléktalant, ha mindegyikünk törődne valakivel, egyetlenegy emberrel, segítené, támogatná, talán kevesebben lennének az utcákon. Apa azt mondta, ez nem lehetséges. A dolgok mindig bonyolultabbak, mint amilyennek látszanak. A dolgok azok, amik, és sok olyan van, ami ellen semmit nem tehetünk. Alighanem olyasmi ez, amit el kell fogadni, hogy felnőtté váljunk. Az ember képes szuperszonikus repülőgépeket és rakétákat küldeni a világűrbe, egyetlen hajszál vagy a bőr egy parányi részecskéje alapján képes azonosítani egy bűnözőt, olyan paradicsomot termeszteni, ami három hétig eláll a hűtőben, anélkül, hogy a héja megráncosodna, mikrochipen információk milliárdjait tárolni. Az ember képes hagyni, hogy emberek haljanak meg az utcán.

A

KARÁCSONYI SZÜNET ALATT PÁRIZSBAN MARADUNK. Anya nem

szeret már utazni, nem szereti a vidéket, a hegyeket, az utazás meghaladja az erejét, szüksége van rá, hogy itthon maradjon, ismerős terepen. Este az a benyomásom, mintha kívülről nézném magunkat, a nagy üvegablakon át, a karácsonyfa a nappali végében villódzik, évszázadok óta ugyanazok a gömbök és girlandok lógnak rajta, senki nem foglalkozik vele, senki nem figyel rá, még apa sem, aki pedig remekül ért a családi illúziókeltéshez, kétségkívül mindannyian egyetértenénk abban, hogy semmi értelme, de senki nem mondja ki, így aztán évről évre kinyitjuk a dobozt, feldíszítjük a fenyőt, megtervezzük a menüt. Általában a nagyszüleim feljönnek Dordogne-ból, szenteste nálunk alszanak, az egyetlen dolog, amit szeretek, hogy rettentő későn vacsorázunk, mivel elmennek az éjféli misére (nagyanyám nem hajlandó előtte enni, mivel elálmosodna az emésztéstől). Másnap a nagynéném, a nagybátyám és az unokatestvéreim is csatlakoznak hozzánk ebédre. A karácsonyi fegyverszünet azt kívánja, hogy úgy tegyünk, mintha örülnénk, mintha boldogok lennénk, mintha mindenkivel jól megértenénk egymást. Karácsonykor meghívjuk például a nagynénémet (apa húgát), aki folyton megjegyzéseket tesz anyára a jelenlétében, mintha csak ott sem volna, mintha csak a berendezés része lenne. Anouk megrázhatná már magát egy kicsit, azért van egy pont, amikor az embernek össze kell szednie magát, nem gondolod, Bemard, nem tesz ez jót a kicsinek, így is épp eléggé össze van már zavarodva, és rajtad is látszik, hogy kimerült vagy, nem lehet huzamosan két végén égetni a gyertyát, most már itt az ideje, hogy túltegye magát ezen. Apa nem felel, anya pedig úgy tesz, mintha nem is hallotta volna, körbeadjuk a tálat, újra veszünk a bárányból, pulykából vagy mit tudom én miből, már új téma merült föl, a legutóbbi nyaralásuk Mauritius szigetén, a svédasztal egyszerűen ko-losz-szá-lis volt, a programok fantasz-ti-ku-sak, találkoztak egy elbűvölő házaspárral, a fiúk együtt búvárkodtak. Én ki nem állhatom, amikor egy védtelen embert támadnak meg, ez mindig kihoz a sodromból, ha az anyámról van szó, akkor meg pláne, ezért egyszer ezt mondtam neki: és te, Sylvie, te milyen lennél, ha a halott gyerekedet tartottad volna a karodban? Ettől hirtelen sarkvidéki hideg telepedett a helyiségre, azt hittem, menten torkán akad az osztriga, hosszú ideig senki sem szólalt meg, csodálatos pillanat volt, mert anya ajkán halvány mosoly suhant át, nagyanyám megsimogatta az arcomat, aztán folytatódott a társalgás. A karácsony hazugság, ami egy fényekkel teleaggatott halott fa köré gyűjti a családokat, üres beszélgetésekből szőtt, több kiló vajas krém alá temetett hazugság, olyan hazugság, amelyben senki sem hisz. Mindenki elment. A nyakamban egy vékony aranyláncot viselek, rajta egy szív formájú medállal, a szüleimtől kaptam. Egyik este az asztalnál Nóra gondolok, meg Mouloudra és Lucas-ra, nézem az elém tett tányért, megpróbálom megszámolni a tésztákat, és vele egyidejűleg, hogy hányat dobbantok az asztal alatt a lábammal. Szeretem kettéosztani magam, két párhuzamos tevékenységet végezni egyszerre, például megszakítás nélkül énekelni egy dalt, és közben elolvasni egy használati utasítást vagy egy plakátot. Kihívásokat állítok magam elé, nem számít, ha értelmetlenek. Negyvenhat metélttel és ötvennégy dobbantással később abbahagyom a számolást. Semmi értelme az egésznek. Csak arra jó, hogy ne gondoljak valamire: arra, hogy No egyedül van. No valahol van, és én nem tudom, hol. No megajándékozott az idejével, és én semmit nem adtam neki cserébe.

M

ÁSNAP METRÓVAL ELMENTEM a Porte Bagnolet-ig, és gondolkodás

nélkül bevetettem magam a bevásárlóközpontba. Egy kicsit tétováztam, ne hozzak-e magammal kocsit, hogy még jobban beleolvadjak a környezetbe: tíz óra volt, a hipermarket már teli volt vásárlókkal. A hentesárupultnál úgy tízen várakoztak, két eladónő szolgált ki. Beálltam a sorba, és szemügyre vettem őket. Mindkettő fehér kötényt és valami főkötőszerűséget viselt, az egyik szőke, sima hajú volt, a másik barna és göndör. A véletlenre bíztam magam: mikor rám kerül a sor, szükségszerűen Geneviève, No barátnője fog megszólítani. Olykor a véletlen engedelmeskedik a szükségszerűségnek. Ez az egyik teóriám (a feltétlenül szükséges elmélete). Csak le kell hunynunk a szemünket, magunk elé képzelni a kívánt helyzetet, erősen koncentrálni a képre, nem hagyni, hogy bármi is bezavarjon, bármi is kizökkentsen. S akkor valami történik, pontosan úgy, ahogy akartuk. (Természetesen ez nem minden esetben működik. Ahogy minden igazi elméletben, a feltétlenül szükséges elméletében is akadnak kivételek.) A barna kérdezte meg, mit óhajtok. Összerezzentem. – Keresek valakit, akit talán ismer. Nónak hívják. – Nolwennt? – Igen. – Mit akarsz tőle? Annyira koncentráltam, hogy elfelejtettem, mit is kellene mondanom. – Nagyon szeretném megtalálni. – Figyelj, most dolgozom, nem tudok veled beszélgetni. – Szokott még magához menni? – Nem. Megkértem rá, hogy menjen el, és többet ne is jöjjön vissza. Nem tartóztathattam tovább. Kiürítette a hűtőmet, egész nap tengett-lengett, nem keresett munkát. – Tudja, hol van? – Amikor utoljára hallottam róla, egy otthonban volt. De ez sosem tart sokáig. Amúgy fogalmam sincs, melyikben. Mögöttem egy zöld kabátba passzírozott hölgy zsúfolásig teletömött kocsijára támaszodva türelmetlenkedni kezdett. Megköszöntem Geneviève-nek, és sarkon fordultam. Visszaszálltam a metróra, lementem a Bastille térig, elgyalogoltam a Charenton utcáig. A huszonkilences számmal szemben, az Operaház fala mellett, pontosan úgy, ahogy No leírta, egy iglusátor állt a járdán. Közte és a fal között dobozok, bevásárlótáskák és takarók tornyosultak. A sátor csukva volt. Hahóztam. Tétován vártam néhány percet, majd elkezdtem lehúzni a cipzárt. Bedugtam a fejem, odabenn iszonyú bűz volt, négykézlábra ereszkedtem, kicsit előrébb másztam, valami jel után kutatva (amikor kicsi voltam, az unokatesóimmal sokszor játszottunk detektívesdit, én voltam benne a legjobb), körbepillantottam, hátul nejlonszatyrok halmozódtak, a földön néhány üres sörösdoboz hányódott. – Hé, te! Fel akartam ugrani, de ráléptem a cipőfűzőmre, hasra vágódtam, teljes hosszomban elterültem, a férfi mögöttem szitkozódott, elkapta a grabancomat, s ugyanazzal a mozdulattal kirántott a sátorból, és talpra állított. Ha fel lettem volna szerelve egy azonnali köddé válás funkcióval, az segített volna rajtam valamit. Egészen vörös volt a feje, dőlt belőle a borszag. Majd meghaltam a félelemtől.

– Te meg mit csinálsz itt? A szívem őrült tempóban zakatolt, körülbelül két percbe telt, mire képes voltam valami hangot kiadni. – Soha nem mondták még neked, hogy nem szabad másokhoz bemenni? – Bocsánat, én… Nót keresem. Azt mondta, ismeri magát. – Nem emlékszem. – Ööö… barna, kék szemű, nem túl magas, a haja olyan, mint az enyém, csak valamivel rövidebb. Egyszer-kétszer magával aludt, akarom mondani, a sátrában. – Eeegen… halványan rémlik valami. – Tudja, hol találhatnám meg? – Ide hallgass, én nem akarom, hogy bármi miatt is szarba kerüljek. Amúgy is dolgom van, össze kell pakolnom. – Mióta nem látta? – Mondtam már, hogy nem érek rá. – Nincs valami icipici ötlete? Kérem szépen! – Nézze meg az ember, te aztán tudod, mit akarsz… Néha kisegítem az embereket, csak úgy spontán, egy-két éjszakára, aztán el is felejtem őket. Hosszan végigmért, a kabátomat, a bakancsomat, a hajamat, a fejét vakargatta, olyan képpel, mint aki habozik. – Hány éves vagy? – Tizenhárom. Nemsokára tizennégy. – A családjához tartozol? – Nem. – Néhanapján a Clément utcai népkonyhán eszik. Én adtam neki a tippet. Időnként szoktam ott látni. No, jó, most aztán tényleg húzz innen! Amikor hazaértem, rákerestem a párizsi önkormányzat honlapjára, és ott megtaláltam a pontos címet, a nyitvatartási időt és a telefonszámot. Az ebédet 11.45 és 12.30 között osztják, a jegyeket 10 órától lehet átvenni. Több egymást követő napon át ácsorogtam a szemközti járdán, több mint egy órán át bámultam a bemenő és kijövő embereket, de őt nem láttam.

M

A VAN A SZÜNET UTOLSÓ NAPJA, a sor vagy ötven méterre nyúlik, a

kapukat még nem nyitották ki, már messziről kiszúrom a dzsekijét. Ahogy közeledem, érzem, hogy kimegy az erő a lábamból, lassítanom kell, időre van szükségem, nagyon bonyolult osztásokat és szorzásokat kell fejben elvégeznem, miközben felé tartok, hogy biztosan tovább menjek, gyakran teszek így, ha attól félek, hogy sírva fakadok vagy megfutamodom, tíz másodpercem van rá, hogy találjak három szót, ami h-val kezdődik és e-vel végződik, el kell ragoznom egy jó nehéz rendhagyó igét a legritkábban használatos igemódban és – időben, vagy valószínűtlen szorzásokat kell kiszámolnom, amikben egy rakás maradék van. Meglát. Egyenesen a szemembe néz. Egyetlen mozdulat, egyetlen mosoly nélkül elfordul, mintha nem ismert volna meg. Odaérek mellé, most látom, mennyire megváltozott az arca, ajka körül a keserű vonás vereségről, feladásról árulkodik. Megállok, tudomást sem vesz rólam, tovább várakozik két férfi közé beszorítva, egyetlen lépést sem tesz, hogy kiszabaduljon közülük, ott marad a kövérebbik mögött, arcát a sáljába fúrva. A hangok néhány másodpercre elhalkulnak, mindenki végigmér lentről fölig és föntről leig. Jól öltözött vagyok. Tiszta kabát van rajtam, működő cipzárral, kibokszolt cipő, márkás hátizsák, a hajam tiszta és rendesen meg van fésülve. Egy logikai játékban, ahol a kakukktojást kellene megkeresni, nem lenne nehéz rájönni, hogy én vagyok az. A beszélgetések folytatódnak, halkan, de éber figyelemmel. Közelebb lépek Nóhoz. Nincs rá időm, hogy kinyissam a számat, szembefordul velem, az arca kemény, zárkózott. – Mi a francot csinálsz itt? – Téged kerestelek… – Mit akarsz? – Aggódtam miattad. – Kösz, remekül vagyok. –De… – Minden rendben van, felfogtad? A legnagyobb rendben. Nincs szükségem rád. Felemelte a hangját, a soron moraj fut végig, én csak foszlányokat hallok, mi történt, a kiscsaj, mit akar, egyetlen mozdulatot sem tehetek, No hirtelen taszít rajtam egyet, lecsúszom a járdáról, nem tudom levenni a szemem az arcáról, még mindig kinyújtva tartja a kezét, hogy távol tartson magától. Szeretném neki megmondani, hogy nekem viszont szükségem van rá, hogy én már sem olvasni, sem aludni nem vagyok képes, hogy nincs joga így elhagynia, még ha tudom is, hogy ez egy feje tetejére állított világ, legalábbis visszafelé forog, csak körül kell nézni magunk körül, szeretném neki megmondani, hogy hiányzik, még akkor is, ha ez abszurd, még akkor is, ha ő az, aki mindenben hiányt szenved, mindenben, ami az élethez kell, csakhogy én is teljesen egyedül vagyok, és eljöttem érte. Az elöl állók kezdenek belépni az épületbe, a sor gyorsan halad, s én követem. – Tűnj innét, Lou, mondtam már! Az agyamra mész. Semmi keresnivalód itt. Ez nem a te életed, érted, nem a te életed! Az utolsó szavakat hihetetlen indulattal üvöltötte, hátrálni kezdek, de közben nem tudom levenni róla a tekintetemet, végül megfordulok, és megyek tovább, néhány méterrel távolabb még egyszer utoljára visszanézek, látom, hogy belép az épületbe, ő is hátrafordul, megáll, mintha sírna, nem mozdul, a többiek lökdösik, megelőzik, hallom, hogy valaki ráordít, szitkozódva válaszol, kiköp a földre, egy férfi megtaszítja, és ő eltűnik a folyosó félhomályában.

Elindulok a metrómegálló felé, csak a járda szürke csíkját kell követnem, megszámolom, hány kuka van Párizs városában, egyik oldalon a zöldeket, a másikon a sárgákat, azt hiszem, ebben a pillanatban gyűlölöm őt, őt és a föld összes hajléktalanját, miért nem kedvesebbek, meg miért olyan koszosak, úgy kell nekik, miért nem iparkodnak barátságosabbnak lenni ahelyett, hogy a padokon vedelnek, és a földre köpködnek.

A

MIKOR AZ ÉGBOLTOT NÉZEM, mindig azon töprengek, meddig tart, van-e

vége. Hány milliárd kilométert kellene megtenni, hogy a szélére jussunk? Megnéztem az új könyvemet: egy egész fejezetet szenteltek a kérdésnek. Az ősrobbanás elméletének keretében értelmezett különféle megfigyelések arra engednek következtetni, hogy a világegyetem 13,7 milliárd éves. A születése után mintegy 300 000 évvel tudott benne szabadon áramlani a fény (akkor vált átlátszóvá az univerzum). Az elméletileg megfigyelhető legtávolabbi objektum a világegyetem átlátszóvá válásának első pillanataiban bocsátotta ki a fényét. Ez határozza meg az úgynevezett látható horizontot. A 13,7 milliárd fényéves sugár tehát a látható világ sugara. Ezen a távolságon túl semmit nem lehet látni, nem tudjuk, hogy utána tart-e még az univerzum, vagy sem. Azt sem tudjuk, van-e egyáltalán értelme ennek a kérdésnek. Ezért maradnak otthon az emberek, a maguk kis lakásában, a maguk kis bútorai között, a kis függönyeikkel, a kis bögréikkel, meg minden – mert szédülnének. Mert mihelyt a magasba emeljük az orrunkat, a kérdés elkerülhetetlenül felmerül, s aztán az is, mik vagyunk mi, mi, akik annyira kicsik vagyunk ebben az egészben. * Esténként, amikor apa hazaér, kérdésekkel árasztom el, melyekre nem mindig tud válaszolni, ilyenkor elkezd keresgélni a könyveiben vagy a neten, soha nem adja fel, akkor sem, ha nagyon fáradt. A múltkor azt kérdeztem tőle, mi az a tellurikus, és éreztem, hogy szívesebben kapcsolta volna be a tévét, hogy megnézzen egy jó kis sorozatot, amiben modern zsaruk szerepelnek, akik azzal töltik a napjukat, hogy rejtélyeket oldanak meg és bűnözőket kergetnek, de akiknek ugyanúgy vannak gondjaik, mint bárki másnak, meg szerelmi ügyeik is, de ennek ellenére apa elővette a könyveit, hogy megkeresse nekem a pontos meghatározást. Apából, ha szerette volna, jó tévésorozat-zsaru lehetett volna. Soha nem izgatja fel magát, van egy bőrkabátja, egy beteg felesége, akivel példásan törődik, meg egy kicsit nehezen elviselhető kamaszlánya, szóval minden szükséges hozzávalóval rendelkezik ahhoz, hogy az ember kötődjék hozzá, és ne akarja, hogy baj érje. Amikor filmet nézek vele, mindig megfogadom, hogy csöndben maradok, néha azonban nem tudom megállni, hogy ne tegyek egykét megjegyzést, vagy ne hívjam fel a figyelmét valamire, például, amikor a hősnő a kanapén ül, a haja a válla mögé van dobva, a következő snitten meg, holott meg sem mozdult, a haja már elöl lóg. Apa, hogy cukkoljon, azt szokta ilyenkor mondani, hogy állítsd már le a komputert, Lou, nyomd meg a pillanat állj-gombot, aztán összeborzolja a hajamat, majd csinálok én neked mindjárt frizurát! Amikor kicsi voltam, anya egy-két kocka csokoládét tett egy szelet kenyérre, berakta a sütőbe, én az üveg mögött vártam, és néztem, hogy olvad el a csokoládé, hogyan megy át szilárdból folyékonyba, ez tetszett a legjobban, hogy tanúja vagyok ennek az átalakulásnak, sokkal inkább, mint az a perspektíva, hogy szétkenhetem a csokit a kenyéren, és megkóstolhatom az eredményt. Amikor kicsi voltam, néztem, hogy alvad meg a vér a horzsolásaimon, nem vettem tudomást a fájdalomról, vártam az utolsó cseppet, azt, amelyik majd meg fog száradni, azt, amelyikből kis kéreg lesz, amit végül majd levakarok. Amikor kicsi voltam, a lehető legtovább lógattam lefelé a fejemet, hogy egészen kivörösödjem, aztán hirtelen felegyenesedtem, és a tükörben figyeltem, hogyan nyeri vissza apránként az arcom a normális színét. Kísérleteztem. Mostanában várom, hogy átalakuljon a testem, de én nem vagyok olyan, mint a többi lány, és most nem az osztálytársaimról beszélek, akik tizenöt

évesek, hanem a saját korombeliekről, amikor az utcán találkozom velük, úgy lépkednek, mintha valahova tartanának, nem a cipőjük orrát bámulják, és nevetésükben ott zeng minden eddigi esküdözésük. Nekem nem sikerül megnőni, az alakom sem változik, egészen kicsi vagyok, egészen kicsi maradok, talán azért, mert ismerem a titkot, amelyről mindenki úgy tesz, mintha nem tudná, talán mert tudom, mennyire kicsi valamik vagyunk mi. Amikor túl sokáig maradunk a fürdővízben, az ujjunk egészen beráncosodik. Egy könyvben olvastam, mi erre a magyarázat: a bőrünk felső rétege, a felhám, magába szívja a vizet, kitágul és összegyűrődik. Tessék, itt az igazi probléma: szivacsok vagyunk. És ami engem illet, ez nemcsak a kezemre és a lábamra korlátozódik. Mindig mindent magamba szívok, áteresztő anyag vagyok. Nagyanyám úgy véli, ez veszélyes és roppant káros az egészségre. Azt mondja, ez a szegény kicsi, a végén még szétrobban a feje, annyi mindennel tömi tele, hogy is tudna eligazodni, hogy is tudna szelektálni, Bernard, be kellene íratnod valamilyen tornára, vagy teniszre, hogy levezesse az energiáit, hogy izzadjon egy kicsit, különben a feje olyan súlyos lesz, hogy a térdéig fog lecsüngni.

H

ÁTUL SZÁLLT FEL A BUSZRA, egy megállóval az enyém után. Pont velem

szemben. Odanyújtotta az arcát, én a rúdba kapaszkodtam, de elengedtem, hogy közelebb lépjek hozzá, a körülöttünk lévő tömeg ellenére megéreztem a ruháiból áradó öblítőillatot. – Jól telt a szünet, Csipet? Vágtam egy grimaszt. Lucas azzal a fesztelen arckifejezéssel áll előttem, amit ritkán hagy el. Pedig tudom, hogy tudja. Tudja, hogy a suliban az összes lány odavan érte, tudja, hogy Marin tanár úr tiszteli, annak ellenére, hogy lépten-nyomon megjegyzéseket tesz rá, tudja, mennyire nem vagyunk urai az időnek, és hogy a világ nem kerek. Átlát az üvegen és a ködön, a reggelek sápadt fényében, ismeri az erőt és a gyengeséget, tudja, hogy minden vagyunk, és ennek az ellenkezője is, tudja, mennyire nehéz felnőni. Egyszer azt mondta nekem, tündér vagyok. Felkavar. Figyelem, miközben a busz újra elindul, hátrébb nyomakodunk, arra kér, mondjak valami közelebbit is a karácsonyomról, keresem, mit is tudnék mesélni neki, aztán beérem azzal, hogy visszakérdezek. A nagyszüleihez utazott vidékre, von vállat mosolyogva. Szeretném elmondani neki, hogy elvesztettem Nót, hogy aggódom miatta, biztos vagyok benne, hogy megértené. Elmondani neki, hogy vannak esték, amikor nincs kedvem hazamenni, a falakra tapadó szomorúság miatt, az anyám szemében lakó üresség miatt, a dobozokba zárt fényképek miatt, a rántott hal miatt. – Ha akarod, Csipet, egyik este elmehetnénk a koripályára. – Mmmm. (A Go Sportban láttam jégkorcsolyákat, egy csomó zsinórt kell hurkokon átvezetni. Megoldhatatlan.) A suli előtt leszállunk a buszról, a kapukat még nem nyitották ki, a diákok kis csoportokba verődve beszélgetnek, nevetgélnek, cigarettáznak, Lucas mindenkit ismer, mégis velem marad. Megpróbálok jó képet vágni, nem hagyni, hogy elárasszanak a gondolatok, azok a gondolatok, melyek gyakran belém hasítanak, amikor látom azt, ami megtörténhet, a legjobbat és a legrosszabbat is, bármikor képesek előbukkanni, elég, ha a figyelmem lankad egy kicsit, olyan ez, mint valami optikai szűrő, ami más színben mutatja a világot. Az élet jobbra vagy szerencsétlenségbe fordulva, alkalomtól függ. Megpróbálok nem gondolni arra, hogy egy napon Lucas átölelhet és magához szoríthat.

A

FŐKAPUN MEGYEK KI, sodródva az áradattal. A szemközti járdán

észreveszem. Azonnal észreveszem: sötét pont az esti fényben. No engem vár. Emlékezett a gimnázium nevére, és eljött. Most nem vonszolja magával a szokásos motyóját, csak egy táska van a vállán átvetve. No itt van, csak át kell mennem az utca másik oldalára. Messziről látszik, hogy piszkos, a farmerján mocskos fekete csíkok, a haja csimbókokban lóg. Több percig mozdulatlanná dermedve állok, a gyerekek lökdösnek, a robogók berregése, a nevetés, a hangfoszlányok örvényként kavarognak körülöttem. Itt vagyok. Vele szemben. Valami visszatart. Ekkor észreveszem duzzadt szemét, a sötét nyomokat az arcán, a bizonytalanságát, s egyszeriben elillan belőlem minden keserűség, minden harag, csak arra vágyom, hogy a karomba zárhassam. Átmegyek hozzá. Gyere, mondom neki. Jön utánam a Bar Bottéba. A járókelők néznek minket. Néznek minket, mert No az utcán lakik, és ez annyira látszik, hogy majd kiszúrja az ember szemét. Lehorgasztott fejjel mesél, a kezét rátapasztja a csészére, meleget keres, még az sem érdekli, ha megégeti a tenyerét. Egy val-de-marne-i átmeneti szálláson alszik, két hétre vették fel ide. Mindennap már fél kilenckor kinn van az utcán. Egész nap kinn van. Valahogy agyon kell ütni az időt. Járkálni kell, hogy ne fázzon. Védett helyet keresni, hogy leülhessen. Keresztül kell vágni egész Párizson egy tál meleg ételért. El kell venni egy jegyet. Várni. Újra elindulni. Pénzt kéregetni egy bolt kijáratánál vagy a metróban. Már ha van hozzá ereje. Ha van ereje azt mondani, hogy kérem szépen. Hamarosan egy másik befogadó helyet kell keresnie. Ez az élete. Szállóról szállóra vándorolni. A lehető legtovább maradni egy helyen. Elérni, hogy később kelljen elmennie. Ennivalót találni. Elkerülni, hogy az utcán aludjon. Munkát keresni – ezt is megpróbálta. A gyorséttermeket, a bárokat, a vendéglőket, a szupermarketeket. Csakhogy lakcím nélkül vagy egy hajléktalanszálló címével a válasz mindig ugyanaz. Ez ellen nem tehet semmit. Nincs cím, nincs meló. Feladta. Soha nem gondolta volna, hogy az élete ennyire ramattyá fog válni, amikor kicsi volt, fodrász szeretett volna lenni, hajat mosni, festeni, később meg saját üzletet. De nem tanult semmit, sem ezt, sem mást. Azt mondja, nem tudom, mit fogok csinálni, fogalmam sincs. Néhány percig hallgat, a tekintete réveteg. Mindent odaadnék, a könyveimet, az enciklopédiáimat, a ruháimat, a számítógépemet azért, hogy igazi élete legyen, ággyal, otthonnal és szülőkkel, akik várják. Eszembe jut a szabadság, egyenlőség, testvériség, meg az összes többi maszlag, amit az iskolában tanulunk, és ami nem létezik. Nem lenne szabad elhitetni az emberekkel, hogy egyenlők lehetnek itt, vagy másutt. Anyának igaza van. Maga az élet igazságtalan, és ehhez nincs mit hozzátenni. Anya tud valamit, amit nem lenne szabad tudnia. Ezért képtelen elvégezni a munkáját, ez rá van írva a TB-papírjaira, valami olyat tud, ami megakadályozza, hogy éljen, valamit, amit csak akkor kellene tudni, amikor az ember már nagyon öreg. Megtanuljuk kiszámolni az egyenletben az ismeretleneket, megtanulunk egymástól egyenlő távolságban lévő egyeneseket szerkeszteni és tételeket bizonyítani, csakhogy az igazi életben semmit nem kell megszerkeszteni, kiszámolni és megoldani. Olyan ez, mint a kisbabák halála. Kín és semmi más. Irdatlan kín, ami nem oldódik fel sem vízben, sem levegőben, egyfajta szilárd összetevő, ami mindennek ellenáll.

No rám néz, a bőre megszürkült és száraz lett, mint a többieké, ahogy így látom, az az érzésem, hogy nem bírja tovább, hogy eljutott oda, amit már nem lehet elviselni, az emberileg elfogadható végére ért, az az érzésem, soha nem tud már talpra állni, soha többé nem lehet már csinos és tiszta, pedig mosolyog, és azt mondja, örülök, hogy látlak. Látom, hogy megremeg az ajka, alig egy másodpercig tart, lesütöm a szemem, még ha nem is hiszek mindennap Istenben, most minden erőmet összeszedve imádkozom magamban, nehogy elsírja magát, mert ha sírva fakad, én is sírni fogok, és ha én egyszer rákezdek, az órákig is eltarthat, olyan, mintha egy gát engedne a víz nyomásának, özönvíz, természeti katasztrófa, és a sírás különben se jó semmire. A kiskanalával kapargatja a csészéje alját, hogy összegyűjtse a cukrot, hátradől a széken, összeszedte magát, látom rajta, ahogy összeszorítja az állkapcsát, ismerem már. – Mi lett a kiselőadásoddal? Elmesélem neki, mennyire izgultam kiállni az egész osztály elé, hogy a hangom eleinte remegett, de aztán már egyáltalán nem, mert olyan volt, mintha ott lett volna velem, mintha erőt adott volna, és hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor a végére értem, meg a tapsot, meg mindent. – Aztán meg Lucas, tudod, az a fiú, akiről beszéltem neked, legalább kétszer mondta már, hogy suli után menjek fel hozzá, meg azt is szeretné, ha elmennék vele korizni, de én minden egyes alkalommal elhúzom a csíkot, nem igazán tudom, mit csináljak. Szereti, amikor mesélek neki, olyan, mint egy kislány, látom rajta, hogy tényleg figyel, talán mert azt az időt juttatja eszébe, amikor még ő is iskolába járt, a szeme csillog, így hát beszélek, mesélek Lucas-ról, arról, hogy két évvel túlkoros, a bicskagyűjteményéről, a fekete hajáról, a szája fölötti hegről, ami fehéren és ferdén húzódik az ajkáig, a vászontáskájáról, ami teli van szövegkihúzóval írt, számomra érthetetlen feliratokkal, arról, hogy milyen szemtelen órán, a dühkitöréseiről, és arról a napról, amikor felborította a padot, rajta a könyvekkel, tollakkal, meg minden, aztán pedig kivonult a teremből, mint egy király, vissza sem nézett. Mesélek neki Lucas-ról, a tizenhét évéről, a testéről, ami olyan sűrűnek, olyan súlyosnak tűnik, arról, ahogy rám néz, mintha egy eltévedt hangya lennék, az üresen beadott dolgozatairól meg az én kitűnő osztályzataimról, arról, hogy három napra kitiltották a suliból, és az én példaként emlegetett házi feladataimról, arról, hogy milyen szelíd velem, pedig teljesen az ellentétje vagyok. – És te, te voltál már szerelmes? – Igen, amikor körülbelül annyi idős voltam, mint most te. Egy nevelőotthonban voltam akkor, Frenouville-ben. Nem egy osztályba jártunk, de esténként találkoztunk, ahelyett, hogy bementünk volna a tanulószobába, kinn lődörögtünk, leültünk a fák tövébe, még télen is. – Hogy hívták? – Loïcnak. – És aztán? – Aztán mi? – Hát… mi történt? – Majd máskor elmesélem. Nem szeret beszélni. Mindig van egy pillanat, amikor abbahagyja. Sokszor ugyanazzal: majd máskor. Majd máskor. – Szomorú voltál tőle? – Mondtam már, hogy majd máskor. – Szeretnék tőled kérdezni valamit. Tudod, milyen irányban kell forgatni a nyelvünket, ha csókolózunk egy fiúval? Először kikerekedik a szeme, nagyon nagyra nyitja. Aztán felkacag. Még sosem láttam így nevetni. Ezért én is nevetek. Ha több pénz lenne nálam, hívnám a pincért, azt kiáltanám,

„Pezsgőt ide!”, tapsolnék, hozatnék minyont, annyit, amennyi az unokanővérem esküvőjén volt, jól felhangosítanánk a zenét a kávéházban, az asztalokon táncolnánk, minden embert meghívnánk a bulinkra, No bemenne a mosdóba átöltözni, szép ruhát venne fel, meg csinos cipőt, bezárnánk az ajtót, hogy nyugodtan lehessünk és hogy lekapcsolhassuk a villanyt, feltekernénk a hangerőt, ahogy a dalban van. – Micsoda kérdéseid vannak! A csókolózásban nincs irány, nem mosógépek vagyunk! Egy kicsit még nevetgél, aztán megkérdezi, nincs-e nálam egy papír zsebkendő, az egész csomagot odanyújtom neki. Ránéz a kávézó faliórájára, felpattan, hét óra előtt vissza kell érniük a szállóra, különben nem engedik be őket. Odaadom neki a maradék pénzemet gyorsvasútjegyre. Nem tiltakozik. Együtt megyünk le a metróba, a mozgólépcső alján el kell válnunk. Azt mondom neki, nagyon szeretném, ha újra meglátogatnál, ha tudsz. Már nem esik olyan nehezemre, hogy kimondjam. Mosolyog. – Rendben. – Megígéred? Gyors mozdulattal megsimítja a hajamat, ahogy a gyerekekét szokás.

M

I LENNE, HA NO HOZZÁNK KÖLTÖZNE? Mi lenne, ha úgy döntenénk,

elébe megyünk annak, ami szokás, vagy ami nem szokás, mi lenne, ha úgy döntenénk, hogy a dolgok másképp is lehetnek, még ha ez nagyon bonyolult is, sőt sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Ez a megoldás. Az egyetlen megoldás. Nálunk lenne egy ágya, egy helye az asztalnál, egy szekrény, ahová bepakolhatja a holmiját, egy zuhany, hogy megmosakodjon. Nálunk lenne lakcíme. Újra elkezdhetne munkát keresni. Thaïs szobája azóta is üres. Apa elosztogatta a kiságyat, a komódot, a ruhácskákat. Később berakott egy kanapét és egy asztalt. Időnként bezárkózik oda, amikor itthon kell befejeznie valami munkát. Vagy amikor szüksége van rá, hogy egyedül legyen. Anya soha nem lép be ide, legalábbis a mi jelenlétünkben nem. Ő nem nyúlt semmihez, apa foglalkozott mindennel. A helyiségről nem mondjuk azt, hogy szoba, dolgozóként emlegetjük. Az ajtaja mindig csukva van. Néhány napot várok, mielőtt belevágnék. Kivárom a megfelelő pillanatot. Nem lehet százféle módon tálalni a dolgokat. Vagy előadom az igazságot. A nyers igazságot. Vagy kitalálok egy színjátékot, egy olyan sztorit, amivel elhitetem, hogy No nem az, aki. Különféle lehetőségeket agyalok ki: No az egyik osztálytársnőm unokanővére, vidékről jött, bébiszitter állást keres, hogy folytathassa a tanulmányait. No tanársegéd a suliban, és albérletet keres. No egy hosszú külföldi tartózkodás után tért haza. A szülei Rivery tanárnő, a franciatanár barátai. No az igazgató lánya, és az apja elkergette, mert megbukott a vizsgáin. Többször átgondolom, oda-vissza, de minduntalan ugyanabba a problémába ütközöm: amilyen állapotban most van, No képtelen szerepet játszani. Ehhez nem elég egy meleg fürdő és új ruhák. Egyik este összeszedem minden bátorságomat, az asztalnál ülünk, ez egyszer anya sem feküdt le a tyúkokkal, ő is velünk vacsorázik. Most vagy soha. Előrukkolok a dologgal. Valami fontosat kell kérnem tőlük. Nem szabad, hogy félbeszakítsanak. Semmilyen indokkal. Hagyják, hogy végigmondjam. Egy három részből álló érvelést készítettem elő, ahogy arra Rivery tanárnő tanított minket, előtte a bevezetésben felvezetem a témát, végül egy kétszintű konklúzióval zárom az egészet (egy olyan kérdést kell felvetni, amely újabb vitát, újabb perspektívát nyit). A terv nagyvonalakban a következő: Bevezetés: találkoztam egy tizennyolc éves lánnyal, aki az utcán és hajléktalanszállókon él. Segítségre van szüksége (kertelés és köntörfalazás nélkül kimondom a lényeget). Tárgyalás 1 (tézis): ideköltözhetne hozzánk addig, amíg összeszedi magát, és talál munkát (konkrét érvekkel és gyakorlati javaslatokkal készültem). A dolgozóban aludna, és részt venne a házimunkában. Tárgyalás 2 (antitézis): mi magunk sorakoztatunk fel ellenérveket, hogy jobban ízekre szedhessük őket: Természetesen vannak speciális szervek meg szociális munkások, nem kifejezetten a mi kötelességünk magunkra vállalni egy ilyen helyzetben lévő egyént, ez még annál is bonyolultabb, mint amilyennek látszik, nem ismerjük, nem tudjuk, kivel van dolgunk. Tárgyalás 3 (szintézis): több mint kétszázezer hajléktalan van Franciaországban, és a szociális szolgálatok nem képesek megbirkózni a helyzettel. Minden éjszaka több ezer ember alszik a szabad ég alatt. Hideg van. És minden télen emberek fagynak meg az utcán. Konklúzió: Mi akadálya van annak, hogy megpróbáljuk? Mitől félünk, miért adnánk fel a küzdelmet? (Rivery tanárnő gyakran mondja, hogy a konklúzióim érzelmileg kissé túlfűtöttek, amit hajlandó vagyok elismerni, de a cél néha szentesíti az eszközt.)

Az érvelésemet beírtam egy füzetbe, pirossal aláhúztam a főbb pontokat. A fürdőszobai tükör előtt gyakoroltam, higgadt hangon, mellőzve a gesztikulálást. Egy mélyhűtött Picard pizza előtt ülünk, a csomagolását már elraktam magamnak, a függönyök be vannak húzva, a nappali kis lámpája narancsos fénnyel vonja be arcunkat. Egy párizsi lakásban vagyunk, az ötödik emeleten, csukott ablakok mögött, biztonságban. Beszélni kezdek, és nagyon gyorsan elvesztem a fonalat, elfelejtem a tervezetet, hagyom, hogy elragadjon a meggyőzés vágya, a vágy, hogy magunk között lássam Nót, hogy a mi székeinken, a mi kanapénkon üljön, a mi bögréinkből igyon, és a mi tányérjainkból egyen, nem tudom, miért, de Aranyfürtöcske és a három medve meséje jut eszembe, holott Nónak egyenes, fekete haja van, egy kép lebeg előttem a könyvből, amiből anya akkor olvasott, amikor kicsi voltam, Aranyfürtöcske mindent összetört, a bögrét, a széket és az ágyat, a kép szüntelenül visszatér, félek, hogy nem találom meg a szavakat, ezért iszonyú gyorsan mondom, nem követek már semmit, sokáig beszélek, elmesélem, hogyan találkoztam Nóval, azt a keveset, amit tudok róla, beszélek az arcáról, a kezéről, a zötyögő bőröndjéről, a mosolyáról, ami oly ritka. Végighallgatnak. Aztán csend. Hosszú-hosszú csend. És aztán anya hangja, ami még No mosolyánál is ritkább, a hangja, ami hirtelen olyan tisztán cseng. – Találkoznunk kellene vele. Apa elhűlve emeli fel a fejét. A pizza kihűlt, a számban nyállal átitatott gombócot csinálok belőle, és tízig elszámolok magamban, mielőtt lenyelném. Apa is elismétli, hogy rendben, találkoznunk kellene vele. Vagyis a dolgok másképp is lehetnek, vagyis a végtelenül kicsi képes naggyá válni.

V

ÁRTAM NÓT, MINDEN ESTE KERESTEM a szememmel a suli kijáratánál,

halogattam, hogy metróra szálljak és hazamenjek, lestem tétova sziluettjét, elnyújtott lépteit. Bíztam benne, hogy eljön. Ma este itt van. Megígérte. A januári hideg csontig hatol. Eljött az átmeneti szállásról, ahol eddig lakott, ott adtak ugyan neki más címeket, meg ajánlólevelet is, de ki kell várni, hogy valahol felszabaduljon egy hely. Visszament megnézni a haverját a Charenton utcába, az néhány éjszakára be is fogadta, de mások is ott ütötték fel a tanyájukat a sátraikkal, merthogy az egy védett zug, s aztán elkezdtek balhézni, rádiót hallgattak éjjel-nappal, és meg akarták dugni. Mindez egy szuszra bukik ki belőle, ott, a járdán, azt mondja, megdugni, mintha felnőttel beszélne, és én büszke vagyok rá, hogy nem úgy kezel, mint egy kislányt, mert nagyon jól tudom, mit jelent ez a szó, és azt is, miben különbözik más szavaktól, melyek ugyanerre a dologra vonatkoznak, és hogy a szavaknak jelentőségük van, sőt az árnyalatoknak is. Ebben az állapotában nem vihetem haza. Meg kell mosakodnia, és ruhákat kell szereznem neki. A napnak ebben az órájában anya otthon van, és Nónak legalább valamennyire elfogadható megjelenést kell adni. Ebben biztos vagyok, még akkor is, ha a szüleim már igent mondtak: az első benyomás mindent elronthat. S ekkor felgyorsulnak az események, mindannak ellenére, ami vissza szokott tartani, ha cselekednem kell, ha bele kell vetnem magam valamibe, merthogy olyankor gyakran annyi kép és szó tolul a fejembe, hogy lebénulok, de ezúttal mindennek azonos irányba kell haladnia, nem lehet kavarodás, elkalandozás, egyik lábat a másik elé kell tenni, anélkül, hogy azon morfondíroznék, melyikkel tanácsosabb kezdeni, a ballal vagy a jobbal. (Egyszer a pszichológusnő, Cortanze asszony azt mondta apának, hogy az intellektuálisan koraérett gyerekek igen fejlett fogalomalkotási készséggel rendelkeznek, könnyen megértik a világ jelenségeit, ugyanakkor viszonylag egyszerű helyzetekkel nem boldogulnak. Ezt úgy fogadtam, mint egy súlyos betegséget, egy alapvető fogyatékosságot, amit sosem tudok majd leküzdeni.) Arra kérem Nót, várjon meg, ne mozduljon, azt hiszem, most először beszélek vele ilyen ellentmondást nem tűrő hangon. Már nincs ereje. Nincs ereje tiltakozni, nincs ereje nemet mondani. Ismét átvágok az utcán, a karjánál fogva elkapom Lucas-t, rendes körülmények között sosem lennék képes efféle gesztusra, csakhogy néha a körülmények kényszerítőleg hatnak az emberre, néhány nappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy gyakorlatilag egyedül él egy ötszobás lakásban. Az apja Brazíliába költözött, onnan küld neki pénzt. Az anyja ritkán alszik otthon, üzeneteket hagy neki sárga post-it cetliken, amiket a bejárati ajtóra ragaszt, nem válaszol a tanárok idézéseire, havonta egyszer-kétszer kitölt egy csekket, amikor kiürül a hűtő. A takarítónő hetente jön, és aggódva kérdezgeti, hogy rendesen eszik-e. Néhány szóban elmagyarázom neki a helyzetet, most gyorsan kell cselekedni, nem számít, ha hebegek-habogok, ha vörös foltok ütköznek ki a nyakamon, nincs vesztegetnivaló időnk. És ekkor megértem, miért őt választottam, őt és csakis őt. Egy pillantást vet Nóra, és azt mondja: gyertek velem, lányok! No a sarkamban van, nem kéreti magát. Ahogy megérkezünk Lucas-hoz, belehány a vécébe, azt mondja, gyógyszert vett be, nem merem megkérdezni, hogy mit. Lucas az egyik szekrényből elővesz egy kifogástalanul kivasalt és összehajtogatott fürdőlepedőt, olyat, amilyet az öblítőreklámokban lehet látni, ahol egy idióta maci mesél az életéről, No már biztosan régóta nem látott ilyen vastag törülközőt, nem tiltakozik, amikor kituszkolom az előszobába, fürdővizet készítek neki, a fejemben még mindig ugyanolyan sebesen peregnek a

dolgok, minden tökéletesen klappol, a döntéseket cselekvések követik, telefonálok anyának, hogy szóljak neki, egy órán belül otthon vagyok Nóval, leteszem a kagylót, mielőtt válaszolhatna, arra az esetre, ha netalántán meggondolta volna magát, megkérdezem Lucas-t, hogy a holmijai között akadna-e valami, ami jó lenne Nóra. Lucas cigarettára gyújt, maffiózó képet vág, és olyan mozdulatot tesz, ami azt jelenti: bízd csak rám! A fürdővíz kész. Segítek Nónak levetkőzni, a szájamon át veszem a levegőt, hogy ne érezzem a bűzt, nézem, ahogy belép a meleg vízbe, a teste olyan, akár egy fiúé, keskeny csípők, vézna karok, aprócska mellek, a haja barna algaként lebeg mellette, körös-körül kilátszanak a bordái, a meleg víztől az arca megszínesedik, a bőre olyan finom, hogy átsejlenek az erei. Mellette maradok, mert attól félek, elmerül. Fogok egy mosdókesztyűt, hogy megmossam a vállát, a nyakát, a combját, a lábfejét, jó sok szappannal, megkérem, hogy most álljon föl, most üljön vissza, adja ide az egyik lábát, aztán a másikat, szó nélkül engedelmeskedik. Odanyújtom neki a kesztyűt, hogy megmossa, ami még kimaradt, elfordulok, hallom, hogy még egyszer feláll, majd ismét belemerül a vízbe. Odaadom neki a fürdőlepedőt, rám támaszkodva mászik ki a kádból. A víz felszínén, a szappan maradványaival keveredve, ezernyi piszokrészecske lebeg. Lucas már kikészítette a ruhákat az ágyára, ki is ment a szobából, tévét néz. Segítek Nónak felöltözni, visszamegyek a fürdőszobába, hogy kitakarítsam a kádat fenyőillatú Mr. Properrel, otthon ugyanilyen van, tényleg csillog-villog, majdnem úgy, mint a címkén. A farmer és a pulóver tökéletesen passzol rá, nem is értem, hogy egy ilyen vékonyka nő, mint Lucas anyja, hogy hozhatott világra egy ekkora dromedárt. Lucas azt javasolja, igyunk valamit, nem mer Nóra nézni. Megköszönöm neki, hogy segített. Ideje indulnunk. Nem tudom, mit vehetett be No, úgy van itt, hogy közben nincs itt, akkor sem tiltakozik, amikor elmagyarázom neki, hogy most hozzánk megyünk, a szüleim beleegyeztek, és várnak minket. Néhány másodpercig rám mered, mintha ennyi időre lenne szüksége ahhoz, hogy az információ eljusson az agyáig, utána elindul utánam. Amíg a liftre várunk, odafordul Lucas-hoz, hogy megköszönje neki, ő azt mondja, gyertek vissza, amikor csak akartok. Az utcán húzom magam után No bőröndjét, a kerekek már nem működnek, rettenetes hangot ad, de fütyülök rá. Gyalog megyünk a házunkig, az előcsarnokban még egyszer utoljára ránézek, az arcáról eltűnt a pír, a haja még mindig nedves. Csöngetek, mielőtt kinyitnám az ajtót. Tudom, hogy elveszíthetem.

A

PA ÉS ANYA A KONYHÁBÓL JÖTTEK ELÉNK, bemutattam őket

egymásnak, a lábujjaim egészen begörcsöltek a cipőmben. Apa egy pillanatig tétovázott, előbb majdnem kezet fogott vele, majd közelebb lépett hozzá, és megpuszilta, No kicsit hátrahőkölt, megpróbált mosolyogni, de látszott, hogy nem könnyű neki. Mind a négyen együtt vacsoráztunk, anya rakott cukkinit készített, hosszú idő óta először nem pongyolában volt, hanem a tarkacsíkos pulcsiját és a fekete nadrágját vette fel. Nem kérdezősködtek. Úgy viselkedtek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, anya a vacsora végéig velünk maradt. Hosszú idő óta először tűnt úgy, hogy tényleg itt van, hogy a jelenléte nem puszta statisztálás, teljes egészében jelen volt. Mindenféléről beszélgettünk, apa megemlítette, hogy nemsokára Kínába utazik a munkája miatt, és mesélt egy műsorról, amit a tévében látott Sanghaj fejlődéséről. Nót nyilván nem érdekelte különösebben sem Sanghaj, sem a házfelügyelőnő kutyája, aki azzal tölti az idejét, hogy képzeletbeli csontokat ás ki az udvar földes részein, sem a villanyóra-leolvasás, de ennek nem volt jelentősége. A lényeg az volt, hogy ne érezze kényelmetlenül magát, ne legyen az a benyomása, hogy figyelik. És ez egyszer úgy rémlett, hogy működik a dolog, úgy, ahogy azt a készételek reklámjainak családi étkezésein látni, ahol a társalgás mesterkéltség és holtidő nélkül folyik, ahol mindig van valaki, aki a megfelelő időben mond valamit, ahol senki nem látszik fáradtnak vagy gondterheltnek, ahol nem némán gubbasztanak a családtagok. No nem lehet több negyven kilónál, tizennyolc éves, de még tizenötnek is alig látszik, a keze reszket, amikor a poharat a szájához emeli, a körme tövig le van rágva, a haja a szemébe lóg, a mozdulatai suták. Erőlködik, hogy állva maradjon. Hogy ülve maradjon. Hogy egyáltalán tartsa magát. Mióta nem vacsorázhatott egy lakásban, anélkül, hogy sürgessék, anélkül, hogy át kellene engednie a helyét a következőnek, mióta nem teríthetett a térdére egy ruhaszalvétát, és mióta nem ehetett friss zöldséget? Most csak ez számít. A többi várhat. A vacsora után apa kinyitotta a dolgozószobában a kanapét. Az előszobai faliszekrényből hozott ágyneműt meg egy vastag takarót. Aztán még egyszer elment előttünk, és odafordult Nóhoz, hogy az ágya készen van. No a földet nézve megköszönte. Tudom, hogy néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert elég egy pillantás, hogy meginogjunk, elég, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek, mennyire sebezhetőek vagyunk, és minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis. Nem volt faggatózás, nem volt gyanakvás, kétség, visszakozás. Büszke vagyok a szüleimre. Nem ijedtek meg. Azt tették, amit tenniük kellett. *

No lefeküdt, lekapcsolom a villanyt, becsukom a dolgozó ajtaját, új élet kezdődik számára, ebben biztos vagyok, egy védettebb élet, és én mindig itt leszek mellette, soha többé nem akarom, hogy egyedül érezze magát, azt akarom, hogy érezze, velem van.

B

ENN MARAD A SZOBÁBAN. Csukott ajtó mögött. Anya kölcsönadott neki

néhány ruhadarabot, apa kiürítette a dolgozót, hogy berendezkedhessen. Csak a jelenlétemben jön ki, és gyakorlatilag egész nap alszik. Nem húzza be a függönyöket, ruhástól nyúlik el az ágynemű tetején, a karja a teste mellett, a tenyere nyitva. Halkan kopogok az ajtón, lábujjhegyen belépek, s valahányszor ebben a különös testhelyzetben találom, mindig Csipkerózsika jut eszembe, ahogy mozdulatlanul fekszik, száz évre elszenderülve, kék ruhája szétterül az ágyon, egyetlen ránc sincs rajta, selymes haja keretezi az arcát. Csakhogy No felébred, szeme álomittasan csillog, ajkán hitetlenkedő mosoly bujkál, megnyújtózik, megkérdezi, mi újság a gimiben, az osztályban, elmesélem, aztán visszamegyek a szobámba leckét írni, az ajtót becsukom magam mögött. Később szólok neki, hogy jöjjön vacsorázni, gyorsan eltünteti, ami a tányérján van, segít leszedni az asztalt, bóklászik egy kicsit a lakásban, majd visszamegy lefeküdni. Erőt gyűjt. Ahogy elnézi az ember, azt hihetné, hosszú utazásról tért vissza, sivatagokon és óceánokon kelt át, csupasz lábbal vándorolt hegyi ösvényeken, kilométereken át gyalogolt az országúton, ismeretlen földeken taposott. Messziről tér vissza. Olyan területekről tér vissza, melyek láthatatlanok, pedig nagyon közel vannak hozzánk. Heteken át hol itt, hol ott állt sorba, hogy egyen, hogy kimossa a ruháját, hogy egy fekvőhelyhez jusson. Heteken át úgy aludt, hogy a párnája alá dugta a cipőjét, a táskáit a fal és maga közé rakta, a pénzét és az iratait a bugyijába rejtette, nehogy ellopják. Éberen aludt papírlepedőkön, rögtönzött takarókkal takarózott, vagy csak a puszta dzsekije védte. Heteken át már kora reggel az utcán találta magát, céltalanul, kilátástalanul. Egész nap bolyongott abban a párhuzamos világban, ami pedig a miénk, semmi mást nem keresett, csak egy helyet, ahonnan nem dobják ki, egy helyet, ahol leülhet vagy alhat. Igyekszik a lehető legkisebb helyet elfoglalni és a lehető legkevesebb zajt csapni, reggelente gyorsan lezuhanyozik, megissza a kávét, amit apa melegen tartott neki, bársonyos léptekkel oson a falak mentén. Igennel vagy nemmel válaszol, szinte mindent elfogad, amit javaslunk neki, és lesüti a szemét, csak az én tekintetemet állja. Egyszer leültem mellé az ágyára, felém fordult, és azt mondta: akkor most mi ketten együtt vagyunk? Azt feleltem, neki, hogy igen, nem igazán tudtam, mit jelent neki az, hogy együtt lenni, de gyakran megkérdezte: együtt vagyunk, ugye, Lou? Most már tudom. Azt jelenti, hogy soha semmi nem választhat el minket, olyan ez köztünk, mint egy szerződés, egy hallgatólagos szerződés. Éjszaka felkel, jön-megy a lakásban, vizet enged magának, néha az a benyomásom, hogy órákig ébren van, hallom a folyosó ajtaját, könnyű léptét a padlószőnyegen. Egyik éjszaka megleptem a nappaliban, orrát az ablaküveghez nyomva szemlélte az ötödik emeletről a várost, ezt a lehetetlen homályt, az autók piros és fehér lámpái húzta pasztákat, a kandeláberek fényköreit és más kisebb, a távolban kavargó fénypontokat. Lucas a suli kapujában vár. A bőrkabátja van rajta, fekete pánt fogja le a haját, az inge kilóg a pulóvere alól, hatalmas. – Nos, Csipet, mi a helyzet? – Nem túl sokszor jön ki a szobájából, de azt hiszem, maradni fog. – És a szüleid? – Egyetértenek. Kicsit összeszedi magát, és utána, ha már jobban lesz, kereshet munkát. – Gyakran mondják, hogy azokban az emberekben, akik az utcán élnek, megszakadt valami. Egy idő után már képtelenek normálisan élni. – Teszek rá, hogy mit mondanak.

– Tudom, de… – Pontosan a dekkel van a probléma, azzal, hogy de, sosem megyünk semmire. – Annyira kicsi vagy, Csipet, mégis nagyon nagy – és teljesen igazad van. Bemegyünk a matekterembe, a többiek megbámulnak minket, főleg Axelle és Léa, Lucas leül mellém, a második sorba. A téli szünet óta otthagyta az utolsó padot, hogy mellettem üljön. Eleinte a tanárok nem rejtették véka alá a csodálkozásukat, Lucas-nak bőven volt része ilyen-olyan megjegyzésekben és figyelmeztetésekben, nocsak, Muller úr, milyen hasznos társasága van, Bertignac kisasszony esetleg átplántálhat magába valamit a komolyságából, használja ki, és térjen jó útra, ügyeljen rá, hogy ne a padtársa dolgozatából merítsen ihletet, majd meglátja, hogy a levegő itt is ugyanolyan kellemes, mint a terem végében. Ám Lucas mit sem változtatott a szokásain. Az órákon keveset jegyzetel, elfelejti kikapcsolni a mobilját, elterül a székén, a lábát tüntetőleg kilógatja a padsorok közé, trombitálva fújja ki az orrát. De a padját már nem szokta felborítani. A többiek mostanában egyfajta tisztelettel viseltetnek velem szemben, még Alex és Léa is köszön, és rám mosolyog. Nem hallok már fojtott kuncogást, vagy sutyorgást a hátam mögött, amikor egy olyan kérdésre kell felelnem, amire senki sem tudja a választ, nem kapok el sokatmondó pillantásokat, amikor a többiek előtt fejezem be a dolgozatomat, és a tanár beszedi a lapomat. Lucas a király, a pimasz, a lázadó, én vagyok az osztályelső, csöndes és engedelmes. Ő a legidősebb, én vagyok a legfiatalabb, ő a legnagyobb, én picike vagyok. Este együtt szállunk metróra vagy buszra, elkísér hazáig, nem akarok késlekedni No miatt. Képregényeket küld neki, csokit, egy dobozban néhány szál cigarettát, amit No az ablakban szív el. Megkérdezi, mi újság vele, aggódik az állapota miatt, meghív minket magához, amikor No majd jobban lesz. Közös titkunk van.

N

ÉHÁNY NAPJA MÁR KI-KIJÖN A SZOBÁJÁBÓL, kezdi érdekelni, mi

történik a házban. Felajánlotta anyának, hogy bevásárol, leviszi a szemetet, segít a vacsorafőzésben. Nyitva hagyja az ajtaját, beágyaz, összepakol a konyhában, felporszívóz, megnézi velünk a meccset a tévében. Napközben kicsit elmegy, de este hétnél tovább sosem marad el. Amikor hazaérek a suliból, bejön hozzám, elnyúlik a padlószőnyegen, miközben a leckémet írom, egy magazint vagy egy képregényt lapozgat, vagy csak úgy ott van, tágra nyitott szemmel hever a szobám égboltot imitáló, foszforeszkáló csillagokkal telehintett mennyezete alatt, figyelem a mellkasát, ahogy emelkedik-süllyed, megpróbálom leolvasni az arcáról, mi járhat a fejében, de sosem látszik rajta semmi, soha. Az asztalnál figyeli, hogyan eszem, látom, mennyire igyekszik, nehogy baklövést kövessen el, nem teszi fel a könyökét az asztalra, kihúzott derékkal ül, jóváhagyást keres a tekintetemben, biztos vagyok benne, hogy soha senki nem tanította meg rá, hogyan kell fognia a kést vagy a villát, hogy nem illik a kenyeret mártogatni, a salátát felvágni, meg minden, pedig én sem vagyok egy illembajnok, még ha a nagyanyám mindenképpen azon van, amikor nála nyaralok, hogy megtanítson a jó modorra. Valamelyik nap el is meséltem Nónak a híres esetet, ami tavaly nyáron Yvonne nagynénémnél történt, aki nagyi nővére, és egy igazi herceghez ment nőül, meg minden. Nagyanyám elvitt hozzá teázni, előtte három napig tanácsokkal tömte a fejem, még egy rémséges ruhát is vásárolt nekem az alkalomra, az autóban még részem volt néhány utolsó figyelmeztetésben, aztán leparkoltunk a szépséges ház előtt. Yvonne tánti még madelaine-t és mandulás kekszet is sütött saját kezűleg. A kisujjamat eltartva kortyolgattam a teámat, ez látszólag nem túlzottan tetszett nagyanyámnak, viszont úgy ültem, ahogy mutatta, félfenékkel a bársonykanapén, összezárt, de nem keresztezett lábakkal, szó, ami szó, elég bonyolult volt csészével és csészealjjal a kezemben enni a süteményt úgy, hogy ne morzsázzak le a szőnyegre. Egy idő után megkíséreltem szerezni egy jó pontot (ahogy nagyanyám mondaná), s bár nem volt könnyű megszólalni ebben a szertartásos légkörben, nekilendültem. Azt akartam mondani: Yvonne néni, ez fölséges! Nem értem, mi történhetett, valami agyi rövidzárlat, vagy mi, de vettem egy nagy levegőt, és szép nyugodtan, tagoltan azt mondtam: – Yvonne néni, ez förtelmes! No rettentően kacagott, amikor elmeséltem neki. Tudni akarta, leszidtak-e. De Yvonne tánti belátta, hogy itt valami kapcsolási probléma adódott, vagy az izgalom az oka, épp csak egy rövidke nevetést hallatott, mintha elköhintette volna magát. Olyan, mintha No mindig is itt lett volna. Napról napra látjuk, hogy kap egyre jobban erőre. Látjuk, hogyan változik az arca. És a járása. Felemeli a fejét, kihúzza magát, már nem kapja el a pillantását. Halljuk, ahogy kacarászik a tévé előtt, és a konyhában a rádióban sugárzott dalokat dudorássza. No itthon van nálunk. Odakinn dühöng a tél, az utcán az emberek sietősen járnak, bepötyögik a kapunyitó kódját vagy megnyomják a kaputelefon gombját, hagyják, hogy becsapódjanak utánuk a házak súlyos kapui, és már el is fordítják a kulcsukat a zárban. Odakinn férfiak és nők alszanak hálózsákokba vagy üres dobozokba kucorodva, a metró szellőzőrácsai fölött, a hidak alatt vagy a puszta földön, odakinn férfiak és nők alszanak egy olyan város zugaiban, amely kirekesztette őket. Tudom, hogy néha eszébe jut ez, de nem

beszélünk róla. Esténként rajtakapom, amint homlokát az üveghez támasztva bámul kifelé a sötétségbe, és semmit nem tudok arról, mi jár a fejében, semmit.

A

XELLE VERNOUX LEVÁGATTA A HAJÁT, nagyon rövidre, elöl egy

hosszabb, világosabb tinccsel – ez a nap fő látványossága, Léával vihorásznak a suliudvaron, körbeveszik őket a fiúk, az ég kék, metsző hideg van. Sokkal egyszerűbb lenne, ha olyan lennék, mint ők, ha szűk farmert hordanék, meg szerencsekarkötőt, melltartót, meg minden. De hát, istenem. A diákok egyetlen hang nélkül foglalták el a helyüket az osztályban. Marin tanár úr hangosan sorolja a neveket, egy pillantást vet az illetőre, majd keresztet ír a neve mellé. A névsor végén jár. – Pedrazas… jelen, Réviller… jelen, Vandenbergue… jelen, Vernoux… hiányzik. Axelle jelentkezik. – De tanár úr, hiszen itt vagyok! Marin ránéz, enyhén utálkozó arckifejezéssel. – Magát nem ismerem. Axelle elbizonytalanodik, a hangja megremeg. – Én vagyok az, Axelle Vernoux. – Mi történt magával? Az osztály megborzong. Axelle-nek könnyek szöknek a szemébe, lehajtja a fejét. Nem szeretem, ha megalázzák az embereket, így öncélúan, minden ok nélkül. Odahajolok Lucashoz, és azt mondom, ez förtelmes, és ezúttal pontosan ezt is akarom mondani. – Bertignac kisasszonynak talán valami közlendője van? Egy tizedmásodpercem van, hogy gondolkozzam. Semmi több. Egy tizedmásodpercem, hogy döntsek. Belőlem hiányzik a bátorság, hiányzik a magabiztosság, ha fel lennék szerelve egy vissza tíz perccel korábbra gombbal, az segítene rajtam valamit. – Azt mondtam: ez förtelmes. Ehhez nincs joga. – Majd a tanulószobán játssza tovább az igazság angyalát, Bertignac kisasszony! Szedje a holmiját! Nem szabad elrontanom a kivonulásomat. Most nem bukhatok orra. Összepakolok, számolom a lépteimet, huszonhat, a huszonhetediknél az ajtónál leszek, huh, kiértem, fellélegzem, sokkal nagyobb vagyok, mint amekkorának látszom. Óra után Axelle elkapja a karomat, azt mondja, köszönöm, egyetlen másodpercig tart, de ennyi elég, a szemében minden benne van. No a gimi kapujánál vár, úgy terveztük, felmegyünk Lucas-hoz, anya egyik zöld pulóvere van rajta, a haját feltűzte csattal, a bőre újra kisimult – csinos. Lucas csatlakozik hozzánk, gratulál a kivonulásomhoz, Nót úgy puszilja meg, mint egy barátnőt, ettől pici szúrást érzek a szívem tájékán, hármasban elindulunk a metróhoz. A lakásban mindenütt festmények, perzsaszőnyegek, régi bútorok, a nappali óriási, itt semmit nem bíztak a véletlenre, minden gyönyörű, mégis az összes helyiség elhagyatottnak tűnik, olyan, mintha csak díszlet lenne, mintha semmi sem lenne igazi. Tavaly, amikor egyik este hazajött a suliból, Lucas-t egy levél várta. Az apja heteken át készítette elő az elutazását, senkinek nem szólt róla, aztán egy reggel becsatolta a bőröndjét, és becsukta maga után az ajtót, a kulcsot belül hagyta. Repülőre szállt, azóta sem tért vissza. A levélben bocsánatot kért

Lucas-tól, azt írta, majd később meg fogja érteni. Néhány hónappal ezelőtt az anyja találkozott egy másik férfival, Lucas ki nem állhatja, úgy tűnik, az a fajta fickó, aki elvből soha semmiért nem kér bocsánatot, és úgy tartja, rajta kívül mindenki más barom, többször majdnem összeverekedtek, erre az anyja odaköltözött a pasashoz, Neuillybe. Telefonon szokott Lucas-val beszélni, és hébe-hóba eljön hétvégén. Az apja pénzt és képeslapokat küldözget Brazíliából. Lucas körbevezet minket a lakásban, No megy utána, és kérdezősködik, hogy eszik, hogy képes egyedül élni egy ekkora lakásban, soha nem támadt-e kedve ahhoz, hogy ő is elmenjen Rio de Janeiróba. Lucas képeket mutat az apjáról, minden korszakból, meg egy palackba zárt hajómodellt is, amit együtt készítettek, amikor még kicsi volt, japán metszeteket, amiket az apja nem vitt el magával, és a késgyűjteményét. Több tucat van, kicsik, nagyok, bicskák, tőrök, rugós kések a világ minden tájáról, Laguiole-ok, Krissek, Thiers Issard-ok, a nyelük súlyosan nehezedik a tenyérbe, a pengéjük vékony. No egyenként kiveszi őket, megtáncoltatja az ujjai között, végigsimít a fán, elefántcsonton, szarun, acélon. Látom Lucas-n, hogy attól fél, megsebzi magát, de nem mer szólni neki, csak nézi, ahogy én is, de No ügyesen nyitja ki és hajtja vissza a pengéket, mintha egész életében ezt csinálta volna, nem fél. Lucas végül azt javasolja, uzsonnázzunk, No erre visszateszi a késeket a dobozukba, én hozzájuk sem nyúltam. * A konyhaasztal körül ülünk, Lucas kekszet, csokit, poharakat vett elő, Nót nézem, a csuklóját, a szeme színét, a sápadt ajkát, a fekete haját, annyira szép, amikor mosolyog, még a foga helyén lévő lyuk ellenére is. Később a kanapén elterülve számokat hallgatunk, a cigaretta füstje opálos felhőbe burkol minket, megáll az idő, úgy érzem, hogy a gitárok védelmeznek bennünket, hogy miénk a világ.

A

PA TANÁCSÁRA NO ÚJRA FELKERESTE azt a szociális ügyintézőt, aki

korábban is foglalkozott vele. Mindenféle hivatalos dolgokat intéz, hetente kétszer elmegy egy nappali fogadóközpontba, amely a nehéz helyzetben lévő fiatal nők elhelyezkedését hivatott segíteni. Ott telefonálhat, fénymásolhat, használhatja a számítógépet. Van egy büfé is, és étkezési jegyet is adnak neki, hogy megebédeljen. Elkezdett munkát keresni. Apa másoltatott neki kulcsot, szabadon jön-megy, gyakran a Burger Kingben ebédel, mert ott visszaadnak az étkezési jegyből, így vehet magának cigarettát, apróhirdetésekre válaszol, végigkilincseli a boltokat, de soha nem marad el későig. Elég sok időt tölt együtt anyával, beszámol neki a munkakereséséről, és más dolgokról is, anya tudja ugyanis a legjobban szóra bírni. Olykor, ha valamit kérdezünk tőle, az arca megmerevedik, úgy tesz, mintha nem is hallotta volna, máskor meg magától elkezd mesélni, olyankor, amikor a legkevésbé várnánk, akkor, amikor anya a vacsorát főzi, vagy az edényeket pakolja el, vagy amikor a házimat írom, szóval olyankor, amikor csak részben fordul felé a figyelem, amikor úgy hallgatjuk, hogy közben nem nézünk rá. * Ma este apa valószínűleg későn ér csak haza, hármasban vagyunk a konyhában, anya zöldséget hámoz (ez már önmagában is esemény), én egy magazint lapozgatok mellette. Anya kérdezgeti Nót, nem mágnesszalagra előre rögzített gépies kérdésekkel, hanem igaziakkal, az arca olyan, mint akit érdekel is a válasz. Ez kicsit bosszant engem, No azonban mesélni kezd. Az anyját megerőszakolták egy pajtában, amikor tizenöt éves volt. Négyen voltak. Egy kocsmából jöttek ki, ő biciklivel ment az út szélén, kényszerítették, hogy beszálljon a kocsiba. Amikor észrevette, hogy terhes, már túl késő volt az abortuszhoz. A szüleinek nem volt elég pénzük ahhoz, hogy kifizessenek egy utazást Angliába, ahol a törvényes határidő még nem telt le. No Normandiában jött a világra. Suzanne otthagyta az iskolát, amikor gömbölyödni kezdett a hasa. Soha nem is ment vissza. Nem tett feljelentést, hogy elkerülje a szégyent, ami akkor még nagyobb lett volna. A szülés után takarítónői állást kapott egy közeli hipermarketben. Soha nem vette a karjába Nót. Nem volt képes megérinteni. Hétéves koráig a nagyszülei nevelték. Eleinte az emberek ujjal mutogattak rá, összesúgtak a háta mögött, lesütötték a szemüket, ha elmentek mellettük, sóhajtoztak, és a legrosszabbat jövendölték. Megfagyott körülöttük a levegő, ezt később a nagyanyja mesélte neki. Vitte magával a piacra, hittanra, elment érte a falu óvodájába. Kézen fogva vezette az utcán, felszegett állal, büszke tartással. S aztán az emberek elfelejtkeztek a dologról. No már nem emlékszik rá, hogy mindig is tudta-e, hogy az anyja az anyja, mindenesetre sosem nevezte anyunak. Amikor kicsi volt, az anyja nem volt hajlandó mellé ülni az asztalnál. És vele szemben sem. Tőle távol, az asztal sarkánál kapott helyet. Suzanne sosem hívta a keresztnevén, sosem szólt közvetlenül hozzá, messziről mutatott rá, és „ő”-ként emlegette. Esténként Suzanne eljárogatott a környékbeli fiúkkal, akiknek motorjuk is volt. A nagyszülők úgy bántak Nóval, mintha a saját lányuk lett volna. Lehozták a padlásról anyja régi ruháit és játékait, képeskönyveket és fejlesztő játékokat vásároltak neki. Amikor róluk beszél, a hangszíne kifényesedik, az ajkán mosoly játszik, mintha emlékekkel teli dalt hallgatna, olyan dalt, melytől elérzékenyül. Egy majorban éltek, a nagyapja földet művelt és

csirkéket tenyésztett. Amikor Suzanne tizennyolc éves lett, egy szórakozóhelyen megismerkedett egy férfival. Idősebb volt nála. A felesége autóbalesetben halt meg, gyereket várt, aki sosem jött a világra. Párizs egyik elővárosában, Choisy-le-Roi-ban dolgozott, egy biztonsági berendezéseket forgalmazó cégnél, elég jól keresett. Suzanne szép volt, miniszoknyában járt, hosszú fekete haja volt. A férfi azt mondta, magával viszi Párizsba. A következő nyáron mentek el. No a majorban maradt. Az anyja sosem látogatta meg. Amikor No iskolás lett, meghalt a nagyanyja. Egy reggel felmászott a létra tetejére, hogy almát szedjen, abban az évben még nem főzött be, úgy puffant a hátára, akár egy nagy zacskó cukorka, s ottmaradt a földön a virágos otthonkájában. Vékony csíkban vér szivárgott a szájából. A szeme csukva volt. Melegen sütött a nap. No ment szólni a szomszéd néninek. A nagyapja nem tudta magánál tartani. Ott voltak a csirkék meg a föld. Amúgy sem volt illendő, hogy egy egyedülálló férfi meg egy kislány együtt lakjon. Ezért hát No elment Choisy-le-Roi-ba az anyjához meg a motoros fickóhoz. Hétéves volt. * Egyszer csak abbahagyja. A keze tenyérrel lefelé az asztalon. Hallgat. Annyira szeretném tudni a folytatást, de soha semmit nem szabad siettetni, anya ezt már régen megértette, nem faggatja. Néhány hét alatt No megtalálta közöttünk a helyét, visszanyerte a színét, és minden bizonnyal néhány kilót is magára szedett, elkísér ide-oda, kitereget, felhozza a postát, az erkélyen cigarettázik, részt vesz a DVD-k kiválasztásában. Szinte már el is felejtettük, milyen volt azelőtt, amikor No nem volt velünk. Képesek vagyunk órákat szótlanul eltölteni egymás mellett, látom rajta, hogy várja, hogy hívjam, gyere velem, hogy szereti, amikor ugyanazzal a lábbal lépünk be a liftbe, valami ránk bízott feladattal, amikor együtt megyünk bevásárolni, amikor besötétedéskor hazamegyünk. Az ő zsebében van a bevásárlólista, sorra húzgálja le róla a tételeket, mielőtt beállnánk a pénztárhoz, még egyszer ellenőrzi, hogy semmit nem felejtettünk el, mintha a világ folyása múlna rajta. A hazafelé úton néha megáll, és látszólag minden ok nélkül nekem szegezi a kérdést: – Együtt vagyunk, ugye, Lou, együtt vagyunk? Egy másik kérdés is gyakran visszatér, s mivel az elsőre igennel válaszolok, tudni akarja, hogy bízom-e benne, hogy megbízom-e benne. Óhatatlanul is egy mondat jut eszembe, amit valahol olvastam, már nem is tudom, hol: aki folyton a bizalmadról akar megbizonyosodni, az fog elsőként elárulni. Messzire hessegetem magamtól ezeket a szavakat. Anya újra elkezdett magazinokat lapozgatni, könyveket kölcsönzött ki a könyvtárból, megnézett egy-két kiállítást. Felöltözik, megfésülködik, kifesti magát, minden este velünk vacsorázik, kérdezősködik, anekdotázik, elmesél egy kalandot, ami napközben esett meg vele, vagy egy jelenetet, amelynek szemtanúja volt, újra használatba veszi a szavakat, tétovázik, mint egy lábadozó, el-elakad az összefüggésekben, újrakezdi, felhívta néhány barátnőjét, találkozott régi kollégákkal, és vett néhány új ruhát. Esténként, amikor az asztalnál ülünk, rajtakapom apát, ahogy nézi, hitetlenkedő és meghatott, ugyanakkor aggodalommal teli pillantással, mintha ez az egész rejtélyes változás csak egy hajszálon függne.

A

Z ÉLETBEN VAN EGY ZAVARÓ DOLOG, egy olyan dolog, ami ellen nem

tehetünk semmit: lehetetlen abbahagyni a gondolkozást. Amikor kicsi voltam, minden este gyakoroltam, elnyúlva az ágyamon, megpróbáltam tökéletesen kiüríteni a fejemet, egymás után kergettem el a gondolatokat, mielőtt még szavakká formálódhattak volna, tőből téptem ki, alapjukban semmisítettem meg őket, de minduntalan ugyanabba a problémába ütköztem: ha arra gondolunk, hogy nem gondolkodunk, még azzal is gondolkodunk. És ez ellen nem tehetünk semmit. Egyszer megpróbáltam No elé tárni a kérdést, felmerült bennem, hogy ő, aki annyi mindent megélt már, talán talált valami megoldást, egy módszert, amivel megkerülhetjük a problémát. Kaján arccal nézett rám: – Te sosem állsz le? – Mivel? – A spekulálással. – Hát nem, és pont ez az, ezt magyarázom neked, ha belegondolsz, ez nem lehetséges. – Dehogynem: amikor alszol. – De akkor meg álmodunk… – Csak csinálj úgy, mint én: én ugyan soha nem álmodom, az nem tesz jót az egészségnek. Ő nem tartja hülyeségnek, hogy kivágicsálom a mélyhűtött ételek csomagolását, hogy ruha- és textilcímkéket gyűjtök, hogy márkák közötti összehasonlító tesztet végzek a vécépapírtekercsek hosszát illetően, figyeli, ahogy mérek, válogatok, osztályozok, a szája szegletében mosoly bujkál, de ez a mosoly minden iróniától mentes. Mellette ülök, és szavakat vágok ki az újságokból, hogy beragasszam őket a füzetembe, megkérdezi ugyan, hogy nincs-e még elég belőlük, vagy hogy mire jó ez, de segít megkeresni őket a szótárban, látom rajta, hogy tetszik neki, csak rá kell nézni, amikor a meghatározást diktálja, rekedtes hangján úgy hangsúlyoz minden egyes szótagot, akár egy tanító néni, komoly arccal, meg minden. Egyszer segített mértani alakzatokat kivágni, a suliba kellettek, iszonyúan igyekezett, az ajkát összeszorította, szólni sem lehetett hozzá, félt, hogy elrontja, látszott rajta, hogy rettenetesen fontos neki, hogy minden tökéletes legyen, századmilliméterre pontos, irtóra megdicsértem, amikor befejezte. De legeslegjobban az angollecke felmondásában szeret segíteni. Egyszer meg kellett tanulnom egy környezetvédelmi témájú párbeszédet Jane és Peter között, nem mertem elárulni neki, hogy elég egyszer-kétszer átolvasnom a szöveget, hogy megjegyezzem, mindenképpen azt akarta, hogy ő legyen Peter, én meg Jane. Olyan franciás kiejtéssel, hogy majd megszakadtunk a röhögéstől, vagy tízszer nekirugaszkodott a wordwilde szónak, de mindig összeakadt a nyelve, erre vágott egy grimaszt, és új rákezdte. Annyira nevettünk, hogy sosem értünk a lecke végére. * Amikor elfoglalt vagyok, rengeteg időt tölt semmittevéssel, talán ez az egyetlen dolog emlékeztet rá, honnan jött, ez a képesség, hogy bárhol le tudja tenni magát, mintha csak egy tárgy lenne, és várni, hogy múljanak a percek, semmibe vesző tekintettel, mintha csak valaminek történnie kellene, ami máshová sodorná, mintha csak alapjában véve mindez nem is számítana, nem lenne jelentősége, mintha mindennek egyszerre vége szakadhatna.

Amikor cigizik, kimegyek vele az erkélyre, beszélgetünk, s közben elnézegetjük a kivilágított ablakokat, a sötétben kirajzolódó házak formáját, a konyhájukban tevő-vevő embereket. Próbálok többet megtudni Loïcról, a kedveséről, azt mondta, Írországban telepedett le, de egy napon, amikor majd lesz pénze, és a fogát is megcsináltatta, utánamegy. Esténként Lucas-nál beszélünk meg találkozót. A suliból kijőve Lucas-val felülünk a buszra, vagy ha túl hideg van ahhoz, hogy a megállóban ácsorogjunk, lemegyünk a metróba. No is odajön, nála találkozunk. Azzal tölti a napjait, hogy boltokban, szervezeteknél, ügynökségeknél jelentkezik, mindenütt leadja az önéletrajzát, sorra felhívja a telefonszámokat, amiket tanácsolnak neki, hogy mindig ugyanazt a választ hallja. Az általános után abbahagyta a tanulást, semmilyen idegen nyelven nem beszél, nem ért a számítógéphez, sosem dolgozott. Lucas-val jobb napokat találunk ki neki, szerencsés véletleneket, tündérmeséket. Mosolyogva hallgat bennünket, hagyja, hogy egy másik életet képzeljünk el neki, ebben Lucas a bajnok, nagyon ért hozzá, hogy kitalálja a jeleneteket, a részleteket, az összefüggéseket, olyan egybeeséseket eszel ki, amivel lehetségessé teheti a lehetetlent. Kistányérokat teszek ki a konyhaasztalra, Lucas banánt dob egy serpenyőbe, megszórja cukorral, hagyja, hogy karamellizálódjék, aztán mindhárman körbeüljük az asztalt, biztonságban a világtól. Lucas, hogy megnevettessen, a tanárokat utánozza (kivéve Rivery tanárnőt, mert tudja, hogy őt imádom, s hogy a francia a kedvenc tárgyam), megmutogatja a képregényeit, a posztereit, a rajzoló és animációs szoftvereit, zenét hallgatunk vagy filmet nézünk a kanapén elterülve, bevackolok közéjük, a testemen érzem a testük melegét, és az a benyomásom, hogy soha többé nem történhet velünk semmi rossz. Gyalog indulunk haza kettesben, nyakunk köré tekert sállal, szembemegyünk a széllel, kilométereket is képesek lennénk megtenni így egymás mellett, csak menni egyenesen előre, elmenni máshová, hogy megnézzük, zöldebb-e ott a fű, nyugodtabb, könnyebb-e ott az élet. Bármi történjék is, később, ha rá gondolok majd, tudom, hogy ezek a ragyogó, intenzív képek jutnak majd eszembe, a nyílt arca, az, ahogy Lucas-val kacag, a gyapjúsapka, amit apától kapott, mélyen ráhúzva kócos hajára, azok a pillanatok, amikor kétségkívül ő maga, amikor se félelem, se harag nincs benne, csillog a szeme a televízió kékes derengésében.

A

ZNAP ESTE, AMIKOR NO BEJELENTETTE, hogy talált munkát, apa

lement, hogy vegyen egy üveg pezsgőt. A kristálykelyheket ki kellett öblíteni, olyan régóta nem használtuk már őket, felemeltük a poharunkat, és koccintottunk No egészségére, apa azt mondta, ezzel új élet kezdődik, kerestem a meghatottságot az arcokon, No kipirult, nem kellett szakértőnek lenni hozzá, én magam is láttam rajta, hogy rettentően igyekszik, nehogy elsírja magát. Amikor a részleteket is elmondta, apán látszott, hogy a helyet nem találja éppen ideálisnak, de No annyira boldog volt, hogy senki nem merte volna elrontani az örömét azzal, hogy hangot ad a fenntartásainak, akár a legcsekélyebb mértékben is. Minden reggel hét órától No takarítónőként fog dolgozni egy Bastille-hoz közeli hotelben. Délután négykor végez, de bizonyos napokon tovább kell maradnia, hogy helyettesítse a bárpincért, akinek be kell vásárolnia, vagy ki kell szállítania ezt-azt. A főnök félállásra jelenti be, a többit feketén fizeti. No azt mondta a szüleimnek, hogy az első fizetéséből meghívja őket étterembe, és utána elmegy, ha talál magának egy helyet, ahol lakhat. Kórusban felelték, hogy azzal ráér, nem sürgeti semmi. Először győződjön meg róla, hogy az állás megfelel-e neki. Anya felajánlotta, hogy vesz neki egy-két munkaruhát, halálra röhögtük magunkat, amikor a csomagküldő áruházak katalógusaiban keresgéltünk, elképzeltük Nót virágmintás nejlonotthonkában, volt belőle mindenféle színű és szabású, elöl és hátul gombosak, nagy zsebekkel, és voltak csipkés szobalány kötények is, mint a Louis de Funès-filmekben. Mostantól No korábban kel fel, mint mi. Az ébresztőórája hat körül csörög, megfőzi a kávét, bekap egy szelet vajas kenyeret, és gyalog elindul a sötétben. Ebédre egy magas bárszékre felkuporodva szendvicset eszik a pincérrel, de negyedóránál tovább nem tarthat, mert az a főnöknél kiveri a biztosítékot (ezt is megnéztem gyorsan a szótárban, mihelyt hátat fordított nekem). Este, mielőtt eljönne a szállodából, átöltözik, kiereszti a haját, felveszi a dzsekijét, ugyanazon az úton, mint reggel, elindul vissza, és holtfáradtan ér haza. Egy kis időre felpolcolt lábbal leheveredik, néha el is alszik. Naponta körülbelül húsz szobát kell kitakarítania, meg az összes közös helyiséget, az előcsarnokot, a társalgót, a folyosókat, nincs ideje ábrándozni, a főnök mindig a sarkában van. Soha nem tudta igazán leírni, miféle emberek is a hotel vendégei, úgy tűnik, elég vegyes, néha turistákról beszél, néha hivatalos úton lévő férfiakról. Mindenesetre mindig teltház van. A főnöke megmutatta neki, hogyan válogassa szét a piszkos ágyneműt a tisztától (a tisztaságot igen sajátos felfogásban értelmezve), hogyan hajtogassa össze a törülközőket kimosás nélkül, ha csak egyszer használták őket, hogyan töltse föl vízzel a kis samponos flakonokat. Nincs szünete, nem ülhet le, nem beszélgethet a vendégekkel, egyik nap a főnök rajtakapta, amint a földszinten dohányzott, ráüvöltött, hogy ez volt az első és utolsó figyelmeztetés. A szociális ügyintéző összeállította a dossziéját az egészségügyi alapellátásra való jogosultságról, most várja rá a választ, de mivel fájt a háta, apa elküldte a mi háziorvosunkhoz, és pénzt is adott neki, hogy legyen miből kifizetni a vizsgálatot. Egy gyulladáscsökkentővel és egy izomlazítóval tért haza, elolvastam a betegtájékoztatókat, elég jól értek a gyógyszerekhez, azok miatt, amiket anya szedett és szed továbbra is, bezárkózom a fürdőszobába, hogy elolvassam a javallatokat, az adagolást, a mellékhatásokat, meg minden, a kutatásaimat az egészségügyi enciklopédiában folytatom tovább, katalogizálom a különféle molekulákat és a főbb jellemzőiket. Amikor azt kérdezik tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, azt szoktam mondani, hogy mentőorvos vagy rockénekes, ez megmosolyogtatja az embereket, nem látják az összefüggést, de én igen.

No használja a felírt szereket, úgy tűnik, jobban van, kezdi megszokni a munkát. Amikor tovább marad, hogy ő vigye a bárt, csinosan kell felöltöznie, ilyenkor ő szolgálja ki a vendégeket, amíg vissza nem jön a pincér. Anya kölcsönadott neki egy-két elegánsabb szoknyát, igazán jól állnak neki. Keddenként, ha sikerül időben eljönnie, csatlakozik hozzánk Lucas-nál. Lucas zenéket tölt le a netről, új együttesekkel ismertet meg bennünket, behúzza a függönyöket, mindenféléről beszélgetünk, No elmondja, milyen állapotban vannak kora reggel a szobák, beszél az ottfelejtett tárgyakról, a főnök pitiáner takarékossági trükkjeiről, nevetünk, amikor utánozza terjedelmes hasával és gyűrűkkel teli ujjaival, mély hangon beszél hozzá, és úgy tesz, mintha zsebkendővel törölgetné a homlokát, alighanem mindig ezt csinálja a pasas. Elmeséli a nap kis eseményeit, például hogy egy fickó bennragadt a vécében, és két órán keresztül ott dekkolt, míg végül betörte az ajtót, vagy hogy milyen óriási botrányt csapott az egyik vendég, mert rájött, hogy a gin fel van vizezve. Lucas cserébe az osztályunk történeteivel szórakoztatja, portrékat vázol fel, az órák alatt azzal tölti az időt, hogy megfigyeli a gyerekeket, az öltözéküket, a járásukat, a hóbortjaikat, elképesztő pontossággal festi le őket, elmagyarázza a kötődéseket, a rivalizálásokat, az érdektelenséget. A saját csínytevéseit sem hagyja ki, vagány arccal eleveníti fel az egyes alá-aláit, a zajos böfögéseket, a széttépett dolgozatokat. Az osztály előtt hangosan felolvasott szövegeimről sem feledkezik meg, utánozza a szerencsétlen ábrázatomat, ugyanakkor képes egész bekezdéseket idézni belőlük. A hét többi napján egyedül ugrom fel hozzá, egy-két órára, mielőtt hazamennék. Nyitott egy internetes blogot, képregényekről, zenékről, filmekről írogat benne, kikéri a véleményemet, és elolvastatja velem a kommenteket, amit kapott. Nekem, kizárólag nekem is létre akar hozni egy rovatot, már a címét is kitalálta: A végtelenül Csipet. Szeretek mellette lenni, beszívni az illatát, hozzáérni a karjához. Képes lennék órákat eltölteni azzal, hogy csak nézem, az egyenes orrát, a kezeit, a szemébe hulló tincsét. És amikor elkapja a pillantásomat, egy mosoly jelenik meg az ajkán, egy hihetetlenül szelíd és nyugodt mosoly, és akkor arra gondolok, hogy előttünk van az élet, az egész élet.

C

HOISY-LE-ROI-BAN No egy háromszobás lakásban élt a városközpontban

anyjával és a motoros fickóval. A férfi korán reggel elment hazulról, és csak késő este tért vissza. Zárakkal, biztonsági ajtókkal és riasztórendszerekkel ügynökölt. Szolgálati kocsival járt, elegáns öltönyöket hordott, a csuklóján arany karkötőt. No azt mondja, tökéletesen emlékszik rá, felismerné az utcán. Kedvesen bánt vele. Ajándékokat hozott neki, érdekelte, mi van az iskolában, megtanította biciklizni. Gyakran összeveszett No anyjával miatta. Suzanne a konyhában adott enni Nónak, a tányért levágta elé, mintha kutya lenne, és rácsukta az ajtót. Negyedóra múlva visszajött, és kiabált, ha No még nem fejezte be. No a falra akasztott órát bámulta, szemével követte a kismutatót, csak hogy teljen valamivel az idő. Igyekezett észrevétlenné válni, elmosogatott, kitakarított, bevásárolt, amint lehetett, behúzódott a szobájába, órákat töltött ott csendben. Amikor a férfi játszott vele, az anyja pofákat vágott. Egyre gyakoribbá váltak közöttük a veszekedések, No a falon keresztül hallotta a kiabálást és a szófoszlányokat, az anya panaszkodott, hogy a férfi későn jár haza, azzal vádolta, hogy van valakije. Néha No megértette, hogy róla beszélnek, a férfi a nő szemére vetette, hogy nem foglalkozik a gyerekével, azt mondta neki, tönkreteszed, mire az anyja sírva fakadt a fal túloldalán. A férfi egyre később jött haza, és az anyja körbe-körbe járkált a lakásban, mint a ketrecbe zárt állatok. No a résnyire nyitott ajtón át figyelte, legszívesebben átölelte volna, hogy megvigasztalja, hogy bocsánatot kérjen tőle. Egyszer oda is ment hozzá, de az anyja olyan erősen eltaszította, hogy No az asztal sarkának vágódott, és felrepedt a szemöldöke, azóta is megvan a hege. A következő évben egy este a férfi elment. Amikor hazaért a munkából, még játszott Nóval, olvasott neki egy mesét, és betakargatta. Később, éjszaka, No valami zajt hallott, felkelt, és a férfit az előszobában találta, egy nagy szemeteszsák volt nála, telepakolva a holmijával, és hosszú szürke kabátot viselt. Letette a zsákot, hogy megsimogassa No haját. Aztán behúzta maga után az ajtót. Néhány nappal később kijött egy gyámügyes. Mindenféle kérdéseket tett fel Nónak, felkereste a tanítónőjét, beszélt a szomszédokkal, azt mondta, még vissza fog jönni. No nem emlékszik rá, hogy az anyja már azelőtt elkezdett-e inni, mielőtt a férfi elment, vagy csak utána. Sört vett, nyolcasával, meg olcsó bort, telerakta vele a bevásárlókocsit. No segített neki felcipelni a lépcsőn. Talált egy pénztárosi állást az egyik közeli ábécében, gyalog ment dolgozni, és mihelyt hazaért a munkából, elkezdett inni. Esténként ruhástul elaludt a tévé előtt, No kikapcsolta a készüléket, betakarta, levette a cipőjét. Később Ivrybe költöztek, egy szociális bérlakásba, az anyja azóta is ott él. A munkáját elveszítette. No gyakran nem ment iskolába, otthon maradt vele, hogy segítsen neki felkelni, hogy kihúzza a függönyöket, hogy enni adjon neki. Az anyja nem beszélt vele, csak a kezével vagy a fejével intett, hogy ezt vagy azt hozd ide, vagy igen, nem – soha egy köszönöm. Az iskolában No a háttérbe húzódott, az udvaron elbújt az oszlopok mögött, nem játszott a többiekkel, nem csinálta meg a leckét. Az osztályban soha nem jelentkezett, nem felelt, amikor felszólították. Egyszer felrepedt ajakkal ment iskolába, a teste tele volt véraláfutásokkal. Elesett a lépcsőn, két ujja eltörött, az anyja nem törődött vele. A gyámügyes jelentette az esetet a gyermekvédelmiseknek. Tizenkét éves korában Nót nevelőszülőkhöz helyezték. Langlois-éknak benzinkútjuk volt a főút mentén, a colombelles-i leágazásnál. Egy új házban laktak, két autójuk volt, óriásképernyős televíziójuk, hiperszuper videomagnójuk és robotgépük. No, amikor mesél, mindig ilyesfajta részletekkel kezdi, mielőtt rátérne a többire. Három gyerekük volt, akik már

kirepültek, ezért jelentkeztek nevelőszülőnek. Kedves emberek voltak. No több évig élt náluk, havonta egy-egy délután a nagyapja is meglátogatta. Langlois-ék vásároltak neki ruhákat, zsebpénzt is adtak, aggódtak a rossz iskolai eredményei miatt. Amikor fölsős lett, elkezdett dohányozni és fiúkkal lógni. Későn járt haza, órákat töltött a tévé előtt, nem volt hajlandó lefeküdni. Félt az éjszakától. Több szökés után egy nevelőotthonba küldték, ami nem volt túl messze onnan. A nagyapja továbbra is látogatta, néha a rövidebb iskolai szünetekre No visszament a majorba. Loïckal az otthonban találkozott. Valamivel idősebb volt Nónál, és nagyon tetszett a lányoknak. Órák után kártyáztak, meséltek egymásnak az életükről, és éjszaka kiszöktek, hogy hullócsillagokat lessenek. Geneviève-vel, az Auchanban dolgozó lánnyal is itt találkozott, azonnal összebarátkoztak. Geneviève szülei néhány hónappal korábban haltak meg egy lakástűzben, az osztályban idegrohamok törtek rá, betörte az ablakokat, senki nem mehetett a közelébe. Úgy hívták, „a vad”, képes volt leszaggatni és apró darabokra tépni a függönyöket. Minden második hétvégén Geneviève elutazott a Saint-Pierre-sur-Drives mellett élő nagyszüleihez. Egyszer-kétszer Nót is meghívták, együtt vonatoztak, Geneviève nagymamája az állomáson várta őket. No szerette azt a házat, a fehér falaival, a magas mennyezetével – biztonságban érezte ott magát. Geneviève-ben elszánt düh lakozott, elszánt düh, hogy kijusson onnét. No mondta így. Amikor már leszokott arról, hogy mindent összetörjön, és a fejét sem verte a falba, letette a szakmunkásvizsgát, és elment Párizsba. No újrakezdte a szökdösést. Hallottuk, hogy fordul a kulcs a zárban, apa belépett a konyhába, No elhallgatott. Amikor anyával beszél, vigyáz, kevesebb durva szót használ. Azt is jól látom, hogyan válaszol neki anya. Egy tizennyolc éves már felnőtt, és ez azon is látszik, hogyan szólnak hozzá az emberek, egyfajta figyelmességgel, távolságtartással, nem úgy, ahogy egy gyerekhez szólnak, ez nemcsak tartalmi, hanem formai kérdés is, az egyenlőség egy módja, anya is így beszél Nóval, sajátos hangnemben, és bevallom, ettől kis szurkálást érzek a mellkasomban, mintha apró tűk böködnék a szívemet. Amikor három vagy négy éves voltam, azt hittem, a kor megfordul. Ahogy én növekszem, úgy lesznek egyre kisebbek a szüleim. Már el is képzeltem magam, amint összevont szemöldökkel, magasba emelt mutatóujjal állok a nappaliban, és mély hangon azt mondom, nem, nem, már elég Nutellát ettetek!

A

VASÁRNAP A HÁZTARTÁSI KÍSÉRLETEK NAPJA: hogyan viselkednek

a különböző kenyérféleségek (zsúrkenyér, baguette, hatmagos, bécsi kenyér) a pirító 8-as fokozatán, mennyi idő alatt tűnnek el a lábnyomok a nedves kőről, mennyi idő alatt tűnik el a száj lenyomata a párás tükörről, a hajgumi és a befőttesgumi összehasonlító rugalmassági tesztje, a Nesquick kakaópor feloldódási foka összehasonlítva a nescafééval – mélyreható elemzések, az eredmény letisztázva bemásolva az erre a célra rendszeresített füzetbe. Amióta No velünk lakik, vele is foglalkoznom kell – mármint, amikor nem dolgozik –, ez is egyfajta kísérlet, méghozzá igen magas szintű, egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérlet. Esténként, amikor hazaér, No mindig bejön hozzám a szobámba. Leheveredik a földre, a lábát felrakja egy székre, a karját összefonja a tarkója alatt, egy csomó lényegtelen apróságról beszélgetünk, én nagyon szeretem ezt, amikor az idő kifolyik a kezeink közül, amikor nem történik semmi különös, mégsem unatkozunk, egyszerűen csak olyan édes érzés itt lenni. Mindig egy rakás részletet kér az osztályról, milyen ruha volt Axelle-en, hányast kapott Léa, hogy boldogult aznap Lucas, szinte valamennyi nevet ismeri, és úgy tudakolja a híreket, mintha egy folytatásos történetről lenne szó. Van, mikor arra gondolok, talán ez hiányzik neki, az iskola, meg minden, hogy szeretne rövidnadrágban szaladgálni a tornateremben, marhanyelvet enni a menzán, megrugdosni az italautomatát. Néha arra kér, menjek ki vele, mintha hirtelen légszomja támadna, mintha szüksége lenne arra, hogy a szabad levegőn legyen, ilyenkor kerülünk egyet, azzal szórakozunk, hogy mindenféle versenyeket rendezünk a járda csíkjain, kötéltáncosként egyensúlyozunk, vagy kockáról kockára szökdécselünk, soha nem hittem volna, hogy az ő korában még örömét leli valaki az ilyesmiben, No azonban minden ötletben benne van, elfogadja a kihívásokat, és szinte mindig ő nyer. Valamelyik este leültünk egy padra, hihetetlenül enyhe idő volt januárhoz képest, csak ültünk egymás mellett, és azt számoltuk, hány nőn van csizma (csizmajárvány dühöng), és hány póráz végén lóg bulldog (ez is nagy divat). Vele semmi nem tűnik képtelenségnek, semmi nem haszontalan. Ő soha nem mondja, „micsoda ötleteid vannak”, hanem jön velem. Elkísért a barkácsboltba ruhaszárító kötelet venni, amit fel akarok akasztani a szobámban (hogy ráaggassam a kísérleti cuccaimat), eljött használt metrójegyet gyűjteni (ugyanis rá akarok jönni, milyen kód alapján tudják az ellenőrök, hogy egy jegy érvényes-e vagy sem), segített, amikor vízhatlansági próbát végeztem különféle Tupperware dobozokkal a fürdőkádban. Kezdetben szívesen asszisztált, villámgyorsan adogatta, ami éppen kellett, csipeszt, ollót, edényt, most már ő is tevőlegesen részt vesz az ügyködéseimben, új javaslatokkal, sőt, olykor megoldásokkal áll elő. Látom rajta, hogy a munkahelyén nem lehet könnyű neki, de erről nem szeret beszélni. Talán egyszer, ha szerzett egy kis tapasztalatot, majd talál valami jobbat, egy másik hotelben vagy másutt. Addig viszont minden reggel sötétben kel útra, és az összes szabadidejét velem tölti. Új ruhákat szerzett magának egy Emmaüs ruharaktárból: egy nagyon rövid piros szoknyát és két szűk fazonú nadrágot. Anya adott neki néhány pulcsit, azokat gyakran felveszi. A dzsekijétől, amit akkor viselt, amikor először találkoztam vele, nem volt hajlandó megválni, anya kitisztíttatta ugyan, de a foltok nem jöttek ki belőle teljesen. A lakáskérelem miatt visszament a szociális ügyintézőhöz, de mivel a fele fizetését feketén kapja, az esélye a

nullával egyenlő. Egyetlen dolgot remélhet, hogy kap egy helyet a Szociális és Reintegrációs Otthonban, ahol tovább maradhat, mint egy átmeneti szálláson. Én egyáltalán nem akarom, hogy elmenjen. Figyelmeztetem rá, hogy együtt vagyunk, ő maga mondta, ez afféle fogadalom közöttünk, együtt vagyunk, ugye, No, ilyenkor bólint, és nem ismételgeti tovább, hogy ez nem mehet így sokáig.

L

ucas levélkéket írogat nekem órán, félbehajtja és elém csúsztatja. Awful! írja,

amikor az angoltanárnő fura szoknyában jelenik meg, az alján gyöngyös rojtokkal; Elmehet a picsába…, amikor Marin tanár úr bevarr neki egy ikszedik elégtelent; Hol a gnóm?, amikor Gauthier de Richemont hiányzik (Gauthier egy nem túl szép fiú, akire Lucas azóta fúj, amióta az igazgatónőnél beköpte, hogy a vécében dohányzott). Francián nyugton marad, még akkor is, ha nyelvtanozunk, ezen az órán figyelek a legjobban, ki nem állhatom, ha ilyenkor zavarnak, összpontosítok, hogy egyetlen morzsát se veszítsek. Rivery tanárnő külön feladatokat ad nekem, olyanok ezek, mint valami logikai vagy kikövetkeztetős játék, boncolási gyakorlat, szike és hulla nélkül. Azok, akik azt hiszik, hogy a nyelvtan csak egy halom szabály meg kötöttség, tévednek. Ha alaposabban megnézzük, a nyelvtan felfedi a történet rejtett értelmét, elrejti a rendetlenséget és az elhanyagoltságot, összekapcsolja az elemeket, közelebb hozza egymáshoz az ellentéteket, a nyelvtan egy fantasztikus eszköz arra, hogy olyanná szervezzük a világot, amilyennek szeretnénk. Miután ezernyi intelemmel ellátott, apa néhány napra elutazott Sanghajba, a munkája miatt. Ne érjek haza túl későn, segítsek anyának vacsorát készíteni, és a legkisebb problémáról is tájékoztassam. Minden reggel telefonál, velem akar beszélni, aggódva érdeklődik, hogy anya jól van-e, hogy boldogul-e nélküle. Átmegyek egy távolabbi helyiségbe, a legapróbb részleteket is elmondom, csak hogy megnyugtassam, igen, eljár bevásárolni, megfőz, beszél, vett szövetet a Saint-Pierre piacon, hogy áthúzza a régi díszpárnákat. Esténként hármasban vacsorázunk. Kihasználjuk, hogy nincs itt apa, és olyan ételeket eszünk, amit ő helytelenít, hamburgert, sült krumplit, burgonyafánkot, erről persze nem teszek említést a telefonban. Anyát tökéletesen hidegen hagyja az egészséges táplálkozás, kisebb gondja is nagyobb annál. Tegnap elmesélte Nónak, hogyan tanultam meg négyévesen pár hét alatt olvasni, előbb a gabonapelyhes, mosószeres és kakaóporos dobozok feliratait, aztán meg könyveket. Utána felidézte azt a napot, amikor leestem a hűtőszekrény tetejéről, ahová azért másztam fel, hogy megfigyeljem a kazán működését, és azt az esetet, amikor ripityára szétszedtem a Fisher Price magnómat, hogy rájöjjek, hogyan működik. No érdeklődésétől nekibátorodva még további történeteket is mesélt a gyermekkoromból, például azt, amikor elveszett a sárga nyuszim, mert ottfelejtettük egy autópálya-pihenőn, a kacsaformájú úszógumimat, amitől nem voltam hajlandó megválni, és egész nyáron azzal aludtam, a sárga csillagos rózsaszín szandálomat, amit még tél derekán is hordtam zoknival, és a hangyák iránti szenvedélyemet. Én csak hallgattam, és azt mondtam magamban, hát ez hihetetlen, anyának vannak emlékei! Tehát mégsem törlődött ki minden. Anya színes képeket, azelőttről való képeket őriz az emlékezetében. Sokáig fennmaradtunk, anya felbontott egy üveg bort, magának és Nónak, nekem is szabad volt beledugni a nyelvemet, hogy megkóstoljam. No elkezdte kérdezgetni a fiatalkoráról, hány évesen találkozott apával, hány évesen házasodtak össze, hogy mindig is itt éltünk-e, ebben a lakásban, mióta nem dolgozik, meg minden. Amikor anya Thaïsról kezdett beszélni, majd leestem a székről, ráadásul No szemrehányó arckifejezéssel nézett rám, ami azt jelentette, miért nem mondtad ezt soha nekem, én meg mereven guvadtam a tányéromra,

merthogy nem tudtam volna megmagyarázni. Vannak titkok, amik olyanok, mint a fosszíliák, és a kő túl súlyossá vált ahhoz, hogy az ember megfordítsa. Ennyi az egész. Kiitták a bort, és anya bejelentette, hogy most már későre jár, és holnap reggel nekem iskola. Amikor nagyon dühös vagyok, magamban beszélek, most is ezt tettem az ágyamban, legalább egy órán keresztül, felsoroltam az összes panaszomat és sérelmemet, ettől nagyon meg tud könnyebbülni az ember, még jobb, ha a fürdőszobai tükör elé állunk, és ráteszünk egy lapáttal, mintha szidnánk valakit, de ahhoz most túl fáradt voltam. Reggel hallottam, amikor No felkelt, aztán a zuhany meg a kávéfőző hangját, de nem nyitottam ki a szemem. Amióta dolgozik, kevesebb időt tudunk együtt tölteni, ezért gyakran korábban felkelek, hogy néhány percre láthassam, de ma reggel nem, nem volt kedvem hozzá. A suliban találkoztam Lucas-val, a kapuban várt, földrajzból témazárót írtunk, persze semmit nem tanult. Úgy ültem, hogy lássa a dolgozatomat, de rá se pillantott. Nem csal, nem halandzsázik, emberkéket rajzol az üres lap margójára, szeretem a kócos haját, a hatalmas szemét, a fantasztikus gönceit. Ahogy a menzán sorba álltam, anya járt az eszemben, milyen eleven volt az arca, a keze, a beszéde sem motyogás már. Mit számít, hogy van-e vagy nincs magyarázat, ok-okozati összefüggés. Jobban van, kezdi újra megtalálni a szavak és a társaság ízét, és semmi más nem számíthat. Órák után Lucas meghívott egy kólára a Bar Bottéba, mivel úgy látta, szomorú vagyok. Elmesélte a sulis pletykákat (mindenről tud, mivel mindenkit ismer), megpróbálta kiszedni belőlem, mi bajom, de nem voltam képes beszélni, minden össze volt kavarodva a fejemben, s nem tudtam, hol kezdjem. – Tudod, Csipet, mindenkinek megvannak a maga titkai. És egyik-másiknak a mélyben is kell maradnia, ott, ahová rejtettük. Én megmondhatom neked az én titkomat: amikor nagy leszel, elviszlek majd valahova, ahol olyan szép a zene, hogy az emberek az utcán táncolnak. Nem tudom elmondani, milyen hatást tett ez rám, azt sem, hol éreztem pontosan, valahol a plexus solaris közepén, elállt tőle a lélegzetem, néhány másodpercig képtelen voltam ránézni, csak a becsapódást érzékeltem, és a meleget, ami egyre feljebb kúszott a nyakamon. Csak ültünk, szótlanul, aztán megkérdeztem tőle: – Mit gondolsz, vannak olyan szülők, akik nem szeretik a gyerekeiket? A világ túlfelén lévő apjával és az anyjával, aki levegőnek álcázza magát, ez nem volt valami jó ötlet. Gyakran sajnálom, hogy nem lehet eltörölni a már a levegőben lógó szavakat úgy, ahogy a papíron kiradírozzuk őket, hogy nem létezik valami különleges toll, amivel a fejünk felett hadonászva áthúznánk az ügyetlen szavakat, mielőtt meghallanák őket. * Cigarettára gyújtott, és kibámult a kirakatüvegen. De aztán elmosolyodott. – Nem tudom, Csipet. Nem hiszem. Azt hiszem, a dolog ettől mindig bonyolultabb.

A

MÚLTKOR FÉNYKÉPEKET CSINÁLTUNK, No és én. Lucas talált egy

fényképezőgépet az apja szekrényében, egy régi masinát, benne egy előhívatásra váró filmmel. A dobozban még két-három másik lejárt tekercs is volt, úgy döntöttük, kipróbáljuk. Lementünk az utcára, amíg Lucas gitárórán volt, és önkioldóval olyan képeket készítettünk, amin mindketten rajta vagyunk, még boszorkányfrizurát is kreáltunk magunknak (Lucas-tól kaptam kölcsön zselét, hogy a hajunk megálljon a levegőben). Néhány nappal később együtt elmentünk a képekért, nem messze az üzlettől leültünk egy padra, hogy megnézzük őket. A színek kicsit fakók voltak, mintha sokáig maradtak volna fenn a képek a falon. No össze akarta tépni őket. Úgy találta, mindegyiken szörnyen néz ki, azt mondta, nézd csak meg, mennyivel szebb voltam régen, amikor kicsi voltam. A táskájából elővett egy kiskori fotót, ez volt az egyetlen fényképe, soha nem mutatta még. Sokáig néztem. Úgy hat-hét éves lehet rajta, a frufruja gondosan meg van fésülve, két barna copf keretezi az arcát, mosolyog, és mégis van valami a képben, ami elszomorítja az embert, mereven néz az objektívbe, nem lehet tisztán kivenni, mi is van körülötte, könyvtárban készült, vagy osztályteremben, de ez nem is lényeges, teljesen egyedül van, ez látszik a képen, benne van az egész tartásában, két keze a ruháján, körülötte üresség. Egy kislány egyedül a világban, egy magára hagyott kislány. Visszavette a képet, nagyon büszke volt rá, azt hajtogatta, látod, milyen szép voltam kicsinek? Nem tudom, miért, de ebben a pillanatban eszembe jutott egy riportfilm, amit a tévében láttam néhány hónappal ezelőtt árvaházban élő gyerekekről, amin annyira zokogtam, hogy apa elküldött lefeküdni, mielőtt még véget ért volna: – Tulajdonképpen, semmi keresnivalód itt… Pár napja rosszkedvű, bezárkózik a szobájába, ha kettesben vagyunk, minden apróságon felkapja a vizet. Ez rosszul esik ugyan, de emlékszem, apa egyszer azt mondta, akit a legjobban szeretünk, akiben a legjobban megbízunk, azzal szemben engedhetjük meg magunknak, hogy kellemetlenek legyünk (mert tudjuk, hogy attól még továbbra is szeretni fog minket). Észrevettem, hogy No lopkodja anya gyógyszereit, a Xanaxot, meg más efféléket, rajtakaptam a fürdőszobában, épp amikor a dobozt zárta vissza. Megesketett, hogy nem szólok róla, mintha én olyan árulkodós fajta lennék, meg minden. Szüksége van rá, hogy lenyugodjon, csakhogy én tudom, hogy orvosi javallat nélkül az ember nem kapkodhat be bármit, ez benne van az egészségügyi enciklopédiámban, megígérte, hogy visszamegy az orvoshoz, mihelyt meglesz a papírja az alapellátásról. Látom rajta, hogy a munkahelyén bonyolódnak a dolgok. Egyre később, és egyre fáradtabban jön haza, vannak esték, amikor vacsorázni sem hajlandó, azt állítja, nem éhes, éjszaka jön-megy, vizet enged, kinyitja az ablakot, majd újra becsukja, többször hallottam, a csukott ajtó ellenére, hogy hányt a vécében. A szüleim ebből semmit nem vesznek észre, mert anya altatót szed, apa pedig nagyon mélyen alszik (állítólag, amikor kicsi volt, porszívózni lehetett mellette, arra sem ébredt fel). Amikor hazajött Kínából, mindkettőnknek hozott egy kis kabalát, amit egy piros zsinórral lehet felakasztani, én az enyémet az ágyam fölé lógattam, mert tudom, hogy éjszaka szoktak elveszni a dolgok. No a dzsekije gomblyukába kötötte az övét. Megkapta az első fizetését, felerészt csekken, felerészt készpénzben. A főnöke a túlóráit nem számolta el. Azt mondta neki, ha nem tetszik, mehet, amerre lát. Még ugyanaznap No beleköpött a kávéjába, gondosan összekavarta, hogy a nyál jól feloldódjék, és úgy vitte oda neki, aztán a következő napokon mindig. A főnöke dagadt és mocskos, apját, anyját képes lenne legyilkolni egyetlen euró nyereségért, becsapja a vendégeket, egész nap a telefonon lóg, és gyanús üzleteket bonyolít.

Ezt mondta No. A pasas azt veti a szemére, hogy nem dolgozik elég gyorsan, hogy túl sokáig elszütyörög egy-egy szobában, amikor pedig ott a mosás is, meg az előcsarnokot és a folyosókat is fel kell takarítani. Úgy ítélte, a lassúsága fejében végezhet egy kis pluszmunkát. A bárpincért elküldte, s mivel a helyére senkit nem vett fel, Nónak kell minden este kiszolgálnia a vendégeket, amíg hétkor meg nem érkezik a másik pultos. No nem akar erről a szüleimnek beszélni. Azt mondja, nem olyan nagy gond ez, de én biztos vagyok benne, hogy a főnöke nem igazán tartja tiszteletben a munkajogot és más ilyesmit. Kaptam Lucas-tól egy keményfedelű füzetet, olyan, mint egy fehér könyv, meg egy filctollat, aminek kétféle hegye van, vastagon és vékonyan is lehet írni vele. Elvitt magával régi CD-ket, és egy új kabátot vásárolni. Azt mondta, meg fog hívni egy étterembe, ami közel van hozzájuk, és ismeri a főnökét, és egyszer majd kettesben elutazunk nyaralni kempinggázzal, raviolikonzervekkel és iglusátorral felszerelkezve, meg minden. És a múltkor tényleg azt hittem, mindjárt betöri Gauthier de Richemont képét, mert meglökött az udvaron, és nem kért bocsánatot. Az anyja hébe-hóba felhívja, hogy megtudja, minden rendben van-e, Lucas azt szeretné, ha találkoznék vele, egyszer hallottam is, amint megkérdezi tőle, hogy hétvégén eljön-e, aztán láttam rajta, hogy duzzog, de nem kérdezősködtem. A szüleim örülnek, hogy van egy barátom az osztályban, azt persze nem hoztam szóba, hogy hány éves és milyenek az iskolai eredményei. Amikor elmegyek hozzá, beszámolok neki Nóról, elmesélem a főnökével kapcsolatos sztorikat, összeesküvésen, bosszún, megtorláson törjük a fejünket, a forgatókönyv mindig más, de a végkifejlet ugyanaz, kiszúrjuk a kocsija gumijait, fekete csuklyával a fejünkön várjuk az utcasarkon, mint a filmekben, annyira ráijesztünk, hogy odaadja az összes pénzt a kasszából, és úgy otthagyja a szállodáját, hogy soha többé nem tér vissza. Akkor egy esztendő meg egy nap múlva No lesz a tulajdonos, újrafesteti a falakat, kitataroztatja a homlokzatot, kifinomult külföldi vendégeket csábít oda, hónapokkal előre le kell majd foglaltatni egy-egy szobát, rengeteg pénzt fog keresni, és zenés estélyeket rendez, egy napon találkozik egy angol rockénekessel, őrülten egymásba szeretnek, ekkor egy másik szállodát is nyit London szívében, és a két főváros között ingázik. Vagy Loïc tér vissza Írországból, hogy vele éljen. Azt szeretem Lucas-ban, hogy a legvalószínűtlenebb történeteket képes kitalálni, és órákon át beszélni róluk, a legapróbb részletekkel, mintha ennyi elég lenne, hogy bekövetkezzenek, vagy csupán a szavak öröméért, amelyek pontosan úgy hangzanak, mintha igazak lennének. Lucas, még ha a franciaórát nem szereti is, olyan, mint én: ismeri a szavak hatalmát. A múltkor, amikor a dolgozatokat osztotta ki, Marin tanár úr az egész osztály előtt kijelentette, hogy utópista vagyok. Úgy tettem, mintha bóknak venném. Aztán megnéztem a szótárban. Utána már nem voltam annyira biztos benne, hogy annak szánta. Amikor Marin tanár úr föl-alá járkál az osztályban, a háta mögött összekulcsolt kézzel, összevont szemöldökkel, látszik rajta, hogy az élet teljes igaz valósága benne van a fejében, koncentrált formában. A gazdaság, a pénzpiacok, a társadalmi problémák, a kirekesztés igaz valósága, meg minden. Ezért tartja magát kicsit görnyedten. Lehet, hogy én utópista vagyok, de attól még egyforma színű zoknit veszek fel, ami róla nem mindig mondható el. És ha valaki egyik lábán piros, a másik lábán zöld zokniban flangál az osztály előtt, arról nem tudom nem gondolni, hogy a fejében lennie kell egy aprócska szegletnek, ami a csillagok között kószál.

A

Z EMBEREK TÖBBSÉGÉVEL ELLENTÉTBEN én szeretem a vasárnapot,

amikor nem kell semmit se csinálni. Ülünk a konyhában, No és én, a haja a szemébe lóg, odakinn sápadt az ég és kopaszak a fák. Azt mondja: el kell mennem anyámhoz. – Miért? – El kell mennem. Bekopogok a szüleim ajtaján, még alszanak. Odamegyek az ágyhoz, belesuttogok apa fülébe: ki szeretnénk menni a montreuili bolhapiacra. No nem akarja, hogy az igazat mondjam. Apa felkel, felajánlja, hogy kivisz minket, néhány szóval lebeszélem róla, inkább pihenjen, a metró egyenesen kivisz minket, ha az Oberkampfnál szállunk fel. A folyosón még tétovázik, végigmér bennünket, okoskislányos arcot vágok és mosolygok. Metróval megyünk az Austerlitz pályaudvarig, onnan pedig gyorsvasúttal Ivryig. No arca feszült, az ajkát harapdálja, többször megkérdezem tőle, tényleg biztos-e benne, hogy oda akar menni, biztos-e benne, hogy ez a megfelelő pillanat. Az arca konok, a dzsekije cipzárja az álláig fel van húzva, kezét a zsebébe süllyeszti, a haja most is a szemébe lóg. Amikor kilépünk az állomásról, odamegyek a térképhez, imádom megkeresni a nyilat, ami azt jelzi, Ön itt áll, lokalizálni a piros karikát az utcák és kereszteződések közepén, a négyzetháló segítségével pontosan bemérni, hol is vagyok, olyan ez, mint a torpedó, H4, D3, talált, süllyedt, az ember szinte azt hihetné, az egész világ ott van, kiplakátolva előtte. Látom rajta, mennyire reszket, még egyszer utoljára megkérdezem: – Biztosan vagy benne, hogy oda akarsz menni? – Igen. – Biztos vagy benne, hogy még mindig itt lakik? – Igen. – Honnan tudod? – Valamelyik nap telefonáltam, ő vette fel. Azt mondtam, Suzanne Pivet-vel szeretnék beszélni, azt mondta, én vagyok, erre leraktam. Még nincs dél, amikor megérkezünk a lakótelepre, a panelház aljában megmutatja, melyik volt az ő szobájának az ablaka, a függönyök be vannak húzva. Csendesen baktatunk fel a lépcsőn, úgy érzem, mintha kicsúszna a lábam alól a talaj, alig kapok levegőt. No becsönget. Aztán még egyszer. Csoszogó léptek közelednek az ajtó felé, a kukucskáló elsötétül, néhány másodpercre visszatartjuk a lélegzetünket, No végül azt mondja, én vagyok az, Nolwenn. Távolabbról gyerekhangot hallunk, suttogást, aztán újra csend. Az ajtó másik oldalán érezni lehet egy néma, fülelő jelenlétet. Múlnak a percek. Ekkor No elkezdi rugdalni meg az öklével verni az ajtót, a szívem csak úgy zakatol, félek, hogy a szomszédok kihívják a rendőrséget, teljes erejéből püföli az ajtót, azt üvöltözi, én vagyok az, nyisd ki, de nem történik semmi, akkor egy idő után a dzsekije ujjánál fogva elkezdem húzni, megpróbálok beszélni vele, megfogni a kezét, megsimogatni az arcát, végül megindul utánam, a lépcső felé vonom, két emeletet megyünk lefelé, és akkor hirtelen leroskad a földre, olyan sápadt, hogy attól tartok, el fog ájulni, hangosan kapkodja a levegőt és egész testében remeg, még a két dzsekin keresztül is látszik, hogy ez túl sok neki, ez túl nagy kín, most a falat öklözi, már vérzik a keze, leülök mellé, és átölelem. – No, ide figyelj, anyádnak nincs ereje ahhoz, hogy lásson. Lehet, hogy nagyon szeretné, de képtelen rá.

– Tojik rám, érted, Lou, tojik rám… – Dehogyis, biztos vagyok benne, hogy nem… Nem mozdul. El kell mennünk innen. – Tudod a szülő-gyerek kapcsolat mindig bonyolult dolog. Együtt vagyunk, mi ketten, ugye? Igen vagy nem? Te mondtad. Gyere velem! Rajta, állj fel, elmegyünk innen. Lekullogunk az utolsó emeleteken, a csuklójánál fogom. Az utcán a nap a járdára vetíti az árnyékunkat, No visszafordul a ház felé, az ablakban egy gyerekarcot pillantunk meg, de azonnal el is tűnik, elmegyünk az állomásig, az utcák kihaltak, a távolból mintha piac zsivaját hallanám.

S

YLVIE NAGYNÉNÉM FÉRJE Új NŐT TALÁLT MAGÁNAK, válni akar.

Apa elhatározta, hogy három-négy napra elutazunk a húgához a februári szünetben. Szüksége van a támogatásunkra. Ezúttal anya is egyetért vele. Jóllehet ezer éve nem tettük ki a lábunkat Párizsból, kicsit zavar ez a dolog. Főleg, hogy No nem tud velünk jönni, a munkája miatt. Hiába próbáltam felvetni, hogy én esetleg itthon maradhatnék vele, úgyis egy csomó dolgom van a suliban, még azzal is előhozakodtam, hogy folyamatban lévő személyes kísérleteim vannak, melyek miatt nélkülözhetetlen a jelenlétem, hallani sem akartak róla. Este hallottam, amint apa és anya azt fontolgatták, itt lehet-e hagyni Nót a lakásban teljesen egyedül. Mivel halkan beszéltek, nem értettem mindent, csupán néhány szófoszlányt csíptem el, amiből arra következtettem, hogy anya inkább mellette van, apa viszont nincs igazán meggyőzve. A szobájában vagyunk, a ruhák a földön hányódnak, nincs megágyazva. No a könyökére támaszkodva az ablaknál cigarettázik. – A jövő héten néhány napra elutazunk Dordogne-ba, a nagynénémhez, apa húgához. Irtóra el van kenődve, mert a férje elhagyta az unokatesóimmal együtt, meg minden, szóval, nem könnyű neki… – Mennyi időre? – Nem túl sokra, pár napra. Te itt maradhatsz, ne aggódj! – Teljesen egyedül? – Hát, igen… De nem sokáig. Néhány másodpercig hallgat, az ajkát harapdálja, ezt már máskor is észrevettem, képes véresre harapni az ajkát, ha nyugtalan. – És te nem maradhatsz itt? Neked is muszáj elmenned? Az ilyesmitől majd megszakad a szívem. Kihajítja a csikket az ablakon, elnyúlik az ágyán, karja a feje alatt, nem néz rám. Ottmaradok vele, megpróbálom elterelni a figyelmét, de ez az egész itt van, itt lebeg a fejünk felett, és egyre sűrűsödik, az a szörnyű érzésem van, hogy cserbenhagyom.

A

PA VALÓSÁGOS HEGYI BESZÉDET TARTOTT NEKI a bizalomról, a

felelősségről, a jövőről, meg minden, olyan volt, mint valami politikai párt vezére, már csak a mikrofon hiányzott a kezéből. Apán látszik, hogy egy huszonöt fős csapatot irányít a munkahelyén, ez néha az itthoni viselkedésére is kihat, imád terveket, projekteket, növekedési görbéket készíteni, még jó, hogy nem ír elő nekünk egyéni elbeszélgetést év végén. Amikor anya nagyon beteg volt, akkor persze nehezebb volt, de most, hogy kezdi összeszedni magát, apa nekilátott, hogy egy négylépcsős visszatérés az életbe programot dolgozzon ki nekünk. Ami engem illet, úgy vélem, Nóval kissé eltúlozta a dolgot, No azonban nagyon komoly, nagyon figyelmes arccal hallgatta, bólogatott, igen, vigyázni fog, hogy ne veszítse el a kulcsait, igen, ki fogja üríteni a postaládát, igen, mindennap telefonálni fog, igen, le fogja vinni a szemetet, igen, megértette, hogy nem hívhat meg senkit. Megfigyeltem, hogy amikor ötvenszer ismételjük el valakinek, hogy megbízunk benne, az gyakran azért van, mert nem is vagyunk benne olyan biztosak. No azonban nem látszott sértődöttnek, inkább csak egy kicsit nyugtalannak. Holnap indulunk. Ma este No még utánam jön Lucas-hoz, ahol egy kis bulit csapunk. Összekészítettem a holmimat, minden el van rendezve, leszámítva, hogy a gyomromban gombócot érzek, nem igazán tudom, miből van, egy kis gombóc, ami megrémít, illetve fájdalmat okoz, vagy mindkettő. No csönget, el tudott lógni a munkahelyéről, Lucas, amikor ajtót nyit neki, elkiáltja magát: Waow! No a miniszoknyáját vette fel, ki van sminkelve, most először látom így, magas sarkúban billegve, a fekete hajával, a világos bőrével, a hatalmas szemével olyan szép, mint egy manga hősnő. Már régen nem voltunk együtt így hármasban, Lucas lemegy, hogy vegyen a kedvenc sütijéből, és almabort is hoz, mert No azt is szereti. Én is iszom belőle, legalább három-négy pohárral, a hasamban melegség árad szét, a kis gombóc eloszlik, behúzzuk a függönyöket, mindhárman a kanapéra telepszünk, mint azelőtt, egymáshoz szorulunk, berakunk egy DVD-t, amit Lucas választott. Egy süket nőről szól, aki egy cégnél dolgozik, és senki sem tudja róla, hogy hallókészüléket visel. Felvesz egy gyakornokot, aki a börtönből szabadult, a nő beleszeret, a férfi kihasználja, hogy megvalósíthasson egy nagy rablást, a nő ugyanis tud szájról olvasni, a nő mindenbe belemegy, amit a férfi kér, a cinkosává válik, hatalmas kockázatot vállal, de bízik benne, mert szereti, meg minden, de a betörés napján rájön, hogy a férfi nélküle készült elutazni, mert csak egy repülőjegyet vett. A nő mégsem hagyja cserben, végigcsinálja, ő menti meg a férfit. A végén a férfi megcsókolja, alighanem most csókolta meg életében először egy fiú, és ez egy csodálatos jelenet, mert az ember tudja, hogy a férfi már nem fogja elhagyni, megértette, milyen a lány, milyen erős és állhatatos. A sötétben észre sem vettük, mennyire elszállt az idő, már nagyon késő van, amikor eljövünk Lucas-tól, hazaszólok, hogy most indulunk. Hazafelé menet No egy szót sem szól, megfogom a kezét. – Valami baj van? – Nem, minden rendben. – Nem akarod nekem elmondani? – Az a baj, hogy félsz egyedül maradni? – Nem. – Tudod, ha együtt vagyunk, akkor el kell nekem mondanod, hogy segíteni tudjak.

– Már így is sokat segítettél. Nem ez a gond. Neked ott vannak a szüleid, az osztályod, a családod, neked megvan a magad élete, érted… Érzem, hogy a hangom remegni kezd. – Nem, nem értem. – Dehogynem, nagyon is jól érted. – De te is az életem része vagy. Láthatod, igazán láthatod, hogy szükségem van rád… meg aztán te… te is a családunkhoz tartozol… – Én nem tartozom a családodhoz, Lou. Ezt meg kell értened: én sosem fogok a családodhoz tartozni! Sír. A jeges szélben nehezen tudja magába fojtani a zokogást. Csendben lépkedünk, és most már tudom, hogy történt vele valami, valami, amit nem lehet elmondani, valami, ami kiborította.

S

YLIVE NÉNINEK CSÁLÉN ÁLLT A KONTYA. Ezúttal nem tett semmiféle

megjegyzést anyára, bizonyára egyszeriben rájött, hogy az ember nem lehet mindig olyan, hogy a külseje kifogástalan, s közben ellátja a háztartást, főz, vasal, társalog a vendégekkel, meg minden, egyébként a minden-helyzethez-illő-mosolyát is elveszítette, és elfelejtette felkenni a tökéletesen fedő rúzsát, ami egész nap nem kopik le. Őszintén szólva, belesajdult a szívem, hogy ilyen állapotban látom. Már arra is képtelen, hogy leteremtse az unokatesóimat, akik alaposan ki is használják a helyzetet, soha nem látott kupi van a szobájukban, és alig válaszolnak, ha szól nekik. No a megállapodásnak megfelelően telefonált az első két napon. De a két utolsón nem adott hírt magáról. Apa megpróbálta hívni a lakást, de soha nem vette fel, se reggel, se este, még éjszaka sem. Akkor apa felhívta az alattunk lakó nőt, az hallgatózott az ajtónál, de nem hallott semmit. Apa a fejébe vette, hogy nem fogunk pánikba esni, ha egyszer úgy terveztük, hogy csütörtökön megyünk vissza, hát csütörtökön megyünk vissza. Nekem végtelenül hosszúnak tűnt ez az idő, még az unokatestvéreimmel sem volt kedvem játszani, pedig nekik mindig egy csomó ötletük van, alagutakat, öntözőberendezéseket, erdei túraútvonalat szoktunk létesíteni a kertben, hihetetlen dolgokat, amiket Párizsban nem lehet csinálni. De most ki sem mozdultam a házból, szerelmes regényeket olvastam, a nagynénémnek egész gyűjteménye van belőlük, Merj szeretni!, Nászút Hawaiin, A szépség és a kalóz, Célia árnya, és még sorolhatnám. Egykét sétára hajlandó voltam elmenni, részt vettem a zöldséghámozásban meg néhány Trivial Pursuit partiban, de csak azért, hogy ne mondhassák, mindenből kihúzom magam. Apa és anya rengeteget foglalkozott a nagynénémmel, órákon át beszélgettek, úgy néztek ki, mintha haditanácsot tartanának. Amikor beszálltam a kocsiba, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de aztán a kis gombóc újra befészkelt a gyomromba, és egész úton csak nőtt, egyre nőtt, folyamatosan a táblákat fürkésztem, milyen messze van még Párizs, úgy éreztem, alig haladunk, csak vánszorgunk, holott biztos voltam benne, hogy versenyfutásban vagyunk az idővel. Az emberek többsége az események után szokta azt mondani, hogy rossz előérzete volt. Amikor már kiderült, hogy igazuk volt. Csakhogy nekem igazi rossz előérzetem volt, megelőző előérzetem. Apa klasszikus zenéket rakott be a CD-lejátszóba, idegesített, mert mindig mindenféle szomorú izéket hallgat, kristálytiszta hangokkal, amitől az ember csak még jobban látja, mekkora zűrzavar van a világban. Anya elbóbiskolt, a kezét apa combján nyugtatta. Amióta jobban van, látom, hogy újra egyre közelebb kerülnek egymáshoz, csókolóznak a konyhában, és nagy egyetértésben viccelődnek. Én viszont féltem. Féltem, hogy No elment. Féltem, hogy újra egyedül maradok, mint azelőtt. Végül én is elaludtam, a fák miatt, melyek a sebességtől sötét girlandként vonulnak el az ember szeme előtt. Amikor felébredtem, már a körgyűrűn jártunk, a kocsiban nagyon meleg volt, ránéztem az órámra, majdnem nyolc óra volt, Nónak már otthon kell lennie. Apa reggel is próbálta hívni, de nem vette fel. A körgyűrű be volt dugulva, lépésben araszoltunk előre, az ablakon át láttam a hajléktalanok táborait a töltésen, a hidak alatt, észrevettem a sátrakat, a viskókat, a barakkokat, eddig még soha nem láttam ezt, nem tudtam, hogy ilyesmi létezik, pont itt, az út mentén, apa és anya csak nézett egyenesen előre, én meg azokra az emberekre gondoltam, akik itt élnek a motorzúgásban, a piszokban, a szennyezett levegőben, a semmi közepén, emberek élnek itt éjjel és nappal, Franciaországban, a Porte d'Orléans-nál vagy a Porte d'Italie-nál – mióta? Apa nem igazán tudta megmondani. Két-három év alatt megszaporodtak

a táborok, mindenütt van belőlük, körös-körül, főként Párizs keleti részén. Arra gondoltam, így mennek a dolgok. A dolgok, melyek ellen nem tehetünk semmit. Képesek vagyunk hatszáz méter magas felhőkarcolókat emelni, víz alatti hoteleket és pálma formájú mesterséges szigeteket építeni, képesek vagyunk „intelligens” építőanyagokat feltalálni, amelyek elnyelik a légkör szerves és szervetlen szennyezőanyagait, képesek vagyunk önjáró porszívókat gyártani, és olyan lámpákat, melyek maguktól felkapcsolódnak, amikor hazaérünk. Képesek vagyunk hagyni, hogy az emberek a körgyűrű szélén éljenek. Anya nyitotta ki az ajtót, amikor beléptünk a lakásba, első pillantásra minden normálisnak tűnt, a függönyök be voltak húzva, a tárgyak a helyükön, semmi nem hiányzott. No szobája nyitva állt, az ágy nem volt bevetve, a holmija szanaszét. Kinyitottam a beépített szekrényt, hogy ellenőrizzem, a bőrönd még mindig ott van-e. Már ez is. Ekkor láttam meg az italos üvegeket, feldőlve hevertek a földön, négy vagy öt, apa ott állt mögöttem, túl késő volt ahhoz, hogy eltakarjam őket. Volt vodkás, whiskys, meg üres gyógyszeres dobozok. Akkor olyan határozószókra gondoltam, melyek szakadást jeleznek az időben [hirtelen, egyszeriben), és olyan kötőszavakra, melyek ellentétet fejeznek ki [mindazonáltal, ellenben, viszont, azonban) vagy megengedést [jóllehet, noha, holott), kizárólag erre gondoltam, igyekeztem felsorolni őket magamban, listát készíteni róluk, semmit nem tudtam mondani, az égvilágon semmit, mert minden zavarossá vált körülöttem, a falak és a fény. Akkor arra gondoltam, a nyelvtan mindent kilátásba helyezett, a csalódást, a vereséget és általában a bajokat.

É

JJEL, AMIKOR AZ EMBER NEM ALSZIK, a gondok megsokszorozódnak,

felduzzadnak, megnövekednek, ahogy halad előre az idő, úgy sötétülnek el a holnapok, a legrosszabb a nyilvánvalóval válik egyenlővé, többé semmi nem tűnik lehetségesnek, legyőzhetőnek, semmi nem tűnik megnyugtatónak. Az álmatlanság a képzelődés sötét oldala. Én ismerem ezeket a komor és rejtélyes órákat. Reggel az ember zsibbadtan ébred, addigra a katasztrófa-forgatókönyvek túlzássá válnak, a nappal eltörli az emléküket, felkelünk, megmosakszunk, és azt mondjuk magunkban, menni fog. Néha azonban az éjszaka előrevetít valamit, néha az éjszaka tárja fel az egyetlen igazságot: az idő múlik, és a dolgok soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak. No hajnalban jött meg, felületesen aludtam, nyitva hagytam a szobám ajtaját, nehogy elszalasszam. Hallottam a kulcsot a zárban, könnyed, alig halható nesz volt, előbb az álmomba kúszott be, anyámat láttam a szobámban, az a hálóing volt rajta, amit a szülőotthonban viselt aznap, amikor Thaïs megszületett, az az elöl gombos, a lába csupasz volt, és fehéren világított a homályban, hirtelen felébredtem, kiugrottam az ágyból, kimentem a folyosóra, a kezemet végigcsúsztattam a falon, hogy tájékozódjam, a félig nyitott ajtón át láttam, amint No lehúzza a cipőjét, és ruhástul elnyúlik az ágyon, még a farmerját sem vette le. Közelebb lopakodtam, hallottam, hogy sír, mintha mérgében vagy tehetetlenségében zokogott volna, élesen, de egyúttal rekedten is, elviselhetetlen volt, ez a hang csak a csöndben születhetett meg, mert azt hitte, egyedül van. Lábujjhegyen visszalopakodtam a szobámba, és ott maradtam állva, az ajtóm mögött, dideregtem, moccanni sem bírtam, láttam, hogy apa bemegy Nóhoz, egy órán keresztül hallottam, hogy beszél hozzá, csendesen, de határozottan, túl messze voltam ahhoz, hogy értsem, és No hangját is hallottam, az még halkabb volt. Korán felkeltem, No még aludt, késő délelőttre volt megbeszélt időpontja a szociális ügyintézővel, már hetekkel ezelőtt felírta a hűtő oldalán lévő palatáblára. Ma van a szabadnapja. Apát már a konyhában találtam, a kávéja előtt, tejet öntöttem a tálkámba, fogtam a müzlit, leültem vele szemben, körülnéztem, ez most nem az a pillanat, amikor folytathatom a különféle szivacsmárkák vízfelszívási kapacitására vonatkozó kísérletemet, vagy hogy új tesztbe kezdjek a szekrénymágnesek erősségét illetően. Ez az a pillanat, amikor menteni kell, ami még menthető. Apa közelebb hajolt. – Tudsz valamit, Lou? – Nem. – Hallottad, amikor megjött? – Igen. – Már máskor is voltak üvegek? – Nem. – Gondjai vannak a munkahelyén? – Igen. – Beszélt neked róluk? – Kicsit. Nem sokat. Vannak olyan napok, amikor érezzük, hogy a szavak rossz vágányra vihetnek, amikor olyan dolgokat mondatnak ki velünk, amiket jobb lenne elhallgatni. – Továbbra is jár dolgozni? – Azt hiszem.

– Tudod, Lou, ha a dolgok nem mennek rendben, ha No nem tartja tiszteletben az életünket, ha anya és én azt gondoljuk, hogy ez nem tesz jót neked, hogy ez veszélyeztet téged, akkor nem maradhat. Ezt mondtam neki. – Érted? – Igen. Láttam, hogy telik az idő, és No még mindig nem ébredt fel, holott találkozója lenne a szociális ügyintézővel. Már előre láttam azt a pillanatot, amikor apa szemét majd a faliórára emeli, és azt mondja magában, hogy na tessék, ez is bizonyítja, hogy baj van, hogy szétcsúsznak a dolgok, hogy már nem lehet rá számítani. Felálltam, azt mondtam, hogy megyek és felébresztem, ő kért meg rá. Odamentem az ágyához, a szobában valami meghatározhatatlan szag terjengett, alkoholvagy orvosságszag, véletlenül rátapostam a földön hányódó holmikra, amikor a szemem már kezdett hozzászokni a félhomályhoz, láttam, hogy az ágytakaróba van belecsavarodva. Szelíden megráztam, aztán erősebben, sokáig kellett várni, hogy kinyissa a szemét. Segítettem neki átcserélni a pólóját és felvenni egy pulcsit, hallottam, hogy apa becsapta maga mögött az előszobaajtót. Visszamentem a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Egy teljes nap előttem állt. Szívesen telefonáltam volna Lucas-nak, de ő az egész szünetet a nagymamájánál tölti. No végül feltápászkodott, de a találkozóról már lekésett. Fogtam egy rongyot, hogy letöröljem a táblát, és felkapcsoltam a rádiót, csak hogy ne legyen csend. Később két órára bezárkózott, mondván, hogy fürdik, semmit nem hallottunk, csak időnként a meleg víz csobogását, anya végül bekopogott az ajtón, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Dél körül a szobájában találtam, megpróbáltam beszélni vele, de mintha meg sem hallott volna, legszívesebben teljes erőmből megráztam volna, ehelyett ott maradtam vele szemben, és nem szóltam semmit, a tekintete üres volt. Ekkor anya tekintete jutott eszembe Thaïs halála után, ahogy megállapodott a tárgyakon és az embereken, egy halott tekintet, a világ összes halott tekintete eszembe jutott, tekintetek milliói, melyekben kialudt a fény, a ragyogás, üveges tekintetek, melyek semmi mást nem tükröznek, csak a világ bonyolultságát, egy világét, mely csordultig teli van hangokkal és képekkel, és mégis olyan kopár.

N

O MUNKAKÖRT VÁLTOTT A SZÁLLODÁBAN, ezentúl éjszaka dolgozik.

Ő viszi a bárt hajnali kettőig, és reggelig ott marad, hogy beengedje a hazatérő vendégeket. Itt többet keres. Borravaló is van. Egy hete apa a ház aljában találkozik vele, amikor munkába indul, gyakran feltámogatja, No leroskad az ágyra, soha nem veti le a ruháit. Egyszer az előcsarnokban szedte össze, a harisnyája el volt szakadva, a térde lenyúzódott, felcipelte a lakásba, a fejét a zuhany alá dugta, aztán lefektette. Egész nap alszik. Apa azt mondja, alkoholt iszik, és gyógyszert vesz be rá. Felvette a kapcsolatot a szociális ügyintézővel, aki azt mondta, ő nem sok mindent tehet, ha No nem megy el hozzá. Egyik este megleptem őket, anyát és apát a konyhában, éppen kupaktanácsot tartottak, ahogy beléptem, azonnal elhallgattak, és megvárták, míg becsukom magam mögött az ajtót, csak akkor folytatták a beszélgetést. Szívesen elrejtettem volna egy-két mikrofont a konyharuhák alá. Képtelen vagyok elmenni itthonról és kihasználni a szünetet, egész nap a lakásban ténfergek, tévét nézek, magazinokat lapozgatok és a No szobájából jövő zajokra fülelek, amikor felébred. Most már nem jön át hozzám a szobámba, és amikor a nap vége felé bekopogok az ajtaján, az ágyon találom, összekuporodva fekszik. Anya megpróbálta szóra bírni, kérdezgette, de No csak lesütötte a szemét, ahogy szokta, hogy elkerülje a tekintetét. Már se a konyhába, se a nappaliba nem jön ki, csak besurran a fürdőszobába, amikor biztos benne, hogy nem fog találkozni senkivel. Este, mielőtt elindulna a szállodába, velünk vacsorázik, ugyanaz a jelenet, mint egy hónappal ezelőtt, ugyanaz a fény, ugyanazok a székek, ugyanazok a mozdulatok, felülről akár össze is lehetne keverni a képeket, egymás tetejére vetíteni őket, de onnan, ahol én vagyok, lehet érzékelni, mennyire megváltozott, mennyire elnehezült a légkör. Nem tudom, miért jutott eszembe tegnap, elalvás előtt A kis herceg. Pontosabban a róka. A róka arra kéri a kis herceget, hogy szelídítse meg. De a kis herceg nem tudja, hogy ez mit jelent. Akkor a róka elmagyarázza neki, fejből tudom ezt a részt, te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”1 Lehet, hogy egyedül csak ez számít, lehet, hogy elég, ha találunk valakit, akit megszelídíthetünk.

1

Rónay György fordítása.

M

A REGGEL ÚJRA ELKEZDŐDIK A TANÍTÁS, odakinn még sötét van, a

konyhában kávéillat lebeg. No apával szemben ül, az arca sápadt, fáradt, bizonyára most ért haza. Apa öklei úgy nyugszanak az asztalon, mint két kibiztosított gránát. Feláll, olyan arcot vág, mint aki újra kézben tartja a helyzetet. A jelenlegi kontextusban ebben nincs semmi megnyugtató. Az előbb csörgött az ébresztőórám, hálóingben vagyok, mezítláb, és ő azt mondja, No el fog menni. Úgy hiszem, többször is megismétli, mivel nem reagálok. No elmegy egy olyan központba, ahol foglalkoznak majd vele. Segítségre van szüksége. No hallgat. Az asztalt bámulja. Magamhoz húzom a hokedlit, ráülök, fáj levegőt venni, ezért arra koncentrálok, hogy lassítsam a ritmust, kitátom a számat, akár egy aranyhal, hogy apró kortyokban szívjam be a levegőt, az ujjaimat szétterpesztem, mintha úszóhártya lenne közöttük, hogy ellenálljak az áramlatnak, a lábamat jól megvetem a konyhakövön. – Érted, Lou, érted? Nincs kedvem válaszolni. Nincs kedvem ezt hallgatni, és a többit sem, a sok blablát a szociális ügyintézőről, a segítségről, az elvonókúráról, ezt a sok hiábavaló szót, ezeket a mikroszkopikus, bűzlő algákat a tenger felszínén. Azt mondtuk, hogy mi fogunk segíteni Nónak, hogy végig segítünk neki, azt mondtuk, mi ott leszünk neki, azt mondtuk, mi nem adjuk föl. Azt akarom, hogy maradjon, azt akarom, hogy küzdjünk, azt akarom, hogy ellenszegüljünk. Az asztal alatt a körmömet a tenyerembe vájom, amilyen mélyen csak bírom, hogy eltereljem a fájdalmat, hogy ott összpontosuljon, ott csúcsosodjon ki, ahol nyomot hagy, látható nyomot, ami meg tud majd gyógyulni. Letusolok, felöltözöm, felkapom a márkás sulitáskámat, és otthagyom őket, mindkettőjüket, apa tovább beszél, No nem felel, ha tehetném, azt mondanám neki, csináljon úgy, mint én kiskoromban, tapassza a fülére a tenyerét, hogy ne halljon semmit, hogy elnémítsa a zajt és a zsivajt, hogy elhallgattassa a fülsiketítő világot. A buszmegállóig futok, félek, hogy elkésem Marin órájáról, nem ettem semmit, és kóvályog a fejem, a hátsó ajtón szállok fel, és előrefurakodom az emberek között, fölöttem összemosódnak a szavak, összekeverednek a motor zúgásával és az utca zsivajával, a vér lüktet a halántékomban, az elektronikus kijelzőt nézem, ahogy egymás után gördülnek rajta végig a megállónevek és a végállomásig hátralévő becsült idő, kizárólag ezt nézem, a balról jobbra vonuló piros betűket, a magánhangzókat számolom, nehogy sírva fakadjak. Pont a csöngetés után lépek be a suliba, Lucas a lépcső alján vár, a szeme izzik, elindulok felé, s amikor odaérek, a karja rám kulcsolódik, érzem, ahogy aprócska testem az övéhez préselődik, lélegzete a hajamat cirógatja.

A

KÖNYVEK FEJEZETEKRE TAGOLÓDNAK, hogy jól elkülönüljenek

egymástól az időszakok, hogy jelezzék, az idő múlik, a helyzet változik, sőt az egyes részeknek olykor még ígéretes címük is van – A találkozás, A remény, A bukás –, mint a festményeknek. Csakhogy az életben semmi sincs, se cím, se felirat, se jelzőtábla, semmi nem figyelmeztet rá, hogy vigyázat, veszély, gyakori földomlás vagy közelgő csalódás. Az életben egyedül vagyunk a jelmezünkkel, és nem számít, ha már egészen elrongyolódott. Bármit megtettem volna, hogy No nálunk maradjon. Azt akartam, hogy a családunkhoz tartozzon, hogy meglegyen a saját bögréje, széke, ágya, télszínű vasárnapokat akartam, konyhából kiszivárgó levesillatot. Azt akartam, hogy az életünk olyan legyen, mint másoké. Azt akartam, hogy mindenkinek meglegyen a maga helye az asztalnál, a maga ideje a fürdőszobában, a maga szerepe a háztartásban, hogy ne legyen más dolgunk, csak hagyni, hogy folyjon az idő. Azt hittem, megakaszthatjuk a dolgok menetét, kiléphetünk a programból. Azt hittem, az élet másmilyen is lehet. Azt hittem, valakinek segíteni azt jelenti, hogy mindenben osztozunk, még abban is, amit nem érthetünk meg, még a legborzasztóbban is. Az igazság azonban az, hogy én csak egy okoskata vagyok (apa szokta ezt mondani, amikor dühös), egy szánalmas műanyag számítógép, amit a kicsiknek gyártanak találós kérdésekkel, játékokkal nyilazott útvonallal és egy idióta hanggal, ami megadja a jó választ. Az igazság az, hogy képtelen vagyok megkötni a cipőfűzőmet, és csak ócska kis funkciókkal vagyok felszerelve, amik semmire sem jók. Az igazság az, hogy a dolgok azok, amik. Mindig a valóság kerekedik felül, az illúzió elillan, észre sem vesszük. Mindig a valóságé az utolsó szó. Marin tanár úrnak van igaza, nem szabad álmodozni. Nem szabad reménykednünk abban, hogy meg tudjuk változtatni a világot, mert a világ jóval erősebb nálunk. Apa elment dolgozni, anya elindult bevásárolni, gondolom, No valószínűleg nem tétovázott sokáig. Mégis mit hittek? Hogy majd türelmesen kivárja, hogy legyen egy üresedés valamelyik gondozóban vagy reintegrációs központban? Hogy elég volt elmagyarázni neki a problémát, szép tagoltan ejtve a szavakat, nem, nálunk nem maradhatsz, a továbbiakban nem áll módunkban törődni veled, folytatjuk az életünket ott, ahol abbahagytuk, köszönjük, hogy eljöttél, viszlát? Amikor hazaértem, már nem volt ott. Csak néztem az üres helyiséget, megágyazott, kiporszívózott, minden tárgy a helyén volt, mintha feljegyezte, írásba foglalta volna, mi hová való, mintha tudta volna, hogy egyszer mindent rendbe kell raknia. Néztem a marokkói szőnyeget, ahol olyan szívesen heverészett, a lámpát, amit egész éjszakára égve hagyott, eszembe jutott a pukkadásig teletömött kerekes bőröndje, ahogy zötyög a járdán, eszembe jutott a leszálló éjszaka, a kihalt utcák, és behunytam a szemem. Itthagyta a ruhákat, amiket anyától kapott kölcsön, gondosan összehajtogatva sorakoztak az asztalon. A gyógyszeres szekrényt kiürítette, ezt apa mondta, mindent elvitt, az összes altatót és nyugtatót. Az íróasztalomon otthagyta a kiskori képét, egy piszkos borítékba csúsztatva, körülnéztem, hátha írt hozzá pár sort, de semmi, semmi más, csak az objektívbe néző szemei, az engem néző szemei.

A

MIKOR NO BECSÖNGETETT, Lucas egyedül volt otthon, tévét nézett. Egyik

kezében a bőröndjét fogta, a másikban néhány szatyor, a dzsekije kicipzárazva, a pulóvere alatt semmit nem viselt, látszott a fehér bőre, az erek a nyakán. Lucas kikapta a kezéből a holmiját, és beengedte. No a kisasztalra támaszkodva vánszorgott előre, alig állt a lábán, Lucas az anyja szobájába vezette, lehúzta a cipőjét meg a farmerját, ráhajtotta a paplant, és lekapcsolta a villanyt. Maffiózó hangon felhívott, azonnal értettem mindent. Lucas anyja pár nappal korábban járt a lakásban, feltöltötte a hűtőt, összeszedett magának néhány ruhát, hátrahagyott egy újabb csekket, és ismét távozott. Ez azt jelenti, hogy van egy kis időnk. Másnap elmentem. No, amint meghallotta a hangomat, felkelt, odajött hozzám, átölelt, nem szóltunk semmit, egyetlen szót sem, csak álltunk összeölelkezve, nem is tudom, melyikünk tartotta a másikat, melyikünk volt erőtlenebb. No a szobában kicsomagolta a bőröndjét, a benne lévő holmikat kirakosgatta a padlóra: a segélyszervezetek ruharaktáraiból vagy a Geneviève-től származó göncöket, egy sminkneszesszert, egy gyerekkönyvet, amit a nagymamájától kapott, a piros miniszoknyáját. A nappali nagy hamutálját az éjjeliszekrényre rakta, a képkereteket a falnak fordította, a függönyöket összehúzta, és nem is húzta ki őket többet. A szüleim több ízben megkérdezték, van-e valami hírem róla, szomorú arcot vágtam, és az feleltem, nincs. Mi fogunk törődni vele. Senkinek nem szólunk semmit. Megtartjuk magunknak ezt a titkot, mert van hozzá erőnk.

A

NYA FESTI A SZEMPILLÁJAT, rúzsozza a száját, új ruhadarabokat vásárolt

magának, lecsökkentette a gyógyszeradagját, és bejelentkezett a régi cége humánerőforrásmenedzseréhez. Lehet, hogy félállásban visszamegy dolgozni. Apa átalakítási munkálatokba fogott Thaïs szobájában, lemosta a falakat, felszedte a padlószőnyeget, úgy tervezi, laminált padlót fektet le. High-tech stílusú bútorokat készül választani az új dolgozószobájához. Esténként Ikea vagy Castorama katalógusokat böngésznek, számolgatnak, tervezgetnek, nyaralásról és berendezésről beszélgetnek. Mindenben egyetértenek, mindketten a kanapén ülnek, keresztbe rakott lábbal, mintha minden tökéletesen rendben lenne, mintha mindig minden rendben lett volna. Úgy vélik, kissé túl sok időt töltök Lucas-nál, így kénytelen vagyok cselhez folyamodni, és különféle ürügyeket kitalálni, hogy később jöhessek haza. François Gaillard-ral egy újabb kiselőadáson dolgozunk, kutatásokat végzek a könyvtárban, részt veszek az iskolai nyílt napok előkészítésében, Axelle Vernoux-nak segítek, mert gondjai vannak a matekkal. Soha nem említettem azt a tényt, hogy Lucas egyedül él, úgy beszélek az anyjáról, mintha ő is ott lakna, hogy ne fogjanak gyanút. Apa többször is telefonált a szociális ügyintézőnek, akihez No tartozik. Aggódik miatta. A nőnek semmi híre nincs róla, azt mondja, ez gyakran így van, tudja, az utcán élő emberek nem megbízhatóak, ahogy jöttek, úgy el is mennek. Otthon elfoglalom magam, ahogy tudom. Befejeztem a mélyhűtött ételekkel kapcsolatos tanulmányomat. Valóban megállapítható, hogy a legtöbb ilyen étel tartalmaz azonos összetevőket: glutént, rizskeményítőt, átalakított kukorica- vagy búzakeményítőt, esetleg dinátrium-difoszfátot vagy nátrium-hidrogén-karbonátot. Ha már itt tartottam, gyorsan végeztem egy kis kiegészítő kutatást az élelmiszer-adalékanyagokra vonatkozóan, melyek további kutatások kimeríthetetlen forrását jelentik. Emulgátorok, zselésítők, stabilizátorok, tartósítószerek, antioxidánsok és ízfokozók töltötték ki az üres óráimat, a No nélküli óráimat. Ha egymás után tízszer játszunk fej vagy írást, valamelyik többször jön ki. De állítólag, ha milliószor játsszuk, egyenlő arányban fordulnak elő. Ez a nagy számok törvénye. És mivel szeretem saját magam kipróbálni a törvényszerűségeket meg a tételeket, fogok egy pénzt, feldobom, és strigulákat húzok egy lapon. Készítettem egy óriási girlandot Nónak, olyat, ami rá hasonlít, mindenféle bigyó lifeg rajta: üres joghurtosdoboz, fél pár zokni, műanyag bérlettok, egy dugóhúzó maradványa, egy karateklub prospektusa, egy háló, amiben eredetileg Ariel mosógéptabletták voltak, egy Betty Boop hajcsat, amit a földön találtam, egy 10 renminbis bankjegy, amit apa hozott haza Kínából, egy (üres) schweppes-es doboz, gyűrött sztaniolpapír, fél euró értékű bón a Marché U-be. Majd akkor ajándékozom neki, ha lesz egy olyan hely, ahol felakaszthatja. Addig is felfüggesztettem az én szobámban, anyának azt mondtam, ez konceptuális művészet. Nem úgy tűnt, mintha meg lenne győzve. * Reggelente, amikor megérkezem a suliba, Lucas elmondja a híreket. Hánykor ért haza No, milyen állapotban, megállt-e a lábán, beszélt-e vele. Félrehúzódunk, lehalkított hangon beszélgetünk, hipotéziseket állítunk fel, stratégiákat dolgozunk ki. Lucas kiöntött a mosogatóba két üveg vodkát, No dühöngött, Lucas azt mondta neki, hogy nála nem ihat, az

anyja bármikor váratlanul betoppanhat, vagy akár a takarítónő, már így is épp elég sokat kockáztat. Nem adott neki kulcsot, megköveteli, hogy hazaérjen, mielőtt ő elindul otthonról. Amióta éjszaka dolgozik, No nem ugyanaz, valami megváltozott benne, mintha hatalmas fáradtság vagy mérhetetlen undor lakna benne, valami, amire nem tudunk rájönni. Tanítás után minden este sietünk le a metróba, a házba érve halkan megyünk fel a lépcsőn, Lucas kinyitja az ajtót, én berohanok a szobába, attól félek, hogy halva találom, vagy üres lesz a helyiség, hogy a holmijának semmi nyoma. No az ágyon fekszik, alszik vagy bóbiskol, a csupasz karjait nézem, és a karikákat a szeme alatt, szeretném a tenyerembe fogni az arcát, megsimogatni a haját, és szeretném, ha minden eltörlődne. Amikor hazaérünk, felkel, bekap két-három szelet kenyeret egy liter kávéval, letusol, felöltözik, és kijön hozzánk a nappaliba. Megkérdezi, mi volt a suliban, aggódik, hogy hideg van-e kinn, megdicséri a szoknyámat vagy a hajamat, igyekszik kedvező benyomást kelteni, sodor magának egy cigarettát, leül mellénk, a mozdulatai kurták, ügyetlenek. Biztos vagyok benne, hogy neki is eszébe jutnak azok az esték, amikor hármasban filmet néztünk vagy zenét hallgattunk, még nem is olyan régen, hogy úgy gondol rá, mint egy letűnt, soha többé vissza nem térő korra, mert minderre már fátyol borul, elérhetetlenné vált. Mielőtt elindulna, kifesti magát, kontyba fogja a haját, a magas sarkúját egy nejlonszatyorba csúsztatja, és becsukja maga mögött az ajtót. Ha még nincs késő, egy darabon elkísérem, mielőtt hazamennék, erről-arról beszélgetünk, mint azelőtt, puszival köszönünk el egymástól, igyekszik mosolyogni, a hidegben nézem, ahogy távolodik törékeny sziluettje, befordul a sarkon, nem tudom, mi vár rá, mi felé tart, de megy, sosem hátrál meg.

A

GIMIBEN a hangunkat suttogóra fogva beszélgetünk róla, megvannak az

egyezményes jeleink a helyzet értékelésére, cinkosan összemosolygunk, sokat sejtetően egymásra nézünk. Már-már olyan, mintha a háború alatt lennénk, amikor zsidó gyerekeket rejtegettek az Igazak. Ellenállók vagyunk. Imádom Lucas arcát, amikor reggel megérkezik, azt, ahogy messziről odabiccent, hogy jelezze, minden rendben. Vagány ábrázatával mindennel törődik, lemegy bevásárolni az ábécébe, kitakarítja a konyhát, rendet rak No után, leoltja a villanyt, amint elaludt. A takarítónő hetente egyszer jön, ilyenkor be kell gyömöszölni No holmiját az egyik beépített szekrénybe, meg kell ágyazni, ki kell szellőztetni a szobát, jelenlétének minden nyomát el kell tüntetni. Tökéletesen szervezettek vagyunk. Előre kitaláltuk, mit mondjon, ha az anyja telefonál, elképzeltünk különféle vészforgatókönyveket – ha az anyja előzetes értesítés nélkül toppanna be, ha a szüleim a fejükbe vennék, hogy eljönnek értem, ha Garrige asszony rájönne a turpisságra – és hogy hogyan magyarázzuk ki magunkat. Felvérteztük magunkat indokokkal és érvekkel. Vannak napok, amikor No már azelőtt felkel, mielőtt hazaérnénk, a tévét nézve vár bennünket, mosolyog, amikor meglát. Napok, amikor a kanapén állva táncol, amikor minden olyan egyszerűnek tűnik, hiszen itt van. Vannak napok, amikor alig lehet szólni hozzá, napok, amikor csak azért nyitja ki a száját, hogy azt mondja, kurva, meg szar, meg kibaszott, napok, amikor belerúg a székekbe és a fotelekbe, napok, amikor legszívesebben azt mondanánk neki, ha nem tetszik, haza is mehetsz. A gond az, hogy neki nincs hova hazamenni. A gond az, hogy ő egyetlen, mert megszelídítettem. És biztos vagyok benne, hogy Lucas is szereti. Még ha néha azt mondja is, hogy elege van belőle, vagy hogy mi értelme ennek az egésznek. Még ha néha azt mondja is, nem vagyunk elég erősek, Lou, nem fog sikerülni. Egyik este elkísérem Nót a szállodáig, sötét van, úgy dönt, meghív valamire, cserébe, amiért én olyan sokszor meghívtam, bemegyünk egy kávézóba. Nézem, ahogy egymás után három vodkát is magába dönt, görcsbe rándul tőle a gyomrom, de semmit nem merek mondani. Nem tudok mit mondani. Egy másik este a Bastille közelében járunk, amikor megszólít minket egy férfi, bocsánat, nem lenne egy kis aprójuk, a földön ül, a hátát egy elhagyatott bolt kirakatának veti, No rásandít, megállás nélkül megyünk tovább. Megbököm a könyökömmel, figyelj, ez Momo, a haverod az Austerlitz pályaudvarról! No megáll, pár pillanatig habozik, aztán azt mondja, szia, Momo, és odanyújt neki egy húszeuróst. Momo feláll, úgy áll No előtt, mintha karót nyelt volna, végigméri tetőtől talpig és talptól tetőig, nem veszi el a pénzt, kiköp a földre, és visszaül. Tudom jól, mire gondol No, miközben újra megindulunk: már nem tartozik ehhez a világhoz, de a miénkhez sem tartozik, nincs se benn, se kinn, a kettő között van, a senki földjén. * Egy másik nap Lucas lement bevásárolni, No éppen akkor kelt fel, kettesben ülünk a nappaliban, a nyaka tele van piros foltokkal, azt állítja, a sálja beleakadt egy mozgólépcsőbe. Nem tudom azt mondani neki, hogy hiszi a piszi, és haragudni még kevésbé tudok rá. Nem tudom sorozatos kérdésekkel bombázni, mint azelőtt, addig nógatva, míg végül válaszol.

Látom rajta, hogy örül, ha lát, azonnal felkel, mihelyt megérkezem, mihelyt meghallja a hangom. Látom rajta, hogy szüksége van rám. Azon ritka alkalmakkor, amikor nem tudtam elmenni, mert túl kockázatos volt, pánikba esett. Ezt Lucas mesélte. Takarékoskodik. Egy vastag borítékba egyenként rakosgatja a bankjegyeket. Egy napon, ha elég pénze gyűlt össze, kimegy Loïc után Írországba, ezt mondta nekem. Nem akarja, hogy Lucas-nak beszéljek erről. Se a borítékról, se Loïcról, se Írországról, semmiről. Kinyújtott kézzel megígértem neki, mint amikor kicsi voltam és anyám fejére esküdtem. A borítékba soha nem mertem belekukkantani. Loïcról mindig akkor beszél, ha Lucas nincs ott. Mesél az otthonban elkövetett csínyeikről, arról, milyen trükkökkel jutottak repetához a menzán, a kártyapartikról, a sötétedés utáni kiruccanásaikról. Szerették egymást. Ezt mondta nekem. Meséltek egymásnak az életükről, az álmaikról, mindketten el akartak menni, nagyon messzire, cigarettáztak és kávét ittak a társalgóban, a szürke falakat amerikai filmek plakátjai borították. Órákon át beszélgettek halkan, a műanyag poharak, miután elmentek, ott maradtak az asztalon, az aljukon megszáradt a cukor. Mielőtt a nevelőotthonba került volna, Loïc kirabolt egy pékséget, megfújta egy idős hölgy táskáját, ezért javítóintézetbe küldték. Tudott pókerezni, gyűrött papírpénzeket húzott elő a zsebéből, nagyban fogadott semmi ellen, megtanította rá Nót, Geneviève-et és a többieket is, késő éjszakába nyúlóan játszottak, jóval a villanyoltás után, a hálótermek csendjében. No tudta, mikor áll nyerésre, mikor blöfföl, mikor csal, néha rajta is kapta, ilyenkor az asztalra hajította a lapjait, és kiszállt a partiból, Loïc utána futott, elkapta, a két keze közé fogta az arcát, és megcsókolta. Geneviève azt mondta, ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Sokszor vannak olyan kérdéseim, amit szívesen feltennék Nónak a szerelemről, meg minden, de látom rajta, hogy ilyesmiről már nem lehet vele beszélgetni. Amikor Loïc nagykorú lett, elhagyta a nevelőotthont. Az utolsó napon közölte Nóval, hogy kimegy Írországba, munkát keresni, meg egy kis környezetváltozás sem árt. Azt mondta, mihelyt berendezkedett, ír neki, és várni fogja. Megígérte. Geneviève még ugyanebben az évben elment, hogy letegye a szakmunkásvizsgát. No ekkor tizenhét éves volt. A következő évben újrakezdte a szökdösést. Egyik este Párizsban találkozott egy férfival egy bárban, a férfi fizetett neki, No egymás után hajtotta fel az italokat, egyenesen a férfi szemébe nézve, belülről akarta égetni magát, nevetett, sírt és nevetett, addig, amíg le nem fordult a székről a kávéház közepén. Kijött a mentő, aztán meg a rendőrség, így került egy kiskorúaknak fenntartott krízisotthonba, a tizennegyedik kerületben, néhány héttel vagy hónappal azelőtt, hogy találkoztam vele. Loïc leveleit elrejtette valahová, egy olyan helyre, amit egyedül csak ő ismer. Vagy tíz levelet. Amikor felkel, és semmihez nincs ereje, amikor nem akar enni, mert hányingere van, odamegyek hozzá, és egészen halkan azt suttogom neki: gondolj Loïcra, vár téged.

A

Z UTOLSÓ PILLANATIG LESTEM AZ UDVARON, mikor bukkan fel

Lucas alakja, a többiek után mentem csak fel, az utolsó pillanatban surrantam be az osztályba, Marin tanár úr már éppen csukta volna be az ajtót. Lucas nem volt benn. Marin tanár úr névsort olvas. Léán fekete, testhezálló pulcsi van, a fülében ezüst karikák. Axelle visszatért a régi hajszínéhez, az ajkára szájfényt kent. Léa hátrafordul, hogy megtudakolja, Lucas beteg-e. Mindketten cinkos arckifejezéssel mosolyognak rám. Marin tanár úr most is úgy kezdi az órát, ahogy szokta, fel-alá járkál a padsorok között, keze a háta mögött, soha nem néz a jegyzeteibe, minden a fejében van, a dátumok, a számok, a görbék. A légy zümmögését is meg lehetne hallani. Őrület, hogy a dolgok milyen normálisnak tudnak tűnni. Ha egy kicsit megerőltetjük magunkat. Ha nem kukucskálunk a szőnyeg alá. Az ember szinte azt hinné, egy tökéletes világban van, ahol végül mindig minden elrendeződik. Az óra már több mint harminc perce tart, amikor Lucas kopog az ajtón. Bejön. Marin tanár úr hagyja leülni, folytatja az eszmefuttatását, Lucas előveszi a mappáját, leveszi a kabátját, jegyzetelünk. Lehetséges volna, hogy Marin szó nélkül hagyja ezt? Nem. Ami késik, nem múlik. – Muller úr, talán elromlott az ébresztőórája? – Ööö… nem, tanár úr, a liftem. Beszorultam a liftbe. A sorokon vidám sutyorgás fut végig. – Ezt akarja bemesélni nekem? – Hát, igen… akarom mondani, ez az igazság. – Muller úr, nemsokára harmincöt éve, hogy tanítok, maga körülbelül az ötvenedik diák, aki a liftes sztorival jön… – De… – Legalább megerőltette volna a fantáziáját. Magától többet vártunk. Ha teszem azt egy kecskenyáj torlaszolta volna el az utat, alighanem megesett volna a szívem önön. – De… – Visszaveheti a kabátját. Menjen, és üdvözölje az igazgatónőt! Lucas felkel, felkapja a kabátját, úgy megy ki, hogy közben rám sem néz. Nyugtalannak látszott. Azonnal elhagyta a termet. Ez nem az ő stílusa. Nem dörmögött, nem ógott-mógott, nem húzta az időt, még csak az ajtót sem csapta be. Valaminek történnie kellett. Valami történt. Óra után Marin tanár úr utánam jön a lépcsőn, és megszólít. – Bertignac kisasszony, lóg a cipőfűzője. Vállat vonok. Kis híján tizenhárom éve lóg a cipőfűzőm. Megrántom, keresztüllépek rajta, megnyújtom a lépteim. Gyakorlat kérdése. Marin tanár úr elmegy mellettem, ajkán mosoly ül. – Vigyázzon magára! Egy szót sem szóltam. Nagyon jól megértette. *

Angolóra előtt látom viszont Lucas-t, nem is hagy időt, hogy megkérdezzem, már mondja is: No nem ment haza. A lábtörlő alatt hagyta neki a kulcsot. Azt mondja, nincs jól, titokban iszik, csak úgy bűzlik az alkoholtól, hülyeséget hülyeségre halmoz, Lucas gyorsan beszél és hangosan, már nem vigyáz, valószínűleg a folyosó másik végén is hallják, azt mondja, nem fog sikerülni, Lou, értsd meg, nem hagyhatjuk ilyen állapotban, mindenféle vackokat szed, nem lehet már vele beszélni, ez ellen nem lehet harcolni… – Velem beszél. Lucas úgy néz rám, mintha bolond lennék, bemegy az osztályba, leülök mellé. – Nem fogod fel, Csipet, nem akarod felfogni. A fám törzsének támaszkodom, ami az ő fája is, körülöttünk nevetések és kiáltások harsannak. Nem tudok mit mondani. Nem értem a világ egyenletét, az álom és a valóság osztását, nem értem, miért billennek meg a dolgok, miért borulnak fel, tűnnek el, miért nem tartja meg az ígéreteit az élet. Axelle és Léa, kart karba öltve, határozott léptekkel elindul felénk. – Sziasztok! – Sziasztok! – Szeretnénk meghívni titeket egy bulira Léához, jövő szombatra. Lucas elmosolyodik. – Oké, király. –Van MSN-ed? – Aha. – Akkor add meg a címed, és küldjük a meghívót! Nekem ez nem tetszik. Nekünk más dolgunk van. Mi a dolgok menetével szemben haladunk. Bennünket ugyanaz az eskü köt. Egy néma eskü. Ez sokkal fontosabb. A többi nem számít. A többinek nem szabad számítania. Nem szólok semmit, hallgatom, ahogy zenéről beszélgetnek, Lucas elhozza az iPodját, rengeteg cucc van rajta, egész éjszakára elég lesz, a világ legjobb számai, meg minden. A lányok kuncognak, lelkendeznek, aztán felém fordulnak, és Lou, ugye ezúttal te is eljössz? Figyelem őket, ahogy Lucas-val hülyéskednek, tizenöt évesek, a melltartójukban mell van, a fenekük kitölti a farmerjukat. Szépek, semmi kifogásolható nincs rajtuk, még egy aprócska valami sem, ami miatt csúnyának lehetne őket tartani, semmi. Lucas félresöpri a hajat a szeméből, s én hirtelen ki nem állhatom ezt a mozdulatot, és azt sem, ahogy ott áll előttük, magabiztosan, lazán. A nap hátralévő részében kicsit duzzogok. A duzzogás jót tesz, olyan, mint szidni valakit a tükör előtt, az ember megkönnyebbül tőle. Azért nem kell, hogy túl sokáig tartson, csak addig, hogy a másik vehesse a lapot, tudni kell még azelőtt leállni, mielőtt gyötrelmet okozna. Ezért, amikor kijövünk a matekóráról, húzni kezdem, gyere, felmegyünk hozzád, útközben veszek neked egy svájci brióst. Ez a kedvence, a vaníliakrém és a csokidarabkák – a „csokicsipetek” miatt. Imádja a csipeteket, ez jár a fejemben, amíg sorban állok a pékségben, imád engem, de nem tudja. Vagy csak túl kicsinek talál ahhoz, hogy megcsókoljon. Vagy haragszik rám, amiért elhanyagolom No miatt. Vagy szerelmes Léa Germainbe. Vagy… A hipotézisekkel az a probléma, hogy hangsebességgel szaporodnak, ha az ember elengedi magát. Egy óriási zacskó péksütivel lépünk be a lakásba. A függönyök össze vannak húzva. A kanapén találunk rá a félhomályban, valószínűleg oda roskadt le, amikor reggel hazajött, a pólója felcsúszott a hasán, a szájából vékony csíkban kicsordul a nyál, a haja lelóg a kanapé mellett, a hátán fekszik, kitárulkozva. Lábujjhegyen megyünk közelebb, levegőt is alig merek venni. Lucas rám néz, a szemébe nagy betűkkel az van írva: na, mit mondtam?! Igaz, hogy egy üres üveg van mellette. Igaz, hogy az egész helyiség bűzlik a szesztől. Igaz, hogy nincs jól. Nincs sokkal jobban, mint azelőtt. De azelőtt egyedül volt. Azelőtt a világon

senki nem aggódott azért, hogy hol alszik, és hogy van-e mit ennie. Most itt vagyunk mi. Átvisszük az ágyra, ha maga nem képes átmenni, félünk, ha nem jön haza. Ez különbség. Talán nem változtatja meg a dolgok menetét, de igenis különbség. Lucas hallgatja, amit mondok. Nem szól semmit. Mondhatná, hogy olyan kicsi vagy, Csipet, és mégis olyan nagy, de hallgat. Tudja, hogy igazam van. Ez különbség. Megsimogatja a hajamat. Azelőtt azt hittem, a dolgoknak van valami létoka, valami rejtett értelme. Azelőtt azt hittem, ez az értelem uralkodik a világ elrendezése felett. Csakhogy illúzió azt gondolni, hogy vannak jó okok és rosszak, és ennyiben hazugság a nyelvtan, mert elhiteti velünk, hogy a mondatok valamiféle logika szerint kapcsolódnak egymáshoz, melyeket az elemzés feltár, ez egy évszázadokon át továbbörökített hazugság, mert ma már tudom, hogy az élet csupán nyugalmas és megbomlott egyensúlyú időszakok sorozata, melyek rendje semmiféle szükségszerűségnek nem engedelmeskedik.

A

BEÉPÍTETT SZEKRÉNYBŐL kirámolták a dobozokat, és lerakták a földre,

hogy átválogassák őket. Mind a ketten a földön ülnek, körülöttük a padlószőnyegen mindenféle tárgyak, papírok és újságok hevernek szanaszét. Apa kivett két nap szabadságot, hogy a festés előtt nagy rendrakást csináljon. Sulitáskával a vállamon belépek a nappaliba, üdvözölnek. Anya most sem tér el a rituális kérdéseitől, jó napod volt, nem kellett túl sokat várni a buszra, a haja ki van eresztve, azt a fülbevalót viseli, amit tavaly karácsonyra kapott apától. Két kupacot csináltak: az egyik, amit megtartanak, a másik, amit kidobnak. Elégedettek. Rendet tesznek. Egy új életre rendezkednek be. Egy másfajta életre. Persze nem felejtették el Nót, nem felejtették el teljesen. Vacsoránál olykor beszélünk róla, apa megpróbál megnyugtatni, egyszer majd kapunk hírt róla, ebben bizonyos. Továbbra is hívogatja a szociális ügyintézőt, szinte minden héten telefonál neki. Leteszem a táskámat a szobámban, a konyhában kinyitok egy-két faliszekrényt, elveszek egy almát, és bemegyek hozzájuk a nappaliba. Csendben tevékenykednek, anya, kezében egy tárggyal, kérdő arckifejezéssel ránéz apára, aki egy fejmozdulattal válaszol, mire anya leteszi a tárgyat a megfelelő kupacba. Utána apa kéri ki az ő véleményét egy halom régi újságot illetően, anya elhúzza a száját, apa félrerakja őket. Megértik egymást. – Az egyik osztálytársnőm meghívott egy buliba, jövő szombatra. – Nocsak, remek. Apa veszi kézbe az ügyet, anya még csak fel sem emelte a fejét. – Este lesz. Nyolckor kezdődik. – Értem. És meddig tart? – Nem tudom, talán éjfélig. Ameddig akarjuk. – Nagyszerű. Tessék. „Nagyszerű.” Minden tökéletes. Minden a lehető legnagyobb rendben. Az ügy el van intézve. Visszamegyek a szobámba, elnyúlok a hátamon, keresztbe tett karral, mint No. Nem szeretem ezt az új életet. Nem szeretem, amikor a dolgok elmosódnak, elvesznek, nem szeretek úgy tenni, mintha elfelejtettem volna valamit. Én nem felejtek. Nem szeretem a leszálló estét. A homályban örökre eltűnő napokat. Én emlékeket keresek, tiszta képeket, éles fényt. Azokat az órákat keresem, amikor anyával Playmobil figurákkal játszottunk, a padlószőnyegen kitalált, ezerszer újrakezdett történeteket keresem. Elosztottuk a műanyag bábukat, férfiakat, nőket, gyerekeket, hangot kölcsönöztünk és nevet adtunk nekik, piknikezni mentek a sárga teherautóval, sátorban aludtak, szülinapot ünnepeltek. Volt biciklijük, poharuk, levehető sapkájuk és rendíthetetlen mosolyuk. Ez még Thaïs előtt volt. Emlékszem egy őszi estére, már később, úgy kilenc-tíz éves lehetettem. Anyával egy parkban vagyunk, alkonyodik, szinte senki sincs már körülöttünk, a többi gyerek rég hazament, ez a fürdés, a pizsamába bújás órája, ilyenkor csusszannak a nedves lábacskák a papucsokba. Virágos szoknya van rajtam, és magas szárú cipő, a combom csupasz. Biciklizek, anya egy padon ül, messziről ügyel rám. A központi sétányon begyorsulok, a dzsekim cipzárja felhúzva, a hajam lobog, teljes erőből tekerek, hogy megnyerjem a versenyt, nem

félek. A fordulóban kifarolok, a bicikli oldalra csúszik, felrepülök, majd elterülök, ráesem a térdemre. Kinyújtom a lábam – fáj. Jó nagy seb éktelenkedik rajta, apró kavicsok és föld tapadt bele. Ordítok. Anya néhány méterrel arrébb csak ül a padján, a földet bámulja. Nem vette észre, mi történt. Nem hallja, hogy üvöltök. Elkezd szivárogni a vér, még hangosabban bömbölök. Anya nem mozdul, messze van mindattól, ami körülveszi. Bőgök, ahogy csak a torkomon kifér, majd szétreped a tüdőm, a kezem csupa vér, a lenyúzott térdemet behajlítom, a könnyek égetik az arcom. Látom, hogy egy hölgy feláll, odamegy anyámhoz. A vállára teszi a kezét, felém mutat. Még jobban rázendítek. Anya int, hogy menjek oda. Nem mozdulok, folytatom a bömbölést. Ő csak ül tovább, dermedten. Akkor a hölgy odajön hozzám, leguggol mellém. A táskájából elővesz egy zsebkendőt, megtisztogatja a lábamat a seb körül. Azt mondja, fertőtleníteni kellene, amikor majd hazamész. Azt mondja, gyere, odaviszlek az anyukádhoz. Segít felállni, felveszi a biciklimet, odavezet a padhoz. Anya erőtlen mosollyal fogad. Nem néz a hölgyre, nem mondja azt, hogy köszönöm. Leülök mellé, már nem sírok. A hölgy visszamegy a helyére. Az ő padjára. Felénk néz. Nem bírja megállni. A kezemben a hölgytől kapott papír zsebkendőt szorongatom. Anya feláll, azt mondja, indulunk. És elindulunk. Elhaladunk a hölgy előtt, aki le sem veszi rólam a szemét. Még utoljára visszafordulok felé. A hölgy int nekem a kezével. És én megértem, mit jelent ez az intés, amikor egy üres parkra leszáll a sötétség. Azt jelenti, erősnek kell lenni, nagyon bátornak kell lenni, ezzel kell felnőni. Vagy inkább nélküle. Baktatok a biciklim mellett. Száraz kattanással becsukódik mögöttem a kerítéskapu.

–

M

ULLER ÚR, ÁLLJON FEL és számoljon el húszig!

Ma reggel Lucas szét van esve, látszik a résnyire szűkült szemén, a borzas haján, a réveteg arckifejezésén. Látványosan felsóhajt, feltápászkodik, mintha lassított felvételen mozogna, és számolni kezd. – Egy, kettő, három… – Stop! Ez az ön osztályzata, Muller úr: három huszad! Már két hete tudták, hogy dolgozatot fognak írni, az átlaga a második trimeszterre öt és fél huszad, az igazgatónőtől háromnapos kitiltást fogok kérni. Ha háromszor óhajtja járni ezt az osztályt, hát jó úton halad. Nem tartóztatom tovább. Lucas elpakolja a holmiját. Most először látszik megszégyenültnek. Nem tiltakozik, nem lök le semmit, mielőtt elhagyná az osztályt, még rám néz, a szemében mintha az lenne, segíts, vagy ne hagyd ezt, de én csak kihúzom magam nagy büszkén a székemen, a fejemet magasra emelem, és látszólag úgy koncentrálok, mintha a Lehet egy kérdéssel több? –ben ülnék. Ha fel lennék szerelve egy az ajtók automatikusan záródnak funkcióval, az segítene rajtam valamit. El fog menni Léa bulijára. Elmegy nélkülem. Megpróbáltam elképzelni a környezetet, és benne engem. Megpróbáltam magam elképzelni a banzáj kellős közepén, spotlámpákkal, zenével, végzős diákokkal körülvéve, meg minden. Megpróbáltam hitelesnek tűnő képeket keresni, én, amint a többiek között táncolok, én, amint Axelle-lel diskurálok, egy pohár itallal a kezemben, én, amint a kanapén ülve hülyéskedem. De nem ment. Egész egyszerűen nem lehetséges. Elképzelhetetlen. Mintha meztelen csigaként megjelennénk a Szitakötők Nemzetközi Kiállításán. Az udvaron keresem a szememmel, Francois Gaillard-ral beszél, szélesen gesztikulál, messziről látom, hogy rám mosolyog, nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá, még akkor is, ha haragszom, mert nekem nincs páncélom, mint a teknősnek, vagy házam, mint a csigáknak. Én csak egy aprócska meztelen csiga vagyok Converse-ben. Egészen pucér. A gimi kapujában Léa és Axelle hangosan beszélget, Jade Lebrun és Anna Delattre, két nagyon szép végzős lány társaságában vannak, rögtön rájövök, hogy Lucasról tárgyalnak, nem vettek észre, behúzódom egy oszlop mögé, és hegyezem a fülem. – Ma reggel a körúti sörözőben láttam egy irtó furcsa csajjal, kávéztak. – Ki volt az a csaj? – Gőzöm sincs. Nem ide jár. Eléggé le volt rongyolódva, azt kell, hogy mondjam, ha láttad volna a képét, egészen hullaszerű volt, sírt, ő meg szidta, mint a bokrot. Lucas odajön hozzám. A lányok azonnal elhallgatnak. Elindulunk kettesben a metró felé. Nem szólok semmit. A cipőmet nézem, a járda csíkjait, a csikkeket számolom. – Csipet, el kellene jönnöd velem szombaton Léához, elterelné egy kicsit a gondolataidat. – Nem tudok. – Miért? – A szüleim nem engednek. – Megkérdezted tőlük? – Aha, megkérdeztem, nem engednek. Azt mondják, túl kicsi vagyok még. – Kár.

Na persze. Érdekli is őt. Megvan a maga élete. Mindenkinek megvan a maga élete. Végső soron Nónak van igaza. Nem kell mindent összekeverni. Vannak dolgok, amik nem keverednek. Lucas tizenhét éves. Nem fél attól, hogy ránéznek, nem fél attól, hogy nevetségessé válik, nem fél beszélni az emberekkel, sem a lányokkal, nem fél táncolni, nem esik nehezére beleolvadni a környezetbe, tudja magáról, hogy szép, és nagy, és erős. És ez engem idegesít. Csendben kullogunk tovább. Nincs kedvem beszélgetni vele. Mégis muszáj felmennem hozzá, No miatt. Amikor megérkezünk, épp munkába indul. Felajánlom neki, hogy elkísérem, messziről odavetek egy sziát Lucasnak. A lépcsőn megyünk le, mert No rosszul van a liftben. Egyébként úgy általában rosszul van, belebetegedett ebbe a világba. Amikor kiérünk az utcára, a szatyrából egy kartondobozt vesz elő. Odanyújtja nekem. – Tessék, ez a tiéd! Kinyitom, és egy pár Converse cipőt találok benne, pirosat, ami a szívem vágya volt. Vannak pillanatok, amikor tényleg irtó nehéz megállni, hogy ne bőgje el magát az ember. Ha most gyorsan találhatnék valami megszámolhatót a közelben, az sokat segítene rajtam. De nincs semmi, csak a szemembe toluló könnyek. No vett nekem egy Converse csukát, ami legalább ötvenhat euró. Pirosat, amilyet szerettem volna. – Hát, köszönöm szépen. De nem kellett volna. Félre kell tenned a pénzed, az utazásodra… – Az miatt ne aggódj! Mellette baktatok. Egy papír zsebkendő után kutatok a zsebem mélyén, akár egy régi is jól jönne, de sehol semmi. – Lucas azt akarja, hogy elmenj? – Nem, ne nyugtalankodj! Minden rendben. – Nem mondott neked semmit? – Nem, nem, minden oké. Ne izgasd magad! Minden rendben lesz. De most már mennem kell. Menj haza, egyedül megyek tovább. Felemelem a fejem, és meglátom a plakátot, ami alatt állunk. Egy parfümreklám, egy nő megy rajta az utcán, határozottan, dinamikusan, a vállán nagy bőrtáska, a haja lobog a szélben, bundát visel, mögötte felsejlik a város, egy nagy hotel homlokzata, alkonyodik, sziporkáznak a fények, egy férfi is van a képen, megbabonázva fordul a nő után. Hogyan kezdődött ez, ez a különbség a plakátok és a valóság között? Az élet távolodott el a plakátoktól, vagy a plakátok szakadtak el az élettől? Mióta van ez így? Mi nincs rendben? Hagyom, hogy No elinduljon, kezében nejlonszatyor, befordul a sarkon, semmi sem csillog körülötte, minden komor és szürke.

A

MIKOR HAZAÉREK, ledobom a holmimat a földre, szeretem jelezni, hogy

bosszús vagyok, így legalább anya kénytelen némi erőfeszítést tenni, hogy beszélgessen velem. Ez mindig bejön. Fel van öltözve, ki van sminkelve, ha távolabbról nézzük, olyan, mint egy átlag anya, aki épp most tért haza a munkából. Jön utánam a konyhába, még csak nem is köszöntem, amikor beléptem, kinyitom a konyhaszekrényt, de azon nyomban be is csukom, nem vagyok éhes. Jön utánam a szobámba, becsapom az orra előtt az ajtót. Hallom, hogy kiabál, ezen rendesen elcsodálkozom, vagy hárommilliárd éve nem veszekedett már velem. Panaszkodik, hogy nem pakolok el semmit, mindent szanaszét hagyok, az ollót, a ragasztót, a madzagot, idáig van a konceptuális kísérleteimmel és az ellenállási tesztjeimmel, idáig, idáig, idáig, a lakás olyan, mint egy szemétdomb, alig lehet beszélni velem, mi a baj? Hát, igen, ez a KÉRDÉS: mi a baj? Egy általános kérdés, olyan kérdés, amit bárki feltehet, anélkül, hogy tudna rá válaszolni. Mi nincs rendjén? Nem nyitom ki az ajtót, csak állok a másik oldalán, és nem felelek. Hát például az, hogy én is idáig, ideáig, idáig vagyok azzal, hogy tök egyedül vagyok, idáig azzal, hogy úgy beszél velem, mintha a házmester lánya lennék, idáig a szavakkal és a kísérletekkel, idáig mindennel. Meg az, hogy azt szeretném, ha úgy nézne rám, ahogy más anyák néznek a gyerekeikre, az, hogy szeretném, ha esténként odaülne az ágyam mellé, és beszélgetnénk, amíg le nem kapcsoljuk a villanyt, de ne úgy, hogy közben az a benyomásom, csak a földre festett nyilakat követi, csak betanulta a dialógust. – Lou, nyisd ki ezt az ajtót! Egy szót sem szólok, trombitálva kifújom az orrom, csak azért, hogy egy kis bűntudatot ébresszek benne. – Lou, miért nem akarsz beszélni velem? Azért nem akarok beszélni vele, mert nem figyel rám, mert mindig olyan, mintha máson járna az esze, mintha eltévedt volna a maga kis világában, vagy mintha túladagolta volna a Lexomilját. Azért nem akarok beszélni vele, mert azt sem tudja, ki vagyok, mert mintha mindig azon tűnődne, mi is köt össze minket, őt és engem, milyen kapcsolat van közöttünk. Hallom, hogy megcsörren a kulcs a zárban, apa jön haza a munkából, bennünket szólongat. Közelednek a léptei, halkan tárgyal anyával, nem hallom, mit mondanak, anya elmegy. – Hahó, Hisztis Törpilla, kinyitod? Elfordítom a zárat. Apa a karjába zár. – Mi történt? A papírzsebkendő-galacsint nézem a kezemben, tényleg szomorú vagyok. –Nos? – Anya nem szeret engem. – Miért mondasz ilyet, tudod, hogy ez nem igaz! – De igaz, és ezt te is jól tudod! Amióta Thaïs meghalt, anya nem szeret. Ekkor apa iszonyúan elsápad, mintha csak rázuhant volna valami, sajnálom, hogy kimondtam, még ha valóban ezt gondolom is, mert apa évek óta hihetetlen mennyiségű energiát fektet bele, hogy elrejtse az igazságot. Több percbe is beletelik, míg válaszolni tud, érzem, mennyire nehéz megtalálnia a helyes szavakat, azokat, melyek képesek illúziót kelteni, melyek megnyugtatnak. – Tévedsz, Lou. Anya szeret téged, tiszta szívből szeret, igaz, hogy nem igazán tudja, hogyan mutathatná ki, kicsit olyan ez, mintha kiesett volna a gyakorlatból, mintha egy hosszú alvásból ébredne, de álmaiban gondolt rád, sokszor gondolt rád, és miattad ébredt fel. Tudod, Lou, anya nagyon beteg volt… Most már jobban van, sokkal jobban, de még hagynunk kell neki egy kis időt.

Azt mondtam, rendben, hogy jelezzem, megértettem. Még mosolyogtam is. De ugyanakkor a Galeries Lafayette előtti árusok jutottak eszembe, ahogy ott álldogálnak a kis standjukon, és az elképesztő masináikkal tartanak bemutatót, amik a dolgokat kockákra, szeletekre, karikákra, csíkokra, és ki tudja, még mire nem vágják, amik reszelnek, préselnek, őrölnek, turmixolnak, röviden az égvilágon mindent csinálnak, és egy életen át nem romlanak el. De azért én sem most jöttem a hathúszassal.

N

O BEKAPCSOLTA A TÉVÉT, és letelepedett mellém, de előbb elővette a

vodkás üveget, amit az ágy alá dugott. A Csillag születik döntőjét nézzük a kanapéba süppedve, úgy tesz, mintha érdekelnék a zsűri kommentárjai, de látom rajta, hogy alapjában véve fütyül rá, erre is, ahogy minden másra. A szüleim színházba mentek, megengedték, hogy addig Lucas-nál legyek, majd az előadás után értem jönnek. Hoztam egy szalonnás lepényt, amit anya sütött, útközben megálltam, hogy vegyek licsit és mangót, amit No imád. Ma este nem dolgozik, szabadnapja van. Lucas-t várjuk. Csütörtökönként gitárórája van. A tanár telefonált az anyjának, hogy minden második alkalommal hiányzik, azóta rendszeresen eljár, hogy elkerülje a kellemetlenségeket. Még nem ért haza. Ahogy telik az idő, egyre inkább az jár a fejemben, hogy nem az órája miatt marad el ilyen sokáig. Ahogy telik az idő, egyre többet gondolok Léa bulijára, amire én nem mentem el. Lehet, hogy megbeszélték, hogy találkoznak, és megisznak valamit, lehet, hogy Léa a nagyon mélyen kivágott, V-nyakú fekete pulcsiját vette fel, és a nagyon szűk farmerjét. Lehet, hogy Lucas is idáig van mindennel. Ha Océane-ra szavazunk, egy l-est kell küldeni, ha Thomas-ra, 2-est. Nónak Océane tetszik jobban, én inkább Thomas felé hajlok, mert hasonlít Lucas-ra, csak vékonyabb és kisebb a szeme. Lucas szeme fekete és hatalmas. A tévében mindenkinek fehérek a fogai. Megkérdeztem Nót, szerinte mitől van ez, a világítás okozza-e, vagy egy speciális, sztároknak fenntartott fogkrémet használnak, esetleg egy olyan készítményt, amit adás előtt kennek fel, mint valami lakkot, és attól csillog úgy a foguk. – Nem tudom, mi okozza, Lou, túl sok kérdést teszel fel magadnak, a végén még szétdurran az agyad. Rosszkedvű. Összekucorodik a kanapén, titokban fürkészem. Olyan sovány, mint aznap, amikor először találkoztam vele, úgy néz ki, mint aki nem aludt hetek óta, a szeme csillog, mintha lázas lenne. Az emberben, mihelyt körülnéz maga körül, kérdések merülnek fel. És én körülnézek, ez minden. És arra gondolok, ha így halad, soha nem lesz ereje elutazni Írországba. Látom, hogy reszket a keze, hogy nem tud a lábán megállni. Látom, hogy alig maradt az üvegben vodka. Az alkohol megvédi, magyarázta nekem, ugyanakkor azt nem akarja, hogy én akár csak egy cseppet is igyak belőle. Én is nagyon szeretném, ha lenne valami, ami megvédene, szeretném, ha lenne valaki, aki azt mondaná, minden rendbe jön, nem olyan nagy a baj. A reklám alatt megpróbálom elterelni a figyelmét. – Tudod, Írországban vannak kastélyok, meg kúriák, dombok és szédületes szirtfalak, még lagúnák is. – Aha. Akkor eljössz velem? Ez nem egy üres kérdés. Nem csak azért tette fel, hogy kérdezzen valamit. Választ vár rá. Talán Írországban az élet tényleg olyan, mint a metróban lévő plakátokon. Talán a fű tényleg olyan zöld, és az ég olyan hatalmas, hogy megláthatjuk benne a végtelent. Talán Írországban könnyebb az élet. Talán, ha elmennék vele, megmenekülne. Késő van, és Lucas még mindig nem ért haza. – Nem tudom. Talán… Loïc egy pubban dolgozik Wexfordban, és egy nagy házban lakik vidéken, kutyákkal és macskákkal. A házban egy csomó szoba van, meg egy óriási konyha, gyakran elhívja a barátait, nyárson szárnyast sütnek, tüzet raknak a kertben, régi dalokat énekelnek, zenélnek, és

a szabadban töltik az éjszakát, plédekbe burkolózva, Loïc sokat keres, számolatlanul költi a pénzt. Nónak is akart egy házat, küldött neki fotókat, No látta, milyen magasak a fák, milyen fantasztikus a fény, és az ágyat, amiben aludni fognak. Loïcnak hosszú, vékony keze van, hullámos haja, halálfejes gyűrűket és hosszú fekete kabátot hord, ezt mondta No. Írt neki, hogy nemsokára menni fog, amikor összegyűlt a pénze. Océane nyert. Csorog a könny az arcán, fülig érő szájjal mosolyog. Szép. No elaludt. Kiitta a maradék vodkát is. Még egyszer ránézek az órára. Szeretném tudni, mennyi pénz van a borítékban. Szeretnék elnyúlni mellette, lehunyni a szemem, várni valamit, ami olyan lenne, mint a zene, valamit, ami beburkolna minket. Nem hallottam megjönni Lucas-t, itt áll előttem. Szeretném leüvölteni, hogy ilyenkor kell hazajönni, ellentmondást nem tűrő hangon megkérdezni tőle, hol volt, elállni az útját, amíg nem ad valami magyarázatot. Szeretnék húsz centivel magasabb lenni, és tudni haragudni. Apa hívott, most jönnek ki a színházból, fél óra múlva itt lesznek. Nót bizonyára a telefoncsöngés ébresztette fel, kinyitja a szemét, és azt kérdezi, ki nyert. Halottsápadt, azt motyogja, mindjárt hányok, Lucas, gyere gyorsan, Lucas a hóna alá kapja, hogy kivigye a vécére, No rátámaszkodik az ülőkére, előrehajol, Lucas végig tartja, amíg hány. A farmerja zsebéből bankjegyek lógnak ki, ötven eurósok, több is van belőlük, a háta mögött szó nélkül megragadom Lucas karját, és No zsebére mutatok. Ekkor Lucas-t eszeveszett düh fogja el, a falhoz löki Nót, ordítani kezd, teljesen magán kívül van, még soha nem láttam ilyennek, azt ordítja, mit csinálsz, No, mi a francot csinálsz, teljes erejéből rázza, felelj, No, mit csinálsz? No összeszorítja a fogát, száraz szemmel néz rá, nem válaszol, nem védekezik, kihívó arccal néz rá, én tudom jól, mit jelent ez, Lucas a vállánál fogja, én azt kiabálom, hagyd abba, hagyd már abba, és megpróbálom visszatartani, No csak néz rá, és ez azt jelenti, hogy mit gondolsz, mégis, mit gondolsz, hogy lehet ebből a szarból kimászni, úgy hallom ezt, mintha üvöltené, már csak ezt hallom. Amikor Lucas végül elengedi, No a kőre bukik, az ajkát felhasítja az ülőke peremén, Lucas bevágja az ajtót, és otthagyja, rémülten. Ekkor leülök mellé, a haját simogatom, a vér a kezemre folyik, azt mondom, semmi baj, többször is megismétlem, semmi baj, de a lelkem mélyén tudom, hogy igenis nagy a baj, a lelkem mélyén tudom, hogy egészen kicsi vagyok, a lelkem mélyén tudom, hogy Lucas-nak igaza van: nem vagyunk elég erősek.

M

IELŐTT NÓVAL TALÁLKOZTAM VOLNA, azt hittem, az erőszak a

kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad. Már húsz perce vártak lenn a ház előtt, kinyitottam az ajtót, beültem hátra, a kocsiban anya parfümjének illata lebegett, sima haja a vállára omlott. Háromszor is rám csörögtek, mire lementem, már türelmetlenek voltak. Nem volt kedvem beszélgetni. Nem volt kedvem megkérdezni tőlük, tetszett-e a darab, vagy hogy jól telt-e az estéjük. No képe beleégett a retinámba. Ahogy ott ül a kövön, és folyik a szájából a vér. És egy másik kép is rávetítődött, Lucas, ahogy öklével veri a falat. Apa beállt a parkolóba, beszálltunk a liftbe, már éjfél is elmúlt. Beszélni akart velem. Követtem a nappaliba, anya bement a fürdőszobába. – Mi történt, Lou? – Semmi. – De igen. Valami történt. Ha látnád magad, nem mondanád azt, hogy semmi. – Miért mindig csak Lucas-éknál tanyáztok? Miért nem hívod meg soha a barátaidat hozzánk? Miért nem akarod, hogy felmenjek érted? Miért váratsz meg bennünket húsz percig, holott szóltam, hogy indulunk? Mi történt, Lou? Azelőtt mi ketten elég jól kijöttünk, mindenfélét elmondtunk egymásnak, kommunikáltunk. Mi a baj? – No Lucas-nál van? Erre muszáj volt felemelnem a fejem. A francba. Apa túl erős. Pedig felkészültünk az effajta kérdésekre. – Válaszolj nekem, Lou, No Lucas-nál van? – Igen. – A szülei befogadták? – Igen… vagyis… nem. A szülei nincsenek ott. – Nincsenek ott a szülei? Néhány másodperces szünet, apának meg kell emésztenie ezt az információt. Egész idő alatt Lucas-hoz jártam, egész idő alatt magunkra voltunk hagyatva abban a nagy lakásban, egy fia felnőtt nem volt a közelben, egész idő alatt hazudtam a hallgatásommal. Egész idő alatt mással voltak elfoglalva. A szemrehányás és a szidás között habozik, nagy levegőt vesz. – Hol vannak a szülei? – Az apja Brazíliába költözött, az anyja Neuillyben lakik, hétvégenként néha hazajön. – No azóta ott van, mióta tőlünk elment? – Igen. – Miért nem szóltál róla? – Mert féltem, hogy elküldöd egy szállóra. Apa dühös. Dühös és fáradt. De figyel rám, és én megpróbálom megmagyarázni. No nem akar szállóra menni, mert az mocskos, mert reggel nyolckor kizavarják őket az utcára, mert csak félszemmel lehet aludni,

nehogy kifosszák, mert szüksége van egy olyan helyre, ahol otthagyhatja a holmiját, ahol meghúzódhat. Nem akarja kezeltetni magát, mert nem lesz senki, aki várja, amikor majd kijön, senki, aki törődne vele, mert nem hisz már semmiben, mert teljesen egyedül van. Sírok, de csak mondom tovább, összevissza beszélek, ti amúgy is magasról tesztek rá, Nóra éppúgy, mint rám, ti bedobtátok a törülközőt, feladtátok, ti épp csak arra törekedtek, hogy fenntartsátok a látszatot, hogy lefessétek a repedéseket, de én nem, én nem adom fel, én harcolni fogok. Apa néz rám, ahogy ömlik a könny a szememből és a takony az orromból, úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, de én folytatom, most már képtelen vagyok leállni, ti tesztek rá magasról, mert ti jó melegben vagytok, mert titeket zavar, ha valaki a lakásotokban piál, valaki, aki nincs jól, mert ez elrontja az összképet, mert ti inkább Ikea katalógust nézegettek. – Összevissza beszélsz, Lou. Igazságtalan vagy, és ezt te is tudod. Menj, és feküdj le! Anya kijön a fürdőszobából, bizonyára meghallotta, hogy kiabálok, bejön hozzánk a nappaliba, selyempongyola van rajta, a haja megfésülve, apa néhány szóban összefoglalja neki a helyzetet, meg kell hagyni, jelentős szintetizáló képességről tesz tanúbizonyságot, Rivery tanárnő biztosan meg lenne vele elégedve. Anya hallgat. Azt szeretném, ha a karjába vonna, ha megsimogatná a homlokomat, a hajamat, ha magához szorítana, amíg nem csitul a zokogásom. Ahogy azelőtt. Azt szeretném, ha azt mondaná, ne aggódj, vagy hogy most már itt vagyok, azt szeretném, ha megcsókolná könnyáztatta szememet. De anya csak áll a nappali ajtajában, a karja a teste mellett lóg. És akkor arra gondolok, hogy ez is erőszak, ez a tőle felém irányuló lehetetlen mozdulat, ez az örökre felfüggesztett mozdulat.

A

ZONNAL FELISMERTEM A HANGJÁT A TELEFONBAN, délelőtt tíz óra

volt, könyörgött, hogy jöjjek, többször megismételte, kérlek, gyere, el kell onnan mennie, Lucas anyja tud valamit, be fog állítani, hogy ellenőrizze, muszáj odamennem, most rögtön. Egyedül nem boldogul. Ezt is többször elismételte, nem boldogulok egyedül. Eljött tehát a pillanat, amitől annyira tartottunk. Az a pillanat, amikor No kénytelen ismét összecsomagolni. Tíz óra volt, és a vonal megszakadt, a szakadási pont ott volt, tapinthatóan. Tíz óra volt, és én el fogok menni, elmegyek Nóval. Megkerestem a beépített szekrényben a sporttáskát, amit nyaraláskor szoktam használni, kinyitottam az ágyon. Beledobtam néhány ruhadarabot, fogtam a fogkefémet meg a fogkrémemet, beletettem a neszesszerembe, néhány rózsaszín vattapamaccsal és azzal a frissítő tonikkal együtt, amit anya vett nekem. Nehezen vettem a levegőt. A szüleim még korán reggel kimentek a piacra. Úgy fogok elmenni, hogy nem is találkozom velük, úgy fogok elmenni, mint egy tolvaj, ettől összeszorult a torkom. Elmegyek, mert nincs más megoldás, mert nem hagyhatom Nót, nem hagyhatom cserben. Eligazgattam az ágyamat, feszesre húztam a lepedőt, kisimítottam a paplant, elegyengettem a párnát. Összehajtogattam a hálóingemet, beraktam a táskába, a többi holmi tetejére. A konyhában találtam pár csomag kekszet, azt is betettem, meg egy tekercs háztartási törlőkendőt, leültem egy papírlap elé, felemeltem a tollam, kerestem a megfelelő szavakat, ne aggódjatok, ne hívjátok a rendőrséget, másik életet választottam, végig kell járnom az utat, a dolgok végére kell járnom, bocsássatok meg nekem, ne haragudjatok rám, eljött az idő, isten veletek, szerető lányotok, de minden kisszerűnek, nevetségesnek tűnt, a szavak nem értek fel a pillanathoz, a pillanat súlyosságához, a szavak sem a szükségszerűséget, sem a félelmet nem voltak képesek kifejezni. Visszahajtottam a papírtömböt anélkül, hogy egy sort is írtam volna. Felvettem a télikabátomat, és behúztam magam után az ajtót. A lépcsőházban egy pillanatra elbizonytalanodtam, a szívem hevesen dobogott, egy másodperc örökkévalóságnak tűnt, de már túl késő volt, a táska ott volt a lábamnál, és a kulcsot belül hagytam. Az utcán szaporán lépkedtem, úgy vágtam át az úttesten, hogy körül sem néztem, a hideg kaparta a torkomat, négyesével szedtem a lépcsőt, amikor felértem, több percbe telt, mire kifújtam magam. Lucas nyitott ajtót, majdnem ugyanolyan riadtnak tűnt, mint No, föl-alá rohangált, összekapkodta a holmikat, visszajött a szobába, aztán újra kiszaladt. No az ágyon ült, mozdulatlanul. Rám nézett, olyan volt, mint egy könyörgés, ugyanaz a pillantás, mint egyszer régen az állomáson, aznap, amikor arra kért, hogy beszéljek neki, csak még súlyosabb, még feszültebb, egy olyan pillantás, amire nem lehet nemet mondani. Kerestem neki ruhát, felöltöztettem, ráadtam a cipőjét, az ujjaimmal megfésültem a haját. Összeszedtem a földön hányódó holmikat, mindent, ami csak a kezem ügyébe került, betuszkoltam a bőröndbe, megágyaztam, és nagyra nyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek. No végül felállt, hogy elővegye az egyik faliszekrénybe rejtett borítékot, rásegítettem a dzsekijét, szóltam Lucas-nak, hogy apa bizonyára felhívta az anyját, nem árt, ha alaposan átgondolja az érveit. Aztán mindhárman ott álltunk az előszobában, Lucas meglátta a táskámat az ajtó mellett, én a kabátja ujjánál fogva húztam Nót, nem vesztegethettük az időt. A kérdés ott lebegett közöttünk, ott lógott a levegőben, mit csinálsz, Csipet, hová mész, de én álltam a tekintetét, tanácstalannak tűnt. Megnyomtam a lift gombját, nem fordultam vissza.

Ott álltunk kinn az utcán, No és én, dermesztő hideg volt, egyik kezemben a bőröndöt fogtam, a másikban a táskámat, senki nem volt körülöttünk. Arra gondoltam, hogy soha többé nem fogok hazamenni, az utcára kerültem Nóval, örökre. Arra gondoltam, tessék, így borulnak fel a dolgok, pontosan így, előzetes értesítés nélkül, figyelmeztető tábla nélkül, tessék, így szakadnak meg a dolgok, és nem térnek vissza soha többé. Nem messze onnan megálltunk egy kávézóban, Nónak volt pénze. Azt akarta, hogy egyek egy croissant-t, meg nutellás kenyeret, és igyak egy nagy csésze forró csokit, erősködött, azt akarta, hogy egy bazi nagy reggelit csapjunk, benyúlt a borítékba, és kivett belőle egy húszeuróst. Az utolsó morzsáig befaltunk mindent, meleg volt, jól éreztük magunkat. Szép lassan úgy tűnt, hogy a teste ellazul, a keze már nem remeg annyira, rendelt még egy forró csokit, mosolygott. Legalább két órát ücsörögtünk ott, a meleg miatt, az első idők jutottak erről eszembe, amikor még a kiselőadásomra készültem. Amikor még minden lehetségesnek tűnt. Nem igazán volt kedvem szomorkodni, ezért előadtam neki Gad Elmaleh egyik szkeccsét a repüléstől való félelemről, amit néhány nappal korábban láttam a tévében. Nevetett rajta. Utána már nem nagyon beszéltünk, beértük annyival, hogy a körülöttünk lévő embereket figyeltük, ahogy jönnek-mennek, hallgattuk a pult felől jövő beszélgetéseket, biztos vagyok benne, hogy el tudott volna aludni, ha becsukja a szemét. Ő akart moziba menni, megint azt mondta, kérlek, bosszantott, hogy ilyen sok pénzt elkölt, de ő azt mondta, emiatt ne izgasd magad, és megismételte, hogy kérlek, olyan régen nem voltam már moziban. Metróval elmentünk a Forum des Halles-ig, ő vitte a táskát, én a bőröndöt, messziről úgy festettünk, mint két turista, akik a szállodájukat keresik. Találomra választottunk filmet, belesüppedtünk a székünkbe, No vett pattogatott kukoricát, ehhez is ragaszkodott, közösen eszegettük a zacskóból a reklám közben, már hányingerem volt, de örömet akartam neki szerezni. Azt hiszem, a vége felé kicsit el is bóbiskolt, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, amúgy nem sokat vesztett. A délután hátralevő részét a környéken töltöttük, mindenáron vásárolni akart, egy sálat Lucas-nak, hajcsatokat nekem, cigarettát, minden egyes kirakat előtt megállt, bement az összes boltba, unszolt, hogy válasszak magamnak egy gyertyát, egy kesztyűt, képeslapokat, ne aggódj, ismételgette, és megpaskolta a dzsekijét a belső zseb magasságában. Úgy kellett tennem, mintha semmi nem tetszene, csak így tudtam megakadályozni, hogy összevásároljon mindent, de arról nem tudtam lebeszélni, hogy mindkettőnknek vegyen egy ugyanolyan sapkát. Hat óra tájban leültünk az Aprószentek Kútjának a peremére, most is nagyon hideg volt, megosztoztunk egy hatalmas nutellás gofrin, utána csak ültünk tovább, megjegyzéseket tettünk a járókelőkre, arra kért, találjak ki nekik egy életet, ahogy azelőtt, így aztán egy rakás lehetetlennél is lehetetlenebb sztorit agyaltam ki, csak hogy megnevettessem. Beszéltem, hogy elfelejtsem, hogy úgy jöttem el otthonról, hogy egy sort sem írtam, beszéltem, hogy ne gondoljak a szüleim arcára, az aggódásukra, a feltételezésekre, amiket bizonyára felsorakoztatnak, bár egyikben sem hisznek igazán. Mostanra már biztosan felébredt bennük a félelem, lehet, hogy már a rendőrséget is értesítették. Vagy várnak, azt gondolva, hogy hazamegyek, bíznak bennem, még várnak. Láttam magam előtt anyát, ahogy a kanapén ül, apát, ahogy föl-alá járkál, szemét a nappali órájára függesztve. Besötétedett, féltem, hogy nem leszek képes, hogy nem lesz erőm, elkergettem a képet, de visszajött, messzire száműztem, ott akartam lenni, Nóval, itt akartam lenni. Egyszeriben olyan egyszerűnek tűnt kilépni a részhalmazunkból, lehunyt szemmel követni az érintőt, végigmenni egy huzalon, akár egy kötéltáncos, kisétálni az életből. Annyira egyszerűnek tűnt. És szédítőnek. – Elutazunk Írországba. Veled megyek.

No felém fordult, az orra piros volt, a sapka a szeméig lehúzva, nem válaszolt. – Holnap felszállunk a vonatra a Saint-Lazare-on, elmegyünk Cherbourg-ig, közvetlen vonat is van, vagy át kell szállni Caenban. Cherbourg-ban megkeressük a kikötőt, megvesszük a jegyeket, minden második nap indul hajó, ha tudtam volna, megnéztem volna pontosan, de sebaj, nem vészes, legfeljebb várunk. És a rosslare-i kikötőből mennek vonatok Wexfordba. No megfújkálta az ujjait, hogy felmelegedjenek, hosszan rám nézett, láttam rajta, hogy a sírás határán áll. – Akarod, hogy elmenjek veled, igen vagy nem? – Igen. – Akarod, hogy holnap induljunk? – Igen. – Van elég pénzed? – Mondtam már, hogy ez miatt ne aggódj! – Tizennyolc óra az átkelés, megígéred nekem, hogy nem fogod végighányni az utat? Ekkor egymás tenyerébe csaptunk, megegyezésünk jeléül, és felkacagtunk, nagyon hangosan, az emberek felénk néztek, de mi fütyültünk rájuk, mi utazunk Írországba, oda, ahol a fű zöldebb, és az ég hatalmasabb, oda, ahol No boldog lesz, oda, ahol Loïc vár rá. A szememmel követtem a leheletünk nyomát a hidegben, topogtam, hogy felmelegedjen a lábam, aztán felálltunk, és találomra elindultunk. Legalább tíz óra volt már, a közlekedés megritkult, a Sébastopol körúton mentünk tovább, észak felé tartva. Az utcán voltunk. Fedél nélkül. Nem volt hol aludnunk. No azt mondta, vegyem fel a sapkámat, és tűrjem be alá a hajam, hogy ne lehessen rám ismerni. Minden egyes lépés, amit megtettem mellette, távolabb vitt az otthonomtól, minden egyes lépés az éjszakában helyrehozhatatlannak tűnt. Fájt a hasam. A Strasbourg körút felső szakaszán No ismert egy hotelt, ahol megszállhatunk éjszakára. A főnök felismerte, előre kérte a pénzt, No bankjegyeket vett ki a borítékból, nagyon szerettem volna látni, mennyi van még benne, de rögtön elrakta. A pasas átnyújtotta a kulcsot, felmentünk a szobába. A falak sárgák voltak és piszkosak, vizeletszag terjengett, az ágynemű nem látszott valami tisztának, a zuhanyzóban lévő mocsokfoltok arról árulkodtak, hogy már régen nem takarítottak. Hát ilyen helyen aludt, mielőtt megismertem, ha volt elég pénze. Hát ilyen nyomorúságos lyukban roskadt le, amikor a koldulás eredményes volt. Hát ennyit kellett fizetni egy ilyen undorító, csótányoktól nyüzsgő helyért. No még lement, hogy vegyen valamit a Mekiben, nem akarta, hogy elkísérjem. Magamra maradtam, sehogy sem sikerült felmelegedni. Megkerestem a radiátort, aztán eszembe jutott az én kis szobám, a szivárványmintás paplanhuzatom, a régi sárga nyulam, ami az egyik polcon ül, a szekrényem elhúzható ajtaja, eszembe jutott anya, ahogy hívni szokott a konyhából, ahogy megtörli a kezét a mosogató mellé akasztott konyharuhában, ahogy olvasni szokott, keresztben ülve a fotelban, ahogy átpillant a szemüvege fölött, eszembe jutott anya, és hirtelen hiányozni kezdett, olyan érzés volt, mintha egy szabadesésben zuhanó liftben lennék. Szerencsére No visszajött, vett két sajtburgert, krumplit és shake-et, meg egy kis üveg whiskyt. Letelepedtünk az ágy szélére, ő a whiskyvel kezdte, de nógatott, hogy én egyek, amíg még meleg, a borítékra gondoltam, hogy nem sok lehet már benne azok után, amennyit ma költöttünk. Aztán azt mondtam magamban, hogy ha kell, legfeljebb stoppolunk Cherbourg-ig, aztán meg majdcsak lesz valahogy. No leszállt az ágyról, bugyiban és pólóban volt, megragadta az üveget, mintha mikrofon lenne, és levágott nekem egy olyan Johnny Hallyday-paródiát, hogy fetrengtem a röhögéstől, torkunkszakadtából énekeltük, hogy szeretlek, szeretlek, meg hogy lobbantsd lángra a tüzet, és nem érdekelt minket, hogy dörömbölnek a falon, nem érdekelt a döglötthalszag, nem érdekeltek a fal mentén surranó

férgek, csak az érdekelt, hogy együtt vagyunk, és el fogunk utazni, elhúzzuk innen a csíkot, messzire megyünk. Mire lefeküdtünk, No már kiürítette az üveget, a sült krumpli leszóródott a földre, nem vettem fel a holdacskás hálóingemet, és nem mostam fogat, olyan könnyűnek éreztem magam, mint még soha, a fejemben minden lenyugodott, soha nem volt még ilyen nyugodt, ilyen tiszta a fejem, nem voltak már szavak, csak mozdulatok, lelöktem az ágyról, ami még rajta maradt, bebújtunk a takaró alá, leoltottam a villanyt.

M

ÁSNAP REGGEL NYOLCKOR ÉBREDTEM FEL, hétfő volt, eszembe

jutott Lucas, és eszembe jutott Marin tanár úr, aki bizonyára épp most tart névsorolvasást, magamban együtt mondtam vele, Amard, jelen, Antoine, jelen, Berthelot, jelen, Bertignac?… úgy láttam magam előtt, mintha ott lettem volna, hallottam a csendet az osztályban. Bertignac kisasszony nincs itt, Bertignac kisasszony kilépett az életéből, Bertignac kisasszonynak nyoma veszett. No jóval később ébredt fel, volt időm visszapakolni a holmikat a bőröndbe, kidobni a megmaradt mekis kaját, és megszámolni a tapétán a virágokat. Metróval mentünk a Saint-Lazare pályaudvarig, velünk szemben egy férfi egyfolytában felállt és visszaült, megtapogatta a gallérját, megigazgatta a nyakkendőjét, meghuzigálta az ingét, megszemlélte magát az ablaküvegben, utána néhány másodperccel később újrakezdte ugyanezeket a mozdulatokat, ugyanebben a sorrendben. Ez is épp elég bizonyíték rá, ha még szükség lenne bizonyítékra, hogy valami nincs rendjén. Elég csak körbenézni magunk körül. Elég látni az emberek tekintetét, számba venni, hányan beszélnek magukban, vagy hánynak van valami stikkje, elég, ha csak felszáll az ember a metróra. Arra gondoltam, az életnek is vannak mellékhatásai, s ezek egyetlen termékismertetőben, egyetlen használati utasításban sincsenek feltüntetve. Arra gondoltam, az erőszak ebben is benne van, arra gondoltam, az erőszak mindenben benne van. A szél az állomásépületbe is benyomult, előrementünk az indulásokat jelző tábláig, hogy megnézzük a menetrendet, a következő vonat két óra múlva indul Cherbourg-ba. Megkerestük a várótermet, hogy lepakoljuk a csomagjainkat, leültünk a műanyag székekre, a lehető legmesszebb az ajtótól, No sodort magának egy cigarettát, azt mondta, elmegyek jegyet venni, várj meg itt! Nem tudom, hogy nem vettem észre, hogy magával vitte a bőröndöt, nem tudom, hogy lehetséges ez. Ismét megkérdeztem tőle, van-e elég pénze, megint csak azt mondta, ne aggódj, a táskám fölé hajoltam, hogy előkotorjak belőle egy papír zsebkendőt, közben ő elindult. Nem láttam, nem vettem észre, hogy a bőröndöt is húzza maga után. Vártam, hogy visszajöjjön. Nem aggódtam. Vártam félórát. Aztán még egy felet. És aztán észrevettem, hogy nincs ott a bőrönd. De még mindig vártam, mert semmi mást nem tudtam csinálni. Mert nem mehetett el nélkülem. Vártam, mert féltem, hogy elveszítjük egymást. Mozdulatlanul vártam, hogy tudja, hol keressen. Vártam, és közben leszállt az este. Azt hiszem, kicsit el is bóbiskoltam, egyszer úgy tűnt, mintha hátulról valaki megveregetné a vállam, kinyitottam a szemem, de nem volt ott. Vártam, és ő nem jött vissza. Hideg volt, és én reggel óta semmit nem ettem. Végül kimentem a pályaudvarról, az utolsó vonat is elment már Cherbourg-ba, átvágtam az állomás előtti téren a Saint-Lazare utcáig, körülöttem nagy volt a zaj, autók, buszok, dudálás, a fejem kóválygott, megálltam, a zsebem mélyén megsimogattam a kis Opinel bicskát, amit egyszer Lucas elejtett az udvaron, de nem vette észre, s amit én azóta mindig magamnál tartok. No itt hagyott, No nélkülem ment el. Körülöttem semmi nem hallgatott el, körülöttem tovább élt az utca, zajosan és kuszán. Együtt vagyunk, ugye, Lou, együtt vagyunk, bízol bennem, megbízol bennem, hívj fel, amikor elindulsz, a lépcső alján várlak, a kávéház előtt várlak, így többet keresek, de éjszaka kell dolgoznom, hagyj aludni, ki vagyok dögölve, moccanni is képtelen vagyok, nem kell szólni róla, együtt vagyunk, Lou, ha megszelídítesz, egyetlen leszek neked a világon, azt

mondtam, Suzanne Pivet-vel szeretnék beszélni, jó lenne, ha el tudnál kísérni, túl sok kérdést teszel fel magadnak, a végén még szétdurran az agyad, együtt vagyunk, ugye, akkor eljössz velem, én sose fogok a te családodhoz tartozni, Lou, mégis mit képzelsz, akkor eljössz velem, elmegyek a jegyekért, ez nem a te életed, érted, ez nem a te életed.

G

YALOG MENTEM HAZA, nem volt nálam metrójegy, nem volt nálam

semmi. Sokáig gyalogoltam, nem siettem, nem kértem segítséget, nem mentem be a rendőrségre. A tornacsukám törte a lábam. Valami történt velem. Valami, aminek fel kellett fognom az értelmét, aminek fel kell mérnem a súlyát, egész életre. Nem számoltam a piros lámpákat, sem a Twingókat, nem végeztem fejben szorzásokat, nem kerestem szinonimákat a „derogál”-ra, nem próbáltam meghatározni, mi az, hogy fizikum. Csak mentem, egyenesen előre nézve, ismertem az utat, valami történt velem, amitől felnőttem. Nem volt bennem félelem. Csöngettem, anya nyitott ajtót. Láttam a szétesett arcát, a vörös szemét. Csak állt előttem, látszott, hogy egyetlen hang sem tud kijönni a torkán, aztán magához vont, szó nélkül, úgy sírt, ahogy még sosem láttam sírni. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mennyi ideig tartott ez a csend, mennyi ideig rázta a testét a zokogás, mindenem fájt, de könnyeim nem voltak, úgy fájtam, ahogy még sosem. Végül azt mondta, megijesztettél minket, és elindult a nappali felé, hogy szóljon apának, aki elment a rendőrségre.

L

UCAS-VAL VÁRTUNK NÉHÁNY HETET, mielőtt felkerestük volna

Geneviève-et. Elmetróztunk a Porte de Bagnolet-ig, fogtunk egy bevásárlókocsit, bementünk a hipermarketbe, hagytuk, hogy a zene sodorjon bennünket, harangok csengtek-bongtak, és egy egész polc tele volt húsvéti tojással. Sorba álltunk a felvágottas pultnál, Geneviève megismert, azt mondta, negyedóra múlva szünete van, kijön hozzánk a büfébe. A narancsszínű műanyag lámpák alatt vártuk, egy kóla mellett. Amikor kijött, nem volt rajta a csipkés fityulája, csak húsz percig ért rá, Lucas felajánlotta, hogy meghívja valamire, de nem fogadta el. Arra gondoltam, No talán írt neki egy képeslapot, a Loïckal együtt töltött idők emlékére, hogy talán tudatni akarta vele, hogy kinn van, hogy jobban van. De Geneviève-nek nem volt híre róla. Mesélt nekünk Loïcról, pontosan ugyanazt mondta, mint No, az Írországba való elutazásáról, az ígéretéről, hogy majd írni fog. De No soha semmit nem kapott tőle. Sem az otthonban, sem később. Egy nevelőtől tudták meg, hogy Loïc Wexfordban él, és egy bárban dolgozik. Soha egy sort sem írt.

M

ARIN TANÁR ÚR MOST FEJEZTE BE AZ ÓRÁJÁT, végig

jegyzeteltünk, egyetlen szót sem hagytunk ki, még ha ez az utolsó nap is. A kicsöngetés előtt negyedórával abbahagyta, hogy legyen időnk rendet rakni az osztályban. Leszedegetjük a falra akasztott plakátokat, gondosan összetekerjük a térképeket és grafikonokat, a termet kifestik a szünetben. Jövőre Lucas az anyjával együtt Neuillyben fog lakni, a lakást eladják. Jövőre elmegyek Léa Germain szülinapi bulijára, ezt tanúk előtt megígértette velem. Jövőre Marin tanár úr már nem lesz itt, nyugdíjba vonul. Kissé szomorúnak látszik, még ha panaszkodik is, hogy a színvonal évről évre csökken, egyre rosszabb a helyzet, inkább abbahagyja, mielőtt még birkákat kellene tanítania. Az ablakon át a világos égboltot nézem. Ennyire kis valamik vagyunk mi, ilyen végtelenül kicsik, hogy nem tehetünk semmit? Kimegyünk a teremből, a diákok melegen köszönnek el tőle, viszontlátásra, Marin tanár úr, minden jót, kellemes vakációt, pihenje ki magát! Amikor kilépek az ajtón, utánam szól. – Bertignac kisasszony! – Igen? – Valamit szeretnék adni önnek. Visszamegyek az íróasztalához. Egy régi könyvet nyújt felém, vastag papírral van bevonva. Megfogom, kinyitom az első oldalon, nincs időm elolvasni a címet, csak a neve tűnik a szemembe, kék tintával van beleírva: Pierre Marin 1954. – Ez a könyv nagyon fontos volt nekem, amikor fiatal voltam. A papír megsárgult, olyan a könyv, mintha már négy-öt évszázadot vészelt volna át. Megköszönöm neki, egyedül vagyok vele a teremben, nagyon meg vagyok illetődve, fogalmam sincs, mit szokás ilyenkor mondani, biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon szép ajándék, még egyszer megköszönöm. Elindulok az ajtó felé, ismét utánam szól. – Bertignac kisasszony! – Igen? – Ne adja fel!

G

eneviève visszament a pultja mögé, még odaintett nekünk, mielőtt eltűnt volna.

Bizonyára elkámpicsorodott arcot vághattam, mert Lucas gyengéden megsimogatta az arcomat. Száját az enyémhez közelítette, s előbb az ajkát éreztem, utána a nyelvét, és a nyálunk összekeveredett. S ekkor megértettem, hogy a magamnak feltett kérdéseim közül a nyelv forgási irányára vonatkozó nem a legfontosabb. 2006. május – 2007. március