18
DELPHINE,
A
BÚTOROK
ÉS
A
BŰVÉSZ
Irta: Sőtér
D
István
egy régi á l m á t mesélte el szerelmesének, Seb e s t y é n n e k , hogy az l á t h a s s a , a b ú t o r o k h o z milyen mély köze v a n ! N a p p a l és éjjel kísértik színeik, f o r m á i k ! Á l m á b a n n a g y m e n e t b e n v o n u l n a k fel a b ú t o r o k , ismerősök és ismeretlenek, m e g s z ó l í t o t t á k s őszintén megg y ó n t á k , méltók-e a m e g v é t e l r e ? B e v a l l o t t á k h i b á i k a t , elébe s z ó r t á k penészes f i ó k j a i k a t . E g y csodálatos, régi szekrény rézsutos csíkjaival a sienai d ó m r a és egy n e r z - b u n d á r a hasonl í t o t t egyszerre, orgonaszó h a l l a t s z o t t belsejéből, m a j d pedig r á z u h a n t a kerevetre, p u h á n , illatosan, m i n t egy női vállról. Széles ágy ú s z o t t elő, bölcsőként ringott, m u l t szerelmek p i h e n t e k langyos ölén. Régi b ú t o r a i r a ismert, első a s z t a l á r a , melyen játékszerei á l l o t t a k s j ö t t e k óriási, kastélyszerű szekrények, f a r a g o t t p á r t á v a l , füzérekkel, oszlopokkal, k é t a j t a j a m e g l e b b e n t s nehézkes s z á r n y a k k é n t r a g a d t a m a g a s b a a b ú t o r t , m i n t egy m a d a r a t . Hirtelen e l h a g y o t t s z o b á b a n t a l á l t a m a g á t , alvó, csendes ház mélyén. T u d t a , hogy tél v a n az u t c á k o n , a földön k u p o r g o t t , úgy fülelt a járókelők lépteire, s a t e m p l o m t o r n y á b a n elhangzó óraütésekre. L a s s a n j á r a t t a körül szemeit a b ú t o r o k o n . K ö n n y e d , legyezőszerű székeket l á t o t t s az asztal l a p j a , mely g ö m b ö l y ű n a s a r o k b a szorult, f e s t ő - p a l e t t á h o z h a s o n l í t o t t . Az asztalok és írópolcok k ö n n y e d e k , t ö r é k e n y e k v o l t a k , m i n t h a k á r t y á k b ó l é p í t e t t é k volna fel őket, b e r a k á s a i k gyümölcsök és v i r á g o k r a j z á t m u t a t á k . Végighúzta kezét az egyik íróasztalon, m i n t h a recés k e n y é r h é j a t é r i n t e t t volna : n e m m e r t t ö b b é a b ú t o r h o z nyúlni, félt, hogy t é s z t a k é n t változik m a j d keze a l a t t . Beleült egy karszékbe. Oly p u h a volt, m i n t egy női öl! Úgy emlékezett, idegen h á z b a n v a n és i z g a t o t t a n k é m lelt az emeletre vezető lépcső felé, jön-e v a l a k i ? É r e z t e , n e m üres a h á z f e j e felett, egyik s z o b á j á b a n alszik valaki. N e k i b á t o r o d o t t , k i n y u j t o t t a kezét az asztal felé, melyen ELPHINE
19 csecsebecsék állottak. «Rememember m y Friend, Ali Things have an End» — olvasta a j e l m o n d a t o t egy zománcos szelencén, csókolódzó k é t galamb a l a t t . Gazdagon vésett ezüstt o k b a n velencei t ő r pihent oly vékony, hosszú heggyel, m i n t egy k ö t ő t ű . A r a n y úti-írókészletet is l á t o t t , füstölőket, kis harangocskát, de a szelencék, dobozok, kézitükrök között egy különös t á r g y v o n t a m a g á r a figyelmét. Apróka koporsó volt, oly kicsiny, hogy tenyerében is elfért. Bronzfedelét nehezen t u d t a felbontani, a m i n t b e t e k i n t e t t , visszahőkölt. Ö n m a g á t l á t t a , halotti díszben, leplekben, koszorúval, egy zománcos lapocskán. A szoba m o s t á t v á l t o z o t t , vaksötét lett s mind szűkebb, úgy hogy mozdulni sem t u d o t t benne. A mennyezet oly alacsony lett, hogy f e j é t nem t u d t a felemelni, oldalsó falai mozdulni sem engedték k é t k a r j á t . D ü b ö r g ö t t , zörgött a szoba, néha zökkent és lassan h i m b á l t . Igy t u d t a meg, hogy koporsóban fekszik, ú t b a n távoli sír felé. . . . Szerelmüket nem m e r t é k e g y m á s n a k megvallani. Sétáik véletlenül estek, önmagukról csak szemlesütve, szégyenkezve beszéltek s Delphine szemrehányásokkal illette m a g á t , amiért ez az érzés csak kissé is eltérítette nagy céljától, a mennyei Jeruzsálemtől. Bizton t u d t a , hogy ha mélt ó n él, a boldog város látása még e földön m e g a d a t i k neki. A távoli országrész m i n d g y a k r a b b a n üzent, szólította, hívta, sétáin jeleket t a l á l t az ú t m e n t i fákon, v a g y a víz t ü k r é n , az égbolton s az u t c á n néha s z e m b e j ö t t egy ember, ki t a l á n polgára volt a varázslatos helynek. E z i d ő t á j t még b u z g ó b b a n s a n y a r g a t t a testét, még sűrűbben i m á d k o z o t t , v á g y a i t m e g t a g a d t a , alázatos volt, de u g y a n a k k o r g y a n a k v ó és elégedetlen. Talán az évszakok változása z a v a r t a meg lelkét, a még távoli, de i m m á r ígérkező tavasz, mely e n a p o k b a n csak a zsírosodó g y e p t á b l á k o n s az éjszakák boldog n y u g a l m á n érzett. G y a k r a n könyökölt fel ágyán és szeme révülten t a p a d t az ablak csillogó üvegkosarára, mely m ö g ö t t az ég k é t részre, k é t idegen vidékre vált, m i n t h a két folyó ömlenék egybe anélkül, hogy h a b j a i k összevegyülnének. Az ég felső b o l t o z a t á n derű, ezüstös sugárzás honolt, a közelgő t a v a s z jeléül, míg lejjebb fekete volt 2*
20 az ég, oly hideg, fenyegető feketeséggel, hogy az ablaküvegek tejfehér l a p o k k é n t villogtak előtte. Reggel felé sem olvadt még a sötét, b á r máza alól sejlett a fény, l á t h a t a t l a n u l is jelen, ekkor k ö n n y ű álomba merült Delphine s szemét le se h ú n y t a t á n , h a n e m merőn az ablaküvegre függesztette. Mintha gyászlepel lengene a zászlórúdon és á r n y é k a visszahullanék a házra, végigfolyna a falon s b e t a k a r n á az a b l a k o k a t . Fel a k a r t kelni, hogy leseperje a gyászleplet, de mozdulni n e m b í r t ; mikor k i n y i t o t t a szemét, l á t t a , hogy a h a j n a l i sötét d o b o t t leplet s z o b á j á r a . Ismét elaludt, de reggel felé távoli zenét hallott, sirató zsolt á r o k a t , messzi földről, temetői kápolna kórusáról. A sirató dallamok méltóságteljes, ősi p o m p á t hirdettek, m i n t r i t k a és meggyőző szertartások járulékai. Majd lassú gyászinduló hallatszott s egy h a n g k i á l t o t t a : a p á p a m e g h a l t ! Ez a h a n g még á l m á b a n is sírásra i n d í t o t t a , zokogott, m i n t aki hozzá közelállót veszít, kit azonban n e m ismert, sőt arcvonásait sem t u d j a elképzelni. Szomorúsága így egyidőben végtelen és személytelen volt. Alighogy felébredt reggel, harangszót hallott, a város összes t o r n y a i zengtek, k i n y i t o t t a a b l a k á t s az u t c á n valaki f e n n h a n g o n , panaszolkodón hirdette : — A p á p a m e g h a l t ! Napokig b á n k ó d o t t hűségesen, megsiratta, m i n t a t y j á t , i m á k a t m o n d o t t érte. Márciusban az éjszakák langyosak voltak, nedves szél f ú j t s friss f é n y b e n r a g y o g t a k a csillagok, de a n a p p a l o k hűvösek m a r a d t a k még. Delphine lelkében nem homályosult a mennyei város emléke. Makacsul, elszántan r a g a s z k o d o t t ahhoz, hogy meglelje az u t a t a távoli birodalom felé, melyhez t a r t o z o t t s melyet nem a k a r t megtagadni. Ó, hogy r a g a s z k o d o t t , hogy k a p á l ó d z o t t a t ű n ő világ u t á n , m i n t aki egy kedves álmot a k a r éjszakákon á t újból s újból meghosszabbítani, megtoldani. Az álmok csak r i t k á n v e z e t t e k az ó h a j t o t t vidék felé, de n a p p a l a i t b e t ö l t ö t t é k fényes uszályukkal, az álom átszüremlett reggelébe, d é l u t á n j á b a , hogy ú j a b b álom p a r t j a i n vesszen el. Csendben és m o z d u l a t l a n s á g b a n szállta meg csak a látás kegyelme ; szélcsendes félóráin néha tisztán hallotta a h a n -
21 gokat, melyeket bírni v á g y o t t . De b á n t o t t a , hogy e jelenés, látomás oly töredékes, a mennyei Jeruzsálem bizonytalan, röpke percekre lebben elé ; mohóságában szüntelen kereste a t i t k o t , a szót, mely végtelenül meghosszabbítsa a csodát s melynek belsejében boldogan meghúzódjék, mindörökre. De csak egy-egy jel villant, b i z t a t á s k é n t , a l á t h a t á r o n , hogy megújítsa az ígéretet. Delphinet pedig t o v á b b i hitre és reményre csak a jelek b i z t a t j á k , melyeket sétáin lát, mikor a p j á t k ö v e t v e befordulnak a halpiacnál, hogy ne a folyóparton t é r j e n e k haza, h a n e m a város álmodó utcáin át. Még nincs kilenc óra, a lépcsőházakban is ég a lámpás, de a h á z a k csendesek és m a g á n y o s a k , h o l d s ü t ö t t e h o m l o k z a t u k az éggel társalog. Delphine a b l a k o k és k é m é n y e k egyvelegéből biztos s z a v a k a t olvas, szeme kíváncsian követi az égbe rajzolódó t e t ő t ; gyakran szökik fel a padlásra, v a g y a m o s ó k o n y h á b a , a legfelső emeleten, hogy széttekinthessen a s u g á r u t a k s t e t ő k felett, hogy pillantást vethessen az öreg u d v a r o k falépcsőire, k ú t jaira, az e c e t f á k r a s az üveges v e r a n d á k r a , melyek fölé csak a városház t o r n y a s a víztorony gömbölyű t a r t á l y a emelkedik. N e m m u l t a k el a jelek, intések, melyek a kegyelem birtoklásához hasonló boldogságba r i n g a t t á k Delphinet. Mintha minden egyes n a p j a rendkívüli és v á r a t l a n dolgok kerete volna, még az i d ő j á r á s is szezélyes, csapongó színjátékba kezd e t t , a n n y i r a , hogy egy-egy hétköznap, melyen semmi rendkívüli sem t ö r t é n t , jelentős, f á r a s z t ó fontosságot n y e r t ; n a p f é n y és komoly felhők, eső változásai t ö l t ö t t é k be, ugyanúgy feldúlván lelkét, m i n t h a tragikus események lennének. Az a márciusi reggel, mely hideg ragyogásban kelt és m á r a b l a k á t , s z o b á j á t csalóka, tavaszi p o m p á b a öltöztette, felidézvén egy percre m i n d a m a illatokat, melyek ily korai n a p o n még valószerütlenek voltak : arra csábította, hogy iskola h e l y e t t csatangolni m e n j e n a t e m e t ő felé, vagy a körtöltésre, h o n n é t a v á r o s t s k ö r n y é k é t b e t e k i n t h e t t e . Szigorú téli napok u t á n különösen kész volt azt remélni, hogy a t a v a s z egy óráról a másikra b e k ö s z ö n t ö t t s a tegnapi hűvös levegő m á r langyosnak a d t a á t helyét, nem a k a r t a észrevenni a nyirkos homályt, mely az u t c a á r n y a s oldalán m e g b ú j t még
22
s melybe a f é n y k e m é n y v o n a l a k a t , á r k o k a t v á g o t t , erőszakosan e l h ó d í t o t t területeket, melyekről t a l á n m i h a m a r le kell m o n d a n i a . A h á z a k homloka a l a t t még g y a n a k v ó sötétség honolt, de Delphine tavaszi k a b á t o t öltött, hogy a k ö n n y e b b szövetek növeljék örömének könnyűségét. A l á t h a t á r tiszta volt és éles ; a m i n t az u t c á r a lépett, megborzongott a mozdulatlan, jeges levegőn, melyet a f é n y még hidegebbre h ű t ö t t ; az égbolt szülte ezt a dermesztő hidegséget, mely kristályos kékségéből sugárzott. Alig t e t t négy lépést, a kék feketére vált, m i n t a legvészesebb nyári zivatarok idején, s a sugárzó hideg mind p u h á b b fehérséggé szelídült a m a g a s b a n , hogy végtére óriás, imbolygó pelyhekben érjen földet. A hóesés, mely szinte derült égből i n d u l t el, szétolvadt a kövezeten s kis időre az egész utca megtelt l a t y a k o s visszfényekkel, a falak á t á z t a k , m i n t h a vászonból épültek volna, a j á r d a oly fekete lett, m i n t a festék, — alig ocsúdott fel Delphine, máris n a p s ü t ö t t , a nedves t e t ő k szikráztak. Tavaszi napsütés, m a j d szélesen, ringón ereszkedő hófüggöny v á l t a k o z t a k a rövid utcán, mely házuktól a folyópartra vezetett. A kőkorlátra t á m a s z k o d o t t , elnézte a b a r n á b a n és ezüstben váltakozó folyót, mikor lépteket hallott és h á t a megett megállt valaki. Az öreg B á l v á n y házyné volt, viaszkosvászon kosarával. Most is csipkegallért viselt, m á j f o l t o s arcába előrehullott fehér h a j a , mely néhol veres volt m é g ; v é k o n y csirkenyaka alól most sem h i á n y z o t t az ékköves csatt, közép ü t t H é r a elefántcsont arcélével. B á l v á n y h á z y n é v a l egy h á z b a n l a k t a k ; néha felkereste földszinti s z o b á j á b a n , mely apró e m l é k t á r g y a k k a l volt zsúfolt s ablakaiból nem is az utcára, h a n e m az idős hölgy emlékeire nyílt kilátás, hosszú, k a n y a r g ó s életére, melynek fontos állomásai a láth a t á r o n sorakoztak és némelyik a csillagok közt ékeskedett. — N a g y a n y j a rosszul v a n , beteg, nagyon beteg, jól tenné, ha felkeresné ! — i n t e t t e Delphinet, kit szigorúan és szertartásosan csak magázni szokott. A fiatal leány megrémült, m e r t minden véletlent végzetesnek í t é l t : B á l v á n y házyné jó b a r á t n ő j e volt n a g y a n y j á n a k , k i t g y a k r a n felkeresett, ha a Szentháromság-utca felé indult, X a n d r á h o z ,
23
legkedvesebb b a r á t n ő j é h e z , kin csaknem kisleányos szerelemmel csüngött. Delphine elhatározta t e h á t , hogy felkeresi n a g y a n y j á t s ú t j á t a Felsőváros felé vette. N e m ő volt a hibás, hogy csak nagyon megkésve, alkon y a t k o r k o p o g t a t o t t az ismerős k a p u n . Figyelmét a legj á t é k o s a b b dolgok k ö t ö t t é k le s így ne csodálkozzunk, hogy hosszabb időt t ö l t ö t t egy k i r a k a t előtt, melynek szokatlan látványossága a mi érdeklődésünkre is méltó. E k i r a k a t szallagok és zászlók özönével telt meg, idegen népek, tengerrentúli országok jelképes állatai díszítették, a r a n y b e t ű s jelm o n d a t o k f é n y l e t t e k óriás pajzsokon s e díszítmények erdejébe államfők, hadvezérek díszruhás, kitüntetéses arcképei ékelődtek. A r a n y o z o t t p a p i r k a r d o k és bádogcsákók a l a t t a k i r a k a t alsóbb polcait csodálatos t á r g y a k özönlötték el, megannyi tréfás, kötődésre, incselkedésre szánt portéka, melyeknek komoly h a s z n á t nem lehetett venni. P o h a r a k , melyekből a g y a n ú t l a n vendég n y a k á b a ömlik a bor, röppent y ű k , p e t á r d á k , kések, melyek elgörbülnek, mihelyst vágni akarsz velük, kellemetlen h a n g o t adó gömböcskék, kerekeken gördülő egerek, melyektől megriad az asszonynép, bozontos kefék, rejtélyes tömlők, torzító t ü k r ö k , v á r a t l a nul felcsapódó c i g a r e t t a t á r c á k . A k i r a k a t b a n vers f ü g g ö t t , kézzel, gondosan másolt, ívnyi p a p i r l a p : Világbéke volt a címe. A Galambot — úgymond — minden n a p megsebzi egy a l a t t o m o s golyó, de az küszködve f o l y t a t j a ú t j á t , ú j t á j a k , ú j birodalom felé. H a t a l mas sorok a nagy Világbéke jövetelét ígérték, részegülten összeölelkező emberiséget s ú j h a j n a l h a s a d á s á t , mely köröskörül, az egész m e n n y b o l t o n kél, n y u g a t o n éppúgy, m i n t napkeleten. Delphine csodálkozva olvasta a vers a l a t t J á c i n t nevét, a bűvészét, kit m i n a p keresett fel szerelmesével, Sebestyénnel. S még nagyobb volt csodálkozása, mikor u g y a n e név ékeskedett a cégtáblán : Játékok és Bűvészeti kellékek! — L á t o m , érdeklődéssel olvasta v e r s e m e t ! — sietett elébe a bűvész, mikor Delphine belépett az a j t ó n . Hosszas csilingelés, csörömpölés kelt feje felett, m i n t h a v é k o n y üvegpálcikákat e j t e t t volna le valaki s azok nagy f ü r t ö k b e n ,
24
vagy egyenként hullanának, z ú z ó d n á n a k szét. Delphine nem győzte dicsérni a verset, miközben szemeit kíváncsian j á r a t t a körül a túlzsúfolt helyiségben. N e m kerülte el figyelm é t a zászlókkal s a r a n y o z o t t pálmalevelekkel díszített sarok, mely a bűvész életnagyságú o l a j p o r t r é j á t ölelte körül. A kép lábánál füstölők, díszes edények állottak, a k á r egy oltáron. — Talán utolsó versemet volt szerencséje olvasni ily körülmények k ö z t ! — M a j d l á t v á n Delphine kérdő tekint e t é t , hozzátette : — R á j ö t t e m , hogy költői v a g y o n o m a t szarkák d é z s m á l j á k ! Legszebb verseimet helybeli költők apró fércműveibe illesztve l á t t a m viszont. Kincseimet nem szórom ki t ö b b é az u t c á n a k ! — Valaha nagy filozófiai rendszeremet h o z t a m ilymódon nyilvánosságra. Egyszerű á b r á k b a n f e j t e t t e m ki a n y a g és szellem összefüggéseit. A Világépület r a j z a elfért egy k i t e r í t e t t ívpapiron. Egymásból induló körök, melyek az Anyagvilág legmélyebb vizeiből, holt rétegeiből emelkedt e k mind m a g a s a b b r a , hogy egy háromszög k ö z é p p o n t j á ban, mintegy Isten szemében összesüljenek. Minden anyagi lény s u g y a n ú g y az a n y a g t a l a n o k , a m e g f o g h a t a t l a n o k , a szemünk elől elrejtettek, helyet nyertek az óriási é p í t m é n y lépcsőin. Csodálatos rend volt ez, a középkori skolasztika óta nem n y ú l t mélyebb és összefogóbb pillantás e sokrétűségekbe. O t t ragyogott a csodálatos rajz, k i r a k a t o m üvege mögött, színei és ábrái m e g k a p t á k a z o k a t is, kik aligha t u d t a k volna felemelkedni a bölcselet magasságaiba. S egy húszfilléres bedobásával egymásba kapcsolódnak, m a j d szétválnak ismét, hullámzanak, imbolyognak, sőt egyes pont o k o n szenvedélyesen k a v a r o g e rendszer, a t i t o k z a t o s Háromszög körül. Delphine körülsétált az üzletben, megcsodálta az óriás álarcokat, u j j a i t v é g i g j á r a t t a a v e n d é g h a j a k o n , álszakállakon, bajszokon, leguggolt, hogy közelről láthassa a b á b színház figuráit. — Minden, ami i t t v a n , a magáé ! Ó, ne m e n j e n , m a r a d jon még ! Kivel beszélhetnék? Kinek m o n d h a t n á m el legmélyebb m o n d a n i v a l ó i m a t ? Kivel o s z t h a t n á m meg lelkem?
25 Maga az egyedüli lény, ki erre méltó ! Minap, mikor szob á m b a lépett, első perctől éreztem, hogy olyasvalaki jelent meg életemben, a k i t fel t u d n é k emelni azokra a magaslatokra, melyeken szüntelen lakozom ! — N e m ismer még engem, nem t u d j a , ki vagyok én? H a d d érinthessem meg k e z é t ! Távozása u t á n a k a n á r i k részegülten csapongtak, nekiütődtek a k a l i t k á k rácsának, sárga, kék tollak repdestek, a szobában, melyet betölt ö t t h a n g j u k , sok apró, hisztérikus, sikongó hang, észvesztett trillák, f ü t t y ö k ; némelyik kimerültségig verdesett szárnyaival és élettelenül hullott a kalitka padlójára. H á n y apró, sárga h o l t t e s t e t kellett összeszednem ! Ezüstszelencébe z á r t a m őket és elföldeltem k e r t ü n k b e , a rózsaágyak közé. — K é r e m , ne m e n j e n még ! Mit tegyek, hogy i t t mar a d j o n ? Az utolsó vers, mely holnap ez a b l a k b a n megjelenik, m a g á t dicsőíti, a legnagyobbat, minden nők k ö z ü l ! Királynő és p a p n ő , démon ! Ó, mivel is t a r t h a t n á m vissza? I z g a t o t t a n szaladgált, f i ó k o k a t r á n t o t t ki, t a r t a l m u k a t a földre szórta. Karácsonyfadíszek, a r a n y - s e z ü s t h a j a k z u h a n t a k , n a g y dobozokat emelt le a magasból és e l t ű n t velük a szomszéd szobában. Más-más álarccal, más-más jelmezben jelent meg, hol ijesztően, hol n e v e t t e t ő n . Óriási fej i m b o l y g o t t n y a k á n , v a g y pedig krokodil képében vicsorg o t t Delphinere, de megjelent madárcsőrrel és struccok, p á v á k köntösében ; Delphine vízilófej előtt d e r m e d t meg, m a j d röhögő, torz p o f á k r é m í t g e t t é k . U t o l j á r a ezüstös színű álarcban l á t h a t t a J á c i n t o t , csodálatosan szép i f j ú k é n t . A s á p a d t arc felett k é t holdhoz hasonlatos szem világított és a szőke, göndör h a j lehullott homlokára, beárnyékolta az egész f e j e t , a száj keserű, duzzadó gyümölcsét. Az orr hideg, tiszta vonala alacsony homlok alá hajolt, a hallgatag száj fölé, a lárva szemei lecsukódtak s ebben a percben Antinoos szobrát j u t t a t t a ez az arc Delphine emlékezetébe, a h a l o t t szépségű csillagarcot s egy ismeretlen, eljövendő férfiét, kit á l m a i b a n m e g s e j t e t t m á r . De k i f o g y t a k a dobozok, a fiókok üresen t á t o n g t a k , J á c i n t az üzlet közepén állott, l e v e t e t t álarcok, üres papirmasé-fejek k ö z ö t t . T a n á c s t a l a n u l , kétségbeesetten nézett a
26
könyörtelen Delphinere, de hirtelen eszébeötlött v a l a m i : kézenfogta a leányt, hóna alá nyalábolt egy dobozt s m a g á val vonszolta egy kis a j t ó felé, mely az üzlet mélyéből nyilott. K e r t b e értek, melyen csak egy ú t v e z e t e t t át, v e t e m é n y e s t á b l á k s üveggel v é d e t t ágyasok között, keskeny filagória felé. — H o v á vezet a k e r t ? !— kérdezte Delphine. — Mocsaras, vizenyős rétre ; n y á r o n teli v a n b é k á k kal, ők gondoskodnak a l t a t ó r ó l ! Valóban, a k e r t vége lesüllyedt esteli p á r á k , ködök közé. J á c i n t alkalmas helyet keresett, hogy r a k é t á i t ( m e r t a z o k a t r e j t e g e t t e dobozában) az alkonyodó égre eregesse. Ijesztő p u k k a n á s o k közt r ö p p e n t e k fel, vöröslő v o n a l b a n s a város lakói a tereken, az u t c á k o n c s a k h a m a r k á p r á z a t o s égi jelekre lehettek f i g y e l m e s e k ; összegyűltek a sarkokon, a kocsm á k b ó l előrohantak a vendégek, az esti á j t a t o s s á g hívői a t e m p l o m elé t ó d u l t a k s a folyón hazafelé evező halászok is b e h ú z t á k l a p á t j a i k a t , hogy a víz lassú sodra vigye ladikj u k a t : úgy b á m u l t a k az égre, melyen nagy, zöld z u h a t a g ö m l ö t t alá, lila csóvák repkedtek, lángra l o b b a n t m a d a r a k k é n t s Delphine feje fölé parázsló, tüzes palota épült, melynek oszlopsorait, t o r n y a i t az ég sötét fala t a r t o t t a csupán, hogy e muló díszek lassan e l h e r v a d j a n a k , széthulljanak s legvégül csak h a m v a d ó máglya m a r a d j o n az elárvult égen. De azok, akik l e h ú n y t á k szemüket, h á r t y á j u k o n percekig őrizték még az elomlott épület tüzes körvonalait. Igy Delphine is, ki t i t o k b a n hálás volt a bűvésznek, amiért szeme elé varázsolta, ha tökéletlenül, mulón is, a távoli város, az égi Jeruzsálem egy részletét. I m m á r semmi sem t u d t a visszatartani, beteg nagya n y j á é r t aggódott, sietett, hogy mielőbb nála lehessen. Félóra mulva csengetett is a régi ház k a p u j á n , s mire a hálószobába ért, a m e g f e k e t e d e t t olajfestménybe foglalt zenélőóra épp a szabadságharc-kori indulót j á t s z o t t a , melyre a kép b a r n a - a t t i l á s honvéd-alakjai megelevenedni l á t s z o t t a k . Zöldfényű gázlámpa sistergett halkan s a szobát édeskés, nehéz szaggal t ö l t ö t t e be. F o j t ó , rossz levegő volt a lakásban, a lehúzott függönyök m ö g ö t t s Delphine meglepetéssel l á t t a ,
27
hogy n a g y a n y j a n e m beteg, sőt virgoncabb, i z g a t o t t a b b , m i n t v a l a h a . Idegesen j á r k á l t , szekrényeket n y i t o t t , f i ó k o k a t h ú z o t t elő, miközben m a g á b a n t á r s a l g o t t s ügyet sem v e t e t t Delphinere, ki mindig n y o m á b a n volt, szobáról-szobára követte. Végre visszaértek a hálóba, n a g y a n y j a kimerülten ereszkedett szokott karszékébe. — Dehogy v a g y o k beteg ! — p a t t a n t fel dühösen ismét. — Ez a bolond B á l v á n y h á z y n é volt itt, telebeszélte a f e j e m e t spiritiszta h ó b o r t j a i v a l . Mikor m á r torkig v o l t a m vele k i t e t t e m a s z ű r é t ; hogy beteg volnék, t a l á n bosszúból t a l á l t a k i ! Ne félj, holnap ismét visszajön, őt nem lehet megsérteni. — Mit csinálsz m o s t a n á b a n ? — kérdezte kis idő mulva és szúrósan, k u t a t ó n u n o k á j á r a szegezte t e k i n t e t é t . Delphine e l p i r u l t : úgy érezte néha, n a g y a n y j a m i n d e n t t u d , l e g r e j t e t t e b b t i t k a i t ismeri. Szerette n a g y a n y j á t , de néha érthetetlenül félt is tőle, m i n t akinek az á t k a , rossz kívánsága egész életét t ö n k r e t e h e t n é . N a g y a n y j a szeretetét úgy f o g a d t a , m i n t h a t a l m a s , á r t a n i képes asszonyét, kinek a k á r boszorkányos ereje lehetne felette. — Ó v a k o d j S e b e s t y é n t ő l ! — i n t e t t e az öregasszony. — Ó v a k o d j tőle, ha n e m akarsz szerencsétlen lenni. Te sohasem fogsz kelleni neki, m a g a s a b b r a t ö r és helyesen p a p n a k készül. Ő m á r Istennek a j á n l o t t a testét, életét. Delphine összerezzent: nem is t u d o t t e r r ő l ! Mikor n a g y a n y j a l á t t a , hogy t ú l n a g y b á n a t o t okozott neki, vigasztalni p r ó b á l t a , kedvében a k a r t járni szeretett u n o k á j á n a k . Felkelt és kulcsait csörgetve, az egyik szekrényhez lépett, k i v e t t egy t á n y é r a l m á t , lerakta az asztalra és hosszan, figyelmesen hámozni kezdte. Delphine kérdezni a k a r t valamit, de más vallomás, súlyosabb, f o n t o s a b b n y o m t a lelkét. Végül sikerült kiböknie : — Elmegyek S e b e s t y é n n e l ! E g y ü t t m e g y ü n k el oda, a h o v á szólítanak b e n n ü n k e t . — H o v á , t e őrült? — A mennyei J e r u z s á l e m b e ! — m o n d o t t a ki Delphine a varázsszót és maga is megrémült a n n a k erejétől, hatásá-
28
tól. D e r m e d t e n nézte n a g y a n y j á t , aki a r c á t kezeibe t e m e t t e s felzokogott, oly szánalmas, oly állati sírással, hogy emléke évek mulva is kísérte ő t ; örök s z e m r e h á n y á s k é n t élt lelkében, halálra üldözte. F e l u g r o t t s m e n e k ü l t n a g y a n y j a házából, szaladt hazáig. O t t h o n , á g y á b a n hangosan felsírt és á t k o z t a azokat, akik szeretik s ragaszkodnak hozzá, m e r t r á j ö t t , hogy szeretetük a legnyűgösebb teher, a legnagyobb akadály, melyet le kell küzdenie, hogy célt érhessen. Ezen az éjszakán volt először hideg és kegyetlen, ez éjjel p r ó b á l t a először a szeretetet és s z á n a l m a t kiölni lelkéből. — É r t e d teszem, Istenem ! — s ó h a j t o t t és vigasztalan, kegyelemtelen álomba merült.
ILE DE
MARGUERITE
A lámpák torka csuklik és okádna. Félköralakban állanak a fák. Egy rózsafal gyul, és az éjszakába foszforeszkálja édes illatát. Mi megfeneklünk itt, a révületben. Árboca eldőlt. Ráng az idegek kötélzete. Hálójában szegetten a szív vergődik, csapkod és remeg. Elárvulunk. Lám, megborzonganának a meg-megingó szőke koponyák. Orkánját érzi tán a muzsikának: előszelét, ellenséges sorát. Megmerevednek, majd kétségbeesnek. A szájukkal az elmúlás dadog. Rázendítenek aztán a szigetnek a tücskei, a halk cimbalmosok.
Toldalaghy Pál
