Darren Shan AZ ÁRNYAK URA
Darren Shan regényes története TIZENEGYEDIK KÖNYV
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Lord of the Shadows HarperCollinsPublishers Ltd. 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB
© Darren Shan, 2004 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével. Fordította: Mórocz Dorottya A borító: www.darrenshan-sonsofdestiny.com
Hungarian translation © Mórocz Dorottya, 2004
Ajánlás: Bas számára – az én világjáró barátnőm VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár: Maiko „zöldujjú” Enomotonak Megumi „a hang” Hashimotonak „Királynő” Tomoko Taguchinak „Sasszemű” Tomoko Aokinak Yamada „papa” Sannak És a japán csapat összes többi tagjának, akik keményen dolgoztak, hogy 2003 júniusát olyan különlegessé tegyék számomra. A minőségi ellenőröknek: Gillie Russelnek és Zoe Clarke-nak A jelzőfénynek: a Christopher Little Klánnak
BEVEZETŐ A távolban egy vérhullám magasodott. Piros, toronymagasságú, lángnyelvekkel betetőzve. Egy óriási síkságon vámpírok tömege fordult várakozva a támadó hullám felé. Én hátul, egyedül, a többiektől külön álltam. Megpróbáltam előremenni, hogy a klán maradék tagjaival legyek, mikor a hullám lecsap, de egy láthatatlan erő visszatartott. Miközben küzdöttem, csöndben üvöltve - a hangom nem hallatszott - a hullám mind közelebb söpört el. A vámpírok közelebb húzódtak egymáshoz, halálra rémülve de büszkén, méltósággal várva a halált. Sokan lándzsákkal és kardokkal támadták a hullámot, reménykedve, hogy vissza tudják szorítani. Már majdnem fölöttük, fél kilométer magasan terült szét egy töretlen vonalban, keresztül a horizonton. Egy hullám, recsegő-ropogó lángokból és forró vérből... A hold eltűnt a karmazsinvörös függöny mögött, és leereszkedett a vérvörös sötétség. A legelső vámpírokat felemésztette a hullám. Sikoltottak gyötrődésükben, amint összenyomódtak, megfulladva vagy halálra égve. Testük úgy hánykolódott, mint parafa-darabkák, benne a skarlátvörös hullám szívével. Kinyújtottam a kezemet feléjük, és imádkoztam a Vámpírok Isteneihez, hogy szabadítsanak ki, hogy együtt halhassak meg vértestvéreimmel. De nem tudtam
áttörni a láthatatlan határvonalon. Egyre több vámpír tűnt el a tajtékzó vér és tűzhullám alatt, elveszve az irgalmatlan vörös hullámban. Ezer kioltott élet... 1500 eltörölt harcos... 2000 szárnyaló lélek elhajítva a Paradicsomba... 2500 halálos üvöltés... 3000 hulla úszott és égett a lángokban. És már csak én voltam hátra. A hangom visszatért és egy vigasztalan sírással lerogytam a térdemre, és gyűlöletesen néztem fel a felettem imbolygó hullám tetejére. Arcokat láttam a vérfalakban - a barátaimét és szövetségeseimét. Ekkor a hullám elragadott velük... És ekkor megpillantottam valamit a lebegőben lebegve a hullám fölött, a képzeletem teremtménye volt, de nagyon valóságos. Egy sárkány. Hosszú, csillogó, pikkelyes, borzasztóan gyönyörű! És a hátán - egy embert. A lüktető sötétség figuráját. Olyan volt, mintha a teste árnyakból állt volna. Az árnyékember nevetett, mikor meglátott és a nevetése olyan volt, akár egy kísérteties kacaj, ördögi és gúnyos. Az ő parancsára a sárkány lejjebb ereszkedett, így alig pár méterrel volt már csak fölöttem. Innen ki tudtam venni a vezető arcvonásait. Az arca a sötétség táncoló foltjainak tömkelegéből állt, de amikor jobban megnéztem, felismertem őt - Steve Leopard volt az. - Mindenkinek meg kell hajolnia az Árnyak Ura e l ő t t ! – mondta Steve halkan, és mögém mutatott. - Ez most már az én világom! Körbefordultam, és a szemem elé tárult egy hatalmas pusztaság, hullákkal pöttyözve. Túl a halott tetemeken, csúszó-mászó óriás varangyok, sziszegő feketepárducok, groteszk emberi
mutánsok és még több lidérces teremtmény és alak. A városok leégtek messze a távolban, és a levegőt nagy füstfelhők és lángok töltötték be fölöttük. Újra Steve-re néztem, és ordítva kihívásra szólítottam fel: - Szállj szembe velem a földön, te szörnyeteg! Küzdj meg velem most! Steve csak nevetett, majd intett a tűzhullámnak. Egy pillanatig csendes nyugalom volt. Aztán a hullám leömlött a földre, egyenesen körém, és elsöpört engem, megégetve az arcomat. A tüdőm megtelt vérrel, körülöttem a halott testek... De ami a legjobban halálra rémített mielőtt elnyelt az örökös feketeség, az volt, hogy még egy utolsó futó pillantást akartam vetni az Árnyak Urára, mielőtt meghalok. De ez alkalommal nem Steve arcát láttam - az az arc az enyém volt...
1. FEJEZET A szemem hirtelen kinyílt. Sikoltani akartam, de egy durva és erős kézvolt a számra szorítva. Elfogott a félelem. A támadóm felé csaptam. Ekkor visszatért a tudatom, és ráeszméltem, hogy csak Harkat az. Felfogta a sikolyaimat, így nem ébresztettem fel a szomszédos lakókocsikban és sátrakban alvókat. Eleresztettem magamat, és kicsit megütöttem Harkat kezét, hogy lássa, már jól vagyok. Elengedett engem és hátrébb lépett. Nagy, zöld
szemei megteltek aggodalommal. Felém nyújtott egy kancsó vizet. Nagyot kortyoltam belőle, majd megtöröltem a számat, és bágyadtan elmosolyodtam. - Felébresztettelek? - Nem aludtam - válaszolta Harkat. A szürke-bőrű törpe személyeknek nincs szükségük sok alvásra, gyakran 2 vagy 3 éjszakát is kibírnak nélküle. Harkat elvette tőlem a kancsót és lerakta a földre. - Ez most nagyon… rossz lehetett. Elkezdtél sikoltozni öt vagy… hat perce, és csak most hagytad abba. Megint ugyanaz a rémálom? - Hát nem mindig ugyanaz? – motyogtam. - A kopár pusztaság, a tűzhullám, a sárkány és… Steve – fejeztem be halkan. Ez a rémálom már majdnem 2 éve kísértett, sikoltva ébredtem fel hetente többször. Még nem beszéltem Harkatnak az Árnyak Uráról és arról a nyomorult arcról, amit minden álom végén láttam. Mindvégig úgy tudta, hogy Steve az egyetlen szörnyeteg az álmaimban – nem mertem elmondani neki, hogy magamtól éppúgy meg vagyok rémülve, mint Steve Leopardtól. Kilendítettem a lábamat a függőágyból, és felültem. A sötétségből meg tudtam állapítani, hogy még csak hajnali három vagy négy óra lehet, de tudtam, hogy úgysem tudnék többet aludni. A rémálom mindig ébren és reszketve tartott. Tarkóm dörzsölése közben azon kaptam magam, hogy Harkatot tanulmányozom a szemem sarkából. Ugyan nem ő volt a rémálmaim forrása, de vissza tudtam vezetni az eredetüket hozzá. A törpe személy egy hulla maradványaiból kelt
életre. Új élete nagy részében azt sem tudta, hogy ki volt halála előtt. Két éve a nagyhatalmú Mr. Tiny az időutaztatás képességével elküldött minket egy kopár pusztaságba, hogy fedezzük fel Harkat előző kilétét. Harcoltunk a legkülönbözőbb vad teremtmények és óriás szörnyek ellen, mielőtt végül kihalásztuk Harkat eredeti testét a Lelkek Tavából, az átkozott szellemek börtönéből. Harkat előzőleg egy Kurda Smahlt nevű vámpír volt. Elárulta a vámpír klánt, hogy megakadályozza a háborút vértestvéreinkkel, a lila-bőrű vérszipolyokkal. Hogy helyrehozza vétkét, Harkat Muldssá kellet válnia, és vissza kellet utaznia az időben, hogy a testőröm lehessen. A nevem Darren Shan. Vámpír Herceg vagyok, és az egyik vadász a Vérszipolyok Ura, vagyis Steve Leopard ellen. Steve arra volt hivatott, hogy győzelemre vezesse a vérszipolyokat a vámpírok ellen. Ha győz, teljesen megsemmisít majd minket. De néhányunknak – a vadászoknak – megvan a lehetőségünk, hogy megállítsuk, mielőtt teljes vérszipoly válna belőle. Ha megtaláljuk és megöljük őt, mielőtt ez bekövetkezik, a győzelem a miénk lesz. Azzal, hogy Harkatként segít nekem, Kurda reméli, hogy segíthet a klánnak elkerülni a vérszipolyok keze általi teljes pusztulást. Ebben az esetben helyre tudná tenni azokat a bűnöket, amiket elkövetett. Miután megtudtuk az igazságot Harkatról, visszatértünk a saját világunkba, a saját időnkbe. Mint később rájöttünk, az a pusztaság nem egy másik univerzum, és nem is a múlt volt – ahogy
először gondoltuk – hanem a jövő. Mr. Tiny bepillantást adott nekünk abba, hogy milyen lesz a világ, ha az Árnyak Ura hatalomra kerül. Harkat úgy tudta, hogy az elpusztult világ csak akkor jön el, ha a vérszipolyok nyerik meg a Sebhelyesek Háborúját. De én tudtam egy jóslatról, amit senkivel sem osztottam meg. Mikor a Steve-ért folytatott hajtóvadászat végleg befejeződik, egy lehetőség marad a két lehetséges jövő közül. Az egyikben Steve lesz az Árnyak Ura, és elpusztítja a világot. A másikban az Árnyak Ura én magam leszek… Ezért ébredek gyakran hideg izzadtságban a saját sikolyaimra. Ez nem csupán félelem a jövőtől, hanem félelem saját magamtól is. Fogok én valahogyan szerepet játszani a pusztaság megteremtésében, amit láttam a jövőben? Arra vagyok átkozva, hogy szörnyeteg váljon belőlem, akárcsak Steve-ből, és tönkretegyek mindent, ami kedves nekem? Ez lehetetlennek látszott, de a bizonytalanság kezdett felemészteni, sarkallva az örökké ismétlődő rémálmoktól. A napfelkelte előtti időt Harkattal beszélgetve töltöttem. Neki is borzasztó rémálmokat kellet elszenvednie, mielőtt megtalálta az igazságot magáról, így pontosan tudta, hogy min megyek keresztül. Tudta, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy megnyugodjak. Mikor a nap felkelt, és a cirkusz kezdett ébredezni körülöttünk, elkezdtük napi munkáinkat. A Cirque du Freak-nél voltunk, mióta visszatértünk kutatásunkból a pusztaságból. Nem tudtunk semmit arról, hogy mi történt a Sebhelyesek Háborújában. Harkat vissza akart térni
a Vámpírok Hegyére, vagy legalább kapcsolatot akart teremteni a klánnal – most, hogy tudta, egyszer vámpír volt, jobban aggódott értük, mint valaha. De én távolmaradtam ettől. Még nem éreztem elérkezettnek az időt. Volt egy olyan érzésem, hogy a cirkusszal kell maradnunk, és majd a végzetünk határozza meg utunkat, ha jónak látja. Harkat nagyon nem értett velem egyet – sok heves vitánk volt emiatt, de ennek ellenére, vonakodva bár, de hallgatott rám – tudta, hogy nemsokára megértem, hogy a türelme fogytán van. Nagyon sokféle munkát láttunk el a tábor körül, segítettünk, ahol szükség volt ránk – eszközöket pakoltunk, rendbe hoztuk a fellépőruhákat, etettük a farkasembert. Mindenesek voltunk. Mr.Tall – a cirkusz tulajdonosa – felajánlott nekünk felelősségteljesebb, állandó pozíciót, de nem tudtuk, hogy mikor kell majd elhagynunk a cirkuszt. Könnyebb volt ragaszkodni az egyszerű feladatokhoz és nem túl hosszú távon belebonyolódni a show menetébe. Így majd nem fogunk annyira hiányozni, amikor elérkezik az idő, hogy búcsút vegyünk rémséges barátainktól. Az előadásokat egy nagyváros környékén, egy elhagyatott gyárban tartottuk. Általában egy nagy sátorban játszottunk, amit mindenhová magunkkal szállítottunk, de Mr.Tall szerette kihasználni a helyi adottságokat, amikor csak lehetett. Ez volt a negyedik és egyben az utolsó előadás a gyárban. Következő reggel továbbmegyünk új vidékekre. Senki sem tudta még, hogy hova megyünk – Mr.Tall hozta meg ezeket a döntéseket és általában nem szólt róla, amíg le nem bontottuk
a sátrakat, és nem voltunk már úton. Aznap este is lenyűgöző műsorral szórakoztattuk a közönséget, felvonultatva a legnevesebb művészeinket – Vasfogú Gertha, Kétgyomrú Rhamus, Bordás Alexander, Truska a szakállas hölgy, Kezes Hans, Evra és Shancus Von. Általában a két Von zárta a show-t, egy utolsó sikoltásra késztetve a közönséget, mikor kígyóik előcsúsztak fölöttük a sötétségből, de Mr.Tall már régóta gondolkozott egy új sorrenden. A színpadon éppen Jekkus Flang zsonglőrködött késekkel. Jekkus a cirkusz egyik segítője volt, akárcsak Harkat és én, de ma este úgy harangozták be, mint egy főszerepet játszó mutatványt, aki kés-trükkökkel szórakoztatja a közönséget. Jekkus jó zsonglőr volt, de az előadása meglehetősen unalmas volt a többiekéhez képest. Néhány perc után az első sorban felállt egy ember, miközben Jekkus egy hosszú kést egyensúlyozott az orra hegyén. - Ez pocsék! – kiabálta a férfi felmászva a színpadra. – Ennek a varázslat és a csoda helyének kéne lennie, nem pedig ilyen ócska bűvésztrükkökének! Ilyet akármelyik cirkuszban láthatok! Jekkus levette a kést az orráról és a betolakodóra vicsorgott. - Menjen le a színpadról, különben apró darabokra szaggatom! - Most aztán megijedtem! – horkant fel a férfi, és tett néhány nagy lépést Jekkus felé, így már szemtől szemben álltak. – Csak az időnket vesztegeted. Vissza akarom kapni a pénzemet! - Arcátlan söpredék! – ordította Jekkus, és
lecsapva késével levágta a férfi bal karját könyékig! A férfi sikoltozott és lehulló végtagja után kapott. Amint kinyújtotta másik kezét elvesztett alkarjáért, Jekkus újra lecsapott – ezúttal a férfi másik karját vágta le, ugyanazon a helyen! A nézők között kitört a pánik és mind talpra ugrottak. A férfi egyenetlen csonkjaival a színpad széle felé támolygott, kétségbeesetten lengetve körbe fél karját, hófehér arccal, halálra rémülve. De aztán hirtelen megállt – és elkezdett nevetni. Az első sorokban ülők hallották a nevetést, és gyanakodva meresztgették a szemüket. A férfi újra nevetni kezdett, és ez alkalommal a nevetése már messzebbre is elhallatszott, így az emberek megnyugodtak, és a színpad felé fordultak. Ekkor apró kezek nőttek ki a férfi karjainak csonkjaiból. A kezek tovább nőttek, alkarban és csuklóban folytatódva. Egy perccel később már eredeti hosszúságúak voltak. A férfi behajlítgatta az ujjait, vigyorgott, majd meghajolt. - Hölgyeim és Uraim! – harsogta Mr.Tall hirtelen felbukkanva a színpadon. – Kérem, köszöntsék nagy tapssal a mesés, lenyűgöző, hihetetlen Végtag Cormacot! Mindenki megértette, hogy egy nem mindennapi tréfa áldozataivá váltak – a férfi, aki kilépett a sorból, a fellépők egyike volt. Tapsoltak és éljeneztek, mikor Cormac levágta az ujjait egytől-egyig. Le tudta vágni bármelyik testrészét, kivéve a fejét – amit még sohasem próbált. Ezután a show tényleg befejeződött, és a tömeg kiszivárgott, izgatottan fecsegve, vad találgatásokba
merülve a szenzációs Cirque du Freak rejtélyes rejtelmeit illetően. Belül Harkat és én segítettünk a pakolásban. Már mindannyiunknak nagy gyakorlata volt ebben, így mindent rendesen ki tudtunk takarítani fél órán belül, vagy néha még kevesebb idő alatt. Mr.Tall az árnyékban állt, mialatt mi dolgoztunk – ez szokatlan volt, ugyanis egy show után mindig vissza szokott vonulni a lakókocsijába –, de nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget neki. Hozzászoksz ezekhez a furcsaságokhoz, ha a Cirque du Freak-nél dolgozol! Épp a székeket raktam egymásra, hogy másvalakik kihordják a teherautóra, amikor Mr.Tall lépett mellém. - Egy pillanatra, ha megkérhetlek, Darren – mondta, és levette magas, piros kalapját, amit a színpadon szokott viselni. Kivett belőle egy térképet – sokkal nagyobb volt, mint maga a kalap, de nem kérdeztem meg, hogy hogyan fér el benne – és kigöngyölítette. Széles bal kezével megfogta a térkép egyik szélét, majd intett, hogy én meg fogjam meg a másikat. - Itt vagyunk most – bökött jobb mutatóujjával egy pontra. Kíváncsian megnéztem a helyet, de nem értettem, hogy miért mutatja meg nekem. – És ide megyünk legközelebb – mutatott egy attól százhatvan, vagy még több kilométerre lévő városra. Megnéztem a város nevét, és elakadt a lélegzetem. Egy pillanatra szédülés fogott el, és a tekintetem elhomályosult. Aztán kitisztult az ábrázatom. - Értem – mondtam halkan. - Nem kell velünk jönnöd – mondta Mr.Tall. –
Menj másfelé, és ha akarod, később újra összetalálkozhatunk. Gondolkodóba estem, de aztán hagytam, hogy az ösztöneim adják meg a választ. - Minden rendben – mondtam. – Jövök. Jönni szeretnék. Biztos… érdekes lesz. - Nagyon helyes – vágta rá Mr.Tall, majd elvette és összegöngyölítette a térképet. – Reggel indulunk. Ezzel Mr.Tall elillant. Úgy éreztem, hogy nem helyesli a döntésemet, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért, így nem is gondolkodtam róla többet. Csak álltam ott a felhalmozott székek mellett, visszagondolva a múltra és azokra az emberekre, akiket gyerekkoromban ismertem, elsősorban a szüleimre, és a húgomra. Végül Harkat bicegett oda hozzám, és meglengette szürke lapátkezét az arcom előtt, kizökkentve kábulatomból. - Mi a baj? – kérdezte, megérezve zaklatottságomat. - Semmi – feleltem zavart vállrándítással. – Legalábbis nem hiszem. Még az is lehet, hogy jó lesz. Én… - Felsóhajtottam, és az ujjaim végén lévő apró hegeket bámulva lesütött szemmel motyogtam – Hazamegyek.
2. FEJEZET Bordás Alexander felállt, megkocogtatta a bordáját egy kanállal, és szólásra nyitotta a száját, mire minden beszélgetés abbamaradt. Az asztalfőn ülő fiú felé fordulva énekelte: - Ő zöld és sovány, még taknyot sem látott tán, az ő neve Shancus, boldog szülinapot! Mindenki éljenezett. A Cirque du Freak 30 fellépője és segítője ülte körül az óriási ovális asztalt, Shancus Von 8. születésnapját ünnepelve. Hűvös áprilisi nap volt, ezért a legtöbb ember melegen be volt takarózva. Az asztal színültig volt tortákkal, édességekkel, italokkal, és mindenki jól érezte magát. Mikor Bordás Alexander leült, Truska – egy nő, aki szakállat tudott növeszteni –, állt fel és énekelt el egy másik születésnapi jókívánságot. - Egy dologtól retteg, ha Merla füle repked, az ő neve Shancus, boldog szülinapot! Mikor ezt hallotta, Merla levette az egyik fülét, és fia felé pöccintette. Ő behúzta a fejét és a fül magasan elrepült fölötte, majd visszakanyarodott Merlához, aki elkapta és visszatapasztotta a feje oldalára. Mindenki hangos nevetéssel jutalmazta a mutatványt. Mivel Shancus az én tiszteletemre kapta a nevét, úgy gondoltam, hogy jobb, ha egy saját versikével köszöntöm. Gyorsan átgondoltam, majd
felálltam, megköszörültem a torkomat, és énekelni kezdtem: - Ő pikkelyes és nagyszerű, ma lett nyolc esztendős, az ő neve Shancus, boldog szülinapot! - Köszi, keresztapa! – mosolygott önelégülten Shancus. Igazából nem voltam a keresztapja, de szeretett így tekinteni rám – különösen, ha születésnapja volt, és vágyott valami nagyszerű ajándékra! Miután a többiek is elhalmozták jókívánságokkal a kígyófiút, Evra következett. - Csínyeid ellenére szeretünk téged, bosszantó Shancus, boldog szülinapot! A nagy tapsvihar közepette a nő odacsoszogott, hogy megölelje és megcsókolja Shancust. A fiú szemrehányóan nézett rá, de láttam, hogy igazából élvezi a figyelmet. Öccse, Urcha féltékeny volt Shancusra, és az asztaltól kicsit távolabb ült duzzogva. Húga, Lilia éppen a nagy halom ajándékot nézegette, amit Shancus kapott, hátha van köztük olyan is, ami érdekelhet egy 5 éves lányt. Evra elment megpróbálni felvidítani Urchát. Shancustól és Liliától eltérően a középső Von gyerek átlagos fiú volt, és úgy érezte, hogy ő a család feketebáránya. Evra és Merla sokat foglalkoztak azzal, hogy ő is különlegesnek érezze magát. Láttam, amint Evra egy apró ajándékot csúszat Urcha kezébe, és hallottam, amint odasúgta neki: - Ne mondd el a többieknek! Urcha ezután sokkal boldogabbnak látszott. Csatlakozott Shancushoz az asztalnál, és hozzálátott egy halom aprósüteményhez. Én Evra
felé vettem az irányt. Nyolc év – mondtam, miközben megveregettem a bal vállát (sok pikkelyét vágták le évekkel ezelőtt a jobb válláról, és nem szerette, ha az emberek ott érintik meg). – Lefogadom, hogy nyolc hétnek érzed. - Nem is tudod, hogy mennyire igazad van – mosolygott Evra. – Az idő csak úgy repül, ha gyerekeid vannak. Te is ezt fogod tapasztalni – megállt és elfintorodott. – Bocsánat, elfelejtettem. - Ne aggódj – mondtam. Mint félvámpír, terméketlen voltam. Soha nem lehetett gyerekem. Ez volt a klánhoz tartozás egyik hátránya. - Mikor fogod megmutatni a kígyót Shancusnak? – kérdezte Evra. - Később – vigyorogtam – Már adtam neki egy könyvet korábban. Azt hiszi, hogy az az igazi ajándéka. Nagyon undorodva nézett rám! Hagyom, hogy had élvezze ki a parti végét, utána megajándékozom a kígyóval, ha már azt hiszi, hogy vége a mulatságnak. Shancusnak ugyan volt már egy kígyója, de vettem neki egy újat, nagyobbat és színesebbet. Evra segített kiválasztani. Az ő régi kígyóját továbbadták Urchának, így mindkét fiúnak megvolt az oka az ünneplésre aznap este. Merla visszahívta Evrát a partira – Lilia beleakadt a csomagolópapírba és segítségre volt szüksége. Még egy-két percig néztem a barátaimat, azután hátat fordítottam az ünnepségnek, és elsétáltam. Keresztülvándoroltam a Cirque du Freak teherautóin és sátrain, majd megálltam egy helyen a farkasember ketrecének közelében. A vad ember-szörnyeteg mélyen hortyogott. Elővettem
egy kis doboz ecetes hagymát a táskámból, és bekaptam egyet. Szomorúan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy ki miatt szerettem meg az ecetes hagymát. Ez az emlék elvezetett a többihez és azon kaptam magam, hogy visszatekintek a mögöttem álló évekre, visszaemlékezve a fontosabb eseményekre, figyelemre méltó győzelmekre, émelyítő vereségekre. A megvérezésem éjszakájára, amikor Mr.Crepsley belém pumpálta vámpírvérének egy részét. Eszembe jutott lassan megjövő étvágyam és erőm. Sam Grest – az eredeti ecetes hagyma-szakértő. Az első barátnőm, Debbie Hemlock. A vérszipolyok tanulmányozása. Az út a Vámpírok Hegyére. A Próbák, ahol be kellett bizonyítanom, hogy méltó vagyok a vámpírságra. Bukás és menekülés. A felfedezés, hogy egy vámpír tábornok, Kurda Smahlt áruló a vérszipolyokkal szövetségben. Kurda leleplezése. Vámpír herceggé válásom. A farkasember megmozdult, mire én arrébb mentem, mert nem akartam felébreszteni. Az elmém visszatért a régi emlékek felidézéséhez. Kurda elmondja, hogy miért árulta el a klánt – a Vérszipolyok Ura eljött, és háborúba fogja vezetni embereit a vámpírok ellen. A Sebhelyesek Háborújának korábbi évei, amikor még a Vámpírok Hegyében laktam. A biztonságos erőd elhagyása, hogy a Vérszipolyok Urának nyomába eredjünk Mr.Crepsleyvel és Harkattal. Találkozás Vancha Marchcsal, a harmadik vadásszal – csak ő, Mr.Crepsley vagy én ölhetem meg a Vérszipolyok Urát. Utazás egy Evanna nevű boszorkánnyal. Összecsapás a Vérszipolyok Urával, akinek kilétét
csak akkor ismertük meg, miután elmenekült védelmezőjével, Gannen Harsttal. Itt meg akartam állni – a következő emlékek voltak a legfájdalmasabbak –, de a gondolataim továbbmentek. Visszatérés Mr.Crepsley szülővárosába. Belefutás a már felnőtt, és tanárként dolgozó Debbie-be. További arcok a múltból – R.V. és Steve Leopard. Előbbi régebben ökoharcos volt, aki engem hibáztatott karjai elvesztéséért. Vérszipoly lett belőle, és részévé vált az összeesküvésnek, hogy szövetségeseimet és engem lecsaljanak az alagutakba, ahol a Vérszipolyok Ura meg tud ölni minket. Steve is része volt ennek az összeesküvésnek, bár először azt hittük, hogy a mi oldalunkon áll. Gyerekkoromban Steve volt a legjobb barátom. Együtt mentünk el a Cirque du Freak-be. Ő felismerte Mr.Crepsleyt és megkérte, hogy had legyen az inasa. Mr.Crepsley visszautasította – azt mondta, hogy Steve-nek gonosz a vére. Később Mr.Crepsley mérgespókja megcsípte Steve-t. Csak Mr.Crepsley tudta őt meggyógyítani. Cserébe félvámpírrá kellett válnom, hogy megmentsem Steve életét, de ő nem így látta. Azt hitte, hogy elárultam őt és elvettem a helyét a vámpírok között, ezért bosszút forralt ellenünk. Az alagutakban Mr.Crepsley városában. Szembesülés a vérszipolyokkal a Megtorlás Barlangjában. Én, Mr.Crepsley, Vancha, Harkat, Debbie és egy rendőrfőnök, Alice Burgess. Óriási csata. Mr.Crepsley szembekerül azzal a férfivel, akit a Vérszipolyok Urának hittünk, és megöli őt. De utána Steve megöli Mr.Crepsleyt azzal, hogy belöki őt egy karókkal teli verembe. A végső csapás,
minden a legrosszabbra fordul, mikor Steve felfedi a megrázkódtató igazságot – ő az igazi Vérszipolyok Ura! Elértem az utolsó sátrakat, majd megálltam és félig kábultan körbenéztem. A táborunkat egy elhagyatott focipályán állítottuk fel. Régebben a helyi focicsapat játszott itt, de néhány éve átköltöztek egy új, erre a célra épült stadionba. A régi stadionnak már esedékes volt a lebontása – panelház tömböket fognak építeni a romok fölé, de még nem az elkövetkező néhány hónapban. Hátborzongató érzés volt körbenézni az üres székek ezrein a szellem-stadionban. Szellemek… Ez jutott eszembe következőnek, a bizarr kutatás Harkattal, amiről már tudtuk, hogy a jövő árnyéka volt. Újra elkezdtem gondolkozni, hogy vajon az a pusztuló jövő tényleg elkerülhetetlen-e. Meg tudnám-e akadályozni azzal, hogy megölöm Steve-t, vagy mindenképpen bekövetkezik, tekintet nélkül arra, hogy ki nyeri meg a Sebhelyesek Háborúját? Mielőtt túlságosan belemerültem volna a találgatásokba, valaki odalépett mellém, és azt kérdezte: - Vége van a partinak? Körülnéztem és megpillantottam a sebhelyes, összevarrt, szürke bőrű Harkat Mulds arcát. - Nem – mosolyogtam. – Kezd kifulladni, de még nem fejeződött be. - Remek. Féltem, hogy lemaradok róla. – Harkat az utcákon a Cirque du Freak szórólapjait osztogatta. Ez volt az egyik állandó munkája, amikor új helyre érkeztünk. Harkat mereven nézett engem kerek, zöld szemével. - Hogy érzed magad?
– kérdezte. - Furcsán. Rémülten. Bizonytalanul. - Voltál már kint? – mutatott Harkat a város felé a stadion falain túl. Megráztam a fejem. – Ki fogsz menni, vagy azt tervezed… hogy elrejtőzöl, amíg el nem hagyjuk a várost? - Ki fogok menni – válaszoltam. – De ez nagyon nehéz. Oly sok év, oly sok emlék. Ez az igazi oka, hogy ennyire kötődöm a múlthoz. Ennyi év utazás után visszatértem abba a városba, ahol születtem és ahol emberként éltem. Mi van akkor, ha a családom még mindig itt él? – kérdeztem Harkattól. - A szüleid? - És Annie, a húgom. Azt hiszik, hogy meghaltam. Mi van, ha meglátnak? - Fel fognak ismerni? – kérdezte Harkat – Hosszú idő telt el azóta. Az emberek változnak. - Az emberek igen – horkantam fel. – De én csak négy vagy öt évet öregedtem. - Talán jó lesz… újra látni őket – mondta Harkat. – Képzeld csak el az örömüket, ha megtudják, hogy… életben vagy. - Nem – mondtam erőteljesen. – Ezen gondolkoztam, mióta Mr.Tall elmondta nekem, hogy ide jövünk. Nyomon akarom követni őket. Számomra csodálatos lenne, de nekik borzalmas. Ők már eltemettek engem. Már lerótták a fájdalmukat, és remélhetőleg folytatták tovább az életüket. Nem lenne igazságos feleleveníteni az összes fájdalmat és gyötrelmet. - Nem vagyok benne biztos, hogy egyet értek veled – mondta Harkat – de ez a… te döntésed. Maradjunk itt a cirkusszal. Rejtőzz el. - Nem tudok – sóhajtottam – Ez a szülővárosom.
Vágyom arra, hogy újra járjam az utcákat, megnézni, hogy mennyit változtak, régi ismerős arcok után kutatni. Meg akarom tudni, hogy mi történt a barátaimmal. A legbölcsebb dolog az lenne, ha nyugton maradnék, de csináltam én valaha bölcs dolgot? - És a baj akkor is megtalálhat… ha bölcsen cselekszel – mondta Harkat. - Ezt meg hogy érted? – néztem rá szemöldökráncolva. Harkat nyugtalanul körbepillantott. - Furcsa érzésem van… ettől a helytől – mormolta. - Miféle érzés? – kérdeztem. - Nehéz elmagyarázni. Csak érzem, hogy… ez egy veszélyes hely, ugyanakkor az a hely, ahol… lennünk kell. Valami történni fog itt. Nem érzed? - Nem, de minden gondolatom e hely körül forog. - Mindig megbeszéltük a döntéseidet, hogy a cirkusznál maradjunk – emlékeztetett Harkat a vitáinkra, miszerint el kellene hagynom a cirkuszt, és fel kéne keresnem a vámpír tábornokokat, avagy sem. Szerinte ki akartam bújni a kötelességeim alól, ezért fel kellene keresnünk a vámpírokat, és folytatni a hajtóvadászatot a Vérszipolyok Ura ellen. - Ugye nem kezded már megint? – nyögtem fel. - Nem – mondta. – Épp ellenkezőleg. Szerintem most igazad van. Ha nem maradtunk volna a cirkusszal, most nem lennénk itt. És ahogy már mondtam, szerintem nekünk… itt kell lennünk. Csendesen végigmértem Harkatot. - Szerinted mi fog történni? – kérdeztem halkan. - Ez az érzés nem olyan jellegzetes – mondta
Harkat. - De ha tippelned kéne? – sürgettem. Harkat kényelmetlenül megvonta a vállát. - Szerintem belefuthatunk… Steve Leopardba, vagy rábukkanhatunk egy nyomra… ami elvezet hozzá. Még a gyomrom is összerándult arra a gondolatra, hogy újra szembenézzek Steve-vel. Gyűlöltem őt azért, amit velünk tett, különösen Mr.Crepsley meggyilkolásáért. De mielőtt meghalt, Mr.Crepsley figyelmeztetett rá, hogy ne szenteljem az életemet a bosszúnak. Azt mondta, olyanná válnék, mint Steve. És ámbár szomjaztam a bosszúra, féltem is tőle. Nem tudtam, hogy miként reagálnék rá, ha újra szembekerülnék vele. Kordában tudnám-e tartani az érzelmeimet, vagy szabadjára engedném gyűlöletes dühömet? - Rémültnek látszol – jegyezte meg Harkat. - Igen, de nem Steve miatt. Attól vagyok megrémülve, amit én fogok tenni. - Ne aggódj – mosolygott Harkat. – Minden rendben lesz. - Mi lesz… ha Steve a családomat próbálja majd felhasználni ellenem? Ha megfenyegeti a szüleimet vagy Annie-t? Harkat lassan bólintott. - Én már gondoltam erre. El tudom képzelni róla, hogy ezt az őrült ötletet fogja felhasználni. - Mit fogunk csinálni akkor, ha megteszi? – kérdeztem. – Debbie-t is felhasználta az elmebeteg tervéhez, hogy tönkretegyen engem, nem beszélve R.V.-ről. Mi van, ha… - Egyszerű – nyugtatott meg Harkat. – Először is meg kell tudnunk, hogy egyáltalán itt élnek-e még.
Ha igen, megszervezzük a védelmüket. Figyelni fogjuk őket a házuk körül… és őrizhetjük őket. - Ketten nem tudjuk megvédeni őket – morogtam. - De nem csak ketten vagyunk – mondta Harkat. – Úgy gondolom, hogy az ő végzetük a miénkhez van kötve. Ez lehet a másik oka, amiért úgy érzed, hogy… itt kell maradnod – aztán elmosolyodott. – Gyere, oda akarok érni a partira, mielőtt Rhamus felfalja az összes süteményt! Erre én is elnevettem magam, majd egy időre háttérbe szorítottam félelmeimet, és visszasétáltam Harkattal a táboron keresztül. De ha tudtam volna, hogy rémséges barátaim végzete milyen közeli kapcsolatban van az enyémmel, és hogy milyen kínszenvedés felé vezetem őket, elmenekültem volna a világ másik végére…
3. FEJEZET Aznap nem indultam felfedezőútra. A Cirque du Freak-nél maradtam Shancus születésnapját ünnepelve. Nagyon szerette az új kígyóját, és tudtam, hogy Urcha szárnyalni fog örömében, ha megtudja, hogy Shancus régi kígyója volt az övé. A parti hosszabbra nyúlt a vártnál. Az asztal feltöltődött még több sütivel és fánkkal, és még az örökké éhes Kétgyomrú Rhamus sem tudta mindet befalni! Később elkezdtünk készülődni az aznap esti műsorra, ami nagyon simán ment. Az előadások nagy részét a színfalak mögött töltöttem, arcokat tanulmányozva a közönségből, régi szomszédok és barátok után kutatva. De nem láttam senkit, akit felismertem volna. Következő reggel, mialatt a legtöbb cirkusz-béli társam még aludt, kisurrantam. Egy könnyű anorákot viseltem a ruhám fölött, hogy fel tudjam húzni a kapucnit, és eltakarni az arcomat, ha kell. Gyorsan lépkedtem, izgatottan a visszatéréstől. Az utcák rengeteget változtak – új boltok és irodák, sok újrafestett és átépített épület – de a nevek változatlanok voltak. Lépten-nyomon régi emlékekbe botlottam. A bolt, ahol életem első focicipőjét vettem. Anyukám kedvenc ruhaboltja. A mozi, ahol Annie élete első mozifilmjét látta. Az
újságárus, ahol a képregényeimet vettem. Keresztülvándoroltam egy hatalmas komplexumon, ami a kedvenc számítógépes boltom volt. Kipróbáltam néhány játékot és elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy mennyire izgatott voltam, amikor szombatonként idejöttem, és eltöltöttem pár órát a legújabb játékokkal. Elhagytam a bevásárlóközpontokat és a kedvenc parkjaim felé vettem az irányt. Az egyik helyén már egy lakótelep állt, de a többi változatlan maradt. Megpillantottam egy kertészt, amint egy virágágyást gondozott – az öreg William Morrist, a barátom, Alan nagyapját. William volt az első ismerős arc, akit láttam. Ő nem ismert engem olyan jól, így őt közelebbről is szemügyre vehettem, minden félelem nélkül. Meg akartam állni, és beszélgetni Williammel, és Alanról kérdezősködni – azt mondtam volna, hogy Alan egyik régi barátja vagyok, csak megszakadt köztünk a kapcsolat. De aztán eszembe jutott, hogy Alan már felnőtt, és nem egy tinédzser, mint én. Ezért inkább halkan és észrevétlenül továbbsétáltam. Nagyon vágytam már rá, hogy megnézzem a régi otthonomat, de még nem éreztem elérkezettnek az időt. Mindig megborzongtam, akárhányszor csak rágondoltam. Keresztülvándoroltam a városközponton, régi bankokon, boltokon és éttermeken. Futó pillantásokat vetettem a dolgozókra és a pincérekre, de senkit sem ismertem személyesen. Egy kávézóban ettem pár falatot. Az étel nem volt különösebben finom, de ez volt apukám kedvenc helye – gyakran hozott el ide engem, amíg anya és
Annie a boltokat „fosztogatták”. Jó volt ismerős környezetben ülni, és csirkés-szalonnás szendvicset rendelni – mint régen. Ebéd után régi iskolám felé vettem az irányt – az volt ám a hátborzongató érzés! Egy új szárnyat építettek hozzá és vaskerítéssel kerítették körbe, de ezektől eltekintve ugyanúgy nézett ki, mint amilyenre emlékeztem. Épp az ebédszünet végére értem oda. Egy fa árnyékából figyeltem, ahogy a tanulók visszaszállingóznak osztálytermeikbe. Néhány tanárt is láttam. A legtöbbjük új volt, de kettőn megakadt a tekintetem. Egyikük Mrs.Daid volt. A felsőbb osztályoknak tanított idegen nyelvet. Egy félévig tanított engem is, amíg az eredeti tanárunk távol volt. Sokkal közelebb álltam a másik tanárhoz, Mr.Daltonhoz! Angolt és történelmet tanított nekem. Ő volt a kedvenc tanárom. Épp néhány diákjával beszélgetett amint belépett az osztályterembe ebéd után, és a mosolyukból ítélve még mindig ugyanolyan népszerű lehetett, mint amilyen volt. Jó lett volna utolérni Mr.Daltont. Komolyan gondolkoztam azon, hogy megvárom a tanítás végét, és odamegyek hozzá. Neki tudnia kell, hogy mi történt Annie-val és a szüleimmel. Nem kellett volna elmondanom neki, hogy vámpír vagyok – mondhattam volna, hogy olyan betegségben szenvedek, aminek következtében lassabban öregszem. A „halálomat” nehéz lett volna kimagyarázni, de ki tudtam volna sütni valamilyen alkalmas magyarázatot. Csak egyetlen dolog tartott vissza. Néhány éve Mr.Crepsley szülővárosában gyilkosnak bélyegzett
a rendőrség, a nevemet és fényképemet közzétették a TV-ben és az újságokban. Mi van, ha Mr.Dalton is hallott róla? Ha tudná, hogy élek és gyilkos vagyok, lehet, hogy azonnal értesítené a hatóságokat. Biztonságosabb volt nem kockáztatni. Így hátat fordítottam az iskolának és elsétáltam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy nem Mr.Dalton lehet az egyetlen, aki felkaphatta a „Darren Shan – sorozatgyilkos” történetet. Mi van, ha a szüleim is hallottak róla? Mr.Crepsley városa a világ másik részén volt, de nem tudtam biztosan, hogy mennyi hír jut el idáig. De lehetséges volt. Le kellett ülnöm egy utcai padra, amíg átgondoltam ezt a borzalmas lehetőséget. Csak elképzeléseim voltak, hogy milyen megdöbbentő lehet, hogy évekkel azután, hogy eltemettek, anya és apa meglát engem a TV-ben gyilkosnak bélyegezve. Hogyhogy nem gondoltam eddig erre? Ez tényleg gondot okozhat. Mint már mondtam Harkatnak, nem terveztem, hogy meglátogatom a családomat – túl fájdalmas lenne mindenkinek. De ha már tudják, hogy életben vagyok és abban a tévhitben élnek, hogy gyilkolom az embereket, el kell mondanom nekik az igazságot. De mi van akkor, ah nem tudják? Végeznem kellett egy kis kutatómunkát. Visszasiettem egy új, ultramodern könyvtárba, ami mellett reggel haladtam el. Az egyik könyvtároshoz fordultam segítségért. Azt mondtam, hogy egy iskolai feladathoz kell kiválasztanom néhány helyi történetet, és azokról kell írnom. Megkértem, hogy had tanulmányozzam a helyi és az országos újság kiadványait, amit anya és apa
olvasni szokott. Úgy gondoltam, ha tettem híre Mr.Crepsley szülővárosából idáig elterjedt, kell valamilyen említésnek esnie rólam ezen újságok valamelyikében. A könyvtáros boldog volt, hogy segíthet. Megmutatta, hogy hol vannak tárolva a mikrofilmek, és hogyan kell használni őket. Megtaláltam a módját, hogy felrakjam őket a képernyőre, egyik oldalról a másikra lapozgatva, így a könyvtáros magamra hagyott. A törvénnyel való összeütközésem előtt pár hónappal megjelent országos napilap átnézésével kezdtem. Mr.Crepsley városáról és a gyilkosok csapásáról kerestem akármilyen említést. Csak a nemzetközi részeket futottam át, így gyorsan haladtam. Találtam is jó pár utalást, de az összes gúnyos hangnemben íródott! Nyilvánvalóan az itteni újságírók jó szórakoztak a vámpírokról szóló híreszteléseken, amik végigsöpörtek a városon, és úgy kezelték a történetet, mint egy könnyed mesét. Volt egy rövid cikk az egyik kiadásban, miszerint a rendőrség elfogott négy gyanúsítottat, majd figyelmetlenül hagyták elszökni mindegyiküket. Nevek nem voltak és arról az emberről sem tettek említést, akit Steve megölt, amikor megszökött. Egyszerre voltam megkönnyebbült és dühös. Tudtam, hogy mekkora fájdalmat okoztak a vérszipolyok annak a városnak, és hány életet tettek tönkre. Nem volt helyénvaló, hogy egy ilyen kegyetlen történetet vicces legendává ferdítsenek, csak azért, mert messze történt attól, ahol ezek az emberek élnek. Biztos nem találták volna olyan szórakoztatónak, ha a vérszipolyok itt csapnak le!
Gyorsan átnéztem a következő havi kiadásokat, de az újság ejtette a sztorit a szökésről szóló hír után. Így visszatértem a helyi újságokhoz. Ezzel már lassabban haladtam. A főbb hírek az első oldalon voltak, de az érdekes történetek szét voltak szóródva mindenütt. Szinte az összes oldalát végig kellett néznem minden egyes kiadásnak, mielőtt a következőre ugorhattam. Nem akartam hosszasan időzni olyan cikkeken, amiknek semmi közük hozzám, de nem tudtam megállni, hogy ne fussam át az érdekesebb sztorik kezdő sorait. Képviselői választások, botrányok, hősök, gazemberek, elismert rendőrök, bűntények – amik rossz hírnevet szereztek a városnak, a nagy bankrablás, és harmadik helyezés a legtakarosabb városok versenyében. Kezembe akadtak fényképek és cikkek több régi iskolatársamról, de egyikük különösen kimagaslott – Tom Jones! Tommy volt az egyik legjobb barátom Steve és Alan Morris mellett. Mi voltunk a legjobb focisták az osztályban. Én voltam a góllövő, míg Tommy a kapus, bámulatos védések tömkelegét produkálva. Régebben gyakran álmodoztam arról, hogy profi focista leszek. Tommy megvalósította ezt az álmot, és kapus lett. Tucatnyi fotót és történetet találtam róla. Tom Jones volt az egyik legjobb kapus az országban. Sok cikk űzött tréfát a nevéből – egy híres énekest szintén Tom Jonesnak hívtak – de magára Tommyra senki sem mondott rosszat. Miután befejezte amatőr pályafutását, egy helyi csapathoz szerződött, hírnevet szerzett magának, majd külföldön játszott öt évig. Most hazajött, és az
ország legjobb csapatát erősíti. A legfrissebb kiadásokban olvastam, hogy a helyi rajongók mekkora lelkesedéssel várják az idei bajnokság elődöntőjét – a mi városunkban kerül megrendezésre, és Tommy csapata is bekerült. Persze sokkal jobban örültek volna, ha a saját csapatuk kvalifikálja magát, de ez majdnem annyira jó volt. A Tommyról szóló történetek mosolyt csaltak az arcomra – jó volt látni, hogy legjobb barátaim egyike ilyen sokra vitte az életben. A másik jó hír az volt, hogy nem találtam semmilyen említést magamról. Mivel ez egy kisváros, biztos voltam benne, hogy hamar elterjedt volna a hír, ha valaki hallott volna rólam a gyilkosságokkal kapcsolatban. Tehát tiszta voltam. De a családomról sem találtam semmit az újságokban. Sehol sem találkoztam a „Shan” névvel. Így már csak egy lehetőségem maradt – személyesen kell információk után kutatnom úgy, hogy visszamegyek ahhoz a házhoz, ahol emberként éltem…
4. FEJEZET Elakadt a lélegzetem, mikor megpillantottam a házat. Semmit sem változott. Ugyanaz az ajtó, ugyanazok a függönyök, ugyanaz a kis kert. Ahogy álltam ott kíváncsian, megragadva a sövény tetejét, szinte már láttam fiatalkori önmagamat kijönni a hátsó ajtón egy rakás képregénnyel, útban Steve felé. - Segíthetek? - kérdezte valaki a hátam mögött. Miközben kitisztult a látásom, hirtelen megfordultam. Nem tudtam, hogy mennyi ideje állhattam ott, de elfehéredett ujjaimból ítélve legalább néhány perce. Egy idős hölgy állt mellettem, gyanakvóan méregetve engem. Összedörzsöltem a tenyeremet, és barátságosan elmosolyodtam. - Csak nézelődök – mondtam. - És pontosan mit? – kérdezte, mire megértettem, hogy a nő szemében én csak egy goromba-arcú tinédzser vagyok, aki a házat és a hátsó udvart vizsgálgatja. Azt hihette, hogy koldus vagyok, aki az aprópénzre vár. - Az én nevem Derek Shan – mondtam, egyik nagybácsim nevét kölcsönvéve. – Itt éltek az unokatestvéreim. Valójában lehet, hogy még most is. Nem vagyok benne biztos. Azért jöttem a városba, hogy meglátogassam a barátaimat, és úgy gondoltam, hogy beugrok ide, és megnézem, hogy
itt élnek-e még a rokonaim, vagy sem. - Te Annie rokona vagy? – kérdezte a nő, mire én megborzongtam a név hallatán. - Igen – mondtam, és közben keményen küzdöttem azért, hogy a hangom nyugodtnak hallatszódjon. – Még mindig itt laknak? - Dermot és Angela már négy vagy öt éve elköltözött – mondta a nő. Mellém lépett, és most már nyugodtabban a házra sandított. - Hamarabb el kellett volna menniük. Nem volt ez egy boldog ház, mióta a fiuk meghalt. Hallottál róla? - Mintha apa említette volna – motyogtam fülig elvörösödve. - Akkor még nem laktam itt – mondta a nő –, de mindent tudok az esetről. A fiú kiesett egy ablakból. A család itt maradt, de ez egy szerencsétlen hely maradt a baleset után. Nem tudom, hogy miért ragaszkodtak ehhez a helyhez olyan sokáig. Nem lehet kellemes egy keserű emlékekkel teli házban élni. - Mégis itt maradtak négy vagy öt évvel ezelőttig? És aztán költöztek csak el? - Igen. Dermotnak volt egy gyenge szívrohama, ezért korán nyugdíjba kellett vonulnia. - Szívroham?! – kapkodtam levegő után. – De most már jól van? - Igen – mosolygott rám a nő. – Mondtam, hogy gyenge volt, nem? De elhatározták, hogy elköltöznek, amikor nyugdíjba vonult. Leköltöztek a partra. Angela gyakran mondogatta, hogy szeretne a tenger mellett élni. - És mi történt Annie-val? Ő is velük ment? - Nem. Annie itt maradt. Még mindig itt él a
fiával. - A fiával? – pislogtam. - Igen – nézett rám szemöldökráncolva. – Biztos, hogy rokonok vagytok? Nem tudsz túl sokat a saját családodról… - Életem nagy részét külföldön töltöttem – válaszoltam őszintén. - Ó – a nő lehalkította a hangját. – Valójában, feltételezem, hogy ez nem olyan dolog, amiről gyerekek előtt szokás beszélni. Hány éves vagy, Derek? - Tizenhat – hazudtam. - Akkor úgy gondolom, hogy már elég idős vagy. Egyébként az én nevem Bridget. - Helló Bridget. – megerőltettem egy mosolyt, finoman késztetve arra, hogy folytassa a történetet. - A fiú elég helyes gyerek, de nem igazán egy Shan. - Ezt meg hogy érti? – néztem rá szemöldökráncolva. - Házasságon kívül született. Annie soha sem ment férjhez. Nem vagyok benne biztos, hogy rajta kívül tudja-e valaki, hogy ki az apa. Angela követelte, hogy mondja el nekik, de soha nem árulta el a férfi nevét. - Szerintem sok nő dönt úgy manapság, hogy nem házasodik meg – szipogtam. Nem tetszett, ahogy Bridget beszélt Annie-ról. - Igaz – bólintott Bridget. – Nincs is azzal semmi baj, ha egy nő szeretne gyereket, de férjet nem. De Annie még fiatalkorú volt. Csak tizenhat éves volt, mikor a baba megszületett – mesélte Bridget úgy, ahogy a pletykás vénasszonyok szoktak egy szaftos sztorit. Rá akartam förmedni, de jobbnak láttam
féken tartani a nyelvem. - Dermot és Angela segített felnevelni a babát – folytatta Bridget. – Sok szempontból áldás volt a családnak. Kicsit pótolta elvesztett fiukat. Sok örömöt hozott a házba. - És most Annie egyedül viseli gondját? – kérdeztem. - Igen. Az első évben Angela gyakran járt vissza segíteni a hétvégéken és ünnepnapokon. De most már a fiú önállóbb, Annie egyedül is meg tud birkózni vele. Bridget a házra pillantott, majd folytatta: - Azért legalább ezt a rozoga viskót kifesthették volna! - Szerintem a ház kitűnően néz ki – mondtam makacsul. - Mit tudhat egy tizenhat éves fiú a házakról? – nevetett Bridget, majd további szép napot kívánva folytatta a munkáját. Utána akartam szólni, hogy megkérdezzem, mikor lesz itthon Annie, de végül úgy döntöttem, hogy nem teszem. Ugyanolyan egyszerű, de sokkal izgalmasabb itt állni és várni rá. Megpillantottam egy kis fát az út túloldalán. Aláálltam, hogy eltakarja az arcomat, és percenként az órámra néztem, mintha találkozóm lenne valakivel. Az utca csendes volt és néptelen. A naplenyugodott, és homály ereszkedett a városra. Kezdett hűvösre fordulni az idő, de ez nekem nem okozott különösebb gondot – félvámpírként nem éreztem annyira a hideget, mint az emberek. Amíg várakoztam, volt időm végiggondolni Bridget szavait. Annie, mint anya! Nehezen tudtam elhinni. Mikor legutóbb láttam, még gyerek volt.
Abból ítélve, amit Bridget mondott, Annie élete nem lehetett könnyű. De úgy tűnt, mintha már megoldódtak volna a problémák. Felkapcsolódott a villany a konyhában. Egy nő sziluettje lépett az egyik oldalról a másikra. Majd kinyílt a hátsó ajtó és kilépett rajta a húgom. Nem lehetett összetéveszteni. Magasabb volt, hosszú barna hajjal és sokkal teltebben, mint kislánykorában. De ugyanaz az arc. Ugyanazok a csillogó szemek és ajkak, amik készen álltak arra, hogy egy pillanat alatt mosollyá húzódjanak. Mereven bámultam Annie-t révületemben. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. Reszkettem, és a lábaim a földbe gyökereztek, de nem tudtam elfordítani a tekintetemet. Annie a hátsó udvarban lévő rövid ruhaszárító kötélhez lépett, ahol egy fiú ruhái száradtak. Meglengette őket, majd értük nyúlt. Miután egytől-egyig mindet leszedte a kötélről, a karjára hajtotta őket. Lépten egyet előre és már nyitottam a szám, hogy a nevét kiáltsam, teljesen megfeledkezve önmagamról. Ő Annie – a húgom! Beszélnem kell vele, újra meg kell ölelnem, együtt sírni és nevetni, megértetni vele a múltat, anyáról és apáról kérdezni. De nem tudtam megszólalni. Fojtogattak az érzelmek. Csak egy vékonyka hang jött ki a torkomon. Becsuktam a számat, és keresztülsétáltam az utcán, lelassítva, amikor a sövényhez értem. Annie már végzett a ruhák összegyűjtésével, és visszatért a konyhába. Mélyeket nyeltem, és megnyaltam a számat. Pislogtam párat gyors egymásutánban, hogy
kitisztuljon a fejem. Újra kinyitottam a szám – de azonnal meg is torpantam, mikor meghallottam egy fiú hangját. - Anya, megjöttem! – kiáltotta. - Már épp ideje volt - válaszolt Annie, és éreztem a szeretetet a hangjában. – Úgy emlékszem, hogy kértem, hogy hozd be a ruhákat a kötélről! - Bocsánat. Egy pillanat. – láttam a fiú árnyékát, amint belépett a konyhába és a hátsó ajtó felé sietett. Majd felbukkant egy pufók, szőke, kellemes külsejű gyerek. - Akarod, hogy elvegyek néhányat? – kérdezte. - Ó, én hősöm! – nevetett Annie, és átadta terhe felét a fiúnak. Mikor megfordult, hogy becsukja az ajtót, megakadt rajtam a tekintete, és megtorpant. Elég sötét volt, így nem láthatott engem túl jól. De ha elég sokáig állok ott… Ha érte kiáltok… Nem tettem. Inkább felhúztam a kapucnimat, hogy eltakarjam az arcomat és elsétáltam. Hallottam, amint az ajtó becsukódott mögöttem, és az a hang olyan volt, mintha egy éles kést mártottak volna a szívembe. Annie-nak már megvolt a saját élete. Egy fia. Otthona. Valószínűleg munkája. Talán egy féri az életében, vagy valami hasonló. Nem lett volna igazságos, ha hirtelen felbukkanva felszakítom a régi sebeket, és belekeverem őt az én sötét, bonyolult világomba. Annie élvezte a békét és a normális életet – ez sokkal több volt, mint amit én nyújthattam volna neki. Így magam mögött hagytam őt, és gyorsan elosontam, keresztül a régi városom utcáin, vissza az igazi otthonomba – a Cirque du Freak-be.
Zokogtam szívem összes magányosan lépkedve utamon.
fájdalmán,
5. FEJEZET Aznap este senkivel sem tudtam beszélni. Egyedül ültem a stadionban a felső széksoroknál, amíg folyt az előadás, elgondolkodva Annie-n és a fián, anyán és apán, mindenen, amit elvesztettem és kihagytam. Vámpírinaskodásom első éveiben gyűlöltem Mr.Crepsleyt azért, amiért megvérezett. Elgondolkodtam, hogy vajon mi lett volna, ha egyedül hagy, remélve, hogy meg tudom változtatni a múltat. De nem gyötörtem magam tovább ezzel. A múlt már mögöttem volt. Nem tudtam megváltoztatni, és abban sem voltam biztos, hogy valaha meg tudtam volna – ha nem véreztek volna meg, nem tudtam volna figyelmeztetni a vámpírokat Kurda Smahlt árulására, és az egész klán elpusztult volna. Ha 10 vagy 12 évvel ezelőtt térek haza, a veszteség iránti érzelmeim erősebbek lennének. De most már minden szempontból felnőtt vagyok. Vámpír Herceg. Megtanultam együtt élni a fájdalommal. Aznap nem volt egyszerű éjszakám. Csak úgy záporoztak a könnyeim. De idővel elnyomott az álom, így sikerült néhány órát aludnom még hajnal előtt. Nehezen, de beletörődtem a helyzetbe. Összerezzentem a hidegtől, mikor felébredtem, de azonnal felmelegedtem, mikor az üléssoroktól
elkocogtam a cirkusz táborhelyéig. Ahogy a Harkattal közös sátrunkhoz igyekeztem, észrevettem Mr.Tallt. A tűz mellet állva kolbászokat sütött nyárson. Intett nekem, majd egy maroknyi kolbászt nyomott a kezembe, és egy újabb adagot tartott a lángok fölé. - Köszönöm – mondtam, mohón rágcsálva a forró kolbászokat. - Sejtettem, hogy éhes leszel – válaszolta, miközben komolyan végigmért. – Meglátogattad a húgodat. - Igen. – Nem lepett meg, hogy tud róla. Mr.Tall egy éles elméjű öreg bagoly volt. - Meglátott? – kérdezte. - Egy pillanatra igen, de eljöttem, mielőtt alaposabban szemügyre vehetett volna. - Helyesen cselekedtél. – Megfordította a kolbászokat, majd halkan folytatta. – Azt akartad megkérdezni, hogy tudok-e segíteni megvédeni a húgodat. Félted a biztonságát. - Harkat szerint valami történni fog ezen a helyen – mondtam. – Nem biztos benne, hogy mi, de ha Steve Leopard is része lesz, talán Annie-t fogja felhasználni ellenem. - Nem fogja – mondta Mr.Tall. Meglepett az őszintesége – általában nagyon szűkszavú szokott lenni, ha a jövőről beszél. - Amíg kimaradsz az életéből, a húgod nem lesz közvetlen veszélyben. - És mi van a közvetett veszéllyel? – kérdeztem. Mr.Tall elnevette magát. - Mi mindannyian közvetett veszélyben vagyunk, ki így-ki úgy. Harkatnak igaza van – ez a végzet helye és ideje. Nem mondhatok többet, csak annyit,
hogy hagyd egyedül a húgodat. Ebben az esetben ő védve lesz. - Rendben – sóhajtottam. Nem örültem annak, hogy magára kell hagynom Annie-t, de bíztam Hibernius Tallban. - Aludnod kellene néhány órát – mondta Mr.Tall. – Fáradt vagy. Jó ötletnek hangzott. Befaltam még egy kolbászt, megfordultam, távozásra készen, majd megtorpantam. - Hibernius – mondtam anélkül, hogy ránéztem volna. – Tudom, hogy nem mondhatod el, hogy mi fog történni, de mielőtt idejöttünk, azt mondtad, hogy nem muszáj jönnöm. Jobb lett volna, ha távolmaradok ettől a helytől, igaz? Hosszú, néma csend következett. Már azt hittem, hogy nem is fog válaszolni, de ekkor halkan megszólalt: - Igen. - És ha most elhagyom a cirkuszt? - Már túl késő – mondta Mr.Tall. – A döntésed, hogy visszaérsz ide, elindított egy vonatot az események viharában. Ezt a vonatot már nem lehet kisiklasztani. Ha most elhagyod a cirkuszt, az csak azoknak az erőknek fog kedvezni, amelyek ellen küzdesz. - De ha… - kezdtem, de addigra már Mr.Tall eltűnt, maga után hagyva a lobogó tüzet, szerteszét a fűben heverő nyársakat és kolbászokat. Aznap este, miután elfogyasztottam a laktató vacsorát és pihentem, beszámoltam Harkatnak otthon tett látogatásomról. Elmeséltem neki rövid beszélgetésemet Mr.Tall-lal, és a figyelmeztetését, hogy ne keverjem bele Annie-t a saját életembe.
- Tehát neked volt igazad – mondta Harkat. – Én úgy gondoltam, hogy bele kell keverned… a családodat, de úgy látszik, tévedtem. Épp a farkasembert etettük nagy húsdarabokkal – ez volt az egyik állandó napi feladatunk. Biztonságos távolságban álltunk a ketrecétől, mivel túlságosan is tudatában voltunk félelmetes állkapcsának erejében. - És mi a helyzet az unokaöcséddel? – kérdezte Harkat. – Hasonlít a családod többi tagjára? Hirtelen megtorpantam, egy nagy szelet hússal a jobb kezemben. - Különös, de eddig csak úgy tekintettem rá, mint Annie fiára. Eszembe sem jutott, hogy ez azt is jelenti, hogy ő az unokaöcsém! – majd hamiskásan elvigyorodtam – Nagybácsi vagyok! - Gratulálok – mondta Harkat pléhpofával – Hasonlít rád? - Nem igazán – mondtam. Visszaemlékeztem a pufók, szőke hajú fiú mosolyára, és ahogy segített Annie-nak behordani a ruhákat. – Helyes gyerek, jóképű, akárcsak az összes Shan! - Hát persze! – horkant fel Harkat. Nagyon sajnáltam, hogy nem figyeltem meg jobban Annie fiát. Még a nevét sem tudtam. Arra gondoltam, hogy visszamegyek kérdezősködni felőle – a ház körül kószáltam volna, amíg össze nem futok a pletykafészek Bridgettel – de azonnal elvetettem az ötletet. Ez pont az a helyzet lett volna, amivel felhívtam volna magamra Annie figyelmét. Jobbnak láttam elfelejteni őt. Mikor befejeztük a farkasember etetését, megpillantottam egy kisfiút, aki minket nézett egy
közeli teherautó mögül. Csendesen tanulmányozott minket, óvatosan, hogy észrevétlen maradjon. Normális esetben nem törődtem volna vele – gyakran szaglásznak gyerekek a cirkusz körül – de a gondolataim túlságosan is az unokaöcsém körül forogtak, és azon kaptam magam, hogy ebben a pillanatban jobban érdekel a fiú, mint amennyire egyébként érdekelne. - Helló – kiáltottam, miközben felé intettem. A fiú gyorsan lebukott a teherautó mögött. Békén kellett volna hagynom, de néhány perc múlva a fiú kilépett az autó mögül és elindult felénk. Idegesnek tűnt – érthetően, hiszen a vicsorgó farkasember közelében álltunk – de keményen küzdött, hogy ne látszódjon rajta. Megállt néhány méterre tőlünk és kurtán biccentett. - Sziasztok – motyogta. Sötétszőke haja volt és fénylő, kék szeme. Kb. tíz vagy tizenegy évesnek gondoltam, talán egy kicsit idősebbnek Annie fiánál, de a különbség nem lehetett több egy évnél. Talán még iskolába is együtt járnak! A fiú nem szólt semmit a köszönés után. Én túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy összehasonlítsam ezt a fiút az unokaöcsémmel, így én sem szólaltam meg. Végül Harkat törte meg a csendet. - Szia – mondta, és lejjebb húzta maszkját, amivel a számára mérgező levegőt szűrte meg. – Az én nevem Harkat. - Darius - mondta a fiú Harkat felé biccentve, de nem nyújtotta kézfogásra a kezét. - Én Darren vagyok – mosolyogtam. - Ti ketten a cirkusszal vagytok – mondta Darius. – Láttalak titeket tegnap.
- Voltál már itt? – kérdezte Harkat. - Számtalanszor. Még sosem láttam ilyen szörny-cirkuszt ezelőtt. Megpróbáltam jegyet venni, de senki sem adott el nekem. Megkérdeztem a magas pasit is – ő a tulajdonos, nem? – de azt mondta, hogy ez nem gyerekeknek való. - Hát elég hátborzongató, az biztos – mondtam. - Éppen ezért szeretném megnézni – válaszolta Darius. Erre elnevettem magam, mert eszembe jutott, hogy én is pont ilyen voltam ennyi idős koromban. - Eljössz velünk egy sétára a cirkusz körül? Bemutatjuk neked a fellépőket és mesélünk a show-ról. Ha még mindig szeretnél jegyet, talán szerezhetünk is neked egyet – mondtam. Darius gyanakvóan végigmért minket. - Honnan tudhatom, hogy bízhatok bennetek? – kérdezte. – Lehettek emberrablók is. - Ó, a szavamat adom rá, hogy… nem fogunk elrabolni – mondta Harkat, megvillantva legszélesebb mosolyát, láthatóvá téve zöld nyelvét és hegyes, éles fogait. – Megetethetünk a farkasemberrel, de nem fogunk elrabolni. Darius ásított egyet, hogy megmutassa, nincs rá túl nagy hatással a színpadias fenyegetés. - Hát most éppen úgy sincs jobb dolgom – mondta. Majd talpra ugrott és türelmetlenül felvonta a szemöldökét.- Gyerünk! – csattant fel. – Készen állok! - Igen, főnök – nevettem, és elindultam, hogy körbevezessem az ártatlannak látszó fiút a cirkuszon.
6. FEJEZET Körbevezettük Dariust a cirkusz táborhelyén, és bemutattuk őt Kétgyomrú Rhamusnak, Végtag Cormacnak, Kezes Hasnak és Truskának. Cormac nagyon elfoglalt volt, így nem tudta megmutatni a fiúnak, hogy hogyan tudja újranöveszteni a végtagjait, de Truska növesztett egy kis szakállat a kedvéért, majd vissza is húzta az arcába. Darius megjátszotta, hogy nem igazán került a mutatvány hatása alá, de lehetett látni a szemében a bámulatot. Darius nagyon furcsa volt. Nem beszélt sokat, és tartotta a néhány méteres távolságot Harkattól és tőlem, amiből arra következtettem, hogy még mindig nem bízik bennünk. Rengeteget kérdezett a fellépőkről és magáról a Cirque du Freak-ről, ami természetes volt. De semmit sem kérdezett rólam, hogy honnan jöttem, hogyan csatalakoztam a cirkuszhoz, vagy hogy milyen feladatokat látok el. Harkatról sem kérdezett semmit. A szürke-bőrű, összeöltött-képű törpe személyhez hasonlót nem sok ember látott életében. Mindennapos volt, hogy az emberek kérdezősködtek felőle. De Dariust nem érdekelte Harkat, mintha már mindent tudott volna róla. Gyakran rajtakaptam azon is, hogy engem bámul, amikor úgy gondolta, hogy nem figyelek rá. Nem fenyegetően nézett rám, de volt valami
nyugtalanító a tekintetében. Harkat és én még nem voltunk éhesek, de mikor elértük az egyik sátrat, és megpillantottunk egy fazék bugyborékoló levest, hallottam Darius gyomrának korgását. - Szeretnél enni? – kérdeztem. - Majd eszek, ha hazaértem – mondta. - És mit szólnál egy kóstolóhoz? Kicsit tétovázott, majd megnyalta a száját, és gyorsan bólintott. - De csak egy kis tál levest kérek – mondta, mintha attól tartana, hogy erővel akarjuk megetetni. Harkat megkérdezte, hogy a közelben lakik-e. - Nem messze innen - válaszolta bizonytalanul. - Hogyan szereztél tudomást… a cirkuszról? Darius nem nézett fel. - Az egyik barátom – Oggy Bas – járt már itt. El akart vinni néhány széket – gyakran jövünk ide régi, kidobott székekért és kerítésekért. Senki sem foglalkozik azzal, hogy mit viszünk el. Észrevette a cirkusz sátrait és szólt nekem. Egészen addig azt hittem, hogy ez egy átlagos cirkusz, amíg tegnap felfedezőútra nem indultam. - Mi Oggy Bas eredeti neve? – kérdeztem gyanakvóan. - Az Oggy az Augustine rövidített formája – magyarázta Darius. - Elmondtad Oggynak, hogy mi is a Cirque du Freak valójában? – kérdezte Harkat. - Nem – válaszolta Darius. – Nagyon nagy szája van. Szétkürtölné, és mindenki ide akarna jönni. Szeretnék az egyedüli lenni, aki tudja az igazságot. - Szóval te egy olyan fiú vagy, aki tud titkot tartani – kuncogtam. – Persze ennek az a hátránya,
hogy ha elrablunk téged, vagy megetetünk a farkasemberrel, senki sem fog téged itt keresni. Persze ezt csak viccnek szántam, de Darius élesen reagált rá. Úgy állt, mintha villám csapott volna belé, és elejtette a kezében lévő levesestálat. Ösztönösen a tál után kaptam, és a vámpír-gyorsaságomnak köszönhetően sikerült is elkapnom, mielőtt a földre esett volna. De Darius azt hitte, hogy őt akarom megütni, és hátat fordítva ordította: - Hagyj békén! Meglepetten léptem hátra. A tűz körül ülők mind ránk meredtek. Harkat is Dariust figyelte, de az ő ábrázata több volt, mint meglepett – ő is óvatosnak tűnt. - Nyugodj meg – mondtam félig nevetve. Leeresztettem a tálat, majd a kezemmel barátságosan Darius felé intettem. - Nem akarlak bántani – mondtam. Darius felült, és dühösen elpirult. - Jól vagyok – motyogta talpra állva. - Mi a baj, Darius – kérdezte Harkat csendesen – Miért vagy ilyen ingerült? - Jól vagyok – ismételte Darius Harkatra nézve. – Csak nem szeretem, ha ilyen dolgokkal viccelődnek. Ez nem vicces, csak a hozzátok hasonló teremtmények fenyegetőznek ilyesmivel. - Nem úgy értettem – mondtam, elszégyellve magam a fiú megijesztéséért. – Mi lenne, ha adnék egy jegyet a ma esti műsorra, jóvátéve az ijesztgetésemet? - Nem ijedtem meg – morogta Darius. - Persze, hogy nem – mosolyogtam. – De azért szeretnél egy jegyet?
- Mennyibe kerül? – kérdezte Darius grimaszolva. - Semmibe – mondtam. – A cirkusz ajándéka. - Akkor jó. – Dariusnál ez felért egy köszönettel. - Szeretnél egyet Oggynak is? – kérdeztem. - Nem – mondta Darius – Úgysem jönne el. Ijedős kisegér. Még a nagyon régi és unalmas horrorfilmeket sem nézi meg. - Rendben - mondtam. - Várj itt. Néhány perc múlva jövök. Megkerestem Mr.Tallt. Mikor mondtam, hogy mit szeretnék, ő szemöldökráncolva közölte, hogy már az összes jegy elkelt a ma esti előadásra. - De ön biztos talál egy tartalék jegyet valahol nevettem. Mindig maradt üres hely a stadionban, és soha nem okozott gondot berakni pár pótszéket. - Szerinted bölcs dolog meghívni egy gyereket az előadásra? – kérdezte Mr.Tall. – Eddig minden gyerekkel kedvezőtlen dolgok történtek itt – veled, Steve Leoparddal, és Sam Grasttel is. Sam a barátom volt, akit a farkasember ölt meg évekkel ezelőtt. Ő volt az első ember, akiből vért szívtam. Lelkének egy része – nem beszélve az ecetes hagyma ízéről! – tovább élt bennem. - Miért hozta szóba Samet? – kérdeztem zavartan. Nem emlékeztem rá, hogy mikor említette meg utoljára Mr.Tall a már hosszú ideje halott barátomat. - Minden különösebb ok nélkül – válaszolta Mr.Tall. – Csak úgy gondolom, hogy ez nem biztonságos hely gyerekek számára. Aztán a semmiből elővett egy jegyet és nekem nyújtotta. - Add oda a fiúnak, ha akarod – dörmögte,
mintha egy kényelmetlen szívességet préseltem volna ki belőle. Lassan visszasétáltam Harkathoz és Dariushoz, azon tűnődve, hogy miért viselkedett Mr.Tall ilyen különös módon. Arra próbált figyelmeztetni, hogy ne engedjem Dariust túl közel a cirkuszhoz? Talán olyan, mint Sam Grest, és ég a vágytól, hogy csatlakozzon a világjáró fellépőkhöz? Azzal, hogy meghívom az előadásra, ugyanolyan bukás felé vezetem, mint Samet? Darius nem mozdult, mióta otthagytam őket. Harkat a tűz másik oldalán állt, zöld szemét a fiúra szegezve. Kicsit haboztam, mielőtt odaadtam volna a jegyet Dariusnak. - Mi a véleményed a Cirque du Freak-ről? – kérdeztem. - Nem rossz – vonta meg a vállát. - Mit gondolsz a csatlakozásról? - Ezt hogy érted? – kérdezte. - Ha lenne egy üresedés, és lehetőséged lenne elhagyni az otthonod, akarnál-e – - Dehogyis! – vágta rá Darius, mielőtt még befejeztem volna a mondatot. - Boldog vagy otthon? - Igen. - Nem akarsz utazgatni a világ körül?kérdeztem. - Nem. Elmosolyodtam és átnyújtottam a jegyet Dariusnak. - Akkor jó. A műsor 22: 00-kor kezdődik. El tudsz jönni? - Persze – mondta Darius, majd elrakta a jegyet anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. - És a szüleid? – kérdeztem.
- Korán elmegyek lefeküdni, és majd kiszökök – mondta, és ravaszul elvigyorodott. - Ha elkapnak, ne beszélj nekik rólunk! – figyelmeztettem. - Ha elkapnak – horkant fel, majd intett és eltűnt. Még utoljára rám nézett, és megint volt valami furcsa a tekintetében. Harkat a tűz körül sétálgatva méregette a távozó fiút. - Furcsa gyerek – állapítottam meg. - Több, mint furcsa – mormogta Harkat. - Mi a baj? – kérdeztem. - Nem tetszik nekem ez a fiú… - válaszolta. - Kicsit mogorva volt, de rengeteg gyerek viselkedik így az ő korában. Én is ilyen voltam, amikor először szegődtem a Cirque du Freak-hez. - Nem tudom – Harkat szemei tele voltak kételkedéssel. – Nem vettem be a történetét… a barátjáról, Oggyról. Ha tényleg egy ijedős kisegér, mit keresett a cirkusz körül? - Vénségedre egyre bizalmatlanabbá válsz – nevettem. Harkat lassan megrázta a fejét. - Neked nem tűnt fel… - Mi? – kérdeztem szemöldökráncolva. Mikor azzal vádolt minket, hogy megfenyegettük őt, azt mondta… „Hozzátok hasonló teremtmények”. - És? Harkat halványan elmosolyodott. - Az elég nyilvánvaló, hogy én nem vagyok ember… De honnan tudta, hogy… te sem vagy az? Teljesen elhűltem. Harkatnak igaza volt – a fiú többet tud rólunk, mint amennyit kellene. Csak most jöttem rá, hogy mi volt Darius tekintetében az, ami
zavart engem. Amikor úgy gondolta, hogy nem figyelek rá, felfedezte a sebhelyeket az ujjaim hegyén – erről lehetett felismerni egy vámpírt – és tudta, hogy mit jelentenek!
7. FEJEZET Harkat és én nem tudtuk biztosan, hogy mihez kezdjünk Dariusszal. Valószínűtlennek tűnt, hogy a vérszipolyok gyerekeket véreznének meg, de vezérüket, Steve Leopardot ismerve ez is számításba jöhetett. Ez akár lehetett az egyik őrült játéka is. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk kiszedni Dariusból pár információt. Nem akartunk erőszakot alkalmazni – csak egy kicsit ráijeszteni, hogy beszéljen. A fellépőknek kellett volna segítenünk felkészülni a műsorra, de megkértük Mr.Tallt, hogy aznap bízza másra ezt a feladatot, mert dolgunk van. Ha tudott is a Dariusszal kapcsolatos tervünkről, nem említette meg. Két főbejárat volt. Röviddel azelőtt, hogy a közönség megérkezett, Harkat és én 1-1 bejárathoz álltunk, ahonnan figyelemmel kísérhettük Dariust. Én még mindig aggódtam amiatt, hogy valaki felismer, ezért a bejárat árnyékában álltam Harkat kék köpenyében, eltakarva arcom a csuklyával. Csendesen figyeltem, ahogy az elsőként érkezők bemutatják jegyeiket Jekkus Flangnek (Mr.Tall a másik bejáratnál állt). Minden harmadik vagy negyedik ember jegyét feldobta a levegőbe, majd utánahajított egy kést, ami keresztülszúrta a jegy közepét, odaszegezve azt egy közeli ajtófélfához.
Ahogy a szivárgó emberekből özönlő tömeg lett, és Jekkus egyre több jegyet szegezett az ajtófélfához, egy felakasztott ember körvonalai rajzolódtak ki a késekből és papírcetlikből. Az emberek szélesen elvigyorodtak, mikor észrevették, hogy mit is csinál Jekkus. Néhányan megálltak gratulálni a trükkhöz, de a legtöbben gyorsan a helyükre siettek, visszapillantva a figura körvonalaira, azon tűnődve, hogy vajon ez egy kis előzetes volt-e. Én nem figyeltem a felakasztott emberre – már számtalanszor láttam – hanem a tömegre összpontosítottam. Nehéz volt mindenkit észrevenni, különösen az alacsony embereket. Ha Darius ezen a bejáraton keresztül jön is be, nem volt rá garancia, hogy észre is veszem őt. A sor vége felé, ahogy az utolsó vendégek is bejöttek, Jekkus elhagyta a helyét, és tátott szájjal, megdöbbenve kiáltott fel: - Tom Jones! Micsoda megtiszteltetés! És valóban ott állt a város híres focikapusa – Tom Jones – a gyerekkori barátom! Tommy kínosan elmosolyodott és megrázta Jekkus kezét. - Szia – krákogta, majd gyorsan körbenézett, hogy észrevette-e őt valaki. A körülötte álló néhány emberen kívül azonban mindenki a színpadra meredt, a műsor kezdetét várva. - Láttalak játszani! – lelkesedett Jekkus. – Nem sok meccsre jutok el az utazgatás miatt, de néhányat azért láttam. Félelmetesen jó vagy! Szerinted nyerünk holnap? Akartam venni egy jegyet, de már az összes elfogyott. - Nagy meccs lesz – mondta Tommy. –
Megpróbálhatok szerezni neked egy jegyet, de nem hiszem, hogy— - Rendben – szakította félbe Jekkus. – Nem azért mondtam, hogy megpróbáljak ingyen-jegyeket szerezni, csak sok szerencsét akartam kívánni. Ha már a jegyeknél tartunk, láthatnám a tiédet? Tommy átnyújtotta jegyét Jekkusnak, aki megkérdezte, hogy dedikálná-e neki. Tommy kénytelen-kelletlen ráfirkantotta a nevét a papírfecnire, amit Jekkus örömtől sugárzó arccal rakott el. Felajánlotta, hogy keres Tommynak egy helyet az első sorok valamelyikében, de ő azt mondta, hogy jobban szeretne hátul ülni. - Nem hiszem, hogy jót tenne a rólam kialakult képnek, ha kiszivárogna, hogy ilyen előadásokra járok! – nevetett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor Tommy az egyik üres szék felé vette az irányt – ugyanis nem látott meg engem. Velem volt a vámpírok szerencséje. Vártam még néhány percet, amíg a később jövők is elfoglalták a helyüket, majd kilopóztam, amint Jekkus bezárta a kapukat. Útközben összefutottam Harkattal. - Láttad Dariust? – kérdeztem. - Nem – mondta Harkat. – És te? - Én sem, de láttam egy régi barátomat. – Elmeséltem neki, hogy Tom Jones is itt van. - Lehet, hogy nem véletlenül – jegyezte meg Harkat. - Kétlem – mondtam. – Tommy már akkor is el akart jönni a Cirque du Freak előadására, amikor az legutóbb a városban volt. Ő a holnapi meccs miatt van itt. Biztos hallott az előadásról, és kapott egy jegyet – ez nem nehéz, ha híres ember vagy.
- De ez nem vág túlságosan is egybe, hogy… ugyanakkor van itt, mint mi? – folytatta kitartóan Harkat. - Azért van itt, mert a csapata bekerült a kupa elődöntőjébe – emlékeztettem. – Steve ezt nem tudta befolyásolni – még a Vérszipolyok Urának is vannak korlátai! - Igazad van – nevetett Harkat. – Tényleg egyre paranoiásabb leszek! - Felejtsük most el Tommyt – mondtam. – Mi van Dariusszal? Bejuthatott anélkül, hogy észrevettük volna? - Igen – válaszolta Harkat. – Lehetetlen volt… minden belépőt azonosítani. Egy gyerek különösen könnyen bejuthatott észrevétlenül. - Akkor bent kell folytatnunk a keresést – mondtam. - Nyugalom – állított meg Harkat. – Ugyan a barátod, Tommy… most nem nagyon törődik semmivel, de inkább ne kísértsük a sorsot. Ha bemész, lecsúszhat a csuklyád… és megláthat. Hagyd ezt rám. Amíg én kint vártam, Harkat belépett a sátorba, és ellenőrizte a nézőket, amíg folyt az előadás. Már több mint fél óra is eltelt, mire újra felbukkant. - Nem láttam Dariust – mondat Harkat. - Talán nem tudott megszökni otthonról – találgattam. - Vagy talán megérezte, hogy… gyanakvóak vagyunk vele szemben – mondta Harkat. – De nem tehetünk mást azon kívül, hogy rajta tartjuk a szemünket, amíg itt vagyunk. Lehet, hogy újra eljön szaglászni a cirkusz körül. Örültem, hogy Darius nem mutatkozott. Nem
igazán szerettem volna megfenyegetni őt. Ez így minden szempontból jobb volt. Sőt! Minél többet gondolkodtam erről, annál nevetségesebbnek tűnt a reakciónk. Darius nyilvánvalóan többet tudott rólunk, mint akármelyik másik gyerek, de talán csak egyszerűen elolvasta a megfelelő könyveket, és kutatott egy kicsit az Interneten. Nem sok ember tudott a vámpírok igazi jegyeiről, vagy a törpe személyek létezéséről, de az igazság (ahogy abban híres TV show-ban mondták), az orruk előtt van! Számtalan módja volt, hogy a nyomokból valaki kitalálja a tényeket. Harkat már nem volt ennyire nyugodt. Ragaszkodott hozzá, hogy a bejáratoknál várjunk a műsor befejeztéig, hátha felbukkan Darius. Nem ártott óvatosnak lenni, így nyitva tartottam a szemem, hallgatva az emberek elakadt lélegzeteit, sikolyait, és a sátorból jövő tapsvihart. Pár perccel a műsor vége előtt elosontam megkeresni Harkatot. Egy teherautóban rejtőztünk el, amíg ki nem szivárgott a tömeg, és csak akkor jöttünk elő, amikor már az utolsó izgatott néző is elhagyta a stadiont. A színpad mögötti sátorban gyűltünk össze a szereplőkkel és a munkatársakkal egy műsor utáni partira. Nem tartottunk ünnepséget minden egyes előadás után, de néha szerettük egy kicsit elengedni magunkat és szórakozni. Nehéz életünk volt, egyfolytában úton voltunk, kitartóan dolgoztunk, mindezt úgy, hogy ne kerüljünk a figyelem középpontjába. Jó volt néha kirúgni a hámból. Néhány vendég is volt a sátorban – rendőrtisztek, hivatalnokok, gazdag üzletemberek.
Mr.Tall tudta, hogyan kell megvesztegetni a megfelelő embereket, hogy könnyebbé tegyék az életünket. A vendégeket elsősorban Harkat érdekelte. A közönség tagjai nem láthatták a szürke-bőrű törpe személyt, így ez egy lehetőség volt a különleges vendégeknek, hogy olyat tapasztalhassanak, amivel aztán henceghetnek a barátaik előtt. Harkat tudta, hogy mit várnak el tőle, és engedte, hogy az emberek tüzetesebben szemügyre vegyék. Közben beszélt egy kicsit a múltjáról, előzékenyen válaszolgatva a kérdéseikre. Én a sátor egyik csendes sarkában ültem szendvicset majszolva. Már készen álltam a távozásra, amikor Jekkus Flang – keresztülvágva a tömegen – bemutatott annak a vendégnek, akit éppen most vezetett be a sátorba. - Darren, ő itt a világ legjobb kapusa, Tom Jones! Tom, ő pedig az egyik jó barátom és munkatársam, Darren Shan! Felnyögtem, és gyorsan behunytam a szemem. De ehhez még a vámpírok szerencséje is kevés volt! Hallottam, amint elakad Tommy lélegzete, mikor felismert. Kinyitottam a szemem, megerőltettem egy mosolyt, megráztam Tommy kezét – a szeme majd kiugrott a helyéről! – majd megszólaltam: - Szia Tommy. Régóta nem láttuk egymást. Adhatok valamit inni?
8. FEJEZET Tommy nem hitt a szemének, hogy élve lát azok után, hogy halottnak nyilvánítottak, és eltemettek 18 évvel ezelőtt. Ráadásul alig néhány évvel látszottam idősebbnek. Ez már túl sok volt neki. Egy darabig némán hallgatta, ahogy beszélek, erőtlenül bólogatva. De végül kitisztult a feje, és arra is figyelni tudott, amit mondtam. Egy sokkal bonyolultabb, de hihetőbb történetet adtam be neki. Lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy hazudnom kell gyerekkori barátomnak, de az igazság veszélyesebb volt, mint a kitalációm – ez így biztonságosabbnak tűnt. Azt mondtam, hogy egy különös betegségben szenvedek, ami meggátolja, hogy rendesen öregedjek. Még gyerekkoromban fedezték fel. Az orvosok 5-6 évet adtak nekem. A szüleimet teljesen ledöbbentette a hír, de mivel nem tehettünk ellene semmit, nem szóltunk róla senkinek. Megpróbáltak normális életet biztosítani nekem, ameddig lehetett. Ekkor érkezett a városba a Cirque du Freak. - Találkoztam egy különleges orvossal – hazudtam. – A cirkusszal járta a világot, tanulmányozva a szörnyek viselkedését. Azt mondta, hogy tud rajtam segíteni, de ehhez el kell hagynom az otthonomat, és vele kell mennem, mivel állandó megfigyelést igénylek. Megbeszéltem a szüleimmel és úgy döntöttünk, hogy eljátsszuk a
halálomat, így el tudtam menni anélkül, hogy valaki is gyanakodott volna. - De az ég szerelmére, miért? – kérdezte Tommy. – A családod is mehetett volna veled. Miért okoztatok ekkora fájdalmat mindenkinek? - Hogy magyaráztuk volna meg? – sóhajtottam. – A Cirque du Freak egy illegális utazó társulat. A szüleimnek mindent fel kellett volna áldozniuk, hogy titokban velem lehessenek. Ez nem lett volna igazságos velük szemben, és borzasztóan igazságtalan lett volna Annie-ra nézve is. - De biztos lett volna más megoldás – kötötte meg magát Tommy. - Lehet – hagytam rá. – De nem volt túl sok időnk átgondolni. A Cirque Du Freak csak néhány napig maradt a városban. Elfogadtuk az orvos ajánlatát. Úgy gondolom, hogy a tény, hogy még mindig életben vagyok – ellentmondva az orvosok jövendöléseinek – igazolja a döntésünket. Tommy hitetlenkedve megrázta a fejét. Megtermett ember volt, magas és széles, hatalmas kezekkel és duzzadó izmokkal. Fekete haja már erősen ritkult – nem kizárt, hogy néhány éven belül kopasz lesz. De fizikai erejével szemben a szeme gyengéd volt. Tommy egy igazi úriember volt. Számára már az ötlet is visszataszító volt, hogy egy gyereknek eljátsszák a halálát, és élve eltemessék. - Ami történt, megtörtént – mondtam. – Lehet, hogy a szüleimnek más megoldást kellett volna keresniük. De mindig az én érdekemet tartották szem előtt. Fel volt kínálva a remény, és ők megragadták, tekintet nélkül a borzalmas árra. - Annie tudott róla? – kérdezte Tommy. - Nem. Soha nem mondtuk el neki. –
Feltételeztem, hogy Tommy nem tud kapcsolatba lépni a szüleimmel, hogy ellenőrizze a történetemet, de elmehet Annie-hoz. El kellett térítenem tőle. - Még utólag sem mondtátok el neki? – kérdezte Tommy. - Megbeszéltem anyával és apával – tartjuk a kapcsolatot és találkozunk néhány évente – de soha nem éreztük elérkezettnek az időt. Annie-nak megvoltak a saját gondjai, anyává válni olyan fiatalon! - Ez igaz – értett egyet Tommy – Akkor még itt éltem. Nem ismertem őt túl jól, de hallottam az egészről. - Ez pont azelőtt lehetett, hogy elindult a karriered – mondtam, elterelve a szót magamról. Ezután megvitattuk a pályafutását, meccseit és a terveit, hogy mit fog csinálni, ha visszavonul. Nem nősült meg, de született 2 gyereke az előző kapcsolatából, amikor külföldön élt. - Nagyon ritkán látom őket évközben és a nyáron – mondta szomorúan. – Remélem, hogy oda tudok költözni, ha abbahagyom a focit, hogy közelebb legyek hozzájuk. Harkat észrevette, hogy Tommyval beszélgetek, és némán megkérdezte, hogy akarom-e, hogy a sátorban maradjon. Mikor visszajeleztem neki, hogy minden rendben, elment a többiekkel. Ugyan néhány ember még mindig a sátorban maradt és halkan beszélgetett, senki sem volt közel Tommyhoz és hozzám. Beszélgetésünk a múltra és a régi barátokra terelődött. Tommy elmondta, hogy Alan Morris természettudós lett. - Elég híres – mondta. – Genetikus, klónozással
foglalkozik. Vitatott terület, de Alan meg van róla győződve, hogy ez az út a jövőbe. - Addig, amíg nem klónozza önmagát! – nevettem. – Egy Alan Morris is bőven elég! Tommy is nevetett. Alan mindkettőnk közeli barátja volt, de sokszor viccelődtünk vele. - Sejtésem sincs, hogy Steve-vel mi lett – mondta Tommy, mire a nevetés elhalt az ajkamon. – 16 évesen elment otthonról egy szó nélkül. Beszéltem vele néhányszor telefonon, de csak egyszer láttam őt, úgy 10 évvel ezelőtt. Hazajött néhány hónapra, mikor meghalt az anyukája. - Nem is tudtam, hogy meghalt – mondtam. – Nagyon sajnálom. Kedveltem Steve mamáját. - Steve eladta a házat és az összes ingóságot. Sokáig közös lakásban élt Alannal. Ez azelőtt volt, hogy… Tommy megállt, és rám nézett. - Találkoztál Steve-vel, mióta elmentél? - Nem – hazudtam. - Nem tudsz róla semmit? - Nem – hazudtam újra. - Semmit? – kérdezte nyomatékosan Tommy. Erőltetetten elmosolyodtam. - Miért érdekel téged ennyire Steve? Tommy megvonta a vállát. - Volt néhány zűrös ügye legutóbb, mikor itt járt. Gondolom, hallottál róla a szüleidtől. - Nem szoktunk a múltról beszélni – mondtam, gondosan tartva magam ahhoz a hazugsághoz, amit kitaláltam. Kíváncsian hajoltam előre – Mit csinált Steve? – kérdeztem, azon tűnődve, hogy van-e valami köze a vérszipolyként végzett tevékenységeihez.
- Ööö, nem emlékszem pontosan – mondta Tommy kényelmetlenül fészkelődve – nem mondott igazat. – Jobb, ha nem bolygatjuk a múltat. Tudod, milyen volt Steve, egyik balhéból a másikba keveredett. - Az biztos – motyogtam, majd a szemem összeszűkült. – Azt mondtad, hogy beszéltél vele telefonon? - Igen. Gyakran telefonált, érdeklődött, hogy mi van velem. De semmit sem mondott arról, hogy mit csinál, majd eltűnt! - Mikor telefonált utoljára? Tommy elgondolkodott. - Úgy 2 vagy 3 évvel ezelőtt. Már régen. - Megvan a telefonszáma, amin el lehet érni? – kérdeztem. - Nincs. Kár. Egy pillanatig azt hittem, hogy Tommy lehet a visszaút Steve-hez, de úgy tűnt, hogy mégsem. - Mennyi az idő? – kérdezte Tommy, majd az órájára pillantott és felnyögött. – Ha a menedzserem tudomást szerez róla, hogy ilyen sokáig kimaradtam, ki fog rúgni! Bocs, Darren, de tényleg mennem kell. - Rendben – mosolyogtam, és megráztam Tommy kezét. – Esetleg a meccs után újra összefuthatnánk. - Oké – kiáltott fel Tommy. – Nem utazok vissza a csapattal. Itt maradok éjszakára, hogy meglátogassak néhány ismerőst. Eljöhetnél a hotelbe a meccs után, és… sőt, nem akarsz eljönni megnézni a meccset? - Az elődöntőt? – felcsillant a szemem. – Nagyon szeretném megnézni. De nem most
mondtad Jekkusnak, hogy már az összes jegy elkelt? Jekkus? – kérdezte Tommy szemöldökráncolva. - A pasi a késekkel – az első számú rajongód. - Ó – grimaszolt Tommy. – Nem osztogathatok jegyeket az összes rajongómnak, de a család és a barátok már egy egészen más kategória… - Ugye nem fogok olyan emberek közelében ülni, akik ismernek engem? – kérdeztem. – Nem akarom, hogy elterjedjen rólam, hogy életben vagyok. – Annie is tudomást szerezhet róla! - A te helyed messze lesz a többiektől – ígérte Tommy, majd megállt egy pillanatra. - Tudod, Annie már nem kislány többé. Láttam őt egy évvel ezelőtt, amikor legutóbb itt jártam egy meccs miatt. Nagyon kiegyensúlyozottnak tűnt. Talán itt az ideje, hogy elmondd neki az igazságot. - Talán – mosolyogtam, de tudtam, hogy nem fogom. - Tényleg úgy gondolom, hogy el kellene mondanod neki – mondta nyomatékosan Tommy. – Ugyanolyan megrázkódtatás lesz számára is, mint amilyen nekem volt, de biztos vagyok benne, hogy örülni fog, ha megtudja, hogy élsz és jól vagy. - Meglátjuk – mondtam. Kivezettem Tommyt a sátorból, keresztül a cirkusz táborhelyén és a stadion alagútján, ahol a kocsija parkolt. Jóéjszakát kívántam neki, de ő megtorpant, mielőtt beszállt volna a kocsijába, és komolyan rám nézett. - Mindenképpen beszélnem kell veled Steve-ről holnap – mondta. Egy pillanatra leállt a szívverésem.
- Miért? – kérdeztem olyan közömbösen, ahogy csak tudtam. - Vannak dolgok, amikről tudnod kell. Nem akarok most belekezdeni – túl késő van – de úgy gondolom… Hirtelen elhallgatott és elmosolyodott. – Majd holnap beszélünk róla. Talán segíteni fog abban, hogy másként lásd a dolgokat. Megígérte, hogy küld egy jegyet reggel, majd megadta a hotel nevét és a mobilszámát. Még egyszer, utoljára megrázta a kezemet, beszállt a kocsijába és elhajtott, hátrahagyva ezt a rejtélyes megjegyzést. Még álltam ott egy darabig, a stadion falain kívül, Tommyn, Annie-n és a múltról gondolkodva, és azon tűnődve, hogy vajon mi mondanivalója lehet Tommynak Steve-vel kapcsolatban…
9. FEJEZET Harkat azonnal gyanakodni kezdett, mikor beszéltem neki a meccsről. - Ez egy csapda – mondta. – A barátod Steve Leopard… szövetségese. - Nem – mondtam teljes meggyőződéssel. – De van egy olyan érzésem, hogy talán elvezethet minket Steve-hez, vagy segíthet a nyomára bukkanni. - Akarod, hogy… elmenjek veled a meccsre? – kérdezte Harkat. - Úgysem engednének be. Azonkívül – nevettem – rengeteg ember lesz ott. Szerintem akkora tömegben biztonságban leszek! Egy futár kézbesítette a jegyet, így időben el tudtam indulni a meccsre. Egy órával a kezdőrúgás előtt értem oda. Óriási tömeg kavargott a stadion körül. Az emberek énekeltek és éljeneztek, tetőtől-talpig a kedvenc csapatuk színeibe öltözve, italokat, hot-dogot és hamburgert vásárolva az utcai árusoktól. Egy csapat rendőr is figyelte az eseményeket, biztosítva a két szurkolótábor összecsapásának elkerülését. Elvegyültem a tömegben, a stadion körül kószálva, élvezve a hangulatot. Vettem egy hot-dogot, programfüzetet, és egy Tommy képével díszített sapkát, amin az „Ő nem átlagos” felirat díszelgett. Számtalan jelvény és sapka volt kapható
Tommy képével. Még Tom Jones CD-ket is árultak, körberagasztgatva Tommy fotóival! Húsz perccel a kezdőrúgás előtt foglaltam el a helyem, ahonnan az egész kivilágított pályát beláttam. A helyem a lelátó közepén volt, mindössze pár sor választott el a két kispadtól. A csapatok már javában melegítettek, mire odaértem. Alig tudtam elhinni, hogy az egyik barátom a kupa elődöntőjében játszik! Már nagyon hosszú idő telt el a gyerekkorom óta, és háttérbe szorultak azok a dolgok, melyek iránt emberként érdeklődtem, de a foci iránti szeretet újra szétáradt bennem, és újra gyermeki izgatottság fogott el, amint Tommyt bámultam, ahogy egyik bemelegítő lövést a másik után védi ki. A csapatok elhagyták a pályát, hogy felkészüljenek a kezdőrúgásra, majd újra felbukkantak néhány perccel később. A stadionban lévő összes szék megtelt, és óriási ováció fogadta a pályára lépő játékosokat. A legtöbb ember állva tapsolt és ordítozott. A bíró feldobott egy érmét, hogy eldöntsék a térfelek és a kezdőrúgás sorsát. Ezután a csapatkapitányok kezet fogtak, a játékosok felsorakoztak, majd mikor a bíró belefújt a sípjába, kezdetét vette a mérkőzés. Fantasztikus játék volt! Mindkét csapat kihozta a maximumot önmagából a győzelem érdekében. Kiegyenlített volt a küzdelem, a csapatok egymást váltva támadtak. Rengeteg helyzet volt. Tommy számtalan gyönyörű védést mutatott be, akárcsak a másik kapus. A félidőhöz közeledve azonban a játékosok mintha elvesztették volna küzdőszellemüket. A játék lelassult, vontatottá vált. De aztán elég volt egy pillanatnyi kihagyás, az
egyik játékos kijátszva a védőjét megszökött a labdával, és a vetődő Tom Jones kitárt karjai mellet a háló bal alsó sarkába küldte azt. Tommy és a csapattársai meglehetősen lehangoltnak tűntek, mikor az első félidő végén levánszorogtak a pályáról, de rajongóik – és a helybéliek, akik eljöttek szurkolni Tommynak – folytatták az éneklést: - Egygólos hátrányból egygólos előnyt, így kell verni a mezőnyt! Elmentem innivalóért, de a sor ijesztően hosszú volt – a gyakorlottabb rajongók még a sípszó előtt kisurrantak a büfébe. Körbesétáltam, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, majd visszaültem a helyemre. Bár egygólos hátrányban voltak, Tommy csapata látszott magabiztosabbnak, mikor pályára léptek a szünetet követően. Ők támadtak a félidő kezdetén, elvéve a labdát az ellenféltől, visszaszorítva őket, keményen küzdve a gólért. A meccs kezdett eldurvulni, 3 játékos is lapot kapott negyed órán belül. De kitartásukat siker koronázta, mikor a 64. percben sikerült az ellenfél kapujába találni. A stadion kitörő örömmel fogadta Tommyék gólját. Én is azon ezrek egyike voltam, akik felugrottak a székükről, és örömmel bokszoltak a levegőbe. Még a némán álldogáló ellendrukkereknek szóló énekbe is bekapcsolódtam: - Már nem énekeltek, nem énekeltek, nem énekeltek többé! 5 perccel később még ennél is hangosabban hallattam a hangomat, mikor a másik sarokból a csapat újra gólt lőtt, és az állás 2: 1-re módosult. Azon kaptam magam, hogy a mellettem ülő teljesen
idegen pasit ölelgetem, és jókedvűen fel-le ugrálok. Alig tudtam elhinni, hogy így viselkedem! Mit szólnának a Vámpír Tábornokok, ha látnák, hogy egy Herceg ilyen nevetségesen viselkedik?! A játékból hátralévő percek nagyon feszülten teltek. Most, hogy Tommyék egygólos előnyben voltak, az ellenfél csapatnak mindenképpen támadnia kellett az egyenlítés reményében. Számtalan kétségbeesett szerelés, rengeteg szabadrúgás, még több sárga lap. Tommyék azonban kitartottak. Ki kellett még védenie néhány meglehetősen gyenge lövést, de a beengedett gólja már nem is számított. Hat perccel a vége előtt már úgy tűnt, mintha a győzelem a zsebükben lenne. Majd pontosan úgy, mint az első gólnál, az egyik játékos kijátszotta a védőjét és a kapuval szemben találta magát, egyedül Tommy állíthatta meg. Ismét határozottan és pontosan rúgta el a labdát, a háló bal alsó sarkát célozva. A játékos már meg is fordult ünnepelni, de túlságosan is előre ivott a medve bőrére. Ugyanis ez alaklommal valahogy Tommy elérte a labdát. Épp hogy hozzáért néhány ujjával, de ez is elég volt ahhoz, hogy kiterelje a labdát a gólvonalról. A közönség tombolt! Tommy nevét skandálták és énekelték: - Ez egyáltalán nem szokatlan, hisz ő a legjobbunk ma! Tommy elengedte a füle mellett a közönség éljenzését, és továbbra is a szögletre összpontosított, irányítva a védőket. De a sikeres védés elgyengítette az ellenfél csapatszellemét, kizökkentve őket játékukból, és bár feljöttek az utolsó néhány percre, nem fenyegették góllal
Tommyékat. Mikor elhangzott a mérkőzés végét jelentő sípszó, Tommy–ék fáradtan ölelték meg egymást, majd kezet fogtak és mezt cseréltek az ellenfeleikkel. Utána a közönséghez fordultak, megköszönve a bíztatást. Mi addigra már mindannyian talpon voltunk, tapsolva és győzelmi dalokat énekelve, melyek nagy része mind a hihetetlen Tom Jonesról szólt. Tommy az utolsók között volt, akik elhagyták a pályát. Mezt cserélt az ellenfél csapat azonos számú játékosával, majd együtt indultak el az öltözők irányába, megvitatva a mérkőzést. Tommy nevét kiáltottam, mikor a kispadhoz ért, de nem hallhatott engem a tömeg zajától. Épp mikor eltűnt volna a pályát az öltözőkkel összekötő fedett folyosóban, nyugtalanság tört ki. Dühös ordításokat hallottam, majd éles csattanásokat. A körülöttem lévő emberek többsége nem tudta mire vélni a történteket, de én már hallottam ezeket a hangokat korábban is – fegyver! Nem láttam rá a folyosóra onnan, ahol álltam, de láttam, amint Tommy és a másik kapus zavartan megállnak, körbenéznek, majd visszalépnek a folyosó bejáratától. Azonnal megéreztem a veszélyt. - Tommy! – ordítottam, majd félrelöktem a közelemben álló embereket, szabaddá téve az utat a pálya felé. Mielőtt odaérhettem volna, a személyzet egyik tagja tántorgott ki a folyosóból. A vér csak úgy ömlött az arcából. Az előttem álló embereken ezt látva elhatalmasodott a pánik. Megfordultak, és tolakodva elindultak kifelé, megakadályozva ezzel
az előrehaladásomat. Miközben küzdöttem, hogy kitörjek a tömegből, két alak ugrott ki a folyosóból. Egyikük egy borotvált fejű, fegyveres vémber volt, a másik pedig egy szakállas, lila-képű, őrült vérszipoly, karjai helyén arany és ezüst kampókkal. Morgan James és R.V.! Újult félelemmel ordítottam fel, mikor megláttam a gyilkos párost, és igénybe véve összes vámpír-erőmet, mindenkit ellöktem magamtól. De mielőtt utat törhettem volna magamnak, R.V. célba vette áldozatát, elugrott a kispad mellett, semmibe véve a pályán álldogáló játékosokat, edzőket és a személyzetet, és utat tört magának a riadt Tom Jones-hoz. Nem tudom, mi villanhatott át Tommy agyán, mikor megpillantotta a lila szörnyet közeledni felé. Talán azt hitte, hogy ez valami tréfa, vagy hogy az egyik furcsa rajongója jön megölelni. Akárhogy is, nem reagált, nem emelte fel a karját, hogy védje magát, nem futott el. Csak állt, és elképedve meredt R.V.-re. Mikor R.V. elérte Tommyt, ökölbe szorította a jobb kezét – amelyiken az arany kampók voltak – majd a pengéket élesen beledöfte Tommy mellkasába. Egész testemben megmerevedtem, mikor átéreztem Tommy fájdalmát, de mozdulni sem tudtam onnan, ahol csapdába estem a tömegben. Majd mikor R.V. visszarántotta kampós kezét, elmebeteg vigyor terült szét az arcán. Ezután visszahátrált a folyosóba, követve Morgan Jamest, aki folyamatos golyózáporral biztosította kettejüknek a szabad utat. A pályán eközben Tommy bután bámult le a
vérvörös, egyenetlen sebre a mellkasa bal oldalán. Majd kegyvesztetten a földre rogyott, és végleg megadta magát a borzalmas, félreismerhetetlen halál csendes nyugalmának…
10. FEJEZET Kitörve a tömegből, a pálya felé vettem az irányt. Körülöttem mindenki az élettelen kapusra meredt, teljesen megbénulva a sokktól. Ösztönösen Tommyhoz akartam rohanni, de hirtelen észbe kaptam. Tommyt meggyilkolták. Már nem tehettem érte semmit. Most R.V.-re és Morgan Jamesre kellett koncentrálnom. Ha utánuk sietek, még elkaphatom őket, mielőtt eltűnnek. Elfordítottam Tommyról a tekintetem és bevetettem magam a folyosóba, el a játékosok és a személyzet mellett, akik már magukhoz tértek a megrázkódtatásból. Több meglőtt embert is láttam, de nem álltam meg megnézni, hogy életben vannak-e még, vagy már halottak. Vámpírként kellett viselkednem, nem emberként. Gyilkosként, nem gondoskodóként. Végigrohantam a folyosón, egészen addig, amíg az szét nem ágazott két irányban. Jobbra vagy balra? Zihálva megálltam, és nyomok után kutattam a folyosókban. Balra semmit sem láttam, de a jobb oldalamnál találtam egy apró vörös jelet – vért. Újra rohanni kezdtem. Egy hang furakodott az elmémbe „Nincs fegyvered. Hogyan fogod megvédeni magad?” De nem törődtem vele. A folyosó a győztes csapat öltözőjéhez vezetett. A játékosok még nem szereztek tudomást a pályán történtekről, így jókedvűen ünnepeltek. Ezen a
ponton a folyosó újra kettévált. A bal oldali út visszavezetett a pályára, így újra jobbra fordultam, imádkozva a Vámpírok Isteneihez, hogy a választásom helyes legyen. Hosszú sprint. A folyosó szűk és alacsony volt. Nehezen vettem a levegőt, de nem a fáradtság, hanem a szomorúság miatt. Elgondolkoztam Tommyról, Mr. Crepsleyről és Gavner Purlról – a barátaimról, akik haláláért mind a vérszipolyok voltak felelősek. Harcolnom kellett a bánat ellen, különben felemésztett volna. Így a gondolataimat újra R.V.-re és Morgan Jamesre irányítottam. R.V. régebben ökoharcos volt. Megpróbálta kiszabadítani a Cirque du Freak farkasemberét. Mielőtt megállíthattam volna, a farkasember leharapta a két karját. R.V.-nek ugyan sikerült elmenekülnie, de azóta is engem vádolt a szerencsétlenség miatt. Évekkel később találkozott Steve Leoparddal. Steve parancsára a vérszipolyok megvérezték őt, és a páros összeesküdött ellenem. R.V. is tanúja volt Mr.Crepsley halálának a Megtorlás Barlangjában. Akkor láttam őt utoljára. Morgan James ex-rendőr volt. Vémber, azaz azon emberek egyike, akiket a vérszipolyok toboroztak maguk köré. Barna inget és fekete nadrágot viselt, a feje kopaszra volt borotválva, vérrel vörös köröket festett a szeme köré, és egy-egy V betű volt a füle fölé tetoválva. Mivel ő nem volt megvérezve, használhatott lőfegyvereket. A vérszipolyok, a vámpírokhoz hasonlóan megvérezésükkor esküt tesznek arra, hogy nem használnak ilyen fegyvereket. James is ott volt a Megtorlás Barlangjában. A csata során meglőtték, és arcának bal felét a lövedék cafatokra szaggatta.
Áruló, halálos páros. Újra azon kaptam magam, hogy elgondolkodom, mihez fogok kezdeni, ha szembekerülök velük – nem volt fegyverem! De újra elhessegettem ezeket a gondolatokat magamtól, és az üldözésre koncentráltam. Elértem a folyosó végét. Az ajtó félig nyitva volt. A falnál két rendőr és a személyzet egyik tagja feküdt – hullák. Átkoztam R.V.-t és Morgan Jamest, és bosszút esküdtem ellenük. Berúgtam az ajtót. A stadion hátsó, legcsendesebb részénél találtam magam, ami egy lakóparkra nézett. Megpillantottam R.V.-t és Morgan Jamest, amint belépnek a lakópark területére. Utánuk eredtem, de néhány lépés után megtorpantam. Visszasiettem a stadionba, és megkerestem a halott rendőröket. Egyikőjüknél sem volt fegyver, de mindkettejüknél találtam 1-1 gumibotot. Magamhoz vettem a buzogányokat – mindkét kezembe egyet, majd a zsákmány után vetettem magam. A lakótelep nagyon sötét volt, különösen a stadion fényessége után, de mint félvámpír, különlegesen éles látásomnak köszönhetően el tudtam igazodni a házak között. Az út szabályos szakaszokra osztotta a 7-8 házból álló területeket. Mindegyik elágazásnál megálltam pár pillanatra, jobbra-balra tekintgetve. Semmi nyoma R.V.-nek és Morgan Jamesnek. Mentem előre tovább. Nem voltam benne biztos, hogy tudják, hogy követem őket. Feltételeztem, hogy tudták, hogy ott voltam a meccsen, de arra lehet, hogy nem számítottak, hogy én leszek az első, akinek sikerül kitörnie a tömegből és a nyomukba eredni. A
meglepetés ereje talán nekem kedvezhetett, de próbáltam nem számolni vele. Elértem az utolsó elágazáshoz. Jobbra vagy balra? Csak álltam némán, a lehetséges útvonalakat kémlelve, de nem láttam senkit. Elvesztettem őket! Talán ki kellene választanom találomra az egyik irányt, és – Hirtelen valami zajt hallottam, mintha valaki pengével kaparta volna a falat, majd halk suttogás törte meg a némaságot: - Csendet! Megpördültem a tengelyem körül. A hang a házak közötti sikátorból jött. A közelben lévő lámpák közül egy sem világított. Egyedül az út túloldaláról szűrődött át valami világosság. Rossz érzésem támadt – a kaparás és a suttogás már önmagában is elég gyanús volt – de már nem fordulhattam vissza. Előrébb mentem. A sikátor bejárata előtt néhány méterrel álltam meg. Az ujjaim már teljesen elfehéredtek, olyan erősen szorítottam a gumibotokat. Senkit sem láttam. A sikátor csak 5-6 méter hosszú lehetett, de még a gyenge fényben is látni lehetett a hátsó falát. Reszketve fújtam ki a levegőt. Talán csak hallucináltam, de az is lehet, hogy hang a TV-ből vagy a rádióból jött. Mit tegyek? Nem mozdultam arról a helyről, ahol percekkel ezelőtt álltam. Elképzelésem sem volt, hogy melyik úton— Valami megmozdult a sikátorban. Megdermedtem, és lenéztem oda, ahol a mozgást érzékeltem. És ekkor megpillantottam őket, meglapulva a sikátorban, szinte teljesen láthatatlanul a sötétségben. A tőlem balra lévő alak felnevetett, majd felállt –
R.V. volt az. Majd Morgan James is felegyenesedett, és előrelépve rám szegezte a pisztolyát. Védekezően felemeltem a gumibotot a kezemben, de abban a pillanatban rá is eszméltem, hogy milyen keveset ér, ha rámlő. Még egy lépést hátráltam, mikor R.V. mögül, a sötététségből megszólat egy hang: - Csak semmi fegyver – mondta halkan. Morgan James azonnal lejjebb eresztette pisztolyát. Ez lett volna a megfelelő pillanat a menekülésre, de nem tudtam elfutni anélkül, hogy szembe ne nézzek a hang tulajdonosával. Így csak álltam megkövülve, amíg a harmadik alak is kilépett R.V. mögül. Gannen Harst volt az, a Vérszipolyok Urának legfőbb védelmezője. Énem egy része számított erre, így ahelyett, hogy pánikba estem volna, valami megkönnyebbülés-félét éreztem. A várakozás véget ért. Akármit is tartogat számomra a végzet, itt elkezdődött. A végső összecsapás a Vérszipolyok Urával. A végén vagy én ölöm meg őt, vagy ő öl meg engem. Bármelyik lehetőség jobb volt a várakozásnál. - Helló, Gannen – mondtam. – Látom még mindig őrültekkel és söpredékekkel mászkálsz. Gannen Harst elengedte a füle mellett a megjegyzést. - Uram! – mondta válasz helyett, mire a negyedik rejtőzködő alak is kilépett Morgan James mögül, ismerősebb, mint akármelyik. - Jó újra látni téged, Steve – mondtam cinikusan, ahogy megpillantottam az ősz-hajú Steve Leopardot.
Csak részben figyeltem R.V.-re és Morgan Jamesre, tekintetem Steve-n tartottam. A köztünk lévő távolságot vizsgáltam, azon tűnődve, hogy mekkora kárt tudnék tenni, ha Steve-hez hajítanám a gumibotot. Nem törődtem a másik hárommal – a Vérszipolyok Urának megölése elsőbbséget élvezett. - Nem tűnik túl meglepettnek, hogy viszontlát minket – jegyezte meg Steve. Nem lépett ki olyan messzire, mint Gannen Harst, és továbbra is Morgan James fedezte a testével. Talán ebből a szögből el tudtam volna találni Steve-t, de ez egy elég optimista feltételezés volt. - Bízzátok rám – vicsorgott R.V., és tett egy lépést felém. Mikor legutóbb láttam, vörös kontaktlencsét viselt, és lilára festette az arcát, hogy úgy nézzen ki, mint egy teljes értékű vérszipoly. De a szeme és a bőre magától is megváltozott az elmúlt két évben, és bár még mindig nem olyan volt, mint egy érett vérszipoly, már hitelesnek tűnt. - Maradj ott, ahol vagy – mondta Steve R.V.-nek. – Mindannyiunknak jut majd belőle egy-egy darab. Előbb fejezzük be a bevezetést. Ekkor kilépett Steve mögül Darius. Ő is zöld köntöst viselt, akárcsak Steve. Reszketett, de az arca elszánt volt. Egy hatalmas nyílpuskát tartott a kezében - Steve egyik találmányát - és rám célzott vele. - Mi van, már elkezdtél gyerekeket is megvérezni? – morogtam undorodva. Még mindig arra vártam, hogy Steve egy kicsit közelebb jöjjön, nem törődve a fiú nyílpuskájának
fenyegetésével. - Darius kivétel – mosolygott Steve. – A legméltóbb szövetséges, és a legmegbízhatóbb kém. Steve tett egy lépést a fiú irányába. Eljött a megfelelő alkalom! Elkezdtem visszahúzni a jobb kezemet, vigyázva, hogy ne áruljam el a szándékomat, teljesen Steve-re összpontosítva. A következő pillanatban végre tudtam volna hajtani az akciómat — Darius megszólalt: - Most lőjem le, apa? APA? - Igen, fiam. FIAM? Mozdulni sem bírtam a döbbenettől. A gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben. Ezt kihasználva Darius célzott, nyelt egyet, meghúzta a ravaszt, és kilőtt egy acél-hegyű nyílvesszőt, egyenesen felém.
11. FEJEZET Hátratántorodtam, mikor a nyíl a jobb vállamba fúródott. Gyötrődve ordítottam fel, megragadtam a nyíl szárát és kirántottam a vállamból. A szára eltört a kezemben, bennhagyva a nyílvessző hegyét mélyen a húsomban. Egy pillanatra vörösben láttam a világot magam körül. Azt hittem, itt a vég. De aztán feloszlott a karmazsinvörös köd, és a helyét újra átvették a környékbéli házak. A fájdalmas zihálásomon túl lépések zaját hallottam. Felültem – erősen összeszorítottam a fogaimat, dacolva a fájdalommal. A gumibotjaimat az esés következtében elejtettem. Az egyik elgurult, de a másik a közelemben volt. Utánakaptam, és a letörött nyíl szára után is – a szálkás vég még hasznomra válhat, mint egy megmunkálatlan tőr. Mikor Gannen Harst ezt észrevette, Steve elé lépett. - Szóródjatok szét! – parancsolta. R.V. és Morgan James azonnal engedelmeskedtek. Darius Steve mögött állt, nagyon rosszul nézett ki. Nem hiszem, hogy lőtt már valakire ezelőtt. - Vissza! – sziszegtem, meglengetve feléjük szánalmas fegyvereimet. - Gyere csak - nevetett R.V. - Nah aszt mhegnészném! - mondta Morgan James, aki csak ennyire érthetetlenül tudott
beszélni a balesete óta. - Nem fogjuk engedni, hogy bármivel is próbálkozzon – mondta Gannen Harst csendesen. Még nem rántott kardot, de a jobb kezét céltudatosan a kardja hüvelyén tartotta. – Veszélyes ellenfél, még akkor is, ha meg van sebesülve, ezt ne felejtsétek el! - Túl sokat gondolsz a fiúról – mondta Steve, miközben rámnézett védelmezőjének válla mögül. – Ilyen sebbel még csak fel sem fog tudni állni. - Méghogy nem? – horkantam fel, és lábra erőltettem magam, csak hogy bosszantsam Steve-t. Újra vörös függöny ereszkedett körém, de ez alkalommal is eltűnt néhány másodpercen belül. Mikor a látásom kitisztult, megpillantottam a gonoszul vigyorgó Steve-t. Arra késztetett, hogy lábra álljak, csak hogy még nevetségesebbé tegyen. Hátrálni kezdtem a nyíl szárával a kezemben. Minden lépés kínszenvedés volt, a legapróbb mozdulat hatására is éles fájdalom nyilallt a jobb vállamba. Bár nyilvánvaló volt, hogy ilyen állapotban nem juthatok messzire, Gannen semmit sem bízott a véletlenre. R.V.-t a bal, míg Jamest a jobb oldalamra küldte, lezárva ezzel az utat mindkét irányba. Megtorpantam. Alig álltam a lábamon, de egy tervet próbáltam kétségbeesetten megfogalmazni a fejemben. Tudtam, hogy csak Steve ölhet meg – Des Tiny a vérszipolyok bukását jövendölte, ha bárki is az urukon kívül megöli az egyik vadászt – de a többiek lefoghatnak, hogy megkönnyítsék a
dolgát. - Végezzünk vele gyorsan! – mondat Gannen Harst és kihúzta a kardját. – Ki van szolgáltatva nekünk. Ne vesztegessük az időnket! - Lassan a testtel! – nevetett Steve. – Hadd vérezzen még egy kicsit. - És ha elvérzik a fiad nyila okozta sebtől? – kérdezte nyugtalanul Gannen. - Nem fog – válaszolta Steve. – Darius pontosan oda lőtt, ahová tanítottam. - Steve hátranézett a fiúra, és elkapta Darius zavaros pillantását. - Jól vagy? - Igen – krákogta Darius. – Csak nem gondoltam, hogy ennyire… ennyire… - Véres lesz – fejezte be Steve. Megértően bólintott – Jó munkát végeztél ma éjjel. Nem kell végignézned azt, ami még vissza van, ha nem akarod. - Hogyan… végezted… egy fiúval? – kapkodtam levegő után, húzva az időt, azt remélve, hogy a menekülés módja majd magától megmutatkozik. - Hosszú, bonyolult történet – mondta Steve, és újra a szemembe nézett. – Szívesen elmesélem majd neked, mielőtt keresztüldöfök egy nyársat a szíveden. - El vagy… tévedve – nevettem ridegen. – Az egyetlen, aki ma gyilkolni fog, az én vagyok. - Optimista a végsőkig - mosolygott Steve önelégülten, majd ördögien felhúzta a szemöldökét. – Hogy halt meg Tommy? Méltósággal, vagy mint az a visító malac, Crepsley? Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Gondolkodás nélkül Steve-hez vágtam a gumibotot. A vakszerencsének köszönhetően eltaláltam a
homlokát, és ő elvesztve az egyensúlyát elesett. Gannen Harst ösztönösen elmozdult mellőlem, hogy az urához siethessen. Amint ő megmozdult, mozdultam én is. Morgan Jameshez ugrottam, felé suhintva a nyíl szárával. Ahogy hátralépett, hogy kivédje a szúrást, teljes erőmből nekimentem a sebesült jobb vállammal. Fájdalmamban felüvöltöttem, ahogy a nyíl hegye mélyebbre hatolt a húsomban, de a tervem bevált – James a földre rogyott. Egy pillanatra szabaddá vált az út. Botladozva próbáltam előre haladni. A bal kezemet erősen a vállamon lévő sebre szorítottam, hogy elállítsam az ömlő vért, miközben gyötrődésemben könnycseppek gördültek le az arcomon. Hallottam a hátam mögül Steve ordítását: - Én jól vagyok! Kapjátok el! Ne engedjétek megszökni! Ha nem lettem volna megsebesülve, talán sikerült is volna. De lassú kocogásnál többre nem tellett az erőmből. Csak másodpercek kérdése volt, hogy utolérjenek. Amint megtántorodtam, üldözőim máris a sarkamban voltak. Ekkor váratlanul kinyílt az egyik ház ajtaja, és egy nagydarab ember dugta ki rajta a fejét. - Mi ez a hangzavar? – üvöltötte mérgesen. – Mi éppen — - Segítség! – kiáltottam ösztönösen. – Gyilkosok! A férfi kilépett az ajtón. - Mi történik itt? – ordította. Hátranéztem Steve-re és a többiekre. Megtorpantak. A lehető legjobban zavarba kellett hoznom őket. - Segítség! – üvöltöttem, ahogy a torkomon
kifért. – Gyilkosok! Rámlőttek! Segítség! A szomszédos házakban lámpák gyúltak, és hallani lehetett a függönyök suhogását. A férfi, aki az előbb lépett ki a házból, elindult felém. Steve gúnyosan elmosolyodott, elővette az egyik nyílpuskáját és a férfire célzott vele. Gannen Harst még időben meglökte a nyílpuska hegyét, így a nyíl messze a célpont mellett zúgott el. A férfi azonban felismerte Steve szándékát, és gyorsan visszafutott a házba, még mielőtt Steve újra lőhetett volna. - Mit csinálsz? – ordította dühösen Steve. - El kell tűnnünk innen! – kiáltotta Gannen. - Csak miután megöltem őt! – üvöltötte Steve felém bökve nyílpuskájával. - Akkor végezz vele gyorsan, és menjünk! – válaszolta Gannen. Steve tömény gyűlölettel a szemében nézett végig rajtam. Mögötte R.V. és Morgan James bosszúra szomjasan, mohón várták, hogy végignézhessék a halálomat. Darius távolabb állt tőlük, nem tudtam volna megmondani, hogy figyeli-e az eseményeket vagy sem. Steve felhúzta a nyílpuskáját, tett néhány lépést felém, célzott, és… leeresztette, lövés nélkül. - Nem – mondta komoran. - Ez így túl egyszerű. Túl gyors. - Ne légy őrült! – ordította Gannen. – Meg kell ölnöd! Ez a megjövendölt negyedik összecsapás! Muszáj most megtenned, mielőtt — - Azt csinálok, amit akarok! – ordította Steve. Egy pillanatig azt hittem, hogy a legközelebbi szövetségesére támad, de uralkodni tudott magán. – Tudom, hogy mit csinálok, Gannen. Nem ölhetem meg őt most.
- Ha nem most, akkor mégis mikor? – vicsorgott Gannen. - Később – mondta Steve – Amikor itt lesz az ideje. Amikor akkora fájdalmat tudok neki okozni, mint amit én éreztem, mikor elárult engem, és elszökött Kripli Crepsleyvel. - És Mr. Tiny jövendölése? - Nem érdekel - válaszolta Steve. – Én alakítom a saját végzetem! Az a gumicsizmás balek nem fogja megmondani, hogy mit csináljak! Gannen szeme lángvörös volt az indulattól. Ez az egész őrültség volt. Azt akarta, hogy Steve öljön meg engem, egyszer és mindenkorra eldöntve a Sebhelyesek Háborúját. Meg kellett volna próbálnia meggyőzni Steve-t, de egyre több ajtó nyílt ki, és egyre több ember dugta ki kíváncsian a fejét. Gannen észrevette, hogy túlságosan is a nem kívánt figyelem középpontjába kerültek. Így csak megrázta a fejét, megragadta Steve karját, elvonszolva őt tőlem, vissza azon az úton, amelyiken jöttek, utasítva R.V.-t és Morgan Jamest a visszavonulásra. - Találkozunk még, vámpír! - nevetett Steve. Egy frappáns sértéssel akartam visszavágni, de nem volt hozzá erőm. Azonkívül Steve bandájához hasonlóan el kellett tűnnöm, amilyen gyorsan csak tudtam. Ha az emberek kijönnek az utcára, és itt találnak engem, óriási bajban leszek. Ez jelentheti a rendőrséget, kórházat, azonosítást és letartóztatást – én még mindig körözött szökevénynek számítottam. A lakosság valószínűleg nem hallott az feltételezett gyilkosról – Darren Shanról –, de biztos voltam benne, hogy a rendőrség igen.
Hátat fordítva a felbukkanó embereknek a háztömb végéhez támolyogtam. Megpihentem egy percre a falnak támaszkodva. Letöröltem az izzadságcseppeket a homlokomról és a könnyeket az arcomról, majd ellenőriztem a sebet a vállamon – még mindig vérzett. Nem volt időm arra, hogy alaposabban megvizsgáljam. Az emberek kiszivárogtak az utcára. Nem tartott volna sokáig, hogy amint a stadionban történt gyilkosságok híre eljut ide, a lakók akkor azonnal hívnák a rendőrséget, beavatva őket a rendbontás legapróbb részleteibe is. Eltoltam magam a faltól, és botladozva elindultam balra, azon az úton, amelyik remélhetőleg kivezet a lakóparkból. Megpróbáltam kocogni, de túl fájdalmas volt, így lelassítottam a leggyorsabb gyaloglásra, ami kitelt az erőmből. Közben folyton csak az járt a fejemben, hogy vajon milyen messzire juthatok ilyen állapotban, mielőtt összeesnék a rengeteg vérveszteségtől…
12. FEJEZET A távolban rendőrautók szirénáztak, mint kísértetek az éjszakában. A stadion elsőbbséget élvezett volna, de ha már bejelentés érkezik a lakótelepi rendbontásról, biztos voltam benne, hogy kivizsgálják az esetet. Ahogy álltam ott összegörnyedve, zihálva levegő után kapkodva, visszanéztem a megtett utamra, és a szemem megakadt a földön lévő vörös tócsákon, amiket magam után hagytam – egyértelmű nyomok, amik alapján bárki játszva követhetett. Sürgősen csinálnom kellett valamit a sebemmel, ha észrevétlenül akartam továbbhaladni. A nyíl szárának egy kis darabja még mindig kiállt belőle, hozzákapcsolódva a nyíl fejéhez. Óvatosan megfogtam, becsuktam a szememet, majd összeszorított fogakkal megrántottam. Charna zsigereire! Hátraestem a vállamba hasító fájdalomtól. Tátva maradt a szám, de gyorsan becsuktam. Nagyjából egy percig semmit sem éreztem, a fájdalom elhomályosította az érzékeimet. A körülöttem lévő házak akár romba is dőlhettek volna, azt sem vettem volna észre. Aztán a fájdalom fokozatosan enyhülni kezdett, így újra szemügyre tudtam venni a sebet. A nyíl fejét nem sikerült teljesen kirántanom, de már nem volt olyan mélyen belefúródva a húsomba, mi több,
eltömítette a lukat. A vér ugyan még mindig szivárgott belőle, de már korántsem ömlött olyan erősen. Letéptem egy hosszú csíkot a pólómból, összegömbölyítettem, majd a sebre nyomtam. Vettem néhány mély lélegzetet, és talpra álltam. A lábaim úgy remegtek, mint egy újszülött bárányé, de legalább megtartottak. Megbizonyosodtam róla, hogy már nem csöpögtetek vért magam után, majd folytattam a kínkeserves menekülést. A következő 10-15 perc lassú gyötrődéssel telt. A mozgáshoz még volt elég erőm, de arra már nem futotta belőle, hogy megjegyezzem az utcák nevét, vagy hogy megtervezzem a visszautat a Cirque du Freak-be. Tudtam, hogy nem állhatok meg. Az utcák és a sikátorok peremén haladtam, így szükség esetén meg tudtam kapaszkodni a kerítésben vagy neki tudtam támaszkodni a falnak, hogy pihenhessek pár percet. Nem sok emberrel találkoztam. Akik mellett elhaladtam, azok meg tudomást sem vettek rólam. Ez még ebben a kábult állapotomban is meglepett, egészen addig, amíg rá nem eszméltem, hogy hogyan is nézhetek ki. Egy út mentén tántorgó tinédzser, lehajtott fejjel, összegörnyedt testtel, halkan nyöszörögve – azt hihették, hogy részeg vagyok! Végül mégis meg kellett állnom. Fogytán volt az erőm. Ha nem ülök le és nem pihenek, ott ájultam volna el az utca közepén. Szerencsére találtam egy közeli, sötét sikátort. Bevonszoltam magam, menekülve az utcai fénytől, be a hívogató sötétségbe. Megálltam egy hatalmas fekete szemeteskuka mellett, és felhúzott lábbal leültem,
nekivetve a hátam annak a falnak, aminek a szemetes neki volt támasztva. - Csak… egy… rövid… pihenő – ziháltam, és lehajtottam a fejem a térdemre, de azonnal össze is rezzentem a vállamba nyilalló fájdalomtól – Néhány… perc… és… utána…- nem tudtam folytatni. A szemem lecsukódott és én ott feküdtem egyedül, kiszolgáltatva minden arra járó kénye-kedvének. Kinyílt a szemem. Sötétebb volt, hidegebb. Úgy éreztem magam, mintha egy jégtömbbe zártak volna. Megpróbáltam felemelni a fejem, de még ez a kis erőfeszítés is soknak bizonyult számomra. Újra elsötétült előttem a világ. Arra ébredtem, hogy fuldoklok. Valaki egy csípős folyadékot erőltetett le a torkomon. Egy zavart pillanatig azt hittem, hogy újra zöldfülű félvámpír vagyok, és Mr.Crepsley próbálja rámerőltetni az embervért. - Nem! – motyogtam, és a fejemet tartó kéz felé csaptam – Nem akarok olyan lenni, mint… maga! - Fogd le! – dörmögte valaki. - Az nem olyan egyszerű – panaszkodott az a férfi, aki tartott engem. – Erősebb, mint amilyennek látszik! Éreztem, hogy valaki visszanyom a földre, és halk suttogás ütötte meg a fülemet. - Nyugalom, kölyök. Mi csak segíteni próbálunk. A fejem némileg kitisztult, és abbahagytam a küzdelmet. Pislogva megpróbáltam a körülöttem lévő emberek arcára összpontosítani, de vagy túl sötét volt, vagy a tekintetemet elhomályosította a fájdalom. - Mik… vagytok ti? – kérdeztem, arra célozva,
hogy barátok-e vagy ellenségek. Az a férfi, aki engem tartott, félreérthette a kérdést, és azt hitte, hogy azt kérdezzem, hogy kik ők. - Az én nevem Declan – mondta. – Ő pedig Kicsi Kenny. - Nyisd ki nagyra a szád – mondta Kicsi Kenny és odanyomta az üveg száját az ajkamhoz. – Elég kellemetlen az íze, de fel fog melegíteni. Kelletlenül kortyoltam a folyadékból, mivel képtelen voltam arra, hogy ellenkezzek. A gyomrom megtelt émelyítő forrósággal. Mikor Kicsi Kenny elvette az üveget, a fejemet a falnak támasztva felnyögtem. - Mennyi… az idő? – kérdeztem. - Mi nem foglalkozunk az idővel – nevetett Declan. – De késő van, talán hajnali egy vagy két óra lehet. Megfogta a nyakam, elfordította a fejemet jobbra és balra, majd piszkálni kezdte a száradt vérrel a vállamhoz ragadt pólófoszlányt. - Áááá – ordítottam a fájdalomtól. Declan azonnal elengedett. - Bocsánat – mondta. – Nagyon fáj? - Már… nem… annyira – nyöszörögtem, de abban a pillanatban forogni kezdett velem a világ, és újra félig öntudatlan állapotba zuhantam. Mikor magamhoz tértem, a két férfi éppen bizalmas beszélgetést folytatott egy méterrel odébb arról, hogy mihez kezdjenek velem. - Hagyjuk itt – hallottam Kicsi Kenny suttogását. – Nem lehet több 16-17 évesnél. Nem jó nekünk. - Minden ember számít – ellenkezett Declan. – Nem áll módunkban válogatni!
- De ő nem közülünk való – mondta Kicsi Kenny – Valószínűleg család várja odahaza. Nem kezdhetünk el rendes embereket is beszervezni, amíg nem kapunk rá utasítást! - Tudom - mondta Declan. – De ő más. Láttad a sebhelyeket az ujjai végén? És ezt a sérülést sem a játszótéren szerezte. Vissza kellene vinnünk őt magunkkal. Ha a hölgyek úgy döntenek, hogy nem vesszük hasznát, könnyen megszabadulhatunk tőle. - De tudni fogja, hogy hol vagyunk! – tiltakozott Kicsi Kenny. - Amilyen állapotban van, én még azt is kétségbe vonom, hogy egyáltalán meg tudná mondani a város nevét – horkant fel Declan. – Nem az lesz a legnagyobb gondja, hogy jelölje az útvonalat, amit megteszünk! Kicsi Kenny dörmögött valamit, de nem hallottam, hogy mit, majd megszólalt: - Jó, de ne felejtsd el, hogy ez a te ötleted volt, nem az enyém. Én nem vállalom érte a felelősséget. - Rendben – mondta Declan, és odalépett hozzám. Felnyitotta a szememet, így tüzetesebben szemügyre tudtam venni. Testes, mocskos, szakállas férfi volt, elnyűtt rongyokba öltözve – egy csavargó. - Kölyök – mondta és meglengette kezét az arcom előtt. – Ébren vagy? Tudod, hogy mi történik? - Igen. Fölpillantottam Kicsi Kennyre – ő is csavargó volt. - Visszaviszünk téged magunkkal – mondta
Declan. – Lábra tudsz állni? Feltételeztem, hogy egy hajléktalan menedékhelyre akarnak elvinni. Nem volt olyan jó, mint a Cirque du Freak, de jobb, mint a rendőrség. Megnyaltam a számat és elfordítottam a tekintetem Kicsi Kennyről. - Csak… a… rendőrségre… ne – nyögtem. Declan elnevette magát. - Látod? – kérdezte Kicsi Kennytől – Mondtam, hogy ő a mi emberünk! Megfogta a bal karomat, majd szólt Kicsi Kennynek, hogy fogja meg a jobbat. - Ez fájni fog – figyelmeztetett. – Készen állsz? - Igen – válaszoltam. Talpra segítettek, mire a fájdalom újra kiújult a vállamban, csillagokat láttam, és összerándult a gyomrom. Összegörnyedve rosszul lettem a sikátor talaján. Declan és Kicsi Kenny tartott, amíg hánytam, majd felhúztak. - Jobb? – kérdezte Declan. - Nem! – ziháltam. Erre újra elnevette magát, majd csoszogva körbefordult, magával vonszolva engem is, hogy szembekerüljünk a sikátor bejáratával. - Megpróbálunk tartani, ahogy csak tudunk – mondta Declan. – De próbáld meg használni a lábadat, úgy egyszerűbb lesz mindannyiunknak. Bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Declan és Kicsi Kenny összekulcsolták kezüket a hátam mögött, másik kezüket pedig a mellkasomra téve támogattak. Ennél furcsább védőangyalokat elképzelni sem tudtam volna! Káromkodások sorozatával, lökésekkel, taszigálásokkal ösztökéltek az
előrehaladásra, még a lábamba is többször belerúgtak, csak hogy gyaloglásra bírjanak. Néhány percenként megálltunk pihenni a falnak vagy a lámpaoszlopnak támaszkodva. Declan és Kicsi Kenny szinte ugyanolyan szaporán vették a levegőt, mint én. Nyilván nem voltak hozzászokva ekkora igénybevételhez. Annak ellenére, hogy az éjszaka közepén jártunk, a város szokatlanul nyüzsgő volt. A stadionban elkövetett gyilkosságok híre hamar eljutott idáig, és az emberek kíváncsian az utcákra özönlöttek. Rendszeresen haladtak el mellettünk rendőrautók, szirénák harsogtak, jelzőfények világítottak fényesen a sötét éjszakában. Bár tisztán kivehetően a rendőrök és a zavart városlakók szeme előtt gyalogoltunk, senki sem figyelt ránk. Ahogy Declan és Kicsi Kenny között tántorogtam, tökéletesen beillettem egy ittas csavargóbanda harmadik tagjának. Aztán az egyik rendőr mégis megállított minket. - Nem hallották, hogy mi történt? – kérdezte. - De, uram – mormogta Declan, mintegy köszönésképpen. – Épp hazafelé tartunk. Nem tudna nekünk beszervezni egy fuvart? A rendőr megvetően felhorkant és elfordult. Declan elnevette magát, majd folytattuk utunkat. Mikor már hallótávolságon kívül voltunk, Kicsi Kennyhez fordult. - Van valami elképzelésed, hogy mi ez a nagy felhajtás? – kérdezte. - Biztos valami focival kapcsolatos – válaszolta Kicsi Kenny. - Neked? – kérdezet tőlem Declan. – Nem tudod, hogy miért vannak így felfegyverkezve az
emberek? Megráztam a fejem. Még ha el is akartam volna mondani az igazságot, akkor sem lett volna erőm megszólalni. A fájdalom élesebb volt, mint bármikor. Szorosan össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy megakadályozzam az ordítást. Folytattuk a gyaloglást. Félig még reménykedtem is benne, hogy újra elájulok, mert úgy legalább érzéketlenné válnék a fájdalomra. Még azzal sem törődtem, hogy Declan és Kicsi Kenny valószínűleg inkább otthagynának egy árokban, sem minthogy magukkal hurcolnák magatehetetlen testemet. Elképzelésem sem volt, hogy hova visznek, és a fejemet sem tudtam felemelni, hogy figyeljem az utat. Néhány perccel később elértünk egy öreg, barna homlokzatú épülethez. Kicsi Kenny előreszökkent ajtót nyitni. Megpróbáltam felnézni a házszámra, de sikertelenül, mivel félig csukott szememen keresztül csak a földet tudtam bámulni. Declan és Kicsi Kenny bevonszoltak magukkal az elhagyatott épületbe és lefektettek a kemény, faborítású padlóra. Kicsi Kenny velem maradt, amíg Declan felment az emeletre. A bal oldalamra fektettek le, de hanyatt fordultam és úgy bámultam fel a mennyezetre. Éreztem, ahogy az öntudat utolsó cseppjei is kiszivárognak belőlem. Képzelődni kezdtem. A plafon hullámzott, mint enyhe szélben a tenger. Hallottam, amint Declan visszaért valakivel. Gyorsan és halkan beszélt. Megpróbáltam az érkezők felé fordítani a fejem, de a mennyezet képe túl gyönyörű volt, semmint hogy ilyen könnyen el tudtam volna fordítani róla a tekintetemet. Hajókat és vitorlásokat képzeltem a
tengerre, melyek vitorlájába a szél bele-belekapva keringtek a tenger-mennyezeten felettem. Declan odalépett hozzám, és figyelmesen szemügyre vett. Majd mikor hátralépett, a vele lévő ember hajolt előre, hogy lásson engem. Ez volt az a pillanat, mikor azt hittem, már végleg elvesztettem a valóságérzetemet. Ugyanis önkívületemben azt hittem, hogy a fölém hajoló ember nem más, mint Debbie Hemlock, a gyermekkori barátnőm. Halványan elmosolyodtam arra a nevetséges gondolatra, hogy itt fussak össze Debbie-vel. Ekkor azonban a fölém hajoló nő hirtelen felkiáltott: - Darren! Te jó é… - és ezután magába szippantott a sötétség, csend, és az álmok.
13. FEJEZET - Jaj, ez forró! – rezzentem össze. - Ne viselkedj már kisbaba módjára! – mosolygott Debbie és egy kanál gőzölgő levest nyomott az ajkamhoz. – Ez jót tesz neked. - Akkor nem, ha leforrázza a torkomat – morogtam. Megfújtam a levest, hogy hűtsem, majd miután lenyeltem, rámosolyogtam Debbie-re, amint újra belemártotta a kanalat a tálba. Kívülről beszűrődött Alice és az egyik utcai emberük beszélgetése. Hihetetlen nagy biztonságban éreztem magam, ahogy ott feküdtem levest szürcsölve, mintha senki és semmi nem tudna ártani nekem. Öt nap telt el, mióta Declan és Kicsi Kenny megmentettek. Az első pár nap teljes öntudatlanságban telt. Szenvedtem a fájdalomtól és a magas láztól, és érzékeim teljes összezavarodása miatt ki voltam szolgáltatva a rémálmoknak és képzelgéseknek. Azt hittem, hogy Debbie és Alice csak a képzeletem szüleményei. Nevettem, mikor hozzám beszéltek, teljesen meggyőződve arról, hogy csak képzelődöm. De ahogy elmúlt a láz és az érzékeim visszatértek, úgy tisztult ki az ő arcuk is. Mikor felismertem, hogy tényleg Debbie az, szorosan átöleltem, majd majdnem újra elájultam. - Kérsz egy kis levest? – kérdezte Debbie
Harkattól. - Nem – válaszolt Harkat. – Nem vagyok éhes. Megkértem Debbie-t, hogy kerítse elő Harkatot és Mr.Tallt, még mielőtt elmondta volna, hogy Alice és ő mit is keresnek itt. Mikor aggódó barátom megérkezett – Mr.Tall nem jött – beszéltem neki Steve bandájáról, és arról, hogy Steve Darius apja. Harkat szeme majdnem kétszer akkorára tágult a hír hallatán. Azt akartam, hogy keresse fel a Vámpír Tábornokokat, de ő visszautasította. Azt mondta, maradnia kell, hogy megvédjen engem, és hogy nem indulna el addig, amíg rendbe nem jövök. Megpróbáltam meggyőzni, de hiába. Azóta el sem hagyta a szobámat, eltekintve az alkalmi mellékhelységi kitérőktől. Mikor Debbie az utolsó kanál levest is belém diktálta, megtörölte a számat egy szalvétával, majd rámkacsintott. Alig változott az elmúlt két évben, mióta utoljára találkoztunk. Ugyanaz az üde, sötét bőr, gyönyörű barna szemek és telt ajkak. Fizikálisan azonban sokkal fejlettebb volt. Soványabb volt, izmosabb, és egy harcos könnyed kecsességével mozgott. Mindig nyitva tartotta a szemét, készen arra, hogy azonnal reagáljon a veszélyre. Mikor utoljára találkoztunk, Debbie és Alice a Vámpírok Hegye felé tartottak. Aggasztotta őket a vérszipolyok és a borotvált-fejű vémberek számbeli növekvése – lehetségesnek tartották, hogy az emberiség lesz a következő célpontjuk, ha megnyerik a Sebhelyesek Háborúját. Úgy gondolták, hogy a vámpíroknak saját hadsereget kellene felállítaniuk emberekből, hogy felvegyék a harcot a fegyvert forgató vémberekkel.
Szándékukban állt felajánlani segítségüket a Tábornokoknak. Remélték, hogy összeállíthatnak egy kis sereget a vémberek ellen, és hogy úgy hagyhatják el a Vámpírok Hegyét, hogy készen álljanak a vérszipolyok feltartóztatására. Biztos voltam benne, hogy a Tábornokok nem fogják elfogadni a javaslatukat. A vámpírok mindig is elszigetelték magukat az emberektől, így szinte biztosra vettem, hogy automatikus vissza fogják utasítani Debbie-t és Alice-t. De Debbie elmondta, hogy Seba Nile – a Vámpírok Hegyének szállásmestere, Mr.Crepsley és az én barátom – beszélt velük az érdekükben. Azt mondta, hogy az idők változnak, és a Tábornokoknak is alkalmazkodniuk kell ezekhez a változásokhoz. A vérszipolyok a vámpírokhoz hasonlóan nem használhatnak lőfegyvereket, de a vémbereket nem köti ilyen eskü. Sok vámpír lelte már halálát a borotvált-fejű korcsok kezétől. Seba szerint ez ellen kell valamit tenni, és hogy ez az egyetlen esélyük, hogy felvegyék a vémberekkel a harcot. Mint a legidősebb élő vámpír, Seba szava sokat nyomott a latban. Az ő ajánlására vonakodva bár, de befogadták Debbie-t és Alice-t. Hónapokig edzettek vámpírok módjára, nagyrészt az én régi kiképzőmesterem, Vanez Blane irányítása alatt. A vak vámpír megtanította őket úgy gondolkodni és harcolni, mint az éjszaka teremtményei. Ez korántsem volt egyszerű – a zord Vámpírok Hegyén töltött hónapokat nehéz túlélni, ha hiányzik belőled a vámpírok forró vére – de a nehéz pillanatokban egymásba kapaszkodva bátorításért végigcsinálták, kivívva azon tábornokok elismerését is, akik eleinte
gyanakvással fogadták őket. Ideális esetben több évig kellett volna tanulniuk a vámpírok hadviselésének szokásait, de minden perc drága volt. A vémberek száma egyre csak növekedett, egyre több és több csatában vettek részt, és egyre több vámpírt öltek meg. Mikor Debbie és Alice elsajátították az alapokat, elindultak egy kis csapat Tábornokkal, hogy összeállítsanak egy ideiglenes hadsereget. Debbie elmondta, hogy Seba és Vanez is velük szeretett volna jönni, hogy még életükben utoljára belekóstolhassak a kalandokba, de mivel a Vámpírok Hegyén vették legnagyobb hasznukat, maradtak, hűen szolgálva a végsőkig. Kinyílt a szobám ajtaja és Alice lépett be rajta. Alice Burgess régebben rendőrfőnök volt, és ő még Debbie-nél is harcosabb külsejű volt. Jóval magasabb és szélesebb volt, kidolgozottabb izmokkal. Fehér haja rövidre volt nyírva, és bár a bőre nagyon világos volt, semmi finomság nem áradt a megjelenéséből. Olyan kemény és halálos volt, akár egy hóvihar. - A rendőrség a környéken szaglászik – mondta Alice. – Darrennek újra el kell majd rejtőznie. A romos épületet régebben templomként használta egy kétes hírű prédikátor. Rengeteg titkos szobát építtetett, amiket szinte lehetetlen volt megtalálni. Mind dohos és kényelmetlen volt, de biztonságos. Már háromszor rejtőztem el az egyikben, hogy elkerüljem a rendőrök áradatát, amik mindennapossá váltak a stadionban történt mészárlás óta. - Van valami hír Vancháról? – kérdeztem, majd felültem az ágyamban.
- Még nincs – válaszolta Alice. Debbie-nek és Alice-nak nem volt ugyan közvetlen kapcsolata a Herceggel, de mobiltelefonon érintkeztek a fiatalabb, a korral haladó Tábornokokkal. Így könnyen értesíteni tudták Vanchát a történtekről. Csak azért imádkoztam, hogy már ne legyen túl késő. Egy hadsereg felállítása nehezebb volt, mint amilyennek elsőre tűnt. Egyik vámpír sem tudta pontosan, hogy hogyan fogják össze a vérszipolyok a vémbereket, de el tudtuk képzelni a toborzási stratégiájukat – keresnek egy akaratgyenge, romlott embert, majd megvesztegetik őt azzal, hogy hatalmat ígérnek neki. „Csatlakozz hozzánk, és megtanítunk harcolni és gyilkolni. Megvérezünk, mikor eljön az ideje, és századokig fogsz élni. Minden, amire vágysz, a tiéd lehet.” Debbie és Alice ennél sokkal nagyobb kihívással álltak szemben. Rendes emberekre volt szükségük, akik a jó oldalon fognak harcolni a gonosz ellen, akik felismerik azt a fenyegetést, amit a vémberek jelentenek az emberiségre, akik el akarják kerülni, hogy olyan világban kelljen élniük, ahol egy gyilkos banda uralja az éjszakát. Tisztességtelen, ördögi-szívű, kapzsi embereket úton-útfélen lehetett találni. A becsületes, önfeláldozó emberek felkutatása már annál nehezebben ment. Találtak néhányat a katonák között – Alice-nak volt néhány kapcsolata még rendőrfőnök korából – de közel sem eleget, hogy ellenálljanak a vémbereknek. Fél év elteltével szinte ugyanott voltak, ahol elkezdték. Már-már kezdték azt hinni, hogy csak az idejüket vesztegetik. De Debbie megtalálta a kiutat.
A vérszipolyok száma egyre csak nőtt. Amellett, hogy vémbereket toboroztak, több vérszipoly-inast véreztek meg az átlagosnál. Mivel jóval aktívabbak voltak a szokásosnál, több vért kellett inniuk, hogy biztosítsák az energia-szintjüket. És mikor a vérszipolyok vért szívnak, ölnek. De hová tűnnek a holttestek? A vérszipolyok leéltek hatszáz évet úgy, hogy óvatosan táplálkoztak, soha nem öltek meg több embert egy területen, körültekintően elrejtve áldozataik tetemét. Nem volt túl sok belőlük – nem több háromszáznál a Sebhelyesek Háborúja előtt – és szétszóródva éltek a világban. Viszonylag könnyű volt eltitkolni a létezésüket az emberiség elől. De most egyre csak gyarapodtak, csoportokban táplálkozva, emberek százait legyilkolva havonta. Nem volt olyan rétege a társadalomnak, melynek eltűnése mellett észrevétlen elmentek volna az emberek. Kivéve, ha azok az emberek nem is voltak tagjai a szorosan vett társadalomnak. Csavargók. Hajléktalanok. Az emberiség számkivetettjei. Az utca lakói. Az emberiség számtalan kifejezést használt a hontalan emberekre, akiknek nincs se hivatásuk, se otthonuk, se családjuk. Rengeteg kifejezés – de csekély érdeklődés. A hajléktalanok mindenkinek csak a terhére vannak, látványuk bántja az emberek szemét. A „hétköznapi” emberek akár sajnálták őket, vagy épp ellenkezőleg, undorodtak tőlük, akár adtak aprópénzt a koldulóknak, vagy egyenesen elmentek mellettük, egy dolog közös volt mindegyikükben – tudták, hogy igenis léteznek hajléktalan emberek, de csak néhányuk vett róla
igazán tudomást. Ki tudná megmondani, hogy hányan élnek a városok utcáin? Ki venné észre, ha a számuk rohamosan csökkenni kezdene? Ki törődne vele? A válasz – szinte senki. Csak a hajléktalan emberek maguk. Ők érezték, hogy valami nincs rendben. A hajléktalanok meghallgatnának, hozzáfognának a munkához és harcolnának. Ha nem a vámpírokért, akkor önmagukért – ők a Sebhelyesek Háborújának ártatlan áldozatai. Így tehát Debbie, Alice és a Tábornokok a világ olyan szögleteihez intézték toborzó beszédüket, melyekről a népesség zöme még csak nem is hallott. Kimentek az utcákra, menedékhelyekre és hittérítő templomokba, le az újságpapírokkal bélelt, kartondobozokból hevenyészett durva ágyakkal szegélyezett sikátorokba. Szabadon mozogtak az utca emberei között, szembesülve gyanakvással és veszéllyel, terjesztették üzenetüket szövetségesek után kutatva. És meg is találták őket. Működik ugyanis egy információs csatorna a hajléktalanok között, hasonló a vámpírok közötti kommunikációhoz. Bár a legtöbbjüknek nincs mobiltelefonja, kapcsolatban állnak egymással. Lenyűgöző volt, hogy a hírek milyen gyorsan terjedtek, és akárhova is ment Debbie és Alice, mindenütt találtak olyan embereket, akik hallottak a gyilkosokról, és tudták, hogy veszélyben vannak, még akkor is, ha elképzelésük sem volt támadóik kilétéről. Debbie és Alice elmondták nekik az igazságot a vérszipolyokról. Kezdetben kétkedéssel fogadták őket, de a velük lévő vámpírok támogatták őket,
szemléltetve hihetetlen erejüket. Néhány városban segítettek az utca népének lenyomozni és megölni a vérszipolyokat. A szavak gyorsan terjedtek, és az elmúlt hónapokban hajléktalanok ezrei kötelezték el magukat a vámpírok mellet a világ különböző pontjairól. Legtöbbjük még nem volt kiképezve, de nyitvatartották a szemüket és a fülüket, vérszipolyok nyomait kutatva. Nevet is választottak maguknak – vamperek. Harkat segített kimászni az ágyból, majd kibicegtem a folyosóra, onnan le a lépcsőn a földszintre, ahol a rejtett szobák voltak. Alice is jött velünk, biztosítva, hogy minden rendben legyen. Útközben elhaladtunk Declan mellett. Épp az egyik közeli vamper-erődítménnyel beszélt telefonon, figyelmeztetve őket a rendőrökre. Debbie, Alice és a Tábornokok végül magukra hagyták őket, hogy folytassák a harcot a vérszipolyok ellen – minden emberre szükség volt a Sebhelyesek Háborújában. A kapcsolatot továbbra is tartották velük, felügyelve tevékenykedéseiket. De az idő nagy részében az árnyak hölgyei – ahogy a vamperek hívták őket – egyedül utaztak, olyan helyeket választva úticélul, ahol vérszipolyok nyomára bukkantak. A szülővárosomba két hete érkeztek. Számtalan jelentést kaptak itteni vérszipolyokról, és egy csapat vamper már készen is állt arra, hogy összecsapjon velük. Debbie és Alice azért jöttek ide, hogy harci szellemet ébresszenek bennük, és hogy tudatosan terjeszkedjenek. Ezt a feladatot végrehajtották, és azt tervezték, hogy hamarosan tovább állnak. Ekkor bukkantam fel én, összeverve, súlyos sebekből vérzően, és a terveik megváltoztak.
Súroltam a jobb vállammal a falat, ahogy becsoszogtam a titkos szobába. Alice már eltávolította a nyíl hegyét és összevarrta a sebet, ami még mindig őrülten csípett és tudtam, hogy még hosszú az út a teljes gyógyulásig. Alice és Harkat elmozdították a bútorzatot, ami segített álcázni a rejtett szoba bejáratát. Majd Alice megnyomott egy gombot, mire a fal egy része félregördült, felfedve a szűk cellát, ahová csupán csak homályos fény szűrődött be. - Múltkor alaposan átkutatták az egész házat – emlékeztetett Alice, és ellenőrizte, hogy a matrac végében lévő kancsó meg van-e töltve vízzel. – Lehet, hogy itt kell maradnod egy darabig. - Minden rendben lesz – mondtam, és végignyúltam a matracon. - Várj csak! – hallottam Debbie kiáltását, amint Alice már épp készült visszagördíteni a falat. Sietve a bejárathoz lépett, kezében egy kis csomaggal. - Megvártam, amíg elég erős nem lettél ahhoz, hogy odaadhassam ezt neked. Segíteni fog eltölteni az időt. - Mi ez? – kérdeztem magamhoz véve a csomagot. - Majd meglátod – válaszolta Debbie egy csókot küldve felém, majd hátralépett, amint bezárult a cella ajtaja. Vártam néhány percet, hogy a szemem hozzászokjon a homályhoz, majd belenyúltam a táskába. Legnagyobb megdöbbenésemre rugalmas szalagokkal átkötött jegyzetlapokat húztam ki belőle. Fülig szaladt a szám – a naplóm! Teljesen megfeledkeztem róla. Visszakeresve az
emlékezetemben eszembe jutott, amint átadtam Alice-nak a jegyzeteimet, mielőtt elindultak a Vámpírok Hegyére két évvel ezelőtt. Átlapoztam a kéziratokat, majd megálltam, felfordítottam a naplót, és visszamentem 18 évet az időben, mielőtt elszöktem a Cirque du Freak-be és találkoztam Mr.Crepsleyvel. Perceken belül már a múltban sodródtam, teljesen belemerülve az írásomba, nem törődve senki és semmi mással.
14. FEJEZET A rendőrök razziája után visszatértem a hálószobámba, és az elkövetkező néhány napot azzal töltöttem, hogy behozzam a lemaradást a naplóírásban. Annyira belejöttem, hogy Debbie-nek hamarosan újabb lapokat kellett hoznia, ugyanis teleírtam az összes üresen maradt papírt. Mindent leírtam Harkattal való utazásunkról a kopár pusztaságban, ahol egy lehetséges jövőképbe nyertünk bepillantást. Leírtam a félelmeimet, hogy a nevem kapcsolatba kerülhet a világ pusztulásával, tekintet nélkül arra, hogy ki nyeri meg a Sebhelyesek Háborúját, és ez valamilyen módon az emberiség hanyatlásához is vezethet. Leírtam továbbá Harkat igazi kilétének felfedezését és a hazatérést. Gyors áttekintő az utazásainkról a Cirque du Freak-kel. Majd az utolsó kegyetlen fejezet, melyben Tommy az életét vesztette, és mikor megtudtam, hogy Steve Darius apja. Nem sokat gondoltam Tommyra halálának éjszakája óta. Tudtam, hogy a rendőrség az egész várost átfésülte, hogy a gyilkosok nyomaira bukkanjon, és hogy R.V. és Morgan James még nyolc másik meggyilkolása mellett több embert is megsebesített a stadionban. De nem tudtam, hogy a lakosság mennyit értelmezett a gyilkosok
személyéből, vagy hogy én egy vagyok-e a gyanúsítottak közül – lehet, hogy Steve az rám terelte a gyanút. Megkértem Debbie-t, hogy szerezze be az összes helyi újságot, ami a napokban megjelent. Találtam pár silány minőségű fotót R.V.-ről (a vérszipolyokat nem lehet lefényképezni, de R.V. testének atomjai még nem alakultak teljesen át) és Morgan Jamesről, de magamról egyet sem. Tettek ugyan egy rövid említést a lakóparkban történt incidensről, de a rendőrség nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki, és a stadion-beli gyilkosságokkal sem hozták összefüggésbe. - Közel állt hozzád? – kérdezte Debbie, és rámutatott a mosolygó Tom Jones fényképére. Az ágyam végében ült, amíg olvastam. Rengeteg időt töltött velem a lábadozásom időszakában, ápolva engem, mesélve az életéről. - Nagyon jó barátok voltunk gyermekkorunkban – sóhajtottam. - Szerinted tudott Steve-ről és a vérszipolyokról? – kérdezte Debbie. - Nem. Ő csak egy ártatlan áldozat volt. Ebben biztos vagyok. - De nem azt mondta, hogy van valami fontos mondanivalója számodra? Megráztam a fejem. - Csak annyit mondott, hogy vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk Steve-vel kapcsolatban, de nem részletezte. Nem hiszem, hogy köze lenne ehhez. - Megrémít ez engem – mondta Debbie és kivette a kezemből az újságot, majd összehajtotta. - Az, hogy megölték Tommyt? – kérdeztem
szemöldökráncolva. - Nem. Azért, mert mindezt több ezer ember előtt tették. Hatalmas önbizalommal kellett rendelkezniük, nem félve senkitől és semmitől. Néhány évvel ezelőtt még biztos nem merték volna megtenni, ez is azt mutatja, hogy egyre erősebbek lesznek. - Azonkívül, a nagy önbizalmuk akár a vesztükre is válhat – töprengtem. – Nagyobb biztonságban voltak, amíg senki sem tudott a létezésükről. A magabiztosságukkal a figyelem középpontjába kerültek, de úgy látszik, elfelejtették, hogy a reflektorfény nem tesz jót az éjszaka teremtményeinek. Debbie félretette az újságot. - Hogy van a vállad? – kérdezte. - Már jobban – válaszoltam. – De Alice öltései elég mélyek, ronda heg fog maradni utána, ha a seb begyógyul. - Még egy a gyűjteménybe – nevetett Debbie, de rögtön el is komorult az arca. – Felfedeztem egy új sebhelyet a hátadon, hosszú és mély. Akkor szerezted, mikor elmentél Harkattal? Bólintottam, visszaemlékezve a hatalmas és szörnyűséges groteszkre, ahogy az egyik hosszú méregfogával lesújtott a két lapockám közé, és belém mélyesztve felhasított a hátamat. - Még mindig nem mondtad el, hogy mi történt akkor, vagy hogy hová mentetek. – mondta Debbie. - Ezt nem most kellene megbeszélnünk. - De kiderítettétek, hogy ki volt Harkat? - Igen – mondtam, és hagytam, hogy ejtsük a témát. Nem szerettem titkolózni Debbie előtt, de ha az
a kopár pusztaság tényleg a jövő árnyéka volt, nem láttam okát, hogy ezzel az információval ekkora terhet rakjak Debbie vállára. Következő reggel borzalmas fejfájásra ébredtem. Volt egy kis rés a függönyök között, és bár csak egy keskeny sávnyi fényesség szűrődött be, mégis úgy éreztem, mintha egy zseblámpával egyenesen a zsebembe világítanának. Felnyögtem, majd felkeltem és összehúztam a függönyöket. Ez segített, de a fejfájásom nem enyhült. Feküdtem, ameddig csak tudtam, remélve, hogy majd magától elmúlik. Mivel nem volt ekkora szerencsém, újra felkeltem, azt tervezve, hogy lemegyek a földszintre és bekapok egy aszpirint. Útközben elhaladtam Harkat mellett. A falnak támaszkodva aludt, bár szemhéj nélküli szeme – mint mindig – tágra volt nyitva. Tettem pár lépést a lépcsőn lefelé, mikor hirtelen erős szédülés fogott el és elestem. Még sikerült elkapnom a korlátot, így megúsztam egy kisebb horzsolással. Forgott velem a világ. Felültem, majd kábultan körbenéztem, azon tűnődve, hogy ez vajon a sebesülésem egyik utóhatása volt-e. Megpróbáltam segítségért kiáltani, de egy vékonyka krákogásnál nem jött ki több a torkomon. Pár pillanattal később, próbálva erőt gyűjteni ahhoz, hogy visszamenjek a szobámba, Debbie sétált el a folyosón. Mikor észrevett, megtorpant. Felemeltem a kezemet, hogy a nevét kiáltsam, de ezúttal sem tudtam megszólalni. - Declan? – kérdezte bizonytalanul Debbie, és hátrált egy lépést. – Mit csinálsz? Ugye nem ittál már megint? – kérdezte szemöldökráncolva. Miért kever össze Declannal? Még csak nem is
hasonlítunk! Mikor Debbie közelebb lépett, hogy segítsen, észrevette, hogy mégsem a csavargó vagyok. - Ki vagy te? – kérdezte. – Mit keresel itt? - Én… vagyok – ziháltam, de nem hallotta meg. - Alice! – kiáltotta Debbie. – Harkat! Alice és Debbie futva csatlakoztak a lépcső tetején Debbie-hez. - Ő Declan és Kicsi Kenny egyik barátja? – kérdezte Alice. - Nem hiszem – mondta Debbie. - Ki vagy te? – kiáltott rám Alice kihívóan. – Mondd meg azonnal, különben – - Várjatok – szakította félbe Harkat. Ellépett Alice mellett, és figyelmesen végigmért, majd elfintorodott. - Mintha nem lenne… elég gondunk! – mondta bosszúsan, majd lesietett a lépcsőn. – Minden rendben van. – mondta Alice-nak és Debbie-nek, miközben talpra segített. – Ő Darren. - Darren? – kiáltott fel hitetlenkedve Debbie. – De hát az egész testét szőr borítja! Ekkor eszméltem rá, hogy miért nem ismert fel. Az éjszaka leforgása alatt kinőtt a hajam, és hosszú szakáll burjánzott az államon. - A tisztulás! – ziháltam. - A második fázis – bólintott Harkat. – Tudod, hogy… mit jelent ez? - Igen. Félvámpírként töltött napjaim meg vannak számlálva. Néhány héten belül az ereimben csörgedező vámpírvér meg fogja támadni az emberi sejtjeimet, és végleg az éjszaka napfény-félő teremtményévé válok.
* Elmagyaráztam a tisztulás folyamatát Debbie-nek és Alice-nak. A vámpír-sejtjeim átalakítják az emberi sejtjeimet. Heteken belül teljes vámpír leszek. Ezzel egyidőben a testem rohamosan érettebbé válik majd, és különböző kellemetlenségeken fogok keresztülmenni. A szőrzeten kívül az érzékeim össze fognak zavarodni. Állandó fejfájásaim lesznek. El kell majd takarnom a szememet és bedugaszolni a fülemet és az orromat. Az ízeket egyáltalán nem fogom érezni. Ezenkívül hirtelen energia-kitöréseim lesznek, vagy éppen erőtlenség fog magába keríteni. - Nagyon rossz az időzítés – panaszkodtam később Debbie-nek. Harkat és Alice el voltak foglalva a ház körül, mialatt Debbie segített levágni a hajamat és megborotválkozni. - Mi olyan rossz benne? – kérdezte. - Sebezhető vagyok - mondtam. – A fejem hasogat. Nem látok, nem hallok, és nem érzem a szagokat rendesen. Nem tudhatom, hogy mit fog csinálni a testem egyik pillanatról a másikra. Ha a közeljövőben harcra kerül sor köztünk és a vérszipolyok között, rám nem lehet majd számítani. - De a tisztulás alatt erősebb vagy, nem? - Általában. De ez az erő hamar elillanhat, gyengén és védtelenül hagyva. Nem lehet megjósolni, hogy mikor fog ez bekövetkezni. - És a tisztulás után? – kérdezte Debbie. – Teljes értékű vámpír leszel? - Igen. - Képes leszel telepatikus úton kommunikálni a
többi vámpírral? - Nem automatikusan – mondtam neki. – Meg lesz hozzá a képességem, de fejlesztenem kell majd. Rengeteg dolgot kell majd megtanulnom az elkövetkező néhány évben. - Nem tűnsz túl boldognak emiatt – jegyezte meg Debbie. Elfintorodtam. - Sok szempontból örülök – végre igazi vámpír leszek, ahogy egy Hercegnek lennie is kell. Mindig kínosan éreztem magam amiatt, hogy félvámpírként sokkal erősebb vagyok, mint a kortársaim. Másfelől viszont, egy életforma befejezésével nézek szembe. Soha többé nem mehetek majd napfényre és nem vegyülhetek majd el az emberek között. Mindkét világnak csak az előnyei élveztem, mióta megvéreztek. Most az egyiket magam mögött kell hagynom – az emberek világát – örökre. Kedvetlenül sóhajtottam fel. Debbie némán elgondolkodott a hallottakon, miközben a hajamat vágta. Majd halkan megszólalt. - A tisztulás befejeztével felnőtt leszel, igaz? - Igen – horkantam fel. – Ez egy újabb változás, amiben nem vagyok biztos. Gyerekként, majd később tinédzserként éltem le életem első harminc évét. Magam mögött hagyni az egész gyerekkoromat néhány hét leforgása alatt… hátborzongató! - De csodálatos – mondta Debbie. Abbahagyta a hajvágást és elém lépett. – Emlékszel, mikor néhány évvel ezelőtt megpróbáltál megcsókolni? - Igen – grimaszoltam. – Az akkor volt, mikor tanulónak tettettem magam, és te voltál a tanárom. Pofon ütöttél, és kiparancsoltál a házból.
- Jogosan – vigyorgott Debbie. – Mint a tanárod – egy felnőtt – nem lett volna helyes kapcsolatba keveredni egy gyerekkel. Akkor nem csókolhattalak meg, és most sem tehetem. Nem lenne helyes – majd rejtélyesen elmosolyodott. – De néhány hét múlva már nem leszel gyerek. Férfi leszel. - Ó – mondtam, elgondolkodva Debbie szavain. Megváltozott arckifejezéssel és újult reménnyel néztem fel Debbie-re, majd gyengéden megfogtam a kezét.
15. FEJEZET A tisztulás előnyei közé tartozott, hogy a sebem gyorsan gyógyult, és az erőnlétemet is kezdtem visszanyerni. Néhány nap elteltével már szinte teljesen egészséges voltam, eltekintve a fejfájásoktól és a növekedési fájdalmaktól. Épp fekvőtámaszokat csináltam a hálószobám padlóján, hogy ledolgozzam fölösleges energiáimat, mikor meghallottam Debbie kiáltását a földszintről. Azonnal abbahagytam, és aggódó pillantást váltottam az ajtónál őrködő Harkattal. Odasiettem hozzá, miközben kiszedtem az egyik füldugót, amit az utcai zajok kiszűrésére használtam. - Nem kéne lemennünk? – kérdezte Harkat résnyire nyitva az ajtót. Így már tisztán hallottuk Debbie izgatott fecsegését, majd hogy Alice is csatlakozik hozzá. - Szerintem nincs semmi baj – mondtam szemöldökráncolva.- Akkor viselkedik így az ember, mikor egy régi baráttal… - hirtelen félbehagytam a mondatot, és a homlokomra csaptam. Harkat is nevetett, majd pontosan egyszerre kiáltottuk: - Vancha! Szélesre tárva az ajtót robogtunk le a lépcsőn, ahol Debbie és Alice egy testes, pirosas bőrű, zöldre festett hajú fickóval beszélgetett. Bíborszínű állatbőröket viselt, és dobócsillagokkal – shurikenekkel – teletűzdelt hevedereket csavart a
felsőteste köré. - Vancha! – kiáltottam boldogan, és jól megszorongattam a mezítlábas herceg kezét. - Jó újra látni téged, fenség – mondta Vancha meglepő udvariassággal. Majd elvigyorodott és szélesen átölelt. – Darren! – dörmögte. – Hiányoztál! Majd nevetve Harkathoz fordult. - Te is hiányoztál, csúfság! - Na nézd csak, ki beszél! – vigyorgott Harkat. - Jó, hogy újra láthatlak mindkettőtöket, de a legjobban annak örülök, hogy viszontláthatom a hölgyeket – mondta Vancha, és eleresztve engem Debbie-re és Alice-ra kacsintott. – A női szépség az, amiért mi, forró-vérű férfiak élünk, nemde? - Született hízelgő – horkant fel Alice. – Lefogadom, hogy minden útjába kerülő nőnek ezt mondja. - Természetesen – dörmögte Vancha. – Ugyanis minden nő szép a maga módján. De te szebb vagy valamennyiőjüknél, édesem – az éjszaka angyala! Alice megvetően felfortyant, de mintha a mosoly egy apró szikráját véltem volna felfedezni a szája sarkainál. Vancha átkarolta Debbie-t és Alice-t, majd bevezetett minket a nappaliba, mintha ő lenne a házigazda, mi pedig a vendégek. Leült, kényelembe helyezte magát, majd szólt Debbie-nek, hogy kerítsen valami ennivalót. Mire Debbie felvilágosította – félreérthetetlen formában – hogy itt tartózkodása alatt nyugodtan kiszolgálhatja saját magát. Üdítő volt látni, hogy a Sebhelyesek Háborúja nem változtatta meg Vancha Marchot. Ugyanolyan
eleven és hangos volt, mint mindig. Elmesélte, hogy mit csinált az elmúlt hónapokban, beszélt országokról, amiket feltérképezett, vérszipolyokról és vémberekről, akiket megölt, mindezt úgy előadva, mint egy hatalmas és érdekes kalandot. - Mikor a fülembe jutott, hogy Leonard itt van, jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam – fejezte be Vancha a mondókáját. – Pihenés nélkül suhantam. Ugye nem késtem el? - Nem tudjuk – mondtam. – Nem hallottunk róla semmit azóta az éjszaka óta, mikor majdnem megölt. - De mit súg a szíved? – kérdezte Vancha, és hatalmas szemét várakozóan rám függesztette. - Itt van - mondtam halkan. - Vár rám. Ránk. Úgy gondolom, hogy ez az a hely, ahol Mr.Tiny jóslata próbára tevődik. Ezeken az utcákon fogunk vele szembeszállni – vagy az utcák alatt – és megöljük őt, vagy ő öl meg minket. Itt kerül pont a Sebhelyesek Háborújának végére. Kivéve, ha… - Ha mi? – kérdezte Vancha, mikor félbehagytam a mondatot. - Szerintem már megvolt az utolsónak jövendölt összecsapás. Utunk négy ízben keresztezte Steve-ét. Mikor legutóbb ki voltam neki szolgáltatva, az volt a negyedik alkalom, de még mindketten életben vagyunk. Lehet, hogy Mr.Tiny hibázott. Lehet, hogy a jóslata nem érvényes többé. Vancha szótlanul eltöprengett a hallottakon. - Talán – mondta kétkedve. – De akármennyire is megvetem Des Tiny-t, azt el kell ismernem, hogy nem nagyon szokott tévedni, ha a jövőről beszél – pontosabban, még egyszer sem tévedett. Azt mondta, hogy nekünk van négy esélyünk, hogy
megöljük Leonardot, igaz? Bólintottam. - Akkor talán mindkettőnknek jelen kell lenni. Lehet, hogy a ti kis magánakciótok nem számított. - Számított volna, ha megöl – horkantam fel. - De nem tette – mondta Vancha. – Talán nem is tudott volna megölni. Lehet, hogy akkor és ott nem az volt megírva. - Ha igazad van, az azt jelenti, hogy még egyszer össze fogunk vele futni – mondtam. - Pontosan – válaszolta Vancha. – Harc a halálba. Kivéve ha ő győz, mert akkor nem fog mindkettőnkkel végezni. Evanna elmondta, hogy egyikünk túl fogja élni. Evanna boszorkány volt, Mr.Tiny lánya. Majdnem el is felejtettem a jóslatnak ezt a részét. Ha Steve győz, egyikünket életben fogja hagyni, hogy tanúja legyen a klán pusztulásának. Hosszú, gondterhelt csend következett. Végiggondoltuk a jóslatot és a veszélyeket, amikkel szembe kell néznünk. Végül Vancha törte meg a csendet, mikor hangosan összeütötte a két tenyerét. - Elég ebből a gyászos hangulatból! Mi van veletek? – bökött a fejével Harkat és felém. – Hogy ment a kutatásotok? Tudjátok már, hogy ki volt Harkat? - Igen – mondta Harkat és vetett egy gyors oldalpillantást Debbie-re és Alice-ra. – Nem szeretnék gorombának tűnni, de… magunkra tudnátok hagyni minket egy időre? - Miért, ez csak férfiakra tartozik? – kérdezte gúnyosan Alice. - Nem – kuncogott Harkat. – Csak Hercegekre.
- Fent leszünk az emeleten – mondta Debbie. – Szóljatok, ha végeztetek. Vancha felállt és meghajolt a távozó hölgyek előtt. Mikor újra leült, arca csupa kíváncsiságot tükrözött. - Mi ez a titkolózás? – kérdezte. - Arról van szó, aki voltam – mondta Harkat. – És ahol… megtudtuk az igazságot rólam. Szerintünk ez nem tartozik másra egy… Hercegen kívül. - Érdekes – mondta Vancha, majd mohón hátradőlt a fotelben. Röviden elmeséltük Vanchának a kalandjainkat a kopár pusztaságban, beszámoltunk a szörnyekről, amikkel megküzdöttünk, az Evannával való találkozásról, az őrült halászról – Spits Abramsról – és a sárkányokról. Vancha mindeközben egy szót sem szólt, csak teljesen elbűvölve hallgatott minket. Mikor elmondtuk neki, hogy Kurda Smahlt lelkét halásztuk ki a Lelkek tavából, Vancha szája tátva maradt. - Az nem lehet! – tiltakozott. – Hisz Harkat már élt, mielőtt még Kurda meghalt! - Mr.Tiny képes arra, hogy utazzon az időben – mondtam. – Megteremtette Harkatot Kurda maradványiból, majd visszahelyezte őt a múltba, hogy a testőrömként szolgálhasson engem. Vancha lassan pislogott néhányat, majd a szeme megtelt haraggal – és félelemmel. - Az az átkozott Desmond Tiny! Mindig is tudtam, hogy óriási hatalma van, de hogy képes lenne közvetlenül belepiszkálni az időbe… Mégis miféle ördögi teremtmény ő? Ez költői kérdés volt, így nem is próbáltunk rá
válaszolni. Helyette elmondtuk, hogy hogyan kellett Kurdának feláldoznia magát – ő és Harkat egy közös lelken osztoztak, így csak egyikőjük élhet egy adott időben – szabaddá téve a visszautat előttünk a jelenbe. A jelenbe? – kérdezte Vancha szemöldökráncolva. – Ezt meg hogy érted? Harkat beavatta őt az elméletünkbe, miszerint a kopár pusztaság a jövő képe volt. Mikor Vancha ezt meghallotta, úgy megborzongott, mintha egy jeges szél süvített volna keresztül rajta. - Soha nem gondoltam arra, hogy ennyire döntő befolyású lehet a Sebhelyesek Háborújának végkimenetele – mondta halkan. – Tudtam, hogy a klán jövője ettől függ, de soha még csak eszembe se jutott, hogy az emberiséget is lehúzhatjuk magunkkal. - Megrázta a fejét, majd elfordult tőlünk. - Át kell gondolnom ezt az egészet – motyogta. Harkat és én egy szót sem szóltunk, amíg Vancha a gondolataiba mélyedt. Percek teltek el így. Negyed óra. Fél óra. Végül sóhajtott egyet, majd újra szembefordult velünk. - Sötét kilátásaink vannak – mondta. – De talán nem annyira sötétek, mint amilyennek látszanak. Abból, amit elmondtatok, biztosra veszem, hogy Tiny a jövőbe vitt titeket – de abban is biztos vagyok, hogy nyomós oka volt rá. Lehet, hogy szimplán szórakozott veletek, de lehetett ez figyelmeztetés is. Azzal az átkozott jövővel kell szembenéznünk, ha elveszítjük a Sebhelyesek Háborúját. Steve Leonard fogja uralni és romba dönteni a világot. De ha mi győzünk, megelőzhetjük ezt. Mr.Tiny a Vámpírok Hegyén tett látogatásakor azt mondta, hogy két lehetséges út áll nyitva a
jövőbe, nem? Az egyik, ha a vérszipolyok nyerik meg a háborút, a másik, ha mi. Tiny bepillantást adott nektek az előbbibe, hogy tudatosítsa bennünk, hogy nekünk kell megnyernünk ezt a háborút. Nem csak önmagunkért harcolunk – az egész világért. A kietlen pusztaság az egyik lehetséges jövőkép – biztos vagyok benne, hogy amelyik a mi győzelmünket követően jön el, teljesen másmilyen. - Van benne valami – értett egyet Harkat. – Ha mindkét út nyitva áll, a véletlen… dönti el, melyiken indul tovább a világ. Talán – sóhajtottam nem túl nagy meggyőződéssel. Újra elgondolkoztam azon a látomáson, amit nem sokkal azután éltem át, hogy először találkoztunk Evannával, mikor Harkatot rémálmok gyötörték. Evanna segített egy időre enyhíteni őket úgy, hogy beküldött a rémálmaiba. Ott szembetaláltam magam a hatalmas erő megtestesítőjével – az Árnyak Urával. A boszorkány elmondta, hogy ez az ördögi teremtmény a jövő része, és a hozzá vezető út holtak lelkeivel szegélyezett. Azt is elmondta, hogy az Árnyak Ura két emberből válhat – Steve Leopardból, vagy belőlem. A bizonytalanság újra jeges markába ragadott. Nem voltam képes szétoszlatni Vancha és Harkat nézetét, miszerint az egyik jövő fényes és ragyogó, míg a másik sötét és kínokkal teli. Éreztem, hogy mindenképpen borzalmas jövő vár ránk, függetlenül attól, hogy merre vezetnek a Sebhelyesek Háborújának szálai. De ezt a gondolatot megtartottam magamnak – nem akartam rájuk zúdítani balsorsú jövendölésemet. - Tehát – nevetett Vancha, kizökkentve a
gondolataimból. – Mindössze csak biztosra kell mennünk, hogy megöljük Leonardot, igaz? - Igaz – válaszoltam egy erőltetett vigyorral. - És velem mi van? – kérdezte Harkat. – Most, hogy tudod az igazságot… rólam, változtat az valamin, hogy… Kurdaként elárultam a vámpírokat? - Nem – mondta Vancha. - Soha nem kedveltelek különösebben. Beleköpött a tenyerébe, a köpettel hátrasimította a haját, majd Harkatra kacsintott, jelezve, hogy csak viccelt. – Komolyra fordítva a szót, jól tettétek, hogy ezt nem kürtöltétek szét. Mindig is úgy gondoltam, hogy Kurda bután viselkedett, de azt a szíve mélyén mindig is a vámpírok érdekeit szem előtt tartva tette. Azonban sokan vannak, akik nem osztják ezt a nézetet. Ha megtudnák az igazságot, az két részre osztaná a vámpírokat. A belső viszály az, amire most legkevésbé van szükségünk. Az egyenesen a vérszipolyok kezére játszana. Az, hogy ki most Harkat… - vette szemügyre Vancha a törpe személyt. – Ismerlek és bízom benned. Hiszem, hogy tanultál Kurda hibáiból. Ugye nem fogsz újra elárulni minket? - Nem – válaszolta halkan Harkat. – De én még mindig előnyben részesítem a… közös megállapodást a két klán részéről. Ha békés keretek között ezt elő tudom… segíteni, meg fogom tenni. A Sebhelyesek Háborúja tönkreteszi az éjszaka mindkét családját, és azzal fenyeget, hogy… még ennél is több mindent romba dönt. - De elismered, hogy szükség van a harcra? – kérdezte élesen Vancha. - Elismerem, hogy meg kell ölnünk… Steve Leopardot – mondta Harkat. – Utána, a békére
fogok törekedni, ha… tehetem. De nyilvánvalóan ez alkalommal… nem összeesküvéssel és cselszövéssel. Vancha megfontolta Harkat szavait, majd vállat vont. - Rendben. Nekem személy szerint semmi kifogásom a vérszipolyok ellen. Ha miután megöltök Leonardot, hajlandóak lesznek beleegyezni a fegyverletételbe, állok elébe. De most – folytatta, és megvakarta a nyakát – foglalkozzunk Leonarddal. Hol verhettek tábort? - Szerintem mélyen a föld alatt – mondtam. - Úgy gondolod, hogy egy hasonló csapda kiépítésén dolgoznak, mint a múltkor? – kérdezte Vancha. - Nem- szólt közbe Harkat. – A vérszipolyok ugyan készülnek valamire – emiatt… jött ide Debbie és Alice is – de ha ugyanolyan tömegesen lennének jelen, mint… múltkor, a halálozási számok magasabbak lennének. Nem hiszem, hogy most is… ugyanannyi vérszipoly tartózkodik itt Steve-vel, mint mikor szembekerültünk velük… a Megtorlás Barlangjában. - Remélem igazad van – mondat Vancha, majd vetett rám egy gyors oldalpillantást. – Hogy nézett ki a testvérem? Vancha és Gannen egymástól elidegenült fivérek voltak. - Fáradtnak tűnt. Feszültnek. Boldogtalannak. - Nem nehéz kitalálni, hogy miért – horkant fel Vancha. – Soha nem értettem, hogy Gannen és a többiek miért követnek egy olyan mániákus vadállatot, mint Leonard. A vérszipolyok elégedettek voltak az életformájukkal. Nem akartak
összetűzésbe keveredni a vámpírokkal, sem kiprovokálni egy háborút. Számukra teljesen értelmetlen, hogy engedelmeskedjenek annak a gonosz démonnak, és felajánlják a szolgálataikat nekik. - Ez is része Mr. Tiny jövendölésének – mondta Harkat. – Kurdaként rengeteg időt töltöttem a vérszipolyok életének és… gondolkodásmódjának tanulmányozásával. Ti is hallottatok már a… Tűz Koporsójáról. Mikor valaki belefekszik, fellángol… benne a tűz. Minden ember ott leli halálát, aki csak belefekszik. Egyedül a Vérszipolyok Ura… élheti túl. Mr.Tiny figyelmeztette a vérszipolyokat, hogy ha nem engedelmeskednek… annak az embernek, és nem tesznek meg mindent, amit parancsol, el fogják… törölni őket a föld színéről. A legtöbb vérszipoly azért harcol, hogy mentse a… saját bőrét, nem pedig azért, hogy elpusztítsa a vámpírokat. Vancha lassan bólintott. - Ezek szerint a félelem motiválja őket, és nem az irántunk érzett gyűlölet. Már értem. Nem emiatt harcolunk mi is – hogy védjük magunkat? - Mindkét klán ugyanazon indokok miatt harcol – kuncogott Harkat komoran. – Mindkettő ugyanattól… retteg. Persze ha egyik fél sem harcolna, mindenki… biztonságban lenne. Mr.Tiny bolondot csinál az éjszaka teremtményeiből, és mi adjuk… alá a lovat. - Pontosan – morogta Vancha tömény undorral a hangjában. - Az igazság az, hogy azért harcolunk, mert muszáj. Vancha felállt és nyújtózott egyet. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Úgy tűnt, mintha már
régóta nem aludta volna ki magát rendesen. Az elmúlt két év kemény lehetett számára. Bár nem említette meg név szerint Mr.Crepsleyt, biztos voltam benne, hogy neki is ugyanúgy hiányzik a halott vámpír. Vanchának hozzám hasonlóan óriási bűntudata volt – hagytuk, hogy Mr.Crepsley küzdjön meg a Vérszipolyok Urával. Ha egyikünk átvette volna a helyét, még ma is életben lehetne. - Pihenned kéne, fenség –mondtam. Kimerültnek látszol. - Majd pihenek, ha Leonard halott lesz – horkant fel Vancha. – Vagy én… - tette hozzá halkan. Szerintem észre sem vette, hogy hangosan beszél. – De most! – kiáltott Vancha, felemelve a hangját. – Elég az önsajnálatból. Itt vagyunk, és Leonard is itt van – nem hiszem, hogy zseninek kell lenni ahhoz, hogy belássuk, a halál itt kering fölöttünk. A kérdés csak az, hogy várjuk-e meg, amíg összeakadunk vele, vagy ragadjuk-e meg mi a kezdeményezést azzal, hogy elkezdjük keresni őt? - Nem tudjuk, hogy… hol keressük – mondta Harkat. – Akárhol lehet. - Akkor mindenhol körülnézünk – vigyorgott Vancha. – De hol kezdjük? Darren? - A fiánál – mondtam gondolkodás nélkül. – A Darius nem egy gyakori név. Nem lehet túl sok belőle. Körbekérdezősködünk, megkeressük, hogy hol lakik, majd rajta keresztül lenyomozzuk Steve-t. - Használd a fiút, hogy megkapd az apát – morogta Vancha. – Aljas módszer, de valószínűleg a legcélravezetőbb. Aggaszt engem ez a fiú. Leonard az emberiség egyik aljas, elkorcsosult példánya, félelmetes ellenfél. De ha a fia ereiben is ugyanaz az ördögi vér csörgedezik, és Leonard már
a születésétől fogva nevelte belé gonosz trükkjeit, ő még nála is rosszabb lehet! - Egyetértek – mondta halkan. - Képes vagy megölni egy gyereket, Darren? – kérdezte Vancha. - Nem tudom – mondtam, de képtelen voltam belenézni a szemébe. – Nem hiszem. Remélem, hogy nem fajul idáig a dolog. - A remény csalóka barát – mondta Harkat. – Nem tesszük jól, ha a fiút használjuk. Csak azért, mert Steve-nek nincsenek… erkölcsei, nem jelenti azt, hogy nekünk is ilyen barbár módon kell viselkednünk. A gyereket ki kell ebből… hagynunk. - Akkor mégis mi a javaslatod? – kérdezte Vancha. - Vissza kéne mennünk a Cirque du Freak-be – mondta Harkat. – Hibernius talán el tud majd igazítani minket. Még ha… nem is tud segíteni, Steve tudja, hogy hol állomásozik a cirkusz. Ott megtalál minket. Várhatjuk őt. - Nem tetszik az ötlet, hogy egyhelyben üldögélő célpontot csináljak magamból – mormogta Vancha. - Inkább vadászol gyerekekre? – vágott vissza Harkat. Vancha elfintorodott. - Lehet, hogy van valami füles javaslatában – mondta Harkatra célozva. – Biztosan nem ártunk vele senkinek, ha kikérjük Hibernius véleményét. - Rendben – mondtam. – De várjuk meg az éjszakát. A szemem nem bírja a napfényt. - Hát ezért van bedugaszolva a füled meg az orrod! – hahotázott Vancha. – A tisztulás? - Igen. Néhány hete kezdődött. - Képes leszel felemelni a hátsódat – kérdezte
Vancha nyíltan –, vagy várjunk, amíg túl leszel rajta? - Mindent meg fogok tenni – mondtam. – Nincs rá biztosíték, de úgy gondolom, hogy minden rendben lesz. - Nagyon helyes – bólintott Vancha. – De mi legyen a hölgyekkel? Elmondjuk nekik, hogy mire jutottunk? - Nem mindent. Magunkkal visszük őket a Cirque du Freak-be, de csak annyit mondunk nekik, hogy Steve-re vadászunk. Ne említsük meg Dariust – Debbie nem lenne túlságosan elragadtatva az ötlettől, hogy kihasználunk egy gyereket. Harkat megvetően felhorkant, de nem szólt semmit. Ezután lehívtuk Alice-t és Debbie-t, majd eltöltöttünk egy békés délutánt evéssel, ivással és beszélgetéssel, történeteket mesélve és nagyokat nevetve. Észrevettem, hogy Vancha gyakran nyugtalanul körbepillant, mintha várna valakire. Akkor nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de most már tudom, hogy mit keresett – a halált. Egyedül Vancha érezte meg a halál szelét aznap a szobában, amint örökös tekintete végigpásztázott minket, figyelve… várva… választva.
16. FEJEZET Mikor leszállt az éjszaka, útra keltünk. Declan és Kicsi Kenny elbúcsúztak tőlünk, majd letelepedtek a nappaliban, mobiltelefonjukat kardként maguk előtt tartva. Debbie és Alice vamperei folyamatosan fésülték át a várost Steve és a többi vérszipoly nyomai után a stadion-beli vérontás óta. Declan és Kicsi Kenny irányították ezt a kutatást a hölgyek távollétében. - Tudjátok a telefonszámunkat - mondta Alice Declannak, mielőtt elindultunk. - Hívj, ha van valami jelentenivalód, még akkor is, ha jelentéktelennek tűnik. - Úgy lesz - vigyorgott Declan, esetlenül tisztelegve. - Próbáld nem meglövetni magad ez alkalommal - mondta Kicsi Kenny felém kacsintva. Alice és Debbie kibéreltek egy teherautót. Beszálltunk, Harkat és Vancha hátra, különböző takarók alá rejtőzködve. - Ha megállítanak, és átkutatják az autót, ki kell majd törnötök - mondta nekik Alice. - Úgy fogunk tenni, mintha nem is tudtuk volna, hogy ti is ott vagytok. Ez lesz a legegyszerűbb. - Úgy érted, hogy ti játsszátok majd az ártatlant, és minket meg szépen magunkra hagysz? – horkant fel Vancha. - Pontosan - válaszolta Alice.
Bár éjszaka volt, és még csak telihold sem volt, napszemüveget viseltem. A szemem különösen érzékeny volt aznap este, és hasogató fejfájás is kínzott. Ezenkívül füldugókat viseltem, és vattadarabkával az orrlyukaimat is eldugaszoltam. - Talán hátra kellene ülnöd - mondta Debbie, mikor észrevette kényelmetlenségemet, amint Alice beindította a motort. - Jól vagyok - nyögtem, és hunyorogva belenéztem a vakító fényszórókba, összerezzenve a motor zúgására. - Gyalog is mehetnénk - mondta Alice -, de úgy nagyobb rá az esély, hogy megállítanak és átkutatnak. - Jól vagyok - ismételtem, lehuppanva a helyemre. - Csak ne nyomd meg a dudát. Az út a futball-stadionig, ahol a Cirque de Freak táborozott, eseménytelenül telt. Két biztonsági ellenőrzőponton is áthaladtunk, de mindkettőnél továbbengedtek minket egy intéssel (levettem a napszemüveget, és kivettem a füldugókat, illetve az orromból a vattát, hogy ne keltsünk feltűnést). Alice leparkolt a stadionon kívül. Kiengedtük Harkatot és Vanchát hátul, majd besétáltunk. Mosoly terült szét az arcomon, mikor megpillantottam a sátrakat és a lakókocsikat - jó volt újra otthon lenni. Ahogy kiléptünk az alagútból és a tábor felé vettük az irányt, észrevett minket egy csapat gyerek, akik a tábor körül játszottak. Egyikük felállt, gyanakodva végigmért minket, majd futva elindult felénk. - Keresztapa! Keresztapa!- kiáltotta. - Ne ilyen hangosan!- nevettem, és elkaptam
Shancust, aki a nyakamba ugrott, hogy köszöntsön engem. Megöleltem a kígyófiút, majd eltoltam magamtól - a tisztulás miatt a bőröm nagyon érzékeny volt, és bármilyen érintés irritálólag hatott rá. - Miért van rajtad a napszemüveg?- kérdezte Shancus szemöldökráncolva.- Éjszaka van. - Olyan ronda vagy, hogy nem bírok rád nézni nélküle. - Nagyon vicces - horkant fel, majd kivette a vattadarabkát a bal orrlyukamból, megvizsgálta, majd visszadugta. – Olyan furcsa vagy! - Majd mögém pillantott Vanchára, Debbie-re és Alice-ra. - Emlékszem rátok – mondta. - Bár nem túl jól. Még kisgyerek voltam, mikor legutoljára találkoztunk. Elmosolyodtam, majd elvégeztem a bemutatást. - Ó, igen- mondta Shancus, mikor bemutattam neki Debbie-t. - Te vagy Darren csaja. Erre zavaromban fülig elvörösödtem. De Debbie csak mosolyogva megkérdezte: - Tényleg? Ki mondta ezt neked? - Hallottam, mikor anya és apa rólad beszéltek. Apa még akkor ismert meg mikor te először találkoztál Darrennel. Azt mondta, hogy Darren szeme majd kiugrik a helyéről, ha a közelében vagy. Ő… - Ennyi elég is - szakítottam félbe, remélve, hogy beléje tudom fojtani a szót. - Mért nem mutatod meg a hölgyeknek, hogy hogyan tudsz felnyúlni a nyelveddel az orrodig? Ez elterelte a figyelmét a témáról, és az elkövetkező néhány percben dicsekedve beszámolt Debbie-nek és Alice-nak a műsorszámról, amit Evrával közösen
adnak elő a színpadon. Elkaptam Debbie pillantását, amint rám mosolygott oldalról, és bágyadtan visszamosolyogtam rá. - Truska még mindig a társulatnál van? – kérdezte Vancha. - Igen - mondta Shancus. - Feltétlenül meg kell majd keresnem őt később motyogta, majd beleköpött a tenyerébe és a köpettel hátrasimította a haját. A ronda, mocskos herceg a nők kedvencének tartotta magát - bár erről az érintetteknek egészen más volt a véleménye! - Mr.Tall a lakókocsijában van? - kérdezte Harkat Shancustól. - Gondolom - válaszolta a kígyófiú. Majd vetett egy pillantást Debbie-re és Alice-ra. - Gyertek velem - mondta fontoskodva. - Elvezetlek hozzá. Mind az öten követtük Shancust, aki keresztülvezetett minket a táboron. Közben kiselőadást tartott Debbie-nek és Alice-nak, hogy melyik sátor kihez tartozik, mesélve nekik az aznap esti, előttük álló show-ról. Ahogy közeledtünk Mr.Tall lakókocsijához, elhaladtunk Evra, Merla és Urcha mellett. A család kígyói az udvaron álló hatalmas dézsákban ficánkoltak, miközben Evráék gondosan suvickolták le őket. Evra örült, hogy újra lát, és odarohant hozzám, hogy megnézze, minden rendben van-e. - Meg akartalak látogatni – mondta. – De Hibernius azt mondta, hogy követhetnek, így inkább ne menjek. - Figyelik a cirkuszt? - kapta fel a fejét Vancha, és összeszűkült a szeme.
- Nem mondott többet - válaszolta Evra. - De mostanában gyakran érzek figyelő tekintetet a hátamban késő esténként. És nem én vagyok az egyedüli. - Lehet, hogy… nem kellett volna visszajönnünk - mondta Harkat aggodalmasan. - Már késő - neheztelt Vancha. - Nézzük, hogy mit szól hozzá Hibernius. Merla megragadta Shancus karját, mikor a kígyófiú folytatni akarta a kísérgetést. - Nem, te nem – mondta. - Neked készülnöd kell a műsorra. Nem várhatod el tőlem, hogy ápoljam a kígyódat, minden egyes alkalommal, amikor csak játszani akarsz a barátaiddal. - Jaj, anya! - zúgolódott Shancus, de Merla abban a pillanatban kezébe nyomott egy szivacsot, és odavonszolta a kígyóhoz, amit még tőlem kapott születésnapjára. - Majd találkozunk később - nevettem, sajnálva a kígyófiút. - Megmutatom neked az új sebhelyemet, ahol meglőttek. - Még egy? - nyögött fel Shancus, majd könyörögve Evrához fordult. - Miért Darrennek jut az összes izgalmas dolog? Én miért nem keveredhetek harcokba, és miért nem szerezhetek sebhelyeket? - Anyukád mindjárt tesz róla, hogy legyen egy jókora sebhely a hátsódon, ha nem kezdesz azonnal hozzá annak a kígyónak a tisztogatásához - válaszolta Evra, és rám kacsintott Shancus feje fölött. - Keress meg, ha lesz egy kis időd. - Rendben - ígértem, s azzal továbbindultunk. Mr.Tall a lakókocsijában várt ránk. A nyitott ajtónál állva még hatalmasabbnak tűnt sötét
szemével és nyúzott arcával. - Számítottam rátok - sóhajtotta, majd félreállt és betessékelt minket a lakókocsijába. Ahogy elhaladtam mellette, hátborzongató érzés futott végig a hátamon. Eltartott néhány másodpercig, hogy rájöjjek, mire is emlékeztet ez az érzés ugyanaz volt, mint amit akkor éreztem, mikor halott embert láttam. Mikor mindannyian helyet foglaltunk, Mr.Tall becsukta az ajtót, majd leült közénk a földre, lábát kényelmesen keresztbe téve, hatalmas csontos kezeit pihentetve a térdén. - Remélem, nem neheztelsz azért, hogy nem látogattalak meg – fordult hozzám. - Tudtam, hogy rendbe fogsz jönni, és itt nagyobb szükség volt rám. - Semmi gond - mosolyogtam, majd levettem a napszemüveget és félreraktam. - Jó újra látni téged, Vancha - mondta Mr.Tall, majd végül köszöntötte Debbie-t és Alice-t. - Most, hogy túlestünk a formaságokon dörmögte Vancha - térjünk rá a lényegre. Te tudtad, hogy mi fog történni a futball-stadionban, igaz? - Sejtettem - mondta Mr.Tall óvatosan. A szája alig mozgott. - És te ezek ellenére is elengedted Darrent? Hagytad volna, hogy meghaljon a barátod? - Nem hagytam én semmit - ellenkezett Mr.Tall. Az események olyan úton haladnak, amilyenen kell. Az nem az én szerepem, hogy beavatkozzak a kibogozhatatlan jövő alakulásába. Tudod jól, Vancha. Ezt már megbeszéltük. Számtalanszor. - És én még mindig nem veszem be ezt a mesét - morogta Vancha. - Ha nekem lenne képességem, hogy belelássak a jövőbe, arra használnám, hogy
segítsek azoknak, akik fontosak a számomra. Tájékoztathattál volna minket a Vérszipolyok Urának a kilétéről. Larten még most is élne, ha előre figyelmeztetsz minket. - Nem - mondta Mr.Tall. - Larten akkor is meghalt volna. A körülmények ugyan mások lettek volna, de a halála elkerülhetetlen volt. Nem tudtam volna megakadályozni. - De attól még meg kellett volna próbálnod erősködött Vancha. Mr.Tall összeszorított ajkakkal halványan elmosolyodott, majd rám nézett. - Azért jöttél, hogy útmutatást kérj. Reméled, hogy megtudod egykori barátod, Steve Leopard tartózkodási helyét. Elmondhatod nekünk?kérdeztem reménykedve. - Nem - mondta Mr.Tall. - De biztosíthatlak, hogy hamarosan meg fogja mutatni magát. - Ez azt jelenti, hogy támadni fog?- sürgette Vancha. – A közelünkben van? Mikorra tervezi az összecsapást? Hol? - Már unom a kérdéseidet - morogta Mr.Tall, és fenyegetően megvillant a szeme. - Ha aktív szerepet tudnék játszani a vámpír klán sorsának alakulásában, megtenném. Sokkal nehezebb a háttérben állni, és tétlenül figyelni az eseményeket. Nehezebb, mint gondolod. Te megsirattad Lartent, mikor meghalt - én viszont már 30 évvel előtte gyászolni kezdtem őt, mióta belepillantottam a lehetséges halálába. - Úgy érted, hogy nem tudtad… biztosan, hogy meg fog halni? – kérdezte Harkat. - Tudtam, hogy eljön az a perc, mikor az ő, vagy
a Vérszipolyok Urának életének vége szakad, de ennél többet nem tudtam - bár mindvégig a legrosszabbtól féltem. - És a következő összecsapás? - kérdeztem halkan. - Mikor Vancha és én utoljára kerülünk szembe a Vérszipolyok Urával, melyikünk fog meghalni? - Nem tudom - mondta Mr.Tall. - Belenézni a jövőbe gyakran több, mint csupán egy kellemetlen élmény. Jobb nem tudni a barátaid és a szeretteid sorsát. Próbálom elkerülni, amilyen gyakran csak tudom. Vannak alkalmak, mikor nem tudom megelőzni, mikor a saját végzetem kényszerít rá. De csak ritkán. - Szóval nem tudod, hogy győzünk-e vagy sem? – kérdeztem. - Azt senki sem tudja – mondta. - Még Desmond Tiny sem. - De ha mi vesztünk - mondtam egy kis idegességgel a hangomban. - Ha a vérszipolyok győzedelmeskednek, és Steve megöli egyikünket, ki lesz az? - Nem tudom - ismételte Mr.Tall - De ki tudnád deríteni – erősködtem. Belenézhetsz abba a jövőbe, ami a győzelmüket követően jön majd el, és megnézheted, hogy melyikünk élte túl. - Miért tenném? - sóhajtotta Mr.Tall. - Milyen haszon származna belőle? - Tudni akarom - válaszoltam. - Talán jobb lenne ha…- kezdte mondani Vancha. - Nem! Tudnom kell. Két éve álmodom a klán megsemmisüléséről, és hallgatom azok sikolyait,
akik elpusztulnak, ha megbukunk. Ha meg kell halnom, hát legyen. De mondd el, kérlek, hogy felkészülhessek rá. - Nem tudom megmondani - mondta Mr.Tall szomorúan. - Senki sem tudja megjósolni, hogy melyikőtök fogja megölni a Vérszipolyok Urát - vagy melyikőtök fog meghalni a keze által. - Akkor nézz bele későbbre – kérleltem. - Húsz vagy harminc évvel. Látod Vanchát vagy engem a jövőben? - Hagyj engem ebből ki - csattant fel Vancha. Nem akarok ilyesmivel foglakozni. - Akkor nézz csak engem - mondtam, feszülten figyelve Mr.Tallra. Ő állta a tekintetemet, majd halkan megszólalt: - Biztos vagy benne? - Igen. - Rendben - Mr.Tall leeresztette tekintetét és becsukta a szemét. - Nem tudom olyan részletességgel megmondani, ahogy szeretnéd, de előreirányítom a tekintetem évtizedekkel későbbre és… Mr.Tall elhallgatott. Vancha, Harkat, Debbie, Alice és én figyeltük, ahogy az arca összerándul és piros színt ölt. Úgy tűnt, mintha a Cirque de Freak tulajdonosa abbahagyta volna a légzést, és a levegő hőmérséklete is csökkent pár fokkal. Öt percig maradt ebben a helyzetben, izzó ábrázattal, összeszorított ajkakkal. Majd kifújta a levegőt, kinyílt a szeme, és a levegő hőmérséklete is normalizálódott. - Megnéztem - mondta, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. - És?
- Nem találtalak téged. Keserűen elmosolyodtam. - Tudtam. Ha a klán megsemmisül, én leszek az oka. Én vagyok halálra ítélve, ha elveszítjük a Sebhelyesek Háborúját. - Nem szükségszerűen. – Ötven vagy hatvan évvel későbbre mentem az időben, jóval a vámpírok esetleges bukása után. Meg is halhattál, miután a többieket már mind megölték. - Akkor nézd meg, hogy mi lesz tíz, vagy húsz év múlva – kértem. - Nem – mondta határozottan Mr.Tall. – Már így is többet láttam a kelleténél. Nem akarok még többet szenvedni ma éjjel. - Miről beszélsz? – kérdeztem. – Mit kellett elszenvedned? - Fájdalmat – mondta Mr.Tall, és Vanchára pillantott. – Tudom, hogy arra kértél, ne nézzem meg a te jövődet, öreg barátom, de nem tudtam megállni. Vancha elkáromkodta magát. - Folytasd. – mondta. - Mióta ez a bolond kinyitotta a férgek konzervdobozát, nekünk is végig kell néznünk, ahogy tekeregnek. Sújts le rám azokkal a rossz hírekkel. - Mindkét jövőbe belenéztem – mondta Mr.Tall. – Nem terveztem, de nem tudom kontrollálni ezeket a dolgokat. Belepillantottam abba a jövőbe, ami akkor jön el, ha a vérszipolyok nyerik meg a Sebhelyesek Háborúját, és abba is, ami a vámpírok győzelmét követően jön majd el – és bár ez utóbbiban megtaláltam Darrent, te egyikben sem szerepeltél. - Mr.Tall a földre sütötte szemét, majd komoran folytatta. – Veled mindenképpen végezni
fog az Árnyak Ura…
17. FEJEZET Vancha lassan pislogott néhányat. - Azt mondod, hogy mindenképpen meg fogok halni, akár nyerünk, akár nem? – a hangja meglepően nyugodtan csengett. - Az Árnyak Ura arra rendeltetett, hogy elpusztítson téged – válaszolt Mr.Tall. – Nem tudom megmondani, hogy mikor és hol, de biztos, hogy be fog következni. - Ki ez az Árnyak Ura? – kérdezte Harkat. Én voltam az egyetlen, aki tudott róla. Evanna figyelmeztetett, hogy ne beszéljek róla senkinek. - Ő az a kegyetlen uralkodó, aki romba fogja dönteni a világot a Sebhelyesek Háborúja után – válaszolta Mr.Tall. - Nem értem – mormogta Harkat. – Ha megöljük Steve-t, nem lesz semmiféle Árnyak vérengzős Ura. - Ó, de lesz – mondta Mr.Tall. – A világ készen áll arra, hogy megteremtsen egy elképzelhetetlen erejű, dühöngő szörnyeteget. Az eljövetele elkerülhetetlen. Egyedül a kiléte kérdéses még – de már nem sokáig. - A pusztaság – suttogta holtra váltan Harkat. – Úgy érted, hogy még ha meg is öljük Steve-t, a jövő… olyan lesz? A sivár föld, ahol Darren és én… megtaláltuk az igazat rólam – ez az, ami vár ránk?
Mr.Tall habozott egy kicsit, majd bólintott. - Olyan időket élünk, hogy semmilyen kár nem származhat belőle, ha beszélek róla, mivel semmit sem lehet tenni ellene. Az Árnyak Ura közeleg – 24 órán belül meg fog születni, és a világ beleremeg majd az eljövetelébe. Hosszú, néma csend következett. Vancha, Harkat, Alice és Debbie teljesen össze voltak zavarodva, főleg ez utóbbi páros, hiszen ők semmit sem tudtak a jövőbeli pusztaságról. Nekem az egész testemet átjárta a félelem. Ez a legborzalmasabb rémálmaim megerősítése volt. Az Árnyak Ura fogja uralni a világot, tekintet nélkül arra, hogy ki nyeri meg a Sebhelyesek Háborúját. És nem csak hogy nem tudom megakadályozni az eljövetelét – az egyik lehetséges jövőben belőlem válik majd az Árnyak Ura. Ami azt jelenti, hogy ha megnyerjük a háborút, a többi élettel együtt, amit kioltok, Vanchát is meg fogom ölni. Ez lehetetlennek tűnt. Úgy hangzott, mint egy beteges, rossz vicc. De Evanna és Mr.Tall is meg voltak ajándékozva a jövőbelátás képességével – és mindketten ugyanezt állították. - Tisztázzuk – dörmögte Vancha, megtörve a csendet és megszakítva a gondolatmenetemet. – Nem számít, hogy mi történik Steve Leonard és köztünk – vagy a vérszipolyok és a vámpírok között – az Árnyak Ura eljön, hogy elpusztítsa a világot. - Igen – mondta Mr.Tall. – Az emberek hamarosan elvesztik az irányítást a bolygójuk felett. A gyeplő gazdát fog cserélni. Ez meg van írva. A kérdés csak az, hogy ez a gyeplő egy vérszipoly, vagy egy vámpír kezébe kerül-e. Mr.Tall nem nézett rám, mialatt beszélt. Lehet,
hogy csak én képzeltem, de úgy éreztem, szándékosan kerüli a tekintetemet. - De mindenképpen belőlem lesz tüzifa, igaz? – kérdezte Vancha. - Igen – mosolygott Mr.Tall. – De ne félj a haláltól, Vancha. Egyszer mindegyikünk meg fog halni. – A mosoly elhalt az ajkain. – Néhányunk nagyon is hamar. - Miről beszélsz? – csattant fel Vancha. – Te nem vagy része ennek. Nincs olyan vámpír vagy vérszipoly, aki kezet emelne rád. - Ez igaz lehet – kuncogott Mr.Tall. – De vannak mások a világon, akik nem tartanak ennyire nagyra. - Az arckifejezése meglágyult. - És hogy bizonyítsam a kijelentésemet… Egy nő sikoltott. Mindannyian talpra ugrottunk és az ajtóhoz siettünk, kivéve Mr.Tallt, aki lassan állt fel mögöttünk. Alice ért elsőnek az ajtóhoz. Gyorsan kinyitotta, kiugrott, előhúzott egy pisztolyt, gurulva a földre érkezett, majd feltérdelt. Vancha volt a következő. Kiugrott, lefejtett néhány shurikent a hevederéről, készen arra, hogy elhajítsa őket, ha kell. Én voltam a harmadik. Nem volt fegyverem, így Alice után vetettem magam, remélve, hogy el tud látni valamivel. Harkat és Debbie egyszerre mozdultak. A törpe személy fejszét forgatott, míg Debbie Alice-hoz hasonlóan pisztolyt rántott. Mögöttünk Mr.Tall megállt az ajtónál, tekintetét az égre szegezve. Senkit sem láttunk, de hallottunk egy újabb sikolyt, ez alkalommal egy gyerekét. Majd egy férfi kétségbeesett kiáltását – Evráét. - Fegyvert! – kiáltottam Alice-nak, mire ő előhúzott egy rövid vadászkést a bal lábán lévő
zsebből. - Maradj mögöttem! – utasított Alice, követve a hangokat. – Vancha a bal oldalamra, Debbie és Harkat a jobbomra! Engedelmeskedve az ex-rendőrfőnöknek, legyezőszerűen szétterülve haladtunk tovább. Éreztem, hogy Mr.Tall követ minket, de nem néztem hátra. Egy nő újra sikoltott – Merla, Evra felesége. Az emberek kiszivárogtak a körülöttünk lévő sátrakból és lakókocsikból, készen arra, hogy a segítségünkre siessenek. Mr.Tall odakiáltotta nekik, hogy maradjanak ki ebből. Mennydörgő hangjára mindenki visszabújt a sátrába. Hátrapillantottam a vállam fölött, meglepődve a hevességétől. Mr.Tall mentegetőzve elmosolyodott. - Ez a ami harcunk, nem az övék – mondta magyarázatképpen. A „mi” szó meglepett – lehet, hogy Mr.Tall végre felhagy pártatlanságával? – de nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy hosszasan elgondolkodjak rajta. Előttem Alice maga mögött hagyva az utolsó sátort is, elért a zavargások helyszínére. Egy másodperccel később már én is átláttam a helyzetet. A Von család – Liliát kivéve, aki nem volt jelen – támadás alatt állt. Támadóik – R.V., Morgan James, és Steve Leopard fia, Darius! R.V. már megölte Evra kígyóját, és azon munkálkodott, hogy felaprítsa Shancusét. Evra a kampókezű őrülttel viaskodott, próbálva a földre taszítani, míg Shancus Dariusszal birkózott. Merla Urchát fogta le, aki a kígyóját szorongatta, hogy mentse az életét, keservesen zokogva.
Hátrálni kezdtek Morgan Jamestől. Ő lassan követte őket, egyenetlen félmosollyal szétroncsolódott arcán, a vérrel festett vörös karikákkal kiemelve ördögi szemét. Puskájával Merla hasára célzott. Vancha reagált a leggyorsabban. Morgan James puskája felé hajított egy shurikent, eltérítve azt céljától. James meghúzta ugyan a ravaszt, de a lövedék messze Merla mellett zúgott el. Mielőtt újra lőhetett volna, elengedte Urchát és letépte a jobb fülét, majd Morgan James arcába dobta. A fül homlokon találta, és ő meglepődve esett hátra. R.V. kiütötte Evrát az útjából és Shancus után kapott. Elragadta őt Darius mellől, hogy lássa, merjük-e kockáztatni a kígyófiú életét. - Nincs tiszta lövőhelyzetem! - kiáltotta Alice. - Én befogtam Morgan Jamest! - ordította vissza Debbie. - Akkor lődd le! - A fiú meghal, ha megsebesíted Morgant! – vágott vissza R.V., belenyomva kampós kezének 3 pengéjét Shancus nyakának pikkelyes húsába. Shancus vagy nem ismerte fel a veszélyt, amiben volt, vagy egyszerűen csak nem törődött vele, mert folytatta a rugdosást és csapkodást R.V. felé. De mi láttuk benne a gyilkos szándékot, így azonnal megtorpantunk. - Engedd el, Kampós – vicsorgott Vancha, majd széttárt karokkal megkerült minket. – Harcoljunk szemtől-szemben, ember az ember ellen. - Te nem vagy ember – válaszolta R.V. gúnyosan. – Söpredék vagy, akárcsak az egész bandád. Morgan! Jól vagy? - Highen - ordította Morgan James. Felvette a
földről a puskáját, és újra Merlára célzott vele. - Ez alkalommal nem! – kiáltotta Harkat és Merla elé léve James felé suhintott fejszéjével. James még időben kitért a halálos penge útjából. Tőle nem messze, a túloldalon Darius előhúzott egy kis nyílpuskát és Harkatra tüzelt vele. De túl elhamarkodottan célzott, és a nyíl magasan Harkat feje felett zúgott el. Darius felé vetettem magam, azzal a szándékkal, hogy túszként magam előtt tartsam, akárcsak R.V. Shancust. De Shancus kígyója vadul vonaglott haláltusájában, és én megbotlottam benne, mielőtt Darius nyaka köré tekerhettem volna a kezem. Előreesve összeütköztem Evrával, aki fia segítségére akart sietni. Mind a ketten a földre rogytunk, egyenesen a haldokló kígyó gyűrűi közé. Kihasználva ezt a fejetlenséget, Morgan James és Darius közelebb húzódtak R.V.-hez. Alice, Debbie, Harkat és Vancha haboztak, majd hátrálni kezdtek. Nem merték követni őket, attól tartva, hogy R.V. megölheti Shancust. - Engedd el! – sikította Merla, és a szeme megtelt a kétségbeesés könnyeivel. - Különben? – gúnyolódott R.V. - Nem fogtok kijutni innen – mondta Vancha. - Ki fog megállítani? – nevetett R.V. Evra azonnal talpra ugrott, és elindult a hátráló trió felé, mire R.V. még jobban belemélyesztette kampóit Shancus nyakába. – Nem, te nem – mondta, mire Evra megtorpant. - Engedje el a fiút, és sértetlenül távozhatnak – mondta Debbie, és lejjebb eresztette a pisztolyát. - Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket
szabj – nevetett R.V. - Mégis mit akarsz? – kiáltottam oda neki. - A kígyófiút – vihogott R.V. - Ő nem jó neked – mondtam, és tettem egy határozott lépést felé. – Vigyél helyette engem. Elcserélem magam Shancusért. - Állj le, Shan. A fiút visszük, és kész. Ha megpróbálsz az utunkba állni, meghal. Hátrapillantottam a szövetségeseimre – senki sem mozdult. A vérszipolyok sakkban tartottak minket. Vancha egy telivér vámpír gyorsaságával utánuk eredhetett volna, és Debbie-nek és Alice-nak is fegyver volt a kezében, de R.V. megölhette volna Shancust, mielőtt bármelyikünk is megállíthatta volna. Így R.V., Morgan James és Darius folytatta a hátrálást. R.V. és Morgan James arcán őrült vigyor terült szét, de Darius ugyanúgy festett, mint mikor rámlőtt – rémülten, és kissé betegesen. Ekkor Mr.Tall szólalt meg. - Ezt nem engedhetem. R.V. bizonytalanul megtorpant. – Ez nem a te ügyed! – kiáltotta. – Ne üsd bele az orrod! - Az én ügyemmé tettétek – ellenkezett halkan Mr.Tall. – Ez az én otthonom. Én felelek azért az emberekért, így közbe kell avatkoznom. - Ne legyél…- ordította R.V., de mielőtt befejezhette volna, Mr.Tall már rajta is volt. Természetfölötti gyorsasággal mozgott, amire még egy vámpír sem lett volna képes. Kevesebb, mint egy szempillantás alatt R.V. előtt termett, és kezei máris a kampóin voltak. Lefejtette őket Shancus nyakáról, letépve két kampót a bal, és egyet a jobb karjáról.
- A kezem! – ordította R.V. gyötrődve. – Engedd el a kezem, te — Akármilyen őrült sértést is vágott Mr.Tall fejéhez, hangját elnyomta egy elsülő puska robbanó süvítése. Morgan James, aki R.V. mellett állt, bepréselte puskájának csövét Mr.Tall bordái közé, és meghúzta a ravaszt. A lövedék könyörtelen sebességgel lövellt ki a puskacsőből – felhasítva a védtelen Mr.Tall bordáit!
18. FEJEZET Mr.Tall rekeszizmából sötétvörös vér és fehér csontszilánkok törtek elő. Egy pillanatig még állt, kezeit R.V. kampóira bilincselve, mintha mi sem történt volna. Majd összecsuklott, vér spriccelt ki a golyó hagyta lukból, darabokra szaggatott hasából. R.V. és Darius dermedten figyelték az eseményeket, míg Morgan James oda nem kiáltotta nekik, hogy fussanak. Rendezetlen sorokban menekültek, R.V. maga után vonszolta Shancust, míg James vadul tüzelt ránk a válla fölött. Senki sem ment utánuk. Képtelenek voltunk elfordítani a tekintetünket Mr.Tallról. Gyors pislogás közben, összeszorított fogakkal, kezével kitapogatta a lukat. Nem hiszem, hogy valaki is tudta, hogy hány éves Mr.Tall, vagy hogy honnan származik. De idősebb volt akármelyik vámpírnál, hatalmas erő és mágia birtokosa. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen egyszerűen végezni lehessen vele. Debbie tért magához elsőként a megrázkódtatásból. Eldobta a pisztolyát, és odarohant Mr.Tallhoz. Mi is tettünk egy lépést felé – de azonnal meg is torpantunk, mikor valaki megszólalt egy közeli lakókocsi árnyékából. - Gondoskodásotok dicséretes, de teljességgel fölösleges. Kérlek, lépjetek hátra. Egy alacsony ember kacsázott elő a sötétségből. Elnyűtt sárga zakót és magasszárú,
zöld csizmát viselt. Fehér haja és vastag üvegű szemüvege volt, és egy szív alakú órát forgatott a kezében. Desmond Tiny! Mögüle előlépett lánya, a boszorkány – Evanna. Alacsony volt és izmos, karját és lábát szőr borította, és öltözete a teste köré csavart kötelekből állt. Hegyesen kiálló fülei, apró orra, és felemás szeme volt, az egyik barna, a másik zöld. Némán figyeltük, amint e furcsa páros megállt a levegő után kapkodó Mr.Tall mellett. Evanna feszült volt, de Mr.Tiny arca csupán kíváncsiságot tükrözött. Jobb lábával gyengéden oldalba rúgta Mr.Tall, mire ő fájdalmasan felszisszent. - Hagyja békén! – kiáltotta Debbie. - Fogd be a szád, vagy megöllek – válaszolta Mr.Tiny. Bár hangja mézesmázosan csengett, szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy végezne Debbie-vel, ha még egy szót szól. Szerencsére ezt ő is megérezte, így a dühtől remegve, de féken tartotta a nyelvét. – Szóval, Hibernius – mondta Mr.Tiny. – Eljött életed utolsó órája. - Tudtad, hogy egyszer be fog következni – válaszolta Mr.Tall. - Igen – bólintott Mr.Tiny. – De te tudtad? - Sejtettem. - Elkerülhetted volna. Soha nem volt kötelességed belea-vatkozni ezen halandók balsorsú végzetébe. - De számomra igen – mondta Mr.Tall. Reszketett, és sötét vértócsa szivárgott a testéből. Evanna hátrált egy lépést, hogy elkerülje a kifröccsenő vért, de Mr.Tiny hagyta, hogy az ráfolyjon a csizmájára, bemocskolva annak talpát. - Tiny! – csattant fel Vancha. – Meg tudod
menteni? - Nem – válaszolta egyszerűen Mr.Tiny. Majd Mr.Tall fölé hajolt, és középső ujját a homlokának közepére, mutató és gyűrűsujját a szemére, míg hüvelyk és kisujját kétoldalt az arcára téve a halál érintésének jelét mutatta. – Még a halálban is légy győzedelmes – mondat meglepő gyengédséggel, majd visszahúzta a kezét. - Köszönöm, Apa – mondta Mr.Tall, majd feltekintett Evannára. – Viszlát, Húgom. - Örökké emlékezni fogok rád – válaszolta a boszorkány. Mozdulni sem tudtunk a döbbenettől. Csak álltunk ott némán, földbe gyökerezett lábbal. Tudtam, hogy Evannának született egy ikerbátyja is, csak éppen sohasem gondoltam, hogy épp Mr.Tall az. Evanna is előrehajolt, majd megcsókolta testvére homlokát. Mr.Tall elmosolyodott, majd a teste összerándult, szeme kimeredt, nyaka megmerevedett – és meghalt. Mr.Tiny felegyenesedett és hátat fordított neki. Szemében kerek vércseppek csillogtak. - A fiam halott – mondta olyan hangnemben, mintha csak az időjárást kommentálná. - Nem is tudtuk! – kapkodott levegő után Vancha. – Sosem beszélt a családjáról. Mr.Tiny kuncogva oldalra lökte Mr.Tall fejét csizmájának sarkával. – Nem is tudom, hogy miért. Felhorkantam, mikor megrúgta Mr.Tallt, és dühösen elindultam felé. Vancha és Harkat ugyanígy tettek. - Uraim – szólt halkan Evanna. – Ha arra vesztegetitek az időtöket, hogy harcba
bonyolódjatok apámmal, a gyilkosok el fognak menekülni az ifjú Von fiúval. Megtorpantunk. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem Shancusról. A többiek szintúgy. Most, hogy emlékeztettek minket rá, azonnal felocsúdtunk a kábulatból. - El kell kapnunk őket – mondta Vancha. - De mi lesz Mr.Tall-lal? – kérdezte sírva Debbie. - Ő már halott – szipogott Vancha. – Hagyjuk őt magára a családjával. Erre Mr.Tiny elnevette magát, de már nem szenteltünk neki különösebb figyelmet. Minden szervezkedés nélkül összecsoportosultunk, majd már épp indulni készültünk, mikor meghallottam Evra kiáltását. - Várjatok! - Hátranéztem, és láttam, amint jelentőségteljes és sokatmondó pillantást vált Merlával. – Én is jövök. Senki sem ellenkezett. Befogadva Evrát a sorainkba váltunk el Merlától, Urchától, Mr.Tinytól, Evannától és a halott Mr.Talltól, és keresztülvágva a táboron üldözőbe vettük Shancust és elrablóit. Ahogy kiléptünk a stadionból kivezető alagútból, láttuk, hogy zsákmányunk kétfelé vált. Tőlünk jobbra futott R.V. Shancusszal, a belváros felé tartva. Tőlünk balra Morgan James és Darius menekült lefelé a hegyen a folyó irányába, ami a stadionhoz közel eredt. Vancha végignézett rajtunk, majd egy szempillantás alatt meghozta a döntést. - Alice és Evra – velem. Mi megyünk R.V. és Shancus után. Darren, Harkat és Debbie – kapjátok el Morgan Jamest és a fiút. Szívesebben tartottam volna és is velük, de Vancha jóval tapasztaltabb volt, mint én. Így hát
szófogadóan bólintottam, majd Harkattal és Debbie-vel balra indultunk, hogy üldözőbe vegyük a gyilkost és tanoncát. A fejfájásom újult erővel lángolt fel, és félig vakká váltam, amint leereszkedtünk a hegyoldalon. Lépteim zaja a betonúton kínzás volt a fülemnek. De mint félvámpír, gyorsabban futottam, mint Harkat vagy Debbie, és hamarosan látótávolságon belül tudtam Morgan Jamest és Dariust. Ők, mikor meghallották, hogy közeledem, szembefordultak velem, hogy felkészüljenek a küzdelemre. Meg kellett volna várnom Harkatot és Debbie-t, sem minthogy egyedül szálljak szembe velük, egyetlen késsel felfegyverkezve. De a düh elvakított. Elővigyázatlanul törtem előre a folyamatos golyó–és nyílzápor közepette. De a vámpírok szerencséje most is mellém szegődött, így azok célt tévesztettek. Másodperceken belül már rajtuk is voltam, bosszúra szomjasan. James puskájának csövével felém suhintott, és eltalált ott, ahol Darius korábban meglőtt. Fájdalmamban felordítottam, de egy pillanatra sem hátráltam meg. James felé szúrtam a késemmel, cafatokra szaggatott arcát célozva. Ő elhajolt előle, miközben Darius a bordáim közé bokszolt. Félrelöktem a fiút, és újra James felé szúrtam. Elnevette magát, majd megragadott, és lebirkózva a földre nyomott. Arcom egy ízben közel került az övéhez, így jobban szemügyre tudtam venni. A bőre ráncos és pirosas volt, fogai kilátszottak ajkának vékony húsa mögül, a szeme pedig nem volt több egy borzalmas golyónál a sebhelyes összevisszaság közepén. - Thetszik? – kérdezte James.
- Bájos – mosolyogtam gúnyosan, és felülkerekedve rajta a szeme felé döftem hüvelykujjammal. - Urgyhaneszt fhohog thenni vheed his – fogadkozott James, és beletérdelt a hasamba. - Majd meglátjuk – horkantam fel. Végre sikerült beleszúrnom, de csak a karját találtam el. Bár érzékeltem, hogy Darius üt-vág a nyílpuskájával, ahol csak ér, de nem törődtem vele különösebben, minden erőmmel Morgan Jamesre összpontosítottam. Erősebb voltam, mint a vémber, de ő testesebb volt és tapasztaltabb harcos. Felülkerekedvén rajtam, belefúrta a térdét és a könyökét a hasamba és az ágyékomba, majd szemen köpött. Csillagokat láttam a fájdalomtól. Úgy éreztem, mintha valaki közvetlenül a fülembe sikítana, és csapná össze a két tenyerét. Beleharaptam James bal alkarjába, és különösen éles fogaimmal feltéptem egy nagy darabot a húsából. James visított, mint egy macska, és maradék erejével ellökött magától. Ahogy hátraestem, Darius keményen belerúgott a fejembe, minek következtében teljesen elvesztettem néhány másodpercre a tájékozódási képességeimet. Mire magamhoz tértem, James már rajtam is volt. Bal kezével hátrahúzta a fejemet, jobbjával pedig magasba emelte a saját késemet – amit kettőnk párharca során vesztettem el – arra készülve, hogy elvágja vele a torkomat. A kés után kaptam, de eltévesztettem. Újra megpróbáltam visszaszerezni, de épp hogy csak sikerült eltolnom magamtól a pengét. Harmadszor is érte nyúltam – majd félúton abbahagytam a
mozdulatot, az izmaim megfeszültek, és behunytam a szemem. James arcán diadalittas vigyor terült szét. Azt hitte, feladtam. Azt viszont nem vette észre, hogy közben Harkat mögé lopódzott, és lesújtott fejszéjével. Egy megkésett ordítás hallatszott – Darius próbálta figyelmeztetni Jamest – majd egy tompa puffanás. Kinyitottam a szemem. A tekintetem azonnal Morgan James sötétség felé guruló fejére esett. Harkat egyetlen, hatalmas erejű csapással metszette le a nyakáról. Vér kezdett ömleni a csonkból. Újra behunytam a szemem, mikor a felém fröccsenő vér eláztatta a ruhámat. James élettelenül feküdt rajtam. Kinyitottam a szemem, letöröltem a vért az arcomról, és kicsúsztam a lefejezett holttest alól. Darius mellettem állt, és dermedten meredt elesett társára. A vér a fiú nadrágját is átáztatta. Felálltam. A lábaim remegtek. A fejem majd széthasadt. A vér beleszáradt a hajamba, és csöpögött az arcomból. Rosszul akartam lenni. De tudtam, hogy mit kell tennem. Kifeszegettem a késemet az élettelen Morgan James kezéből, majd Darius torkának nyomtam a pengét, és szabad kezemmel megragadtam a haját. Vicsorogva markoltam a kést. Abban a pillanatban nem voltam se ember, se vámpír. Kegyetlen vadállattá váltam, készen arra, hogy véget vessek egy fiatal fiú életének.
19. FEJEZET Debbie állított meg. - Ne! – sikoltotta, és mögém rohant. Olyan rémület volt a hangjában, ami még ebben a vérszomjas állapotban is megtorpanásra késztetett. Nehezen vette a levegőt, és a szeme megtelt iszonyattal. – Ne! – zihálta kétségbeesve. - Miért ne? – vicsorogtam. - Hiszen még gyerek! – sírt Debbie. - Nem. Ő Steve Leopard fia – vetettem ellene. – Gyilkos, akárcsak az apja. - De hisz nem ölt meg senkit! – tiltakozott Debbie. – Morgan James végzett Mr.Tall-lal, de ő már halott. Nem kell megölni a fiút is. - Mindegyikőjüket megölöm! – ordítottam teljesen kikelve magamból. Olyan volt, mintha egy másik ember bőrébe bújtam volna, egy vérszomjas gyilkoséba. – Mindegyik vérszipolynak meg kell halnia! Az összes vémbernek! Mindenkinek, aki segített nekik! - Még egy gyereknek is? – kérdezte dermedten Debbie. - Igen! – ordítottam. A fejem úgy hasogatott, mint még soha azelőtt. Olyan volt, mintha tüzes vasakat nyomtak volna az arcomhoz. A szívem mélyén tudtam, hogy helytelen, amit csinálok, de túlságosan is el voltam telve gyűlölettel, ami arra késztetett, hogy gyilkoljak.
Énem könyörtelen része bosszúért kiáltott. - Harkat – fordult könyörögve Debbie a törpe személyhez. – Nyisd fel a szemét! Harkat megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy meg tudnám állítani. - Meg kell próbálnod! – mondta hisztérikusan Debbie. - Nem tudom, hogy… van-e hozzá jogom – motyogta Harkat. Debbie újra hozzám fordult. Könnyek csillogtak a szemében. - Nem szabad megtenned! - Ez a kötelességem – mondtam szárazon, mire ő a lábam elé köpött. - Ez a véleményem a te kötelességedről! Szörnyeteggé fogsz válni, ha megölöd ezt a fiút. Semmivel sem leszel különb Steve-nél. Elbizonytalanodtam. Szavai felszakítottak bennem egy mély emléket. Azon kaptam magam, hogy Mr.Crepsley utolsó szavai járnak a fejemben. Azt mondta, hogy öljem meg Steve Leopardot, ha alkalmam nyílik rá – de ne szenteljem az életemet a bosszúnak. Ő mit tenne a helyemben? Megölné a fiút? Ha szükséges lenne – igen. De valóban szükséges? Azért akarok végezni Dariusszal, mert félek tőle, és halála a közösség javát szolgálná – vagy mert fájdalmat akarok okozni Steve-nek? Mélyen belenéztem a fiú szemébe. Félelmet láttam bennük, és a félelmen túl… szomorúságot. Steve szemében maga a megtestesült gonoszság bujkált. Nem úgy Dariuséban. Ő sokkal inkább ember volt, mint az apja. A késemet még mindig a nyakához szorítva tartottam, gyengén belemélyesztve pengéjét a húsába. A vér
patakokban csörgedezett le a nyakán. - Saját magadat teszed tönkre – suttogta rekedten Debbie. – Rosszabb leszel, mint Steve. Ő nem tud különbséget tenni jó és rossz között. De te igen. Ő együtt tud élni a saját gonoszságával, mert nem ismer mást, de téged fel fog emészteni. Ne tedd ezt, Darren. Könnyes szemmel bámultam Debbie-re. Tudtam, hogy igaza van. El akartam dobni a kést. Nem tudtam elhinni, hogy valaha meg akartam ölni a fiút. De énem egy része még mindig el akarta venni az életét. Valami felébredt bennem, egy olyan Darren Shan, akinek létezéséről eddig nem is tudtam, és aki nem akart harc nélkül belenyugodni a sorsába. Az ujjaim megrezzentek, ahogy tartottam a kést, de a bennem tomboló bosszú nem engedte, hogy lejjebb eresszem. - Folytasd csak, és ölj meg – szólalt meg hirtelen Darius. – Ez az, amit a te fajtád csinál. Alávaló gyilkosok vagytok. - Miről beszélsz? – kérdeztem, de Darius válaszul csak gúnyosan elmosolyodott. - Ő Steve fia – emlékeztetett Debbie. – Hazugságokon nevelkedett. Ez nem az ő hibája. - Az apám nem hazudott! – ordította Darius. Debbie megkerülte a fiút, hogy egyenesen a szemembe tudjon nézni. - Nem tudja az igazságot. Ne ölj meg egy ártatlant, Darren. Ne legyél olyan, mint amit te magad is megvetsz. Nagyot sóhajtottam. El akartam venni a kést, jobban, mint bármikor, de még mindig vívódtam, érzelmeim viharában vergődve. - Nem tudom, hogy mit tegyek! – nyögtem.
- Gondold meg – mondta Harkat. – Szükségünk lehet a fiúra, hogy… elcseréljük Shancusért. Ez amellett szól, hogy életben hagyjuk. A bosszú lángja egy szempillantás alatt kialudt bennem. Leeresztettem a kést, és úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről. Elmosolyodtam. - Kösz, Harkat. - Nem kellett volna, hogy szükséged legyen rá – mondta Debbie. Hátrakötöttem Darius kezeit egy hosszú ruhafoszlánnyal, amit Harkat tépett le a köpenyéből. – Azért kellene megkímélned az életét, mert ez a helyes – nem pedig azért, mert lehet, hogy szükségünk lesz rá. - Talán – mondtam elszégyellve magam, de valahogy nem akaródzott ezt el is ismernem. – De ez most nem számít. Majd később is megvitathatjuk. Először is, derítsük ki, hogy mi van Shancusszal. Hol a telefonod? Egy perccel később Debbie már elmélyülten beszélgetett Alice Burgessel. Még mindig R.V. és Shancus nyomában voltak. Vancha engem kért a telefonhoz. - Döntenünk kell – mondta. – Közel vagyok R.V.-hez. Le tudnám kaszálni egy shurikennel, és megmenthetném Shancust. - Akkor mégis mire vársz? – kérdeztem szemöldökráncolva. - Van egy olyan érzésem, hogy Steve Leonard felé vezet minket – mondta Vancha, mire én halkan felnyögtem, és erősen megmarkoltam a telefont. - Mit mondd Evra? – kérdeztem. - Ez a mi döntésünk, nem az övé – suttogta Vancha. – Őt csak a fia érdekli. Nekünk más dolgok
miatt is aggódnunk kell. - Én nem lennék képes feláldozni Shancust Steveért – mondtam. - De én igen – válaszolta halkan Vancha. – De kétlem, hogy idáig fajulna a dolog. Ha ügyesek vagyunk, megmenthetjük a fiút, és végezhetünk Leonarddal is. De ez kockázatos. Ha azt akarod, hogy törekedjek a biztonságra, és öljem meg R.V.-t most, megteszem. De én hiszek abban, hogy meg kell próbálnunk. - Te vagy az idősebb Herceg – mondtam. – Dönts te. - Nem – ellenkezett Vancha. – Egyenlőek vagyunk. Shancus többet jelent számodra, mint számomra. Most a te szavadat fogom követni. - Kösz – mondtam keserűen. - Bocs – mondta Vancha, és érződött a hangján, hogy valóban sajnálja. – Vállalnám a felelősséget, de ebben a helyzetben nem tehetem. Öljem meg R.V.-t, vagy kövessem? Dariusra siklott a tekintetem. Ha végeztem volna vele, azt mondtam volna Vanchának, hogy ölje meg R.V.-t és mentse meg Shancust – különben Steve biztosan lemészárolta volna a kígyófiút bosszúból. De ha Dariusszal, mint fogollyal bukkanok fel, Steve kénytelen lesz a cserére. Ha már visszakaptuk Shancust, üldözőbe vehetjük Stevet. - Rendben – mondtam végül. – Hagyd futni. Mondd meg, hogy hol vagytok, és utánatok megyünk. Néhány perc múlva már újra üldözésben voltunk, keresztülvágva a városon, miközben Debbie Alice-szal beszélt telefonon, irányítva bennünket.
Éreztem a tekintetét a hátamban – de nem néztem hátra. Emlékeztettem magam: Herceg vagyok. Kötelességgel tartozom a népemnek. A Vérszipolyok Ura elsőbbséget élvez mindenekelőtt. De ez csekély vigasz volt, és tudtam, hogy a bűntudat és a szégyenérzet magába szippantana, ha a dolog visszafelé sül el.
20. FEJEZET Rohantunk végig az utcákon Dariusszal, átvágva a sikátorokon, hogy elkerüljük a rendőrséget, mikor Harkat lelassított, megállt, majd hátrafordult. Jobbra-balra forgatta a fejét, hegyezve bőre alá rejtett fülét. - Mi van? – kérdeztem. - Lépések… mögöttünk. Nem hallod? - A fülem be van dugaszolva – emlékeztettem. – Biztos vagy benne? - Igen. Valószínűleg csak egyvalaki, de… lehet, hogy tévedek. - Nem tudunk egyszerre harcolni és fogva tartani Dariust – mondta Debbie. – Ha megállunk, el kell oldoznunk, vagy szabadon kell engednünk. - Darius nem megy sehova – morogtam. – Ti ketten menjetek tovább. Ha R.V. valóban Steve-hez vezeti a többieket, ott kell lennetek Dariusszal, hogy elcseréljétek Shancusért. Én maradok, és elbánok ezzel. Ha tudok, később majd csatlakozom hozzátok. - Ne legyél bolond! – suttogta Debbie. – Együtt kell maradnunk. - Csináld, amit mondtam! – csattantam fel, kicsit keményebben a kelleténél. Teljesen össze voltam zavarodva – a Steve iránt érzett gyűlölettől, a félelemtől, hogy akár belőlem is válhat majd a szörnyűséges Árnyak Ura, a tisztulás fájdalmaitól –
és nem voltam épp vitatkozós kedvemben. - Gyere – mondta Harkat Debbie-nek. – Úgysem lehet vele beszélni, mikor… ilyen. Azonkívül, igaza van. Így észszerűbb. - De hát a veszély – kezdte Debbie. - Darren Vámpír Herceg – mondta Harkat. – Mindent tud a veszélyről. Rántott egyet Dariuson, majd amilyen gyorsan csak tudott, elbicegett. Debbie-nek nem volt más választása, követte őt, bár könyörgően visszanézett rám, mielőtt befordult a sarkon. Már megbántam, hogy olyan élesen ráförmedtem, de reméltem, hogy lesz még lehetőségem tisztázni a későbbiekben. Kivettem a dugókat a fülemből és az orromból, majd megmarkoltam a késemet. Erős összpontosítással ki tudtam zárni a fejemből a zajokat, és csak az utcai hangokra és szagokra koncentráltam. Így már én is tisztán hallottam, amint magabiztos léptek közelítenek felém. Leguggoltam a fal mellett és felkészültem a harcra. De azon nyomban leeresztettem a kést markoló kezemet és felegyenesedtem, mikor megpillantottam az alak körvonalait. - Evanna – köszöntöttem a boszorkányt. - Darren – viszonozta melegen, majd megállt mellettem, és kiolvashatatlan arckifejezéssel tanulmányozni kezdett. - Miért nem maradtál az apád mellett? – kérdeztem. - Nemsokára újra csatlakozok majd hozzá – válaszolta. – De az én helyem most itt van, veled és a szövetségeseiddel. Siessünk, nehogy elmulasszuk az összecsapást.
- Én nem megyek sehova – mondtam. – Nem, amíg nem adsz kielégítő válaszokat. - Éspedig? – kérdezte Evanna. – Először is hallanom kell a kérdéseket. - Az Árnyak Uráról van szó. - Nem hiszem, hogy ezt most – - Nem érdekel, hogy mit hiszel! – szakítottam félbe. – Évekkel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy az Árnyak Ura két emberből válhat – Steve-ből, vagy belőlem. Mr.Tall a halála előtt elmondta, hogy mindenképpen az Árnyak Ura fogja uralni a világot, nem számít, hogy ki nyeri meg a Sebhelyesek Háborúját. - Valóban ezt mondta? – Evanna hangja meglepettnek tűnt. – Ez nem vall Hiberniusra. Ő volt mindig is a titkolózósabb természetű kettőnk közül. - Tudni akarom, hogy ez mit jelent – sürgettem, mielőtt még elkezdhetett volna halott testvéréről beszélni. – Mr.Tall kijelentéséhez hűen az Árnyak Ura egy szörnyeteg lesz, aki meg fogja ölni Vanchát. - Ezt is elmondta neked? – Evanna már mérges volt. – Ezúttal túl messzire ment. Nem kellett volna — - De megtette – szóltam közbe, majd tettem felé egy lépést. – Mr.Tall tévedett. Tévednie kellett. És neked is. Én nem vagyok szörnyeteg. Soha nem tudnék ártani Vanchának, sem akármelyik másik vámpírnak. - Ebben ne legyél olyan biztos – mondta halkan, majd habozott egy kicsit, gondosan megválogatva következő szavait. – Rendes körülmények között sok út vezet a jövőbe, rengeteg választási lehetőséggel, és még több következménnyel.
Ritkán, de előfordul, hogy csak néhány van, vagy épp csak kettő. Ez a helyzet most is. Az Árnyak Ura el fog jönni – ez biztos. De egyedül két ember válhat azzá, te vagy Steve Leonard. - De – kezdtem. - Csendet – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Mivel már közeledik a választás pillanata, felfedhetek bizonyos tényeket, amiket ezelőtt nem tehettem. Nem beszéltem volna róla, de úgy látszik, tudatni akarta veled a sorsodat, talán, hogy időt adjon neked, hogy felkészülhess rá. Tiszteletben kell tartanom halott testvérem utolsó kívánságát. Ha megölöd Steve Leonardot, igenis szörnyeteg lesz belőled, a legkegyetlenebb és legmegvetettebb teremtmény, akit a világ valaha is látott. A szemem elkerekedett, és már akartam is nyitni a szám, hogy ellenkezzek, de Evanna folytatta, mielőtt egy szótagot kiejthettem volna. Senki sem születik szörnyetegnek. Növekednek, fejlődnek, és szörnyeteggé válnak. Tele vagy gyűlölettel, Darren. Gyűlölettel, ami fel fog emészteni téged. Ha megölöd Stevet, az sem lesz elég. Folytatni fogod a gyilkolást, hajtva a dühöddel, amit nem tudsz kontrollálni. Mivel a végzet téged jelölt ki e hatalmas erő birtokosának, hatalmas pusztítást is fogsz véghez vinni. Mindig találsz majd új ellenséget, akivel harcolj. Rengeteg vámpír próbál majd megállítani. Ők is a te kezed által fogják halálukat lelni. Vancha egy lesz közülük. - Nem – motyogtam elfúló hangon. – Soha… nem… — - Nem csak a vámpírok próbálnak majd gátat szabni a hatalmadnak – folytatta Evanna,
elengedve a füle mellett a tiltakozásomat. – Az emberiség is közbe fog avatkozni, szembefordulva veled. És, ahogy a vérszipolyok és a vámpírok elesnek majd a kezed által, úgy fog kipusztulni az emberiség is. Egy halom törmelékké és hamuvá fogod zúzni ezt a világot. És uralkodni fogsz majd a romjai fölött életed hátralévő, természetellenesen hosszú és ördögi szakaszán – megállt, majd lesújtóan elmosolyodott. – Ez a jövőd, ha sikerrel jársz. Ha nem, úgy a másik lehetséges Árnyak Ura kezétől szenveded majd el a halált, ha nem az utána folytatott hajtóvadászatban, akkor majd később, mikor a klán maradék tagjai is elesnek. Sok szempontból még ez lenne a legjobb. Van még kérdésed? - De én soha nem lennék képes… - mondtam dermedten. – Kell lennie valamilyen útnak, hogy elkerüljem. - Van – mondta. Megfordult és az útra mutatott, ahonnan jött. – Menj el. Hagyd itt a barátaidat. Rejtőzz el. Ha most elmész, hátat fordítasz a végzetednek. Steve győzelemre vezeti a vérszipolyokat, és belőle válik majd az Árnyak Ura. Átlagos, békés életet élhetsz – persze csak addig, amíg romba nem dönti körülötted a világot. - De… ezt nem tudom megtenni – mondtam. – Nem fordíthatok hátat azoknak, akik belém vetették a bizalmukat. Mi lesz Vanchával, Debbie-vel, Shancusszal? Segítenem kell nekik. - Igen – mondta Evanna szomorúan. – Tudom. Ez az, ami miatt nem léphetsz le. Megvan rá a lehetőséged, hogy elfuss a végzeted elől, de a barátaid iránti érzelmeid nem engedik. Soha nem fogsz megfutamodni az kihívástól. Nem tudsz. Bár
lehet, hogy te vagy a legjobb szándékú teremtmény a világon, mégis látni fogd, ahogy sorsod közeledik keserű végzetéhez – vagy meghalsz Steve Leonard kezétől, vagy aljas szörnyeteggé válsz az Árnyak Uraként. - Tévedsz – mondtam erőtlenül. – Én nem fogom ezt megtenni. Én nem vagyok gonosz. Most, hogy tudom, nem fogom hagyni, hogy erre az útra térjek. Ha megölöm Stevet… ha mi győzünk… akkor hátat fogok fordítani a végzetemnek. Meg fogom menteni a klánt, ha tudom, majd eltűnök. Elmegyek oda, ahol nem okozhatok semmi kárt. - Nem - mondta Evanna egyszerűen. – Nem fogsz. De most – folytatta, mielőtt újra vitába szállhattam volna vele -, siessünk a barátaid után. Ez az éjszaka döntő befolyású a jövőre nézve, ne vesztegessünk el még többet belőle. Majd elém lépett, és a többiek után indultunk, lenyomozva őket a saját módszereivel, maga után vonszolva engem, némán, lehangoltan, összezavarodva – halálra rémülve. Néhány percen belül utolértük Debbie-t, Harkatot és Dariust. Meglepte őket Evanna jelenléte, de a boszorkány egy szót sem szólt, csak beállt mögénk, csendesen figyelve minket. Útközben Debbie megkérdezte, hogy beszéltem-e vele, de én csak megráztam a fejem. Képtelen lettem volna elismételni a boszorkány szavait, és még mindig próbáltam meggyőzni magam, hogy Evanna tévedett. Negyed órával később értük utol Vanchát és Evrát. Egészen egy épületig követték R.V.-t, és minket vártak a bejárata előtt. - Néhány perce ment be – mondta Vancha. –
Alice hátrament, arra az esetre, ha ott próbálna meg elszökni. – Gyanakvóan Evannára pillantott. – Ladységed azért jött, hogy segítsen, vagy hogy akadályozzon minket? - Egyik sem, Hercegem – mosolygott Evanna. – Én csupán csak egy szemtanú vagyok. Vancha felhorkant, de nem szólt semmit. Felnéztem az épületre. Magas, sötét, kicsorbult, szürke kövekkel kirakott ház volt. Kilenc repedezett, mohos kőlépcső vezetett fel a hatalmas bejárati ajtóhoz. Eltekintve a nagyobb mennyiségű mohától, és a több betört ablaktól, nem sokat változott legutóbbi látogatásom óta. - Ismerem ezt a helyet – mondtam Vanchának, próbálva elhessegetni Evanna szavait a fejemből, és a feladatra összpontosítani. – Ez egy régi színházépület. Itt lépett fel a Cirque du Freak, mikor Steve és én még gyerekek voltunk. Gondolhattam volna, hogy idejön. Ez egy teljes körforgás része. Jellemző az olyan mániákusokra, mint Steve. - Ne beszélj így az apámról! – csattant fel Darius. - Gondolod, hogy Leonard bent van? – kérdezte Vancha, egy legyintéssel pofon csapva Dariust a füle tövénél. - Biztos vagyok benne – mondtam, és letöröltem a maradékot Morgan James véréből a homlokomról – még nem volt időm, hogy teljesen megtisztítsam magam. - És mi lesz Shancusszal? – suttogta Evra. A hangja remegett az aggodalomtól. – Bántani fogják a fiamat? - Addig nem, amíg mi meg az ő fiát tartjuk fogva – mondtam, mire Evra zavartan Dariusra nézett – ő
semmit sem tudott a fiúról –, de öreg barátom bízott bennem, így elfogadta a biztosítékomat. - Hogyan csináljuk? – kérdezte Debbie. - Egyszerűen csak menjünk be – mondtam. - Bölcs dolog lenne? – kérdezte Vancha. – Talán inkább mögéjük kéne lopódznunk, vagy a tető felől megközelíteni őket. - Steve készült rá – mondtam. – Amit csak el tudsz képzelni, biztos lehetsz benne, hogy ő már gondolt rá. Nem tudjuk őt kijátszani. Őrültség lenne megpróbálni. Azt mondom, menjünk be, nézzünk vele szembe egyenesen, és imádkozzunk, hogy velünk legyen a vámpírok szerencséje. - Az átkozottak szerencséje – mosolygott gúnyosan Darius. – Úgysem tudod legyőzni az apámat, sem akármelyik másik vérszipolyt. Mi különbek vagyunk a te fajtádnál. Vancha kíváncsian végigmérte a Dariust. Szimatolva közelebb hajolt hozzá, mint egy kutya. Majd egy apró vágást ejtett a fiú jobb karján – Darius még csak fel sem szisszent – majd belemártotta az ujját a kiserkenő vérbe, megízlelte, majd elfintorodott. - Megvérezték. - Az apám – mondta Darius büszkén. A fiú fél-vérszipoly? – kérdeztem szemöldökráncolva, és az ujjhegyeire pillantottam – jelöletlenek voltak. - Gyenge benne a vér – mondta Vancha. – De igen, fél-vérszipoly. Épp elég vér került a szervezetébe ahhoz, hogy már soha többé ne nyerhesse vissza emberségét. - Te akartad, vagy Steve kényszeríttet rá? – kérdeztem Dariustól.
- Az apám soha nem kényszerített semmire! – horkant fel Darius. – A többi vérszipolyhoz hasonlóan ő is a szabad választás híve – nem úgy, mint ti. Vancha kérdő tekintettel nézett rám. - Steve egy csomó szemetet megetetett vele rólunk – magyaráztam. – Azt hiszi, hogy gonoszak vagyunk, miközben az apja a nemesség megtestesült keresztes lovagja. - Az is! – ordította Darius. – Meg fog állítani titeket! Nem fogja engedni, hogy szabadon gyilkoljatok! Meg fogja tisztítani az éjszakát az olyan söpredékektől, mint a vámpírok! Vancha szórakozottan felvonta a szemöldökét. - Ha lenne rá időnk, örömmel felvilágosítanám a fiút egy s másról. De nincs. Debbie, hívd fel Alice-t, hogy jöjjön vissza. Együtt fogunk bemenni – mindenki egyért, és egy mindenkiért! Amíg Debbie telefonált, Vancha félrevont engem. Fejével Evra felé bökött, aki néhány méterrel távolabb állt tőlünk, a színház bejáratára meredve, kétségbeesetten, összeszorított ököllel. - Rosszul néz ki – mondta Vancha. - Ez természetes – motyogtam. – Miért, mit vártál, hogy fog viselkedni? - Tisztában vagy vele, hogy mit kell tennünk? – tért ki a válasz elől Vancha. Hűvösen néztem rá. Vancha megragadta a karomat, és erősen megszorította. – Leonardnak meg kell halnia. Feláldozhatjuk akár magunkat is a cél érdekében. Ahogy Debbie-t, Alice-t, Harkatot, Evrát – és Shancust is. - Meg akarom menteni őt – mondtam. - Én is – sóhajtotta Vancha. – és meg is fogjuk,
ha tudjuk. De most a Vérszipolyok Ura az első. Emlékezz, mi történik, ha elbukunk – a vámpírokat el fogják törölni a föld színéről. Elcserélnéd a kígyófiú életét az összes vámpíréért cserébe? - Természetesen nem – válaszoltam. – De nem fogom egy könnyen feladni. Ha Steve hajlandó üzletet kötni, állok elébe. Vele másik éjjel is megküzdhetünk. - És ha nem ajánl alkut? – sürgetett Vancha. – ha mindenképpen pontot akar tenni a végére? - Akkor harcolni fogunk, és ölni, vagy meghalni – elfogadjuk, ami jön. Mélyen a szemébe néztem, hogy lássa, komolyan gondolom. Vancha ellenőrizte a shurikenjeit, majd megfordultunk, magunk köré gyűjtöttük a szövetségeseinket – Debbie magával vonszolta Dariust – és felmentünk a lépcsőkön, be az öreg színházépületbe, ahol számomra oly sok évvel ezelőtt a rémálmok elkezdődtek.
21. FEJEZET Olyan volt, mintha visszacsöppentem volna a múltba. Az épület ugyan dohosabb és hűvösebb volt, és a falakat keresztben frissen festett graffitik díszítették, de ezektől eltekintve semmit sem változott. Végigmentem a hosszú folyosón, ahol Mr.Tall Steve és énmögém lopódzott, előbukkanva a sötétségből azzal a hihetetlen gyorsaságával és halk mozgásával, ami mindig is különleges ismertetőjele volt. A folyosó végén balra fordultam, ahol Mr.Tall annak idején elvette, majd lenyelte a jegyeinket. Az előcsarnokot akkor kék függöny választotta el a nézőtértől. Ma éjjel nem voltak függönyök – ez volt talán az egyetlen változás. Beléptünk a színházterembe, Vancha és Alice elöl, utánuk Debbie és Evra (Debbie maga előtt tolta Dariust), majd végül Harkat és én. Evanna tőlünk jóval lemaradva követett minket. Teljesen sötét volt. Semmit sem láttam, de a fülemet mély, tompított levegővétel hangja ütötte meg, amely valahonnan messze előlünk jött. - Vancha – suttogtam. - Hallom – súgta vissza. - Lehet, hogy közelebb kéne mennünk hozzá – mondtam. - Nem – válaszolta. – Túl sötét van. Várjunk. Így telt el egy perc. Kettő. Három. Éreztem,
ahogy nő a feszültség bennem és a körülöttem állókban. De senki sem lépett ki a sorból, vagy szólalt meg. Csak álltunk a sötétségben, várva, hogy az ellenségeink tegyék meg az első lépést. Néhány perccel később, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül reflektorfények gyúltak felettünk. Hangosan felordítottam, és összegörnyedve próbáltam a kezemmel eltakarni érzékeny szememet. Néhány létfontosságú másodpercig teljesen védtelenek voltunk. Ez lett volna a tökéletes alkalom, hogy lecsapjanak ránk. Arra számítottam, hogy vérszipolyok és vémberek tucatjai támadnak majd meg, fegyverek sülnek el – de semmi sem történt. - Rendben van a szemed? – kérdezte Debbie, és leguggolt mellém. - Nem igazán – nyögtem, és lassan résnyire nyitottam a szemem, épp csak annyira, hogy kilássak. Még ez is kínszenvedés volt számomra. Hunyorogva előresandítottam, és azon nyomban elakadt a lélegzetem. Jól tettük, hogy nem mentünk előrébb. A teljes padlózat be volt szakadva. Helyén, egyik faltól a másikig, egy hatalmas gödör tátongott, tele éles nyársakkal, ami elszigetelt minket a színpadtól. - Hatásos, nem? – kérdezte valaki a színpadról. Felnéztem. Nehéz volt akármi is látni, ugyanis a reflektorok egyenesen ránk irányultak, de a fény fokozatosan a színpadot is megvilágította. Rengeteg vékony, függőlegesen felállított szálfa pöttyözte a színpadot, ideális védelmet nyújtva. Az egyik közeli deszka mögül a vigyorgó Steve Leopard dugta ki a fejét. Mikor Vancha
megpillantotta, lefejtett egy shurikent, és Steve felé hajította. De ő körültekintően választotta meg a rejtekhelyét, így a dobócsillag belefúródott a fába, ami mögött állt. - Balszerencse, fenség – nevetett Steve. - Talán én eltalálom – mormogta Alice. – Felemelte a pisztolyát és tüzelt, de a lövedéknek sem sikerült tovább hatolnia a shurikennél. - Ez még csak az előselejtező, vagy akartok még pár próbalövést? – gúnyolódott Steve. - Talán át tudnám ugrani azt a gödröt – mondta Vancha bizonytalanul, méregetve a nyársakat közte és a színpad között. - Ne légy nevetséges – morogtam. – Még a vámpíroknak is vannak korlátaik. - Nem látok senki mást – mondta Debbie, körbejáratva szemét a nézőtéren. A fölöttünk lévő erkély – ahonnan meglestem Stevet és Mr.Crepsleyt – hemzseghetett vérszipolyoktól és vémberektől, bár ez nem tűnt túl valószínűnek, ugyanis semmilyen hang nem jött felülről, még egy árva szívdobbanás sem. - Hol hagytad a hadseregedet? – kiáltotta oda Vancha Steve-nek. - Mindenfelé, körös-körül – válaszolta Steve mézesmázos hangon. - Hogyhogy nem hoztad magaddal őket? – kérdezte kihívóan Vancha. - Ma éjjel nem lesz rájuk szükségem – mondta Steve. – Az egyedüliek, akikkel ma megosztom a színpadot, a tündéri keresztapám – név szerint Gannen Harst -, egy Rettenthetetlen Vérszipoly, és egy nagyon rémült, fiatal kígyófiú. Mi is a neve, R.V.?
- Shancus – hallatszott a válasz egy Steve balján lévő szálfa mögül. - Shancus! – kiáltotta Evra. – Jól vagy? Nem jött válasz. Még a szívverésem is elállt egy pillanatra. Majd R.V. kitolta Shancust a szálfa mögül, és láttuk, hogy bár a kezei hátra vannak kötve, és a szája is fel van peckelve, még mindig életben volt, és sértetlennek tűnt. - Szellemes fiú – nevetett Steve. – Bár egy kicsit hangos, ezért a felpeckelés. És a nyelv, amit használ… Botrányos! Nem is tudom, hogy manapság a gyerekek honnan szedik ezeket a mocskos szavakat – Steve megállt, majd folytatta. – Egyébként hogy van az én húsom és vérem? Nem látom túl jól innen. - Jól vagyok, apa! – kiáltotta Darius. – De megölték Morgant! A szürke-bőrű lefejezte egy fejszével! - Milyen szörnyű – Stevet kicsit sem borította ki a hír. – Mondtam, hogy ezek vadállatok, fiam. Nem érdemlik meg, hogy éljenek. - Bosszú volt! – ordította Harkat. – Megölte Mr.Tallt! A színpadon hosszú, feszült csend fogadta a szavait. Úgy tűnt, mintha Steve nem találná a szavakat. Majd egy Steve-hez közeli szálfa mögül Gannen Harst szólt ki R.V.-nek: - Igaz ez? - Igen – dörmögte R.V. – Lelőtte. - Honnan tudod, hogy megölte? – kérdezte Steve. – Lehet, hogy Tall csak egyszerűen megsebesült. - Nem – mondta Evanna, először megszólalva az este folyamán. – Hibernius halott. Morgan James
gyilkolta meg. - Te vagy az, Lady Evanna? – kérdezte kétkedőn Steve. - Igen – válaszolta a boszorkány. - Remélem, nem forralsz semmi rosszat, mint például, hogy a vámpírok oldalára állj. Bár komolytalanul kérdezte, aggodalma egyértelmű volt – senki sem akart összetűzésbe keveredni a Vadak Úrnőjével. - Soha nem foglaltam állást sem a vámpírok, sem a vérszipolyok mellett, és nem szándékozom most sem másként tenni – felelte Evanna hűvösen. - Akkor jó – kuncogott Steve, visszanyerve magabiztosságát. – Ez érdekes. Mindig is azt hittem, hogy vele nem lehet hagyományos fegyverekkel végezni. Már rég utánamentem volna, ha tudom, hogy ilyen könnyen le lehet puffantani. - Miért mentél volna utána? – kiáltottam oda neki. - Mert bűnözőket rejteget - vihogott Steve. - Te vagy itt az egyetlen bűnöző - vágtam vissza. Steve színpadiasan sóhajtott egyet. - Látod, hogy milyen rágalmakat vágnak a fejemhez, fiam? Bemocskolják a világot a gyilkos jelenlétükkel, majd rákenik a felelősséget valaki másra. Mindig is ez volt a módszerük. Már épp válaszolni akartam, mikor úgy döntöttem, hogy csak az időmet vesztegetném. - Na elég legyen ebből - mondtam helyette. – Nem azért vezettél ide minket, hogy a szavakkal harcoljunk. Kijössz már végre a tuskó mögül, vagy sem? - Nem! – vihogott Steve. – Gondolod, hogy őrült
vagyok? Simán lekaszálnátok. - Akkor mégis miért hoztál ide minket? – kérdeztem. Újra idegesen körbenéztem. Nem tudtam elhinni, hogy Steve nem állított nekünk csapdát, vagy hogy nem állnak fölöttünk készenlétben vérszipolyok és vémberek tucatjai. Láttam, hogy Vancha is össze van zavarodva. - Beszélgetni akarok, Darren – mondta Steve. –Tárgyalni egy békés megállapodásról. Még a gondolat is annyira nevetséges volt, hogy nevetnem sem kellett hozzá. - Talán a vértestvérem akarsz lenni? – gúnyolódtam. - Bizonyos szempontból már az vagyok – mondta Steve rejtélyesen, majd a szeme ravaszul összeszűkült. – Elmulasztottad Tommy temetését a lábadozásod miatt. Halkan, de hevesen elkáromkodtam magam. - Miért kellett Tommynak meghalnia? – vicsorogtam. – Miért rángattad bele őt is a beteges bosszúd hálójába? Ő is „elárult” téged? - Nem – válaszolta Steve. – Tommy a barátom volt. Mikor mindenki ellenem fordult, ő még akkor is kiállt mellettem. Semmi kifogásom nem volt vele szemben. Azonkívül remek kapus is volt. - Akkor mégis miért öltétek meg? – ordítottam. - Miről beszélsz? – vágott közbe Darius. – Te ölted meg Tom Jonest. Morgan és R.V. próbáltak megállítani, de… Nem így volt, apa? – kérdezte, és láttam, amint a kétkedés első lángja fellobbannak a szemében. - Már mondtam, fiam – válaszolt Steve. – Soha ne higgy egy vámpír szavának. Ne is figyelj rá –
majd hozzám fordult. – Soha nem gondolkodtál el azon, hogy honnan szerezte Tommy a jegyet a Cirque du Freak-be? - Feltételeztem, hogy… - a torkomra forrt a szó. – A te kezed volt benne! - Természetesen – kuncogott Steve. – A te segítségeddel. Emlékszel még arra a jegyre, amit Dariusnak adtál? Továbbadta. Darius „elcserélte” a jegyét egy dedikált focilabdáért. Még mindig megvan valahol. Talán hamarosan egy gyűjtemény darabja lesz. - Beteg vagy – vicsorogtam. – Felhasználni egy gyereket a piszkos ügyeidhez – undorító. - Nem igazán – ellenkezett Steve. – Ez is csak azt mutatja, hogy milyen nagyra értékelem az ifjúságot. Most, hogy már tudtam, Steve adta Tommynak a jegyet, fokozatosan kezdett összeállni a kép. - Nem tudhattad biztosan, hogy összefutok Tommyval – mondtam. - Nem, de meg volt rá az esély. De ne félj, valahogy mindenképpen elintéztem volna a találkozót. Nem volt rá szükségem, de tetszett az ötlet. Egy kicsit csalódott voltam ugyan, hogy Alan nem volt itt. Az lett volna ám a teljes újraegyesülés! - És a jegyem a futball-meccsre? Arról honnan szereztél tudomást? - Felhívtam Tommyt aznap reggel – mondta Steve. – Teljesen le volt döbbenve. Először belerohan régi cimborájába, Darrenbe, majd hall a másik régi haverja, Steve felől is. Micsoda véletlen egybeesés! Én is döbbenetet színleltem. Mindent megkérdeztem rólad. Megtudtam, hogy ott leszel a meccsen. Engem is meghívott rá, de azt mondta,
hogy nem tudok elmenni. - Nagyon okos – gratuláltam hűvösen. - Nem igazán – mondta Steve tettetett szerénységgel. – Csak kihasználtam a tudatlanságát, hogy tőrbe csaljalak. Befolyásolni egy ártatlant gyerekjáték. Meg vagyok lepve, hogy nem láttál keresztül rajta. Dolgoznod kell még az üldözési mániádon, Darren. Gyanakodj mindenkire, még a gyanú fölött állókra is - ez a mottóm. Vancha közelebb húzódott hozzám. - Ha beszélteted, talán mögé tudok lopódzni, és megtámadhatom hátulról. Alig észrevehetően bólintottam, mire Vancha lassan hátrálni kezdett. - Tommy mondta, hogy régebben tartottátok a kapcsolatot – mondtam hangosan, remélve, hogy el tudom nyomni Vancha lépéseinek zaját. – Azt mondta, hogy van valami, amit el kell mondani nekem a következő alkalommal, mikor találkozunk, a meccs után. - Sejtem, hogy mi lehetett az – dorombolta Steve. - Velem is megosztanád? - Még nem – mondta. – Mr.March, ha még egy lépést tesz az ajtó felé, a kígyófiú meghal. Vancha azonnal megtorpant, és undorodva Stevere nézett. - Hagyd békén a fiamat! – ordította Evra. Egészen eddig uralkodni tudott magán, de Steve fenyegetése már túl sok volt neki. – ha bántani merészeled, megöllek! Olyan kínszenvedésben lesz részed, hogy könyörögni fogsz a halálért! - Micsoda bosszúszomj! – nevetett Steve. – Úgy látszik, különleges érzéked van hozzá, hogy
erőszakos vadállatokat csinálj a barátaidból, Darren. Vagy szándékosan veszed körül magad erőszakos emberekkel? - Hallgass! – ordítottam. – Kész vagy harcolni, vagy sem? – kérdeztem, belefáradva a szócsatába. - Már válaszoltam erre a kérdésre – mondta Steve. – Hamarosan meg fogunk küzdeni egymással, de nem most, és nem itt. Van hátul egy alagút – frissen vájt – amelyiken keresztül hamarosan távozni fogunk. Mire keresztülvágod magad a nyársakkal teli gödrön, mi már messze leszünk. - Akkor mire vársz még? – vicsorogtam. – Menj a pokolba! - Még nem –mondta Steve, és a hangja ezúttal szilárdan csengett. – Először áldozatot kell hozni. A régi szép időkben mindig feláldoztak valamit egy nagy csata előtt, hogy kiengeszteljék az isteneket. Na már most, az igaz, hogy a vérszipolyoknak egyetlen hivatalos istenük sincs, de a biztonság kedvéért… - Ne! – sikoltotta Evra. Számára is épp oly világos volt, hogy mire készül Steve, mint számunkra. - Ne tedd! – kiáltottam. - Gannen! – ordította Vancha. – Ezt nem engedheted! - Ebbe nincs beleszólásom, testvér – válaszolta Gannen Harst a szálfája mögül. Még nem mutatta meg az arcát. Azt volt az érzésem, hogy szégyell a szemünkbe nézni. - Készen állsz, R.V.? - Nem vagyok benne biztos – válaszolta R.V. nehézkesen.
- Ne ellenkezz velem! – mondat Steve ellentmondást nem tűrő hangon. – Én tettelek azzá, aki vagy, de egy mozdulatomba kerül végezni veled. Most, te szakállas, kezét-vesztett szörnyeteg – készen állsz? Rövid szünet állt be, majd R.V. halkan megszólalt: - Igen. Vancha szitkozódva elindult, hogy keresztülvágja magát a nyársakkal teli gödrön. Harkat bicegve követte őt. Alice és Debbie a Steve-t védő szálfára tüzeltek, de egyik lövedék sem hatolt keresztül rajta. Én csak álltam, és a késemet markolva kétségbeesetten próbáltam gondolkodni. Majd egy remegő hang szólalt meg mögöttem. - Apa? – mindenki megtorpant. Hátranéztem. Darius reszketett. – Apa? Ugye nem fogod megölni őt? - Maradj csendben! – csattant fel Steve. – Nem értesz semmit. - De… hisz ő is csak gyerek… mint én. Nem teheted — - Csendet! – ordította Steve. – Majd később megmagyarázom. Csak – - Nem – szakítottam félbe, és Darius mögé léptem. – Nem lesz semmiféle „később”. Ha megölöd Shancust, én végzek Dariusszal. Már másodszor éreztem aznap éjjel, ahogy a sötét szellem egyre csak nő bennem, és a fiú nyakához nyomtam a kés pengéjét. Mögöttem Evanna halkan köhintette egyet, de nem foglalkoztam vele. - Csak fenyegetőzöl – gúnyolódott Steve. – Nem tudnál megölni egy gyereket.
- De igen – válaszolta helyettem Debbie. – Darren már korábban is végezni akart vele. Harkat állította meg. Azt mondta, szükségünk lehet a fiúra, hogy elcseréljük Shancusért. Különben Darren megölte volna. Darius – igaz ez? - Igen – motyogta Darius. Könnyezett. Ennek egy része félelem volt, de a másik fele rettegés. Az apja kezdetektől fogva hazugságokon nevelte. Csak most kezdett rádöbbenni, hogy milyen szörnyeteghez csatlakozott. Hallottam, amint Steve fojtott hangon mond valamit. Kidugta a fejét a szálfa mögül, és a színpad magasságából végigmért minket. Nem tettem egyetlen fenyegető mozdulatot sem. Nem volt rá szükségem. A szándékom egyértelmű volt. - Rendben – horkant fel. – Dobjátok el a fegyvereiteket, és kicserélhetjük a két fiút. - Gondolod, hogy megbízunk benned? – kérdezte Vancha. – Engedd el Shancust, és mi átadjuk a fiút. - Addig nem, amíg meg nem szabadultok a fegyvereitektől – ismételte Steve. - Hogy lekaszabolhassatok minket? – horkant fel Vancha. Rövid szünet állt be. Majd Steve eldobta a nyílpuskáját, ami keresztülcsúszott a színpadon. - Gannen – mondta -, van még nálam más fegyver? - Egy kard és két kés – válaszolta gondolkodás nélkül Gannen Harst. - Nem úgy értem – morogta Steve. – Van még nálam más lőfegyver? - Nincs. - És mi a helyzet R.V.-vel és veled? – kérdezte
Steve. - Nálunk sincs. - Tudom, hogy nekem nem hiszel – kiáltotta Steve Vanchának. – De csak bízol a saját testvéredben, nem? Ő egy igaz vérszipoly – előbb lenne öngyilkos, sem minthogy kiejtene egy hazugságot a száján. - Igaz – morogta Vancha kedvetlenül. - Akkor dobjátok el a fegyvereiteket – mondta Steve. – Mi nem támadunk, ha ti sem. Vancha kérdően rámnézett. - Tegyük, amit mond. Az ő keze is meg van kötve, akárcsak a miénk – mondtam. – Nem fogja kockára tenni a fia életét. Vancha ebben kétkedett ugyan, de lefejtette magáról a hevedereket, ahol a shurikenjeit tartotta, és arrébb lökte. Debbie eldobta a pisztolyait, majd vonakodva bár, de így tett Alice is. Harkatnak csak egy fejszéje volt, amit lefektetett maga mellé a földre. Én továbbra is Darius torkának szegeztem a kést. Steve vigyorogva kilépett szálfája mögül. Erős kísértést éreztem, hogy feléhajítsam a késemet – ha velem van a vámpírok szerencséje, még el is találom – de nem tettem. Mint Vámpír Herceg és az egyik vadász, meg kellett volna tennem. De nem kockáztattam, hogy elvétem a célt, és felbőszítsem Steve-t. Azonnal végzett volna Shancusszal. - Gyertek elő, fiúk – mondta Steve. Gannen Harst és R.V. kiléptek szálfájuk mögül, R.V. maga előtt tolva a megkötözött Shancust. Gannen a szokásos zord arckifejezését viselte, de R.V. mosolygott. Először azt hittem, hogy ez nem más, mint
gúnyos vigyor, de rájöttem, hogy ez a megkönnyebbülés mosolya volt – örült, hogy még nem szólították fel a kígyófiú meggyilkolására. R.V. egy elferdült, keserű, őrült figura volt, de ekkor láttam, hogy ő nem velejéig gonosz, mint Steve. - Átveszem a hüllőt – mondta Steve, és Shancusért nyúlt. – Hozd a deszkát, és tedd a gödör fölé. R.V. átadta Shancust Steve-nek, majd elkezdett hátrálni a színpad vége felé. Megfogott egy hosszú deszkát, és előrehúzta. Ez elég kényelmetlen helyzet volt számára – nem tudta rendesen megfogni a kampók miatt, amiket Mr.Tall letépett. Gannen odament, hogy segítsen neki, de fél szemét továbbra is rajtunk tartotta. Ketten elkezdték átemelni a deszkát a gödör felett, majd ráhelyezték az életlen hegyű nyársakra. Most már láttam, hogy ezeket a nyársakat direkt ebből a célból tették oda. Steve eközben úgy nézett ránk, mint ahogy egy karvaly les az áldozatára. Maga előtt tartotta Shancust, simogatva a kígyófiú zöld haját. Kényelmetlenül éreztem magam – olyan volt, mint ha röntgensugarak pásztáznának – de nem szóltam semmit, csak reménykedtem, hogy R.V. és Gannen gyorsan végeznek azzal a deszkával. Steve tekintete elidőzött egy darabig Evrán – reménykedve mosolygott, kezével már-már fia felé nyúlt – majd végül megállapodott rajtam. Abbahagyta a kígyófiú hajának simogatását, majd gyengéden rátette a kezét Shancus arcára. - Emlékszel még azokra a játékokra, amiket gyerekkorunkban játszottunk? – kérdezte ravaszul.
Milyen játékokra? – kérdeztem szemöldökráncolva. Borzasztóérzésem támadt – a balsors érzete – de nem tehettem mást, követtem Steve-t. - Vakmerő játékok – mondta Steve, és volt valami a hangjában, ami megtorpanásra késztette R.V.-t és Gannent. Steve arca kifejezéstelen volt, de a szemében őrült jókedv csillant. – Egyikünk azt mondta: „Lássuk, mered-e utánam csinálni” és beletette a kezét a tűzbe, vagy beleszúrt egy tűt a lábába. A másiknak utánoznia kellett. Emlékszel? - Ne! – suttogtam holtra váltan. Tudtam, hogy mi következik. Tudtam, hogy nem állíthatom meg. Tudtam, hogy őrült voltam, és hatalmas hibát követtem el azzal, hogy feltételeztem, hogy Steve-ben maradt még némi emberség. - Lássuk, utánam mered-e ezt csinálni, Darren! – suttogta Steve. Mielőtt válaszolni tudtam volna – mielőtt bármi is történhetett volna – megragadta Shancus fejét, és elcsavarta először balra, majd jobbra. Shancus nyaka kitörött, és a fiú élettelenül a földre hullott. Steve meggyilkolta.
22. FEJEZET
Steve kegyetlen, értelmetlen és gonosz tette mindannyiunkat sokkolta. Egy hosszú pillanatig csak némán meredtünk rá, és a lábainál heverő élettelen holttestre. Evra teljesen megvadult. - Elfajzott korcs! – ordította, és a nyársakkal teli gödör felé vetette magát. Ha Harkat nem állítja meg, Evra felnyársalta volna magát, és fia sorsára jutott volna. - Nem tudom elhinni… - motyogta Alice a szokásosnál is falfehérebb arccal. Majd a vonásai megkeményedtek, és a pisztolya után futott, amit előzőleg el kellett dobnia. Debbie könnyezve térdre rogyott. Nem tudott mihez kezdeni ekkora gonoszsággal. Hiába edződött meg fizikálisan, erre semmi sem készítette fel. Harkat Evrával küzdött, próbálva lefogni, hogy megvédje saját haragjától. Evra hisztérikusan ordítozott, és pikkelyes öklével Harkat felé csapott, de a törpe személynek sikerült fogva tartania. Vancha már a nyársakkal teli gödörben volt, keresztülvágva rajtuk, felmászva éles hegyükre, egyenesen a színpad felé tartott. R.V. és Gannen Harst földbe gyökerezett lábbal meredtek Steve-re. Evanna némán figyelte az eseményeket. Ha meg is rázta őt a gyilkosság, hihetetlenül jól álcázta. Darius rettegve tartotta vissza a lélegzetét, szeme tágra nyílt a rémülettől. Én még mindig a torkának szegeztem a kést. Én voltam a legnyugodtabb mindannyiunk közül (kivéve persze Evannát). Nem mintha teljesen hidegen hagytak volna a történtek, hanem azért, mert már tudtam, hogy mit kell tennem.
Énem ádáz, gyűlöletes része lángra lobbant, és elhatalmasodott rajtam. Más szemmel láttam a világot. Csak a gonoszság vezérelt. Hogy elpusztítsak egy olyan szörnyet, mint Steve, nekem is le kell süllyednem a szintjére. Mr.Crepsley figyelmeztetett, hogy ne tegyem, de tévedett. Mit számít, ha követem Steve-t a gonosszá válás útján? Megállítani – bosszút állni minden életért, a mit kioltott – csak ez járt a fejemben. Mialatt én ezen rágódtam, Gannen magához tért a megrázkódtatásból, és észrevette, hogy Vancha közelít feléjük. Urához sietett, megragadta Steve jobb karját, és a kijárat felé tolta. R.V. remegve felegyenesedett, és utánuk sietett. Néhány lépés után azonban megtorpant, hányt, majd továbbtántorgott. Időközben Alice megtalálta a pisztolyát, és tüzelt. De túl sok szálfa választotta el a vérszipolytól, így még csak közel sem tudott hozzá férkőzni. Steve megállt az alagút bejárata előtt. Gannen megpróbálta betuszkolni, de ő félrelökte védelmezőjének kezét, és győzedelmesen – vakmerően – rám nézett. - Gyerünk! – kiáltotta. – Mutasd meg, hogy képes vagy rá! Lássuk, meg mered-e tenni! Abban a pillanatban, mintha elméink összekapcsolódtak volna, teljesen megértettem Steve gondolkodását. Énjének egy része meg volt döbbenve saját kegyetlenségén. A teljes megőrülés szélén állt. Ahogy a szörnyeteg elhatalmasodott rajtam aznap éjszaka, úgy nőtt Steve-ben az emberség. Szüksége volt rám, hogy összeillessze ördögi
tervének részeit. Ha megölöm Dariust, Steve indokoltan tudná folytatni kegyetlenségét. De ha nem ugyanolyan kegyetlenséggel válaszolok tettére, akkor igazán belevésődne az agyába az igazság, hogy honnan jutott el idáig. Lehet, hogy összeroppanna a felismerés súlya alatt, és teljesen beleőrülne. Hatalmamban állt végezni vele – könyörületesen. De abban a pillanatban egy cseppnyi könyörületesség sem volt bennem. A mérhetetlen düh a szívemben és a fejemben Darius halálát követelte. Helyes vagy sem, meg kell bosszulnom Shancus halálát. Szemet szemért, fogat fogért, életet az életért. Fél szemmel Evannára pillantottam. Semmi szánalom nem volt a tekintetében, csupán csak belefáradtság, mint aki már a világ összes ördögi teremtményét látta, és kénytelen végignézni, ahogy újra és újra megismétlik önmagukat. - A kihívás elfogadva – mondtam, beletörődve sötét végzetembe. Tudtam, hogy ez az a pillanat, mikor elárulom összes erkölcsi meggyőződésemet. Ez volt az elátkozottsághoz vezető út kezdete. Ha megölöm Steve-t, belőlem válik az Árnyak Ura, és hosszú, véres századok elteltével úgy gondolhatok majd vissza erre az éjjelre, hogy „Ekkor született meg a szörnyeteg”. Elkezdtem belemélyeszteni a pengét Darius torkába. Ez alkalommal Debbie nem próbált megállítani – megérezte a kárhozatomat, és tehetetlen volt, nem tudott megmenteni. De félúton abbahagytam a mozdulatot. A torka túl stílustalan célpont lett volna. Azt
akartam, hogy Steve igazán átérezze a fájdalmat. Lejjebb eresztve a kést szétvágtam Darius pólóját, felfedve csupasz, sápadt mellkasát. A szívéhez szegeztem a kést, és Steve-re néztem. Már nem hunyorogtam többé a reflektorfényben. A szemem elsötétült, számat összeszorítottam. Steve arckifejezése megszilárdult. A benne élő szörnyeteg felismerte bennem tükörképét, és elégedetten mosolygott. Újra visszatért hűvös, ravasz és számító énjéhez. Visszahúztam a karomat, hogy gyorsabban tudjak szúrni a késemmel. Le akartam döfni Dariust teljes erőmből, és gyorsan végezni vele. Szörnyeteg voltam ugyan, de azért nem teljesen szívtelen. Legalábbis most még nem. De Steve megszólalt, mielőtt szíven szúrhattam volna Dariust: - Vigyázz, Darren! Nem tudod, hogy kit ölsz meg. Nem kellett volna elbizonytalanodnom. Tudtam, ha megteszem, kizökkenthet egy újabb szövevényes trükkel. Hallgatni a démonokra veszélyes dolog. Jobb, ha befogod a füledet. De nem tudtam nem odafigyelni. Volt valami hívogató a hangjában. Olyan volt, mint mikor valaki egy hátborzongató, de felettébb mulatságos viccet készül elmesélni. Láttam a rettenetes, de a humoros oldalát is. Végig kellett hallgatnom. - Darius – kuncogott Steve. – Mondd el anyukád nevét Darrennek. - Darius az apjára meredt, de képtelen volt megszólalni. – Darius! – ordította Steve. – Egy kést készül keresztüldöfni a szíveden! Mondd el neki anyád nevét – most! - Ah-ah-ah-Annie – zihálta Darius, mire én egész
testemben megmerevedtem. - És a vezetékneve? – kérdezte Steve halkan, kiélvezve a pillanatot. - Shan – suttogta Darius értetlenül. – Anni Shan. Miért? - Látod, Darren – dorombolta Steve, és rám kacsintott, mielőtt eltűnt volna az alagútban. – Ha végzel Dariusszal, nem csak az én fiamat ölöd meg – gyilkosa leszel a saját unokaöcsédnek is!
KÖVETKEZIK A BEFEJEZŐ RÉSZ…
A VÉGZET FIAI
