DARREN SHAN A POKOL PEREME Város-trilógia II

DARREN SHAN A POKOL PEREME Város-trilógia II.

Fordította SZIKLAI ISTVÁN Nyitott Könyvműhely Budapest, 2011 Copyright © Darren Shan 2008 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Hell’s Horizon HarperVoyager, London, 2008

PROLÓGUS – SZOBASZERVIZ A Skylight Hotel 812-es szobájában egy haldokló nő hevert. Hason feküdt az ágyon, meztelenül és megszaggatott testtel. Hátát húscafatokra hasogatták. Sebeiből sötét színű vér csorgott, lefolyt az oldalán és összegyűlt alatta, az összegyűrődött lepedő ráncaiban. Egy pók mászott az arcára, de mikor megérezte a halál leheletét, gyorsan biztonságosabb helyre menekült. Egy szobalány lépett be. Tenyeres-talpas, középkorú nő volt. Azonnal észrevette a vérben úszó testet. Mindenki más sikoltva kirohant volna. Ennek a hölgynek azonban a halál semmi újdonságot nem jelentett. Halkan becsukta maga mögött az ajtót és közelebb lépett a testhez. A közelben egy véres kés hevert. A nő gumikesztyűt viselt ugyan, de nem nyúlt hozzá. Ehelyett megállt a tetem felett, és szakértő tekintettel szemügyre vette. Letérdelt, és két ujját az áldozat nyakához érintve ellenőrizte, van-e pulzusa. Semmi. Már éppen távozott volna, amikor… Enyhe vibrálás. Erővel felfeszítette az egyik szemhéjat. A pupilla kitágult a fény hatására, és amikor elvette az ujját, a szemhéj megrezzent, a haldokló szája pedig szinte észrevehetetlenül, de fájdalmasan megvonaglott. A szobalány a homlokát ráncolta, majd felemelte a kést és szemügyre vette a sebeket. A szív mellettit választotta. Odahajolt, és a húst ujjaival széthúzva a sebbe illesztette a penge hegyét, hogy aztán finom köröket írjon le vele, mialatt másik kezével leszorította a nőt, míg meg nem érezte, hogy a test utoljára rándul össze. Ellenőrizte a pulzusát, megnézte a szemét, az ajkát. Halott volt. A szobalány ledobta a kést, bement a fürdőszobába, le mosta a vért kesztyűjéről, majd összegyűrve a zsebébe tömködte. Az ajtóhoz sétált, kinyitotta, összeborzolta a haját, vett egy nagy levegőt, majd sikoltozni kezdett, felriasztva a vendégeket és a személyzetet.

ELSŐ RÉSZ – Ő A BARÁTNŐM 1. fejezet Bill felcsévélte a zsinórt és horgot váltott. Péntek óta horgásztunk, és minden erőfeszítésünk dacára csak egy alultáplált pisztrángot tudtunk felmutatni, amit máskor visszadobtunk volna. – Gondolod, hogy a csere meghozza a szerencsénket?– érdeklődtem. – Valószínűleg nem – sóhajtott fel Bill, és megigazgatta dzsekije gallérját. Nem érezte jól magát. Míg én boldogan elvoltam azzal, hogy csak ücsörgök és fagyoskodom, Bill követelőző horgász volt, aki türelmetlenné vált, amint a dolgok nem a szája íze szerint alakultak. – Én mondtam neked, hogy rossz pillanatot választottunk. – Hagyd abba a nyavalygást!– torkolltam le. – Mit csinálnál egyébként? Olvasgatnál vagy a petárdáidat babrálnád a pincében? Itt legalább friss levegőn vagyunk. – Jó messzire eljöttünk ezért – zsémbelt Bill. – Itt ez a csodás kilátás is – intettem a patak menti fák és a mezők felé. A távolban látszott a Város égre rajzolódó sziluettje, de ez nem sokat vont le a táj szépségéből. Bill arcvonásai ellágyultak. – Tudod, mit kellene csinálnunk? Építeni valahol egy viskót és odaköltözni. Aztán alkonyattól pirkadatig horgásznánk. – Jól hangzik, Huck Finn. Bill elmosolyodott és megrángatta a zsinórt. – Meg kéne csinálnunk. – Melletted állok a végsőkig. – De nem fogjuk, nem igaz? – Nem bizony. Olyan nyomorult képet vágott, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül. – Városi srácok vagyunk. Még egy pisilésnyi időt sem bírnánk ki a vadonban. – Beszélj csak a saját nevedben!– horkant fel, de tudta, hogy igazam van. Bill élvezte a városi életet. Ha elkerülne a nyüzsgő nagyvárosból, elsorvadna, majd meghalna. Egy ideig hallgattunk, az egyszerű vidéki élet vonzerején mélázva. Aztán Bill belerondított. – Hogy van a Kardinális?

– Tudod, hogy nem sokat látom – dörmögtem. – Még nem késő kilépned. Rengeteg biztonságis munka van. A te tapasztalatoddal lehetnél akár…– Bill, ne! Felhúzta az egyik szemöldökét. – Nem birizgál a lelkiismeret, Al? – Ezt korábban már megbeszéltük. Szeretem a munkámat és nem fogok kilépni. – És mi lesz, ha egy nap arra kérnek, ölj meg valakit? Felsóhajtottam és belenéztem a hideg, éjszakai vízbe. – Talán már meg is kértek rá – mondta Bill halkan. Nem törtem meg a csendet. – Öltél már annak a szörnyetegnek, Al? Ránéztem. – Tényleg tudni akarod? Bill beharapta az alsó ajkát, szemügyre vette az arcomat, és megrázta a fejét. – Nem. Azt hiszem, nem. Bill zsaru volt. Én egy gengszternek dolgoztam. A barátságunk remekül működött mindaddig, míg nem került köztünk szóba a munka. Most is csak azért hozta fel a témát, mert hosszú volt a hétvége és bosszús lett. Az órámra néztem. – Szólít a hétfő reggel. Hamarosan indulnunk kell, ha meg akarjuk előzni a csúcsforgalmat. – Ki kellett volna vennem egy szabadnapot, mint neked – felelte Bill bánatosan. Feltekerte a zsinórt, és nekiállt leszerelni a botját. Felállt és a város felé nézett. – Jön a köd. Hunyorogva figyeltem, ahogy a vastag zöld ködtakaró kupolaként borul a városra. Messze földön híres volt a titokzatos zöld köd, mely véletlenszerűen jelent meg, gúnyt űzve a meteorológiából. – Pompás!– nyögtem fel. – Ez pár órával megdobja majd az utazást. – Az utak ilyenkor viszonylag nyugisak. A köd nem tart fel minket sokáig. Akarod, hogy vezessek? – Idefelé te vezettél. Most rajtam a sor. – Tudom, de a kocsi az enyém. Nem akarom, hogy felgyűrd egy fára. Ha úgy gondolod, szívesen beülök a volán mögé. Megráztam a fejem. – Nem kell.

– Ebben az esetben megjutalmazom magam még egy sörrel. Míg Bill felnyitott egy újabb dobozt, én nekiláttam elpakolni. Nem tartott sokáig. Megkérdeztem, akarja-e a pisztrángot, de azt felelte, legyen csak az enyém. Jég közé tettem és a felszereléssel együtt elraktam. Ismét a lassan teljesen ködbe vesző, messzi város felé pillantottam. Aki nem ismerte a vidéket, már észre sem vette volna. Azt hihette volna, valami párás tavat lát. – Úgy fest, tartós lesz. – Jaj – bólintott Bill, miközben összetekert egy hálózsákot és a kocsi hátuljába gyömöszölte. – Akár még csúnya is lehet. Amint hazaértem, bezuhantam az ágyba. Mivel kivettem egy szabadnapot, hogy legyen egy hosszú hétvégém, kikapcsolva hagytam az ébresztőórát, és sokáig aludtam – ezt a luxust ritkán engedhettem meg magamnak. Tizenkettő körül ébredtem, és a következő órát az ágyban heverészve töltöttem, a város kinti zaját hallgatva. Nem volt olyan nyüzsgés, mint máskor – a köd rengeteg embert távol tartott az utcáktól. Bekapcsoltam a rádiót, ahol a műsorvezető éppen egy aranyeres nővel beszélgetett, aki torkig volt vele, hogy megbélyegzik. Szeretett volna egy olyan társaságot létrehozni, ahol nyíltan meg lehet beszélni az ilyen dolgokat, szégyenkezés nélkül. A műsorvezető melléállt, és arra bátorította a hallgatóit, hogy ők is osszák meg velünk – ahogy elegánsan fogalmazott – az ánuszproblémájukat. Szörföltem kicsit az adók között. Az egyiken pár politikus épp a ködről vitázott. Valamelyikük tudni akarta, miért nem tesznek többet azért, hogy megkönnyítsék a polgárok életét az ilyen ostromállapot idején. Még több erős fényű utcai lámpát követelt, pótbuszokat és vonatokat, házhozszállítást a nyugdíjasoknak és az egyedülálló anyáknak. Nem vártam meg az ellenérveket. Mindet hallottam már korábban. Valahányszor leszállt a köd, mindig behívták ezeket az idiótákat a rádióba. Ha folytatom a keresést, ráakadhattam volna a halk szavú Akárkicsoda professzorra, aki éppen azt magyarázza, hogyan keletkezik a köd, várhatóan meddig fog tartani, és hogy mit kellene tennie a hatóságoknak, hogy megakadályozzák jövőbeni megjelenését. Kikapcsoltam a készüléket és kimentem a mosdóba. Ittam egy kis vizet, előbányásztam egy jó könyvet, felkapcsoltam az olvasólámpám, és leültem, hogy eltöltsek pár órát a csillogó szajhák és az acélos tekintetű hősök világában. Kora délután feltárcsáztam Ellent. – Mizújs?– tudakolta. – Csak érdeklődöm, hogy áll-e még a ma este? Korábban megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk az Arany Holdban. Az egész heti keresetem rá fog menni, de Ellenért megérte. – Miért ne állna?– csattant fel.

– Mostanában nagyon elfoglalt voltál. Gondoltam, esetleg visszakozol. – Elfoglalt voltam. De nem vagyok rabszolga. Ott leszek. Mondjuk kilenckor? – Kilenckor – egyeztem bele, és már le is tette a kagylót. Ezután Nicket hívtam. Ő is el akart jönni velünk horgászni, és mikor mondtam neki, hogy csak srácok lesznek, felhúzta az orrát. El akartam vele rendezni az ügyet, de nem vette fel. Addig hagytam kicsengeni a telefont, míg be nem kapcsolt a hangpostája, aztán bontottam a vonalat – utáltam üzenetet hagyni. Kivettem a pisztrángot a hűtőből, végigmértem és nagyot sóhajtottam. Időpocsékolásnak tűnt megpucolni és megsütni egy ilyen vacak kis halacskát, de kidobni sem akartam – nem úgy neveltek, hogy szemétbe vágjam a finom kaját. Úgyhogy munkához láttam. Épp a fejét nyiszáltam le, mikor észrevettem, hogy van valami a szájában. Szétfeszítettem az állkapcsát, és egy kerek, fekete golyót találtam benne. Kirángattam, megmostam és a fény felé fordítottam. Tiszta fekete üveggolyó volt, az oldalán két féregszerű, aranyszínű kacskaringó tekergőzött lefelé. Értetlenül bámultam – hogy kapta be a pisztráng a csalit, mikor teli volt a szája? Az üveggolyót a kenyértartó feletti polcra raktam, és nekiláttam a sütésnek. Néhány órával később, már a kicsiny gardróbomból előkapott, különleges alkalmakra tartogatott, elegánsan sportos ruhámban feszítve, leintettem egy taxit, hogy találkozzam a nemrégiben jogerősen is exszé vált nejemmel. A köd kezdett felszállni, hamarabb, mint amire számítani lehetett, így a taxi jó időt futott, és én korán érkeztem. Kedvenc éttermünk, az Arany Hold előcsarnokában vártam meg Ellent. Az árak ugyan meredeken felszöktek azóta, hogy itt randizgattunk, de ezen kívül nem sok minden változott. Ez a hely egyike volt a kevés fizikai kapocsnak köztünk és a boldogabb múlt között. Ellen pontban kilenckor érkezett, tündöklően elegánsan. Arcon csókolt és megölelt. Az előcsarnokban várakozó többi férfi elzöldült az irigységtől. Ezért volt nagyszerű ilyen helyeken vacsorázni vele – lehet, hogy az ilyen alkalmak úgy megkopasztottak, ahogy a birkákat szokás, de még mindig a város legszebb nője fűzte a karját az enyémbe. – Felvehettél volna egy öltönyt – jegyezte meg kritikusan, mikor elengedett. – Ha öltönyt vennék, akkor el kellene kezdenem borotválkozni, mindennap mosakodni és hetente egyszer alsógatyát váltani. – Ez pedig még a rémesnél is rémesebb lenne – mosolyodott el, és megigazgatta a nyakkendőmet. – Ezt az inget én vettem? – Valószínűleg. Minőségi, sötétlila szaténing volt. Persze, hogy ő vette, én utáltam az átkozottat, és egyébként fel nem vettem volna. – Illik hozzád – dünnyögte. Aztán elindultunk befelé. Egy alacsony pincér az asztalunkhoz kísért minket. Még le sem ültünk, és az étlapot se kellett megnéznünk, de már tudtuk, mit rendeljünk. A régi szép időkben mindig két-három üveg borral öblítettük le a fogásokat, de most csak ásványvizet kértünk.

– Jól sikerült a horgászás?– érdeklődött. – Ne is kérdezd!– nyögtem fel. Munkáról beszélgettünk – főként Ellenéről, mivel sosem szeretett az Osztagról hallani – meg a régi barátokról. Egy szó sem esett alkoholista múltamról vagy azokról az esetekről, amikor megcsaltam. Ellen nem szeretett így bosszút állni, vagy kínozni az embert. Az én hibámból nem működött a házasságunk. Seggfej voltam. Túlságosan lekötött a munkám. Végtelen órákat töltöttem el a haverokkal iszogatva. Félrekeféltem. Olcsó kelléknek tekintettem Ellent. Neki pedig nem kellett ez a szar. Gyönyörű, intelligens, sikeres nő volt, aki kedvére válogathatott a férfiak közül. Engem választott, mikor még fiatal és szenvedélyes voltam, mikor kész voltam figyelni rá, és ott voltam, mikor szükség volt rám. Aztán, mikor rákaptam a piálásra és pöcsként kezdtem viselkedni, dobott, ahogy azt minden normális nő tenné. Megérkezett a kaja, és mi nekiláttunk. Mindig egészséges étvágyunk volt, így egyikünk se mondott sokat, míg ki nem ürültek a tányérok. Körülnéztem az étteremben és felfigyeltem rá, hogy milyen kevés itt a magamfajta. A Városban mindenféle bőrszínű és hitvallású ember megtalálható, de ha valaki azt hiszi, hogy nincs éles választóvonal a fehérek és a feketék között, álomvilágban él. Az Arany Holdba – ezen a drága és menő helyen – úgy kilógtam a többiek közül, mint egy transzvesztita a templomi kórusból. – Mi a különleges alkalom?– böfizett egy aprót Ellen. – Semmi. Csak kedvem támadt eltölteni egy estét álmaim asszonyával. – Ne etess, Jeery!– förmedt rám. – Tudom, hogy működik az agyad: semmit se nem csinálsz ok nélkül. A „se nem” szókapcsolat a mi közös tréfánk volt. – Utoljára akkor hoztál étterembe, mikor kimondták a válást. Pénz kell? Képviselet? – Ellen a város egyik legjobb ügyvédi irodájában dolgozott. – Tudod, hogy ilyennel nem keresnélek meg. Feldúlt, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jutott. – Csak vicceltem – tette rá apró, fehér kezét nagy, fekete bütykeimre. – Ne kímélj, Al! Elmosolyodtam, megfordítottam a kezem, és megcsiklandoztam a tenyerét, ahogy szerette. – Tudod, milyen nap van ma? – Hétfő. – Hat hónap telt el azóta, hogy jogerősen is elváltunk. A homlokát ráncolva számolt.

– Az pénteken volt, nem? – Igen, de a dátum ugyanaz. Vállat vont. – Ha te mondod… A mai nap tehát… a félévfordulónk? – Aha. Próbáltam nem törődni vele, de beleette magát a dátum a fejembe, és úgy éreztem, meg kellene emlékeznünk róla. – Fura pasas vagy, Jeery. – És erre csak most jöttél rá? – Ez, ugye, nem valami trükk, amivel megpróbálsz visszaférkőzni a kegyeimbe?– kérdezte gyanakodva. – Arra gondolsz, hogy leitatlak, megpendítem a régi szép napok húrjait, és remélem, hogy felcipelsz a lakásodba, ahol hempergünk egyet a szénában? Bólintott. – De, pontosan erről van szó. Felemeltem ásványvizes poharamat és az övéhez koccintottam. – Fenékig! Még pár ilyen és szárnyra kelek. – A szárnyra kelésre!– vigyorgott rám. Elidőztünk a desszert felett, átbeszéltük az elmúlt hat hónapot. A válás kimondásakor már közel két éve éltünk külön, szóval nem volt egy friss élmény. Addigra már összeszedtem magam, és Ellen is rég megbocsátott nekem, mire az egyik kollégája meghúzta köztünk a végső, jogi választóvonalat. – Találtál már új csajt?– kérdezte Ellen, ahogy a vacsora a végéhez közeledett. – Senki sem pótolhat téged – feleltem és bevetettem a boci szemű trükköt, mire hozzám vágta a szalvétáját. – De komolyan. Eszembe jutott Nick és elmosolyodtam. – Akadt néhány akcióm, de semmi komoly. És te? Felsóhajtott. – Manapság csak házas, középkorú ügyvédek zaklatnak, akik azt hiszik, könnyű préda vagyok a válásom miatt. Csak azért hajtanak, hogy lefektessenek. A pincér hozta a számlát, én pedig igyekeztem úgy rendezni, hogy közben ne is nézzek az alján szereplő összegre. Ellen felajánlotta, hogy fizeti a felét, de visszautasítottam. A házasságunk utolsó pár évében nem törődtem vele túl sokat. Tartoztam neki egy-két vacsorával.

– És innen merre tovább?– kérdezte. – Vissza, a lakásomba. – Ali még ott dolgozik a földszinten? Bólintottam. – Mondd meg neki, hogy valamelyik nap beugrom hozzá egy bagelért. A házasságunk felbomlása után visszaköltöztem abban a bérházba, ahol friss házasokként éltünk. Szép időket töltöttünk ott együtt, bármilyen szegények is voltunk. – Én fizetem a taxi – mondta Ellen, mikor már kint, az utcán leintett egyet. – Rendben. De én gyalog megyek. – Biztos? A köd helyenként még nagyon sűrű. Könnyen elgázolhatnak. – Vállalom a kockázatot. Arcon csókoltam. – Viszlát, Ellen! – Viszlát nemsokára! Nem kell ám a különleges alkalmakra várnod, hogy rám csörögj. Érted? – Értem. – Remek! Egymásra mosolyogtunk, majd elváltunk. Megvártam, míg a taxi eltűnik a ködben, aztán elindultam. Mikor hazaértem, fogtam az üveggolyót a konyhában és magammal vittem az ágyba. Hosszú-hosszú időn át tanulmányoztam, ujjaimmal simogatva az aranycsíkokat, és végül úgy aludtam el, hogy a bal tenyerembe szorítottam. De mikor reggel felébredtem, eltűnt, és bár mindent tűvé tettem érte, sehol sem találtam meg. Az éjszaka árnyai magukkal vitték.

2. fejezet Kedd reggel. Vissza a munkába. Bebicikliztem a Shankarba reggelizni. A Kardinális alkalmazottainak egyik extra juttatása az ingyenes étkezés a Shankarban. Nem számítottam itt törzsvendégnek – reggel legtöbbször csak bekaptam egy bagelt Alinál vagy egy szendvicset már a melóban de hetente néhányszor azért szerettem bekukkantani. Hátul parkoltam le. A bringám volt az egyetlen közlekedési eszközöm. Mindenhova biciklivel jártam, hacsak nem az Osztaggal kellett mennünk valahová. Akkor kezdtem el kerékpározni, mikor megbüntettek, mert részegen vezettem, még évekkel ezelőtt. Annyira élveztem, hogy azután is ragaszkodtam hozzá, mikor visszakaptam a jogsimat. A Shankar egy nagy, osztatlan terű, emeletes étterem volt (a felső szint padlóját üvegből készítették) spártai dekorációval. Leonora Shankar híres volt a minimalizmusáról. Kiszúrtam egy csomó osztagost az ajtó mellett, az egyik asztalnál, és csatlakoztam hozzájuk. Csak Jerry és Mike tartozott az én műszakomhoz, de a többségüket ismertem. A Kardinális személyi hadseregének legtöbb tagja megismerte egymást az évek során. Nem voltunk olyan sokan, és mind a Városhoz tartoztunk, így zárt csoportot alkottunk. – Hát visszatértél a nyaralásból!– köszöntött Jerry felemelt korsóval. Erre mind kérdezgetni kezdtek, hogy merre jártam, én pedig egy kellemes negyedórát töltöttem el annak ecsetelésével, hogy milyen volt a horgászás. – Bárcsak veletek lehettem volna!– mondta egy Oisin nevű, szomorú szemű srác. – Újév óta szinte csak hétvégén dolgozom. Hét közepén elutazni meg nem ugyanaz. – Válts műszakot!– javasolta valaki. – Nincs értelme. Az asszony is hétvégén dolgozik. Ha nélküle töltenék el egy hétvégét valahol, még azt hinné, valami mocskosat csinálok. – A nők nem értenek a horgászáshoz – bólogatott Mike. – Fiatalkoromban én is eljártam. Valahányszor hazamentem, a csajom mindig átkutatta a cuccomat, bizonyíték után kutatva. Belebetegedtem a dologba, úgyhogy végül felhagytam az egésszel. Pedig inkább vele kellett volna felhagynom… Erre mind dörmögtünk valamit a nők viselt dolgairól. Megérkezett a kávém és a pirítósom, és nekiláttam. Mindig könnyű reggelivel indítottam a napot. – Történt valami a távollétemben?– érdeklődtem. – Belépett pár új fiú – tudatta velem Jerry. – Már túl vannak a betanításon. – Tasso és Weld pedig megint belekezdtek – tette hozzá Mike. Ford Tasso volt a Kardinális jobb keze, és régebben ő vezette az Osztagot. Frank Weld évekkel ezelőtt átvette tőle az irányítást, de Tasso továbbra is úgy gondolt az Osztagra, mint az ő „embereire” és állandóan bírálta Franket amiatt, ahogy bánik

velünk. Nem volt bajom Frankkel, de Tassót meg kedveltem, és be kell valljam, az élet érdekesebb volt, mikor még ő volt a góré. – Ezúttal mi miatt?– érdeklődtem. – Múlt pénteken kinyírtak valami spinét a Skylight-ba – mondta Jerry. – Engedély nélkül. A Kardinális dühbe gurult. Letolta Tassót, aki letolta Franket. Ezek ketten egész hétvégén egymással ordibáltak. Tasso azt hajtogatta, hogy senki sem juthatott át az Osztagon, amikor még ő volt a főnök. Frank meg megint a Skylight biztonsági intézkedéseiről dumált. Frank azóta akarta megerősíteni a Skylight biztonsági rendszerét, mióta átvette Tassótól. Az épület egyike volt a Kardinális kulcsfontosságú létesítményeinek, itt laktak az alkalmazottai és az ügyfelei közül is sokan, mikor a Városban tartózkodtak. Ám eltérően a Pártközponttól – ami lényegében atombiztos volt – a Skylightot gyengén őrizték. A Kardinális így szerette – a vendégei így jobban el tudtak lazulni – de Frank gyűlölte ezt a rendszert, és mindig elő is hozta a dolgot, mikor valami balul sült el. – Lefogadom, hogy egész héten minket fog cseszegetni – sóhajtottam fel. – Mi már egy álló napja kapjuk az osztást – bólintott Jerry. – A tegnapi nap „a legkibírhatatlanabb hétfő”-ként vonul majd be a történelembe. Mázlid, hogy kihagytad. – Ja – nézett az órájára Mike és felhajtotta – italát de még rosszabb lesz, ha még el is késünk. Elég a legapróbb indok és már nekünk is esik. Induljunk! – De még van egy fél órám – tiltakoztam. – Szerinted érdekelni fogja ez Franket?– felelte Mike. – Tegnap tíz perccel korábban értem be és majdnem kihajított. – Pompás ismét itt lenni – zsémbeltem, majd felhajtottam a kávémat és felmarkoltam az utolsó szelet pirítóst. – Az okés, ha beteszem a bringám a furgonod hátuljába és veletek megyek, srácok?– szóltam oda Jerrynek. A furgonja volt az érzékeny pontja, úgyhogy normális esetben biztosan megvétózott volna egy ilyen kérést. Most azonban megesett rajtam a szíve, és még segített is betenni a kerékpárt, nehogy megkarcoljam a kocsi festését. Frank már a belépéskor kiszúrt minket, és látványosan az óráját kezdte nézegetni, míg bementünk a Pártközpont földszinti öltözőjébe. Jó tizennyolc perccel a munkaidő előtt értünk be. – Gyertek csak még egyszer ilyenkor – mordult rám – és benne lesz az aktátokban. Míg Frank kirontott, hogy leszúrja az újabb érkezőket, mi belebújtunk az egyenruhába. Sötétkék nadrág és dzseki, világoskék ing (hasonló árnyalatú pulóver hűvösebb időben). Kékeszöld barett. Fekete, térd alá érő csizma. Hála Istennek, nyakkendő nem kellett. Három makulátlanul tiszta egyenruhám volt. Ford Tasso nem szentelt túl nagy figyelmet a dolognak, de Franknek mániája volt a megjelenés. Jogosan. Más volt most, mint régen, mikor az Osztag még csak egy verőlegényekből összeállt illegális bandát jelentett. A Kardinális státusza megemelkedett, mi pedig egy, a város által engedélyezett haderővé váltunk, a tiszteletreméltóság minden külsőségével együtt. Időnként még a turisták is bekukkantottak a Pártközpontba, csak hogy megnézzenek minket. Igaz, egy gengszternek dolgoztunk, de egyben mi képviseltük a szervezetét a nyilvánosság előtt, és ebben a minőségben profi kirakatként kellett szerepelnünk.

Jerry ellenőrizte, hogy csillog-e a csizmája, majd elégedetlenül megrázta a fejét, és összegyűjtött a szájában egy adag köpetet. Az enyém okés volt, úgyhogy elindultam a lépcsősoron az épület egyik nagy konferenciaterme felé, ahol az aznapi feladataimat fogom megkapni. A terem félig volt tele katonákkal: akadtak, akik hozzám hasonlóan épp munkába álltak, mások most távoztak, megint mások pihentek. Megkerestem a nevemet a falitáblán, és megnéztem, mi szerepel mellette, a jobb oldalon. Bejárat ebédig, járőrözés az udvaron délután. Ami puskát jelentett. A fenébe! Utáltam minden olyan fegyvert, aminek a kezeléshez egynél több kéz kellett. Aláírtam egy Kalasnyikov – egy még Tasso idejéből való ócskaság – papírját, és egy Anna nevű, csinos fiatal lány már a kezembe is nyomta a fegyvert. – Tegnap hiányoltalak – jegyezte meg. – Szabadságon voltam – magyaráztam. – Valami izgi helyen? – Feljebb, a folyón, horgásztam. – Benne lennél egy kis túlórában a héten? – Naná! – Mikor jó neked? – Ma és holnap. Utána még nem tudom. Amióta az Osztagnál voltam, sosem jelentett gondot a túlóra. Az elmúlt nagyjából egy évben rengeteg plusz órát bevállaltam. Nem volt semmi jobb, amivel elüthettem az időmet. Emellett úgy, hogy lefoglaltam magam, könnyebb volt távol maradnom a piától. Mikor Ellen és én szétmentünk, nagyon keményen rákaptam. Még az Osztagból is majdnem kitették a szűröm. Olyan mélyre merültem, amennyire anélkül még lehetett, hogy végleg a víz alá kerültem volna, mielőtt Bill végül kirángatott a slamasztikából. A nap rövidebb, első felét a Pártközpont előtt töltöttem kilenc másik osztagossal és egy pár vörös ruhás ajtónállóval. Szinte élettelennek tűntünk a be– és kiözönlő emberhorda közepén, mintha csak dísznek lettünk volna ott, pedig éberen figyeltünk mindvégig, szemügyre vettük az összes belépőt, készen arra, hogy tüzet nyissunk a fenyegetés legapróbb jelére. Nem fegyvereket kerestünk – azokat a röntgensugaras gépek úgyis kiszúrják – hanem árulkodó arckifejezéseket és izomrándulásokat. Az volt a dolgunk, hogy kiszűrjük az oda nem illő figurákat. Mindnyájan éveken át tanulmányoztuk a testbeszéd művészetét. Nem úgy van az, hogy az ember csak belép az Osztagba, és máris rábízzák a Pártközpont őrzését. Hat hónapos betanulási időszakkal indul a dolog, amit még öt év követ különböző ágazatokban és posztokon. Csak ezután – ha érdemesnek mutatkoztál rá – kerülhetsz be a Pártközpont gépezetébe. Néhány hónap járőrözés az épület középső szintjein, ahol túl nagy kárt nem okozhatsz, majd fokozatos ereszkedés a földszint felé. Több hónapig rovod a köröket a hátsó udvaron, időnként kimész

őrizni a kerítést, míg végül az épület elé és az előcsarnokba nem kerülsz, ahol csak a legjobbak szolgálhatnak. A frontvonalba jutó osztagosokkal szemben nem hivatalos követelmény volt, hogy vért is ontsanak. Az épp velem szolgáló tíz őr közül legalább egyszer mindenki ölt már a Kardinális parancsára. Én háromszor öltem. Az első egy hentes volt, alig tizenegy hónappal a munka megkezdése után. Nem volt betervezve a likvidálása. Egypár tapasztaltabb osztagossal felkerestem a boltját, hogy védelmi pénzt csikarjunk ki belőle. Ostoba, makacs vénember volt. Elvesztette a fejét. Hadonászni kezdett egy combvastagságú késsel. A kollégáim lebuktak előle, így tisztán kilőhettem. Kirántottam a fegyvert, céloztam és – ahogy a magasba emelte a kést és bikaként elbődült – négy golyót küldtem a homloka közepébe, takaros sorban. Egy hónap múlva ölthettem ismét egyenruhát magamra. Egy hónapig jártam pszichiátriai kezelésre. Nem hittem, hogy szükségem lenne rá – ahogy újra meg újra elmondtam, nem élveztem a gyilkolást, inkább megijedtem tőle. De ez még akkoriban történt, mikor a Kardinális azért küzdött, hogy az Osztagot legalizálják. A nyilvánosság rajtunk tartotta a szemét, heves viták tárgyát képeztük, és rengetegen állították azt, hogy nem vagyunk többek fizetett bérgyilkosoknál. Tassónak és a bürokratáinak óvatosan kellett játszaniuk. Ezért volt hát a körülményes kezelés. Négy év telt el, mire ismét öltem, egy eldurvuló leszámolás során, melyet a Kardinális területére erővel betolakodó orosz maffiával vívtunk. Százan voltunk vagy harminc Iván ellen. A harc az általuk megszállt lakóházban folyt. Én az Osztag harmadikként beküldött csapatának voltam a tagja. Az egyik sötét, füstös folyosón belefutottam egy kamaszba. Pénzzel és kövekkel megtömött zokni volt nála. Nálam egy akkora kés, amivel egy medve mellét is széthasíthattam volna. Pár héttel ezután kezdtem el dolgozni a Pártközpontban.A harmadik három évvel ezelőtt történt. Egy korrupt zsaru volt az áldozat. Első alkalommal küldtek kimondottan gyilkolni. Betörtem a házába, míg ő nem volt otthon. Betömtem a felesége és a kölyke száját, és megkötöztem őket. Az emeleti hálószobaajtó mögé álltam, mikor hallottam, hogy megérkezik. Amikor feljött és belépett, előléptem, és pisztolyom csövét a tarkójának nyomtam. Bumm. Ezután majdnem otthagytam az Osztagot. Nem a gyilkosságot volt nehéz megemészteni, hanem az áldozat kilétét. Ugyanolyan könnyedén lehetett volna egy rendes zsaru is. Lehetett volna Bill. Ha az Osztag tagja vagy, nincs választásod – oda mész, ahová mondják, lősz, amikor azt parancsolják. Mindig tudtam, hogy egy napon lehet, hogy szembekerülök majd Bill-el, de csak azután vettem komolyan fontolóra a lehetőséget, hogy belefutottam a zsaruba. Közel kerültem ahhoz, hogy összecsomagoljak. Az egész életem másként alakult volna, ha megteszem. Helyrehozhattam volna a dolgokat Ellennel. Nem azt mondom, hogy a meló állt közénk, de az biztos, hogy nem is segített. Ha találtam volna legális munkát, és több időt töltöttem volna a házasságom helyrehozatalával, mint a fegyverem tisztogatásával… Ami volt, elmúlt. Nem lehet megváltoztatni. Berezeltem, inni kezdtem, szakítottam Ellennel, még többet ittam. Végül Bill szoktatott le a maga utánozhatatlan módján a piálásról – az egyik részeg éjszakámon kirángatott a ház elé, és fegyvert dugott a számba. Elmesélte, hogy az apja halálra

itta magát. Elmondta, hogy nem engedi, hogy velem is ez történjen. Inkább ő végez velem. Mert így gyorsabb. Belenéztem a szemébe, de semmi nyomát sem találtam benne annak, hogy blöffölne. Másnaptól teljesen leszoktam az ivásról. Amikor kijózanodtam, hosszas beszélgetést folytattam Ford Tassóval. Elmondtam neki, hogy gondolkodtam a kilépésen. Elé tártam a félelmeimet. Némán hallgatott végig. Nem kétséges, hogy hallott már ilyet korábban. Mikor végeztem, megvonta elképesztően széles vállát és sóhajtott egyet. – Mit akar, mit mondjak? Ígérjem meg, hogy nem küldöm el tehetem. Magát gyilkolásra képezték ki. Hosszú időbe telik kiképzése, Algiers. Ha ki akar lépni, rendben, már el is van folytatja, ahol abbahagyta. Nem válogathatja meg a célpontjait. mert ha nem, magát ölik meg.

megölni az egyik barátját? Nem egy magához hasonló osztagos intézve. De ha marad, ugyanott Öl, mikor azt mondják magának,

Tasso mindig nyíltan megmondta a frankót. Átgondoltam a dolgot, mérlegeltem a lehetőségeimet, és úgy döntöttem, jobb nekem itt, mint bárhol máshol lenne. Az Osztagban legalább mindig tudtam, hogy mire számíthatok. Úgyhogy folytattam tovább, amit addig, és fohászkodtam, hogy soha ne kelljen szembekerülnöm Billel vagy valamelyik másik barátommal. Az alagsori étkezőben ebédeltem, miközben a sportot néztem a tévében. Az a fajta sportprogram ment, ahol montázsokat vágnak össze a szörfversenyektől a homokfutó-bajnokságokon át a sziklaugrásig mindenből, szerte a világból. A legtöbb napon ezt adták ilyen tájban, úgyhogy ez lett az egyetlen rendszeres műsor a naptáramban – otthon nem volt tévém. A pihenőm vége felé felbukkant Frank. A jelenlevők háromnegyede azonnal talpra ugrott és visszaindult a posztjára, de ő odaintett nekik és kesernyésen elmosolyodott. – Minden oké. Visszaálltam normálisba. Nem kell rohanni. Néhányan éljeneztek, miközben mindenki visszaült. Ez volt a jó Frankben – gyorsan elenyészett a rosszkedve. – Jól telt a hétvégéd, Al?– ült le mellém. – Fogjuk rá. – Hogy van Bill? – Remekül. Rengetegen ismerték Billt. Jövedelmező mellékállása volt a tűzijáték-iparban, és számos magánelőadást rendezett a barátainak vagy a Kardinális partnereinek. Bill becsületes volt, de realista. Ha zsarunak állsz ebben a városban, egyenes lehetsz ugyan, de ellenséges nem. Nem volt kifizetődő ujjat húzni a Kardinálissal. – Hallottál a lépcsőről? – Mi van vele?

– Távol tartjuk magunkat onnan éjszakánként, amíg nem érkezik más utasítás. – Ez meg hogy lehetséges? Frank vállat vont. – Fentről jött a parancs. Nincs járőrözés. Nincsenek őrök az ajtóknál. Nem volt boldog ettől. – Sokat használod a lépcsőket, nem igaz? – Aha. Formában tart. Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem figyel minket. – Túlórázol a héten? – Nagyon valószínű, hogy háromszor vagy négyszer. – Gond lenne, ha a felső szintre küldenélek? Elmosolyodtam. – Oda megyek, ahova küldenek. – Pazar! És tudod, lehet, hogy éjszakánként többször is üzenek majd, hogy szükségem van rád lent, és amikor lejössz… – A lépcsőt használjam? – Pontosan – vigyorodott el. – Persze csak nem hivatalosan. Csak megragadod a lehetőséget, hogy kicsit tréningezz. Felállt, felnézett a tévére, ahol két csupasz mellű óriás abban versenyzett, hogy el tudnak-e húzni a fogukkal és egy darab kötéllel egy kamiont, majd megcsóválta a fejét. – Nem tetszik, hogy őrizetlenül marad a lépcső. A parancs a Kardinálistól jött, de próbáld csak meg emlékeztetni erre, ha valami balul sül el… Még mindig a fejét csóválva és az orra alatt dünnyögve hátba veregetett, aztán folytatta körútját. A Pártközpontban mindennaposak voltak az ilyen simlisségek. A Kardinális gyakran járt rejtélyes utakon. Sokszor lehetett a folyosókon vezető beosztású férfiakat és nőket őgyelegni látni, akik tövestül tépték ki emiatt a hajukat. A bátrabbak – mint Tasso és Frank – ilyenkor a saját kezükbe vették a dolgokat, és a Kardinális háta mögött intézkedtek, megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megóvják őt saját eszelős szeszélyeitől. Addig nem is volt gond, míg rá nem jött, de ha igen… Nem nagyon vágytam a felső szintekre – nem sok minden történt ott éjszakánként de mindig megérte szívességet tenni egy olyan embernek, mint Frank Weld. Soha nem lehetett tudni, hogy mikor lesz szükség a viszonzásra. A délutánt a Pártközpont hatalmas hátsó udvarán töltöttem. Ez volt a kedvenc helyem. Itt zajlott az élet, minek köszönhetően az idő – a testőrök főellensége világszert – gyorsan elszállt. Kocsikat kellett lecsekkolni és újra lecsekkolni. Óránként ellenőrizni kellett a kerítést, az esetleges gyenge pontokat keresgélve. Szállítók, sofőrök, igazgatók – mindenkit meg kellett vizsgálnunk, és követnünk kellett az épületbe, ha valakit gyanúsnak találtunk. Az udvar lehetett volna a

Pártközpont Achillesz-sarka, ha nem lett volna megfelelő az itt követendő eljárásrend. De mivel az volt, több esélyed lett volna, ha szemből törsz magadnak utat, mintha hátul besurransz. Az eseménytelen műszak végén kiugrottam egy pizzáért. Visszamentem az étkezőbe, és megosztottam pár sráccal. Jerry is köztük volt. – Frank rád sózta a lépcsőt?– tudakolta, mialatt ettünk. – Aha. Jerry erre vágott egy grimaszt. – Utálom ezt a kémkedős szarságot. Ha a Kardinális azt mondja, hagyjuk üresen a lépcsőházat, kurvára üresen kéne hagynunk. Nem tudhatjuk, lehet, hogy egy csapat rohadék emberevő nindzsát akar ott fel és le rohangáltatni egész éjjel! Rohadék emberevő nindzsák. Ezen mosolyognom kellett. – Mondhattál volna nemet is. – Franknek?– horkant fel Jerry. – Mondhattad volna akár azt is: „Itt a seggem, dugj bele egy dinamit rudat, és robbantsd fel a faszba!” Tassóval más volt a helyzet, ő nem kezdett el duzzogni, ha elhajtottad. De Frank… Bólintottam. Frank hajlamos volt személyes sértésként felfogni a dolgokat. – Nem akarsz kimozdulni később?– érdeklődött Jerry. – Találkozom pár sráccal a klubban. – Ezt most passzolom. Hosszú volt a nap. Mikor eltüntettük a pizzát, beszálltunk a felfelé menő liftbe. Jerry a tizenhatodik szintre ment, én egy pár emelettel feljebb. Idefent kevés iroda volt és azok is messze egymástól. A tizennegyedik felett már csak mutatóba akadt egypár belőlük. A Kardinális a tizenötödiken lakott. Efelett a legendás aktaszintek kezdődtek – szobák szobák után, tele újságokkal, jelentésekkel, adatlapokkal, népszámlálási felmérésekkel, születési és halotti anyakönyvi kivonatokkal, várostörténeti munkákkal, építési tervekkel, adóbevallásokkal. A mítosz szerint a Kardinális részletes dossziét vezetett a város minden egyes lakójáról. Ez persze biztos nem igaz, de valószínűleg a többségünkről volt valamije. A jobbára elhagyatott termekben járőröztem, és óránként kétszer-háromszor megszakítottam a körutamat, hogy leballagjak a lépcsőkön, majd újra fel. Párszor belefutottam hasonló célból odavezényelt osztagosokba, de úgy tettünk, mintha észre sem vennénk egymást. Épp a harmadik szintről tartottam felfelé, úgy kilenc harminc körül, mikor egyszer csak Frank viharzott le szembe velem, dühödt grimaszba torzult arccal. – Jeery!– csattan fel. – Mit keresel itt, a lépcsőházban? Nem hallottad, hogy tiltott terület? Megálltam és azon töprengtem, hogy vajon most viccel vagy csak próbára tesz.

– Azt akarod, hogy elhagyjam a lépcsőházat?– Persze, hogy azt akarom, hogy elhagyd a kibaszott…– fogott bele egy tirádába, de aztán észbekapott és megeresztett egy elkeseredett vigyort. – Tudom, mit mondtam korábban, de a parancs le van fújva, világos? – Világos. Frank az arcomba bámult, hogy veszem-e a bátorságot arra, hogy megkérdőjelezzem, amit mond. Mikor nem tettem, kissé ellazult és megengedett magának egy hosszú, lenéző sóhajt. – Tudod, most mit csinált az az őrült rohadék? Az őrség háromnegyedét elzavarta az udvarból. Azt mondták nekem, hogy valami gyakorlatot tartanak. – Mit gondolsz, mire készül?– tudakoltam. – Basszanak meg, ha tudom – felelte Frank. – Úgy fest, mintha megtisztítaná az utat egy behatolás előtt. Hátul akkora lyuk tátong, hogy egy egész tankhadosztály bedüböröghetne rajta. De mit tudok én erről? Én csak a vezére vagyok ennek az istenverte seregnek. Egy senki. Még egy ideig füstölgött magában, aztán vágott egy grimaszt,– Mindegy, ahogy ez a szar most kinéz, nyugodtan hagyhatjuk a francba a lépcsőházat. Hagyjuk a holdkórosra a dolgait! Töltsd ki a műszakod, aztán csinálj jó francot, azt, amit csak akarsz a hét hátralevő részében. – Rendben van. – És add tovább a hírt, oké? – Te vagy a főnök, Frank. – Na persze! Kivártam a műszak végét, aztán lelifteztem az alagsorba és az öltözőszekrényemhez indultam. Hosszú volt az éjszaka, és már alig vártam, hogy átöltözhessek és hazamehessek. Mikor kinyitottam a szekrényt, valami kigurult az aljából, és pörögve a padlóra zuhant. Azt hittem, egy érme az és nem is foglalkoztam volna vele, de észrevettem, hogy a guruló tárgy sötéten csillog, így utána ugrottam. A lábammal állítottam meg, aztán felkaptam és döbbent hitetlenkedéssel vettem szemügyre. Az a kis fekete üvegdarab volt, melyet a pisztráng szájában találtam, aztán elvesztettem. Csakhogy most az oldalán tekergőző két aranyszínű kacskaringó már nem férgekre emlékeztetett. Megvastagodtak és színesebbek lettek. Most már úgy néztek ki, akár a kígyók.

3. fejezet Pokolian bosszantott az az üveggolyó, úgyhogy fel-felriadtam éjszaka. Reggelre rájöttem, hogy nyilván végig nálam volt, és csak képzelem, hogy az oldalán megváltoztak a tekervények, de egy részemet ez nem győzte meg. Letettem egy darab vattára a nappaliban, a kandallópárkányra, és vagy két napig árgus szemmel figyeltem, de mivel semmi különös sem történt vele, egy idő után elfeledkeztem róla, és inkább a melóra koncentráltam. A szerda megint csak mozgalmasan telt. Hajnali kettőkor estem haza. Az utolsó négy órában egy beteg kollégát helyettesítettem a tizenötödik emeleten, a liftajtókat őrző hét osztagos egyikét. Általában tíz másik is szokott lenni a három lépcsőházi bejáratnál, és még több járőrözik a folyosókon, de a Kardinális új keletű utasításai miatt most jobbára üres volt az emelet. Az ottani körülmények között elég nehéz volt ébernek maradni. Ott volt a meleg levegő, a békés környezet, a többnyire használatlan liftek sora, a lábamat csiklandozó szőnyeg. A Pártközpontot vastag, drága szőnyegekkel borították be az első szinttől felfelé. Cipőt senki sem hordhatott. A fölszinten le kellett őket adni, még akkor is, ha csak beugrottál. A szőnyegek java része kényelmesebb volt egy átlagos matracnál. Az ember ellenállhatatlan csábítást érzett arra, hogy lefeküdjön és horpasszon egyet. Viszont engem azért fizettek, hogy ellenálljak az ilyesféle csábításnak, úgyhogy nem hagytam elkószálni a gondolataimat, a felvonók ajtóira összpontosítottam, a kezemet pedig közel tartottam a fegyverem agyához. Abban a valószínűtlen esetben, ha megtámadnának minket, készen állnék. Este fel akartam hívni Nicket – még mindig nem beszéltem vele azóta, hogy hazajöttem – de esélyem se volt rá. Túl késő volt, mire hazaértem, így egyszerűen csak levetkőztem és bemásztam az ágyba, akárcsak előző éjjel. Csütörtökön aztán szar került a palacsintába. Egy órával déli tizenkettő előtt csekkoltam be, és éppen az egyenruhámat húztam fel az alagsorban, mikor Vincent Carell beviharzott. Vincent Tasso egyik embere volt. Cingár, menyétképű, agyilag zokni, de gyorsan elő tudta rántani mind a farkát, mind pedig a fegyverét. Soha nem jöttem rá, hogy Tasso miért bízik benne ennyire. Mellettem egy Richey Harney nevű srác éppen a bakancsát húzta lefelé. – Richey!– vakkantott rá Vincent. – Velem jössz! Richey elkínzott arccal pillantott fel. – Éppen indultam volna hazafelé. – Volna – röhögött fel Vincent. – De Frank azt mondta, korán leléphetek. Ő… – Kibaszottul nem érdekel, mit mondott Frank! – Ma van a lányom szülinapja – nyögött fel Richey. – A múlt hónapban lemaradtam az elsőáldozásáról. Ha ezt is kihagyom, a nejem kinyír.

– Úgy nézek ki, mint akit ez kicseszettül érdekel?– horkant fel Vincent. Richey lehajtotta a fejét és dünnyögött valamit, aztán nekiállt ismét befűzni a bakancsát. Amilyen idióta voltam, megsajnáltam. – Nem felelnék meg helyette? Épp most érkeztem – frissebb vagyok Richey-nél. Vincent a szemét forgatta, aztán bólintott. – Rendicsek. Az egyik seggfej ugyanolyan, mint a másik. Odakint várlak három perc múlva. – Kösz, haver – mondta Richey halkan, mikor Vincent kiment. – Nincs mit. Te is megtennéd ugyanezt, nem? – Naná!– nevetett fel Richey sután. Vincent lehiggadt, mire szolgálatra jelentkeztem nála. Megveregette a csillogó mentőautó műszerfalát. – Imádom ezeket – mondta, alighogy beszálltam, aztán a gázra taposott. Az ott álló osztagosok éppen csak ki tudták nyitni idejében a kaput. Szitkaik utánunk szálltak a Pártközpontból. – Hova megyünk?– emeltem fel a hangomat, hogy hallani lehessen a szirénazúgáson át, amit Vincent bekapcsolt. – A Frigóba – felelte, és úgy vett be egy kanyart, mint a némafilmek rendőrei. Mindig így vezetett, mikor Tasso nem volt a közelben. – Lerakunk ott valakit? – Felveszünk ott valakit. A Frigó egy magánkézben levő hullaház volt, amire időnként a bátor – bár botor és rövid életű – riporterek a város Elefánttemetőjeként utaltak. A Kardinális alkalmazottjai ide hozták a nemkívánatos hullákat, azokat, akiknek nem akarták, hogy a víz partra mossa a tetemét, az olyan áldozatokat, akiket jegelni akartak. Időnként a saját emberei is itt kötöttek ki, ha gyanús körülmények között hunytak el és boncolásra volt szükség. A jelek szerint az ország legjobb patológusai gyakorolták szakmájukat a Frigó álcázott falai között. – Mi az ábra?– tudakoltam. Vincent oldalra rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy smároló párt, akik nem figyelték az utat, rávert a dudára, bemutatott nekik, aztán rám nézett és elvigyorodott. – Hallottál a csajról, akit összevagdostak a Skylightban? Eszembe jutott a Jerryvel és Mike-kal folytatott beszélgetésem. – Ja. – Senki sem tud róla semmit. Álnéven jelentkezett be. Lehet, hogy kurva volt, de nem rendszeres bejáró. Azért hoztuk ide, hogy szakértő kezekre bízzuk. Még nem kerítettek rá sort, a Frigó mindig késésben van. Nem került fel a prioritási listára, eddig. De a hír kiszivárgott, úgyhogy vissza kell vinnünk.

– Vissza?– A Skylightba. Egy zsaru felhívta Tassót. Azt mondta, valaki elmesélte neki, hogy mi történt. Vissza kell vinnünk a nőt éjfélig, mert akkor bemegy az embereivel, és ha a csaj nem lesz ott, értesíti a sajtót. – Na és? Ki kell nyírni a kopót és jegelni a sztorit. Ez a szokásos eljárás, nem? – Aha. De egyszerűbb beengedni a zsarukat, most, hogy már tudnak a nőről. – Az állami kórboncnok nem fog rájönni, hogy már régóta halott?– Az a seggfej egy BMW-vel jár – kacsintott rám Vincent. – Minden évben egy új modellt kap a születésnapjára. Ingyen. Azt fogja látni, amit mi látni akarunk. A Frigó kívülről ártalmatlannak tűnt. A dokkoktól nem messze állt, egy hatalmas, düledező épület, kitört ablaküvegekkel, pár világító lámpával, hogy elriassza a csavargókat, a falak alsó részeit szándékosan falfirkák tarkították. Az egyik oldalsó sikátorban parkoltunk le, és besurrantunk. Egy rövid séta várt ránk végig az egyik folyosón, át egy szétvert ajtón, aztán hirtelen elénk tárult egy irdatlan, meszelt falú kőszörnyeteg. A régi épület egész belsejét kipucolták, és ezt az óriási dobozt húzták fel benne. De az is lehet, hogy előbb ezt építették meg, és utána húzták fel körülötte a régebbi épület vázát. Sosem jutott eszembe erről kérdezősködni. Vincent az egyik bejárat felé indult, és beütötte a biztonsági kódot. Az ajtó sziszegve tárult fel, és hideg léghuzat söpört végig rajtunk. Vincent megborzongott. – A bundanacimban kellett volna jönnöm – zsémbelt. Beléptünk. A Frigónak ebben a részében nem volt semmi, csak fülkék a koporsóknak. Hideg, fémtárlók, amelyekben jéghideg tömbökön a holtak nyugodtak. Százas egységekben álltak, öt fülke magasan, húsz fülke hosszan. A földszint felett hatemeletnyi állványzat emelkedett, mind hasonló elrendezésben, lépcsők és futóhidak kötötték össze őket. A közeli tárolók zöme foglalt volt, ajtajukon címke lógott és a hozzá tartozó kartoték. A szokásos alapadatok mellett – nem, magasság, súly, lakcím, legközelebbi hozzátartozó – részletezték bennük, hogyan halt meg az illető, mikor érkezett és ki hozta be, illetve hogy mi a teendő a testtel. Nagyon kevés információt cenzúráztak, mivel a Kardinális saját emberein kívül senki nem tehette be ide a lábát. Vincent talált egy belső telefont, és megnyomott rajta egy gombot. – Dr. Sines azonnal ott lesz, Mr. Carel – informálta egy női hang, mielőtt még esélye lett volna szóra nyitni a száját. – Kérem, maradjanak ott, ahol vannak. Küldhetek valamit a büféből, ha kívánják. Vincent rám nézett és elvigyorodott. – Éhes vagy, Algiers?

– Akkor se tudnék itt enni, ha majd éhen halnék. – Beszart – nevetett Vincent, de ő sem rendelt semmit. Felsétáltam pár lépcsőfordulót, és körbenéztem, míg vártunk. Szemügyre vettem a holtak névsorát, és hogy mit hagytak hátra. Férfiak, nők, gyerekek; zsaruk, gengszterek, papok – mindenki képviseltette itt magát. Vincent pár percnyi türelmetlen várakozás után csatlakozott hozzám, és némán baktattunk a sorok között, egyiket hagytuk el a másik után. Állítólag szerencsét hoz, ha rábukkansz egy ismerősöd nyughelyére. – Mi is itt fogjuk végezni – mondta Vincent csendesen. – Két pénzérmével a szemünkön, megkocsonyásodott vérrel, kékes bőrrel, egy kőtömb lesz az ágyunk. – Inkább égessenek el, minthogy itt fagyoskodjak. – Arra a pokol való, Algiers! Újabb lépcsőfordulót hagytunk magunk mögött, mikor belebotlottam egy ismerős névbe. – Emlékszem erre a tagra – jegyeztem meg. – Ott voltam, mikor elintéztük. – Iheo Boratt – ráncolta össze a homlokát Vincent. – Azon az éjszakán szedtük fel Raimit. – Kit? – Capac Raimit. A fickót, akit életben kellett hagynunk. Elgondolkoztam. Tagja voltam annak a különítménynek, amelyiket Boratto és cimborái likvidálására kiküldtek. Előtte Tasso felsorakoztatott minket, és megadta a személyleírását egy fiatalembernek, aki feltehetőleg Borattóval volt, és akit nem volt szabad bántanunk. Ha kell, a saját életünket is fel kell áldoznunk, de nem szabad veszélybe sodornunk az övét, ez volt az utasítás. Indoklás nem tartozott hozzá. – Most már a Kardinálisnak melózik, nem?– kérdeztem, felidézve a Shankarban hallott pletykafoszlányokat. – Ja, a szemétje – mordult fel Vincent. – A Kardinális házi majma. Ekkor megjelent alattunk egy fehér uniformist viselő magas férfi és felkiabált:– Mr. Carell? – Igen?– hajolt át Vincent a korláton. – Dr. Sines vagyok. Miss Skylightért jött? – Telibe trafálta, Doki! Sines nem sokat beszélt, miközben végigvezetett minket a Frigó artériáin. Öt perccel később beléptünk egy nagy, makulátlanul fehér műtőbe. A falakról merev hullák lógtak le acélkampókra aggatva, kitüremkedő belekkel. Amikor először megláttam őket, majd frászt kaptam. Azt hittem, igaziak. Csak mikor észrevettem, hogy a kórboncnok nevet rajtam, akkor esett le, hogy a tetemek nem valódiak. Laborhumor – mit mondjak, tipikus.

A teremben orvosok és asszisztensek járkáltak, ügyet sem vetve ránk könyékig turkáltak a vérben és a belekben. A mi szállítmányunk arccal lefelé hevert egy asztalon, meztelenül. Fehéren és kékesen. – Levettem az ujjlenyomatait, a méreteit, le is fényképeztem – közölte dr. Sines. – Gyorsan kellett dolgoznom. Míg önökre vártam, megvizsgáltam a hátát is. Rusnya egy munka. A szóban forgó hátat darabokra szabdalták. Hosszú hasítások, mély bemetszések, vékony vöröses vágások és haragoslila szúrt sebek. Még egy szabálytalan kört is karcoltak a lapockái köré, amiből több egyenes vonal vezetett ki sugárirányban. – Ez mi?– kérdeztem. – Talán egy napszimbólum – felelte az orvos. – Észre sem vettem, mikor behoztam – jegyezte meg Vincent. – Akkor sokkal véresebb volt. Mostanra megtisztítottuk. Megdöbbentő, mi minden jön le mosdatásnál. Kurtán elmosolyodott, de Vincent arca és az enyém rezzenéstelen maradt. – Hogy akarja? – Ezt meg hogy érti?– tudakolta Vincent. – Azt akarja, hogy hagyjuk így, ahogy most van, vagy ismét vérezzük össze, hogy úgy fessen, mintha csak most ölték volna meg? Úgy tájékoztattak, hogy vissza akarják vinni a tetthelyre. – Ja – Vincent bizonytalanul megvakarta az orrát. – Bassza meg! Amikor idehoztam, összevéreztem az öltönyömet. Nincs kedvem megint összerondítani, amikor visszacipeljük. Tisztán visszük vissza. – Nem kaphatnánk egy zsákot vagy valamit?– érdeklődtem. – Doki?– szívott egyet az orrán Vincent. – Azt hiszem, valamiféle csomagolás helyénvaló lenne. – Akkor mozogjon, ember! Szoros az időbeosztásunk. Vincent rám mosolygott, míg a dühös orvos csettintett az egyik asszisztensének. – Kifizetődő meghajtani őket – súgta oda nekem. – Én nem cseszekednék velük – súgtam vissza. – Soha nem lehet tudni, mit művelnek veled, ha egyszer itt kötsz ki holtan. Vincent vállat vont. – Akkor az már szart se számít. Gyerünk, fordítsuk meg, hogy aztán könnyebben belebújtathassuk a zacsiba! A bal vagy a jobb oldalát akarod? – Tök mindegy. – Akkor enyém a jobb. Nem én akarom először meghallani, mikor a szíve újra verni kezd! Hátborzongató nevetést hallatott, és megragadta a nő egyik karját, miközben megérkezett az asszisztens a zsákkal. Én megfogtam a másikat. Hideg volt. Merev. Nyirkos.

– Kész vagy?– kérdezte, mire bólintottam. – Egy! Kettő! Három! A hátára hengerítettük a nőt. Vincent rángatni kezdte az asztal széle felé. Én is tolni kezdtem, de aztán tekintetem a halott arcára tévedt és lemerevedtem. – Legalább csinálj úgy, mint aki erőlködik – zihálta Vincent. – Ne hagyd, hogy az egészet én… Az arcomra pillantott és elhallgatott. – Krisztusom, Algiers, fehérebbnek tűnsz a hullánál is. Mi van? Megráztam elzsibbadt fejem. Vincent hozzám hajolt és felcsattant. – Algiers! Térj magadhoz! Fókuszálj a számra! Mi? Baj? Van? Lassan kérdezte, mintha egy bugyuta kölyökhöz beszélne. – A lány – sikerült kinyögnöm. – Mintha még sosem láttál volna korábban hullát! Hiszem nem is ismered őt vagy ilyesmi! Nevetni kezdett, aztán elhallgatott, és összevonta a szemöldökét. – Vagy igen? Képtelen voltam megszólalni, így csak bólintottam. – Basszus!– Megnyalta az ajkát. – Ki ő? – Neh-neh-neh-neh-e – dadogtam. – Le akarsz ülni? Doki, van egy széke? – Keríthetek egyet – érkezett a kimért válasz. – Ne! Nem kell – kapkodtam levegő után. – Mindjárt jól leszek. – Biztos?– Aha. – Szóval ki ő? – Ő… – Már megint… Vegyél egy nagy levegőt, Algiers! Koncentrálj!A szemébe néztem és kimondtam. – A neve Nic Hornyak. Egy pillanatnyi hatásszünet után hozzáfűztem a csattanót: – Ő a barátnőm.

4. fejezet Mindent a maga idejében – először vissza kellett vinnünk Nic testét a Skylightba. Vincent felajánlotta, hogy kiszállhatok, de azt feleltem, végig akarom csinálni a melót. Kiképeztek arra, hogy a személyes érzelmeket ne keverjem a munkával. Egy szót se szóltunk, mialatt átszeltük a várost. Mit is mondhattunk volna? Lesütöttem a szememet, mikor a holttestet bepréseltük a Skylight liftjébe. A szállodaigazgató a nyolcadik emeleten várt ránk az Osztag négy tagjával, akik némán vették át a küldeményt. Vincent elkísérte őket a 812-esbe, és gondoskodott róla, hogy minden megfelelően legyen elrendezve. Én a liftnél maradtam, a combomat dörzsölgettem és közben azon merengtem, hogy nem álmodom-e az egészet. Talán még mindig péntek van és fent vagyok a folyónál Billel, a nyirkos, füves parton szundikálok. – Gyerünk!– ragadott meg a könyökömnél fogva Vincent, és betessékelt a felvonóba. – Felhívtam Tassót. Dolga van, de rácsörgött Frankre, akivel a Pártközpont mögött találkozunk. Tisztán láttam, hogy Vincent majd szétrobban a kíváncsiságtól, de türtőztette magát. Frank már a Pártközpont kapujánál állt, mikor megérkezetünk. Közölte Vincenttel, hogy parkoljon le a mentővel és húzzon el. Most az egyszer Vincent nem vitatkozott. Bementünk az egyik földszinti irodába, és meséltem Franknek magamról és Nic Hornyakról. Együtt érzően végighallgatott, kérdéseit körültekintően fogalmazta meg. Mikor végeztem, elvitt ebédelni a Shankarba. Némán ettünk, lehajtott fejjel. Ezután egy hosszú sétát tettem, mellékutcákban bolyongtam, ügyet sem vetve a környezetemre, és megpróbáltam nem gondolni Nicre. Mikor visszamentem a Pártközpontba, szóltak, hogy a Kardinális látni akar. Nem találkoztam olyan gyakran a Kardinálissal, ahogy egy kívülálló feltételezné. Visszahúzódó alak volt, csak ritkán bukkant fel itt-ott. Minél kövérebbre hízott a birodalma, ő annál ritkábban mozdult ki a Pártközpont tizenötödik emeletén kialakított bázisáról. Még enni és aludni is ott szokott. Ezen járt az eszem, míg bebocsátásra vártam, és csak nyolc vagy kilenc alkalmat tudtam felidézni, mikor karnyújtásnyira kerültem a város hírhedt gengszterfőnökéhez. Egyszer egy kocsiban utaztunk, a reptérre menet. Rómába készült, hogy még utoljára lerója a tiszteletét a nem sokkal azelőtt elhunyt pápa előtt, aki régi barátja volt. Egy szót sem szólt hozzám az út során. Én elöl ültem, ő hátul Ford Tassóval, az utolsó pillanatig parancsokat osztogatott neki. Be kellett kötni a szemét, mielőtt felszállt volna a gépre – rettegett a repüléstől. A visszaúton Tasso közölte velem és a két másik osztagossal a kocsiban, hogy ha a Kardinális fóbiájának híre megy, mindhármunkat szó nélkül fognak agyonlőni. Egy másik alkalommal a Pártközpont kilencedik emeleti mosdójában futottam össze vele. Kinyitottam neki az ajtót és tisztelegtem, míg ő az inge alját tuszkolta vissza a nadrágjába. – Kösz – szólt oda akkor.

„Kösz.”Ez volt az egyetlen szó, amit valaha mondott nekem, a mai éjszakáig. Rosszul voltam. Az egyetlen dolog, amire nem tanítanak meg az Osztagban: hogy hogyan beszélj a Kardinálissal. Ez nem olyasmi, ami szokványos körülmények között túl gyakran előfordul. Hogy szólítsam? Mit fog kérdezni tőlem? Hogy feleljek? Még abban sem voltam biztos, hogy a pontos időt meg tudnám mondani neki – annyira vacogtak a fogaim. Még mindig sokkos állapotban voltam, amiért ott találtam Nicet a Frigóban. És most még ez is. A Kardinális személyi titkárnője – Mags – vállon veregetett. – Mr. Jeery – mosolygott rám. – Már háromszor hívtam. Várja magát. – Ó! – töröltem le az izzadságot a homlokomról. – Köszönöm. Valahogy felálltam. – Kér egy pohár vizet?– tudakolta Mags. A torkom száraz volt, de megráztam a fejem. Legkevésbé sem szerettem volna, ha a hólyagom a Kardinálissal folytatott találkozón mondja fel a szolgálatot. – Ne aggódjon!– nyugtatott Mags. – Nem harap. Sikerült kipréselnem magamból egy erőtlen mosolyt. A nő megnyugtatóan megszorította a kezemet, odahúzott az ajtóhoz, bekopogott rajta és gyengéden betaszigált. Elsőként a bábokat vettem észre. Több tucatnyi lógott a falakról, hevert a hatalmas íróasztalon vagy feküdt összecsuklott állapotban a sarkokban. Természetesen hallottam már róluk – mindenki tudott róla, hogy a Kardinálisnak a bábok a gyengéi – de ekkora gyűjteményre nem számítottam. Egy pillanatig azt hittem, hogy véletlenül egy játékboltba tévedtem be. Aztán megpillantottam az íróasztal mögötti székmonstrumban terpeszkedő Kardinálist, és minden visszakerült a helyére. – Al!– üdvözölt, úgy, ahogy régi barátokat szokás. – Foglalj helyet! Érezd magad otthon! Kérsz valamit? Kávét, egy kis uzsonnát, egy sört? – Nem. Kösz. Fejbe vert a fogadtatás. Nem erre számítottam. Odahúztam egy műanyag széket, és leültem a Kardinálissal szemben. Ujjaim megszokásból a barettem szélére vándoroltak, és megigazítottam. A Kardinális ezen jót mulatott. – Leveheted, ha akarod. Nekem sosem tetszettek ezek az átkozott barettek. Mr. Tasso ötlete volt. Hálásan elmosolyodtam, és levettem a sapkám. A Kardinális nem volt jóképű. Közel 195 magasra nőtt, de ezt nem lehetett róla megmondani, mikor ült. Túl vézna volt magas termetéhez képest. Az orra görbe. A haját rövidre nyíratta. A torka közepéből golflabdaként ugrott ki ádámcsutkája. A bőre szürke volt. Arca alsó felén, a szája helyén csak egy nyílás tátongott. Öltözködésből sem kapott volna csillagos ötöst – buggyos kék mackónadrágot és tornacipőt viselt. Semmi ékszer, csak egy olcsó digitális óra. Ha én így öltöztem volna, a Pártközpont hátsó kapuján sem engedtek volna be. – Térjünk rá az üzletre!– törte meg a csendet. – Ismerted Nicola Hornyakot?

Bólintottam. A Kardinális ölében egy akta hevert. Szívesen megnéztem volna, mi áll benne. – Régóta ismerted? – Vagy egy hónapja. – Megdugtad? – Igen – feleltem nyugodtan, fel sem véve a kérdés nyersességét. Szeme a jegyzeteire villant. – De Mr. Weldnek azt mondtad, hogy a kapcsolatotok nem komoly. – Hetente párszor találkoztunk, néha beültünk valahová inni vagy enni valamit, aztán hazamentünk vagy egy hotelbe. Ennél több nem volt. – Hmm. Ismét a jegyzeteit böngészte. – Együtt jártatok piálni. Azt hittem, absztinens vagy. – Az is vagyok. Nic bort ivott, én ásványvizet. – Drogoztatok? – Nem. – Egyikőtök sem? – Nem. – Nicola Hornyak sosem vett be drogot? – Velem nem. Megint egy „hmm”. Aztán taktikát váltott. – Már jó ideje velünk vagy. A feletteseid nagyra becsülnek, a munkatársaid csodálnak. Eszes vagy. Tehetséges. Keményen melózol. Mégse nagyon jutottál előre, nem igaz? Vállat vontam, és bizonytalanul elmosolyodtam. – Elvagyok. – Csakhogy nem léptél előre. Egy olyan embert, akinek hozzád fogható képességei és tapasztalatai vannak, már rég elő kellett volna, hogy léptessenek. Tudom, hogy megkeresett Mr. Tasso és Mr. Weld is, de valahányszor nagyobb felelősséget ajánlottak neked, te visszautasítottad őket. – Boldog vagyok így.

– Vagy félsz az előléptetéstől?– Láttam, mi történik azokkal, akik megcsúsznak a céges létra megmászása közben. Egypárat magam takarítottam fel. Soha nem éreztem úgy, hogy megérné. – Mit szólnál, ha tálcán nyújtanám át a lehetőséget: ha azt mondanám, meg akarok szabadulni Frank Weldtől, és téged akarlak a helyére ültetni? Rámeredtem. – Komolyan beszélek. Persze, arról nincs szó, hogy meg akarnék szabadulni Mr. Weldtől – nem áll szándékomban elbocsátani egy ilyen értékes alkalmazottat – de talán áthelyezem őt a szervezet egy másik ágazatához, ahol nem fog állandóan összetűzésbe keveredni Mr. Tassóval. Már össze is írtam a lehetséges utódai listáját. Volna kedved felkerülni rá? – Nem illene rám Frank cipője – motyogtam. – Semmit sem tudok az irányításról vagy a parancsolgatásról. – Mr. Weld se tudott túl sokat egyikről se, mikor kezdte. Kevesen tudnak. Vezérnek nem születik az ember – kinevelik őket. – Nem is tudom, mit mondjak. Azt hittem, Nicről akar beszélni. Ez…Hiába kutattam a megfelelő szavak után. – Már egy ideje rajtad tartom a szememet. – Rajtam? – Soha nem gondolkoztál el azon, hogy Mr. Tasso miért töltött el veled olyan sok időt, mikor beléptél az Osztagba? Hogy miért vett a szárnyai alá? – Azt hittem, kedvel. A Kardinális felnevetett. – Mr. Tasso érdeklődése és barátságossága tőlem származik. Én kértem arra, hogy tartsa rajtad a szemét. – De miért?– hökkentem meg. – Mert ismertem az apádat. – Tom Jeeryt?– tátottam el a számat. Bólintott. – Kiváló ember volt. Olyasvalaki, akiben meg tudtam bízni. Arra gondoltam, ha a fiáról kiderülne, hogy csak feleolyan értékes, mint ő, úgyis elég jó lenne ahhoz, hogy számoljak vele. – Alig ismertem az apámat. Nem igazán volt ott, mikor felnőttem. Mikor hétéves lettem, végleg eltűnt. Fogalmam sem volt róla, hogy magának dolgozott. – Megkért, hogy ne említsem. Nem akarta bemocskolni az imázsát. A Kardinális megfordított egy papírlapot.

– Te ölted meg Nicola Hornyakot?– kérdezte, mintha még mindig a barátokról és a családról beszélgetnénk. – Nem!– kiáltottam, mert megijesztett a ritmusváltása, és egy pillanatra elvesztettem a hidegvéremet. – Ott sem voltam. Még a városban sem. Egy… – …horgásztúrán voltál. Igen, Mr. Weld elmondta nekem. De ez lehet egy ügyes csel is. Nagyon kényelmes, hogy a barátnőd brutális meggyilkolása egybeesik a te távolléteddel. – Az egyik barátommal voltam – mordultam fel. – Bill Casey-vel. Ő majd igazolja. Együtt voltunk egész idő alatt. Még egy sátorban is aludtunk. – Tudom – mosolyodott el a Kardinális. – Csak látni akartam, hogy reagálsz, ha kihoznak a sodrodból. Sokat meg lehet tudni egy emberről abból, hogyan viselkedik, mikor alaptalan vádakkal illetik. Kopogtak, és Ford Tasso lépett be az ajtón. – Algier – üdvözölt. – Hallottam a felfordulásról. Hogy bírod? – Figyelemreméltóan – felelt helyettem a Kardinális. – Férfiasan viseli a veszteséget. Alig kavarta fel. – Felkavar – jegyeztem meg keserűen. Nem tetszett, amit a Kardinális művelt. Nem álltam különösebben közel Nichez, de a történtek megviseltek. A Kardinális meg úgy viselkedett, mintha csak egy jó kis tréfa lett volna. Ettől begurultam. – Nézze az arcát!– vihogott a Kardinális. – Szívesen megfojtana. – Legyen elnéző vele – mondta erre Tasso. – Még a legtapasztaltabbakat is megrendítené, ha a partnerére a Frigóban találna rá. Frank elmondta, hogy még azt sem tudta, hogy a lány eltűnt. – Maguk ketten ismét beszélő viszonyban vannak? – Átmenetileg. Tasso átsétált az íróasztal túloldalára a Kardinálishoz, és rápillantott a munkaadója ölében heverő jegyzetlapokra. – A zsaruk egyelőre nem tudnak Alről. Akarja, hogy titokban is tartsuk a szerepét a dologban?A Kardinális megszívta az orrát. – Teljesen mindegy, hogy tudnak-e róla vagy sem. – És mit gondolsz te erről, Algiers? Akarod, hogy elsikáljuk a dolgot? – Bill tudja, hogy találkozgattam a lánnyal – mondtam. – Bill? – Bill Casey – magyarázta a Kardinális. – Együtt voltak horgászni, mikor az eset történt. – És tud kettőtökről?– ráncolta a homlokát Tasso. – Akkor nem tarthatjuk meg magunknak a dolgot. Howard Kett foglalkozik az üggyel.

Kett Bill felettese volt. Bill nem sokat törődött vele, mert Kett első osztályú pöcsfej volt, de arra biztosan késztetést fog érezni, hogy egy ilyen fontos információt megosszon vele. Tasso és a Kardinális pár percig más dolgokról beszélgettek, míg én úgy ültem ott, akár egy kitömött mókus. Mikor végeztek, Tasso még egyszer részvétet nyilvánított, majd eltűnt. – Nem hallgatóztál, ugye?– szegezte nekem azonnal a kérdést a Kardinális, ahogy a jobb keze hallótávolságon kívülre került. – Hogy mi? – Míg én Mr. Tassóval kérődztem, fél szemmel figyeltelek. Nem is törődtél velünk. Ciccegett egy kicsit. – Nem kellene ilyen udvariasnak lenned. Van róla fogalmad, hogy bizonyos emberek mennyit fizetnének azért, hogy ott lehessenek, ahol most te vagy? Hogy itt lehessenek, miközben megbeszélést tartok az első számú segédtisztemmel? Ezek azok a lehetőségek, melyeket meg kell ragadnia az embernek, nem pedig fanyalogni. – Nem érdekel a lehetőségek megragadása – válaszoltam. – Ezért nem lennék jó Frank helyére. Nem vagyok irányító típus. – Milyen kár! Pedig nagy reményeket fűztem hozzád. Apád sokkal ambiciózusabb volt. Pár centivel közelebb csúsztattam a székemet az íróasztalhoz. – Mit dolgozott pontosan magának az apám?– Behajtó volt. Rávette a makacs boltosokat, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy én. Ez harminc, harmincöt éve lehetett. Akkor még elég primitív módszerekkel dolgoztunk. – Tudja, mi történt vele? Hogy miért tűnt el? – Az anyád soha nem mondta el? Megráztam a fejem. – Soha nem beszélt az apámról. Azt hiszem, félt tőle. Mikor róla kérdeztem, mindig azt mondta, hogy rossz ember volt, felejtsem el. Kamasz voltam, mikor anyám meghalt, nem elég nagy, hogy felnőttesebb kérdéseket tehessek fel neki. – Soha nem próbáltad meg lenyomozni?– Kérdezősködtem utána, de senki sem tudott semmit. Bill végigfuttatott a kedvemért pár keresést, de semmit sem talált. Mindvégig meg voltam róla győződve, hogy lelépett egy másik nővel. A Kardinális felállt, és a szobán átvágva a hatalmas ablakhoz lépett, ahonnan madártávlatból vehette szemügyre a várost. Megállt, és némán bámult lefelé. Én eközben a székét néztem meredten, és vártam, hogy megszólaljon. Nagyjából sejtettem, hogy mit készül elmondani. – Tom Jeeryt szolgálatteljesítés közben ölték meg. Hátranézett a válla felett, hogy lássa, hogy fogadom a hírt, elraktározta semleges arckifejezésemet és folytatta.

– Az egyik makacs boltos kést rántott. Mélyebbre szúrt, mint ahogy akarta, és átvágott egy ütőeret. – Szóval halott. Az évek során gondoltam arra, hogy nyilván meghalt, de mindig élt bennem a remény, hogy egy nap betoppan az életembe, még ha csak azért is, hogy jól pofán verjem, amiért elhagyott minket anyámmal. – Az anyád tudta – közölte a Kardinális. – Személyesen tudattam vele, akkoriban így csináltam, még mielőtt másokat kezdtem volna küldeni magam helyett. Rideg, kemény asszony volt, ha megbocsátod, hogy ezt mondom róla. Megtartotta magának az érzelmeit. Elutasította az anyagi segítségemet. Még azt sem engedte meg, hogy egy tisztességes temetést fizessek neki. – Hol temették el végül?– kérdeztem szédelegve. – Nem temették el. – Akkor hol…? Összerezzentem. – A Frigóban! – Egyike volt az első lakóknak. Visszakaphatod a testét, ha szeretnéd eltemettetni. – Ennyi év után mi értelme volna? A Kardinális elmosolyodott. – Én is pont így gondolom. Odahívott az ablakhoz. – Látod ott, jobbra azokat a darukat? Nekidőltem az üvegnek, és addig fürkésztem a láthatárt, míg meg nem találtam a szóban forgó darukat. – Ott építik Manco Capac szobrát. – Kiét? – Manco Capac egy inka isten volt. Valaki úgy döntött, hogy most, több évszázad elteltével felállítja a szobrát. A valaha készített egyik legmonumentálisabb építmény lesz. A város ezzel felkerül az építészeti látnivalók térképére. Nyilván hallottál már róla – a riporterek szinte csak erről beszélnek azóta, hogy engedélyezték. – Nem szentelek túl nagy figyelmet a híreknek. – Mindegy. Csak azért említettem, hogy megmutassam, mit értek a holtak iránti tisztelet valódi megnyilvánulásán. Embereket dugdosni a földbe vagy belökni egy kemencébe… Inkább préseljenek be a Frigó egyik sötét sarkába, vagy hagyjanak elrohadni odakint!

– Gyere!– folytatta. – A beszélgetésünk kezd bizarr irányt venni. Tom Jeery túlságosan régóta halott ahhoz, hogy könnyet ontsunk érte. Térjünk vissza inkább az aktuális hullánkhoz, Miss Hornyakhoz! Nem szeretem, amikor mások az én létesítményeimet a saját céljukra használják. A gyilkosa végzetes hibát követett el, mikor a Skylightot választotta tette színhelyéül. Visszaült a székébe, és felkapta a korábban tanulmányozott aktát. Én is leültem, és igyekeztem arra koncentrálni, amit mondott. Apámon ráérek később is gondolkodni, a szabadidőmben. – Van ötleted, hogy ki ölte meg?– tudakolta. – Nincs. – Nincsenek ellenségei? Féltékeny volt szeretők? Vetélytársak az iparban?– Nem űzte az ipart. Gazdag családból származik… származott. Egyetlen ellenségéről sem tudok. Régi szeretők…– vállat vontam. – Szép volt. Gazdag. Izgalmas. Incselkedő típus. Gondolom, rengeteg mogorva ex pasas ólálkodhatott körülötte, de én egyről se tudtam. – Hogy találkoztatok? Miss Hornyak tehetős nő volt. Elegáns. Tudom, mert utánanéztem. Téged pedig nem neveznélek túl nagy fogásnak. – Az Anonim Alkoholistáknál találkoztunk. – Alkoholista volt? – Nem igazán. Nem sokat beszélt magáról, de annyit elmondott, hogy a bátyja kezeli a családi kasszát. A szülei meghaltak kiskorában, ez volt az egyik közös vonásunk. A fivére küldte el, mert úgy érezte, hogy túl sokat iszik. Megfenyegette, hogy megvonja tőle a pénzt, ha nem megy el. – Szóval beszélgettetek, az egyik dolog követte a másikat, rájöttetek, hogy mennyi bennetek a közös…– Ezt nem mondanám. Nic egy másik ligában játszott. Tudtam, hogy ez a viszony nem vezet sehova. Csak egy időre belesodródtunk a másik életébe. Bonyodalmaktól mentes kapcsolat volt – a kedvenc típusom. – Elmondtad neki, hogy miből élsz? – Persze. – Mielőtt randizni kezdtetek volna vagy utána? Elgondolkoztam. – Azt hiszem, előtte. – Elmondtad neki, hogy az Osztag tagja vagy? – El. – Hmm. Felmerült benned annak a lehetősége, hogy többre vágyott a szexnél?– Nem tudom, mire céloz.

Egy nagy fényképet dobott az asztalra. Nic összehasogatott hátát ábrázolta. Rengeteg volt rajta a vér, úgyhogy nyilván a Skylightban készítették, vagy azután, hogy beszállították a Frigóba. Nem nyúltam utána. – Nem valami szép – közölte a Kardinális. – Láttad az ábrát a közepén?Bólintottam. Erre kihalászott még valamit az aktából, és a fényképre dobta. Egy aranybross volt. Párszor láttam Nicen. Közepén egy napszimbólummal. – Felismered? – Igen. – A meggyilkolása éjszakáján viselte. Nem hiszem, hogy véletlen lenne. Nicola Hornyak veszedelmes körökben mozgott. Erőszakos emberek társaságába keveredett. Talán számított is egy ilyen jellegű támadásra. Ha igen, vajon nem lehet, hogy megpróbált védelmet keresni? Találni egy olyan barátot, aki jártas a halál dolgaiban? Például egy katonát, vagy egy… osztagost? – Soha nem tett nekem említést ilyesmiről. Nagyon kevés időt töltöttünk együtt. Persze lehetséges…Nem igazán győzött meg a Kardinális elmélete. – Tudni akarom, ki ölte meg. – Akárcsak én – motyogtam halkan. – Remek!– kiáltott fel, amitől meg is ijedtem. – Reméltem, hogy ezt fogom hallani. Mikor tudod kezdeni? – Mit kezdeni?– kérdeztem vissza. – A nyomozást. Azt akarom, hogy derítsd ki, ki volt a gyilkos. Találd meg őt, öld meg és hozd el nekem a csontjait, hogy fogpiszkálót csináljak belőlük! – De hát én nem vagyok nyomozó! – Most már az vagy – vigyorgott rám csillogó szemmel – hekus! Húsz percen át próbáltam győzködni, hogy nem én vagyok a megfelelő ember a melóra. – Semmit nem tudok az efféle munkáról – erősködtem. – Engem őrnek képzetek ki, ahhoz értek, hogy egy egység részeként működjek. Tudom, mit kell tenni a tűzvonalban és hogy hogy kell motozni, ki tudom szúrni, ha baj van, és meg tudom oldani. De szart se tudok az emberek követéséről, a poloskákról vagy a kutatásról. – Ez mind lényegtelen. Szombat óta dolgoznak a szakértőim az ügyön, és semmire se jöttek rá. Tudod, mennyi idő van rá, hogy egy gyilkost elkapjanak ilyen körülmények között? Hetvenkét óra. Három nap van arra, hogy a nyomokból, a tanúk segítségével és a gyanúsítottak megtörésével rájöjj, ki tette. Ha addig semmire se bukkansz, esélyes, hogy soha nem is fogsz. Ezt mondják nekem a szakértőim.

– Akkor engem miért állít rá? Ha az ügy döglött, akkor mi értelme?– Egy ügy sosem döglött, Al. Az emberek megdöglenek. Birodalmak is megdöglenek. De a titkok soha. Meg akarom találni Nicola Hornyak gyilkosát. Nem böki kibírhatatlanul az oldalam, de azért bosszant. A szakemberek már próbálkoztak. Most eljött az ideje, hogy másképp csináljuk a dolgokat. Tudod, mit csinált Frank Weld, mielőtt nekem kezdett volna dolgozni? – A seregében szolgált. – Nem. Ezt a pletykát csak én terjesztettem el. Disznókat vágott. Képtelen voltam megfékezni szkeptikus mosolyom. – Nem szívatlak. Tényleg egy vágóhídon dolgozott. Kábító fegyvert nyomott az állatok fejéhez és megsütötte az agyukat. Azért vesztette el az állását, mert rájöttek, hogy molesztálja az állományt. – Na, elég az etetésből!– nevettem fel. – Rendben – vigyorgott önelégülten a Kardinális. – A vége csak vicc volt. De tényleg a vágóhídon dolgozott. Előtte meg egy halfeldolgozóban. Azelőtt pedig kidobó volt egy klubban. Előtte pedig kilenc évet ült, mert megölt valakit egy prostituált miatt kitört verekedésben. – Ez tényleg igaz?– józanodtam ki. Bólintott. – Általában nem ilyen fából faragják a tábornokokat, nemde?– És hogy kötött ki végül az Osztag élén? A Kardinális csak erre a kérdésre várt. – Tudsz az éjszakai informátoraimról? – Hát persze. A Kardinálisnak egész falkányi pletykaforrása volt. A város különféle szektoraiból érkeztek minden éjjel, férfiak és nők egyaránt, hogy megosszák vele a titkaikat. Hogy mi mindent mondtak el neki, és hogy mit kezdett az információkkal, azt csak ő tudta volna megmondani. – Mr. Weld is közéjük tartozott. Elmondta, hogy rajtakapta a főnökét az egyik fiatal, bevándorló munkásukkal. Egy ilyen szaftos kis apróságot normál esetben elraktároztam volna magamban, és hagyom érlelődni. Ám Mr. Weldben volt valami. Az elnyűtt ruhák, a fésületlen haj és a vérfoltos kezek mögött megláttam benne a felemelkedésért küzdő, nagyra törő embert. Úgyhogy a szárnyaim alá vettem, rászabadítottam a legjobb szabóimat, és néhány hónap múlva már remekül tette a dolgát. – Én ösztönből működöm. Nem hiszek túlságosan sem a rendszerekben, sem a szabályokban. Az emberekre építek. Ezért szárnyalok akkor is, mikor mások elbuknak. A képesség, hogy belelássak az emberekbe, hogy tudjam, mire képesek, még ha ők maguk sem tudják… ez az én titkom.

– Tudod, mi az igazi hatalom? Mások manipulálása és az akaratodnak való alárendelése. De ahhoz, hogy erre képes legyél, először meg kell értened őket. Én értem az embereket. Értelek téged. Azért nem keresed a felelősséget, mert nem tudod, mit kezdj vele. Félsz attól, aki lehetnél. Addig nem bánod, ha bemocskolod a kezed, amíg nem te hozod meg a döntést, mert azt hiszed, így a lelked makulátlan marad. Szünetet tartott, időt hagyva nekem, hogy megcáfoljam a szavait. De én csak a fejemet ráztam, és lesütöttem a szemem. – Megengedtem, hogy eddig arctalanul csináld a dolgokat. Nem taszigáltalak, vagy gördítettem akadályokat az utadba, nem próbáltalak rábeszélni, hogy emeld fel azt a lusta segged, és kavard fel a világot. Általában nem vagyok ennyire elnéző, de úgy véltem, jobb lesz, ha hagyom, hogy magadtól fedezd fel, mennyire vagy tökös, mikor eljön az ideje. – De nem tetted, és az események most összeesküdtek ellened, úgyhogy lejárt az időd. A vak engedelmesség és az erkölcsi tiszta lap időszaka véget ért. Színt kell vallanod. Be kell kapcsolnod az agyadat. Többet kell letenned az asztalra puszta végrehajtásnál. Ha nem vagy rá képes, vagy nem vagy hajlandó, soha többet nem akarok hallani rólad. Fogd az ügyet és bizonyíts, vagy nekiállhatsz keresni egy másik főnököt! Két perced van eldönteni. Mivel nem akartam puhapöcsnek tűnni, kilencven másodpercig úgy tettem, mint aki a lehetőségein rágódik. De valójában nem volt választásom. A Kardinálissal dacolni egyenlő lett volna az öngyilkossággal. – Ok – sóhajtottam végül. – Mondja el, mit akar tőlem, mit tegyek! A Kardinális vigyorogva dőlt előre, hogy elmondja a részleteket, nekem pedig az benyomásom támadt, hogy egy keselyűt figyelek, amint épp lecsap az áldozatára.

5. fejezet Míg a Kardinálissal tárgyaltam, kikapcsoltam a mobilomat. Miután átöltöztem az alagsorban, visszakapcsoltam. Még el sem értem az ajtóig, mikor megcsörrent. – Al? Itt Bill. Van egy rossz… – Tudom – szakítottam félbe. – Tudod?– úgy tűnt, megkönnyebbült ettől. – Visszahívhatlak később, Bill? Éppen nem… – Naná! Amikor csak akarsz. Itt leszek. – Kösz. Hazabicikliztem hónom alatt a Kardinális aktájával, hogy zöld ágra vergődjek a történtekkel. Belebotlani Nicbe… találkozni a Kardinálissal… megtudni, hogy apám halott… kényszer hatására pályát módosítani… A Kardinális minden más feladatom alól felmentett. Immár független ügynök voltam. Kedvem szerint, szabadon működhettem. Nem feleltem senkinek, leszámítva saját magamat. Kérhettem segítséget, ha szükségem volt rá. Frank, Tasso, az Osztag, jogászok – bárki a rendelkezésemre áll, amennyiben azt kérem. De hol kezdjem? Felrohantam a lépcsőkön, kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, és belelapoztam az aktába. Ha szerencsém van, a Kardinális szakértői hagytak valami útmutatást, hogy merre induljak el, és nekem csak azt kell követnem: feltakarítani utánuk, feltenni pár kérdést, követni pár jelentéktelen nyomot. Aztán közlöm, hogy a nyomozás megfeneklett, és visszamehetek oda, ahova tartozom. Ha gyorsan dolgozom, már a hétvégén végezhetek. Nem telt bele sok időbe, hogy rájöjjek, a feljegyzések semmi ilyesmit nem tartalmaznak. Egyszerűen elképesztő volt az az akta. Lapok tucatjai tele tényekkel – hova járt Nic iskolába, milyen jegyeket kapott, milyen bevételi forrásai voltak, kik voltak a barátai, a partnerei, kik vitték haza. Készült egy elég részletes lista azokról a boltokról, ahova gyakran eljárt vásárolni. A klubokról, melyeket látogatott. Arról, hogy hol nyaralt. Miután egy órán keresztül szívósan igyekeztem átrágni magam az aktán, félredobtam, levetkőztem és lezuhanyoztam. Először forró vízben, aztán jéghidegben. Vacogva, de felfrissülve léptem ki a zuhany alól. Megszárítkoztam, a derekamra törülközőt tekertem és visszatértem a szanaszét hagyott papírokhoz. Néhány perccel később becsuktam az aktát és félreraktam. Az ilyesmit csak céltudatosan lehet csinálni. Mit akarok? Mire van szükségem?

Elővettem egy papírlapot, és lejegyeztem rá pár gondolatot. A hozzá legközelebb állók neve létfontosságú lenne. Tudtam, hogy van egy bátyja, de mi van a többi rokonával? Lehet, hogy valaki anyagi hasznot húzott a halálából. Régi szeretők. Akadhatott köztük egy féltékeny ex is. A napos bross és a Nic hátába vésett ábra. Ezeknek is utána kellene járnom. Kideríteni, honnan került hozzá a bross. Átnézni azoknak a szervezeteknek a listáját, melyeknek tagja volt – talán az egyikük jelvénye lehet az a napszimbólum. És még mit…? A szóban forgó éjszaka. Múlt péntek. Meg kellene tudnom, merre járt, kivel volt, mit csinált. Itt lenne a legjobb elkezdeni – találhatnék egy-két nevet, ami a többi kérdésben is segítene. Letettem a tollamat. Úgy döntöttem, egy időre békén hagyom Nicet, hogy eltöprengjek apám halálán. Nem voltam biztos abban, hogy mit is kellene éreznem. Bár Nicet sem ismertem túl jól, többet tudtam róla, mint Tom Jeeryről. Ő csak egy árnyalak volt az életemben, alig több egy kontúrnál a gyerekkoromból, aki általában egyszer csak felbukkant a semmiből, felkavarva anyámat és megtörve megszokott napi ritmusunkat. Nagyon kevés tiszta emléket őriztem róla. Egypár közös mozizást. Egy együtt töltött délutánt a parkban. Egy közös focizást a házunk mögötti úton. Mindig az hittem róla, hogy ügynök volt. Soha nem éreztem közel hozzá magam, soha nem gondoltam, hogy lenne bennünk bármi közös. És most… Most megtudtam, hogy mindketten ugyanannak a gazdának voltunk a zsoldosai, hogy évekkel azelőtt, hogy beléptem volna a Kardinálishoz, ő már ott volt, próbálgatva, hogy ízlik-e neki a dolog, előkészítve számomra a terepet. Úgy éreztem, becsaptak. Számos gyerekkori barátom tért a bűn útjára, de én voltam az egyetlen a régi szomszédságból, aki az Osztagnál szolgált. Fontosnak éreztem magam, mikor Tasso kiválasztott és különleges bánásmódban részesített. És most rájöttem, hogy csak az apám miatt tette. Ez pokolian felmérgesített. Ezen egy napon majd el kell gondolkoznom. Kérdezősködni fogok, kiderítem, miféle ember volt az apám, hogy eldöntsem, mit érzek a halálával kapcsolatban. De nem most. Először Nicet kell elrendeznem, és meg kell szabadulnom a Kardinálistól. A detektívesdi rengeteg időmet el fogja venni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi is elterelje a figyelmemet. Újabb órákon át bújtam az aktát, neveket és lényeges részleteket próbáltam előásni belőle. Nic Hornyak egész másmilyen volt, mint amilyennek gondoltam. Soha nem tartottam szűziesnek, de a beszámolók szerint megvolt neki mindenki a városban, aki csak két lábon járt. Ha a volt szeretői között kell keresnem a gyilkosát, hosszú és fáradságos meló elé nézek. Úgy gondoltam, ennyi éppen elég volt egy éjszakára, úgyhogy leraktam az aktát, és nekikészültem, hogy lefeküdjek. Majd reggel végigolvasom az egész paksamétát. Az alvás remélhetőleg kitisztítja a fejemet, és képes leszek világosan gondolkozni. Már a fogamat mostam, mikor belém villant. Megtöröltem a számat, és visszamentem az aktához. Felkaptam, lapozni kezdtem, és közben az oldalakat számoltam. Negyvenhárom volt belőlük, a fotók nélkül, amiből szintén akadt szép számmal.

Megnéztem pár bekezdést. Számos fénymásolt lap is akadt köztük, melyeken a keddi, a hétfői és a vasárnapi dátum is szerepelt. Voltak benne barátokkal, rokonokkal készített interjúk. Rengeteg munkaórát beleölhettek az összeállításába. Úgy festett, a nyomozás szombat hajnalban vehette kezdetét. Csakhogy Vincent nem tudta, ki a hulla. Se dr. Sines. A hivatalos álláspont szerint senki sem tudta. Azonosítatlanul került a Frigóba, és úgy is maradt, amíg fel nem bukkantam. Akkor meg hogy a rákba állították össze ezt a dossziét? Másnap reggel Frank látni akart, úgyhogy a Pártközpont lett az aznapi első megállóm. Frank az irodájában volt, megpróbálta keresztülvágni magát a papírok rémisztő tornyain. Miközben beszélgettünk, a keze ügyébe kerülő legkülönfélébb papírlapokra firkantotta rá a nevét. – Hallottam… az… előléptetésedről…– morogta. - Gratulálok. – Kösz. – A Kardinális azt mondta, hogy álljak a szolgálatodra. – Tényleg?– vigyorogtam. – Mint a személyi asszisztensem?– Cseszd meg! Felnevettem, és átnyújtottam neki egy paksamétát. – Van valami ötleted, hogy mi ez az egész? Hogy miért engem szemelt ki és mit vár tőlem? – Nem mondta el neked?– El is mondta, meg nem is. Azt mondta, hogy magasabbra kellene emelnem a tekintetem. Azt mondta, hogy csak vesztegetem az időmet ott, ahol vagyok. Az a benyomásom, hogy ez valami teszt, de halványlila gőzöm sincs, mit nyerek azzal, ha átmegyek rajta. – A Kardinális fura alak. Időnként úgy tűnik, csak a móka kedvéért keveri a szart. És talán így is van. Sokan gondolják így. Én azonban mást gyanítok. Szerintem anélkül még köpni se lenne hajlandó, hogy ne mérlegelné minden részletét. – Hogy fogjak hozzá ehhez az egészhez? – Miért engem kérdezel? Nem vagyok nyomozó. – De akadt dolgod velük. Többet tudsz erről, mint én. Kellenek nekem kamerák, diktafonok, poloskák? Ami meg az emberek felkeresését illet – tegyek úgy, mintha igazi detektív lennék? Mi van a zsarukkal? És hogy különböztetek meg egy nyomot egy rakás kutyaszartól? Frank felnevetett és a hátam mögé, az ajtó fölé mutatott. Megfordultam és felnéztem. Egy feliratot akasztottak oda: „Ha kétségeid vannak, dönts!” – Ford Tasso mondta ezt nekem az első munkanapomon. Mikor egyszer maga alá gyűrt az élet, kinyomtattam és felrakattam az egyik csajjal. Naponta hússzor is felnézek rá, vagy még többször, ha kell. – Ha aszott közhelyekre vágytam volna, vettem volna egy szerencse sütit.

Frank megvonta a vállát. – A tanácsomat kérted: ez lenne az. Ezer módon nyomozhatsz. Azzal, hogy leülsz és töröd a fejed, nem jutsz semmire. Mint ahogy azzal se, ha a dolgokat a szokott módon intézem – a Kardinális nem ezt akarja. Mikor kezdő voltam, elkövettem pár hülyeséget, de legalább az én döntéseim voltak. A Kardinális tiszteletben tartotta őket, és rám hagyta, hogy elrendezzem a dolgokat. Neked is ugyanezt kell tenned. Állj a saját lábadra és reménykedj, hogy nem buksz fel! – Ennél valamivel praktikusabb tanácsot reméltem – zsörtölődtem. – Akkor keresd máshol!– felelte Frank és ezzel véget is ért a beszélgetés. Ezután Billel találkoztam a Pártközpont melletti bárban. Szendvicseket rendeltünk, és leültünk az egyik csendes sarokba, messze a tömegtől. Nicről és a vele történtekről beszélgettünk. – Hogy viseled?– tudakolta. – Ha őszinte akarok lenni, egész jól. – Én majdnem elájultam, mikor Kett elmondta. És mi még rajta viccelődtünk odafent, emlékszel?– Azt mondtad, mikor a halak nem haraptak, hogy meg kellett volna hívnunk, és szólni neki, hogy az egyik barátnőjét is hozza magával. – Sajnálom, Al. – Ne sajnáld! Nem ismerted őt. Én magam is alig ismertem. Beleharaptam a szendvicsembe (a kenyér száraz volt), és gépiesen rágni kezdtem. – Ki beszélt Kettnek róla?– Nem árulta el. Mindössze annyit tudok, hogy csütörtökön felhívták otthon. Valaki azt mondta neki, hogy gyilkosság történt a Skylightban, és hogy a tetemet elvitték. Megadta neki a szobaszámot, a dátumot, az időpontot és az áldozat személyleírását. – A nevét is? – Igen. – Van valami ötleted, ki lehetett a hívó? – Ha bármelyik másik szállodáról lenne szó, azt mondanám, hogy valamelyik szobalány vagy londiner. De a Skylight alkalmazottai tartják a szájukat. Szerintem egy másik vendég lehetett, valaki, akinek lelkifurdalása volt. Vagy lehetett akár a gyilkos is. – Gondolod?– Nem viccből vésték a lány hátába azt a szimbólumot. Ha valaki ilyet művel, azt akarja, hogy felfigyeljenek rá. Lehet, hogy azt akarta, hogy felkapja az ügyet a média. Talán az a terve, hogy újra lecsap, és azt akarja, hogy felismerjék, mikor megteszi. – Egy sorozatgyilkos?– Lehetséges. De abból, amit össze tudtam szedni, az derül ki, hogy ügyetlen gyilkosság volt. Lassú és véres. Szóval vagy egy kezdővel van dolgunk, vagy valakivel, aki azt akarja, hogy kezdőnek higgyük.

– Van valami nyom?– tudakoltam. – Valami irány?– Mire megérkeztünk, nem maradt semmi, de a hét nagy része végül is már eltelt, mire kimentünk a helyszínre. Bárki hozta is vissza a lányt, addig akár az állomáson is tarthatta volna a megőrzőben. Nem árultam el Billnek, hogy én gyűjtöttem be Nic testét a Frigóból. Eszem ágában sem volt. Ezek olyan részletek, melyeket az ember előbb-utóbb megtanul elhallgatni a barátai elől. Mint ahogy azt sem állt szándékomban elmesélni, hogy találkoztam a Kardinálissal. – Mennyi esélye van annak, hogy elkapjátok?– Szinte semennyi. Ha akkor értesítettek volna, mikor rábukkantak…– felsóhajtott. – A kórboncnok megtesz minden tőle telhetőt, de kétlem, hogy bármi használhatóra akadna. Kikérdeztük a személyzetet, de semmi. Van még hátra egy pár ember, de semmit nem fogunk kihúzni belőlük. Hacsak nem csap le újra a gyilkos, vagy Kett nem kap egy újabb telefonhívást… nada. Lassan bólintottam. Erre magam is rájöttem. – Mi a helyzet a magánnyomozással? Lenne értelme? – Felbérelhetsz valakit. De költséges lesz, és valószínűleg nem érsz el vele semmit. De ártani nem árthat. – Mi lenne, ha én nyomoznék? Összeráncolta a homlokát. – Ne őrülj meg! Mit tudsz te a nyomozati munkáról? Nem olyan egyszerű ám, mint a filmekben. – Tudom. De hogy lenne értelme nekilátnom? Jó egy percig némán vizslatott. – Nem a véleményemet kérded, igaz, Al? Már elszántad magad. Így van? – Így! – Jézusom!– félretolta szendvicse maradékát. – Milyen mélyen ástad bele magad?– Van pár nevem. Háttérinfók. – Van valami irány? – Reméltem, hogy te mutatsz párat. Régi ellenségek, családi viszály, valami ilyesmi. Fanyarul elmosolyodott. – Már mondtam, ez nem olyan, mint a filmekben. Az indítékok és az effajta gyilkosságok ritkán járnak kéz a kézben. Nic egy átlátszó álnéven jelentkezett be – Jane Dowe-ként. Miért ad meg az ember szokványos esetben hamis nevet egy szállodában? – Mert kefélni akar?– Nyers, de pontos megállapítás. Esélyes, hogy felszedett egy fickót, elvitte a Skylightba, ahol a pasas begőzölt, és ezzel vége is a sztorinak. – Látta bárki is együtt kettejüket?– A recepciós emlékszik Nicre, de váltig állítja, hogy senki sem volt vele az előcsarnokban. A lányétól jobbra levő szobában nem volt senki. A balra fekvőben levő öreg pár korán lepihent, és átaludták az éjszakát.

– Ha nyomoznék – kérdeztem elnyújtva – hol kellene kezdenem? Bill felsóhajtott és megdörzsölte a tarkóját. Öregnek és fáradtnak tűnt a tompa fényben. Már évek óta arról beszélt, hogy korengedménnyel nyugdíjba vonul – ahogy most ránéztem, az jutott eszembe, hogy talán tényleg össze kellene pakolnia, mielőtt a munkája idő előtt végez vele. – Talán kicsikarhatsz valamit a Skylight személyzetéből – mondta tétován. – Hozzánk ugyan nem rohantak, hogy beszéljenek, de tekintettel a kapcsolataidra, van rá esély, hogy veled nyitottabbak lesznek. Feltéve, ha tudnak valamit. De egy pár napig hagyd még őket. Nem lenne jó, ha összefutnál Kett-tel. Hadd fejezzük be a nyomozást és vonuljunk ki onnan, mielőtt beleütnéd az orrod! Az ügyben nyomozó rendőrök már kikérdezték a személyzetet és semmire se jutottak, de eldöntöttem, hogy én is megpróbálom, ahogy azt Bill ajánlotta, noha abban nem voltam biztos, hogy ki tudom várni, míg lenyugszanak a kedélyek. – Mi van a barátaival és a családjával?– érdeklődtem. – Akad köztük gyanús?– Tudomásunk szerint nem. De még csak huszonnégy órája vagyunk rajta az ügyön, és az efféle részleteket nem azonnal szokás felderíteni. A lány legközelebbi barátnője Priscilla Perdue volt. Ismered? Bólintottam. A név szerepelt az aktában és Nic párszor beszélt is róla. – És ott van még a bátyja. Semmit sem tudtunk kiszedni belőle. Még a szempillája sem rebbent, mikor felkerestük, hogy beszámoljunk a húga haláláról, és megkérjük, hogy azonosítsa a holttestet. – Ez furcsa, nem?– Nem igazán. Az emberek a legkülönfélébben reagálnak a halálra. Csak nagyon kevesen sírnak nyíltan a rendőrök előtt. – Rajtuk kívül senkiről sem tudok. Egy-két nap múlva talán többet is mondhatok, de most még csak azon erőlködünk, hogy belelássunk a lány életébe. Nic megtartotta magának a magánéletét. Úgyhogy ha nem bánod, inkább én szeretném hallani, hogy te mit tudsz mondani róla. Rendeltünk még egy narancslevet, és végigvettük Billel a Nickel töltött időmet. Beszélgetésünk a végén visszakanyarodott a nyomozói munkához, és Bill adott egypár igencsak hasznos tanácsot. Nem érdemes poloskákkal vacakolnod – ez a módszer a profiknak való. Azt mondta, legyek őszinte, mikor kikérdezem az embereket, mondjam meg nekik, hogy ki vagyok, és miért érdeklődöm Nicola iránt. – Így együtt fognak érezni veled, és szívesebben fognak beszélni. Ha valódi nyomozónak adod ki magad, átlátnak rajtad és bezárkóznak. Hangsúlyozta, milyen fontos, hogy igyekezzek minél egyszerűbb következtetéseket levonni. – Ne spekulálj! A gyilkosság nem valami bonyolult történet. Ha nekiállsz hálót szőni a gyanúsítottakból és az elméletekből, csak a saját farkadat fogod kergetni, míg bele nem őrülsz. Arra figyelj, amit az emberek mondanak! Ne törődj az összeesküvés-elméletekkel! Próbáld meg szűkíteni a lehetőségeket! Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, és főként ne drámaiakat! Figyelmesen hallgattam, elraktároztam a szavait. Végül kezet ráztunk, és mosolyogva elbúcsúztunk. Ha Billnek akadtak is aggályai amiatt, hogy belekeverem magam az ügybe,

megtartotta őket magának. Azt mondta, hívjam fel, ha segítségre van szükségem, vagy ha zátonyra futok. Megígértem neki, hogy tudatom vele, ha bármi is van. Visszakerekeztem a Pártközpontba, és még egyszer átpörgettem az aktát. Eljött a pillanat, hogy megtegyem az első lépést. Valószínűleg meg kellett volna fogadnom Bill tanácsát és várni pár napot, mielőtt kifaggatom a Nichez közel állókat, de Frank mottóját szem előtt tartva úgy határoztam, azonnal cselekszem. Arra számítottam, hogy felindultságukban talán többet árulnak el, mint amennyit összeszedett állapotban elmondanának. Fogtam a bringám, elraktam a tollam és a jegyzetfüzetem, kihajtottam a kapun, és nekivágtam a városi utcák girbegurba labirintusának. Ahogy a szeles időben tekertem, egy közhely jutott az eszembe, mire elvigyorodtam – Al Jeery rajta volt az ügyön!

MÁSODIK RÉSZ – ÉN VAGYOK A MAGA EMBERE 6. fejezet Először Nic bátyját hívtam fel. Soha nem mesélt róla, azt leszámítva, hogy a neve zavaróan hasonló az övéhez: Nick. Nicholasnak és Nicolának keresztelték őket, de mindketten a rövidebb formát használták már gyerekkoruk óta, az apjuk ösztönzésére, akinek elég furcsa humorérzéke lehetett. Egyszer megkérdeztem, miért használták így azután is, hogy az apjuk meghalt. Nic azt felelte, hogy egyikük sem akarta megváltoztatni. Ő kedvelte a Nicet, a bátyja meg a Nicket. Nem sokat látták egymást, úgyhogy nem volt túl nagy jelentősége a dolognak. A bátyja huszonkilenc éves volt, három évvel idősebb Nicnél. A szüleik halálakor ő örökölte vagyonuk zömét, és őt tették meg Nic pénzügyi gyámjának, míg a húga be nem tölti a harmincat, amikortól már kedve szerint használhatja a tőke őt megillető részét. Nick nem értett az üzlethez, de megfontoltan költekezet – nem szórta el a családi vagyont, így a kasszában tekintélyes összeg maradt. Nem álltak közel egymáshoz, de nem úgy festett, mintha haragban lennének. Egyszerűen nem sok közös vonásuk volt. Vagy talán épp hogy túl sok közös vonásuk is volt – ahogy a nevük, úgy a férfiak iránti vonzódás is hasonlított bennük. Nick Hornyak, ahogy azt az akta oly szabatosan megfogalmazta, „ferde volt, mint a pisai torony”. Nick a zöldövezetben álló családi kúrián élt. Az építészeti szörnyszülött szinte csöpögött a felmenők pénzétől. Nic otthona is ez volt, noha élete utolsó pár évében alig néhány hónapot töltött csak itt. Az inas nem volt elájulva, mikor meglátta, hogy az egyik oszlopnak támasztottam a bringámat. – A szállítók bejárata hátul van – közölte lenézően, és be kellett dugnom a lábam az ajtórésbe, hogy időt nyerjek és elmagyarázhassam, ki vagyok és miért vagyok ott. Tudatta velem, hogy Nick úrfi nincs otthon, és nem is várható, hogy hamarosan hazatér. Azt már nem akarta elárulni, hogy hol találom meg távollevő gazdáját, úgyhogy azt mondtam, nálam van Nic néhány személyes holmija, amit vissza akarok adni neki. Néhány másodpercig morogva tanakodott magában, aztán elárulta, hogy Nicket valószínűleg a Vörös Torok nevezetű klubban találom. Ki akartam kérdezni az inast Nicről – a személyzet állítólag mindig ismeri urai és űrnői minden titkát – de kimért viselkedése elbizonytalanított. Már az elejétől fogva úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal – a legkevésbé volt arra szükségem, hogy az uraság szolgája a maradék lelkesedésemet is lehűtse. A Vörös Torkot régebben Gebeseggnek hívták. Egy évtizeddel ezelőtt még igazi késdobáló volt. Jártam ott párszor, amikor a tanulóidőmet töltöttem az Osztagban, hogy a söpredékre vadásszam. A környék azóta előnyére változott, és a Gebesegg is felzárkózott a világhoz. Nemcsak a neve

változott meg, hanem teljes felújításon esett át, hozzácsaptak még egy emeletet, a homlokzati részt égőpiros téglákkal rakták ki, a falakba különféle mintázatú színes üvegablakokat vágtak. Rá sem ismertem volna a helyre, ha csak úgy elsétálok mellette. Az ajtóban kidobók álltak, noha még korán volt, és semmi szükség nem volt rájuk. Közömbös képpel mértek végig, ahogy elsétáltam köztük, tekintetük hanyagul futott végig a testemen, árulkodó kidudorodásokat keresve. Igazi amatőrök. Egyhamar aligha léphetnének be az Osztagba. A benti piros falakat rózsaszín zászlók és James Dean, Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, meg még vagy egy tucatnyi címlapfiú érzéki fényképe díszítette. A számos hangfalból mély, lüktető zene áradt. A tévékben „vizes szuszpenzor verseny” zajlott éppen. A pulthoz ballagtam, és türelmesen megvártam, míg a csapos – külsőleg nő, de voltak kétségeim – befejezte a poharak tisztogatását. Addig helyszíni szemlét tartottam (hogy barátkozzam kicsit a detektív argóval!), mikor a csapos – a hangja rögtön széttörte az illúziót – megzavart ténykedésem közben. – Szia! Új vagy a városban? – Miből gondolod? – Nem rémlik, hogy láttalak már itt korábban. – Ilyen jó az arcmemóriád? – Dehogy! A legtöbb este zsúfolásig teli a hely, és még a törzsvendégeket sem szúrom ki, akkora a tolongás. De a nappalok nyugisabbak. A szokásos törzsközönség jön. Majd megismered őket – ezzel visszatért a pohárpucoláshoz. – Ismersz egy Nick Hornyak nevű srácot? – Talán. Rögtön óvatosabbá vált. A poharat simogató kezek lelassultak. Kész volt bármelyik pillanatban hívni a kidobókat. – Egy barátom azt mondta, hogy itt keressem – hazudtam, egy oktávval feljebb kényszerítve a hangom. – Azt mondta, talán körbevezetne a városban és szerezne nekem egy helyet, ahol ellakhatok. A csapos folytatta a tisztogatást, kétségei ugyanúgy eltűntek, mint a poháron levő foltok. – Ott biliárdozik – intett a balra levő alkóvban álló asztal felé. – Egyedül. Szereti csiszolni a technikáját. Csillogó szemmel vette fel a rendelésemet (egy limonádét) és töltötte ki az egyik makulátlan pohárba. Lassan indultam el, közben alaposan szemügyre vettem Nic bátyját. Fiatalabbnak tűnt a koránál, magas volt, jóvágású, drága selyeminget viselt, nyakában Szent Kristóf-aranymedál lógott, hosszú haját hátrazselézte. Jobban kellett volna vigyáznia a hajára, mert veszélyesen

vékony szálú volt. Mire harmincöt lesz, csomóstul kell majd a fejbőréhez ragasztania. Értettem a hajakhoz. Régebben randizgattam egy fodrásszal. Átsétált az asztal felém eső oldalára, és akkor azt is megláttam, hogy miniszoknya van rajta. Tekintete felém villant, elvigyorodott, aztán előredőlt, hogy lökjön egyet. Tekintetem végigszaladt kék harisnyába bújtatott hosszú, formás lábán. Ebből a szögből bármelyik fiút felizgatta volna, aki nem ismeri. Még a csípőjét is úgy csavarta, mint egy nő. Beküldte a lyukba a fekete golyót, megfordult, nekidőlt az asztalnak és elmosolyodott. – Szívesen játszom golyókkal és a sötét és szűk lyukakat is kedvelem. És mi a helyzet veled? Régebben láttam egy csomó film noirt, de Bogié egyikben sem rukkolt soha elő ilyen egyértelmű célozgatással! – Jobb szeretek sakkozni – feleltem szárazon. Mikor lebiggyesztette az ajkát, hozzáfűztem:– De tetszik a ruhája. – Hülyén fest, mi?– játszotta meg a kényeskedőt, és cigire gyújtott. Nekem is odakínált egy szálat, de nemet intettem a fejemmel. – Csak akkor hordom, mikor itt lógok. Jobban kiöltöztem volna, ha számítok rá, hogy társaságom lesz. – A nevem Al Jeery. Hallott már rólam? – Kellett volna? – A húga barátja voltam. Erre azonnal felhúzta a védőpajzsait. – Rengeteg barátja volt. Hordákban özönlöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák. Csodálkoznál, ha tudnád, mennyi köztük a riporter. – Én nem vagyok riporter, Mr. Hornyak. Egy hónapig jártam Nicel a halála előtt. Közel álltunk egymáshoz. – Rengetegen álltak közel Nichez. Honnan tudjam, hogy az igazat mondod? A sajtó egyik nagyra becsült tagja éppen múlt éjjel adta ki magát az egyik rég elveszett kuzinomnak. – Az AA-ban találkoztunk. Mi… – Az AA-ban? Az Isten szerelmére, mit keresett ott Nic? Összeráncoltam a homlokom. – Nem tudott róla, hogy odajár? – A húgommal ritkán beszélgettünk másról szexuális természetű dolgokon kívül. – De ő azt mondta nekem, hogy maga miatt jár oda. Hogy megfenyegette, megvonja az apanázsát, ha nem szokik le. – Én nem követeltem semmit Nicolától. Azt vett el, amit csak akart. Soha nem álltam az útjába. Ez összezavart. Ő észre is vette és elmosolyodott. – Nicola bonyolult nő volt. Huszonhat éve ismertem és mindig képes volt meglepni. Ezen ne tépelődj, gyakran talált ki hazugságokat és tündérmeséket.

A „tündér” szónál sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Miért vagy itt?– kérdezte. – Tudni akarom, miért ölték meg és ki tette. A rendőrség már most statisztikai adatnak tekinti. Szerintem jobbat érdemel ennél. Szerintem megérdemli, hogy kiderüljön az igazság. – Egy keresztes lovag – füttyentett. – Nyomozó vagy, Al? – Nem. De van időm. Vannak forrásaim. Szeretnék beszélgetni róla, és feltennék pár kérdést, ha nem bánja. Átgondolta a dolgot, aztán vállat vont. – Úgyis csak vánszorog a délután. Miben segíthetek? Kinyitottam a jegyzetfüzetemet, remélve, hogy úgy festek, mint aki érti a dolgát. – Kezdjük az alapokkal! Látta Nicet a halála napján? – Nem. – Mikor látta utoljára? Megvakarta az állát. – Vagy két héttel korábban. Összefutottunk az egyik klubban. Váltottunk pár szót a légkörről, a divatról, a zenéről. Pár perccel később elváltunk, és mindketten mentünk tovább a magunk útján. – Ezután már nem látta? – Nem. – Beszélt vele telefonon? – Nem. És e-mailt se küldtem, se SMS-t, mint ahogy levelet se írtam, és füstjeleket se küldtem neki. Ahogy mondtam, nem álltunk közel egymáshoz. Időnként egy-egy éjszaka együtt lógtunk a városban, de csak háromszor vagy négyszer egy évben. Elnyomta éppen csak megkezdett cigarettáját, és ismét lökött egyet. – Nincs sok időm a nőkre, és Nicnek se volt ideje; hozzám hasonlókra. – Kivel volt, mikor utoljára látta? – Valami kopasz, fekete fickóval. A férfi egy asztalnál ült, igen zárkózottnak tűnt. – Észrevett rajta valamit? Valami feltűnőt, egy ismertetőjegyet? – Azt hiszem magas volt. Vézna. Sötét, mint a bűn. – Nick elmosolyodott. – Ez egészen költői volt, nem gondolod?– Könyvet kellene írnia. Még valami? – Nem láttam túl jól.

Feljegyeztem a magas, vékony, fekete férfit, és továbbléptem. – Pikkelt valaki Nicre? – Ha igen és én tudtam volna róla, elmondom a rendőrségnek, és azok kikérdezik. – Az emberek nem mindig mondanak el mindent a rendőrségnek. – De én elmondtam. Én kedvelem a rendőrséget. Rengeteg közeg megfordul itt. Roppant figyelmesnek találom őket. – Tényleg nem tud semmit a húga haláláról? – Nem. Nincs semmi, amit elmondhatnék és másnak nem mondtam…– itt elhallgatott. – Igen?– nógattam. – Egy bross volt rajta, mikor meggyilkolták. – Rajta egy napszimbólummal. Tudok róla. – A rendőrség megkérdezte, hogy felismerem-e. Nem láttam azelőtt. De a hír napvilágra kerülése után telefonált Nic pár barátja, és azt mondták, hogy ajándékba kapta valami misztikus pasastól, akihez régebben járt. Nic aktája említetést tett róla, hogy a lányt foglalkoztatta az okkultizmus. Átpörgettem a jegyzetfüzetemet, és végigfutattam a tekintetem a kevésbé fontos neveken, amelyeket hátra írtam fel. – Nem Rudi Zieglertől? – Pontosan tőle. Nic rendszeresen találkozott halott látókkal, jósnőkkel, meg mindenféle ilyen ütődött népséggel. – És Zieglertől kapta a brosst? – Akik ismerték, azok szerint igen. Fel fogom hívni a rendőrséget emiatt. Mit gondolsz, érdemes? – Kétlem, hogy számítana. Ugyanazokból a forrásokból, mint ahonnan maga is megtudta, értesülni fognak róla. Egy nagy kört rajzoltam Ziegler neve köré, és rámeredtem. – Ismeri Rudi Zieglert? – Az égre, dehogy! Nem vagyok hajlandó vajákosok társaságában mutatkozni. – Semmit nem tud róla?– Csak amit Nic barátaitól hallottam. Amennyit ki tudtam hámozni, ő afféle Houdini-utánzat: tükrökkel, elrejtett hangfalakkal, villogó fényekkel. – Van esetleg még valami?

Vagy egy percig törte a fejét. – Nem jut eszembe semmi. – Nem úgy fest, mint akit nagyon lesújtott a halál – jegyeztem meg. Megszívta az orrát. – Mit kellene tennem? Meghalt. Nem merülök el a bánatban. Ez egy durva világ, és ezt Nic is tudta. Rossz időben a rossz emberrel akadt össze. Bármelyikünkkel megeshetett volna. Ezt a kockázatot vállaljuk. – És mi van akkor, ha nem véletlen volt? Lehet, hogy vadásztak rá. Mi van akkor, ha a listán maga a következő? Ha egy távoli rokon rá akarja tenni a kezét a Hornyak vagyonra, vagy egy volt üzlettárs, akit az apja évekkel ezelőtt tönkretett? – Nem. Beküldte a feketét, egy újabb cigarettára gyújtott, majd elrendezte a golyókat a háromszögben és új játékba kezdett. – Nicnek balszerencséje volt. Ez benne van a pakliban, ha kefélsz mindennel, ami csak mozog. – Igazán együtt érző. – Cseszd meg az együttérzést! A halál semmi újat nem jelent számomra. Láttam a barátaimat lassan meghalni AIDSben. Láttam a klubok előtt fickókat, akiket csak azért döftek le, mert rossz helyre dugták a pöcsüket. Vagy együtt élsz a veszteségekkel vagy becsavarodsz. Nem kívántam Nic halálát, de nála kedvesebb emberekkel is megeshetett volna, már ha érted, mire gondolok. – Nem igazán. Rám szegezte a pillantását. – Nic a húgom volt, és én szerettem őt. Csakhogy nem volt egy angyal. Te egy hónapja ismerted. Abból, amit mondtál róla, úgy tűnik, csak a legjobbat láttad belőle. – Gondolja? – Az a kopasz fickó a klubban, akiről meséltem, az két hete volt. Akkoriban épp közel álltál Nicolához, Al?Lemerevedtem, vissza akartam vágni, de aztán rájöttem, hogy nem sértegetni akar, csak felnyitni a szemem, hogy lássam az igazságot. Ellazultam és lassan bólintottam. – Nem te voltál az első, akit megszívatott. Még csak az első pár tucatba sem férsz bele. Ha azt hiszed, hogy maga volt a romlatlan ártatlanság, és a te feladatod megbosszulni, akkor bolond vagy. Én azt tanácsolom, ne bolygasd a dolgot! Nic nem érdemel ilyen elszántságot. Kegyetlen őszintesége felkavart, és ráébredtem, pont úgy, mint amikor az aktáját tanulmányoztam, hogy milyen keveset is tudok erről a lányról. – Hagyom játszani. – Máris? Maradj még egy kicsit! Játssz velem pár menetet! Soha nem tudhatod, mi sül ki belőle. Van egy gardróbom teli Nic régi ruháival, és a többségükbe beleférek.

– Csábít – vigyorogtam rá – de kösz, nem. – A te bajod – biggyesztette le az ajkát, aztán rám kacsintott. – Viszlát, Al! Látogass meg valamelyik nap! Hátha akkor valami igazán dögösben leszek! Mosolyogva és fejcsóválva távoztam. Viszonylag jól éreztem magam, ahogy visszafelé tekertem a Pártközpontba. Elindultam valamerre, és bár nem oldottam meg az ügyet, nem is torpantam meg az első akadálynál. Elégedett voltam azzal, ahogy az ügy haladt. Profin viselkedtem. És eközben egy lehetséges nyomra is rábukkanta – Rudi Zieglerre. Talán végül kiderül, hogy mégiscsak nyomozónak teremtett az ég. A Nickkel való találkozást követően lejegyeztem pár gondolatot. A Ziegler-vonalat leszámítva az AA-val kapcsolatos ellentmondás is töprengésre adott okot. Miért hazudott nekem Nic? Elég valószínű, hogy egyszerűen nem akarta bevallani, hogy problémája van az alkohollal. Az AA gyűlésein rengetegen indítanak azzal, hogy „nincs problémájuk” és hogy csak „… erősködésére jöttek el” a kipontozott részt mindenki máshogy töltötte ki. Mindenesetre ezt is felírta – ha így folytatom, hamarosan szükségem lesz egy új jegyzetfüzetre – aztán félretettem a noteszem, és felhívtam Priscilla Perdue-t. Sem az otthoni telefonját, sem a mobilját nem vette fel, úgyhogy megpróbálkoztam a szépségszalonnal, ahol menedzserasszisztensként dolgozott. Át kellett verekednem magam egy óvatos titkárnőn, de végül eljutottam hozzá. – Itt Priscilla. Elnézést, hogy várnia kellett, de egész nap újságírók loholtak a sarkamban. Miben segíthetek?– aranyos, cincogó hangja volt. – A nevem Al Jeery, Miss Perdue. Nic Hornyak barátja voltam. Én voltam… – Al Jeery – szakított félbe, és hallottam, hogy a fogát kocogtatja a nyelvével. – Maga volt Nic kis barna katonája. – Tessék? Kuncogott egyet. – Kérem, ne sértődjön meg! Nic mondta ezt magáról. Mesélt arról, hogy randizgat egy nagy, barna, tagbaszakadt katonával, akinek sűrű sörte van a haja helyén, és a teste olyan, akár egy akciófiguráé. Féltékeny is lettem. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről, így hát megköszörültem a torkom és azt mondtam: – Miss Perdue, szeretnék beszélgetni magával Nic-ről. Egy magánnyomozást folytatok a…– Nem baj, ha ezt máskor tesszük meg?– szakított félbe. – Szívesebben beszélgetnék Nicről munkaidőn kívül. Akkor nem kell az ügyfelek előtt sírnom. – Természetesen. A temetés után felhívom és…– Nem kell addig várnia. Amióta híre ment a gyilkosságnak, körülvesznek a részvétnyilvánítók, de ők mind régi barátok, és semmi újat nem tudnak mondani. Ráér ma este? – Naná!

– Megvan a címem? Megvolt. – Felvesz tízkor? – Nincs kocsim. – Nem baj. Mehetünk az enyémmel. Míg a tíz órát vártam, Priscilláról olvasgattam, felkészülve a találkozónkra. Tehetős családból származott. Huszonhét éves volt. Tizenkilenc évesen férjhez ment, a házasság pár évig tartott. A férjének butikhálózata volt. Egy rablás során lelőtték. Az özvegy összejött az ügyvéddel, aki lelépett a pénze nagy részével, és soha többé nem került elő. Azóta nem volt komoly kapcsolata, futó kalandja viszont számos. Kevés és rossz minőségű fénykép készült róla, a legfrissebb is a házassága idejéből való volt. Mikor visszaadtam az aktát a huszonhetediken a titkárnőnek, akitől kaptam, megjegyeztem, hogy hiányoznak a naprakész információk, mert ez minden esetben kötelességünk volt, mikor a megszokottnál kevesebb adatra bukkantunk. Megjegyzéseimet továbbítják majd az illetékeseknek, és pár napon belül egy csapat magándetektív fogja átnézni az újságokat és a nyilvántartásokat, fényképeket, üzleti szövegeket, pletykákat keresve, hogy frissítsék és felduzzasszák az anyagát. Hazamentem átöltözni. Nem kérdeztem meg, hogy hova megyünk, így nem tudtam, hogy gálába vágjam-e magam. Biztosra akartam menni, úgyhogy sportos-elegánsra vettem a figurát, és egy nyakkendőt is betuszkoltam a zsebembe, ha esetleg szükség lenne rá. Priscilla Perdue egy olyan lakóházban lakott, ami mellett az enyém elbújhatott volna. Nem mehet neki rosszul, ha fizetni tudja egy ilyen kégli fenntartási költségeit, gondoltam. Már éppen fel akartam csöngetni, mikor tiszta kékbe öltözve, kulcsokkal a bal kezében megjelent. Alacsony volt, de ezt leszámítva olyan közel állt a tökéletességhez, amilyet már rég nem láttam. Modellalkat, tágra nyílt, kék szempár, kerek, vörös ajkak, finom járomcsontok, és hosszú szőke haj, ami bármelyik fodrász tetszését elnyerte volna. – Felteszem, te vagy Al Jeery – villant végig rajtam a tekintete. – Miss Perdue… – Szólíts Priscillának! Én meg Alnek hívlak majd. Megcsörgette a kulcscsomót és elmosolyodott. – Verseny a kocsiig? Ezzel nagy léptekkel elsprintelt mellettem. Nem volt más választásom, futva indultam utána. Alig lihegett, mire elértünk a kocsijához, egy régi BMW-hez. Én még annyira sem. – Jó formában vagy – bókolt. – A koromhoz képes – szerénykedtem.

Beszálltunk. A nő észrevette, hogy milyen kritikusan nézek körül – a kocsi rossz állapotban volt. – Vagy egy ilyen kocsi vagy egy olcsóbb lakás – adott magyarázatot. – Azt hittem, te vezeted a szalont – hízelegtem neki. – Csak menedzserasszisztens vagyok. Én végzem a munka javát, de a főnök fölözi le a hasznot. Eleget keresek ahhoz, hogy divatos cuccaim legyenek, ha okosan költekezem. De sajnos soha nem volt érzékem a pénzhez. Ahogy jön, úgy megy el, és úgy tűnik, soha nem marad belőle szinte semmi a hét legvégére. Óvatosan vezetett, szemét az úton tartotta és végig hallgatott. Mikor leállította a motort és megláttam, hova jöttünk – a Kool Kats Klubb – megdermedtem, és az este sokat veszített élvezeti értékéből. Priscilla felfigyelt rá és a homlokát ráncolta. – Mi a baj? Kimért pillantással mértem végig. – Klassz helyválasztás – jegyeztem meg gunyorosan. – A Kool Kats?– nevetett fel. – Mindig idejárok. Mi kifogásod van…– a homlokára ütött és felnyögött. – Lehetek még ennél is hülyébb? Sajnálom, Al! Nem gondoltam végig. Elmegyünk. – Ne!– préseltem ki egy mosolyt. Próbára tett: pontosan tudta, mit művel, mikor kiválasztotta a helyet. – Minden oké. A Kool Kats Klub ismertebb volt azon a néven, melyen megnyitották, Ku Klux Klubként. A felbőszült polgárok addig zajongtak, míg végül kikényszerítették a névváltoztatást. A rasszista gazdagok gyűltek itt egybe. Egyszer voltam odabent az Osztaggal, hogy letartóztassunk egy pedofilt. A vendégek egyöntetűen védték a molesztálót, miközben kivonszoltuk a szemétládát, noha tudták, hogy kicsoda. Nem sok minden változott azóta. Az összes fal fehérre volt festve. Fehér vendégek, fehér személyzet, még egy pár, dölyfösen fel-alá grasszáló, fehér macska is akadt a termekben. A recepciós orrlyuka kitágult, mikor kiszúrta az előcsarnokban felbukkanó fekete képemet, és úgy mosolygott, mintha éppen akkor jönne ki a veseköve. – Segíthetek, uram?– kérdezte jeges hangon, mellényének gombjaival matatva. – A néger hadirokkantaknak gyűjtök – feleltem, csakhogy lássam, hogy reagál. Ha az állkapcsát le lehetett volna csatolni, most biztosan leugrott volna a döbbenettől a földre, hogy lábakat növesztve eliszkoljon. – Ne is foglakozz vele, Martin!– fogott karon Priscilla vihogva. – Mr. Jeery az én vendégem ma este. Bízom benne, hogy tisztelettel fognak bánni vele. A recepciós Priscillára összpontosított és révetegen elmosolyodott.

– Miss Perdue, hát hogyne! Az ön vendége a mi vendégünk is. Kidülledő szemmel nézett el felettem. – Melyik asztalnál óhajt helyet foglalni? – A szokásos asztalomat kérem. A recepciós köhintett, kurtán bólintott, és Priscilla „szokásos asztalához” vezetett minket, az étterem közepére. – Miss Perdue – mondta, miközben kihúzta neki a széket. Ezután falfehér arccal felém fordult. – Uram – sziszegte egy kurta biccentés kíséretében, és elviharzott. – Kösz, Martin – fricskáztam utána a legkisebb érmét, amit csak találtam. A legnagyobb zaj, amit abban a pillanatban hallani lehetett az étteremben, a koppanás volt, ahogy az érme földet ért a márványpadlón. Elkomorodó, hitetlenkedő arcok meredtek rám. Mérges nők súgtak oda valamit partnereiknek, akik fejüket rázva gúnyosan rám mosolyogtak, hogy aztán tüntetően hátat fordítsanak nekem. Néhány fiú elkiáltotta magát: – Nézzétek a niggert! – hogy aztán az anyjuk gyorsan csendre intse őket, miután halk tapssal megjutalmazták az észrevételt. Priscilla úgy tett, mintha semmi se történt volna, én pedig belementem a játékba. Üres mosollyal, felületesen végigmértem a dekorációt, úgy téve, mintha én is a brancshoz tartoznék, mintha tökéletesen otthonosan mozognék itt, és tudomást se vettem a fagyos légkörről. – Úgy fest, kisebbfajta botrányt kavarunk – jegyezte meg Priscilla, ahogy a magában fortyogó pincér átnyújtotta nekünk a borlapot. – Ezért jöttünk ide, nemde? – Hogy-hogy, Al?– kapkodott levegő után, ártatlanul tágra nyitva a szemét. – Mit akar ez jelenteni? – Látni akartad, hogy mi történik, amikor Nic kis barna katonáját az oroszlánok elé veted. – Al! Én soha… – Lófaszt – mondtam kedveskedve. – Beszélgessünk inkább Nicről!– Elmehetsz, ha akarsz – mondta lesütött szemmel. – És kihagyjak egy pompás vacsorát? Eszem ágában sincs. Hunyorogva nézett rám, aztán bólintott. – Mondd, mit akarsz tudni? A Nic-hez fűződő barátságáról kérdezgettem, hogy milyen régóta ismerték egymást, hogy hogy élt Nic, kikkel randizott, nem keveredett-e bajba mostanában.

Évek óta a legjobb barátnők voltak. Nic teljes életet élt. Komoly iramot diktált és keményen bulizott. Rengeteg férfi volt az életében, több, mint amennyit Priscilla számon tudott tartani. Ellenségei nem volta – mindenki csípte őt. – Lehet, hogy valamelyik fiúja féltékeny lett rá?– tudakoltam. – Lehet. Időnként ide-oda rángatta a szegény drágákat. Mondtam neki, hogy nem kéne, de Nic nehezen tudta elengedni a férfiakat. Ilyen értelemben furcsa volt. De egyik fiúja se tett volna ilyesmit azok közül, akiket ismerek. – Tudnál mondani nekem pár nevet?– Inkább nem – felelte kertelés nélkül. – A rendőrségnek elmondtam… el kellett mondanom… de most már inkább tartom a szám. Odahajolt hozzám. – Azt hittem, egyszerűen csak többet akarsz tudni Nicről, puszta kíváncsiságból. De nem erről van szó, igaz? – Tudni akarom, ki ölte meg. – Mi mind tudni akarjuk. De neked az a terved, hogy magad deríted ki, nem? Nem feleltem, de az arcomról leolvasta a választ. – Szóval nyomozó is vagy. Egy sok mindenhez értő ember…– Csak néhány kérdést akarok feltenni és segíteni a zsaruknak, ha tudok. Az olyan ügyek, mint Nicé, előbb-utóbb elsikkadnak, és soha nem oldják meg. Ha elő tudok keríteni egy gyanúsítottat vagy találok pár nyomot, továbbítom a profiknak, és talán kisül belőle valami. – Miért nem bérelsz fel egy igazi detektívet? Jó kérdés volt. Nem mondhattam meg Priscillának, hogy a Kardinálisnak igyekszem ezzel a kedvében járni, így összedörzsöltem az ujjaimat. – A zsozsó miatt. – Istenem, ezt megértem. Szóval a saját kezedbe vetted a dolgot. Vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye. – Egy kicsit talán mindkettő. És te mit gondolsz erről, Priscilla? Kapok tőled egy listát Nic fiúiról? Megrázta a fejét. – Most még kevésbé vagyok hajlandó elárulni a kilétüket, hogy tudom, mire készülsz. Nem tetszik a gondolat, hogy egy amatőr magánkopó szaglászik a barátaim után. Ne vedd sértésnek! – Nem veszem. Megérkezett az italunk: Priscillának a bora, nekem egy alkoholmentes koktél. Az enyémbe valószínűleg az épület minden pincére beleköpött (a jó öreg Martin kétszer is), de ettől függetlenül megittam, és úgy tettem, mint akinek nagyon ízlik.

– Mit tudsz egy Rudi Ziegler nevű fickóról?– töröltem meg a számat egy szalvétával. – Ismered őt? Priscilla habozott, aztán, mivel már úgyis ismertem a nevet, bólintott. – Egy jövendőmondó. Nic szerint bámulatos. Régebben esdekelt, hogy tartsak vele a szeánszaira vagy kártyavetéseire, szóval arra, amit csinált. – Soha nem mentél el? – Nem, nem hiszek az ilyen badarságokban. – Nic hitt? – Teljes mértékben. Ha nem Zieglerhez ment, akkor Madame Uszpenszkajához vagy Mister Merlinhez. Emlékszel arra, mikor a Time leközölt egy cikket a város természetfeletti kapcsolódásairól, és hogy mennyivel több misztikus és különc él itt, mint bárhol máshol? – Ja, emlékszem rá, hogy az emberek beszéltek róla. – Egy egész listát közöltek, több száz nevet, és Nic elmondta, hogy lényegében a hetven százalékukat ismeri. – De Ziegler különleges volt?– kérdeztem reménykedve. Vállat vont. – Ő volt az aktuális hóbortja. Előtte másokon lógott, utána pedig megint lettek volna mások. Priscilla a szemüvegével kezdett játszadozni. A legtöbb ujján gyűrű csillogott, egy-egy ujján kettő-három is. A bal kezén megpillantottam egy lapos, kerek tetejű gyűrűt, amiből egy stilizált nap emelkedett ki. – Tudsz bármit is Nic brossáról?– kérdeztem, szememet a gyűrűn tartva. – Egy napszimbólum volt rajta. Azt viselte, mikor… – …mikor meghalt – fejezte be Priscilla a mondatot. – Igen, hallottam róla. Zieglertől kapta ajándékba. Ezt elmondtam Nicknek, a fivérének is, mikor felhívott. És a rendőrségnek is. – Gondolod, hogy ez jelent valamit? – Nem. Egy értéktelen bizsu volt. Ziegler feltehetően egy csomó hasonló ékszert átpasszolt már az ügyfeleinek. Felemelte a kezét és megvillogtatta előttem a gyűrűt a napszimbólummal. – Nic ezt is tőle kapta. Azért adta nekem, mert mondtam, hogy mennyire tetszik. Csak ma reggel kezdtem el hordani. Rá emlékeztet. Elhallgatott és csavargatni kezdte a másik kezén levő gyűrűit. – A bőkezűség mindig is egyike volt Nic gyengéinek – a hangja már-már reszketett. – Ez a gyűrű csak egy olcsó bizsu, de akkor is nekem adta volna, ha ki lehetne fizetni belőle egy király váltságdíját. Újabb méltatlankodó pincér érkezett, hogy felvegye a rendelésünket. Az volt a tervem, hogy az étlapon található legdrágább fogásokat választom, de Priscilla váratlan érzelemkitörése ellágyított. Priscilla Perdueban lakozott ugyan ridegség – az, hogy a KKK-ba hozott, gondosan

kitervelt provokáció volt – de az volt az érzésem, hogy jámborabb annál, mint amilyennek mutatja magát. Így aztán egy sima halat rendeltem, amire nem megy rá az egész vagyona. Csevegtünk még egy kicsit Nicről. Priscilla négy nappal a meggyilkolása előtt látta utoljára. Nic egész héten különösen viselkedett, tartózkodó volt. – Szerinted megérezte, hogy mi vár rá?– tudakoltam. – Lehet. Vagy csak épp ilyen kedve volt. Gyakran akadtak nála hosszú időszakok, mikor morcosan hallgatásba burkolózott, vagy épp magánkívül volt. – Tudom, hogy nem akarsz beszélni a férfiügyeiről, de van valaki, akit szeretnék megtalálni. Egy magas, kopasz, fekete férfi. Tudsz valakiről, aki így néz ki és akivel Nic randizgatott? – A kígyós fickóra gondolsz? – Kígyós? – Egypárszor láttam őket együtt. Soha nem mutatta be nekem. Csak nevetett, mikor a pasas nevét kérdeztem, és azt mondta, hogy ő a kígyós srác. – Mi köze van ennek a kígyókhoz? Talán volt neki egy? – Kettő is volt neki. Mindenhova magával hordta őket. Priscilla felnevetett, látva, hogy nem értem. – Nem igazi kígyók voltak – magyarázta. – Hanem tetkók. Az arcán. Ledermedtem. – Jól vagy?– tudakolta a nő. – Úgy nézel ki, mint aki záptojást evett. Magamban elszámoltam tízig, és mikor megszólaltam, éppen csak dadogni tudtam. – Nic egy kopasz, fekete férfival randizgatott, akinek kígyókat tetováltak az arcára? – Igen. – A kígyók az arca két felén tekergőznek végig és többszínűek? Priscilla megeresztett egy bizonytalan mosolyt. – Ismered őt? – Ismerem. Az asztalra tettem a szalvétámat és felálltam. – Azonnal el kell mennem. Felállt, ahogy léptem egyet.

– Mi folyik itt, Al? Valami rosszat mondtam? – Nem. Egyszerűen csak mennem kell. – De mindjárt kihozzák a vacsorát. – Elment az étvágyam. – Na de… Al! Ott se voltam, mielőtt többet mondhatott volna. Kiérve gyors léptekkel hagytam magam mögött a Ku Klux Klubot és exkluzív vendégkörét, ügyet se vetve a távozásomat kísérő sziszegésekre, füttyögésre és kimért tapsra. Addig mentem, míg a tüdőm égni nem kezdett, aztán kétrét görnyedve megálltam, többször nagy levegőt vettem, majd újra elindultam. Végül egy üres buszmegállóban fejeztem be a sétát, és lerogytam az egyik lehajtható műanyag székre. Fekete. Magas. Kopasz. Tetovált kígyók vannak az arcán. A városban csak egyetlen ember felelt meg ennek a leírásnak – Paucar Wami. A város leghalálosabb, legrettegettebb bérgyilkosa. Ha Paucar Wami is benne van, akkor nekem annyi. Nem érdekel, hogy mivel fenyegetőzik a Kardinális. Kérek tőle egy időpontot, elmondom, amit megtudtam, aztán benyújtom a lemondásom. Inkább nézek szembe a Kardinális haragjával, mint annak a lehetőségével, hogy le kelljen számolnom Paucar Wamival. Bármikor.

7. fejezet Mire hazaértem, már majd megvesztem egy italért. Az éjszakák a legrosszabbak a jó útra tért alkoholistáknak, főként az egyedül élőknek. A sötét magány hosszú órái, a szomjúság, a múlt emlékei, a ragyogóbb, élettelibb éjszakáké, mikor a palack a szövetségesed és az egész világ a barátod volt. Általában kajálással fojtottam el ezt a sóvárgást. Bevágtam egy hamburgert, valami kínait vagy egy kis sült csirkét és elolvastam valami ponyvaregényt, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy távol kerüljek a valódi világtól és annak folyékony csapdáitól. Azon az éjjelen különösen fontossá vált, hogy el tudjam terelni a gondolataimat, méghozzá gyorsan, mielőtt a félelem átlökne a józanság peremén. Leparkoltam a járdán a lakásom előtt, és besiettem a bageles boltba. Ali bent volt. Valószínűleg nem ez az igazi neve, de mindenki csak így hívta. – Üdv, barátom!– köszöntött. – Hello, Ali!– mosolyogtam vissza rá. – Ma éjjel otthon eszel?– érdeklődött. – Olcsó, és jó a társaság. Felnevetett. – Így nem fogsz meghízni, barátom. Kell neked egy új feleség. Egy nő felhizlalna. – Aztán meg nyaggathatnál az úszógumim miatt! Hogy edzenem kellene, hogy leadjak pár kilót, hogy ismét vékony legyek! – Bölcsen szólsz – kuncogott, majd visszafordult a bagelekhez. – Lazacos és krémsajtos? – Négyszer – feleltem az ajkamat nyalogatva. – Négyet kérsz?– pislogott rám. – Te mondtad, hogy híznom kell. Ali a megpakolt bageleket benyomta a mikróba, és beállította a hőfokot. – Hogy van mostanában a barátunk, a Kardinális?– tudakolta, mikor átnyújtotta nekem a rendelésem. Állítása szerint a Kardinális régebben be akarta venni egy üzletbe, melyet sok évvel ezelőtt a belvárosban bonyolított. Korábban már mondtam neki, hogy még sosem láttam a Kardinálist, de nem hitte el, így aztán egy idő után inkább úgy tettem, mintha mi ketten puszipajtások lennénk. – Remekül. A minap utánad érdeklődött. – Tényleg?

– Azt mondta, egyik este hívd fel, hogy csevegjetek a régi szép időkről. – Meg is teszem – felelte fülig érő vigyorral. Megráztam a bageles zacskót. – Megyek, mielőtt kihűlnének. Viszlát, Ali! – Szia, barátom! Kicsomagoltam az egyik bagelt, és falatozni kezdtem belőle, míg a lépcsőkön kaptattam felfelé. Mire beértem a lakásba, már végeztem is vele, és a másik három sem tartott ki túl sokáig. Rájöttem, hogy még több kajára van szükségem, így lesiettem a Seven Elevenbe, és feltankoltam csokiból. Néhány órán keresztül ezt majszoltam, és megpróbáltam Ian Fleming, James Bond kiötlőjének életrajzára összpontosítani. Csakhogy nehezen ment. A Paucar Wamiról szóló gondolatok elől lehetetlen volt elmenekülni. És ha sikerült is egy-egy pillanatra elfeledkeznem róla, a tekintetem a kandallópárkányon pihenő, aranykacskaringós, fekete üveggolyóra tévedt, és máris rám tört megint az aggodalom. Az üvegdarab nem állhatott kapcsolatban Wamival, de most úgy éreztem, mintha valamiféle előjelként szolgálna, és már attól elöntött a nyugtalanság, hogy ránéztem. Már majdnem éjfél volt, mikor Priscilla felhívott: örültem neki, hogy valami eltereli a figyelmem. Bocsánatot kért, amiért a Kool Kats Klubba vitt, és újabb randevút javasolt, ezúttal olyan helyen, amit én választok. Azt feleltem neki, hogy majd meglátjuk. Nógatott, hogy gondoljam át a dolgot – hogy tényleg látni akar újra. Ráadásul, ha tényleg komolyan gondolom a Nic meggyilkolásával kapcsolatos nyomozást, szívesen segít mindenben, azt leszámítva, hogy megadja Nic régi pasijainak a nevét. Beszélgettünk még egy darabig Nicről, aztán letette. Visszatértem a Fleming-életrajzhoz, de nem tudtam koncentrálni. A gondolataim újra meg újra visszaterelődtek a Nic társaságában mutatkozó Paucar Wamihoz. Sosem találkoztam a hírhedt gyilkossal, de el tudtam képzelni – ahogy magasan, sötéten, baljósan Nic köré fonja a karját a Skylight 812-es szobájában, ahogy ujjai belemarnak a hátába, kiszippantva az életet a lány fájdalomtól eltorzult ajkaiból. Félretettem a könyvet, levetkőztem és nekikészültem, hogy lefeküdjek. Ám elaludni még nehezebb volt, mint az életrajzzal megbirkózni, így az éjszaka zömét az álom hiábavaló kergetésével töltöttem. Ha sikerült is elszunyókálnom, újra meg újra felriadtam, mert villás, kikivillanó nyelvű, hosszú, tekergőző kígyókról álmodtam. Hatkor ébredtem, lassan megreggeliztem, aztán elbicikliztem a Pártközpontba, hogy előjegyeztessek egy találkozót a Kardinálissal. Tájékoztattak, hogy késő estig nem elérhető, hacsak nincs vészhelyzet. Azt feleltem, tudok várni. Aztán elmentem egy kávézóba, hogy elmélkedjek egy kicsit Nicről és Paucar Wamiról. Az előző éjszaka óta lehiggadtam. Bár a Wamitól való félelmem megmaradt, csak úgy nem masírozhattam be a Kardinális irodájába és mondhattam neki, hogy kiszállok. A Kardinális heves vérmérsékletű ember volt, úgyhogy diplomatikusnak kell lennem. Beszámolok neki Wamiról, és közlöm, hogy kétségeim vannak a folytatást illetően. Remélhetőleg kegyes lesz hozzám és levesz az ügyről.

Eldöntöttem, hogy előtte még elbeszélgetek Rudi Zieglerrel, így bebizonyíthatom a Kardinálisnak, mikor a színe elé járulok, hogy nem tétlenkedtem. Kikértem Ziegler aktáját. Hasonlóan vékony iratra számítottam, mint Nic esetében, de újra egy vaskos könyvet kaptam. Bevittem az egyik privát olvasószobába, és átnyálaztam. Főként az ügyfelei listájából állt, azt részletezték csak – már ahol megtették – hogy mi dolga volt velük, és hogy mennyire fejte meg őket. A nagy részét csak átfutottam, és a fickó háttérinfóira koncentráltam. Rudi Ziegler az igazi neve volt. Ötvenegy éves, kelet-európai származású. Nőtlen. Nincsenek közeli családtagjai. Nem került összeütközésbe a törvénnyel. Évi kilencvenezret vallott be, de a százötven-kétszázas tartományba sorolták. Jó volt a hírneve, de ez nem gátolta meg, hogy ne fosszon ki gazdag vénasszonyokat. Minden évben egy hónapra külföldre ment vakációzni. Nem voltak ingatlanai, leszámítva egy villát az egyik karib-tengeri szigeten. A sajátján kívül nem voltak más üzleti érdekeltségei. Az inka vezetőkre specializálódott. Amennyit ki tudtam hámozni az aktából, abból kiderült, hogy minden médiumnak van egy szellemi vezetője, aki segít neki kapcsolatba kerülni az ügyfelek elhunyt szeretteivel. Ez általában egy indián vagy egy kislány. Ziegler az inkákat részesítette előnyben, és – ez megragadta a figyelmemet – az inkák egykor naphívők voltak. Ezt gyorsan lefirkantottam: inkák – naphívő – Nic brossa – Priscilla gyűrűje – a Nic hátába vésett ábra – kapcsolat???Azt reméltem, hogy találok róla valami terhelő – titokzatos módon eltűnt ügyfeleket, csúfos véget ért kapcsolatokat – , de semmi ilyesmire nem akadtam. Ha a Kardinális nem állít le az ügyről, vissza fogok térni ehhez az aktához, határoztam el, de jócskán benne jártam már a napban, és időben vissza akartam érni a nagy találkozóra. Visszavittem tehát az aktát, aztán felhívtam Zieglert – az üzenetrögzítője felelt. A mobilja is azonnal hangpostára kapcsolt. Eltöprengtem a következő lépésemen. Várhattam és ismét telefonálhattam volna, vagy nekiindulhattam és megpróbálhattam elcsípni otthon. Nem volt kedvem várni, így aztán zsebre vágtam Ziegler címét, fogtam a bringámat, és elindultam megkeresni. Rudi Ziegler egy hentesbolt fölött lakott a város egyik lerobbant részén. Elöl parkoltam le, és a bicaj hátsó kerekét odaláncoltam egy tűzcsaphoz. A ház bejárata nyitva volt, így beléptem. A vérszag kutyaként követett fel a lépcsőn. Megtaláltam Ziegler lakásának ajtaját és bekopogtam. Ziegler álmos arccal nyitott ajtót. Túlsúlyos volt, húsa olvadt viaszként csüngött a testén. Remegő, szürkés száj, a szeme helyén vöröses pókháló, lilás, vénákkal átszőtt arc. Egy félig üres vodkásüveget tartott a kezében. Elnyűtt fürdőköpeny és molyrágta papucs volt rajta. Nehezemre esett elhinni, hogy ez az emberi roncs évente több száz kilót keres. – Segíthetek?– tudakolta furcsán dallamos hangon. Még egyszer végigmértem, meglepődve azon, hogy a torka túlélte az ital okozta pusztítást, de semmi más nem. – Rudi Ziegler? – Nem is más. Jöjjön be, kérem!

Követtem és ő becsukta az ajtót. – Kér egy kortyot?– nyújtotta felém az üveget. Megráztam a fejem. – Okos ember. Démonok laknak benne. Kifújta az orrát egy szatén zsebkendőbe, majd végigmért. – Nicola miatt van itt, nem igaz? Összerezzentem. – Honnan tudta? – Megvannak a módszereim – hajtotta le a fejét, mire az árnyékba borult, és megeresztett egy afféle varázslós mosolyt. – Múlt éjjel Nicola felkeresett egy látomásban, és azt mondta, hogy számítsak egy idegen látogatására, aki tolakodó kérdésekkel fog előállni. Azt is mondta, hogy ne működjek együtt vele. Idegesen rámeredtem, míg nevetése szét nem foszlatta a hátborzongató pillanatot. – Csak viccelek – sóhajtott fel. – A holtak nem beszélgetnek velem, bár a névjegykártyámon más áll. A múlt héten olyan sok ember megfordult itt, először a nyomozók, aztán a rendőrség, hogy már egészen hozzászoktam a kíváncsiskodókhoz. Emellett az ügyfeleim hívatlanul nem szoktak felbukkanni. – Milyen nyomozók?– kérdeztem érdeklődve. – Nem árulták el a nevüket. Mint ahogy azt sem, hogy mit akarnak. Csak amikor hallottam a lány haláláról, akkor jöttem rá. Nyilván a Kardinális emberei lehettek, ugyanazok, akik Nic aktáját is összeállították. – Feltehetnék én is néhány kérdést, Mr. Ziegler? – Hogyne! Kövessen, drága fiam, kövessen! Bevezetett egy nagy szobába, ahol feltehetően az ügyfeleit is fogadta. A falakat libegő függönyök fedték el, és sűrű füstölőszag ülte meg a levegőt. A szoba közepét egy jókora asztal foglalta el. Bárhova néztem, ruhák és mindenféle kacatok hevertek rendetlenül szanaszét. A mennyezetre egy hatalmas, napot ábrázoló medált erősítettek. Mikor leültünk, elmondtam neki, hogy ki vagyok, hogy nem vagyok nyomozó, csak egy aggódó barát. Azt felelte, nem számít, amúgy is beszélgetne velem. Bevezetésként a foglalkozásáról kérdezgettem. – Itt dolgozik? – Itt. Körülnézett a szobában. – Bár általában nem ilyen körülmények között. Nicola halála rajtam is nyomot hagyott. Megrázta a vodkásüveget.

– Egy szokványos napon nem került volna elő ilyen korán. – Tudna mondani arról valamit, hogy mit csinál? Jósol, eltűnt embereket keres meg, beszél a halottakkal? – Egy kicsit mindenfélét. Szeretek mindenbe belekontárkodni. Felállt és elpakolt pár magazint. – Azt nyújtom, amit az ügyfeleim óhajtanak. Ha azt akarják, hogy jövendőt mondjak nekik, használatba veszem a kristálygömböt vagy a tarot-kártyát. Ha a holtakkal akarnak beszélni, engedelmeskedem: elég jó vagyok abban, hogy máshogy szóljon a hangom. Ha látni akarják a holtakat, azt is meg tudom oldani. Tükrökkel és füsttel. Kivetített képekkel. – Nagyon nyíltan beszél arról, hogy maga egy csaló. – Nincs rejtegetnivalóm azok elől, akiknek nem áll szándékukban felbérelni. – És mi a helyzet a fekete mágiával? – Nem hiszek a mágiába – horkant fel. – Trükkökkel, árnyékokkal, illúziókkal dolgozom. Semmi mással. – De ha az ügyfele hisz, és démonokat meg ördögöket akar látni, akkor mit csinál?– Elküldöm. Az illúziók csak egy bizonyos pontig működnek, de nem tovább. Én jó vagyok, Mr. Jeery. Profi. De nekem is megvannak a határaim. – Egyáltalán nem kontárkodik bele a sötét varázslatokba? – Sosem. Ouija-táblát és kártyákat használok, de soha nem a helyes módon, soha nem… – A helyes módon?– egy pillanat alatt rávetettem magam a szóra. – A kellő módon. A tényleges… – Épp az imént mondta, hogy semmi ilyesmiben nem hisz. – Nem is, de… – Akkor bizonyára bármelyik mód helyes lehet. Zsebkendőjével megtörölgette a homlokát, és jól meghúzta a vodkásüveget. – Én nem hiszem – mondta halkan – de az én szakmámban az ember találkozik olyasmikkel, amire nincs magyarázat. Olyan jelenésekkel, amelyekkel nem lehet elszámolni. Démonok lennének? Holtak láthatóvá lett lelkei? Nem tudom. Én egyszerűen csak játszadozom a misztikus erőkkel. Egyedül csak a játszmák érdekelnek. – Nicola Hornyakot is csak a játszmák érdekelték?– Nem. Kezdetben beérte azzal, amit nyújtottam neki – a különböző hangokkal, az inka szellemekkel, a ködfelhőkkel és a hőmérsékletváltozással. Ám hamarosan messzebbre akart menni. – Milyen messzire?

– Azt akarta…– felnevetett. – Egy szeretőt akart. Egy szellemszeretőt. Egy démonnal akart kefélni. – Krisztusom!– Egy ideig sikerült homályos ígéretekkel húznom, az időt. Azt mondtam neki, hogy birtokában vagyok bizonyos ősi, titkos rituáléknak. De végül, mikor már nagyon erősködött, kénytelen voltam azt mondani neki, hogy félek kinyitni a sötét kapukat, melyeket jobb zárva tartani. Meg efféle marhaságokat. – Miért nem az igazat mondta?– Hogy aztán becsukjam a boltot? Soha nem mondom el az ügyfeleimnek, hogy nem azt kapják, amit gondoltak. Így nem lehet meggazdagodni. Elméláztam a szavain, aztán megkérdeztem, mi történt ezután. – Továbbállt. – Egy másik spiritisztához ment? – Nem tudom biztosan. Néhányszor még eljött, de nem olyan rendszeresen, mint előtte. – Mikor látta utoljára? – Vagy egy hónappal a halála előtt. Talán három héttel. – Miért kereste fel? – Hogy bemutassa nekem a démonszeretőjét. Összeráncoltam a homlokom. – Miről beszél? – Egy fenyegető külsejű fekete férfival jött el. Állítása szerint az az ember volt a túlvilági szeretője. Nem mondta el, hogy került kapcsolatba vele, de azt igen, hogy benne megvan minden, amit valaha is akart, sőt még több is. Belevihogott a tenyerébe. – Kíváncsi lennék, hogy győzte meg erről a férfi. – Hogy nézett ki az az ember? — tudakoltam, noha már tudtam. – Nagyon sötét bőrű volt. Magas. Kopasz. Arca két felén kígyótetoválás. – Míg itt volt, mondott valamit?– Nem. Meghúzódott a háttérben. Nicola csak egy pár percet maradt. Beugrott, hogy bemutassa a férfit, aztán vidáman elviharzott. Hogy mulasson egy jót Belzebubbal. Ez megerősítette a gyanúmat. Nic játszadozás közben belefutott Paucar Wamiba, aki eljátszott vele addig, míg szórakoztatta, majd megölte. Viszont eldöntöttem, hogy pár másik kérdéssel még kirukkolok – ha már, amint reméltem, ez a beszélgetés lesz magánnyomozói pályafutásom vége, legalább szépen akartam lezárni.

– Tudja, hogy Nic egy brosst viselt, mikor rátaláltak? – Az enyémet. Igen. És a hátába is egy napszimbólumot vágtak. A mennyezetre erősített napszimbólum felé intettem. – Maga inka szellemvezetőket használ, nem igaz? – De igen. Van egyfajta egzotikus zamatuk. – Lehet Nic halálának köze ehhez? Lehet, hogy a gyilkos a maga egyik ügyfele volt, valaki…– Kétlem – szakított félbe. – Az inkák éppen olyan brutálisak voltak, mint minden hódító nép, de nem voltak vademberek. Emellett naphívők voltak. Ha Nicet az inka isteneknek szánták volna áldozatul, ahogy arra maga a jelek szerint céloz, akkor nappal gyilkolták volna meg, hogy a napisten láthassa. És miért a Skylight-ban ölték meg? Hallott a Manco Capac-szoborról? Már azt akartam mondani, hogy nem, mikor eszembe jutott, mikor a Kardinális a darukat mutogatta nekem. – Igen. – Az lett volna a tökéletes helyszín egy áldozatbemutatáshoz. Ha Nicet ott ölték volna meg, azt mondanám, ezen a nyomon haladjon tovább. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban sokkal valószínűbb az a magyarázat, hogy a gyilkosa észrevette a gyűrűt, és lemásolta az ábrát, talán épp azért, hogy félrevezesse a nyomozást. Ennek volt értelme, noha nem ismertem el hangosan. – Hozott ide mást is Nic? – Nem. Szívesebben találkozom az ügyfeleimmel négyszemközt. – Ki mutatta be őt magának? Habozott. – Az egyik barátnője. Már elfelejtettem a nevét. Párszor volt nálam, aztán nem sokkal azután, hogy elhozta Nicolát, eltűnt. Nem jött vissza. Soha nem volt jó a névmemóriám. Ösztönösen előhúztam az egyik fényképet, melyet Priscilláról találtam az aktában, a legjobbat a sok rossz közül. – Ő volt az? Gyorsan elleplezte felismerését – alig egy kicsit húzta fel a szemöldökét – de engem arra képeztek ki, hogy a legcsekélyebb jelre is felfigyeljek. – Nem vagyok benne biztos. Az arca ismerős, de nem tudnám biztosra mondani. Hazudott. Priscilla is hazudott – azt mondta nekem, hogy soha nem járt itt. Zsebre tettem a fényképet és felálltam. – Köszönöm, hogy fogadott, Mr. Ziegler.

Erre ő is mosolyogva felállt. – Tud mondani nekem pár nevet? Olyan misztikusokét, akiket Nic látogathatott? Tehetetlenül tárta szét a karját. – Egy tucatot is megadhatnék, de nem vagyok benne a hálózatban, csak ritkán küldök tovább ügyfelet. Fogalmam sincs, kiket kereshetett fel és kiket nem. Megpróbálhat körbetelefonálni, de kétlem, hogy túl sokra menne vele. Csak egy olcsójános adná ki az ügyfele nevét, és Nicola nem volt az a fajta, aki ilyen kufárokkal szóba állt. Óvatos típus volt. Könnyű szívű volt, de nem könnyelmű. – Nos, még egyszer köszönöm – ráztam vele kezet. – Örülök, hogy segíthettem. Nicola bájos hölgy volt, és nem szolgált rá arra, hogy ilyen szörnyű véget érjen. – Ha újra kapcsolatba akarnék lépni magával… – Bármikor szívesen látom. A legjobb a délelőtt, akkor a legnyugisabb. De ha sürgős, bármikor. – Nagyszerű! – Legyen óvatos, Mr. Jeery!– mondta, és becsukta utánam az ajtót. Lesiettem a lépcsőn, a lenti boltból kiáradó vér szaga bekúszott az orromba, beleivódott a ruhámba, a hajamba. Le kell zuhanyoznom, mikor hazaérek – nem lenne okos úgy a Kardinális elé kerülni, hogy bűzlök, mint valami kibelezett disznó. A misztikus ismerte Priscillát. És a nő is ismerte őt. Zieglert megértettem, hogy fedezte őt – az ügyfelek bizalma az első – de vajon miért hazudott Priscilla egy ilyen triviális dologban? Két órát vártam, hogy bemehessek a Kardinálishoz, míg végül közölték, hogy az éjszaka hátralevő részében már nem fogad. Nem voltak ritkák az ehhez hasonló lemondott találkozók – megfizethetetlen volt az ideje. A kormánytagok és a külföldi méltóságok sokkal előbbre valóak voltak nálam, így nem vettem magamra dolgot. Kaptam egy új időpontot vasárnap délután háromra, és lelifteztem az alagsorba, ahol ismét kibújtam az egyenruhámból. Hazafelé majdnem végig meleg hátszelem volt, így jó iramban haladtam. Amikor lehúzódtam a lakótömbömnél, egy néhány méterrel odébb parkoló autó felkapcsolta a fényszóróit. Mikor odanéztem, megpillantottam a kormány mögött görnyedő Howard Kettet, ahogy fagyosan végigmér. A fény kihunyt, úgyhogy rögtön tudtam, azért csinálta, hogy észrevegyem. Leszálltam a bringámról és odamentem, hogy megtudjam, mit akar Kett. Az anyósülés felőli ajtón szálltam be. Jó egy percig üldögéltünk a sötétben, egy szót se szólva. Kett maga elé bámult. Régi vágású zsaru volt, nagy szívvel, nagy kézzel, nagy, vaskos fejjel és ír ősökkel. Rengetegszer végzett társadalmi munkát a szabadidejében. Tömör arany volt a törvénytisztelő polgárok szemében, de pokolbéli démon a többieknek. A Kardinálist és az őt szolgálókat különösen utálta. – Arrogáns egy kurafi vagy – törte meg a csendet.

– Egész idáig eljöttél, hogy ezt elmond nekem, Howie? Utálta ezt a becenevét. – Fel is hívhattál volna. – Ma reggel már jártam itt, de te már elmentél. Több mint egy órát vártam. – Megint csak: hívhattál volna. – Te döngetted azt a Hornyak lányt. Semmi kertelés. Pimaszsága megijesztett volna, ha másvalakiről lett volna szó. Kettnél azonban erre számítottam. – És akkor?– válaszoltam olyan higgadtan, ahogy csak tudtam. – Miért nem jöttél be, mikor meghallottad, hogy mi történt?– Nem volt értelme. Nem is voltam a városban, mikor megölték. Nincs mit mondanom. Gondoltam, ha ki akarsz kérdezni, úgyis eljössz. És lám, itt vagy! – Casey tudott róla, hogy találkozgattok? – Nem – hazudtam. – Egy szart nem – mordult fel Kett. – Mindig mondtam, hogy a veled való barátsága okozza majd a vesztét. Ha rájövök, hogy tudott róla, hogy te kapcsolatban állsz a lánnyal, és szándékosan visszatartotta ezt az információt, neki annyi. Magam fogom kiteregetni a szennyest. – Bill a barátom, nem a gyóntatóm. Hátradőltem az ülésen, és felkattintottam a fejünk feletti világítást. Kett azonnal lekapcsolta: nem akarta, hogy meglássanak minket. – Mi az, Howie? Ki akarsz verni belőlem egy vallomást? – Örömmel megtenném, ha nem lennének a nyakamon a Kardinális legrafkósabb jogászai tíz másodperccel utána. Mellbe bökött. – De én mondom neked Jeery, hogy ha még egyszer háborgatni mered Nicholas Hornyakot, nemcsak a pofádat verem be. – Mi köze van Nicholas Hornyaknak bármihez is?– kérdeztem halkan. – Tudom, hogy alkalmatlankodtál nála. – Honnan? – Megvannak a forrásaim – mosolygott önelégülten. – Mindössze pár kérdést tettem fel neki. És ő nem… – Fingnyi jogod sincs hozzá, hogy bármit kérdezz!– ordított rám Kett, aztán lehalkította a hangját. – Megfarkaltad a ribit… na és? Minden olyan leprás rohadék megtette, aki a két centis pattanását már faroknak hitte. Ne avatkozz bele, Jeery! Ez nem a te dolgod.

– Akkor kié? A tiéd?– nevettem fel. – Rohadtul semmi esélyed, hogy megtaláld a gyilkosát. – Ezt nem itt és nem most fogjuk megvitatni. Engem azért fizetnek, hogy ostoba lotyók után rohangáljak, akik kicsináltatják magukat. Ehhez neked semmi közöd. – Nem állíthatsz meg. – Nem? Elmosolyodtam a sötétben. – Nem. Kett halkan káromkodott egyet. – Beszéljük ezt meg értelmesen! Nem kell egymás torkának esnünk. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy valószínűleg nem találjuk meg a lány gyilkosát, és ha arra akarod fecsérelni az idődet, hogy őt kergesd, nem állok az utadba, bár, ha akarnám, megtehetném – szívóskodott tovább. – Addig békén hagylak, amíg nem dugod oda az orrod, ahol semmi keresnivalója. – Hallgatlak, Howie. – Nem Nicholas Hornyak gyilkolta meg a lányt. – Sosem mondtam, hogy ő tette. – Akkor miért kérdezted ki? – Hülye kérdés egy zsarutól – ingereltem. – Ok – húzta fel magát. – Többet akartál tudni a lányról, hogy honnan jött, hogy miféle életet élt. Meg akartad dolgozni a bátyját, hogy nyomokra bukkanj és kapcsolatokat szedj ki belőle. Ezt értem. De itt vége is van. Ne menj többé a közelébe! – Miért? Van valami rejtegetnivalója? – Nincs. De nem szereti, ha a magánéletében vájkálnak. – Hát nem így vagyunk ezzel mind? – Dehogynem, de Hornyaknak megvan hozzá a pénze, hogy megóvja magát ettől. Magas helyeken vannak barátai, akik olyan embereket ismernek, mint én, olyanok, akik nem szeretnék azt hallani tőle, hogy a húga valamelyik egykori, lepukkant döngetője zaklatta. – Én nem zaklattam. Feltettem neki pár kérdést, amire udvariasan válaszolt. Jó hangulatban váltunk el. Nem értem, hol itt a gond. – Nem érdekel, hogy mit értesz, vagy mit gondolsz – vicsorgott rám Kett. – Kedvesen figyelmeztettelek, hogy maradj távol Nicholas Hornyaktól. Legközelebb lehet, hogy nem egy zsarut fognak küldeni. És lehet, hogy nem csak szóbeli figyelmeztetést kapsz.

– Te most fenyegetsz engem, Howie? Felnevetett. – Na, most ki kérdez hülyeségeket? – Ha már Nic barátairól van szó – kezdtem lassan – felteszem, nem áll szándékodban megmondani nekem a nevüket, hogy esetleg felkereshessem őket és tudathassam velük… – Kizárt – csattant fel, és átnyúlva mellettem kinyitotta a kocsiajtót. Kiléptem a járdára. – Ez a beszélgetés soha nem zajlott le – sziszegett rám. Válaszul rámosolyogtam, és a képébe vágtam az ajtót. Az emeleten előástam a jegyzetfüzetemet, és röviden lefirkantottam a Kett-tel folytatott beszélgetést. Mikor végeztem, átolvastam, amit írtam, megvakartam a fülem tövét a tollammal, és elméláztam, mit tegyek még hozzá. Semmi olyasmit nem mondtam Nicknek, ami indokolta volna ezt a látogatást. Nem volt semmi okom rá, hogy arra gyanakodjak, bármi köze lehet a gyilkossághoz. Eddig. Ennek nem volt semmi értelme. Azzal, hogy a nyakamra küldte Kettet, csak a gyanakvásomat ébresztette fel. Nehezemre esett elhinni, hogy az az éles eszű srác, akivel a Vörös Torokban találkoztam biliárdozás közben, egy ilyen béna lépéssel próbálkozna, belekeverve magát az ügybe, mikor nincs rá semmi szükség. Lehet, hogy csak játszadozik velem – az örökké komoly Kettet felhasználva, hogy csőbe húzzon. De ilyen kevéssel a húga halála után? Valami bűzlött. Vagy Howie vagy Nic nagy ostobaságot csinált, mikor rám szálltak. Ám a tény, hogy nem tudtam rájönni, melyikük volt, vagy hogy miért tette, azt sejtette, hogy én még náluk is ostobább vagyok. Minél hamarabb vesz le a Kardinális erről az eszelős ügyről, és helyez vissza a Pártközpontba járőrnek, annál jobb.

8. fejezet Vasárnap reggelt békésen, az ágyamban fekve töltöttem, kiélvezve a tétlen csendet, mikor valaki bekopogott. Felnyögtem, lerúgtam magamról a paplant, belebújtam egy pólóba és egy rövidnadrágba, aztán kimentem megnézni, ki az. A lépcsőfordulóban egy vézna, mulatt srác állt, egy közel akkora gördeszkára támaszkodva, mint amekkora ő maga volt. – Segíthetek, fiam?– mondtam olyan kedvesen, ahogy csak tőlem telt. – Al Jeery? – Ja. – Fabio kért meg, hogy vigyelek el hozzá. Szüksége van a segítségedre. Eltelt pár év azóta, hogy Fabio utoljára felkeresett, de azonnal tudtam, mit akar. – Adj pár percet, míg átöltözöm!– mondtam és visszatértem a lakásba. Miután felöltöztem, megkérdeztem a srácot, hova megyünk, de nem mondta meg – ragaszkodott hozzá, hogy mutassa az utat. Felpattant a gördeszkára, megvárta, míg én is bringára szállok, aztán elindult, tisztes tempóban hasított végig a csendesebb utcákon. Keményen kellett tekernem, hogy tartsam vele a lépést, főként, amikor csikorogva, porfelhőt kavarva bevett egy-egy kanyart, és már félúton járt egy-egy sötét sikátorban, miközben én még azon szenvedtem, hogy fékezzek és módosítsam az irányt. Fülledt idő volt, és hamarosan azt kívántam, bárcsak rövidnadrágot húztam volna, de már túl késő volt visszafordulni. így nem tehettem mást, mint izzadni és kibírni valahogy. Kalauzom a város keleti bugyrainak mélyére vezetett, szó szerint a sötétség szívébe, ahova a Kool Kats Klub tagjai csak félve léptek volna be. Ismerős terepen jártam – itt nőttem fel – , de azóta nem voltam itt, hogy Ellennel összeházasodtunk és elköltöztünk. A gördeszkás srác hirtelen megállt egy hatemeletes, lepukkant bérház előtt, ahol illegális lakásfoglalók vagy épphogy csak a szegénységi küszöb fölött tengődök élhettek. – A 4B-ben van – szívta meg az orrát a fiú. – Kösz – indultam befelé. – Hé! Azt mondta, adsz borravalót. Gyanakodva mértem végig a simlis gyereket. Kételkedtem benne, hogy elgörizett volna hozzám meg vissza anélkül, hogy előre kifizették volna. Csakhogy a pimasz vakarcsok voltak a gyengéim, mivel egykor én magam is ilyen voltam. Odadobtam neki egy összetekert bankót, amit még a levegőben elkapott. Felugrott a gördeszkára, és már el is tűnt. Fel sem merült benne, hogy megköszönje. A nyikorgó lépcsőkön felbaktattam a negyedikre, és Fabiót ott találtam a lakás előtt egy székben ülve, sört kortyolgatva, türelmesen várakozva. Fabio volt a város legöregebb stricije, százhárom

éves, ha a pletykáknak hinni lehet. Egykor nagyágyú volt, még jóval azelőtt, hogy a Kardinális hatalomra került, de manapság már csak szűkösen éldegélt a maroknyi, korosodó éjszakai pillangójából. Csak „nyugdíjas különítmény”-nek nevezte őket. – Reggelt, Algéria!– üdvözölt elnyújtott hanghordozásával. Megfogtam ráncos, májfoltos kezét, és finoman megráztam. Mindig jó volt hozzám, míg itt éltem. A küldönceként szert tehettem némi zsebpénzre, és vigyázott rám, mikor anyám meghalt. – Hogy van a kezed?– fordította meg, megvizsgálva mindkét tenyerem. – Mostanában nem nagyon használtam – sóhajtottam fel. – Azóta nem, hogy utoljára hívtál. Az ital tönkretette. – De már leszoktál, nem igaz? – Próbálkozom. Fabio végigsimított a tenyeremen. – Gondolod, még mindig képes vagy a varázslatra? – Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit. – Az nekem elég. Felállt és belökte a nyitott ajtót. A kicsi, de tiszta nappali padlóján egy fekete asszony ült, és egy hat-hét évesnél nem idősebb kisfiúval játszott. A nő felpillantott rám, és elmosolyodott. – Algéria, ő Florenc – mutatott be minket Fabio egymásnak. – Flo, ő Al Jeery, a srác, akiről meséltem. – Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Jeery. Kedves, melengető hangja volt. – Akárcsak én, asszonyom – feleltem, aztán kérdően felhúztam a szemöldököm, Fabióra nézve. – Őt vagy a srácot?– A srácot. Az apja tizenöt évet kapott, egy verekedésben kinyírt egy fickót. Előtte elég gyakran nyúlt a szíjhoz, mikor épp itthon volt. Talán máshoz is, de ezt nem tudjuk biztosan. A kölyöknek hónapok óta rémálmai vannak. Flo megpróbálta megmagyarázni neki, hogy nincs mitől félnie, hogy bezárták a rohadékot, és hogy nem jön vissza, de nem segít. Okos srác, de atomjaira hullik. Alig alszik, egész nap fáradt, verekedésekbe keveredik. Flónak ki kellett vennie az iskolából. – Egy pszichiáternek kellene megnézni – feleltem. – Nézz körül!– horkant fel Fabio. – Úgy fest ez, mint a Skylight? Flo az egyik csajom, de alig dolgozik: egész idejét a gyereknek szenteli. Nem engedhet meg magának egy istenverte pszichiátert. – Azért segítesz neki, mert nem tud pénzt keresni neked? Fabio kuncogott egyet. – Nagyon jól ismersz, Algéria, de ez nem változtat a tényeken: ennek a kölyöknek segítségre van szüksége. Vagy te segítesz rajta vagy senki.

Fabio tudta, hogy hiszek a vesztett ügyekben. Nem ez volt az első alkalom, hogy a szívem húrjait akarta megpendíteni, hogy manipuláljon, de képtelen voltam gyűlölni ezért. – Teszek egy próbát – sóhajtottam fel, és kibújtam a kabátomból. – De ha ellenáll, vagy ha elsőre nem működik, nem erőltetem. – Működni fog – biztatott Fabio, majd intett Flónak, hogy álljon fel. – Hogy hívják a fiát?– kérdeztem tőle. – Drake-nek – felelte a nő. Ideges volt. – Nem fogja bántani, ugye? Rámosolyogtam. – Nem. Fabio elmagyarázta, hogy mit fogok csinálni? – Nagyjából. – Nincs benne semmi kockázat. Vagy működik vagy nem. A legrosszabb esetben Drake olyan marad, mint volt. Van egy pakli kártyája? Átnyújtott egyet. Azóta a kezében tartotta, hogy beléptem, még meleg volt az érintésétől. Letérdeltem és megvártam, míg a fiú felnéz, és a tekintetünk találkozik. Mikor megtörtént, rámosolyogtam. – Helló, Drake! A nevem Al. Anyukád egyik barátja vagyok. Gyanakodva mért végig. – El fogsz vinni?– vékony cérnahangja volt. – Miből gondolod? – A papám azt mondogatta, mikor nem voltam jó, hogy jön egy ember és elvisz. – De te jó voltál, nem? – Kirúgtak a suliból – felelte félig szégyenkezve, félig büszkén. – Az semmi. Engem négy suliból rúgtak ki sráckoromban – ez igaz volt. – Az csak jót tesz neked, ha tartasz egy kis szünetet a tanulásban. – Miért rúgtak ki?– érdeklődött Drake. – Nem mondhatom el. Egy hölgy előtt nem – rákacsintottam Flóra. – Akarsz látni egy kártyatrükköt? Erre felélénkült. – Jó trükk? – A legjobb errefelé. – A barátom, Spike is tud trükköket. Meg is tanított párra.

– Fogadok, hogy ilyet soha nem mutatott – lassan elkezdtem keverni a paklit. – A kártyákat nézd! Egy percig kevertem, majd négy lapot kitettem a padlóra. – Válassz ki egyet, de ne mondd meg, melyik az! Tekintete végigfutott a lapokon. – Kiválasztottad? Bólintott, én összeszedtem a kártyákat és újra megkevertem őket. – Figyeld a paklit! Egy másodpercre se nézz félre! Ha nem így teszel, nem működik a trükk. Gyorsabban kezdtem keverni, közben halkan beszéltem, azt mondogattam, hogy ne hagyja abba a figyelést. Megfordítottam a paklit, így láthatta a lapok képes felét, majd még feljebb emeltem valamivel, és arra kértem, figyelje a színeket, összpontosítson a számokra, koncentráljon. Pár perc elteltével kiraktam újabb négy kártyát. – Köztük van a kiválasztott lap? A fiú némán bámult, mintha nem lenne benne biztos, aztán lassan megrázta a fejét. Felemeltem a lapokat és visszakevertem őket a pakliba. Ezúttal nem kellett szólnom, hogy figyeljen: a szeme saját akaratából követte a lapokat. Három-négy perccel később félreraktam a kártyákat, és elhúztam a kezemet Drake kerekre tágult szeme előtt – nem reagált. Feszülten rámosolyogtam Fabióra és Flóra. – Működik. Készítsetek elő egy párnát, mire végzek. Mindkét kezem mutató– és középső ujját Drake fejéhez érintettem kétfelől, és lassan masszírozni kezdtem a halántékát. Keresztbevetett lábbal leültem a fiúval szemközt, előregörnyedve, hogy a fejünk egy szintbe kerüljön. – Nézz a szemembe, Drake!– suttogtam. – Koncentrálj a szembogaramra! Látod benne a kártyákat? A színeket? Bólintott. – Koncentrálj a színekre, és számolj el magadban ötvenig. El tudsz számolni addig? Megrázta a fejét. – Akkor számolj el ötször tízig. Ez menni fog? Bólintott. – Jó fiú. Mikor befejezted, hunyd le a szemed és aludj el! De továbbra is figyelj arra, amit mondok. Oké? Folytattam a halántéka masszírozását, miközben farkasszemet néztünk. Míg ő számolt, én beszéltem hozzá, megjegyzéseket fűztem a vérpiros körökhöz, az éjfekete treffekhez, a szikrázó kárókhoz, a dísztelen pikkekhez. Mikor lehunyta a szemét, vettem egy nagy levegőt, hagytam, hogy a szemhéjam lezáródjon, és a homlokomat az övéhez nyomtam. – Lélegezz lassan!– utasítottam. – Szívd be a levegőt, tartsd benn öt másodpercig, fújd ki, aztán megint szívd be! Én ugyanígy lélegeztem, és egy percen belül már egyszerre szívtuk be a levegőt, tüdőnk harmóniában dolgozott, mintha csak összenőttünk volna. Ujjaim egy percre sem hagyták abba a halántéka masszírozását, se nem lassultak, se nem gyorsultak.

– Azt akarom, hogy gondolj a rémálmaidra, Drake! Ki bukkan fel bennük? Éreztem, hogy összevonja a szemöldökét, és kicsit megrázza a fejét. – Minden rendben. Nekem elmondhatod. Senki sem árthat neked, míg itt vagy. Ki jelenik meg az álmaidban? – A papám – mondta halkan. – Gondolj az apukádra! Koncentrálj rá és arra, hogy néz, mikor éjszaka alszol, arra, amiket tesz! Ezt teszed, Drake?– Igen. Félt, de bízott bennem. – Most segíteni fogok eloszlatni a rémálmaidat. Érzed, ahogy a fejem a tiédnek nyomódik? Bólintott. – Képzeld azt, hogy van köztünk egy alagút, ami összeköt minket. Széles, olyan széles, amilyennek lennie kell. Látod, Drake? – Fekete – suttogta a fiú. – Igen, de nem kell félned tőle. Ez csak egy alagút. Piros is van benne, ha alaposabban megnézed. Látod a pirosat? Kis szünet, aztán izgatottan így szólt: – Igen! Piros! Mint a kártyákon. – Pontosan. Ez az egész, Drake, egy kártyákból rakott alagút. Félsz tőle? – Nem – ezúttal határozott volt a válasza. – Remek. Most fogd a rémálmaidat, az összes képet az apádról, és told be őket az alagútba! Ez könnyű. Úgy csúsznak majd bele, mint ahogy a jégkrém folyik le a tölcséren egy igazán forró napon. Tolod őket? – Igen. – Egyenletesen told őket, míg el nem tűnnek a fejedből, egytől egyig, hogy aztán az alagút túlsó felén, az én oldalamon bukkanjanak elő. – Ezek rossz álmok. Nem akarom neked adni őket. – Minden oké – feleltem, és meghatott az aggódása. – Nekem nem árthatnak. Tudom, hogyan bánjak el velük. Hosszú csend következett. Éreztem, hogy Drake tol, ahogy mondtam neki, az izmai remegtek az erőlködéstől. Elképzeltem, ahogy a rossz gondolatok beleömlenek a fejembe, és gondolatban agyam hátsó részébe taszigáltam őket, azonnal ártalmatlanná tettem mindet, ahogy beözönlöttek. Végül Drake elernyedt, és teste hátrahanyatlott. Megtartottam az ujjaimmal, és így szóltam:– Ne mozdulj, Drake, még ne! Még nem végeztünk. – Fáradt vagyok – nyöszörögte.

– Én is. Most azt akarom, hogy zárd be az alagutat. Csak húzz ki belőle pár kártyát, és az egész össze fog omlani. Húzgálod őket, Drake? – Igen. – Összeomlanak a kártyák? – Nem, ők… Igen! Most már igen! Mindenfelé repkednek! – Eltűnt az alagút? – Már majdnem. Kezd… eltűnt. Nagyot sóhajtottam, és elhúztam a fejemet a fiúétól. Az ujjaimat még nem mozdítottam el, és lehunyva tartottam a szemem. – Mikor elveszem a kezem, azt akarom, hogy feküdj le és pihenj! Ma rengeteget dolgoztál. Ne hadakozz az alvással, mikor az megérkezik: többé semmitől sem kell félned! A rémálmok eltűntek, megszabadultál tőlük, soha többet nem jönnek vissza. – Biztos vagy benne? – Igen. Beterelted őket az alagútba, aztán széttépted őket. Sehogy sem juthatnak vissza. Érted? Rövid hallgatás után azt felelte: – Nem juthatnak vissza. – Végérvényesen eltűntek? Bólintott. – Most számolj tízig, Drake, és mikor a végére értél, elengedlek és te elalhatsz. Akarsz aludni?– Ühüm – ásított. – Kezdj el számolni! Mikor elért tízig, összecsuklott. A vállánál fogva elkaptam, majd kinyitottam a szemem, és kértem a párnát. Fabio letette a padlóra, én meg leengedtem a fiú testét, úgy igazítva a fejét, hogy az a puha anyagra érkezzék, majd ráhajtottam testére a kezét, és kiegyenesítettem a lábait. – Tessék – ültem fel kimerülten. – Most már rendbe kell hogy jöjjön. Lehet, hogy kicsit össze lesz zavarodva, mikor felébred. Egy-két napig óvatosan bánjon vele, adjon neki bőségesen enni, tartsa bent! Ha ezután úgy tűnik, hogy minden rendben, engedje ki játszani, majd próbálja meg az iskolát, hátha visszaveszik. – Visszatérnek az álmai?– tudakolta Flo, az alvó fiú fölött állva. Vonásaira kiült a kétkedő remény.

– Kétlem. Ha mégis, küldessen értem, és újra megpróbálom. De most már rendben kell hogy legyen. Fabiónak azt mondtam ugyan, hogy csak egyszer próbálom meg, de ez még azelőtt volt, hogy találkoztam a fiúval. Soha nem könnyű cinikusnak maradni, amikor az ember személyesen is érintetté válik. – Kérsz valamit enni vagy inni, Algéria?– tudakolta Fabio. – Egy pohár víz és egy kis friss levegő jólesne. – Máris megkapod. Flo köhintett egyet, és szégyenlős pillantást vetett rám. – Nem tudok fizetni, de egy-két hónap múlva… Felemeltem a kezem. – Küldjön a következő karácsonyra egy képeslapot, írja meg, hogy van a fiú, és kvittek vagyunk. – Köszönöm, Mr. Jeery – zokogta. Megragadta a kezem és erősen megszorította. – Én köszönöm magának, asszonyom – felelte – hogy bízott bennem. Fabio kezembe nyomott egy pohár vizet, én pedig felhajtottam, aztán utána ballagtam a földszintre, majd ki az utcára, hogy összeszedjem magam. Sráckorom óta gyógyítottam embereket Fabio irányításával, aki először figyelt fel arra, hogy le tudok csitítani másokat. Kiszúrt, miközben az utcákon csellengtem, kutyákkal és macskákkal barátkozva. Akkoriban gyakran odaosontam hozzájuk, és ügyet se vetve a morgásukra és felborzolt szőrükre, halkan beszélni kezdtem hozzájuk, kinyújtva feléjük az ujjaimat. Pár perc múlva már a hátukra hemperedtek, felkínálva a hasukat egy kis dögönyözésre, és hagyták, hogy birizgáljam a fülüket vagy megetessem őket ételmaradékkal. Fabio kezdetben olyan embereken tesztelt, akiket migrén gyötört. Rájött, hogy ha beszélek velük és megérintem őket, képes vagyok bizonyos mértékig enyhíteni a fájdalmukon. Ezután következtek a zavart barátai, olyan idős férfiak és nők, akik magukban motyogva üldögéltek egész nap, miközben a múlt kísértetei gyötörték őket. Megfogtam a kezüket és beszéltem hozzájuk, és mikor elváltunk, láthatóan megkönnyebbült a lelkük. Az egyik kedves öreg azt mesélte később, hogy a látogatásom után húsz éve először aludt át egy éjszakát. Fabio segített csiszolni a képességemet, más gyógyítók eljárásai alapján. Többféle módszert is kipróbáltunk, mielőtt a kártyáknál kötöttünk ki: ez ment nekem a legjobban. Fabio remélte, hogy előbb-utóbb átütő sikereket aratunk majd, ezért csak óvatosan beszélt rólam, keveset dolgoztatott, nehogy magamra vonjam a keményebb szakmabeliek figyelmét. Az volt a terve, hogy tehetős ügyfeleknél használja majd a képességemet, és borsos árat fizettet velük érte. Azonban végül nem így alakultak a dolgok. Anyám büszke volt a gyógyító képességemre, de úgy vélte, erkölcstelen lenne hasznot húznom belőle. Útját állta Fabio erőfeszítéseinek, hogy fejőstehenet csináljon belőlem, és mikor rájött, hogy az öreg a háta mögött próbál sunyiskodni, megharagudott. Hónapokra megszakított köztünk minden kapcsolatot.

Mikor anyám meghalt, Fabio megpróbált rávenni arra, hogy társuljunk. De mivel lassan, szörnyű kínok közepette távozott, pár évig látni sem bírtam a betegeket. Hátat fordítottam a képességemnek, a betegségeknek, Fabiónak. Ő végig a barátom marad – talán azért, mert kedvelt, vagy talán mert úgy gondolta, végül megjön majd az eszem – de mire az életem visszatért a rendes kerékvágásba, már az Osztag tagja voltam. Addigra a gyógyítói hivatás csábereje szertefoszlott. Fabio végül beletörődött ebbe, és csak időnként kért szívességeket, akkor hívott, mikor pácba került. Rajta és azokon kívül, akiknek segítettem, senki sem tudott a képességeimről. Én magam soha nem reklámoztam. Nem akartam, hogy csodavárók hordái verjenek tábort a küszöbömön. Fogalmam sem volt, honnan ered ez az erő. Nem hittem Istenben. Nem tanulmányoztam a csodákat. Nem olyasmi volt ez, amit én akartam vagy túl nagy becsben tartottam volna. Csak egy adottság volt, amivel születtem. Talán a Város volt az – ahogy a Time cikke bebizonyította, az utcákat mifelénk természetfeletti csodákkal kövezték ki. Talán ezek a csodák ivódtak valamiképpen belém. Az elmúlt években már majdnem elfeledkeztem erről az erőről. Az alkohol teljesen szétcseszte az agyamat. Aligha tudtam volna segíteni másokon, mikor magam is segítségre szorultam. Mikor pedig leszoktam, sürgetőbb dolgok jártak a fejembe – a válás, hogy józan maradjak, a munka, egy új élet. Ezen gondolkoztam, miközben egy kiégett autóroncson üldögéltem Fabióval a háztömb tövében. A régi kérdéseken rágódtam. Hogy csinálom? Lehet-e ebből bármi bajom? Ez spirituális, fizikai vagy lelki természetű dolog? Tényleg segítettem Drake-en vagy csak egy időre űztem el a démonokat a mélybe? Fabio felsóhajtott és vállon veregetett. – Nem veszett oda az erőd, Algéria. Simán ment. Jóval gyorsabban, mint mikor legutóbb hívtalak. Felmordultam, mikor felidéződtek bennem azok az órák, melyeket utolsó „kuncsaftjánál”, egy másik utcalányánál töltöttem, egy fiatal nőnél, aki az egész életét úgy élte le, hogy ki-be járkált a diliházból. Akkoriban még piáltam. Úgy tűnt, hogy segítettem a nőn, de pár hónappal később öngyilkos lett: a folyóba vetette magát. – Cassie-re gondolsz?– kérdezte. – Az nem a te hibád volt. Teljesen zavart volt az a lány. Ha tévedett is valaki, az én voltam, mert hagytam, hogy olyan állapotban, amilyenben voltál, hozzányúlj. – Gondolod, hogy ma megmenthettem volna? Vállat vont. – Ki tudja? Egy olyan kölyökben, mint amilyen Drake, még nem volt ideje mélyen leülepednie a fájdalomnak. Más a helyzet, mikor a beteg idősebb, és a bajok forrása nem ilyen egyértelműen azonosítható. Te megpróbáltad. Ez a legtöbb, amit bármelyikünk megtehetett.

Felpillantottam a tűzmarta tetőre, és hagytam, hogy a nap megmelengesse arcomat. – Jó érzés?– tudakolta Fabio. – Aha. – Gyakrabban kéne csinálnod. Elmosolyodtam. – Béreljek egy sátrat? Hirdessem a Bibliát? Vágjak neki a világnak, és gyógyítsam a tömegeket? Szedjek össze egy vagyont? – Nem erről beszélek. Van egy Istentől kapott adottságod, mindegy, hogy te mit hiszel. Bűn elvesztegetni, a Kardinálisnak dolgozni és vérrel bemocskolni a kezed, mikor gyógyításra is használhatnád. Ez nem helyes. – Nem tudnám főállásban csinálni, Fabio. Kellemes dolog így, hogy néha-néha idejövök, aztán mikor hazamegyek, úgy érzem magam, mint aki éppen bankot robbantott Monte Carlóban. De az Osztag az életem. A Pártközponthoz tartozom. – A gyógyító ember nem tartozik sehova, csak azokhoz, akiknek szüksége van rá – fintorgott Fabio felháborodottan. – Segítened kellene az embereken, és nem legyilkolni őket. – Nem öltem meg sok embert – feleltem halkan. – Nem számít. Van egy hivatásod. Nem játszom meg neked az ártatlan misszionáriust, a saját időmben én is gyilkoltam. Bizony és újra megteszem, ha kell. De te…– morcosan meredt rám. – Csak jártatom itt a szám feleslegesen, igaz? Felsóhajtottam. – Ezt az utat választottam. – Oké, befogom – megfordult és elmosolyodott. – Egyébként hogy megy a sorod? Túljutottál már a sokkon, hogy a csajodat a Frigóban találtad? Kábán megráztam a fejem. – Honnan tudsz te erről? – Hallok néha ezt-azt. Nem hencegett. Fabio állt a legközelebb a város ütőeréhez azok közül, akiket ismertem. Úgy döntöttem, ha már felhozta a témát, felteszek neki is pár kérdést. Ki tudja, mit tudhatok meg a vén pletykafészektől? – Van ötleted, hogy ki ölte meg?– Semmi. Az a hír járja, hogy valami őrült, talán olyasvalaki, aki nem a városba való. Egy fuvar, akit felszedett, aztán… – Fuvar? Ő is űzte az ipart?

– Nem tudtad? Döbbenten ráztam a fejem. – Nem állandó jelleggel. És diszkréten csinálta. Senki sem tudta volna meg, hogy időnként kefél egy-egy fickóval a sikátorban vagy felcipeli a lakásába, esetleg valami puccos hotelbe, ha nem beszél róla, nem henceg el vele, ahogy a fiatalok szokták. – Nic kurva volt?– Amatőr. Ez is lehet egy lehetőség: lehet, hogy arrafelé trükközött, ahol nem kellett volna, vagy kihozott egy stricit a sodrából. De ennek híre ment volna. Én a fuvarra fogadnék. Az, hogy Nic is űzte az ipart, mindent megváltoztatott. A szeretőt kerestem, mikor pedig láthatóan az utcákat kellett volna átfésülnöm a kuncsaftjai után. – Ismerted valamelyik ügyfelét?– tudakoltam. – Csak egy párt, de ők mindketten tiszták – kicsit utánuk néztem. Ami a többieket illeti, azokról lövésem sincs. Soha nem hallottam arról, hogy kétszer elment volna ugyanazzal. Körbekérdezősködhetsz, de kétlem, hogy bármit is találsz. A legjobb, amit tehetsz, ha elcsevegsz egy Priscilla Perdue nevű ribanccal. Ők régebben… Elhallgatott, mikor meglátta, hogy milyen csalódott képet vágok. – Ismered őt? – Múlt éjjel poharaztam vele. – Hogyhogy? – Nem tudtam túl sokat Nicről, így megpróbáltam tisztább képet szerezni róla. Most, hogy elment, valahogy fontosnak tűnik. – Ühüm. Ha sejtette is, hogy hantázok, nem árulta el, hogy gyanakszik. – Az a Perdue egy alattomos kis bige, nem igaz?– Nekem inkább kedvesnek tűnt – siettem a védelmére. Aztán eszembe jutott a Ku Klux Klub. – Bár azért néha egy kicsit érdes. – Nemcsak néha – vihogott Fabio. – Az a nő úgy szúr, akár egy sün. – Egy szóval se mondta el nekem, hogy Nic kurva volt. Ő is az? Fabio vállat vont. – Kurválkodik, de nem hiszem, hogy pénzért csinálja. Fura egy ribanc. Pár évvel ezelőtt tiszta feketében járt, a szoknyája meg csupa lyuk volt a bozontja körül, hogy mindenki láthassa. Égnek emelt seggel sétálgatott, mint azok a flancos macskák a Pepe Le Pew rajzfilmekben. – Gondolod, hogy volt bármi köze a gyilkossághoz?– Nem lepne meg, de ilyesmit azért nem tételeznék fel róla. Amennyire én tudom, soha nem volt több egy ódivatú repedtsarkúnál.

Még csevegtünk egy darabig a két lányról – Fabio nem tudott újabb kinyilatkoztatásokkal szolgálni majd úgy általánosságban az életről. Megkérdezte, hogy boldogulok a Pártközpontban. Mivel a jelek szerint nem tudott az áthelyezésemről, azt feleltem, hogy minden okés. Érdeklődni kezdtem a régi barátok után, de aztán ránéztem az órámra és elbúcsúztam, mert rájöttem, hogy rohannom kell. Fabio még annyit mondott, hogy ne szakadjak el tőle ennyire, látogassam meg a közeljövőben. Megígértem, de mindketten tudtuk, hogy ez csak üres fogadkozás. Én pedig megkértem, hogy értesítsen, hogy alakul Drake állapota, és hogy tudassa, ha a rémálmok visszatérnek. Kezet rázva elbúcsúztunk, aztán elindultam a Pártközpontba, hogy találkozzam a Kardinálissal. Az ablaknál ült, mikor beléptem és éppen az egyik bábbal játszott, láthatóan elgondolkodott valamin. Mikor észrevette a tükörképemet az ablakon, megfordult és felderült az arca. – Al!– zúgta. – Ha máris megoldottad az ügyet, le leszek nyűgözve!– Attól tartok, nem – vigyorodtam el kesernyésen. – Elértem némi haladást, de nem ezért vagyok itt. Akad egy kis probléma… Beszámoltam neki a találkozókról Nickkel, Ziegler-rel és Priscillával, a Nic társáról kapott személyleírásról, és hogy úgy vélem, ez az ember Paucar Wami volt. Ő végig némán ült, kifejezéstelen arccal. – Nem tétlenkedtél – mordult fel, mikor befejeztem, és lerakta a bábot. – Úgy gondoltam, ezt el kell mondanom, mielőtt továbblépek. – Helyesen tetted. Rágni kezdte jobb kezén a körmeit. – Mondd el, hogy még mit derítettél ki a lányról! Amennyire csak lehetett, áttekintettem az elmúlt három napot. Beszámoltam neki Nic titkos szexuális életéről és Priscilla Perdue-hoz fűződő kapcsolatáról. Zieglerről, a fickó napszimbólumáról, és hogy úgy tett, mintha nem ismerné Priscillát. Nem szólt közbe, hagyta, hogy a végére érjek. – Szerinted a lány lehetett az áldozati bárány a napisten oltárán?– kérdezte végül. – Valószínűleg nem. Bemutatta Wamit Zieglernek. Ha Wami ölte meg, azért karcolhatta bele a napszimbólumot a hátába, hogy a vajákosra terelje a gyanút. – Szerinted Ziegler ártatlan? – Többet tud annál, mint amit elmondott, de nem hiszem, hogy ő ölte volna meg a lányt. – Szerinted Paucar Wami volt. – Aha. – És ha nem ő volt? Megvontam a vállam. – Akkor egy fuvar, aki heccből csinálta.

A Kardinális lassan bólintott, aztán azt mondta: – Nem Wami volt. – Óh… Nem mertem többet mondani. – Megfeledkezel arról, hogy ölték meg, hogy mennyire szétkaszabolták. A szakértők szerint egy amatőr csinálta. – Lehetett szándékos is – vetettem fel. – Lehet, hogy Wami nem akarta, hogy kapcsolatba hozzák a lány halálával. Lehet, hogy azért csinálta így, hogy elterelje a gyanút. A Kardinális elmosolyodott. – Semmit nem tudsz Paucar Wamiról. A maga idejében számos álnevet használt, de soha nem mutatta másnak magát, csakis profinak. Büszkén vállalja a munkáját, és senkitől sem fél. Soha nem mocskolná be egy gyilkolás szépségét. – Maga szerint gyilkolni szép dolog?– érdeklődtem semleges hangon. – Tetszik, nem tetszik, de így van. Wami számára ez egy művészeti forma. Egész életében a halált tanulmányozta. Ez az egyetlen dolog, ami érdekli. Egy ilyen gyilkosság egyáltalán nem vall rá. Változtattam a testtartásomon – a Kardinális nem kínált ülőhellyel – aztán megköszörültem a torkom. – Uram, igaza van, amikor azt mondja, hogy semmit nem tudok Paucar Wamiról. Csakhogy ő egy gyilkos. És tudom, hogy vagy őt, vagy valakit, akire illik a személyleírása, Nicel látták a halála előtti hetekben. Más konkrét gyanúsított hiányában azt hiszem őrültség lenne… – Őrültnek nevezel engem?– tudakolta a Kardinális. Nem tűnt sértődöttnek, inkább csak kíváncsinak. – Nem, uram. Természetesen nem. De szerintem ezt ki kellene deríteni. Ha nincs a városban, kihúzhatjuk a listánkról. De ha itt van és ő volt az, akit a lánnyal láttak… A Kardinális hallgatott egy darabig. Mikor megszólalt, az ujjai közül beszélt, ezért alig lehetett hallani. – Wami itt van. Pár napja kiiktatta Johnny Grace-t. Hátrahőköltem, mintha csak megcsapta volna az orromat a bizonyíték szaga. Oda akartam ordítani, hogy „Tessék! Maga is láthatja!”, de nem tettem. Ehelyett féket tettem a nyelvemre, és hagytam, hadd vonja le a Kardinális a következtetéseket. Hosszú hallgatás után törte meg a csendet. – Ha Wami a gyilkos – és én ezt még mindig erősen kétlem – óvatosan kell lépnünk. Nem az a fajta, akinek könnyű keresztbe tenni. Szeretném tudni, hogy milyen okból ölte meg Nicola Hornyakot és miért a Skylightot választotta, de nem fogom erőltetni a dolgot. Ha bebizonyosodik, hogy ő tette, az is éppen elég lesz. Következő kérdésemet a lehető legóvatosabban fogalmaztam meg:– Szüksége van rám ennek a kiderítéséhez? Úgy tudom, a múltban már akadt dolga Paucar Wamival. Nem tudna kapcsolatba lépni vele és…

A Kardinális arca elkomorodott. – Te akarod nekem megmondani, hogy vezessem a saját nyomozásomat?– csattant fel. – Nem, uram. Én csak…– Semmi csak!– bömbölte. – Ha fel akarnám hívni Wamit, felhívnám. Nem kell nekem ehhez egy hozzád hasonló, hogy megmondja… Elharapta a szavait. Reszketve álltam előtte, aggódva a folytatás miatt. Néhány percnyi idegnyugtató csönd után alattomosan rám vigyorgott. – Hagyd abba a remegést! Nem foglak megenni. – Ezt írásba is kaphatom, uram? A vigyora szélesebb lett. – Kedvellek, Al. Jól ki fogunk jönni, ha nem mondod meg nekem, hogy mit csináljak. Soha senkitől nem fogadtam el parancsokat, még udvarias sugalmazás formájában sem. Tényleg felvehetném a kapcsolatot Paucar Wamival, sőt én magam is feltehetném neki a kérdéseinket. De nem fogom. Mert az csalás lenne. – Kivel szemben, uram, ha nem haragszik a kérdésért?– Veled és magammal, Al. Esélyt ígértem, hogy nevet szerezz magadnak. Nem lenne tisztességes megtagadni tőled ezt azután, hogy ilyen ígéretesen indítottál. – Én nem bánnám – vágtam közbe sietve. Rekedten felnevetett. – És magamat is becsapnám, ha megfosztanám magam egy remek előadástól. Az ilyen drámák ismét felélesztik az életbe vetett hitemet. A szokványos szórakozások untatnak. Alkohol, drogok, könyvek, szerencsejáték, nő – mind hidegen hagy. Tudod, hogy mi tart engem mozgásban, Al? A mélyvízbe dobott emberek. Én ettől hízom. – Egyesek ezt szadizmusnak neveznék… Volt egy kis szemtelenség a felvetésemben, de ő egy horkantással félrelökte a gondolatot. – A szadisták élvezettel figyelik mások szenvedését. Én jobban szeretem azt látni, ha az emberek diadalmaskodnak, vagy legalább nagyon küzdenek, miközben elbuknak. A gondolat, hogy közted és Paucar Wami között összeütközésre kerülhet sor, lenyűgöz. Ha az életedre tör, elfutsz vagy kiállsz vele? – Efelől nincsenek kétségeim. Elfutok. – Nem hiszem – mosolyodott el a Kardinális. – Ezért választottalak ki téged erre a munkára. Nem azért, mert tudtam arról, hogy Wami esetleg benne lehet, hanem azért, mert éreztem, hogy ehhez hasonló helyzetek kerekedhetnek ki belőle, olyan helyzetek, melyek egy átlagembert kikészítenének, de egy hozzád hasonlóan eltökélt és találékony ember megpróbálhatja legyűrni.

– Milyen eltökéltségről és találékonyságról beszél? Bennem egyikből sincs… – Túl kevésre becsülöd maga – ellenkezett. Bosszantó egy szemétláda tudott lenni, mikor úgy akarta. Hogyan vitázzon az ember valakivel, aki csak dicséri? – És most mi lesz?– tudakoltam. – Wami után megyek, ő megöl, maga pedig újabb szórakozási lehetőség után néz?– Lehetséges – bólintott a Kardinális. – De nem feltétlenül kell, hogy így alakuljanak a dolgok. Úgy vélem, meg kellene adnunk Waminak a lehetőséget, hogy legalábbis kételkedjünk a bűnösségében. Ha diplomatikusan közelíted meg, talán sértetlenül is kikerülhetsz a dologból. Mellesleg, ha ő a gyilkos, akkor sem a fejét kérem tőled, csak bizonyítékot. Ha össze tudod őt kapcsolni a bűntett helyszínével úgy, hogy nem kerülsz összeütközésbe vele, annál jobb. – Ha arra kérném, hogy továbbítson egy hivatalos megkeresést…– Elutasítanám. Megpróbálkoztam egy merész húzással. – És ha kiszállok? – Kilépsz az Osztagból?– a Kardinális végigsimított az orrán. – Ez… csalódást okozna. – Megbüntetne? – Nem. Elmerengenék, hogyan ítélhettem meg egy embert ilyen rosszul, aztán kisöpörnélek a gondolataimból, és hagynám, hogy folytasd tovább azt az értéktelen, gyalázatos vegetálást, amit te életnek nevezel. – Ki adott magának felhatalmazást arra, hogy ítélkezzen felettem?– csattantam fel. – Senki – felelte hűvösen. – Én vettem magamnak a bátorságot. Mikor undorodva félrenéztem, együtt érzőbb hangnemre váltott. – Nem előttem buksz meg… hanem magad előtt. Légy őszinte, nem volt jó érzés, hogy a saját magad ura lehettél, hogy követhetted az ösztöneidet, hogy az igazság nyomába eredhettél? Lassan bólintottam. – Jobban élveztem, mint gondoltam volna. – Mert erre rendeltettél. Nem annyira a nyomozásra, inkább csak arra, hogy használd a fejed. Egyike vagy azoknak a ritka teremtényeknek, akiknek hatalmukban áll kézbe venni a saját sorsukat. Megpróbállak felszabadítani. Nem ez a fő indítékom – engem leginkább a játék vonz – de neked ez igazi jutalom. Én ebből nem nyerek mást, csak a szórakozást. Te viszont kivívhatod a szabadságodat. – Maga egy igazi irgalmas szamaritánus, nem igaz?– kuncogtam. – Inkább a dzsinn a lámpába – felelte halálosan komolyan. – Valóra tudom váltani az álmokat, de ennek ára van. – Az én esetemben mi az ár?

Vállat vont. – Ez a lényeg: nem tudhatod meg mindaddig, míg nem kívánsz. – Ha maradok – mondtam ki hangosan, amire gondoltam – , mi a következő lépés?– Találd meg Paucar Wamit! Derítsd ki, hogy mit csinált a gyilkosság éjjelén, és hogy milyen kapcsolatban állt Miss Hornyakkal! Ha össze tudsz hozni egy találkozót, könnyű lesz eldönteni, hogy bűnös-e vagy sem – Wami ugyanis nem hazudik. – Soha? – A gyilkosságokról nem. – Egy gyilkos etikai kódexszel. Aranyos. – Ez ego, nem etika. Megengedheti magának, hogy őszinte legyen, mert nincs benne félelem. Azért mondja ki az igazságot, mert nem árthat neki. Könnyedén végezhetne bárkivel, aki megpróbálná felhasználni ellene a szavait. – Ha ő ölte meg Nicet, és elmondja nekem, engem is meg fog ölni? – Ha úgy véli, hogy bosszúságot fogsz okozni neki… akkor talán. A Kardinális őszintesége vérpezsdítő volt, de egyben nyugtalanító is. Úgy döntöttem, hogy viszonzom. – Milyen mértékű együttműködést várhatok, ha utánaeredek? Évtizedekig védelmezte Paucar Wamit, távol tartotta a nevét a médiától, róla szóló jelentéseket zúzatott be, pletykákat oszlatott szét. Vannak róla akták? – Olyan nincs, amit szándékomban áll megosztani veled. Megegyeztünk: én odafigyelek rá, ő pedig cserébe nem öl meg. – Wami nem tudná elkapni magát – válaszoltam erre. – Paucar Wami bárkit el tud kapni, akit akar – felelte a Kardinális. – Csak a halottak vannak tőle biztonságban. Aki ezt másként gondolja, az bolond, és Dorak mama nem nevelt bolondokat. A Kardinális eredeti neve Ferdinand Dorak volt, noha csak ritkán használta. Tétováztam, nem akartam minden ellenállás nélkül kapitulálni. Feltettem pár kérdést Wamiról, melyek elől kitért. Még csak teljes személyleírást sem volt hajlandó adni róla, nehogy többet áruljon el, mint amennyit eddig is tudtam: hogy Wami magas, sötétbőrű, kopasz és tetovált. Fényképeket, ujjlenyomatokat, a kapcsolatai nevét, múltbeli címeket akartam szerezni – hasztalan. Végül az órájára nézett és közölte, hogy mennem kell – az üzlet nem állhat meg miattam. Azt akarta, hogy döntsek: maradok az ügyön vagy sem. Ki kellett volna hátrálnom. Éreztem, hogy nő a tét. Nem lesz könnyű becserkészni Paucar Wamit vagy akár csak beszélni vele. Itt volt az esély, hogy véget vessek az egésznek és elrohanjak. Hogy behúzott farokkal eloldalogjak, mint egy bűzös borz.

És meg is tettem volna, egye meg a fene a büszkeséget! Ha a Kardinális nem húzza fel a szemöldökét. Arra számított, hogy kiszállok. Provokált azzal a pillantással, és én elhatároztam, hogy nem teszek az önelégült rohadék kedvére. Kinyújtottam a kezem, belenéztem a Kardinális szemébe, és a lehető legfennhéjázóbb hangon azt mondtam: – Mr. Dorak, én vagyok a maga embere.

9. fejezet Hétfő reggel az első dolgom volt bejelentkezni a Pártközpontba, és órákat töltöttem a felső szintek termeiben bezárkózva, hogy kihámozzam, ki is valójában Paucar Wami. Egyike volt a város legszínesebb, egyben legtitokzatosabb legendáinak. Már gyerekkoromban hallottam pletykákat a rémtetteiről, és hosszú ideig azt hittem, csak egy mesebeli szörny. Nem hittem el, hogy egy ilyen bérgyilkos létezhet bárhol a fantáziavilágon kívül. Mumusnak tartottam, és amíg be nem léptem az Osztagba, nem jöttem rá, hogy a történetek igazak – és hogy eddig csak egy szűkös válogatást kaptam belőlük. Ám Wami még az osztagosok számára is csak egy titokzatos árny volt, akit ritkán láttak, és akiről nyíltan soha nem beszéltek. Az újoncok a tapasztaltabbaktól tanulták meg, hogy soha ne akaszkodjanak össze Wamival. Ha kiszúrod, hogy a Pártközpont körül ólálkodik, átengeded. Ha őrködés közben találkozol vele, észre sem veszed. Ő a láthatatlan ember. Ám amikor kutatni kezdtem utána az aktákban, csak akkor derült ki a számomra, hogy tényleg milyen keveset lehet tudni róla. A hetvenes évek vége óta lehetett róla hallani errefelé, és kedvére gyilkolászott. A feljegyzésekben hemzsegnie kellett volna a nevének. Csakhogy nyoma sem akadt. Nem szerepelt egyetlen újságban és rendőri jelentésben sem, amihez hozzájutottam. A születési anyakönyvi kivonatát sem találtam. Nem voltak iskolai papírjai. Sosem fizetett adót. Nem szerepelt az orvosi nyilvántartásokban. Nem volt lakása. Egyetlen kocsit vagy fegyvert sem jegyeztek be a nevére. Nyomozás közben felfigyeltem néhány megbabrált bejegyzésre. Nem először találkoztam ilyen átírásokkal. A Kardinális szerette a maga módján alakítani a város történelmét, függetlenül a tényektől. Ha ez szalagcímek és a sajtóarchívumokban szereplő cikkek megváltoztatását jelentette, akkor úgy. Ha friss filmfelvételek kellettek azoknak a filmrészleteknek a helyettesítésére, melyek ellentmondtak az igazság általa preferált változatának, technikusai – a filmipar első osztályú diplomásai – digitálisan megdolgozták az eredeti nyersanyagot. A Kardinális nem volt hajlandó megosztani velem a személyes aktáit Wamiról, és amit a hozzáférhető dokumentumok közt találtam, az alapján ez az ember egy kísértet volt. Többórás frusztráló keresgélés után otthagytam a számítógépeket meg a poros, régi aktákat, és az utcákon kezdtem el kutatni az igazság után. Osztagosként rendelkeztem mindenféle kétes kapcsolattal. Biztosra vettem, hogy rengeteg besúgót találok majd, aki beszélni fog. Találtam is, de nem sokra mentem vele. Egy csomó ember hajlandó volt megosztani velem a Wamiról szóló meséket, általában akár egy italért cserébe is. A nehézséget a valóság és a kitaláció elválasztása jelentette. Wami számos hihetetlen mutatványt produkált, így bármit el lehetett róla hinni. Szokványos esetben, ha valaki azt meséli egy magányos bérgyilkosról, hogy elintézett egy tizenkét fős Triád-bandát puszta kézzel, egyszerűen nem hiszem el. De történetesen tudtam, hogy a triádos történet igaz, mert aznap éjjel én takarítottam el utánuk. Egyes sztorik a nevetséges marhaság kategóriájába tartoztak, mint például, hogy emberfeletti sebességgel mozog, kocsikat emel a feje fölé, pókként mássza meg a falakat, tüzet lehel és

füstfelhőkben tűnik el, illetve, hogy nem vérzik, mikor megvágják. A legtöbb viszont, bármilyen valószínűtlenül is hangzott, elképzelhető volt. A színes beszámolók miatt az este végére sem lettem okosabb, mint az elején voltam. Sokat megtudtam a módszereiről, a célpontjairól és az álneveiről – sok néven ismerték, melyek közül többet lefirkantottam későbbi ellenőrzés céljából – , de arról semmit, hogy honnan jött, mi motiválta vagy hogyan bukkanhatnék a nyomára. Nem voltak bűntársai. Nem volt bevett módszer a felfogadására. Senkinek nem volt róla fényképe, nem volt meg a címe vagy a telefonszáma. Úgy tűnt, nincsenek rokonai, barátai vagy múltja. Megbíztam pár felderítőt, hogy szóljanak, ha meglátják valahol, vagy ha valaki tud mondani valamit a múltjáról. Aztán, miután megtettem az első lépéseket, hogy megtaláljam a hírhedt gyilkost, úgy döntöttem, mára ennyi elég is lesz Paucar Wainiból. Eljött az ideje más nyomok felderítésének. Ideje elbeszélgetni a Skylight személyzetével. Az igazgató nem volt bent, mikor megérkeztem, de az igazgatóhelyettes felismerte a nevemet egy rendszeresen körbeküldött körlevélről. Azonnal a rendelkezésemre állt, és közölte, hogy elintézi, beszélhessek bárkivel, akivel csak akarok. Ha valaki nem lenne hajlandó együttműködni, küldjem csak hozzá, ő majd elrendezi a dolgokat. A délutánt azzal töltöttem, hogy kifaggassak mindenkit, akit csak ott találtam a személyzetből. De semmit nem tudtam meg. Nem láttak senki gyanúsat ólálkodni a nyolcadikon, és csak egyetlen recepciós emlékezett arra, hogy látta Nicet a halála éjszakáján. Még az ajtókat és a vészkijáratokat vigyázó osztagosok sem tudtak segíteni. Nem is vártam többet – a Skylightba küldött osztagosokkal szemben egész más volt az elvárás. A Pártközpontban az volt a parancs, hogy gyanakodjunk mindenkire, és tudassuk is a gyanúnkat. Az itteni osztagosok viszont azt a parancsot kapták, hogy nézzenek félre. A Skylight nem egy erőd. Az volt a cél, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Egyetlen ember nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre – Valerie Thomas, a szobalány, aki megtalálta Nic testét. Nagydarab nő volt, ronda és akkora adag undor volt benne, akár egy hegy. Éppen a munkáját végezte, mikor ráakadtam, és nem volt hajlandó szünetet tartani. Szobáról szobára kellett üldöznöm, hogy szóba álljon velem. – Halott volt a lány, mikor rátalált?– érdeklődtem. – Hát, éppenséggel nem táncikált – horkant fel Valerie. – A halottkém nagyon közelre becsülte a halál időpontját a test megtalálásának idejéhez képest. Lehetséges, hogy még életben volt, mikor maga belépett. Ellenőrizte? – Tudja, hogy mit csináltam. Megláttam a testet és sikoltozni kezdtem. A közelébe sem mentem. Nem tűnt éppen sikoltozós fajtának. – Biztos benne? Rengeteg ember megnézné ilyenkor a pulzusát, vagy csak lebzselne és bámészkodna ott egy kicsit. Ha esetleg megbámulta vagy megérintette, akkor sincs miért szégyenkeznie.

– Kinyitottam az ajtót. Megláttam a testet. Felsikoltottam. Nem mentem a közelébe. Akár el is dalolhatta volna a vallomását. – Semmit sem látott a padlón vagy az ágyon? – Csak a kést. – Semmi mást? – Nem. – Ékszert, pénzt, vagy ilyesmit? Abbahagyta a munkáját és rám meredt. – Lopással vádol? – Nem állt szándékomban megbántani – nyugtattam meg sietve. – Csak éppen, ha én meglátnék valamit a padlón, egy gyémánt nyakláncot vagy egy köteg bankót, és az csak úgy ott heverne, karnyújtásnyira, a közelben pedig senki, akkor én… – Nem láttam semmit!– fortyant fel. – Nem vettem el semmit. Tiszta vagyok. Kérdezze meg a főnököt! Semmit sem loptam el soha, még akkor sem, ha valamelyik vendég már kijelentkezett és itt felejtett valamit. Ilyenkor mindent leadok a talált tárgyak közé. Maga a vallomásomra volt kíváncsi. Én pedig nem láttam és nem vittem el semmit.Ha még egyszer lopással merészel vádolni, a képébe öntöm ezt a vödör vizet. – Asszonyom, sajnálom! De itt egy halott lányról van szó. – Tudom. Én találtam rá. Nagy levegőt vettem. – További szép napot, Mrs. Thomas – nyújtottam felé a kezemet, amire ügyet sem vetett. – Köszönöm, hogy rám szánta az idejéért. – Kopjon le!– felelte kurtán. Úgyhogy lekoptam. Körutam során beugrottam a 812-esbe. A szoba, ahol Nicet lemészárolták, semmiben sem különbözött a többitől, bár hidegebbnek, üresebbnek éreztem. Megkerültem a takarosan bevetett ágyat, elképzeltem a hozzákötözött Nicet, betömött szájjal, ahogy vergődik hangtalanul sikoltozva, miközben kivágják belőle az életet. Lassan, fájdalmasan, ügyetlenül csinálták. Nyilván szörnyű lehetett. Megmenthettem volna, ha a városban vagyok? Kitüntetett volna a társaságával, cserébe a tőlem kapott védelemért? Engem átkozva halt meg, amiért cserbenhagytam? Vagy én jutottam a legkevésbé az eszébe, a srác, akit csak a szex miatt szedett fel? Valószínűleg már sosem fogom megtudni. Mert mostanra eltávozott és magával vitte minden indokát és válaszát.

Az igazgató, Terry Archer épp befutott, mielőtt elmentem volna. Megemlítettem neki Valerie Thomast, és megkérdeztem, hogy felmerült-e vele kapcsolatban valami gyanús. A férfi a fejét rázta. – Azóta kiállhatatlan, amióta csak itt dolgozik. Még velem is így beszél. Viszont keményen melózik. Akkor már ezerszer inkább egy ilyen goromba igásló, mint egy udvarias lógós. – Elvihetett valamit a szobából? – Nem vallana rá, ha elvitt volna. Terry irodájában voltunk. Hátradőlt a bőrfoteljében és ásított egyet. – Elnézést. Ez a gyilkosság teljesen felforgatta az időbeosztásomat. Az egész hétvégémet itt töltöttem az ingerült rendőrökkel, próbáltam fenntartani a békét köztük és az osztagosok között. Elmosolyodtam. Örökös harcban álltunk a zsarukkal. Utálták a másodhegedűs szerepét játszani egy csapat zsoldos mögött. Örömmel ragadtak meg minden alkalmat, hogy bármibe beleüssék az orrukat és megleckéztessenek minket. – Talált bármit is?– tudakolta Terry. – Nem. Azt gondoltam, hogy valaki talán felismerte a lányt, de…– Több ezer vendég jön-megy a Skylightban minden egyes nap – mondta az igazgató együttérzően-, és ezek csak a hivatalos ügyfeleink. Egy csomóan járnak még pluszban az étterembe, a bárokba és a gyűléstermekbe. Ha valaki nem akarja, hogy észrevegyék, nem is fogják. – A rendőrség mire jutott? – Kezdetben úgy gondolták, hogy a lány egy egyéjszakás kalandra ugrott be. Aztán rájöttek, hogy alkalmi prostituált volt. Ekkor arra jutottak, hogy a lány az egyik ügyfelével jöhetett be ide vagy a hotelben futhatott össze vele. De láthatóan ez a pasas sem illett a képbe. – Nem ért egyet az elmélettel?– A Skylightnak is megvannak a maga utcalányai, mint a világon minden szállodának. Csakhogy ez egy zárt világ. A nemkívánatos versenytársakkal csúnyán elbánnak. Még egy amatőr kurva is okosabb annál, mint hogy itt próbáljon trükközni. – Lehet, hogy az egyik állandó lány bepipult és…– Terry már akkor a fejét rázta, mikor még be sem fejeztem. – Akad köztük jó pár elvetemült, de nem itt csinálnák. Ennél okosabbak. Máshová vitték volna a nőt. – Talán a lány is állandó volt – vetettem fel. – Talán nem első alkalommal használta a Skylightot. Utána tud járni ennek valamilyen módon? Terry benyúlt az egyik fiókba, kivett belőle egy vékony, lila aktát, és odatolta elém. Mikor kinyitottam, egy hosszú listát találtam benne, férfiak és nők neveivel. – Minden prosti nevét rögzítjük. Még azokét is, akik csak hébe-hóba használják a szobáinkat.

– Engedik, hogy felcédulázzák őket?– futottam át a neveket. – Nekik csak előnyük származik belőle. A listákon szereplőket nem abajgatja a biztonsági szolgálat. Kedvezményt kapnak a szobákra. Őket hívjuk először, amikor valamelyik vendég társaságra vágyik. – Mi van akkor, ha egyikük… Elhallgattam. Az akta közel húsz lapból állt, de nemcsak nevek voltak benne, hanem telefonszámok, elérhetőségek, speciális szexuális szolgáltatások, háttérinfók, kórtörténet, sőt még fényképek is. A hatodik lap aljától nem messze egy ismerős név ugrott elő a többi közül. Priscilla Perdue. Terry felfigyelt rá, hogy elhallgattam, és áthajolt az asztal felett, a nyakát nyújtogatva. – Priscilla Perdu – dörmögte. – Szőke. Igazi luxus-prosti. Odavan a nőkért. – Odavan a nőkért?– ismételtem. – Azt hiszem. Itt ez nem szerepel, de ha jól emlékszem, főként a gyengébb nem tagjaival fekszik össze. – Gyakran jár a Skylightba?– Havonta egyszer-kétszer. Mindig tudni lehet, amikor erre jár. Tündökölve érkezik kuncsaftokkal a nyomában, és úgy viselkedik, mint valami díva. Valójában nem vagyunk benne biztosak, űzi-e az ipart vagy sem – állítólag nem kér pénzt érte, de azért rátettük a listára. – Van róla fényképe? – Nincs, de tudok szerezni. – Megköszönném. A nőről szóló infókat olvasgattam, míg Terry e-mailen átküldetett egy fényképet. Nem találtam semmit, amit eddig ne tudtam volna – magasság, testsúly, méretek, munkahely. Még a beérkezett fénykép is erősen hasonlított a Pártközpontban látott egyik képre. – Nem bánja, ha ismét kifaggatom a személyzet pár tagját?– tudakoltam. – Faggassa csak!Egy órával később szédelegve hagytam el a Skylightot. A személyzetből rengetegen felismerték Priscillát a fénykép alapján, de különösen három ember – egy recepciós, a földszinti bár csaposa és egy pincérnő – mondott olyasmit, amitől forogni kezdett a fejem. Mindegyikük felismerte a nőt és a második kérdésemre -”Mikor látta őt utoljára?”– a következőket felelték: „A múlt hét előtti pénteken. Személyesen jelentkezett be.” „Egy héttel a múlt péntek előtt. Egy Pina Coladát rendelt. Egy sarokasztalnál ült le vele. Nem láttam vele senkit.”„Pénteken, azt hiszem. Nem most – hanem egy héttel ezelőtt. Én vittem el az italát, miután elment. Alig nyúlt hozzá. Egymagában volt, de mintha rémlene, hogy valaki leült az asztalához nem sokkal azelőtt, hogy távozott.”

Priscilla a Skylightban volt, amikor Nicet meggyilkolták.

10. fejezet Másnap volt Nic temetése. Nehezen tudtam el dönteni, hogy elmenjek-e vagy sem, de végül reggel arra jutottam, nem hagyhatom ki. Nem voltam nagy temetésre járó – az anyámé óta egyen se voltam – , de ez most más volt. Üzlet. A krematórium körül a rendőrség kordont húzott, hogy távol tartsák a sajtót és a szájtátiakat. Csak a legközelebbi barátokat és hozzátartozókat engedték át. A nevem nem szerepelt a listán, úgyhogy a szolgálatos rendőr nem volt hajlandó átereszteni. De egy gyors hívás Billnek, és már el is volt rendezve a dolog: a zsernyák hamarosan intett, hogy mehetek. A kis ravatalozó közel sem telt meg. Már majdnem elkezdődött a szertartás, én mégis csak tizennégy embert számoltam össze. Nick elöl foglalt helyet, visszafogottan volt felöltözve. Priscilla ült mellette és egy zsebkendőbe sírt, miközben egy nő kezét markolászta, akit nem ismertem. Rudi Ziegler a terem végében telepedett le. Hangosan zokogott, hagyta, hogy a könnyei kétoldalt végigcsurogjanak az arcán. Majd mindenki bőgött, engem és Nicket kivéve. Én azért nem sírtam, mert álszent dolog lett volna – nem ismertem olyan jól a lányt. De mi lehetett Nick mentsége? Nic egy szivárványszínű koporsóban feküdt, amit valamiféle műanyagból öntöttek. A felső negyede áttetsző volt, így láthattuk a fejét és a vállát. Gyönyörű halott volt, olyan nyugodt, amilyenek csak a holtak tudnak lenni. Arcát a támadója nem bántotta, és nem tudtam sokáig nézni anélkül, hogy ne gyűlt volna gombóc cinikus torkomba. Sokkot kaptam, mikor belépett a pap – Elvis Presley volt az! Homlokfürt, barkó, csípőhimbálás, bő nadrág, flitteres fehér zakó. A gyászolók mosolyogni kezdtek, mikor megpillantották, miközben odasétált a koporsó fejrészéhez. Nyilvánvalóan valami poén volt, amit csak a beavatottak értettek, velem azonban nem osztották meg. A pap szép beszédet mondott. Arról beszélt, hogy Nic szerette az életet, őszinte volt, elmélyült, megfontolt, hogy személyisége többet rejtett annál a frivol külsőnél, amit a világnak nagy általánosságban mutatott. Azt mondta, Nic így akart eltávozni, sok-sok szín és egy csipetnyi vidám őrület közepette. Ha most lepillant ránk, remélhetőleg élvezi a műsort. – Ez neked szól, Nic – búgta a pap, amennyire tőle tellett, Elvist utánozva, majd elkezdte énekelni a Heartbreak Hotelt, ami szerintem elég kegyetlen választás volt. Miközben ide-oda pörgött, megjelent két segédje – mindketten glam rockernek öltöztek – és a koporsót rátették egy futószalagra. Elvis ügyet se vetett rájuk, csak zengte teli torokból a Glory, Glory, Hallelujah-t,és éneklés közben a háttérbe húzódott. Valaki megrántott egy kart, és a koporsó siklani kezdett hátrafelé, elszállítva Nicet utolsó útjára. Rudi Ziegler ekkor felbömbölt, talpra kászálódott és elsöpört mellettem a kijárat felé, miközben olyan szánalmasan zokogott, mint valami vén díva.

Néhány gyászoló hátrapillantott. Priscilla is a kíváncsiskodók között volt. Észrevett, összeráncolta a homlokát, aztán halványan elmosolyodott, és némán artikulálva megkérdezte: „Találkozunk utána?” Bólintottam. A koporsó mostanra már majdnem eltűnt a függönyök között, mire lesütötte a szemét, majd megfogta és megszorította Nick kezét. A férfi még mindig nem ontott egyetlen könnyet sem, noha most megindultabbnak tűnt, mint korábban. Ekkor kijöttem. Éppen eleget láttam. Tudtam, mi történik majd a függönyök mögött – fogják a testet, elégetik, a csontjait berakják egy gépbe, ami hamuvá őrli – de mi lesz a koporsóval? Újra lefújják és ismét felhasználják? Nicknek adják, hogy vigye haza? Megkérdezhettem volna Elvis egyik segédjét, aki épp előrejött, és nagy, illatos virágszirmokat szórt le a nagyterem padlójára, de annyira azért nem izgatott a dolog. A gyászolók kisorjáztak, és balra fordultak, követve a szirmok ösvényét. Én az ajtótól jobbra álltam meg, katonás testtartásban, kezeimet a hasam előtt keresztbetéve, lehajtott fejjel igyekeztem megadni a kellő tiszteletet. A vendégek zöme ügyet se vetett rám, de az egyik öregember megállt és félig hátrafordult. Már majdnem felemeltem a kezem és rámosolyogtam, mikor megpillantottam üres, fehér szemét. Leengedtem a karom, és udvariasan köhintettem párat a mosoly helyett. A feje megrezzent, aztán bólintással nyugtázta jelenlétemet, majd a többiek lépteire figyelve utánuk baktatott. Nick és Priscilla jött ki legutoljára. Már majdnem előreléptem, hogy részvétemet nyilvánítsam, de a nő előbb észrevett, és megrázta a fejét. Elvezette Nicket – aki gépiesen lépkedett mellette – odakísérte az egyik barátjához, aztán visszasétált hozzám. – Köszönöm, hogy eljöttél – csókolt arcon. – Nic örült volna neki. A szeme vörös volt. Sötét ruhát viselt, ami szexisen kiemelte vonalait. Próbáltam nem erre figyelni (nem akartam, hogy merevedésem támadjon egy krematóriumban), tiszteletlenségnek tűnhetett volna. – Nem voltam benne biztos, hogy szívesen látna – dörmögtem. – Persze, hogy nem – megtörölgette a szemét a zsebkendőjével. – Nem akartam, hogy Nick meglásson. Elfojtja az érzelmeit, és szerintem csak ürügyre vár, hogy robbanjon. Te az lehettél volna. – Mi volt ez az elvisesdi? Priscilla elmosolyodott. – Nic imádta Elvist. Ő is így akarta volna. – Ki választotta a dalt? Erre összerezzent. – Én. Ez volt Nic kedvence. Csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem ideillő, mikor a pap elkezdte énekelni. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Végignézett a folyosón. Nick már eltűnt a szemünk elől. – Jobb lesz, ha utána megyek. Tort rendez a család otthonában. Meghívott egy rakás barátot, akiknek a zöme alig ismerte Nicet. Orgiává fog fajulni az egész, ha nincs ott valaki, aki elég józan, hogy kordában tartsa a dolgokat.

Már el is fordult tőlem. – Találkozhatnánk valamikor?– szóltam utána. – Egy vacsora? Vagy egy ital? Van pár kérdés, amit szeretnék feltenni. – Hát persze. De nem ma éjjel. Mit szólnál a holnaphoz? – Nagyszerű!– tétováztam kicsit. – Nem az a terved, hogy ismét a Kool Kats Klubba viszel, ugye? Volt benne annyi jóérzés, hogy elpiruljon. – Már bocsánatot kértem miatta. Legyen a Cafran-hoz, jó? Ismered?– Megtalálom. Hétkor? – Pompás! Ezzel tényleg távozott. Álltam még ott pár percig, míg el nem tűnt a szemem elől, majd lassan utánaeredtem. Odakint a gyászolók éppen az autóikba szálltak be. A vakot keresve körülnéztem, azon töprengve, hogy vajon kivel megy el, de sehol sem láttam. Egy újságíró lépett felém, hogy fényképet készítsen rólam, de a zsaru, aki korábban az utamat állta, odalépett elé és elzavarta. – Úgy gondoltam, nem akarja a fényképét az újságokban viszontlátni – szólt oda nekem. – Kösz. – Semmiség. A szemöldöke feljebb csúszott a homlokán. A vállam felett hátranézve megpillantottam a ravatalozóból kilépő Elvist, amint éppen letépi a barkóját. – Ő az egyik gyászoló?– érdeklődött a zsernyák. – Nem. Ő a pap. Rám meredt, hogy megbizonyosodjon róla, csak ugratom. Kuncogni kezdett, mikor rájött, hogy komolyan beszélek. – Bárcsak ott lehettem volna! Énekelt is? – Mint egy pacsirta. Megkértem, hogy mutassa meg a gyászolók listáját, és lejegyeztem a neveket, hogy majd később utánuk nézhessek. Átfutottam őket, összeráncoltam a homlokom és még egyszer megszámoltam a neveket. – Itt csak tizenhárom név szerepel. – Úgy bizony. – De a szertartáson tizennégyen voltak. – Magát is beleértve.

– Úgy értem, nélkülem. Eszembe jutott a vak, és megkérdeztem a zsarut, hogy nem látta-e. – Nem. Pedig mindenkit én ellenőriztem le. – Bemehetett másfelől is? – Megkérdezhetem a többi ajtónál álló srácot is, de elég valószínű, hogy egy másik összejövetelen volt és eltévedt, vagy egy profi gyászoló lehetett, aki még azelőtt osont be, hogy megjöttünk. – Egy profi? – Mindig őgyeleg errefelé pár. Temetésről temetésre járnak. Akarja, hogy utánajárjak? – Ne fáradjon! Nem fontos. Elraktam a jegyzetfüzetemet, megköszöntem a segítségét, és vetettem még egy pillantást a holtak várára. Megborzongtam, amikor észrevettem a levegőbe emelkedő füstfelhőt, aztán hátat fordítottam a krematóriumnak és elsiettem. Nem tudtam megszabadulni attól a képtől, hogy Nic odabent vergődik a kemencébe – vagy akármit is használnak a testek elégetésére – hogy lángok kúsznak végig a testén, és teljesen felfalják. Tudtam, hogy képtelen lennék a munkára koncentrálni, így félretettem az ügyet a nap hátralevő részére, és inkább elindultam a Frigóba, hogy egy megkésett látogatást tegyek a végtelenbe tartó klub egy másik tagjánál. Egy Velouria nevű lány vette fel a kérésemet, ellenőrizte a jogosultságomat, aztán beütötte a „Tom Jeery” nevet a számítógépbe. Nem kapott eredményt. – Mikor került ide?– kérdezte a lány. – Nem tudom a pontos dátumot. A nyolcvanas évek elején vagy a közepén. – Akkor valószínűleg nem lesz bent az adatbázisunkban. Kilépett a programból és felállt. – Engedély nélkül nem vihetünk be neveket: túl könnyű feltörni a rendszert. Csak a kilencvenes évek végén kezdtük lemezekre menteni az adatokat, ellenőrizni, hogy kellenek-e nekünk vagy sem, amikor új lakó érkezett. A korábbiakkal nem bajlódtunk: túl sok felfordulással járna megpróbálni lenyomozni a rokonokat vagy a hozzátartozókat. – Azt mondja, hogy nem képesek megtalálni?– Dehogynem vagyunk képesek – fintorgott a lány – hacsak nem ismeretlenként került ide. De el fog tartani egy darabig. Pontos dátum hiányában át kell néznem az összes könyvet. Vissza akar jönni később? – Inkább várok – feleltem, és letelepedtem az egyik kényelmetlen műanyag székre. Nem tudtam biztosan, hogy mit remélek a látogatástól. Anyám sírját is csak alig-alig kerestem fel, pedig őt szerettem. Talán azt reméltem, hogy előtör belőlem az emlékek árja, mikor szembesülök apám sírjával. Bár apám gyerekkoromban sem töltött túl sok időt otthon, biztosra vettem, hogy több emléket kellene őriznem róla annál a szánalmasan kevésnél, mint amivel jelenleg rendelkeztem.

Miközben várakoztam, több orvos és asszisztens is elhaladt mellettem, szinte ügyet sem vetve rám. Meglepődtem, mikor egyikük megállt és szívélyesen rám köszönt. – Újabb barátnője tűnt el? Mikor felpillantottam, még nem ismertem fel a vigyorgó doktort, de aztán minden a helyére került abban a pár másodpercben, ami ahhoz kellett, hogy felálljak és megszorítsam a kezét. – Dr. Sines. – Kissé sokkos élmény lehetett a legutóbbi látogatás – kuncogott az orvos. – Kiheverte már? – Éppen csak. Ma volt a temetés. – Igazán?– láthatóan nem érdekelte túlzottan a dolog. – Általában az ilyen esetekben tovább szokták tárolni a testet. A lány rokonainak nyilván jó kapcsolatai lehettek. Az orvos türelmetlen munkatársa, aki vele együtt érkezett, odaszólt Sinesnak, hogy jön-e már. Ingerült volt, mintha nem lenne az ínyére itt várakozni. – Egy perc – vakkantott vissza Sines. – No és rájött már, hol gyilkolták meg a lányt? – Tessék?– Nicola Hornyakot. Úgy hallottam, maga vezeti a nyomozást. Megtalálta már a tetthelyet, vagy még mindig keresi? – Nem értem. Nicet a Skylightban gyilkolták meg… Erre megeresztett egy örömtelen kacajt. – Nem valami naprakész. A szubkután részecskékből – a köröm alatti piszokból – kiderítettük, hogy nem a Skylightban érte a támadás. Valóban ott halt meg, de a sebeit korábban szerezte, a homokból és az ipari hulladékból ítélve feltehetően egy építkezésen. Dülledt szemmel meredtem rá. – Mi a francért nem értesítettek engem erről?– hörögtem. – Ne tőlem kérdezze! Én továbbítottam mindent, amit találtunk. Ez volt az első dolgom szombaton. Az állami halottkém is hasonló következtetésre jutott, úgy tudom. Viszont őt meggyőzték, hogy ne hozza nyilvánosságra a hírt. – Kinek mondta el?– mordultam rá. – Ez egy „CSÉL” eset volt. – És ez mi a faszt jelent? – ”Csak Én Láthatom” Az „Én” a Kardinálist jelenti. – Maga beszélt erről a Kardinálissal? – Igen. Ő említette a maga nevét, és azt is mondta, majd továbbítja magának a részleteket. Megköszönte a munkát, és megkért, hogy tartsam titokban, amit kiderítettünk. És én így is tettem

– összeráncolta a homlokát – mostanáig. Azt mondta, hogy ő majd… Nem fogja elmondani neki, hogy elköptem magának, ugye? Lassan megráztam a fejem. – Nem, ha továbbra is értesít minden további fejleményről. Hadd adjam meg a számomat!– Gyorsan elküldtem neki egy üzenetben. – Semmi mást nem tudok mondani. E-mailben elküldtem a jelentésemet a Kardinálisnak, de csak hosszú lére eresztett változata volt annak, amit magának már úgyis elmondtam. A támadásra valahol máshol került sor, nem a szállodában. A támadója azt gondolhatta, hogy már halott, mikor odavitte – nem lehetett túlságosan eleven, mikor otthagyták. De csak néhány órával később halt meg, nagyjából akkor, amikor felfedezték. – És maga szerint egy építkezésen kínozták meg? – Elég valószínű. Vagy lehetett egy garázsban, esetleg valaki hátsó udvarán – ezek az anyagok ott is előfordulhattak. Velouria érkezett vissza mosolyogva, egy aktát szorítva a melléhez. – Szóljon, ha készen áll, Mr. Jeery! – Mennem kell – fordultam Sineshoz. – Nem maga az egyetlen. – Felhív, ha kiderül valami új dolog? – Nem fog, de ha mégis, hívom. – Kösz. A hír kiszabadított a dermedtségemből. Nicet nem a Skylightban gyilkolták meg. Milyen irányt szab ez az ügynek? Először is úgy tűnt, elfelejthetem az elméletet, hogy csak egyetlen gyilkos volt. A hotelt őrző osztagosok nem a legéberebbek, de azért nem kerülné el a figyelmüket, ha valaki egy holttestet cipelne be a szállodába, hacsak valami más el nem vonta a figyelmüket. Talán közülük volt valaki a gyilkos cinkosa. És mi van Priscillával? Tudtam, hogy járt az előcsarnokban és az étteremben a gyilkosság éjszakáján, ami alapján azt kellett feltételeznem, hogy neki is köze volt a gyilkossághoz. De ha Nicet máshol ölték meg… Több időt kellene erre a dologra fordítanom. Jelen pillanatban nem tudtam tisztán gondolkodni, így az agyam egyik hátsó zugába száműztem az ügyet és ott is hagytam. Majd később visszatérek rá, otthon, egy kiadós ebéd és egy hosszú zuhany után. Követtem Velouriát a fülkékkel határolt folyosók labirintusában. Folyton az agyamba villantak Sines szavai, de nem voltam hajlandó elmerülni a lehetőségek mocsarában. Azért voltam ott, hogy lerójam tiszteletemet az apám előtt. Nic várhatott. A labirintus külseje finoman átalakult, ahogy egyre beljebb hatoltunk. A tárolók megváltoztak – nagyobbak lettek, a széleken kerekdedek, némelyiket réz vagy aranydíszekkel borították. Soronként is egyre kevesebb volt belőlük – akadtak egymagukban állók is – és az ajtókra szerelt kampókról virágkosártartók lógtak (noha a csokrok ritkák voltak). Velouria felfigyelt rá, hogy

felkeltette az érdeklődésemet, ezért elmagyarázta, hogy most a Frigó régebbi részein járunk. Az eredeti tervezők megpróbáltak egy parányi melegséget csempészni ide, mit sem tudva a hely valódi rendeltetéséről. A jelenlegi igazgatás tervbe vette, hogy a közeljövőben felújítja az egészet – húsz százalékkal több tetem férne be, ha a koporsók áramvonalasak lennének – de ez olyan iszonyatos munkát jelentene, amibe senki sem kezd bele szívesen. Velouria a hatodik sor második fülkéjénél állt meg. Egymás felett két tároló volt benne. Apám az alsó helyet kapta. Rámeredtem a nevére, melyet egy vékony fémcsíkra marattak. Akta nem tartozott hozzá. Rákérdeztem, Velouria pedig ellenőrizte jegyzeteit. – A régebbi lakókról gyakran csak vázlatos információk álltak rendelkezésre. A többségüket egyszerűen csak bezúdították ide. Egyes esetekben még a nevüket sem tudták. Lehet, hogy van valahol róla egy akta. Utána tudok nézni, ha óhajtja. – Nem szükséges. Újra elolvastam a nevet és megköszörültem a torkom. – Szeretnék egyedül maradni vele. – Ez csak természetes. Akarja, hogy a közelben várakozzam, vagy magától is kitalál? – Jó az irányérzékem. Nyugodtan elmehet. – Ha eltévedne – és higgye el, ez könnyebb, mint gondolná – hívjon segítséget, mi pedig küldünk valakit, hogy megtalálja. Ezzel távozott, és én ottmaradtam egyedül. Az apámmal. Végighúztam az ujjamat a nevén, és megborzongtam, mikor rájöttem, hogy egy napon rám is ez a sors várhat: ide kerülhetek, bezárva az egyik zsúfolt fülkébe, ahol soha nem látogat és zavar meg senki. Ha gyerekeim születnek – nem mintha ilyesmit terveztem volna – végül ők is itt állnak majd, mint én, az ujjukat végighúzva a nevemen, azon merengve, hogy milyen lehetett az öregük? Egy pár percig csak álldogáltam ott, várva, hogy az emlékek rám törjenek, de nem jöttek. Felidéztem magamban az apámat ábrázoló régi képeket, de semmi új nem került elő. Talán ha látnám a testet… Nem láttam neki azonnal a gondolat megvalósításának. Apám hosszú ideje itt volt már. A fagyasztási folyamatban nem lehetett teljesen megbízni. A test le is bomolhatott. Lehet, hogy egy olyan rothadó húsú zombival találom magam szembe, mint amilyeneket a filmesek annyira imádnak. Tom Jeeryről egy magas, erős, egészséges férfi képét őriztem magamban. Tényleg kockára akarom ezt tenni, hogy felváltsam egy időtől megvénült tetem képével, egy beesett arccal, előmeredő csontokkal és undorító bűzzel? Úgy döntöttem, belekukkantok. Bár nem volt könnyű Nicre nézni a krematóriumban, végül örültem, hogy megtettem. Így lett róla egy utolsó képem, amibe kapaszkodhattam, ami vonalat húzott az élő és a halott Nic közé. Jó volt a holtak arcába nézni. Eltöprengtem, hogy egyeztetek Velouriával, mielőtt belevágnék, de mégiscsak az én apám volt – ha valakinek volt joga megzavarni a végső pihenőjét, az én voltam. Szemügyre vettem az ajtót.

Az újabb modellek között akadtak számzárasak, de ez még a szimpla, régi forgózár volt, amihez se kulcs, se kód nem kellett. Lassan elfordítottam a kereket. Reccsenés hallatszott, mikor az ajtó kinyílt, hideg levegő süvített elő alóla, aztán éreztem, hogy a tepsi saját magától pár centit előrecsusszan benne, mielőtt rezegve megállna. Megtörölgettem a homlokom, erősen megmarkoltam az ajtót, hátrahúztam, megragadtam a tepsit, és rántottam rajta egyet. Egy pillanatig ellenállt, aztán simán elősiklott: fehéres, jeges gáz emelkedett fel róla egy hullámban, amitől köhögés tört rám és el kellett fordítanom a tekintetemet. Mikor összeszedtem magam, behajoltam a jeges ködbe és a kezemmel legyezve próbáltam szétoszlatni. Megpillantottam a tepsit, és visszatartott lélegzettel apám arca után kutattam. A köd felszállt. Csak illékony csápocskák maradtak belőle. És amikor ezek is eloszlottak… Semmi. A fülke üres volt. Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, azon töprengve, hogy a test esetleg lecsúszott a földre, vagy odabent maradt beszorulva. Lehajoltam és bekukucskáltam – semmi. A padló is üres volt. Ellenőriztem a tároló oldalait, de szilárdan tartottak. Amikor hátraléptem, megakadt a szemem valamin. Egy darab papír hevert ott, ahol apámnak kellett volna, takarosan ketté és élre hajtva. Felemeltem és hátraléptem, a gondolataim egyszerre ezerfelé száguldoztak. Még egyszer körülnéztem a holttestet keresve – mintha eltéveszthettem volna! – , aztán remegő ujjakkal kibontottam a papírt és elolvastam a feketével rányomtatott két rövid szót: EBÉDELNI MENTEM.

HARMADIK RÉSZ – LEVÁGOTT EMBERI FEJ 11. fejezet A következő pár órában pokoli patáliát csaptam. Hívattam Velouriát és a feletteseit, az egyik ügyvezető igazgatóval egyetemben, aki történetesen éppen bent volt. Felindultan szónokoltam. Fenyegetőztem. Az egyik ponton még a fegyveremet is előrántottam, és úgy lengettem a fejem felett, mint ahogy az indiánok rázzák a tomahawkjukat. Végül hívatták a cimborámat, Mr. Sinest, hogy lecsillapítson. Ő megpróbált bevinni egy csendes váróba, de én nem tágítottam – olyan őrült gondolatok keringtek a fejemben, hogy oda akarják tenni valaki más testét, míg én távol vagyok. – Mindig tünedeznek el testek – sóhajtott fel a doki, és megkínált cigarettával, és miután visszautasítottam, rágyújtott. Az orvosok és nővérek csapata, mely a tűzijátékra gyűlt össze, kezdett elszállingózni. – Nem nagy ügy. – De ő az apám volt! – Egy olyan apa – jegyezte meg Sines, miközben az aktát lapozgatta – akit mostanáig egyetlenegyszer sem keresett fel vagy ellenőrzött. – Nem tudtam, hogy itt van – mordultam fel. Sines ettől sem lett együtt érzőbb. – Ha a saját fiát nem érdekelte a holléte, nem lepődhet meg azon túlságosan, hogy minket sem. – Magukat azért fizetik, hogy érdekelje!– Nem – javított ki. – Minket azért fizetnek, hogy felvegyük a testeket és elraktározzuk őket. Ha azt mondják, hogy foglalkozzunk valamelyikkel, megtesszük. Egyébként ez így tisztességes. – Kivel szemben? Sines megkérdezte, hogy visszatolhatja-e a tepsit és bezárhatja-e az apám sírját. Vetettem rá még egy pillantást, visszatettem a cetlit, és azt feleltem, hogy csinálja csak. Ezután a doki halkabban folytatta. – Rengeteg ember elvihette. Először is a magafajták. Az osztagosok nagyon gyakran megfordulnak itt, hogy kocsira rakjanak egy-két testet. – De minek?– Megáll az eszem! Rengeteg mindent lehet kezdeni egy tetemmel. Ráadásul ők a maga világához tartoznak, nem az enyémhez. Találja ki maga! – Aztán akadnak bizonyos orvosok – ez olyasmi, amit nyilvánosan soha nem ismernék el – akik valamivel szabadosabban bánnak a testekkel, mint ahogy kellene. Odakint nehéz holttestekhez jutni. Ha valamelyik kollégának kell egy hulla a kísérleteihez, hát elvesz egyet. Semmilyen

nyomtatványt nem kell kitölteni, és nem is kérdezősködik senki, hacsak a testet nem nyilvánították védettnek. Azokhoz viszont soha nem nyúlnának. – Ez beteges – dörmögtem. – És mi van akkor, ha az egyikük megtalálja a rák ellenszerét?– mosolyodott el a doki. – De inkább ne menjünk bele ebbe a vitába! A cetli jelenléte azonban kizárja a szakmai érdeklődést: a patológusok nem a humorérzékükről híresek. Szerintem egy osztagos lehetett vagy a Frigó valamelyik alacsonyabb rangú alkalmazottja. – Egy nővér?– Nővér, hordár, őr, karbantartó, étkezdei dolgozó… válasszon! – Mihez kezdenének ők egy testtel? – Használja a fantáziáját!– vihogott. – Valaki azt akarja, hogy róla beszéljenek egy bulin, vagy a frászt akarja hozni a kedves öreg nagymamájára, esetleg csak le akar vágni egy fejet, hogy aztán azzal bowlingozzon. Egész éjjel tudnám sorolni. – Hogyan szűkítsük le a gyanúsítottak listáját?– tudakoltam. – Sehogy – sóhajtott fel Sines. – Az apja teste régóta itt volt. Elvihették rögtön egy héttel a beérkezése után vagy csak tegnap: ezt sehogy sem lehet kideríteni. Ha ragaszkodik hozzá, indíthatunk nyomozást, de nem tanácsolnám, mivel annak esélye, hogy megtaláljuk az elkövetőt, a legjobb esetben is igen csekély. Ekkorra már lenyugodtam – Sines értett az emberek lecsillapításához – és átgondoltam a dolgot. Tudtam, hogy igaza van. Nem lenne célszerű botrányt csapni. Ezzel csak felhívnám magamra a figyelmet. Emellett felemésztené az időmet és elterelné a figyelmemet. Ez a rejtély egy másik napra marad, mikor a Kardinális már nem figyel a hátam mögül. – Most ennyiben hagyom a dolgot, de nem végleg. Az én apámmal baszakodott valaki. Hogyan érezné magát, ha a maga örege lenne? – Zabos lennék – mosolygott önelégülten. – Nézze, mivel kedvelem magát, szép csendben körbekérdezek. Úgy teszek, mintha anekdotákra vadásznék. Talán így megtudhatok valamit: a tréfamesterek általában nem képesek tartani a szájukat, ha azt hiszik, hogy elbüszkélkedhetnek egy szakmabelinek. – Kösz, Sines. Nem számítottam erre az ajánlatra. – Egyetlen feltétellel – fűzte még hozzá. – Mi lenne az? Meglengette felém az azonosító kártyáját. – Lenne olyan szíves, és szólítana Dr. Sinesnak?

Miközben már odahaza jegyzeteket készítettem a Sinesszal való találkozómról, eszembe jutott valami, amit Rudi Ziegler mondott. Pár oldalt visszapörgetve megtaláltam a bejegyzést. Mikor arról kérdeztem, hogy mit gondol, a Nic hátába vágott jelnek van-e bármi köze az inka brosshoz, amit viselt, azt felelte, hogy kétli. Mégpedig azért, mert az inkák naphívők voltak és őt éjjel ölték meg. Emellett miért a Skylightban gyilkolták meg? Ha az inkák tették volna, sokkal alkalmasabb helyszín lett volna a Manco Capac-szobor előtt. Nagybetűkkel lefirkantottam, hogy MANCO CAPACSZOBOR – UTÁNANÉZNI és bekarikáztam a tollammal. Túl későre járt már, hogy azonnal odamenjek – aznap már nem engednének be – de eltökéltem, hogy másnap ez lesz az első dolgom. Túl izgatott voltam ahhoz, hogy a lakásban maradjak. Ha csak otthon ücsörögnék merengve, a gondolataim mindig visszakanyarodnának az üres fém tepsihez, a sziszegő jégpárához és apám eltűnt teteméhez. Aktív kellett hát, hogy maradjak. Kimentem az utcára, és ismét Paucar Wami után kezdtem kérdezősködni. Híre ment a kíváncsiskodásomnak, és sokan tudták azt is, mi az oka – hallottak Nicről, és hogy viszonyunk volt. A hozzám visszajutó pletyka szerint szerelmes voltam belé, és a holtteste fölött esküvel fogadtam meg, hogy leszámolok a gyilkosával. Nem fáradtam azzal, hogy tagadjam a szóbeszédet. Semmi újat nem tudtam meg, viszont aznap éjjel jóval többen beszéltek Wamiról. Néhányan látták a gyilkost, és ez, megfejelve azzal, hogy utána kérdezősködöm, sok embert meggyőzött arról, hogy Wami érintett az ügyben. Többen állították, hogy látták, amint Wami megöli a lányt, és néhány szerencsétlen idióta tök részegen még arra is megesküdött, hogy ő segített a férfinak, de hathatósabb faggatózásra egyikük sem tudott a legcsekélyebb bizonyítékkal sem előállni. Későn kerekeztem haza, merev lábbal és nevekkel, homályos nyomokkal és elméletekkel teli jegyzetfüzettel. Többen említették Fabio nevét – állítólag ő a legtöbb embernél többet tud Wamiról – de nem akartam ilyen hamar benézni hozzá utolsó találkozónk után. Úgy tűnt volna, mintha szívességet kérnék tőle cserébe a gyógyításért. Úgy gondoltam, adok a dolognak pár napot és csak akkor próbálkozom meg az ezeréves stricivel, ha minden más vonal kudarcot vall. Kitakarítottam a lakásomat, azt remélve, hogy ezzel kifárasztom magam, és így gyorsan elalszom, ahelyett, hogy ide oda forgolódva és egyre csak apámra gondolva feküdnék az ágyban. Nem jött be a terv. Bármilyen kimerült voltam, az álom egyre csak elkerült, és mikor mégis sikerült néhány percre elszenderednem, álmaimat üres koporsók, röhögő csontvázak és sikoltozó, torz szellemek népesítették be. Az építkezés nyüzsgő méhkasra hasonlított. Az emberek hangyaként özönlöttek elő a szétszedhető bungalókból, majd visszatértek ugyanoda. Megafonos művezetők koordinálták csapataikat repedtfazék hangon üvöltözve. A magasban daruk emeltek át irdatlan terheket az építkezés egyik végéből a másikba. A legnagyobb figyelem a mesterséges pusztaság közepére koncentrálódott, ahol állványzat ölelt körbe két egyforma, egymás mellett álló építményt – feltételeztem, hogy két gigantikus lábat.

Anélkül jártam körül az építkezésen, hogy bárki is megállított volna, és érdeklődéssel figyeltem a nagy mozgolódást. A lábak méretéből ítélve az elkészült szobor iszonytatóan nagy lesz. Eltöprengtem, hogy vajon ki finanszírozza a befektetést. Megnéztem pár bungalót és teherautót, neveket keresve, de több cég lógóját is felfedeztem: valószínűleg mind alvállalkozó volt. A munkások nem szívesen beszélgettek – mint megtudtam, lemaradásban voltak, és elesnek a bonusztól, ha nem végeznek időben. Bárki volt is a finanszírozó, nyilván pokolian befolyásos lehetett. A város egyik sűrűn lakott részén folyt az építkezés. A szobor felállítása akadályozta a forgalmat, és biztosra veszem, hogy sem a port, sem a zajt nem fogadták szívesen a környező épületekben lakók. Magas helyekről kellettek barátok ahhoz, hogy ilyesmit keresztül lehessen vinni. Elméláztam azon, hogy ezeknek a barátoknak az egyike nem lehetett egyben Nic Hornyak barátja is, talán éppen az, aki rám uszította Howard Kettet. Éppen ezen elmélkedtem, és a munkásokkal próbáltam haverkodni, mikor egy ismerős alakra lettem figyelmes az állványzat mellett, amint éppen az egyik művezetővel beszélget. Megvártam, míg egyedül maradt, aztán mögé lopóztam és belesuttogtam a fülébe. – Maga követ engem, Mr. Ziegler? Rudi Ziegler sarkon pördült és ijedten pislogott rám. Vastag műanyag kabátot viselt, zöld munkás kezeslábast, gumicsizmát és védőszemüveget. Mikor rájött, hogy én vagyok, megnyugodott és feltolta a szemüvegét. – Al Jeery – mosolyodott el, pufók kezével legyezgetve az arcát. – Megijesztett. Összeráncolta a homlokát. – Miért kérdi azt, hogy követem-e magát? – Tegnap ott volt a temetésen, akárcsak én. És most mindketten itt vagyunk. – Ott volt a temetésen? Nem is láttam – az orrából fújtatva tört elő a levegő. – De hát nem sok mindent veszek észre. Úgy gondolom, barbár dolog volt azt az áttetsző fedelet rátenni a koporsóra. A fivére találta ki. – Ami az ittlétemet illeti, hetente háromszor-négyszer is kinéztem ide az elmúlt két hétben. Évekkel ezelőtt kérvényeztem, hogy emeljenek egy szobrot inka őseink emlékére, de nem lett belőle semmi. Mostanáig. Úgy sugárzott az örömtől, akár egy gyerek. – Ő lesz Manco Capac?– tudakoltam. – A napisten? – A napisten fia – javított ki Ziegler. – Manco Capac az inka birodalom alapító atyja volt. Hívei úgy hitték, hogy a napisten közvetlen leszármazottja. Tudálékosan bólogattam. – És pontosan mikor és hol is élt ez a fickó?

– Kr. u. 1200 körül, Dél-Amerika nyugati partjainál. – Elmondaná, hogy akkor miért építünk neki épp itt és most egy emlékművet?– A városnak erős inka gyökerei vannak. Nem tudta?– kifejezéstelen képemből levághatta, hogy a válasz nem. – Régen itt egy indián falu állt. Egy kis áttelelő település. A tizenhatodik században aztán, nem sokkal a spanyolok érkezése előtt, egy csapat inka érkezett ide, letelepedtek és ez lett az otthonuk. – Hogy kerültek ide?– kérdeztem kíváncsiskodva. Ziegler a vállát vonogatta. – Senki sem tudja. Évtizedek óta töprengenek rajta a régészek. Mikor az első nyomokat felfedezték, sokan azt hitték, ez csak valami ócska tréfa, és a régi inka leleteket csak néhány mókamester rejtette el. A további vizsgálódás azonban bebizonyította, hogy nem erről van szó. Az inkák tényleg itt éltek. És nemcsak ennyit csináltak; ők tették a várost azzá, ami. Ők fektették le az alapokat, amelyekre a mai változat épült. – Ez azt jelenti, hogy inka eredetű bagázs vagyunk?– Vérvonalaink igen érdekes egyveleget alkotnak – tette vissza a szemére a szemüveget Ziegler, ahogy egy porfelhő telepedett ránk. – Sokfajta nép talált ide az évszázadok során. Ám azok, akiknek a családfája pár nemzedéknél messzebbre nyúlik vissza, szinte biztosan kapcsolódnak az inkákhoz, még ha csak áttételesen is. – És közülük az egyik úgy döntött, hogy végül lerója a tiszteletét – mosolyodtam el. – Maga volt az? Ziegler rám mosolygott. – Bárcsak én lennék! Valójában egyáltalán nem tudom biztosan, ki ez a jótét lélek. Amúgy meg igaza van, ez tényleg szép látvány. Olyasvalakinek, aki azzal töltötte az életét, hogy belekontárkodjon mindenféle inka dologba, ez az egész elképesztően izgalmas. Nemcsak egy szobrot építenek ide, de egy múzeumot is. Emléktárgyakat szállítanak majd ide, másolatokat készítenek, zabolátlan, inka stílusú bulikat rendeznek majd. – Ez pedig nem fog ártani a maga üzletének – jegyeztem meg. – Így igaz… És ne gondolja, hogy nincsenek terveim, hogy tudnám ezt készpénzre váltani. De nem ezért vagyok itt. A pénzügyi oldal elhalványul a terv lélegzetelállító esztétikai értékéhez képest. Ziegler szerelmes képpel bámult felfelé a lábak mentén. Nem szívesen törtem volna meg áhítatát, így vele együtt vettem szemügyre a szobrot, elbámészkodtam rajta, ahogy a daruk az alsó régión dolgoztak, hogy megvastagítsák azokat – sejtésem szerint azért, hogy elbírják majd a nyilván masszív felsőtestet. – Ez tehát Manco Capa – szólaltam meg végül. – Honnan tudják, hogy nézett ki? Úgy értem, Kr. u. 1200… az nem tegnap volt. – Így igaz – bólogatott Ziegler. – De még a primitív őseink között is akadtak művészek. Nem tudom biztosan, hogy a tervezők milyen forrást használtak fel a szoborhoz, de több lehetséges portré közül is válogathattak. Az eredmény talán nem lesz tökéletesen pontos, de a szimbolika az, ami számít. Szimbólumok.

– Nem azt mondta, hogy az inkák odavoltak az emberáldozatokért?– kérdeztem tőle. Ziegler bólintott. – Szinte minden társadalomban előfordult, hogy felkínálták sajátjaikat az isteneknek. Az inkák sem voltak mások, bár kifinomultabbak voltak a többségnél. – Hogy lehet valakit kifinomultan feláldozni?– nevettem fel. Erre elfelhősödött az arca. – A legkívánatosabb szüzeket válogatták ki, férfiakat és nőket egyaránt, finom köntösökbe öltöztették és virágokkal díszítették fel őket, egzotikus gyümölcsöket etettek velük és sztárokként bántak velük. Aztán bódítószerekkel eltompították az érzékeiket, felcipelték őket egy hegyre, és otthagyták őket a szabadban, hogy megfagyjanak. Nem éreztek fájdalmat, csak szelíden átlibbentek a túlvilágra, dicső módon forrva eggyé az istenekkel. Boldogan felsóhajtott. – Nyilván csodaszép lehetett. Úgy döntöttem, ehhez nem fűzök megjegyzést. – Így ölték meg az összes áldozatukat? Soha nem változtattak a szokáson, nem használtak például kést? Felhúzta a szemöldökét. – Az inkák a szent áldozatokat a különleges alkalmakra tartogatták. Biztosra veszem, hogy akadtak kisebb, véresebb áldozások is, de soha nem használtak kést hozzá – az inkák nem ismerték a fémművességet. – Nyilván akadt valamilyen vágószerszámuk. – Persze! Éles kövek, kristályok, kihegyezett csontok. – Vagyis volt valamiféle késük. Ziegler halványan elmosolyodott. – Mondhatjuk úgy. – És használhattak egy ilyet arra, hogy napszimbólumot vágjanak vele Nicola Hornyak hátába? – Erősen kétlem – fintorgott. – Emlékszik, mit mondott nekem erről, mikor meglátogattam? – Frissítse fel az emlékezetemet!– Azt mondta, hogy ha a gyilkosság inka vonatkozású lett volna, akkor a lányt nem a Skylightban ölik meg, hanem itt. Még mindig tartja ezt az állítását? Zavart képet vágott. – Igen, szerintem ez jó hely lenne egy, a Napnak szánt áldozat bemutatására. De a lányt nem itt ölték meg. A szállodában gyilkolták meg.

Semmit sem mondtam, csak diszkréten köhécseltem egyet és félrenéztem. Ziegler szúrósan meredt rám. – Arra céloz, hogy nem ott ölték meg? Elgondolkodtam, hogy kijátsszam-e az ütőkártyámat, de aztán elvetettem az ötletet – jobb még egy ideig titokban tartani. – Persze, hogy a szállodában ölték meg. De lehet, hogy előtte itt járt. Beszélgetett vele erről a helyről valamikor?– Lehet, hogy említettem neki, de csak futólag. Az utolsó időkben eléggé eltávolodott az inkáktól és a naptól. A démonokért jobban odavolt. Egy teherautó közeledett felénk, és ki kellett térnünk az útjából. Ziegler elvezetett egy nyugodt részre: magabiztosan lépkedett, mintha csak otthon lenne. Nem messze tőlünk megpillantottam egy köntöst viselő, magas férfit. Úgy tűnt, mintha a szobrot bámulná, de amikor megfordult, láttam, hogy a szeme fehér. Vakon meredt az irányomba, akárcsak a ravatalozóban látott férfi. Először azt hittem, ugyanaz a fickó, de ez nevetséges gondolat volt – egy ember, aki nem lát, aligha tudna a nyomomban maradni szerte a városban. – Milyen magas lesz ez az izé?– tudakoltam, miközben le sem vettem a szememet a csuhásról, és azon töprengtem, hogy vajon mit kereshet egy építkezésen. – Olyan háromszáz méter – felelte Ziegler. Tátott szájjal bámultam rá. – Krisztusom! Mi a pokolért építik ilyen nagyra? – Belül üreges lesz. A múzeumi leleteket a testben helyezik majd el, hogy látni lehessen őket, miközben felfelé halad az ember. Emellett úgy tervezték meg, hogy a Nap a lehető legjobb szögben érje. A szobor feje be lesz borítva tükrökkel, amitől egy óriási fénygömbbé válik majd. Mikor elkészül, bárki felmehet a tetejére, és napfürdőzhet a ragyogó fényben. Olyan lesz, mintha a Napban ülne az ember. – Ez elég veszélyesnek hangzik. Az ilyen erős fény – körülnéztem, a csuhást keresve, de az már el is tűnt – megvakíthatja az embert. Összevontam a szemöldököm, megcsóváltam a fejem, aztán a darukra mutattam. – Hogy állítják fel ezeket az izéket? Ziegler a vállát vonogatta. – A leghalványabb dunsztom sincs róla. – Marhára izgat a dolog, valahányszor csak látok egyet. – Miért nem tudakolja meg valaki olyantól, aki ért hozzá?

– Minden alkalommal, mikor szöget üt a fejembe a dolog, meg akarom tenni, de aztán megint elfelejtem .A következő pár percben csak néhány szót váltottunk, inkább csak álltunk ott, és bámultuk a toronydarukat a gondolatainkba merülve. Ziegler valószínűleg az inkákról ábrándozott. Én a Nic hátába vésett szimbólumra gondoltam. Végül a vajákos összerezzent. – Mennem kell. Egy óra múlva jön egy ügyfelem. Addigra haza kell érnem, meg kell fürdenem, át kell öltöznöm és…Elhallgatott és a távolba meredt. Beletelt pár másodpercbe, míg kiszúrtam, hogy mit bámul. De aztán én is megpillantottam az esőfüggönyt, ami úgy nézett ki, mint egy égből érkező függőleges oszlop, jó harminc méterrel a szobor mögött. Ziegler sietve indult meg arrafelé, úgyhogy igyekeznem kellett, hogy beérjem. – Mi ez?– kérdeztem futás közben. – Az istenek zápora – zihálta, elvörösödve izgalmában. – Még sosem látta?– Nem. – Mondjuk nem gyakori. Én is csak harmadszor látom. Nem sokkal a különleges zuhatag előtt álltunk meg, mely egy elkerített területre zuhogott. Egyetlen őr vagy munkás sem volt a közelben. Ziegler erősen tördelte a kezét: csoda, hogy nem gyűrte péppé. – Hihetetlen – sóhajtott fel. – Még sosem láttam ilyen közelről. – Fura – bólogattam. Az eső tökéletes téglalap alakban esett, talán olyan két méter szélesen és harminc centi mélységben. Körülötte minden csontszáraz volt, kivéve ott, ahol a széléről kifröccsent a víz. – A villacok úgy hitték, ez a napisten hangja – tudatta velem Ziegler. – így kommunikáltak vele. – A villacok? – Az ősi inka papok. Míg mi a záport tanulmányoztuk, a korábban látott vak ember bukkant elő a túloldalról. Közelebb állt az esőhöz, mint mi, és fehér köntösét vizes foltok pettyezték. Öregember volt, rövid, fehér hajjal. Állának bal felén egy szemölcs díszelgett. Fejét enyhén előre-hátra ingatta, és úgy tűnt, észre sem vesz minket. Zieglerhez fordultam, hogy még a villacókról kérdezzem, mikor a vak ember felém ugrott, megragadta a bal karomat és berántott a téglalap alakú esőbe. Kinyitottam a számat, hogy felordítsak, de mielőtt egyetlen szótagot kiejthettem volna, a világ fényszilánkokra hullt szét körülöttem, és el kellett takarnom a szemem a kezemmel. Mikor pár másodperc múlva óvatosan elhúztam az ujjaimat, már nem az építkezésen voltam. Még csak nem is a városban. Egy sziklán álltam egy szirt peremén, és egy buja völgyet néztem.

– Gyönyörű, nemde?– kérdezte tőlem valaki. Mikor odafordultam, a vak embert pillantottam meg. – Igen – feleltem nyugodtan. Egy részem tudta, hogy ez nem történhetett meg, de áldozatául estem a hipnotikus látványnak. – Hamarosan el kell mennünk innen – mondta a vak ember, és én bólintottam válaszul. – Lehet, hogy sosem térünk vissza. – Sosem – ismételtem. – De majd újra felépítjük. És ezúttal örökkévalónak építjük. Látod a folyót?A három mellékágra mutatott, melyek a hegyekből érkeztek, hogy a völgyben találkozzanak és egy nagy folyamkígyóban egyesüljenek. – Ezek a vérfolyók. A Test Vére. Balra, a legtávolabbira mutatott. – A Testet Öltött Álmok. Ezúttal a jobb oldalira mutatott. – És az Álmok Test – mondtam én, a középső vörös vonal felé intve. – Igen. És a helyet, ahol találkoznak, tudod, hogy hívják? Egy pillanatig törtem a fejem, de semmi nem jutott eszembe. – Az a jövő. A miénk. A vak ember mögém lépett és ujjait a vállamra tette. Nem tettem kísérletet arra, hogy megállítsam, mikor finoman előretaszított. Nem sikoltottam és a legcsekélyebb félelmet sem éreztem, miközben zuhantam. Ehelyett széttártam a karom, felszegtem az állam és repültem. Madárként siklottam a középső vörös folyó felett, elég közel ahhoz, hogy megérintsem. Mikor elértem oda, ahol találkozott a többivel, lebegni kezdtem, és lenéztem a torkolatnál keletkezett örvénylő vértóra. A vörös vízben arcokat láttam, de egyet sem ismertem fel. Öregek és fiatalok, férfiak és nők, feketék és fehérek. Úgy örvénylettek a tóban, mint az egymásnak csapódó áramlatok között rekedt hal. Kisvártatva rájöttem, hogy a többi alatt van egy arc, ami sokkal nagyobb az összesnél. Először azt hittem, a saját arcom az, de aztán a vér árnyalatnyit világosabb lett és megláttam, hogy sötét kígyók tekergőznek a jelenés arcának két oldalán. Tudtam, hogy csak Paucar Wami lehet. De nem rémített meg a gondolat. Ebben a látomásos világban semmi sem tudott megijeszteni. Míg néztem, a látomás, Paucar Wami arca, kinyitotta a szemét – a sötétzöld réseken – és elmosolyodott. Ajka egyetlen szót formált: Jöjj!”Válaszul belevetettem magam a tóba. Amint elértem a véres víz felszínét, vörös fátyolt hullt a szememre. A vörös gyorsan feketévé vált, aztán kiperdültem a látomásból, ki a tóból, vissza a való világba és…

…az esőbe. Kinyitottam a szemem és felfelé pillantottam a zuhogó esőbe. Ekkor kezek ragadtak meg. A vak emberre számítottam, aki belökött a záporba, de helyette a jóval kevésbé titokzatos Rudi Ziegler kapaszkodott belém. – Ronggyá ázik – cicegte, a kabátujjamat ráncigálva. – Mi történt?– kérdeztem zsibbadtan. Léptem egyet előre, elvesztettem az egyensúlyomat és a földre rogytam. – Valami eszelős, csuhás vak belökte az esőbe. Az elmúlt egy percben megpróbáltam kirángatni onnan. Mintha nem is vett volna tudomást rólam. – A gondolataim… máshol jártak. Amikor visszatértek az érzékeim, körülnéztem. – Hová tűnt a vak fickó? – Tudja az ég – sóhajtott fel Ziegler. – Milyen kár – dörmögtem és felálltam. Ziegler segített. – Nem lesz baja?– tudakolta, ahogy bizonytalanul imbolyogtam a lábamon. – Minden oké lesz – feleltem, és megtettem pár óvatos lépést. Most már magabiztosabban mozogtam. Az erőm kezdett visszatérni. – Ok – ismételtem, és mosolyogtam is hozzá, hogy megmutassam, komolyan gondolom. – Ha biztosan minden oké magával, akkor én megyek. Az ügyfelem nem várhat. – Minden szuper. Menjen csak! Ziegler még mindig aggódva nézett rám, de bólintott. – Maga nem jön? – Nemsokára. Előbb pihenni akarok egy kicsit. Megszárítkozom a napon. – Küldhetek valakit, hogy megnézze. – Nem lesz rá szükség. Erre nem felelt, úgyhogy rávigyorogtam. Ő visszamosolygott, búcsút intett és elment. Amint eltűnt, ismét leültem, rámeredve a pontra, ahol a lehullt esőt beitta a föld, és elméláztam azon, mit is jelenthet a látomásom, főként az az arc, melyet a vértó alján láttam. Otthon száraz ruhát húztam. Képtelen voltam kiverni a látomást a fejemből. Még soha nem éltem át ilyesmit. Mi idézte ezt elő? A vak ember? Az eső? Valaki titokban LSD-t adott be nekem? Mivel a kérdések megválaszolhatatlanok voltak, félreraktam őket, és ismét nekiláttam, hogy megtaláljam Paucar Wamit. A látomás után úgy tűnt, még fontosabb, hogy rábukkanjak a hírhedt gyilkosra, mint valaha. De minden erőlködés hiábavaló volt. Rengeteg pletyka keringet – a város északi részén látták, meggyilkolt egy papot a Swiss Square-en, a Pártközpont tizenötödik

emeletén, a Kardinálisnál bújt el, de egyet sem lehetett bizonyítani. Senki sem tudta, hogy hol van, hogy miért van itt, vagy hogy milyen sokáig szándékozik maradni. Bármilyen nehéz is volt nem foglalkozni a látomással, estére a gondolataim Rudi Ziegler felé kezdtek terelődni. Ha ő Nic gyilkosa, megeszem a barettemet, de képtelen voltam szabadulni attól az érzéstől, hogy valamiképpen kapcsolódik hozzá. Talán ő küldte át Nicet egy másik vajákoshoz, mikor az arról beszélt neki, hogy démonszeretőre vágyik. Rá kellett jönnöm, hogy mit csinál azokkal a kuncsaftokkal, akik egy szinttel feljebb akarnak lépni, hogy kihez küldi őket. Ráuszíthattam volna a Kardinális egyik verőemberét, de maga a Kardinális sem mondott nekem igazat Nic meggyilkolásáról. Nem bízhattam meg sem benne, sem azokban, akik őt szolgálták. Saját magamnak kellett találnom valaki olyat, akiben feltétel nélkül megbízom. Nem sok választásom volt. Billt nem akartam belekeverni. így maradt Ellen. Gyanakvó volt, mikor arra kértem, hogy vacsorázzon velem a Cafranhoz nevű étteremben. Tudni akarta, hogy mi a tervem, de nem mondtam el. Ez feltüzelte a kíváncsiságát, és beleegyezett, hogy kilenckor találkozik velem. Így volt két órám, hogy elbeszélgessek Priscillával és aztán megszabaduljak tőle. A Pártközpontban leadtam egy jelentést arról, hogy haladok – a Kardinális nem kért ugyan rendszeres beszámolót az új fejleményekről, de úgy véltem, az a legjobb, ha folyamatosan tájékoztatom aztán hazamentem, hogy ismét átöltözzem. Akárcsak korábban, most sem tudtam, mit vegyek fel a Miss Perdue-féle randira, de úgy döntöttem, biztosra megyek. Elővettem a legelegánsabb öltönyömet, és a cipőmet addig pucoltam, míg már a mennyezet repedéseit is látni lehetett benne, felkerültek a mandzsettagombok, meg egy elegántos nyakkendő. Még a hajamat is megfésültem – nem tartott soká – és fogselyemmel megpucoltam a fogamat. Nem fog szégyenbe hozni, akárhova visz is. Egy negyedórával korábban érkeztem, de azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mert ez azt jelentette, hogy tizenöt perccel tovább néztem ki úgy, mint egy bolond. A Cafranhoz kellemes hely volt, de nem éppen egy öltönyös-nyakkendős étterem. A kuncsaftok zöme öregebb volt nálam: lezserül öltözött törzsvendégek, akik tökéletesen illettek a helyhez. Kilógtam közülük – de épp csak annyira, mint King Kong tette volna. Priscilla húsz percet késett, de nem kért miatta bocsánatot. Épp hogy csak volt rajta valamennyi ruha: a felsőtestére egy hosszú, zöld szalagot tekert – ami éppen csak elfedte a kebleit – és egy olyan rövid szoknyát, ami nem sokkal volt több egy övnél. – Nocsak, nocsak – mosolygott rám – hát itt van, Mr. Pingvin! – Még egy beszólás, és már itt se vagyok – feleltem mogorván. – Üljünk le inkább az asztalunkhoz! – Még fiatal az éjszaka, Al. – De én nem. És utána még dolgom van, úgyhogy nem érek rá sokáig.

– Rendben – nevetett rám és belém karolt. A homlokzati ablaknál ültünk le, ahol mindenki jó alaposan megbámulhatott. Belesüppedtem a székembe, és próbáltam nem izegni-mozogni, nehogy összegyűrjem az öltönyöm. Felkaptam az étlapot. – Mondhattad volna, hogy ez…– elhallgattam és a zenére figyeltem. – Ez a Yellow Submarine? – Itt ezeket az elcsépelt régi nótákat játsszák. Ezért szeretem. – Nagyszerű!– nyögtem fel. – Ettől csak még sokkal hülyébben érzem magam az öltönyömben. – Fel a fejjel!– kuncogott. – Egyedi vagy. És ne törődj az étlappal! Mivel úgyis sietsz, kihagyhatjuk a kaját. Csak egy gyors ital és már itt se vagyok. Egy vörös nadrágtartós, alacsony pincér lépett az asztalunkhoz, mellén egy SZERETEM A CAFRAN-HOZT feliratú kitűzővel. – Egy Pina Coladát – rendelt Priscilla villámgyorsan. – Al?– Ásványvizet kérek. A pincér kötelességtudóan bólintott és elment az italainkért. Beszélgetni kezdtünk a temetésről és a gyászolókról. Priscilla sem látta a vak embert, de a többiek nagy részét ismerte, és elmesélte, hogy ki milyen kapcsolatban állt Nickel. Csak egy pár percet akartam a felvezetéssel eltölteni, de egyik anekdota követte a másikat, és elrepült az idő. Mikor azon kaptam magam, hogy épp a Nickel töltött szenvedélyes éjszakáinkat idézem fel, a mondat közepén elhallgattam, az órámra néztem, és mikor megláttam, hogy nyolc óra is elmúlt – az elsőt pedig két újabb ital követte – rátértem a lényegre. Kezemmel sátrat formáztam a szám elé, megköszörültem a torkom, és visszakanyarítottam a beszélgetést a számomra fontos kérdésekhez. – Emlékszel, hogy azt mondtad, segítesz nekem megtalálni Nic gyilkosát? Bólintott. – Tudod, hogy nyomozgattam? Ismét bólintott. – Nos, van egy pár… Szóval, ha nem bánod, tudni szeretném…Felnevetett. – Nyögd már ki! Nem sértődöm meg, bármi lesz is az. – Kissé személyes lesz – figyelmeztettem. Felém billentette a poharát, és lesütötte a tekintetét. – A személyeskedésre! Az asztalt bámultam, noha az arcát kellett volna figyelnem, hogy rájöjjek, vajon az igazat mondja-e vagy sem. – Hazudtál, mikor azt mondtad, hogy nem ismered Rudi Zieglert. Rövid szünet után felelt:

– Igen, egypárszor elmegyek hozzá havonta. Elszórakoztat. Hagyom, hadd játszadozzon a tükreivel és a hamis szellemeivel. Levegő után kapkodom, tapsikálok és remegek ültömben, mintha csak a szellemvasúton lennék, aztán kifizetem és hazamegyek. Csodás előadóművész. – Láttad őt Nic halála óta, a temetést kivéve?– Igen. Én mutattam be neki Nicet. Ha köze van a meggyilkolásához, részben hibásnak érezném magam. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e bármit a dologról. Azt felelte, hogy nem. Hittem neki. – Miért hazudtál nekem?– Nem tudom – túrt a hajába. – Talán nem akartam egy hülye kiscsajnak tűnni előtted, aki a pénzét olcsó hókuszpókuszokra szórja el. – Talán más okai is voltak. – Talán – ismerte el hűvösen. Megvártam, hogy ő törje meg a csendet. Nem akartam a kelleténél jobban noszogatni. Végül felsóhajtott, ivott egy kicsit, majd azt mondta: – Oké. Voltak bizonyos dolgok, melyeket nem akartam, hogy kideríts. Tiiiitkos – jó erősen megnyomta a szót. – Arra gondoltam, hogy ha tudnál Rudiról, talán kiszednéd őket belőle. – Miért említetted meg őt egyáltalán, ha ez a helyzet? – Úgy véltem, előbb-utóbb mindenképpen eljutsz hozzá, és gyanús lenne, ha megjátszottam volna a hülyét. – Ha már titkokról van szó – mondtam, és önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem – nem volt valamelyiknek hozzád és Nichez köze? Ahhoz, hogy mit műveltetek a szabadidőtökben? Hosszú csend következett. – Ne add a szemérmest, Al! Pontosan mit akarsz kérdezni?A kérdés szinte kirobbant belőlem. – Te és Nic, kurvák voltatok? Higgadtan válaszolt. – Igen. Ebbe is én vezettem be – lassan, kimérten kortyolt egyet – pár baráttal, tudod… – Mesélj róla! Kiitta a poharát és magához intette a pincért. Én nem nyúltam az enyémhez. Priscilla egy szót sem szólt addig, míg a következő Pina Coladája meg nem jött. – Nem a pénzről szólt. Nicnek semmiképpen – neki rengeteg volt belőle. Én időnként pénzért csináltam, de az esetek nagy részében csak a móka kedvéért. Gazdag srácokat szedtünk fel, és elvittük őket a külvárosba. Vagy felcsíptünk egy csavargót, és egész éjszaka kényeztettük őt a Skylightban. Olyanokat csináltunk velük, amire a pasijainkat sosem kérhettük volna meg. – Mióta folyt ez az egész?

– Én már tizenéves korom óta csinálom. Nic nagyjából egy évvel ezelőtt kezdte. – Akkor is csinálta, mikor velem randizgatott?– kérdeztem, és azokra az alkalmakra gondoltam, mikor óvszer nélkül szeretkeztünk. – Nem gyakran… a játék mostanra már elvesztette a vonzerejét a szemében, de igen. A meggyilkolása éjszakáján…– elakadt a szava. – Folytasd!– nógattam. Megrázta a fejét, és levegő után kapkodott. – Nem megy. Mély csend támadt. Csend, és nem mutatta jelét, hogy szándékában áll megtörni. Nekem kellett ismét magához téríteni. – Tudom, hogy a Skylightban voltál. Erre felkapta a fejét. A sírás szélén állt, de most megfagytak a könnycseppek a szeme sarkában a döbbenettől. – Hogyhogy?– Mondtam neked, hogy nyomozgattam – önelégült mosoly készült az arcomra kúszni, de még időben visszafogtam magam. Priscilla lassan forgatni kezdte a poharát, előbb balra, aztán jobbra, szeme az oldalán lesikló páracseppekre szegeződött. Aztán beszélni kezdett, de addig nem nézett fel, míg meg nem szabadult az őt nyomasztó tehertől. – Nic kieszelt egy tréfát. Úgy volt, hogy együtt foglalkozunk majd a férfival – Nic szerette hármasban csinálni. Én érkeztem először, és lefoglaltam a 812-es szobát. Jane Dowe néven jelentkeztem be, ahogy a szállodákban szoktam. Onnan a bárba mentem. Útközben összefutottam egy régi kuncsaftommal. Nincsenek törzsvendégeim, de ezzel a kínai üzletemberrel már többször voltam. Felhívott a szobájába. Mondtam, hogy aznap estére már foglalt vagyok. Erre azt mondta, hogy én szabhatom meg az árat. – Hogy hívták a fickót? – Semmi közöd hozzá – felelte élesen. – Ráadásul csak egy pár napig volt itt. Mostanra már visszatért Hongkongba. – Így nehéz lesz lenyomozni – jegyeztem meg. – Ha tudtam volna, mi fog történni – mondta keserűen – könnyebben igazolható alibiről gondoskodom. – Térjünk vissza a Skylighthoz!– mondtam halkan. – A fickó azt mondta, hogy te szabhatod meg az árat. Utána mi volt? – Alkudoztunk – a kínaiak imádnak alkudni és végül megegyeztünk egy elfogadható árban. Előtte még volt valami elintéznivalója. Ideadta a szobája kulcsát, és arra kért, hogy menjek fel.

De én előbb még meglátogattam a bárt és rendeltem egy italt. Ekkor jelent meg Nic. Elmondtam neki, hogy változott a terv. – Hogy reagált rá? – Nem bánta. Az üzlet az üzlet. – Nem látszott rémültnek vagy nyugtalannak? – Nem. – Nem gondolod, hogy sejtette, mi vár rá? – Aligha hiszem. – Mi történt ezután? – Ő ment a maga dolgára, én meg az enyémre. – Ennyi? – Igen. Még odaadtam neki a 812-es szoba kulcsát, mielőtt elment. – Egyenesen felment? – Feltételezem. Nem vele távoztam – leesett a lábamról a cipő, és beletelt egy kis időbe, mire vissza tudtam venni. – Elmondta neked, hogy hívják a kuncsaftját? A pohár üvegfala visszatükrözte Priscilla hervatag mosolyát. – Aligha üldögélnénk most itt, ha megtette volna. A szégyen sem gátolt volna meg abban, hogy eláruljam a gyilkosa nevét, ha tudnám. – Nem láttad a férfit? Nem volt ott az előcsarnokban? – Nic már felment, mire kiértem a bárból. – Nem mondott semmit a fickóról? Hogy hová valósi, mi a munkája, hogy gazdag vagy szegény, hogy hogy néz ki?– Semmit – abbahagyta a pohár forgatását, és erősen megmarkolta. – Aznap éjjel az én kis kínaim gyenge formában volt. Hamar végeztem, olyan fél tizenegy tájban, és elindultam haza. Amikor beszálltam a liftbe, arra gondoltam, hogy csatlakozom Nichez és a partneréhez. Majdnem meg is tettem. – Mi tartott vissza?– Fáradt voltam. Hazamentem, és inkább aludtam egy jót, ami nálam péntekenként csak ritkán fordul elő. Másnap rácsörögtem Nicre. Semmi rosszra nem gondoltam, mikor nem vette fel. Addig nem kötöttem össze az eltűnését a Skylightos tréfájával, amíg…

Elhallgatott és nagy levegőt vett. A könnyek ismét előtörtek, és végiggördültek az arcán. – Amit olvastam, abból az derült ki, hogy fél tizenegykor még élt – nyögött fel Priscilla. – Ha felmegyek, vagy ha korábban vele tartok, ahogy elterveztük… – Téged is megölhettek volna – érintettem meg futólag a kezét, hogy próbáljak segítőkésznek mutatkozni, de a tolakodás látszata nélkül. – Vagy megmenthettem volna – zokogta. – Egyedül volt. Amikor először készült ilyen tréfára, könyörgött, hogy tartsak vele, mert félt. Azt feleltem, hogy ne legyen hülye, és kacagva elküldtem a fickóval. Ott kellett volna lennem. Nekem… Ismét elcsuklott a hangja, és tudtam, hogy ezúttal nem szedi össze magát egykönnyen. Beszélgetésünk a végéhez közeledett. Rátettem a kezemet az övére – elég magabiztos voltam ahhoz, hogy ezúttal valódi kontaktust létesítsek és halkan csitítani próbáltam, igyekeztem finoman visszaterelni egy szokványos beszélgetéshez. Mikor túl volt a nehezén, halványan elmosolyodott. – Köszönöm. – Amiért elapasztom a könnyeidet? Inkább tartanom kellett volna a számat. – Nem. Az egyik kezét kihúzta az enyémből, és tenyerével gyengéden megérintette az arcom bal felét. A tenyere még hűvös volt a pohártól. – Jó, hogy kérdőre vontál. Kellett nekem ez a gyónás. Darabokra szaggatott. De ez az út vezet a szabadba. Most már tudok sírni miatta, és talán elkezdek megbocsátani magamnak. – Nincs mit megbocsátanod – nyugtatgattam. Erre vágott egy grimaszt, aztán nekilátott, hogy rendbe hozza az arcát: letörölte a könnyeit és felfrissítette a sminkjét, míg én malmoztam, azt kívánva, bárcsak ismét megfoghatnám a kezét. Becsukta a púdertartót és felállt. Én is készültem felállni, hogy kikísérjem a taxihoz, de rátette a kezét az alkaromra és elmosolyodott. – Minden rendben. Idd csak meg az italodat! Kifelé menet rendezem a számlát. – Ne hülyéskedj!– mondtam, de ő finoman megszorította a karomat, és megállított. – Kérlek, Al! Szeretnék egyedül lenni. Hamarosan felhívlak, amint jobban leszek! – Oké, de engedd meg, hogy én fizessek! Én szerveztem ezt a találkát, szóval úgy tisztességes, hogy… – Ezen nem veszünk össze. Elvigyorodott, gyors hátraarcot csinált, és sietve elindult, észre sem véve, hogy egy másik nő állja el az útját. Összeütköztek, megragadták egymást, nehogy elessenek, aztán szétváltak. – Sajnálom – mondta Priscilla. – Nem figyeltem. – Semmiség – felelte a másik. – Magáé volt az elsőbbség, nekem kellett volna… Mi az ördögöt művelsz ebben az öltönyben?

Ez utóbbi megjegyzését már nekem címezte. – Ismeritek egymást?– tudakolta Priscilla, udvariasan félreállva, hogy Ellen, aki életében először korábban érkezett, jobban láthasson. – Igen – álltam fel esetlenül, hogy köszöntsem második vacsoravendégemet, mintha csak rajtakaptak volna egy tilalmas légyotton, mert egy pillanatra elfelejtettem, hogy már elváltam. – Priscilla, szeretném bemutatni neked Ellen Frasert. Ellen, ő Priscilla Perdue. – Duplarandi, Al?– gúnyolódott velem Ellen. – Öregkorodra ilyen olcsójános lett belőled. – Kérem – szólt közbe sietve Priscilla – ne vonjon le téves következtetést! Nem randizni jöttünk. Csupán egy… Ellen felnevetett és felemelte a kezét. – Nem kell bocsánatot kérnie! Én sem randizni jöttem ezzel a balekkal. Priscilla pislogott és kérdőn meredt rám. – Ellen és én régebben házasok voltunk – dörmögtem. – Ó! Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de aztán meggondolta magát, és egy mozdulattal jelezte, hogy lakat van a száján. – Akkor magatokra hagylak titeket. – Miattam nem kell menni – közölte Ellen. – Már úgyis indultam – felelte Priscilla, majd rám kacsintott és elköszönt. Ellen követte a tekintetével a pöttömnyi felsőben és szoknyában távozó Priscillát, és alattomos mosolyra rándult a szája sarka. – Egy új csaj?– kérdezte mellékesen. – Egy barátom barátja – feleltem az igazsághoz hűen. Ellen most már a teljes figyelmét nekem szentelte. – Szóval manapság a barátok barátai így öltöznek. – Szállj le a témáról!– morogtam zsémbesen. – Rendeljünk inkább! – Igenis, Rómeó – válaszolta, önelégült mosolyát az étlap mögé rejtve. Míg arra vártunk, hogy megérkezzen a vacsora, Ellen megkérdezte, milyen alkalomból hívtam meg. Mindig lényegre törő típus volt. – Hallottál a lányról, akit múlt csütörtökön meggyilkoltak a Skylightban? Ez volt Nic halálának a hivatalos dátuma. – Naná! Az újságok valósággal csámcsogtak rajta. Imádják piszkálni a Kardinálist. Nincs rá túl gyakran lehetőségük. – Ismertem őt.

Ellen összeráncolta a homlokát. – Egy társaságba jártatok? – Szeretők voltunk. Megpróbáltam zanzásított formában előadni a tényeket, kihagyva belőle a Kardinálist és hogy milyen mértékig érint engem az ügy, de soha nem tudtam semmit eltitkolni Ellen elől. Hamarosan az egész sztorit kitálaltam. Meséltem neki arról, hogy együtt lógtam Nickel, hogy miként találtam rá, miután megölték, hogy mit tudtam meg róla azóta, hogy találkoztam a Kardinálissal, Priscillával, Zieglerrel és a többiekkel. Két részletet hallgattam csak el: Paucar Wamit és a róla szóló látomásomat, illetve az apámat. Tudtam, hogy Wami elijesztené őt, mikor a segítségét kérem, a látomásomról pedig szégyelltem volna beszélni. Tom Jeery ügye meg egyedül rám tartozott. A történet a főfogás és a desszert alatt is kitartott, sőt még a kávé alatt is. Ellen figyelmesen hallgatott, semmilyen érzelmet nem mutatott, azt leszámítva, hogy néha felhúzta a szemöldökét, és kérdéseivel is a minimumra szorítkozott. Mikor befejeztem az elbeszélést, megrázta a fejét, belekortyolt a kávéjába és azt mondta: – Húú! Hallgattam, tudva, hogy lesz még más is, amint átgondolja az egészet. – A Kardinális. Ennyi év után. Tényleg olyan lenyűgöző, ahogy mondják?– Impozánsabb bárkinél, akivel valaha is találkoztam, de van benne valami pitiánerség is, mintha csak egy kemény srác lenne a város legnagyobb homokozójában. – Régebben azt mondogattad, hogy bemenekülnél a hegyekbe, ha a Kardinális személyesen érdeklődne irántad– emlékeztetett Ellen. – Majdnem meg is tettem. Ha nincs Nic. – Milyen közel álltatok egymáshoz ti ketten? – Nem túlságosan. Nem is sejtettem, hogy ennyire álszent. Tudtam, hogy sok mindent látott már, de fogalmam sem volt róla, hogy…– nem volt kedvem kimondani, így inkább nem is tettem. – Nem volt a dologban túl sok romantika. – Akkor miért ártod bele magad most, hogy meghalt? Nyers, de jogos kérdés volt. – Mert a barátom volt, és én sokra tartom a barátságot. – Vagy mert tetszik a gondolat, hogy megold az ügyet, és hogy egy órára te legyél a király?– tippelte Ellen, belelátva a fejembe, ahogy mindig is tette.

– Olyan rossz lenne, ha így volna? Mindig azt mondogattad, hogy nagyobb dolgokra születtem. – Abszolút. Helytelenítettem, hogy olyan kevéssel is beérted. Ez is közrejátszott abban, hogy eltávolodtam tőled. Az ambíció helyénvaló, Al. Ám nem sok értelme van, hogy valaki magasra vágyik, ha végül nyakig a szarban végzi. – Szerinted ejtenem kellene az ügyet? Imádtam, hogy olyan egyszerűen tudott mindent tálalni. – Nem feltétlenül. Ha ezt akarod, akkor csak rajta! De ez egy zűrös ügy. Akadt már dolgom a munkám során nyomozókkal. Nem valami szép, amit azok a fickók csinálnak – órákon át követnek embereket, telefonokat hallgatnak le, betörnek mások magánéletébe. Kapcsolatokat, embereket, életeket tesznek tönkre. Nem vagyok benne biztos, hogy ez neked való. – De ez más! Ez személyes ügy. Én senkit sem fogok bántani. – Erre nem esküdhetsz meg. Pedig talán kellene. Az asztalra meredtem. – Szerinted abba kéne hagynom? Ellen felsóhajtott. – Már nem vagyok a feleséged. Nem az én gondom, hogy mit csinálsz. Én csak annyit mondok, hogy gondolkodj, mielőtt cselekszel! Ne rohanj előre ész nélkül! Csináld jól, és tudd, hogy mit csinálsz, vagy ne csináld egyáltalán! Magamon éreztem Ellen árgus tekintetét, miközben úgy tettem, mintha a szavain töprengenék, de biztosan látta rajtam, hogy nem áll szándékomban ejteni az ügyet, így aztán türelmetlenül hümmögött egy kicsit. – Igazán megmondhatnád, hogy feleslegesen jártatom a számat. A legkevésbé sem áll szándékodban leállni. – Nem igazán – vihogtam bocsánatkérően. – Akkor miért rángattál ide és tártad ki nekem a lelked, ha nem bölcs tanácsaimra vágysz? Szégyenlősen elmosolyodtam. – A segítséged kell. Visszakanyarodtam Rudi Zieglerhez és elmagyaráztam, hogy mire gyanakszom, hogy úgy érzem, a gyilkos esetleg kapcsolatban állhat vele, és hogy többet kell megtudnom a spiritisztáról. Ellen egy szót sem szólt, míg be nem fejeztem, de aztán hidegen felcsattant:– Te megőrültél! – Ez egy nem? — csúfolódtam. – Az a fickó akár gyilkos is lehet! – Kétlem. Jámbor, mint a ma született bárány.

– De mi van, ha a kuncsaftjait a gyilkoshoz küldi? Felejtsd el! Máshol keress magadnak besúgót! Akkor sem ártanám magam ilyesmibe, ha fizetnél érte. Ha ez gond, ha azt hiszed, tartozom neked, akkor megszívtad. Mert nem. – Persze, hogy nem tartozol nekem!– csattantam fel én is. — Én soha…Elhallgattam, még mielőtt valami olyasmit mondanék, amit magam is megbántam volna. Kezdtem azt kívánni, bár soha ne kezdtem volna bele, de most már késő volt visszakozni. – Nincs jogom ilyesmit kérni tőled – dörmögtem – de mégis megteszem, mert senki máshoz nem fordulhatok. Nem lennél veszélyben. Nem kérnélek rá, ha azt gondolnám, hogy a legcsekélyebb mértékben is kockázatos a dolog. Ellen felsóhajtott. – Tudom – hosszú szünetet tartott. – De gondolnom kell a munkámra. Nagyon sok a dolgunk. Képtelen lennék…– Ez nem akadályozná a munkádat – vágtam rá gyorsan. – Be lehetne illeszteni nagyjából a munkaidőd utánra. Vicces lenne. Egy kis közjátékozás – ez volt Ellen egyik kedvenc kifejezése, amit ő maga talált ki. Elmosolyodott, és tudtam, hogy már majdnem megnyertem magamnak. Most ő tett úgy, mintha elmerengne a szavaimon, de végül hátrahajtotta a fejét és elgyötörten felsóhajtott. – Rendben, meghallgatlak, de nem ígérek semmit. Megértetted? – Meg. – Helyes! Megnedvesítettem a torkomat, mielőtt folytattam. – Egy pár alkalommal kell csak elmenned: olvas majd a tenyeredből, megjósolja a jövőd, meg effélék. Össze kellene haverkodnod az ipsével, nevetni a viccein, kicsit flörtölni vele. Aztán megkéred, hogy vigyen el egy szeánszra, úgy teszel, mintha komolyabban érdekelne a dolog. Mondd azt neki, hogy valódi kapcsolatot akarsz teremteni a másvilággal, hogy szeretőt keresel a túlvilág árnyai között. – Micsoda?– sipította, de minden ódzkodása dacára láttam rajta, hogy szórakoztatja a dolog. – Nic is ezt akarta – vigyorogtam rá. – Egy szellemszeretőt keresett, egy kísértetet, akit tűzbe hoz és felizgat. Ellen szeme felszikrázott. – Lefogadom, hogy jól elszórakoztatok egymással az ágyban!– El sem tudnád képzelni – mosolyodtam el. – Hozzá hasonlítva a többiekkel olyan volt, mintha egy döglött hallal csináltam volna. – Vigyázz, miket mondasz!– morrant rám, és megcsavarta az orrom. – Bármi történjen, akármilyen őrült is legyen a fickó, tégy úgy, mintha komolyan vennéd, és ő tisztelettel fog bánni veled. Egész életében különcökkel foglalkozott. Ha elhiszi, hogy hiszel, nem lesz gond. Mondd

neki, hogy el akarsz mélyülni a múlt varázsigéiben, meg az ilyen hókuszpókuszokban. Említsd meg az egyiptomiakat, meg az inkákat – ez a szenvedélye – meg mindent, ami ebben a témában eszedbe jut. – Ez eddig elég ártalmatlannak tűnik. Mi a következő lépés? – Ha azt mondja, hogy nem foglalkozik ilyesmikkel, és elküld, te lelépsz: megköszönöd a segítségét, véget vetsz a szeánsznak és búcsút intesz. Ha folytatja a játékot, próbáld a befejezés felé terelni. – Miféle befejezés felé?– Ragaszkodj ahhoz, hogy legyenek eredmények! Ha nem tud ilyesmit felmutatni, kérd meg, hogy küldjön el valaki olyanhoz, aki jobban ért a holtakhoz! – És ha megteszi, mit csináljak? Keressem fel, akiket javasol?– Nem. Ha megadja valaki nevét, csak juttasd el hozzám, és hagyd annyiban a dolgot! Én majd lecsekkolom. A másik fickó soha nem fog tudni rólad. Rendben? Ahogy mondtam, nincs benne semmi veszélyes. Ellen mérlegelte a mellette és az ellene szóló érveket, aztán grimaszt vágott. – Milyen fura! Már évek óta fel akarok keresni egy ilyen fakírt. Talán ő majd elvezet álmaim férfijához. Már minden más lehetőséget kipróbáltam. – Tündéri vagy. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam, azzal az ártatlan csókkal, amit két régi szerelmes vált, akik mostanra már csak barátok. – Mikor kezdjem? – Amilyen hamar csak lehet. – Mi van akkor, ha a fickó rájön a köztünk levő kapcsolatra?– Hogy jönne rá? Ha nem említed Nic nevét vagy az enyémet, nem lesz rá oka, hogy gyanakodjon. Kezdetben kezeld az egészet viccként! Ne komolyan indíts! Hagyd, hogy ő vegyenrá, hogy higgy! Hagyd, hogy a tettei győzzenek meg és hajtsanak téged előre! – Rendben. De sokkal fogsz lógni nekem emiatt. Közeledik a szülinapom, és nem fogom beérni egy doboz bonbonnal. Értetted? – Gyémánttiarákat és aranypapucsokat kapsz – fogadkoztam. – Jobb is – horkant fel, aztán tósztra emelte csészéjét. – Fraserre és Jeeryre, a huszonegyedik századi Miss Marple-ra és Hercule Poirot-ra! – Marple-ra és Poirot-ra!– visszhangoztam, és ostobán egymásra vigyorogtunk, miközben összekoccintottuk csészéinket, mintha csak pezsgőspoharak lennének.

12. fejezet A csütörtök délelőttöt a Paucar Wamiról szóló hírek leellenőrzésével töltöttem. Elárasztották az utcákat a sztorik és a meg nem erősített beszámolók arról, hogy merre látták, de igazi nyom egy se akadt. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy jutalmat ajánlok fel annak, aki információval szolgál a hollétéről, de ez csak még nagyobb erőbedobásra sarkallta volna a lökötteket. Beugrottam a Pártközpontba, hogy megkeressem Franket. Ki akartam kérdezni az osztagosokról, akik Nic meggyilkolásának az éjszakáján voltak szolgálatban a Skylightnál. A titkárnője rácsipogott a személyhívóján – éppen egy értekezleten van, de negyedóra múlva szabadul, válaszolta. Megmondtam, hogy addigra visszajövök, és lebaktattam az étkezőbe, hogy felszedjem a legfrissebb pletykákat. Útközben az egyik folyosón elhaladtam Richard Harney mellett – ő volt az a srác, akinek eredetileg el kellett volna hoznia Vincenttel Nicet a Frigóból. – Hogy sikerült a zsúr?– kérdeztem tőle. – A zsúr?– kérdezett vissza kifejezéstelen arccal. – A lányod zsúrja. – Az én…?– ekkor világosság gyúlhatott a fejében, mert idegesen felvihogott. – Szuper volt. Kösz, hogy kihúztál a slamasztikából! Ha valaha is szívességre lesz szükséged… Azzal elsietett, én pedig elmorfondíroztam azon, hogy miért kellett emiatt ilyen idegesnek lennie. Talán kihagyta a zsúrt, hogy a szeretőjével randizzon, vagy egyszerűen csak elment sörözni. Az étkezőben nem találtam se Jerryt, se Mike-ot. Pár többé-kevésbé ismerős srác odabiccentett nekem. Visszaintettem, de nem mentem oda hozzájuk – lóversenyt néztek, az meg engem hidegen hagyott. Leültem és egy másik csatornát bámultam egy darabig, aztán visszasétáltam Frank irodájába. Nemsokára ő is megérkezett. – Al! Mizújs? Megkérdeztem tőle, hogy van-e listája a Skylight őreiről. Volt. Aztán hogy tudna-e adni egy másolatot. Szokványos esetben nem adhatott volna, de mivel jelenleg én voltam a Kardinális ügyeletes kedvence… Összesen harminchat név volt a listán. – Van olyan, akinek piszkos a múltja? – kérdeztem csüggedten, mert nem voltam oda az ötletért, hogy ennyi embert lenyomozzak. – Minden osztagos tiszta, Al. Ezt te is tudod. Elvigyorodtam. – Naná! Tiszták, mint az angyalok. Tudod, mire gondolok. Akad köztük olyan, akiben kételkedsz, olyan srác, aki azért ragadt le a Skylightban, mert nem akarod, hogy idekerüljön?

Frank átvette a listát és átfutotta. – Senkivel sem vagyok fasírtba – jelentette ki. – A zömük jó katona. Mit keresel? Beszámoltam neki Nicről és hogy nem a Skylightban ölték meg. Először hallott erről. Az arca elkomorodott, ahogy közöltem vele az újságot. – Az a rohadék!– mordult fel. – Nem hiszem el, hogy nem mondta el nekem. Az Isten szerelmére, én vagyok az átkozott Osztag parancsnoka! Nekem kellene az elsőnek lennem, aki tudomást szerez… – Frank – csitítottam – higgadj le, mielőtt szétdurran a fejed! Rám meredt, aztán megnyugodott. – Kiborít a fickó, Al. Fogalmad sincs, milyen állandóan együttműködni ezzel a mániákussal. A Kardinálissal kapcsolatos kevéske tapasztalatom alapján úgy éreztem, hogy azért el tudom képzelni, de ezt a véleményemet inkább megtartottam magamnak. – Minél előbb elmozdít engem és hagyja, hogy az a pöcs Raimi lépjen a helyemre, annál jobb – morogta Frank. – Miről beszélsz?– Kifelé áll a szénád – fújtatott Frank. – Nem mondott semmi ilyesmit, de mostanában beszélgettünk párszor, és a bűz megcsapta az orromat. Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek hisz. A napjaim az Osztag élén meg vannak számlálva, hála az égnek. Az első találkozónkon beszélt nekem erről a Kardinális, de úgy véltem, jobb, ha ezt nem említem Frank-nek. Inkább azt kérdeztem meg, hogy ki a pöcs az a Raimi. – Capac Raimi. Theo Boratto unokaöccse. Ismered?– Ja, hallottam, hogy nagyobb dolgokra készítik fel. De nem esett le, hogy a te melódról van szó. Vincent beszélt róla azon az éjszakán, mikor Nicet kihoztuk a Frigóból. Ő sem csípi túlságosan Raimit. – Nem meglepő. Vincent mindig is szeretett Frank utódjának a szerepében tetszelegni. Amilyen iramban Raimi felfelé halad, mindnyájunkat át fog ugrani. A Kardinális odavan érte. Át fogja venni az én helyemet, Fordét, végül még a Kardinálisét is, csak figyeld meg! Az a kicseszett selyemfiú! Frank elmorzsolt pár szitkot, aztán kirázta a fejéből a Capac Raimiról szóló gondolatokat. – Na, szóval a Skylight. Ha a lányt nem ott ölték meg, miből gondolod, hogy valamelyik srácunk részt vehetett benne? Vállat vontam. – Tudom, hogy a hotelben mindenki csak félszívvel melózik, de azt nem tudom elképzelni, hogy ne vettek volna észre egy fickót, aki egy tetemet vonszol befelé. – Csak a lány hátát vagdosták össze – emlékeztetett Frank. – A gyilkos rádobhatott egy kabátot, úgy tehetett, mintha a csaj be lenne rúgva, hogy aztán mindenki orra előtt besétáljon vele. Itt nem úsznád meg ilyen könnyen, de a Skylightban…

– Mindenképpen szeretném őket lecsekkolni. Nincs ellenvetésed?– A te időd, arra fecsérled, amire csak jónak látod. De szólj nekem, mielőtt bármelyiküket is háborgatnád. Szeretném elsimítani a dolgot anélkül, hogy lázadás törne ki köztük, főleg most, hogy az a nyavalyás Raimi is itt csörtet a sarkamban. Úgy döntöttem, megyek, mielőtt még újabb tirádában törne ki. Már elindultam kifelé a neveket tartalmazó listával, mikor egy hirtelen ötlet megállított. – Ismered Richard Harney-t? Frank egy pillanatra lehunyta a szemét, igyekezett arcot társítani a névhez, aztán bólintott. – Azt mondta múlt héten, hogy a lánya szülinapi zsúrjára megy. Le tudnád ellenőrizni…– Richard Harney-nak nincs lánya. Kis szünet után megkérdeztem: – Biztos vagy benne? – Tökéletesen. – Nős? – Éppen válófélben van. Nincsenek gyerekei. – Akkor nyilván összekevertem valakivel. Viszlát, Frank! Richey már elhagyta az épületet, mikor keresni kezdtem. Éppen a címét akartam megtudni, hogy utánajárjak a dolognak, mikor kiszúrtam Vincent Carellt, aki épp az egyik titkárnővel trécselt. Úgy döntöttem, előbb vele váltok egy-két szót. Nem örült, amiért félbeszakítottam a beszélgetésüket, de azért otthagyta a nőt, mikor mondtam, hogy fontos. – Mit cseszegetsz?– mordult rám. – Nem láttad a köztünk repkedő szikrákat? Ilyen közel voltam ahhoz, hogy… – Emlékszel még a kirándulásunkra a Frigóban?– vágtam a szavába. – Úgy nézek ki, mint egy aranyhal? Persze, hogy kicseszettül emlékszem rá. Mi van vele?– Először Richard Harney-t akartad magaddal vinni. – Aha, és?– váltott megint flegmára. – Azt mondta, hogy a lánya szülinapi zsúrjára kell mennie. Azt is mondta, hogy már kihagyta az elsőáldozását, és ha most még ezt is lekési, a neje a kutyaólba fogja zárni. – És?– kérdezte Vincent unott pofával. – Richard Harney-nak nincs lánya.

– Nincs? – Válófélben van. – Tényleg? Közelebb hajoltam hozzá. – Elmondhatod te, hogy mi folyik itt, vagy kifacsarhatom Richey-ből. Akárhogy is, megfogom tudni. – Harney nem fog mondani semmit. Annál több esze van. – De neki kevesebb a vesztenivalója, mint neked. Ha beszél, és én cserébe megesküszöm, hogy mindent tőled hallottam… Vincent orrlyukai kitágultak. – Ne baszakodj velem, Algiers! – Nem fogok. Akkor nem, ha együttműködsz velem. Mondd el, hogy mi volt a szitu, és én az egészet megtartom magamnak. Egy szót se szólok senkinek. A mi kis titkunk marad. Vincent vett egy nagy levegőt. – Ha bárkinek is elmondod… – Nem fogom. – Ford rendezte így. – Mit rendezett így? – Azt mondta, hogy várjam meg, míg lejössz, aztán menjek be utánad. Harney már bent fog várni, és azt válaszolja majd, amit kell, mikor elmondom, amire Ford utasított. – És?– sürgettem. – Ford számított rá, hogy meg fogod sajnálni a bolondot, és felajánlod, hogy a helyére állsz. Ha nem tetted volna meg, akkor kifelé menet össze kellett volna balhéznunk, nekem meg vissza kellett volna tépnem hozzád, hogy közöljem, te veszed át a helyét. – Miért? – Nem tudom. – Vincent… – Nem szarozok, Algiers. Ford se tudta. A Kardinális parancsát követte. Egyikünk sem tudott a barátnődről.

– Nem tudtad, hogy Nicola Hornyak fekszik ott kiterítve? – horkantam fel kétkedve. – Soha nem hallottam róla, mielőtt te nem azonosítottad. Ford se. – De a Kardinális igen. Vincent vállat vont. Elléptem tőle, és megköszöntem neki az együttműködést. Erre csak fintorgott, és újra figyelmeztetett, hogy senkinek se áruljam el, amit mondott, majd visszament a titkárnőhöz. Én kerestem egy széket és lerogytam rá. Tudtam, hogy a Kardinális már a kezdetektől fogva tudott Nicről – az akta bizonyította de soha eszembe sem jutott, hogy direkt azért küldtek oda engem, hogy megtaláljam a testet, hogy ő rendezte úgy a dolgokat, mintha én döntöttem volna. Eszembe jutottak a sráckoromban tanult kártyatrükkök, és hogy milyen fontos volt bennük a manipulálás. Egy jó bűvész képes úgy manipulálni a nézősereg egyik tagját, hogy a megfelelő kártyalap mellett döntsön, azt a látszatot keltve, mintha ő maga választotta volna. A Frigóba tett utam egy igen kifinomult manipuláció volt, amit a Kardinális rendezett, hogy úgy tűnjön, mintha az egész csak egy hihetetlen véletlen lenne. És amilyen idióta voltam, meg is kajáltam. Most, hogy már tudtam Vincentről és Richey-ről, muszáj volt elmerengenem azon, hogy Mr. Dorak vajon milyen más trükköket vetett még be velem szemben. Azt feltételeztem, hogy a Kardinális Nic miatt kezdett érdeklődni irántam, de talán éppen fordítva történt a dolog. Bevallotta, hogy azóta szemmel tart, amióta csak beléptem az Osztaghoz. Talán úgy döntött, itt az ideje, hogy felhúzzon, és megnézze, mekkorát ugrom. Lehet, hogy Nicet az ő parancsára ölték meg, és aztán úgy szervezték, hogy én találjam meg? Ha igen, akkor a bolondját járatja velem. Nicola Hornyaknak soha nem szolgáltatnak igazságot, ha a Kardinális írta alá a kivégzési parancsát. A csütörtök hátralevő részét és a péntek nagyját is a Pártközpontban töltöttem. A harminchat Skylightos osztagost ellenőriztem le, átfésültem az aktáikat terhelő adatok után kutatva, amiből akadt is szép számmal. Tizenkilenc rovásán volt legalább egy gyilkosság, tizenketten sittesek voltak, négyen narkósok, kilencen vagy rehabilitációra jártak vagy már befejezték. Egyikük titkos ügynökként szolgált a Közel Keleten, egy másik ismert anarchista volt, aki erkölcsi válságba került, miután felrobbantott egy gyerekekkel teli iskolát. Hárman régebben homokos prostik voltak, ketten pedig striciként próbáltak érvényesülni. A többségük hazárdjátékos volt, sokat vedeltek és bizarr módszerekkel keféltek fűvel-fával. Ám semmi sem kapcsolta őket össze Nickel, Rudi Zieglerrel vagy Paucar Wamival. Rengeteg időt szenteltem a homokos prostiknak és a striciknek, mert arra gondoltam, hogy talán hasonló körökben mozoghattak, mint Nic, de ha így is volt, nem készült róla feljegyzés. Felírtam, hogy váltanom kell majd velük pár szót négyszemközt, de nem volt sürgős. Előbb egy másik halat kellett kifognom. Paucar Wamit. Senki sem tudta megerősíteni, hogy a városban van, mióta likvidálta Johnny Grace-t, noha több olyan hullára bukkantak, akiken megtalálható volt számos védjegyének egyike-másika. Aznap,

pénteken telefonon kérdezősködtem körbe, ami nem volt a legjobb módszer – az emberek mindig többet hajlandóak elárulni élőszóban. Az volt a tervem, hogy a nyomozást szombat délelőtt folytatom az osztagosok magánéletének felderítésével, a nap hátralevő részében pedig az utcákat fogom róni. Ha semmire sem jutok, vasárnap felkeresem Fabiót. Későn bicikliztem haza, égő szemmel, lüktető halántékkal. Nem szoktam hozzá a rengeteg papírmunkához és a képernyőbámuláshoz. Úgy éreztem magam, mint akit megcsapoltak. Beugrottam Alihoz és vettem egypár bagelt. Képtelen voltam kézbe venni egy könyvet vagy akár csak egy magazint, így egyszerűen benyomtam a bageleket, csináltam magamnak egy meleg limonádét, hogy enyhítsem a lüktetést a fejemben, és bezuhantam az ágyba. Perceken belül már aludtam is. Csepegésre ébredtem. A halk és egyenletes nesz túl tompa volt ahhoz, hogy akár egy alvó macskát is felébresszen, én azonban hozzá voltam edződve, hogy a legkisebb szokatlan zajra is felriadjak – lépésekre, ajtó-nyikorgásra, nem várt csepegésre. Tudtam, hogy nem a csapból jön – minden este ellenőriztem, ahogy minden víztakarékossággal törődő, rendes állampolgárnak illene megtennie a globális felmelegedés korában. A fürdőszobám az ágytámlánál húzódó fal túloldalán volt, a konyha pedig tőlem messze, jobbra helyezkedett el a lakásban, ám a csepegés a nappali közepéről hallatszott. Fürgén felültem, talpamat megtámasztottam az ágy melletti padlórészen. Benyúltam a matrac alá, és kitapogattam, majd megmarkoltam az oda rejtett pisztolyomat. Felálltam és az ajtó felé néztem, aztán nesztelenül elkezdtem arrafelé lopózni, készen arra, hogy bármikor tüzet nyissak. Fülemet az ajtóhoz nyomtam. Az egyenletes csepegés továbbra is hallatszott, de kizártam a tudatomból, és más zajok után kutattam: ziháló légzés vagy egy szorongó szív dobogása után. Semmi. Leoltva hagytam a villanyt és lenyomtam a kilincset, hagyva, hogy az ajtó magától táruljon fel. Elléptem balra, arra az estre, ha valaki lenne a túloldalán arra várva, hogy kirontsak. De senki sem moccant. Kiléptem az ajtón, bal kézzel megtámasztva jobbomat, mellyel a fegyvert nyújtottam magam elé. Senki sem volt ott. A szobát árnyékok szabdalták, de egyetlen gyors pillantással felmértem, hogy üres. Leszámítva a villanykörtéről lelógó valamit a szoba közepén, ahonnan a csepegés hallatszott. Gyors léptekkel indultam meg felé, jobbra és balra kapkodva a fejem, nem engedtem, hogy az éberségem alábbhagyjon. Ahogy közeledtem a szoba közepe felé, úgy erősödött a csepegés. Ismét arra koncentráltam, hogy kizárjam a tudatomból. Vagy harminc centire voltam tőle, mikor megálltam. Egy levágott emberi fej tarkóját bámultam. Egy dróton lógott, és lassan forgott körbe.

Ahogy az arca felém fordult, azt hittem, hogy biztos az egyik rémálmom elevenedett meg, és Tom Jeery szellemfeje az. A levegő a torkomon akadt, és feljebb emeltem a fegyverem csövét. Majdnem beleeresztettem az egész tárat, de sikerült úrrá lennem magamon, még mielőtt tüzeltem volna. A fej nem jelentett fenyegetést. Azzal, hogy rálövök, csak a lőszert pazarlom, és elárulom, hogy az értelmetlen pánik a hatalmába kerített. Lélegzet-visszafojtva néztem, ahogy az arc szembefordul velem. Tudtam, hogy nem lehet a halott apám, de nem tudtam lerázni magamról a félelmet, hogy az ő szelleme jött el, hogy megszidjon, amiért nem törődtem halandó porhüvelyével. Aztán megpillantottam az arc két oldalán lefelé tekergőző két kígyót, és azonnal megfeledkeztem minden természetfeletti kísértetekről szóló gondolatról. Ez nem egy fantom volt. Ez a város halálos urának szilárd, test nélküli feje volt – Paucar Wamié!

13. fejezet Többévnyi kiképzés eredménye tűnt el nyomtalanul egy pillanat alatt. Megdermedtem, a kezem az oldalam mellé hullt, a szemem tágra nyílt. Wami arca teljesen kitöltötte a látómezőmet. A padlóra csöpögő vér keltette zaj eltömte a hallójárataimat, és süketté tett minden másra. Tőlem akár éghetett is volna a város, akkor se vettem volna észre. Csak a fej létezett, a kinyomott szemek, az orr mellett felhasadt bőr, ahol két, hüvelykujj nagyságú bemélyedés hasította ketté az állat (véső és kalapács? fúró?), ahol a kígyófejeknek találkozniuk kellett volna. Annyira lekötött a látvány, hogy még az sem jutott eszembe, hogy feltegyem magamban a kérdést, vajon hogy került ide, ki akasztotta fel a körtére, és hogy hol van most ez a valaki. Egy kéz siklott át a vállam felett, és ujjak ragadtak torkon. Egy másik kéz elsüvített az arcom bal oldala mellett. A középső ujján gyűrűt viselt, amiből egy tíz centis tüske meredt elő. Egyetlen mozdulatot kellett volna tennie vele, hogy a bal szememből csak ragacsos massza maradjon. – Ülj le!– szólított fel a támadóm, és éreztem, hogy egy szék pereme (csak az lehetett, ami a hálószobai ablaknál állt) mélyed bele a vádlimba. Ha az előttem lógó fej vonásait nem torzította volna el a kín, megesküdtem volna rá, hogy nevet. A torkomat szorongató kéz visszahúzódott. Kisvártatva ugyanezt tette a gyűrűs kéz is. Csak egy bolond kapott volna a pisztolyához, úgyhogy mozdulatlan maradtam. – Hol voltál?– kérdeztem, és hányinger kerülgetett, amiért ilyen könnyen elkapott. – Az ágy alatt – vihogta. – Hát nem onnan bújik elő minden mumus? Nyilván nem csak pár másodpercig állhattam a szoba közepén megdermedve, ha maradt ideje előbújni, felragadni a széket és átvágni a szobán. Miért nem vettem észre? Még egy szellem is csapott volna valami apró neszt! – Ki vagy te?– tudakoltam. – És mit akarsz? – Mindent a maga idejébe – felelte, aztán kinyújtotta a kezét, és megbökte a fejet. – Tudod, hogy kié ez?Nagyot nyeltem. – Igen. – Mondd ki a nevét! Hallani akarom. Megnyaltam a szám. Nem tudtam, hogy mi történt, de együtt kellett működnöm. Bárki volt is ez a pasas, megölte azt az embert, akiről a legtöbben azt állították, hogy nem lehet megölni. Nem lett volna okos félvállról venni. – Ő Paucar Wam – harákoltam. – Tényleg?– mintha jól szórakozott volna ezen. Hosszú szünet következett, és csak kevés választott el attól, hogy felpattanjak. Végül sikerült legyűrnöm a késztetést, bár nem volt könnyű.

– Tudod, hogy miért vagyok itt?A kérdés meglepett. Képtelen voltam válaszolni. Aztán éreztem, hogy valami éles karcolja végig a csupasz hátamat, mire a szavak egyből előtörtek belőlem. – Nem. Még azt sem tudom, hogy ki vagy. Honnan tudnám, hogy… – Elég!– veregette meg a jobb vállamat. – Nem azért jöttem, hogy megöljelek. A keze a látómezőmbe került, és rábökött vele a fejre. – Eleget gyilkoltam már ma éjszakára. – Ezt írásba is adnád?– vacogó fogam erőteljesen rácáfolt színlelt virtuskodásomra. – Vérrel írom le neked, ha óhajtod – tréfálkozott az idegen. – Nehogy eszedbe jusson megfordulni! Ha meglátod az arcom, meg kell, hogy öljelek. – Ki vagy te?– kérdeztem, ezúttal higgadtan. Nem volt kizárt, hogy csak játszik velem, és esze ágában sincs életben hagyni, de egyelőre nem tűnt a helyzet olyan kétségbeejtőnek, mint eleinte. – Kérdezd inkább, hogy ki nem vagyok – felelte rejtélyesen. – Oké. Ki nem vagy? – Nem vagyok – mutatott a kéz ismét a fejre. – Ő pedig nem Paucar Wami. A neve Allegro Jinks… volt. Összeráncoltam a homlokom, és a vékony drótról lógó arc tetoválásaira meredtem. Pont ilyennek képzeltem Wamit. Elgondolkodva beszélni kezdtem. – Nem tudlak követni. Ha ő nem… Ekkor leesett a tantusz és felnyögtem. Paucar Wami – egész biztosan ő volt a támadóm - felnevetett. – Látom, már nem kell bemutatkoznom. Remek. Utálom a formaságokat. – Miért vagy itt?– érdeklődtem. – Mit akarsz tőlem? – Semmit nem akarok, Al. Szövetségesként jöttem, és a jóindulatom jeleként hoztam el neked ezt a pompás fejet. Postán akartam elküldeni, de aztán arra gondoltam, talán értékelnéd a személyes találkozást. Éreztem a leheletét a tarkómon, ahogy közelebb hajolt, hogy a fülembe súgjon. – Kerestél. Kérdezősködtél. Pletykákat indítottál útnak. Azt terjesztetted, hogy én öltem meg a Hornyaklányt. Ki nem állhatom az ilyen rágalmakat. Szokványos esetben gyorsan véget vetettem volna a hazugságoknak, de nem értettem, miért vagy olyan biztos abban, hogy közöm van az ügyhöz. Kicsit kutakodtam, és kiderült, hogy a lányt többen is együtt látták egy Paucar Wamihasonmással. – Hasonmással?– majdnem hátranéztem a vállam felett, de aztán eszembe jutott a figyelmeztetés. – Akkor nem te voltál Nickel?

– Soha nem találkoztam Nicola Hornyakkal, még csak nem is hallottam róla, míg a kérdezősködésed fel nem hívta rá a figyelmem. Éreztem, hogy a teste nekipréselődik a hátamnak. Nem mozdultam, bár erős volt a késztetés, hogy kitérjek az érintése elől. Megsimogatta a halott fejét, megcirógatta a tekergőző kígyókat, egyiket a másik után. – Ezek a szépségek az enyémek, senki máséi. Senki másnak nincs joga viselni ezeket a kígyókat. Mikor hallottam erről az imposztorról, körbejártam néhány tetkószalont, hogy kiderítsem, ki másolta le őket az engedélyem nélkül. Egy Hu Jün-fen nevű vézna kínai volt a bűnös. Micsoda művész! Kár, hogy meg kellett ölnöm, de meg kellett hogy tanulják a leckét. Hu Jün emlékezett a kígyókra és a kuncsaft nevére, meg hogy egy csinos fehér csaj volt vele. – Mikor történt ez?– kérdeztem, és kíváncsiságom eloszlatta a félelmem java részét. – Öt héttel a lány halála előtt. Igen – mondta, még mielőtt kinyithattam volna a szám, hogy kérdezzek – a lány Nicola Hornyak volt, noha ezt csak akkor tudtam meg, amikor felkerestem Mr. Jinkst. A fickó olyan szívósan titkolta a lány kilétét, ahogy csak tudta, tekintettel a körülményekre, de végül kénytelen volt megosztani velem, bármilyen fájdalmas volt is ez neki. Allegro Jinks szétzúzott arcára meredtem, és emlékeztettem magam, hogy mindent mondjak el Waminak, amit csak tudni akar, abban a másodpercben, amint megkérdi. – Jinks ölte meg a lányt?– Nem – sóhajtott fel Wami. – Aznap este a csaj felhívta, és azt mondta neki, hogy maradjon otthon, mert feljön hozzá. Várakozás közben elaludt. Semmit nem hallott a lányról, míg a következő héten be nem került az újságokba. – Ez volt az ő sztorija?– Ez volt az igazság – éreztem a hangjából, hogy elmosolyodott. – Az emberek nem hazudnak, mikor kinyomják a szemüket, aztán megdolgozzák a nemi szervüket. A gondolattól a heréim visszahúzódtak a hasüregembe. – Tudta, hogy ki ölte meg a lányt?– kérdeztem, kitörölve a megcsonkított Jinks képét a fejemből. – Nem. Nem tudott semmit a viselt dolgairól. A csaj jó két héttel a tetoválás elkészítése előtt szedte fel. Álnevet mondott neki. Nem árulta el, hogy hol lakik. Kénye-kedve szerint használta. – Szexre? – Meg minden másra is. A tetkó a lány ötlete volt, ő nem akarta. Olyan feslett és zabolátlan dolgokat művelt vele, hogy belepirulok, ha csak rágondolok. így nyerte meg magának. Még arra is rávette, hogy leborotváltassa a fejét – a pasasnak még göndör fürtjei voltak, mikor találkoztak. – Elmondta a lány, hogy miért? – Azt mondta, hogy így szexisebb – kuncogott Wami. – Ami, bátran mondhatom, tényleg igaz. A tekintetem ismét a kígyókra villant, de most már a borotvált fejre is sikerült összpontosítanom, és észrevettem, hogy vékony sörteréteg borítja. Miközben ezt bámultam, próbáltam összerakni magamban ezt az egész őrületet. Wami ismét megszólalt.

– Ennyi az én sztorim. És mi a tiéd? Van valami ötleted, hogy a barátnőd miért csinálta ezt Allegróval?– Ismert egy Rudi Ziegler nevű médiumot – feleltem, francot se törődve azzal, hogy bizalmasan kezeljem a személyes információkat. – A lány elvitte hozzá Wamit… Jinkset. Azt mondta róla, hogy ő a démonszeretője. Talán hallott a tetteidről, és arra gondolt, így nézhet ki egy démon. – Érdekes. Allegro említette, hogy a nőt érdekelték az okkult dolgok. Mit gondolsz, látogassam meg Mr. Zieglert? – Nem kell. Ártalmatlan vén bolond. Semmi köze nincs a lány halálához. – Akkor viszont kinek van? – Nem tudom – nyögtem fel. – Azt hittem, te tetted, míg fel nem bukkantál ezzel – a fej felé intettem. – Nem te voltál?– kérdezte Wami mintegy mellékesen. – Én?– pislogtam. – Az aggódás az álcázás egyik legpompásabb formája. Senki sem fog gyanakodni arra az emberre, aki ennyire elszántan akar igazságot szolgáltatni a lánynak, a hősre, aki ide-oda rohangál, és ész nélkül megvádol mindenkit. – Nem én öltem meg. – Engem nem érdekel, hogy te tetted-e vagy sem. Így is, úgy is életben hagylak. De a gyónás csodákat képes művelni az ember lelkével. – Nem én öltem meg – mondtam, ezúttal kimérten. – Rendben – sóhajtott fel Wami. – Csak gondoltam, megkérdem. Éppen csak hallani lehetett, ahogy felállt. – Akkor hát megyek is. – Mindössze ezért jöttél? Hogy megmutasd a fejet és mesélj Jinksről?– És hogy tisztázzam a nevem. Nem mintha szükségem lett volna rá. Sok gyilkosságot tulajdonítanak nekem ebben a városban, és általában nem érdekel, mit gondolnak az emberek. De hallottam a kapcsolatodról a Kardinálissal, és…– elhallgatott, aztán vállat vont (ezt a ruhája zörgéséből gondoltam). – Büszkeségből tettem. Megoldottam a rejtélyt, és meg akartam osztani valakivel. – Csak a rejtély egy részét oldottad meg – emlékeztettem. – Nem találtad meg Nic gyilkosát. – Az engem nem is érdekel. Tudni akartam, hogy ki utánoz engem és miért. Ha a Hornyak lány élne, őt is meglátogatnám, és megkérdezném, miért ragaszkodott az átfazonírozáshoz, de még nekem sem sikerült soha kicsikarni a holtak titkait. – Hogy bízhatnék meg benned? Lehet, hogy magad vetted rá Jinkset a tetoválásra, hogy megtévessz mindenkit. – Miért tettem volna?

– Hogy abbahagyjam a szimatolást körülötted. Wami hangosan felnevetett. – Mondtam, hogy érdekelsz, Al Jeery. Egy percig sem bosszantott a kérdezősködésed. Ha így lett volna, ugyanoda küldtelek volna, mint ahová Allegro Jinkset. Továbbra is kérdezősködhetsz utánam, ha akarod, bár azért nem ajánlanám. – És mi van Jinksszel?– kérdeztem, inkább érzékelve, mint hallva, hogy Wami elindul kifelé. – Nem viszed magaddal? – A – kuncogta – én megszabadultam a testtől. Úgy tisztességes, hogy te gondoskodsz a fejről. – De ha elkapnak vele… – Nem fognak. A hálószobám ablaka kinyílt, és halk nyikorgást hallottam, ahogy Wami kibújt rajta. A hátsó tűzlétra már évekkel ezelőtt leszakadt. Csak a falon mászhatott fel, mint valami denevér. – Számolj ötvenig!– szólt még vissza. – És Al? – Igen? – Lassan számolj! Aztán eltűnt, én pedig elkezdtem életem leglassabb számolását. Sorra vettem Wami állításait. Mire készülhetett Nic Allegro Jinksszel? Miért kellett ez a megtévesztés? Csak egy játék volt, és azért formálta a híres sorozatgyilkos képére a szeretőjét, hogy egy jót borzongjon? Vagy valaki más beszélte rá erre a lányt? Félredobtam a kérdéseimet, és a legsürgetőbb problémára összpontosította – a fejre. Gyorsan meg kellett szabadulnom tőle. Lehet, hogy Paucar Wami gondtalanul fütyörészve sétálgathat fejekkel a kezében, de ha engem meglátnak vele, akkor cseszhetem. Akadtak olyanok – például Howard Kett – akik szíves-örömest bekasztliztak volna jó hosszú időre, és ez igazán remek alkalom lenne a számukra. Azt sem zárhattam ki, hogy Wami épp erre pályázott. Levágtam a fejet – a drótra kötött csomókat túl sokáig tartott volna kibogozni – és beledugtam egy műanyag zacskóba, ráhúztam egy párnahuzatot, majd az egész csomagot egy fekete zsákba pakoltam, és szorosan összehúztam a száját. A vér nagy részét gyorsan feltöröltem egy felmosóronggyal, és kicsavartam a mosogatóba. Majd később tisztességesen összetakarítok. A fej eltüntetése volt az első számú feladat. Sötét ruhát vettem, megfogtam a zsákot, és leóvakodtam a lépcsőn. A bringámon nem volt csomagtartó, így egy kézzel fogtam a kormányt, a másikkal meg a zsákot markoltam a csomó fölött, készen arra, hogy bármikor elhajítsam. Gond nélkül megérkeztem a Frigóba. Miközben beütöttem a biztonsági kódot, biztosra vettem, hogy nemsokára egy halom zsaru ugrik elő a semmiből, de nem így történt. Mikor az ajtó bezárult mögöttem, nekidőltem a legközelebbi falnak, és fújtam egy nagyot, először éreztem biztonságban magam azóta, hogy felébredtem a csepegésre.

Egy hivatalnok segített becsekkolni a fejet. Még a szemöldökét sem húzta feljebb, mikor ledobtam a zsákot a pultra, és közöltem vele, hogy szeretném letétbe helyezni. – Szüksége van egy dobozra vagy egy urnára?– tudakolta udvariasan. – Maga ugrat? – Nem, uram. A döntés a magáé. Azt feleltem, hogy egy doboz pompás lenne. Mikor részletesen kérdezgetni kezdett a tetemről, azt válaszoltam, hogy inkább nem mondanék semmit. Valamit bepötyögött a számítógépbe, aztán megfordította a képernyőt, és elém tolta a billentyűzetet. – Van hozzáférési kódja, uram? Megráztam a fejem. – Akkor kérem, gépelje be a nevét és a beosztását, majd nyomja meg az entert. – Nem akarom megadni a nevem. – Értem, uram. Nem fogom látni a nevét, csak a beosztását. Erre mindenképpen szükségem van ahhoz, hogy ellenőrizzem, van-e jogosultsága. Úgy tettem, ahogy kérte, de addig nem fordítottam vissza a képernyőt felé, míg azt nem láttam, hogy a nevem eltűnik, és felváltja egy sor kódszám. A hivatalnok ellenőrizte az adatokat, bólintott, majd a kezembe nyomott egy rövid formanyomtatványt és egy borítékot. – Kérem, adja meg az elhunyt nevét és minden olyan részletet, amit szeretne. Kor, cím, ismert rokonok stb. – Muszáj?– Attól tartok, igen, uram. Magának kék jogosultsága van, és ahhoz kell a formanyomtatvány. Elzárásra kerül majd, ahol senki nem fogja látni, csak a Kardinális közvetlen parancsára lehet majd hozzányúlni. – És az enyémre. Erre a fejét rázta. – Nem, uram. Csak a Kardináliséra. – Úgy érti, hogy amint ezt itt leadtam, nem kaphatom vissza vagy nem ellenőrizhetem le?– A zsákkal bármit tehet, uram, tetszése szerint hozhatja, viheti. A formanyomtatványhoz nem nyúlhat. Az a Kardinális tulajdona. – Hova kerül?– Nem mondhatom meg. De megnyugtathatom, hogy csak a Kardinális férhet hozzá, vagy valaki olyan, aki az ő felhatalmazásával bír. – Nem kell feltüntetnem rajta a nevemet? – Nem, uram.

– Mi van akkor, ha kitalálok egy nevet ennek a…?– megráztam a zsákot. A hivatalnok elmosolyodott. – Nyugodtan hazudhat a Kardinálisnak, ha akar, uram. Mogorván rámeredtem, aztán lefirkantottam Allegro Jinks nevét. Mivel semmit mást nem tudtam a fickóról, a formanyomtatvány többi részét üresen hagytam, aztán leragasztottam és visszaadtam a hivatalnoknak. – Nem akarom, hogy kivegyék a tárgyat a zsákból. – Rendben, uram. – Hogy tudom visszakérni, ha azt szeretném? – Amint végeztem a bevitellel, adok egy cédulát. Rajta lesz a doboz száma. – Én leszek az egyetlen, aki ismeri a számot? Erre vállat vont. – Készítünk egy bejegyzést, miszerint a doboz foglalt, de ez lesz az összes információ, ami szerepelni fog az adatbázisban. Már el akartam indulni, mikor hirtelen eszembe jutott valami. Csak Wami és én tudtuk, hogy mi történt Jinksszel. Ha Nicet valaki más bízta meg azzal, hogy győzze meg Jinkset az átalakításról, akkor lehet, hogy az illető keresni fogja a hiányzó bábuját. – Lehet neveket felcímkézni?– tudakoltam. – Van arra lehetőség, hogy értesítsenek róla, ha valaki egy bizonyos nevet keres? A hivatalnok bólintott. – Akiknek van hozzá jogosultságuk, azoknak igen. – Nekem van? – Feltétlenül, uram. – Akkor csináljuk! Felnyitott egy új ablakot, és ismét átadta nekem a billentyűzetet. – Felülre gépelje be a nevet! Jelölje meg, majd adja hozzá a sajátját, és hogy szeretné, ha értesítenék. Ha bárki felkeres minket, és rákeres a rendszerünkben az illetőre, értesíteni fogjuk magát. – Mi van akkor, ha nem adja meg a nevét? – Akkor egyszerűen csak arról fogjuk értesíteni magát, hogy valaki érdeklődött. – Van rá bármi esély, hogy eközben a hulla neve összefüggésbe kerüljön az enyémmel?

– Nincs, uram. Kivéve akkor, ha a Kardinális felhatalmazást ad a magára vonatkozó információk kiadására. Begépeltem a két nevet és a számomat, lenyomtam az entert, és végignéztem, ahogy az információk egy sípolás kíséretében eltűnnek. Néhány másodperc múlva már végeztem is. A tisztviselő a kezembe nyomott egy papírcetlit, a zsák pedig egy tálcára került, hogy hamarosan eltűnjön, és egy dobozba kerüljön. Elhagytam a Frigót, hazatekertem, és nekiálltam feltörölni a vért.

14. fejezet Ha Wami az igazat mondta – és azt mondta, mert könnyebb lett volna megölnie, mint hazudnia nekem – akkor egy új első számú gyanúsítottat kellett keresnem. Kiábrándító volt újra elölről kezdeni mindent, de egyben meg is könnyebbültem, hogy ő kikerült a képből. Ráadásul végtelenül jót tett az önbizalmamnak – ha képes voltam túlélni egy összeütközést Paucar Wamival, akkor úgy képzeltem, szinte bármit túlélhetek. A szombatot azzal töltöttem, hogy kapcsolatot kerestem Allegro Jinks és a Skylightos osztagosok között. Jinkset jó párszor letartóztatták, és a börtönbüntetések egészen a gyerekkoráig nyúltak vissza: négy évet ült fiatalkorúként, és mire tizennyolc lett, már nyolc évet töltött a rács mögött. Rákattant a krekkre, és üzletelt is vele, mikor kevés lett a lóvéja. Több bandának is a tagja volt, más-más időkben, de mióta két fivérét is beköpte, hogy enyhítsenek a büntetésén, távol tartotta magát tőlük. Meglepően kevés erőszakos cselekmény kötődött a nevéhez. Jinks gyáva volt. Amikor csak lehetett, kitért a harc elől. Lenyúlta a nőit – már azt a keveset, akit össze tudott szedni de soha nem verte meg őket. Soha nem ölt meg senkit, bár hencegett vele. Talán Nicet is a dicsekvése vezette meg. Talán azt hitte, hogy felizgatja, ha lefeküdhet egy gyilkossal, és amikor rájött az igazságra, átalakította Paucar Wamivá abban a reményben, hogy a gyilkos ki fogja tölteni sötét szenvedélyét a hasonmásán. Semmilyen közvetlen kapcsolatot nem találtam Jinks és az osztagosok között. Az egyikük alig pár tömbnyire lakott onnan, ahol Jinks meghúzta magát azután, hogy letöltötte az utolsó börtönbüntetését. Másik hat a szomszédságában nőtt fel, így sráckorukban ismerhették. Újabb három – akik közül az egyik homoszexuális prosti volt, ami ígéretes nyomnak tűnt – vele egy időben és egy helyen ült a sitten. Tudattam mindezt Frankkel, mielőtt felkerestem volna a börtöntöltelékeket. Ketten szolgálatban voltak a Skylightban, a harmadik otthon volt. Frank mindhármat behívatta a Pártközpontba, én pedig egymás után, négyszemközt leültem velük, és kifaggattam őket a múltjukról, Nic Hornyakról és Allegro Jinksről. Egyikük sem ismerte személyesen Nicet, noha mindegyikük hallotta már a nevét a Skylightos balhét követően. A meleg prosti emlékezett Jinksre a börtönből. Elmondta, hogy párszor vett tőle füvet – Jinksnek sikerült becsempésznie és elrejtenie valamennyit, amiből egy ideig tisztes hasznot húzott, míg végül el nem füstölte a maradékot – de a kapcsolatuk ennél messzebb nem terjedt. Egyikük sem tudta, hogy Jinks mostanában mivel foglalkozott, hogy hol lakott vagy, hogy mi lett belőle. Úgy tűnt, az igazat mondják, így kihúztam őket a listámról, és más irányba indultam tovább. Priscilla felhívott szombaton, késő este. Sokáig beszélgettünk. Most, hogy már tudtam róla az igazat, jobban megnyílt. Kötetlenül beszélt Nicről és a tréfáiról. Megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e listát készíteni Nic szeretőiről. Nem ment bele, de azt mondta, bemutat a barátaiknak,

a munkatársaiknak és az ügyfeleiknek. Azt is megígérte, hogy kapcsolatba lép Nic régi lovagjaival, és megkérdezi, akarnak-e beszélni velem. Abban egyeztünk meg, hogy délelőtt kezdünk. – Ne túl korán – kuncogott. – Szombat este b-u-l-i-z-o-m. Míg Priscilla elment bulizni, én visszatértem a papírjaimhoz – kupacokban álltak a padlón – és átfésültem őket nyomokat keresve, amelyek elvezethetnek a gyilkoshoz. Nic barátai érthetően nem voltak oda, hogy a magánügyeikről beszéljenek, és ha egyedül lettem volna, semmire sem jutok velük. De Priscilla addig édelgett, míg rá nem vette őket, hogy megnyíljanak. Viszont így sem tudtunk meg semmit. Néhányan nemrég együtt buliztak Nickel, de egyikük se látta vagy hallott róla a gyilkosság éjszakáján. Nem tudtak egyetlen olyan veszélyes kuncsaftról sem, akivel összeakadt volna. Senki sem ismerte az Allegro Jinks nevet. Néhányan megemlítették, hogy Nicet érdekelte az okkultizmus. Egy kamasz srác, akinek úgy ki volt lyuggatva a karja, mintha varrat lenne rajta, egyszer látta Nicet az egyik sikátorban, amint egy papírzacskó fölé görnyed. Az arca úgy ki volt festve, mint az indiánoké a moziban. Vagy az afrikaiaké. Azoké, akik a hadiösvényen járnak, vagy mi a francon, mondta. Tekergőző vonalakat, köröket, háromszögeket, meg efféle szarokat látott rajta. A lány meztelenül, magában motyogva tántorgott ide-oda, a zacskót az arcába tolta, és nagyokat szívott belőle. Kis idő elteltével bedobta egy kukába, és elimbolygott. A srác meg belelesett a zacskóba. – Egy döglött patkány volt benne!– sipította. – A papírt átáztatta az állat vére. Ezt szagolgatta a csaj. Azóta nagy ívben elkerültem. Az egyik barátnője azt mesélte, hogy Nicola megpróbálta felkelteni az érdeklődését a fekete mágia iránt. – Mindig noszogatott, hogy olvassak el mindenféle hátborzongató könyveket – fóliánsokat, ahogy ő nevezte őket. Párba belenéztem, Rút, iszonytató dolgok voltak bennük. Döglött állatok, rikító maszkok fotói, meg holtakat feltámasztó varázsigék. Megkérdeztem tőle, hogy Nic nem hívta-e el soha spiritiszta szeánszra. – Párszor. – Kihez? – Valami Ziegler nevű pasashoz. Rudi. Akadtak még páran hasonló sztorikkal. Szinte mindenki tudott arról, hogy Nic állítása szerint kacérkodott a boszorkánysággal, a varázslattal, a fekete mágiával, meg „az efféle szarságokkal”. Úgy határoztam, talán több figyelmet kellene szentelnem az emberáldozatelméletnek. Kedden felhívtam Ellent és megkérdeztem, hogy áll Zieglerrel. Nem volt boldog, hogy hall felőlem. – Mondtam, hogy hívlak, amint van valami beszámolnivaló – csattant fel. – Tudom, csak éppen… – Ne erőszakoskodj!

– Én nem… – Ha még egyszer felhívsz, lőttek az alkunak. Azzal lecsapta. Élveztem a Priscillával töltött pár napot. Ragaszkodott hozzá, hogy egymásba karolva sétálgassunk, és kellemes szokásává vált, hogy a vállamra hajtotta a fejét, és halkan mormogott valamit, amit alig értettem. Soha nem közeledtem hozzá, de rengetegszer elképzeltem, ahogy ágyba bújunk, és mikor nem figyelt, rendszeresen levetkőztettem a tekintetemmel. Kedd este azt mondta, hogy mostantól nélküle kell boldoguljak a hétvégéig. Eddig elhanyagolta a munkáját a szépségszalonban, de nem jelenthet beteget a végtelenségig. Meghívott, hogy pénteken, munka után találkozzam pár barátjával. Azt feleltem, hogy átgondolom a dolgot és maradjunk kapcsolatban. Csókkal, egy afféle testvéri puszival búcsúzott tőlem. Semmi romantikus vagy sokat ígérő nem volt benne, de az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy erről ábrándoztam. Szerdán ismét bele akartam vetni magam a papírmunkába – kapcsolatot kerestem Ziegler, Jinks és az osztagosok között – de mikor végignéztem az aktákon és kitüremkedő beleiken, a fejemben átkattant egy kapcsoló. Közel két hete tömtem tele a fejemet profilokkal, elméletekkel, tényekkel és számokkal. Szükségem volt egy kis lazításra. És mivel a saját magam főnöke voltam, engedélyeztem is magamnak. Elbicikliztem reggelizni a Shankarba, hogy végre egy rendes étkezéssel készüljek fel a napra. Egyedül ettem, nem akartam, hogy bárki is lefoglaljon a pihenőnapomon. Ezután hosszú sétára indultam a folyóparton, és két órán át bandukoltam komótosan. A látvány nem volt valami nagy szám, de jólesett a vízen úszó hajókat bámulni. Mindig is ábrándoztam egy saját hajóról. Ha megfejtem az ügyet, talán afféle jutalomként kérek a Kardinálistól egy jachtot, meg pár hónap szabadságot, hogy fel s alá hajózgassak a part mentén. Tikkasztó nap volt, és a séta végére fürödtem az izzadságban. Elindultam hazafelé, hogy lezuhanyozzam, de ekkor jobb ötletem támadt: kerestem egy uszodát, és úsztam egyet. Negyven hosszt nyomtam le, rendszeres időközönként úszásnemet váltva. Mire kijöttem, úgy éreztem magam, akár egy hal. Utána felkerestem a Pingvinkarom nevezetű bárt. Csendes gyógy gödör volt, semmi zene, tévé vagy bármi sallang. Csak alkohol, egy söntéspult, meg rengeteg szék. Rendeltem egy csésze kávét, és néztem, ahogy pár hatvan körüli pasas dartsozik. Elcsevegtem velük a gyerekeikről, hogy hol dolgoztak a nyugdíj előtt, és hogy mivel töltik mostanában a napjaikat. Majd nyakamba vettem a várost, céltalanul kószáltam, elvegyültem a késő esti tömegben. Bekukkantottam egy éjjelnappal nyitva tartó könyvesboltba, és kiválasztottam egy izgalmas James Ellroy-regényt. Ismét leballagtam a folyóhoz, és most a kivilágított és részeg mulatozókkal teli hajókat kezdtem bámulni. Elköltöttem egy kései vacsorát a Feketeszakáll Gályája névre keresztelt, kalózos tematikájú étteremben. Egy körül értem haza és lefeküdtem.

Annyira élveztem a pihenést, hogy kivettem a csütörtököt is. Sajna a második pihenőnapom elég kurtára sikeredett, mert ahogy belekezdtem az Ellroy-regénybe, a mobiltelefonom berregni kezdett. – Mi van?– mordultam bele a készülékbe. – Mr. Jeery? Női hang volt. Ismeretlen. – Aha. – A nevem Monica Hope. A Frigóban dolgozom. Azt kérte, hogy értesítsük, amennyiben valaki érdeklődik Allegro Jinks iránt. A szívem gyorsabban kezdett verni. – Igen. – Volt itt valaki. Felkaptam egy tollat. – Meghagyta a nevét? – Igen, uram. Telitalálat! A fickót Breton Furstnek hívták, és egyike volt a Skylightot őrző osztagosoknak Nic meggyilkolásának az éjjelén. A csapat egyik tisztább arca, sosem volt börtönben, nem voltak illegális ügyletei, tizenkilenc éves kora óta nős, három gyereke van, megbízható. Nem kértem engedélyt Franktől, hogy kikérdezzen – ha így teszek, beszélnem kellett volna neki Jinksről, de ezt inkább megtartottam magamnak és Furstnek. A Pártközpontban lekérdeztem, hogy merre jár éppen, és megtudtam, hogy épp otthon van nappali eltávon. Megkaptam a címét, és átrobogtam a városon. Az utcán volt, mikor megérkeztem és éppen egy piknikes kosarat pakolt a kocsija hátuljába. A két idősebb srác – egy kisfiú és egy kislány – a hátsó ülésen ültek, a fejtámlákra támaszkodva figyelték apjuk ténykedését. Megjelent a felesége is, nyomában a legkisebb kölyökkel, és megkérdezte, hogy mindent kihoztak-e. Furst igennel felelt, mire a nő bezárta az ajtót és elindult a kocsihoz. – Mr. Furst! Breton!– kiabáltam oda, miközben bringámat egy falhoz támasztottam, és sietve elindultam feléjük. A férfi gyanakodva mért végig, jobbjával a pisztolya felé nyúlt, amit egyből kiszúrtam az oldalán. Elmosolyodtam és felmutattam az üres kezemet. Én felismertem az aktájában látott fényképekről, de ő engem nem. – Segíthetek?– tudakolta. A felesége megállt a járdán, és beadott egy zsákot a hátul ülő gyerkőcöknek. A legkisebb elindult az apukája felé.

– A nevem Al Jeery. Fel kell… – Hallottam már rólad. A Pártközpontban dolgozol, igaz? – Pontosan. Beszélnem kell veled. Összeráncolta a homlokát, és a nejére meg a gyerekekre nézett. – Nem várhat? – Allegro Jinksről van szó. Erre kedvetlenség kúszott az arcára, és körülnézett. Nem sokkal odébb egy idős úriember mosta az autóját. A szemben levő járdán egy háziasszony tolta a babakocsiját, nyomában egy másik gyerek haladt. – Csak azért jöttél, hogy beszélgessünk? Furst idegesnek tűnt. – Csak ezért. Felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy segíthetek, de menjünk be! Csak előbb hadd…Megfordult, hogy megmondja az asszonynak, hogy később indulnak, mikor megtántorodott és tett néhány lépést hátrafelé. Azt hittem, elvesztette valamitől az egyensúlyát, de aztán megpillantottam az egyre terebélyesedő piros foltot az inge elején. A keze rángásából láttam, hogy a haláltusája vette épp kezdetét, nem pedig az egyensúlyát próbálja sikertelenül visszanyerni. – Breton?– förmedt rá éles hangon a felesége. Elindult felé, hogy megtámassza, de a férfi még azelőtt elesett, hogy a nő a közelébe érhetett volna. – Breton!– sikoltotta és futni kezdett. Újabb sikolyra nyitotta a száját. De mielőtt kiereszthette volna, egy újabb lövedék húspéppé darálta a torkát. A nő térdre rogyott, és a halott férjéhez mászott. – Vissza!– bömböltem. Bármennyire is ledöbbentem, a fegyverem addigra már a kezemben volt, és célba vettem az út túloldalán álló házak sorát. De a gyilkos túl gyorsan csapott le. Nem sikerült kiszúrnom a rejtekhelyét. – Mrs. Furst! Ne jöjjön… A feje búbja vér– és hajfelhővé robbant, és az asszony arccal a földre zuhant. A hátsó ülésen ülő két srác torkaszakadtából sikoltozni kezdett. A kislány a kocsiablakot kezdte püfölni és azt kiabálta: – Mami! Mami! A kisfiú vadul rugdosta az ajtót, amit nyilván a gyerekzár miatt nem tudott kinyitni.

– Bukjatok le!– ordítottam. – Húzzátok le a kibaszott fejeteket!Nem hallgattak rám. A kisfiú hagyta a zárat, és nekiállt inkább letekerni az ablakot. Félig már lehúzta, mikor a melle vörös csontszilánkok erdejévé változott. A fejét hátralökte a becsapódás, nagy erővel nekiütődött a tetőnek – nem mintha még számított volna – aztán a fiú előrehanyatlott. Kiszúrtam az orvlövészt – második ház balra, második emeleti ablak – és tüzeltem. Csakhogy én az utcán voltam egy pisztollyal, ő meg a magasban egy puskával. Jobb lett volna, ha nem pocsékolom a lőszert. A kocsi hátsó szélvédőjének üvege beterítette a kislányt. Felsikoltott a fájdalomtól, és eltakarta a kezével az arcát. Eltűnt a szemem elől, és pár másodpercig azt hittem, hogy ott is marad, biztonságban. De aztán mégis felpattant, mint egy jancsibohóc, és a szeméről kezdett kiabálni, segítségért esdekelt, az anyukáját hívta. Két halk cuppanás hallatszot – mint mikor a nedves ajkak szétválna – és nem sikoltott többet. Eddigre már fél térdre rogytam, megtámasztottam a pisztolyomat, és a célpontra összpontosítottam. Eltaláltam az ablakot – ami nem volt kis teljesítmény onnan, ahonnan lőttem – mire az orvlövész visszahúzódott. Tekintetem a legkisebb Furst-gyerekre villant, az egyetlen túlélőre. A fiúcska az apja mellett guggolt, a véres ingét ráncigálta bömbölve. Még túl kicsi volt, hogy felfogja, mi történt, de ahhoz már elég nagy, hogy értse, valami komoly baj van. Ebben a pozícióban kellett volna maradnom vagy lebuknom a kocsi mögé, de hogy hagyhattam volna ott a gyereket a nyílt terepen, kiszolgáltatva egy olyan gyilkos irgalmának, aki még csak hírből sem ismerte a fogalmat? Miközben azért imádkoztam, hogy az orvlövész ne foglalja el ismét a pozícióját, rávetődtem a gyerekre. Bal kézzel megragadtam, felkaptam a földről, és megperdültem. Egy lövedék súrolta végig a jobb karomat. Vörös permet csapott az arcomba. Nem engedtem le a pisztolyomat, bár így, hogy átmenetileg megvakultam, semmi hasznát nem vettem. Megbotlottam, ahogy a gyerek súlya elrántott. Seggre ültem, nevetségesen könnyű célpontot nyújtva. A mellem felé kezdtem húzni a kisfiút, azt tervezve, hogy megfordulok és testemmel védem, hogy legalább egyikünk megússza. De mielőtt meghozhattam volna a végső áldozatot, a gyerek arca vérvörös robbanásban freccsent szét, én pedig belebámultam egy lidércnyomásos vér-, csont– és agyvelőmassza közepébe. A fiúcskával a karjaimban leengedtem a pisztolyom, és vártam, hogy a gyilkos bevégezze a munkáját. Teltek-múltak a másodpercek. Azt hittem, hogy csak újratölt, de végül, ahogy a döbbent szomszédok kióvakodtak a házaikból, felfogtam, hogy aznapra már befejezte. Engem megkímélt. Ahogy vérrel telifröcskölt szememet körbejártattam az élettelen testek garmadáján, nem sok hálát éreztem emiatt. Egy ekkora tragédia árnyékában csak a legcinikusabbak lettek volna képesek erre, mint mikor Isten futni hagyta ugyan Lótot, de a feleségét sóbálvánnyá változtatta, pusztán azért, mert hátrafordult.

Addig nem voltam hajlandó elengedni a kisfiút, míg a mentő ki nem ért. Csak ültem a kihűlő vértócsában, és finoman ringattam előre-hátra, ügyet sem vetve a karomban érzett fájdalomra, mit sem törődve a körülöttem összeverődött tömeggel. Csak magam elé meredve bámultam a semmit. A tetthelyre érkező első zsaruk óvatosan közelítettek meg, a pisztolyomat figyelték és azt kiabálták, hogy rúgjam odébb. Egy öregember – az, aki éppen a kocsiját mosta, mikor kezdetét vette az őrület – odalépett hozzájuk, és elmondta nekik, hogy mi történt: hogy megsebesültem, mikor megpróbáltam megmenteni a gyereket. Erre megnyugodtak, és leeresztették a fegyverüket. Az egyikük megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire bólintottam. Majd hogy nem akarom-e elengedni a gyereket. Erre megráztam a fejem. Mikor végül átadtam a fiút – a kicsiny testet egy gurulós hordágyra tették, ráterítettek egy lepedőt és odébb tolták – egy doki guggolt le mellém, és ellátta a karsebemet. Apró karcolás volt. Semmi olyan, amit egy kötözés és pár napi pihenés ne tudna helyrehozni. Az illetékes tiszt megbizonyosodott róla, hogy nincs szükségem rá, hogy kórházba szállítsanak, aztán betuszkolt az egyik járőr kocsi hátsó ülésére, és bekísért a helyi őrsre, hogy kikérdezzen. Szelíden bántak velem, a sokk miatt elnézőek voltak, és megkérdezték, kérek-e valamit, akarok-e inni vagy enni, esetleg ügyvédet hívni. Minden kérdésükre nemmel feleltem, és azt mondtam, hogy csak szeretném elmondani az én verziómat az ügyről, hogy aztán hazamehessek. Három zsaru vezette a kihallgatást (bármilyen udvariasak voltak, mégis csak az volt). Egyikük egyenruhában volt, a másik öltönyben, a harmadik hétköznapi cuccban. Elmondták a nevüket, de nekem könnyebben ment a ruházatuk alapján történő azonosítás. Az egyenruhás egy igazi seggfej volt, és bár ügyelt rá, hogy ne nyaggasson, ő volt hármuk közül a legkevésbé szimpatikus. Felírták az adataimat, a nevemet, a címemet, a foglalkozásomat. Hegyezni kezdték a fülüket, mikor meghallották, hogy az Osztagban szolgálok. Láttam, ahogy Egyenruhás szeme összeszűkült. – Van engedélye a pisztolyra?– érdeklődött, noha a kialakításából láthatta volna, hogy az Osztag szabványfegyvere. – Igen. – Breton Furst is az Osztagban szolgált, nem?– tudakolta Hétköznapi. – Igen. – Jó barátok voltak? – Még sosem láttam korábban. Egymásra pillantottak, aztán Hétköznapi odabólintott Egyenruhásnak. – És mit keresett a házánál?– bukott ki Egyenruhásból. Gyorsan kellett, hogy forogjon az agyam, ha egy hihetőnek tűnő hazugsággal akartam előállni. Nem volt könnyű azután, amin keresztülmentem. – Breton a Skylightban dolgozik… dolgozott. Én a Pártközpontban vagyok, de gondolkodtam a váltáson. Megpróbáltam kiokoskodni, hogy jót tenne-e a karrieremnek, ha átmennék a Skylightba

vagy sem. Az egyik barátom javasolta, hogy próbálkozzam meg Bretonnal – ő már vagy hat éve dolgozott a Skylightban, így ha valaki ismeri a dörgést, az ő. Ma felhívtam. Azt mondta, piknikezni megy, de nem bánja, ha vele tartok, és egy hot dog meg sör mellett megbeszéljük a munkát is. – Sokat iszik?– kérdezte Egyenruhás. – Mostanában absztinens vagyok, de ezt Furst nem tudta. Mint mondtam, korábban még nem találkoztunk. – Folytassa!– bátorított szelíden az öltönyös hekus. – Ezenkívül nincs túl sok mondandóm. Megérkeztem, köszönni akartam neki, aztán a következő, amire emlékszem… – az ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon, utánozva a mesterlövész hangtompítója által lefojtott golyózápor hangját. – Nem látta a gyilkost? – Azt láttam, hogy hol van, de belőle semmit. – Van ötlete, hogy ki akarhatta hazavágni Fursté-ket?– kérdezte Egyenruhás. – Nincs – hazudtam arcátlanul. – Nem lehet, hogy az orvlövész magára vadászott?– tette fel a kérdést Egyenruhás, de még a kollégáit is zavarba hozta ezzel. – De igen – feleltem zord mosollyal. – Viszont akkor elég pocsék lövész lehetett. A gellert kapott lövedékei miatt meghalt öt másik ember. – Nyilván ugyanaz a gumilövedék lehetett, ami megölte Kennedy – vihogott a hétköznapi öltözetű zsernyák, aztán bűnbánó arcot vágott, mikor Egyenruhás felé fordult. Még órákig folytatták ugyanezen a vágányon haladva. Mikor belátták, hogy nem szednek ki belőlem semmit, vagy esetleg elhitték, hogy tényleg ártatlan vagyok, elengedtek. Időközben új ruhákat is kaptam, és megengedték, hogy lezuhanyozzam. Hallottam odakint a híreket követelő riporterek handabandázását. Éppen a zoknimat húztam fel, mikor az öltözőbe belépett az öltönyös zsaru, és megkérdezte, hogy ki akarok-e állni a nyilvánosság elé. Határozott nemmel feleltem. – Mi van a nevemmel?– kérdeztem. – Kiadták? – Nem, de valószínűleg kiszivárog. – Nincs rá mód, hogy meggátolják? Vállat vont. – Mi biztosan nem fogjuk tudni elhallgattatni a sajtót, de talán a maga kollégái igen. A Kardinális jobban hozzá van edződve a botrányok eltussolásához, mint mi. – Mi lesz, miután elmegyek? Tetszésem szerint mehetek bárhová?– Persze. Pár hétig azért maradjon a közelben, arra az esetre, ha érintkezésbe kellene lépnünk magával, de kétlem, hogy ismét hallani fog rólunk, hacsak nem csípjük el az elkövetőt.

– Gondolja, hogy elkapják? Erre felhorkant. Mikor készen álltam a távozásra, közölte, hogy vár rám valaki, aki hazakísér. Az Osztag egyik emberére számítottam, de Bill volt az. – Tasso felhívott és elmesélte. Arra gondolt, jobb lenne, ha én szednélek fel, mint valamelyik ottani fickó. Halványan elmosolyodtam. – Igaza volt. Gondolom, neked kell köszönetet mondjak a ruhákért is. – Útközben vettem őket. Hozzád menjünk vagy hozzám? – Hozzád. Képtelen lennék elviselni most az otthonom. – Adj egy percet, hogy ezt elrendezzem! Bill megmondta az illetékes közegeknek, hogy hova visz, és megadta a számát, ha érintkezésbe akarnának lépni velem, majd megkérte őket, hogy tudassák vele, ha valami nyomra bukkannának. Néhányan ismerték őt, úgyhogy pár percig elcsevegett velük. De amilyen hamar az udvariasság csak engedte, kimentette magát, kivitt az egyik oldalbejáraton, betuszkolt a kocsija hátsó ülésére, és elindultunk hazafelé. A harmadik kanyar után megkértem, kapcsolja be a rádiót, és az út hátralevő részét azzal töltöttem, hogy némán hallgattam valami populáris adót, és a kisfiúra gondoltam, hogy milyen könnyűnek éreztem az élettelen testét a karomban. Bill egy omladozó, öreg házban élt a kertvárosban. Lepusztult hely volt, de igazi családi fészek, és ő imádta. Míg ő leparkolt, én bementem. Mialatt rá vártam, a tekintetem végigkalandozott az előszoba számos könyvespolcán. Bill igazi bibliofil volt. Több ezer könyve volt, ritka első kiadások, akadtak több száz évesek is, sok a szerzőjük szignójával. Kisebb vagyont költött a hobbijára. Dickenstől, Hemingwaytől és Faulknertől – három kedvenc írójától – szinte minden megvolt, és mesés gyűjteménnyel büszkélkedhetett detektívregényekből is. Bill gondosan felhalmozta a könyveket a ház számtalan könyvespolcán. Értékesek voltak ugyan, de nem hitt abban, hogy el kellene zárnia őket. Jobb szerette a keze ügyében tudni a köteteket. Elolvasta és újraolvasta őket, még a könyvek sarkait is behajtotta, hogy megjelölje, hol tart. A könyvtárosok és a hasonló megszállottak lelőtték volna, ha tudomást szereznek a tiszteletlen bánásmódról, de Billt ezt nem izgatta. Ő magának gyűjtött, és semennyit sem törődött azzal, hogy mi történik a könyveivel, miután eltávozik. „Ha meghalok és a pokolra jutok, a könyvek felőlem el is éghetnek vagy szét is rohadhatnak – jelentette ki gyakran. – Addig viszont, míg az eszemet tudom, megvédem őket.” – Múlt éjjel vettem egy Ellroy-regény – mondtam neki, mikor belépett. – Ellroy szuper.

Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem ment neki túl jól. Bementünk a nappaliba, és leültem a szokásos helyemre, egy nagy hintaszékbe, szemközt Billel. Pont háttal ültem a hatalmas homlokzati ablaknak, és éreztem a huzatot. Évek óta ráfért volna erre a helyre egy dupla üvegezés, de Bill hallani sem akart róla. – Kávé?– kérdezte. – Később. A másodpercek zaklatottan peregtek. – Mázlid van, hogy megúsztad – dörmögte Bill. – Nem – sóhajtottam fel. – Engem megkímélt. Egymás után kapta el őket. Ezt akkor kaptam – veregettem meg a sebemet – amikor úgy tűnt, megmenthetem a gyereket. Egyszerűbb lett volna, ha megöl, de élve akart. – Van ötleted, hogy miért? Megráztam a fejem. – Van ennek bármi köze Nicola Hornyakhoz? Észrevette, hogy arcomra kiül az óvatosság, mire vállat vont. – Zsaru vagyok. A munkám része, hogy emberekkel beszélek, és lépést tartok a hírekkel. Sajnálom, de hallottam róla, hogy a Kardinális milyen feladattal bízott meg. – Mióta tudod?– Egy hete. Reméltem, hogy elmondod. Mikor nem tetted, úgy gondoltam, direkt hallgatod el, és hogy jobb, ha nem ütöm bele az orrom. – Ez nem egy jelentéktelen apróság, Bill. Egyszerűen nem akartam, hogy belekeveredj. Ha megtalálom a gyilkost, nem fogják bíróság elé állítani. Nem akartam, hogy beszennyezzen ez a szar. Bill szárazon elmosolyodott. – Nos, most már benne vagyok. Úgyhogy mondd meg, van kapcsolat Nic és Fursték között?– Azt hiszem igen – feleltem óvatosan, mert nem akartam, hogy túlságosan belefolyjon. – Azért mentem oda, hogy feltegyek pár kérdést a lányról. Biztos vagyok benne, hogy a kivégzésnek köze volt ehhez. – A gyilkos nem akarta, hogy Furst beszéljen veled? – Szerintem nem. Bill a homlokát ráncolta. – De miért iktatta ki a többieket, a feleségét és a srácokat? Attól félt, hogy a férfi beszélt nekik?

– Feltételezem. A férjek elmondanak bizonyos dolgokat a feleségeiknek. A srácok meg meghallják. – Sokkal egyszerűbb lett volna téged lelőni – merengett Bill. Lassan bólintottam. – Van elképzelésed, hogy ki lehetett?– tudakolta. – Nem lennék itt, ha volna. Épp a csillagos égig küldeném a szemétláda golyóit. – Hallottam róla, hogy Paucar Wamit keresed. Gondolod, hogy esetleg ő…– Ne – szakítottam félbe. – Wami tiszta. – Gondolod? – Elmondta, hogy nem ölte meg Nicet. Hiszek… – Mit csinált?– Bill majdnem kiugrott a fotelből. – Találkoztál Paucar Wamival?– Meglátogatott. Elmeséltem neki éjféli találkozásomat a halál angyalával. – Jézus Krisztus!– kapkodott levegő után Bill. – Ha én lettem volna a helyedben, elrohantam volna a hegyek közé és levágtatok a túloldalon, egyenesen bele az óceánba. Mi jutott eszedbe? Tudom, hogy nem ártalmatlan, félénk emberekkel barátkozol, na de Paucar Wami!? – Ne nehezítsd meg a dolgomat!– kérleltem. – Nem fogom, de most már biztos, hogy annak a kurafinak köze van a dologhoz. Bárki mészárolta le azokat a srácokat, egy szörnyeteg volt, és Paucar Wami biztosan az. Meg kellene… – Bill, kérlek!– hajtottam le a fejem, hogy elrejtsem a könnyeim. – Al? Odajött hozzám és leguggolt mellém. – Jól vagy? – A kezemben tartottam őt – zokogtam. – Láttam szétrobbanni az arcát, és aztán meghalt. Összeomlottam. Bill egy pillanatig kivárt, aztán megölelt és azt suttogta: – Minden rendben. Vége van, Al. Jól vagy. Minden oké. Hosszú időbe telt, mire a roham véget ért. Nagyon sokáig zokogtam, átkozva az ismeretlen gyilkost, aztán magamat, amiért nem voltam gyorsabb. Megpróbáltam lépésről lépésre elmondani az egészet Billnek, hogy megértse, nem én voltam a hibás, hogy bebizonyítsam – magamnak legalább annyira, mint neki – hogy megtettem minden tőlem telhetőt. De ő csak tarkón veregetett és azt suttogta: – Nyugalom, nyugalom… Mintha csak egy lecsillapítandó, ideges ló lennék.

Mikor késő éjjel magamhoz tértem, és letöröltem a könnyeimet, azt mondtam Billnek, hogy most jólesne egy kávé. Készített pár szendvicset, és kinyitott egy doboz kekszet. A következő húsz percben csak tömtük a fejünket, és nem említettük többé sem Nicet, sem Furstéket. Bill később levitt a pincébe. Egy nagy terem volt, tele dobozokkal és ládákkal, melyekben mindenféle rakéta rejtőzött. Akadtak puskaporos hordók, sőt még a robbantási részlegtől szerzett robbanóanyagok is. Bill kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a testületnél, és szinte bármit megkapott, amit csak akart. Kiválóan értett a pirotechnikához. Évtizedek óta rendezett tűzijátékokat. Ha éppen nem ő rendezte valamelyik előadást, akkor biztonsági ellenőrként működött közre. A könyveket és az alkalmi horgásztúrákat leszámítva kizárólag ez érdekelte. Éppen egy nagy bemutatóra készült, az árvák javára rendezett éves műsorra. Filmsztárok is lesznek, meg a polgármester, és mindenki, aki számít, így jó műsort akart csinálni. Szinte vibrált a lelkesedéstől. A következő pár órát a dobozok tartalmának átvizsgálásával töltöttük. A rakéták élénk színűek voltak, és Bill elmagyarázta, hogy fognak majd működni, milyen alakokat vesznek fel, és hogyan fognak összefonódni. Magánál a műsornál is jobban szerettem, mikor Bill erről beszélt. Az arca ragyogott, miközben a levegőbe rajzolt állatokról és karikatúrákról áradozott. Elárulta, hogy az időzítés a legfontosabb. Ha jól időzítesz, egy maroknyi puskaporral, némi olcsó kartonpapírral, egy játék vegyészkészlettel és egy maroknyi flitterrel is csodát lehet művelni. Ha viszont rosszul időzítesz, a világ összes pénze és technológiája sem segít. Mindig úgy gondoltam, hogy Bill csak fecséreli az idejét a testületnél. Inkább bűvészelőadásokat kellett volna rendeznie valami egzotikus helyen, mondjuk Kínában vagy Japánban, ahol megbecsülnék és tisztelnék. – Eljössz a műsorra?– tudakolta. – Talán – feleltem, bár tudtam, hogy nem fogok. A mai katasztrófát követően túl elfoglalt leszek ahhoz, hogy mindenféle tűzijátékkal foglalkozzam. Míg az utcán ültem, ölemben a legkisebb Furst gyerek maradványaival, elhatároztam, hogy elkapom a gyilkosát. Nem számít, hogy velem mi történt. Az a rohadék fizetni fog érte. – Ugyan, Al!– nyögött fel. – Szuper lesz. Hozok egy pár nagy repülőmodellt, és átreptetem őket egy hatalmas petárdazápor közepén. Mindenütt robbanások lesznek, a gépektől pár centire balra, pár centire jobbra, alattuk és felettük is, de még csak meg sem remegtetik majd a repcsiket. – Mi van a turbulenciával?– Be van kalkulálva. Ahogy mindig mondom, a robbanóanyagoknál mindent ki lehet számítani. Csak várj és meglátod! Olyan lesz, mint azokban a régi háborús filmekben, ahol a gépek áthatolhatatlannak tűnő zárótűzön repülnek át. Megveregette az egyik doboz fedelét. – Ez lesz az eddigi legjobb előadásom. Mikor visszatértünk a földszintre, már majdnem fél három volt. Fáradt voltam, de Bill esetében teljesen normális volt, hogy ilyenkor még ébren van – álmatlanságban szenvedett, és csak ritkán

feküdt le három vagy négy előtt. Felajánlotta, hogy főz még kávét. Visszautasítottam, és közöltem, hogy ideje lenne hazamennem. Erre pislogott párat. – Azt hittem, ma éjjel itt alszol. – Én is. De most…– révetegen elmosolyodtam. – Azt hiszem jobb lesz, ha egyedül maradok. Hosszú ideje nem sírtam ilyen keservesen. Szégyellem magam. – Ne tedd! Azután, amin keresztülmentél, a legkevesebb, hogy ontasz pár könnycseppet. Maradj itt, Al! Tied a vendégszoba. – Mennem kell. – Jó, de akkor hadd vigyelek haza! Felmegyek veled és… – Ne! Kösz, de nem kell. A séta jót fog tenni. Lehet, hogy útközben még elsírom magam. Nem tetszett neki, de okosabb volt annál, hogy vitatkozzon. – Felhívsz, amikor hazaértél? – Ha nincs még túl késő. Különben majd délelőtt csörgők. – Al?– állított meg, ahogy elindultam az ajtó felé. Az arca komor volt. – Légy óvatos! Ma szerencséd volt, és megmenekültél. De legközelebb… és mindketten tudjuk, hogy lesz valamiféle legközelebb… talán nem leszel ilyen szerencsés. – Tudom – sóhajtottam. – Gyűlölném, ha el kellene temesselek, Al. – Magam se lennék oda érte – vigyorodtam el erőtlenül, aztán kiléptem az utcára. Hosszú volt a hazafelé tartó séta, de nem zavart. Amíg baktattam, addig sem tudtam a kisfiúról és az arca helyén tátongó lyukról álmodni.

15. fejezet Másnap egész nap lehajtott fejjel közlekedtem, arra az esetre, ha véletlenül riporterek koslatnának utánam. Mint kiderült, nem volt mitől tartanom. A Kardinális emberei nyilván sok munkát fektettek a dologba, mert bár a híradások egész nap sokat foglalkoztak a Furst-esettel, a nevem nem került elő. Még csak arról sem tettek említést, hogy akadt túlélő, csak pár újság írt róla. Tíz óra tájban egy zsaru meghozta a bringámat – és „Bill Casey jókívánságait” tette hozzá mosolyogva – de ettől eltekintve senkivel nem találkoztam, míg délután be nem ugrottam bagelért Alihoz. Odafelé elsétáltam egy koldus mellett, aki lakásról lakásra járt, mindenféle fényképekkel házalt. Ali éppen a Furst-mészárlásról beszélgetett az egyik kuncsaftjával, mikor beléptem. Hogy milyen gyalázatos, ami történt, és hogy az az ember, aki ilyen gátlástalanul gyilkol, megérdemli, hogy tárgyalás nélkül elevenen megsüssék. Nem akartam belefolyni a beszélgetésbe – féltem, hogy az érzelmeim elárulnának – így csak kifizettem a bagelemet és sietve távoztam. Felfelé menet ismét találkoztam a koldussal. Közel járt már a lakásomhoz, hamarosan hozzám is elér. Mikor hazaértem, előkészítettem némi aprót és megálltam az ajtónál, hogy bevárjam, míg megérkezik. A koldus kétszer kopogott. Kinyitottam az ajtót, és felé nyújtottam az aprót. – Tessék!– nyitottam szóra a számat, de egyből el is hallgattam, mikor megpillantottam a botját és a sötét szemüvegét. Azonnal eszembe jutottak azok a vakok, akiket a temetésen és az építkezésen láttam, de ez a fickó egyikükre sem hasonlított. Fiatalabb volt, alacsonyabb és hétköznapi ruhát viselt. A koldus elmosolyodott, és felém nyújtott egy kisebb csokornyi, gumiszalaggal átkötött fényképet. – A város látképei – zsolozsmázta. – Érdeklik magát a város látképei – egy pillanatra elhallgatott, míg a levegőbe szimatolt uram? A legjobb felvételek, melyeket pénzért megvehet. A Swiss Square éjfélkor, a Peacock Wharf, a Pyramid Tombs. Nagyon festői képeslapok. Ideális arra, bekeretezze vagy elküldje… – Mennyi? – Az adományozó dönt. Beleejtettem a fémérméket a nyakában zsinegre fűzött konzervdobozba. Félrehajtott fejjel hallgatta, ahogy leesnek, a csengésük alapján megállapította az értéküket, majd elmosolyodott, és a képeket a kezembe nyomta. Bár nem vettem semmi hasznukat, azért elfogadtam őket, hogy a kedvében járjak. – Az istenek áldjanak meg, uram!– hajolt meg udvariasan, és elindult a következő ajtó felé. Rápillantottam a legfelső fényképre. A Pyramid Tombsról készített giccses felvétel volt: arról a helyről, ahol a gazdag hülyék fizettek azért, hogy egyiptomi módra temessék el őket. Ledobtam a földre a csomagot, és falni kezdtem a bageleimet. Délután visszatértem az Ellroy-könyvhöz, és olvasás közben bekapcsolva hagytam a rádiót. Szinte faltam az oldalakat, és hamarosan teljesen magával ragadott, ahogy az író felelevenítette a korábbi korokat – melyek valószínűleg jóval ártatlanabbak voltak a miénknél, de az ő

ábrázolásában éppen olyan halálosaknak tűntek, mint a mai idők. Kétszáz oldal után tettem le először a könyvet, hogy pihentessem a szemem. Meghallgattam a hatórás híreket, és megnyugodva, hogy a nevem nem került adásba, könyvjelzőt tettem a regénybe és elindultam sétálni egyet. Az utca végére érve találomra választottam ki, merre menjek tovább. Meglepően hűvös nap volt, és örültem, hogy felvettem egy könnyű dzsekit. A sétától megjött az étvágyam, így aztán vettem egy kis gyümölcsöt és kenyeret az egyik standnál, és menet közben elmajszoltam. Hazatérve, miközben kibújtam a dzsekimből, megpillantottam a padlón heverő képeslapokat. Úgy döntöttem, közelebbről is szemügyre veszem őket, így felkaptam a csomagot, és leszedtem róla a gumiszalagot. Megcsodáltam a Pyramid Tombst, és elolvastam a hátára írt szöveget, melyből kiderült, hogy a temető mikor nyitotta meg a kapuit, hogy ki építette, hogy az egyiptomi eredeti pontos, méretarányos másolata, valamint felsorolták néhány ott eltemetett híresség nevét. A következő képen a versailles-i villákat lehetett látni. Nem ismertem túl jól a városnak ezt a részét. Egy csapat menekült francia arisztokrata építtette nem sokkal a forradalom után, és arrafelé a mai napig ezt a nyelvet részesítették előnyben. A díszes házakat fal választotta el a környező kertvárostól, és sok villát átalakítottak szállodává, annak ellenére, hogy azon a környéken a turistaforgalom nem volt túl élénk. Ahogy megfordítottam a lapot, hogy elolvassam a villák történetét, rápillantottam a harmadikra, és a másik kettő azonnal kihullt megremegő kezemből. Gyorsan vetettem egy pillantást az utolsó kettőre – a Swiss Square és a Conchita Gardens volt rajtuk – mielőtt félreraktam volna őket, hogy a csomag aduászára összpontosíthassak. A többitől eltérően ez egy szokványos fénykép volt, nem képeslap, és a kép tárgya rajtam kívül senki érdeklődését nem keltette volna fel. A Skylight előcsarnoka látszott a fotón. Lehetetlen volt megállapítani, hogy nappal vagy éjjel készült a kép – a fényképész nyilván háttal állt az ablakoknak. A háttérben pár ember látszott, de nem ők voltak a fontosak. A középen álló ember volt az, aki számított, akit véletlenül kaptak le, amint éppen elfordult a recepciótól. Erős smink volt rajta és fátylas kalapot viselt, hogy eltakarja vonásainak finom részleteit. De így is eltéveszthetetlen marad – Nicholas Hornyak volt az. A fényképet megfordítva felfedeztem egy rövid, gúnyos üzenetet rányomtatva: „Találd ki a dátumot, Clouseau felügyelő, és megütöd a Furst-nyereményt!” Könnyű volt kitalálni, hogy a kép Nic meggyilkolásának az éjjelén készült (feltételeztem, hogy erre kellett rájönnöm). Volt ugyanis egy másolatom a Skylight nyilvántartásáról, míg Nick aktájában számos aláírás minta szerepelt. Kevesebb, mint öt percbe telt, hogy összevessem őket. Álnév alatt jelentkezett be – Hans Zimmermullerként – de az aláírás kétségtelenül az övé volt. És mi volt „Mr. Zimmermuller” szobaszáma? 814-es, a Nic melletti szoba. Sehol sem találtam Nicket. Megpróbáltam otthon, a Vörös Torokban, egy sor buzibárban és kocsmában, ahol gyakran megfordult, de sikertelenül. Rengeteg olyan emberrel beszéltem, aki látta őt aznap, de az elmúlt pár órában senki sem találkozott vele. Egy transzvesztita elmondta nekem, hogy hétvégéken kora estig maradt csak ki, és ilyenkor inkább lelépett valamelyik szeretőjével: vagy hazamennek vagy valamelyik szállodába. Inkább hétköznap szeretett késő éjszakáig bulizni.

Nem aludtam sokat – még mindig óvatos voltam a kisfiúról szóló rémálmok miatt – és az éjszaka java részét meg a másnap délelőttöt az akták átnyálazásával töltöttem, próbáltam összekötni Nicket Allegro Jinks-szel és Breton Fursttel. Nagy túrót találtam, semmi mást. Este ismét nekivágtam az utcáknak, folytatva a keresést. Először jött a Vörös Torok. Nyoma sem volt a fickónak, de a csapos azt mondta, később még befuthat – kevés szombat telt el úgy, hogy nem bukkant fel. Megfordultam még pár kedvenc helyén, aztán visszatértem a Torokba, elszántan arra, hogy leülök az egyik asztalhoz és várok. Hátul parkoltam le, és a vészkijáraton igyekeztem befelé, ahonnan épp kitámolygott valaki, hogy hányjon egyet a sikátorban. A Vörös Torok mostanra alaposan megtelt. A kevés üres asztal egyike felé igyekeztem, mikor kiszúrtam a zenegép mellett Nicket, kifogástalan skót szoknyában és skót kockás topban, amint egy pocakos férfival társalog. Átküzdöttem magam hozzájuk, és betolakodtam kettejük közé. – Helló, Nick! Hogy ityeg a fityeg? Rám meredt, aztán a helyére tette az arcomat, és elmosolyodott. – Al! Hát visszajöttél! Milyen elbűvölő! – Ki ez az ember, Nicholas?– tudakolta a beszélgetőtársa, miközben méltatlankodva bámult rám. – Húzz el!– taszigáltam odébb. – Nicholas?– kérdezte az bizonytalanul. – Tűnj el, édes!– mondta neki Nick. A fickó savanyú képet vágott, és pufogva elhúzott. – Szóval – búgta Nick – mit tehetek érted, Detektív uraság? – Tudom, hogy te ölted meg a húgodat. – Tényleg?– nyújtotta meg a szót, teljesen higgadtan. – Hogy milyen szörnyű alak vagyok! Nagyon kellemetlen, mikor a testvérek egymás torkának ugranak. – A Skylightban voltál Nic meggyilkolásának éjszakáján, ráadásul a szomszédos szobában. Erre az arca elfehéredett. – Ezt nem tudod bizonyítani. – Van egy másolatom a nyilvántartásról. A név más ugyan, de a kézírás ugyanaz – vigyorodtam el hidege – Mr. Zimmermuller. – Randim volt ott – dadogta. – Nem is láttam Nicet. Nem voltam ott, mikor a gyilkosság történt. – Nem?– Esküszöm, hogy nem én voltam. Egy Charlie Grohl nevű fickóval randiztam. Ő majd tanúsítja. Éjféltájban hagytuk el a Skylightot, órákkal azelőtt, hogy Nicet megölték.

– Nic órákkal később halt meg – javítottam ki. – De a támadásra korábban került sor. Erre vadul rázta a fejét. – Nem én voltam. – Tudod, hogy a Kardinálisnak dolgozom. Ha azt mondom neki, hogy te tetted, hinni fog nekem, és aztán…– újabb hideg mosoly. Nick vett egy nagy levegőt. – Rendben. Ott voltam Charlie-val, ahogy mondtam. Nickel az előcsarnokban futottam össze, amikor éppen bejelentkezett. Úgy döntöttünk, hogy szomszédos szobákat veszünk ki, csak úgy, heccből. Arra kért, hogy kopogjak be hozzá, mikor elmegyek, és ha a randijának már vége, akkor beenged. – Randizni ment oda? – Nyilvánvalóan. – Nem egy kuncsafttal? – Milyen kuncsafttal? Erre nem feleltem. – Nem hiszek neked. – Ez az igazság. – Hazudsz. Nic nem jelentkezett be. Az arca erre egészen beesett. – Mi? – Akivel randizott, az jelentkezett be. Priscilla nevét inkább kihagytam a dologból. – De én azt hittem…– a hangja elfúlt. Jó egy percig hallgattam, aztán egyenesen rákérdeztem: – Miért ölted meg őt, Nick? Erre zavart és ijedt képet vágott. – Nem én tettem! – Letagadtad, hogy találkoztál vele az előcsarnokban.

– Nem. Úgy értem… igen. De csak azért, mert így ésszerűbbnek tűnt. Az igazság az, hogy véletlenül kerültünk egymás melletti szobába. De azt gondoltam, ezt úgysem hinnéd el. Megint hazudott. Egy gyerek is átlátott volna rajta. De úgy véltem, arról az igazat mondta, hogy nem ő ölte meg. – Talán csak segítettél – vetettem fel. – Véletlenül nem kínáltad fel őt tálcán a gyilkosnak? – Nem! Semmi közöm nincs hozzá. Nem én öltem meg. És nem tudom, ki tette. Eltöprengtem, hogy további részleteket is megpróbálok kiszedni belőle, de nem tűnt úgy, hogy sok értelme lenne – pánikba esett ugyan, de nem hisztériázott. Jobb lesz hagyni, hadd menjen és gondolja át a dolgokat, aztán később majd ismét lecsapok rá, mikor több bizonyítékom lesz ellene. – Ok – mondtam. – Egyelőre megúsztad. De tudom, hogy ott voltál a szállodában. Csak idő kérdése, míg bebizonyítom, hogy jártál Nic szobájában. Hamarosan újra találkozunk. Elindultam a kijárat felé, mikor Nick vállon ragadott, én pedig visszanéztem rá. – Nem én öltem meg – vicsorogta. – A húgom volt. És szerettem őt. – Mondd el az igazat, hogy miért voltál ott, és hogy kerültél a szomszédos szobába, és akkor talán hiszek neked. Az ajkába harapott és megrázta a fejét. Félresöpörtem a kezét. – Később, Nick! Ezúttal nem tartóztatott fel. A sikátor elhagyatott volt. Megálltam a bringám mellett. Lehajtottam a fejem, még a szememet is lehunytam, hogy jobban tudjak a gondolataimra összpontosítani. Nem hittem, hogy Nick a gyilkos, de biztos, hogy benne volt a dologban. A kérdés csak az, hogy mennyire. Vajon fedezett valakit, talán ezt a Charlie Grohlt, akivel állítása szerint volt, vagy csak attól félt, hogy… Egy kar fonódott a nyakam köré, kiszorítva belőlem a szuszt és összekuszálva a gondolataimat. Ahogy védekezően felemeltem mindkét kezem, valaki derékon ragadott és hátrarántott. Hatalmasat estem. Támadóim már rajtam is voltak, még mielőtt a csillagok abbahagyták volna ugrálásukat a szemem előtt. Az egyikük a bordáim közé rúgott. A másik nagy erővel lecsapott a fejemre egy viperával. Kitértem az ütés elől, de az arcomba rúgó láb elől nem sikerült. Egyenesen állon trafált. A viperás fegyverével a gyomromba döfött. Vadul hátracsaptam, de csak az üres levegőt kaszáltam. Egy másodperccel később a bot lesújtott a hátamra. Összerándultam. Egyikük ismét célba vette az arcomat a bakancsával, de ezúttal csak felhorzsolta. Aztán megsoroztak, lehetetlenség volt megkülönböztetni egyik ütést a másiktól. Az ütések és rúgások záporától ide-oda hányódott a testem. A támadóim – akik végig röhögtek, és úgy lihegtek közben, akár a kutyák ügyetlenek voltak, így egy csomó ütésük csak horzsolást okozott. Ha jobb formában lettem volna, elintézhettem volna őket. De addigra már éppen eléggé

elbántak velem. Úgyhogy csak feküdni tudtam, tűrni a verést és azért fohászkodni, hogy ne okozzanak súlyosabb sérüléseket. Végül egyiküknek támadt egy jó ötlete. Felkapott egy üvegpalackot, majd összetörte, és a nyakánál fogva meglengette az orrom előtt. A társa térdre ráncigált, és felvihogott. – Meg foglak vágni, nigger – súgta oda az üveges alak. – Annyira összevagdallak, hogy nem marad arcod. – Én is össze akarom vagdosni – kérte a másik. – Rád is sor kerül majd – ígérte az első. Beteges érdeklődéssel figyeltem, ahogy meglendíti az üveget. Nem az összevagdosás aggasztott. Az a gondolat rémített meg, hogy mi lesz, ha túl mélyre vág. Rondán még csak elélek valahogy – ha túlélem a dolgot. Tőlem jobbra mozgás támadt. Egy alak robbant elő nesztelenül, fürgén, szinte láthatatlanul. Reccsenés hallatszott és támadóm már nem lengette többé kezében az üveget, hanem gyorsan hátrálni kezdett, és törött csuklóját a melléhez szorítva visítozott. Az engem fogva tartó fickó nem tudta, mit tegyen. A titokzatos alak felé lökött, de nem elég erősen, hogy ez gondot okozzon. Az irgalmas szamaritánus átugrott rajtam, és tigrisként vetette rá magát a prédájára. Szédelegtem. Éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszméletemet. A hátamra gördülve még láttam, ahogy a megmentőm lefegyverzi azt, amelyik lefogott, majd a vipera segítségével a földre küldi, aztán megpördül, hogy bevégezze a dolgot a megnyomorított üveglengetővel. Akadozó lélegzetem a torkomon akadt. Bár sötét volt, így is ki tudtam venni a férfi arcának két oldalán tekergőző kígyókat, és felismertem Paucar Wamit. De nem ez döbbentett meg. Maga az arc okozta, még mielőtt elájultam volna. Az arc, amire majdnem olyan jól emlékeztem, mint a sajátomra. Sok-sok év telt el azóta, hogy utoljára láttam, és akkor még nem voltak rajta a kígyók, a kopasz koponyát pedig akkor még sűrű sörény keretezte. De azonnal felismertem a túlságosan is ismerős vonásokat. Az apám arca volt.

NEGYEDIK RÉSZ – A HALÁL VÖRÖS KÉZJEGYE 16. fejezet Mikor feleszméltem, az volt az érzésem, hogy sokáig nem voltam magamnál. Szuroksötét volt a helyiségben, így nem tudhattam biztosan, de az érzékeim olyan tizenhét-tizennyolc órát súgtak. A kárt felmérendő végigsimítottam a fejbőrömet. Már attól is fájt, ha hozzáértem, de úgy tűnt, nem tört el semmim. Elgyötört hasam iszonyúan sajgott minden levegővételre, de úgy véltem, egyetlen bordám sem tört el. Mindent egybevéve sokkal rosszabbul is járhattam volna. Aztán eszembe jutott Paucar Wami ismerős arca. Akár tévedhettem is. Csak egy pillanatra láttam a sikátorban, ráadásul folyton az eltűnt apámon járt az eszem, és nem voltam épp a legösszeszedettebb formámban. Talán csak a szemembe ötlött rajtuk valami hasonlóság, és a többit hozzáképzeltem. De a szívem mélyén tudtam, hogy ez baromság. Feltápászkodtam, és rögtön majdnem össze is estem, mert mindenhonnan rám tört a fájdalom. Felemeltem a karom, kitapogattam a falat, és nekitámaszkodtam: nehezen lélegeztem, és meg kellett várnom, míg a fejem kitisztul, végül halkan felnyögtem. – Csakhogy magadhoz tértél – szólt egy hang a sötétből. – Már azt hittem, sosem ébredsz fel. Megmerevedtem. Paucar Wami hangja volt, de nem láttam őt, még a sziluettjét sem. – Hol vagy?– kérdeztem. – Közel – válaszolta, és a hangja most máshonnan érkezett. Csendben, láthatatlanul körözött, mint a cápák. – Láttad az arcom az utcán, ugye? Ingerültnek tűnt a hangja. Hazudhattam volna, de nem láttam értelmét. – Igen. – Tudod, hogy ki vagyok? Hogy ki voltam? Ismét felmerült, hogy hazudhatnék, de inkább maradtam az igazságnál. – Igen. – Gondoltam. Felkapcsolta a lámpát. Behunytam és eltakartam a szemem. Húszig számoltam, aztán újra kinyitottam. Egy kis, fehérre meszelt szobában voltam, amiben csak egy matrac volt, amin épp hevertem, no meg Paucar Wami.

Illetve Tom Jeery, ahogy régen hívták. Most, hogy közelről láttam, elpárolgott minden kételyem. Alig hagytak rajta nyomot az évek, pont úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá, leszámítva a kopaszságát és a tetoválásait. Némán tűrte, hogy hitetlenkedve végigvizslassam vékony, erőteljes alakját, hosszú, görbe ujjait, a farmerét, a pólóját, a bőrdzsekijét. Majd kitárta a karját, és elvigyorodott. – Idebújsz a drága apucidhoz? – Ez egy rémálom – nyögtem, és lecsúsztam a fal mellett. – Ez biztos csak egy kurva rémálom. – Ej-e – guggolt le hozzám. – Anyád sose tűrte a csúnya beszédet. Még azt is helytelenítette, ha szex közben trágárkodtam. Elszörnyedve bámultam rá. Hogy lehetek ennek a vigyorgó szörnyetegnek a rokona? Olyan volt, mintha kiderült volna, hogy Adolf Hitler ivadéka vagyok. – Anyám tudta?– ziháltam. – Tudta rólad, hogy ki… – Hogy ki vagyok igazából? Bólintott. – De nem azonnal. A nászutunk első éjjelére tartogattam a dolgot. Jóízűen felnevetett, látva az arckifejezésemet. – Csak vicceltem. Évek alatt jött rá, jóval azután, hogy megszülettél. Az egyik buzgómócsing szomszédasszony ismert rám smink nélkül, mert hallomásból tudta, hogy nézek ki. Rögtön szaladt is elújságolni a hírt szegény zavarodott Mrs. Jeerynek. Mondanom sem kell, hogy utána az orrára koppintottam a pletykás vén kurvának – kuncogta. – Meg még máshová is. – Sminket hordtál? – És parókát. A gyönyörű, zöld szememet pedig kontaktlencsével álcáztam. Így nézek ki igazából. – Mit csinált anya, mikor megtudta? Fontos volt tudnom, hogy az anyám nem volt részese a szörnyűségeinek. Hosszú és kellemetlen munka lesz megemészteni ezt az egészet, de még szörnyűbb lenne, ha az anyám is belekeveredett volna. – Kirúgott – nevetett, és ekkor már-már emberinek tűnt. – Tudta, mit művelhetnék vele, de nem izgatta. Összeverte a fejemet egy serpenyővel, a cipőjével lerugdosta a bőrt a bokámról, és majdnem kiütötte a szememet egy piszkavassal. Derék asszony volt az anyád. – Így van – mondtam büszkén. Kinyújtóztattam a lábamat, és a sajgó testrészeimet dörzsölgettem. – Amikor elmentél tőlünk, akkor haltál meg? Megrázta a fejét.

– Még három évig alakítottam Tom Jeeryt, de többnyire tartottam tőletek a távolságot. Néha beugrottam, hogy lássam, hogyan cseperedsz – te vagy az elsőszülöttem, úgyhogy mindig a szívem csücske voltál – de aztán tarthatatlanná vált a helyzetem. Anyád esküdözött, hogy elrejtőzik veled valahol, ha nem szállok le rólatok. – Miért nem lépett le egyből, mikor megtudta?– kérdeztem. – Ugyanazért, amiért nem árulta el soha senkinek az igazat a férfiról, akihez hozzáment, még a fiának se. Mert megesküdtem, hogy megtalállak és megöllek mindkettőtöket, ha megteszi. – De most mondtad, hogy… – Hogy a szívem csücske voltál, igen. De az üzlet az üzlet. – Tényleg megöltél volna? – Anyád pontosan tudta, hogy fontos kérdésekben sosem hazudok. Ezért hallgatott rólam még akkor is, mikor már szenilis vénasszony volt, és a legféltettebb titkait is kifecsegte fűnek-fának. Megütögette a padlót. – Ha rettegsz, befogod a szádat, Al fiam, főleg, ha azt félted, akit szeretsz. Felállt és odanyújtotta a kezét. Nem fogadtam el, inkább egyedül küszködtem talpra magam. Elmosolyodott, és megkérdezte, hogy tudok-e járni, majd amikor igennel feleltem, kinyitotta az ajtót és egy hosszú folyosó felé intett. – Hol vagyunk?– kérdeztem a villódzó fénycsövekre pillantva. – Egy épületbe – felelte rejtélyesen. – Számos munkahelyem egyikén. Ennél többet nem kell tudnod. Elindultunk. Wami haladt elöl, én pedig próbáltam lépést tartani vele, de közben felötlött bennem, amit korábban mondott, és lecövekeltem. Wami hátrapillantott. – Azt mondtad, az elsőszülötted vagyok. Arca elismerő mosolyra húzódott. – Lassú vagy, de nem teljesen ostoba. – Más gyerekeid is vannak? – Egy csomó. Sok különböző nőtől. – Vannak öcséim meg húgaim? – Utoljára negyvenvalahányat számoltam össze. És jó sok unokatesód is van. A hírtől elfogott a szédülés. Mindig úgy hittem, magam vagyok a világban. – Hol vannak?– tudakoltam. – Itt, a városban?– Páran itt, de néhány különös és távoli vidék kikötőiben is elszórtam a magomat. Még egy eszkimó húgocskád is van.

Nem tudtam volna megmondani, hogy most tréfált-e. – Tartod velük a kapcsolatot? – Kartotékokat vezetek róluk. Személyes kapcsolatokra nincs időm. – Ezért követtél? Ezért voltál a Vörös Torok előtt, amikor megtámadtak? Eltűnődött a válaszon, de aztán inkább nem mondott semmit, csak sarkon fordult, és intett, hogy kövessem. – Mi történt a két fickóval, akik megtámadtak?– érdeklődtem a nyomában csoszogva. – Várják, hogy örömet szerezhessenek. – Itt vannak? – Mondtam, hogy ez az egyik munkahelyem. Számos ajtó előtt elhaladtunk, míg végül megállt az egyiknél, és belépett. Ebben a szobában is sötét volt. Miután becsuktam az ajtót, felkapcsolta a villanyt, de azt kívántam, bár ne tette volna. A két sikátorbeli fickó a plafonra erősített láncokon lógott: az egyik fejjel lefelé, a másik vízszintesen. Ez utóbbit kibelezték, a belei hosszú rózsaszín összevisszaságban lógtak le kétoldalt. A szemeit kiszedték és a mellbimbóira tűzték, ezért úgy festett, mint valami idegen lény egy olcsó sci-fiből. A másik arcának nagy részét lemetszették, a nemi szervén pedig egy szöget szúrtak keresztül, annál fogva lógott lefelé, feszesen egy rövidebb láncra erősítve, hogy minden mozdulat a kínok kínját okozza neki. Mind a kettő élt még. Félrefordultam, és okádni kezdtem. Wami nevetett, és megkért, hogy ne hányjak a cipőjére. Amikor összeszedtem magam, megkérdeztem, kik ezek. – Ez volt az én első kérdésem is – mondta. – Mondd, tényleg elmentél egy fehér nővel a Ku Klux Klubba? Óvatosan bólintottam. – Ja. És akkor? – És akkor, ez a két finom kis fehér buzernyák is épp ott volt, és személyes sértésnek vették a dolgot. Mikor véletlenül megláttak tegnap a Vörös Torokban, úgy döntöttek – amint azt egyikük oly költőien megfogalmazta, mielőtt megszabadítottam a nyelvétől hogy „megtanítják azt a kibaszott niggert az urakkal szembeni jó modorra”. – Nincs közük Nichez vagy Furstékhez?– kérdeztem annak az arcát vizsgálva, amelyiknek még megvolt. – Nincs – mondta Wami, aki éppoly csalódott volt, mint én. – Úgy gondoltam, ez túl szép, hogy igaz legyen. Az élet ritkán ilyen egyszerű. Az arctalan fickó felhördült, és összerándult a láncain. Valami – talán az orrából megmaradt rés – lecsúszott a homloka tájáról, és puha loccsanással földet ért egy vértócsában.

– Az ég szerelmére, végezz velük!– nyögtem fel. – Eléggé a szívemhez nőttek. Felmerült bennem, hogy életben tartom őket. – Öld már meg őket!– ordítottam. Wami hűvösen végigmért. – Ne beszélj ilyen hangon az apáddal, Albert! Elég fiatal vagy még, hogy elfenekeljelek. – Kérlek – mondtam a rosszulléttel küzdve. – Nem tudnak semmit, és nem bírom így nézni őket. Wami előkapott egy kést, és feltartotta. – Van kedved a kegyelemdöféshez? A késre meredtem, aztán a két fickóra, és megráztam a fejemet. – Hisz régebben már öltél. Miért vagy ilyen puhány most, mikor erről a kettőről van szó?– Csak parancsra öltem, és volt rá okom. – Véget vethetsz a kínlódásuknak. Ez nem elég ok? – Ez csak két barom, nem érdemlik ezt a… Wami megpörgette a kést, és egy szempillantás alatt eltette. – Akkor ne könyörögj itt nekem! Ha te képtelen vagy rá, hogy véget vess a kínjaiknak, akkor majd én fogok, amikor kedvem tartja. Sose várd el másoktól, hogy a te kedvedért irgalmasak legyenek! Elsétált a két nyomorult mellett – azok megérezték a jelenlétét, és ismét nyögni-rángatódzni kezdtek – a szoba túloldalán levő ajtó felé. Utánamentem, nagy ívben kikerülve a szerencsétleneket. Odabent egy mahagóni asztal várt, kétoldalt egy-egy bőrfotellel. A sarokban számítógép állt, az íróasztal mögött könyvekkel teli polcok. Átfutottam őket: kínzásról és szadizmusról szóló értekezéseket vártam, de a legtöbb számítógépes kézikönyv volt, megtűzdelve néhány krimivel. – Ülj le!– szól rám Wami, és helyet foglalt az asztal túlsó felén. Örültem, hogy megpihenhetek, de a megnyugvás érzete tovatűnt, mikor Wami pisztolyt szegezett rám. – Használni fogom, ha provokálsz. Nem öllek meg, hiszen mostanra nyilván rájöttél, hogy nem akarlak bántani, de habozás nélkül megállítalak vele. – Jó leszek, mint egy kisangyal – ígértem, már előre összeránduló gyomorral. – Kérdezted, hogy miért voltam a Vörös Toroknál. Hát, biztosan nem azért, mert a fiam vagy. Válaszokat kerestem, le akartam nyomozni egy kuncsaftot rajtad keresztül. – Milyen kuncsaftot?– ráncoltam a szemöldököm. Pillanatnyi hallgatás után kibökte: – Amelyik felbérelt, hogy megöljem a Furst családot.

Veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy ne törődjek a figyelmeztetéssel, és a torkának ugorjak. Ha lett volna nálam fegyver, talán meg is teszem. – Te rohadék!– morogtam, és könnyek szöktek a szemembe, ahogy a kisfiúra gondoltam, akit a karomban tartottam. – Gyerek volt! Szinte még pólyás! Hogy voltál képes… – Légy szíves – ásított Wami – ne hisztizz itt nekem! Öltél már te is. Valamikor azok is voltak gyerekek, akiket te kinyírtál. – Az nem ugyanaz. – Hogyne lenne ugyanaz! A kor lényegtelen. – Aki képes gyereket ölni…– gyűlölettel meredtem rá, és eszembe jutott, hogy megesküdtem, megölöm a tettest. Wami megláthatott valamit a szememben, mert elsötétült az arca. – Nem én vagyok a főgonosz ebben a darabban – mondta. – Ha nem öltem volna meg őket, megtette volna más. Ha bosszút akarsz állni, az értelmi szerzőt keresd, ne a végrehajtót. Ne pazarold a dühödet egy puszta mellékszereplőre, mert annál nem voltam több! – Miért ők?– vicsorogtam. – Miért Breton Furst? Vállat vont. – Ezt akarom kideríteni. Nem kerültem közvetlen kapcsolatba a megbízómmal. Kaptam egy rejtélyes üzenetet, hogy tartsam szemmel Furstéket, de csak akkor öljem meg őket, ha feltűnik az, „akit ismerek”. Ez felpiszkálta a kíváncsiságomat, úgyhogy letáboroztam, és vártam. Aztán megjelentél. – Valaki tudta, hogy Bretonra vadászom? – Úgy néz ki. – És az illető nem akarta, hogy beszéljek vele… – Láthatóan nem. – De nem akarták, hogy azelőtt öld meg, hogy találkoznék vele. – Ha tovább sorolod a magától értetődő dolgokat, azt hiszem, pofán verlek. – Azt akarták, hogy tanúja legyek a kivégzésnek – folytattam, mit sem törődve Wamival. – Mindkettőnket felültettek – bámultam a gyilkosra. – De miért? – Ha tudnám, nem követtelek volna keresztül a városon. Ezen csendben eltöprengtem. Akárki volt is a felbujtó, tudnia kellett, hogy Wami és én már találkoztunk, különben nem lehetett volna biztos abban, hogy Wami majd rám ismer. Tudta, hogy Breton Furst kapcsolatban állt Allegro Jinksszel, és hogy én rá fogok jönni és felkeresem Furstöt. El sem tudtam képzelni, hogyan lehetett valaki ennyire tájékozott a történtekről, de még inkább

aggasztott, hogy mit tartogat még nekem a színfalak mögül irányító ismeretlen. Waminak igaza volt – nem őt akartam elkapni. Valakinek fizetnie kellett a kisfiú haláláért, mégpedig annak, aki elrendelte, és nem annak, aki végrehajtotta. Átbeszéltük a dolgot, de egyikünk sem tudott előállni egy épkézláb gyanúsítottal. Elmeséltem, hogy áll a nyomozásom, és hogy Nick a Skylightban volt a testvére halálakor, bár abban egyetértettünk, hogy a Hornyak fiú sosem tudott volna ilyen kifinomult hálót szőni. Wamiban felötlött, hogy ellátogat hozzá, és kideríti, pontosan mennyit tud a srác, de meggyőztem, hogy többet nyerhetünk Nick megfigyeléséből, mint a megkínzásából. Miután beesteledett, Wami visszament a kínzókamrába, de előtte rám parancsolt, hogy várjak odakint. Nem sok időt töltött a Vörös Torokból ismert párossal, és amikor kijött, két fekete hullazsákot ráncigált maga után. Az egyiket odalökte nekem, aztán végigvonszoltuk őket az épületen a parkolóig. Wami eltűnt egy közeli utcában, majd egy frissen lopott kocsival jelent meg, amibe belöktük a két hullát. Bekötötte a szemem, hogy ne találhassak vissza a rejtekhelyére, és elindultunk a Frigó felé. Öt perccel később megállt, levette a szememről a kendőt, és helyet cseréltünk. Kijelentette, hogy utál vezetni. A motorkerékpárt jobban kedvelte. Gúnyosan megjegyezte, milyen kedves dolog, hogy a fia kedvenc közlekedési eszköze hasonlít az övére, de én semmi bájosat nem találtam benne. A hullaház közelébe érve eszembe ötlött Tom Jeery üres koporsója, és megkérdeztem, mikor tette oda a cetlit. Nem értette, miről beszélek. – Az „Ebédelni mentem” üzenetről – emlékeztettem. – Nincs koporsóm a Frigóba – mondta. – Dehogy nincs! Amikor kinyírtad Tom Jeeryt, béreltél egy koporsót, és úgy tettél…– elhallgattam. – Vagy nem? Megrázta a fejét. Lassítottam és megálltam, bár a Frigó már látótávolságban volt. – De hát ott van! Megnéztem. Volt egy papír… „Ebédelni mentem” Wami szívott egyet az orrán. – Biztos a személyzet poénja. A Frigós ürgék sok fura dolgot művelnek a rájuk bízott hullákkal. – De holttest nem volt ott, csak egy név: Tom Jeery. A homlokát ráncolta. – Más személy, ugyanaz a név? – Nem. A Kar…– elhallgattam. Egy üres koporsó. Tom Jeery neve. Valaki nagyon össze akarta hozni az apát a fiával. – Hányan tudnak rólad és rólam?– kérdeztem. Megint a fejét rázta.

– A titoktartásban mindig elsőrangú voltam. A régi lakhelyünkön egy-két ember összeköthette Paucar Wamit Tom Jeeryvel, ahogy az a pletykás picsa is tette, de ha meg is tették, hallgattak róla. Amúgy az egyetlen, aki tudja…– grimaszt vágott, és nyögött egyet. Vártam, hogy kimondja a nevet, de hiába, úgyhogy megtettem én, hogy végre kiderüljön az igazság. – A Kardinális, ugye? – Igen – sóhajtotta. – Tud az összes gyerekemről. – A Kardinális beszélt nekem Tom Jeery koporsójáról – mondtam, mire a gyilkos rám meredt. Egy pillanatra kiesett a szerepéből, amiből rájöttem, hogy ez őt éppúgy megrázta, mint engem. Arra jutottunk, hogy lehetséges, hogy a Kardinálissal kerültünk szembe, aki mestere volt a nyomok eltüntetésének. Ha ő rendezte meg Nic halálát, a Furstök kivégzését és a találkozásunkat, akkor csak úgy fedhetjük fel a titkot, ha nyíltan a vén pók elé visszük a dolgot, és kérdőre vonjuk. Az ötlet nem igazán villanyozott fel. – Mi van, ha nem tetszik neki, hogy megvádolom? – Ez az ő egyik játszmája, feltehetően számít az összetűzésre, hisz ő biztatott, hogy keresd meg a tettest. – És ha azt mondja, hogy nem ő volt? – Majd akkor továbbgondoljuk. – Még mindig azt hiszed, hogy esetleg ártatlan? – A stílus mindenképp a Kardinálisra vall – mondta Wami. – Ha nem lennék én is benne, csakis őt gyanúsítanám. Csakhogy régóta ismerjük egymást. A megbízást, hogy öljem meg Furstéket, a gyűlölet szülte. Nem hiszem, hogy a Kardinális ilyen nyíltan meg merne sérteni engem. Wami hazavitt – miután kitettük a hullákat, és felszedtük a biciklimet a Vörös Toroknál – és kirakott Ali boltja előtt. Nem állította le a motort, csak lehúzta az ablakot, és kiszólt, hogy holnap felhív, aztán már el is hajtott. Fájdalmasan zihálva jutottam fel a lépcsőn. Valaki várt a lakásom ajtaja előtt. Az első gondolatom az volt, hogy baj van, ezért lelassítottam lépteimet. Aztán ráismertem Priscilla Perdue formás lábaira. – Csakhogy!– reccsent rám, ahogy felküzdöttem magam az utolsó lépcsőfokokon. – Ezer éve itt várok. Ha nem jöttél volna tíz pe… Mi a fene történt veled? Úgy festesz, mint aki darálóba esett. – Bárcsak annyi lett volna!– grimaszoltam. Odasietett hozzám. – Ide a kulcsot!– parancsolta, majd kinyitotta az ajtót, és besegített a lakásba. Bele akartam rogyni az ágyba, hogy aludjak egy nagyot, de nem hagyta. Betuszkolt a fürdőszobába, és mire észbe kaptam, már alsógatyára vetkőztetett. Bevizezett egy szivacsot, és letörölte a csúnyább

vágásokat meg zúzódásokat. Minden mozdulata zihálást, rángatódzást és káromkodásokat csalt ki belőlem, de a legkevésbé sem erotikus értelemben. – Talán vakargass sajtreszelővel!– ordítottam. – Ne gyerekeskedj!– válaszolta higgadtan. – Ezt meg kell csinálni. Igazából orvoshoz kéne menned. Belső sérülésed is lehet. – Nincs. – Azt nem tudhatod. – Vállalom a kockázatot. Hallgass és dörzsölj! Ezután jött a fertőtlenítő – Afrikáig is elhallatszottak a bődüléseim majd a kötözés. Végül rám adott egy köntöst, átvezetett a nappalin a kanapéig, és feltett egy kávét. – Nővérkének kéne menned – motyogtam. – Persze, hogy minden nap a magadfajta anyámasszony katonáit pátyolgassam? – Ha téged vertek volna így meg…– Nem lehet mindenki ilyen nagy és erős srác, aki ököllel intézi el az ügyes-bajos dolgait! Találgathatok? Valaki az anyádat sértegette… – Őszintén szólva valami olyasmi. Kacagott. – Azt ne mondd, hogy az én becsületemet védted! – Nem egészen. Pár haverod a Kool Kats Klubból móresre akart tanítani, nehogy megint a szent területükre lépjek. – Na ne!– nyögte hirtelen együttérzéssel. – A rohadt mocskos… Hogy néztek ki? Megtalálom és kiheréltetem őket! Bűntudatosan köhintettem. – Erre semmi szükség. Nem csinálják többet. – Ezért nem jöttél el a randinkra?– kérdezte. Bután bámultam rá. – Tegnap este el akartunk menni valahova – emlékeztetett. – Mondtad, hogy majd hívsz. Szégyenlősen elmosolyodtam. – Bocsánat, elfelejtettem. Fejbe vágott.

– Mihaszna egy korcs vagy te, Al Jeery! Faképnél kellett volna hagyjalak! Most tettem utoljára jót egy…– Kérlek – szóltam utána, ahogy az ajtóhoz viharzott. – Ne menj el, volna pár mesélnivalóm! – Mint például?– mosolygott gúnyosan. Magamban azon tanakodtam, mit mondhatok el neki, és úgy döntöttem, elég lesz az igazság néhány morzsája. – Hallottál a Furst családról, akiket megöltek?– Hogyne – mondta ellágyuló arccal. – Iszonyatos. Szegény gyerekek! Aki ezt tette, azt ki kéne vinni a…– becsukta a száját, majd egy döbbent „ó”ra nyitotta. – Pár helyen említettek egy túlélőt, aki megpróbálta megmenteni a fiút. Kérdőn nézett rám, mire bólintottam. A szája elé kapta a kezét. – Breton Furst a Skylightban volt szolgálatban Nic halálának estéjén. Szerintem köze volt a dologhoz. Odamentem, hogy kikérdezzem. De még mielőtt… Priscilla a földre kuporodott, és a kezemet fogva hallgatta végig rövid beszámolómat a lidérces nap borzalmairól. Lehajtott fejjel, szótlanul figyelt. Amikor végeztem, könnyben úszó szemmel nézett fel rám. – Sajnálom, Al! – Ne hülyéskedj!– mosolyogtam. – Nem tudhattad. – Sejthettem volna, hogy valami baj van. Azt hittem, simán átvertél, szokás szerint eszembe sem jutott, hogy történhetett valami olyasmi, ami nem körülöttem forog, hisz én vagyok a világ közepe! Úristen, iszonyú lehetett! Aztán meg szarrá ver két haverom! Végül jövök én, és… Csak állt ott, megdöbbentő és némileg hízelgő volt számomra a felindultsága. – Megyek, gyógyulgass nyugodtan!– Ne – mondtam gyorsan, és visszahúztam. – Maradj, kérlek! Rám bámult. A hangja lágy volt, mint a selyem. – Éjszakára? Majd szétrobbant a szívem, de jelenleg se testileg, se lelkileg nem voltam alkalmas a szexre. – Hát, legalább pár órára – dörmögtem. Priscilla leült a kanapéra, előrehajolt, és finoman az enyémhez nyomta az ajkát. – Ok – sóhajtotta. – Maradok. Egy darabig. Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. – Jól hangzik – mondtam egyetértően, és hasonló gyengédséggel csókoltam vissza.

17. fejezet Hétfőn sokkal jobban éreztem magam, mint vártam. A sebeim nagy része már nem fájt annyira, és bár még minden porcikám érzékeny volt, ezzel már meg tudtam birkózni. Egy könnyű torna, bőséges reggeli, egy gyors séta a környéken, és tizenegyre már akár a Jóistennel is szembeszálltam volna. Mivel az Úr nem ért rá, fogtam egy taxit, és a Pártközpontba indultam a Kardinálishoz. Szerencsém volt – a titkárnője be tudott passzírozni kettőre. Addig bejártam a Pártközpontot, hogy megtudjam, mi újság mostanában. Breton Furst volt a fő beszédtéma, de szinte senki sem tudta, hogy találkoztam vele. Kérdezősködtem, hátha voltak barátai a Pártközpontba – szerettem volna többet megtudni róla de senki nem ismerte személyesen, akivel beszéltem. Mike az ebédszünete közben elmesélte, hogy jó haverok voltak Jerryvel, ő viszont épp betegszabadságon volt. Mike megígérte, hogy szól Jerrynek, hívjon fel, ha visszajött. Amikor elérkezett a Kardinálissal való találka ideje, felmentem az irodájába, ahonnan egy folyosóra irányítottak, ami a privát edzőterméhez vezetett. Egyedül volt, meztelenül nyűtte a taposógépet. – Gyere csak!– mondta barátságosan. Beljebb léptem, megköszörültem a torkom, és félrenéztem. A Kardinális felnevetett. – Nem kell zavarba jönni, engem sem izgat. – Nyilván jutna pénze tréningruhára – poénkodtam. – A fél napom is elmenne a ruhák váltogatásával! Különben is, jót tesz a pöcsömnek. Szegény pára annyi időt tölt bezárva, hogy úgy érezheti magát, mint a Vasálarcos. – Sokáig csinálja még?– kérdeztem a padlót bámulva. – Igen. De beszélgethetünk, amíg edzek. Felteszem, nem rezelsz be egy kis faroktól. Önkéntelenül is felemeltem a fejem, és lopva rápillantottam. A Kardinális kajánul felvihogott, csontos ujjával rám mutatott, és felvisított, mint egy kisiskolás: – Leskelődtél! Elvigyorodtam a gyerekes csínyen, aztán kihúztam magam és bólintottam, hogy lássa, részemről kezdhetjük a beszélgetést. – Hallottam szerencsétlen találkozásodról Fursték-kel – mondta. – Mocskos ügy. Van köze a Hornyak nyomozáshoz? – Maga talán meg tudja mondani. – Érdekes válasz – mordult fel a Kardinális. – Miért tudnék erről bármit is? – Maga bérelte fel Paucar Wamit, hogy végezzen velük. Abbahagyta a taposást, leült a gép szőnyegére, és érdeklődve rám nézett. – Azt hittem, nem láttad a gyilkost.

– Nem láttam, de tegnap volt egy érdekes beszélgetésünk. Megtörölte a tarkóját egy törölközővel. – Találkoztál vele? – Igen. – Akkor tudod… – …hogy ő az apám? – Hát, ezt a családi összeborulást szívesen megnéztem volna – sandított rám. – Wami nyilván mondta, hogy nem én béreltem fel. – Nem tudta a megbízója nevét. – Á! És szerinted én voltam? – Igen. – Lássuk csak… Felbéreltem Allegro Jinkst, hogy öltözzön be Paucar Waminak. Breton Fursttel megölték Nicola Hornyakot, és amikor rájöttél az összefüggésre, elküldtem Paucar Wamit, hogy tegye hidegre a Furst családot. Valahogy így gondolod? Elmosolyodtam. – Az is bizonyítja, hogy ismeri Allegro Jinkst. Felállt, és most az ágyékát kezdte szárítgatni. – Menj vissza a váróba! Mindjárt jövök. Tíz percen át vártam rá feszülten, találgatva, mihez kezd most, hogy a rejtély „megoldódott”. Mikor megjelent, már a szokott ruhájában, intett, hogy kövessem egy tévékkel, számítógépekkel és videomagnókkal telezsúfolt helyiségbe. Fogott egy lemezt, és betette az egyik gépbe. – Szemmel tartottalak – magyarázta a gombokkal bíbelődve. – Nemrég felhívott az egyik spiclim a Frigó-ból, hogy valami érdekeset akar mutatni. Elindította a lejátszást, és az egyik képernyő életre kelt. Én szerepeltem a felvételen azon az éjjelen, amikor leadtam Jinks fejét. A Kardinális feljebb tekerte a hangerőt. Hallottam, ahogy a hulláról szóló kartotékról beszélek a fickóval. – Elég?– kérdezte a Kardinális kedvesen. – Elég – sóhajtottam. Kikapcsolta. – Könnyű volt lenyomozni és azonosítani a fejet, bár egészen addig nem kapcsoltam össze Allegro Jinkst Breton Fursttel, míg keresni nem kezdted.

– Akkor bízta meg Wamit, hogy ölje meg Furstöt?– Nem béreltem fel Paucar Wamit. Tudni akarom, ki ölte meg Nicola Hornyakot. Aki elrendelte Furst halálát, már tudja. – Nem maga ölette meg? — érdeklődtem kissé szkeptikusan. – Nem. – Akkor hogy lehetett aktája a lányról, ha állítólag senki sem tudta a nevét?– Alig pár órába telt azonosítani a holttestét – válaszolta. – Mikor informáltak, egyből ráismertem a nevére. Gyerekkorod óta figyelemmel kísérem a fejlődésedet. Paucar Wami minden gyermekének követem az életútját. Egész hálózatom van informátorokból: a barátaid, a szomszédjaid, a kollégáid elmesélik, hogy megy a sorod. Már tudtam a viszonyodról Nicola Hornyakkal, mielőtt holtan találták volna a Skylightban. Ezért tudtam olyan fürgén összerakni róla egy aktát. – Miért nem mondta? Miért vert át? – Először tisztázni akartam a neved, hátha te ölted meg. A vád tőrdöfésként ért. – Kérlek, AI, ezt ne vedd sértésnek! Paucar Wami fia vagy. Évek óta várom, hogy apád gonosz hajlamai a felszínre bukkanjanak benned is. – Cseppet sem hasonlítok rá – vicsorogtam dühödten. – Tudom – sóhajtotta. – Nagy kár! Paucar Wami hűen szolgált, de már öregszik, és nemsokára utódot kell keresnem a helyére. Ki lehetne jobb, mint a saját húsa és vére? – Azt hitte…– fröcsögtem. – Azt remélte – javított ki. – Ha megölted volna, nem tennék semmi olyat, ami megzavarhatna a fejlődésedben. – És amikor rájött, hogy nem én öltem meg?– morogtam dühödten, amiért bárki is ilyen alávaló alaknak tarthat. – Csalódott voltam. Aztán kíváncsi. Érdekelni kezdett az ügy. A nyomozóim jól haladtak – például tudtak a Paucar Wami hasonmásról de kénytelen voltam visszavonni őket. – Kénytelen? Nem tudtam elképzelni, ki kényszeríthetné bármire is a Kardinálist. – Talán pontosabb azt mondanom, hogy megkértek rá. Nézd ezt meg! Valamelyik reggel találtam az asztalomon. Egy levelezőlapot nyújtott felém. Négy nyomtatott sor volt a hátulján. HOWARD KETT TUD NICOLA HORNYAKRÓL. A TEST VISSZAVITELÉT KÖVETELI MAJD. HÍVJA VISSZA A NYOMOZÓIT! A HELYÜKRE NEVEZZE KI AL JEERYT!

Megfordítottam a levelezőlapot, hogy megnézzem az elejét. Groteszk, hárommellű szobor töltötte ki hosszában az egész lapot, keblei alatt apró naptárral, bár a hónapok neve egy általam ismeretlen nyelven íródott. A képaláírás szerint egy korai inka termékenységszimbólum és naptár. A tizenegyedik hónapot, melyet az ayuamarcaszó jelölt, zölddel kiemelték. – Ez meg mi?– kérdeztem. – Érdekelnek a város inka gyökerei – felelte a Kardinális. – A feladó nyilván így akarta felkelteni a figyelmemet. Ez sikerült is neki. – Hogyan került az asztalára? – Valaki becsempészhette, míg aludtam. Ezért tettem eleget a kérésnek – ha valaki képes láthatatlanul ki– és besurranni a Pártközpontba, azt nem szabad lebecsülni. Megfordítottam a lapot, és megint megnéztem az üzenetet. – Mikor jött ez? – Két nappal azelőtt, hogy Kett keresni kezdte a hullát. – Akkor már előbb tudott a gyilkosságról, mint ahogy állította?– Úgy tűnik. – Lenyomozta Kettet? – Ez a te szakterületed. – Megvizsgáltatta a lapot, hogy van-e rajta ujjlenyomat vagy ilyesmi?– Természetesen. Tiszta. – Nemrég kaptam egy hasonló lapot. – Tényleg?– érdeklődve hajolt közelebb. – Egy vak koldus lapokat árult az épületben, ahol lakom. Vettem egy csomaggal. Az egyiken Nicholas Hornyak szerepelt a Skylight előcsarnokában, a testvére megölésének estéjén, a hátulján meg egy üzenet, hogy kapcsoljam össze a két dolgot. – Vak koldus – visszhangozta a Kardinális nyugtalanul. – Láttam pár vakot, mióta nyomozni kezdtem. – Jó pár akad a városba – jegyezte meg a Kardinális. – Gondolja, hogy ők állnak a gyilkosságok mögött? – Valószínűtlen. Aligha tudott volna bárki is bolondot csinálni a Pártközpont védelmi rendszeréből vakon. Ráadásul egy vak nem tudná megkülönböztetni Nicholas Hornyak képét egy inka termékenységistenétől vagy akár a valagamtól.

– Rudi Ziegler megismerne egy inka istent, ha látná – morfondíroztam. – Így van – mondta a Kardinális. – Ez nekem is eszembe jutott, amikor elolvastam a jelentéseidet, melyek mostanság elég ritkán érkeznek. – Mostanában nem volt időm mindent leírni. – Vagy nem bíztál bennem – vágta rá megvillanó szemekkel a Kardinális. – Nem akartad, hogy tudjam, hogy tudsz ezt-azt, amit szerinted én is tudok. Úgy gondoltad, átejtelek. Bűntudatosan vigyorogtam. – Hát, ez is benne volt. – Meg kell tanulnunk bízni egymásban, Al. – Majd megbízom magában, ha tisztességesen fog játszani – közöltem. – Arra célzol, hogy nem voltam az? – Hagyta, hogy azt higgyem, Nicet a Skylightban ölték meg, holott tudta, hogy nem így volt. Bocsánatkérően elmosolyodott. – Próbára tettelek. Nem én kezdtem ezt a játékot, de megpróbáltam hasznot húzni belőle. Mint az elején mondtam, szerintem nagy lehetőségek rejlenek benned. Tudod, miért kezdtem el hinni benned. Úgy gondoltam, mocskos üggyé fajul majd ez a nyomozás. Sejtettem, hogy át akarnak verni téged, de azt nem tudtam – és most sem tudom – hogy miért. Megvédhettelek volna. Csakhogy látni akartam, miként reagálsz. Lehetőségem nyílt, hogy megnézzem, mi történik, ha mozgásba lendülsz, ha fejlődsz. Ennek nem tudtam ellenállni. Így elintéztem, hogy megtaláld a hullát, és visszatartottam pár részletet – például a Wami-hasonmást és hogy a lányt máshol ölték meg – hogy nagyobb kihívás legyen a dologban. – Más egyéb?– csattantam fel. – Vannak még feltárandó titkai?– No – kuncogott – azt csak én tudhatom, neked meg ki kell találnod. Annyit mondok csak, hogy nem tudom, ki ölte meg a barátnődet, és hogy miért érdeklődik az illető irántad. – Akkor sem mondaná el, ha tudná – mondtam keserűen. – Lehet. De téged kiképeztek arra, hogy meg tudd különböztetni a hazugságot az igazmondástól. Persze én elég jó vagyok a hazudozásban, de azért illene egy viszonylag megalapozott véleményt alkotnod. Ítéld meg, hazudok-e vagy sem! Amennyire képes voltam megítélni, igazat beszélt. Igyekeztem nyitott elmével hozzáállni a témához, és ideiglenesen elfogadtam, amit mondott, amíg nem tudok meg mást. – És most, hogyan tovább?– kérdeztem. – Azt te döntőd el. Én maximálisan bízom a képességeidben. – Talán a legjobb lenne kicsit hagyni leülepedni a dolgokat. Egy csomó ember meghalt. Ha abbahagynám a nyomozást, és elhagynám a várost egy időre…

A Kardinális összevonta a szemöldökét. – Mifelénk gyáva beszédnek hívják az ilyesmit – morogta. – Hívja, ahogy akarja… maga szerint működne? – Nem. Az efféle játékban csak egyvalaki változtathat a szabályokon: a játékmester. Ha megpróbálod kényszeríteni valamire, nyilván megfelelően szigorú ellenlépéssel reagál. Lassan bólintottam, majd együtt visszamentünk az irodájába. Megállt az ajtó előtt, és elvett egy halom feljegyzést a titkárnőjétől. – Más egyéb?– kérdezte. Gondolkoztam egy pillanatig. – Semmi. – Ebben az esetben…– és köszönés nélkül eltűnt. Összenéztünk a titkárnőjével, mindketten vállat vontunk, aztán összemosolyogtunk. Megemeltem felé a képzeletbeli kalapomat, mire visszaintett. Lementem a lifttel, és hazaindultam, várni apuci hívását. Végül nem sokkal tizenegy előtt személyesen érkezett meg, és késő éjszakáig a Kardinálissal folytatott beszélgetésemet elemezgettük. Wami elégedetten nyugtázta, hogy nem a Kardinális játszadozik velünk. Bár nekem voltak kétségeim, abban megegyeztünk, hogy szélesíteni kell a gyanúsítottak körét. Elbűvölte a levelezőlap, amit a Kardinális kapott, és a lehetőség, hogy a vak koldusnak is köze lehet a dologhoz. Lehordott, amiért korábban ezt nem említettem, mire azt válaszoltam, hogy nem juthatott eszembe rögtön minden apró részlet. Amúgy igaza volt a Kardinálisnak: egy vak ember nem juthatott volna át a Pártközpont védelmi rendszerén, és nem azonosíthatta volna Nick Hornyakot. – Ebben nem lennék olyan biztos – mondta. – Tudok pár rejtélyes vakról, akik az utcán mászkálnak. Sosem figyeltem rájuk különösebben, mivel nem álltak az utamba, de párat azért megkínoztam az évek során. Még a legkeményebb megpróbáltatások sem csaltak ki belőlük egyetlen szót sem. – Hát, ennek a vak koldusnak bőven volt mondanivalója, úgyhogy ő akár…– elhallgattam, mert eszembe jutott a vak az építkezésről. – Ezek a világtalanok… Nem fehér köntöst hordanak, ugye? – Tudsz róluk? Beszéltem neki a különös esőről és a látomásról. – Különös – merengett. – Nagyon vágyom egy látomásra. Talán meg kellene kérnem azokat a szemtelen inka csodalényeket, hogy… – Inkák?– vágtam közbe élesen.

– Szerintem inka származásúak. Erre beszámoltam neki a levelezőlap másik oldaláról. Izgatott lett, amikor a kiemelt tizenegyedik hónapot megemlítettem. – Ayuamarc – mormogta, holott a nevet nem is említettem neki. – Ez jelent valamit?– Tudsz a Kardinális rengeteg aktájáról meg dossziéjáról? – válaszolta Wami habozva. – Az egyik legtitkosabbnak az a címe, hogy Ayuamarca. Szellemek neveinek sorát tartalmazza, olyanokét, akiket kiírtak a létezésből és az emlékekből. – Ezt nem értem. – Teljesen én sem. De az biztos, hogy a Kardinális számára nagyon fontos. Nem csoda, hogy már ugrott is a rejtélyes gyilkosunk első csettintésére. Kérdezősködtem volna még a listáról, de egy kézmozdulattal elhallgattatott. – Hallgass! Gondolkodom. Pár pillanat, és szomorúan bólintott. – Emberáldozat. Egészen biztos. – Nicről beszélsz? – Rólad beszélek. A Kardinális azt mondta, információt tartott vissza, hogy próbára tegyen. Szerintem hazudott. Azért játszotta a hülyét, mert félt. – Mitől?– Hogy leleplezik vagy likvidálják, nem tudom biztosan. Fanatikusan védi az ayuamarca-listát. Azt hiszem, bárkit feláldozna, hogy megóvja. – Összevissza beszélsz – mordultam rá. Közel hajolt, a szemében hideg tűz égett. – Az a Kardinálisnak szánt üzenet figyelmeztetés volt. Lényegében azt jelentette: „Al Jeeryt akarjuk. Add őt nekünk! Tudunk az ayuamarcáról, úgyhogy segíts, különben…” Te vagy az áldozat, Al, fiacskám. Valaki a fejedet akarja, a Kardinális pedig kérdés nélkül szállítja neki. Nem akar ő próbára tenni téged. Csak szeretné, ha eltakarodna az a valaki, aki fenyegeti. Előretolt téged, mint egy gyalogot, hogy védd a vezért. Ez a rossz hír. A jó pedig az – sötéten elvigyorodott hogy nem vagy egyedül. Én is benne vagyok a játékban, és veled maradok, egészen a boldog vagy keserű végkifejletig. Megszorította a nyakamat, és kacsintott. Erőltetetten elmosolyodtam, bár igazából a gondolat, hogy egy Wami kaliberű szörnyeteg áll az oldalamon, inkább elkeserített, mint vigasztalt.

18. fejezet Minél többet gondolkodtam rajta a következő pár napban, annál inkább úgy tűnt, hogy az egész csak apám paranoiás képzelgése. Nem mintha a Kardinálisban jobban bíztam volna, mint a bérgyilkosában. De lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen figura karját úgy hátracsavarják, ahogy Wami állította. A Kardinális működtette ezt a várost. Senki se bánthatta vagy félemlíthette meg, főleg nem pár vak pasas fehér lepelben. Waminak volt egy régi másolata az ayuamarca-aktáról, de amikor megmutatta, nem csillapodtak a kételyeim. Az egész csak pár lapból állt, rajta néhány tucat névvel, a legtöbbjük át volt húzva. Wami szerint ő egykor ismerte ezeket az embereket, de mostanra semmilyen emléke sem maradt róluk, és eltűntek a köztudatból is, mintha sohasem léteztek volna. Nem tagadtam, hogy mindez kimeríti a „különös” fogalmát (ahogy ő fogalmazott), de titokban kezdtem arra gyanakodni, hogy egy skizofrén őrülttel van dolgom, aki legyilkolta Nicet és Furstéket, aztán az egészet elfelejtette. Az apám különös fickó volt. A hatvanas évei végén járhatott, de jobb kondiban volt, mint én valaha leszek. Mozgásának halálbiztos kecsessége, gyors észjárása és helyzetfelismerő képessége teljesen lenyűgözött. Őt látva az Osztagnál töltött éveim csak napközis foglalkozásnak tűntek. Akármennyire is igyekezett kedvességet erőltetni magára a kedvemért, a szíve mélyén oly távol járt, akár a csillagok. A halál volt az ő világa. Ha az időjárásról beszéltem, sóhajtott, és megjegyezte: „Egy efféle éjszakán purcantottam ki először apácát.” Ha a gyerekoromban együtt töltött időnkről kérdeztem, azt mondta: „Fel-le dobáltalak, míg anyád dolgozott, aztán letettelek csicsikálni, kisurrantam elvágni valaki torkát, és még időben visszaértem, hogy megetesselek és megböfiztesselek.” Egy este azt kértem, árulja el pár testvérem nevét, de nem volt rá hajlandó. A gyerekei nem tudtak egymásról, és neki így épp megfelelt. Vitatkozni próbáltam – mi lesz, ha viszonyt kezdek egy féltestvéremmel – de csak nevetett és elviccelte: „Talán már kezdtél is.” Nicholas Hornyakra koncentráltunk. Ellen még mindig nem jelentkezett Zieglerrel kapcsolatban, a vak inkákból nem sokat tudtunk volna kiszedni, Breton Furst aktája pedig semmi hasznosat nem tartalmazott. Nick volt a mi emberünk. Wami szeretett volna Priscilla után is szaglászni, de figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol tőle, majd én vezetek feljegyzéseket róla. Előástunk minden fellelhető információt Nickről, és átnyálaztuk őket kompromittáló adatok után kutatva. Távolról sem volt feddhetetlen, de bűneinek listája csak pár szexuális kilengést, némi narkót és kétes múltú haverokat tartalmazott. Nem úgy tűnt, mintha képes lett volna gyilkolni. Követtük mindenhová. Wami motoron járt a nyomában, és mobilon tájékoztatott a helyzetéről, miközben én biciklin tekertem utánuk. Nappal könnyű volt figyelni, mivel többnyire ágyban maradt. Mikor felkelt, ellátogatott a Vörös Torokba vagy valami más hasonló helyre, és iszogatással, biliárdozással múlatta az időt. Az éjszaka rázósabb volt. Úgy száguldott egyik klubtól a másikig, mint a flippergolyó. Párszor el is vesztettük, ha taxiba szállt vagy eltűnt a tömegben, de általában sikerült újra ráakadnunk.

Mikor végre megpihent – otthon vagy egy hotelben – egyikünk lelépett kicsit aludni, a másik pedig tovább őrködött. Az első éjszaka után felhagytunk a fotózással és jegyzeteléssel, miután nyilvánvaló lett, hogy semmi értelme – a fickó körbe-körbe mozgott, és állandóan többtucatnyi emberrel találkozott. Csak azt jegyeztük fel, ha valami veszélyes külsejű vagy számunkra ismerős alakkal futott össze. Sehová sem ment a napi rutinján kívül. Pubok és klubok, partik és orgiák. Négy nap után rájöttem, hogy reménytelen az ügy – ha egy csapatban volt is a tettesekkel, tartották tőle a távolságot. Sehová sem vezetett, hogy követtük. Wami filozofikusabban fogta fel. Azt mondta, az idő sok mindent megold. Ha Nick után járunk, bőven lesz ideje az ellenségeinknek, hogy spekuláljanak, nyugtalankodjanak, hogy felfedjék magukat. Ennek ellenére a hét végére kezdett egyre inkább magamra hagyni. Azt mondta, alternatív kutatási irányokat keres, de szerintem csak hiányzott neki a vérontás, és időt szakított egy kis hobbi gyilkolászásra, amiről minél kevesebbet tudtam, annál jobb volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot Priscillával, párszor még be is ugrottam hozzá a munkahelyére. A lakásomban töltött éjjelről, amikor könnyen szeretők lehettünk volna, nem beszéltünk, de megtárgyaltuk az élet legkülönfélébb dolgait – álmokat, terveket, régi kapcsolatokat. Ezek csak az első tapogatózások voltak, de az volt az érzésem, hogy alakul kettőnk közt valami. Hogy ez jó hír vagy sem, nem tudtam – elég bonyolult volt a helyzet e nélkül is – de képtelen voltam befolyásolni, úgyhogy inkább csak úsztam az árral, és hagytam, hadd alakuljanak a dolgok úgy, ahogy akarnak. Vasárnap délután Ellen áthívott magához. Felhívtam Wamit, hogy értesítsem, emiatt nem fogom tudni követni Nicket. – Az exmenyem – vihogta. – Veled kéne mennem bemutatkozni! Ekkorra már eléggé kiismertem ahhoz, hogy tudjam, tréfál. Megkérdeztem, hogy foglalkozna-e Nickkel addig, amire igent mondott, de csak hogy megnyugodjak. Nem izgatott a dolog, kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet a Hornyak trónörökös iránt. Ellen istenien nézett ki. Fehér ruhát viselt, haját kék szalag fogta össze. Imádtam a finom, szőke fürtjeihez érni. Ha meg kellett volna mondanom, hogy mi hiányzik belőle a legjobban, a kora reggeli ébredésekre szavaztam volna, amikor a haja szétterült mellettem a párnán, én pedig gyengéden beletúrtam az ujjaimmal. Olasz tésztát főzött, amit gyorsan felfaltunk. Betettük a mosatlant a mosogatógépbe, majd kimentünk a teraszra – szép lakása volt, a folyóra nézett – és alaposan kiveséztük az időjárástémát. Észrevette pár gyógyuló sebhelyemet – a KKK-s srácokkal való összetűzés emlékeit és megkérdezte, honnan vannak, én meg hazudtam róluk valamit. – No – mondta ezután Rudi Ziegler…

Kihúzott egy aktát a széke alól. Megnyalta a mutató és középső ujja hegyét, és belelapozott. – Amúgy ez az igazi neve, nem művésznév. – Tudom. – Mondhattad volna – meredt rám. – Napokig nyomoztam a családi háttere után. – Bocs. – Hát – sóhajtott – nyilván a többit is tudod. Nincs priusza, sosem került bajba. Fizeti az adót, legálisan működik. Egész kis vagyona van. Nagyon kevéssel kezdte, apja hagyott rá némi pénzt, ezzel indította be és reklámozta a vállalkozását. Fiatalon volt pár irodai munkája, de élete nagy részét a varázslásnak szentelte. Próbáltam megtalálni a mesterét, de sok helyen tanult, vásári jósoktól és hasonlóktól. Sosem volt házas, gyerek nincs. Előrelapozott pár oldalnyit. – Négy összejövetelen vettem részt. Először csak mi ketten voltunk. Mondtam, hogy különös álmaim vannak, és szeretném felfedezni a lelki mélységeimet, hogy az álmaim értelmet nyerjenek. Jósolt a tenyeremből meg kártyából, jött a szokásos sóder. Mondtam, hogy elmennék egy szeánszra. Megígérte, hogy telefonál, ha alkalom nyílik rá, de azt is mondta, hogy hetekbe telhet – a karmámnak összeillőnek kell lennie a csoportéval, vagy valami hasonló blabla. Pár nappal később hívott, hogy megvan a tökéletes társ. Még három alkalommal mentem el hozzá. – Volt valami érdekes? Gonoszul kuncogott. – Volt füst, stroboszkóp, ijesztő zajok és asztaltáncoltatás. Van egy kristálygömbje, amiben megjelenített pár képet. Fura hangon beszélt. Csalódás volt, annyira mű volt az egész! A többiek láthatóan élvezték, de nem biztos, hogy jobban elhitték, mint én. – Semmi sötét és mágikus dolog?– Semmi. A harmadik szeánsz után megkérdeztem, nem mehetnénk-e még messzebbre. Hogy valami kézzelfoghatóbb kapcsolatot szeretnék. Azt mondtam, hogy démonokkal akarok táncolni. – Ne csináld! – Te akartad, hogy ezt mondjam!– nem tudott elfojtani egy gyerekes vigyort. – Hogy reagált? – Azt mondta, nem hajlandó ilyesmire – ő a fény isteneit kutatja, nem pedig a sötétség démonait – de elküldhet olyanokhoz, akik foglalkoznak vele. Megadott pár nevet. – Ez jól hangzik – dörzsöltem össze a tenyeremet. - Remélem, azokat nem látogattad meg! Megrázta a fejét. – Megvannak a szálak, amelyeken elindulhatsz. A többi rajtad áll. Átadott egy papírt, rajta két névvel és címmel. Nem voltak ismerősek, így félretettem a lapot, hogy majd később megvizsgáljam.

Megbeszéltük, hogy haladok az üggyel (Paucar Wamit és a Furst családot nem említettem), aztán a szerelemre terelődött a szó. Ellen megkérdezte, járok-e valakivel. Mondtam, hogy igen. És komoly? Eszembe jutott, mekkorát dobbant a szívem, amikor Priscilla megcsókolt, és azt mondtam, talán. – És veled mi van?– kérdeztem vissza, ahogy ilyenkor szokás. Idegesen elmosolyodott. – Igazából, azt hiszem, kezdek beleszeretni valakibe, Al. Várta, mit mondok erre. Kibámultam a folyóra. Meglepő volt, senki fontos nem akadt Ellen életében a válásunk óta. Egy hónappal ezelőtt még ez a hír visszakergetett volna az italhoz, de az utolsó hetek eseményei után már nem tűnt annyira falrengetőnek. – Ismerem?– kérdeztem. – Igen. – Megmondod a nevét, vagy ki kell találnom? Habozott. – Egyelőre nem. Még nem tudom, mi lesz ebből az egészből. Nem vagyok még azon a szinten, hogy nyilvános bejelentéseket tegyek. – Akkor miért említetted meg? – Hátha kitudódik. Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy a hátad mögött csinálom. – Elváltunk – emlékeztettem. – Azt csinálsz, amit akarsz. – Tudom. De ha te lennél így, és komolyra fordulna, de nem mondanád el, rohadt dühös volnék. Értettem, mire gondol. Bár messzire kerültünk egymástól, mindig lesz köztünk valami különös kötelék. – Szóval?– kérdezte, amikor hallgattam. – Mit szólsz? – Számít? – Tudod, hogy igen – mondta halkan. – Nem ismerem a srácot – ellenkeztem. – Hogy mondhatnék véleményt?– Ki mondta, hogy srác?– vigyorgott rám. – Nem ferdülsz te el ennyire – nevettem fel. – Hátha megleplek. De komolyan, mit gondolsz: féltékeny vagy?– Nem – mondtam őszintén. – Örülök neki. Remek hír, és a legjobbakat kívánom nektek. Csak egy kérdésem van: átadhatlak neki én a lagzin? – Nem lesz lagzi. Elég volt egy. Különben sem lenne illendő. – Miért nem? – Majd meglátod – mosolygott, és ezzel le is zárta a témát.

Amikor indultam, arcon csókolt, és az orromhoz dörzsölte a sajátját. A régi időkben ez volt a jel, hogy a szánk is találkozzon. Mostanra két barát kedves búcsúja lett belőle. – Hívj fel, ha kisül valami Ziegler tippjeiből!– kérte. – Csodás virágcsokrot küldök, ha valamelyik név hasznos lesz – esküdöztem. – Vigyázz magadra! Nem szeretném, ha úgy összevagdalna a gyilkos, mint azt a szegény lányt. – Óvatos leszek, sápadtarcú. – Viszlát, rézbőrű barátom. Ezután távoztam, és a nap hátralevő részében azon töprengtem, ki lehet az új lovagja. Bárki is, bánjon jól vele – jobban, mint én bántam – vagy megtalálom! Alakulhat bármilyen szépen a dolog Priscillával, Ellen marad életem nagy szerelme. Amíg én itt vagyok, senki sem szennyezheti be őt. A két spiritiszta neve nem vezetett sehová. Nem volt szembetűnő kapcsolatuk egyik kulcsszereplőhöz sem, bár Priscilla járt az egyikükhöz. Kikérdeztem a fickóról. Azt mondta, komorabb volt Zieglernél, de semmivel sem valódibb. Nic sosem volt nála. A két névtől eltekintve semmi hasznosat nem találtam Ellen anyagában. Nem vártam semmi különöset – nem hittem, hogy Ziegler emberáldozatokról fog nyíltan csevegni – mégis csalódott voltam. Wamival arra jutottunk, hogy amennyiben semmi sem történik Nick körül a következő napokban, inkább Zieglerre koncentrálunk. Mivel Ellen nem szállított elég terhelő infót, további megfigyelésre volt szükség, további, várakozással töltött hosszú órákra. Kedden nem sokkal éjfél előtt, rosszkedvűen kerekeztem haza. Akkoriban mélyen aludtam, az álmokhoz túl kimerülten. Épp ezért tudtam, amikor felriadtam az éjszaka közepén, hogy valami baj van. Pár pillanatig csak a szívem zakatolását hallottam. Aztán rájöttem, hogy csak a mobilom zümmög. Az órára néztem – az ég szerelmére, hajnali három! felnyögtem, és vakon a telefonért nyúltam. – Ajánlom, hogy baszottul élet-halálról legyen szó!– reccsentem a készülékbe, apám gúnyos hangjára számítva. De nem ő volt. – A könyvtár előtti telefonfülke. Legyél ott tíz percen belül!– Ki…– kezdtem volna, de letette. Az ágy szélén gubbasztva próbáltam beazonosítani a hangját. Nem ment, úgyhogy feltápászkodtam és felöltöztem. Talán bajba kerülök, de túl fáradt voltam a töprengéshez. Gondoltam rá, hogy rácsörgök Wamira, de nem ért volna át addigra. Az ajtó felé menet a kandallópárkányra néztem, és egy pillanatra megálltam. A fekete, aranycsíkos üveggolyó, amit a pisztráng szájában találtam és ide raktam, eltűnt. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy biztos ellopták. De aztán rájöttem, hogy ez baromság, valószínűbb, hogy csak levertem. Nem volt időm megkeresni, de nem is volt fontos. Mire eloldoztam a bicajt, már el is felejtettem.

Pár perccel korábban értem a fülkéhez. Beálltam, hogy ne érjen a hűvös éjszakai szél, és a falának dőlve ásítoztam. Egy járőr kocsi jött arra, a két rendőr gyanakodva végigmért. Odaintettem, mire továbbmentek. Aztán megcsörrent a telefon, mire azonnal felkaptam a kagylót. – Ha ez valami vicc, szétrúgom a… – Van egy telefon a Mariin Street-i posta előtt. Tudod, hol van?– Ah – mondtam óvatosan. – Mennyi idő odabiciklizni? – Tizenöt-húsz perc. – Huszonöt perc múlva hívlak. Ha követnek, menj tovább, és máskor jelentkezem! – Ki az?– vakkantottam. – Ugyan miért… Megszakadt. Letettem, és a következő lépésen töprengtem. Lehet, hogy csapda, de éppoly könnyen lecsaphattak volna rám a lakásban vagy a könyvtár előtt, mint a város másik felén, így ráadásul volt időm segítséget hívni. Egyébként a hívó érezhetően félt. Alig volt forgalom, a piros lámpákon is áthajtottam, úgyhogy tizenhét percen belül a Mariin Streeten voltam. Amennyire meg tudtam állapítani, nem követtek, bár Nick kapcsán megtanultam, milyen egyszerű egy óvatos vadásznak észrevétlenül követnie az áldozatát. Vadul töprengtem, kinek a hangját hallottam, és ezúttal, amikor a készülék megcsörrent, én szólaltam meg elsőnek. –Jerry? Feszült szünet, aztán: – Hagyjuk a neveket! Van egy éjjel-nappali étkezde az utca végén. Ott várok. Mire letettem, már biztos voltam benne, hogy Jerry Falstaff lesz az a munkahelyemről. Gyakorlatilag színét se láttam, mióta a Kardinális kiemelt a szolgálatból. Mit akarhat, hogy ilyen furán hívogat? Csak egy módon tudhatom meg… Néhány éjjeli bagoly lézengett csak a büfében: csendben ettek, olvastak, vagy kibámultak az ablakon. Jerryt hátul találtam. Ahogy ült, abból rögtön tudtam, hogy egy pisztolyt rejteget a terítő alatt. Ismét körbepillantottam a jelenlévőkön, valami gyanúsat keresve, de úgy tűnt, nem törődnek velünk. Odasétáltam, de nem ültem le. – Az egy mordály az öledben, vagy csak ennyire örülsz, hogy látsz? – Vegyél valami kaját!– parancsolta Jerry – Tűnjön természetesnek! Ülj le velem szemben, és figyeld a hátam mögötti részt! Ha bármi zűr készül, nyiss tüzet, és rohanj a konyha felé! Van ott egy ajtó, aztán egy lépcső, ami egy sikátorba visz. – Nem ülök sehova, és nem csinálok semmit, míg el nem mondod, miről van szó. Jerry sietve felpillantott.

– Bízol bennem, Al? – Sosem volt okom az ellenkezőjére – válaszoltam kitérően. – Akkor jól figyelj, és tedd, amit mondok! Harapott egyet egy nagy zsemléből, és rágás közben odavetette a szája sarkából: – Breton Furstről van szó. Levettem a dzsekimet, a székre terítettem, és elmentem egy szelet pizzáért. Mikor visszaértem, Jerry belefogott. – Bretonnal fejeztem be az alapkiképzést. Később is tartottuk a kapcsolatot. Pár hete félrehívott a Pártközpontban, és megkért, hogy legyek a vértestvére. Ezt akkor mondtuk az Osztagnál, ha egyikünk olyan üzenetet adott át a másiknak, amit a halála vagy az eltűnése esetén kellett felbontani. Az üzenet néha nem volt több a szeretteinek szóló levélnél, de olykor ez volt a síron túli bosszú eszköze. A vértestvérséget betiltották – ha megtaláltak valakinél egy üzenetet, akár a legapróbb bizalmas információval, teketória nélkül elbocsátották, és még ez volt a leghumánusabb büntetés – mégis sokan csinálták. Kiálltunk egymásért az Osztagnál. Így megvédhettük magunkat a feletteseink szeszélyeitől. Sosem lehetett tudni, hogy egy osztagos nem hagy-e hátra egy vértestvért, így óvakodtak attól, hogy hebehurgyán feláldozzanak bennünket. – Nyomban leléptem, ahogy a fülembe jutott a kivégzés – folytatta Jerry. – Beteget jelentettem, és elmenekültem. Azóta a furgonomban alszom. Az asszonyt meg a kölyköket vidékre küldtem. – Szerinted aki kinyírta Furstöt, tud rólad? – Nem valószínű, de te megkockáztatnád? Az egyik vendég felállt, és Jerry teste megfeszült. Tartottam tőle, hogy lőni kezd, de aztán a pacák aprót dobott az asztalra és eloldalgott, mire Jerry is ellazult. – Nálad van az üzenet?– kérdeztem. – Nem őrültem meg. Elolvastam – úgy gondoltam, ennyivel tartozom aztán eltüzeltem azt a szart. Meghúztam magam, és vártam egy darabig, mielőtt megkerestelek. – Szó volt rólam az üzenetben?– Nem. De hallottam, hogy ott voltál, mikor hidegre tették, és gondoltam, akár hozzád is fordulhatnék. Senki másban nem bízom. – Miből gondolod, hogy bennem bízhatsz? Vállat vont. – A te csajod miatt halt meg. Lenyeltem egy falat pizzát.

– Mi volt a levélben? – Breton volt szolgálatban aznap éjjel, amikor Nicola Hornyakot megölték. Valaki lefizette, hogy hagyja el a helyét este tízkor – azt mondta neki, hogy be akar csempészni egy barátot. Breton szerint a Skylightban ez a buli megy állandóan. – Felismerte a fickót? – Először nem. – De később igen? – Mindjárt rátérek. Volt más is. Mondta Bretonnak, hogy menjen fel az ő szobájába kettő és három között, és engedje ki a barátot, aki az ágyhoz lesz láncolva, és maszkot visel majd, amit Bretonnak nem szabad levennie. – Nic szobája volt az?– találgattam. – Nem, hanem a mellette lévő, a 814-es. – Nicholas szobája – sóhajtottam. Jerry meglepettnek tűnt. – Már tudtad? – Kutakodtam egy kicsit. – Breton csak akkor jött rá, amikor Hornyak képe megjelent az újságokban. Akkor aztán beszart. – Miért nem szólt Franknek rögtön, amikor a 812-es szobában történt gyilkosságról hallott? Tudnia kellett, hogy ez nem véletlen. – Nem gondolkodott tisztán. Kiengedte a srácot az éjszaka közepén, ahogy ígérte. A tag maszkban volt az ágyhoz láncolva, pucéran, ahogy Breton sejtette, viszont rohadtul be is volt pöccenve. Tudni akarta, hol rejtőzik az a mocsok, aki idekötötte, és fenyegetőzött, hogy mindkettőjüket tönkreteszi. Breton mondta, hogy kussoljon, vagy leveszi a maszkot. Ez bejött, a hapsi felöltözött és elment. – Furst nem látta az arcát? – Nem. Fogalma sem volt, ki lehetett. Én viszont tudtam. Nick éjjeli hálótársa, Charlie Grohl. Nem kerestem meg Grohl – kiment a fejemből és most átkoztam magam a hibáért. – Breton semmit se hallott a 812-ből – folytatta Jerry – de csak egy barom hihette volna, hogy a két esemény nem függ össze. Nyilván az a fickó ölte meg a lányt, aki őt lefizette. Gondolt rá, hogy elmegy Frankhez, de akkor be kellett volna ismernie, hogy kenőpénzt fogadott el. Ezenkívül

eloldozta és elengedte azt a személyt, aki azonosíthatta volna a gyilkost. Legjobb esetben is az állásába került volna. Úgyhogy inkább tartotta a száját. – Megtudom érteni – dörmögtem. – Aztán mi történt?– Jó ideig semmi. Mikor meglátta Nicholas Hornyak képét az újságban, és megértette, hogy a halott csaj testvére fizette le, kis híján feladta magát – hisz ez bizonyíték volt, hogy a két ügy összefügg. De már olyan régóta hallgatott, hogy úgy vélte, jobb, ha nem szól semmit. Kábé két hét múlva valaki felhívta Bretont. Az illető mindent tudott: hogy Nicholas Hornyak lepénzelte Bretont, hogy a lányé melletti szobában volt, és hogy Breton nem vallott. Azt mondta, szívességet kér, és találkozót beszéltek meg. Breton nem akart menni, de nem volt választása. Egy moziban találkoztak. Sötét volt, és a zsaroló nem akarta felfedni az arcát, de Breton rákényszerítette, és beleírta a levélbe, ki volt. – Ki?– vágtam közbe, bár biztos voltam benne, hogy a rejtélyes Charlie Grohl lesz az. – Pillanat. Már a végén tartok. A zsaroló azt mondta, egy Allegro Jinks nevű pasas hulláját keresi, és úgy tudja, hogy a Frigóban van. Azt akarta, hogy Breton menjen oda és keresse meg. Ha együttműködik, minden titok marad. – Hazaérve Breton leírt mindent, és a levelet odaadta nekem. Végül annyit mondott, hogy indul a Frigóba. Nem tudta, mi lesz ebből az egészből, de biztosra akart menni – ha valami gebasz történne hogy a pasas, aki felültette, nem ússza meg büntetlenül. – A nevét – vicsorogtam. Attól féltem, valaki berobban az ajtón és szétlövi Jerry fejét, mielőtt kinyögi. – Ki a franc volt az? Jerry halványan elmosolyodott, körülnézett, majd azt mondta: – Ismerős neked a Howard Kett név?

19. fejezet Három órát vonatoztam a tóparti üdülőhelyig. Kifogtam egy ablak melletti ülést, és egész úton töprengtem. Párszor újra előadattam Jerryvel a sztoriját, hátha kifelejtett valamit. Kérdeztem Charlie Grohlról, Rudi Zieglerről és Priscilla Perdue-ról is, de egyiket sem ismerte. A beszélgetés végére kicsit megnyugodott. Rettegett a kapcsolatfelvételtől, félt, hogy ugyanúgy megölik, mint Furstöt, amikor találkozunk. Most, hogy túl volt rajta, és a szavamat adtam, hogy senkinek sem említem a nevét, kicsit kifújhatta magát. Úgy tervezte, pár napig még meghúzza magát, aztán visszamegy dolgozni, és megpróbálja örökre kiverni a fejéből Breton üzenetét és a találkozónkat. Előttem távozott. Nem köszöntem meg neki, nem volt rá szükség. Mindketten tudtuk, mekkora kockázatot vállalt, és hogy mennyivel tartozom neki. Mondanom sem kellett, hogy ha bármikor szívességre volna szüksége, csak rám kell csörögnie. Még egy darabig ott maradtam a büfében Nickről és Charlie Grohlról elmélkedve. Nick azt mondta, a szeretőjével volt egész este, de Breton szerint Grohlt kikötözték és otthagyták. Hol csámborgott Nick? A testvérét kaszabolta össze? Összeesküvést szőtt Howard Kett-tel? Howie…Hogy jött a képbe a zsaru? Ő próbált meg elijeszteni Nicktől. Most már tudtam, hogy ő küldte Breton Furstöt a Frigóba, hogy megkeresse Allegro Jinks testét, ami azt jelentette, hogy tudott Wami hasonmásáról. Kett ölte volna meg Nicet, és állította rá Wamit Furstékre? Erős volt a gyanú, de valahogy nem voltam meggyőzve. Kett mocsok alak volt, és úgy sejtettem, megvan benne a gyilkoláshoz szükséges spiritusz, de nem volt az a fajta fickó, aki ravaszul eljátszadozik olyanokkal, mint Paucar Wami vagy a Kardinális. Biztos, hogy benne volt a dologban, de nem tudtam zseniális bűnözőként gondolni rá. A Jerryvel való találkozásom másnapján felhívtam az irodáját. Kiderült, hogy szabadságot vett ki, és hogy a hétvégéig nem lesz elérhető. Felhívtam Billt. Úgy tettem, mintha csak csevegni akarnék, és lassan Howie felé tereltem a szót. Meglepetést színleltem, mikor Bill közölte, hogy Kett szabadságon van, és megkérdeztem, hol tölti egy efféle alak a szabadidejét. Elbúcsúztunk, és már foglaltam is a menettérti jegyet, aztán elkarikáztam az állomásra. Kora délután értem a hotelbe, ahol megtudtam, hogy Kett és a családja egész nap távol lesznek. Leültem egy asztalhoz az épület előtt, felvettem egy napszemüveget, és a következő órákat alkoholmentes koktélok szürcsölésével töltöttem. Hét után jelentek meg. Howie, a neje és a nyolc (vagy kilenc) gyerekükből öt. Howie rövidnadrágot, mellbevágó, virágmintás inget és hatalmas szalmakalapot viselt. Grimaszt vágtam, és azt kívántam, bárcsak kamerás mobilt vettem volna legutóbb. A kölkök épp arról vitatkoztak, mihez kezdjenek most. Ahogy egyre közelebb értek és bementek mellettem a szállóba, hallottam, hogy Howie azt mondja, átöltöznek, és lemennek a mólóhoz lazítani.

Negyedórával később megint megjelentek, Howie már kicsit elviselhetőbben volt felöltözve. Vártam egy kicsit, aztán felálltam, és lassan követtem őket. A srácok egy jachton álló vénembert kezdtek zaklatni a mólónál. Úgy látszott, hogy ismeri őket, mert nyugodt maradt, miközben a kölkök a fedélzetre másztak. Mrs. Kett rájuk szólt, hogy vigyázzanak, és utánuk ment, hogy szemmel tartsa őket. Howie a lenyugvó Napot bámulva álldogált, az inge libegett a szélben. Mögé léptem, és megszólaltam. – Gyönyörű, ugye? – A – fordult meg mosolyogva, de a mosoly csak addig tartott, míg le nem vettem a szemüveget, hogy rákacsintsak. – Jerry?– hüledezett. – Te mi a francot keresel itt? – Idejárok levegőzni. – Lófaszt – méregetett gyanakodva. – Igaz. Szeretném, ha rávilágítanál az összefüggésre Nicola és Nicholas Hornyak, Charlie Grohl, Breton Furst és Allegro Jinks között. Erre holtsápadt lett. – Te féreg!– hörögte. – Vakációzom a feleségemmel és a gyerekeimmel, mégis van pofád követni, és… – Ha jelenetet szeretnél rendezni, csak bátran – szakítottam félbe finoman. – Lejátszhatjuk a családod előtt is. Azt hittem, megüt, de aztán lemondóan meggörnyedt. Odakiáltott a feleségének, hogy mindjárt visszajön, fejével a móló túlsó vége felé intett, és elindult. Gyorsan haladt, csak akkor értem utol, amikor már a végébe ért, és megvetette a lábát, mint valami tóra néző szobor. – Fogd rövidre, seggfej!– csattant fel. – Csak egy hétre jöttünk, a lehető legkevesebb időt akarom rád pazarolni. – Nicholas Hornyak érdekel. Miért akartad, hogy szálljak le róla?– Megmondtam, hogy vannak barátai, akik vigyáznak rá. – Nevezd meg őket! – Nem. – Oké. Egy kicsit felejtsük el most Nicket! Mi van Breton Fursttel? Allegro Jinks után küldted, ami a halálát okozta. A feleségéét meg a srácaiét is. Van kedved elárulni, miért haltak meg? – Ahhoz semmi közöm – mondta Kett. – Egy eltűnt személyt próbáltam megtalálni. Fogalmam sem volt róla, hogy így végződik. – Honnan tudtál róla és Nicholasról? És ha már itt tartunk, honnan tudtál Jinksről?

Csak hallgatott, erre kihajoltam a víz fölé, és a tükörképemet kezdtem vizsgálgatni. – Szép hely. Sokat jártok ide? – Szinte minden évben – válaszolta óvatosan. – Mondd el, amit tudni akarok, vagy jó sokáig nem jössz ide többet! Szerinted mennyi időre ültetnek le, ha kitálalok? Nicola meg Breton Furst miatt senki se csapott nagy felhajtást. De a gyerekek… Az emberek dühösek, vért akarnak. Lehetőleg a gyilkost, de szerintem egy bűntársa is megteszi. Talán még a villamosszék is kinéz neked. Kett fogcsikorgatása elnyomta a hajómotorok zaját, attól tartottam, még tövig lekoptatja őket. Nagy erőfeszítéssel kinyögte: – Az egész Charlie Grohllal kezdődött. Elfojtottam egy mosolyt, és intettem, hogy folytassa. – Grohl nem sokkal azután lépett velem kapcsolatba, hogy a sajtó leközölte Nicola halálának a részleteit. A lány melletti szobában volt a lány fivérével, és félt, hogy megemlítik a nevét. Nem ismerte Nicholas Hornyakot – pár napja volt csak a városban, mikor összejöttek valami buziklubban, és elmentek reszelni egyet a Skylightba. Az éjszaka folyamán Hornyak olajra lépett, Grohlt meg otthagyta az ágyhoz kötve. Egy őr engedte el. Grohl dühöngött, kereste Nicket, de mivel nem találta, elhagyta a várost és hazautazott. – A gyilkosságról semmit sem tudott? – Semmit. – Mit gondolt, amikor Nicola neve feltűnt a lapokban? – Először semmi – csak egy héttel az események után került rá sor, így nem kapcsolta ahhoz az éjszakához, amikor ő ott járt. Aztán hallotta a híreszteléseket, miszerint a lányt az előző héten nyírták ki, és ráébredt, hogy belekeveredhet, ha Nicholasnak köze volt az ügyhöz. Ezért mondott el nekem mindent. – Miért hozzád ment?– kérdeztem. – Körbeszaglászott. Tudta, hogy én foglalkozom az üggyel. Tudta, hogy bízhat bennem, hogy megtartom a nevét magamnak. Ebben kételkedtem, de ráhagytam. – Szóval Nicholasra mutogatott. Miért nem csaptál le rá? – Lecsaptam – sóhajtotta Kett. – Akkor figyelmeztettek, hogy ne üssem bele az orrom. A gyerekeimet fenyegették. Nem volt ínyemre, de meghátráltam. Amikor nyomozni kezdtél, mondták, hogy beszéljek veled. Ez a szar az ilyen vadállatokba – ha egyszer beadod nekik a derekad, életed végéig basztatnak. – Folyton visszajutunk Nick úgynevezett barátaihoz. Neveket akarok. – Hogy úgy végezzük, mint a Furst család?– keserűen felnevetett. – Ha pisztolyt nyomsz a kölykök fejéhez, ahogy azok

tették, és azt mondod, beszéljek, ömleni fog belőlem a szó. De ha nem, akkor húzz innen a picsába! Nem örültem, de nemigen láttam lehetőséget a trükközésre. Kett jól sejtette: nem vagyok az a gyerek-gyilkolós típus. – Beszélj Allegro Jinksről!– folytattam. – Mindjárt rátérek. Grohl személyleírást adott az osztagosról, aki kiszabadította. Nem volt nagy kunszt körbevizslatni a hotelben, és megtalálni Furstöt. Bár Nicholas Hornyakot kihagytam a nyomozásból, nem ejtettem az ügyet. Más irányokból közelítettem, Nicoláról kérdezősködtem. Megtudtam, hogy egy férfival látták, akinek a személyleírása megfelel Paucar Wamiénak. – Erre is rájöttél? Meg voltam lepve. – Tudok ezt-azt a nyomozói munkáról – vigyorodott el. – Aztán előkerült egy nő, aki az eltűnt fiát kereste. Kisírt szemmel könyörgött segítségért. Azt mondta, voltak gondjai a múltban a gyereknek, de már épp kezdett megnyugodni. Aztán egyszer csak leborotválta a fejét, az arcára kígyókat tetováltatott, szakított a barátaival, és valami gazdag fehér lány után kezdett járni. – Allegro Jink – dörmögtem. – Kutattam utána, de ahogy az anyja mondta, eltűnt. Aztán hírét vettem, hogy egy kínai tetoválót darabokra téptek, mielőtt Jinks eltűnt volna. Összeadtam, mennyi kettő meg kettő, és a Frigó jött ki eredményként. Tudom, hogy Wami rengeteg hullát hagy ott – legalábbis ezt beszélik – és úgy gondoltam, ez az egyetlen esélyem Jinks megtalálására. – Viszont nem trappolhattam csak úgy be a Frigóba, hogy megkérdezzem, nem tartják-e a jégen Allegro Jinkset. Nem így működik a dolog. Olyasvalakit kellett keresnem, aki része a rendszernek, akinek nem tesznek fel kérdéseket, valaki olyat, mint… – Breton Furst – fejeztem be helyette. – Mások is akadtak, akiket felhasználhattam volna, de Furst nemrég lett sáros. Úgy számítottam, nagyon szeretné tisztára mosni magát, és így könnyű lesz manipulálni. – Személyesen találkoztatok – jegyeztem meg. – Hülyeség volt. – Telefonon nem tudtuk megbeszélni – ellenkezett Kett. – Különben meg egy sötét moziban voltunk, és nem hittem, hogy megismert. Nyilvánvalóan tévedtem, mivel itt vagy. – Furst hagyott egy üzenetet – mondtam, csendesen emésztve Kett sztoriját. – Szóval te küldted, hogy Jinksről kérdezősködjön. És aztán? – Semmi. Hallottam, hogy végeztek vele. Sejtettem, miért, és ha valaki megtudja, hogy én küldtem Jinksről érdeklődni, akkor nekem is kicsengettek. Inkább eltűntem a színről, kivettem egy kis szabadságot. Úgy gondoltam, magam mögött hagyhatom a szarhalmot, míg te fel nem tűntél.

Takaros kis történet volt. Nem tudtam még, hogy elhiszem-e, de takaros volt. – Szerinted Nick rendezte el Furst halálát?– tettem fel a kérdést. – Nem tudom, és nem is érdekel – válaszolta. – Szarul érzem magam amiatt, ahogy a feleségével meg a gyerekeivel elbántak, de mit tehetnék? Álljak ki nyíltan, és sodorjam veszélybe a saját családomat? Na ne! Torkig vagyok a hullákkal. Te nyomozz csak, ha akarsz! Én, ha itt végeztem, keresek valami kevésbé kockázatos ügyet magamnak. – Gyáva vagy, Howie. – Ahogy Breton Furst is az volt. Az a különbség, hogy én egy élő gyáva vagyok. Felálltam, leporoltam a port a nadrágomról, és eltűnődtem, mennyi lehet igaz a sztorijából. Könnyű volt Kettet gyávának nevezni – és neki is könnyű volt elismernie, de mindketten tudtuk, hogy vadászott ő már Nick Hornyaknál sötétebb gazfickókra is, mit sem törődve az őt vagy a családját fenyegető veszéllyel. Bill gyakran beszélt nekem (rendszerint akkor, ha a főnökét szapultam) arról, hogyan mászott ki Kett egy vonat tetejére, hogy elcsípjen pár szénné kokózott kamaszt, és hogyan követett kitartóan egy bandavezért, míg le nem kapcsolta, nem állította meg sem egy levélbomba, sem az, hogy ki akarták nyírni a legnagyobb fiát. – Rengeteg zűrtől megkímélnél mindkettőnket, ha most őszinte lennél – mondtam. – Senki se tudja meg. Mondd el az igazat, és békén hagylak! – Elmondtam az igazat – kötötte az ebet a karóhoz. – Egy részét talán, de nem mindent. Nem vagyok hülye, Howie. – Szerintem az vagy – mondta halkan. – Baromság volt idejönnöd. Baromság, hogy erőlteted. Nekem úgy tűnik, Paucar Wami végzett Jinksszel és a Furst családdal. Ha így folytatod, mire észbe kapsz, eljön érted. Akkor mit csinálsz, Jeery? Mosolyognom kellett, amikor eszembe ötlött, mit szólna, ha mesélnék neki a Paucar Wamihoz fűződő kapcsolatomról, de bármilyen csodás is lett volna végignézni, ahogy leesik az álla, ezt az információt jobbnak láttam megtartani magamnak. – Viszlát a városban, Howie!– mondtam búcsúzóul. – Hacsak Paucar Wami nem keres fel előbb – vágott vissza, majd elsietett a családjáért, hogy visszaterelje őket a szállóba. Elérhettem volna még az utolsó hazafelé tartó vonatot, de kellemes volt ez a kisváros, és úgy döntöttem, megérdemlek egy szabad estét. Bejelentkeztem egy másik hotelbe, megvacsoráztam egy csendes étteremben, vettem pár piperecikket egy boltban, és visszasétáltam a szállásomra, hogy felhívjam Paucar Wamit. Nem arról volt szó, hogy a nagy sietségben, hogy elkapjam Kettet, megfeledkeztem volna az apámról. De ha beszámoltam volna neki a találkámról Jerryvel, ragaszkodott volna hozzá, hogy segítsen a kikérdezésben, és bár nem kedveltem Howard Kettet, nem akartam végignézni, ahogy csaliként vergődve végzi egy horogra tűzve. Wami nem vette fel, úgyhogy elmentem sétálni, és később ismét próbálkoztam.

– Al, fiacskám. Bocs, hogy az előbb nem tudtam felvenni, de tele volt a kezem. A háttérből hörgés hallatszott. – Mi volt ez?– érdeklődtem. – Nicholas barátunk. Untam már, hogy folyton utána kell mászkálnom, úgyhogy…– Neee!– ordítottam, dühödten markolva a mobilt. Wami felkacagott. – Nyugi! Nicholas biztonságban van. Ez valami ismeretlen, akit az utcán szedtem fel. Szeretnéd hallani az utolsó szavait? – Te egy beteg faszfej vagy. – Te meg egy beteg faszfej fia. Mindegy. Merre jársz? Ma délután neked kellene követni a delikvensünket. – Dolgom volt. Egy nyom hullott az ölembe. – Mesélj!– mondta izgatottan. – Nem telefontéma. Figyelj, szeretném, ha megpróbálnál ráakadni Charlie Grohlra! Nick egyik szeretője. Vele volt aznap a Skylightban. Nem a városban él. – Van ötleted, hogy hol lehet? – Nincs. – Hát, ez időbe telhet. – Hasznosan töltött idő lesz. – Na jó. Ezt gyorsan befejezem, aztán belefogok a fáradságos munkába. Csatlakozol hozzám este?– Majd holnap. – Hiányozni fogsz. Jó éjt, fiam! – Jó éjt!– löktem oda dühödten. Gyűlöltem a vérszomjas természetéért, magamat pedig még jobban, amiért szemet hunyok felette. Nick követése közben többször előfordult, hogy Wami sebezhető volt. Lett volna rá alkalmam, hogy orvul végezzek vele. Talán már csökkenthettem volna a város szenvedésein, ha megölöm. De szükségem volt rá Nic gyilkosának a felkutatásához. Milliók biztonsága elébe helyeztem a saját, önző céljaimat, pedig bárki lehetett a következő Wami listáján. Felfordult a gyomrom, valahányszor erre gondoltam. Amikor visszaértem a szállóba, elhelyezkedtem a kényelmes ágyban és kibámultam az ablakon a tiszta égboltra. A Városban élve könnyű elfelejteni a csillagokat. Eszembe jutottak a régi mítoszok, melyek szerint a sorsunk előre meg van írva az egekben, és úgy merültem álomba, hogy azon járt az eszem, mennyivel egyszerűbb volna az élet, ha tényleg minden előre meg lenne határozva. Nem lenne ilyen bűntudatom, ha azt hinném, hogy a végzet eszköze vagyok. Hibáztathatnám a sanyarú sorsot, és nyugodtan aludhatnék.

Az egyik kora reggeli vonattal utaztam vissza, már tíz előtt hazaértem. Jókedvűen felszaladtam a lépcsőn, aztán lehervadtam: a kulcsom nem fordult meg a zárban. Letérdeltem, és benéztem a kulcslyukon. Valami elmés barom telenyomta ragasztóval. Idén harmadszor. Nyilván egy unatkozó suhanc. De egyszer elkapom, és akkor… Felálltam, céloztam, és belerúgtam az ajtóba a zárnál. Sikerült, az ajtó kicsapódott a másik irányba. A kanapéra dobtam a csomagomat, és belekrákogtam az állott szagú, sötét nappaliba: – Üdv itthon! Főztem egy bögre kávét, lassan kiittam, aztán ismét útnak indultam, az ajtót csak becsaptam magam mögött. Danny barátom barkácsboltjához tekertem. Nem esett ugyan útba, de Danny régi haver volt. Billen keresztül ismertem meg, aki nála dolgozott kölyökkorában, sok évvel ezelőtt. Danny a pult mögött álldogált. Fabio után valószínűleg ő volt a legidősebb pasas, akit ismertem. Az utóbbi időben egyre többet szöszmötölt hátul. Ezer éve fenyegetőzött, hogy nyugdíjba vonul, de mindenki tudta, hogy nem fog. Nevetett, amikor vigyorogva besétáltam. – Nehogy megint egy zárat kérj!– kiáltott rám. – Ha egyszer a kezem közé kaparintom a kis rohadékot… – Lehet, hogy egy lakatot – vigyorogta Danny. -A régi tulaj néha bevetette ezt a fogást, ha pangott az üzlet. Beragasztózott pár zárat, és várta a megrendeléseket. Párszor fülön csípték, de ez sem szegte kedvét. Bolond vén majom volt. – Te persze sosem csináltál ilyet…– mosolyogtam. – Már hogy csináltam volna?– mondta dühösen, de láttam, hogy a nyaka közben elvörösödik. – Ugyanolyat, mint a múltkor? – Hacsak fel nem találtak egy ragasztóálló modellt. Billről kérdezett, míg kifizettem a zárat. Mondtam, hogy jól van, és hogy elmentünk együtt horgászni. Régebben Danny is eljárt velünk, amíg meg nem romlott az egészsége. Sóhajtott, és arra kért, szóljak, ha legközelebb megyünk – velünk tart, ha a doki engedi. Megígértem, hogy így lesz, elhárítottam a visszajárót, és minden jót kívántam neki. Hazaérve két járőr kocsit találtam az épület előtt. Zsaruk álldogáltak a lakásomban, halkan beszélgetve. Kicsit haboztam a folyosón, hogy bemenjek-e vagy inkább visszavonulót fújjak. Végül beléptem – talán csak valaki meglátta a tönkrement zárat, és kihívta őket. Hangosan kopogtam, mielőtt bementem. Egyik rendőrt sem ismertem, de rájuk mosolyogtam, mintha régi barátok volnánk. – Segíthetek? – Al Jeery?– kérdezte az egyikük. – Igen. – Igen, uram!– vakkantotta a másik.

Sóhajtottam egyet magamba – faszfejek mindenütt vannak. – Igen, uram – motyogtam. – Szeretnénk, ha most velünk jönne – mondta az, aki először szólt hozzám. – Minek? – Nem mondhatjuk el. – Le vagyok tartóztatva? – Még nem, faszikám – fröcsögte a faszfej. – Mi van, ha nem akarok? – Jobb lenne, ha jönne – mondta megint az első. Ásítottam, hogy lássák, nem rezeltem be. – Oké, magukkal megyek. – Kösz – mondta az első. – Köcsög – mondta a faszfej. A harmadik nem szólt. Belestem a bageles bolt kirakatüvegén. Két másik rendőr volt odabent Alival. Éppen kikérdezték és jegyzeteltek. Ali dermedtnek tűnt. A fejét rázta, és mintha sírt volna. Rossz jel. Vonyító szirénával száguldottunk keresztül a városon, a zsaruk közben meg sem szólaltak. Nem a rendőrség felé mentünk. Az utcalámpák fényében az egyenruhájukra sandítottam. Valódinak tűntek, mégis rossz előérzetem támadt. Hátul ültem két zsernyák közt, de nem bilincseltek meg. Talán elszedhetném az egyikük pisztolyát, és rávehetném őket, hogy engedjenek kiszállni. Még a tervet csiszolgattam, amikor megálltunk a Skylight előtt. Rögtön letettem az egészről. Az egyenruhák igaziak voltak, és kezdtem sejteni, hogy mi vár rám. Az előcsarnokban álldogáló személyzet gyászos arckifejezése a legrosszabb sejtéseimet igazolta. Mire odaértünk a 812-es szobához, és megláttam az ágyon heverő hullát, szinte megkönnyebbültem. A rangidős tisztet Vernon Astnak hívták. Bill jóvoltából néhányszor már találkoztunk. Komoran hozzám lépett, és azt kérdezte, beszámolnék-e arról, hol tartózkodtam előző este. Elmondtam, hogy nem voltam a városban, és erre tanúim is vannak, ha szükséges. (Magamban vigyorogtam, amikor elképzeltem, ahogy Kett a védelmemre kel.) – Remélem, tényleg így volt – sóhajtotta Vernon az orrnyergét masszírozva. – Tudom, hogy Bill nagyra becsüli magát. – Ki az?– kérdeztem a meztelen nő felé bólintva. – Nem tudja?– Megráztam a fejem. – Találtunk egy hitelkártyát, egy napszemüveget, egy zoknit. A kártyán a maga neve van. Valószínűleg a többi is a magáé.

– Szép kis kelepce – mosolyogtam feszülten. Priscilla az? A rohadék, aki megölte Nicet, végzett egy újabb barátnőmmel? – Akarja azonosítani a holttestet?– kérdezte Vernon. – Nem muszáj, ha inkább beszélne egy ügyvéddel… – Kinyírna a feszültség. Lassan a hullához léptem. Éreztem, hogy lelassul az idő, szinte észre sem vettem, ahogy a rendőrök utat nyitnak, félrehúzódnak előlem, mintha leprás volnék. A nő hason feküdt. A gyilkos most még brutálisabb volt. A szúrt sebeket nem is lehetett pontosan megszámolni. Megálltam az ágy végénél, és észrevettem valami csillogót a vértócsák között. Jobb kezem előrelendült, mielőtt bárki megakadályozhatott volna benne. Ujjaim húsos, rojtos szélű redőket hajtottak félre, és összezárultak egy kemény, hűvös tárgyon. A fény felé tartva megvizsgáltam az ismerős fekete, aranycsíkos üveggolyót. – Felismeri?– kérdezte csendesen Ast. – A lakásomból való. Nem tudom, hogy került ide. – Inkább tegye vissza! A golyót visszahelyezve – jobban megrendített, mint maga a holttest – megkerültem az ágyat, hogy láthassam a nő arcát. Félig eltakarta egy párna. Le kellett térdelnem, hogy jól szemügyre tudjam venni. Priscillára számítottam, de rögtön láttam, hogy másmilyen a haja, és hosszabbak a lábai. Ez a nő magasabb és szélesebb volt, a haja hosszú és gyönyörű… szőke… Összerándult a gyomrom. Már nem kellett az arcára néznem. Ráismertem az erős, mégis finom tapintású hajáról. Amibe ezerszer túrtam bele az ujjaimmal. Igyekeztem nem gondolni a nevére. A hajára koncentráltam, minden mást kiűztem az agyamból, mert féltem, hogy az igazság megőrjít. Szétterült a párnán, éppúgy, ahogy az emlékeimben, csakhogy most be volt mocskolva a halál vörös kézjegyével. A haja járt az eszemben, miközben felolvasták a jogaimat és levezettek a lépcsőn. A haja, amikor betettek a kocsiba, és a rendőrségre vittek. A csillogó, vértől mocskos haja, miközben felvették az adataimat, és bezártak egy cellába. Mikor végre egyedül voltam, és a haja nem tudta többé távol tartani a nevét, magam elé suttogtam, mire a szívem összeaszott, és egész világom hamuvá égett. – Ellen…

ÖTÖDIK RÉSZ – AZ ÁLMOK VÉRE 20. fejezet Az elzárás komor, szívesen látott áldásként ért. Jó volt elszigetelve lenni a világtól. Akár örökre elrejtőztem volna a cellámban, hogy senki se zavarjon, semmin se kelljen gondolkodnom. Egy zsaru lépett be és törte meg a csendet. – Akar enni vagy inni valamit? Megráztam a fejem. – Mi a helyzet a telefonálással? Nemtörődöm mozdulattal rántottam meg a vállam. Erre tétovázni kezdett. – Tudom, hogy maga Bill Casey barátja. Megpróbáljuk elérni. Ha bármire szüksége van… – Köszönöm – feleltem nyugodtan, mivel nyilvánvalóan csak az vehette rá a távozásra, ha válaszolok. Elmosolyodott. – Nincs mit! Mind tudjuk, hogy egy nagy zsák szar ez az egész. A gyilkosok nem szokták hátrahagyni a zoknijukat! Ezzel elment, én pedig ismét magamra maradtam. Viszont a közjáték felrázott. A gondolataim összekavarodtak, és akaratom ellenére visszavonszoltak az emlékek világába. Mikor először találkoztam Ellennel, az akkori barátnőm barátja volt. Nem komált túlzottan – azt hallotta, hogy megcsalom a barátnőmet. Ezért feljött a lakásomra és elmondott mindennek. Én nyugodtan végighallgattam, közben azt figyeltem, hogy ugrál a kontya, aztán megkérdeztem, nem akar-e egy nagyot hancúrozni. Erre pofon vágott, kiviharzott a lakásból, felhívta a barátnőjét, én meg ismét szingli lettem. Néhány évvel később egy parkban találkoztunk újra. A tavacska mellett ejtőztem épp, azon töprengve, mihez kezdjek az életemmel. Nem messze tőlem felfigyeltem egy sírdogáló nőre. Odasandítottam a szemem sarkából. Ismerősnek tűnt, ezért odamentem, hogy megkérdezzem tőle, nem ismerjük-e egymást. Erre vakon felém ütött, mire rögtön felismertem. Kisvártatva bocsánatot kért a viselkedéséért, majd ezt követően mesélni kezdett a férfiról, akit két éve ismert meg, és aki nemrég csak úgy lelépett. Pár hónappal azelőtt halt meg az apja, és még az is fájt neki. Magányos volt és rémült, és nem tudta, hogy végződik ez az egész.

Erre elmondtam, hogy én is magányos vagyok, és bizonytalan abban, hogy merre tartok. Kifejtettem, hogy az élet nehéz, hogy nincsenek benne sima szakaszok, így aztán meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, és csak reménykedhetünk, hogy nem cseszünk rá túl gyakran. Órákon át beszélgettünk. Rengeteg mindent elmeséltem magamról, még azt is, hogy mikor sírtam utoljára, sok-sok évvel korábban. Csevegésünk végére már mosolygott, és mindketten tudtuk, hogy talán valami különleges szökkenhet szárba közöttünk, ha elég időt adunk neki. Aztán alaposabban is megnézett, összevonta a szemöldökét és felkiáltott. „Te az a szemétláda Al Jeery vagy!” Az ajtó feltárult és becsukódott. Egy nagydarab férfi ült le szemközt velem, és egy ideig egy árva szót sem szólt. Mikor mégis megtette, a hangja rekedt volt. – Nem is tudom, mit mondjak. Láttam, ahogy két kéz ökölbe szorul az asztalon. – Ennyi éven át vigasztaltam a gyászolókat, és most egyetlen kicseszett gondolat se jut az eszembe, amit neked mondhatnék! Az ökleire koncentráltam, a haragosvörös bütykök vonalára. Láttam, hogy az ujjai remegnek. – Mikor felhívtak, azt hittem, csak egy beteg vicc az egész. Addig nem voltam hajlandó elhinni, míg nem láttam a testet. – Szépen elbántak vele, nem igaz? Belenéztem Bill szomorú szemébe. Én még nem sírtam. Nem voltam rá képes. – Ki tette, Al? Tudod? – Mit tennél, ha tudnám? – Megkeresném a rohadékot és… Megmarkolta az asztal szélét, a könnyei hullottak, a válla megrogyott a fájdalomtól. – Nem tudom, ki tette, de ha tudnám, akkor sem mondanám el. Magam intézném el. Bill bólintott, megtörölte a szemét, aztán előhúzott egy whiskysüveget, lerakta az asztal közepére és megköszörülte a torkát. Rámeredtem az üvegre, aztán Billre. – Igyál!– mondta komoran. – Nem. Éppen csak suttogtam a szót. – Ne küzdj ellene! Nem most van ennek az ideje. – Te tudod, hogy mit művel velem!

Lassan bólintott. – Én szoktattalak le róla, emlékszel? Én mondtam azt, hogy megöllek, ha még egyszer meglátom, hogy hozzányúlsz. Hozzám hajolt, és megragadta mindkét kezemet. – De a dolgok változnak, Al! Szeretném, hogy feldolgozd, ami az elmúlt pár napban veled történt, és ha ehhez az kell, hogy hullarészegre idd magad, hát legyen! – És utána? – Baszd meg az utánát!– bömbölte Bill. – Majd elbánunk vele, mikor eljön. Igyál!Leeresztett és hátradőlt, láthatóan szégyellte magát. Tudtam, hogy amit tett, darabokra tépte. Nyilván azt gondolta, hogy csak egy lépésre vagyok az őrülettől, ha hajlandó volt ilyen kétségbeesett módszerhez folyamodni. Talán ott is voltam. Kezembe fogtam és egy darabig dédelgettem az üveget. Lecsavartam a kupakját, megdöntöttem és beleszagoltam. Billnek igaza volt – szükségem volt rá. Minden másnál jobban. Egy pár korty, és minden rendben lesz. Megsiratom Ellent, és álomba iszom magam. Elrejtőzöm addig, míg minden fájdalom és bűntudat el nem tűnik. Olyan csábító volt. Olyan egyszerű. Hátradőltem a széken. – Nem. A kín pokoli, de legalább talpon tart. Megtalálom Ellen gyilkosát, de csak akkor, ha józan vagyok. Lesz még időm inni. – Al, nem szabad…– Nem!– szakítottam félbe. – Ellen nélkül semmi nincs! Nemcsak hogy megölték, de miattam ölték meg! Én vagyok az oka, hogy meghalt! – Ebben nem lehetsz biztos. Fagyosan meredtem rá, míg le nem sütötte a szemét. Zsebre rakta az üveget. – Én nem mondhatom meg, hogy mit tegyél. De ha meggondolod magad, ne habozz! Egyetlen embernek se lenne szabad egyedül szembenéznie ilyesmivel. Egyszer már visszarángattalak a tönk széléről. Újra meg tudom tenni, ha kell. Néma csendben üldögéltünk tovább. Egyfolytában a kabátjában rejtőző üvegen járt az eszem. Szerettem volna, ha előveszi, és ismét felajánlja. – Mi a helyzet az ellenem szóló bizonyítékokkal?– érdeklődtem, próbálva összpontosítani valamire. – Marhaság az egész. Ennek ellenére felhívtam Ford Tassót, és küldeni fog egy ügyvédet, hogy elintézze a szabadlábra helyezésed. – Felvette már valaki a kapcsolatot Kett-tel? – Nem. De előbb-utóbb értesül róla. Ha rajtam múlik, utóbb. Kett egy szempillantás alatt tisztázhatott volna, de ha beidéztetem tanúként, el kellett volna magyaráznom, hogy mit kerestem nála. Az pedig csak tovább bonyolította volna a dolgokat. – Mikor történt?– kérdeztem. – Ma, a hajnali órákban.

– A hotelben ölték meg? – Feltételezem. Bill rám pillantott. – Van rá okod, hogy máshogy gondold? Nem feleltem. Ezt később is megtudhatom. – Látott bárki bármit? – Nem. – Ki jelentkezett ki a szobából? – Senki. Nem használták azóta, hogy…– köhintett. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán mennie kellett. Ismét egyedül maradtam, csak én, a csend, a whisky illata és az emlékeim. És az emlékek elől nem volt menekvés. Még egy óra sem telt el és Ford Tasso viharzott be az őrsre, nyomában Emeric Hindsszal és egy rakás másik ügyvéddel. Bármennyire is ki voltam ütve, lenyűgözött a felhajtás. Hinds volt a Kardinális legagyafúrtabb jogásza, akit általában csak a krémnek tartogatott. Ha a dolog komoly lett volna, hálát adok érte az isteneknek. De igazából nem volt rá semmi szükség. Ahogy Bill is mondta, az ellenem szóló bizonyítékok nevetségesek voltak, és inkább jelentettek sértést, mint bármi mást. Megkérdeztem Hindsot, hogy vissza tudja-e szerezni az üveggolyót. Az a golyó elgondolkodtatott, és vissza akartam kapni, hogy belenézhessek sötét szívébe és csak utána töprengjek tovább. Azt felelte, hogy később vissza tudja szerezni, de most azonnal még nem. Be kellett érnem ennyivel. Tasso átadta a Kardinális üdvözletét, és hogy bármikor fogad, amikor kedvem támad beugrani hozzá. Azt is hozzátette, hogy folytathatom a nyomozást a Nic Hornyak ügyben vagy akár ejthetem is, ha ahhoz van kedvem. Mintha még kiszállhattam volna. A temetésig Billhez költöztem. Szabadságot akart kivenni, de azt mondtam neki, hogy ne tegye – szívesebben voltam egyedül. Csak üldögéltem a nagy, ódon házban, és kibámultam a hatalmas, homlokzati ablakon. Nem volt olyan csendes, mint a cella, de azért kellően nyugodtnak találtam. Ellenen és Nicen járt az eszem, és hogy mit csinálok a gyilkossal, amikor majd elkapom. Az üveggolyó is folyton eszembe jutott: a fekete csillogás és az aranycsíkok, Ellen vérének foltjai. A napok egymásba folytak. Észre sem vettem a múlásukat. Nem gondolkodtam sem Nicken, sem Ketten, sem a vak papokon. Nem hívtam fel az apámat, nem is hallottam felőle. Mindez várhatott. Most a gyász ideje jött el. Ellen ideje.

A nappaliban álló bárszekrény valósággal hipnotizált. Tele volt régi barátokkal, akik énekeltek nekem, csábító ígéretekkel kecsegtettek. Ha kinyitom valamelyik palackot, elfelejtem Ellent és elmenekülhetek a részeg feledés áldott menedékébe. Végül, amikor már úgy tűnt, hogy vagy felrobbanok, vagy engedek a csábításnak, kimentem bringázni az utcára – Bill hozta át a gépemet – és órákon át csak tekertem a kis utcák labirintusában, hogy elhallgattassam az emlékeket, a démonokat, a sóvárgást. Valami Manco Capac szobrához hajtott. Többször is eltekertem mellette, de végül nem bírtam tovább, és fáradtan bekerekeztem az építkezésre. Nem tudtam biztosan, hogy mi vonzott ide, de valahogy ez tűnt a megfelelő helynek. Az építkezésen nyüzsögtek a munkások, de egyikük se törődött velem. Az óriási szobor nagyjából ugyanolyan állapotban volt, mint mikor utoljára láttam. Ha haladtak is vele, nem látszott. Egy daru árnyéka vetült rám. Tekintetemmel követtem a gépezet karját, ahogy átforog az egyik oldalról a másikra. Elmém egyik homályos zugába ismét befészkelte magát a kérdés, hogy miként is rakják össze ezeket a szörnyetegeket, de most nem volt kedvem a talányokhoz, így gyorsan elhessegettem a gondolataim közül. Mikor tekintetem visszatért a földre, velem szemközt egy fehér köntöst viselő, magas férfit pillantottam meg. A szeme kerek volt és üres. Mosolygott. Felismertem az álla bal oldalán levő szemölcsről. Nem lepődtem meg. Egy részem valami ilyesmire számított, már attól a pillanattól kezdve, hogy megálltam itt. Elindultam felé. Nem tudtam, hogy mit fogok mondani – majd rögtönzők valamit. Ahogy közelebb értem a vakhoz, ő kinyújtotta mindkét karját, mondott valamit egy általam nem ismert nyelven, és befutott az egyik bungaló mögé. Utána siettem, de nem találtam meg. Észrevettem a szobor tövében valamit fehéren megvillanni. Meg sem torpantam, hogy elmélázzak azon, hogy tudott ilyen gyorsan ilyen nagy távolságot megtenni, hanem utána rohantam. Mire elértem a szobrot, a vaknak már nyoma sem volt. Kétszer is megkerültem az egészet, mire felfigyeltem az egyik hatalmas láb vádlijánál a felfelé vezető létrára. Elindultam felfelé, kettesével vettem a fokokat. Egy emelvényre jutottam, ahonnan acél koszorúgerendák végei ugrottak elő. A közepén egy csapóajtót vettem észre. Még vethettem egy pillantást a vak ember fejére, amint eltűnt alatta. Mikor lenéztem a nyílásba, megpillantottam benne egy keskeny létrát. Csak egy röpke pillanatig haboztam – a bennem levő osztagos ösztön azt üvöltötte, hogy „Nem jó ötlet!” aztán szögre akasztottam az óvatosságot és mászni kezdtem lefelé. Úgy három és fél méter után majdnem utolértem a zsákmányomat, de ekkor váratlanul elengedte a létrát, és eltűnt a sötétben. Én még megtettem néhány fokot lefelé, míg rájöttem, nem hirtelen szeszélyből cselekedett így. A létrának ugyanis vége szakadt. Lekukucskáltam, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy merem követni. Felettem bezárult a csapóajtó. A szívem hatalmasat dobbant. Azonnal megróttam magam – túl öreg voltam már ahhoz, hogy féljek a sötétbe – és a lehetőségeimre összpontosítottam. Felmászhatok a létrán és megpróbálkozhatok az ajtóval, vagy követhetem a vak embert. Mivel a visszavonulásból semmi

hasznom nem származott, körbetapogatóztam, és felfedeztem, hogy az akna elég keskeny ahhoz, hogy a lábammal és a kezemmel beékeljem magam, és így folytassam az utam. Hátamat az egyik falnak vetettem, a könyökömet és a kezemet pedig a másiknak feszítettem, majd araszolni kezdtem lefelé. Áporodott és rossz szagú volt a levegő, a sötétség fojtogatott, de csak másztam tovább. Mikor kezdett úgy tűnni, hogy a semmibe tartok, előhalásztam egy érmét és ledobtam. Egy örökkévalóságnak tűnő időn át pörgött és csattogott, mielőtt a csengése elhalt volna. Vettem egy nagy levegőt, és azt tettem, amit tennem kellett, ha tényleg utol akartam érni a zsákmányomat: felhúztam a lábamat, a hátamat hátrafeszítettem és siklani kezdtem lefelé. Kezdetben egyenesen zuhantam lefelé, és azt hittem, mindjárt a halálba zuhanok. Aztán az alagút szöge megváltozott, és fokozatosan lassulni kezdtem, míg végül – a visszaverődő hangokból ítélve – egy hatalmas barlangüregben kötöttem ki. Kinyújtottam magam elé a kezemet, de semmit sem láttam. Felálltam, tettem pár lépést, a lábujjaimmal óvatosan kitapogatva a talajt, mielőtt teljes testsúlyommal ránehezedtem volna. Egy suhogó köntös hangja törte meg a csendet. Éberen megmerevedtem, és hegyeztem a fülemet. Előhúztam a pisztolyom, de csak magam mellett tartottam, míg nem akad valami, amit célba vehetek. – Üdv, Albert Jeery, Álmok Teste! A hang jöhetett bárhonnan a teremből – mindenfelől hallottam visszhangokat. – Merre vagy?– csattantam fel, mire a barlang falai az én szavaimat kezdték visszhangozni: vagy? vagy? vagy? – Mutasd magad!– kiáltottam. Magad, magad, magad. – Válaszokat keresel, Álmok Teste. Az igazságot keresed. Minden lépésednél a halál jár a nyomodban, és te tudni szeretnéd, miért. A beszélő minden egyes mondat között szünetet tartott. – Mi ez az Álmok Teste szarság?– vágtam vissza, de elengedte a füle mellett a kérdésemet. – Csak rajtunk keresztül juthatsz el az igazsághoz. Mi tudjuk, hogy mi történik ebben a városban. Fogadj el minket, és megosztjuk veled a tudásunkat! Tagadj meg minket, és te is megtagadtatsz! – Térj a lényegre!– mordultam fel, mire a távolban gyufa lobbant, és meggyulladt egy fáklya. Pisztolyommal célba vettem a fáklyát, de senkit sem láttam, akire rálőhettem volna. Araszolni kezdtem a fény felé. Mikor odaértem, felfedeztem, hogy a fáklyát a falba szúrták és hogy nem lehet leszedni. Alatta egy erszény függött. Körülpillantottam a barlangba – durva faragású falak, gótikus árnyak, életnek semmi jele. – Ez az Álmok birodalma – érkezett a hang, megtöltve az üreget, mintha egyszerre jött volna mindenfelől. – Te az Álmok Teste vagy, de jelenleg inkább Test, mintsem Álom. Hogy túllépj a falakon, túl kell lépned a Testen. Az erszényben egy kis port találsz. Lélegezd be! Tedd az

erszény száját az egyik orrlyukadhoz, és szippants egy nagyot belőle! Majd ismételd meg a másiknál is! A szünetek miatt mintha egy örökkévalóságig tartottak volna az utasítások. – Egy nagy francot fogom megcsinálni!– nevettem fel. – Muszáj. – Mi van benne? – Az Álmok Magva. – Mi van, ha nem vagyok rá hajlandó? Nem jött válasz, ami nekem épp elegendő válasz volt. Ha tökéletesen ura lettem volna önmagamnak, körülszaglásztam volna kicsit alagutak után, vagy megpróbáltam volna visszajutni a felszínre arra, amerről idejutottam, bármilyen hosszú és fáradságos lett is volna felmászni. De azóta nem voltam teljesen a magam ura, hogy rátaláltam Ellenre a Skylightban. Könnyebb volt teljesen kapitulálni – a pokolba a megfontoltsággal! Az első szippantástól majdnem elájultam. Nem tudom, mi volt az erszényben, de olyan erős volt, hogy ilyen szart biztosan sehol sem találsz az utcán. Mintha rakétákat lőttek volna ki, és a fáklya fénye ezerszeresére erősödött. A kezem saját magától emelte fel ismét az erszényt, dugta oda a bal orrlyukamhoz, és még több port szippantottam fel belőle. A barlang falai ekkor elenyésztek. Elvesztettem az időérzékem, és a testemről sem tudtam többé. Egy fénygömb részese lettem, ami ragyogóbb volt a világ összes fáklyájánál. Eszelősen úszni kezdtem a fényben, megfeledkezve minden másról. Pillanatokkal – órákkal – később, a por hatása enyhült, és bár a fény megmaradt, nem volt már annyira átható. Hol a valóságban jártam, hol azon kívül, az egyik pillanatban ébren voltam, a másikban elmerültem az álomszerű látomásban. Világosabb pillanataimban felfogtam, hogy egy szűk lépcsőn vezetnek lefelé, ami éppen olyan sötét, akár egy bánya, amit mintha egyenesen a Föld zsigereibe vájtak volna. Mikor leértünk az aljára, sokáig sétáltunk, keresztül egy labirintuson. A falakat vérszínű függönyök borították, a mennyezetről csontvázak himbálóztak, elég alacsonyan, hogy időnként hozzámérjenek. – Bájos – dünnyögtem. – Az Álmok alacsonyabb rangú szolgáinak maradványai. Körülnéztem, és két embert pillantottam meg: mindkettő fehér köntöst viselt, és mindkettő vak volt. Meg akartam kérdezni, hogy hol vagyunk és kik ők, de mielőtt megtehettem volna, magával ragadott egy újabb fényhullám. Legközelebb arra eszméltem, hogy egy előszobában állunk, ahol levetkőztetnek. Tettük semmilyen szexuális töltetet nem hordozott magában, és nem álltam ellent, mikor lemeztelenítettek és szimbólumokat festettek a testemre.

– A szemei – mondtam révetegen az egyiküknek. – Akár a felhők. És a tiéd – fordultam a másikhoz – mint a hegyek. Láttam már őket korábban. És a folyókat. A vérfolyókat. Csak később jutott eszembe, hol láttam őket: az eső kiváltotta látomásban, mikor először kerestem fel az építkezést, ahol Manco Capac szobra állt. A vakok elmosolyodtak. – Ez jó – jegyezte meg elismerően egyikük. Szinte sugároztam a büszkeségtől, aztán ismét elvesztem az egyik, fejemben kavargó fényfolyóban. Durván visszarángattak a való világba. Egyikük valamit belefújt az orromba, amitől hányingerem lett és félig öntudatlanul nyaklottam hátra. – Most be kell, hogy mutassunk!– hallottam. – Próbálj velünk maradni!Szótlanul bólintottam, és a lábamra összpontosítottam, ahogy átvezettek egy ajtón, be egy olyan irdatlan nagy barlangba, ami mellett az első csak egy lyuknak tűnt. A falakat és a mennyezetet vaskos gyertyák világították meg. A lecsöpögő viasz véletlenszerű szobrokat formázott a földön. Az üreg minden irányból a távolba veszett. Szimbólumok – ahhoz hasonlók, melyeket rám is festettek – díszítették a falakat. Sok volt köztük a napszimbólum. Csodaszépnek találtam őket. Közvetlen előttem egy kör alakú kőemelvény terült el, nagyjából ötven centi magasan, az átmérője talán tíz méter lehetett. Óriási, napot formázó aranymedál függött felette. Az emelvényen konzervált tetemek szikkadt maradványait láttam, mindet ülő helyzetbe rendezték a kör szélén felállított egyszerű székekben. A múmiákat befelé fordították. A kör közepén három díszes trónus állt, nagyjából egy méterre egymástól. A szemölcsös, fehér szemű csuhás a középső trónt foglalta el. Hozzá hasonló világtalanok álltak a másik két trón mögött, arcuk éppen csak kilátszott a magas támla mögül. Szinte egyformának tűntek, csak annyi volt a különbség, hogy a középsőnek szemölcse volt, a két másik pedig öregebbnek tűnt. A hármas előtt egy fiatal férfi guggolt, úgy kuporgott az ülő ember előtt, akár egy eb. Hosszú, ezüsthaja volt és barna szeme. Csupasz volt, az ő testét is csak az enyémhez hasonló bonyolult ábrák borították. Ő volt az, aki végig beszélt hozzám. – Üdvözöllek, Álmok Teste!– köszöntött. Én idegesen pislogtam, nem találtam a szavakat. A trónon ülő férfi mondott valamit egy olyan nyelven, amit nem tudtam hova tenni. A fiatal férfi bólintott. – Ne félj! Semmitől sem kell tartanod. Nem fogunk ártani neked. – Köszönöm – feleltem, aztán tekintetemet a hatalmas napra szegeztem. Az egyik férfi, aki az első barlangból idáig kísért, gyengéden úgy fordította a fejemet, hogy ismét az emelvényt nézzem. – Mi vagyunk a villacok,a nap papja – zsolozsmázta a fiatalember. – Mi építettük ezt a várost, és mi vagyunk jövőjének építészei. Te a végzet szelleme vagy, tervezésünk és alkotásunk szelleme. Egyesülésünkből nagyszerű dolgok születnek.

– Ez szuper – vihogtam. – Majd ismertetjük veled a terveinket, de ennek még nem most van itt az ideje. Előbb meg kell tisztulnod. Mostani állapotodban nem csatlakozhatsz hozzánk. Csak a tiszták szolgálhatnak. A trónon ülő ismét megszólalt. Az ifjú hallgatta. Én meginogtam álltamban, és ráhangolódtam a csepegő víz hangjára. Nem volt ugyan sok értelme, de elég boldog voltam ahhoz, hogy semmi se zavarjon ebben a bódult, elszállt állapotban. – Mivel tisztátalan vagy – folytatta a meztelen férfi – ideje véredet venni. A város a vér chakanájára épült, és az táplálja. – Mi az a chakana?– Egy háromlépcsős kereszt. A chakanákat szentként tiszteljük. Mindig is három szinten működtünk, a lét három különböző szintjén. Ebben a városban létrehoztuk a vérpatakok chakanáját. Az ember, a nap és az álmok véréét. A patakok évszázadokon át különkülön folytak, de hamarosan egyesülnek, és egyetlen patak – chakan – lesz belőlük, ami örökké táplálni fogja a várost. – Azért vagy itt, mert a Testet Öltött Álmok Fia vagy. Te alkotod majd új chakanánk egyik lépcsőjét. Azért hoztunk ide, hogy felkészítsünk az egyesülés napjára, hogy ráébresszünk a dicső végzetre, amire születtél. – Vér – sziszegte. – Minden az élet nedve körül forog. Vérre szomjazol. Az asszonyaidat meggyilkolták és azért élsz, hogy megbosszuld a halálukat, igaz? Összevontam a szemöldököm. – Ellen – sóhajtottam. – A chakana miatt ölték meg. A másik szeretődet is. A te végzeted miatt áldozták fel őket. Megölték, hogy te gyarapodhass lélekben, és továbbléphess. – Ti öltétek meg!– sikoltottam, és előrevetettem magam, de utamat állta a két férfi, akik idevezettek. – Nem mi öltük meg az asszonyaidat – esküdözött az emelvényen ülő férfi. – A gyilkosokat máshol kell keresned. – Ki ölte meg őket?– kiáltottam. – Mondd el, vagy… – Ezt neked kell kiderítened – szakított félbe. -A válaszokat ki kell érdemelni. A vérnek meg kell lelnie saját útját. – Baszd meg a vért!– üvöltöttem. – Mondd meg, ki ölte meg Ellent vagy én…A trónon ülő férfi valamiféle parancsot vakkantott felém. Elég tekintélyes volt ahhoz, hogy elnémítson. Felállt, és az emelvény széléhez sétált, elhaladva a meztelen alak mellett, aki lesütötte a szemét. A vak pap folytatta mondókáját, üres tekintete közben rám szegeződött. – A gazdám azt mondja, hogy tiszteletet kell tanúsítanod – fordította a másik.

Féltem ugyan ettől a baljós embertől, de Ellen emlékére a fogamat kezdtem vicsorgatni. – Cseszd meg a tiszteletet! A vak férfi megmerevedett, aztán kuncogni kezdett, és odamormogott valamit a szolgájának. – A gazdám azt mondja, hogy forró a véred, és ez jó. A tisztelet megjön majd később. Ő tud várni. Most viszont segítő kezet kell nyújtanod nekünk. Rájuk meredtem. A vak pap belenyúlt a köntösébe, és előhúzott belőle egy görbe tőrt. Én idegesen léptem egyet hátra. – Nem adom nektek a kezemet!– nyögtem fel. – Nem áll szándékunkban elvenni – nevetett fel az ifjú. – Csak a véred kell, és abból is csak egy kevés. Lépj előre!Megráztam a fejem és a hátam mögé dugtam mindkét kezem. A szemölcsös pap kántálni kezdett, aztán hívogató mozdulatot tett felém a késsel. Hirtelen akaratom ellenére botladozva elindultam felé. Az emelvény előtt megtorpantam. El akartam menekülni, de a vak pap varázslata fogva tartott. Odahajolt hozzám, megfogta a bal kezemet, a fejére tette, mondott valamit alig hallhatóan, majd leengedte, és belecsókolt a tenyerembe. Ezután gyors vágást ejtett a késsel puha húsomon. Talán csak a por miatt, de nem éreztem fájdalmat. Azt hittem, le fogja nyalni a késről a vért, de nem tette. Hagyta, hogy lecsepegjen az emelvényre, ahol eltűnt, mintha csak a kő magába szívta volna, aztán megismételte a szertartást a jobb kezemen is. Mikor végzett, hátralépett, átnyújtotta a tőrt az üres trónok mögött álló papok egyikének, és ismét leült középen. – Elvégeztetett – jelentette ki a meztelen férfi. – Az Álmok Testének vére elenyészett. Hogy pótold, haraggal kell vért ontanod. Ezáltal megnyílik az út az egyesülés felé. Most vigyétek vissza!– fordult kísérőimhez. Ahogy előreléptek, hogy elvezessenek, még utoljára megszólított. – Amikor legközelebb idehozunk, azért tesszük, hogy megünnepeljük a vérpatakok egyesülését. Azon a napon minden kérdésedre választ kapsz. – Nem – mormogtam, és megráztam a fejem. – Most akarom tudni. El fogod mondani nekem. Addig nem megyek el, amíg meg nem teszed. Ha kell, darabokra téplek, de nem fogok… Miközben kimondtam a fenyegetést, felléptem az emelvényre, mire olyan sokk kerítette hatalmába a testemet, mintha csak egy raj elektromos angolna száguldott volna végig rajta. Mintha egy élő konnektorba dugtam volna az ujjamat. Átrepültem a barlangon. A világ fehérré változott, aztán pirossá, míg nem maradt más belőle, csak az álmok. Mikor visszatértem az élők világába, arra eszméltem, hogy Bill áll felettem, és gyengéden pofozgat. – Al?– kérdezte szelíden. – Jól vagy? – Hol vagyok?– nyögtem fel, és felültem.

– Nálam. Két teljes napot átaludtál. Azt hittem, sosem ébredsz fel. – A barlang – sóhajtottam fel, ahogy eszembe jutottak föld alatti kalandjaim, bár csak jóval később sikerült minden részletre visszaemlékeznem. – Mi? – A barlang. Az emelvény… Én… Előrehajoltam és megvizsgáltam a talpamat, megégett foltokra számítva, de sértetlenek voltak. – Hol találtak rám?– érdeklődtem a lábujjaimat csavargatva. Bill összeráncolta a homlokát. – Itthon voltál és aludtál. – Két nappal ezelőtt nem. Elmentem biciklizni. Bill erre a vállát vonogatta. – Mikor visszajöttem, már itt voltál, és mit sem tudtál a világról. – Az nem lehet. A barlang. A papok. A véremet vették. Azt mondták, hogy…– Álmodta – kuncogott Bill. – Nem! Valóság volt. Én… – Oh – mondta erre, és hátrált egy lépést. – Egy barlangban bicikliztél. Hiszek neked. De most felkelsz és felöltözöl, vagy inkább bringáznál még egy kicsit? – Majd később – dörmögtem megvakarva a fejem, és megpróbáltam felidézni a történteket. – Éhen halok. Reggelizem, aztán…– elhallgattam. Az öltönyöm az ajtóra akasztva lógott. – Ez meg minek? Bill megfogta mindkét kezem, és erősen megszorította. – Csütörtök van. Mikor nem esett le, szomorúan hozzáfűzte: – Ma temetik Ellent.

21. fejezet A temetés gyilkos volt. Ellen anyja vibráló, erőteljes asszony volt, aki szokványos helyzetben képes volt elbánni mindennel, amit csak ráküldött az élet. Első gyermekét a gyermekágyi láz vitte e – megbékélt vele. Férjétől a rák fosztotta meg idejekorán – ezt is túlélte. De Ellen halála olyan csapás volt, ami már neki is túl soknak bizonyult. Kitört rajta a hisztéria. Végigsírta a gyászszertartást, olyan hangosan, akár egy hivatásos gyászoló, miközben ökölbe szorított kézzel püfölte a térdét. Ellent a Glade Hillen temették el, egy gondosan ápolt temetőben, mely úgy magasodott a város fölé, akár egy madárfészek. A temetés költségei felháborítóak voltak – szinte az összes ismerősöm esetében épp ezért választották a hamvasztás – de Ellen félt a tűztől, és gyakran hangoztatta azt a kívánságát, hogy őt földbe temessék. A családjából senki sem tudott Nic Hornyakról, mint ahogy arról sem, hogy Ellen azért halt meg, mert bevontam a mocskos kis világomba. Hálát kellett adnom ezért – különben nem lehettem volna itt. De az, hogy az ő szemükben makulátlan voltam, fikarcnyit sem enyhített a lelkifurdalásomon. Sőt, inkább csak rontott rajta. Ott voltam elvegyülve az ártatlanokkal, és halvány mosollyal, szomorú vállvonogatásokkal fogadtam a részvétnyilvánításukat. Aljasnak éreztem magam. Álszentnek. Bűnösnek. A szertartás véget ért, és az autók egymás után hajtottak ki a kocsibejárón. Szívesebben maradtam volna a sír mellett, de vártak rám a toron. Ahogy próbáltam találni valakit, aki elvinne – Bill hozott ide, de a tömeg mögött húzódott meg és mindenki másnál hamarabb lelépet – öt fekete Cadillacből álló konvoj indult meg felfelé a Glade Hillen és állt meg nem messze a kaputól. A középső kocsiból egy magas, csontos alak szállt ki. Kétszer is alaposan végigmértem, hogy meggyőződjem róla, nem képzelődöm-e. A Kardinális volt. Belefújt összezárt tenyerébe, mintha csak fázna, aztán odabólintott nekem, és visszaszállt a limóba. Én meg elindultam felé, hogy kiderítsem, mi folyik itt. Megálltam a Cadillac nyitott ajtajánál, és rámeredtem a Kardinálisra, aki a karjait dörzsölgette, és az oldalsó szélvédőn bámult kifelé nyugtalanul. – Szállj be!– förmedt rám. – Gyűlölöm a nagy és nyílt tereket. Egy szó nélkül ültem be mellé. – Elvihetlek valahova? – Tudja, hol tartják a tort? Bólintott és a sofőr továbbította a címet a többi kocsinak is. A Kardinális addig egy szót se szólt, míg el nem hagytuk a dombot, és be nem értünk a ronda, szürke épületek árnyékába. – Szebbnek látszik a város a Pártközpont tizenötödik emeletéről – jegyezte meg fintorogva. – Már elfelejtettem, milyen ágrólszakadt közelről.

– Ez az otthonom – mondtam halkan. – Hmm. Kinyitott egy mini hűtőt, és kivett belőle két palack ásványvizet. – Ha utaznod kell, csak így érdemes. – Mit keres maga itt?– kérdeztem, véget vetve a csevegésnek. – Nem látogattál meg. Ellenőrizni akartam, hogy kettőnk között minden rendben. – Épp most temettem el a volt feleségemet. Hogy lehetne minden rendben?– Azt mondtam, hogy kettőnk között. Tisztában vagyok vele, hogy gyászolsz. Részben osztozom is a fájdalmadba – bár nem ismertem a nőt. Tudom, hogy mennyire sokat jelentett neked, és részben felelősnek érzem magam a történtekért. – Joggal – vicsorgattam a fogam. – Hiszen akár maga is meggyilkoltathatta. – Nem – sóhajtott fel a Kardinális. – Semmi közöm Ellen Fraser halálához. Tudom, hogy összeálltál apáddal a hátam mögött: ez aligha kerülhette el kémhálózatom figyelmét. Sejtettem, hogy engem gyanúsítasz, tekintve hogy milyen mélyre jutottál a titkok birodalmában. De nem tudom, hogy miért ölték meg a volt feleségedet vagy Nicola Hornyakot, azt pedig végképp nem, hogy ki az elkövető. – Wami azt hiszi, maga direkt rendezte úgy, hogy összeálljunk. Azt gondolja, hogy az az inka képeslap a frászt hozta magára, és azért működött együtt velük, mert megijedt. – Nem jár messze az igazságtól – kortyolt bele a Kardinális az italába. – Soha nem futottam el egyetlen kihívás elől sem, vagy vonultam vissza félelemből. Nem vagyok az a meghátrálós fajta. De megtanultam okosan bunyózni, és tudom, hogy időnként jobban szolgálja az érdekeimet, ha lapítok és nem támadok. Ez is egy ilyen eset volt. – Mikor megjött a képeslap, dühbe gurultam. Ha húsz évvel fiatalabb lettem volna, ízekre cincálom a várost, míg meg nem találom azt a pöcst, aki azt hiszi, baszakodhat velem, és alaposan móresre tanítom. De a vérem már nem zubog olyan zabolátlanul az ereimben, mint egykor. Más dolgokat is meg kellett oldanom. Noha felbőszített a gondolat, hogy együttműködjek az illetővel, ez volt a helyes lépés. Úgyhogy bedobtalak a mély vízbe. De fogalmam sem volt róla, hogy így végződik ez az egész. – Számított volna, ha tudja? – Lehet. Tudom, milyen fájdalmas elveszteni egy feleséget. És ezt senkinek sem kívánom. – Tényleg – dörmögtem. – Hiszen egyszer már volt nős. Megőrjítette a feleségét, aztán bevarrta a Skylightba. – Vékony jégre tévedtél, Al – mordult rám. – Úgy nézek ki, mint akit ez aggaszt?

– Jobban tennéd. Képes vagyok rá, hogy…– szitkozódva leállította magát. – Nem azért jöttem, hogy fenyegetőzzem. Azért jöttem, hogy tisztázzam a nevem, mielőtt valami hülyeséget csinálnál. Nem vagyok az ellenséged, és csak az idődet pazarolod, ha annak tartasz. Erről nem voltam meggyőződve, de már az is nagy dolog volt tőle, hogy eljött, úgyhogy nem akartam provokálni. – A vak papok azt mondják, tudják, ki ölte meg őt – mondtam hát inkább. – Kapcsolatba kerültél velük? – Igen. – Tudtál beszélni velük?– a hír megdöbbentette. – Nem is tudtam, hogy képesek a mi nyelvünk használatára. Meséld el, hogy mit mondtak! Röviden elmeséltem, hogyan zajlott találkozásom a villacokkal. – Persze hazudhattak is – zártam le az elbeszélést. – Ellen és Nic meggyilkolásáról. – Kétlem – válaszolta ő. – Nem lenne logikus, hogy lerángassanak oda, csak azért, hogy aztán hazudjanak neked. Görbe kisujjával megvakarta az állát és elkapta a pillantását. – Megmagyarázták, hogy miért neveznek téged az Álmok Testének? Bár mintegy mellékesen tette fel a kérdést, láttam rajta, hogy fontos a számára. – Nem. Hablatyoltak valamit a vérről, meg valami chakanáról, de nem volt semmi értelme. – Nem került szóba az ayuamarca szó? – Nem. Azt viszont nem árultam el neki, hogy Paucar Wami említette. – Furcsa – motyogta, aztán hessegető mozdulatot tett a kezével. – Na, de elég a vak bolondokból! A nyomozást… akarod még folytatni? – Már túl késő megállni – válaszoltam. – Badarság! Le tudlak venni az ügyről, és ráállíthatok egy csapatot. A zsarolóim meg megbaszhatják. Ha szeretnéd, elhagyhatod a várost, és addig nem is kell visszajönnöd, míg nem tisztázódott minden. – Nem fogok elfutni. És nem akarom, hogy beleavatkozzon. Magamnak akarom Ellen gyilkosait. És ha bárki az utamba áll… A Kardinális jóízűen kuncogott egyet. – Igazam volt veled kapcsolatban, Al. Az Osztagban csak elapróztad magad. Legyen hát, az ügy továbbra is a tiéd. Sok szerencsét! – Nem lesz szükségem szerencsére. Itt van nekem ez – nyitottam szét a dzsekimet, felvillantva 45-ösömet. – Igen meggyőző szerszám – jegyezte meg a Kardinális szárazon, és aztán utunk hátralevő része alatt többet nem is mondott.

A tort Ellen egyik unokatestvérének a házában tartották. Családtagok és barátok mászkáltak mindenfelé, halkan beszélgettek, rengeteget ittak, és úgy füstöltek, mintha attól félnének, hogy a dohányipar végleg bezárja a kapuit. A nagyszobában állt egy nagy, rácsos kandalló. Délután valaki begyújtotta, noha ragyogó volt az idő, és én idehúzódtam, mikor már képtelen voltam elviselni több megnyugtató hátbaveregetést. El is mehettem volna, de az nem lett volna udvarias lépés, és életemben egyszer illendően akartam viselkedni. Ellen kedvéért. Leültem a kandalló mellé, és bámultam a lángokat, miközben úgy fáztam, mint még soha. Egy vánszorgó, magányos félóra elteltével Debora – Ellen nővére – lépett oda hozzám. – Feltarthatlak?– kérdezte, miközben a szemét törölgette egy zsebkendővel. Zsibbadtan bólintottam. – Anyut nagyon megviseli a dolog. Betegre aggódjuk magunkat miatta. – Egyesek rosszabbul viselik, mint mások. Végül majd csak megbékél vele. Csak arra kell ügyelnetek, hogy ott legyetek, mikor szüksége lesz rátok. A klisék maguktól törtek elő belőlem. – Úgy látom, te egész jól bírod. Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy egyedül vagyunk-e, aztán még halkabban folytatta: – Emlékszel Donnyra, a fiamra? – Persze! Igazi kis szörnyeteg volt. Most olyan tizenhárom-tizennégy lehet?– Tizennégy – bólintott. – Itt van ő is? – Nem. Kórházban van. – Hogyhogy? – Rákos. Már csak suttogott, mint egy összeesküvő. – Pont, mint apu. Rámeredtem. Azóta nem sírtam, hogy megláttam a halott Ellent a Skylightban, de most közel álltam hozzá. – Súlyos?– tettem fel a hülye kérdést. – Haldoklik. Kétszer műtötték sikertelenül. Ma is lesz egy operáció. Nem mondtuk meg Ellennek. A fiam meg fog halni. Néhány hónap múlva ismét ide kell majd jönnünk gyászolni. Ezért vagyok ilyen nyugodt. Már felkészültem egy temetésre.

– Ezért van ennyire összetörve az anyád?– Anyu sem tudja. Meg akartuk kímélni. A család nagy része elől elhallgattuk a dolgot. A városon kívül élünk, úgyhogy nem sokat látjuk őket. Ha a műtét nem sikerül, meg fogjuk mondani nekik. De most… Síró anyjára nézett. – Bocsáss meg!– zokogott fel megtört hangon, és elsietett, mert képtelen volt úrrá lenni a remegésén. Én csak ültem ott, Ellenre gondoltam, az anyjára és Donnyra. Mindenki zombiként járkált fel és alá. Túl sokat ittak és a múltról beszélgettek, a munkájukról meg a srácaikról, de Ellent nem említették. Nem akartak a halottról társalogni, nem úgy, mint a legtöbb temetésen. Ellen békében nyugodott fenn, a Glade Hillen, de akár itt is lehetett volna, a szoba közepén, abból ítélve, ahogy az emberek viselkedtek. És mindez az én hibám volt. Eszembe jutott, ahogy leeresztették a koporsót. A pap szavai, ahogy megpróbálta megvigasztalni a gyászolókat. A fedélen záporozó rögök hangja. Ellen olyan egészségesnek tűnt, ahogy előtte ott feküdt, a ravatalon. A gyilkos nem bántotta az arcát. Akár alhatott is volna, csakhogy én tudtam, hogy Ellen nyitott szájjal szokott aludni, és hogy soha nem aludt nyugodtan. Mindig mocorgott, a lábujjait mozgatta, hortyogott, grimaszokat vágott közben. De többé már nem teszi. Tennem kellett valamit. A gyilkos utáni hajszára is sor fog kerülni, de addig nem várhattam. Felálltam, és elindultam, hogy előkerítsem Bobot – Ellen fivérét – és megkérdeztem, akad-e valahol egy pakli kártya. A kérés hallatán csak kábán rám meredt, de végül kerített egyet. Kerestem egy vendégszobát, és megkértem Bobot, hogy álljon őrt az ajtó előtt. – Mi folyik itt, Al?– zsörtölődött. – Bízz bennem! Segíteni akarok. Aztán elmentem Ellen anyjáért. Éppen Ellen egyik nagynénje próbálta vigasztalni. Félretaszigáltam a nénit, olyan udvariasan, ahogy csak tudtam, és karon ragadtam a zaklatott asszonyt. – Mrs. Fraser, annyira sajnálom! Még mindig sírt, és egyáltalán nem ellenkezett, mikor magammal ráncigáltam. – Mutatnom kell valamit, valamit, amiről Ellen is azt akarta volna, hogy lássa. – Ellen?– kínzó remény csengett a hangjában, mintha csak azt hitte volna, hogy képes vagyok a lányát visszahozni a holtak közül. – Igen. Erre, kérem! Nem fog sokáig tartani. A szoba ajtajában álló Bobnak megmondtam, hogy senkit ne engedjen be. A szemében kétség gyúlt, de úgy tett, ahogy mondtam, mert nem akart jelenetet rendezni. Leültettem Ellen anyját az ágyra, és felkapcsoltam a villanyt. Elővettem a paklit és megkevertem.

– Azt akarom, hogy figyelje a kártyákat, Mrs. Fraser. Mutatni fogok egy trükköt. – Egy trükköt?– ismételte bizonytalanul. Elmosolyodtam és kicsaptam négy lapot, figurás oldallal felfelé. – Ne aggódjon! Ez egy jó trükk. És most válasszon egy lapot, de ne mondja meg, melyik az! Az asszony vigaszra vágyott, így nem állt ellen, mikor létrehoztam a színek világát, amit aztán a kettőnket összekapcsoló alagút követett. Olyan nagy volt benne a boldogtalanság, hogy tudtam, nem enyhíthetem az összes fájdalmát, de néha egy kevés is elég. Ha át tudná vészelni a következő pár napot, remélhetőleg elég erőt tudna meríteni a folytatáshoz. Mikor kivezettem a szobából, nem tűnt már olyan nyúzottnak, és elkezdett körbejárni, megköszönve az embereknek, hogy eljöttek, és felajánlotta, hogy segít szendvicset készíteni. Bob majd szétrobbant a kíváncsiságtól, de nem erőszakolta ki belőlem a választ, egyszerűen csak hátba veregetett, és hagyta, hogy a szeme mondjon köszönetet helyette. Ezután visszatértem a tűzhöz és az Ellenről szóló gondolataimhoz. Amíg az anyján segítettem, képes voltam elfeledkezni róla, de most az emlékek dühösen visszatértek, és nagyon-nagyon sokáig ültem ott velük a karosszékben, összeroskadva, a lángokat bámulva. Végül, hála az égnek, a tor befejeződött. Elbúcsúztam Bobtól és még pár másik embertől. Ellen anyja megölelt, és azt mondta, hogy Ellen szeretett engem. Aztán mikor elszabadultam, végre szabadon belevághattam az egyetlen dologba, ami még számított: a véres, végső, megalkuvást nem tűrő bosszúba.

22. fejezet Bill az udvarnak azon a részén üldögélt, amit ő kertnek nevezett, mikor visszatértem, és egy dobozos sört iszogatott. Körülötte hevert már pár üres doboz. Összecsomagoltam a motyómat, kisétáltam hozzá, és közöltem, hogy visszamegyek a lakásomba. Nem volt oda az ötletért, de ő is tudta, hogy nem lakhatok nála örökké. Megmondtam, hogy hálás vagyok, hogy a segítsége nélkül nem vészeltem volna át a dolgot, de eljött az ideje, hogy a saját lábamra álljak, és megbirkózzam az életemmel. Azt felelte, hogy bármikor visszaélhetek a vendégszeretetével, nem számít, milyenek a körülmények. Ali észrevett, mikor leállítottam a bringám a ház előtt, és kirohant részvétet nyilvánítani. Megköszöntem kedves szavait, de nem maradtam trécselni. Azt mondta, hogy hívjam bátran, ha bármire szükségem lenne. Azt feleltem, hogy így lesz, aztán felsiettem a lépcsőkön, alig várva, hogy megkezdhessem a hajszát. Valaki megjavította az ajtómat. Valószínűleg Bill. Emellett a hűtőt és a fagyasztót is feltöltötte, bevetette az ágyat és a szanaszét heverő jegyzeteimet is dobozokba pakolta. Ledobtam a zsákomat, és nekiálltam előpakolni a papírokat. Még a második dobozzal sem végeztem, mikor kinyílt a fürdőszobaajtó, és Paucar Wami lépett ki rajta. – Al, kisfiam – krákogott – visszatértél hát kedves öreg apucidhoz! Leraktam a földre a dobozt. – Mióta vagy itt? – A nap nagy részét itt töltöttem – huppant bele az egyik székbe. – Volt egy olyan érzésem, hogy a temetés után visszatérsz. Korábbra vártalak. Mi tartott ilyen sokáig? – A tor. – Azon is ott maradtál? Utálom a halotti torokat. Mindenki csak szépeket mond a halottról. Senki sem emlegeti fel hűtlenkedéseit, hogy hányszor vert át másokat és nem emlegetik azokat sem, akiket elárult. Aggódom, hogy valaki majd nekem is tort rendez az eltávozásom után. – Nem hiszem, hogy erre sok esélyed lenne – feleltem jegesen. – Meglepődnél – vigyorodott el. – Na, de elég a szájtépésből! Volt elég időd gyászolni. Térjünk rá az üzletre! Megtudtál valami újat? Az üveggolyóra gondoltam, és leültem vele szemközt. – Van valami, amit kérdezni szeretnék. Nem fog tetszeni, de mindenképpen megkérdezem. – Ki vele! Úgy tűnt, érdekli a dolog. – Te ölted meg Ellent? Összeráncolta a homlokát. – Engem gyanúsítasz?

Beszámoltam neki az aranycsíkos fekete üveggolyóról, hogy miképpen találtam rá, hogyan tűnt el és került elő a szekrényemből, és hogy végül Ellen mellett találták meg. – Azt gondolod, én hagytam nála? Hogy én rendeztem úgy, hogy egyáltalán ráakadj? Ami azt jelentené, hogy már a legelejétől kicsesztem veled? – Talán. Wami fagyosan és némán meredt rám, aztán a zsebéből előhúzott egy tőrt. A jobb kezembe tette, és a pengét csupasz, védtelen nyakának nyomta, felkínálva magát nekem. – Ha kételkedsz bennem, végezz velem!– sziszegte. Rámeredtem a pengére és a torka sima bőrére. Vettem egy nagy levegőt. Akármilyen fürge és erős volt, nem tudott volna megállítani, ha úgy döntök, hogy megölöm őt. Egy csuklómozdulat és neki annyi. Le akartam engedni a kést. Wami megragadta a kezemet, és visszanyomta a pengét a torkához. – Légy benne biztos!– vicsorogta. – Még soha senkinek nem kínáltam fel az életemet. És nem is fogom megtenni újra. Légy benne biztos, vagy ölj meg! Elhúztam a kést. Ezúttal nem állított meg. – Meg kellett kérdeznem – dörmögtem. – Nem kellett. De megtetted, és talán így is van rendjén. Most már tudjuk, hogy állunk. Zsebre dugta a kést. – Most, hogy túl vagyunk a drámán, újra megkérdezem: van valami újság? – Előbb te mondd el! Mi történt azóta, hogy Ellen…– nem akartam kimondani. – Nem sok. Senki nem tudja, ki ölte meg. A Skylightban a szoba hivatalosan üres volt. A rendőrség nem tudja, hogy az eredeti gyilkos tette, vagy csak valaki, aki másolja. – Az eredeti – csattantam fel. – Persze, hogy ő. A Charlie Grohl-fronton nem jártam szerencsével. Követtem az ifjú Nicholast, de semmi. Lenyomoztam Ellen két góréját – a jegyzeteid átnézése során akadtam rájuk – de egyikük sem tudott semmit se róla, se Nicola Hornyakról. – Megölted őket? – Az egyiküket. A másik nagy szélhámos, politikai kapcsolatokkal. Életben hagytam, hátha a jövőben még hasznát veszem. – Hogyhogy nem csaptál le Zieglerre?– Neked tartogattam, amikor majd visszajössz. Együtt megyünk utána, apa és fia, egy csapatként. No, és neked milyen híreid vannak? Másodszor is elmeséltem a föld alatti utazásom történetét. Wami rá nem jellemző módon, leesett állal hallgatta végig. – Ismerem az alagutakat és a barlangüregeket – jegyezte meg végül. – Felderítettem mindet. De ilyennel még soha nem találkoztam.

– Ki tudsz valami értelmeset hámozni abból, amit a villacók mondtak?– Nem. – Az Álmok Teste nem mond neked semmit? – Kellene? – A Kardinálisnak mondott. Erre felhúzta a szemöldökét, úgyhogy beszámoltam neki a találkozónkról. – Ez percről percre egyre hihetetlenebb – sóhajtott fel. – A Kardinális elhagyja a várát, hogy az ártatlanságát bizonygassa. Még soha nem hallottam ilyesmiről. – A Kardinális tud a villacokról és a terveikről. – Ez nem lep meg. – Azt hittem, hogy a vérpatakokról, a Testről és az Álmokról szóló hablatyolásuk csak értelmetlen zagyvaság volt, de ha a Kardinális komolyan veszi őket, nekünk is illene. – Abszolút – bólintott Wami. – Akkor derítsük ki, mit jelent! – De hogyan? – Kínozzunk meg pár vakot! Vigyük a Kardinálist a Pártközpont mögé, és verjük ki belőle az igazságot. Nem érdekel. Ez a te dolgod. Az enyém Nick és Ziegler. – Miért váljunk szét? Inkább együtt szegődjünk Nicholas és Ziegler nyomába, aztán…– Ne – szakítottam félbe. – Ha valamelyikük felelős a gyilkosságért, vagy tudja, hogy ki tette, ő az enyém. Ha viszont te találod meg a gyilkost… hagyd meg nekem! – Kezdesz mohóvá válni, Al, kisfiam – dörmögte Wami. – Magadnak akarod az egész mókát. – A francba a mókával!– ordítottam. – Ez már nem játék többé! Én szerettem Ellent. Fel tudod ezt fogni, te sötét lelkű szemétláda? Tudod, mi az a szerelem? – Kérlek!– rezzent össze Wami. – Kímélj meg a nyálas szövegektől! – Ne viccelődj!– mordultam rá. – Komolyan beszélek. – Hogy lehetsz ilyen dühös egy olyan apróság miatt, mint egy gyilkosság?– tiltakozott. – Végül mind meghalunk! A nő is meghalt. Fogadd ezt el és felejtsd el őt! Nem mintha ti ketten még egy pár lettetek volna… – Az lényegtelen. Szerettem őt. – Szerelem – csikorgatni kezdte a fogát. – A legalantasabb érzelem. A szerelem a gyengéknek való: birtokol, megbénít és megöl. – Te nem tudod, miről beszélsz. Soha nem szerettél. Nem is fogod megérteni addig, amíg… – De szerettem!– kiáltotta erre. – Most is szeretek. Szeretem a halált!

– Az aligha ugyanaz, mint egy embert szeretni – jegyeztem meg. – Jobb – kötötte az ebet a karóhoz. – A halál az egyetlen szerelemre méltó úrnő, mert kezdettől fogva birtokol minket. A szolgaság egyik formája az, ha a saját fajtádat szereted. Csak a halál szerelmének megízlelésével vívhatja ki az ember a szabadságot. Halandó kötelékeink felismerésével válunk csak szabaddá, azzal, ha felfedezzük az élet láncolatát alkotó hurkokat. – Nem fogok filozófiai vitákat folytatni veled. Szeresd csak azt, amit akarsz, a francba is! Én Ellent szerettem, megtalálom a gyilkosát és meg fogom ölni. Egyedül. Ha ez neked gondot okoz… – Al – ciccegt – nem lenne szabad egy fiúnak az apja ellen fordulni. Ez ellenkezik a természet törvényeivel. – Nekem hagyod a gyilkost? – És ha nem? Haragodban nekem támadnál? – Ha muszáj. – És ha én is visszatámadok? Erre nem feleltem. Wami végigmért, aztán undorodva megrázta a fejét. – Legyen hát! A gyilkos a tiéd. – Köszönöm – feleltem hűvösen. – Te tudod – mosolyodott el Wami. – Már-már irigyellek. Sok év telt el azóta, hogy valakinek haragból kioltottam az életét. Semmi sem vethető össze az első gyilkosság izgalmával…– elhallgatott, mikor látta, hogy árnyék suhan át az arcomon. – Valami rosszat mondtam? – Csak valami nagyon hasonlót ahhoz, amit a papok is mondtak. Az emelvényen kuporgó meztelen férfi szavai jutottak eszembe: „Haraggal kell vért ontanod!”Talán rossz ötlet volt, hogy egyedül induljak a gyilkos után. Talán éppen ezt akarták, és ezzel a kezükre játszom. – Elbizonytalanodtál – jegyezte meg Wami. – Egy kicsit – vallottam be – Meggondoltad magad? Alaposan eltűnődtem a dolgon. – Nem. Nem tetszik a szólózás gondolata, de ennek így kell lennie. – Ahogy akarod. Elindult az ajtó felé. – Ha segítségre van szükséged, tudod, hol találsz meg. – Emlékszel még, hogy mit ígértél?– kiáltottam utána. – Hogy nem cselekszel anélkül, hogy kapcsolatba ne lépnél velem?

– Hacsak nem elkerülhetetlen. – Várj!– állítottam meg, mikor keze már a kilincsre fonódott. – Azt mondtad, csak a halált szereted, hogy semmi más nem érdemli meg a szeretetedet. Ez azt jelenti, hogy engem sem szeretsz? Úgy hunyorított, mintha felmérgesítettem volna. – Úgy érdekelsz, ahogy kevés ember érdekel. Vannak bizonyos atyai érzéseim az irányodba. – De nem szeretsz?– Talán szeretnélek, ha halott lennél – nevetett fel szárazon, és kilépett az ajtón. A Vörös Torok szinte teljesen üres volt, mikor nem sokkal nyitás után odaértem. Nicknek nyoma sem volt, de nem is számítottam rá ilyen korán. Rendeltem egy ásványvizet, és kerestem magamnak egy sarkot, ahová leülhetek, hogy szemmel tartsam a placcot. Nick egy pár órával később bukkant fel. Megviseltnek tűnt, mintha nem aludt volna sokat. Pólót és farmert viselt. Odatámolygott a bárpulthoz, rendelt egy italt és körülnézett. Mikor észrevett, ráncba szaladt a homloka és odasétált hozzám. – Al, öreg barátom – üdvözölt, miközben végiggörgette homlokán a hűs felületű üveget, és leült. – Újabb kérdések? – Ráhangolódtál? – Nem igazán. Tegnap elég görbe estém volt. De, ha kedvesen kérdezel…Felálltam és a mosdó felé intettem. – Akarod odabent? – Nehogy azt mondd, hogy átmentél homokosba – horkantotta gyanakvóan. Kipréseltem egy mosolyt. – Attól tartok, nem. Csak szeretném, ha négyszemközt lehetnénk. Nem fog soká tartani. Jössz? Felnevetett. – Óvatosan válogasd meg a szavaid, Al!– a csípőjét riszálva elindult előttem, és önelégülten rám vigyorgott a válla felett, amit én egy üres mosollyal viszonoztam. A mosdó nagyon világos volt és teljesen üres. – Tudom – mondta, ahogy becsuktam az ajtót – nem ez az első alkalom, hogy itt, bent vagyok egy barátommal, de a vezetőség tényleg nem nagyon csípi… Rávetettem magam. Betapasztottam a száját, megragadtam a bal kezét, a háta mögé rántottam, míg tenyeremen meg nem éreztem, hogy üvölt. Mikor már majdnem eltörtem a csontját, lazítottam a fogáson, hogy aztán ismét felrántsam a karját, még keményebben, ezúttal addig nem is enyhítve a szorításon, míg meg nem hallottam a csont roppanását. Mozdulatlanul tartottam, a tenyeremet a szájára tapasztva, hogy elfojtsam sikolyait, aztán megpördítettem, és jól megsoroztam a hasfalát. Ahogy kétrét görnyedt, megragadtam a tarkóját, és arccal előre a padlóra taszítottam, ahhoz nem elég erősen, hogy elájuljon, de épp kellő erővel, hogy kitörjön pár foga.

Mikor elengedtem, összerogyott és szánalmasan nyöszörögni kezdett. Hagytam, hadd kapjon ismét rendesen levegőt, aztán könyörtelenül megrugdostam a gyomrát, a combját, a karja lágy részeit. Az ágyékát megkíméltem, azt későbbre tartogattam. Mikor már csak halkan nyivákolt, szünetet tartottam. Megmostam a kezem az egyik mosdóban, és szemügyre vettem az arcomat a tükörben. Alig ismertem rá mérges, gyűlölettől eltorzult képemre. Nem tetszett, amit tettem, amit tennem kellett, de elég volt egy röpke pillanatra felidéznem a koporsójában fekvő Ellen képét, hogy készen álljak a második menetre. Nick zokogott, megpróbálta ép karjával elállítani a szájából ömlő vért, és elég levegőt venni ahhoz, hogy segítségért kiálthasson. Előhúztam a pisztolyomat, és nekikoccintottam a mosdó oldalának. A fickónak torkán akadt a levegő. Megtöröltem a kezem, és szembefordultam vele. – Ha sikoltasz, le kell, hogy lőjelek. – Mi ez?– szűrte a szájába gyűlt véren és törött fogain keresztül. – Felcsaptál buziverőnek? – Ennek semmi köze a buzikhoz. – Akkor mihez van köze?– kiköpte pár fogát, és sírni kezdett. – Krisztusra, Al, mi a fasz…– Ellenről akarok hallani. Elképedten meredt rám. – Kiről? – Ellen Fraserről. A volt feleségemről. – Nem ismerem. – Hallottál a Skylightban elkövetett, második gyilkosságról?Eltátotta a száját. – Nem – suttogta. – Tudni akarom, hogy ki ölte meg – vettem célba a pisztollyal. A szeme tágra nyílt rémületében. – Semmit sem tudok a dologról – dadogta. – Először lábon lőlek. A bal lábadon. Aztán jön a jobb. Amint tüzet nyitok, az emberek berohannak, hogy megnézzék, mi folyik itt, úgyhogy gyorsan kell dolgoznom. Ami azt jelenti, hogy azonnal áttérek az ágyékodra. Láttál már tökön lőtt embert? Nem szép látvány – Nem én voltam – nyüszítette. – Nem hiszek neked – guggoltam le elé, hogy jobban láthassa a pisztolyt. – Mondd meg, hogy mit csináltál a Skylightban, amikor megölték a húgodat! Ha csak egyszer is hazudsz, lőni fogok. Nick a fegyverre meredt, egy pillanatig habozott, míg összeszedte a gondolatait, és a fájdalomtól elfúló hangon beszélni kezdett. – Viccnek szántuk. Csináltunk már ilyet korábban is.

– Mit?– Partnercserét – ép kezével megtörölte a száját. – Nic olyan szobákat foglalt le, amelyek közt volt átjárás. A terv az volt, hogy kikötözzük mindkét fickót, aztán helyet cserélünk és… – Úgy érted, hogy te megkúrod Nic fickóját, ő meg lefekszik a tieddel?Bólintott. – Úgy fest, a húgod járt rosszabbul. Kivillantotta törött, csupa vér fogait. Lehet, hogy vigyorgott. – Volt nála egy műdákó. – Aranyos. Tovább! – Nic előtt értem oda, és akcióba lendültem. Fél tíz körül benéztem a szobájába. Nem volt ott. Még egy órán át lefoglaltam az emberemet, aztán ráadtam a maszkot és átmentem megnézni, előkerült-e már Nic. – Miért kellett a maszk? – Hogy titokban tartsuk a kilétét. Otthagytam kikötözve az ágyhoz, besurrantam a 812-esbe és… Vártam, hogy folytassa. Nem tette. – És?– csattantam fel. – Láttam, milyen állapotban van a háta. Hogy nem mozdul. Azt hittem, halott. Úgyhogy elmenekültem. – Akkor még életben volt!– ordítottam rá. – Megmenthetted volna!– Kösz, hogy emlékeztetsz rá – felelte keserűen. Ismét sírni kezdett, de most nem a fájdalomtól. – Meg kellett volna néznem. Segítenem kellett volna. De pánikba estem és lerohantam a lépcsőn. A harmadikon megálltam, beugrottam egy mosdóba, és addig zokogtam, míg nem maradt könnyem. Aztán visszamentem: ez volt életem leghosszabb sétája. Felöltöztem. El kellett volna oldoznom a hapsimat, de egyszerűen otthagytam… nem gondolkoztam tisztán. Hívtam a liftet és kisurrantam. Senki sem vett észre. Ennyi volt. Rémülten hunyorított rám, az ítéletemre várva. – Ki volt Nickel? – Nem tudom. Ő sem tudta, hogy kivel leszek. Mindig így csináltuk. – Láttál valakit vagy hallottál valamit? – Nem. – Van rá sansz, hogy a srác, akivel voltál, ez a Charlie Grohl, többet tud nálad?– Meg volt kötözve. A szája be volt tömve. – Talán később, azután, hogy elmentél…– vetettem fel. – Nem – erősködött, de volt valami ebben az ellenkezésben, ami nem stimmelt. Most először támadt az az érzésem, hogy nem az igazat mondja.

– Emlékszel, mit mondtam, hogy mit csinálok, ha hazugságon kaplak? – Nem hazudtam!– vinnyogta, és elkezdett hátrafelé csúszni. – Mondott neked valamit Charlie Grohl, amit gyanúsnak találtál? – Esküszöm, hogy nem. Ő sem tud többet, mint én. – Nem hiszek neked – vettem célba a pisztollyal az ágyékát. – Három másodperc, Nick. Ki vele vagy mondj búcsút a golyóidnak! – Al, ne csináld ezt! Te…– Egy. – Az emberek meg fogják hallani. Ismerik az arcodat. Ők…– Kettő. – Esküszöm, nem tudom, ki volt az. Én nem… – Három. – Ne!– sikította, mielőtt lőhettem volna. – Nem volt semmiféle Charlie Grohl!Felhúztam a szemöldököm. – Tessék? – Én találtam ki. De csak azért, hogy eltitkoljam a fickó valódi kilétét. Azt mondta megöl, ha bárkinek… – Ez egy álnév?– ordítottam rá. – Az első szeretőim egyikét hívták Charlie Grohl-nak. Az ő neve jutott az eszembe… – Oké, hagyjuk!– némítottam el. – Ki volt veled a szobában? Nick csupán a másodperc egy töredék részéig habozott. Aztán megroggyanó vállakkal azt mondta: – Egy zsaruval voltam. A neve Howard Kett. Segítettem Nicknek megmosakodni, és kihívtam a mentőt. Azt mondta, nem fog vádat emelni, mert tudja, mennyire fel vagyok zaklatva, de még hozzátette, hogy soha többet nem akar látni, még akkor sem, ha rájövök, ki gyilkolta meg Nicet. Szégyelltem magam, de Ellenért a világ minden szégyenét vállaltam volna. Nem vártam meg, míg a mentősök kiérkeznek, hanem magára hagytam a karját babusgató Nicket, hogy Howie nyomába eredjek. Éppen telefonált, mikor elsöpörve a megriadt hivatalnokok mellett berontottam az irodájába. Kirántottam a telefonzsinórt a falból, amivel a mondat közepén vágtam ketté a beszélgetését. – Mi a fasz?– tápászkodott fel ordítva Howie. – Tudok rólad és Nicholas Hornyakról – ültem le.

A harag azonnal eltűnt az arcáról, és visszahuppant a székébe. Egyik munkatársa az ajtóhoz lépett, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Kett bólintott, és még utánaszólt, hogy csukja be az ajtót. Hosszú ideig csak meredten bámult rám, és egy szót se szólt. Végül mesélni kezdett: – Pár éve találkoztunk. Bill és én egyik éjjel összefutottunk vele razzia közben. Elcsevegtem a fickóval. Pár hónappal később véletlenül megint találkoztunk, és… – Nem érdekelnek az ezeréves történetek – fortyantam fel. – Nem szokásom a dolog. De időnként egyszerűen csak… – A Skylight, Howi – mordultam rá. – A feleségemnek fogalma sincs róla. Sejtette, hogy viszonyom van valakivel, de egy nőre gyanakodott. Nem mondhatod el neki! Vége az életemnek, ha rájön! – Mondd el, mi történt a Skylightban, vagy most azonnal felhívom!– fenyegetőztem, mire azonnal magához tért a sokkból. – Mennyit tudsz?– Nick lefizette Breton Furstöt, hogy nézzen félre, amíg te kisurransz. Odakötözött az ágyhoz és maszkot adott rád. Furst meg később kiszabadított. – Hazamentem. Felhívtam Nicket, hogy leordítsam a fejét, de nem tudtam elérni. A hét nagy részében őt próbáltam utolérni. Pár nappal később értesültem csak a gyilkosságról, mikor egy fényképet találtam az asztalomon, melyen Nickkel szerepeltünk, abban a bizonyos szobában. Meztelenül. Semmi szöveg. Csak a fotó. Átrohantam Nickhez. Azt hittem, ez is az ő egyik beteges tréfája, mint hogy odaláncol az ágyhoz, aztán elpárolog, de esküdözött, hogy semmit sem tud róla. Elmesélte, hogy talált rá a húgára. – Ekkor jelentél meg a Skylightban a testet keresve?– Egy nagy faszt!– mordult fel. – Aggódtam, hogy ha beleavatkozom, valaki még felismerhet, hogy ott voltam Nickkel. Megtartottam az infót magamnak. De másnap otthon felhívott egy férfi. Megkérdezte, hogy szeretne-e a feleségem egy bekeretezett másolatot a fényképről. Én visszakérdeztem, hogy mit akar. Mesélt nekem Nicoláról és utasított, hogy hívjam fel a Kardinálist, és egy kitalált mesével egy besúgóról szedessem elő a lány testét. – Mit mondott, mit csinálj azután, hogy a testet visszaszállították?– Azt, hogy tartsam meg magamnak az infót, hogy a hulla már egyhetes, és kezeljem úgy, mint bármely másik emberöléses esetet. Így is tettem. Néhány nappal később újabb hívást kaptam. Ezúttal az volt az utasítás, hogy menjek el a lakásodhoz, és mondjam meg neked, hogy maradj távol Nicktől. Tudtam, hogy ez felkelti majd a gyanakvásodat, de meg volt kötve a kezem. – El is méláztam rajta, hogy mit akartál ezzel – dörmögtem. – Hiszen semmi értelme nem volt. – Mindkettőnket felültettek. Már a legelején tudtam. Rámarkoltak a kicseszett golyóimra, hogy úgy táncoljak, ahogy ők fütyülnek.

– És Allegro Jinks… ők mondták neked, hogy küldd el Furstöt megkeresni őt? Az anyjáról szóló mese csak egy kalap szar volt? Howie bólintott. – Az egyik reggel a nadrágom zsebében találtam egy cédulát. – Azóta jött újabb üzenet? Megrázta a fejét. – Mikor visszajöttem a szabadságról, hallottam az exedről. Gondoltam rá, hogy közük lehet hozzá, de eddig még semmi… – Tudni akarok róla, ha újra kapcsolatba lépnek veled. – Nem garantálhatok semmit. – Ha nem teszed meg, elmondok a nejednek mindent rólad és Nickről. Keserűen felnevetett. – És a másik brancs meg akkor mondja el, ha megteszem. Bármerre fordulok is, rácseszek. Nézd, Jeery, bármennyire is utállak, ezek másféle mocskok. Megteszek bármit, amivel segíthetek neked, hogy ezek rácsesszenek. De nem pisálhatok széllel szemben. Tőlük jobban félek, mint tőled. – Nem vagy az a fajta ember, Howie, akit túl sokra becsülnék. – Soha nem is gondoltam, hogy az lennék – vágott vissza, és az ajtó felé intett, jelezve, hogy húzzak el. – Még egy kérdés. Ellennel kapcsolatban van valami nyom? Erre ellágyult az arca. – Az nem az én ügyem. Levettek róla. Még csak hivatali pletykákat sem hallottam. Bill valószínűleg többet tud mondani róla, mint én. – Ha megtudsz valamit, jelentkezel? – Ha megtehetem – felelte. Távoztam. Kifelé menet még láttam, hogy Kett a kezébe temeti a fejét, és halkan felnyög. Máskor, máshol még lehet, hogy meg is sajnáltam volna a rohadékot. Rudi Ziegler nem lepődött meg, hogy lát. – Jöjjön be!– invitált morcosan, majd bevezetett a szalonba. Leült az asztalhoz, és fölé hajolva játszadozni kezdett a kristálygömbjével. Gyorsan körbejártattam a tekintetem a szobán, mielőtt leültem volna. Úgy gondoltam, hogy szelíden indítok, szelídebben, mint Nickkel, de elvetemült is tudok lenni, ha arra lesz szükség. – Tudja, miért vagyok itt? – Hallottam Ellenről. És sajnálom. – Mikor felkereste magát, tudta, hogy ő a volt feleségem?

– Nem. Soha nem említette sem Nicolát, sem magát. Nem is tudtam volna meg, hogy maguk ketten kapcsolatban álltak, ha meg nem említik a maga nevét a hírekben. – Ez a maga sztorija. Felpillantott rám. – Azt hiszi, hazudok? – Két ügyfele végezte megkéselve, pontosan ugyanúgy, pontosan ugyanazon a helyen. Gondolja, véletlen?– Talán – motyogta. Kiraktam a pisztolyomat az asztalra. A tenyerébe temette az arcát, és nagy levegőt vett. A szeme vöröslött a könnyektől, mire ismét felnézett rám. – Fogalmam sem volt róla, hogy így elfajul a dolog – zokogta. Az ujjaim lesiklottak a pisztolyról. – Ellenről semmit sem tudtam, de Nicola… Az ő ötlete volt. Ő akarta, hogy a hátába karcolják a szimbólumot. Egyfajta áldozatnak szánta. A Manco Capac-szobor talapzatánál zajlott le a szertartás. Fájt neki, de örömmel fogadta, és felajánlotta a napistennek. Korábban is vezettem már ilyen rítusokat. Lezajlott, azután megmosakodtunk, bekötöztük Nicolát, búcsút intettünk egymásnak és én hazaindultam. – Nic még maradt? – Azt hittem, ő is elment, de nyilván visszajött, vagy az is lehet, hogy máshol akadt össze a gyilkosával. – Nem maga ölte meg? – Nem!– rikoltotta. – Én a Napot, az életet, az univerzum pozitív elemeit imádom. Én soha…– Akkor ki tette?– vágtam közbe számon kérőén. Idegesen beharapta az alsó ajkát. – Nem tudom – hazudta. – Ki szervezte meg az áldozatbemutatást? – Nicola. Én vezényeltem le a szertartást, de ő kezdeményezte. – Az volt a terve, hogy megöleti magát? – Aligha. – Mi a helyzet a karcolásokkal? Maga csak imádkozott? Vagy maga kezelte a kést is?– Igen – vágta rá gyorsan. Túl gyorsan. – Hazudik.

– Nem – most már izzadt is. – Ki volt az?– nógattam. – Ki vagdosta össze a lányt? – Senki. Csak mi voltunk ott. Tekintete valahová mögém villant. Működésbe léptek az osztagos reflexeim, és gyorsan balra vetődtem, még arra sem vesztegettem az időt, hogy felkapjam a pisztolyomat. Felugatott egy fegyver. Pontosan arra, amerre egy másodperce még én ültem, elsüvített egy lövedék, és mellbe találta Zieglert, aki egyetlen hang nélkül rogyott össze. Vér és csontszilánkok spricceltek elő a melléből, beterítve az asztalt és a falat. Lehet, hogy még nem volt halott, mikor a padlóra zuhant, de már nem lehetett neki sok hátra. – Francba!– szitkozódott gyilkosa. Egy láb csusszant odébb. Megcsillant egy ezüstös fegyvercső. Ahogy eldördült a második lövés, odébb vetődtem, és éreztem, hogy a golyó átsüvít a cipősarkamon, csodával határos módon kikerülve a lábamat. A támadóra vetettem magam. A gyomrába fejeltem, öklömmel az arcába vágtam. Felnyögött, pár centit hátratántorodott, aztán megvetette a lábát, és a pisztoly agyával rásújtott a fejemre. Az ütést a vállammal fogtam fel, és azonnal visszaütöttem. Megingott. Az orrából vagy a szájából vér csorgott. Megragadtam a lábát és megrántottam. A fickó hatalmasat esett. Rávetettem magam, hogy arcba verjem. Mikor felemeltem az öklöm, a döbbenet megakasztotta a mozdulatomat. A támadóm nem férfi volt – hanem egy nagydarab, kopottas külsejű, busa fejű nő. Tudtam, hogy ismerem, de még mielőtt beugrott volna a neve, a körmeivel a szemem felé kapott. Épp időben hengeredtem félre, bár így is elég csúnyán összekarmolta az arcomat. Felmordult, ahogy utánam vetette magát, groteszk, pókszerű mozgással siklott végig a padlón, vicsorogva próbált belém harapni, kezével kapaszkodó után tapogatózva. Négykézláb sietve elhátráltam, próbáltam elég helyet keresni egy ellentámadáshoz. Mindkét lábammal az arca felé rúgtam. A rúgás az óriási melleit érte, ami lelassította ugyan, de nem terítette le, és kisvártatva már ismét rajtam volt: fröcskölt a nyála, és a fogaival az orrom után kapkodott. Az ujjaimat az ínyébe akasztva löktem odébb. Megpróbáltam beletérdelni az ágyékába, de csak húsos combját találtam el. Most ő lendítette előre a térdét, csakhogy ő be is talált, amivel egy időre kifogta a szelet a vitorlámból. Egymást ütlegelve gurultunk jobbra-balra, míg neki nem ütköztünk az asztalnak. Keze a torkomra fonódott. Valami súlyos tárgy gördült le az asztalról és puffanva ért földet mellettünk. Sikerült gondolatban beazonosítani a hangot. Az egyik kezemet hátrarántva oldalról néhányszor lesújtottam a nő fejére, de mivel nem volt semmiféle hatása, megragadtam az egyik fülét és megrántottam. Erre felsikoltott és legördült rólam. Elengedtem a fülét, és lecsaptam a nyakára kétfelől, belső tenyér éllel. Erőtlenül sivított egyet, és levegő után kapkodva lerogyott a földre. Odébb csusszantam a padlón, és megragadtam a

kristálygömböt, ami az imént lezuhant az asztalról. Megrepedt ugyan, de egyben maradt. Feltérdeltem, felemeltem mindkét kezem, és fejbe vágtam a nőt az üveggömbbel. Egy ilyen ütés után nem egykönnyen tér magához az ember. Míg feleszmélt, bőségesen maradt időm szorosan megkötözni a nőt, ellátni a sebeimet, és átvizsgálni Ziegler hulláját. Amikor nyögve visszanyerte az eszméletét, alaposabban is szemügyre vettem. Most már beugrott a neve – Valerie Thomas, az arrogáns szobalány a Skylightból. Mikor kinyitotta a szemét, az első dolog, amit láthatott, az orra alá dugott 45-ösöm csöve volt. Felpillantott összekarmolt, véres, elszánt arcomba. És elröhögte magát. – Férfiak!– horkantotta. – Mindig a fegyverhez nyúlnak, ha meg kell oldaniuk egy vitát. – Te rántottál fegyvert először – emlékeztettem rá. – Az csak üzlet volt. Kivégzés. De miután kitört a verekedés, semmi pénzért nem használtam volna. Csak egy gyáva alak nyúl pisztolyért egy bunyóban. – Megölted Zieglert. Megpróbált vállat vonni, de túl szorosan megkötöztem ahhoz, hogy mozogni tudjon. – És?– mosolyodott el. – Csak egy báb volt. Ziegler egy bolond volt, aki nem tudta megkülönböztetni a képzeletet és a valóságot. Ő ásta meg a saját sírját. – Te ölted meg Nicet is? És Ellent? – A bájos volt feleséged – búgta. – Te ölted meg őt?– az ujjam megfeszült a ravaszon. – A kívánatos, oly kedves, oly naiv Ellen… – Te ölted meg őt?– ordítottam, és a pisztolyt a szájába löktem, ízelítőt adva a fájdalomból, ami akkor vár rá, ha nem beszél. Kiköpte a fegyvert. – Nem – köhécselt. – Nem én öltem meg a drágalátos Ellenedet. De láttam őt meghalni. Láttam, ahogy a szája néma sikolyra nyílik, és a háta ívben megfeszül. Láttam a rettegést a szemében, ahogy a penge belemart a puha húsába – újra felnevetett, olyan élesen, ahogy egy sas rikolt. – Olyan szép volt. Olyan tehetetlen. Olyan rémült. A nevedet kiáltotta: „Al!” Mindazok után, hogy te keverted bele… mégsem hibáztatott téged. Az ilyen hülyék megérdemlik a halált. Oly sok idő után végre csorogni kezdtek a könnyeim. Szánalmas zokogásban törtem ki, ahogy Ellenre gondoltam, arra, hogy ez az ocsmány némber a karmai közé kaparintja, hogy utánam kiált, hogy a nevemmel az ajkán hal meg. A lábam elernyedt, és a földre rogyva zokogtam tovább. – Szegény Al!– búgta az asszony. – Szegény Ellen, szegény Nic, szegény Rudi! Oly sok áldozat! Mindjárt magam is ontok pár könnycseppet.

– Fogd be!– ordítottam fel, aztán ismét rászegeztem a pisztolyomat. – Ki ölte meg őket? – A szeretőm. Az én agyafúrt, érzéki, gyilkos szeretőm. – Ugyanaz, akiről Ellen azt mondta, hogy beleszeretett?– találgattam. – Mekkora bolond volt! Könnyű beleszeretni valakibe, aki ennyire erős és kreatív, de hogy nem látta meg a sötét szíve mélyén megbúvó gonoszságot… Ellen az első csóktól kezdve halálra volt ítélve. – Mondd meg a nevét!– vicsorogtam rá. – A szerelemhez nincs szükség nevekre – röhögött a képembe. – Mondd meg a kicseszett nevét, vagy megöllek!– Csak rajta! Nem félek. Nincs a halálban semmi rémisztő. Ölj csak meg, kisember! Küldj a napistenhez, és légy miatta örökké átkozott! Ez betalált. Pislognom kellett. – A villacok szövetségese vagy? – Kiké?– kérdezte fapofával. – A vak papoké. Erre gúnyosan elmosolyodott, de nem felelt. – Oké. Akkor csak azt mondd el, ki ölte meg Ellent! – Már megmondtam: a szeretőm. – A nevét, ribanc! A nevét! – Mit számít egy név?– kuncogott, aztán komoly hangra váltott. – Találd ki te magad! Öleld kebledre a Napot, imádd az Istent, és akkor megtudod! – Ne pazarold az időmet azzal, hogy az istenekről papolsz! — figyelmeztettem. – Mondd el, ki ölte meg Ellent vagy Isten engem… – Mit teszel? Megkínzol? Próbáld csak meg, kisember! De figyelmeztetlek, kemény dió leszek. Én ismerem a kínt. Engedd ki magadból a legrosszabbat! Kész vagyok bármire, amivel csak előállsz. – Majd meglátjuk – feleltem zordan, aztán átfordítottam és letéptem róla az ingét. Nem tudnám megmondani, hogy konkrétan mi volt a szándékom. Az Osztagban eltöltött évek alatt rengeteg szörnyű fogásra megtanítottak. Ismertem a pontokat, ahol a legnagyobb fájdalmat lehet okozni egy embernek, az eszközöket, amivel fokozni lehet a kínt, tudtam, miként lehet a legtovább elnyújtani a szenvedést. Korábban megesküdtem, hogy soha nem fogom használni ezt a tudást, de ott, abban a szobában megfeledkeztem erről az elhatározásomról: minden jó szándékom vérmocskos füstkígyókká változott.

Amikor azonban lerántottam róla az inget, azonnal tudtam, hogy kínzással semmire sem megyek. A ruha alatt ugyanis a kínok groteszk térképére leltem. Korábban már megégették, megvagdosták, felismerhetetlenné korbácsolták. Tűk voltak a bőrébe szurkálva, fejük megvillant a fényben, mint megannyi apró ezüstcsillag. A friss, mély bevágásokat és a varas sebeket kötés fedte. Az egész hátát savmarta lyukak, sóval bedörzsölt sebek, gennyedző és levedző kelések borították. Maga volt a beteges mazochizmus két lábon járó reklámtáblája. Hányingerrel küszködve dobtam vissza rá az inget. Semmi olyat nem tehettem ezzel a nővel, amit már nem műveltek vele. – Látod?– suttogta büszkén. – Az én Istenem kínnal táplál engem, így segít eljutni a másik világba. Kegyes, nagyvonalú és bölcs. Ha többen megértenék, milyen csodás szolgálni egy ilyen hatalmasságot, ők… Hagytam, hadd zagyváljon tovább az istenekről meg hasonlókról. Képtelen voltam tovább hallgatni. Eszembe jutott, hogy könyörgök neki, vagy hogy felajánlom: megkímélem az életét a válaszokért cserébe, de tudtam, hogy csak kinevetne érte. Talán meg kellett volna próbálnom csellel kicsalni belőle az igazságot, de nem voltam olyan állapotban, hogy bármit is kitaláljak. Úgy bőgtem, mint egy kisbaba. Mielőtt elmentem, még felhívtam Billt. Elmondtam neki, amit megtudtam, hogy hol szedheti össze Valerie-t, és hogy mi történt Zieglerrel. Mondta, maradjak ott, ahol vagyok, de képtelen voltam rá, úgyhogy azt válaszoltam neki, hogy a lakásomban leszek. Erre magyarázni kezdte, hogy ez nem túl jó ötlet, hogy a tetthelyen kell maradjak, de én letettem és kisétáltam a lakásból, ki a világba, melyet sokkal mélyebben átitatott a fájdalom és a bánat, mint ahogy azt valaha is képzeltem.

23. fejezet Valerie három gyilkosságot vallott be – Nicét, Ellenét és Zieglerét. A rendőrségen elmondta, hogy nekem semmi közöm nem volt egyikhez sem. Nem említette sem a cinkostársait, sem a szeretőjét, én pedig nem cáfoltam a sztoriját. A rendőrök azt hitték, hogy megvan a gyilkos, és ezzel az ügy lezárult. Miért rontottam volna el a diadalmenetüket? Egy buzgó riporter kiderítette, hogy milyen kapcsolat volt köztem és a meggyilkolt nők között. Egy ideig tele voltak velem a hírek, az elszánt szerelmessel, aki leleplezte a gyilkost és átadta a rendőrségnek. Nemzeti hős lettem, követendő példa minden gyermek számára. Az újságírók állandóan a nyomomban jártak. Bill és Kett amennyire lehetett, fedezte a hátamat. Bill azért, mert törődött velem, Kett pedig azért, mert félt, hogy belekeverem. Valerie pár nappal azután, hogy vallomást tett, meghalt. Felakasztotta magát a cellájában. Senki sem tudta, hogy jutott hozzá a kötélhez, de a rendőrséget ez nem is érdekelte. Így is, úgy is a villamosszékben kötött volna ki – ezzel legalább időt és pénzt spórolt meg a városnak. A média valósággal tombolt, mikor Valerie meghalt. Ez volt a sztori tökéletes befejezése, és mindegyikük egy velem készített interjúval akarta megkoronázni. Könyörtelenül vadásztak rám, míg Bill meg nem kereste a polgármestert, hogy szívességet kérjen tőle, ő pedig rászólt a szerkesztőkre, hogy szállítsák le rólam az embereiket. A napok összefolytak. A lakásomban ücsörögve a falakat bámultam, Nicre, Ellenre és Valerie-ra gondolva. A titokzatos szeretőt kellett volna hajszolnom, a férfit, aki Nicet és Ellent a halálba csalta, és aki rávette Valerie-t, hogy hazudjon érte, még ha ez a vesztét is okozza. De túl fáradt voltam hozzá. Mélységes depresszió kerített hatalmába. Nem akartam mást, csak üldögélni a sötétben és sírni. Wami és a Kardinális is felhívtak, hogy gratuláljanak nekem. Dünnyögtem valamit köszönetképpen, de egyiküknek sem mondtam el az igazat. Biztos kizavartak volna az utcákra nyomozni, ha megtudták volna, hogy az ügy még nem zárult le. Nem mosakodtam és nem borotválkoztam. Minden nap ugyanazt a ruhát vettem fel. Ritkán és rendszertelenül ettem. Elvesztem az Ellenről őrzött emlékeimben. Nem volt többé értelme semminek a világon. Egyedül csak Ellen tűnt valóságosnak. Bill és Ali megpróbáltak segíteni. Mindig vettek nekem friss kaját, és eltakarították a szemetet. Egy reggel arra ébredtem, hogy valamelyikük kicsempészte a ruháimat, és kimosatta őket. Egyoldalú beszélgetéseket folytattak velem, mindenfélét összefecsegtek, úgy tettek, mintha minden rendben volna. Próbáltam válaszolni – értékeltem az erőfeszítéseiket – de nem volt hozzá erőm. Olyan voltam, mint egy lobotómián átesett félnótás, aki csak bámul, nyáladzik, és időnként megbiccenti a fejét.

Távol tartottam magam az italtól. Még a legsötétebb pillanataimban is ellenálltam a kísértésnek. Szánalmasan nyomorult voltam, de egy részem tudta, hogy idővel ki fogom rángatni magam ebből az állapotból. Ha viszont inni kezdtem volna, nem lett volna visszaút. A nagy halom szar, amivé az életem változott, úgy maradna örökre. Priscilla Perdue volt az, aki végül visszaráncigált a depressziómból az életbe. Egy nap felbukkant az ajtóban, visszafogott öltözékben és bizonytalan mosollyal az arcán. – Próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Gondoltam, eljövök. De már megyek is, ha akarod. Semmit sem feleltem, csak beengedtem a lakásba. Fintorgott, mikor meglátta, milyen állapotban van minden. Épp sem Ali, sem Bill nem járt nálam napok óta, én meg hagytam, hogy a dolgok teljesen szétcsússzanak. Piszkos tálcák, koszos ruhák, hulladéktól roskadozó szemetesek fogadták. – Kivette a takarítónő az éves szabadságát?– csipkelődött. – Ha nem tetszik, kopj le!– ripakodtam rá. Erre elindult az ajtó felé. – Várj!– szóltam utána. – Sajnálom! Legtöbbször azt sem tudom, hogy mit gondolok vagy mit beszélek. Ne menj el! Kérlek! Ülj le! Körülnézett. – Inkább állnék. Sikerült halványan elmosolyodnom. – Szóval, itt vagy. – Itt vagyok. Hosszú csend következett. – Van valami, amiről kifejezetten szeretnél beszélni velem?– érdeklődtem. – Ó, Al!– vetette magát a karjaimba, én meg beledőltem az egyik zoknikkal és alsóneműkkel teli fotelbe, őt is magammal rántva. – Szörnyűség, amit az az asszony művelt a feleségeddel! Nem tudom, hogy nem tépted ki a torkát! Ha én lettem volna ott, én…– azzal sírva fakadt. – Minden ok – simogattam meg a haját, és Ellenére gondoltam. – Vége van. Meghalt. Nincs miért sírni. Még egy ideig sírdogált, aztán reménykedve rám nézett.

– Vége van, ugye? Az a nő ölte meg őket? – Bevallotta, nem igaz? – Tudom, de…– nagyot nyelt és kihúzta magát ültében. – Egyfolytában az az éjszaka jár a fejemben, mikor azért mentem a Skylightba, hogy Nickel találkozzam. És ő egyértelműen azt mondta, hogy egy férfival jön. Minden nap elolvastam az újságokat. Szerintük Valerie egyedül csinálta. A riporterek szerint őrült volt. – Ebben igazuk van. – És a többiben? Tudtam, miért érdekli ennyire. Ha Valerie egy magányos eszelős volt, és a srác, akit Nic vitt fel magával a hotelbe, nem volt benne a dologban, az feloldozná Priscillát. Nem kellene többé bűntudatot éreznie, ha egy előre kiszámíthatatlan támadásról lett volna szó, nem pedig Nic egyik kuncsaftjáról, aki talán nem ölte volna meg a lányt, ha Priscilla is ott van. Hazudni akartam neki is, mint ahogy a többieknek, hogy nyugodtabban alhasson, megszabadulva a minden pillanatot megmérgező bűntudat démonjaitól. De belenéztem a szemébe, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a lehető legrosszabbat teszem: elmondom neki az igazat. Némán hallgatott végig, a kezemet szorongatva. Mikor befejeztem, egy darabig egy szót sem szólt, majd végül azt dadogta: – Hazudhatott is… – Nem hazudott. – Az a nő egy őrült és gonosz démon volt. Tudta, hogy a játszmának vége. Lehet, hogy csak csavarni akart még egy utolsót, egy alattomosat a beléd döfött késen, hogy ne tudj belenyugodni az egészbe. – Nem – sóhajtottam fel. – Nem trükközött. Szemtől szembe álltam vele, úgyhogy tudom. – De…– kezdte. – Tudom! – Akkor a gyilkos még szabadlábon van – suttogta megborzongva. – Igen. – Félek, Al. – Én is. – De én tényleg félek. Ellen a feleséged volt, Nic a szeretőd. Mi van akkor, ha ez a fickó végez minden nővel, akihez csak közel kerülsz? – Van pár régi barátnőm, akiknek a számát szívesen megadnám nek – nevettem fel, de Priscilla nem volt olyan kedvében, hogy hajlandó legyen viccelődni a dologgal.

– Lehet, hogy én leszek a következő. – Miért lennél? Köztünk nem volt semmi. – Még nem. Odahajolt hozzám és megcsókolt. Ellöktem magamtól. – Mit művelsz?– förmedtem rá. – Épp az imént vettél rá, hogy eláruljam, milyen átok ül rajtam, te meg…– Ezért félek ennyire – szakított félbe, és második csókjával elhallgattatott. – Ha lett volna köztünk valami a múltban, elrohannék. De ami köztünk van, az most történik. És a jövőben. Ez elől nem futhatok el. Újra megcsókolt. – Ennek nem lenne szabad megtörténni – sóhajtottam, viszonozva a csókjait. Éreztem, hogy egyik keze az ölembe kúszik. Ujjaim végigsimítottak a haján, aztán lesiklottak a mellére. – Ez őrültség. – Nem érdekel – zihálta, ahogy ujjaim ráfeszültek a mellére. – Olyan rémült voltam Nic halála óta, hogy majd meghaltam, ahányszor csak kinyílt egy ajtó. Mikor olvastam a feleségedről, tudod, hogy mi volt az első reakcióm? Hogy Istennek hála, amiért nem én vagyok az. Odébb csusszant. Egymást simogatva és vetkőztetve ölelkeztünk, míg végül ő került felülre, én alulra. – Lehet, hogy most írod alá a halálos ítéletedet – mondtam kiszáradt szájjal, ahogy lerántotta magáról az alsóneműjét. – Akkor legalább nem halok meg egyedül – felelte, és rám ereszkedett, egyik kezével engem irányítva, miközben a másik körmeit belevájta a nyakamba. Ezután hosszú ideig egyetlen szó sem esett köztünk. Másnap beköltözött zsúfolt lakásomba. Nem voltam benne biztos, hogy akarom-e ezt – volt valami egészségtelen egy olyan viszonyban, ami gyilkosságokkal körülbástyázott aggodalomból születet – de képtelen voltam ellenkezni. Bármennyire is szüksége volt rám Priscillának, nekem még jobban szükségem volt őrá. Egyedül megtébolyodtam volna, és ha nincs valaki, akibe belekapaszkodhatok, a sorsom bizonyosan megpecsételődik. Ali délután már együtt talált minket. Szokása szerint bejelentés nélkül érkezett, és megtorpant, mikor megpillantotta a mellettem heverő gyönyörű, meztelen nőt. Égő fülekkel gyorsan kihátrált, miközben egyfolytában a bocsánatunkért esedezett. De mielőtt végleg távozott volna, még egyszer bedugta a fejét a hálószobába, hogy lopva vessen egy pillantást Priscillára. Hosszú idő óta most először mosolyodtam el őszintén. Szorosan magamhoz öleltem a nőt, arcomat a hajába fúrtam és próbáltam nem összevetni Ellenével. Priscilla nem sok mindent hozott magával – egy kis táskában a ruháit, a fehérneműit, a cipőit, a kozmetikumai – de ahhoz épp eleget, hogy világossá váljon előttem, ez több lesz egy egyéjszakás kalandnál. Italt is hozott magával. Nem voltam oda az ötletért, hogy ilyesmi legyen a lakásomban, mint ahogy azért sem, hogy sokszor elfelejtette visszatenni rájuk a kupakot, így a

szobákat gyakran belengte az alkohol émelyítően édes illata. De szüksége volt az italra, és én ezt meg is értettem. Egyszerűen csak erősebbnek kellett lennem, amíg nálam van. Minden reggel kislisszolt dolgozni, de olyan hamar visszajött, ahogy csak tudott. Ilyenkor szeretkeztünk, beszélgettünk vagy egyszerűen csak egymáshoz bújtunk. Késői vacsorát főztünk, lassan elfogyasztottuk, megint szeretkeztünk. Legtöbbször hajnali kettő előtt nem kerültünk ágyba. Bill örült. Úgy gondolta, Priscilla a legjobb dolog, ami csak történhetett velem. Párszor, mikor átjött, velünk evett, és ilyenkor beszélgettünk is egy keveset, de egyikünk sem hozta szóba se Nicet, se Ellent. Az egyik éjjel, amikor a beszélgetés mégis a meggyilkolt nőkre terelődött, Priscilla véletlenül kikottyintotta az igazságot Valerie Thomasról. Nagyon sokat ivott aznap este. Bill valami olyasmit mondott, hogy boldog, amiért Valerie meghalt. Priscilla erre felhorkant, és így szólt: – Egy kiiktatva. Már csak a kibaszott hapsiját kell…Ekkor észbe kapott, és megpróbált visszakozni. De már túl késő volt. Mikor rámeredtem, sírva fakadt és berohant a fürdőszobába. A ledöbbent Bill megállított, mielőtt utánamehettem volna – El akarsz mondani nekem valamit, Al? Mivel semmi értelme nem volt többé titkolózni, elmondtam neki az igazságot Valerie-ről, az istenéről,a hapsijáról. – Miért nem mondtad el ezt eddig nekem?– tudakolta inkább fájdalmas hangon, mintsem felháborodva. – Az én szavam állt volna szemben az ő vallomásával. – Átkozottul jól tudod te is, hogy én kinek hittem volna – dörmögte. Bólintottam. – Oké, el kellett volna mondanom neked, még ha a többiek elől el is titkolom. De…– nem voltam benne biztos, hogy meg tudom magyarázni. – Ki akarok szállni ebből, Bill. Torkig vagyok a gyanúsítottakkal, a nyomokkal, a fordulatokkal, a sok halállal. El akarom dobni ezt az egész zsák szart, és úgy tenni, mintha az egész meg se történt volna. – Gondolod, hogy megteheted?– kérdezte szelíden. – Gondolod, hogy a szemétláda, aki megölte Nicet és Ellent, abba fogja hagyni? Bármi is a mozgatórugója, meg fog téged találni. Vagy Priscillát. Vagy valaki mást. Istenre mondom, bárcsak ne keveredtél volna bele ebbe a szószba! De már rég nem tartunk ott, hogy kiszállhatnál. Semmi értelme, hogy így gondolkozz. Ezzel csak veszélynek teszed ki magadat és a hozzád közel állókat. – Nem érdekel – farkasszemet néztünk, és én még nagyobb nyomatékkal megismételtem a szavaimat. – Nem érdekel. Ezért nem beszéltem neked Valerie-ről, meg hogy miért rejtőztem el itt. Nem maradt több energiám arra, hogy aggódjak. Nem tudok tovább küzdeni. Könnyek csorogtak végig az arcomon. – Mikor elvették tőlem Ellent, dühbe gurultam. Képes voltam bármire. De aztán szembe találtam magam Valerievel, és megláttam a benne lakozó gyűlöletet. Valami elpattant. Korábban kész

voltam a legvégsőkig küzdeni. Most viszont már hasztalannak tűnik az egész. Úgyhogy inkább hagyom a fenébe. – De nem ez a megfelelő idő, hogy bedobd a törülközőt! Sebezhető vagy! – Bassza meg! Ha akkor akarnak belém rúgni vagy megölni, mikor a földön fekszem, hát tessék!– Ezt nem te vagy – mondta erre Bill szomorúan. – Én vagyok, Bill – biztosítottam. – Ami maradt belőlem. Mielőtt elment, megfogadta, hogy folytatja a nyomozást. Megesküdött, hogy addig nem nyugszik, míg az igazi gonosztevőt bíróság elé nem cibálja. Még a törvényt is kifacsarja, ha kell. Sőt, akár félre is söpri, ha erre lesz szükség. Először hallottam így beszélni. Nem volt ínyemre a dolog, de ha kísértetek kergetésére akarja fecsérelni az idejét, hát csinálja. Én többé nem próbálom megoldani más emberek problémáit helyettük. Priscilla bocsánatot kért, mikor újra előkerült. Megmondtam neki, hogy emiatt nem kell aggódnia, a karjaimba zártam és szeretkeztünk. És most először vettem észre, hogy milyen gépies is ez a szeretkezés. Míg Priscilla dolgozott, egyre gyakrabban indultam hosszú, megerőltető sétákra, igyekeztem kiszellőztetni a fejem, miközben a tüdőmre és a lábizmaimra koncentráltam, megfeledkezve minden másról. Bill egypárszor felhívott, hogy elmondja, épp milyen nyomokat követ. Kölcsönadtam neki az aktáimat és a jegyzeteimet, még a kizárólag az Osztag számára hozzáférhető dokumentumokat is. Nem bátorítottam a nyomozásban, de nem is próbáltam lebeszélni róla. Ami azt illeti, az ő élete volt, és tőlem azt csinál, amit csak akar. Frankkel is felvettem a kapcsolatot, és alaposan kifaggatott. Azt mondtam neki, hogy fontolgatom, hogy visszatérjek dolgozni, de több időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgot. Nem említette sem Ellent, sem Valerie-t, semmi ilyesmit, pedig tudtam, hogy majd szétveti a kíváncsiság. Az egyik reggel, mikor ránéztem a naptárra, rájöttem, hogy közel két hónap telt el azóta, hogy Nicet utolérte a végzete, három és fél hét azóta, hogy Ellen távozott és csak – háromszor is utána kellett számolnom, mire elhitte – tíz nap, mióta Priscilla beköltözött hozzám. Tíz nap! Hónapoknak tűnt. Elméláztam rajta, hogy vajon számára is olyan lassan telt-e az idő, mint nekem. Egyik sétámról hazatérve Priscillát a nappaliban találtam, az arcán zavart kifejezés ült. Egy kis csomagot tapogatott éppen, ami előtte hevert az asztalon. Mivel veszélyt szimatoltam, először arra gondoltam, hogy behúzott farokkal elmenekülök. De hova mehettem volna? – Vettél valamit?– tudakoltam, becsukva az ajtót. – Nem. Mármint igen. Ma csak fél napot dolgoztam, így volt időm vásárolgatni, ezért vagyok itthon ilyen korán. De a szatyraim a hálószobában vannak. Vettem…– elhallgatott és odébb lökte a csomagot. – Jó volt a séta?

– Kellemes. Leültem mellé és gyorsan megöleltem, de közben le nem vettem a szememet a barna papírba csomagolt dobozról, aminek a tetejére valamit ráfirkáltak. – Hazaúton összefutottam egy vak koldussal – mondta Priscilla, mire a gyomromban jeges hideg kezdett terjengeni. – Ő adta ezt nekem. Azt hittem, valami vallásos könyv. Ne kiláttam kibontani, de aztán észrevettem rajta a neved, ezért úgy döntöttem, inkább békén hagyom. Szemügyre vettem a feliratot. Csupa nagybetű. AL JEERY. Cím nem volt ráírva, csak a nevem. – Szerinted ez egy bomba?– tudakolta Priscilla. Komoran elmosolyodtam. – Kétlem. – Talán jobb lenne mégis kihívni a tűzszerészeket, vagy elvinni valakihez, aki ért ezekhez a dolgokhoz. – Én értek. Tanultunk a robbanószerekről az Osztagban. Ez nem volt igaz, de megnyugtatta Priscillát. Felkaptam a dobozt, és óvatosan megrázogattam, erősen fülelve, mintha a hangokból meg tudnám állapítani, rejt-e bármiféle veszélyt magában. – Nem bomba – közöltem magabiztosságot erőltetve magamra. – Hála Istennek!– sóhajtott fel megnyugodva. Rám nézett és megnyalta az ajkát. – Kinyitod? Bólintottam. – De jobb, ha előtte bemész a hálóba és becsukod az ajtót. – De azt mondtad… – Tudom. De ugyanolyan könnyedén lehet biztonságos, mint ahogy veszedelmes is. Tétovázva félig-meddig felemelkedett ültéből, aztán mégis visszahuppant, noha látszott rajta, hogy fél. – Nem. Ha te maradsz, én is maradok. Lehántottam a csomagról a papírt, ami egy jellegtelen kartondobozt rejtett magában. A csomagolást odaadtam Priscillának. Összegyűrte és az arca elé emelte, mintha megvédhetné egy esetleges robbanástól. Végighúztam az ujjaimat a fedél és a doboz találkozásánál – nem volt nyoma drótnak. Benyomtam a fedél hozzám közelebb eső részét, a másikat pár centire felemeltem, majd óvatosan lecsúsztattam és leraktam az asztalra. A dobozka egy rózsaszín kelmével volt kibélelve. – Mi az?– érdeklődött Priscilla. – Valami kelme – feleltem és egyik csücskét a mutató és a hüvelykujjam közé csippentve összedörgöltem. – Semmi más?– ráncolta a homlokát.

Szemügyre vettem az ujjaimon maradt rózsaszín foltot, a számhoz emeltem, és megéreztem a vér ízét. – Van még más is – feleltem halkan. Türelmesen széthajtogattam a kelmét, áthámoztam magam a rétegein, és észrevettem, hogy minél lejjebb hatolok, a rózsás árnyalat annál sötétebbé válik. Majdnem a legalján, egy apró ezüsttálcán rábukkantam a vér forrására – egy levágott emberi ujjra. Priscilla felnyögött, de én nem jöttem tőle túlzottan izgalomba. Ha már előfordult veled, hogy az éjszaka közepén egy mennyezetről lelógó emberfejet találtál az otthonodban, egy ujj nem tűnik olyan nagy dolognak. – Ne érj hozzá!– kérlelt Priscilla, ahogy közelebb hajoltam. De én ügyet sem vetettem rá, a hegyénél fogva felemeltem az ujjat. Egy fehér férfié lehetett, ráncos volt és szederjes. Egyenes vonalban szelték le, nem sokkal az első ujjízület felett. Még meleg volt, úgyhogy valószínűleg valamikor aznap reggel vághatták le, vagy talán előző nap délután. A tálcán hevert egy kis cetli is, ami szinte olvashatatlanná vált a papírba ivódott vér miatt. Fel kellett emelnem és hunyorognom ahhoz, hogy ki tudjam venni a szavakat, és a cetli egyből szét is mállott, mikor visszaraktam a dobozkába. – Mit ír?– kérdezte Priscilla. – Találd ki, kié, Al, kisfiam! Megforgattam az ujjat a tenyeremben, aztán rákulcsoltam az ujjaimat, és gyengéden megszorítottam. Az aljas faszfejek. Azt hittem, már semmi sem érdekel, hogy semmivel sem vehetnek rá, hogy ismét beszálljak. De ahogy Bill megjósolta, tévedtem. Kínzóim pontosan tudták, melyik zsinórt kell megrángatni. – Mit jelent ez?– faggatott Priscilla. Megráztam a fejem, és hazudtam. – Nem tudom. – Mit gondolsz, kié ez? Mikor nem feleltem, belém csípett és felcsattant: – Kié? A szorításom ellazult, és tenyeremben ismét láthatóvá vált az ujj. A kezem véres lett. Mindenütt tiszta piros volt. Lehetett volna akárki ujja. De nekem nem voltak kétségeim. Letettem az asztalra, és megtámasztottam, hogy függőlegesen álljon, aztán émelyegve csak annyit mondtam: – Billé.

HATODIK RÉSZ – LEHET, HOGY ADDIGRA MIND MEGHALUNK 24. fejezet „Találd ki, kié, Al, kisfiam!”A gyilkos jól értesültsége meglepett és aggasztott. Honnan ismerhette apám ironikus kedveskedését? Senki sem hallhatta, mikor így szólított. Egy röpke pillanatig arra is gondoltam, hogy Wami küldte az ujjat, hogy egész végig csak játszadozott velem. De aztán eszembe jutott a torkának nyomott penge. Lehetett egy halálos blöff is, hogy felkínálta magát nekem, de nem hittem, hogy így lenne. Paucar Wamiról számos rettenetes dolgot el lehetett mondani, de nem volt az ellenségem. A gyilkos kilétére majd később derítek fényt. Előbb az ujjat kellett azonosítani. Tudtam, hogy Billé, de az osztagos énem bizonyítékot akart. Ha Allegro Jinksből Paucar Wami lehetett, egy levágott ujjról is könnyen el lehet hitetni, hogy Bill Casey-é. Mikor feltárcsáztam a számát, nem vette fel a kagylót, és az őrsön sem látták napok óta, de ez aligha számított bizonyítéknak. Elmehettem volna a Pártközpontba az ujjal, de nem akartam bevonni a Kardinálist. Ehelyett inkább felhívtam a Frigót, és megérdeklődtem dr. Sines lakcímét. Sines éppen tévézett a feleségével, mikor megérkeztem. A neje nyitott ajtót, és mogorván nézett rám, mikor közöltem vele, hogy a férjével akarok beszélni. – A munkájához van köze? – Igen, asszonyom. – Maguk egy perc nyugtot sem hagynak neki – motyogta, majd bekiabált a férjének, aki még a feleségénél is kevésbé tűnt boldognak, amikor megpillantott. – Ajánlom, hogy fontos legyen – mordult rám, és nem invitált be. – Személyes a dolog, dr. Sines – mondtam, mert eszembe jutott, hogy a hivatalos megszólítást kedveli. – Bejöhetek?– Nem várhat? – Nem, uram. Elmorzsolt pár szitkot, aztán behívott, de az előszobánál nem engedett beljebb. – Siessen!– csattant fel, én pedig átnyújtottam neki az ezüst tálcácskán heverő ujjat, amit a dobozból átraktam egy kis műanyag zacskóba. Némán szemügyre vette, aztán szárazon így szólt: – Azt hiszem, ez egy ujj. Kötelességtudóan felnevettem. – Azt reméltem, hogy meg tudja mondani, kié.

– Hát, nem kezeskednék érte… Felnevetett. Én is elvigyorodtam, noha ezúttal még nehezebben húzódott mosolyra a szám. – Ez jó… Kitörölt pár nevetéstől kicsordult könnycseppet a szeme sarkából. – Akasztófahumor. Egy olyan munkámhoz, mint az enyém, elengedhetetlen. Majd komolyra váltott. – Van ötlete, hogy kié lehet? – Igen, de inkább nem mondanám meg. – Gyorsabb lenne, ha megmondaná. – Kétségtelen. – Ahogy akarja. Lenne olyan szíves és elmondaná, hogy miért hozta ide éjnek évadján ahelyett, hogy holnap leadta volna a Frigóban?– Nem akarom, hogy bárki is hozzám kösse. – Valami kémügynek tűnik. Megkaphatom az ujjat? Átadtam neki. – Tisztában van vele, hogy el kell áruljam, honnan kaptam? Nem sétálhatok be csak úgy, és adhatom elő, hogy útközben találtam. – Miért nem?– Magának arany jogosultsága van – gratulálok az előléptetéshez – de akkor is jelentést kell írnom a Kardinálisnak. Az állásomba kerülne, ha a maga oldalára állnék vele szemben, és később rájönnének. Megértően bólintottam, aztán megkérdeztem, hogy hallott-e a feleségemről. Azt felelte, hogy igen, és kifejezte a részvétét. – Nagyra értékelném a segítőkészségét. – Nem érti – torkollt le. – Vannak szabályok és előírások. Nem tehetem…– De igen – szakítottam félbe. – Maguknak saját törvényeik vannak, ne próbálja bebeszélni nekem, hogy nem így van! Kényük-kedvük szerint hozzák-viszik a testeket, azt tesznek velük, amit csak akarnak, és mindenki szemet huny fölötte. – Az más. A feletteseink hagynak nekünk egy kis mozgásteret, hogy a lehető leghatékonyabban működjünk. De ez nem terjed ki a parancsok semmibe vételére, jelentések hamisítására vagy testrészek becsempészésére. – Megtehetné, ha akarná – erősködtem. – Valószínűleg igen, de ez nem…

– Nem fog bajba kerülni – vágtam rá gyorsan. – Mindössze annyit szeretnék, hogy azonosítsa, kié ez az ujj. Megcsóválta a fejét. – Miért dugnám hurokba a nyakam a maga kedvéért? Jogos volt a kérdés, de igazából nem volt rá válaszom. – Ha a maga feleségét ölték volna meg… – …akkor éppen olyan pokolian dühös lennék, mint maga. De a feleségem él és virul, és egyáltalán nem is forog semmilyen veszélyben. És szeretném, ha ez így is maradna. Az jutott eszembe, hogy megfenyegetem, de attól tartottam, hogy a Kardinálishoz fordulna. – Sajnálom, hogy zavartam – mondtam végül, és elindultam az ajtó felé. – Ennyi?– kérdezte meghökkenve. – Nem fogja kicsavarni a karomat? – Nem. – Várjon!– kinyújtotta felém a zacskóban heverő ujjat. – Ezt itt felejtette. Érte nyúltam, de nem adta egyből oda, hanem megforgatta a kezében, és alaposan szemügyre vette az alját. – Tiszta vágás. Vagy egy különösen éles pengével, vagy valamilyen elektromos szerszámmal vágták le. Ennyire magamtól is rájöttem, de nem mondtam semmit. – A bal kéz kisujja. Köze van ennek a felesége halálához? Bólintottam. – Hogyan? – Inkább nem mondanám meg. Tétovázni kezdett. Láttam a szemében a félelmet, de a szakmai kíváncsiságot is. Mint ember, a lehető legtávolabb akart maradni ettől az ügytől, de mint orvost, lenyűgözte a dolog. Már csak az volt a kérdés, hogy melyik nyer: az életösztön vagy a kíváncsiság. – Tudna valamit mondani arról, hogy honnan származik? – Szerintem egy zsarué. – Akkor elég egyszerű lenne leellenőrizni. Feltéve, ha olyané, aki hajlandó volt… A mondat végét elharapta, aztán így folytatta:– Múlt éjjel behoztak egy negyvenes évei közepén járó, azonosítatlan férfit. Vehetnék ujjlenyomatot a kisujjáról, kicserélhetem azzal, amit erről leveszek, és végigfuttathatok rajta pár tesztet. Nem szokásom felborítani a napirendemet, de azért nem kivételes esemény.

Ideges volt, de egyben izgatott is. – Oké. A következőt fogjuk csinálni. Én végigfuttatom az ujj adatait a rendőri adatállományon. Ha találok egyezést, akkor rendben. De ha nem, ennyi volt. Elfogadható ez így? – Nagyszerű – mosolyogtam rá. – De ha valaki kérdőre von, akkor „gyónni” fogok. Morcosan néztem rá – ez már nem volt olyan nagyszerű. – Ez a legtöbb, amit ajánlhatok – figyelmeztetett Sines. – Senki nem fog érdeklődni, kivéve, ha már amúgy is gyanakszik valaki, így ha elmondom az igazat, már semmit sem rontok a helyzetén. – Ebben van ráció – bólintottam. – Most azonnal bemegyek – dugta zsebre Sines az ujjat. – Tudja, hol van az üresen álló autógyár, a Frigó-tól nyugatra? Várjon rám ott, a bemutatóteremben. Egy oldalbejáraton keresztül juthat be. Pár óránál többre nem lesz szükségem, hacsak nem bukom le. Ha nem leszek ott – az órájára nézet – tizenegyig, menjen haza, és holnap délelőtt kapcsolatba lépek magával. – El nem tudom mondani, hogy mennyire…– kezdtem bele a hálálkodásba, de félbeszakított. – Menjen már! Meg kell vizsgáltatnom a fejem, amiért ilyesmibe keveredem. Ha bárkinek is elmondja, azzal eljátszotta a bizalmamat. Szó nélkül távoztam. Jó sokáig vártam rá az autógyárban. Már vagy tíz perccel elmúlt tizenegy, mikor végül befutott. Épp indulófélben voltam. – Még itt van!– lihegte. Nem gyújtottunk lámpát, csak az utcáról beszűrődő fény világította meg a termet. Sines lesöpört egy halom papírt egy ósdi tábori ágyról, és lerogyott rá. – Rengetegen járnak ide, hogy dugjanak egy jót – magyarázta, válaszként kíváncsi pillantásomra. – Magam is jártam itt párszor, mikor még udvarolgattam. – Elkésett – jegyeztem meg. – Volt valami baj? – Nem. Csak nem akartam, hogy gyanús legyen, mennyire sietek. – Talált valamit? Bólintott, majd kíméletlenül előjött a farbával. – Bill Casey. Lehorgasztottam a fejem és felsóhajtottam. – Erre számított? – Igen. – Nem tűnik túl boldognak. – Reméltem, hogy tévedek.

– Sajnálom. Visszaadta az ujjat. Tintafoltos volt. – Nem szabadult meg tőle? – Nem kérte, hogy megtegyem. A tálca már nem volt nála, úgyhogy fogtam Bill ujját, feldobtam a levegőbe, aztán elkaptam. – Van még valami haszna? Úgy értem, vissza lehet varrni?– Nem. – Biztos benne? Nem is vette a fáradságot, hogy feleljen. – Azt hiszem, megúsztuk a dolgot. Senki sem kérdezősködött. De ha a Kardinális vagy valamelyik embere holnap felhív és nekiáll faggatózni… – Rendben. Elindultam az ajtó felé. – Ha ez vigasztalja – szólt még utánam – a fickó még élt, amikor az ujját levágták. Megálltam az ajtóban. – Nem – feleltem halkan. – Egyáltalán nem vigasztal. Aztán hazaindultam, hogy mindent elmeséljek Priscillának. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttük. Priscilla úgy vélte, hogy Bill meghalt, és újra meg újra megsiratta, de én biztosra vettem, hogy még nem ölték meg. Eddig minden alkalommal az orrom elé dugták a szeretteim holttestét, hogy így gyötörjenek, most miért tettek volna másképp? Nem, nekik most az állt érdekükben, hogy Billt életben tartsák, különben nem csak a kisujját küldték volna el nekem. Talán azt hitték, Bill halála csak még mélyebbre taszítana a depresszióba, míg a lehetőség, hogy megmenthetem őt, ismét bevonhat a játszmába. Ha ez volt a tervük, akkor legalább olyan jól ismertek, mint én saját magamat. Priscilla egyszer csak könyörögni kezdett, hogy meneküljünk el együtt a Városból. Félt elválni tőlem, mert biztos volt benne, hogy ha megteszi, a gyilkosok az ő nyomába szegődnek. Belém csimpaszkodott, és sírva mondogatta, hogy nem hagyhatom őt magára. Én gyengéden megsimogattam, és azt feleltem, hogy nincs más választásom. Erre vitatkozni kezdett. A szemébe néztem, mire elhallgatott. A kora reggeli órákban megkérdezte, hogy akarok Bill nyomára akadni. – Úgy, hogy Ellen gyilkosának a nyomába szegődöm. Már akkor meg kellett volna tennem, miután elintéztem Valerie-t. Ha megtalálom a szemétládát, meglesz Bill is. – Magabiztosnak tűnsz – jegyezte meg erre. – Ő akarja,hogy megtaláljam. Bill már rég halott lenne, ha csak fájdalmat akart volna okozni nekem. Csapdába akar csalni.

– Akkor nem mehetsz utána! – Muszáj. Billnek biztosan vége, ha nem megyek, így legalább van esélye. Mikor már ideje lett volna elindulnom, ismét kérlelni kezdett, hogy maradjak. Gyengéden, de határozottan megmondtam neki, hogy nem tehetem. De tovább erősködött, azt mondta, hogy meg van rémülve, mire azt feleltem: – Tudsz bánni a pisztollyal? Erre magához tért, és bólintott. Átadtam neki a 45-ösömet. – Maradj itt! Ne hagyd el a lakást! Ha valaki megjelenik az ajtóban, kezdj el rá lőni! – Eddig még csak céltáblára lőttem – fogta kézbe idegesen a pisztolyt. – Nem tudom, hogy le tudok-e lőni egy embert…– Reméljük, hogy képes vagy rá, különben úgy végzed, mint Nic és Ellen – emlékeztettem komoran, aztán magára hagytam, és megkezdtem a vadászatot. A szerető volt a hiányzó láncszem. Ez az ember kötötte össze Nicet, Zieglert, Valerie-t és Ellent. Ha őt megtalálom, meglesz a gyilkos. Jinkst, Breton Furstöt és többieket nyugodtan elfelejthettem. Csak a szeretőre kellett összpontosítanom. Nicen keresztül már sikertelenül próbáltam megtalálni őt. És nem hittem, hogy bármire is jutnék, ha Valerie vagy Ziegler múltja után kezdenék nyomozni – mivel a szarházi szövetségesei voltak, biztosan elrejtették a nyomokat, amilyen aljas kígyók voltak. Ellen volt hát a kulcs. Ő volt az egyetlen ártatlan szereplő. Nekem szégyenlősen nem árulta el a szerelme nevét, de volt rá esély, hogy valakitudja, hogy látták vele, beszélt róla egy barátjának, hallotta őt egy munkatársa telefonon trécselni vele, vagy egy pincér látta őket együtt az udvarlójával. Lehet, hogy rengeteg munka lesz felkutatni ezt az embert, de időben és a szívemben égő gyűlöletben nem volt hiány. Előbb-utóbb megtalálom. Ellen családjával kezdtem. Felhívtam Bobot, Deborah-t és még néhány másik rokont. Elbeszélgettünk a temetésről és a torról, aztán fokozatosan Ellen utolsó néhány hete felé tereltem a beszélgetést. Megemlítettem nekik, hogy szerintem randizgatott valakivel. Egy páran erre azt felelték, hogy Ellen nekik is célzott arra, hogy új szerelme van, de egyikük sem tudott róla semmit. Ellen éppen úgy tartotta a száját a családja előtt, mint előttem. Mielőtt áttértem volna a barátaira, felhívtam a Pártközpontot, és megkérdeztem, kaphatnék-e egy időpontot a Kardinálishoz. Úgy véltem, hasznomra válhat, ha mozgósítja az informátorai seregét. Talán egyikük látta Billt vagy tud róla valamit, hol van. Vagy ha nem is tudnak semmit, utasítani lehetne őket, hogy tartsák nyitva a szemüket és a fülüket, hátha előkerül valami nyom. De nem jártam szerencsével. A titkárnője megígérte, hogy a lehető leghamarabb összehoz nekem egy találkozót a Kardinálissal, de azt is hozzátette, hogy az biztosan nem ma lesz. Talán holnap. Nem volt más választásom, mint ennyiben hagyni a dolgot. Felhívtam Ellen összes barátját, akinek a neve csak eszembe jutott. A zömükkel nem voltam túl jóba – sokan közülük úgy vélték, hogy Ellen rangon alul házasodott, mikor összeállt velem, és

ebben igazuk is volt – úgyhogy szokványos esetben valószínűleg fel sem vették volna a telefont. Ám a szörnyű tragédia miatt félretették ellenszenvüket, és szántak rám pár percet az életükből. Akárcsak a családtagjai esetében, köztük is akadtak néhányan, akik tudták, hogy Ellen randizgat valakivel, de senki sem tudott semmi konkrétabbat. Bár a telefonhívások nem voltak teljesen fölöslegesek – a régi barátai megadták nekem néhány újabb ismerőse elérhetőségét – de lényegi nyomra nem akadtam. Az a barátja, aki utoljára látta élve őt, egy Ama nevű nő volt. Én nem ismertem – Ellen csak az utóbbi időben barátkozott össze a csajjal – de egy másik barátja révén sikerült kapcsolatba lépnem vele. A telefonban kedvesnek tűnt. Kiderült, hogy annak a fickónak a lánya, aki a Cafranhoz nevű étterem tulaja. Kicsi a világ. Ama a Skylight előcsarnokában futott össze Ellennel a gyilkosság előtti éjszakán. Egy szülinapi bulira érkezett, és a bárban összefutott Ellennel meg egy másik nővel. Odament hozzájuk, hogy üdvözölje őket. Ellen megörült neki, és elmondta, hogy épp randira mennek, csak a partnereiket várják. Ama erre viccelődni kezdett, hogy a férfiak mindig késnek, majd meghívta őket, hogy csatlakozzanak hozzá, ha mégis máshogy alakul az estéjük. A terv szerint a szülinapi buli még nem ér véget a Skylightban, hanem átmennek a Cafranhozba, és őket is tárt karokkal várják. Ellen azt felelte, hogy mindenképpen beugranak, ha a pasik nem kerülnek elő, és ennyiben maradtak. – Van valami ötlete, hogy ki lehetett a másik hölgy?– tudakoltam. – Nincs. Nem ismertem Ellen túl sok barátját. Meg kellett találnom a nőt, akivel ott volt – ő biztosan tudja a fickó nevét, akivel Ellen találkozgatott. – Később beugorhatnék, és feltehetnék még néhány kérdést erről önnek?– vetettem fel. – Hát persze – felelte Ama. – Örömmel segítek. Szörnyű, ami történt. Ellen igazán kedves ember volt. – Igen, az volt. Beugrottam a Skylightba és kikérdeztem a személyzetet, nem látták-e Ellent a bárban aznap éjjel. Nem jártam szerencsével. Az Osztag tagjaiban különösen bíztam – mivel nem jelentkezett be a hotelbe, Ellen nyilván besurranhatott, ami azt jelentette, hogy talán lefizette valamelyik őrt – de ők égre-földre esküdöztek, hogy nem tudnak semmiről. Többen is hangsúlyozták, hogy sokkal éberebbek, mióta Nicola Hornyak úgy ráfaragott. Frank kőkeményen rászállt a lógósokra, és több osztagost már le is váltottak. Ha már ott voltam, kérdezősködtem egy kicsit Valerie Thomas után is, hátha véletlenül belebotlok valami nyomba. Senki sem tudott róla túl sokat. Régóta a Skylightban dolgozott ugyan, de soha nem járt el a többi lánnyal vagy vett részt a céges ünnepségeken. – Ijesztő volt – állította róla az egyik munkatársa. – Mint Bette Davis abban a filmben, amelyikben a húgát patkánnyal etette.

– Keményen dolgozott – mesélte az egyik menedzserasszisztens. – Sajnálom, ami történt. Soha nem vitt el semmit, még egy kockacukrot sem. Becsületes volt, hűséges, megbízható. Ideális alkalmazott, leszámítva a két halott vendéget. – Voltak férfiak az életében? Egyről sem tett említést?– Nem úgy tűnt, hogy Valerie-t érdekelték volna a férfiak. Nem sok időt pazarolt rájuk. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy leszbi volt. Ezt mások is megerősítették: – Hogy Valerie? Egy férfival? Aligha hiszem! Későre járt már, mire végeztem a Skylightban. Úgy döntöttem, kicsit békén hagyom Ellen baráti körét. Még mindig jó sok név volt a listámon, és valószínű volt, hogy a kutatás során még többet fogok felhajtani, de várhattak reggelig. Felhívtam Priscillát, hogy megbizonyosodjam róla, minden rendben van – mint ahogy többször is megtettem a nap folyamán – és megmondtam neki, hogy még egy darabig távol leszek, menjen, feküdjön le és aludjon egy kicsit. Beleegyezett, de előbb meg kellett ígérnem, hogy felébresztem, amint hazaértem. Ezután rácsörögtem Paucar Wamira. Apám meglepődött, hogy hall felőlem, de aztán beleegyezett, hogy találkozzunk, bár nem árultam el neki, hogy miről van szó. Nálam akart meglátogatni, de ezt a lehetőséget gyorsan kizártam – senkit nem akartam Priscilla közelébe engedni. Megkérdeztem, hogy tudna-e találkozni velem az épülő Manco Capac-szobornál. Megbeszéltük az időpontot. Még beugrottam egy hamburgerbárba, hogy egyek egy falatot, aztán már indultam is a találkozónkra. Az építkezés elhagyatott volt, leszámítva néhány könnyen kikerülhető őrt. Körülnéztem, nem látom-e a vakokat, de éppen egy se parádézott a közelben. Megálltam a szobor lábánál, hogy ott várjam be Paucar Wamit. Pár perce lehettem csak ott, mikor egy apró kavics hullott a fejemre. Megvakartam a kobakomat és arrébbmentem, de kisvártatva rám esett még egy. Felpillantottam, és megláttam, hogy fentről egy tetovált arc vigyorog rám. – Óvatosabbnak kellene lenned, Al, kisfiam. Mi lett volna, ha valami csínyre készülök? Felmásztam mellé. Mikor felértem, körbenéztem a csapóajtót keresve, de az alapzatot beépítették, mióta utoljára itt jártam. Az alvilágba vezető út le volt zárva. – Az építőmunkások igazán serényen dolgoznak – jegyezte meg a tetőtől talpig feketébe öltözött Wami. A kígyókat leszámítva már-már láthatatlan volt az éjszakai ég háttere előtt. – Nem ők az egyetlenek – feleltem, aztán beszámoltam neki Valerie vallomásáról, és hogy mi történt azóta. A kígyók az arcán mintha haragosan vergődni kezdtek volna, mikor említést tettem az ujjhoz mellékelt cetliről, de nem szólt egy szót sem. – És most náluk van Bill – fejeztem be. Wami mogorva képet vágott. – Egyetértek veled. Azért hagyták életben, hogy visszacsábítsanak a játékba. De meg tudod menteni őt, vagy neki mindenképpen vége, bármit is teszel?

– Valószínűleg vége – sóhajtottam fel – de meg kell próbálnom. Úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek. Mi mást tehetnék? Ha sorsára hagynám Billt, neki befellegzett. Innentől kezdve az ítéletnapig kapnám a kéz– és lábujjakat, meg a többi testrészét. – Aljas tréfa lenne – kuncogott Wami. – Én is küldtem már haza pár embert ily módon a szeretteihez. Soha nem vallott kudarcot a módszer, mindenkiből eszelős haragot és illogikus viselkedést váltott ki. Le kellene írnod Bill Casey-t. – Ezt nem tehetem – feleltem határozottan. – Nem – bólintott fanyar mosollyal. – Hiányzik belőled a távolságtartó gyilkos ösztön, ami pedig jóval egyszerűbbé tenné az életed. No, és mi az, amit képes vagy megtenni? – Folytatom Ellen szeretőjének a felkutatását. Kérdezősködöm. Járom az utcákat. Áttúrok minden egyes lebujt a városban. – Vénember leszel, mire végzel. – Tudsz jobb módszert? – Keresd a vakokat!– javasolta. – Hagyd abba a barátod felkutatását, és kényszerítsd őket színvallásra! Terjeszd el, hogy ha azonnal nem kapod vissza, akkor elhagyod a várost! – Szerinted a villacoknál van? – Ha nem, majd előkerítik. Ezen elgondolkodtam, de végül megráztam a fejem. – Ezt nem fogják bevenni. – Talán mégis. Sokra tartanak a korábbi találkozásaitokból ítélve. Ha azzal fenyegetőzöl, hogy lelépsz, lehet, hogy engednek, és megkapod tőlük, ha nem is a keresett válaszokat, de legalább a barátodat, akit meg akarsz menteni. – És ha nincs náluk? Akkor egyszerűen csak elmegyek? Bólintott. – Nem. Nem fogom kockára tenni Bill életét. – Így van a legtöbb esélyed, ha meg akarod menteni őt. – Nem értek egyet. – Jól van – fintorgott rám. – Én elmondtam, hogy mit tanácsolok. Ha nem akarsz hallgatni rám, folytasd csak, amit eddig, de könnyen lehet, hogy a módszereid hatástalannak bizonyulnak. Ezzel megindult a létra felé. – Szükségem van a segítségedre – mondtam ki halkan, még mielőtt eltűnt volna a sötétben. Kíváncsian rám meredt. – Mindenki másnál többet tudsz a Város sötét szívéről. Olyan helyekre is

eljuthatsz, ahová senki más. Ha nem sikerül rálelnem Ellen szerelmére, a nehezebbik módszerrel kell megtalálnom Billt. Szükségem van rád. – A papucid segítségét kéred, Al, kisfiam?– vihogta. – Szükségem van rád – ismételtem. – De nem hiányzom neked. Megvonta a vállát. – Nem mintha számítana. A gyermeki szeretet sosem foglalt el túl előkelő helyet a fontossági sorrendemben. – Segítesz? – Ismerem Bill Casey– – dörmögte, és ráncokba gyűrődött az arca. – Történt egy s más… köztünk. Értetlenül meredtem rá. – Soha nem említette, hogy ismer téged. – Ez nem olyasmi, amit az ember elmesél másoknak. Az arca ettől felderült. – Szívesen megmenteném őt, ha tudnám. Hívj fel, ha minden más csődöt mond, és akkor segítek! Addig nyitva tartom a fülem, és szólok, ha bármit hallok. – Kösz. Próbáltam hálásnak tűnni. – Remélem tisztában vagy vele, hogy nem adom ingyen a segítségem. Az én időm drága. Le kell térnem az utamról, hogy a te dolgaiddal foglalkozzam. Mikor eljön a napja, hogy törlesztened kell az adósságod, remélem, nem felejted ezt el! – Mit akarsz?– kérdeztem, és jeges borzongás futott végig a gerincemen. – Mindig arról álmodoztam, hogy az egyik fiam egyszer a helyemre lép… – Egy szart!– nevettem fel. – Milyen hálátlanok tudnak lenni a fiatalok – nyögött fel, de a vigyorgás közben megcsillanó fogai elárulták. – Persze, igazad van: mikor magam mögött hagyom halandó porhüvelyemet, a tetteid nagyjából annyit fognak számítani nekem, mint egy csigáé. Ugyanakkor jól mulatnék arra gondolva, hogy életedet annak az ügynek szenteled, ami mellett démoni apucid elkötelezte magát. – Felejtsd el!– förmedtem rá. – Végeztem már emberekkel, de parancsra tettem. Soha nem tudnék viccből vagy pénzért ölni. – Még akkor sem, ha ezzel megmentenéd Bill Casey-t? Bizonytalanul ingattam a fejem.

– Nem tudnám megtenni. – Öltél már a Kardinálisért. Billért miért nem akarsz? – Az más. Az üzlet volt. Nem vagyok gyilkos. – Talán nem – mosolyodott el Wami. – De az is lehet, hogy az vagy, csak még nem jöttél rá. Ezzel a gondolattal hagyott magamra, és pókként lesurrant a létrán, hogy belevesse magát a város köré szőtt hálójába. Mikor hazaértem, felébresztettem Priscillát és elmeséltem, hogy telt a napom (a Wamival való találkozást kihagytam). Nem hittem, hogy képes leszek elaludni – a többi aggódnivaló mellé most már odatehettem a Waminak való tartozást is – de kimerült voltam. Egyszerűen elájultam a fáradtságtól, miközben Priscillának épp az Ama Situwával folytatott beszélgetésemet meséltem, és csak akkor ébredtem fel, mikor már magasan járt a Nap az égen. Priscilla gigantikus reggelit készített. Mire végeztem vele, úgy éreztem, hogy nem leszek másra képes, mint egész nap egy székben ülve vegetálni. Csakhogy várt rám a munka, még sok embert ki kellett kérdeznem, és bár Priscilla megint könyörgött, hogy ne hagyjam magára, hamarosan ismét lent voltam az utcán. Az Amától megtudottak fényében felhívtam pár embert azok közül, akikkel előző nap már beszéltem, és megkérdeztem, hogy nem ők voltak-e Ellennel a Skylightban a meggyilkolása előtti éjjelen. Nem jártam sikerrel, bár néhányan látták őt aznap, még korábban. Megköszöntem, hogy válaszoltak a kérdéseimre, aztán áttértem az új nevekre. Ezúttal a munkatársaira koncentráltam. Nem ismertem túl sok embert a Preston’stól, a cégtől, ahol dolgozott, és akikkel beszéltem, azok sem voltak olyan készségesek, mint a barátai. Olyan is volt, aki kételkedett benne, hogy az vagyok, akinek mondom magam, és bizonyítékot akart. Felajánlottam, hogy beugrom és személyesen is megejthetjük a beszélgetést, de az igazgató, akivel épp tárgyaltam, ezt visszautasította – igen, Miss Fraser megbecsült munkatársuk volt, és nagyon sajnálják a halálesetet, de az élet megy tovább, és nem lenne jó, ha mindenféle idegenek bejárkálnának, felborítva ezzel a cég napi ritmusát. Ellen mindig mondogatta, hogy neki vannak a legmerevebb főnökei az egész városban. Most már tudtam, hogy nem viccelt. Végül sikerült meggyőznöm pár kevésbé ellenséges kollégáját, hogy találkozzunk este egy italra, és még néhányan megígérték, hogy megpróbálnak begyömöszölni a napirendjükbe valamikor később a héten, de mind kijelentette, hogy semmit sem tudnak Ellen magánéletéről és a férfiakról, akikkel randizott. Épp engedélyeztem magamnak egy kis szusszanást a hívások között, mikor megcsörrent a mobiltelefonom. A Kardinális egyik titkárnője hívott. A Nagy Ember hajlandó találkozni velem, ha most gyorsan beugrom hozzá, de a találkozó rövid lesz. Mikor megérkeztem, a Pártközpontban nyüzsögtek a felpaprikázott katonák. Az udvaron háromnégy fős csapatokban gyülekeztek az Osztag tagjai, aztán állig felfegyverezve elindultak valahová. Frank koordinálta a dolgokat. Egy csendesebb pillanatot kihasználva megkérdeztem tőle, hogy mi folyik itt.

– Embervadászat – csattant fel, és úgy markolta csiptetős tábláját, mintha az élete múlna rajta. – Az a rohadék Capac Raimi. – A Kardinális selyemfiúja?– jutott eszembe Frank egy korábbi kirohanása az ifjú trónkövetelőről. – Múlt éjjel összeverekedtek. Elintézhettük volna, de a Kardinális – a maga ragyogó, elcseszett módján – futni hagyta. Vincent Carell és még páran később összefutottak vele. Kinyírta mindet. – Vincent meghalt? Nem kavart fel túlzottan a hír, nem voltunk barátok, de azért megdöbbentett. A Kardinális és Ford Tasso közeli bizalmasai elég ritkán távoztak nem természetes halállal, hacsak nem akasztottak tengelyt a gazdáikkal. – Halott, akárcsak a diszk – felelte Frank a legkevésbé sem nevetve. – Arra a valószínűtlen esetre, ha találkoznék vele, mi a parancs? Azonnal agyonlőni vagy behozni?– Hivatalosan be kell hozni. Bizalmasan viszont azt mondanám, nyírd ki a faszkalapot! Ha megteszed, jókora szarba kerülsz, de én mögéd állok majd, még ha az állásomba is kerül. A földszinten leadtam a cipőmet és a zoknimat, aztán felmentem a tizenötödik emeletre. A folyosókon csak úgy nyüzsögtek az osztagosok és a mindenféle beosztottak. Időbe telt, mire átverekedtem magam rajtuk, és bejutottam a Kardinális belső szentélyébe. A titkárnője közölte, hogy még egy kicsit várnom kell. Húsz perc elteltével egy rakás katona özönlött ki a szobájából, engem meg betereltek. A Kardinális az íróasztalánál ült, és az egyik bábbal játszadozott. Ahogy közelebb értem, rögtön feltűnt, hogy Frank nem viccelt, mikor azt mondta, hogy a főnök verekedet – az arca tiszta kékzöld volt. – Rendesen elbántak magával – jegyeztem meg, miközben leültem. Sikerült erőtlenül elmosolyodnia. – Látnád a másikat – vihogta, aztán grimaszt vágott, és az oldalához kapott. – Fáj, mikor nevetek, de ez semmi ahhoz képest, amikor vizelek. Öregszem, Al. Volt idő, mikor fel sem vettem egy ilyen verést. Most viszont úgy érzem magam, mint egy kupac szar, amit lassú tűzön pirítottak órákon át. A földre ejtette a bábot, és megmasszírozta a tarkóját. – Na, de elég a nyavalygásból!– zúgta. – Nem azért jöttél ide, hogy egy vén szaros nyöszörgését hallgasd. Mit tehetek érted? Beszámoltam neki Billről, Valerie-ről meg a villacokról. Nem mondtam el neki mindent – ehhez kevés volt az idő – de a fontosabb tényeket megosztottam vele. – Nem lep meg – dörmögte, mikor befejeztem. – Úgy értem, sem az, hogy a nő valaki másnak falazott, sem az, hogy a vak papok is benne vannak. No és miben lehetek a segítségedre? – Küldje ki az embereit Bill keresésére! Faggassa ki az informátorait, hogy nem tudják-e, ki rabolta el Billt vagy hogy ki tudják-e deríteni! Terjessze el, hogy nem akarja, hogy bántódása essék! Követelje, hogy épségben szolgáltassák vissza!

– Miből gondolod, hogy az elrablói hallgatnának rám? – Megér egy próbát. – Talán. De túlságosan elfoglalt vagyok most ahhoz, hogy kiküldjem az ügynökeimet. Szükségem van egy-két napra, talán egy hétre is. Addigra le kell zajlania az én kis ügyletemnek Mr. Raimival. Amint ez megtörtént, és elült a por, én és az embereim állunk szolgálatodra. – Egy hét túl hosszú idő. Addigra meg is halhat. – Lehet, hogy addigra mind meghalunk – felelte a Kardinális. – Meg van kötve a kezem. Nem tehetem… Tétovázott egy kicsit. – Hallottad a híreszteléseket, hogy azért istápolom Mr. Raimit, mert azt akarom, hogy az utódom legyen? – Igen. – Amit most mondok, az maradjon köztünk. Senkinek se mondd el! Világos? Némán bólintottam. Vett egy nagy levegőt, aztán egyenesen a szemembe nézett. – Haldoklom. Agytumorom van. Egy évvel ezelőtt tudtam meg. Voltaképpen mostanra már halottnak is kéne lennem, de tigrisként küzdöttem, és nyertem még pár hónapot. Három vagy négy hetem van még hátra, de bármelyik nap elkezdhetek lecsúszni a lejtőn. Először a látomásaim fognak elhalványulni. Nem sokkal ezután legyöngülnek a mentális képességeim. Az utolsó egy-két hetet kómában fogom tölteni. Keserűen elmosolyodott, és várta, hogy mit felelek. Nem tudtam, mit mondjak. Mindig azt hittem, hogy a Kardinális örökké fog élni. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ugyanolyan halandó, mint mi, többiek, hogy az élet és a halál véletlenszerűsége éppen úgy vonatkozik rá is. – Mondj valamit!– förmedt rám. – Nem is tudom, mit mondhatnék. Én… Biztos benne? – Olyan biztos, mint a halál. Te vagy az egyetlen, aki tud róla, az orvosaimat kivéve. Még Mr. Tasso elől is titkolom. Ha híre ment volna a dolognak, ez az utolsó év maga lett volna a pokol. Azzal kellett volna töltenem, hogy megpróbálom egyben tartani a dolgokat. Tudod, milyenek a keselyűk, mikor megérzik a halál szagát. – Akkor nekem miért mondta el?– kérdeztem értetlenül. – Azt akarom, hogy értsd – hajolt oda hozzám. - Bűnben és romlásban éltem le az életemet. Nem kergetek illúziókat: ha létezik pokol, expresszvonaton indulok felé. Nincs semmi, amire még várnék. Igazából soha nem is volt, azóta nem, hogy még gyerekként megöltem az első áldozatomat. Mindössze ez a birodalom van nekem. Ennek szenteltem az életemet, és ha meghal velem együtt, az egész a semmiért volt. A múltban is istápoltam már örökösöket, csekély sikerrel.

Capac Raimi az utolsó dobásom. Ha elbukik, az életem is vele bukik. Ezért nem öltem meg, amiért ezt művelte velem – tapogatta meg az arcát. – Ezért dobok neki még mindig mentőkötelet, és imádkozom, hogy ne akassza fel magát vele. Ezért csimpaszkodom a reménybe ahelyett, hogy átadnám magam a kétségbeesésnek. – De mi köze van ennek az egésznek hozzám? A Kardinális két középső ujjával eltakarta egy-egy szemét. – A villacok?– ráncoltam össze a homlokom. – Ha Capac Raimi túléli a következő hetvenkét órát, és bizonyítja, hogy érdemes arra, hogy a helyembe lépjen, szüksége lesz ezekre a bajkeverőkre. Nagyobb a befolyásuk, mint amit el tudnál képzelni, a segítségük nélkül senki sem képes irányítani ezt a várost. Ebben a kényes helyzetben nem engedhetem meg magamnak, hogy megharagítsam őket. – Pár nap múlva azonban a dolgok elrendeződnek. Capac Raimi vagy helytáll, vagy elbukik. Akárhogy is, de akkor már szabadon cselekedhetek. És akkor – feltéve, ha betegségem nem durvul el, és csinál belőlem salátát megteszek mindent, amit csak tehetek érted. Utánajárunk, hogy kik gyötörnek, megtaláljuk a barátodat, minden elrendezünk, amit el lehet rendezni. Addig viszont semlegesnek kell maradnom. Nem tudtam biztosan, hogy mit kezdjek a Kardinális szokatlan fogadkozásával, de az őszinteségében nem kételkedtem. Ha játszott is velem korábban, többé már nem teszi. – És addig?– kérdeztem halkan. – Menj és tedd a dolgod! Ha megtalálod a gyilkost, tégy vele azt, amit akarsz! Ha nem, kapcsolatba lépek veled, és kitalálunk valamit. Ekkor beszólt a titkárnője telefonon, hogy Ford Tasso úton van hozzá. A Kardinális megköszönte, és közölte, hogy azonnal küldje be, amint megérkezett. – Búcsút kell intenem. Mr. Tasso nem viselte jól a fia halálát. Ha nem nyugtatom meg, még valami hülyeséget csinál, amikor az ifjú Raimi felbukkan, ha egyáltalán megteszi. – A fiáét? – Vincent Carellét. Ford Tasso az apja volt. Nem tudtad? – Nem. – Nem gondoltam, hogy ilyen ügyesen titkolták. Ezért tettünk vele kivételt és néztük el a fogyatékosságait. Egészen őszintén – mondta, bizalmasan – a halála nem valami nagy csapás. Engem inkább az lepett meg, hogy ez a bolond eddig elélt. Nem fog hiányozni. Mr. Tasso is rájön majd erre, ha lesz ideje jobban átgondolni a dolgokat. Jobban is tenné, mert ha Raimi átmegy a vizsgán, ő lesz az új főnök. Nem lenne jó, ha gyűlölködés lenne köztük. – Tényleg azt gondolja, hogy Tasso szolgálna egy olyan embert, aki megölte a fiát?

– Ford Tasso szolgálatra született – felelte a Kardinális, aztán kikísért az ajtóig. Ezután még egyetlenegyszer láttam, a távolból, két nappal később, miután levetette magát a mélybe, de ez volt az utolsó találkozásunk. Ahogy lefelé indultam, hogy visszakapjam a cipőmet, azon morfondíroztam, hogy milyen egészségesnek tűnik egy olyan emberhez képest, aki az utolsókat rúgja, és azon is eltöprengtem, hogy vajon a pokol elég nagy-e ahhoz, hogy egyszerre befogadja Ferdinánd Dorakot és az első bukott angyalt. És ha nem elég tágas hozzá, vajon kettejük közül ki fog kiszorulni? Az Ördög kemény ellenfél lehet, de nem tudtam elképzelni a Kardinálist másodhegedűs szerepben. Lehet, hogy még a Patás seggét is szétrúgná, és én szívesen ott lennék, hogy megnézzem.

25. fejezet Kedd éjszaka és szerda délelőtt futottam még pár sehová sem vezető kört. Ellen munkatársai nem tudtak túl sok információval szolgálni, ahogy arra számítottam is. Senki nem tudott semmit a szerelmi életéről. Megmutattam nekik a Valerie-ről, Zieglerről és Nickről készült fotókat, meg egy csomó másik képet mindenkiről, akinek a legkisebb köze is volt a nyomozáshoz, arra az esetre, hátha valamelyik megmozgatja valaki emlékezetét, és noha többen felismerték a mára hírhedtté vált Miss Thomast, senki sem tudta egyik szereplőt sem Ellenhez kapcsolni. Szerda délután, egy eredménytelen beszélgetést követően Ellen egyik barátjával, rájöttem, hogy nincs messze tőlem a Cafranhoz, úgyhogy beugrottam, hogy váltsak pár szót Ama Situwával, hátha ő tud mondani valamit Ellen vacsorapartneréről. Arra gyanakodtam, hogy Valerie lehetett Ellennel a Skylight bárjában, de úgy véltem, nem ártana ezt meg is erősíteni. Mikor megérkeztem, az étterem üres volt, és egy unott tekintetű pincér megmutatta, melyik lány Ama. Éppen az egyik asztalt terítette meg. Az étkészlet hangosan csörgött idegességtől remegő kezében. Ezt a benyomásomat az is megerősítette, hogy mikor vállon veregettem, ugrott egyet ijedtében. – Nyugalom – mondtam neki, ahogy felém fordult, és meglengette az egyik kést a kezében. – Békével jöttem. – Akkor miért oson az emberek háta mögé?– csattant fel. – Nem állt szándékomban – nyújtottam kezet neki. – Al Jeery vagyok. Aki Ellen miatt telefonált. A nő arca erre szívélyes mosolyra görbült. – Elnézést a fogadtatásért! Ledobta az evőeszközöket az asztalra, egy halomba. – Bemenjünk a konyhába? Ott négyszemközt beszélgethetünk. Követtem őt hátra. Ama keresett egy csendes sarkot és odahúzott két támlátlan széket. Megkérdezte, hogy kérek-e valamit enni, amire azt feleltem, hogy nem akarok alkalmatlankodni. – Szóval – mosolygott rám – mit szeretne tudni? – Látta Ellent a meggyilkolása előtti éjszakán a Skylightban? – Igen. – Tudja, hogy körülbelül mikor? – Kilenc után, talán negyed tíz körül. – Egy másik nővel volt? – Igen. A párjaikat várták.

– Azt tudja, hogy onnan együtt mentek-e tovább, vagy úgy tervezték, hogy különválnak? – Fogalmam sincs. Nagy volt a zaj a bárban. Már volt bennem pár ital. Nem beszélgettünk túl sokat. – A másik nő… le tudná írni? – Fehér. Csinos. Jólöltözött. Megvonta a vállát. – Nem figyeltem meg túl alaposan. Felismerném, ha újra látnám, de…– Nem gond – erőltettem vigyort a képemre, aminek mostanában nagy hasznát vettem. – Ha van egy kis ideje, szeretném, ha megnézne pár fotót. – Hogyne! Elővettem a borítékot, és kiráztam belőle az asztalra pár fényképet, aztán elkezdtem sorba rakni őket. – Ha lát olyat, akit ismer, akkor kérem…De már nem is figyelt rám. A tekintete az egyik képre szegeződött, és lebiggyesztette az ajkát. Oldalra döntötte a fejét, a képért nyúlt, és félbeszakított: – Szabad? – Amit csak akar – feleltem, és erősebben kezdett verni a szívem. Beteges érdeklődéssel figyeltem, ahogy kivette az egyik képet a kupacból, és jobban szemügyre vette. Addig válogatott, míg nem talált egy másikat is. – Ez a nő… nem vagyok benne teljesen biztos – sötét volt, és nem tudtam jól kivenni az arcát – de azt hiszem, ezt a nőt láttam Ellennel. – Az nem lehet – feleltem megrendülten. – Téved. – Lehet, de biztos, hogy hasonlít rá. A kezében tartott fényképekre meredtem, és hirtelen minden rettenetes módon értelmet nyert. – Köszönöm – motyogtam, és lekászálódtam a székről, de nem sokon múlt, hogy nem zuhantam a földre. – Jól van?– nyúlt felém, hogy megtámasszon. – Minden oké. Kösz. Most mennem kell. Nagyon sokat segített. Kösz…Elindultam az ajtó felé. – Mr. Jeery… a fényképei… – Tartsa meg őket! Nekem nem… Viszlát! Kirohantam az étteremből és zihálva elterültem a járdán, visszafojtva a feltörő keserű epét. Felemeltem az egyik kezemet, és láttam, hogy őrülten remeg. Percek múlva a remegés

fokozatosan alábbhagyott, és én ismét normálisan kaptam levegőt. Mikor kellően összeszedettnek éreztem magam, felálltam, odamentem a bringámhoz, és egy darabig csak toltam, míg összeszedtem a gondolataimat. Immár tudtam, ki volt a hiányzó láncszem. A szerető. Most, hogy visszatekintettem, a darabkák takarosan a helyükre kerültek. Ahogy Ellen azt mondja, lehet, hogy meglepetéssel szolgál majd. A Skylight portása szerint Valerie Thomas akár leszbikus is lehetett. Hogy Priscilla és Nic közösen űznek tréfát másokból, és közelebb állnak egymáshoz, mint a barátok általában. Ahogy Ellen kinevetett – egy esküvő nem lenne illendő. Olyan nyilvánvaló volt. Nehezemre esett elhinni, hogy ilyen sokára jöttem csak rá. Nem ismertem az indítékot, de majd az is meglesz. Egy rövidke út, és minden válasz ott lesz a kezemben. Még csak keresgélnem sem kell. Már pontosan tudtam, hol találom a szörnyeteget. Felszálltam a bringámra, és tekerni kezdtem, először lassan, aztán dühödten egyre gyorsabban, míg végül már kétkerekű tornádóként száguldottam a célom felé – haza. Ali éppen a bageleket pakolta, mikor elindultam felfelé a lépcsőn. Visszasétáltam hozzá. Mikor beléptem, elmosolyodott. – Helló, barátom!– üdvözölt és kilépett a pult mögül, hogy megszorongassa a kezemet. – Ismét talpon, és megint éhes vagy? Azt hiszem sejtem, hogy mire vágysz! Lazacra és krémsajtra, igaz? – Nem – feleltem halkan. – Az új hölgy, aki belépett az életedbe, megváltoztatott – kuncogott. – Becsúszott egy nem várt szerelem munka közben, nem igaz? Megköszörültem a torkom. – Egy időre be kellene zárnod a boltot. – Ez valami vicc, barátom? Megráztam a fejem. – Sétálj egyet, és ne gyere vissza pár óráig! Összeráncolta a homlokát. – Tudod, hogy nem hagyhatom el az őrhelyemet. – Nem vagy katona, Ali. – Mégis… – Bízz bennem!– ragadtam meg a vállát és gyengéden megszorítottam. – Nem akarsz belekeveredni. Felfelé fordította a tekintetét, mintha csak átláthatna a mennyezeten. Mikor ismét

rám nézett, semmivel sem értett többet, de azért bólintott. Nem tudta, hogy mire készülök, de azt igen, hogy nem kérném, hogy menjen el, ha nem valami igazán rossz dolog lenne. – Járok egyet – döntötte el. – Rám fér egy kis testmozgás, nemde? Hátba veregettem, és segítettem neki bezárni az üzletet. – Hamarosan látjuk egymást?– szólt utánam, mikor ismét elindultam felfelé. – Talán – hazudtam. Ahogy elfordítottam a zárban a kulcsot, eszembe jutott, hogy Priscillánál hagytam a pisztolyom. Lenéztem a lábam elé, összeszedtem magam, és kinyitottam az ajtót. – Visszajöttem!– kiabáltam be. – Korán hazaértél – üdvözölt, mikor kilépett a konyhából. Lábujjhegyre állva várta, hogy megcsókoljam. Átöleltem és engedelmesen a szájára hajoltam. Hunyorogva és értetlenül nézett rám, mikor hirtelen elengedtem. – Nagyon titokzatosnak tűnsz. Mi újság? – Találtam valamit. Körülnéztem a szobában, a pisztolyt keresve. – Mindjárt indulnom is kell. Visszakaphatnám a fegyveremet? Lehet, hogy szükségem lesz rá. – Mi történt, megtaláltad a gyilkost?– kérdezte, és hangja enyhén megremegett. – Nem, csak egy nyomra bukkantam. Valószínűleg nem fog kelleni a pisztoly, de ha nem bánod, hogy egy darabig most nálam legyen… – Persze, hogy nem. Kint van, a konyhában. Várj meg, mindjárt idehozom! Elszökdécselt, mint egy bárány. Mint egy levágásra váró bárány. Kisvártatva visszatért, és a kezembe nyomta a pisztolyomat. – Kösz – fogtam meg a csövénél fogva. – Szóval, merre jártál…– kezdett bele egy újabb kérdésbe. A fegyver agyával az arcába sújtottam, az ütésem szétzúzta az orrát. Kábán penderült félre. Utána léptem, és lecsaptam a tarkójára. A padlóra rogyott, mire rátérdeltem, és a háta mögött összekötöttem a csuklóit. Aztán megfordítottam. Szitokáradatra számítottam, de ő csak rám nevetett, és a szája sarkából kiköpött egy kis vért. – Hát rájöttél!– harsogta vidáman. – Te kurva!– csaptam képen a fegyverrel. – Gyilkos szuka! Megragadtam a hajánál fogva, és előrerántottam a fejét, az álla alá nyomva a pisztoly csövét.

– Miért?– Miért ne?– vihogta, aztán, mikor reszketni kezdtem, hozzáfűzte:– Szedd össze magad! Még szívrohamot kapsz, ha így folytatod. Lélegezz mélyeket, szerelmem! Hátradőltem és undorodva mértem végig. – Te ölted meg Nicet és Ellent? – Bizony, én vagyok a hunyó. Nickel végül Valerie végzett, de a sérülések nagyját én okoztam. Ellennel teljesen egyedül bántam el. Ő könnyebb préda volt. Gyengébb. – Te voltál a szeretőjük. Valerie-nek, Ellennek, Nic-nek. Megbasztad és megölted őket. – Nem volt nehéz. Még Ellent sem. Korábban még nem volt nővel, de amint bevetettem a nyelvemet, azonnal ráérzett az ízére – gonoszul felvihogott – hogy úgy mondjam. Önkéntelenül is elvigyorodtam, az oroszlán vigyorával, akinek a gondozója csapdába esett a ketrecében. – Bolondot csináltál belőlem – suttogtam. – Kezdetben gyanakodtam rád, de meggyőztél, hogy ártatlan vagy. Kihúztalak a gyanúsítottak listájáról. Befogadtalak az életembe, az ágyamba, a lakásomba, és még csak nem is sejtettem. Gúnyosan elvigyorodott. – Ne légy túl szigorú magadhoz! Régebben színészkedtem egy ideig. Akár filmszerepeket is kaphattam volna, ha az apám nem ellenzi. De még soha nem voltam ilyen jó. Ez volt az én jutalomjátékom. – Miért vesztegetted el rám? – Miért ne?– mondta már másodszor. – Ilyen egyszerű az egész? Egy telefonkönyvből választottad ki a nevem?– Nem egészen. Parancsot követtem. – Kiét? – A napistenét. Kibiztosítottam a pisztolyt. – Ne baszakodj velem!– mordultam rá. – Végeztem a baszakodással. Nic emberáldozat volt. Tudta, hogy mit vállal. Azt nem tudta, hogy ő lesz az áldozat, de mikor a dolgok elindultak a maguk útján, belement, beletörődött a sötét fordulatba. Mindig is remek játékos volt. – Ziegler azt mondta, ő nem tudott róla, hogy a lányt meg fogják ölni. – Nem is tudott. Rudit csak azért vittük magunkkal, hogy felolvassa a szükséges szövegeket. Mikor hazament, összevagdaltuk Nicet, és elkocsikáztunk vele a Skylightba. Azt hittem meghalt, de még élt, mikor Valerie később ellenőrizte. De már nem sokáig.

Az utolsó mondatot már énekelte. – Azért öltétek meg Nicet, hogy a kedvére tegyetek egy kicseszett napistennek – dörmögtem, és csak úgy forogtak a kerekek a fejemben. – De miért hagytátok a testet a Skylightban? – Parancsra. – A napistenére? – Igen. – Azt is ő mondta, hogy baszd szét az életemet? – Naná, hogy ő! – Volt hozzá közvetlen vonalad?– vicsorogtam rá. – Az e világi ügynöke révén beszélt velem. Azt mondta, szőjek hálót és vonjalak bele. Nem tudom, miért foglalkozott ennyit egy ilyen balekkal, mint te, de az ember nem kérdőjelezi meg a napisten parancsait. Engedelmeskedsz neki vagy elégsz. – Ő mondta, hogy öld meg Ellent?– Igen. De ezúttal a papjain keresztül. Egy pár nappal a Cafranhoz-beli találkozásunk után összefutottam vele. Egy kívülálló talán azt mondaná, hogy véletlen volt, de biztosra veszem, hogy a végzet akarta így. Láttam, hogy vonzódik hozzám, és elcsábítottam. Beszámoltam róla a közvetítőnek, és azt javasoltam, hogy öljük meg, de ő ellenezte. A villacok viszont azt mondták, hogy folytassam. Nem tudom biztosan, honnan értesültek a dologról, de örültem, hogy így történt. Izgalmas bizsergés vett rajtam erőt ettől. A papok féligazságokkal etettek, mikor találkoztam velük a föld alatti barlangba – bár közvetlenül nem ők gyilkolták meg Ellent, de ők hagyták jóvá. Ezt még megfizettetem a mocsadékokkal, ha tudom. – Miért kellett megölni Ellent?– Hogy összeroppanj. A villacok azt mondták, hogy ez fontos. Nem tudom, hogy miért. Én a parancsokat követtem, és csak akkor kezdeményeztem, mikor lehetőségem adódott rá. Dudorászni kezdett. – Tisztára őrült vagy – dörmögtem. – Ki vagy te, hogy ítélkezel felettem?– vágott vissza. – Mit gondolsz, minek tűnsz te a napisten szemében? Van róla fogalmad, hogy mennyire jelentéktelen vagy? Hogy milyen apró? Hogy… Betömtem a száját. Hallottam már mindent, amit hallanom kellett. Még Billről kellett kifaggatnom, de ez most várhatott. Egyelőre a törlesztésre akartam koncentrálni. Végiggondoltam, hogy a lakásomban milyen eszközök állnak rendelkezésemre. Volt egy kis Bunsen-égőm. Egy fémfűrész. Egy fogó. Egy kalapács. Egy fúrógép. Rengeteg kés.

Összeszedtem a szerszámokat, és leraktam őket a padlóra, ahol ő is jól láthatta. A szemében félelem ült, ami felizgatott. Valerie-vel ellentétben ő nem volt hozzáedződve a kínhoz. Neki lehetett fájdalmat okozni. Fogtam a bal kisujját – ugyanazt, amit Bill kezéről levágott – és a fogó két pofája közé szorítottam. Finoman összenyomtam, mire a teste megfeszült, ahogy betömött szájjal próbált felkiáltani. Ekkor megálltam egy pillanatra, és elméláztam, hogy mit is művelek. Tudom bármivel is igazolni ezt? A bosszú egy dolog, de a kínzás? Okozhatok fájdalmat annak a nőnek, akiről még egy órával ezelőtt is azt gondoltam, hogy talán beleszerethetek? Paucar Wami jutott eszembe, és az ereimben keringő romlott vér. A Skylightban széthasogatott Ellen, akinek rövid élete kegyetlen véget ért, és az, ahogy a haja szétterült a párnán. Ökölbe szorítottam a kezem. Láttam, hogy Priscilla húsa kezd elfehéredni. A sebből vékony vérpatak csordogált. Olyan törékeny volt. Elég, ha egy nagyot rántok rajta, és az ujja lerepül. Egyetlen gyors mozdulat, és… Ledobtam a fogót. Pár másodperccel később magam is mellé zuhantam. Könnyek gördültek végig az arcomon, és a mellem fel-alá hullámzott a zokogástól. Nem tudtam megtenni. Minden okom megvolt rá, de valami visszatartott, valami nem engedte, hogy megtegyem az utolsó, átkozott lépést, ami még elválasztott attól, hogy végleg búcsút mondjak mindannak, amit egykor az emberségem jelentett. Kivettem a rongyot Priscilla szájából. – Gyáva!– nevetett rám. – Igen – feleltem szomorúan. – Az vagyok. – Azt hittem, komolyan gondolod. Persze, tudhattam volna, hogy csak egy rakás szerencsétlenség vagy. Miféle ember az olyan, aki nem képes rávenni magát, hogy bosszút álljon élete szerelmének a gyilkosán? – Ki mondta, hogy nem fogom megbosszulni?– veregettem meg a pisztolyom csövét. – Lehet, hogy megkínozni nem tudlak, de megölni igen. – Minden bolond tud ölni. Akár még a villamosszéknek is meghagyhatsz, ha ez minden, amire képes vagy. Ha igazi férfi volnál, úgy megkínoztál volna, ahogy én kínoztam meg Ellent. Látnod kellett volna, hogy tekergett, és… – Nem akarom hallani. Azért vettem ki a szádból a rongyot, hogy megbékélj az isteneddel. Nem tudom, hogy vár-e rád a túlvilág, hogy hiszel-e benne vagy sem… – Hiszek – biztosított felőle. – Hiszek. – …de ha valamennyire is tiszta lelkiismerettel akarod elhagyni ezt a világot, mondd el, mi történt Billel, hogy hol találom, és hogy ki a napistened ügynöke.

– Al – ciccegte. – Nem kell keresned azt, akié a napisten hatalma: Ő talál majd meg téged. – Akkor is, járj a kedvemben!– Nem fog tetszeni — gúnyolódott. – A tudatlanság áldás. Gyűlölni fogod a tudást, ha ráveszel, hogy elmondjam. – Hagyd rám, hogy emiatt emésszem magam! Ki az? Megeresztett egy színpadias sóhajtást. – Hajolj ide, és a füledbe súgom. Arra számítottam, hogy leköp vagy beleharap a fülembe, de valami sokkal kegyetlenebbet talált ki – elmondta nekem az igazságot. – Tudod, Al, az a te bajod, hogy ő a kisujját nyújtja, neked mégis az egész karja kell… Megcsókolta az arcomat, hátravetette a fejét, és hisztérikus nevetésben tört ki, míg golyót nem küldtem a két szeme közé, útjára indítva sikoltozó, torz lelkét a pokol fenekéig. A pisztolyomat a hulla mellett hagytam, és kimentem a fürdőszobába megmosakodni. A víz hidegen, frissítően zubogott a csapból. Alá hajoltam, hogy bevizezzem a nyakamat és a fejemet. Kellett, hogy valami lehűtsön. Felforrósodtak a dolgok a szobában. Forróak lettek, akár (a kisujját nyújtja)a pokol. Az agyam még akadozva működött, még szédült voltam az utolsó ütéstől. Talán csak egy aljas tréfa. Tudtam, hogy nem az, de azért rimánkodtam az istenhez, hogy az (a kisujját nyújtja)legyen. Megpillantottam Priscilla egyik ott heverő vodkás-üvegét. Felkaptam, és beleszagoltam a kinyitott palackba. Egy hajtással kiihattam volna. Most jobban kellett, mint korábban bármikor. Csak egy korty az útra, hogy felturbózzon az előttem álló összecsapásra. Egy korty nem árthat. Csak egy kis… Letettem. Még nem. Addig nem, míg vége nincs, és nem marad más, csak az ital és a sír. Mikor az utolsó leosztást is lejátszottam. Tósztot mondok az elkárhozásomra, és hagyom, hadd tegye a dolgát az alattomos alkohol. De addig nem. Addig nem, míg hátra van egy kör, amit le kell (a kisujját nyújtja) futnom. Átöltöztem, felkaptam azt a pár dogot, amire szükségem lesz, átléptem a hullán, és elhagytam a lakást. Tényeket kellett leellenőriznem. Következtetéseket levonnom. Tudtam, hogy ki nyújtotta oda nekem a kisujját, de nem tudtam, hogyan kössem őt Priscillához, Nichez és a többiekhez. Addig nem állok elé, míg a kirakós utolsó darabkája nem kerül a helyére. Az egyik vak villaca ház előtt állt. Fehér szemét az ablakomra szegezte, és azon a furcsa nyelvükön kántált valamit, arca extázisban úszott. Nem álltam meg, hogy kikérdezzem. Papok, inkák és napistenek többé már nem érdekeltek. Ügyet sem vetve a vakra felszálltam a biciklimre, és elindultam a Pártközpontba.

Most csendesebb volt odabent, mint előző nap. Innen-onnan felszedegettem, hogy Capac Raimi üldözését lefújták, bár senki sem tudta, hogy miért. Engem nem izgatott. A Kardinális játszmái többé nem jelentettek számomra semmit. Több titkárnő társaságában végül a tizenötödik szint fölött kötöttem ki, és belegázoltam a papírhalmokba. Egész éjjel ott maradtam – a titkárnők újabbakat küldtek maguk helyett, mikor már besokalltak – és még másnap is. Összeforrtam a feljegyzésekkel, miközben próbáltam kibogozni az ármány körém szőtt hálóját, egyik szívet tépő réteget szaggatva le a másik után. Howard Kett-tel kezdtem, mivel őt volt a legkönnyebb Billhez kapcsolni. Ők ketten tizenöt éve voltak munkatársak. Noha soha nem álltak közel egymáshoz, igazán egyszerű volt Billnek kicsit jobban odafigyelni a felettesére. Kett maga mesélte el nekem, hogy Bill vele volt, mikor bevitték Nicket. Bill nyilván tudott már kettejükről, mikor kiszemelte Nicolát. Tudta azt is, hogy a két testvér odavolt az átverésekért. Felvetette Nicknek, hogy mi lenne, ha felültetné Kettet, és ezzel már be is vont engem az ügybe. Megpróbáltam további sötét ügyekben is összefüggésbe hozni Nicket és Billt, de mikor nem sikerült, Nickel folytattam tovább. Nem volt rá kézzelfogható bizonyíték, hogy ők ketten valaha is találkoztak volna, de nem is volt rá szükségem. Egy kis képzelőerővel össze tudtam kötni a pontokat. Kezdetnek ott volt a hazugság, amit a lány talált ki arról, hogy miért lépett be az AAba. Azt mondta, hogy a bátyja kényszerítette rá, hogy segítséget kérjen. Nem tudtam hová tenni ezt a hazugságot, mikor kiderült, de most már értettem a dolgot. Ha azért találta ki, hogy engem behálózzon, akkor nyilván tudnia kellett arról, hogy én tag vagyok. A tagságomat viszont titokban tartottam mindenki előtt, kivéve Ellent és Billt. Valaki más is kideríthette és elárulhatta a lánynak, de nem láttam okát, miért tagadjam a nyilvánvalót – Bill küldte őt oda. Allegro Jinkset többször is letartóztatták, de csak amikor alaposabban átnéztem az aktáit, akkor figyeltem fel a tiszt nevére, aki utoljára elkapta: a jó Bill Casey-ére. Jinks örök bajkeverő volt, ám a szabadulása (Casey rendőrtiszt ajánlására korábban kiengedték) után a róla szóló iratok szerint makulátlan életet élt. Csak nem meglátta a fényt, és megjavult? Egy nagy faszt! Az aktái szerint éppen olyan aktívan működött az elmúlt pár évben is, mint korábban, csak újabban akadt egy őrangyala, aki vigyázott rá, valaki, aki meggyőzte a zsarukat, hogy változtassanak a jelentésükön és ejtsék a vádakat, aki rávette az informátorokat, hogy felejtsék el Allegro Jinkset, és ne kürtöljék világgá a viselt dolgait. A feljegyzések nem említették meg ennek a jóindulatú állampolgárnak a nevét, de nem okozott nehézséget kitalálnom. Valerie Thomasszal már trükkösebb volt kapcsolatot találnom. Nem sok minden volt róla. Senki sem tudta, honnan jött, mi volt a háttértörténete, hány éves volt, vagy hogy tényleg ez volt-e a valódi neve. Soha nem tartóztatták le vagy figyelmeztették. Sehogy sem tudtam volna összekapcsolni az üggyel, ha nincs meg annak a formanyomtatványnak a másolata, melyet még évekkel korábban töltött ki, amikor állásért jelentkezett a Skylightba. Két referenciát adott meg: egy bizonyos Rudi Zieglert és William Casey-t. Az ajánlóleveleikről nem találtam másolatot, de biztosra veszem, hogy csak dicsérték a keményen dolgozó Miss Thomast. Eltekintve attól, hogy a nevük együtt szerepelt Valerie jelentkezési lapján, hosszú időbe telt, mire rátaláltam a Zieglert és Billt összekötő kapocsra. Aktáikban semmi olyan nem akadt, ami közvetlenül összekapcsolta volna őket, és csak amikor megkértem a titkárnőket, hogy keressenek

olyan anyagokat, amelyek említést tesznek az inkákról, kezdtek el olyan mennyiségben felbukkanni az eredmények, ahogy a döglött halak szoktak egy víz alatti robbantás után. Az évek során számos nyilvános eseményt rendeztek a város inka történelme iránt érdeklődők, és ezeken Bill és Rudi neve rendszeresen előkerült, általában mint nézőké, noha egypárszor Rudi előadást is tartott. Bár nem volt rá bizonyítékom, hogy ők ketten találkoztak ezeken a rendezvényeken, de én természetesnek vettem, hogy igen. A kutatásom mindenre kiterjedt. Sikerült megtalálnom még a Billt és a szerencsétlenül járt tetoválót, az Allegro Jinks kígyómintáit készítő és aztán a kígyók eredeti tulajdonosa által hidegre tett Hu Jün-fent összekötő kapcsot is. A tetováló néhány évente hazalátogatott Kínába, ahonnan párszor kis, értékes csomagokban petárdákat hozott magával barátjának, Bill Casey-nek. Annak a bizonyítása, hogy Bill és Priscilla összejátszott, szinte lehetetlen feladatnak tűnt, de elszántam magam, hogy a végére járok, mert nem akartam elhinni a lehető legroszszabbat a legrégebbi barátomról mindaddig, míg az végül ki nem szúrja a szemem. Priscilla volt a lánc kulcsszeme. Ő mutatta be Nicet Zieglernek, ő rángatta bele a napistenek és az emberáldozatok világába. Manipulálta Valerie-t és Zieglert, ő volt a fő kommunikációs csatorna Bill és bábjainak csapata között. Addig nem voltam hajlandó elhagyni a Pártközpontot, míg nem sikerül a nőt valahogy Billhez kapcsolnom. Fáradságos órákba és számtalan zsákutcába került, de végül rábukkantam. Találtam egy fényképet Bill aktájában, ami felett korábban átsiklottam, egy teljesen ártatlan csoportképet, melyet több évvel ezelőtt készítettek Bill egyik tűzijáték-bemutatóján. A képen egy csapat kalóznak öltözött lánnyal szerepelt, fiatal színésznőkkel, akik egy rövid színdarabot adtak elő a műsor részeként. Karját az egyik üde arcú szépség dereka köré fonta, egy aranyos gyereklány dereka köré, akiről, miután alaposabban is megvizsgáltam, kiderült, hogy az álnok Priscilla Perdue fiatalabb változata. Zsebre dugtam a fényképet, és tartottam egy kis szünetet. Bekaptam egy kis kaját és lezuhanyoztam. Szárítkozás közben azon morfondíroztam, hogy fogom megtalálni Billt, és hogy vajon ő tudja-e már, hogy tudok róla. Biztosra vettem, hogy igen, és némi töprengést követően úgy véltem, tudom, hogy hol fogom megtalálni. Visszatérve a Pártközpont felső szintjeire, nekiláttam kapcsolatot keresni pusztán csak a vicc kedvéért a mellékszereplők között: Priscilla és Jinks, Nic és Valerie, és így tovább. Alig kezdtem bele, mikor megcsörrent a mobilom. Paucar Wami volt az. – Az események döntő stádiumba érkeztek – közölte, és szokatlanul izgatottnak tűnt a hangja. – Az ayuamarca-akta titkaira hamarosan fény derül, és téged, te mázlista, meghívtak a nagy leleplezésre! – Miről beszélsz? – A Kardinális kiteríti a lapjait és nekem van ott egy kis poloskám. Vérpezsdítő élménynek ígérkezik. – Nincs most időm erre – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy ki ültetett fel minket.

Meglepett zihálásra, és száz meg száz kérdésre számítottam, de Wami csak ennyit mondott: – Jó neked. De most vonszold ide a segged! – Nem akarod tudni, hogy ki az?– kérdeztem meghökkenve. – Majd elmondod később. Ez most sokkal fontosabb. – De nem nekem. – Ó, de igen – vitatkozott velem. – Valakik azt mondták, hogy hívjalak meg. Sejted, hogy kik? Csak egy másodpercre volt szükségem. – A villacok? – És elsőre meg is van! Most már érdekel? A játszmának ebben a szakaszában már nem igazán vágytam mellékvágányokra, de ahogy lepillantottam az irathalmokra, hirtelen elment a kedvem a további vájkálástól. Megkérdeztem Wamitól, hogy hol van, és kiderült, hogy az egyik üres irodában kuksol a Pártközpont hatodik emeletén. Közöltem vele, hogy rögtön ott leszek, megkértem a titkárnőket, hogy tegyék el az aktákat, ellenőriztem, hogy semmi fontosat nem felejtettem-e ott, aztán elindultam, mint kiderült életem legbizarrabb élménye felé. A szoba a lépcsőházba vezető ajtó mellett volt. Wamit odabent találtam, egy üres íróasztalon üldögélt, egy fülhallgató egyik felével a fülében. Mondani akartam valamit, de lepisszegett, az egyik székre bökött, és átnyújtotta nekem a füles másik felét. A bal fülembe illesztettem, és azon kaptam magam, hogy éppen kihallgatok egy beszélgetést a Kardinális és egy olyan ember között, akinek a hangját nem ismertem fel. Némán hallgattam végig, ahogy előad a Kardinálisnak egy történetet egy furcsa utazásról, és egy nőről, aki szerint ő már évekkel ezelőtt meghalt. – Mi folyik itt?– suttogtam oda Waminek. – Ki ez a tag?– Capac Raimi. Egy ayuamarca. Elmenekült a városból, mikor a Kardinális kimondta rá a halálos ítéletet, és meghúzódott egy kisvárosban, ahonnan a jelek szerint most visszatért. Később majd még mesélek róla. Most csak figyelj! Végighallgattam, ahogy Raimi előadott egy sírrablós mesét, mely szerint belopakodott egy temetőbe késő éjjel a „feleségével” és kiásott egy koporsót, melyben állítólag őt helyezték örök nyugalomra. A sírban egy hullára bukkantak, amiben a nő felismerte a néhai férjét. Ekkor vitatkozni kezdtek, aminek a végén a fickó bezúzta a nő fejét egy ásóval, és a hulla mellé temette. – Klassz srác – dörmögtem szárazon. – Rokonod? – Csitt!– csattant fel Wami, akinek most nem volt kedve az élcelődéshez. Ezután a Kardinális következett, és az ő története mellett Raimié már-már hihetőnek tűnt. A múltjával kezdte, lenyűgöző sztorit adott elő egy szurtos utcagyerekről, akiből aztán a Kardinális lett. Majd áttért a fantázia birodalmába, és olyan légből kapott állításokkal hozakodott elő, amiért mindenki mást azon nyomban bezártak volna a legközelebbi diliházba.

Azt állította, hogy képes embereket csinálni, pontosabban emberi lényeket alkotni. Kamaszkorában maga elé képzelte Leonora Shankart, és arra gondolt, hogy milyen csodás lenne, ha tényleg létezne. Másnap bement egy bábuboltba, ahol találkozott két vak pappal (erre a részre külön is odafigyeltem), akik egy bizarr szertartást végeztettek el vele, melynek során megvágták a kezét, és összekenték a vérével az egyik bábot. Másnap felbukkant Leonora Shankar, és a szárnyai alá vette. A Kardinális rájött arra, hogy nyolc-kilenc ayuamarcát – ezt a nevet találta ki a teremtményeinek -tud egyszerre fenntartani. A kisujja azért görbült meg, mert belebabrált a valóság törvényeibe – valahányszor létrehozott egy újat, még jobban begörbült. Ahhoz, hogy valamelyiket kiiktassa, csak át kell szúrnia a bábu szívét (mindegyiküknek volt egy bábhasonmása, ami magyarázatot adott a marionettfigurákra a tizenötödik emeleten), a vak papok pedig megidéznek egy mágikus ködöt – a mi híres zöld ködünket – ami ráborul a városra és kitörli az emberek fejéből a holtak emlékét. Raimi nem hitt neki – átverést sejtett, és nem félt ezt ki is mondani. Megkérdezte, hogy hol vannak a vak papok. A Kardinális elárulta, hogy a Pártközpont alagsorában, és ők ketten lementek egy kis hókuszpókuszért. Odalent történt valami furcsa. Nem tudtam biztosan megmondani, de mintha Raiminak valami látomásban lett volna része, aminek hatására az utódjelölt megtért, és megingathatatlanul bevett minden eszelős hazugságot, amivel az az őrült etette. Ezt követően mindketten felmentek a tetőre, ahol a Kardinális beszélni kezdett az „egyhetes gátról”– vagyis arról, hogy az ayuamarcák egy hétnél nem bírják tovább a városon kívül. Azt is mondta, hogy Paucar Wami a szabályt erősítő kivétel, aki nemcsak, hogy megáll a saját lábán a csúnya nagyvilágban, de ráadásul nemzőképes is – míg a többiek mind meddők. – Hallod ezt?– jegyeztem meg, megbökdösve apámat. – Egyedi darab vagy. Ismét lepisszegett. Nagyon komolyan vette ezt az egészet, én meg okosabb voltam annál, mint hogy felbosszantsam, úgyhogy inkább ismét ráhangolódtam az évszázad legfurcsább beszélgetésére. A Kardinális elmondta, hogy képtelen megfelelő örököst alkotni. Elárulta Raiminak – ahogy nekem is pár nappal korábban – hogy neki a birodalma a mindene, és azt akarja, hogy az továbbéljen. Hosszú távon egyetlen ember sem méltó rá, hogy megörökölje, ezért nekilátott, hogy saját maga alkossa meg azt a vezért, aki képes lesz felülkerekedni a legnagyobb akadályokon, sőt még magán a halálon is. Raimit úgy alkotta meg, hogy ellenálljon a fizikai sérüléseknek – ha meg is sérül, a teste gyorsan regenerálódik – ha pedig megölnék, reinkarnálódik, és onnan folyathatja, ahol abbahagyta. Dióhéjban: halhatatlan. Ekkor hosszú szünet következett, ami közben nem lehetett mást hallani, csak a szél süvöltését és Capac Raimi érthetően izgatott szívdobogását. – Ebből nem hiszel el egy szót se, ugye?– érdeklődtem. – Minden egyes szót elhiszek – felelte Wami halkan. – Na de ez őrültség!

– Igen – bólintott – de az őrültség is lehet igaz. Ötvenötmillió ember halt meg a II. világháborúnak hívott dzsemboriban. Őrültség volt? Egyértelműen. Igaz volt? – Ez aligha ugyanaz – jegyeztem meg kimérten. – Hitler megpróbálta létrehozni a felsőbbrendű fajt. A Kardinális egyetlen szuperember megalkotását tűzte ki célul. Melyik hangzik hihetőbben? – Ne gyere nekem ilyen béna filozofálgatással – fortyantam fel. – A Kardinális A kategóriás dilinyós. Aki pedig beveszi a meséjét, szintén az. Wami bólintott. – Ha bárki más helyében lennék, hajlamos lennék egyetérteni veled. De életem java részében egy, a logika törvényeit megcáfoló rejtélyt próbáltam megoldani. Szemtanúja voltam annak, ahogy emberek jöttek létre, hogy aztán éppen olyan gyorsan tűnjenek el, ahogy megjelentek, és életük minden nyoma elenyésszen a testükkel egyetemben, sőt még azok emlékezetében sem ragadtak meg, akik ismerték őket. Bármilyen más magyarázat híján el kell fogadnom a Kardinálisét. – Éppen olyan őrült vagy te is, mint azok – sóhajtottam fel. – Te, Dorak, Capac Raimi… mind ütődöttek vagytok. – És csak te vagy épeszű – vigyorodott el gúnyosan Wami. – Milyen szerencse! – Nézd, nem hiheted el komolyan… – Az Álmok Test – szakított félbe. – A villacok az Álmok Testének neveztek téged. – És?– Hihetetlenül sötét lehetsz – szólt le Wami. – Gondolkozz, fiú! Ha igaz, amit a Kardinális mond, az ayuamarcák az álomvilág teremtményei. Testet Öltött Álmok, ha úgy tetszik. Te pedig egy álomlény és egy ember fia vagy. Mondhatjuk, hogy a Testé és az Álmoké. Vagy egyszerűen csak az Álmok Teste, ha valami faramucibbat akarsz. Úgy döntöttem, nem vitatkozom. Részben azért, mert nincs értelme vitatkozni egy őrülttel, részben meg azért, mert egy részem elhitte ezt a holdkóros mesét. Minél többet beszéltünk róla, annál jobban beszippantott ez az eszelősen szövevényes ingovány. – Hogy kerültél ide?– kérdeztem inkább, visszatérve a gyakorlatiasabb témákhoz. – Múlt hétfőn a villacok egy küldönc révén kapcsolatba léptek velem, nem sokkal azután, hogy te és én elváltunk. Tudták, hogy a Kardinális kiadta a parancsot Capac Raimi kivégzésére, és azt is, hogy hová tart a szökevény. Azt üzenték, hogy ha segítek neki megszökni, ő elvezet a rejtély megoldásához. Úgyhogy segítettem. Két nappal később egy újabb küldöncöt küldtek. Most arra kértek, hogy siessek a vasútállomásra, és találkozzam a visszatérő Raimival. A küldönc megkért, hogy tegyek rá egy poloskát, aztán hívjalak fel téged, hogy mindketten halljuk, miről diskurálnak a Kardinálissal. – Van ötleted, miért akarták, hogy engem is bevonj?– Összefüggésben kell lennie a nőid meggyilkolásával, csak épp nem tudom, hogyan. Talán többet is megtudunk, ha azok ketten fent, a tetőn folytatják a beszélgetést. Van egy olyan érzésem, hogy maradt még pár csavar a történetben.

Ebben igaza volt. Capac Raimi szólalt meg újra. – Ez egy csapda – dörmögte, aztán elmondta, hogy milyen hátulütőjét látja a halhatatlanságnak és a Kardinális hagymázas tervének. Raimi nem hitte, hogy az ayuamarcák túl tudnák élni teremtőjük halálát. A Kardinális elismerte, hogy nem tudja garantálni, hogy Raimi életben marad, viszont megtette az óvintézkedéseket, melyek remélhetőleg szavatolják ezt. Raimi ezen rágódott egy darabig, aztán aktiválta az este menetét megváltoztató bombát. Megmondta a Kardinálisnak, hogy a helyére lép, hogy innentől kezdve az ítéletnapig fogja irányítani a birodalmát, de azonnali hatalomátvételt akart. Nem készült fel arra, hogy tétlenül üldögéljen arra várva, hogy a Kardinális meghal, és azon aggódjon, hogy mi minden történhet addig. Vagy átadja neki a kardinális az egészet most, vagy csessze meg magát, és vesse ki a hálóját újabb örökösökre halászva. Tudtam, hogy ez szóba sem jöhet – a Kardinális haldoklott – és arra számítottam, hogy azonnal elfogadja a feltételeket, de ehelyett átment óvatosba, és le akarta beszélni Raimit erről a lépésről. Arra próbálta rábírni, hogy használja fel az ő sokéves tapasztalatait, hogy tartsa maga mellett és aknázza ki a tudását. De Raimi hallani sem akart erről. Azt mondta a Kardinálisnak, hogy inkább ugorjon egy nagyot. Szó szerint. Le a Pártközpont tetejéről. Wami teste megmerevedett, mikor ezt meghallotta, és arcán a kígyók mintha idegesen vibrálni kezdtek volna. – Mi a baj?– tudakoltam. – Nem ugorhat le – felelte Wami, bár mintha magában beszélt volna. – Nem szabad leugrania. – Ennyire kedveled a vén szarházit?– Egy fikarcnyit sem érdekel. De ha igaz, amit mond – ha az egyik teremtménye vagyok – akkor az ő halála az enyémet is jelenti. – Ó, ugyan már!– nyögtem fel. – Nehogy azt mondd, hogy beveszel ebből… – Csendet!– sziszegte. A Kardinális közben azon igyekezett, hogy visszapasszolja a labdát Raiminak. Ford Tasso is ott volt már velük, eddig elbújt, de most előjött, és magával rángatott egy megkötözött nőt is, méghozzá nem mást, mint Ama Situwát. A nő, aki segített nekem Priscillát Ellenhez kapcsolni, úgy tűnt, hogy Raimi nagy szerelme volt. Biztosra vettem, hogy nem lehet véletlen, de most nem volt idő ezen merengeni. A Kardinális ismét úgy viselkedett, mintha még évei lennének hátra, és megpróbálta utódját lebeszélni arról, hogy ragaszkodjon azonnali halálához, és arra ösztökélte Raimit, hogy tartsa őt maga mellett Ama érdekében. A lány is ayuamarca volt, de mindenféle különleges erők híján, így ő is odavész, ha a Kardinális meghal. Raimi tétovázott. Arra kérte a Kardinálist, hogy alkossa meg újra a nőt, csak ezúttal ruházza fel a képességgel, hogy ő is túlélje teremtője halálát. A Kardinális azt felelte, hogy erre nem képes, és épp nekikezdett elmagyarázni, hogy miért, mikor Wami kitépte füléből a fülhallgatót. – Mit csinálsz?– kérdeztem, ahogy az ajtó felé ugrott.

– Az a gané le fog ugrani!– kiáltott vissza. – Meg kell állítanom. Nem fogok így meghalni. – Nem állíthatod meg. – Megpróbálhatom – morogta. – De mindenképp meg fog halni, mert… Elkezdtem mesélni neki a Kardinális agy tumoráról, de már el is tűnt, mókusként szökellve felfelé a lépcsőkön, először és egyetlenegyszer cselekedett meggondolatlanul egyébként halálosan precíz élete folyamán. Felkaptam ledobott fülhallgatóját, és ismét visszatértem a szappanoperához, ezúttal már sztereóban, és magammal fogadtam, hogy fog az egész végződni. Raimi elárulta Ama Situwát, és megparancsolta a Kardinálisnak, hogy ugorjon le. Hallottam, ahogy a vén kecske lépdelni kezd a tető pereme felé, a hangja egyre messzebbről hallatszott. Már épp le akart ugrani, mikor Wami kirontott a tetőre, és ráordított, hogy álljon meg. – Wami tudja?– hallottam a Kardinális Raiminak szegezett kérdését, aki válaszul elmagyarázta, hogy apám bepoloskázta. Sajnáltam az apámat, miközben végighallgattam haszontalan fenyegetőzéseit. Neki, a halál kufárjának csak azok felett volt hatalma, akik kapaszkodni szerettek volna az életbe. Aki megadta magát a sorsának, ahhoz a gyilkos már nem férhetett hozzá. A Kardinális pár leereszkedő megjegyzéssel lefegyverezte Paucar Wamit. Ő erre megesküdött, hogy megöli Capac Raimit, ha valahogy túléli a vezér halálát. Aztán a Kardinális előadta a búcsúbeszédét, egy szívből jövő „Ég önnel!” formájában. És leugrott. Kitéptem a fülhallgatót a helyéről, és az ablakhoz rohantam, de nem voltam elég gyors, hogy elcsípjem a város legendás vezérének zuhanását. Ám elég jó helyzetben voltam ahhoz, hogy szemügyre vehessem a betonon ízekre szakadt tetemét – karjait kinyújtotta, mintha csak repülni próbálna. Riadt osztagosok csapata gyűlt a felgyűrődött kupac köré. A hely perceken belül feketélleni fog azoktól, akik szeretnének részesei lenni a véres históriának. Vissza akartam tenni a fülhallgatót, és megtudni, van-e jele bármiféle életnek a tetőn, de két gondolat meggátolt ebben. Az egyik gyakorlatias volt – amint híre megy a Kardinális halálának, kordont vonnak a Pártközpont köré, ami órákkal vagy akár napokkal is késleltetheti a randimat Billel. A második megfontolást már inkább misztikusnak nevezném. Nem vettem be a Kardinális bizarr meséjét, de egy részem önkéntelenül is azt találgatta, hogy mi lenne, ha mégis igaz volna. Ha nem volt marhaság az egész, akkor hamarosan terjengeni kezd a zöld köd, és tisztára pucolja az agyakat. Az emberek elfelejtik Ama Situwát, Paucar Wamit és Leonora Shankart. Az ayuamarcák ugyanolyan szellemalakokká válnak, mint ahogy azokkal megesett, akik apám aktáiban szerepeltek. Mi van, ha Bill is egy közülük? Őrült gondolat, de a félelem, hogy az álmok birodalma elragadja tőlem, hogy elfelejtem őt és mindazt, amit tett, elegendő lett volna ahhoz, hogy cselekvésre késztessen, ha nem rohantam volna már amúgy is a lépcső felé.

Leszáguldottam a földszintre, ki az udvarra, még annyi időre sem torpantam meg, hogy begyűjtsem a zoknimat és a cipőmet. Fogtam a bringámat, és már tekertem is el az épülettől, és mikor visszapillantottam, láttam, hogy – nagy rémületemre – sűrű, zöld ködfellegek gomolyognak lefelé a tetőn, egy óriás nyúlkáló ujjaiként. Csak bámultam a ködöt, és arra gondoltam, hogy minden, amit a Kardinális mondott, igaz volt. Babonás félelem kerített a hatalmába és szegezte a földhöz lábaimat. Aztán felocsúdtam, és úgy döntöttem, versenyre kelek a köddel, és olyan gyorsan kezdtem el tekerni a kapu felé, ahogy csak tudtam. A szolgálatban levő osztagosok máris kezdték megszigorítani a komplexumba való ki– és bejutást. Ha nem lett volna arany jogosultságom, engem is ugyanúgy visszafordítottak volna, mint azokat, akik szintén távozni próbáltak. De mivel az volt, szó nélkül átengedtek, bár biztosra veszem, hogy szigorúbbak lettek volna, ha öt-tíz perccel később próbálkozom, amikor megérkezik az utasítás Tassótól vagy Franktől, hogy senkit se engedjenek ki. Amint jobbra kanyarodtam a Pártközponttól, egy motorra lettem figyelmes – Wamié volt. Fékeztem, leugrottam a bringámról, és odarohantam megnézni, nincs-e benne a slusszkulcs. Wami nem volt olyan ember, aki őrizetlenül hagyja a kulcsait, de a mai különleges alkalom volt és sietségében, hogy megtudja az igazságot az ayuamarcákról, talán nem figyelt oda annyira. Nagy örömömre kiderült, hogy tényleg nem. A slusszkulcs a helyén volt, egy kis fityegő – egy apró, zsugorított fej – himbálózott rajta szelíden a csípős szélben. Felpattantam a motorra, és magam mögött hagytam az araszoló ködfellegeket, próbálva nem gondolni arra, hogy milyen szörnyen találó a mondás, miszerint a fiú a nyergébe ülve követi az apját.

26. fejezet Az elmúlt pár nap hosszú volt, és már alig álltam a lábamon. Ha Bill nem vár rám a házában, nem tudtam, hova mehetnék. Hála az égnek, égett a villany, mikor odakint leállítottam a motort. Befelé menet hangosan bezörgettem az ablakon, és mire az ajtóhoz értem, már ott várt rám. Komoran bólintott, és egy szó nélkül beterelt a házba. Leültem a nappaliban a fotelba, háttal a nagy üvegablaknak. Bill közvetlenül velem szemben telepedett le. A szokásos helyünkön ültünk. – Már vártalak. Fáradtnak tűnt a hangja. – Honnan tudtad, hogy jövök? – Még azelőtt bepoloskáztam a lakásod, hogy beköltöztél. Én ajánlottam neked, és én mutattalak be Alinak is, emlékszel? Akkor hát évek óta lehallgatott. – Volt Alinak bármi köze ehhez az egészhez?– tudakoltam. – Nem – felelte, amitől megkönnyebbültem. – Hallottad, amikor megöltem Priscillát? – Igen. Akkor jöttem vissza. Múlt éjjelre vártalak. Merre jártál?– A Pártközpontban. Bizonyosságot akartam. – Nem hittél a nőnek? – Nem akartam. Szomorúan elmosolyodott, aztán szelíden így szólt: – A ház be van drótozva. A pincében tárolt robbanóanyag robbantásra kész. Megmutatta nekem a bal kezében (mely be volt pólyálva, és eggyel kevesebb volt rajta az ujj) tartott detonátort. – Amint befejeztük ezt a beszélgetést, véget vetek az egésznek. – Akkor hát halottak vagyunk? – Igen. – Vagyis nyugodtan kimondhatjuk az igazságot? – Ez a lényeg. Nincs több hazugság. Vettem egy nagy levegőt, és kimondtam az engem cafatokra szaggató szavakat.

– Miért ölted meg Ellent?– Priscilla tette. Ő a vak papok eszköze volt. Én avattam be és én irányítottam, de elsősorban a villacokhoz volt hűséges. Mikor felvetette, hogy öljük meg Ellent, én ellenkeztem, de a papok a hátam mögött kapcsolatba léptek vele. Nekem nem szóltak. Megállítottam volna őket, ha tudom. Soha nem állt szándékomban belekeverni Ellent. Lányomként szerettem. – Nem hiszek neked – vicsorogtam rá. – Pedig igaz – bizonygatta. – Szerettem Ellent. És szeretlek téged is. – Akkor miért zúztad szét az életemet?– üvöltöttem. – A szokásos okból – felelte lezserül. – A bosszú miatt. – Mi a faszt ártottam neked valaha is? – Régebb óta tervezgettem én már ezt, mint ahogy képzeled – felelte kitérően. – Már akkor figyeltelek, mikor még csak taknyos kölyök voltál, aki a lányokat hajkurásztad az iskola udvarán és lerángattad róluk a bugyit. Igazi rosszcsont voltál. Elengedtem a fülem mellett a próbálkozását, hogy oldja a feszültséget. – Mit ártottam neked, Bill? Mi késztetett arra, hogy meggyűlölj?– Nem gyűlöllek. – Akkor miért baszakodsz velem? – Nem volt benne a tervben, hogy ennyire elfajulnak a dolgok. Ez a villacok műve. Elhatározták, hogy tönkretesznek téged. Nekem pedig együtt kellett működnöm velük. Különben nem segítettek volna. – Nem értem – nyögtem fel. – Egyszerűen csak mondd el, Bill! Miért tetted?– Bosszúból – ismételte, majd hozzáfűzte:– Nem azért, hogy olyasmit bosszuljak meg, amit te tettél. A bosszúm célpontja…– jobb kezével benyúlt a zsebébe, kivett belőle valamit, aztán előredőlt és odagurította hozzám. Én elkaptam. Egy fekete üveggolyó volt, aranytekervényekkel az oldalán. Most már tudtam, hogy került az üveggolyó a pisztráng szájába. – Wami!– kapkodtam levegő után, és a düh elpárolgott belőlem. Elszörnyedve meredtem Billre. Olyan kicsinek, félénknek, ártalmatlannak tűnt. Nem lelte örömét a dologban. – Egész végig tudtam, hogy a fia vagy. Sráckorod óta árnyékként követtelek, figyeltelek, szervezkedtem körülötted. így álltam össze a papokkal is. Ők is érdeklődtek utánad, és attól tartottak, hogy bántani akarlak. Kiszedték belőlem, hogy mire készülök, aztán üzletet kötöttünk. Ha én átadlak nekik, ők átadják nekem Wamit. Ha cserbenhagytam volna őket, megölnek. – Wami – mondtam ismét. Említette, hogy ismeri Billt. Megpróbáltam felidézni, hogy pontosan mit mondott, de nem ment. – A villacoknak tervei voltak vele – folytatta Bill. - Azért zúzták szét a régi életedet, hogy egy újat építsenek, hogy úgy formáljanak, ahogy ők akarják. Nem tudom, miért, a hosszú évek alatt

sem sikerült kiszednem belőlük. Mégis segítettem nekik. A barátod voltam, meg tudtam mutatni nekik, hogyan árthatnak neked. Ha nem tettem volna, elpusztítanak. Ami azt jelentette volna, hogy soha nem kapom el Wamit. – Wami – mondtam harmadszor is, aztán előredőltem. – Mesélj nekem róla!– Régen valami borzalmasat művelt velem. – Mit? Bill megrázta a fejét. – Nem tudom elmondani. – Megölt valakit, aki közel állt hozzád? Az anyádat? A bátyádat? A szerelmedet? – Ne kérdezd, Al! Ne erőszakoskodj! Még megremeg a kezem. Nem tetszett, amit mondott, de nem voltam abban a helyzetben, hogy vitatkozzam. – Ok – morogtam. – Elcseszte az életedet. És?– Az elmúlt pár évtizedben azon mesterkedtem, hogy egyenlítsek – Bill szeme elsötétült. – Kezdetben csak meg akartam ölni. Szimpla, egyszerű bosszút akartam. Felkutatom, pisztolyt nyomok a fejéhez, aztán kiloccsantom a tarkóján át az agyvelejét. – Miért nem tetted meg? Vállat vont. – Nem lett volna elég. Azt akartam…– ádámcsutkája fel alá járt. – Nevezhetnéd költői igazságszolgáltatásnak, de valójában ez sem magyarázza. Azt akartam, hogy te öld meg, te vagy valamelyik másik fia. Nem azt akartam, hogy az én szemembe nézzen, mikor meghal: az túl könnyű lett volna. Azt akartam, hogy annak a szemébe nézzen, akinek ő adott életet, akit ő hozott a világra. Nem várom, hogy megértsd, de erről van szó. Ez volt a tervem. – Te őrült vagy – suttogtam. – Nem! – csattant fel. – Aljas igen. De őrült nem. Tudtam, hogy mit teszek és hogy miért. Éveken át tervezgettem. Nicolát és Jinkset használtam arra, hogy kettőtöket összeugrasszalak. Azt hittem, hogy meggyűlölöd, amikor rájössz, hogy ő az apád. Őt kevertem gyanúba Nic halála kapcsán, aztán megölettem vele Furstékat. – Mikor értesültem Ellen haláláról, leküzdöttem a döbbenetemet, és elrohantam a lakásodra, megkerestem az üveggolyót, és elhelyeztem a tetthelyen. – És amikor elküldtem neked az ujjamat, azt gondoltam: „Most már biztos cselekedni fog, és elintézi azt a szörnyeteget”. Soha eszembe sem jutott, hogy összeálltok, hogy melléállsz, és hogy hiszel neki, mikor tagadni fogja a gyilkosságokban vagy az elrablásomban való szerepét. Rekedten felnevetett. – Miért bíztál meg benne, Al? Miért nem ölted meg szemétládát, mikor esélyed volt rá?

– Mert ő az apám – feleltem. – Annál inkább!– rikoltotta Bill. – Ha az én rokonom lett volna ez az állat, olyan gyorsan cselekedtem volna, ahogy csak tudok, hogy megszabadítsam tőle a világot. Ellen ma is élne, ha te… – Nem!– vicsorítottam ki a fogaim. – Ne engem hibáztass, te álszent rohadék! Ellen miattad halt meg. Nem Wami miatt, nem miattam vagy a kicseszett vak papok miatt. Figyelmeztethettél volna, elmondhattad volna, hogy engem akarnak. A barátom voltál. Megbíztam benned, szerettelek, beavattalak a bizalmamba, és te semmi mást nem tettél, csak elárultál. Ez a te hibád. Nem érdekel, hogy mit művelt veled Wami. Beteges dolog volt nekem ártani azért, hogy törlessz vele szemben, te istentelen faszfej! – Talán igazad van – vigyorgott rám könnyek között. – De nem csak Wamit akartam. Ott voltak a papok és a Kardinális is. Ők megállíthatták volna. Oly sok évvel ezelőtt nagyon is tudták, hogy mire készül. Megvédhettek volna engem. De csak hátradőltek és hagyták, hadd tegyen tönkre. Ezeknek a démonoknak is ártani akartam. – A villacok így is, úgy is tönkretették volna az életedet. Én sem védhettelek volna meg tőlük. Félresöpörtek volna és megszövik saját ármányos hálójukat. Felhasználhattam volna Wami valamelyik másik gyerekét – többre is ráakadtam – , de azzal, ha téged használlak, üthettem egyet a villacokon és a Kardinálison is. – Úgyhogy együttműködtem velük. Tálcán kínáltam oda nekik a fejed. És akarsz tudni valamit? Megérte volna. Eszelős módjára bólogatott. – Az életed. Ellené. Nicoláé. Az enyém. Ha megölöd Wamit, boldogan szálltam volna a síromba. Ezt az egész mocskos várost feláldoztam volna, ha kell. Értetlenül ingattam a fejem. – Olyan voltál nekem, mintha az apám lettél volna. Még csak nem is zavart, hogy engem manipulálsz?– Miért zavart volna?– felelte erőtlenül. – Hajlandó lettem volna eladni a lelkem is egy kis bosszúért cserébe. Egy olyan ember, aki teljesen feladta magát, már semmi miatt nem bánkódik. Nem azt mondom, hogy könnyű volt, hiszen igazán szerettelek, de ha újra meg kellene tennem, akkor sem csinálnám másként. Megütögette a mellét. – Üres vagyok idebent. Wami kitépte a szívem és felfalta. Már évekkel ezelőtt megöltem volna magam, ha nem tart életben a gyűlölet. Nem halhattam meg azelőtt, hogy megfizetne a bűneiért. Ugyanazokat a köröket futottuk már. Ideje volt a tényekre térnünk. – Mesélj még a tervedről!– nógattam, letörölve könnyeimet az arcomról. – Összehoztál Nickel, aztán Jinkset használtad arra, hogy összeugrass Wamival? – Igen – árnyalatnyi büszkeség lopózott a hangjába. – Akkor figyeltem fel arra, hogy Allegro hasonlít Wamira, mikor behoztam, úgyhogy szépen talonba tettem. Nicola nem volt tagja a villacok szervezetének, csak Priscilla egyik bábja volt, viszont tudott egy keveset róluk, és hajlandó volt együttműködni.

– Ok – léptem tovább. – Manipuláltad Nicholast, Furstéket, Kettet… ennek a nagy részét kiderítettem. De mi van Ellennel és Priscillával? Az is benne volt a tervedben, hogy őket összehozod? – Már mondtam neked, hogy nem. Priscilla addig nem tudott Ellenről, míg össze nem futottak a Cafran-hoz nevű étteremben. A terv az volt, hogy te beleszeretsz Priscillába, aztán őt megölik. Olyan bizonyítékokat találtál volna, melyek a meggyilkolását Wamihoz kapcsolják, és ennek elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy cselekvésre késztessen. Rövid szünetet tartott. – Priscilla persze nem tudott a tervnek erről a részéről. Azt hitte, hogy a te bukásodat készíti elő. A villacok azt mondták neki, hogy téged fognak feláldozni a napistennek. – Mi volt a terved arra az esetre, ha nem ölöm meg Wamit?– tudakoltam. Bill összeráncolta a homlokát. – Ez eszembe sem jutott. Annyira biztosra vettem…– kezdett kifáradni. – Ellen után felesleges lett volna megölni Priscillát. Mivel Ellen halála sem fordított apád ellen, valószínűtlennek tűnt, hogy Priscilláé megtenné. Ezért megrendeztem az elrablásomat, azt remélve, hogy az eltűnésem végül beletaszít a szakadékba. – Nem te rendezted úgy, hogy Ama Situwa együttlássa Ellent és Priscillát?– Nem. Az vagy a balszerencse műve volt, vagy a villacok rendezték meg. Hamarabb rájöttél az igazságra, mint ahogy képzeltem. Még dolgoztam rajta, hogy miképpen győzhetnélek meg arról, hogy Wami rabolt el engem. De most…– nyomorultul felsóhajtott. Hátradőltem a székben. Rengeteg minden világossá vált, de még mindig sok minden maradt, amit nem tudtam hova tenni. – Azt nem értem, hogy miből gondoltad, hogy meg tudnám ölni Wamit. Mégiscsak egy profi bérgyilkos. Miből gondoltad, hogy van esélyem? – A fia vagy. Erre felhúztam a szemöldököm. – Azt gondoltad, hogy az apai ösztön visszafogja majd? Bill bólintott. – De hát ez nevetséges! – Jobban ismerem Wamit, mint te – ellenkezett. – Nincs annyira híján az érzelmeknek, mint ahogy tűnik. Nem mondanám, hogy képes a szeretetre, de a gyerekei jelentenek a számára valamit, és soha nem ártana egyiküknek sem. Ha valaki képes lehetett volna elég közel kerülni hozzá, hogy lesújtson rá, az csak te vagy valamelyik testvéred lenne. – És mi van Valerie-vel, aki rám támadt Zieglernél? Majdnem megölt. Mi lett volna akkor a terveiddel?– Füstbe mentek volna. Vállat vont. – Ilyen az élet. Nincs rá garancia.

– Ki vágta le az ujjadat? – Én magam – simogatta meg a bepólyált csonkot. – Pokolian fáj. Egyszerűbb lett volna egy hajfürtöt vagy lábujjkörmöt küldeni, de drámai akartam lenni. Bill a széke mögé nyúlva előhalászott egy üveg vodkát, és odadobta nekem. Én elkaptam a levegőben. – Egy tósztot a sikerünkre? – Később – feleltem. – Amikor végeztünk. Letettem az üveget. – Hány embert öltél meg az évek során? – Lényegesek a számok?– sóhajtott fel. – Mindketten öltünk. Amint gyilkolsz, a lelked elkárhozik. Ami azután jön, már lényegtelen. Az első az, ami igazán számít. – Bill, mondd el, hogy mit tett veled Wami! Jó alkalomnak tűnt, hogy ismét feltegyem a kérdést, de ő csak némán a fejét rázta. – Igyunk!– mondta válasz helyett. – Rúgjunk be oltárian, és akkor talán elmondom neked. Ez jó ötletnek tűnt. Hamarosan úgyis meghalok - miért ne engedhetnék meg magamnak még egy utolsó vedelést? A palack lecsúszott mellém a székre. Felemeltem, és lecsavartam a kupakját. Mámorító volt az illata. A számhoz nyomtam a száját. Aztán félbehagytam a mozdulatot, és visszatettem rá a kupakot. – Miért erőlteted rám mindig az alkoholt? Bill a homlokát ráncolta. - Mi? – Nem ez az első alkalom, hogy arra kérsz, fojtsam italba a bánatom. Miért igyekszel ennyire visszaszoktatni a piára? Bill némán rám meredt, aztán a vodkára. Elmosolyodott, aztán felnevetett. – Jézus Isten! Tudod, mire készültem? Megráztam a fejem. – Meséld el! – Megpróbáltalak megmenteni! Felderült az arca. – Oly sok évet áldoztam a tervezgetésre, mások manipulálására, a papokkal való együttműködésre, a Kardinális és a Wami elleni fondorkodásra. Ennek szenteltem az életemet. És közeledtem is a célomhoz, de ugyanakkor önkéntelenül is megpróbáltam kicseszni magammal.

– Nem tudlak követni. – Ha te ismét piálni kezdesz, semmi hasznodat nem vettem volna. Felesleges lett volna egy részeges, pipogya frátert küldeni Paucar Wami ellen. De egy részem ki akart menteni a saját csapdámból. Ha ismét visszaszoksz a piára, valamelyik másik fiát kellett volna előszednem. – Önkéntelenül is mentőövet nyújtottál nekem? - kérdeztem kétkedve. – Tudom, hogy őrültség, de azt hiszem, annyira mégsem voltam a bosszú megszállottja, mint hittem. Nem vagyok akkora rohadék, mint gondoltam. Rám kacsintott, mintha csak egy jó viccet mondott volna. Önkéntelenül is elmosolyodtam, noha semmi vicceset nem találtam benne. A kinyíló bejárati ajtó zaja letörölte a mosolyt Bill arcáról. Felült, és a detonátort a fotel karfája és a combja közé rejtette. – Újabb látogató – jegyezte meg. – Milyen örömteli! Próbált lazának tűnni, de kiéreztem a feszültséget a hangjából. Kisvártatva a szemölcsös vén pap és tolmács – ezúttal durva barna köpenybe burkolózva – lépett be a szobába. Bill mögött álltak meg, de ő jól látta tükörképüket az utcai ablak sötét üvegében. – Uraim – köszöntötte őket. – Késtek. – Úgy volt, hogy te hozod el őt hozzánk – közölte a tolmács nyersen. – Megváltozott a terv – felelte lezserül Bill. – Hideg az éj. Nem bírja a tüdőm. Úgy döntöttem, hogy inkább maradok. Nem bánjátok, ugye? A fiatalember erre csak mordult egyet. – Nem számít. Amíg biztonságban van, elégedettek vagyunk. – Ó, tökéletes biztonságban van. Nem igaz, Al? – Tökéletesbe – ismételtem meg halkan, aztán Billhez fordultam:– Úgy volt, hogy elviszel hozzájuk? – Azt terveztük, hogy amint megtudod rólam az igazságot, a megpróbáltatásaid véget érnek. Már akkor be akartak gyűjteni, amikor Priscilla elmondta a nagy újságot. Én kértem őket arra, hogy hagyják rám. Azt mondtam, hogy le tudlak csillapítani. – És belementek? Elmosolyodott. – Én vagyok az Al Jeery-szakértő. Meghajtják a fejüket a rólad szóló tudásom előtt. – Hova akarnak vinni?– tudakoltam. – Úgy sejtem, a föld alá. A szemem erre összeszűkült.

– Tudnak a…– tekintetem az elrejtett detonátorra villant. Bill egyre szélesebb mosolya elég válasz volt. Felpillantottam a két inkára, és belülről majd szétvetett a káröröm, amikor ráeszméltem, hogy most az egyszer egy lépéssel előttük járok. Kezdettől fogva ők rángatták a zsinórokat, de most úgy festett, Bill saját játszmába kezdett, és ennek a szabályaiba ők nem lettek beavatva. Kezdett a dolog érdekes fordulatot venni. – Örülök, hogy látlak titeket, fiúk – mosolyodtam el sunyin, mert megörvendeztetett Damoklész fejük felett lebegő sötét kardja. – Mi is örülünk, hogy látunk, Álmok Test – felelte kimérten a tolmács. – Tudjátok, hogy mi történt Priscillával? – Tudjuk. – És a Pártközpontban? A Kardinálissal és… – Tökéletesen tisztában vagyunk vele – szakított félbe a tolmács. – Mi van a Kardinálissal?– érdeklődött Bill. – Majd később elmondom – cukkoltam, aztán az igazi szörnyetegekre összpontosítottam. – Bill már elmondta a maga részét a történetből. Itt az ideje a ti sztoritoknak. A fiatalabb férfi útmutatást várva a vak villacra nézett, aki megrázta a fejét. – A hely nem alkalmas rá, Álmok Teste. Fivéreink az érkezésedre várnak. Jöjj velünk, foglald el a téged megillető helyet, és utána minden kiderül! – És az hol lenne?– Az inti watanán. A föld alatti emelvényen – fűzte hozzá, mikor látta az értetlen arckifejezésem. – Az a Nap pányvázó oszlopa, hatalmunk forrása, kapocs az isteneinkhez. Amint a vérvonalak összeforrnak, és egyként áramlanak tovább, felemeljük az óriás kőről, ahol hever, és a város a miénk lesz. – Ez az engem „megillető hely”?– Ez a város szíve – mondta őszintén – ahol minden vér egyesül. A trónok, melyeket láttál, a hatalom trónusai. Az egyik a tiéd, Álmok Teste, születésed jogán, az akarat jogán és a vér jogán. – Hallod ezt, Bill? Van egy trónjuk a számomra. – Nagyon klassz – kuncogott. – Van korona is? – Van korona?– kérdeztem udvariasan. – Ez nem tréfa – morogta a tolmács. – A gyilkosság sosem az. – Felejtsd el a gyilkosságokat! Szükség volt rájuk, de az már a múlt. Többé nem kell velük foglalkoznunk.

– Ó, szerintem meg kellene – tiltakoztam. – Sőt, ragaszkodom hozzá. Addig sehova sem megyek, míg el nem mondjátok, hogy miről szól ez az egész. Az ifjú ismét mentorára nézett. A vak pap egy pillanatig gondolkozott, megvakarta állán a szemölcsöt, aztán alig észrevehetően biccentett. – Megtisztulva kellett hozzánk érkezned – közölte a tolmács. – Hogy megragadd a jövőd, el kellett hagynod a múltad. Ami azt jelentette, hogy el kell vágnod a régi életedhez kötődő összes szálat. Durva lépés volt tőlünk megfosztani téged mindattól, amit szerettél, de addig a pontig kellett taszigálnunk, míg már nem maradt semmid, csak mi. Se család, se barátok, már senki nem állhat közéd és a sorsod közé, a véred és a miénk közé. – Csatlakoznod kell hozzánk, Álmok Teste, mert csak mi maradtunk neked. Nélkülünk csak egy olyan ember porhüvelye vagy, akire magányos szenvedés és halál vár. Akiket szerettél, mind meghaltak vagy elárultak. Nem térhetsz vissza abba az életbe, melyben egykor örömödet lelted. Senki más, csak mi, a Nap gyermekei fogadunk be. Öleld kebledre a sorsod, és királyt csinálunk belőled, az emberek vezérét. A város a tiéd lesz, és a fiaid fognak uralkodni azután, hogy eltávoztál, utánuk meg az ő fiaiak, és így tovább. – Azért vettétek rá Billt, hogy szétzúzza az életemet, hogy jót tegyetek velem?– kérdeztem hitetlenkedve. A tolmács bólintott. – De miért? A város összes lakója közül miért épp engem választottatok?– Mert te vagy a Testet Öltött Álmok Fia. Benned egyesül a test és a szellem, a csoda, amit… – …egy ayuamarca és egy ember alkot – fejeztem be, és undorodva csóváltam a fejemet. – Ti is elhiszitek a Kardinálisnak ezt a szarságot? – Mi ruháztuk fel őt hatalommal. Mi adtuk meg neki az eszközöket, amivel uralhatta ezt a várost. Addig egy senki volt, míg mi át nem adtuk neki a Watana hatalmát. Ezután lett képes arra, hogy megragadja az álmok szövetét és testet formáljon belőle. A segítségünkkel teremtette meg az ayuamarcákat, a közösség szükségleteit és vágyait kielégítő szellemalakokat. – Ezért kaptál meghívást a Pártközpontba – folytatta. – Tudtuk, hogy ez a Kardinális bukásának napja, és azt akartuk, hogy ott legyél, és saját füleddel halld végrendeletét, ami megkönnyíti számodra a dolog megértését és elfogadását. – Azt mondjátok, hogy amit mondott, az igaz? – Az ő tudása szerint igaz. – Capac Raimi halhatatlan? – Igen. – Ki halhatatlan?– kérdezte Bill értetlenül, de ügyet sem vetettem rá. – Viszont akkor mit akartok tőlem? Amennyit kihámoztam belőle, a Kardinális Raimira hagyta a dolgok irányítását, egy olyan örökösre, aki egyedül is képes uralkodni a világon.

– Senki sem képes egyedül uralkodni – közölte a tolmács – , még ha olyan erős és tehetséges is, mint Capac Raimi. Háromnak kell lennie, egy vérchakanának, ahogy azt már korábban elmagyaráztuk. Embernek, nem embernek és a kettő keverékének. – Az inti watanát három trónusra tervezték. Egy vár Capac Raimire, akinek a vére az Álmok vére. Egy vár a mi sorainkba tartozóra, aki a Test világát képviseli. És egy vár rád, Al Jeery, a Test és az Álmok Fiára. – A mi három patakunk egyetlen hatalmas vérchakanában egyesülve fogja biztosítani városunk hosszú életét és fenségét. Inti – a napisten – letekint hármasságunkra, és megáldja azt. Amíg a Nap fényesen ragyog, városunk virágozni fog. Bár minden más összeomlik, mi túl fogjuk élni. – Ti meg vagytok húzatva – közöltem halkan. A tolmács elmosolyodott, és a mögöttem levő ablakra mutatott. A vállam felett átnézve megpillantottam az üvegtáblák mellett gomolygó zöld ködfelhőket. – Ez hivatott meggyőzni engem?– gúnyolódtam, mintha a köd és a képességük, hogy meg tudják idézni, egyáltalán nem izgatna. – Nem várjuk tőled, hogy a kezdet kezdetén higgy nekünk – mondta a tolmács. – Idővel megtanulod majd elfogadni az igazságot. A Föld bugyraiban olyan csodákat látsz majd, melyek meg fognak győzni. Most csak azt hidd el nekünk, hogy bármilyen csekély mértékben is hiszel spirituális hatalmunkban, e világi erőnk tagadhatatlanul valóságos. Mi uraljuk ezt a várost. A Kardinális a bábunk volt. Capac Raimi meghajol majd akaratunk előtt. Semmi olyan nem történik itt, amit ne tartanánk kézben. Nem igaz, Bill Casey? – Szent igaz – mondta Bill, aki még mindig háttal ült nekik, és nem fordult meg, hogy rájuk nézzen. Tekintetét az enyémbe fúrta. – Az egyharmadát kínáljuk annak, amit uralunk - folytatta a tolmács. – Ha csatlakozol hozzánk, a Város minden öröme a tiéd lesz. Lehet pénzed és lehetnek nőid. A politikusok engedelmeskedni fognak neked. Az üzletemberek tisztelni fognak. Nem kell hinned az isteneinkben, csak abban kell hinned, hogy a hátralevő idődet ki tudjuk tölteni minden elképzelhető luxussal és élvezettel – És cserébe nem kértek mást, csak a lelkemet - mondtam halkan. – Nem. Mi csak azt kérjük, hogy fogadj el minket szövetségesednek, véred folyjon együtt a miénkkel, és légy a chakanánk része. Később megnevezheted majd egyik leszármazottadat, aki a helyedre lép, és ekkor mentesülsz minden kötelezettség alól, ha úgy kívánod. – Csábító ajánlat – méláztam el hangosan. És tényleg az volt. – Ilyen hatalommal rengeteg jót tehet az ember - jegyezte meg Bill. – Kórházakat építhet. Hajléktalanotthon – rám kacsintott. – Segíthet a függőségben szenvedőkön. – Ez igaz – bólintottam gondolataimba merülve. – Persze azt is mondják, hogy a hatalom megront. – Szerinted elszédítheti a fejemet?

Vállat vont. – Sosem hallottam még olyan zsarnokról, aki kesztyűs kézzel uralkodott. Kőszív kell egy város irányításához. De nem hiszem, hogy egy szinten lennél a Kardinálissal. Túlságosan emberi vagy hozzá képest. – Te elfogadnád?– tudakoltam. – Semmi pénzért – felelte őszintén. – Én csak egy pár életet tettem tönkre, ám a bűntudat így is elviselhetetlen. Egy héten belül elvesznék, ha milliók sorsát tartanám a kezemben. – Persze nem számít, mit döntök, igaz? A dolgok jelenlegi állása szerint – intettem Bill ökölbe szorított marka felé – ez tisztán elméleti kérdés. – Nem – felelte. – Ha úgy döntesz, hogy velük mész, nem állítalak meg. – Hogy érted ezt?– Ezt az egészet nem azért csináltam, hogy téged elpusztítsalak. Mindig és kizárólag Wamiról volt szó. Viszont tetszik a gondolat, hogy együtt menjünk a mennybe. Klassz lenne, ha mindannak dacára, amit elkövettem, úgy gondolnád, velem együtt halsz meg, mint a barátom. De ha velük akarsz menni, nem állok az utadba. – Talán ha mindketten itt maradnánk, átadhatnám neked Wamit. Szomorkásán elmosolyodott. – Nem tennéd meg. Wami egy szörnyeteg, de nem fogod elintézni. Nem tudom, hogy miért. Talán igaz a mondás, hogy a vér nem válik vízzé. – Én úgy látom, hogy Wami jelentősen jobban jön ki ebből az egészből – jegyeztem meg. – Egy ellenséggel kevesebb, és a fia uralkodik a város felett. Ki fog röhögni, Bill. Bill arca összerándult. – Nem fog sokáig röhögni – dörmögte, aztán vihogni kezdett. – A halál sem tud féken tartani egy jó embert. Talán mégis ki tudok majd egyenlíteni. A tolmácsra néztem. – Mi lesz, ha visszautasítalak titeket? – Ha muszáj, megkeressük Paucar Wami egy másik fiát – sóhajtott fel. – De reméljük, hogy elkerülhetjük ezt a bonyodalmat. Te vagy az elsőszülött, és magadon hordozod Inti áldását. Gyógyító képességeid jelzik, hogy kegyesen tekint rád. De léteznek más módszerek is, ha arra lenne szükség. Kényszeríteni nem fogunk. – Hát nem ezt tettétek az elmúlt pár hónapban? Nem ti irányítottátok a kezemet?– Nem. Megtisztítottunk téged a múltadtól, és elvezettünk egy olyan pontig, ahol választanod kell. De önként kell együttműködnöd, nem parancsra. Ezzel nem azt mondom, hogy elfogadjuk a visszautasítást -háborgatni fogunk, zaklatni, elpusztítjuk azokat, akik közel kerülnek hozzád, beavatkozunk a dolgaidba, megfosztunk a boldogságtól. De nyíltan nem fogunk – nem tudunk – kényszeríteni arra, hogy kötelezd el magad az ügyünk mellett. – Hála az égnek az apró örömökért – jegyeztem meg szárazon, aztán eltöprengtem rajta, hogy milyen lenne, ha egész hátralevő életemben villacok loholnának a sarkamban. Hirtelen egyértelmű lett, mit válasszak. Sőt, még meg is örültem a döntésnek, mivel semmi vesztenivalóm

nem volt, és nem maradt életem, ahová visszatérhetnék. Ha Nicola és Priscilla előtt keresnek fel, azelőtt, hogy megölik Ellent, talán elfogadtam volna a felkínált hatalmat. De azzal, hogy ilyen erőszakosan belenyúltak az életembe, elvették tőlem mindazt, amiért hatalmat akartam volna. Teljesen rosszul ítéltek meg, vagy csak hagyták, hogy Bill rólam alkotott ítélete félrevezesse őket. Azt hitték, hogy a markukban tartanak, de Bill volt a főnök, és ő olyan kártyát rejtegetett az ingujjában, ami majd letörli a mosolyt a képükről, engem pedig odajuttat, ahol soha többé nem érhetnek el. Hátradőltem és megmarkoltam a fotel karfáját. – Érdekes élet lett volna – mondtam Billnek. – Bizonyára – bólintott, mert kitalálta, mi a szándékom. – Szerinted jó vezér lettem volna? – Nem – nevetett fel. – Ne dönts elhamarkodottan – figyelmeztetett a tolmács, érezve, hogy valami gáz van. – Nem kifizetődő… De már nem érdekelt, hogy mit mond, úgyhogy egy kurta paranccsal beléfojtottam a szót. – Na, húzzunk innen! Bill ökölbe szorította a kezét. Halk kattanás hallatszott. A szemölcsös villac képe ráncokba gyűrődött, és hadarni kezdett valamit, vak szemébe kétségek költöztek. A tolmács előreugrott, a Bill tenyerében elrejtett tárgyat keresve. Megpróbált kérdezni valamit, de mielőtt bármit mondhatott volna, a világ felrobbant. Valaki felüvöltött féktelen haragjában. Bill, a villac,a tolmács, mind eltűntek a vörös és fehér szilánkok záporában. Én hátrarepültem.

EPILÓGUS – A HOLTAK NYOMÁBAN 27. fejezet A kórházban tértem magamhoz, és olyan fájdalmaim voltak, amit elképzelni sem tudtam volna. Hetekig infúzióra voltam kötve, ágyhoz meg még jóval tovább. Majdnem három hónap telt el, mire felkeltem, és még ezt is az orvosi javaslat ellenében tettem. A robbanás ereje telibe kapott, de ahelyett, hogy kitörölt volna a létezésből, fotelestül, mindenestül elrepített, át a nagy utcai ablakon. A szomszédok találtak rám a pázsiton elterülve, mint egy alig élő, megégett húskupacra. Később a nyomozás három hullára bukkant a hamu és a törmelék alatt, de annyira szénné égtek, hogy egyértelműen nem lehetett azonosítani őket: a fogaik elolvadtak, a húsuk teljesen leégett, csontjaik ízzé-porrá zúzódtak. Mikor kihallgatható állapotba kerültem, beszámoltam nekik Billről és az inkák leszármazottairól, ami megoldotta a tetemek kilétének a rejtélyét. Bill hátrahagyott egy levelet Howard Kettnek, amiben tisztázta a nevemet, és bevallotta bűnrészességét Nic Hornyak, Ellen Fraser és Valerie Thomas meggyilkolásában. Az utóbbinak ő csempészte be a kötelet, amivel felakasztotta magát. Még Priscilla halálát is magára vállalta, megesküdött, hogy ő lőtte le. Kett persze tudta, mi az igazság – míg én a kórházban lábadoztam, járt a lakásomon, és megtalálta a pisztolyom, tele az ujjlenyomataimmal – de nem árult el minket, a bizonyítékot pedig „elvesztette”. Ha hálátlan akarnék lenni, azt mondanám, hogy azért tette, mert félt, hogy elárulom a titkát, ha beköp. De ezzel méltatlanul rossz színben tüntetném fel. Azt hiszem, azért tette, mert megsajnált. Beugrott a kórházba, hogy megnézze, fogadhatok-e látogatókat. Elmondta, hogy elmegy a városból. Figyelmeztetett, hogy tartsam a szám a Nickhez fűződő viszonyáról, aztán minden jót kívánt. Míg lábadoztam, folyamatosan kínoztak a paranoid belső hangok, és azt suttogták: „Bill nem halt meg. Olyan könnyen rátehette a kezét egy hullára, mint más egy üveg tejre. Robbantási szakértő volt, simán elrendezhette, hogy téged kirepítsen az ablakon, az inkákat pokolra küldje, ő pedig sértetlenül kisétálhatott.” És ez így ment, éjjel-nappal, szünet nélkül. Nem hittem a hangoknak, de megszabadulni sem tudtam tőlük. Tisztában voltam vele, hogy csak magamat kínzom, hogy már annyira hozzáedződtem az áruláshoz, hogy ott is azt látom, ahol nincs, de egy részem meg volt győződve arról, hogy Bill odakint van, és arra vár, hogy leszámoljon velem. Gyakran ébredtem fel sikoltozva a róla szóló rémálmokból. Mikor már tisztán tudtam gondolkozni, egész nappalokat és éjszakákat töltöttem azzal, hogy apámról és Billről töprengjek. Mit tett vele Wami? Mi késztethet egy embert arra, hogy egy szerettét felhasználva akarjon bosszút állni? Wami nyilván olyasvalakit ölt meg, aki közel állt Billhez, de ez még nem jelentett elég magyarázatot. Arra nem derített fényt, hogy miért rajtam keresztül akarta elérni a célját, hogy miért szentelte az életét annak, hogy az enyémet

tönkretegye. Nem számít, merről néztem, sehogy sem találtam az értelmét. Volt egy olyan rémisztő érzésem, hogy soha nem is fogom. Ami a villacokat, apámat és az ayuamarcákat illeti…Nos, ők eltűntek. A papok feltehetően meghúzták magukat, de az ayuamarcák eltűntek a Föld színéről, ahogy azt a Kardinális megjósolta. Senki nem ismerte Leonora Shankar vagy Ama Situvva nevét, sem bárki másét, aki szerepelt a listán – engem kivéve. Eltűntek a nyilvántartásokból és a város lakóinak a fejéből is. Senki nem emlékezett rájuk, még Ama állítólagos apja, Cafran Reed se, aki, mikor kifaggattam, megesküdött, hogy soha nem volt ilyen nevű vagy külsejű lánya. Egy kivétel azért akad – Paucar Wami. Az ő neve továbbélt. Az emberek róla szóló emlékei szórványosak volta – mikor megkérdeztem Fabiót, ő halványan emlékezett egy bizonyos gyilkosról szóló pletykákra – de töredékei azért megmaradtak. Lehet, hogy a valódi gonoszt soha nem lehet eltörölni? Hogy a rettegés továbbél a kollektív tudatalattiban? Vagy csak a vallocoknak nem sikerült megfelelően kezelésbe venniük azokat, akik ismerték Paucar Wamit? Még mindig nem voltam meggyőzve arról, hogy olyan hatalmuk lenne, ahogy azt a Kardinális állította. A Kardinális halála után a várost tíz napig beborító zöld köd messzemenőkig alátámasztotta különös állításaikat, de egy köd előállításának képessége még nem jelenti azt, hogy életet is képesek teremteni. Az ayuamarcák lehettek akár hétköznapi emberek is, akiket a papok irányítottak. És miután betöltötték sorsukat, megsemmisítették őket, azokat pedig, akik ismerték őket, agymosásnak vetették alá, ami megmagyarázná a hiányzó emlékeket. Hogy erőltetett a gondolat? Abszolút mértékben. De számomra még ez is több értelemmel bírt, mint a másik lehetőség. Ha az ayuamarcák valóban természetfeletti lények voltak – és hangsúlyozom, ha – Wami akkor is egyedülálló volt közülük. Míg a többi meddő volt és a Városhoz volt láncolva, a bérgyilkos képes volt az utód-nemzésre, és bejárta a világot. Vajon ennek volt valami köze megőrzött emlékéhez? Lehet, hogy rajtam és a többi gyermekén keresztül szerzett magának egy talpalatnyi helyet a valóságban? Mi tartjuk fenn a legendáját, a puszta létezésünkkel valahogy életben tartjuk? És ez az oka annak, hogy én tisztán emlékeztem rá és a többi ayuamarcára is? Gondoltam rá, hogy szembesítem mindezekkel a Kardinális utódát, Capac Raimit. Annak az embernek, akivel sorsom szerint együtt kellene uralkodnom a Város felett, talán szintén vannak emlékei az ayuamarcákról. Érdekes lett volna megvitatni vele a helyzetet. De ezzel a villacok kezére játszottam volna, és eszem ágában sem volt semmi olyasmit tenni, ami kedvezne azoknak a bajkeverő rohadékoknak. Még mindig vártam, hogy mikor bukkannak fel a vak papok, de úgy festett, hogy a küldötteik halála egy időre elvette a kedvüket. Nem voltak késő éjjeli látogatások, nem volt semmi jele, hogy követnének, nem voltak fenyegetőzések és nem úgy tűnt, mintha áskálódnának ellenem. Lehet, hogy lemondtak rólam és Wami valamelyik másik fiát környékezték meg, vagy csak az alkalomra várnak, hagyják, hogy felépüljek, és új életet kezdjek, hogy aztán ismét belegázolhassanak, és újra tönkretehessék?

Pech, ha erre játszanak. Mert én már túl voltam az építkezésen. Mostantól az elszigeteltség vár rám. Soha többé nem nyílok meg annyira, hogy tönkretehessenek. Az egyik délután kibicikliztem a Manco Capac-szoborhoz: mint korábban, most is odavonzott valami. A szobor építése szépen haladt. Még messze volt a befejezéstől, de a felsőtest vázát már a helyére emelték. Milyen kár, hogy Ziegler nem érte meg, hogy lássa! Jobban értékelte volna, mint amennyire én képes voltam rá. Látogatásom alatt eltöprengtem a Billnél hozott döntésemen. Soha nem voltam álmodozó típus. Úgy hittem, robottal teli életre születtem, és minden ennél nemesebb törekvést félresöpörtem, haszontalan ábrándozásnak tartottam. De a villacok ajánlatának fényében… Őrültség volt visszautasítani az ajánlatukat? Nem bántam meg a döntésemet – Billnek igaza volt, vacak vezér lettem volna, de önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen lehetett volna az életem, ha elfogadom. Al Jeery, a város ura. Hah! Soha nem mentem vissza a lakásomba. Képtelen lettem volna rá azután, amit ott tettem. Elkerültem Alit és a többi jóakarót, akik megpróbáltak egy kis fényt csempészni életem sötét poklába. Nem kockáztathattam meg, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz. Mostantól magamra maradtam. Se szeretők, se barátok, se társak – semmi. Kibéreltem egy kis lakást a város egyik olcsóbb részén, ahová szépen bebetonoztam magam, elvágva a külvilágtól. Nem sokkal ezután vettem egy üveg vacak vodkát, és feltettem az ágy feletti polcra. Órákon át hevertem alatta, bámultam az áttetsző üveget. A poklot láttam benne, és a tüzes vermeiből felém nyúlkáló Billt. Gyakran kinyújtottam felé a kezem, és bár ujjaink sosem értek össze, minden egyes nappal egyre közelebb kerültek egymáshoz. Csak idő kérdése volt, hogy mikor adom meg magam az ital varázsának, és keresek feledést a részegség menedékében. Miközben arra vártam, hogy elszántságom megtörjön, és a vodka elragadjon, néha-néha kilátogattam a szabadba, és az egyik ilyen alkalommal elsétáltam Bill házához, hogy szembenézzek a múltam kísérteteivel. Senki sem takarította el a törmeléket, és az eső az egész romhalmazt hamuval kevert agyaggá gyúrta. Büdös volt, mocskos és visszataszító. Bóklásztam egy darabig a romok között, átlépdelve a széttört téglákon, a megégett fadarabokon, a vázatöredékeken, sőt még pár szétázott petárdán is. Már indulófélben voltam, mikor feltűnt valami, ami agyam hátsó zugába már réges-rég beférkőzött. Azt hiszem, éppen ezért mentem oda. Mert egy részem mindvégig gyanította. Visszasétáltam és újra körülnéztem a törmelékek közt, csak ezúttal céltudatosan. Nem voltak ott. Még csak nyomuk sem akadt. Hazamentem, megmosakodtam és első ízben megborotválkoztam azóta, hogy kijöttem a kórházból, aztán beugrottam Bill egykori őrsére. A kollégái együtt érzőek voltak, és megengedték, hogy megnézhessem a házról készült fotókat, melyeket akkor csináltak, mikor a hamu még gőzölgött. Minden elképzelhető szögből készültek felvételek. Mindegyiket nagyítóval néztem át. Órákba telt, de türelmes voltam. Végül visszaadtam az aktát. Egy mukkot sem szóltam, csak megköszöntem a csodálkozó közegeknek a segítségüket, és távoztam.

Nem voltak könyvek. A törmelékben, Bill múltjának diribdarabjai, a csíkokra szaggatott ruhák és plédek, a porcelán és faszilánkok között egyetlen oldal sem akadt Bill több ezer értékes könyvéből. Imádta, bálványozta és ajnározta a könyveit. Rengeteg időt és pénzt fordított rájuk, de gyakran mondogatta, hogy nem érdekli, mi lesz velük, ha meghal. Bill könyveit – melyek csak addig számítottak, míg élt – elszállították. Tudta, hogy a dolgok a végkifejlethez közelednek, de még úgy is, hogy oly sok dolga akadt – keresztbetenni a villacoknak, bedrótozni a házat, összeállítani a beszédét – szakított időt arra, hogy a könyveit eltüntesse. De miért? Hogy egy másik bibliofil profitálhasson sokéves gyűjtőszenvedélyéből? Nem. Ezt nem vettem be. Bill egy okból és csakis egy okból mozdíthatta el a könyveket – magával akarta vinni őket. Amint rájöttem, hogy a hangok a fejemben végig igazat mondtak, és Bill még él, valahol kint a nagyvilágban vár és tervezget, hónapokra bezárkóztam a lakásomba. Csak hevertem az ágyamon, bámultam a vodkát, és újra lepergett előttem tönkretett életem. Eszembe jutott Nic, Ellen, Wami, az inkák, és azon álmélkodtam, hogy mennyi mindent elvesztettem. Leginkább az üvegre és démonaira gondoltam, hogy milyen könnyű lenne engedni, hogy elkapjanak, milyen könnyű lenne elfelejteni mindent, és odamenni, ahol sem Bill nem érhet el, sem a villacok, sem senki más, aki esetleg érdeklődhet irántam. Minden egyes nappal egyre közelebb kerültem az üveghez. Levettem a polcról, és a mellemhez szorítottam, naponta százszor lecsavartam a kupakját, sosem tudva, hogy visszateszem, vagy inkább ledöntöm a torkomon a folyékony kárhozatot. Közel jártam a határaimhoz, és már nem tarthatott túl sokáig – még egy hét, talán kettő, míg felfal. Tudtam, hogy teljesen ki fog csúszni kezemből az irányítás, elveszítek minden célt és szándékot. Tönkremennék, de legalább szabad lennék. És ekkor a dolgok megváltoztak. Egy gondolatnak sikerült átevickélnie a fájdalom és a bánat gátján, és ez mindent megváltoztatott. Éppen Billt és a beszélgetésünket idéztem fel magamban, ahogy azt minden áldott nap tettem, mikor bevillant az arckifejezése, mikor arról beszéltem neki, hogy Wami diadalmaskodott. Azt mondtam, hogy végül a gyilkos nevet majd egy jót. Bill erre a fogát vicsorgatta, és azt mondta, nem nevet sokáig, aztán dörmögött valamit arról, hogy kikel a sírjából és kiegyenlít. Kikel a sírjából, a nagy lófaszt! Bill nem halt meg, és még nem végzett. A visszatérését tervezi, csak éppen nem a sírból. Itt van valahol, él és fondorkodik. Nem én voltam Paucar Wami egyetlen fia. Biztosra veszem, hogy Bill már kiszúrta valamelyik féltestvéremet, hogy őt is éppen úgy ki akarja használni, ahogy velem tette. Bolond voltam, hogy azt hittem, feladja, hogy nálam megáll. Vannak mások is, akik elvégezhetik a piszkos munkát. Wami iránti gyűlölete olyan erős, a költői igazságszolgáltatás iránti szomja oly olthatatlan, hogy addig nem lesz képes nyugodni, míg Wami valamelyik gyereke ki nem nyújtóztatja aljas apját. A gond csak az, hogy Paucar Wami nem létezett többé. Maga mögött hagyta az ismerős vizeket, a valóság határain túlra hajózott. Akár akkor törlődött ki a létezésből, mikor a Kardinális levetette magát a mélybe, akár a villacok intézték el, eltávozott, és nem fog visszatérni. Nincs senki, akin Bill kitölthetné a bosszúját.

Míg azt hittem, hogy meghalt, hajlandó voltam megbocsátani Billnek. Egy olyan ember, aki felrobbantotta magát, szánalmat érdemel, nem gyűlöletet. De a gondolat, hogy megrendezte a halálát, hogy folytatja a játszmát, hogy valamelyik féltestvéremre ugyanaz az őrjítő pokol vár, mint rám… Ez felbőszített. Kiszippantotta belőlem az önsajnálatot, az apátiát, a vodka és az általa kínált szabadulás iránti vágyat. Nem fogom hagyni, hogy az a szarházi megússza. Azért, amit velem, Ellennel és a többiekkel művelt, a minimum, hogy halált érdemel. És gondoskodom róla, hogy az a rohadt kurvapecér lerója a tartozását. De hogy találom meg? Mivel nincs Paucar Wami, akire lecsaphatna, Billnek nincs oka rá, hogy elődugja a képét. Nincs semmi, ami kicsalogathatná a rejtekhelyéről. Rengeteg erőfeszítésébe került, hogy elhitesse az emberekkel, hogy meghalt. Nem valószínű, hogy kockára tenné az álcáját, ha nincs Wami. De hogy csalogathatsz ki egy embert a rejtekéből, mikor a csali, amire éhezik, többé nem létezik? A válasz az egyik hosszú és sötét éj közepén villant belém, mikor az ágyon heverészve bámultam a vodkásüveget – küldd a holtakat a holtak nyomába! Paucar Waminak vissza kell térnie, hogy a város utcáin kísértsen. Ha vissza lehetne hozni a gyilkost az életbe, biztosra veszem, hogy Bill úgy kutatna utána, mint Artúr király lovagja, aki hallott valami kósza pletykát a Szent Grálról. Gyűlölete életben tartja majd a gyilkos emlékét. Wamit fizikai valójában nem tudom feltámasztani, de szelleme újra feléleszthető, és amikor az visszatér… A lakásomból nem nyílik valami nagyszerű kilátás. Az ablak egy piszkos sugárútra meg egypár épület hátára néz. Viszont remekül lehet innen tanulmányozni az eget esténként. Csak leülök az ablakhoz, és nézem a láthatáron lenyugvó Napot. Tekintetem elidőzik cakkos árnyain, melyek vérmocskos ujjként nyújtóznak keresztül az égen. Bámulom a láthatárra kirajzolódó pokol vörös lángjait, és együtt érzek a Föld meggyötört peremével. Mikor a Nap eltűnik a szemem elől, és az ablaküveg tükörré változik, szemügyre veszem benne az arcomat. Két éjszakával ezelőtt leborotváltam a fejem egy villanyborotvával. Nehéz volt megszokni – kopaszon ébredtem rá, hogy mennyire hasonlítok az apámra – de már hozzáedződtem. Többé nem ugrok meg idegesen, mikor megpillantom a tükörképem. Arcom bal fele ugyanolyan, mint eddig volt, de amikor elfordítom az nyakamat, láthatóvá válik egy tekergőző kígyó. Tovább fog tartani, míg elkészül a tetoválás, mint gondoltam. Elég trükkös, úgyhogy sok idő, meg türelem kell hozzá, hogy elkészüljön az ábra, amit kértem. De ráérek. Egykét hét már nem számít. Nemsokára meglesz a tetoválásom, a simára borotvált fejem meg a motorbiciklim. A ruhákat könnyű lesz leutánozni. Aztán felveszem a nevét, megjelenek az utcákon és elterjesztem a hír – Wami visszatért! Ez ki kell hogy csalja Billt. Nyomoznia kell. Még ha meg is szimatolja a csapdát, akkor sem lesz képes meghúzódni a háttérben. Gyűlölete kirángatja majd az odújából, és ismét a Város homokozójába dobja. És amikor ez megtörténik, mikor felbukkan, én elkapom, kést nyomok a torkának, egyszer homlokon csókolom, aztán gyorsan végzek vele. Bill Caseynek nem volt elég bosszú pusztán a gyilkosság, de nekem megteszi.

De mi van akkor, ha nem bukkan fel? Mi van akkor, ha a színjáték nem elég ahhoz, hogy kicsalogassa a rejtekéből? Hátat fordítottam az ablaknak, és szemügyre vettem a vodkásüveg mellett lógó fényképet, a Billről és a fiatal Priscilla Perdue-ről készült felvételt. Majd tekintetem a nyakamban függő láncra erősített bizsura téved – Bill kisujjára, melyet lakkal vontam be, hogy ne rothadjon el. Hosszában végigsimítottam rajta, mint ahogy oly sokszor megtettem, mióta csak kiagyaltam a tervet, amivel előcsalhatom Billt. Lehet, hogy a külső nem lesz elég. Bill nem bolond. Talán önmagukban a pletykáknak nem fog bedőlni. Lehet, hogy többet kell tennem, minthogy lemásolom apám külsejét. Lehet, hogy Wami munkáját is folytatnom kell. Azt hiszem, ölnöm kell. VÉGE