Galaktika 41.
01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11
Czes aw Chruszczewski Andrzej Czechowski Konrad Fialkowski Stanis aw Lem Bohdan Petecki Jacek Sawaszkiewicz Konrad Fia kowski Wiktor Zwikiewicz Janusz A. Zajdél Witold Zegalski Konrad Fialkowski
A város, amely lesz Követek Biohazárd Patkány a labirintusban A, B, C huszonnégy Várakozás A glóriás ember Égi gyújtogatók Tudósítás a pincéb l Kalandok a Szaturnusz gy kben Az elképzelt valóság modellje
Czes aw Chruszczewski - A város, amely lesz (alagút)
A házigazda a kertben fogadta a vendégeket; a rózsaágyások között kényelmes, öblös fotelok álltak, a gyepre sz nyeget terítettek, arra ültek a fiatalok. Trikor, a házigazda a lugas el tti díszhelyet foglalta el a padon. - Szép itt - mondta -, egy óra múlva lebukik a nap a hegyek mögött; az én elbeszélésem sem lesz hosszú, amikor a napkorong megérinti a magányos feny csúcsát, befejezem a történetet a VÁROSRÓL, AMELYIK LESZ. Harmadízben utaztam el az öbölparti városba, a repül gép Rohchiban szállt le, barátaim a repül téren vártak rám. Hallomásból ismerve a városba vezet autópályát, így szóltam hozzájuk: - Kedveseim, tudom, hogy gyors kocsitok van, de nagy szolgálatot tennétek nekem, ha a lehet leglassabban hajtanánk. Sohasem érkeztem még a városba nyugatról. Kérésemet teljesítették, szabadon gyönyörködhettem az öböl szépségében, a lila hegyekben és a sárga fövenyben. Színes táj tárult ki el ttem, egy órával azel tt es esett, felélénkítette az erd k és tisztások zöldjét, ózondús leveg bódította el az embert. Behajtottunk az els alagútba, majd a másodikba, harmadikba, negyedikbe. - Az ötödik a leghosszabb - tájékoztatott a barátom. - Három kilométer hosszú. Hát igen, három kilométer. Már tizenöt perc is eltelt, s az alagút végét csak nem láttuk. - Talán túl lassan megyünk - mondta barátom -, rákapcsolok, és mindjárt kiérünk az alagútból. - Ne gyorsíts, Bernard - kérte a barátom felesége. - Mintha megnyúlt volna ez az alagút, rég nem jártunk már erre, talán csak eltévedtél. Néztem a kilométerórát, amikor behajtottunk az alagútba. Azóta tizenkét kilométert jöttünk. - Lehetetlen! - bosszankodott Bernard. - Ezen a környéken nincs ilyen alagút. Úgy látszik, elromlott a kilométeróra, más nem történhetett. - Kilométeróra, karóra, autó - sorolta a felesége. - Talán az alagút is elromlott. Eddig 25 kilométert jöttünk benne. Barátom leállította a kocsit. - Valamit meg kell néznem - szólt, és kilépett az autóból; vagy egy percig figyelmesen vizsgálta az alagút falát. - Elképeszt ! - kiáltott fel, és visszatérve a kocsihoz azt mondta: - Ennek az alagútnak a falai, érthetetlen, de fémb l vannak. Na, gyerünk tovább. - Az a legfontosabb, hogy ne essünk pánikba - mondta Bernard felesége. Igazat adtam neki. Eltelt még egy negyedóra. - Képtelenség! - mordult fel Bernard. - Az idegeim felmondják a szolgálatot, nem vagyok képes tovább vezetni az autót, ennek az alagútnak sohasem lesz vége. - Tudod jól, hogy az lehetetlen, el bb-utóbb minden alagútnak vége szakad. Trikor úr, nem ülne a volánhoz? - Hogyne, természetesen - egyeztem bele. - Bernard csak pihenje ki magát. Valószín leg képzel dünk. Mintha ébren álmodnánk - rögtönöztem, csak hogy barátaimat megnyugtassam. - Ilyesmi néha el fordul. Nem is olyan régen olvastam a Pozitronban, vagy dehogy, a kibernetikai folyóiratban egy emberr l, aki egy beomlott járatban túlélte a bányarobbanást; hét napig volt ott betemetve, és amikor meglátta a napvilágot, azt hitte, alig telt el egy nap. Az embert néha cserben hagyják az érzékei, valószín leg most is err l van szó. Csak úgy érezzük, hogy ilyen hosszú ideje utazunk már az alagútban. - Ez a te bányásztörténeted a világon semmit nem magyaráz meg - türelmetlenkedett a barátom. - Rossz példa - er sítette meg a felesége -, teljesen hülye és értelmetlen példa. - Csak dumál, hogy mondjon valamit - emelte meg a hangját Bernard. Egyre ingerültebb lett. - Miért állunk egy helyben? Hajts! Hajts tovább! - ordított. - Mire vársz? - Jól van, továbbmegyünk - válaszoltam. - De csak lassan, sokkal lassabban. Ebben az alagútban bármi történhet, óvatosnak kell lennünk, és meg kell riznünk
hidegvérünket. Bernard erre szitkozódni kezdett, felesége pedig egy pokrócba burkolózott, és kijelentette, hogy nincs kedve hallgatni ezeket a hülyeségeket. Természetesen rám gondolt. Nem tör dtem vele, mert megértettem, hogy mindketten meg voltak rettenve, és nem tudták, mit beszélnek. Óvatosan vezettem a kocsit, már több mint száz kilométert mentünk ebben a kísérteties, végtelen alagútban. Végül cserbenhagyott az id érzékem. Miféle furcsa alagút ez? - gondoltam. Bernard MEGHALLOTTA a gondolataimat, mert válaszolt: - Ez az alagút a Föld középpontjába visz minket. Vagy talán ez a pokol? - Á, nem - nyugtattam meg -, ez nem a pokol. A pokolban már voltam néhányszor, és egészen másképp néz ki, efel l biztos lehetsz. Egy pisztolycs be érkeztünk, ismerem jól a rövid csöv fegyvereket, ez egy elég nagy kaliber pisztoly csöve. Azután dúdolni kezdtem: ALAGÚT ALAGÚT NAGYON HOSSZÚ ALAGÚT NAGYON NAGYON HOSSZÚ ALAGÚT A VILÁG LEGHOSSZABB ALAGÚTJA KOZMIKUS ALAGÚT KOZMIKUS ALAGÚT ALAGÚT Az ALAGÚT szó bet i egyre csak nyúltak, egyik a másik tetejére állt: A T L Ú A G G A Ú L T A ÉS mozaikká álltak össze: AAAAA AAAAAA A LLLLLL LLLLL LL AAAAAA AAAA AAA GGGGGG GGG GGGG ÚÚÚÚÚ ÚÚ ÚÚÚÚÚ TTTTT T TTTTTT Végül elt ntek. A távolban egy fénypontot vettem észre, amely percr l percre nagyobb lett. - Pár perc múlva kiérünk az alagútból - mondtam. - Legf bb ideje - morgolódott Bernard. - Már majdnem meg rültem. Anna szerencsére elájult. Trikor félbeszakította az elbeszélést. A háziasszony tejszínes epret szolgált fel. - Kit - dicsérte Trikor. - Igazán kit ! Tehát végre kiértünk ebb l a szörny alagútból a Gy zelem Terére, amely a város központjában volt. - Hát azért egy s más megváltozott a városotokban - mondtam barátaimnak. Úgy néztek körül, mint két elveszett gyerek. - Az alagútból… egyenesen a térre… ez lehetetlen - nyögdécselt Bernard. - Hogy lehet az? - Gyerünk inkább haza - határozta el magát Anna. - Állj be a parkolóba, Trikor úr már biztosan éhes, elkészítem a vacsorát. Kihalt utcán mentünk végig. - Itt lakunk a közelben - mondta barátom -, mindjárt meglátod a házunkat, tizennégy emeletes toronyház… Ott ni, az ördögbe t - káromkodta el magát váratlanul. - Anna, elt nt a házunk! A szerencsétlen asszony egészen összeomlott. Leült az úttest közepére, és kijelentette, hogy nem mozdul onnan az utolsó ítéletig sem. - A Kormányzói Palota is elt nt - állapítottam meg. - Leveg vé változott a Kiköt parancsnokság épülete is. Akkor odalépett hozzánk egy kék egyenruhás ember. - Sok ház elt nt - mondta. - Ez a város, melynek harmincezer lakosa volt, most háromezer lakost számlál. - Földrengés! - borzongtam meg. - Szörny katasztrófa! - Szó sincs róla, egyszer en csökkenteni kellett a várost - húzott el a kék egyenruhás egy mikrofont a zsebéb l. - Halló! Itt a Hatos, itt a Hatos - mondta be lassan és tagolva. - A peremen találtam három embert, két férfit és egy n t, bejutottak a városba, miel tt lezártuk volna az alagutat. Küldjetek autót, elvisszük ket a szállóba, hadd pihenjék ki magukat. Annát egy orvos, Bernardot pedig egy kék egyenruhás vette kezelésbe. Megnyugtatta, hogy az egész nem fog sokáig tartani. - Addig maga elbeszélget az Ötödikkel. - Ki az az Ötödik? - kérdeztem. - Az Ötödik az az Ötödik - válaszolta a Hatos, és mosolyogva hozzátette: - Mindjárt kielégíti a kíváncsiságát.
Az Ötödik szimpatikus öregember volt. - Hetvenéves vagyok - kezdte a beszélgetést -, de az agyam jól m ködik, évek óta foglalkozom az idegrendszeri betegségekkel, ezért hoztak magukkal. - Magukkal hozták? - álmélkodtam szintén. - Ki hozta magával? Hova hozta? - Tényleg, maga nem tud semmir l, maga véletlenül került ide. A neve? - Trikor, Joachim Trikor. - Foglalkozása? - Író vagyok, meseíró. - Hány éves? - Negyvenhét. - Családi állapota? - N tlen. - Káros szenvedélyei? Kérem, válaszoljon, én orvos vagyok, orvostanár. - Hát ez olyan fontos? - Nagyon fontos. Ezen a beszélgetésen múlik az ön sorsa, mi több, az élete. - Van egypár szenvedélyem - jegyeztem meg kissé ijedten. - N k, alkohol, kábítószer? - találgatta a professzor. - Á, dehogy, virágok, gyümölcs, és m alkotásokkal kábítom magam. - Szép - állapította meg az ideggyógyász. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Maga tréfál. - Egy kicsit, ez az egyik szenvedélyem. - Mondjuk inkább, szokása - jegyzett fel valamit a professzor a füzetébe. - Kedvemre való a maga humorérzéke - jelentette ki, és villanyt gyújtott. - Kérem, vetk zzön le. - De doktor úr, nekem nincs semmi panaszom, az én egészségem… - Ne akadályozzon a munkámban. Vetk zzön csak, vetk zzön, meg kell vizsgálnom magát. A vizsgálat nem tartott sokáig. - Nagyszer , nagyszer ! - veregette meg csupasz hátamat a professzor. - Tényleg nincs semmi baja. Ragyogóan kifejlett mellkas, egészen jó lapockák, rendes testalkat, csinos férfi maga, és ráadásul n tlen. Felöltözhet. Miért nem n sült meg? - De tanár úr! - Elegem volt már az indiszkrét kérdésekb l. - Ez rám, csakis rám tartozik. - Nem, amióta átlépte E VÁROS küszöbét, azóta RÁNK TARTOZIK, e település minden lakójára. Várom a válaszát. - És ha nem válaszolok? - Megbánja. - Ne fenyeget zzön! - Én csak figyelmeztettem. - A tanár asztalán zöld lámpa villant fel. - Elnézést, a f nököm akar beszélni velem. - Felnyitotta a mikrofon fedelét. - Igen, hallgatom. - Itt a Negyedik - hatolt el hozzám egy dallamos hang. - Magyarázd meg ennek az embernek, hol van, és csak azután tégy fel indiszkrét kérdéseket. - Igenis - hajtotta meg a fejét a tanár. - Igen, természetesen, elnézést; elfelejtettem. - A szórakozottságod az idegeimre megy- duruzsolt a Negyedik hangja. - Hát minden professzor feltétlenül szórakozott? - A meger ltetett agymunka… - kezdte az ideggyógyász, de a Negyedik nem hagyta, hogy befejezze: - Elég! Teljes összpontosítást követelek. Várom a diagnózist. Siess, már nincs sok id nk. A zöld lámpa kihunyt. A tanár zavartan nézett rám. - Lehordott - panaszkodott. - Nehéz a kedvére tenni, tehát elmondom magának, mi is ez a város. A Föld lakói száz évvel ezel tt alkották meg az els bolygónk körül kering koronglaboratórium rendszer rállomást. Tíz tagból álló tudományos munkaközösség vizsgálta rajta a bolygóközi teret. Kés bb egyre nagyobb rlaboratóriumokat építettek, melyek nemcsak a föld körüli teret pásztázták át, hanem az egész Naprendszert kezdték kutatni. Evés közben jön meg az étvágy. Egy olyan gigantikus állomás építéséhez fogtak, amely alkalmas egész Tejútrendszerünk, s t a jöv ben más galaktikák kutatására is. Tulajdonképpen egy hatalmas gömb. - A tanár a falhoz lépett, széthúzta a függönyöket, és észrevettem a képerny t. - Íme, az állomás modellje. Itt szappanbuborékokra emlékeztet, ez pedig a keresztmetszete. A gömb belsejében található a város, amelyet egy három kilométer átmér korongra építettek, fölötte a földihez hasonló légkör, alatta pedig az oxigén, víz és élelem tárolására szolgáló raktárak. Az építészek rekonstruálták városunk központját. Azért a mi városunkét, mert itt dolgozták ki az rállomás els tervét. Mire eljutottunk Galaktikánk perifériáira, majd más galaktikákra, sok száz év telik el, az ilyen távolságok megtétele sok nemzedék életét veszi igénybe. EBBEN A VÁROSBAN a kozmikus út során éppen úgy fognak születni és meghalni az emberek, mint a Föld bármely más városában. A gömb másik felében, a város alatt felhalmozott energia teszi lehet vé, hogy az állomás más galaktikákba is eljusson. Egyébként további energiát is fogunk nyerni a kozmoszból. A konstrukt rök mesterséges várost létesítettek, de egy valódi várost másoltak le, nem feledkezve meg a legapróbb részletekr l sem. Rendes házakban lakunk itt, van mozi, színház, sportpályák, uszodák, kórházak, laboratóriumok, atomer ,
kuglipályák és biliárdasztalok, park, pálmaház, állattenyészt telepek, gyümölcsöskertek, egyszóval minden, ami egy háromezer lakosú szupermodern település életéhez szükséges. Iskolák és egyetemek is vannak. A város egész életét egy célnak szenteltük: eljutni más galaktikákra, kapcsolatot teremteni más civilizációkkal, felkutatni az új kozmikus ösvényeket, megismerni új világokat és törvényeket, melyek e világokban uralkodnak. A csillagközi repülést száz rhajós irányítja, pár száz tudós foglalkozik a kozmosz sokoldalú kutatásával, és a kutatások eredményeit meg fogják küldeni a Földnek mindaddig, amíg kapcsolatban maradunk bolygónkkal. Mások a kozmikus állomás gyomráról, szórakozásáról, egészségér l gondoskodnak, rzik A VÁROS rendjét, és vigyáznak lakói biztonságára. Mesterséges gravitációt és természetes légkört teremtettek itt, tartjuk magunkat a földi id höz és a földi évszakok váltakozásaihoz, a nappalokhoz és éjszakákhoz. Ilyen körülmények között több száz évet is lehet utazni. A professzor kikapcsolta a képerny t, amelyen éppen befejez dött a szavait illusztráló rövidfilm. Láttam a Központi Forgalmi Irányítótornyot, ahonnan az állomás kozmikus útját irányították, láttam a réteken legel marhacsordákat, juhnyájakat, láttam a parkokat és kerteket, láttam a város házai fölött kering madarakat, láttam minden épülettömb és ház belsejét, láttam egy gyermek, a kozmikus város els polgára születését, és észrevettem a megindultságot a szül k és az Els arcán, aki tíztagú tanács élén gyakorolta a hatalmat a város felett, láttam a település alagsorát, a színültig feltöltött hatalmas raktárakat, láttam a mesterséges égen úszó mesterséges felh ket, láttam a napfelkeltét és naplementét, láttam munkába, tanulásba merül , szórakozásba feledkez férfiakat és n ket, s végül láttam azt a hosszú alagutat, amely a Földr l erre az állomásra vezetett, a VÁROSBA, AMELY LESZ. - Néhány órája hajtottak be az a tagútba - magyarázta a tanár. - Az rök hanyagsága miatt. Ez az a híd, amely még összeköt minket a Földdel. Az átlátszó falú gömbbe zárt város úgy lebeg az anyaváros fölött, mint valami hold. Holnap már eltüntetjük az alagutat, és elindulunk a kozmoszba. Az Els tudni akarja, hogy maga és barátai velünk tarthatnak-e. Két pozitív diagnózist állítottam ki - mondta a tanár. - A barátja a feleségével együtt velünk marad, a férfi villamosmérnök, az asszony asztrofizikus, de maga…? - Hát én? - kérdeztem leplezetlen nyugtalansággal a hangomban. - Maga visszatér a F idre. Még nincs messze. - Megtudhatnám e döntés okát? - Igen, készséggel elárulom. Amíg beszélgettünk, az adatait betápláltam egy számítógépbe. Elvégezte a személyiségelemzést, és ennek eredményét egy szakembercsoport értékelte. Tizenegyen szavaztak arra, hogy tegyük lehet vé az ön visszatérését a Földre, négyen pedig kívánatosnak találták, hogy maradjon EBBEN A VÁROSBAN. Nálunk a többség szava dönt, és a többség arra a meggy désre jutott, hogy meseíró az rállomáson olyan, mint két dudás egy csárdában. Maga csak szórakoztassa a meséivel azokat, akik a Földön maradtak. Mi mesés kozmikus utazásunk során a legnagyszer bb mesét fogjuk átélni. Szerencsés visszatérést! Trikor mélyen felsóhajtott. - Hát így, kedveseim, akarva-akaratlanul vissza kellett térnem. Amikor kinyitottam a szemem, sebész ismer söm hajolt fölém. "Megmentettük - suttogta. - A barátai még nem nyerték vissza eszméletüket. Kocsijuk egy másik kocsinak rohant. A baleset az alagútban történt." Trikor, a házigazda lassan felállt. - Látjátok - mondta. - A napkorong alsó pereme megérintette a feny csúcsát. Sándor László fordítása Andrzej Czechowski - Követek
Bár Khoggo sem külsejében, sem vegyi összetételében nem különbözött egy közönséges k darabtól (mert l is származott), a szeméttároló lakói jól ismerték igazi arcát. Az ismeretség természetesen kölcsönös volt. A tér alatti hullámok áramlását észlelni nem okoz nehézséget, s különösen nem e szakterület olyan kiváló ismer jének, mint amilyen Khoggo volt; márpedig a hasonló érdekl dés személyek útjai sok ponton keresztezik egymást. Végül a közös érdekl dési kör kedvez a kapcsolatok megteremtésének, és ha van is mit takargatni, nem árt úgy tenni, mintha éppen ellenkez leg volna. Khoggo, ha kellett, képes volt változtatni a helyét; de rendszerint derékig a földbe mélyedve, mozdulatlanul pihent egy-egy rozsdás konzervdoboz vagy megsárgult papírlap szomszédságában, melyek a világon semmivel sem hívták fel magukra a figyelmet; Khoggo azonban jól tudta, hogy a szeméttároló többi lakóját ezzel bosszantja a leghatásosabban. Khoggót a többiek teljes joggal tartották agyafúrtnak. Az már más lapra tartozik, hogy ravaszsága gyakran csak önmaga szórakoztatását szolgálta. Most sem próbálta kifürkészni közvetlen környezetét; egyszer en várt, mozdulatlanul, életciklusát lelassítva, hátha történik valami. Egyszerre a konzervdoboznak ütközött valami, és Khoggo orra el tt kis földgöröngyök gurultak el. Ffang,
mint rendesen, most is úgy találta, hogy akusztikus hatásokkal kell felhívnia magára a figyelmet. Kényelmesen elfért egy lapos téglaszilánkban, és a szeméttároló egyik legmozgékonyabb lakója volt. Néha távoli kirándulásra szánta el magát, és azt beszélték, hogy egy alkalommal a hancúrozó gyerekek diszkosznak használták. Jól mutatott volna ez a történet a központnak küldött jelentésben, de minden jel arra vallott, hogy Ffang hallgatott az esetr l. - Ma semmi újság - mondta. - Csupa üvegpalack, vagy tizenöt darab. Mintha csak valami sivatagban volnánk. (Ffang természetesen a földiek nyelvén beszélt; ha valaki ezt furcsának találja, gondolja csak meg, milyen nyelvet is kellett ismernie a szemétdomb minden lakójának. Viszont beszédhang helyett Ffang tér alatti hullámokat használt, melyek sokkal kényelmesebbek, és az emberek számára teljesen érzékelhetetlenek. A telepátiához lehetne leginkább hasonlítani, ha létezne persze.) Khoggo válasz helyett hátat fordított. A hulladékot rendszerint a szeméttároló másik oldala fel l ürítették ki, ahol megállhattak a szemetesautók: jó alkalom volt ez arra, hogy a szeméttároló majdnem minden lakója naponta összejöjjön. Khoggo ritkán jelent meg, mert titokban azt az elvet vallotta, hogy lehetetlen valamit felfedezni és az els alkalommal nem kibeszélni; inkább magában szerette folytatni kutatásait, és csak akkor jelent meg az összejöveteleken, ha valami kihallgatott beszélgetés kíváncsivá tette. Aznap még nem látta az új szemetet, de nem volt rá semmi oka, hogy ne higgyen Ffang szavainak. - Az újságok a szeméttárolók megszüntetésér l írnak - folytatta amaz. - Állítólag feltaláltak egy gépet, amely az autókat formás tömbbé préseli. Olvastam, hogy a szeméttárolók a civilizáció "sz k keresztmetszetei". Meglátod, eljön az id , hogy szednünk kell a sátorfánkat. Világgá megyünk mind, Khoggo! Khoggo jól tudta, hogy Ffang bosszantani akarja, és így próbálja beszédre kényszeríteni; egyébként nem is volt szándékában megtagadni t le ezt az élvezetet. A szeméttároló lakóinak beszélgetése ritkán tartalmazott értékes információkat: a nyelvi nehézségek és az éles strukturális különbségek miatt szinte mindig olyan kérdéseket tárgyaltak meg egymás között, melyek a beszélget partnerek közvetlen érdekl dési körébe tartoztak. Leggyakrabban az újságokból vett hírekkel traktálták egymást, no meg, persze, pletykáltak is. A pletykákat természetesen mindenki kihallgatta, és ez roppant színessé tette a szeméttároló életét. - Mindig úgy véltem, hogy a szeméttárolók a civilizáció magját alkotják - mondta Khoggo szertartásosan. Most is így tartom. Nincs a civilizációnak olyan terméke, amely végül ne kerülne a szemétbe. Itt halmozódnak fel a használati tárgyak a rajtuk hagyott nyomokkal, melyek jól mutatják használatuk módját, és sehol nem válnak annyira érzékelhet vé a technológiai részletek, mint egy szeméttároló körülményei között. És végül itt halmozódik fel a civilizáció áltat kivetett információk tömege: véleményem szerint többet lehet megtudni bel le, mint abból az információból, amit a civilizáció befogad. Ezek az elvek, amelyekre földi küldetésem támaszkodik, és én teljes mértékben egyetértek velük. Természetesen nem tudhatom, mit tartanak az Arkturuszon. Ffang nem válaszolt. Egy helyben forgolódott, vörös nyomot hagyva a konzervdobozon. Khoggo igyekezett nem odanézni. Mivel maga nem szeretett ok nélkül mozogni, mások féktelen mozgékonyságát szinte személyes sértésnek tekintette. Atavisztikus megnyilvánulás volt ez; hazájában senki sem vethette volna szemére, hogy lusta. Rövid szünet után Khoggo folytatta el adását: - A civilizáció a Megemelt Szervezet Övezete. Köztudott, hogy egy ilyen övezet körül mindig kialakul a Megemelt Szervezetlenség Övezete, a természet legáltalánosabb törvényének megfelel en. Vonatkozik ez az anyagi és a szellemi kultúrára egyaránt. A rend rendetlenséget teremt; így van ez a világegyetem minden pontján. Azonban nemcsak mint Törvény, hanem mint a természet Paradoxona is, ugyanis ez az igazság nem válik azonnal mindenki számára érthet vé. Vannak eltér nézetek is. Mint például azok, amelyeket említettél. Természetesen ez egy csöppet sem rendíti meg az alapelveket; s t ellenkez leg, még jobban meger síti. Csak ezt akartam mondani, Ffang. , Egyúttal Khoggo minden receptorát Ffangra összpontosította, de Ffang egyáltalán nem látszott zavartnak. - Ezt nem tagadom, Khoggo - kezdte. - Átmeneti változásokra gondoltam. Tudod jól, hogy különféle eltérések jöhetnek számításba. Emlékezz csak vissza, mi történt a Procionuszon, vagy gondolj a Haddamarok stagnálására és bukására. William Harrows, a Kalifornia Egyetem professzora nem kívánja eltitkolni a további gazdasági konjunktúrával járó veszélyeket. Szenvedünk az anyagi javak túláradásától, ami túlzott fogyasztást von maga után. Az ember elvesztette kapcsolatát a természettel, mondja Konrad Lorenz professzor. Milyen lehet ségeket Iát ön a… Mit szólsz hozzá, Khoggo? Szinte minden újságban ilyesmit találsz. - De megfeledkezel az imponderabiliákról - szakította félbe Khoggo, a beszélgetés ilyetén alakulásán bosszankodva. - "Régi szemét" - ez is egy nyilvánvalóan pozitív színezet kifejezés; valami, amihez vissza lehet térni. New Yorkról olvastam, hogy lassanként hatalmas szemétdombbá válik; de ugyanazon az oldalon olvasható, hogy New York a maga nemében egyedülálló város. A vitáknak se vége, se hossza, de végül az a nézet kerekedik fölül, amelynek szilárdabb gyakorlati alapja van. A hagyományok és a fejl dés objektív törvényei kölcsönösen támogatják egymást, mert e törvények hatására alakul ki a hagyomány, (A látszat ellenére Khoggo egyáltalán nem volt ilyen magabiztos. Különösen a New Yorkkal példálódzó
érvelés t nt számára kevéssé meggy nek. De, mint már szóltunk róla, ebben is valamilyen atavizmus nyilvánult meg.) - Rendben van - kezdte Ffang, de ugyanebben a pillanatban üdvözölte ket valaki, és egy vörös, csillogó tárgy került közéjük. Margaly volt az, aki rendszeresen látogatta Khoggót. Mint a helyi kolónia egyetlen n tagja, Margaly becsületbeli ügynek tekintette esztétikai érzékenységének és az általa alkalmazott logika különös eredetiségének hangsúlyozását. Valójában ez a színes üvegszilánk az Altairi Hírszerz Szolgálat egyik legügyesebb besúgóját rejtette magában. Mindenki sejtette, mi a helyzet Margalyval, de a gyanakvás még nem bizonyosság, annál is inkább, mivel mindenki megtartotta a véleményét saját magának. Ezért a felvett szerep Margaly számára kifizet volt. (Az, hogy a Természet a világ különböz pontjain hasonló utakat választ, nem t nhet furcsának. A két nem léte a legegyszer bb megoldás, az intellektus pedig jóval egyetemesebb, mint általában hiszik. Egyébként Khoggo olyan csillagról származott, amely jóval távolabb van az Altairtól, mint a Földt l, s így inkább neki állna jogában csodálkozni.) - Ti mindig valami érdekesr l beszélgettek - mondta Margaly Ffangnak és Khoggónak. - Viszont mennyit unatkozom más látogatások alkalmával! Ryyl és Ao a legrosszabbak talán. Állandóan sakkfeladványokat oldanak meg. "Mi a leger sebb folytatás?", vagy: "Két lépésb l matt." Gumm meg szünet nélkül keresztrejtvényt fejt, mert - mint mondja - a szellem legjobban tevékenyen pihen. - A jöv l beszélgettünk - tájékoztatta készségesen Ffang. - Szerintem tovább kell állnunk, de Khoggo nem ért velem egyet. - Csak nem? - lep dött meg Margaly. - Ma egyedül sétáltam. Reggel ragyogó id volt, az ég visszatükröz dött a tócsákban, és milyen szép kórókat láttam! Néhol a tócsák felszínét vékony benzinhártya takarta: micsoda színhatások! Természetesen az út menti tócsákról beszélek; a benzing z ott csapódik ki a leveg l. A gépjárm vek nem égetik el tökéletesen a benzint. Ez persze valóságos energiapazarlás. - Hát te mit gondolsz err l, Ffang? - kérdezte Khoggo rosszmájúan. Ffang idegesen összerezzent. Tévedése, amikor is egy ócska autó szemétre dobott karosszériáját elektromos autónak min sítette anélkül, hogy megvizsgálta volna a motorját, és ezt mindjárt jelentette is az Arkturusznak, a szeméttároló egyik legnépszer bb anekdotájává vált. Ffangnak nem volt lelkiismeret-furdalása a tévedés miatt, ugyanis a járm vek benzin segítségével történ meghajtása szerinte nem összeegyeztethet a józan ész követelményeivel; de sajnálta, hogy nem titkosírással küldte meg a jelentést. Mivel egyáltalán nem helyesbítette, most nagy figyelmet szentelt az elektromos autók fejlesztési munkálatainak; bár revizortól nem tartott, utódjának kísértete kissé nyugtalanította. - Mondd, mi err l a véleményed, Margaly - szólt sietve. - Úgy hiszem, nem a leghelyesebb explorációs taktikát választottuk. Khoggo szerint a szeméttároló olyan központ, ahol összeáll az egész kép; de ha nem az egyetlen központ… - Ne ferdítsd el a szavaimat! - vágott közbe Khoggo sért dötten. - Magam sem tudom - mondta Margaly. - De azért vagyunk itt, hogy megvizsgáljuk, mennyiben különböznek t lünk az emberek, s nem azt, hogy mennyiben emlékeztetnek ránk, nemde? Az m szaki civilizációjuk szerintem egyáltalán nem érdekes. Engem untatnak az olyan részletkérdések, hogy mi volt el bb: a benzin vagy a g z? Én leginkább egyetemes kultúrájukat, különösen m vészetüket tudom értékelni. Szerintem e téren jelent s eredményeket értek el, mint például a Dover t. A holttest jön a felügyel ért. E könyv tartalmát utolsó jelentésemben megküldtem az Altairra. - Nem tudnak semmit a tér alattiról - szólt Khoggo elgondolkozva -, a matematika pedig náluk arra szolgál, hogy használati tárgyaikat számolják vele, mint az kit nik a problémákból, melyekkel az a könyv foglalkozik, amit tavaly találtam. Persze azóta valamit csak haladtak; végtére is a könyv szemétre került. Mindenesetre a csillagoktól még távol vannak. Szerintem…, de nézd csak, Margaly, már esik is! Mostanában óráról órára változik az id . Iyx aktív állapotba ment át, és kikerült a korhadt fatörzs felszínére, amelyben rendszerint elmélkedni szokott. Mivel a Galaktika Központjából érkezett, a szeméttároló többi primitív, tér alatti lakója számára láthatatlan maradt. Öt nem érdekelte a többiek beszélgetése; tulajdonképpen már nem is vette tudomásul, hogy k sem err l a bolygóról származnak. A leveg ben szabadon lebegve, elmélyülten figyelte a lehulló es cseppeket. Kifinomult perceptorai részletesen regisztrálták az es cseppek felépítését. Minden csepp más volt: csak a természet képes ilyen változatosságot létrehozni. Iyx h vös értelme nem becsülte túl a valóban vad természet bájait. Tudta, hogy a formák változatossága legjobban a civilizáció szervezett, szigorú hátterében a legszembet bb. Földi tartózkodási helyét egy idejében felállított algoritmikai képlet segítségével választotta ki: realizálása két másodpercnél nem vett több id t igénybe, és az eredmény teljes mértékben megfelelt a várakozásnak. Miel tt továbbutazott volna a Spirálkar más, lakott csillagaira, Iyx itt gy jtötte benyomásait, melyek rendszerezése és formába öntése majd a következ útszakasz idejét kitölti. Sándor László fordítása
Konrad Fialkowski - Biohazárd
A teherautó a kanyar el tt állt meg. Ahogy kiszállt bel le, megragadta helyenként foszladozó útitáskáját, még egyszer rámosolygott a sof rre, és elindult fölfelé. Háta mögött meghallotta a teherautó motorjának b gését, amint a kanyart elhagyva robogott lefelé a völgybe. Lassan ment, és két-háromszáz méterenként megpihent, pedig a d út, amelyre rátért, elég széles volt, és kis szögben emelkedve szelte át a lejtót. Az ingén keresztül érezte lapockáján a délutáni nap sugarainak melegét. Körülötte mindenütt a fehér sziklákon törpefeny k nyúltak a magasba, de a nap annyira kiszárította ket ebben a h ségben, hogy a férfi csak saját verejtékének szagát és a tenger gyenge illatát érezte valahonnan a közeli dombok mögül. Elment egy behajtani tilos tábla mellett és egy másik mellett is, amely arról tájékoztatta, hogy magánterületen tartózkodik. Amint elhaladt e tiltó táblák mellett, er sebben sajdult belé a fájdalom. Megállt, és az inge zsebéb l egy orvosságosfiolát vett el . Néhány tablettát a markába szórt, egyiket a nyelve alá tolta, és rövid habozás után bevett még egy felet. Nem várta meg, míg teljesen megsz nik a fájdalom, továbbindult. Távolabb több árnyék volt, mert a fák magasabbra n ttek. Elhagyott még egy kanyart, és a kertkapu el tt találta magát. Számított valami táblára, de a kissé régimódi, kovácsoltvas kapun nem volt semmi jel. A portásfülke a kapu mellett éppen olyan mészk l épült, mint minden ezen a tájon. Belépett, és meglátta a portást. Egy kicsiny, falhoz er sített asztal mellett ült, el tte telefon. Olyan ruhát viselt, amely akár egyenruha is lehetett volna, fémgombok csillogtak rajta, öve nem volt, sem tányérsapkája, csak egy kis fémsisak takarta el a tarkóját. - Be van jelentve? - kérdezte. - Nem. Azért jöttem… - Elolvasta a figyelmeztet táblát? - Természetesen, de… - Akkor tartsa magát hozzá, és hagyja el a területet. Ez magántulajdon. "Ha saját kocsimmal érkeztem volna ide, másképpen beszélne velem" - jutott a férfi eszébe. - Egberg doktor tulajdona, ugye? - kérdezte. - Igen, de már mondtam magának… - Egberg doktor barátja vagyok, régi ismer se - tette hozzá, hogy az el szavak érvényét csökkentse, mert nem volt igaz. Az egyenruhás nem csodálkozott, nem habozott, hanem felvette a telefonkagylót. - Itt a porta - szólt bele. - A doktor úr titkárságát kérem. A központ, úgy látszik, kapcsolta. - Neve? - kérdezte a kagylót a fülére szorítva. - Ralf Molnar, Ralf Molnar professzor - tette hozzá, mert eszébe jutott, hogy Egberg így jobban fog rá emlékezni. A kapus fel sem pillantott, mintha a kapunál jelentkez , szül sörtéj professzorok bejelentése a legközönségesebb tevékenység lett volna számára. Azután bemondta a nevét, és mindketten vártak. Molnar a falnak támaszkodott, amaz meg a fal egyik pontjára szegezte kifejezéstelen tekintetét. - Rendben. Jönnek magáért - mondta végre. - Kérem, hagyja itt a holmiját. - A csomagomat? - Igen. Kés bb felvisszük maga után. Itt ez a szokás - tette hozzá, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Molnar megvonta a vállát, és lábával a kapus felé rúgta útitáskáját. Abban a pillanatban az ösvény fel l közeled lépések zajára lett figyelmes. Megfordult. Egy nyúlánk lány állt el tte, ujjatlan nyári ruhában. Mást nem is vett észre rajta. - Egberg doktor küldött, hogy üdvözöljem önt az nevében is. Nekem kell gondoskodnom is önr l, tanár úr, és megtudnom, vajon hosszabb ideig marad-e nálunk… - Meglátom. Még nem tudom. - Mindenesetre holnapig biztosan. Már kés re jár. Egyébként a doktor várja vacsorára. Egy kikövezett úton ment végig a lánnyal, ismeretlen, s bokrok között. Bizonyosan nem ok nélkül ültették ide - gondolta, míg az el tte lépked lány hosszú, izmos, de ennek ellenére formás lábát nézte. Megint beléhasított a fájdalom, szorítást érzett a rekeszizma fölött, de nem állt meg. A háznak már a közelben kellett lennie. Valóban, felt nt el tte egy kertre néz , hatalmas nyitott veranda, és akkor látta meg Molnar, milyen nagy ez a ház. Méretei alig voltak érzékelhet k az ágaikkal szinte az ablakokat eltorlaszoló fák és a falakon majdnem a tet ig kúszó borostyán miatt. - Az els emeleten fog lakni, tanár úr- mondta a lány, amikor beléptek a házba. Egyenesen a lépcs felé tartott, és akkor Molnar megállt egy pillanatra. Egy nagy, sötét tónusú festmény függött el tte, amelyet csak a lealkonyuló nap alacsony, vörös sugarai világítottak meg, de nem látta a festményt, csak a fájdalmat érezte. A lány is megtorpant egy pillanatra. Nem mondott semmit, a felvonó ajtajához lépett, és megnyomta a hívógombot.
Valószín leg nem nézett rá, mégsem tudta elhatározni magát, hogy el vegye az orvosságosfiolát. A fájdalom lassanként enyhült, és most már ki tudta venni a képen úszó hatalmas polipot, amint számtalan karjával a viharos szélben, tajtékzó tengeren hánykolódó négyárbocos után kap. - A lift megérkezett, tanár úr - szólt a lány. Azt akarta mondani, hogy nem kellett volna lehívni, de nem szólt semmit. Felmentek az emeletre és a folyosón valahová a ház mélyébe. "Olyan, mint valami szálló - gondolta Molnar -, hosszú folyosó és rengeteg ajtó. Ajtók kilincs nélkül - tette hozzá, és rögtön megnyugtatta magát, hogy ennek nincs semmi jelent sége. - Rendes, nagy ház." - Ez az - mondta a lány, és betessékelte. Megállt a szoba közepén, amely minden szükséges berendezéssel fel volt szerelve, és egy nagy televízió is állt benne. Az ágyra egy pillantást sem vetett. Mindenütt egyformán jól aludt, mint régen, ifjú éveiben, és olyan magas sem volt, hogy az ágy hossza problémát jelenthetett volna. - Itt a fürd szoba - tárt ki egy ajtót a lány. - És a csomagom? - Mindjárt megérkezik. Észrevette, hogy elmosolyodik, amint ránéz. "Kíváncsi vagyok, hány éves lehet - gondolta -, biztosan fiatalabbnak látszik, mint amennyi valójában." - Egberg doktor rövidesen üdvözölni fogja. - Üdvözöl? - Igen. Bizonyosan telelátogatást tesz önnél. Természetesen el bb bejelentkezik. - Ó, igen? - Ha szüksége lenne még valamire, kérem, hívjon. - Hívjam - A nevem Mag. - Innen, a szobából? - A szobából vagy a fürd szobából. Kicsit hangosabban, mint a rendes beszédhangja, úgy, hogy a diszkriminátorok áteresszék. - Igen, értem - mondta Molnar. Valami neszezett az ajtó mögött, és a mennyezeten megszólalt egy berreg . - Megjött a csomagja - mondta a lány. Kinyitotta az ajtót, és a mögötte álló útitáskáért nyúlt. - Minek ez a felhajtás? Magam is felhozhattam volna… A lány nem válaszolt. Még egyszer rámosolygott és kiment. Észrevette, hogy a lány azon a helyen hagyta egyik szandálját, ahol az el bb állt. Elvesztette a fél szandálját, és észre sem vette. Felemelte a padlóról, és megrántotta az ajtót. Egy pillanatig nem engedett, de azután kinyílt. "Mintha csak határoznia kellett volna, kinyílhat-e vagy sem" - gondolta. A folyosón egy lélek sem volt. A szandállal a kezében megállt egy pillanatra, és hirtelen átvillant az agyán, hogy amióta belépett a házba, sehol senkit nem látott. Egy óra múlva megborotválkozva, megfürödve és a táskában magával hozott ingbe átöltözve ült a nem túl kényelmes fotelban, és az ablakon túli szürkületet nézte. A légkondicionáló berendezés hangtalanul sajtolta be a só- és hínárillatú h vös leveg t, és egy pillanatig úgy t nt, mintha valódi esti tengerparti szel l lett volna a szélirány éjszakai változása el tt. A fák az ablak mögött meg sem rezdültek, és csak a denevérek mozgékony sokszögeit látta az elsötétül ég hátterében. Miel tt leült volna a fotelba, megpróbálta kinyitni az ablakot, de a reteszek meg sem rezdültek, pedig teljes súlyával nekifeszült. "Le vagyok gyöngülve" - gondolta, és felhagyott az er lködéssel, mert az er feszítést mindig fájdalom kísérte. Mozdulatlanul ült, és a kiköt negyedre gondolt, ahol legutóbb lakott, a kis szobára (egy ablakkal), ahová mint valami létrán, meredek lépcs n lehetett feljutni, a két keresztutcával távolabb álló kávéházra, ahol délutánonként üldögélt, és a mindennapi munkába menésre a sz k, poros utcákon át. Az intézetre és a régi id kre sohasem gondolt. - Jó estét, tanár úr! - szólt hozzá egy hang a háta mögül, és ösztönösen hátrafordult. A szobában nem volt senki, csak az eddig fénytelen képerny n látott meg egy arcot. Egberg volt az, mindjárt megismerte, pedig több évtized eltelt azóta, hogy Egberggel naponta találkozott az intézetben. Ugyanazok az egymástól távol ül szemek és vastag, dús szemöldök. - Örülök, hogy látom, hogy meglátogatott. - Hát igen, szintén szólva nem volt más választásom. Egyébként nem jöttem volna ide. - Látom, hogy semmit sem változott ez alatt a sok év alatt. Mindig kimondta, amit mondani akart, minden körítés nélkül. Éppen ilyen kép maradt meg bennem önr l. - Bizonyára sejti, mi hozott engem ide? - Err l talán kés bb. Együtt vacsorázunk. Emlékszem, a pisztrángot szerette csiperkével. Pettynél minden kedden azt ette ebédre.
- Azóta változott az ízlésem. - Én azért meghagytam, hogy ezt a fogást készítsék el. A pisztrángot repül géppel hozatjuk. - Csodálom a memóriáját. - Akkor abban a korban voltam, amikor majdnem mindent megjegyez az ember. Az önnel elfogyasztott keddi ebéd pedig mindannyiunk álmainak netovábbja volt. Tehát várom önt. A titkárn m mindjárt megy önért. - A képerny elsötétült. "Pisztráng Pettynél. Nem emlékszem már, hogy valaha is ettem volna" - gondolta Molnar. - A szandálja, Mag. Elhagyta a szandálját - mondta, amikor a lány belépett. - Nem baj, van bel le sok. Gyakran veszítem el a szandálomat. Szórakozott vagyok… - mondta, mikor észrevette, hogy a térti figyelmesen fürkészi. - Látja, máris új szandálom van! Átnyújtotta a szandált a lánynak, meg mintha egy kicsit bizonytalanul nyúlt volna érte, amit Molnar észrevett és meg is jegyzett. - Egberg doktor várja. Megint végigmentek a folyosón, és lementek a földszintre. A folyosót sárga fény lámpások világították meg, régimódi ég kkel. "Olyan, mint valami század eleji szálloda" gondolta Molnar. Az ebédl , ahová beléptek, ugyanígy volt kivilágítva. Az asztalt két személyre terítették meg, és a terítékeket egymással szemben helyezték el úgy, hogy az egyik kissé a félhomályban maradt. "Ismerem Egberget, én leszek az, aki a teljes kivilágításba ül" - gondolta Molnar, és a doktor sötét, estélyi öltönyét nézte. Ócska nadrágjában egy kissé bizonytalana) érezte magát. De ez csak egy pillanatig tartott. - Igazán örülök, hogy látom - mondta Egberg, és arra a székre tessékelte, amelyikre gondolt. Leültek, és Molnar észrevette, hogy már Egberg sem fiatal. Kissé kopaszodott, és szinte teljesen sz volt, a sötét hajúaknak azzal az szességével, ami körülbelül harmincéves korukban kezd elburjánzani. De Egberg már id sebb volt. Amikor utoljára látta, túl volt a húszon egypár évvel. - Könnyen idetalált? - Az ön klinikája ismert gyógyhely. Az egész kontinensen ismerik. Egberg elhúzta a száját. - Inkább intézet, tanár úr. Az, hogy néha felveszek egy-két gazdag beteget, nem jelent semmit. Valamib l fenn kell tartanom ezt az egészet. De els sorban intézet. Érdekes kutatásokat folytatunk, melyek bizonyos tekintetben a folytatását képezik annak, amin valaha együtt dolgoztunk. - Nekem már régóta nincs hozzá semmi közöm. Szerencsére. - Látom, hogy már nem operál - Egberg Molnar kezét nézte. - Nem vagyok sem sebész, sem idegsebész. Ma már meg sem tudnám fogni a szikét emelte fel a tenyerét, hogy jól megnézhesse a másik. A b r megrepedezett rajta, és az árkokban fekete olajnyomok maradtak. - Hallottam, hogy végleg felhagyott a szakmánkkal. Kezdetben azt gondoltam, valamelyik konferencián vagy kongresszuson találkozom önnel… - Mit kerestem volna ott? Annak idején egyszer s mindenkorra végeztem az egésszel. Viszont gyakran olvastam a napilapokban a sikereir l a sporthírek és baleseti krónikák között - tette hozzá, hogy a másik ne vegye hízelgésnek. Felszolgálták a hideg el ételt. Az ember, aki kiszolgálta ket, ügyetlenül mozgott. Hatalmas férfi volt, alig fért bele a ruhájába. Molnar elképzelte, amint az ökle gyomorszájon találja. - Pedig mi gyakran emlegettük önt - mondta Egberg, és elnézett Molnar feje fölött. Bár a maga elhatározása nem befolyásolhatott semmit, azért nagy bátorságról tett bizonyságot. - Ne túlozzunk. Egyszer en egy világos pillanatomban megértettem, hogy számomra nincsen ott hely. Csak err l volt szó. - Nem sokan tettek volna így. Egészségére, tanár úr! Iszik, ugye? - Néha még iszom. Az akarater met a dohányzás mell zésére koncentrálom - emelte szájához a fehérboros poharat. Amikor a pisztrángot szolgálták fel, végre er t vett magán. Azel tt megvárta volna a kávét, de arra gondolt, hogy annak a világnak a szokásai, melyhez neki már semmi köze, rá nem vonatkoznak. - Kitalálta már, doktor úr, miért látogattam meg? - kérdezte. Amaz rábólintott. - Ne higgye, hogy az els jelek után mindjárt ide jöttem. Túlvagyok a második infarktuson, és a harmadik, úgy hiszem, a napokban bekövetkezik. Azért egy kicsit még orvos maradtam. A harmadikat nem élem túl. Az én szöveteim típusa mellett átültetésr l szó sem lehet. Visszatérésre a normális életbe szinte semmi esélyem sincs. Viszont még egy-két évig kórházban vegetálni… nem az én formám. - Egyszóval m szívet akar, nemde? - Hát ez az. - És cyborggá akar válni? - Hát… igen. - Nézetei ellenére? - Doktor úr! Jómagam ültettem be e berendezések els modelljeit. Fenntartásaim mindig az agyra és csakis az
agyra vonatkoztak. Biztosan emlékszik még. - Persze. A korlátozott cyborgizálás ismert hirdet je volt. A szív - rendben van, a máj vagy vese - mehet, de el a kezekkel az agytól! Ezek voltak a nézetei, tanár úr. - Igen, és nem változtak. - Ha ön akkor gy zelemre vitte volna ket, ha ez sikerült volna önnek, akkor a mi intézetünk ma jelentéktelen, provinciális intézet lenne, és én… én pedig valami alacsonyabb rend kis körházban hajtanék végre szívátültetéseket. - Akkor ön mindent megtett, hogy nekem ne sikerüljön. - Ez igaz. De nincs jelent sége. Ha nem én, bárki más megtette volna. A fejl dést nem lehet megállítani. - Ha ezt fejl désnek lehet nevezni… Egberg nem válaszolt. Kiitta a pohár borát, és egy percig szótlanul ültek. - Tehát tudja már, mir l van szó, doktor úr- mondta Molnar, és eltolta maga el l a még érintetlen tálat. A fájdalom egyre er sebben, megsemmisít en sajgott belé. - Nem szabad így gondolnom ezekre a dolgokra. Már nem vagyok professzor. Semmi közöm ezekhez a kérdésekhez. Egyszer , öreg elektrom szerész vagyok a parti flotta m helyéb l, aki m szívet akar. - Miért éppen az én intézetemet választotta? - A néhány orvos közül, akik ezen a féltekén értenek hozzá, maga csinálja a legjobban. Egyébként máshol nem lenne semmi esélyem. Egyszer en nincs pénzem. - Vannak rendes klinikák is… - Tudom, mire akar kilyukadni. Igen, ott talán ingyen is felvettek volna. De alá kellett volna írnom egy kötelezvényt, hogy bármiféle kísérleti módszerbe minden következményével együtt beleegyezem. Ez pedig, ha nem is teljesen nyílt, de valamilyen formája az embereken való kísérletezésnek. Azonkívül milyen biztosítékát adhatnák annak, hogy ezek után a kísérletek után teljes érték ember leszek? Nekem pedig nem elegend csak valahogy túlélni. Úszni akarok, evezni, szaladni a lépcs n, igazán élni akarok. - Megváltozott az érdekl dési köre. Régen hetekig nem hagyta el az intézetet. Szinte már ott lakott. - Nincs semmi jelent sége annak, ami valaha volt. Tudja, mivel foglalkozom most? Automatikus navigációs berendezéseket javítok a hajókon, melyek törmeléket szállítanak kiköt l kiköt re. Na lejár a munkaid , a szabadid t magamnak szentelem. Semmi fejtörés vagy probléma. Id nként egy-egy könyv… - Igen, értem. Jobban örülnék, ha lenne pénze. Számomra egyszer bb lenne. Közönséges beteg… - Viszont akkor biztosan nem fordultam volna önhöz. - Legalább szinte, tanár úr. - Sokáig fontolgattam, eljöjjek-e önhöz. A másik féltekére gondoltam. Ott ezt ingyen csinálják. Valaha, amíg én Molnar professzor voltam, ingyen csinálták volna… Most nehezen lettem volna képes összeszedni az útiköltséget. - Tehát minden lehet séget megfontolt, és én maradtam. - Pontosan. Egberg nem válaszolt. Közben kicserélték a tányérokat. Most zsültet szolgáltak fel, de Molnar már nem vett bel le. Érezte, amint a fájdalom er södik, és kisugárzik a válláig. Egberg nem kínálta. Gyorsan evett magában, és mindketten hallgattak. - Gondolja, hogy most rajtam a sor? - kérdezte végül Egberg. Molnar nem szólt. - Nem tudok ilyen gyorsan választ adni. Meg kell gondolnom… - Csak ne túl sokáig. Még meghalok itt. Nem hiszem, hogy bármi baja is származhatna bel le, még ha utánanéznének is, ki voltam, és mi választott el enyhén szólva minket egymástól. Végül is idejétmúlt dolgok ezek. Mindenesetre a táskámban van az orvosom címe. igazolhatja, hogy maga az a tény, hogy eddig is életben maradtam, amúgy is ellentmond minden várakozásnak. - Jó szakorvos? - Mit mondjak, középkorú vidéki orvos, de az eset sem nehéz. - A címet már magamhoz vettem. Holnap megkapom t le az összes adatot. - Átkutatta a csomagomat. - Mint látja. Egyébként nem személyesen. - Legalább ön is szinte. Ez újdonság. Nem hittem volna, hogy a korral ez is megjön. - Maga mindig rosszul ismert engem, tanár úr. Sohasem támadtam magát személyesen, csak a nézeteit. - Az eredmény ugyanaz. De ne hánytorgassuk fel ezeket a dolgokat. - Helyes. Kávét iszik? Szerintem nem árthat meg. - Egyetértek. - Akkor menjünk át a dolgozószobámba. A kávé és a konyak már egy alacsony asztalkán várt rájuk a hatalmas, b rrel bevont fotelok mellett. Éppen olyan sárga, homályos lámpa világította be a szobát, mint minden más helyiséget. A szoba mélyén, a félhomályban Molnar egy irányítópulthoz hasonló hatalmas szerkezetre lett figyelmes. A pult sötét volt, csak egy piros fénypont villogott majdnem a szélén. - Elnézést, tanár úr, egy pillanatra. Valami azért történik ebben az intézetben. - Egberg a pulthoz lépett, amelyen abban a pillanatban gyulladt ki két er s, nappali fényt árasztó lámpa. A képerny n egy fehér hajköt s
emberi fej jelent meg. - Mi újság, Dorn? - kérdezte Egberg. - Minden rendben. Csak a tizenhatos nyugtalan. Ezért zaklattam. - Próbálkoztál polarizált feszültséggel? - Igen. Nem segít. - Jól van, mindjárt megnézem - mondta Egberg, és elfordította a képerny t úgy, hogy Molnar nem láthatott semmit. Benyomta a kapcsolót, és Molnar monoton, mély, szinte nem emberi vijjogást hallott. Felállt, és vigyázva, hogy ne rúgjon az asztalba, a pulthoz lépett. Egberg neki háttal a képerny fölé hajolt. Magasabb volt Molnarnál, és eltakarta a képerny egy részét. A kép másik oldalán viszont Molnar egy n vagy gyermek kezét vette észre. A tenyér szétnyílt és görcsösen összerándult; azután látta az alkart, majd egy fémhálót, amely a tenyér görcseinek ritmusában kifeszült és elernyedt. Egy pillanatig nézte a kezet, azután rápillantott a képerny közepére. Ott egy hatalmas, áttetsz burában úszott az agy. Nem tévedhetett, idegsebész volt. A vijjogás hirtelen félbeszakadt, a képerny elsötétült. Egberg megfordult, és felülr l nézett a szorosan el tte álló Molnarra. - Ez egy agy volt - mondta Molnar. - Természetesen. - És egy emberi kéz. - A kéz emberi volt, de az agy majomtól származott. Emberi kezet, vagyis a majom végtagjainál fejlettebb berendezést irányít. Kett s hibrid rendszer. Egberg eloltotta az irányítópult lámpáit, és Molnar most már csak a fotelokat, asztalkákat és a g zölg kávét látta. - Tessék, foglaljon helyet, tanár úr. Egy igazi tudós mindig kíváncsi, nem igaz? - De minek… ez a rendszer? - A legegyszer bb szolgáltatásokhoz… kabátkiadás a ruhatárban, cukorka papírba csomagolása. Hasznos mindenütt, ahol nincs szükség túl sok gondolkodásra, de az emberi kéz ügyes… vagy hasznos lehet. Ha elutaznék az szi neuronikai kongresszusra, felállítanám a bejárat mellett ezt a cyborgot és minden belép vel kezet fogna. - rült gondolat. - Igaza van. Ha nem is a legízlésesebb csomagolásban, de százszázalékos reklám. Sajnos nem utazom a kongresszusra… Szótlanul itták a kávét. "Kár volt idejönnöm - gondolta Molnar. - Tudhattam volna, hogy nem ad m szívet. Most biztosan azon töri a fejét, hogyan utasítson vissza anélkül, hogy megsért djek, és ne furdalja a lelkiismeret. Bár érezhet egyáltalán egy ilyen ember lelkiismeret-furdalást bármi miatt, amit tett, s még inkább, amit még meg sem tett?" Azután a saját vaságyára gondolt, a lakása falain hemzseg rovarok zümmögésére és a tengerre kiúszó hajók szirénáinak vijjogására. - Azt hiszem, visszamegyek a szobámba - mondta -, és holnap elutazom. - De tanár úr, nem fejeztük be a beszélgetést. - Félek, hogy az eredménye már amúgy is eld lt. - Hiszen még nem válaszoltam önnek. - Ebben a percben számomra nincs jelent sége. - Az embert minden este kétségek kerítik hatalmukba, amelyek azután reggelre szertefoszlanak. Jó éjszakát, tanár úr! A titkárn m elkíséri. - Az, amelyik elhagyja a szandálját… - Igen. Ön jó megfigyel , tanár úr - tette hozzá egy pillanat múlva. Mag már az ajtóban állt. - Jó éjszakát! - mondta Molnar, és kiment Mag után. Amikor egyedül maradt a szobájában, megpróbálta kinyitni az ablakot, de mint korábban, most sem sikerült. Ki akart nézni a folyosóra, és segítségül hívni Magot, de az ajtó sem engedett. És akkor villant át az agyán el ször, hogy innen már nem kerül ki. Hívhatta volna Magot vagy Egberget, de amikor eszébe jutott a dolgozószobában álló pult és a rajta villogó piros lámpa, elment t lük a kedve. Kopogásra ébredt. Diszkrét kopogásra az ajtón, mint rendes házakban. Az ablakon túl sütött a nap, és kezdetét vette az e tájon mindennapos, kés délutánig tartó h ség. - Igen, tessék - mondta, és a leped be burkolt plédet, amellyel takarózott, felhúzta az álláig. Mag lépett be, és reggelivel megrakott tálcát hozott. A férfi kávéillatot érzett. - Köszönöm. De miért a kisasszony és nem amaz… - Én gondoskodom önr l. Azt hittem, jól ellátom a feladatomat. - Ragyogóan. Megkérném még, hogy nyissa ki az ablakot. - Most nagy a h ség, és a leveg tele van porral. Talán majd este… - Este már próbáltam. - Á, akkor ez biztosan elkülönít szoba. - Elkülönít ? Nem válaszolt.
"Zavarban van - gondolta Molnar -, fél, hogy túl sokat elárult." - Nem akar válaszolni, Mag? - Kérdezze meg Egberg doktort. Végtére is a barátja… - Hogyne, természetesem megkérdezem. A lányt most látta el ször nappali világításnál. Akkor, a kapunál túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy alaposabban megnézze. Igazán szép lány. "Azok közül való, akik lehet leg nem hívják fel magukra a figyelmet, elvegyülnek a szürke tömegben" - gondolta, és valami meghatározhatatlan szomorúságot érzett, ami a legutóbbi években olyankor fogta el néha, amikor hasonló lányokkal találkozott. - Reggeli után visszajövök. Egberg doktor szeretné látni magát. Rábólintott, már a tálca fölé hajolva. Megvárta, míg kimegy, azután az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Az ajtó engedett az után a rövid pillanat után, amelyre az elektromechanikus irányításnak volt szüksége a döntés meghozatalához. Azután visszatért a reggelihez. Éhes volt, és érezni akart valamit a gyomrában, miel tt nekivágott volna a rá váró több kilométeres útnak. Még megborotválkozott, összeszedte a holmiját, és a táskába csúsztatta. Elszánta magát. Kilépett a folyosóra, majd le a lépcs n. Számításainak megfelel en nem találkozott senkivel. A kapuhoz vezet sétány most teljesen árnyékba borult, mert a napot eltakarta a ház. Kimért léptekkel ment, melyeket gondolatban számlált. Nem túl lassan, és nem is gyorsan. Amikor a kapuhoz közeledett, elé jött a kapus. "Ugyanaz, aki tegnap volt" - gondolta Molnar. Ki akarta kerülni, de az megfogta a karját. - Hová? Nem szabad. Nem válaszolt, hanem szabad öklével teljes er l gyomorszájon vágta amazt. Már az ütés pillanatában tudta, hogy amit eltalál, nem emberi test. A kapus meg sem rezdült. Még a kifejezése sem változott meg. Molnar csak azt érezte, amint a kapus ujjai, mint valami vasmarok, elnyomorítják a karját. Leejtette a táskát. Amaz enyhén mellbe bökte és elengedte. Molnar összecsuklott. - Nem szabad - ismételte a kapus. "Kijutok innen, ki kell jutnom!" - hajtogatta magában Molnar. Egy lépést akart tenni a kapus felé, de nem volt képes. Úgy beléhasított a fájdalom, hogy elsötétült el tte a világ. Nem akart elesni. Összeszorította a fogát. "Elmúlik, mindjárt elmúlik." - Azután már csak a feny fák csúcsát látta. Meg sem érezte az ütést, ahogy elesett. A feny fák csúcsai elmosódtak, és egyre jobban összefolytak az ég hátterével. Amikor kinyitotta a szemét, Egberg hajolt föléje. A fájdalom, amelyet jól ismert, és amelynek jelentkezését tévedhetetlenül felismerte, megsz nt. Csak a b re égett valahol a mellkasán. Odanézett, de álláig be volt takarva, és túl gyenge volt ahhoz, hogy megmozduljon. - Már minden rendben - mondta Egberg. - Szerencséje volt, tanár úr. - Szerencsém?… - Ha nem lett volna itt az intézetben, már nem élne. Így a majdnem elkéstem. - Szóval ez volt a vég. - Igen. - És most? - M szíve van. - Tehát mégis? - Az életét mentettem. - Remélem, minden rendben lesz. - Én is. A beszéd fárasztotta. Mozdulatlanul feküdt, és a mennyezetet nézte. Egberg sem szólt. Molnar várta, hogy elmegy. - Négy vagy öt percig tartott talán, míg megindult a vérkeringése - mondta még. "Még néhány perc, és elpatkoltam volna - gondolta Molnar. - Egy emberi roncs, melynek agysejtjei megsz ntek m ködni." Egberg habozott. - Könnyelm volt, tanár úr, a maga szívével… - Ki akartam jutni. Elmenni innen - mondta halkan Molnar. - Szólhatott volna róla. - És ott maradhattam volna a bezárt szobában… elkülönít ben, ahogy maga nevezi. - A blokád véletlenül kapcsolódott be éjszakára. "Tehát Mag elmondta neki" - gondolta Molnar. - Nem hiszek az ilyen véletlenekben, Egberg. - Képtelen vagyok önt meggy zni. De amint látja, kétségei mégis alaptalanok voltak. - Nem tudom. - Végtére is életben van! - Ez tény… Egberg habozott, mintha még akart volna valamit mondani, de nem szólt semmit, és kiment. Molnar lehunyta
a szemét. "Most jó néhány napig nem fogok tudni kijutni innen - gondolta. - A seb gyógyulása még a jelenlegi módszerek mellett is eltart egy darabig. És mégis megmentett. Ilyen körülmények között senki, még jómagam sem tehettem volna szemrehányást, ha meghalok. Úgy látszik, mégiscsak akart nekem adni m szívet." De amint az elreteszelt ajtókra gondolt, nem volt benne olyan biztos. Azután elaludt. Éjszaka szomjúságra ébredt. A szobában sötét volt, és csak egy kis éjjelilámpa világított az ágy mellett álló asztalkán. Annak fényénél látta meg Magot. Abban a nem túl kényelmes fotelban ült, amelyben az el napon. Félálomba merült. - Mag, Mag kisasszony… - halkan szólt hozzá, de a lány felébredt. - Hogy érzi magát? - kérdezte suttogva is. - Kit en - próbált rámosolyogni. - Innék egy pohár vizet. - Tessék- nyújtott át egy bögrét. A folyadéknak narancslé-íze volt valami kiegészítéssel, aminek az ízét nehéz lett volna meghatároznia. - Fáj? - kérdezte a lány. - Már nem. - Gyorsan heged. Este megnézte önt Egberg doktor. - Fel sem ébredtem? - Brotkas-preparátum hatása alatt áll. Nagyon eredményes szer - tette hozzá. - Amint látom, ön képzett ápolón is. - Titkárn , asszisztensn és minden. Kíváncsi vagyok, mi lesz a maga szerepe. - A szerepem? - Hát igen. Végtére is ön Egberg farmjának legújabb objektuma. Mi így hívjuk egymás között az intézetet. - Nem értem. - Nem beszélt magával? Ösztönösen nemet akart inteni, de arra gondolt, hogy akkor semmi többet nem tudna meg t le. - Csak említette - mondta. - Biztosan érdekesebb feladatot kap majd, mint az enyém. Ön professzor. Valamikor Egberg kollégája volt… - S t, a f nöke. - Hát ez az. Megkapja az intellektronikai osztályt. Egy hónapja nincs f nöke. - Hát az el … elutazott? - Elutazott… - Valami furcsa hanghordozással ismételte Mag, amit nem tudott meghatározni. - Nem, egyszer en meghalt. - Mi történt vele? - A bunkerban találtunk rá. A bunker belsejére nem hat az elektromágneses mez . Tudja, két méter vastag vasbeton falak. Árnyékolják, és az energia nem hatol el oda. - Milyen energia? - Ami a szívet hajtja. Neki ugyanaz volt, ami magának. - Nem értem - mondta Molnar, pedig már kezdte érteni. Lehunyta a szemét, és furcsa görcs szorította össze a gyomrát, mint amikor egyszer egy nagy hajó rakodása közben a hullámok kibillentették helyükb l a ládákat, és azok a magasból lezuhanva körülötte törtek pozdorjává. - Alszik? - kérdezte Mag rövid hallgatás után. - Nem. Kialudtam már magam minden id kre - hallgatta a saját hangját, és csodálkozott, hogy olyan hétköznapi. - És ide eljut az az energia? - kérdezte. - Természetesen. Az egész intézetre és fél kilométeres körzetére hat a mágneses mez . - És azon túl? - Mi azon túl? - Ha ki akarok menni az intézetb l a tengerpartra, vagy a városba akarok utazni? - kérdezte, pedig tudta a választ, de hallani akarta ett l a lánytól, aki olyan közönyösen beszélt minderr l. - Nem mehet. Az maga a halál. Hiszen tudja. Aláírta a kötelezvényt, méghozzá közjegyz el tt és az egész mulatságos ceremóniával együtt. - Semmit sem írtam alá. Mag egy pillanatig magába merült, aztán halkan mondta: - Nem volt rá id . De alá fogja írni. Egyszer formalitás. Mondani akarta, hogy nem írja alá, de eszébe jutott az a dolog a kinyithatatlan ajtókkal, és nem szólt semmit. - Végtére is ezért jövünk ide mindannyian - tette hozzá Mag zsörtöl dve. - Én, miel tt idejöttem volna, titkárn voltam egy exportvállalatnál Buenos Híresben. Az igazgatóhelyettes titkárn je - tette hozzá büszkén. - A vállalat központjának tizenkettedik emeletén dolgoztam. Trotam and Co. Ismeri ezt a vállalatot? - Nem. Sohasem jártam Buenos Airesben. - Azok voltak a szép id k. Szombatonként a tengerhez utaztunk… Tudja, itt leginkább az úszás és a tenger hiányzik nekem. Néha, ha fúj a szél, érzem a szagát. Ide nincs messze a part. - Tudom.
- Maga ezt még nem érzi. Csak néhány hónap múlva kezd dik, néha egy fél év múlva… - Mi? - Nehéz ezt megmagyarázni. Talán nyugtalanság. Hogy el akar utazni, feltétlenül elutazni… - Honvágy? - Nem, haza, a közeli hozzátartozókhoz, általában az emberek után kezdett l fogva vágyakozunk. De ez más, nehezebb meghatározni, valahogy elemibb erej . Kár is err l beszélnem önnek. - Miért? Szeretnék többet tudni róla. - Én nem tudtam. Nem képzeltem, hogy így lesz. Néha az az érzésem, nem jöttem volna ide, ha ezt tudom. - Akkor pedig?… - Biztosan nem élnék. Vagy legjobb esetben tolókocsiban. Akkor nagyon féltem ett l, jobban, mint a haláltól. El tudja képzelni? Nézni a járókel ket, a többi lányt, a munkába men embereket azzal a tudattal, hogy mindebb l ki van rekesztve… mindörökre. Nem volt más megoldás, mint itt maradni. Tudok járni, dolgozom, néha még úszom is a medencénkben. Az úszás már nehezebben megy, mert a lábam kissé merev, különösen a lábfejek. - Más lehet ség nem volt? - Nem. A legkiválóbb szakorvosoknál voltam. Még a másik féltekén, Európában is. A fiúm küldött. Családi házra gy jtött. Rendes, jókép fiúm volt, el akart venni feleségül, de Egberg csak magányosokat vesz fel. Egyébként nem tudom, amúgy hozzá mentem volna-e. Nem volt az egésznek semmi értelme. - És hogy került ide? - Az egyik orvos említette, akinél akkor voltam, amikor már a légutakat támadta meg a betegség. Azt mondta, hogy Egberg szanatóriuma az egyetlen hely, ahol segíthetnek rajtam. De azzal a fenntartással mondta, hogy nem ajánlja, csupán tájékoztat róla. - Egberg kért pénzt? - Nem. Az eset túl egyedi volt. Azt mondta, csak kísérleti jelleggel vállalhatja. A sikert nem garantálta. Meg kell hagyni, nem volt valami biztató. - És beleegyezett? - Mit tehettem volna? Végigcsináltatta velem az összes formaságot, aláírtam minden meghatalmazást és tanúsítványt és… itt vagyok. Ön is látja, élek. - És ? - Ki? - Hát a bunkerban. - Ja, Bertold. is mindent aláírt. Egyszer en nem volt pénze. Neki csak a szívével volt baja. - Ki volt? - Elektromérnök. Már id sebb ember. Egyszer mesélte nekem, hogy még emlékszik azokra az id kre, amikor minden áramkör külön tranzisztorból állt. - És sokáig élt? - Néhány évig. Már itt volt, amikor én jöttem. t még kedveltem is. Olyan nyugodt, kevés beszéd ember volt, mintha nem is létezett volna. Rendszerint a m szerei között üldögélt, még az ebédnél sem jelent meg mindig. Akkor sem jött ebédelni, azután a bunkerban találta meg Josph. Bertold tudta, hogy a bunker belseje számára a halál. - Mintha túlságosan eltávolodott volna az intézett l? - tette fel a kérdést szándékosan, annak ellenére, hogy a választ már ismerte. - Nem egészen, a bunkerban hirtelen szakad meg a mágneses mez . Jó az árnyékolása, és… olyan, mint amikor hirtelen megáll a szív. Így magyarázta Egberg, amikor egy alkalommal figyelmeztetett rá. Viszont kikerülni a mágneses mez l, az lassú haldoklás. A töltés méterr l méterre apránként csökken. - És beleesett a bunkerba? - Úgy látszik, lecsúszott a lejt n. Van ott valami lejt - tette hozzá. - Rosszul lett, miel tt ki tudott volna jönni, ezt állítja Egberg. - És ön? - Mit én? - Hogyan vélekedik a dologról? - észrevette, amint a lány ösztönösen a képerny be nézett. - Hogy én? Hát rosszul lett. Öreg ember volt. Talán így esett-tette hozzá halkabban. Nem inna valamit? kérdezte. - Nem, köszönöm. - Lehunyta a szemét. Az öregre gondolt, aki meghalt a bunkerban, mert a m szíve nem jutott energiához az intézetben keltett mágneses mez l. Eszébe jutott még az esés a kapu el tt, amit már nem érzett, és a feny fák csúcsai, amint elveszítik körvonalaikat, összefolynak az ég hátterével. Azután elaludt. Néhány nap múlva már járkált a szobában, az ágytól a fotelig. Egberg naponta kétszer jött hozzá Dorn, a hallgatag asszisztens kíséretében, akit Molnar annak idején a vacsora után látott a képerny n. Úgy viselkedett,
mint egy orvos, közönséges orvos; Molnar testh mérsékletér l, vérnyomásáról és légzésér l beszéltek. Molnar azon morfondírozott, mikor közli végre Egberg, hogy a farm új szerzeményének tekintheti magát, de amaz csak megnézte a varratot, és továbbment. Molnar várt. Még gyenge volt, túlságosan gyenge. Néha csak Dorn jött hozzá, de Mag soha. Molnar nem érdekl dött utána. Átgondolt minden lehet séget, és nem kérdezett semmit. Ha a lányt azért nem láthatta, mert Egberg, aki minden beszélgetésüket kihallgatta, úgy találta, hogy túl sokat árult el, nem lett volna értelme érdekl dni utána. Viszont ha távolmaradása csak véletlen, a jöv ben olyan információkat szolgáltathat, amilyeneket sem Egbergt l, sem Dorntól nem tudhatott volna meg, mert Dorn szinte sohasem beszélt. Csak egyszer szólt teljesen váratlanul Molnarhoz, amikor piros ceruzájával új adatokat írt fel a beteglapra: - Egy id ben tanultam a könyvéb l, tanár úr. - Igazán? - Az új kiadásból. Akkor jelent meg, amikor még orvostanhallgató voltam. Molnar emlékezett erre a kiadásra. A kiadó csak néhány hónapos keresés után talált rá. Jól emlékezett a kiadó képvisel jére, sötét ruhában jött, fekete aktatáskával, amelyb l el re elkészített szerz dést húzott el , amint leült a helyenként kiégetett m anyag terít vel letakart asztalka mellé. A homlokáról patakzott a veríték. Fehér zsebkend vel törölte meg az arcát minduntalan, és egész id alatt nem volt biztos benne, hogy azzal az emberrel ül-e szemben, az idegsebész-professzorral, akinek a könyvét a kiadó ki akarja adni. Kés bb Molnar kapott egy csekket, ami az helyzetében vagyonnak számított, és vásárolt bel le egy motorcsónakot. Ett l fogva saját csónakján halászott, és a férfiak, akikkel együtt dolgozott, irigyelték érte. - Emlékszem arra a könyvre - mondta Molnar. - Amikor kiadták, az volt a véleményem, hogy találhattak volna jobbat is, de újabbat egész biztosan. - Jó könyv volt-felelte Dorn. - Ma már más a helyzet, de akkor egészen jó volt. Ön szerint is? - Nem tudom, nem vagyok képes megítélni. Most már ilyen könyvet sem tudnék írni. Hát még ha igazán kellene valamit csinálni. - Szerintem ezt nem lehet elfelejteni, ahogy az úszást vagy a kerékpározást sem. Persze csak azok nem felejtik el, akik azért csinálják, mert életükben semmi mást nem akarnak csinálni. - Én is így hittem, de már évek óta mással foglalkozom - mondta Molnar. - Egyébként az akaraton kívül gyakorlatra is szükség van, ami csak úgy képzelhet el, ha az ember nap nap után dolgozik hónapokon, éveken át. - Nem akartam megbántani, tanár úr - mondta Dorn. - Egyébként maga most is képes lenne. - Már nem. Túl öreg vagyok. Maga pedig túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértse. - Mégis azt hiszem, nekem van igazam. - Vagy talán nincs más választása. - Hogy értsem ezt? - Hát mi mást tehetne, mint objektum Egberg farmján? - Én… én nem vagyok objektum. Csak itt dolgozom. De itt lakik, és mindig itt van. - Szerintem, tanár úr, ha egy fiatal orvos egész életre elegend tudást akar szerezni, néhány évig úgy kell dolgoznia, ahogy én teszem: állandóan a munkahelyemen tartózkodom, és mindent megcsinálok. - Maga orvosnak tartja magát?! Ne tréfáljon, fiatalember. Kísérletez , a legrosszabb fajta kísérletez , amilyen valaha is létezett. A saját fajtáján, embereken végez kísérleteket, akik a barátai, szülei, gyermekei lehetnének. Agyátültetések, személyiségcserék. Az ember egyik napról a másikra megsz nik önmaga lenni, akkor vakarja a fülét vagy szomjazik, amikor maga megnyom egy gombot. Undorodva elfordul szeretteit l, vagy képes elvágni a szerelme nyakát, ha maga az ujjával elvégzi a megfelel mozdulatot. - Túloz, tanár úr! - Nem, én csak az igazat mondom, méghozzá a teljes igazságot. Mindent, amit ezekr l a kísérletekr l gondolok, és az olyan emberekr l, mint maga. Nem hamisítom meg ezt az igazságot, mint maguk. Dorn nem válaszolt. Fehér köpenye zsebébe csúsztatta a ceruzát, amit addig az ujjai között forgatott, és kiment a szobából. "Most majd elgondolkozik azon, amit mondtam neki - gondolta Molnar -, persze csak ha az olyan emberek, mint , egyáltalán elgondolkoznak azon, amit csinálnak." Kés délután kiment a kertbe, és amíg meleg volt, bebarangolta a sz k sétányokat a s bokrok között, melyeket akkor telepítettek ide, amikor az intézetet építették. Amint sz nt a h ség, leheveredett a f be, vagy hanyatt feküdt a medence k padkáján, és az eget fürkészte. Múltak az órák, és amikor szürkülni kezdett, visszament a szobájába, ahova Josph hordta a vacsoráját. Sok id múlt el. Josph néha elutazott egy kis, ponyvával takart teherautón, és ilyenkor Mag hozta a vacsoráját. A tálcát letette az asztalra, néha megkérdezte, hogy érzi magát, de már az ajtóban, kifelé menet. Nem nézett a képerny re, sem a televíziós kamerák pikkelyes lencséire, de Molnar anélkül is tudta, hogy a lencsék Egberg vagy Dorn szemével néznek rájuk. Csak Josph t nt közömbösnek, de 6 nem volt objektum, hanem normális ember, akinek a világa nem az intézet kerítésénél végz dött. Ügyes volt, er s, és ugyanazt a cigarettát szívta, amit valaha Molnar. Füstjét a szobában hagyta,
amikor kiment, és illatát még éjszaka, álmában is érezte. Egyszer elvett egyet a cigarettásdobozból, amit Josph a tálcára tett. Gyufát keresett, de nem volt nála. Josph felkattintotta hatalmas benzinöngyújtóját, és Molnar szájában érezte a cigarettafüst ízét. - A doktor nem engedi, mi? - kérdezte Josph. - Magamtól szoktam le róla. - Én nem bírom megállni, hogy ne dohányozzak. Egyszer megpróbáltam. Ez a cigaretta pedig egész jó. A városban veszem, nagyban, csempészáru. - Ahhoz oda is kell utazni. - Nincs miért irigykednie. Vacak lyuk az egész. - Messzebbre is mehet. Kocsival semmi sincs messze. - Nem, a doktor nem engedi. Mindannyiunknak állandóan itt kell lennünk, a helyünkön. - És maga? - Régebben eljárt a családjához, nem messze innen, ötven kilométerre. Most már sem megy sehova. - Miért? - Nem tudom. Állítólag elvált a feleségét l. - Ez biztos? Valóban elvált? - Nekem nem árulja el - emelte fel a tálcát Josph. - Maga még nem unta meg ezt a helyet? - Talán egy kicsit. De ez a munka jó. Valahol kell dolgozni. - Elég sok munkája van. - Mindent nekem kell csinálnom. Láthatja. - Magának sokféle képesítése lehet. Ez az intézet olyan, mint egy gyár, legalábbis a felhasznált energia tekintetében. - Azért ne túlozzunk. Inkább távirányítás és távközlés. Nincs szó olyan nagy energiákról. Azonkívül a különleges berendezéseket id l id re kintr l érkez szakemberek ellen rzik. - Szeretném egyszer megnézni a készülékeiket. - Sajnos az lehetetlen. E téren szigorú el írások kötnek. A legkisebb meghibásodás is a kísérletek jó részének újrakezdéséhez vezethet. Nem is szólva a bioanyagról, ami itt elég drága mulatság. Természetesen kett s biztosítással dolgozunk. - Saját biztonsági aggregátor? - Igen. - Hát persze. Kis energiafogyasztás esetén az a legegyszer bb megoldás. Josph figyelmesen fürkészte Molnart. - Azt mondják, maga idegsebész. - Sok mindent beszélnek, de az én szakmám sokkal közelebb áll a magáéhoz, mint gondolná - mondta, anélkül hogy megfontolta volna, amit beszél. Már valami másra gondolt: az intézet kis energiafogyasztására, és megértette, hogy vagy Egberg, vagy Josph hazudik. "Ennek utánajárok" - gondolta, és már tudta is, hogyan csinálja majd. Észre sem vette, mikor ment ki Josph. Másnap Maggal találkozott a kertben. Észrevette a lányt, aminyi a sétányon ment a ház felé. - Mag… Volna egy kis ideje? - hívta. A lány bizonytalanul megállt. - Csak egy percre… - lépett hozzá. - Már az irodában kéne lennem - mondta bizonytalanul. - Talán nem alkalmas itt beszélgetnie velem? - Szó sincs róla, miért gondolja? - Úgy veszem észre, mostanában ritkán találkozunk. - Sok dolgom van. - Nem veszem igénybe sok idejét. Csak egyet szeretnék tudni. Érezte-e már személyesen a mágneses mez gyengülésének következményeit? - Én nem, de Bertold… - Ne beszéljünk most Bertoldról. Maga még sohasem érezte? Szédülést a félig árnyékolt helyiségekben vagy valami ilyesmit? - Nem. Miért? Molnar várt a válasszal. - Megmondom - határozta el magát végre. - Az a gyanúm, hogy a mágneses mez egyáltalán nem létezik. - Hogyhogy? - Egész egyszer en nincs. Vagyis csak a maga és a farm más objektumainak, ahogy maguk mondják, képzeletében létezik. Meg kell hagyni, hogy Egberg ötlete remek a maga egyszer ségében. - Nem egészen értem… - Pedig egyszer ! Mondja, maga nem szökött volna meg minden kötelezvény ellenére, ha nem lenne ez a mágneses mez ? - Dehogynem, persze hogy megszöktem volna. Á… értem már! Ön szerint képes volt erre? Bebeszélt nekünk egy mágneses teret, ami nincs is?
- Biztosan. Ön félreismeri a f nökét. Én már régóta ismerem t. - És biztos benne, hogy ezt tette? - Nem… szintén szólva nem vagyok benne biztos. Ezért szeretném kérni, hogy vegyen részt egy kísérletben. - Miben lehetnék én a segítségére? - Lemerülne a bunkerba, Mag, csak rövid id re: két-három percre. Ha semmi baja nem esik, ön szabad. A lány mélyen a szemébe nézett. Molnar arra gondolt, sokkal megfontoltabb, mint képzelte. - Én azt hiszem, a bunker belseje maga a halál. Márpedig meghalni nem akarok. - Itt akar maradni élete végéig? Néhány napja… - Akkor rossz napom volt. Néha el fordul velem. De én élni akarok, akár itt is, ha másképp nem lehet. - Ide figyelj, Mag. Halálról szó sincs. Én tartani foglak kívülr l. Egyszer en kihúzlak onnan, ha elveszíted az eszméletedet. Egy másodperc alatt nem lehet meghalni. Kötelet kötök rád, és kihúzlak. - Másképp nem lehet kipróbálni? - Nem lehet. Tehát? Nem válaszolt. A sétány közepén állt, és Molnar tudta, hogy el bb-utóbb jön valaki, aki félbeszakítja ezt a párbeszédet, amit be kellett fejeznie. - Ez jó lehet ség a te számodra is. Rajtam kívül senki nem veszi a bátorságot, hogy megpróbálja. Ti itt mindannyian féltek Egbergt l. Ne tiltakozz! Márpedig ehhez a kísérlethez egy személy nem elegend . Gondolj csak Bertoldra. Ha akkor valaki kihúzta volna, a mai napig élne. De egyedül próbálkozott. - Ó is megpróbálta? - Azt hiszem. Rá kellett jönnie arra, amire én rájöttem. - Félek, de megpróbálom. Ha nem sikerül, téged furdaljon majd a lelkiismeret miattam. Azt hitte, elmosolyodik, de a lány ugyanolyan fürkész tekintettel nézett rá, mint az el bb. - Mikor akarsz hozzálátni? - kérdezte még. - Mindjárt. Lehet? Hoztam magammal kötelet. - Rendben van. Csak másik ruhát veszek fel. - Minek? - Hogy ha nem sikerülne. Ez nem a legszebb. - Ugyan Mag, légy okos. Gyerünk! Most rámosolygott. - Rendben. Ne aggódj! Én nem fordulok vissza. Leereszkedem, ezt már elhatároztam. Külön-külön mentek vissza az intézetbe, és az alagsorba vezet lépcs nél találkoztak. H vös volt, és Molnar orrát megcsapta a nedves pince dohos szaga. A lépcs széles volt, és mellette betonlejt húzódott. Ez a lejt egy félkör alakú nyílásban végz dött a bunkernál, amin át az izotópos preparátumokat szállító kocsik gurultak be. Már el leg járt ott, és a kötelet egy bálába rejtette. Jó er s tengerészcsomóval összekötött két függönyzsinórt a szobájából, az volt a kötél. Hajnalban vágta le, amikor még éppen csak szürkült, és feltételezte, hogy akik figyelhetnék, még alszanak. Mag még a csomót sem ellen rizte. Molnar átkötötte a lány derekán, hogy az alig tudott lélegzetet venni, azután megrántotta a kötelet néhányszor, elbírja-e a terhet. Fel akarta emelni a lányt a kötélnél fogva, ahogy eredetileg tervezte, de nem volt elég ereje hozzá. - Kész - mondta. A lány nem habozott. Mélyen leereszkedett a bunkerba, míg a kötél engedte. Most várt néhány másodpercet. - Mit érzel? - kérdezte Molnar. - Azt hiszem, semmit. Csak melegem van. - Az csak az ijedségt l… Az órájára pillantott. Eltelt egy perc. - És most? - Semmit. Tényleg semmit. Amikor a lány öt perc elteltével kimászott a bunkerból, már tudta, hogy igaza volt. - Gy ztünk, Mag mondta, miközben eloldozta a kötelet. A félhomályban látta a lény arcvonásait. - Tehát szabad vagyok?… - mondta lassan, nehezen ejtve ki a szavakat. - Igen. - Ez… ez nagyszer ! - Hirtelen megfordult, és a lejt n felszaladt a kijárat napfényben úszó téglalapja felé. Molnar összecsavarta a kötelet, elrejtette az izotópos csomagok között, és felment Mag után a lépcs n. Félúton, a lejt n egy fél szandált pillantott meg. Tehát nem volt mágneses mez . Most akár átmehetne a kerítés másik oldalára, és eljuthatna a városba. Valamelyik hajó biztosan felvenné, és öt-hat napon belül otthon lehetne, ha id közben ki nem adták a szobáját. De Bertold meghalt, és ez nyugtalanította. Nem volt már fiatal, és sohasem cselekedett elhamarkodottan. Elhatározta, hogy megismétli a kísérletet. "Lemászom, és Mag fogja a kötelet - gondolta. - Csak elég er s-e ahhoz, hogy kihúzzon, ha esetleg mégis elveszítem az eszméletemet?" Úgy döntött, hogy vacsora után még megfontolja a dolgot. De vacsora után bejött hozzá Egberg. - Azt hiszem, tanár úr, el kell beszélgetnünk egymással - mondta, és leült a fotelba, amelyb l el leg Molnar holmiját arrébb tette.
- Már hosszú ideje várok erre. - Korábban nem tudtam, mert nem ismertem még a kivizsgálás és a tesztek eredményét. Most már teljes képet kaptam a szervezetér l. - Teljes képet? - Igen. Rendkívül alaposan megnéztünk mindent. Kiderült, hogy a döntésem helyes volt. Az ön szervezetének jelenlegi állapota nem teszi lehet vé önálló m szív beültetését. - Hogy értsem ezt? - Az ön szívét ebben a pillanatban küls energiaforrás m ködteti, amely az intézet mágneses térgenerátorából származik. Ezért nem hagyhatja el az intézetet. - És nem tervezi automatikus szív beültetését? - Nem. - Szeretem a világos választ. De ez jogtalan eljárás. Nem egyeztem bele ilyen m tétbe. - Az életét mentettem. Olyan m szívberendezést választottam, amilyen éppen kéznél volt. Éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ennek alapján egyetlen bíró sem ítél még csak pénzbírságra sem. - De jogomban áll kicseréltetni ezt a szívet. - Természetesen. Ha megvásárolja az automata készüléket, és megfizeti a beültetéséhez szükséges szolgáltatások árát. - Ez nem áll módomban. Ezt maga is tudja, Egberg. - Tudom. - Hát akkor meddig akar engem az intézetben tartani? - A szívét nem kapcsolhatom ki, tanár úr, mert az az életét veszélyeztetné, és mint ilyen, büntetend cselekmény. Természetesen átadhatnám valamelyik állami intézetnek, de ez, tekintettel távoli múltra visszatekint ismeretségünkre, nem jöhet számításba. - Tehát életfogytiglan? - Beszéljünk nyíltan, nincsenek távoli kilátásai, professzor úr. - Minek ez az szinteség? Magám is tisztában vagyok vele. - Nem ok nélkül mondom. A vérkeringés szerveinek többi része és a vesék rossz állapotban vannak. Azonkívül a mája is rákgyanús. Nincs több hátra két-három évnél. - Nem számítottam többre. Molnar felállt, és fel akarta kapcsolni a villanyt. A szobában félhomály volt, és nem látta Egberg arcát, de tudta, hogy a beszélgetés még nem ért véget. - Üljön le, tanár úr. Csak egy pillanat még. Nem zavarok tovább. Molnar megtorpant, és visszaült a helyére. - Szeretnék önnek tenni egy ajánlatot, professzor úr - mondta Egberg, letompítva a hangját. - Átültetném az agyát egy fiatalabb és egészséges, teljesen egészséges testbe. Kísérleti m tét. Ha jól tudom, eddig csak néhány ilyet hajtottak végre a világon. Persze a sikert nem lehet garantálni… - Egberg doktor - szakította félbe Molnar -, maga tréfál velem. Tudja jól, és nem ma tudta meg, mi a véleményem err l… - Elvben, de most az életér l van szó! - Hát mit képzel maga, hogy néhány év vagy évtized ellenében beleegyezem ilyesmibe? Amit maga ajánl, az egyszer en közönséges b ntény. - Szó sincs róla! Az egyik ember meghal, mert az agya elrohad, pedig az egész teste jól m ködik. A másiknak azért keli meghatnia, mert a teste beteg, pedig az agya jól m ködik. E két halálraítéltb l létrehozok egy embert, egy egészséges embert. Teremtek egy embert! Egy embert, aki nem létezett! - Nincs fantáziája, doktor úr. Ez is kóros tünet… És ha ez az új testbe üttetett agy nem akar az új testtel együtt meghalni, és újabb, megint újabb hordozót keres? Mindig húszévesnek lenni, amíg el nem hal az agy; err l maga sem álmodozott soha. Öt-hat hordozó test után el lehet jutni odáig. Fizikai öregség nélkül. Fiatalon, örökké fiatalon az egymást követ testekben. - Túlzásba esik, professzor. Majd ezt is megfelel en szabályozzák… - Ezt mindig lehet mondani, de nem változtat semmit a dolgokon. Él sködés a saját fajtáján, ezt szolgálják a maga kísérletei. - Ezt már hallottam tíz-egynéhány évvel ezel tt. - Láthatja, nem változott a véleményem. És most hagyja el a szobát! Utána sokáig nem tudott elaludni. Arra az emberre gondolt, akinek a testébe Egberg át akarta ültetni az agyát. Biztosan férfiról van szó, fiatal férfiról, akinek elektroencefalogramja olyan elváltozásokat mutat, melyek a halál bekövetkezését el zik meg. Biztosan vannak barátai, családja, olvassa a sporthíreket, és azel tt, ha egyedül akart lenni, jó mélyen beúszott a tengerbe. Molnar átfordult a másik oldalára, azután felállt, és kiment a fürd szobába. Kinyitotta a hideg víz csapját. A fejét a csap alá dugta, és élvezte, amint orrát-fülét elönti a vízsugár. Már mélyen aludt, amikor Egberg megjelent a képerny n, és megkérdezte, mikor látta utoljára Magot. És akkor már tudta, hogy egyedül ereszkedik majd le a bunkerba. Másnap reggel minden habozás nélkül leereszkedett. Nem tudott tovább várni. Tudta, hogy Egberg
nem áll el a tervét l. Két lépést tett lefelé. Megállt. Érezte, hogy s bben veszi a leveg t. Csak a félelem miatt gondolta. De azután szédülni kezdett, és szorítást érzett; tudta, hogy többé nem jut ki a bunkerból. Amikor felébredt, sötétben feküdt. Gondolkodni próbált, és érezte, hogy ez nagy er feszítést igényel. Emlékezett rá, hogy leereszkedett a bunkerba, és tudta, hogy azóta jó néhány nap eltelt. De az állapota nem volt anabiózis, mert az agya képes volt regisztrálni az id múlását. Azonkívül eszébe jutott még néhány emlékfoszlány, de ezek az emlékek nem voltak valóságszer ek, szertefoszlottak, amint er sebben gondolt rájuk. Normálisan lélegzett, nem érzett fájdalmat. Valaki id l id re megérintette a fejét, majd a vénájába a karján valami folyadékot juttattak. Hirtelen látni kezdett - szemér l levették a kötést. Dorn hajolt fölé. - Lát engem? - kérdezte Dorn. - Látom - válaszolta, de nehezen beszélt, szótagolva. - Jól hall engem? - Igen. Dorn kihúzta a t t a karjából. - Kérem, próbáljon meg felállni. Molnar felállt. Az egész teste merev volt, és nem tudta a mozgását koordinálni. Két lépést tett, és elesett. - Gyengének érzi magát? - kérdezte Dorn. - Nem. Elzsibbadtam. - Ez az egyensúlyzavar miatt van. Néhány napon belül rendbe jön. Most átmegyünk az igazgatói szobába. Dorn kinyitotta az ajtót, és átmentek Egberg szobájába. Egberg nem volt ott. - Megmentettek? - kérdezte Molnar. - Igen. - Hát Egberg? - Levelet hagyott önnek. Tessék, foglaljon helyet. - Dorn a kabátja bels zsebébe nyúlt, és átnyújtott Molnarnak egy lepecsételt borítékot. - Ha jól érzi magát, átmegyek a szomszédos laboratóriumba. Ha szüksége lenne rám, kérem, hívjon. Molnar feltépte a borítékot. A levelet kézzel írták. Tisztelt Professzor Úr! Ez a levél annak a beszélgetésünknek a folytatása, amit már nem tudtunk befejezni. A személy, akinek a testét akkor felajánlottam önnek: én magam voltam. Ebben a percben, ha ön olvassa ezt a levelet, az átültetés sikerült, és ön az én testemnek az agya… - Dorn! - kiáltott fel Molnar. Dorn benyitott. - Tükröt! - Ide készítettem - adott át Dorn egy kis tükröt, és Molnar Egberg arcát látta meg benne. Valahogy más volt az arckifejezése. Hamar rájött, hogy a szemek a sajátjai. Letette a tükröt. Meg vagyok gy dve róla - olvasta tovább -, hogy helyesen cselekedtem. Szervezetének állapotát beszélgetésünk során objektíven jellemeztem. Nálam viszont gyorsan növekv agydaganatot állapítottak meg, úgyhogy sietnem kellett az átültetéssel, ha magam akartam megtervezni és el készíteni a m tétet. Elhatározásomnak két oka volt: az egyik személyes, amit ön bizonyára úgysem ért meg. Mindenesetre, ha elfogadja ezt az átültetést, önre becslésem szerint húszévnyi élet vár, és tudományos munkát végezhet az intézetben, amely az ön tulajdona. Meggy désem szerint ez kiegyenlíti bizonyos tartozásaimat önnel szemben. Személyes ügyeimet nem varrom az ön nyakába. A családomtól elváltam, elszakadtam, és anyagilag bebiztosítottam ket. A feleségem ismeri a dolgok tényleges állását, és az részér l semmi problémára nem kell számítania. Elhatározásom másik rugója az a tény volt, hogy az ön tudományos felkészültsége lehet vé teszi az intézet további fenntartását és mindenekel tt az átültetés szubjektív hatásának megfigyelését. Én azt ajánlanám, vezessen naplót err l a dologról. Természetesen a döntés joga önt illeti meg. Ami a m tét végrehajtását illeti, azt Dorn végezte egy küls asszisztens segítségével. A beleegyezésemet megtalálja a többi akta között, önt pedig "balesetet szenvedett test"-nek tekintettük. Orvosetikai szempontból minden rendben van, bár a törvénykönyv nem ismer agyátültetést ilyen helyzetben. Azonkívül úgy hiszem, bármiféle más ellenvetés, amit döntésemmel szemben felhozhat, annyiban indokolatlan, hogy ha ön nem egyezik bele, bármikor likvidálhatja az átültetést, és meghalhat. A kevésbé lényeges kérdések közül még egyet kell tisztáznom. Az, hogy leereszkedett a bunkerba, bizonyítja, hogy nem hitt az ön m szívét is m ködtet , intézetemben fejlesztett mágneses mez ben. Nos, az ön feltételezései helyesek voltak, ilyen mágneses mez nem létezik. Az ön szívét egy hasadó anyagokat tartalmazó elem m ködtette, amelyet a szívével együtt ültettünk be. Viszont a szív munkájának ritmusát kívülr l szabályoztuk az intézet generátora által fejlesztett impulzusok segítségével, vezeték nélkül. Amikor belépett a bunkerba, a szabályozás megsz nt. Ennek hatását személyesen érezhette. Meg kell mondanom, számítottam rá, hogy leereszkedik a bunkerba, és már ott vártunk önre. Tulajdonképpen mikor Mag megszökött, akkor vált számomra minden világossá. A bunker mellett talált kötelek csak meger sítettek meggy désemben. Azt azonban ön nem tudhatta, hogy Mag, akibe gerincvel t ültettünk át, független a mi szabályozásunktól, ön viszont
nem. Nos, bizonyos tekintetben a saját kárára tette, mivel Mag elt nése az ön számára egy kit titkárn elvesztését jelenti. De ezt nem tudhatta el re. Mint már említettem, belátására bízom, hogy közzéteszi-e az átültetést. Más szóval: élhet tovább úgy is, mint Egberg, de saját nevén is. A szükséges akták mindkét eshet ségre el vannak készítve. Egberg Letette a levelet, és mozdulatlanul ült, nem gondolt semmire. Pár perc múlva Dorn nézett be az igazgatói szobába. - Hogy érzi magát? - kérdezte. - Nagyszer en. - Büszke vagyok erre a m tétre - mondta Dorn. - Közzétesszük? Molnar nem válaszolt. - Mi van az én testemmel? - kérdezte kis szünet után. - Elhamvasztottam és eltemettem. Már három hónapja. Egy ilyen átültetés sok fázisos m tét. A legnagyobb gond… - És az agya? - szakította félbe Molnar. - Preparátum. - Él? - Igen. Nézzen csak ide. A pulthoz lépett, és megnyomta a megfelel gombokat. A képerny n egy színtelen folyadékkal telt edényben úszott az agy. Látta a hozzá kapcsolt szemeket, melyek közül az egyik éppen ket nézte a képerny l. A hangszóróból hallotta az éltet folyadékot sajtoló szivattyúk halk zümmögését, azután felfedezte Egberg agyának elektroencefalogramját. Ez regisztrálta az agy érzékelési aktivitását. Ez az agy látott, gondolkodott és… tudott. Az uborkásüveg üvegfala, ahonnan nincs kiút; odáig terjedt a világa. - intézkedett így? - kérdezte Molnar. - Nem. Err l nem szólt semmit. De éppen egy agyra volt szükségünk az idegen bolygókra küldött teherszállító rakéták irányításával kapcsolatos kísérleteinkhez. Most ezen dolgozunk. - De éppen az agya? - A daganat pillanatnyilag nem növekszik. Elhatároljuk? - Tehát nem adta a beleegyezését? - Nem, de a m tétekb l fennmaradt részeket mindig felhasználjuk. - Dorn, maga közönséges csirkefogó - mondta Molnar. - Hányas szoba ez? - A hetes. - Kérem a kulcsokat. Egberg kulcsait. - Josphnál vannak. - Hozza ide. - De… - Megmondtam. Itt én parancsolok Dorn egy perc múlva visszatért a kulcsokkal. Molnar elvette. - Maga itt marad - mondta. Végigment a folyosón, és kinyitotta a hetes terem ajtaját. Belépett, és észrevette, hogy az agy szemei nem látják t. Ügyelve, hogy ne lépjen a szemek látókörébe, a szivattyúhoz lépett, mely a folyadékot az edénybe sajtolta, és kikapcsolta. "Ez lesz a legjobb megoldás - gondolta. - Úgy fog belehalni az oxigénhiányba, hogy észre sem veszi. Végül is az agynak nincsen olyan receptora, amely az oxigénellátást kontrollálná. Egyszer en elalszik, és nem ébred fel többé. Ha lecsapolnám a folyadékot az edényb l, gyorsabban halna meg, de tudna róla, hogy meghal." Még egy percig nézte az elektroencefalográt oszcilloszkópját, azután kiment. Amikor bezárta az ajtót maga mögött, Dornnal találta magát szemben. - Adja ide a kulcsait! - mondta. - Nem… nincsenek nálam. - Nem baj. A portásnál hagyhatja. Mától fogva nem dolgozik az intézetben. - Miért? Hiszen én… Nem hallgatta tovább. Lement a lépcs n az alagsorba, A Iába enyhén megroggyant, és gyakran kellett a falnak támaszkodnia. "A koordináció hiánya, ahogy Dorn mondja gondolta -, de most összpontosítanom kell legalább néhány percig." Eljutott az energiakamra ajtajáig. A zár bonyolult volt, és az ujjai nem mozogtak túl ügyesen. Azért csak bejutott a kamrába. Vastag rézvezetékeket talált ott, biztosítékokat és egy táblát keresztbe forrasztott csövekkel. Ez volt a legfontosabb berendezés. Megkereste a biztonsági berendezést. El ször ennek akkumulátorait kapcsolta ki, és elvágta a vezetékeit. - Mit csinál?!
Dorn volt az. - Menjen innen! - kiáltott rá Molnar. - De hát így nem lehet, minden kísérlet… minden leáll… A preparátumok elpusztulnak… Molnar a f biztosítékok felé nyúlt. - Nem! - kiáltott fel Dorn, és rávetette magát. Teljes er l ellökte. Egberg karja er s volt. Amaz fejét az elosztótáblába verte és elesett. Mozdulatlanul feküdt a k padlón. Ekkor Molnar kitépte a biztosítékokat. A fény kialudt. A biztosítékokat az akkumulátorláda mögé szorította, és kiment a lépcs feljáróra. Valahol a magasban riasztósziréna búgott. "A preparátumok elpusztulnak" - gondolta. Azután még Egberg agyának háromhónapos ébrenlétére gondolt, a szakadatlan ébrenlétre az edény üvegfalai között, és a szemekre, melyeknek nincsenek izmai, hogy a helyzetüket megváltoztassák. A várakozó agyra gondolt, amely tisztában volt azzal, hogy a várakozáson kívül semmi sem történhet. Leért a kapuhoz. - Elmegy, doktor úr? - kérdezte a kapus. - Igen. - Menjek magával? Molnar gyanakodva nézett rá. - Miért jönne velem? - Maga mentette meg az életemet, doktor úr. És elmegy, amikor riadó van, hallom a szirénázást. Hosszabb id re távozik? - Igen, de maradj csak… Sancho. - Tombnak hívnak. - Valójában az én nevem is Molnar. Biccentett neki, kilépett a kapun, és elindult lefelé az ösvényen. Sándor László fordítása Stanis aw Lem - Patkány a labirintusban
Beraktam a polcra a dossziékat a kísérleti jegyz könyvekkel, és bezártam a szekrényt. A kulcsot felakasztottam a szögre, és kifelé indultam. Lépteim visszhangzottak a fülledt csendben. Már a kilincs felé nyúltam, de megálltam, és felkaptam a fejem. Surranó nesz ütötte meg a fülemet. Patkány - villant eszembe. Kiszökött a ketrecb l? Az lehetetlen! Az asztalokon felállított labirintusra csak egyetlen pillantást kellett vetnem. A zegzugos folyosók az üveglap alatt üresek. Ugyan, biztosan nem is hallottam semmit. Mégsem mozdultam. És megint az a nesz az ablak fel l. Karmos lábacskák surranása, igen. Visszafordultam, gyorsan leguggoltam, és az asztalok alá néztem. Semmi. Újabb neszezés, most a másik oldalról. A kemencéhez szaladtam. Hátam mögül éles roppanás hallatszott. Megtorpantam, lassan elfordítottam a fejem, és hátrasandítottam. Minden világos és csendes. Újabb motoszkálás, a másik oldalról. Dühösen szétrángattam az asztalokat. Semmi. Pimasz surrogás egészen közelr l, fát rágicsáló fogak nesze. Mozdulatlanul vizslattam végig a szobát. Semmi. Most hirtelen három-négy reccsenés, motozás az asztalok alatt. Megborsódzott a hátam. - Na mi van, csak nem félsz a patkányoktól? - szidtam magam. A szekrény fel l, amelyet az imént zártam be, energikus rágcsálás hallatszik. Az ajtajához futok - odabent puhán verg dik valami, hánykolódik, rohangál. Feltépem a zárat… és a szürke gombolyag egyenesen a mellemnek repül. Elakad a lélegzetem, szörny félelem fojtogat, émelyít görcsbe rándul a torkom, így ébredek fel, akkora er feszítéssel, mintha súlyos k lap alól verg dnék ki. Az autóban sötét van. Alig látom Robert profilját a m szertábla zöld fényében. Hanyagul hátrad l, keresztbe tett kézzel fogja a volánt. Ugyan kit l leste el ezt a fogást, biztosan egy hivatásos sof rt l. - Mi van? Mit fészkel dsz annyit? Mindjárt odaérünk. - Rohadt meleg van ebben a skatulyában - dünnyögöm, leengedem az ablakot, és kidugom a fejem az éles szélbe. Fekete éjszaka rohan hátrafelé, csak egy darabka út vibrál el ttünk a reflektorfényben. Kanyar, megint kanyar; a fénykévék hosszú utcát nyitnak a magas feny k közt. Apró, fehér kísértetekként szöknek el a sötétb l és t nnek el a mérföldkövek. Egyszerre csak véget ér az aszfalt. A Chevrolet nagyokat zökken, táncolva robog a keskeny erdei úton, kilel a hideg a gondolatra, hogy nekimegyünk valami ottfelejtett farönknek. De nem szólok semmit. El ttünk ritkulnak a fák, széthúzódnak, megérkeztünk. Mint várható volt, Robert nem lassított a tisztás szélén, és most csikorogva fékez a sápadtan feldereng sátorponyva el tt. Az els kerékkel majdnem ráment a cövekekre. Kedvem lett volna rászólni, hagy mit brahizik, de hallgattam, végtére is ez az utolsó esténk. Albanyban a postán várta Robertet a hír, hogy két nap múlva legyen a szerkeszt ségben. Éppen két nap kell az úthoz, hiszen majdnem ezer kilométerre sátorozunk Ottawától. Albanyig autón megyünk, onnan hajón, aztán
megint az autópályán. Robert fölajánlotta, hogy maradjak itt a tónál szeptember végéig, ahogy terveztük, de én persze hazamegyek vele. Még a városka után, amint szürkületkor kihajtottunk az autópályára, elgázoltunk egy nyulat. Ez volt az egyetlen vadászzsákmányunk, a pisztrángokat nem számítva. Beraktuk a kocsiba, és most hozzáláttunk, hogy megf zzük vacsorára. A nyúl öreg volt, sehogy se akart megpuhulni, éjfél lett, mire harapható állapotba került. Míg a rágós pecsenyével viaskodtunk, síri hangulatunk kissé megenyhült, persze segített a sör is, amelyet valami rendkívüli alkalomra rizgettünk a csomagtartóban. Hát most úgy találtuk, hogy itt az alkalom. Robertnek hirtelen eszébe jutott, hogy újságot is hoztunk a városból, és elment érte a kocsihoz. A pislákoló tábort znél már nem tudott olvasni, hát bekapcsolta az oldalreflektort. - Oltsd el! - rivalltam rá. - Mindjárt. Kibontotta az újság leped jét. - Az ilyeneket ki kellene tiltani az áldott, szabad természetb l - zsörtöl dtem pipára gyújtva. - Nyavalyás nyárspolgár. - Jól van, na, inkább figyelj ide! Robert az újság fölé hajolt. - Az a meteor, amir l a múlt héten írtak, emlékszel? Megint itt van. - Kacsa. - De nem, figyeld csak: Ma reggel - ez a tegnapi újság - harmadszor is közeledni kezdett a Földhöz, belépett a légkör fels rétegébe, fehér izzásig hevült, aztán egyre halványodva eltávolodott. A torontói sajtókonferencián Merrywheather professzor, a helyi csillagvizsgáló vezet je cáfolta az amerikai lapokban megjelent nézetet, miszerint ez az objektum rhajó, és azért kering bolygónk körül, hogy leszálljon. A professzor kifejtette, hogy meteorról van szó, amely Földünk vonzáskörébe kerülve új holddá vált, és most elliptikus pályán kering a Föld körül Tudósítónk kérdésére, hogy tartani kell-e a meteor lezuhanásától, Merrywheather professzor azt válaszolta, hogy a meteor valóban lezuhanhat, mert valahányszor megközelíti a F idet, a leveg súrlódása fékez hatást gyakorol rá. Számos csillagvizsgálóban tanulmányozzák ezt a kérdést, és remélhet leg hamarosan tisztázódik… - Na nézd, itt vannak a három nappal korábbi amerikai lapok. Ezeknek aztán meglódult a fantáziájuk: "Közeled csillaghajó", "Elektronikus agyak készülnek az idegen lények beszédének lefordítására", "Vendégeink jöttek a kozmoszból…" - A fenébe! Én meg itt csücsültem az erd ben - tette hozzá egy árnyalatnyi sajnálkozással. - Eredj már, hiszen kacsa az egész - mondtam. - Oltsd el a lámpát, és dobd ki azt a marhaságot. - Na jó, az esti mesének vége… Robert visszajött a félhomályban a vörös parázshoz, rádobott néhány ágat, és amikor lángfa lobbantak, leült a be. Kisvártatva halkan megszólalt: - Ide figyelj, de ha mégis rhajó… Most mit röhögsz? - Mert tudtam, hogy ezzel fogsz jönni. - Jól van, na, te pszichológus-dörmögte, egy ággal piszkálva a tüzet, amely recsegve-ropogva szikrát lövellt, mintha mérgel dne. - De miért nem lehet rhajó? Erre felelj. - Felelek én. Hol egy pléd? Átkozottul húz a hátamra a hideg. Fagyni fog. Na szóval, a földi civilizáció hatezer éve alatt egyetlen rhajó sem járt errefelé. Egy ilyen eseménynek okvetlenül nyoma maradt volna a történelmi krónikákban… de nincs ilyen nyom. Nomármost, egy esemény valószín ségét a gyakorisága alapján állapítják meg, érted? Nagy meteorok id nként potyognak a földre, évszázadonként egyszer-kétszer. De rhajó még nem volt… ezért annak a valószín sége, hogy az izzó test rhajó, gyakorlatilag a nullával egyenl . - No igen… de hát azt tudjuk, hogy lakott bolygók léteznek - élénkült fel Robert. Ha nem a mi Naprendszerünkben, akkor másutt. Szóval el bb-utóbb mégiscsak jöhet egy rhajó… - Hát éppenséggel jöhet. Mondjuk, kétmillió év múlva. De nem bánom, legyen százezer. Láthatod, hogy nem akarlak elszomorítani. - Micsoda hallatlan esemény lenne… - ábrándozott Robert. - Tudod, ebben az ügyben két táborra oszlanak a vélemények. Az egyik fél szerint áldás lenne, ha kapcsolatba kerülhetnénk egy másik világgal, a másik szerint kitörne a "világok háborúja". Te melyik oldalon állsz? - Egyiken sem. Az a híres találkozás olyan lenne, mintha csigák látogatnák meg a mókusokat. Az eredmény semmi. A struktúrák különbségét nem lehet áthidalni. - Az agy struktúrájára gondolsz? - Nemcsak arra. Az élet struktúrájára, általában. Még ha lenne is beszédük, ami egyáltalán nem biztos, sehogy sem tudnánk szót érteni velük… - Id vel csak ki lehetne találni valamit! - Nagyon kétlem. - Miért? - Mi, emberek vizuális lények vagyunk, legtöbb fogalmunk optikai érzetekb l ered. k esetleg valami más módon érzékelnek, teszem azt, szaglással. Vagy valami egyéb, ismeretlen úton-módon, kémiai érzékszervvel, mit tudom én. H , de hideg lett! Tegyél a t zre. Na szóval, még nem is az lenne a legnagyobb baj, hogy
másképpen érzékelünk, ezt valahogy még át lehetne hidalni, de akkor kiderülne, hogy nincs mir l beszélgetni velük… Mi többnyire azzal foglalatoskodunk, hogy egyre tökéletesebb burkolatokat gyártunk: lakás céljára, öltözetnek, utazáshoz… azonkívül foglalkozunk táplálkozással és testünk tisztogatásával, egyezményes mozgásokkal (a sportra gondolok), és mindezekben a témákban nem találnánk közös nyelvet… - Meg vagy te húzatva, Charlie! Hát mit gondolsz, azért repülnének ide, hogy a divatról vagy a sportról csevegjenek velünk? - Hanem mir l? - Hát… általános problémákról… - Úgymint? - Te csak ne vizsgáztass engem! Hát tudományról, fizikáról, technikáról… - Mindjárt bebizonyítom, hogy tévedsz. Nincs valami drótod kéznél? Nem szelel a pipám. Köszönöm. Tehát el ször is, az civilizációjuk fejl dhetett egészen más irányban, mint a miénk, és akkor rendkívül nehezen értenénk meg egymást. De tegyük fel, hogy náluk is a technika fejlesztésén alapul a civilizáció. Akkor is elképzelhetetlen nehézségekbe ütközne a társalgásunk. Mi, ugyebár, még nem tudunk más csillagokig röpködni, k viszont igen, különben nem lennének itt. Ennélfogva fölényben lesznek, messze el ttünk járnak technikai téren, tehát a tudományban is, mert a kett nem választható el. Mármost képzeld el, hogy egy mai fizikus, mondjuk De Broglie vagy Lawrence, találkozik százötven vagy kétszáz évvel ezel tt élt földi kollégájával. Amaz holmi flogisztonról mesél neki, kozmikus sugárzásról, atomokról beszél… - Na jó, de mi már ismerjük az atomokat, elég sokat tudunk róluk. - Lehet, de k sokkal többet tudnak, náluk talán rég elavult fogalom az atom, vagy átugrották ezt a fokot, másképp oldották meg az anyag titkát… szóval nem hiszem, hogy bármi is kisülne a társalgásból, még az egzakt tudományok témájában sem. A mindennapi ügyekr l nem is beszélve. Azokban semmi közöset nem találnánk, márpedig ha a konkrétumokban nem tudjuk megérteni egymást, még kevésbé érthetjük meg az általánosítások szintjén, amelyek a konkrétumokból erednek. Más bolygók, más fiziológia, más szellemi élet… hacsak… de hát ez mese… - Hacsak mi? Folytasd. - Á, semmi. Eszembe jutott, hogy lehetnének küls leg éppen olyanok, mint mi, és mégis egy felfoghatatlan világ részei… - Elhallgattam. - Nem nagyon értelek. Mit akartál mondani? - Arra gondolok - magyaráztam, pipámat egy k höz ütögetve -, hogy a Földön csak az ember érte el a szellemi fejl dés magas fokát. Más körülmények között kifejl dhet párhuzamosan két különböz faj, értelmes faj… - És háború tör ki köztük, erre gondolsz? - Nem. Ez még mindig a földi antropocentrikus szemlélet. De hagyjuk. Mindjárt két óra, gyerünk aludni. - Jópofa vagy. Éppen most menjünk aludni? Csak fejezd be szépen, amit kitaláltál. - Hát ha akarod… Elmondhatom, de rettent nagy szamárság. Szóval tegyük fel, hogy az egyik értelmes faj emberszabású, de amúgy nem valami fejlett… a másik, értelmesebb faj uralkodik rajta, és… most képzeld el a következ helyzetet: a Földre leszáll egy rhajó, hozzánk hasonló lényeket találunk benne, boldogan ünnepeljük ket, mint a kozmikus távolság legy it, pedig k abból a másik világból jöttek ugyan, de az alacsonyabb rend faj példányai, értesz engem, az rhajó igazi épít i csak beültették ket a fülkébe, és kil tték ket az rbe… ahogy nálunk majmokat szoktak kil ni… - Ügyes história. Miért nem írsz ilyen novellákat? Túlteng a fantáziád. - Nem írok meséket, mert mást csinálok. De most már igazán gyerünk aludni. Reggel még csónakázunk egyet, és ha van kedved… Te, mi az ott? - Hol? - Ott, az erd fölött. Robert felugrott a földr l. Az eddig láthatatlan ég megvilágosodott. Felragyogott a felh k széle. - Mi ez, a hold? De hát az nem világít ennyire… oda nézz! A fény egyre er södött. Egy perc, és a közeli fák már árnyékot vetettek. Hirtelen vakító fényoszlop tört ki a felh k mögül. Be kellett hunynom a szemem. Arcomat, kezemet megperzselte valami forróság. A föld megrendült alattam, emelkedett és süllyedt. Aztán mindenfel l egyszerre megdördült az ég, és fel-feler söd , hosszú dübörgés rázta meg a leveg t. A halkuló morajon át hallottam, hogy fák d lnek ki recsegve-ropogva. Forró léghullám csapott ránk, elsöpörte a tábortüzet, ég fájdalom hasított a lábamba - nekirepült egy parázsló fadarab. A hamufelh ben krákogva arrébb gurultam. Arcomat a f be nyomva vártam ki tíz-húsz hosszú másodpercet. Lassan elcsendesült minden, csak a megmaradt fák lombja zúgott a nyugtalan szélben, megint sötét lett, csak északon vöröslött az ég alja. - A meteor! A meteor!! - kiabálta felvillanyozva Robert. Sarkon fordult, az autóhoz rohant, és meggyújtotta a reflektorokat. Fényükben felt nt a földre omlott sátor, megláttuk a csomóba gy dött, üszökkel beszórt hálózsákokat; Robert fel-alá futkosott, és izgatottan újságolta: - Megrepedi a szélvéd , biztos valami repeszdarab… Az a nagy feny gyökerestül kid lt… Még jó, hogy
nem miránk zuhantak a fák… Várj, hozom a távcsövet, megnézzük a partról, mi van ott… Magunk mögött hagyva az autó fénykévéit, lementünk a keskeny ösvényen az öböl lankás partjára. A távoli, kísérteties t zfényben homályosan sötétlettek a vízb l kiálló sziklák. Robert távcs vel fürkészte a sötétséget, de semerre nem látott semmit, csak az északi horizonton derengett a változatlan, bíboros t zfény. - Gyere! Gyorsan, a kocsihoz! Odamegyünk. Megnézzük közelr l! Öregem, micsoda szenzáció lesz! lelkendezett Robert, és már szaladt is a táborhelyünk felé. - A lapodnak? - kérdeztem komolyan, bár a torkomat már nevetés csiklandozta. - Hát persze. - Két óra elmúlt. Éjszaka van. Lefekszünk aludni. - Meg rültél? - Lefekszünk aludni! - jelentettem ki erélyesen. - Gyere, felállítjuk a sátrat. A gumimatracok kilyukadtak… ki kell szedni az autóüléseket. Ha meteor volt, reggelig nem szökik meg. Majd világosban megnézzük, átevezünk a tavon, kocsival úgysem jutsz oda. Úgy látom, az északi partra esett, a mocsárba. A kocsinak nem történt baja? - Nem, csak a szélvéd . - Még szerencse. Hát akkor gyerünk aludni. Robert dünnyögött valamit a kispolgárokról, akik az utolsó ítélet napján is papucsba bújnak, de azért segített felállítani a sátrat, és behozta az autóüléseket. A mosogatást a rendkívüli körülményekre való tekintettel holnapra halasztottuk. Már szunyókáltam, mikor Robert megszólalt: - Charlie! Annak a valószín sége, hogy ez a meteor éppen ide esik, statisztikai szempontból a nullával volt egyenl . Ehhez mit szólsz? Hallod? - emelte fel a hangját. - Hallom - feleltem mérgesen. - Hagyj már végre aludni Fejemre húztam a plédet, és rögtön elaludtam. Az autóduda éles hangja ébresztett fel. Kinéztem a sátorból. Már nappal volt. Robert az autónál tüsténkedett. Menteget zni kezdett, hogy véletlenül nyomta meg a dudát. Közbevakkantottam valamit, és lementem a tóhoz. Táborhelyünk egy nagy félsziget csücskén volt. Körülvette a tó fekete, szinte mozdulatlan vize, amelyben az erd tömör fala tükröz dött. Itt-ott hézagok csorbították. Az északi part rendszerint vékony vonal a horizonton, de most nem látszott; fehér ködcsík húzódott a helyén. A nagy sziklák alatt mindjárt mély a víz; beugrottam, elakadt a lélegzetem, olyan hideg volt, és körülúsztam a fokot, aztán hanyatt feküdtem, és kényelmes lábtempókkal kiúsztam a partra. Robert már a vízre tolta a csónakot, de várnia kellett, míg megreggelizem, hiába nyaggatott, hogy majd útközben eszünk. Aztán nem akart beugrani a motor, ki kellett fújni a karburátort, végül csak tíz után indultunk el. Az erd s partok megtépázott vonala szétnyílt mögöttünk, amint távolodtunk t le, enyhe keleti szél támadt, felborzolta a tó tükrét. A motor szorgalmasan berregett a tiszta leveg ben, gyorsan haladtunk. Negyedóra múlva a part kékes csík lett, a ködfal viszont emelkedni látszott, szürkésfehér pára gomolygott bel le a felh s égig. Nem lévén semmi dolgom, elnyúltam a padon, és mindinkább kételkedtem, hogy van-e értelme a kirándulásunknak. Igyekeztem felidézni, amit valaha olvastam a meteorokról, f leg a nagy szibériai meteoritról. Lezuhanásának helyét évekig hiába keresték, pedig a környékbeli lakosoknak, akik fölött átrepült, úgy rémlett, hogy egészen közel ért földet. Ha a mi meteorunk is ilyen nagy volt, akár tizenöt mérfölddel északabbra is eshetett, gondoltam, és akkor hiába keressük. De ez a köd… még sohasem láttam ennyire s ködöt ilyen nagy területen. Hirtelen eszembe jutott, hogy eltévedhetünk benne irányt nélkül. Hátranéztem - a part elt nt, körös-körül csak hullámos, fekete víz látszott, amely egyenletesen ringatja csónakunkat. Még ha közel esett is le a meteor… nem lesz könny odajutni a mocsáron keresztül. Az autóban van a környék térképe, el kellett volna hozni, de mint ilyenkor lenni szokott, megfeledkeztünk róla. A katasztrófa centruma felé mutatnak a kid lt fák gyökerei… legalábbis elméletben. Azon a parton, ahová igyekszünk, még tiszta id ben is nehéz járni… Már biztosra vettem, hogy egész vállalkozásunk értelmetlen, de hallgattam, mert tudtam, hogy Robert úgysem hallgatna józan érveimre. Közeledtünk a ködfalhoz. A vízen kúszó, hosszú csápokat nyújtott felénk. Fehér homály vett körül. Két páragomoly résében egyszer még láttam a fekete vizet, aztán a növekv ködnyelvek szelíden összezárultak, és meleg, nyirkos felh ben úsztunk. Különös érzésem támadt - nem féltem, de minden porcikámat átjárta a tudat, hogy valami rendkívüli felé tartunk, amely bármelyik pillanatban el bukkanhat a homályból. Lenyomtam a motor nyelét, kiemelve a vízb l a perg csavart. - Mit csinálsz? - kiáltotta Robert. Másik kezemmel a vízbe süllyesztettem az evez t, mert úgy rémlett, valami nincs rendjén. A víz nem torlódott fel az evez lapát körül, hanem mozdulatlan maradt. - Robert! - kiáltottam. - Valami áramlás visz minket. Itt azel tt nem volt sodra a víznek! A fehér köd elöntötte a csónakot, orrát alig láttam; erélyes evez csapásokkal megfordítottam a hajót, szembe az árral, aztán leengedtem a csavart, a tat mögött fortyogni kezdett a víz, de hiába er lködött a motor, tovább úsztunk a ködfelh belseje felé, farral el re. - Evezz, Robert! Evezz! - kiabáltam. A csónak már nem ringatózott, mint az el bb. Enyhén remegve, de úgy, hogy ebben a harányi mozgásban az
áramlás iszonyú erejét éreztem, nyílegyenesen repült, a ködöt hasítva. Sötétebb lett, és ha olykor megritkult a köd, a párafoszlányok alatt furcsán barnás vizet csapkodtak az evez ink. Persze hiába eveztünk, a csónak úgy rohant az ellenkez irányba, hogy remegett alattam a pad, mint a megfeszült húr. Hirtelen fölberregett felettünk egy motor. Repül gép! - kiáltottuk valami érthetetlen reménykedéssel, fölfelé bámulva. Nem láttunk semmit. A repül gép búgása eltávolodott, megsz nt, ellenben a mi kis motorunk pöfögésén keresztül egyenletes, tompa moraj hallatszott, mintha vízesés volna. A ködben felt nt el ttünk egy iszonyatos púp, a csónak felágaskodott, és zuhant lefelé. Kétségbeesett evez csapásokkal próbáltuk egyensúlyban tartani, de hiába. Éreztem, amint a pad kicsúszik alólam; egy hullám hideg ütését l oldalra zuhantam, Robertet elvesztettem a szemem el l, ösztönösen úszni kezdtem, harcolva, hogy a felszínen maradjak, de éreztem, hogy gyengülök. Csúsztam le a meredek, fekete lejt n, mindenfel l egy iszonyúan fortyogó örvénybe zúdult a víz. Az örvény beszívott. Lejjebb húzott, egyre lejjebb. Ziháltam, fuldokoltam, vörös tüzek lüktettek a szememben, és elájultam. Görcsökben fetrengve tértem magamhoz. Hason feküdtem valami rugalmas, feszes talajon, prüszkölve, krákogva, orromon-számon köhögtem ki a vizet. Sokáig feküdtem így. Valami síkos, lapos dolog csapkodta az oldalamat - hol abbahagyta, hol újrakezdte, ez a verdesés, amely mintha él lény mozgása lenne, kijózanított. Tápászkodni kezdtem, felültem. Már láttam is valamicskét. Körös-körül sötétség, de mellettem valami nagyon halvány, szürke derengés. Távolabb meg valami nagy, sápadtan fényl tárgy. Még egyre köhögtem, meg akartam törölni az arcom, de fölemelt karom láttán megdermedtem. Testemhez tapadó, csuromvizes ingem és rövidnadrágom homályosan világított. Kezem, csupasz alsókarom szürkésen foszforeszkáló fényt árasztott. Egész testem hideg, ködös t zben izzott. Görcsösen dörgöltem a szemem, mert szédülés fogott el. "Ugyan már, csak hallucinálok!" - mondtam magamban. Kinyitottam a szemem. A kép nem t nt el, ellenkez leg, egyre újabb részleteket fedeztem fel. Az a valami ott arrébb: Robert. Az teste is fénylik, mint az enyém. Minden er met összeszedve feltérdeltem, és négykézláb odamásztam hozzá. Megráztam a vállánál fogva, nem mozdult, újra megráztam éledezni kezdett, megláttam a szemét: az nem világít, sötét foltként feketéllik az arcában. Kezdett mélyebben lélegezni, görcsösen öklendezett, köpködve a vizet. Nem volt er m, hogy megmozdítsam, türelmesen ültem, várva, hogy magához térjen. - Mi van… Charlie? Hol… hol vagyunk…? - szólalt meg végül rekedten. Szótlanul néztem, amint tántorogva feláll, és amint fölfedezi ugyanazt a fényjelenséget, amelytál úgy megrémültem az imént. Lassan visszatért az er m. Mélyeket lélegeztem, érezve, amint kitisztul a fejem. Felálltam, Roberthez léptem. Egymásra néztünk; az ismer s vonásokat szokatlanná tette a b r homályos, sápadt derengése. - Mi ez? - mondta Robert, lépett egyet, megcsúszott, és Iába alól hangosan, verdesve kiszökkent valami. Lehajoltam, a valami kisiklott az ujjaim közül, síkos volt és remegett. - Egy hal - mondtam csodálkozva. - Hal? De… de világít… - motyogta Robert. Valóban, a hal szürkén derengett, mintha pikkelyei alól jönne a fény. - Mint mi… csak gyengébben… - mondtam körülnézve. Mindenfelé halak foszforeszkáltak, elmosódott foltok, amint keservesen verg dnek a földön. Észrevettem, hogy ez a föld kissé bemélyed a lépteim alatt. Lehajoltam, hogy megvizsgáljam. Szabályos id közökben kerek lyukak nyílnak rajta, akkorák, hogy bedughatom a kezem. - Hol vagyunk…? - jutott el hozzám Robert hangja. Mozdulatlanul nézte, amint vállig bedugom a karom a nyílásba. Nem éreztem ellenállást - odalent üresség van. - Nem tudom. Semmit sem értek. Körül kell néznünk… amennyire tehetséges - mondtam fölegyenesedve. Ha idekerültünk, lennie kell valami bejáratnak, majd csak megtaláljuk… Magam sem tudom, miért nem hittem, amit mondtam. - Gyerünk - bólintott Robert. Megpróbálta leválasztani b rér l vizes ingét, egyszer-kétszer végighúzta ujját fényl combján. - Mi lehet ez? - mormolta. Elindultam. Majdnem vaktában csoszogtunk a mély sötétségben, dereng testünk fénye szinte semmit sem világított meg. Óvatosan lépkedtünk, félig guggolva, tapogatózva, mert az engedékeny anyag a lábunk alatt nem sok bizalmat ébresztett; néhány lépéssel odébb dögl halakba botlottunk. Az egyik már megdöglött, és egyáltalán nem világított. Felhívtam rá Robert figyelmét. Enyhe emelked n kaptattunk fölfelé. Egyszerre csak Robert falba ütközött, jobban mondva egy homorú, sima felületbe. Alulról fölfelé végigtapogattam ezt a falat, és úgy okoskodtam, hogy valami nagy, tojásdad fülkében vagy odúban lehetünk. Továbbmentünk, itt már nem nyíltak lyukak a lábunk alatt, így valamivel gyorsabban haladhattunk. Robert el re ment. Teste fényében megláttam a másik, ugyanolyan boltozatos, szemközti falat. - Ez valami kerek, föld alatti folyosó, vagy mi a fene… - mondta. Nem feleltem. Robert el vette rugós kését, a matt felülethez tartotta és megnyomta. A penge majdnem tövig behatolt, alig tudta kihúzni. Vak düh fogta el, még egypárszor beleszúrt az engedelmes anyagba. - Hagyd abba! - szóltam rá keményen. - Mire jó ez? - Kérlek szépen, ha óhajtod! - Robert eltette a kését, és továbbindult. Sápadtan világítva ment el ttem a sötétben. Megállt, lehajolt; izgatottan egyenesedett fel. - Itt valami út van…
A falban, amelyet eddig követtünk, nagy tölcsér tátongott, vagy talán cs , amely valahová vezetett - nem tudtuk rögtön megállapítani, de addig bámultam a fekete mélységbe, míg belefájdult a szemem, és végül úgy rémlett, hogy messze valami opálfény szikrácska hunyorog. A tölcsér alja magasabban volt, mint a padló. Bemásztunk. Lábunk alatt ugyanaz a rugalmas anyag süppedezett. A fénypont közeledett, n tt, és nemsokára a fejünk fölött világított: dereng csík a homorú mennyezeten, eleinte cérnavékony, majd egyre vastagabb, végül kékes érbe megy át, amely egy folyosó mélyébe vezet. Oldalt nyílás t nik fel a falon. Vékony, dereng ér nyúlik ki bel le, és egyesül azzal ott fent, a mennyezeten. Mintegy vezényszóra megálltunk. - Tudod, hol vagyunk? - szólalt meg halkan Robert. - Sejtem. - Benne… a meteorban… - Igen. - De nem meteor… - Nem. - Hanem valami… Nem fejezte be. Én is hallgattam. Ez az rült gondolat azóta üldözött, amióta kinyitottam a szemem. Most, hogy Robert kimondta, nyugodtan vettem tudomásul. Igen - hogyan is kételkedhettem benne? Idegen, értelmes lények tevékenységének övezetébe kerültünk, és most találkozni fogunk velük, megpillantjuk ket, ez már elkerülhetetlen. Robert ugyanerre gondolt. - Itt kell lenniük valahol… - suttogta. Ott, ahol a f érhez csatlakozott a másik, a folyosó kissé elkanyarodott. Továbbmentünk, lehajtott fejjel, lábunk besüppedt a puha talajba - átvillant rajtam a gondolat, hogy azok a lények nem járnak erre, vagy… nincsen lábuk… Még egy ér és még egy. Kígyózásuk azt sugallta, hogy szerves képz dmények - a kábelek egyenesek szoktak lenni… Robert megérintette a feje fölött pislákoló eret. - Hideg… - suttogta. Ismét megálltunk. Hunyorgó fény világította meg el ttünk a falat. Mintha fuvallatot éreznék - ott elöl valami r tátong. Mozdulatlanná dermedtünk. Robert megragadta a karomat. - Én azt hiszem… elfogtak minket! - súgta alig hallhatóan a fülembe. - Képtelenség! - vágtam rá, de ugyanolyan halkan. - Pedig úgy van. - Honnan tudod? - Gondold meg, hiszen lélegzünk! Felnyílt a szemem. Robertnek igaza van! Elképzelhetetlen, hogy egy idegen bolygóról jött rhajó belsejében földi leveg legyen - nemcsak ugyanolyan, hanem ugyanaz, mert jól éreztem benne a tó nyirkos, friss szagát. - Gondoskodtak rólunk - súgta a fülembe Robert. A vastag fénykábel lüktetett fölöttünk. Nem tudtam biztosan, félelem rejlik-e Robert szavaiban. Én nem féltem. - Gyere! - Szántszándékkal hangosan beszéltem. - Ugye, ez nem álom? - kérdezte, nem mozdulva a helyér l. - Olyan álom nincs, amit ketten egyszerre álmodnak. Gyere! - ismételtem. A folyosó a kanyar után kitágult, és vastag sánccal keretezett nyílásban végz dött. Felmérhetetlen nagyságú, félhomályos térségbe kerültünk, lent és fent fénypontok keringtek. Derékvastagságú, opálos erek futottak össze mindenfel l, és kanyargós csatornákká egyesültek; bolyhos, hosszúkás fényfoltok keringtek bennük. Messzebb valami sötét, csillogó anyag mélyedései lüktettek, visszfények táncoltak bennük, ismétl sorozatokban: egyre távolibb és gyengébb villanások. Közben az egész térség hol tágult, hol zsugorodott, a fényl vezetékek valami kígyós bájjal karcsúsodtak és megnyúltak, a fényfoltok sötét csíkosra váltak, felh cskékre hullottak szét, majd kisvártatva észrevétlenül, álmosan megint felizzottak, és egyre fényesebben úsztak, keringtek tovább. Fölöttünk a vastag vezetékben, amely felfelé kanyarodott, és beleolvadt a többi fénykígyó szövevényébe, lustán úsztak a hosszúkás, kékes fényfoltok. Testünk szürke foszforeszkálása most alig látszott, mintha elhalványult volna. Vállunk összeért, mozdulatlanul fürkésztük a környezetünket. - Oda nézz! - szisszent fel Robert. Egy fekete sávos, bolyhos fénygömb felénk siklott, ragyogása végleg kioltotta arcunk derengését, aztán elvitorlázott felfelé, egyre kisebbedve. - Charlie… - suttogta Robert -, hátha… k azok? - Ezek a fények? - Igen, hiszen mi is… hátha ennek a térnek ilyen tulajdonsága van. És a halak! Emlékszel? Azok is világítottak… itt minden világít, ami él… Szótlanul bámultam a kúszó fényfoltok füzéreit. Mélyet lélegeztem. A leveg h vös és tiszta. Ez valóban nem lehet véletlen. És ett l a tudattól lassan, súlyosan kezdett verni a szívem. - Charlie… - súgta Robert. - Mi van? - Mit csináljunk? Ez a tanácstalan kérdés eszembe juttatott valamit. - El ször is meg kell jegyeznünk az utat, amelyen idejöttünk - mondtam, és hátranéztem. A nagy térség falain, enyhén hátrafelé hajló mélyedésekben más folyosónyílások sötétlettek. A "mi folyosónk" abban különbözik t lük, hogy nagyobb, és a kijáratát sánc övezi. - Próbáljunk átmenni… javasoltam, és nekivágtam a nagy térségnek. Robert engedelmesen követett. A változatlan, tökéletes csendben fények keringtek, felénk úsztak, kikerültek minket, lágyan hullámzó, bolyhos fénypamacsok, üveges vezetékek
belsejében… és az egész térség egyre csak tágul és zsugorodik, mintha egyenletesen lélegezne, mintha aludna. Nem csoda, hogy Robertnek is ugyanaz jutott eszébe. - Charlie. - Mi van? Láttam, mennyire küszködik a félelmével. Nyelt egypárat, míg végre kimondta: - Talán nem rhajóban vagyunk, hanem… - Hanem miben? - Egy él lényben… Összerezzentem. - Úgy érted… egyetlen él lényben? - Igen. Hátha az rhajónak csak egyetlen… utasa van? Csak fémburok, egy óriási él lény van benne, és az… - És az most alszik, de mindjárt felébred, és bekap téged - gúnyolódtam. - Szóval a hasában vagyunk, úgy gondolod? Ez a Leviatán gyomra? - Miért ne? - Az ki van zárva! - Miért? - Mert honnan lenne a leveg ? Na, elég ebb l, neked teng túl a fantáziád, nem énnekem. Gyere. Továbbmentünk a vezetékek hálója alatt, a padlóból kinöv függ leges csöveket kerülgetve. Igyekeztem hozzászokni a gondolathoz, hogy a hosszúkás fénypamacsok él lények, de nem ment. Miránk ügyet sem vetettek, már amennyire meg lehetett ítélni. Legalább egy óra hosszat vándoroltunk, tekervényes úton. Lassan megváltozott a környezet. A sima padló ráncokat vetett, hosszú, sekély csatornákat alkotott. Szomjúság gyötört. Ha legalább egy korty vizünk lenne. Eszembe jutott a tó jeges örvénye, amelybe majdnem belefulladtunk, és keser en elvigyorodtam. Ó, nyomorúságos emberi lét, amely örökké az ínség és a fölös b ség között ingadozik! Nyomban meg is róttam magam ezért az ostoba bölcselkedésért. Robertre sandítottam. Hol el resietett, hol megállt körülnézni, száját nyalogatta, egyszer le is ült, de pillantásomra némán felállt, és követett. Hirtelen elém állt. - Charlie, ennek nincs semmi értelme. Menjünk vissza. - Hová? - Oda, ahonnan jöttünk. A… halakhoz… Megértettem. - Éhes vagy? - Olyan szomjas vagyok, hogy alig tudok beszélni. Elegem van ebb l. Menjünk vissza. Hátha sikerül késsel átvágni azt a gumifalat vagy mit. - Visszamegyünk, de el bb meg kellene vizsgálnunk ezt a térséget. Hátha találunk valami kijáratot. Én nem hiszem, hogy ott a sötétben sikerülne. - Forduljunk vissza most rögtön. Nem bírom tovább. Én… azt hiszem, figyelnek minket. - Figyelnek? Honnan? - Nem tudom. Érzem. - Képzel dsz, Robert. Ha meg akarjuk úszni ezt a históriát, igyekeznünk kell… - Ne oktass engem! - kiabálta eltorzult arccal. - Tudom, tudom, okosan kell viselkednünk, legyek józan és megfontolt… - Ne kiabálj, mert azzal csak pocsékolod az er det - szóltam közbe. - Egyel re nincs miért kétségbeesni, nem történt semmi bajunk, és… - Persze. Igen, tudom, gondoskodnak rólunk. Hát akkor tessék, közöld velük, hogy víz és élelem nélkül itt döglünk meg nekik. Mi felfordulunk, k meg nézik. - Robert! Legy rtem haragomat. - Értsd meg, Robert, k nem lehetnek hozzánk hasonlóak. Ostobaság azt képzelni, hogy a kozmosz ugyanazt a fejl dést ismételgeti, ugyanolyan formák, agyak, szem, izmok, minden. Meg kell riznünk a hidegvérünket. - És akkor mi van? - szakított félbe újra. - A fene se akarja, hogy hozzánk hasonlók legyenek. Akarok én egyáltalán bármit? Csak tessék, rajta, légy józan, légy zseniális gondolkodó, Newton, Einstein, mutasd meg nekik az emberi méltóságot és bölcsességet! Robert hirtelen elhallgatott. Remegett az ajka. Összeszorította száját, és el rement, nem nézve, hogy jövök-e utána. Fölöttünk még mindig fényfoltok úszkáltak. Egy lejt s szél , hosszú csatornafélében gyalogoltunk. Én egyenletes léptekkel ballagtam az elsuhanó, izzó felh k fényfoltjaiban, Robert mindinkább megel zött, néha szinte futott nem próbáltam visszatartani, úgysem hallgatna rám. A lüktet , villogó fénydzsungel lassan felénk ereszkedett, a kékesen sziporkázó, nagy csövek itt lefelé hajlottak, és mind gyakrabban t ntek fel bennük remeg , vörös csíkok, gyarapodó telepeket alkotva az üveges oszlopok belsejében. Jól láttam, ahogy el ttem az egyik oszlopban duzzadni kezd egy vörös csomó, rubinfényben ragyog, mintha belülr l világítaná meg valami, aztán jön az er sebb fény sebes hulláma, és elsodorja a skarlát foszlányokat. Megint homályos kék világosság tölti ki az oszlopot. A bíbor félhomály és fehér ragyogás váltakozását figyelve, szemem el l tévesztettem Robertet. Körülnéztem, hol lehet - ott állt pár lépésre t lem, és dermedten bámult valamit. Egyszerre csak óvatosan hátrálni kezdett… Iába megérintett valamit a padlón… felüvöltött, és elrohant, mint az rült.
- Állj meg! - kiáltottam. - Robert! Robert! Utánafutottam. Olyan vadul lökött vissza, hogy elestem. Mikor ellökött, üveges rémületet láttam a szemében; feltérdelve kiabáltam utána, már nem is reméltem, hogy hallgat rám. Fényl alakja egyre kisebbedett, görnyedten rohant a lassan úszó, felh puha fénypamacsok között. Még egyszer megpillantottam, amint átugrott valami akadályon, aztán elt nt. Egyedül maradtam. Els reflexem az volt, hogy utána rohanok, de rögtön megálltam. Órák hosszat bolyonghatnék, keresgélhetném ebben a fénylabirintusban. Megfordultam… Mit l rémült meg ennyire? Tekintetemmel megkerestem azt a helyet, és odamentem. A csatorna falának sekély gödrében egy ember kuporgott. A sötét háttéren halványan világított, mint én. Összekuporodva ült, fejét térdére hajtva, meg se moccant. Izzó fénytömeg úszott el fölöttünk, világos lett. Émelyít félelem szorította össze a torkomat, nem értettem semmit, lehajoltam, hogy megrázzam a mozdulatlan embert. Ujjaim valami kemény burokba markoltak - ezt az embert vékony üveghéj borítja! Múmia?! Ösztönösen elengedtem, lassan feld lt, háttal a falnak esett, és a félhomályban halványan világító arca az enyémbe nézett. Iszonyatos megrázkódtatás volt! Ismertem ezeket a vonásokat. Nem jöttem rá rögtön, kire is hasonlítanak… de igen, ez Robert arca - ámbár az enyémre is hasonlít… Ismét megragadtam azt a testet… könny … üres… nem él ember, sohasem volt él - egyáltalán nem is ember, csak bábu, halott bábu… A hisztéria peremén tántorogtam. Néztem a mindenfelé kering hosszúkás, tekerg fényeket, mintha választ keresnék… még egyszer tüzetesen megvizsgáltam azt a csillogó, merev bábut. Majd szétrobbant a fejem. Felálltam, körülnéztem, mintha keresnék valamit. Hirtelen eszembe jutott, hogy Robert elt nt. Megpróbáltam nyugalomra inteni magam, mint azel tt Robertet, de egyetlen gondolatot, egyetlen szót sem találtam. Elvánszorogtam arrafelé, ahonnan jöttem. Mintha lázas volnék, sziporkázó fények rajzottak körül, káprázott a szemem, teljes er mb l összeszorítottam a fogamat, és hangtalanul hajtogattam: "nyugalom… nyugalom…" Már egészen kitikkadtam a szomjúságtól, még a számat nyalogatni se voltam képes. Váratlanul eszembe jutott a lédús, friss halhús, és szúró fájdalom hasított az állkapcsomba. Már semmi egyébre nem gondoltam, csak arra, hogy megtaláljam a halakat. Lóhalálában rohantam a lüktet , nagy csövek alatt, míg elértem a nagy folyosó bejáratát, és zihálva, botladozva továbbfutottam a mennyezet kék ege alatt. Minden lélegzetvétel fájdalmasan hasogatta a torkomat és a tüd met. Lassítanom kellett, mert sötétségbe értem. Csak a testem világított egy kicsit. Kinyújtott karral, tapogatózva csörtettem el re… folyton nekiütköztem a rugalmas falaknak - végre lábam egy kis nyílás szélére tapintott. Itt lehetett valahol. Térdre rogytam, hogy arcommal és karommal magam elé világítsak, és kétségbeesetten, lázasan kerestem. Sehol semmi. Váratlanul beletenyereltem egy hosszúkás, síkos valamibe. Hal! Elég nagy volt, de lapos, több uszony és farok volt rajta, mint hús, a vérét még a nyelvemen sem éreztem. Tovább keresgéltem semmi. Gondoltam, lepotyogtak a kerek nyílások alatt tátongó rbe. Még egyre kutattam, és egyszercsak megláttam egy éppen kialvó fényt. Felkaptam a már alig-alig dereng halat… sokáig tartottam a szemem el tt vé válva, aztán iszonyú kacajra fakadtam. Nem is hal volt, csak a mása, üvegmázas bábu, mint az az emberi képmás a kering fények alatt… Nem bírtam a nevetést abbahagyni, rázkódtam a nevetést l, a könnyeim folytak. A zárt tér tompán visszhangzott. Hirtelen elhallgattam. Ültem a sötétségben, kezembe temettem az arcom, és gondolkodni kezdtem, olyan er feszítéssel, mintha mázsás súlyokat emelnék. Nos, tehát k rendszeresen vizsgálódnak, a halak elé halbábut tesznek, elénk emberbábut, és e módszer tanúsága szerint olyan tökéletesen nem értik a földi világot, hogy vidámságra igazán semmi okom. És egyáltalán, hol vannak k? Csukott szemem el tt megjelent a térség, ahol a fényfoltok keringenek. Lehetséges, hogy ez csakugyan egyetlen rendszer, az zsigerei? Valószín tlen. De mi jogosít fel, hogy elvessem ezt a hipotézist? Hát a leveg jelenléte. Egy más világbeli él lény, akinek belsejében földi leveg van ennek nincs értelme. Ez a hasonlat a zsigerekkel elég er ltetett és primitív. No, mindegy, hasonlatokkal úgysem megyek sokra - gondoltam. De valamit meg kell értenem, valamib l ki kell indulnom - máskülönben meghalok, nemcsak éhen és szomjan, hanem teljes tudatlanságban; itt bolyongok a rejtély kell s közepén, és mindvégig nem értek meg semmit. Hát ennyire gúnyt z bel lem a végzet? Megdöglök, mint ezek a szárazra vetett halak, amelyek megfulladtak diszkréten odacsempészett hasonmásuk mellett… Megtaláltam a kiindulópontot. Persze, nyilván elvesztettem a logikus vizsgálódás képességét, s t teljesen elhülyültem, és csak ennek tulajdonítható, hogy ragyogó felfedezésnek, a sötét éjszakában vezérl csillagnak tekintettem azt a nyilvánvaló tényt, hogy k eljöttek a Földre. rhajóval jöttek, amely felizzott a légkörben, tehát valami h álló, kemény anyagból kellett épülnie. De nem ez most a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy miel tt megérkeztek, az rutazást nyilván elhatározták, megtervezték, és ebben hasonlítanak hozzánk; hiszen mi is tervezünk rutazásokat. Tehát megszervezték az expedíciót, de milyen célból? Bizonyára kutatás céljából. Honnan jöttek? Nem tudni. Nem is fontos. Milyen anyagom van még? A bábuk. Tehát kapcsolatteremtési kísérlet? Az nem biztos. Rendkívül óvatosnak kell lennem, hogy elhamarkodott következtetések tévútra ne vezessenek. Mire szolgálhattak a bábuk? Hogy megvizsgálják a reagálásunkat? Az emberekét - és a halakét? De a reagálást nem értik, nem fejthetik meg, mert nem értik a nyelvünket, sem gesztusaink, mozdulataink, viselkedésünk jelentését. Semmit. Azaz biztos-e, hogy semmit sem tudnak rólunk? Erre vall, hogy a halakat ugyanúgy kezelték, mint minket. De van ám egy lényeges elem - a leveg . Miért gondoskodtak nekünk
leveg l, ha a halaknak nem gondoskodtak vízr l? Az a homályos érzésem, hogy valahol itt rejlik… ha nem is a talány megoldása, de valami szál, amelyen tovább lehet haladni. Gondoljuk át még egyszer az egészet. A leveg … A legegyszer bb válasz: azért tölti be a térséget, mert az rhajóba beáramlik (vagy egy ideig beáramlott) a földi légkör. Talán szell ztet nyílások? Badarság. Akkor talán valami el ttem ismeretlen okból, melynek azonban semmi köze a földi leveg höz, kinyitották az rhajót, a leveg pedig behatolt, és kitöltötte puszta véletlenségb l? Ha így áll a dolog, megsüthetem a logikai analíziseimet. A leveg véletlen jelenlétéb l nem következik semmi - legalábbis a Lények intelligenciáját és szokásait illet leg. Talán egyáltalán nem lélegeznek, és teljesen közömbös számukra, hogy miféle gáz tölti ki az rhaját. Nagyon lehetséges. De ezen az úton nem mehetek tovább - túl sok a lehet ség, azonkívül a véletlen mint az eseményeket formáló, igen valószín ok, teljesen megzavarja okoskodásomat. A bábuügy miatt pedig sutba vághatom azt a gondolatot, hogy a Lények mindentudóak, és remekül ismerik a földi viszonyokat. De hol vannak? Vagy igazán a Leviatán gyomrába kerültünk, egyszer en felhörpintett minket a vízzel, vagy azok a fények… De mi lett a vízzel? Ha ezt a helyiséget töltötte meg, akkor kifolyhatott a kerek lyukakon, és a halak is azokon potyogtak ki. A halak visszatértek a vízbe? Netalán róluk is gondoskodtak? Elemzésemnek ezt az egész fejezetét egy nagy sóhajjal lezártam. Egyre jobban fájt a fejem, és jottányival sem jutattam el bbre. Szörnyen kínzott a szomjúság. A sötétben halványan felderengett valami-talpra ugrottam. A hosszú, fényl alak már közel volt. Megismertem Robertet. Nem mozdultam. Odajött hozzám, és körülnézett. Megértettem. - Nincs hal. Csak egyet találtam, azt megettem. A többi biztos kipotyogott a lyukakon. Szó nélkül arrafelé fordult, ahol az üveges halbábu csillogott. - Ne fáradj - h töttem le. Néhány szóban elmagyaráztam a jelenséget. Arrébb rúgta az élettelen képmást, és kis ideig fölébe hajolva nézte. Mikor felém fordult, megrémültem - úgy beesett az arca. Mintha éveket öregedett volna. - Mit csináltál? Hol voltál? - kérdeztem fojtott hangon. Vállat vont, lassan leült. Mellé ültem. - Tapasztaltál valami újat? - kérdeztem. Csak a fejét rázta. - Hol a késed? - A zsebemben. - Add ide. Engedelmesen odaadta. - Megnyugodtál? - kérdeztem. - Hagyjál… - kérte rekedten. Megsajnáltam. - Spongyát rá, öregem - mondtam -, bár isten tudja, milyen bajba kerülhettél volna… - Nem tudok beszélni… úgy kiszáradt a szám… - suttogta. Szó nélkül el vettem a kést, kinyitottam, ujjammal kipróbáltam az élét, aztán a legközelebbi nyílás széléhez nyomtam. A rugalmas anyag el ször csak tágult, de er sebb nyomásra felhasadt. F részel mozgással elnyiszáltam a következ lyukig, és ott derékszögben irányt változtattam. Így haladva tovább, körülvágtam egy nagyjából négyzet alakú fület, aztán visszahajtottam, és az így keletkezett nagy nyílás fölé hajoltam. Szurokfekete sötétség tátongott odalent. Tétováztam, hogy most mit csináljak, de Robert kisegített. Fölemelte a fényf halbábot, én helyesl bólintással átvettem, és rögtön ledobtam. Térden állva, lélegzet-visszafojtva figyeltük esésének kékes csíkját. A fekete mélyben felt nt egy ugyanolyan fénypont, de fölfelé suhant, hogy találkozzon a zuhanó tárggyal: mikor összeértek, halk csobbanást hallottam, és a halbábu sápadt fénye nem mozdult többé. - Víz! Víz! - hördültünk fel egyszerre Roberttel. - Négy-öt méter lehet - becsülgettem a távolságot. Robert olyan mozdulatot tett, mintha le akarna ugrani. Megragadtam a karját. - Ne rülj meg - Le kell jutnunk! - Egy pillanat. Badarság csak így leugrani, hiszen hogyan kerülnénk vissza? Várj, megvan Ez jó ötlet volt. Gyorsan nyiszálni kezdtem a rugalmas padlót, amelyen térdeltünk, hosszú csíkot vágtam ki bel le, lyuktól lyukig haladva. Nem ment olyan gyorsan, mint szerettem volna; a kés pengéje minduntalan elakadt a tésztás-rugalmas masszában. Robert megértette a tervemet, és segített. Felváltva nyiszáltuk a padlót, végül kivágtunk egy fél méter széles, négy-öt méter hosszú, majdnem a falig ér csíkot, amelynek lelógó vége a víztükröt érintette. Oldalait cakkosra vágtuk, így szépen le lehetett rajta ereszkedni, mint egy létrán. Megrángattam - elég er snek látszott, hogy a súlyunkat elbírja. Óvatosan leereszkedtünk, amíg lábunk elérte a hideg vizet; akkor rögtön nyakig belemerültünk. Fél kézzel a ferdén vágott csíkot szorongatva ittunk, ittunk, vedeltünk, míg úgy nem éreztük, béka n a hasunkban. Megmostam az arcom, és egészen felfrissültem. Egy csapásra visszatért az er m. Micsoda gyönyör ség volt!
Roberttel madarat lehetett volna fogatni, széles jókedvében elengedte a hágcsónkat, és elúszott; két karcsapás után falba ütközött. Alaposan megvizsgáltuk ezt a zárt teret. Négy-öt méter átmér akna volt. Megpróbáltam lemerülni, de noha teljes er mb l úsztam lefelé, fejemben már hangosan lüktettek az erek, és fülem megfájdult a nyomástól, sem talajt nem értem, sem az akna falán kezemmel hézagot nem találtam. Fölmerülve mindezt elmondtam Robertnek. Nyakig a vízben, fél kézzel a lajtorjánkat fogva, mind a ketten csak most vettük észre, hogy testünk már nem világít, csak a mellettünk hintázó mesterséges hal dereng kékesen. - Hátha ez már a bels tér határa, nem gondolod? - lelkendezett Robert. - Ez meg kijárati akna lehet; az rhajó egy része a tóba merül, és ez itt a szintje! - A tóé? - Hát persze! Jaj, te, ha sikerülne, ha mégiscsak sikerülne lemerülni ennek a rohadt aknának az aljáig, és kiúszni! Hallottam, amint mély lélegzeteket vesz, hogy megtöltse tüdejét a merüléshez. Aztán er sen elrúgta magát, szinte láthatatlan, fehéres csíkként suhant lefelé, és elt nt a mélyben; csak a felszálló légbuborékok adtak hírt róla. Már aggódni kezdtem érte, amikor felbukkant. Görcsösen kapkodta a leveg t. - A rohadt életbe! - zihálta. Aztán fél kézzel megfogva a hágcsót, felhúzódzkodott, és derékig kiemelkedve a vízb l, hátat fordított. Éreztem, amint rángatózva maga elé csapkod. - Mit csinálsz?! - Megpróbálom a késsel ezt a falat! - vicsorogta. De hiába döfte be markolatig a kését, nem tudta átszúrni az akna vastag falát. - Vigyázz, még elveszíted a késed - mondtam. - És másszunk ki. Rettenetes hideg a víz. Többet nem is szólva felmásztunk. Csak itt éreztük igazán, mennyire átfagytunk; leráztuk magunkról a vizet, kicsavartuk a hajunkat, tornáztunk, hogy felfrissítsük a vérkeringésünket. Testünk megint szürkén világított a sötétben. Hát igen, ez biztosan a tér tulajdonsága. - Szép kis vendégek vagyunk - mondta Robert. - Kilyuggattuk "nekik" a padlót… Észrevettem egy villanást a csuklóján. - Jár az órád? - Aha! Vízmentes. - Már nyolc órája vagyunk itt… Éhes vagy? - Eléggé. - Én is. Mit csináljunk? - Menjünk vissza azokhoz a fényekhez. Biztos vannak ott más folyosók, meg kell vizsgálni ket… - Voltam az egyikben - mondta Robert. - Egyre jobban besz kült, a végén négykézláb sem jutottam tovább. De voltam a másik irányban is, ahol a legtöbb fényfolt úszkál, ott van egy nagy mélyedés meg egy ferde akna, hasonlít ehhez, de sz kebb. Nem mentem be, mert féltem, hogy nem tudok visszajönni. Valami tükör vagy mi a fene van ott… - Tükör? - Nem tudom. Saját magamat láttam valahol messzebb, de homályosan, mintha ködben volná. Egy darabig tanácstalanul álltunk. - Tudod, mi jutott eszembe? - kezdte Robert. - Az a rohadt bábu egészen kiborított. Bevallom, elvesztettem a fejem. Kés bb úgy rémlett, félreértés az egész, de olyan abszurd… - Komikus… - vetettem közbe. - Az, az. De jelenthet mást is. Egy ilyen félreértés alapjában véve nem volna lényeges, de ami ártatlannak nik, nem mindig igazán ártatlan… Emlékszel még, mit mondtál a majmokról és az rhajókról? Eszembe jutott egy fénykép: a makákó majmot csinos, sz rmebélés zubbonyba bújtatták, pilótasisakot tettek a fejére… Szegény kis majom biztosan azt gondolta, ez játék, pedig kil tték egy rakétával ötszáz kilométerre! - És úgy gondolod, a mi helyzetünk…? - Azt nem mondom. De valahogy eszembe jutott… - Jelenlegi szükségleteinkhez mérten határozottan túlteng a fantáziád - mondtam. - Na gyerünk, mutasd meg, hol volt az az akna, megnézzük… Újra végigmentünk a folyosón, és ahogy lenni szokott, most sokkal rövidebbnek t nt az út, mivel már harmadszor tettük meg. Egykett re véget ért a folyosó, és a nyüzsg fények közé kerültünk. - Én azt hiszem, ezek… nem k - mondta halkan Robert, egy mellettünk elsuhanó fényfelh t bámulva. Ámbár… ez a hunyorgás beszéd is lehet. Nem? Mit gondolsz, sokat értett a makákó az emberek hangjaiból, mikor beültették a rakétába? - Szállj már le arról az átok majomról! - fortyantam fel. Robert elindult. Arrafelé vezetett, ahol még nem jártam. A fénydzsungel eltávolodott; zömök, nagyjából embermagasságú, körte alakú oszlopfélék között mentünk el. Megérintettem ket - felszínük kemény és sima volt. - Itt van! - mondta hirtelen Robert, és megállt. Tölcsérszer mélyedés fenekére kerültünk; körülöttünk körteforma képz dmények sorakoztak, olyasfélék,
mintha egymásra helyezett és összeragasztott gumókból épültek volna; fölöttünk, bajosan meghatározható magasságban, s n keringtek a fények, mintha a térség égboltját alkotnák. Megvilágították a talajt, és látszott a lábunk el tt a ferde akna szája. Falából csak néhány méternyi derengett, a többit elnyelte a sötétség. Vártam, míg hozzászokik a szemem, és egy perc múlva csakugyan messzebbre láttam; a ferdén lejt aknát fekete, lapos felület zárta le, amelyen olykor halványan megcsillant valami. Turkáltam a zsebeimben, de semmi fölösleges tárgyat nem találtam, hát letéptem az ingemr l egy gombot, és az aknába dobtam; lecsúszott a ferde falon, és halk csobbanással elt nt a fekete tükörben. - Víz van benne! - lep dtem meg. - Az el bb nem volt - mondta nem kevésbé csodálkozva Robert. - Szerintem itt jóval magasabban vagyunk, mint az el bb, az aknában… Nem értem… Gondolod, hogy emelkedett a víz szintje? - Talán nem egyforma a szintje egyik aknában emelik, a másikban leengedik - jegyezte meg Robert. Sokáig álltunk a sötét akna fölött. - Kés bb visszajövünk - mondtam -, megnézzük, változik-e. És most… hol van… azt mondtad, még valamit felfedeztél… - Az nem felfedezés - mondta Robert. - Erre gyere. Amennyire tájékozódni tudtam, a nagy térség közepén jártunk. A fal közelében a fénygubancok egészen alacsonyan közlekedtek, olykor el is állták az utunkat, de itt szüntelenül villódzó, magas boltozatot alkottak. Ebben a változó, de er s megvilágításban kör alakú, talán egy méter mély katlan tárult fel el ttünk. Közepén jókora képz dmény semmihez sem hasonló, amit valaha láttam. Teteje valami domború tükörpajzs, a fenti fények kicsinyített mása csillog rajta; a pajzsot kocsányszer oszlopok tartják, olyan szorosan összefonódva, hogy talán az ujjam se férne közéjük; homályos, sárgás fényt árasztanak. - Voltál odalent? - fordultam Roberthez. - Nem. - Gyerünk. Lemásztunk a katlan lejt s partján. Most mintha kör alakú csatornában állnánk, de csak egy részét látom, a többit eltakarja a központi képz dmény; gondoltam, körüljárjuk. Néhány lépés után Robert megállt, szédülésre panaszkodott. Én is valahogy furcsán éreztem magam. Egymást támogatva a borostyánosan dereng oszlopokhoz mentünk, és leültünk alájuk. Robert a kés fémnyelével h tögette a homlokát. - Már jobban vagyok… - nyitotta ki a szemét. - Kizárt dolog, hogy véletlenül kerültünk ide… - tette hozzá, maga mellé rakva a kést. A patkányaid is, mikor belépnek a labirintusba… - Elakadt, nyitva maradt a szája. - Labirintus! Labirintus! - suttogta elképedve. - Javíthatatlan vagy, Robert. Hol itt a labirintus? Ez a kerek csatorna? Hol lehet itt eltévedni? Utat választani? Folyton hasonlatokkal jössz, az el bb majom, most patkány… ugyan, barátom… Mi ez?! - kiáltottam fel hirtelen. Robert éppen a késéért nyúlt. Mind a ketten rámeredtünk a fémnyel , hosszú, rugós késre: az oszlopok sárga fénye hirtelen felizzott és megvillant a pengén, a kés felragyogott, aztán elszürkült, áttetsz vé vált, és semmivé foszlott. Elt nt… és Robert, aki éppen meg akarta fogni, üresen csukta össze a markát. Némán, döbbenten meredtünk a kés helyére. Megint elfogott az a kellemetlen érzés, mintha tengeribetegség kerülgetne. Az oszlopok borostyánfénye lassan elhalványult… szemünk el tt megjelent egy elmosódott, hosszúkás árnyék, ezüstössé vált… és a kés ott feküdt, mint az el bb, nyugodtan csillogva a fényben. Robert habozva nyúlt utána, megel ztem. A fém langyos volt, mintha valaki a kezében tartotta volna. Lassan egymásra néztünk. - Optikai csalódás… - próbáltam magyarázni, bár magam sem hittem. Robert szótlanul nézegette az oszlopot, megérintette, és hirtelen rémült arccal fordult felém. - Mi ez… - Figyelj! Halk neszt hallottam, léptek koppanását. Robert egy pillanatig mozdulatlanul állt, figyelte, honnét jön a hang, és arrafelé indult. Én utána. Egy pillanatra elnémultak el ttünk a léptek… aztán felgyorsultak, mintha valaki menekülne el lünk. Futni kezdtünk, Robert három lépéssel el ttem. A kanyarban hirtelen felt nt el ttünk két alak, futottak, mint mi, csak a hátukat láttuk. Emberek voltak. Az egyik, fél fejjel magasabb, kézen fogva húzta a másikat, aki vonakodni látszott. Szinte megbénulva, döbbenten meredtem rájuk, lépteim lelassultak, megálltam… azok megfordultak… egymásra néztünk. Az alacsonyabbik Robert volt. A másik, aki vezette, én magam. Robert - az a Robert - felüvöltött és hanyatt-homlok menekült, emez pedig, aki két lépéssel el ttem állt, utánarohant. Az, aki maradt - hozzám hasonló, mint a tükörképem -, csak állt ott; mikor Robert elrohant mellette, megpróbálta karon ragadni, és kiabált valamit, amit nem értettem, de Robert kitépte magát, és elt nt a kanyarban, ekkor a másik megfordult, és utánaszaladt. Talán tíz másodpercig álltam ott egyedül, aztán utánuk vetettem magam. De még egy lépést sem tettem, mikor dulakodás zaja hallatszott, fojtott nyögés, puffanás. Aztán a visszhang, sírós, kusza hangok, mindenfel l egyszerre. Megláttam Robertet. Ott hevert a sárgán dereng oszlopnak d lve, és a torkát fogta. Megbotlottam valamiben - a kés. Pengéjénél egy kis folt. Lehajoltam, és kábán fölemeltem. A pengét ragacsos, sötét lepedék vonta be. Robertre néztem. Csak ült az oszlopnál, és a torkát
masszírozta. Beszélni próbált. Köhögni és krákogni kezdett, aztán könyörg pillantást vetve rám, kinyögte: - Meg akart… fojtani… - Mi történt? - Én nem akartam! Azt hittem, valami fantom, csalétek. Csak meg akartam nézni közelr l, megfogni… Megint rájött a köhögés. Hirtelen felugrott, és görnyedten, lassan közeledett hozzám. Hosszan az arcomba bámult üveges szemével. - Te ki vagy?! Ki vagy?! - hördült fel rettenetes hangon. Megfogtam a karját, el akart lökni. Birkózni kezdtünk. Mikor harapni próbált, pofon vágtam. Térdre roskadt. - Szedd össze magad, ne hisztizz itt! - förmedtem rá. Még mindig fogtam a karját. Izmai ellazultak. - Meneküljünk innen… meneküljünk… - motyogta, nem nézve rám. - Mindjárt megyünk. Mindjárt! De szedd össze magad, Robert! Fel a fejjel! Mondd el, mi történt, de nyugodtan, jó? - Utána futottam, én voltam a gyorsabb, itt utolértem… elkaptam hátulról az ingét, erre nekiesett a torkomnak. Majdnem megfojtott, és… és… - És akkor? - Odacsaptam… - A késsel? - Igen. Elesett, akkor te ideszaladtál és fölemelted… - Én? Hogyhogy én? - Hát te! Ideszaladtál, ölbe vetted, és elmentél arrafelé - mutatott az ellenkez irányba -, aztán… aztán megint el jöttél, de már nélküle… - Az nem én voltam, aki… mindegy, erre most nem érünk rá. Állj fel! Hogy érzed magad? Tudsz járni? - Tudok… Persze, tudok. Robert görcsösen zihált. - Nem kapok leveg t. - Mutasd. Megnéztem a nyakát: két oldalán ujjak nyoma vöröslött. Nem álom ez? - villant át rajtam. Letöröltem a véres kést, combomhoz nyomtam a hegyét. Mikor már nagyon fájt, abbahagytam. Nem, ez nem álom. - Sötétedik… - mondta Robert. Fölnéztem. Csakugyan, odafent vörössé váltak a fények, és az oszlopban, amelynél álltunk, a kocsányszer kötegekben itt-ott szabálytalan csomókba s södött és felizzott a mézsárga derengés. Egyre fényesebb lett. Nem tudom, miért, de úgy rémlett, hogy az üveges kéreg mögött t zvész dühöng, azért er södik a fény. - Gyerünk! - kiáltottam, és közben megszédültem. Ólomnehéz lett a lábam. - Nem bírok… Charlie… - hörögte Robert. Két kézzel kapaszkodott a göcsörtös oszlopba, minden ízében remegett, lassan térdre csúszott. Elöntött a forróság, majd szétszakadt a fejem, gyorsan le kellett ülnöm, szinte zuhanva, mert úgy rémlett, talpam alól kiszalad a padló, felkap valami ismeretlen er . Minden táncolni kezdett a szemem el tt. Elindul az rhajó! - villant eszembe. - Elrepülnek… és minket is visznek! De nem éreztem félelmet, csak furcsa, zsibbadt tehetetlenséget. Már semmilyen gondolatra nem voltam képes. Robert mellet fekve éreztem, hogy vad szívverésem majd szétveti a mellemet, fölöttünk er södött a fény, zben lángolt a hatalmas oszlopköteg. Behunytam a szemem, végleg elveszítve irányérzékemet. Aztán lassacskán magamhoz tértem. Verítékben úsztam, mellettem zihált Robert nyitott szájjal, izzadságtól fényl arccal. - Menjünk! Menjünk innen! - nyögtem rekedten, és minden er met összeszedve feltápászkodtam. Izmaim még remegtek, de már tudtam járni. Robert gyengébb volt. Karját a nyakamba f zve támogattam, elindultunk a meredek fa! felé. Csak egy méteres szintkülönbség választott el minket a nagy térségt l, ahonnan jöttünk, de attól féltem, hogy ebben az állapotban nem tudok felmászni. A fény gyengült, halvány izzásba ment át, s ekkor lépteket hallottam a hátunk mögül. Iszonyú félelem fogott el, nagyot rántottam Roberten, aki felemelt fejjel hallgatózott. - Meneküljünk! - lihegtem. Futni kezdtünk. Mögöttünk is felgyorsultak a léptek. Már-már utolértek. Robert, a kezemet fogva, hirtelen megfordult. Én is hátranéztem. Két ember állt ott. Még fel sem ismertem az arcukat, már kitaláltam, hogy magunkat látom, és hogy Robert hasonmása üldöz be veszi a társamat, és lejátszódik - csak megfordított szerepekkel! - az egész jelenet, amelyet egyszer már átéltem. Mindez vakító fénnyel villant át rajtam, "az én Robertem" eltorzult arccal menekülni kezdett, a másik utánarohant. "Állj meg! állj meg!" - ordítottam, utánanyúltam, de kisiklott a kezemb l. Az a másik rám nézett, én visszanéztem - hirtelen eszembe jutott, hogy amikor én álltam ott, ahol most, láttam, hogy a hasonmásom kissé tántorog. A kés bbi, szörny események kitörölték emlékezetemb l ezt a jelenséget, amelyet akkor nem értettem. Hirtelen új gondolat hasított belém Robert -, és elrohantam arrafelé, ahol elt nt, üldöz jével együtt. Utolértem ket, összefonódva álltak az oszlopnál. Egyikük a karjaimba szédült - csupa vér volt az inge. Felkaptam, mint egy tollpihét, és teljes er mb l
magamhoz szorítva, továbbfutottam. Rohantam, mint az rült, úgy rémlett, ha kiviszem innét, ha kitörök ebb l a vös körb l, minden rendbe jön, hát er m fogytán, roskadozva is továbbfutottam, és úgy szorítottam magamhoz az eszméletlen Robertet, mintha ezzel elállíthatnám a vérzést, amely ingemen át a testemet égette. Egy darabig lábdobogást hallottam magam mögött… aztán síri csend lett. Nem bírtam tovább futni. Tántorogva megálltam, és lefektettem az ernyedt testet az oszlop lábához. A seb már nem vérzett. Mégis lerántottam az ingemet, csíkokra téptem, és elkezdtem bekötözni Robert mellét. Nehezen ment, nem bírtam meghúzni a csomókat remeg kezemmel. Hirtelen felnyitotta a szemét. - Te vagy…? - lehelte. - Vedd le az álarcod!… - Mit beszélsz?! Ne beszélj, csak feküdj nyugodtan! - kiáltottam. - Kérlek, vedd le az álarcod… - ismételte, lehunyva a szemét. - A laboratóriumban… Charlie álarcot viselt… hogy a patkány a labirintusban… ne találhassa ki, jó úton van-e, de én… nekem már úgysem kell… vedd le, kérlek… - Képzel dsz, Robert… Nincs rajtam álarc, és nem a laboratóriumban vagyunk, hanem azon az rhajón… hiszen tudod… téged baleset ért, de ne félj… minden rendbe jön… hadartam fölé hajolva. Nem válaszolt, nem nyitotta ki a szemét. Mellére fektettem a fejem. Nem hallottam semmit. Újra meg újra testéhez szorítottam a fülem. Semmi. Fölemeltem. Ráztam a vállát, ide-oda csuklott a feje. Visszafektettem. Tenyerembe fogtam a fejét, és éreztem, hogy h vösödik a halántéka. Leültem mellé, államat a kezemre támasztva, és nem mozdultam. Fölöttünk halványodott a fénypamacsos égbolt, az oszlopok bíbor fényudvara egyre sötétebb vörösre vált, mintha véres felh be merülnék; a r tes derengés lassan elszürkült, mintha elhamvadna. Már régóta hallottam valami egyenletes hangot, de nem figyeltem rá… hirtelen megérintette valami a lábamat, és visszahúzódott. Ismét megérintette, hideget éreztem. Kábán odanéztem. Víz volt. Milliméterr l milliméterre emelkedve, elöntötte a katlan fenekét. Zsibbadtan bámultam csillogó, el rekúszó, kanyargós vonalát. Folyvást emelkedett, már a combomig ért, fel akartam emelni Robertet, hogy ne kerüljön a víz alá, de mégsem mozdultam, a víz lassan emelkedett, csiklandozó hidege a hasamig, a mellemig ért… Az oszlop töve is vízben állt, de fénye megint er södni kezdett. Minden más fény kialudt már, csak a sárga oszlop ragyogott egyre fényesebben, olyan vakítóan, hogy be kellett hunynom a szemem. A szívem megint zakatolni kezdett, szörny súly nehezedett rám, éreztem, agyonnyom… Aztán jéghideg, fekete áradat zúdult rám, magával sodort, és elnyelt az örvény. Többre nem emlékszem. Valamikor kés bb - hetek múlva, mint aztán megtudtam - magamhoz tértem a montreali városi kórházban. Az utászok, akik két nappal a kataklizma után motorcsónakról vizsgálták a tó északi partját, egy félmeztelen, eszméletlen embert láttak meg. Én voltam az. Robert nyomtalanul elt nt. Néhány nappal kés bb a nyugati part nádasaiban a halászok rábukkantak csónakunk roncsára; légvonalban vagy negyven kilométerre attól a sávtól, ahol átszeltük a tavat. Az orvosok sokáig nem engedték, hogy felidézzem az átélt eseményeket. Azt mondták, súlyos sokk ért, és félrebeszéltem. Kórházi ápolásom alatt jóformán semmi sem érdekelt, járni tanulgattam - teljesen összekuszálódtak a mozdulataim. Az utolsó napokban kezdtem kérdéseket feltenni; kíváncsiságom kielégítése végett elláttak egy nagy halom újsággal, és ezekb l megtudtam a katasztrófa részleteit. A meteor, amelyet a szeptember huszonhetedikére virradó éjszakán láttunk, abba a mocsárba zuhant, amely a tótól északra terül el több ezer hektáron. Semmilyen maradványt nem találtak; a tudósok ezt azzal magyarázzák, hogy az óriási ütközési energia gázzá változtatta az izzó tömeget, amely hirtelen kitágulva, ötvenmérföldes sugárban kidöntötte az erd t, és számos tüzet okozott. Ezért a kataklizma centrumát napokig nem lehetett megközelíteni; a vizsgálatokat helikopterr l és repül gépr l végezték. Egy ilyen repül gépet hallhattunk Roberttel, amikor elnyelt minket a tó északi részét beborító, hatalmas ködfelh . A meteorkutatók egységes véleménye szerint megismétl dött a híres szibériai bolid históriája. A gázzá vált meteor t zoszlopként fúródott a légkör fels rétegeibe, és ott teljesen szétoszlott. A robbanás ereje a mocsárban nagy mélyedést hozott létre, ezt egy nap alatt kitöltötte a tó vize, tehát az ütközési centrumot jelenleg a tó új ágának húsz-harminc méter mély vize borítja, mocsaras szigetek között. Azt, amit élményeimr l elbeszéltem, hallucinációnak tartották. Mikor a tavon csónakáztunk - magyarázták -, elsodort bennünket az ütközési tölcsért kitölt víz nagy erej áramlása, a csónak elsüllyedt, mi a hullámok játékszerei lettünk, Robert vízbe fulladt, engem az örvény centrifugális ereje a part felé sodort. Ellenkezni próbáltam. Magyaráztam, hogy egy eszméletlen ember nem tud fél napig a víz felszínén maradni - mert fél nap múlva halásztak ki. Az orvosok érdekl dést színleltek, és egyhangúlag igazat adtak nekem; végül rájöttem, hogy szavaimat senki sem veszi komolyan. Egészen tavaszig délen maradtam, élve a betegszabadsággal, amelyet Blasbury rektor jóindulatának köszönhettem. Szabadságom vége felé, kora tavasszal vonatra szálltam, és elutaztam Richmondba, ahol az el városoktól tíz mérföldre, az autópályától messze éldegél régi tanárom, Gadshill professzor, a kanadai pszichológia büszkesége. Táviratoztam neki, hogy meglátogatom, és egy áprilisi reggelen beállítottam a professzor házacskájába. Egy szúrós, sz k nádfotelban üldögélve elmeséltem kalandomat. A professzor hallott róla. Lépésr l lépésre, óráról árára mindent elmondtam neki. Mikor befejeztem, fogamat összeszorítva vártam a szavát. - Azt akarod, hogy elmondjam a véleményemet? - kérdezte halkan. - El bb mondd meg, te mit gondolsz az
egészr l? - Én azt, hogy így történt - feleltem nyomatékosan, térdemen összefont kezemet nézve. - Hát persze. De nem próbáltad valahogy elrendezni, megérteni? - De igen. Sokat olvastam… keresgéltem mindenféle könyvben… beszéltem fizikusokkal, és már sejtem bizonyos jelenségek mechanizmusát… legalábbis a fizikai mechanizmusát. Az id folyása csak meghatározott körülmények k zött egyenletes és egyirányú. A Földön történetesen ilyenek a körülmények. De a gravitáció változásai gyorsíthatják vagy lassíthatják az id múlását. Lehetséges, hogy ezeknek a lényeknek az id olyan, mint nekünk a tér… modellálni, formálni tudják… valami id architektúra… így képzelem. Arra gondolok, hogy id labirintusba kerültünk. A késsel úgy történt a dolog, hogy az er söd gravitációs mez ben az id folyam felgyorsult, de csak egy helyen, és a kés elugrott t lünk a jöv be, aztán mikor a jelenség ránk is kiterjedt, "utolértük"… Kés bb olvastam Weyle-nél az úgynevezett id hurok elméleti lehet ségér l. Rendes körülmények között csak egy jelen van, és az folyamatosan múlttá válik, el ször közeli, aztán egyre távolabbi múlttá. Mármost az id hurokban átélheti az ember, hogy most hét óra van, aztán nyolc óra… itt az id visszafordul, és megint, újra hét óra van… és ha az ember ugyanott tartózkodik, ahol hétkor volt, akkor találkozhat önmagával… Ebben a pillanatban a jelennek két keresztmetszete van… egy korábbi és egy kés bbi. Mi éppen ugyanazon a helyen voltunk két id pontban: el ször, amikor beléptünk az id hurokba, és találkoztunk egy órával id sebb önmagunkkal, és aztán, mikor a hurok keresztezte önmagát, másodszor… egy órával öregebben, megint láttuk magunkat. Egyszer az egyik oldalról… egyszer a másikról… A következmények és okok bezárultak, kört alkottak… A gravitáció hirtelen növekedése görbítette meg az id t, és okozta azt is, amit mi éreztünk: elnehezedés, gyengeség, forróság… Hát így magyarázom. De hogy ez mire szolgált, mit jelentett… azt nem tudom. - Igen… ilyesformán gondoltam - mondta a professzor. - De mi lett az rhajóval? És hogyan kerültél ki bel le? - Azt sem tudom. Talán egyszer en… elrepültek. Mondjuk, megállapították, hogy nem érdemes tovább vizsgálódniuk a Földön. Talán ostobának tartottak minket… Úgy találták, nem vagyunk eléggé fejlett lények… A professzor rám nézett kék szemével, amelyen nem változtatott az öregség. - Az nem lehet, Charlie… Ha az rhajó elrepült volna… azt látnia kellett volna valakinek. Kutatóhajók járták a tavat. Az egész környéken állandóan repül gépek és helikopterek keringtek, a déli partról pedig radarállomások szondázták a ködöt. Ha ilyen nagy dérrel-dúrral értek földet, ha a leszállás kataklizma volt, robbanásokkal, tüzekkel, földrengéssel, akkor a felszállás sem maradhatott volna észrevétlen! Márpedig a szeizmográfok, a regisztrálókészülékek nem jeleztek semmit. Sehol semmit nem észleltek… Pontosan tájékozódtam, Charlie. Ebben biztos lehetsz. Lehajtottam a fejem. - Értem. Tehát a professzor úr is azt gondolja, hogy… - Nem, fiacskám. Van még egy lehet ség. Tulajdonképpen az egyetlen. Másikat nem Iátok. Felnéztem. A professzor nem pillantott rám, ujjai hegyével az asztal lapját simogatta. - Mit mondott a barátod, miel tt meghalt? "Vedd le az álarcod!" Ugye, jól emlékszem? És azt is mondta: "Charlie álarcot viselt a laboratóriumban, hogy a patkányok ne lássák…" Megértetted, mit akar? Döbbenten hallgattam. - Nem értetted? Azt gondoltad, félrebeszél? Persze, nem volt magánál, de nagyon is értelmes és lényeges dolgokat mondott. Ahhoz a Lényhez beszélt, arra kérte, mutassa meg az igazi arcát, nem akart úgy meghalni, hogy nem ért semmit - mint a patkány… És azt hiszem, én tudom, milyen volt a Lény igazi arca… legalábbis azokban az órákban, amikor ti ott bolyongtatok a sötétségben. Szerintem a barátod feltevése helyes volt. A Leviatán gyomrára gondolok. Igen, egyetlen él lény lehetett a fémburokban. Amit mondani akarok, az nem ebb l következik, de azt hiszem, ez a legegyszer bb megoldás. Találtatok egy aknát, mélyen alatta a fekete víztükörrel. .. Egy másik, ferde aknát, amelyben emelkedett a víz… aztán lassan elöntötte azt a katlant, ahol a végén ültél… Gondolkodj csak, vajon miért emelkedett a víz? És van egypár jellegzetes dolog, amit abban a fényvilágban megfigyeltél… Azt mondod, álmosan lüktettek a fények… lassan kialudtak… emlékszel? - Igen. Igen. Már dereng valami. Úgy érti, professzor úr, hogy az rhajó… megsérült? Üzemzavarra gondol? - Üzemzavar? Több annál. Egy idegen bolygó óriási lakója, rhajójába zárva, amely nem bírta ki a leszállást… Talán a légköri súrlódásra nem számított… vagy a hirtelen leh lésre a tó vizében. A légköri súrlódástól felhevült páncél megrepedt. Mi futott be a repedésen át? - Víz… - Nem, fiam. Leveg ! Hiszen lélegeztetek! És aztán a víz… Az ingovány lassan süllyedt az óriási tömeg alatt, és elnyelte… érted? A kialvó fények… a változó színek… Nos, én azt hiszem, nem a ti kedvetekért történtek azok a látványos dolgok… - De hát… és… azok a bábuk? - dadogtam. - Hát igen, azok elég rejtélyesek. De itt is volt bizonyos ismétl dés: a bábu hozzátok hasonlított. Aztán… önmagatokkal találkoztatok. Mit jelentett ez? Én óvakodnék megpróbálni, hogy túlontúl logikus egésszé
illesszem össze ezeket az elemeket… Talán a földiekre emlékeztet lények ismeretéb l eredtek… de az is lehet, hogy csak alsóbb rend szervezetek vagy berendezések m ködtek, a f központ már elvesztette fölöttük az uralmát… Vagy maga próbálkozott… Talán mindez csak kezdet volt, az els szavak, els bet k, és továbbiak már nem következtek, mert az, aki szólni akart, már nem volt rá képes. Az óriási lény lassan elmerült a mocsárban, a fények egyre színesebbek lettek, vörössé váltak, elszürkültek, ugye? De hát ez a varázslatos színjáték, ezek a semmi földihöz nem hasonló jelenségek, ezek az érthetetlen vonások olyan ismer s, olyan emberi képpé állnak össze! Agónia volt az, Charlie. Az a lény haldoklott. Összeszorult a torkom, nem bírtam válaszolni. A professzor halvány kis mosollyal folytatta - A csillaglényeket diadalmas h söknek képzeljük, azt hisszük, hogy a bolygónkra leszálló vendégek mérhetetlenül bölcsek lesznek, a világ r legy i, akik mindent tudnak, mindent el re látnak, pedig k is gyarló lények, tévedhetnek, mint mi, és meghalnak, mint mi… Sokáig hallgattunk. - És hogyan kerültem ki onnét? - kérdeztem végül. - A halál közeledése felgyorsította a változásokat és folyamatokat, meglódította az id t, és éppen miel tt börtönöd elsüllyedt, megmentett téged, mert messzire dobott az id ben, órákkal el bbre… és mikor elmúltak azok az órák, amelyek neked csak pillanatokig tartottak, ott voltál a vízen. Érted? - És … - Igen. Elnyelte a mocsár, és most ott, a vizek mélyén, vastag iszapréteg alatt, korhadó növények rétegei alatt nyugszik törött hajójában a csillagokból jött vendég. Murányi Beatrix fordítása Bohdan Petecki - A, B, C huszonnégy
Álom. Els másodperc. Mi lesz azután? Második másodperc. Mi volt azután? Harmadik másodperc.
A Adam alszik. B Boldog gyermekkor. Az öregség réme. A kifejezések sorrendje? C Csend. Id . Amplitúdók. Átlagérték: egy élet. Legnagyobb eltérés: a másodpercek emlékezete. Milyen fiatalos álom: kanyon, a meder fenekét nem látja a naptól elvakított navigátor. Mindkét perem fölött receptorok, információs effektorok mint elszórt csillagok a négy kupolahéj alatt. D Derengés. Valószín ségszámítás. Szerencse. E Energetikai effektorok: a tudás fájának némasággal érlelt almái, mintha tenyéréllel vágták volna félbe mindet. Egy fiú. A finom hártya hasítékán, a fennsík sziklaperemén csöppek csillognak. A kanyonból almaillat árad, a völgyszorosan túl - hibás idegvégz dés okozta még a dombvidék lábnál fekv központban - eltévesztette az utat. Éhség. F Funkció. A receptorok és effektorok funkciója, amit az emlékezést l csentek el. Emlékezés? A Tudatlanság fájának ez a kicsiny, napon, sötétben, zajban, álmodozás és er szak közepette érlelt paradicsomalmája? Játékszer. Annyi id , amennyi egy hamupernyébe belefér. Annyi csend, amennyi a tapsra emelt tenyerek red iben megreked. G Gondolat? Hahaha!… (Nyugalom… nyugalom… nem szabad felébredni…) H Halokrómia - éjszakák. A navigátor lábai, egyik a másik mellett. Nincs kanyon, völgyszoros, sérülés. Vakító napfény helyett - porcukorral megszórt köd. Fehér b r. Az emlékek átlüktetnek a pórusokon, ernyedt izmokon, inakon, csontokon. Robbanás pirkadat el tt; sárga barnává, barna szürkévé, szürke lilává, lila rózsaszínné, rózsaszín vörössé, vörös vérré válik. Halokrómia: a színel, teljes hiánya, mert színek csak a telítetlenség miatt vannak. (Matilda, Karolina, Anna! Kérdezzétek a vegyészeket!) Legegyszer bb: a kémiai kötések rendjének változása. Telítetlenség: a tóparti sás és a mocsár fölé magasodó fenyves között ível szivárvány, az alma fanyar zamata (már megint), az alma illata (az "éhség" szót törölni), leveg , víz, t z, n i keblek, akárcsak egy félbevágott gyümölcs két fele, mint az ujjak begye, mint orchideák virága, akárcsak a start után. I Identifikáció: élet, plusz élet, plusz élet… Identifikálás: egy élet… egy élet… egy élet… J Játékos. Adam? Matilda? Az identifikáció itt nullával egyenl . A harag marása másik álomból való.
K Kanális. Összeköt csatorna. Diszkrét. A légynek sem árt… L Labirintus. Kirakás játék. De mégis, fens bbséggel. Adam dadogása az álom geometrikus megfogalmazásában. M Matrica. Anyaság. Matilda az anyaságról. Matildám, most nem utazhatom veled a Földre… N Neutronok. Panteon. Öklök, akárcsak két üstökös. P Presztízs? Hahaha!… (Csak nyugodtan… nyugodtan… csak fel nem ébredni…) R Rendszer. Személynévmások tánca. S Szó, szó, szó… Persze. Úgy tenni. Mit álmodsz te, Adam? Szavakat? Hát játsszunk! A… B… C… Amerikából jöttem… T Tautológia (gyorsan, gyorsan!)… U Utópia. Az id részecskék roncsolása, emlékezés (már megint), egyre nehezebb, nagyon nehéz… a neutronok csak gy lnek, egyre több neutron, nehéz emlékezés. V Végre kezdesz érthet en beszélni. Ez az álom aztán megérte az éjszakát… W Weels… Van der Weels. Er k. Egy mosoly a szakállas portré felé. Verbális handabandázás. Tudsz róla? Akkor vége az álomnak. Az id részecskék közötti er tér megsemmisült. Y Yellowstone. Matildám, értsd meg, nem tudok… Csak dumálsz, öreg. Elpilledsz a muzsikaszóra, mint egy éjjelilepke. Csak a gyerekek tekintete tart még ébren, úgy ahogy… Matildám, egy szót sem hallasz többé t lem. Z Zubrin. Adam. ( is Adam, csak fiatal. De milyen fiatal, az ördögbe!) Adam Zubrin a saját versikéjét dudorássza: A mi laborunkban, tanár uram, Az éjnek, hegyi csillagórának, Mely akár a hullócsillag röpte, Hosszú, s rövid, mint a cserfa lángja, Az els pacsirtaszó vet véget. A csend a görbék sötétje villan, Megtört, vége az id k smagvának, De visszatért Adam képletében: Holnap az élet, a halál tegnap. És ma? Válaszold meg, tanár, magad! - Adam! Adam! - hasított belé Matilda hangja, mint valami kecses, ruganyos nyílvessz . Adam Layton professzor kinyitotta a szemét. El ször a hálószoba tompa, éjszakai fényben dereng mennyezetét pillantotta meg, és megállapította, hogy még mindig az álmán mosolyog. - Adam! Összeszorította a szemhéját, és az ujjaival jól megdörzsölte. Ahogy kézfeje végigsiklott az arcán, letörölte róla a mosolyt. - Mi történt? Miért nem alszol? - kérdezte az asszonyt. - Hogy aludjak, ha egész éjjel beszélsz, morogsz, még énekelsz is… - Layton az asszony hangjából jól kivette a fanyar önelégültség félreismerhetetlen csengését. - Igazán?… - kérdezte meglep dést színlelve. Megint kinyitotta a szemét, és legy rve az ernyedt izmok ellenállását, a könyökére támaszkodott. Matilda meztelenül feküdt, akárcsak , és nem mozdult. Alacsony kereveten hever testének körvonala egy óegyiptomi szarkofág fedelére emlékeztetett. Vicces - gondolta kissé keser en Adam. - Íme, az életem álma. Mágikus pecsét az élet értelmét rejt könyv fedelén, amely az évek során minden titokzatosságát elvesztette, azután már a reményeket sem táplálta, és végül bosszúságot sem tudott okozni, csak behegedt seb lett bel le, ami gátol a mozgásban, de nem gondolkozik. - Énekeltem?… Hát istenem… Úgy látszik, kezdek infantilis lenni… - visszakozott az öngúny véd pajzsa mögé. - Azt a versikét énekelted, amit Zubrin a születésnapod alkalmából költött. Gúnyt zött bel led, te meg csak nevettél rajta… - Dalban vágott vissza az elméletér l adott véleményemért. Szerinted meg kellett volna sért dnöm? A tanítványom… …mint kibernetikus, de nem mint biomatematikus, egzobiológus, konstrukt r és az ördög tudja, mi még… meg mint férj, úgy sem a tanítványod… szerencsére. Ráadásul "költ " is - ez utóbbit szándékosan eltúlzott áhítattal mondta. - Tetszik nekem, hogy verseket ír, és ezt jó szórakozásnak tartja. A dallamot komputerrel íratja hozzájuk… Tudod - váltott Adam más témára és más hangnemre -, az ábécér l álmodtam. Vagyis inkább valami hülye, színes képekr l, mintegy variációkról a kibernetikai ábécé témájára…
- Én a Földr l álmodtam - szólt közbe Matilda. - Hajnal volt. A sátorból egyenesen a tópartra szaladtam, beugrottam a vitorlásba… - Egyszerre álltam a kanyon mindkét peremén, nem láttam le a mélybe, de képes voltam a napba nézni… - Egy kis szigetre vitorláztam, amelyen egyetlen fa n tt. Szomorúf z vagy egy vén vörösfeny … - Almaillatot éreztem, és úgy játszadoztam az id dobókockáival, mint valami isten… - Mezítláb voltam. Könny szell lengedezett. A sásban madarak csiviteltek… - Végül ébredezni kezdtem. Akkor jutott eszembe Zubrin, félálomban. Biztosan azért dúdoltam a dalát. Elnézést… Matilda kissé felé fordította a fejét. - Ha úgy élnél, mint a többiek - mondta tárgyilagos hangon -, nem kellene éjjelente kockát vetned… - Miért? Hát hogy élek én? - Úgy, ahogy én is… temiattad. Tehát Zubrinról álmodtál, mi? Furcsa… - Furcsa? - kapta el a szót Adam. Miért? - Mert aztán nem álommal bélelt ember. Nem él kizárólag önmagának, mint egy fa. Évente legalább kétszer elviszi Dianát a Földre. Rezervátumokban táboroznak, az óceánokat járják, a víz alá merülnek búvárruhában. De elég csak megnézni, hogyan laknak itt? Átlátszó házfalak, hegyekre nyíló kilátás… A hegyekre, melyeknek minden járható ösvényét ismeri… - Én is jártam a hegyeket, miel tt az ilyen Zubrinok ott nem hagyták a lábnyomukat minden ösvényen, és meg nem írták róluk azokat a dalokat, amelyek annyira nem tetszenek neked - mondta szelíden Layton. - Meg aztán nem vagyok már fiatal… - Az életkornak ehhez semmi köze. Sohasem voltál képes vagy talán nem akartál úgy élni, mint Zubrin, és sohasem gondoltál rám úgy, mint Dianára. - Miért? Hogyan gondol Dianára? A hálószobát egy hosszú percen át csönd uralta. Végre a szemközti fal fel l finom lüktetés, megfoghatatlan légmozgás kelt, mint amikor éjszakai madár ereszkedik az ágra, és szárnyait halkan összezárja. - Ne kezdjük elölr l - sóhajtott fel Matilda. - Csak arról van szó, hogy Diana nincsen egyedül. Én meg igen… - Ami engem illet, én csak magányos vagyok… - Adam megbánta szavait, miel tt még kimondta volna. De már nem lehetett visszavonni. Az asszony hangja élesen felcsattant: - Szóval ezt ötölted ki. Magad helyett és helyettem is. Persze lehet, hogy nem jutottál te semmi elhatározásra, csak hagytad magad vakvágányra tolni, hogy zavartalanul kivárhasd az éveket, amikor egy normális ember már nemcsak elgondolkozik a változásokon, hanem maga vág elébe azoknak. Utána meg mosod kezeidet, és végre tökéletes nyugalomban érzed magad, mert másról sem álmodoztál egész életedben. A család számodra csak ny g, és még annyi fáradságot sem veszel magadnak, hogy ezt eltitkold. A lányaink félnek egy szót is szólni hozzád, mert sohasem tudhatják, hogyan vélekedjenek a válaszodról… feltéve, ha egyáltalán válaszra méltatod ket. Ha Karolina nem tud megoldani egy kibernetikai tesztet, a te szeretett Zubrinodhoz fordul vele, Anna pedig csak egy-két nappal ezel tt kérdezte meg t lem, kivel is voltunk mi a yellowstoni vidámparkban még négyéves korában. Azt válaszoltam, hogy apával, de nem hitt nekem. Egy mosolygós, magas, sz ke férfira emlékezett, aki árülten tetszett neki. A szeme csillogott, ahogy beszélt róla, és már én is azon kaptam magam, hogy másra sem gondolok, csak arra, ki is volt akkor velünk. Hát mondok én neked valamit. Az olyanokat, mint te, kísérleti rhajóban kéne a Galaktika Centrumába küldeni… - Azért itt is vittem valamire - próbálkozott Adam szerényen, mintha csak az utolsó mondat hatolt volna el hozzá, és úgy érezte, csak ez tartalmaz szemrehányást, amellyel szemben tisztáznia kell magát… legalábbis önmaga el tt. - Én voltam a kutatóállomás egyik alapító tagja, én lettem az els vezet je. Sikerült idecsalogatnom néhány tehetséges kutatót, és meg is tudtam ket tartani az Evolután… - Evoluta! - robbant ki a nevetés Matildából. - Kozmikus menedékhely a Földt l több mint hat parszekre! Már a volt tanítványaid is a Naprendszer rangos intézeteinek igazgatói mind!… - Levelezek velük. Úgy érzem, tartják velem a kapcsolatot… - Alig hiszem, hogy szorosabb kapcsolatot tartanál velük, mint amire a semmire sem kötelez emlékekb l futja. Inkább csak úgy teszel, mintha nem így lenne, mert a leveleikben saját magadat véled felfedezni… a régebbi önmagadat. - Én tanítottam meg ket a gondolkodási sztereotípiák leküzdésére, az önállóságra… - Ez utóbbit neked mindenesetre sikerült elérned. Ha pedig másokról van szó, szabad kezet adsz nekik, mert úgy kényelmesebb. Végtére is Zubrin elméletét sem ismered el. Más szóval, neked az a véleményed, hogy a beosztottad hamis úton jár, és csak a tehetségét meg az idejét pocsékolja. Mindazonáltal helyénvalónak találtad t biztosítani róla, hogy nem vagy tévedhetetlen. Kizárólag t illeti az egyik legnagyobb küls laboratórium használatának joga, és még soha oda be nem tetted a lábad… - Már nem diák… - Vagy talán attól félsz, hogy ha határozottnak mutatod magad, máshol keres állást? Ett l nem kell tartanod. itt marad. Tudja jól, hogy egyszer majd ó ül a székedbe. Az pedig jó ugródeszka… persze csak olyan valakinek, mint Zubrin…
- A feltételezett krán-magok vagy id kvantumok - ahogy tréfásan mondani szokta hasításának elmélete szerintem a fizika szempontjából utópia. Erkölcsi természet kivetnivalóim is vannak vele szemben. Ez igaz. De ha jómagam tanár vagyok is, azért jól tudom, hányszor el fordult már, hogy kanonizált érvek és poros bölcsességek nevében páncélszekrénybe zárták a nyugtalan szellemet. És amikor a páncélszekrény fala megnyílt, csak akkor d lt össze igazán a tudományos dogmák világa. Ezért adtam neki a laboratóriumot, és látszólag nem is érdekel, mit m vel benne. Várok. Biztosíthatlak, hogy el bb-utóbb eljön hozzám magától is… - …el bb-utóbb! - vágott a szavába Matilda. - És ha túl kés n jön? Akkor is büszke leszel rá, hogy ez a maroknyi ember, akit "sikerült itt-tartanod" - utánozta gúnyosan a férfit - az Evolután, meg lehet elégedve veled, és meg is kell elégednie a jelenléteddel? Nem a vezetéseddel, a tanácsaiddal, a segítségeddel, hanem a jelenléteddel? És akkor mi lesz velünk? Átköltözzünk egy még vacakabb bolygóra, még távolabb a Naptól?… Layton felült az ágy szélén, lábát a padlóra tette, és a kezeslábasa után nyúlt. - Én is jól tudom, mi lesz akkor - mondta, ahogy áthúzta fején a könny , világoskék öltözéket. - De nyugodt lehetsz, nem fogtak benneteket zavarni. Legfeljebb egyszer-egyszer meglátogatlak, és meger sítelek abbéli meggy désedben, hogy helyesen cselekedtél. Az Evolutát az én gondjaimra bízták, úgy érzem, itt a helyem… és err l nem is tudok semmi többet mondani. Nekem elég egy élethossz. De ha mégis kiderülne, hogy Zubrin elmélete több, mint utópia… - kis szünetet tartott, felsóhajtott, csak azután folytatta: - ki tudja, talán a mi kett nk dolga el tt is új távlatok nyílnának meg. Látod, valamikor azt hittem, képes leszek ezt az egy életemet veled megosztani. Azt hittem, mindig szeretni fogsz, és nem kell lemondanom arról a jogomról, hogy saját hétköznapiságomból próbálhassak makacsul kitörni, és a hétköznapok ne veszítsék el értelmüket. Mert ha ez az értelem csak az én tévedésem, akkor is olyan mélyen belém rögz dött, hogy nem tudom leleplezni és elvetni, nem tudok önmagam maradni… melletted. Ha már én ekkorát tévedtem, talán majd Zubrin… - Nem az a lényeg, mit gondolsz, hanem hogy milyen vagy valójában - szakította félbe Matilda. - Soha az életben nem fogjuk megérteni egymást. Ennek a beszélgetésnek a világon semmi értelme… ahogy az eddigieknek sem volt. Aludni akarok végre. Hátha megint álmodom a Földr l? Te csak töprengj a küldetéseden meg Zubrinon, de ne énekeld a verseit! Éjszaka van. Reggel át kell programoznom a központi számítógép pszichotechnikai szekcióját, hogy be tudjam fejezni a kísérleteket, és jelentést készíthessek róluk, amit te úgysem fogsz elolvasni. Mit csinálsz? - támaszkodott fel az asszony hirtelen, mert meghallotta férje távolodó lépteit. - Semmi, semmi - válaszolt Layton bocsánatkér hangon. - Kiment az álom a fejemb l. Megyek, járok egyet… Az asszony feje visszasüppedt a párnán hagyott gödörbe. - Csak fel ne ébreszd a lányokat, amikor jössz vissza. Anna nyugtalanul alszik, Karolinának meg holnap lesz a negyedévi vizsgája… - Ne aggódj. Téged sem foglak felébreszteni. Aludj jól… - Adam óvatosan húzta be maga mögött az ajtót. Az evolutai kutatóállomásnak még nevet sem adtak. A navigációs központban csupán egy száraz számmal illették: 0687-BBS-1 E. Ez volt a Hold nagyságú bolygón az egyetlen kutatóállomás; lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett az ökoszféra határához, amit már alig világított be az er tlen Nap rézszín fénye. A település kell s közepén húzódott az egyetlen közlekedési útvonal, amelyet eredetileg sétatérnek terveztek; a lakók röviden csak "Utcá"-nak hívták. Volt itt két büfé, két eszpresszó, ahol az asztalokat valódi len asztalkend kkel borították, három hidroponikus növényház, valamint tíz-tizenöt kávé-, cola-, szintetikustej-, üdít ital- és aprócikkárusító automata, temérdek praktikus használati cikkel teletöltve, melyek szemre és érintésre kellemesformájukkal hívták fel magukra a figyelmet. Ezek a tárgyak több hónapon át érintetlenül sorakoztak a domború üveg mögött, a polcokon. Az üvegburára azért is szükség volt, mert az áttetsz kék kupoladob és a kupola csúcsa között felfüggesztett mesterséges xenon-nap olykor-olykor éles villanással felparázslott; ilyenkor az utcán frissít fuvallat söpört végig. Összeráncolta az utcai asztalkák terít it, és az eszpresszóudvarokra árnyékot vet akácfák lombján muzsikált. Hatvan évvel azel tt, amikor a Galaktika hetedik szektorában létrehozták a 0687-BBS-1E-t, a legtávolabbi földi kutatóállomást, a konstrukt rök úgy gondolták, valóban otthonos munkahelyet teremtenek az itt tevékenyked kutatók számára. A falakat, melyek mellett Layton elhaladt, domborm vek és reliefek, ballusztrádokkal díszített álablakok ékesítették. Még három ódivatú toronyórát is felszereltek. Ett l az utca olyan lett, mintha egy háromszáz évvel azel tt készült filmb l vették volna hozzá kölcsön a díszleteket - éppen olyan szellemtelen és ízléstelen. A legsötétebb zugban is hiába keresnél egy porszemet; mégis, az újonnan érkezettek els benyomása az volt, hogy a világítás, a növények és a sterilizált asztalkend k ellenére nincs itt semmi friss élet. A cserjéken nyíló virágok nem is mesterségesek, inkább élettelenek voltak, mint valami hatalmas, halott lepkék. Azért a 0687-BBS-1E-n dolgozó tudósok nem látták sötét színben a jöv t. Olyan sokáig ugyan senki sem bírta ki az Evolután, mint Adam Layton, de az is igaz, hogy a kutatóállomás személyzete jórészt fiatalokból állt. A professzort leszámítva a legid sebb, Allan Nicolson biokémikus két nappal azel tt ünnepelte ötvenedik születésnapját. Felesége, az apró termet , ferde szem Sima ebb l az alkalomból egzotikus "földi" fogadást adott, amely után Matildnak még harmadnap is jó kedve volt. Nicolson tizenkilenc évvel azel tt került az
Evolutára, és - legalábbis egyel re - nem tervezte, hogy civilizáltabb környékre költözik. A többiek? Vagy gyakorlatra jöttek, vagy rangos tanintézetek, egyetemek elvégzése után rögtön itt kezdtek dolgozni. Ahogy kitéptek a rakétából, még földi búcsúztatóik jótanácsait ismételgették gondolatban, azt fontolgatták, hogyan lehet minél el bb visszatérni napközelbe. Azután maradtak. Sokáig, sokkal tovább, mint évfolyamtársaik a többi magányos, távoli állomáson. Itt fogta ket Layton professzor jóindulatú sztoicizmusa, atyai gondoskodással megáldott kapcsolata a beosztottakkal és a csillagokkal, néha egyenesen naiv mosolya, amely a település sz k körében már régen közmondásossá vált. "Ez volt aztán az Öreg mosolya" - mondta valaki, és a jelenlév k arckifejezése ellágyult, mintha valami parancsszóra mindannyian boldog gyermekkoruk melegházi tájaira gondoltak volna abban a pillanatban. Layton úgy találta, hogy mint az állomás alapító tagja és vezet je, nem foszthatja meg ezt a közösséget egy olyan köt anyagtól, amilyen - és ezt jól tudta - a jelenléte volt; egymás után utasította vissza az állásajánlatokat, pedig régebben s n ajánlottak fel neki tudományos állást a Naprendszerben, s t magán a Földön is. Matilda, aki természeténél fogva lázadozott a 0687-BES-1E-n töltött monoton élet minden órája ellen, eleinte hevesen tiltakozott; egymás iránti érzelmeik és a közös jöv jükt l elválaszthatatlan érzések legmélyebb rétegeiben gyökeredz érveket hozott fel. Azután elkezd dött a viharos jelenetek korszaka. Ilyenkor gyakran esett szó Laytonék két gyermekér l, Karolináról, aki most tizennyolc éves, és a nála négy évvel fiatalabb Annáról. Végül, amikor Adam f nökei már tudomásul vették Adam rabszolgai h ségét az Evolutához, nem gondoltak rá többé, s állást sem ajánlottak; Matilda haragja súlyos, süket gy löletté vált, mint valami tehetetlenségi er , ami áttaszítja azon a bizonyos küszöbön, melynek jelenléte csak a másik oldaton t nik fel. Természetesen még a legedzettebb ifjú bevándorlók sem maradtak örökre az állomáson. A professzor jól tudta, hogy környezetében nem sz nik meg a fluktuáció, mint ahogy addig is cserél dtek az emberek; azért a kutatómunka nem zökkent ki megszokott ritmusából. Tisztában volt vele, hogy még sok öreget fog búcsúztatni, és sok új kollégát üdvözölni, akiket egyre kevésbé tarthat majd kollégáinak, ha tekintetbe vesszük a korkülönbséget és a tudósnemzedékek között tátongó pszichikai szakadékot, amelyet a friss diplomával érkez kutatók éreznek. Belenyugodott a dolgok ilyetén rendjébe, ahogyan belenyugodott abba a megmásíthatatlan ténybe is, hogy lányai rövidesen befejezik a középiskola levelez tagozatát, és elhagyják szobáikat, azokat a szobákat, melyeket valaha maga rendezett be örömt l és a gondoskodás érzését l túlcsorduló szívvel. És ha tanulmányaik befejeztével dolgozni kezdenek, Matilda is elköltözik valamelyikükhöz. Akkor semmilyen látszat nem fogja takarni magányát. Layton elhagyta a Koordinációs Központ - a település központjában található egyetlen munkahely - bejáratát, és összerezzent, ahogy meghallotta az Utcát kelet fel l lezáró tömör neogót kapu toronyórájának jajongó verését. Ösztönösen felemelte a fejét. Fél három volt. - Egy tükröt kellene keresnem, hogy a saját képembe röhögjek - mondta fennhangon. A szavak tompán ver dtek vissza a kapu alacsony boltozatáról, majd elnémultak, mert hangfogók ilyenkor csak a toronyórák hangját engedték szabadjára. - Vissza kéne bújnom az ágyba, aludnom kéne, s reggel közölni Zubrinnal, hogy elég volt egy buta álom, egy pillanatnyi türelmetlenség, és mindazok ellenére, amit ígértem neki, az éjszaka kell s közepén beosontam volna a laboratóriumba, ellen riztem volna… mit is? Semmit. Err l van szó, hogy semmit. Még az elméletét sem ismerem részleteiben, nem beszélve az általa használt berendezés kapcsolási rajzáról. Hát akkor Zubrinról vagy saját magamról akarom az igazságot kideríteni? Talán az id l akarok valamit megtudni, amit sokszorosítani szeretne, de ami Matilda szerint nekem elfolyik az ujjaim között? Azonnal vissza kéne fordulnom, de nem teszem azt. - Tessék? - szakította félbe egy bársonyos bariton a láthatatlan hangszóróból. - Nem értettem a parancsot. Kérem, ismételje meg!… A professzor felrezzent töprengéséb l. A kaput már maga mögött hagyta. A továbbvezet utat csillogó keramitfal zárta el. Ez a fal a kutatóállomás lakóterületét véd páncél részét képezte. Rövid járda vezetett egyenesen a csukott, téglalap alakú ajtóhoz, melynek hófehér félfáit színes jelz lámpák és kommunikátorvégz dések borították. - Semmi, semmi - mondta, és megszokásból ránevetett híres mosolyával az érzékeny berendezésre. - Nyisd ki az ajtót, és indítsd meg az "A" kijárathoz vezet mozgójárdát. - Értettem - válaszolta a hangszóró. A téglalap alakú zárólemez nesztelenül a magasba szökkent, és láthatóvá vált a folyosó sötét belseje, amely a következ pillanatban már tejszer fényben úszott. Adam rálépett a sárga nyíllal jelzett járdára. Kétpercnyi kényelmes utazás után az alagút kijáratát egy újabb, ajtóval ellátott csillogó fal zárta el, itt azonban az ajtó szélesre volt tárva. A komputer már értesítette a kijárat reit, hogy ember közeledik. Layton átugrott egy magas küszöböt, és az rruhát el készít robot elé állt. - Itt az "A" kijárat automatája - üdvözölte egy behízelg hang. - A kijárat minden berendezése rendben ködik. - Jól van. Öltöztessen fel. A mennyezetr l egy nyitott hasú zsák ereszkedett alá. Az eladdig mozdulatlan robot munkához látott. - Hívjak egy felügyel automatával ellátott targoncát? - tette fel a kérdést.
- Ne. Gyalog megyek. Akarok egyet járni… - tette hozzá bizalmas hangon a professzor, mintha egy él lény megértésére vágyna. - Hová megy az ember? - E-31-es laboratórium. - Táv másfél kilométer. A leveg h mérséklete mínusz huszonkilenc fok Celsius - sorolta az automata. - A délkeleti szél helyenként eléri a másodpercenkénti ötvenméteres sebességet. Borult id . A hóesés el reláthatólag három óra múlva áll el. Kötelességem figyelmeztetni, hogy ilyen id járási viszonyok között az embernek felügyel automatával ellátott targoncán kéne utaznia. Elnézést. - Gyalog megyek - ismételte meg Layton, amikor már a sisak is a fején volt. - Ellen rizted az rruhát? nézett akaratlanul is az odújába visszahúzódó automata után. - Az rruha légmentesen zárt - hallotta a választ. - Az energiatelepek nyolcvan óra teljes terheléshez elegend tartalékkal vannak feltöltve. - Jól van. Nyisd ki a zsilipet. A kijárattól két-három méterre még viszonylagos nyugalom uralkodott. Távolabb, a kutatóállomást körülölel hatalmas reflektorok fénye örvényl hózuhatagokat világított meg. A sisak belsejébe szerelt fejhallgatók éles vijjogásba kezdtek. Matilda, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, összekulcsolt két kezét a feje alá csúsztatta. Egy jó percen át mozdulatlanul feküdt, aztán fázósan megborzongott. Véget kell ennek vetni - gondolta. A h szabályzó karjához nyúlt, és vagy két fokkal eltolta. Azután kinyitotta a szemét, és az órájára nézett. Három óra. Véget kell vetni ennek - harapta be az ajkát, és összerezzent, mintha mellét hirtelen egy idegen, jeges kéz érintette volna meg. Véget kell ennek vetni… A homályból ferde sugarakban zuhogó száraz hó nem tapadt a sisak szélvéd jéhez, ennek ellenére semmit sem lehetett látni. Layton mélyen meggörnyedt, és nehezen, apró léptekkel haladt el re. Egyre s bben emelte bal kezét a szeme elé, hogy a csuklójára er sített tájolóra pillantson. Jobb keszty jével kitakarta a kicsiny korongot, és megpillantva az irányzék fluoreszkáló szálát, nem gy zött csodálkozni, hogy még mindig jófelé megy. rültség! - ismételgette magában. Mit szólnának a munkatársai, ha tudnák, hogy becsületben megöreged nökük most a hófúvással küszködik, mert a felesége szavai elkergették otthonról; szavak, amelyek közül egyik sem emlékeztetett az elszakadt lánc nyitottan tátongó, egyesülésre várakozó láncszemeinek halk csengésére. És ezt teszi , Layton professzor, aki még az álmaiban is kibernetikus marad. A legmeglep bb pedig az, hogy a küzdelem az elemekkel kellemesen pezsdíti a vérét, felélénkül t le, mint a földi szélt l, a szívét elfelejtett, örömteli hangokkal tölti el. Hányszor ment már végig ezen az úton? Akkor még nem volt meg Zubrin laboratóriuma. Erre járt a hegyekbe… csakis a hegyekbe. A hóbuckák teljesen váratlanul elolvadtak. Adam talpa kemény k lapot érintett. A szél lesöpörte a havat a járdáról, amely kékes fényben derengett a vékony jégréteg alatt. A vándor szeme el l elt nt az utolsó fehér örvény is, és felt ntek a kupola alakú épület jelz lámpái. Helyben volt. A bejárathoz egy patkó keresztmetszet alagút vezetett. A csend els hulláma úgy öntötte el, akár egy atomvillanás: csak szörny csapás követheti. Jó pár másodpercbe is beletelt, amíg Layton rájött, hogy pontosan ugyanolyan behízelg , személytelen hang szólítja, mint amilyen az állomáson búcsúztatta: - Üdvözlöm! - szólt a komputer. - Kérem, adja meg az E-31 jelkódját. - Nem ismerem a kódot - ismerte be Adam, és er lködve húzta szét a villámzárat megmerevedett mellzsebén. Egy fehér, háromszög alakú pecsétet vett ki bel le, és a kommunikátor kis ablakához nyomta. - Felismered? Jogomban áll belépni az Evoluta minden védett épületébe - mosolyodott el akaratlanul, hogy hatalmát így kimutathatta. - Lépjen be - hangzott fel a rövid válasz. Az ajtó bezárult mögötte. Belépett egy zsilipbe, megvárta, míg a bels bejárat fölött kigyullad a zöld felirat, majd átadta a sisakját egy robotnak, és hagyta, hogy levetk ztesse. Azután egy rövid el szobán át belépett a tágas és homályos laboratóriumba. Pár lépésre az ajtótól még egyszer feltette a kérdést magának, mit is csinál itt tulajdonképpen, azután a vállát megvonva megpróbálta tekintetével felmérni Zubrin id -királyságának belsejét. A kör alakú helyiség közepén egy vezérl pult állt, amelyb l színes kábelek zilált kötegei futottak szerte. Mögötte egy hordóhasú ketrecre emlékeztet , áttört falú szerkezet körvonalai t ntek el . A padlóból jobbra és balra cingár oszlopok meredeztek; ezek valamiféle ósdi fényképez gépekhez hasonló szerkenty ket tartottak. Mindegyik meg volt jelölve a lábánál: A, B, C… Egyenl távolságra álltak egymástól, és széles ívben ölelték körül azt a bizonyos kerek, rácsos szerkezetet. Volt bel lük vagy húsz… Layton a vezérl pulthoz lépett. A f kapcsoló itt is, mint rendesen, a jobb fels sarokban volt. Teljesen eltolta a vörös karocskát, és figyelte, hogyan gyúl ki az élet a m szerfalban. Amikor a széles padlólemez már tömérdek pasztellsín fénypontját villogtatta a Iába körül, feltette a kérdést: - Hol található a kutatóállomás információs hálózatához vezet gy jt kivezetés? - Nincs kivezetés - válaszolt
a homályból egy nyugodt hang. - Azt akarod mondani, hogy a Koordinációs Központ komputere nincsen tájékoztatva a laboratóriumban folyó munkáról? - Pontosan. Nincs tájékoztatva. - Akkor beszámolót kérek. - Sajnos, ahhoz nem vagyok megfelel en beprogramozva. Memóriaegységeim kölcsönös kapcsolat nélkül ködnek. Ebben a pillanatban csak úgy beszélhetek az emberrel, hogy információtartalékaimnak mindössze egytízezred részét használom fel. Minden független csatorna a vezérl pulthoz van kapcsolva. Ez teljesen új dolog volt Layton professzor egész eddigi gyakorlatában. Hát Zubrin már a saját számítógépében sem bízik, méghozzá oly mértékben, hogy lemond a komputer villámgyors asszociációs készségér l, amellyel a kísérletek egyes szakaszainak kiértékelésénél pillanatok alatt egymáshoz rendel látszólag távoli adatokat? Lehetetlen! De mégis… Figyelmesen szemlélte a vezérl pult fedelét és a bel le szertefutó vezetékeket. Néhány perc múlva felegyenesedett. Még ha a komputer elhallgatta volna is el tte memóriaegységeinek elképeszt szemantikai elkülönítését, a kibernetikus ösztön akkor is arra a következtetésre bírta volna Adamot, hogy ebben a laboratóriumban az informatika a legfantasztikusabb elvek alapján m ködik, amilyenekkel valaha is találkozott életében. Nemcsak az egyes csatornákat fosztották meg az egymás közötti kapcsolattól. Gondoskodtak a logikai rendszerek teljes izoláltságáról is. Egy ilyen komputer, amelyben az elemek egymásra hatásának rendszerét pótelemek halmazával helyettesítették, egyszer en nem képes m ködni. De Zubrin végtére is nem gyermek, aki hártyaszeletek, drótok, elektromos szerkenty k és ócska játékok felhasználásával játszik épít sdit. Akkor pedig kell lennie valahol még egy, magasabb rend rendszernek, amely viszont a vezérl pult mögött álló ember számára elérhetetlen. Ez ugyan szinte teljesen elfogadhatatlan ötletnek t nik, de mégiscsak ez az egyetlen többékevésbé értelmes megoldás. - Ide figyelj! - szólt rövid gondolkodás után Layton. - A laboratórium szerkezetéb l következtetni lehet-e arra, hogy rajtad kívül még léteznek pályák és csatornák, melyekr l nem is tudsz? - Elméletben… - kezdte a komputer, de a professzor, akinek új ötlete támadt, nem hagyta, hogy befejezze. - Várj! Amelyekr l nem tudsz - ismételte -, mert az impulzusokat számukra közvetlenül a vezérl ember agya közvetíti?… - Elméletben ez lehetséges. Ebben az esetben azonban a tény, hogy nem vagyok képes közölni az E-31-ben végzett kísérletek átfogó adatait, még indokoltabbnak t nik. E válasz logikája egy sajtélt ólomtömb súlyával nehezedett rá. - Jól van - egyezett bele nyugodtan Layton. - Akkor közöld velem az adatokat, melyeket képes vagy elérhet memóriaegységeidben megtalálni. - Értettem. Melyik szektorral kezdjem? A statisztikával? - Na jó, legyen. - A vezérl kétszáznyolcvan esetben m ködtette a berendezést. Az energiafogyasztás… - Elég. - Értettem. - Rendszerint hol áll Zubrin… vagyis az ember- javította ki magát-, aki a kísérleteket végzi? - A kivetít berendezések, vagy ahogy nevezi, akcelerátorok tengelyének keresztezési pontjában. - Mutass rá arra a helyre. - A terem közepén álló képerny s kivezetés. - Képerny s… kivezetés? Talán elektromágneses kivezetés… - Képerny s. Amikor a vezérl ember a helyén áll, én nem kapok impulzust. - Értem. De ha fennhangon beszélne, rögzíthetnél a memóriaegységedben mindent, amit mond? - Úgy van. Layton körülnézett. - Képerny - mordult fel hitetlenül. - Biztosan err l a fülkér l van szó… - Ismételje meg a kérdést! - Semmi, semmi - a professzor megkerülte a vezérl pultot, és megállt egy rácsos henger el tt, amely vízszintes abroncsokhoz hegesztett függ leges rudakból épült fel. Szemben vele egy embermagasságú nyílás tátongott rajta. Azzal a rossz érzéssel bújt be meggörnyedve a fülkébe, hogy egy plazmakemencébe lép, amelyet bármikor m ködésbe hozhatnak. Rögtön utána felegyenesedett, és figyelmesen fürkészte az t körülvev berendezést. Szemre egészen közönségesnek t nt. A rudak szürkére voltak festve, a padlósz nyeg pedig a talpa alatt sem keménységben, sem színárnyalatban nem különbözött a berendezést körülvev padlótól. Felpillantott, és egy kikapcsolt lámpára emlékeztet tárgyra lett figyelmes. - Hogyan kell ezt m ködésbe hozni? - A berendezés m ködik. A kapcsolás a vezérl pult f kapcsolójának eltolásával jött létre. Az energiafogyasztás gyorsabban n , mint bármikor, az ember irányításával végzett kísérletek során. Layton mélyet sóhajtott. - Most figyelj! - mondta. - Kapcsold be az összes memóriaegységedet, amivel csak rendelkezel, és jegyezd minden szavamat. Hangosan fogok beszélni. Vajon… - bizonytalanodott el - egészen biztos vagy benne, hogy egyetlen szekciód sincs összekapcsolva az állomás információ-hálózatával? - kérdezte, mert arra gondolt, ha
mégis létezne valami rejtett csatorna, amely az E-31-et összeköti a központi komputerrel, akkor munkatársainak jó kis meglepetést okozna. De a hangszóróból határozott hang válaszolta: - Biztos. Innen nincs kivezetés. A laboratóriumban minden lámpa be volt kapcsolva. Az éles fénnyel megvilágított gömbszer fülke belseje mintha összezsugorodott volna, a tárgyak alakja pedig - a most üres, hordószer vázat is beleértve hétköznapivá, az ember mindennapi használati tárgyává vált. - Már jön - mondta nyugtalanul Diana, és a zsilipbe vezet bejárat fölötti képerny t nézte. - Csak Matilda… állapította meg egy pillanattal kés bb kelletlen csodálkozással. - Mondd csak- pillantott fel a férjére -, miért hívtál engem el bb, mint t?… Adam Zubrin nyelt egy nagyot. Tekintete a f bejárattal szemben álló lapos lemezre vet dött, és mindjárt elrebbent onnan, mintha zavarba jött volna a bezárt acélajtó láttán. - Nem tudom… - válaszolta tompán. Ajkát megnedvesítette a nyelve hegyével, és kényszeredetten tette hozzá: - Csak azt akartam, hogy itt legyél, amikor megjelenik. Ne haragudj… - Nincs miért - suttogta a n . - józan lesz… túlságosan is józan… A férfi mélyen felsóhajtott. - Te mindig mindent értesz… - mondta egy csöpp irónia nélkül. - Te mindig mindent értesz… - ismételte meg. Diana megrázta a fejét. Valamelyik reflektor fénye végigsiklott hosszú, éjfekete haján, és reszket arany gy be foglalta. Egy perccel azel tt lépett be a laboratóriumba, csak a sisakját dobta le, még mindig a vákuumrruhában volt. De még ez az öltözék sem volt képes elrejteni alakjának kecsességét és báját. Arca kreolbarna, arccsontja finom ívben rajzolódott ki, vékony orra és hatalmas, csiszoltametiszt-csillogású szeme kápráztatóan szép volt. Ez a harminckét éves n magában hordozta egy gyereklány minden hajlékonyságát, és ugyanakkor akárcsak a radzsputani iskola valamely miniatúrája - vadul, érzékien érett volt. Adam Zubrin öt évvel id sebb a feleségénél, karcsú, jóvágású barna férfi. Ambiciózus, tehetséges, kisportolt, kétségkívül a legjobbak közé tartozott a Földt l távol es munkahelyet választó évfolyamtársai között. Ez a döntés egyébként nem okozott számára sok fejtörést. Mivel mozgalmas élete volt az Evolután, úgy érezhette magát, mint olyan valaki, aki a földi rezervátumok valamelyikében lakik, és távol az emberi településekt l, napi három-négyszáz kilométerecskét utazik a munkahelyére. Gyermekkora óta aznap reggel érezte magát el ször elveszettnek és szerencsétlennek. Ez az új érzés kissé perverz kíváncsiságot ébresztett fel benne, és bizonyára többet is foglalkozott volna vele, ha nincs ott Diana, és nem vár rá egy kínos beszélgetés Matilda Laytonnal, aki éppen akkor érkezett targoncáján a laboratórium elé. A zsilipkapu kinyílt, és magas, karcsú, rruhába öltözött asszony lépett be rajta, olyan arccal, mint egy faképnél hagyott királyn t játszó színészn , akinek sok mindent át kellett gondolnia, sokat kellett szenvednie, amíg megtanult száraz szemmel nézni a tükörbe. - Ha tudtam volna, hogy egyedül érkezik, magáért mentem volna - kezdte Zubrin. Öt lépésre állt az asszony el tt, és tekintetét a padlóra szögezte. - Annyira sajnálom… mondta egy kicsit túlságosan hadarva, feszült, tompa hangon. - Most szinte részvétemet kéne kifejeznem, de egyáltalán nem tudom, mit mondjak-folytatta. - Úgy érzem magam, mintha a saját apámat veszítettem volna el. Nincs rá szó, hogy a részvétemet kifejezzem… - szinte részvétem - szólt közbe Diana, és kissé közelebb lépett. Matilda egy pillanatra lehunyta a szemét, majd rábólintott és körülnézett. - Köszönöm - mondta szárazon. - Ó hol van?… Adam egy újabb, rövid pillantást vetett a fülke zárt ajtaja felé. Azután mély sóhaj szakadt ki bel le: - Ott. Vagyis az orvosi teremben. Csakhogy… most nem ajánlatos oda bemenni… Az automaták még nem végeztek… - mondta sietve -, tudja, a halál okának megállapítása… - a "boncolás" szót láthatólag nem volt képes kimondani. - Talán majd kés bb… - tompította le a hangját. - A halál okának megállapítása?… - ismételte Matilda tompán. - Tehát baleset volt? - Layton professzor szívszélh désben halt meg. Azonban… egyébként talán érthet bben megmagyarázza - nézett a háta mögött álló feleségére. - Én nem vagyok orvos… - Ó! - szakadt ki egy halk kiáltás Dianából. - Hiszen alig egypár perce érkeztem… még semmit sem tudok. Természetesen - tette hozzá - ha megkapom az orvosautomata jelentését, magam is át fogom olvasni, és még egyszer megvizsgálom a professzort… - Megengedik, hegy leüljek? - kérdezte Matilda, és Zubrinra ügyet sem vetve, aki sietve próbálta odatolni a laboratóriumban található egyetlen fotelt, a vezérl pult peremére huppant. - Szívszélh dés… - Igen - kapott a szón lázasan a férfi. - Azonban bizonyos értelemben baleset volt… amit én okoztam - tette hozzá keser elszántsággal. - Én… tudja, asszonyom, az itt felszerelt berendezések igen különlegesek - folytatta változatlan hangon. - De ilyeneknek kell lenniük, mert az én elméletem is a tudomány olyan területeit érinti, amelyek eddig semmiféle gyakorlati kísérletezés körébe nem tartoztak. Igaz, bizonyos tekintetben olyan régi, mint az egész világ. Már Einstein elmélete lehet vé tette olyan részecskék leírását, melyek a fény sebességével mozognak, és ugyanakkor végtelen energiával, gyorsulással rendelkeznek. Ezek a részecskék, ahogy energiájukat fokozatosan elvesztik, egyre nagyobb sebességre tehetnek szert. E bizonyos, feltételezett tachyonok - ahogy annak idején nevezték ket - lehet vé teszik, hogy komolyan gondolkozzunk látszólag
legfantasztikusabbnak t felhasználásuk lehet ségér l is, mint például a sokat emlegetett id utazásról. De már saját tapasztalatainkból is mindannyian tudjuk, hogy a fénysebességet megközelít sebességgel haladó rhajókban az id múlása viszonylagos, gyorsabb vagy lassabb. Én megpróbáltam egy lépéssel továbbmenni… Mozgásba, méghozzá a tér-id törvényekt l független mozgásba hoztam nem az embert, hanem az ember környezetét. Megfordítottam a csillagászok által jól ismert helyzetet; olyan stacionárius laboratóriumi feltételeket teremtettem, melyek tökéletesen megfelelnek a földi id és egy fény sebességével száguldó rhajó utasa közötti viszonynak. Mindez azonban számomra csak bevezetés volt a krónok szétroncsolását érint elméletem bizonyításához. Egy felgyorsított id folyamat helyett egyszerre többel elragadtatni magam… látja, csak egy villám van, de szétágazó utakon fut szerte… - A férjem mindig azt mondja… vagyis mondta - szólt közbe Matilda, és kifürkészhetetlen szemmel nézett Zubrinra -, hogy maga költ … Adam arcára szomorú, bizonytalan mosoly ült ki. - Erre a villámra gondol? - kérdezte, de nem jött zavarba. - Asszonyom, ebben a hasonlatban egy csöpp költészet sincs. Inkább csak a tehetetlenségem kimutatása. Igen, a tehetetlenségemé… - helyeselt saját magának. - Azért beszélek ilyen sokat, ahelyett hogy rögtön beismerném, eddig még nem jutottam túl a kísérletek bevezet fázisánál. Egyel re csak az id ben sokszorosított szervezet lelki és fiziológiai reakcióit vizsgáltam; berendezésemnek csak egyes alegységeit hoztam m ködésbe. Layton professzor a kísérleti személy helyét foglalta el… ez az én b nöm… Csak az enyém… - Azért ne legyen lelkiismeret-furdalása - szólt közbe Matilda nyugodt hangon. Ismerem a férjem véleményét a maga munkálatairól. nem zavarta magát, és nem is segítette… Senki, de legkevésbé maga nem tudhatta el re, hogy egyszer titokban idejön, és szabadjára engedi a reakciókat, melyeket azután nem lesz képes megfékezni. - Ennek ellenére figyelmeztetnem kellett volna - mondta tovább a magáét Zubrin. Jelentést kellett volna benyújtanom, vagy legalábbis tájékoztatnom kellett volna a berendezés m ködési elvér l… - Matilda asszony - tette fel a kérdést váratlanul Diana -, ne haragudjék, hogy ezt firtatom, de mégis, nem történt valami ma éjjel? Nem hagy nyugodni a gondolat, mi késztette a professzort, hogy ide jöjjön… éppen ma?… Semmit nem mondott, amikor elment otthonról? Hosszabb szünet következett. Adam Layton özvegye beharapta az ajkát, és mozdulatlanul ült, merev szemekkel nézett maga elé. Hirtelen mozdulattal felpattant, kihúzta magát, és váratlanul éles hangon válaszolta: - Nem történt semmi. Mindenesetre semmi különleges. Nem tudott elaludni. Azt mondta, sétálni megy. Biztos voltam benne, hogy mindjárt visszatér. Zubrin a kezét tördelte. - Miért?!… - kérdezte. - Ha nem bízott bennem, ha meg akart bizonyosodni róla, mit csinálok, bármikor hívathatott volna, és követelhette volna t lem a számításokat… a rajzokat… elhoztam volna ide… Miértjött éjjel, egyedül?! Ha ezt meg tudnám érteni, jobban érezném magam… - Ne haragudj, drágám - szólt megint közbe Diana -, de nem hiszem, hogy arról lenne most szó, hogyan jobb neked. Közülünk senkinek sem lehet jobb, mert semmi sem változtat a tényen, hogy a professzor nem él. Másfel l - kezdte rövid szünet után - ezek az orvosautomaták… - pillantott kérd tekintettel a férjére-, nem lehetne leállítani ket, és Layton asszonnyal bemennénk elbúcsúzni… - akadt el hirtelen a hangja. Zubrin mellkasából rövid, émelyít sikoly szakadt ki, annyi félelemmel és kétségbeeséssel telve, hogy még Matilda is felpillantott, és a legnagyobb csodálkozással nézte sokáig az el tte álló férfit. Azután így szólt: - Nem akarok akadékoskodni… - esett egy olyan ember modorába, aki sohasem akadékoskodik, mert jól tudja, hogy amúgy is a környezete néma közönyébe ütközik minden kívánsága. - De ha mégsem nézhetem meg, akkor tulajdonképpen minek hívtatok ide?… Megint nem szólt senki. Most valamivel tovább tartott a csönd. Valahonnan a páncélfal mögül száraz súrlódás nesze hatolt a helyiségbe, mintha papírcsíkokat lebegtetett volna meg a huzat. Végre Zubrin felsóhajtott. - Azt hittük… vagyis inkább azt hittem, szeretné látni a helyet… ott történt - mutatott a hordó alakú fülkére. Na meg… tudja, asszonyom… én… - nehezen lett úrrá a hangja remegésén - én becsaptam magát. Matilda arcának egyetlen izma sem rándult. Várt. Adam, a n k tekintetét kerülve, rekedt hangon folytatta: - Azt mondtam az el bb, hogy nem jutottam még túl a kísérletek bevezet szakaszán. Bizonyos értelemben ez igaz… de az az állítás is igaz lehetne, hogy még egyáltalán el sem kezdtem semmit. A dolog úgy áll, hogy eddig csupán egy fantematikus berendezést szerkesztettem… a vezeték nélküli fantematika segítségével, és ennek programjaiban próbáltam megalkotni olyan világok dinamikus modelljeit, amelyekbe az ember eljuthatna, ha viszonylagos idejét megsokszorozhatná, és egyidej leg több pályán mozoghatna. Persze e világok informatív határainak megtervezése során még nem ismerhettem tartalmukat. Ezt csak a kísérlet alá vetett személy ismerheti meg. Hogy az id t egyes szakaszaira tudjam tördelni, komputerem memóriaegységei között megszakítottam a kapcsolatot. Mindegyik csak egy fantáziaprojektort szolgál ki. Mindezt azonban úgy konstruáltam meg, hogy a berendezés egy fels bbrend rendszer hatására megint logikus egységet képezzen. Ez a rendszer pedig minden esetben az él ember, aki a fülke belsejében a képerny elé lép - bökött ismét ujjával a világoskék hengerre. - Ez az ember nyilvánvaló - mindig magam voltam… de sohasem mertem kett nél több projektort bekapcsolni
egyszerre. Végtére is senki sem ismerheti a küszöböt, amelyen túl már nem er ltetheti a fiktív világokban való létezést anélkül, hogy el ne tépje egyszer s mindenkorra az idegrendszert és a valóságot összeköt szálat. Layton professzor bizonyos volt benne, hogy én már a krónok hasítására szolgáló berendezéssel kísérletezem, és bekapcsolt minden projektort egyszerre. Azután helyet foglalt a képerny közepében. Érti már? - Azt hiszem, igen… - suttogta Matilda. - Azt akarja mondani, hogy a férjem csak az átélt képzel dések hatására kiváltott sokk következtében halt meg?… - Err l van szó - ismerte be Zubrin. - Két okból kellett rászánnom magam erre a beismerésre. El ször is úgy hiszem, tudnia kell az igazat… másodszor pedig , vagyis a professzor pontosan lejegyezte e fantasztikus transzban átélt benyomásait. Gondolom, szeretné meghallgatni e felvételeket… bár nagyon szomorúak… számomra is, mert kétségbe vonják egész elméletem helyességét. De ne beszéljünk most az én elméletemr l tette hozzá keser en. - Fontosabb ennél, hogy még szomorúbbak, még kegyetlenebbek lesznek az ön számára, asszonyom. Lejátsszam? - zárta le rövid kérdéssel. Matilda rövid ideig mozdulatlanul állt, majd testének egész súlyával megint a vezérl pultra támaszkodott. Kezét tanácstalanul emelte fel. - Jegyezte?… - kérdezte értetlenül. - Hogyan tudta felvenni?… - Fennhangon beszélt, és a komputer feljegyezte szavait a memóriaegységében… - Hát te mikor hallgattad vissza?! - szakadt ki Dianából. - Hiszen rögtön utánad én is ideértem?… - Nem rögtön - szakította félbe sietve a férje, mintha nem akarta volna hagyni, hogy még valamit mondjon. Én már hajnalban iderohantam, mert a kommunikátorom közölte, hogy az E-31-be belépett egy "felhatalmazott személy". Rajtam kívül csak a kutatóállomás vezet je volt belépésre felhatalmazva. Azonnal idejöttem… de elkéstem. A professzor úr már nem élt… csak a memóriaegységek tekercsei forogtak még. Azonnal visszatekertem a felvételt. Azt hittem, meglelem rajta a tragikus rejtély nyitját… - És megtalálta? - kérdezte Matilda halkan. - Hiszen már mondtam… - válaszolta még halkabban Zubrin. - Akkor kérem, indítsa. Adam engedelmesen a kapcsolóhoz nyúlt, de keze néhány centiméterrel a billenty k fölött megállt. . - Csakhogy… - kezdte tétovázva - amíg hallgatjuk, egy percre se felejtsük el, hogy csupán képzel désr l van szó. Bármit is hallunk, annak nem lesz semmi köze sem a tanár úr valódi gondolataihoz, sem szándékaihoz, de még csak vágyaihoz sem. A tudatalattinak vannak még fel nem tárt zugai, fehér foltjai, a semmibe vezet egérútjai. A fantomatika pedig… - Ne felejtse el - szakította félbe Matilda -, hogy pszichológus vagyok. Tessék bökött fejével a vezérl pult felé. Zubrin keze leereszkedett a billenty sorra. A falba rejtett hangszóróból gépzaj sz dött ki. Az els szavak túl lágy bariton hangnak hatottak: "A" projektor. Els másodperc. E bejelentés után rögtön Adam Layton hangja szólalt meg. - Anyuci?… A két figyel n tekintete egy pillanatra találkozott egymással, és rögtön szétvált, ahogy egyik a másikánál rátalált saját szorongására, rossz közérzetére és hitetlenkedésére, és ett l megbántva érezte magát. Pedig csak Layton professzor jól ismert, mély, férfias hangja változott egy ny gös gyerek nyávogásává: - Anyuci?… kérhetek egy teát?… de el bb fejezd be az evést… jó… köszönöm, igen, ez a párna állandóan lecsúszik… nagyszer … hú, de forró!… jól van, hideg vízbe… jobban, jobban, kicsit zavar a fény… nagyszer … nem, nem akarok aludni, csak a szememet hunyom be… mi?… Nem, ne jöjjön… inkább sétálni mennék délután… de azt hiszem, meg akartad látogatni a barátn det?… igazán?… a botanikuskertbe mennénk, ott csönd van, csak a levelek susogása, madarak és békák… ki? Terry? Mondd azt neki, hogy elaludtam… kösz… ha így tartod a tenyered a homlokomon, tényleg minden elalszik bennem… igen, most pont jó a tea… hát nincs a rádióban valami jó zene?… ha ilyen halkan játszanák az Egy kiállítás képeit… nem, ne húzd el egyedül azt a nehéz magnetofont… szerinted nincs ebben a szobában túl világos?… köszönöm… ó, milyen kellemes muzsika… A hangszóróból egy száraz kattanás hallatszott, azután a következ szavak: - Vége az els felvételnek. Húsz másodperc. - Hallgassuk tovább? - kérdezte Adam. - A professzor úr minden tagjában tudós volt, és ha feljegyeztette a komputerrel saját… észrevételeit, biztosan tudta, miért. - Diana ezt visszafogott hangon mondta, ami azonban az "észrevételei"-nél megcsuklott. De… tekintettel a nagyon személyes jellegre… nyelte le a többit. - Vagy más szóval… én nem vagyok sem szakember, sem pedig olyasvalaki, akit Layton úr magához közel álló személynek tarthatott volna… tehát úgy vélem, nincs jogom hallgatni… - Butaság - ellenkezett Matilda. - Legalább megtudsz valamit a férfiakról - tette hozzá h vös gúnnyal. De rögtön elfordította tekintetét a fiatalasszonyról, és Zubrin felé bólintott. - Kérem tovább… "B" projektor - mondta be a hangosbeszél . - Els másodperc… Diana összerezzent, összevonta a szemöldökét, úgy fürkészte a férje arcát. Az gyorsan elfordította a fejét.
Ebben a pillanatban a laboratóriumot megint betöltötte Layton professzor hangja. Ezúttal frissen és energikusan beszélt. Érezni lehetett, hogy egy magabiztos, er s és életkedvvel telt férfi beszél: - Csak nyugodtan, Piotr. Ott egy kis kiszögellés. Apró, mint egy babszem. Balról kerüld meg. A párkány alatt kényelmes támasztékot találsz… Megvan? Vigyázz, a kéményben van egy kis jég. Heeej! Semmi, semmi! Néha megindul az ember… jól van! Megvan a kötél. Nem törted össze magad? Remek. Pihenj egy percet. Felteszem a kapcsot, és megyek érted. Mi? Ugyan már! Hiszen most felülr l biztosítva vagyok! Beverek még egy kapcsot. Na, meg is van. Hozd most a tested ingamozgásba, és igyekezz elkapni… máris?! Kit , öregem! Akkor megyek vissza a tet re. Te meg gyere utánam nyugodtan. Használd ki ezt a fölösleges kapcsot. Nagyszer , már látlak! Elhagytad végre ezt az istentelen kéményt! Na végre. És most nézz ide! Látod? A nyereg, akár egy boltív, az, az meg ott már a csúcs! Hogy jöhettünk volna kerékpárral! Piotr! El ször léptünk e bájos kis bolygó "tetejére"! Te, barátom meg én! Te és én!… - Vége a második felvételnek - jelentette a komputer. - Húsz másodperc. - Hát … elnézést, a processzor úr járt a hegyekben? - kérdezte halkan Diana. Matilda kedvetlenül bólintott rá. - Valamikor járt. Régen volt már az. Kés bb abbahagyta. - És… ez a Piotr?… Volt Layton úrnak Piotr nev barátja?… - Egy vagy két alkalommal említett valami Piotrt, akivel még ifjúkorában barátkozott, de nem vagyok benne biztos. Az utóbbi id ben nemigen akadt barátja. Nem volt rá szüksége… - Talán mégis volt… - Diana alig hallható suttogását elnyomta a hangosbeszél : "C" projektor. Els másodperc. - Ó, Diana, Diana… - a szenvedéllyel f tött hang annyira idegennek t nt, hogy jó id be telt, míg a jelenlev k felfogták, hogy ugyanazé a férfié, aki éppen csak egy perce gy zte le a még érintetlen sziklafalat. - Dianám, úgy nik nekem, mintha saját magamat tartanám a karjaimban… gyönyör önmagamat, mint az ókori istenek és sátánok együttvéve. Édesem, érzed-e, hogy ebben a pillanatban nem tudok semmit… azt sem tudom, szeretleke… Érted?… Az egyetlen valóság a tested… a b röd, amely életre kel az érintésem nyomán. A hajad… szempillád… a combod, h vös, ahogy arcommal simogatom, és amott forró, mint a nap. Kebleid, mint két zgida… Igazán? Persze! Mert én írtam neked az Énekek Énekét, én építettem fel a zikkuratokat, hogy hozzád imádkozhassam bennük, én merítettem ki és engedtem szabadjára a Tyúk-völgy vízeséseinek vizét, én találtam ki a holdat és a csillagokat, Iám, az egyiket el is hoztam neked, hogy itt… ó, kigondolnék még milliárd és milliárd szebbnél szebb világot, és meg is teszem, meglátod, Dianám, de most már ne szólj semmit… ölelj er sen… igen… így… így… - Vége a harmadik felvételnek. Húsz másodperc. - Ne! Ne! Hiszen ez… - Diana védekez mozdulattal emelte szeme elé a karját, és ebben a helyzetben megmerevedett, szélesre tárt szemekkel, határtalanul kétségbeesve. Hát nem megmondtam, hogy nem kellene hallgatnom?… - panaszolta majdnem sírva. - Én pedig megmondtam neked, hogy jól teszed, ha meghallgatod, mert megtudhatsz valamit a férfiakról válaszolta fagyosan Matilda. - És Iám, igazam volt. - Szörny , mindez szörny … szörny … - hebegett Zubrin. - Ha erre a látszólagos csendre, látszólagos életörömre, látszólagos szeretkezésre gondolok… a csalásra, aminek a professzor úr az én laboratóriumomban lett áldozata, üvölteni volna kedvem… - Sokkal rosszabb, ha az embernek a valódi, egyetlen életére gondolva támad üvölthetnékje - hallotta a választ. - Hát azt hiszi, hogy itt, a maga laboratóriumában ölelgette a feleségét? Nevetséges. Mindössze arról van szó, hogy kétségkívül Diana a legszebb és legkívánatosabb n , akit a férjem valaha is látott. Csak képzeletben szerette… képzeletben… Partnern jének neve csupán egy jelképet fed… Hallhatnám tovább? Adam túlságosan nagy igyekezettel nyomta meg a felvev blokk gombját. "D" projektor. Els másodperc. - Csendet kérek - Layton hangja ezúttal er szakos volt. - Bejelentem, hogy a parancsnokságom alatt álló els galaktikaközi divízió visszatért az útról, és sikeres támadást hajtott végre a Föld ellen. Megdöntöttük a Központi Tudományos Tanács kormányát, és magunkhoz ragadtuk a hatalmat. Semmire sem voltunk tekintettel; teljes kegyetlenséggel kihasználtuk azt a tényt, hogy a kezünkben tudhattuk a legborzalmasabb csapásmér fegyvert, amilyet ma már csak az idegen csillagok felkutatására küldött egységek használnak. Zsaroltunk, ez igaz. De azon kívül semmiben sem követtük a Föld történelméb l ismert régi államcsínyek példáját. Nem fogok hosszasan beszélni. Emberek! Legy ztük az energetikai, a technológiai, s t a társadalmi akadályokat is. Ennek ellenére nem vagyunk boldogok. A hallgatóság egyetlen tagja sem érzi magát teljesen boldognak itt, ebben a pillanatban. Ennek az állapotnak véget kell vetni. Diktátori jogomnál fogva korlátozni fogom számos alaptudomány fejlesztésének ütemét, és szigorú szelekciót vezetek be a természett l általunk elvett információk terén. Erre azért van szükség, mert az ismételt ígéretek ellenére a szétszóródási folyamatot nem sikerült megfékezni. Ezentúl nem így lesz. Természetesen nem állítunk le minden kozmikus programot, és nem hagyunk fel a fizika továbbfejlesztésével… t, több fizikát is továbbfejlesztünk. De a tudomány értelme mától fogva a gyakorlatban és nemcsak a
szándékban; az emberi boldogságban fog megnyilvánulni. Nem a biztonságban, a nyugalomban, a jóllakottságban, a jó egészségben és a természet kiaknázásának biztosításában, hanem egyszer en a boldogságban. A legragyogóbb elméket, a legmodernebb berendezéseket a szociológia, a pszichológia és fiziológia szolgálatába állítjuk. Földiek! Bízzatok bennem! Meglehet, sokan most sértve érzitek magatokat. De egy, két, tíz év múlva úgy fogjátok a mai napot emlegetni, ahogyan eddig a hadsereg megszüntetésér l, a határok eltörlésér l és a javak egyenl elosztásának bevezetésér l emlékeztetek meg. A történelem ma kezd dik. Ez minden, emberek, amit mondani akartam!… - Vége a negyedik felvételnek. Húsz másodperc. - Abszolutista uralkodó, aki er szakkal teszi boldoggá az emberiséget - morogta maga elé Matilda. - Nem vagyok történész, de Adam ez utóbbi álma er sen emlékeztet bizonyos könyvekre és filmekre… - Ez nem álom - szakította félbe Zubrin határozottan. - Az álom mégiscsak azokat a kapcsolatokat tükrözi, melyek a tudatalatti és a tudatalattit alakító tényleges világ között lépnek fel. Ez fantomatika. Csupán fantomatika… - A tudatalatti is tényleges világ. De nem akarok mélyebben belemerülni a saját szakmámba, bár férjem szerint éppen az a tudományok királyn je. Mégis, most kissé túl messze vezetne bennünket. - Én csak orvos vagyok - mondta szomorúan Diana. - De az én betegeim gyakran kívánják a beszélgetést… vagyis, nem akarják lelkiállapotukat a tévedhetetlen automatákra bízni…, nem tudom elmondani, mit gondolok… inkább, hogy mit érzek - mondta hirtelen lehalkítva a hangját -, de azt tudom, hogy ön téved… - Talán. .. - hagyta helyben Matilda. - Mindent hallottunk már? - pillantott nyugodtan Adatura. - Van még egy felvétel. - Kérem. "E" projektor. Els másodperc. - Nézd - csattant fel Layton professzor hangja -, ide állítjuk. Meglepjük vele a mamát… Szépek, igaz, kedveseim? Az Evolután miért csak ilyen száraz virágok n nek? Tudod, kislányom, egész nyáron víz nélkül kell lenniük… Tessék, Karolina? - emelte fel a hangját, mintha a szomszéd szobába beszélne át valakihez. - Várj egy pillanatig, Annával egy kis virágoskertet rendezünk be a mamának… már kész is. Mi van? A fene… egy ronda egyenlet - nevetett fel pajkosan. - De ha leleplezzük ezeket a buta bet ket, jeleket, kiderül, hogy egészen kedves és érdekes dolgok. A hidrogénnek a légkör magasabb rétegeiben való szétterjedésére vonatkoznak. Ennek köszönhetjük, hogy kék az ég… szóval az igazi ég. Emlékszel a földi égre? Legyen a tó fölött: látni lehet ebben a képletben. Hát persze, elutazunk. A járm vet az erd ben hagyjuk, gallyakkal fedjük be, hogy ne is lássuk, úszni fogunk, búvárkodni, a madarakat figyeljük maja tábortüzet gyújtunk… Gyere, Anna, a Földr l beszélgetünk Karolinával. A hegyekbe is elmegyünk. Megmutatom nektek azt a völgyet, ahová valamikor egy hatalmas meteorit zuhant, megmutatom a titokzatos szentélyek romjait. Valóságos felfedez útra megyünk. Talán kincset is sikerül találnunk. Ha pedig megunjuk, elmegyünk a Vidámparkba. Érted már ezt a képletet?… Fenséges! Akkor gyertek, megterítünk. A mama mindjárt itthon lesz… nézd csak, már itthon is van?! Minden hiába! Meglepetést akartunk neked szerezni, és most tessék! Na mindegy. A Földön majd valami jobbat találunk ki. Hát persze hogy utazunk! Holnap befejezem a kísérletsorozatot, holnapután pedig indulás! Csak a mi jó öreg városunkban állunk meg, felszerelkezünk mindennel, amire a vadembereknek szükségük lehet egy érintetlen rengetegben… Á, engedjetek el, rültek! Megfulladok! Igen?… Hát én megmutatom nektek! Na, els … második… harmadik… és egy! kett ! egy! kett … Nem, nem engedlek! Gy zelmi tánc! Egy! kett !… - Layton nevetése hirtelen félbeszakadt. Egy pillanatig halott csend borult a laboratóriumra, azután kétségbeesett, iszonyú kiáltás robbant ki a hangosbeszél l: - Matildám! Matildám!… A két utolsó szót egy szakadékba zuhanó ember kiálthatta csak. De a hang, bár meglep en közeli, csak a professzoré lehetett. - Most már elhiszem - mondta különös hangon Matilda -, hogy ez csak fantematika… és nem álom. Nem álom, amely a valóság nem tudatos tükre. Ó annyi ideig halogatott mindent, látszólag kapcsolatok nélkül, csak önmagának élt, amíg végül aminek korábban kellett volna megtörténnie, az állítólagos emlékek birodalmába került át… - De mégis, magát hívta… - suttogta Diana. - Úgy, ahogyan az el bb téged meghágott - mondta Layton asszony minden kertelés nélkül. - Kár… tekintetében most el ször lehetett felfedezni a halálos fáradtság jelét. Vége, ugye? - pillantott Zubrinra. Ez fejbólintással jelezte, hogy igen. - És mégis magát hívta… - ismételte álmélkodva Diana. - Ez volt az búcsúja… Matilda elengedte ezt a megjegyzést a füle mellett. - Öt felvétel - sóhajtott mélyet. - A, B, C, D, E… A huszonnégyig még sok van hátra… A fiatal tudós arca egy pillanat alatt hófehérré változott. - Honnan tudja?… - kiáltott fel. - Miért pont ezt a számot említette?… - Eszembe jutott valami - mondta Matilda minden csodálkozás nélkül. - Ma éjjel, miel tt elment volna otthonról, az ábécér l álmodott. "Kibernetikai ábécé", ahogy nevezte. És most is az álmokról beszélgetünk… - Vagyis beszélgettek egymással… - kapott a szón Diana. Ezekre a szavaira sem figyelt fel senki. - Öt projektor felvétele maradt ránk - mondta megnyugodva Adam. - Csak öt. Pedig éppen huszonnégy van
bel lük. Huszonnégy fantematikai program - írt le karjával egy széles ívet, amely a titokzatos oszlopokat ölelte magába. - A professzor úr mindegyiket bekapcsolta. De a szíve már az ötödiknél… nem tudok err l beszélni… szakította félbe hirtelen. - Nyugodjon meg, kérem - mondta Matilda. - Inkább azt mondja meg nekem, miért éppen huszonnégy van bel le… ezekb l a projektorokból? - futotta végig tekintete az ábécé egyes bet ivel megjelölt állványokat. - Nem is tudom - vonta meg a vállát Zubrin tanácstalanul -, valamilyen számra el kellett magam határoznom. Az id l volt szó, tehát úgy látszik, akaratomon kívül az id fogalmaiban gondolkoztam. Egy nap huszonnégy órából áll… Matilda felállt. Kézfejével megtörölte a homlokát, egy ösztönös mozdulattal megigazította a haját, és körülnézett, mintha még keresne valamit. - Tehát ez minden… tényleg minden… - Még egyszer hitetlenkedve megrázta a fejét, azután a sisakja után nyúlt. Adam mindjárt felpattant a helyér l, de az asszony türelmetlen mozdulattal tessékelte vissza. - Nem megyek a közelébe… se most, se kés bb… - mondta mereven maga elé szegezve a pillantását. - De… - mondta kissé mélyebb hangon - magammal viszem a Földre… Nem tudom, ezt akarta-e, de én… mi rövidesen elhagyjuk az Evolutát, és… Szenvedett a férjem? - A kérdés oly váratlanul esett, hogy Diana csak a legnagyobb er feszítéssel tudta a részvét és az ijedség kiáltását visszatartani. De Zubrin nyugodtan válaszolta: - Nem. Meghalt, miel tt a tudatáig eljutott volna, hogy végleg megsz nik a kapcsolata a valósággal. Matilda indulni készült. - Köszönöm - mondta rövid hallgatás után. - És ne kísérjenek el. A hófúvás megsz nt, gyönyör napos id van, és a felügyel automatával ellátott targonca a bejárat el tt vár rám. - Ennek ellenére… - kezdte Zubrin, de elhallgatott, ahogy tekintete Diana pillantásával találkozott. - Nem - vágott közbe Matilda. - Egyedül akarok maradni. - Az az ostoba érzésem támadt, mintha magam kerültem volna az id vasvillájára dünnyögte maga elé Adam, tekintetét még mindig az ajtóra szegezve, amelyen csak az imént lépett ki az rruhába öltözött asszony. - Mintha egy patak medrében hever éles k darab lennék, és a patakot két ágra vágnám, és az ágak kés bb folyammá duzzadnának; egy Adam Layton nev re és egy Matilda nev re. Nem, nem rültem meg sóhajtott, és tekintetével a feleségét kereste. - Azt mondtad, józan lesz. Eltaláltad a gondolatomat. Matilda nem szerette t. - Nem tudom… - suttogta Diana. - Éppen hogy most már nem tudom… Miért csaptad be? - Becsaptam? - kérdezte Zubrin fojtott hangon, és az arca megint halottsápadtra vált. - Azt mondtad, meghalt, miel tt a tudatáig hatolt volna, hogy nem térhet vissza többé a valóságos világba… - Egy kicsit másképp tejeztem ki magam… - A szavak nem érdekesek. Az értelmük volt ugyanez. Pedig éppen olyan jól tudod, mint én, hogy ez az iszonyú kiáltás: "Matildám! Matildám!" - nem tartozott a fantometikai szeánszhoz. Akkor kapcsolatba került a valósággal, és ami a legrosszabb, tudta, hogy végleg elvesztette… Ez rettenetes! Éppen akkor, amikor nem volt se diktátor, se szeret , hanem egyszer en boldog ember, akit a családja vesz körül. Hát ez a… ez az érzés rendítette meg úgy egész lényét, hogy kiszabadult ebb l az általad teremtett világból, kijózanodott és… meghalt. Adam arcszíne fehérb l vörösbe ment át. - Hát meg kellett volna mondanom?! - kérdezte fojtott haraggal. - Minek?! Ha saját maga nem jött rá… - Azt hiszem, rájött - szelídült meg kissé Diana hangja -, és azért kezdem hinni, hogy mégis szerette… De tegyük fel, hogy ez a te hazugságod csupán a kegyelet megnyilvánulása volt. És a másik? - Másik? - Ne nézz engem hülyének. A komputer, ahogy az egyes felvételekei visszajátszotta, mindig a közös starttól kezdte; "A" - els másodperc, "B" - els másodperc, "C" - els másodperc… és így tovább. Vagyis minden esetben ugyanarról az id szakaszról volt szó, ugyanazokról a másodpercekr l… persze csak a mi óráink id mértéke szerint. Azt mondtad, csalással éltél, mert még nem kezdtél hozzá a krónok hasításának tulajdonképpeni kísérletéhez. Csak a szóba jöhet … mondjuk így: páciensek reakcióit vizsgáltad. Valójában akkor csaltál igazán, amikor ezt adtad be neki. Ha nem kezdtél volna már korábban a tulajdonképpeni kísérletekhez, a komputer nem kezdte volna a visszajátszást minden esetben nullától, mindig az els másodperct l, hanem sorban adta volna vissza az id szakokat, ahogyan Layton egymás után átélte a fiktív lélekvándorlást. Hiszen ez a napnál is világosabb. Azonkívül a professzor az összes projektort egyszerre kapcsolta be, tehát a felvételeket visszahallgatva mi is egymásra játszott, egymásra kevert beszámolókat hallanánk, mintha öt külön személy beszélne egyszerre. Nem lett volna id d úgy átprogramozni a komputer kivezetéseit és memóriaegységeit, hogy az egyes jelentéstartományokat el tudják különíteni… egy kicsit én is értek a kibernetikához. Ez pedig azt jelenti, hogy Layton, amikor bekapcsolta a berendezést, tényleg egy széttördelt id környezetben találta magát. Hát ezt miért nem akartad beismerni? Megértem a részvétedet, de Matildának egy dologban igaza volt; nem számíthattál rá, hogy idejön. Nem hibáztathat senki azért, ami történt. Viszont mint tudós, méghozzá az tanítványa, jelent s sikert értél el. Miért nem mondtad Matildának, hogy a professzor helyesen cselekedett, amikor szabad kezet adott neked, mert nem éltél vissza a bizalmával, és fontos felfedezést tettél?…
Adam er teljesen kihúzta magát. Ajkai keser grimaszba torzultak. - Hát jó - hördült fel. - Igazad van. Becsaptam. Két okból tettem. Az egyik, hogy nem akartam beismerni a teljes cs döt… - A… mir l beszélsz?!… - Diana pupillái óriásira tágultak az ijedségt l. - Most már ne szakíts félbe. Igen, a teljes cs döt. Siker… hahaha!… - Hahotázását szánakozó gúnnyal verte vissza a kupola csúcsa. - Az öreg Layton még egyszer megtanított engem valamire. Idejött, és miel tt elpusztult volna, bebizonyította, hogy hülye voltam. Tévedtél. Még sikerült átprogramoznom a komputer lejegyz kimenetét, bár másképp, mint gondoltad. Nem választottam szét az öt különféle, egy id ben felvett beszámolót, mert nem is volt ilyen! Csupán lerövidítettem, méghozzá több ezerszeresével az egymás után következ beszámolókat. A komputer gyorsan dolgozik. Parancsomra kiválasztotta a legjellemz bb részleteket, a többit törölte. Látom, hogy kezded megérteni. Nincsen id egység-hasítás! Az órákat nem lehet becsapni - tört ki rövid, gúnyos nevetésben -, még ha ábécé-sorrendbe soroljuk is ket! Layton húsz másodpercig állt a biokronotron hatása alatt. A mi húsz másodpercünk volt ez. Számára ezek a másodpercek öt teljes létet biztosítottak. Egy egész életet élt le, mint az anya szeret gondoskodásától körülvett fiú, azután egy másikat, mint a hegyek meghódítója, azután egy harmadikat, mint szeret , egy negyediket, mint az emberiséget boldoggá tev diktátor, végül egy ötödiket, mint az emberek között saját helyével elégedett, egyszer ember. Valamilyen oknál fogva ez az utolsó "élet" olyan er s visszhangot keltett az idegrendszerében, hogy a fizika minden törvényének ellentmondva kitört az eredeti valóságba. Ijeszt , ugye?! Ez a: "Matildám! Matildám!" Faust kiáltása volt: "Állj meg, pillanat!" Már kés n. Tisztában volt vele, hogy már kés . Az id nem állt meg, megállt a szíve. Most már érted? Nem lehet az életet úgy felgyorsítani, hogy egymástól független id szakaszokra bontjuk fel, és nem élheti át ugyanaz az ember a boldogságot értelme, akarata, álmai és tudatalatti vágyai széles skálájának minden színében. Nem válhat az egyes bet k önálló létekre bontott ábécéjévé. Az id olyan, mint a spirális. Nem lehet bel le számtalan, különálló, magába zárt aranygy t kivágni. Csak kiegyenesíteni lehet, kihúzni, hogy hosszú, merev vonallá váljék. Az én elméletem hamis. Automata! - emelte meg kissé a hangját. - Tessék? - kérdezte a hangszóró. - Rombold össze a berendezést, amit itt felszereltem. Azután hívd a robotokat, hogy takarítsák el a roncsokat. - Igenis. - Várj… várj… - suttogta. Diana. Ajkai remegtek, a szemében könnycsepp csillogott, mégis h sies er feszítéseket tett, hogy uralkodni tudjon magán, és összeszedje a gondolatait. - Várj… - ismételte lázas sietséggel -, hiszen ha már sikerült exponált id sokszorosítást létrehoznod, talán a jöv ben sikerül… sikerül… - A jöv ben! - szakította félbe Adam rült szenvedéllyel. - Az én felfedezésemet a természet már megel zte azzal, hogy a világ teremtésekor egyszer en különféle embereket hozott létre! Azt kérded, miért csaptam be Matilda Laytont. Azt válaszoltam, két okból. Az els t már ismered. Meg akarod nézni azt az embert, aki el ször lehetett részese találmányom jótékony hatásának? Akkor gyere! - ragadta meg a n csuklóját, és a be zárt fülke felé vezette, amely az el félórában oly ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét. - Na gyere csak! kiáltott fel. - Eressz! Fáj!… - Diana hiába próbált ellenállni. A férjére pillantott, és egészen megriadt. Zubrin egy tébolyult benyomását keltette. - Ne félj! - szorongatta egyre jobban ujjaival Diana csuklóját. - Meg akartad vizsgálni Layton holttestét, miután az automata befejezi munkáját! Most saját szemeddel meggy dhetsz róla, miért magyaráztam azokat a marhaságokat a fantomatikáról; mindent megtettem, hogy Matilda ne búcsúzzon el a férjét l. Emlékszel arra a versfaragványra, amit Layton születésnapi fogadásán énekeltem náluk?! - mondta egyre gyorsabban, egyre magasabb, rekedt hangon. - "A mi laborunkban, tanár uram, / Az éjnek, hegyi csillagórának, / Mely akár a hullócsillag röpte, / Hosszú, s rövid, mint a cserfa lángja, / Az els pacsirtaszó vet véget…" Gyere csak, gyere, még egypár lépés, és teljes szépségében gyönyörködhetsz a sikeremben!… "A csend, a görbék sötétje villan, / Megtört, vége az id k smagvának. / De visszatért Adam képletében: / Holnap az élet, a halál tegnap. / És ma? Válaszold meg, tanár, magad!" - nyögte ki lélegzete maradékával. Kinyitotta az acélajtót, feleségét belökte a kicsi helyiségbe, is belépett utána, és csak akkor lélegzett egy nagyot, hogy a tüdeje sípolt t le. - Tessék, nézd! Nézd! Az asszony homályban tévelyg tekintete egy magányos reflektorból vet fénynyalábon állapodott meg. - Mi… mi ez?… - Nem tudod? Hja, persze, orvos vagy, nem régész! - Zubrin homlokáról patakokban ömlött a veríték. - Hát ezt kellett volna neki megmutatnom? - kérdezte kicsit nyugodtabb hangon. - tényleg kitört a hamis világból, bár ennek a világnak nem volt semmi köze a fantomatikához, és ahogy Matildét hívta, tudta, hogy már elkésett… Elkésett néhány évszázaddal! Hát ezt kellett volna megmondanom az asszonynak, hogy a férje, a teljes er ben lev férfi belépett ide, és húsz másodperc múlva… Nézd! Ez a megsárgult csontkupac, ami utána maradt, több mint nyolcszáz éves! Ezt állapította meg a komputer. "Matildám! Matildám!" Mikor kiáltotta ezt?! iVlikor kiáltja ezt?!
Sándor László fordítása Jacek Sawaszkiewicz - Várakozás
Ma rögtön vacsora után megjelentek. Pókszer potrohukkal sorra az ablakokra tapadtak, a középs re három is jutott. Láttam ég tekintetüket. Sóvárogva nézték a radar maradványait, amelyeket már nem volt id m átvinni a raktárba. Az is lehet, hogy nemcsak a radar izgatta ket. A szék karfájára vetett zubbonyon a nikkelezett csatok hívogatóan csillogtak az argonvilágításban. És a ruhafogas akasztója, az ajtózárak, a gázmentesen záró ajtó- és ablaktokok és a bázis egész acélbordázata. Ötméteres bazaltrétegen keresztül megérezték a fémet. A holt fémet. Az él , bármely csekély áramimpulzusokkal pulzáló test nem keltette fel érdekl désüket. Ezért tették tönkre az antennát, amikor a rádióállomást vételre kapcsoltam. Oxygének. Fémfaló hiénák. Az els egyedek érkezésem után egy évvel jelentek meg. A Cratersos tizenhat hétig végezte kutatásait. Aztán az automaták felolvasztották a bazalttömböket, és kialakították a bázis kupolás boltozatú küls konstrukcióját. A bázis alsó szintjei tíz méterre nyúltak le a sziklás talajba. Az automaták másik csoportja eltakarította a környékr l a gránittörmelékeket, és felszerelte a mér berendezéseket. 29 független regisztrálóaggregátor akkora területen, amelynek a bejárása egy teljes napot vesz igénybe. És sietni kellett. Az Agenáról érkez sugárzás mennyisége olyan kevés volt, hogy délben a mérséklet nem haladta meg a mínusz 50 Celsius-fokot, éjszaka pedig mínusz 100 fokra csökkent. Az akrion szkafanderek a spiritusz dermedési h mérsékletéig nyújtanak védelmet. A szerelési munkák két teljes napot vettek igénybe. A harmadikon elvégezték a próbákat. Aztán a Cratersos elrepült. Álltam a bázis el tt, és néztem a rakétafúvókákon kilövell , egyre inkább az Agena korongjára emlékeztet t zcsóvákat. Az automaták által emelt törmelékkupacok gyengül árnyékot vetettek a sziklás terepre. Aztán visszatért a nappalok mélykék sötétsége. A sötétséget egy távoli csillag gyenge fénye ritkította. Egyedül voltam. A Theta holt bolygó. Legalábbis kezdetben úgy gondolták. Néhány hónappal kés bb ellen rz körutamat végeztem, éppen az egyik regisztrálókészülék fölé hajoltam, amikor mozgást észleltem. A látóhatáron, ahol a fennsík ezüstszállal átsz tt tömbjének szaggatott körvonalai látszottak, árnyék surrant el. Mint egy láthatatlan madár széttárt szárnya. Ez optikai csalódás lehet - gondoltam akkor. Abbahagytam a munkát, körülnéztem. Csend és mozdulatlanság. Csak a mélykék égen pislogtak az er tlen csillagpontocskák, köztük az éppen a zeniten álló, uralkodó fény Agenával. A következ hét a monoton munka jegyében telt. Esténként hosszú beszélgetéseket folytattam a Cratersos ügyeletes pilótáival, sakkoztam velük. Nem vártak semmi meglepetést. Négy hónap alatt a Cratersos teljesen feltérképezte a bolygót. Ugyanannyit tudtak róla, mint a Földr l. Én azonban maradtam. Még a Földön is el fordulhat olyasmi, amire sem az emberek, sem a gépek nem számítanak. Ahhoz, hogy az ember évekig kibírja a munka és a pihenés ritmusát a húsz óráig tartó napon, hallatlan pszichofizikai ellenállóképességre és terápiás berendezésekre van szükség. Ilyen berendezések a rendelkezésemre álltak. Fizikailag is jó állapotban voltam. Idegrendszerem azonban kissé megviselt volt. Ezt már az Oxygénekkel történt els találkozásomkor észrevettem. A lehet leggyorsabban befejeztem a m szerek ellen rzését, és visszatértem a bázisra. Ett l a naptól kezdve nem jártam sugárpisztoly nélkül. Másodszor szintén véletlenül akadtam össze velük. Mint rendesen, helyi id szerint nyolc órakor elindultam ellen rz körutamra. A Thetán a nappal ugyanolyan hosszú, mint az éjszaka, és ez egész évben változatlan. Amikor a legközelebbi regisztrálókészülékhez értem, már ott voltak. Különben az is meglehet, hogy csak egyetlenegy példányhoz volt szerencsém. Olyan volt, mint egy fekete folt, a leveg ben függ , tagolt formájú porhalmaz. A lény hullámzott, néha láthatatlanná vált a tintakék ég hátterében, és csak a kihunyó csillagok mutatták az irányt, merre távozott. A sugárpisztolyért nyúltam, de a cél elt nt. Mintha elnyelte volna a leveg . A Cratersosra küldött jelentésemben egy szóval sem említettem megfigyeléseimet. Bebeszéltem magamnak, hogy látomásaim vannak, nyugtatókat szedtem, és éjszakára magamra kapcsoltam a terápiás készüléket. Jól aludtam. Ébredés után azonban els dolgom volt a fegyver tisztogatása. Követni kezdtek. El ször csak egyesével, kés bb csoportba ver dve. A legfurcsább alakokat vették fel, mintha a különböz testformákat próbálgatták volna, hogy valamelyik majd csak megfelel lesz. Végre abbahagyták a kísérletezést. Különlegesen visszataszító alakot választottak: gömböly potrohukból nyolc reszketeg, támolygó, mozgékony, csápszer pókláb n tt ki. A test közepén zöld fény , kerek szem ragyogott tüzesen, akár az Agena a sötétkék égen. Lehet, hogy ez szájnyílás volt? ttem. El ször vaktában, majd nagyobb precizitással, Beolvadtak az ébenfekete dombok hátterébe, lassan, majdnem fenségesen. Aztán újra megjelentek, teljesen váratlanul, mintha az atmoszféra helyenkénti megs södése hívná ket életre. Kérészélet ek. Oxygén-kísértetek.
Így neveztem ket, talán a környezet miatt. A Theta gázburka különböz allotrópiaváltozatokban, mindenféle szennyez anyag nélküli oxigénbál áll. Az aerobionok számára eszményi közeg, átok mindannak, ami nem korrózióálló. A regisztrálókészülékek elektrokémiai védelmet kaptak. Míg feszültség alatt voltak, semmi vész nem volt. Akár lúgba mártva is m ködhettek. De elég volt kikapcsolni az áramot… Tizennyolc hónap után a Cratersossal megszakadt a kapcsolat. Már hosszabb id óta zavarok jelentkeztek az összeköttetésben, különösen a videokapcsolatban. A távolság rovására írtam, a bázis adóteljesítménye ugyanis korlátozott volt. Egyik reggel, indulásra készül dve azonban véletlenül felnéztem a bázis pocakos tetejére, s megértettem, mi történt. A rács formájú antennák hálózatából csak a rozsdás csonkok maradtak. Nem is tudom, mért gondoltam rögtön az Oxygénekre. Nem volt id m az alaposabb vizsgálatra, haladéktalanul indulnom kellett a terepre. Ellen rz körutam a szokásosnál valamivel rövidebb id t vett igénybe, bizonyára azért, mert gondolataim annyira lekötöttek, hogy nem bámészkodtam közben. Ahogy visszatértem, azonnal üzembe helyeztem az egyetlen javítóautomatát, s a tartalék antennákkal felküldtem a tet re. Elég primitív volt, állandó ellen rzést igényelt. Az automata homlokára szerelt kamera mutatta manipulátorainak mozgását s a terület egy részét, ahol tevékenykedett. Az elemeket lassan, egymás után, majdnem áhítatosan szerelte. Minden m velet után megállt egy pillanatra, mintha az elvégzett munka szakszer ségét mérlegelné. A munka els szakaszát se tudta befejezni. Hirtelen ösztönösen az arcom elé kaptam a kezem, mert a kupola felugrott, mintha nekem akarna jönni. Csak néhány pillanat múlva jöttem rá, hogy az, amit Iátok, a fekv automata által közvetített kép. A boltozat érdes felülete még egy darabig mozgott a képerny n, majd mozdulatlanná vált. A kép villant egyet-egyet, majd kialudt. Megfeledkeztem a mérsékletr l. A Cratersossal a kapcsolat helyreállítására a legkisebb esély sem volt. Éjszaka a bázis elhagyása számomra a véget jelenti… err l meggy dhettem. A nappal szintén nem jöhet számításba: a regisztrálókészülékeket pontosan tízóránként kellett ellen rizni. Szabályszer m ködésüknek ez szigorú feltétele. A tudomány érdekében meg kellett alkudnom sorsommal. Mint tudósnak, nem volt jogom elhanyagolni a kötelességemet, még veszély esetén sem. Nem igaz, nem voltam tudós. Más célból hoztak ide. Olyanok, mint én, nem élhetnek társadalomban. A legnagyobb b nért: emberölésért kell vezekelnem. Azon a bázison is 29 mér szer volt. Ezek m ködését a felügyel által külön ellen rzött készülék figyelte. Kett s biztosítás. A leszállási engedély megadása el tt el ször információt kellett kérni a felügyel l, majd ellen rizni kellett mind a 29 m szert. Minden eshet ségre. Az irányítók szerint ezt az utóbbi m veletet azért iktatták be a szolgálati szabályzatba, hogy programon felüli feladatokkal lássák el ket. Így aztán semmibe vették azt: a kett s biztosítás bizalmat keltett. Mindig így volt, ameddig csak visszaemlékszem. Elég volt lenyomni néhány billenty t, s a vezérl asztalon megjelent a válasz: kigyulladt a zöld vagy piros lámpa. A hiba lehet sége figyelmen kívül hagyható volt. Valószín ségmutatója a semminél is kisebb volt - egy a százmillióhoz. És ezt éppen nekem kellett kifognom. A Merkurról érkez szállítórakéta leszállási engedélyt kért a széls pályára. Éppen bejelentkezett két utasszállító rhajó is. Ugyanakkor kisebb üzemzavart észleltem a központi rrepül téren, ezért az egyiket a szomszédos légi kiköt be irányítottam, a másiknak megkezdtem a tartalék leszállópálya el készítését. Ugyanakkor lenyomtam az áruszektor-billenty t. A felügyel zöld fénnyel válaszolt. A szállítórakéta landolt a pályán, ahol a m szaki személyzet egy csoportja haladt át. A helyzet nem igényelt azonnali döntést. Rengeteg id m lett volna a mér blokk ellen rzésére. Nem ellen riztem. Ezért vagyok itt. Itthagytak nekem 29, állandó felügyeletet igényl berendezést. Ha ez tudományos kutatóbázis volna, a regisztrálókészülékek ellen rzését a székb l fel sem állva végezhetném el. De ezeket más céllal hozták ide. A 29 szerkezetb l egynek se volt semmi köze bármiféle regisztráláshoz. Az egyik az éghajlati viszonyok szabályozását végezte, a másik étlapot készített, a harmadik meghatározta, mikor kell pihennem. Valamilyen formában mindegyik a létemért volt felel s. Bármelyik meghibásodása kiszámíthatatlan következményekkel járt volna; egyel re jól m ködtek. Csak a napi program változtatását követelték meg. Ez a változtatás az egyes szerek burkán két beállítás elvégzését jelentette. Ez a büntetés. Magány és az emberi életért való felel sség teljes tudatában a kötelességek szigorú teljesítése. Ki tudja, kizárólag rólam volt-e szó. Lehet, hogy így akaratlanul titokzatos technológiai vagy egzisztenciális ciklust irányítottam. Nem mondták meg, mennyi ideig fogok vezekelni, itthagytak a szabályzattal, amelynek a megsértése rosszabb a halálnál. Hazudok, sokszor megsértettem. Egy reggel, a gyorsan elfogyasztott reggeli közben ösztönösen a kronométerre néztem, és csodálkozva állapítottam meg, hogy két évet átaludtam. De hiszen a gépek m ködtek! Ez néhányszor megismétl dött, de soha nem engedtem a csábításnak, hogy a bázison maradjak. Ezeket az id ugrásokat kiegészít próbatételeknek tartottam, s nem mertem kockáztatni. Akár egy automata. magamra húztam a szkafandert, lementem az alagsorba, ahol útra készen állt a kocsi. Azzal a reménnyel indultam, hogy talán ez lesz az utolsó körutam.
Nem igaz, nem volt miben reménykednem. A Cratersos nem jöhetett vissza, mert roncsai két kilométerrel odébb pihentek. És soha nem deportáltak. Önszántamból, huszonkilenc útitársammal együtt érkeztem ide. Halálukról nem tehettem. Katasztrófa következtében pusztultak el, ami a legjobban el készített úton is el fordulhat. Csak a véletlennek köszönhettem, hogy megmenekültem: három órával el ttük, kis felderít jár rrakétával szálltam le. Sokáig nem fogom elfelejteni a Cratersos szerencsétlenségét, kétségbeesett küzdelmét a m ködésképtelenné vált motorok er tlenségével. Sokáig emlékezni fogok a fiúk arcára. A nyomorék automaták két napig dolgoztak a bázis építésén és a sírgödrök kiásásán. A harmadik napon eltemettem társaimat. A 29 gránittömbre rávésettem a 29 nevet, aztán mindennap ide jártam, leróni a kegyeletet. Ahogy lehetett, átköltöztem a bázisra. Kés bb, mikor megjelentek az els Oxygének, és az rhajó fém alkatrészeit rozsdahalmazzá változtatták, befeküdtem a hipotermikus ágyba. Bizonyos szünetekkel tíz-egynéhány évre hibernáltam magam. Közben gyakran felkerestem a sírokat. Sok id t fordítottam arra, hogy a lehet legjobb állapotban legyenek. Ett l éreztem, hogy szükség van rám. Mikor visszatértem a hibernátorhoz, az egyetlen megmaradt automatám felmászott a bázis tetejére, és ott rködött. Receptorai szüntelenül követték az égbolt legnagyobb csillagának - az Agenának - a mozgását. Képes voltam az egész éjszakát a képerny el tt ülve tölteni. Egy alkalommal, kétéves alvás után, az égbolt képe helyett a szerkezet agóniáját figyelhettem meg. Az automata nem válaszolt a hívásra. Arról, hogy kimenjek, szó se lehetett; a bázis túlhaladt a terminátorvonalon. Tanácstalanul feküdtem, sírtam, mintha a barátom halálát kellett volna végignéznem. Fent maradt a tet n, mert semmiképpen nem tudtam távirányítással megmozdítani. Az Oxygének egy hét alatt elintézték. Felfalták az acélpáncélt, megemésztették a fém bels részeket. Ett l kezdve magam kerestem a segítséget. Különböz napszakokban kimentem, s az eget vizsgáltam. Arról álmodoztam, hogy egyszer csak felragyog rajta 'egy második Agena, és süvöltésével széttépve az atmoszférát, lábam elé leszáll egy nagy, nyílsebes, parszekek elnyelésére alkalmas hajó. Nem igaz, nem reménykedtem. Nem vártam segítséget. Honnan is várhattam volna? A Földr l? A Földön voltam. Soha nem távolodtam el t le 10 000 méternél messzebbre. A csillagokból? Onnan jött a szerencsétlenség. A Cratersos okozta - az els földi csillaghajót sok évvel ezel tt indították útra a Kentaur csillagképbe. Visszatért, de nyomában megjelentek az idegenek: magasan szervezett oxibionok. Szabályozni tudták az égitestek mozgását. Az égbolton ragyogó csillag pedig nem az Agena, hanem a Nap volt. A jövevények a Föld pályáját a Jupiter pályájához hasonlóra változtatták, s a légkörb l az oxigénen kívül kivontak minden egyéb elemet. Csak néhány tudományos kutatóintézet tudta megkísérelni legalább egy maroknyi ember megmentését. A mienk harminc f befogadására alkalmas bunkert épített. Biztosítani a túlélést… Hogy minek a túlélését? Az invázió éppen csak hogy megkezd dött. A túlnépesedett Kentaur bolygóról egyre több telepes érkezett. Mindent felfaltak, ami korrodált. Bennünket a betonfalak fedezékében egyel re békén hagytak. De tudták jól, hogy védtelenek vagyunk. A vég lassan, de elháríthatatlanul közeledett. Az emberek egymás után távoztak. Eljött az id , amikor magam maradtam. Egyedül a lények között, amelyek a bázis körül keringenek, és sóváran néznek az illuminátoron keresztül. Kicsit sajnálom, hogy nem lesz senki, aki engem eltemessen. Ez megint nem igaz. Nem volt semmiféle invázió, nem volt Cratersos, nem volt katasztrófa. De nem tudom, mi az igaz. Öreg vagyok, egyre nehezebben tudom összeszedni a gondolataimat. Évek óta fekszem itt, és várok; várok, ugyanannyi reménnyel, mint azok ott, akik minden iránt közömbösen és csendben fekszenek. Az emlékezet ködében egyre ritkábban jelenik meg az rhajó fedélzete és a minden döntésemet elfogadó emberek arca. Több utazáson vettünk részt együtt, megismertem ket; rokonszenvvel, bizalommal fordultak hozzám, rám bízták gondjaikat, s meséltek arról, amit én - a rakéta börtönében - nem láthattam. Évekig tápláltak az információk tömegével, ami memóriámat regiszterr l regiszterre kitöltötte, amíg tele lett a 29 blokk, és akkor az emberek úgy találták, hogy már nincs rám szükségük. Itt fekszem a szétzúzott, rozsdamarta ócskaságok között, és az Oxygének - ezek a nevetséges teremtmények, amiket ember nem tátott, és soha nem is fog látni - gyászmisét tartanak fölöttem, és felemésztik a testemet. Az idegen szavak, emléknyomok z rzavarában keresem önmagamat, keresem saját múltamat. Még mindig hiszem, hogy miel tt elsüllyednék a nemlétben, valaki választ ad gyötr kérdésemre: valóban csak egy, az ócskavastelepre lökött, kiszolgált fedélzeti komputer vagyok csupán? Magyar Alfrédné fordítása Konrad Fia kowski - A glóriás ember
- Hm, érdekes… Úgy gondolja tehát, professzor úr, hogy a maga aranyketrece annyit ér, mint egy lyukas bödön, s hogy a laboratóriumhoz tartozó kertben, amely a tér görbületeir l való elmélkedés helyéül szolgál,
gyanús elemek kóricálnak. - Az ezredes abbahagyta a mászkálást a dolgozószobában, és megállt az ablak el tt. - Azt mondtam: ismeretlen személyek. - A professzor íróasztala mögül, a lebukó nap fényében fürd távoli, violaszín hegyek hátterében látta az ezredes alakját. - Ismeretlenek vagy gyanúsak: egyre megy. - Az ezredes egy pillanatig még mozdulatlanul állt, aztán a kapcsolóhoz lépett, és felkattintotta a villanyt. A professzor csak most vette észre, hogy kigombolta nyakán a zubbonyt. - Eleinte arra gondoltam, hogy a kertész új segédje. - Kizárt dolog. Az én embereim fegyelmezettek. Árnyként rzik önt, és sohasem engednének meg maguknak olyasmit, hogy megjelenésükkel zavarni merjék a professzor úr alkotó tevékenységét. Trot hirtelen tisztán érezte, hogy ki nem állhatja az ezredest. Ennek ellenére nyugodtan válaszolt: - Mint mindig, most is igaza van, ezredes úr. Nem volt az sem a kertész segédje, sem maga a kertész, de még az ön korpulens tisztogatói egyike sem. Senki a laboratórium személyzetéb l. - Elnézést, professzor úr. - Trot észrevette, hogy az ezredes kutatóan szegezi rá a szemét. - Ha emlékezetem nem csal, amikor az eset történt, hajnal volt, reggeli szürkület. Ön kilépett a teraszra, az illet pedig ott állt vagy tizenöt méterrel odébb, a Ramszesz rózsák mellett. - Csodálom a memóriáját, Hogan ezredes. - Nos, ön semmi esetre sem láthatta az illet arcát. Egyébként is: a laboratórium személyzetét állandóan cseréljük, tehát ön nem ismerheti ket. - Akarja tudni, miért állítom, hogy még véletlenül sem bels ember volt? Akarja? - Érdekelne - mosolyodott el az ezredes. "Megmondom neki, meg én, pedig egészen biztos, hogy úgysem hiszi, de legalább felbosszantom, és elmegy végre a pokolba" - gondolta Trot, és határozottan felvidult, elképzelvén az ezredes fintorát. - Mint ön is tudja - Trot most halkan beszélt, olyan halkan, hogy hallani lehetett az íróasztalon pörg ventillátor surrogását -, sem az én asszisztenseim, sem az ön emberei nem hordanak glóriát. - Bocsánat, micsodát? - Glóriát. - Nem értem. - Az ezredes elvesztette Iába alól a talajt. - Meghatározhatjuk így is: fénygy t a fej körül. Finom, ragyogó gy cskét. - Ön tréfál, professzor úr. "Most aztán dühös, igazán dühös" - gondolta Trot elégedetten. - Én, ezredes úr, sohasem tréfálok, majdnem soha. - Már nem nézett az ezredesre, hanem inkább a leszálló estben lassan szürkül ablakokra függesztette tekintetét. - Lehetetlen, professzor úr! Az embereknek nincs glóriájuk. - A többségüknek, legalábbis - igazította ki Trot, és arra gondolt, hogy az ezredes most végre kimegy a szobából. De Hogan maradt. Egy pillanatig szótlanul állt, aztán az íróasztalhoz lépett, és a professzor fölé hajolva megkérdezte: - S ön akkor mit csinált? Trot némi tétovázás után válaszolt: - Odakiáltottam neki: "Várjon csak egy percet" - és visszaléptem a laboratóriumba, hogy kihozzam az asztalról a fényképez gépet. - Igen. Valóban. Ezt hallotta az én egyik… nos, mondjuk, hallotta az egyik dolgozónk is. S aztán? - Sajnos nincs aztán. Mire visszatértem a géppel, a kertben már nem volt senki. Trot csak most vette észre, hogy Hogan elvörösödött. - Ott egyáltalán nem volt senki, professzor úr. Ön ugrat bennünket. Jó vicc: egy kis felfordulás, jelentés a hatóságoknak… - Az ezredes hangja egyre fojtottabbá vált. A laboratórium olyan szigorú felügyelet alatt áll, hogy az, amit ön állít, egyszer en kizárt, abszolút lehetetlen. Nem lehetett ott senki! Még hogy glória… - Megpróbál hatni rám, ezredes úr? "Még egy csepp a pohárba, és kidobhatom a szobámból" - gondolta Trot. - De professzor úr… Gondolja csak meg: glória! Hiszen ez gyerekség. - Hogan leült egy fotelba, és tenyerét a halántékára szorította. "Egy gladiátor, egy gladiátor, akit gondolkodásra kényszerítenek." - Trot minden szenvedély nélkül nézett Hoganra, akár egy színészre a televízió képerny jén. - Jellegzetes - mondta. - Ön egy jellegzetes huszadik századi racionalista, Hogan ezredes. Meg van gy dve arról, hogy minden, ami ezen a mi világunkon magyarázatot kívánt, meg lett magyarázva, a többi pedig: mese. - De professzor úr!… - Igen. Pontosan úgy van. Ám az olyan emberekre, mint ön, támaszkodik egész civilizációnk - tette hozzá csendesebben Trot, s még azután is mozdulatlanul ült egy ideig íróasztala mögött, hogy Hogan lépteinek zaja elhalt a folyosón. És akkor észrevette, hogy a szoba sarkában, a könyvespolc mellett ott áll a glóriás ember. Lizi délben jött, ahogy szokott. Trot mindig egy csöpp bizonytalansággal várt rá. Tudta, egyszer majd hiába várja, de arra számított, hogy ennek valószín sége egyel re még elenyész en kicsi. Reggel dolgozott egy keveset, és íróasztala tele volt különféle papírlapokkal. Lizi összeszedte a sz nyegen szerte hever számításokat,
s csak azután ült le vele szemben. Bekapcsolta a rádiót, s amikor a hangszóró már teljes er l sugározta a heged k muzsikáját, akkor szólalt meg csendesen: - Elrabolták Topsot és Mulert. - Honnan tudod? - kérdezte a professzor ugyanolyan halkan. - Hogan emberét l. - Úgy gondolod, hogy most rajtam a sor? - Nem kizárt - mondta a n nyugodtan; nyugalma rosszul esett Trotnak. A heged k hangja szinte kibírhatatlanul feler södött. Trot hallgatta, és üresen maga elé nézve játszott egy ceruzával. - Arra gondolsz, hogy volt-e értelme elkezdeni az egészet? - kérdezte Lizi. - Nem, a döntésen már túlvagyunk. Már akkor elköteleztem magam, amikor els ízben beszélgettünk. - Emlékszel… - Hogyne, én is úgy gondolom, hogy már akkor… Ami pedig az új képleteket illeti, az Einstein összes második kötetébe rejtettem, mint mindig. Nem felejted el? - Nem, biztosan nem. - Erre még futnia kell az id l. Ez a legfontosabb. Ezek a képletek már egyenesen az antianyag szintéziséhez vezetnek. Hallod? - Hallom. - Akkor rendben. - Elmosolyodott. - Amint kidolgozod, a munkánk befejezettnek tekinthet . - A munkánk… Biztos vagy benne, hogy pontosan ez volt a célunk? - Nem értelek. Honnan ennyi kétség hirtelen? Hiszen tudod, mondtam neked már annyiszor: az antianyag az igazán korszer technika kulcsa. - Valóban, de például Hogan… - Mi van vele? - e és az antianyag… Van fogalmad? - Nem egészen értelek. No jó, legyen Hogan. Végül is olyan, mint a többi. Hozzá még elég jókép is. - Ó, Lizi! Itt élsz már egypár éve, s néha mégis úgy viselkedsz, mintha ma érkeztél volna… - Félbehagyta a mondatot, és figyelemmel hallgatni kezdte a közleményt, ami felváltotta a heged k hangját a rádióban. "…Sajtószemlénk következik. A hírügynökségünk által ma reggel közölt jelentés, amely az elmúlt huszonnégy órában elt nt öt atomfizikus ügyér l szólt, a közvéleményben komoly nyugtalanságot ébresztett. Joachim Reed az Up and Down hasábjain megjelent cikkében azt állítja, hogy a leggondosabb igyekezet ellenére sem bukkantak hatóságaink az elt ntek nyomára. Különösen szenzációs doktor Tops esete: egyszer en elt nt szigorúan rzött dolgozószobájából. Dowel tisztvisel , aki els ként fedezte fel a tudós elt nését, s azonnal t vé tette a helyiséget, esküszik rá, hogy az íróasztalon még ott füstölt a professzor pipája egy rendezetlen jegyzethalmaz tetején. Mire azonban visszatért a test rség f nökével, a pipának és a jegyzeteknek h lt helye volt…" - Kikapcsolom - mondta Lizi, és megnyomta a kell billenty t. - Ötöt és egy nap alatt, az sok. Valami új értesülés birtokába jutottak. - Trotra pillantott. - Ne vedd a szívedre annyira. Legfeljebb az atomfizikusok ez évi ülésén Toropában csupa, nyugdíjas vesz részt. Elutalom majd én, mint… hm… a professzor özvegye. - Hagyjuk az ostoba vicceket, Lizi… - Nem állhatod a nyers igazságot. Jellemz a korra. - Ne tréfálj. Tudod, hogy most rajtam a sor. - De csak akkor, ha bemutatod a képleteket. Ezt ne felejtsed el. - A többi pedig smafu. Ami aztán lesz, az téged hidegen hagy? - kérdezte, pedig tudta, hogy Lizit a kérdés valóban hidegen hagyja. A n megvonta a vállát. - Mit akarsz még, kedvesem? Két év leforgása alatt a kontinens legkiválóbb tudósainak egyike lettél. Ez csak megéri, nem gondolod? - Hagyd abba! - Mindenesetre ott a becsomagolt b rönd a szobádban. Néhány ing, pulóver, zokni. Még mandzsettagombot is tettem be neked! Igyekszem jó feleség lenni, te meg rá sem hederítesz. Csak azt nem tudom, megengedik-e mindezt magaddal vinnéd. Persze ha Topsnak megengedték a pipát… Trot a felesége arcára pillantott, a nagy szürke szemekre és az er s arccsontokra. "Nyugalom - mondogatta magában. - Úgysem változtathatok már semmin" - és egyszerre valóban nyugalmat érzett. - Tartok t le - mondta -, hogy Topsnak problémája lesz a dohánnyal. Bolondult a finom dohányért. Amint észrevette, hogy Lizi kutatóan mered rá, hozzátette: - Azt hiszem, idehívom Hogant. Elbeszélgetünk t érdekl témákról. - Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha a képleteket… . - Hagyj békén a képletekkel. Sor kerül azokra is. Türelmetlen vagy, mint… mint minden n . Trot megnyomta a videofon gombját. - Hogan ezredessel szeretnék… - mondta. - Itt vagyok, professzor úr - töltötte be Hogan arca a képerny t. - Mit szól hozzá? - Nyugtalankodik, professzor úr?
- Nyugtalankodom? Ugyan. De mégis szeretném, ha meglátogatna. - Rendben, professzor úr. Máris megyek. - A képerny elhomályosult. - Mindjárt itt lesz. Elbeszélgetünk. - Trot bizonyos elégedettséget érzett. - Talán átadhatnád neki a képleteket. Elképzelhet , hogy ez az utolsó lehet ség. - Túlzol, Lizi. Azért k sem tudhatnak mindenr l. - De következetesek, halálosan következetesek. Azt hiszem, ez a legjellemz bb rájuk: Az ajtóban megjelent Hogan. - Itt vagyok, professzor úr. Á, Lizi asszony! - Mióta szinte teljesen elzárták a férjemet a külvilágtól, itt vagyok kénytelen meglátogatni. - Sajnálom, de a professzor biztonsága megkívánja… - Ó, hogyne! Mindössze attól tartok, hogy egy szép nap már engem se fognak beengedni. Mondja, sohasem talált gyanúsnak? Hogan elmosolyodott. Mosolya kizárólag az asszonynak szólt. "Atavisztikusan fejlett szemfogai vannak" gondolta a professzor. - Az az igazság - Hogan továbbra is mosolygott -, hogy az ön múltja, asszonyom, kissé rejtélyes. - No de ezredes úr… - Értem. Rosszul fejeztem ki magam. Az ön múltja, asszonyom, nem kell képpen dokumentált. Születését l fogva jóval kevesebb hivatalos irat kíséri az életét, mint bármely szürke állampolgárét. De a mi demokratikus viszonyaink között ez megengedhet . - Látod, megmondtam. Egyszer csak nem fog beengedni hozzád. - Természetesen tréfálok. Önök még azel tt ismerkedtek meg, hogy a professzor ilyen fontos lett számunkra. Ez a tény bizonyos értelemben érdekl dési körünkön kívül helyezi önt, asszonyom. - És ha - Lizi Trotra pillantott -, és ha miattam került a professzor az önök érdekl dési körébe? "Úgy néz rám, mint valami idomított majomra" - állapította meg Trot, és elégedetten gondolt arra, ami el este történt, a glóriás emberrel való második találkozásakor. - Természetesen a professzor múzsája volt, asszonyom. - Bizonyos értelemben. Igaz, professzor úr? Trot már egészen biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett. "Soha, de soha nem vett komolyan. Sohasem voltam számára egyéb, mint… mint valami m emlék" - gondolta. - Lizi - szólalt meg hangosan -, fontos megbeszélnivalónk van az ezredessel. - Akkor nem zavarok. Remélem, látjuk egymást holnap. Én itt leszek, az biztos. Hangsúlyozta az utolsó mondatot, és Trot megértette, hogy Lizi már nem hisz a másnapi találkozásban. Legalábbis nem itt. Felesége visszapillantott még a válla fölött, és kiment. - Elkezdtek érdekelni a glóriák - mondta Hogan. - Önt? Tréfál, ezredes úr. - Eszemben sincs. Nemcsak ön látott glóriás embert, professzor úr. - Úgy értsem, hogy már hisz nekem? - Fontos ez? Igaza van, professzor úr. Csakhogy nekem kétségeim voltak. De hát ez már nálam afféle foglalkozási ártalom. - És eloszlottak a kétségei? - El. - S aztán? - Nos, tanulmányoztam a kérdést. A glóriának nincs valami nagy irodalma. A kereszténym vészetben úgy a negyedik század körül jelent meg. Maga az ötlet a buddhizmustól származik. Talán ez minden. - Bámulatos ismeretei vannak. - Sokoldalúságra törekszünk. - Nahát én is elgondolkoztam a dolgon. Természetesen csak amat r módra, forrásmunkák nélkül. Mondjuk, azzal vezetek, hogy én láttam is glóriás embert. - S mire jutott vele? - A legrégebbi festményeken a glória kör alakú, s a fej állásától függetlenül körülveszi azt, legyen a kép profilból vagy szemb l. A megfejtés nyilvánvaló. Hogan veséz pillantást küldött a professzor felé. "Ez a gladiátor nem is olyan szamár" - gondolta Trot. - Érdekes. - Hogan lassan sz rte a szót. - Tény, hogy glóriát legalábbis nem mindennapi emberek viseltek, hanem azok, akiket kés bb szenteknek tartottak. - Helyesen tapogatódzik, Hogan - dicsérte meg a professzor. - Szándékosan vontam bele ebbe az egészbe, hogy saját maga gy zhesse meg magát mindenr l. - Nem értem. Azt akarja mondani ezzel, professzor úr, hogy ön tud… - Hogan az ajtó felé hátrált. - Már kés . Maga is tudja, és ezt k is tudják. Már nem léphet ki innét. Behúztam magát is ebbe a dologba, és nincs visszaút. - Durva vicc, professzor - Hogan az ajtó felé fordult. Az ajtóban egy ember állt, alacsony, kicsi ember, szürke kezeslábasban és némileg deformáltnak tetsz fejjel. - Ki… kicsoda maga? - Hogan el rántott egy lapos, fekete revolvert. A gyors mozdulattól a zsebéb l a sz nyegre hullott valami noteszféle és egy fehér zsebkend . - Dugd el azt a szerszámot, Hogan! - mondta az emberke. - Különben rá kell egyet sóznom, és véletlenül a
mancsod is vele megy! Na! - Kezeket tarkóra, vagy lövök! - Hogan nyugodtan beszélt, és Trot elismeréssel gondolt arra, hogy milyen jók az idegei. Az apró ember kicsúsztatott a ruhaujjából valamit, ami nem kéz volt. Mozdulata gyors volt, túl gyors ahhoz, hogy emberi legyen. Hogan még a ravaszt sem tudta meghúzni, s a láthatatlan er máris kiverte a kezéb l a revolvert. Az ütés erejét l az ezredes elvesztette az egyensúlyát. - Nyugi, Hogan! Csak semmi dili. Látod, hogy vannak jobbak is nálad. - Kiválóan beszéli a mai nyelvet, uram - jegyezte meg Trot. - A könyveitekb l tanultam. Zengd csak el ennek a Hogannak, hogy az ajtó felé való ugrás is, a lábamról való leverési kísérlet is hiábavaló. Értesd meg vele, hogy már felszívódott. - A kis embernek igaza van, ezredes úr - nézett Hoganra, aki nyugodtan dörzsölgette a jobb kezét. - Piszok vállalkozó kedv ürge vagy - az emberke most Hoganhoz beszélt -, de nincs mire tornáznod. Érthet ? - Hogy került ide ez a b nöz ? Mit gondol, professzor úr? - Rendesen. Az ötödik dimenzión keresztül - vágta rá a választ az emberke. - Mir l beszél a fickó? - Ide süss, Trot, ez a tag tisztára zöld. - , ezredesem, a jöv l való. Igazán semmi értelme ellenkezni vele. - Riasztom az embereket! - A tér, amiben vagyunk, id csatornában van, innen aztán nem lógsz meg - mondta az emberke látható elégedettséggel. - Azt hiszem, ezredes, igazat beszél. Habár a glória hiánya bizonyos aggályokat ébreszt bennem az illet iránt. - Egyéb aggálya nincs, professzor úr? - Mindenesetre a glória hiánya elgondolkoztató… - Na, elhúzzuk a csíkot - szakította félbe a professzort az emberke. - Figyelem, megnyitom a mez t. Senki ne mozduljon! Valami felcsendült, mint egy elpattanó pohár, s Trot meglátta Lizit. Az ajtóban állt. - Android, stop! Memóriát törölj! - mondta Lizi, mire az emberke megmerevedett. - Jelentem: állandó zárt program. Különleges feladatom van. - Parancsolom: törölj! - hangzott ismét. - Végrehajtom - felelte az emberke, és Trot egy pillanatig felbolydult méhkas hangját hallotta. - Mit csináltál vele? - kérdezte. - Semmi különöset. Töröltem a memóriáját. Ez csak egy automata. - Hogy… hogy csinálta? Maga… maga is onnan való… - Most már tudja, ezredes. - Én… mindjárt - lépett Hogan az ajtó felé. - Nem tud kilépni innen. Id csatornában vagyunk. Nem adtad még át neki a képleteket? - pillantott Trotra. - Nem - felelte Trot egy másodpercnyi tétovázás után. - Ragyogó! El reküldöm helyetted Hogant a jöv be. - Nem értem. - Átprogramozom az androidot, s az t viszi el. Neked el bb be kell mutatnod a képleteket. - Nem… tiltakozom, nem akarok! Nem engedem magam elvinni innét! - Márpedig, ezredes, távozik a jöv be, és punktum, függetlenül attól, hogy akarja-e vagy sem. Elutazik a huszonötödik századba. Egyébként is: kötelessége élete árán, is megvédenie a professzort. De nem fog meghalni, ne féljen. A jöv ben vannak különleges rezervátumok az elmúlt századok emberei részére. Vadászat, lovaglás… Aggodalomra semmi ok. A rezervátumok közösek az els húsz évszázad emberei részére. - Én és az els századok emberei?! - Hiszen az mindegy: maga abból az id szakból való, amikor az ember veszélyes volt a saját fajtájára. Nem tehetek semmit az érdekében. Nyugalom, nem is olyan rossz ott. A komolyabb konfliktusokat automaták útján megszüntetjük. Annyi azért marad, hogy az adott kor atmoszférája eredetinek látsszék. - Lizi barátságosan elmosolyodott. Hogan pedig ugrott. Lizi felé vetette magát, de az android gyorsabb volt. Az ezredest az újabb ütés leverte a lábáról, s arccal a puha sz nyegre esett. - Ide hallgass, Lizi, van ennek az egésznek értelme? A végén úgyis megtalálnak engem. - Nem találnak meg. Minden tevékenységedet abbahagyod. De ha megtalálnának is… Addigra az antianyag az emberiség birtokában lesz. No és én… veled maradok abban az id ben továbbra is. Trot akart valamit mondani, de Lizi leintette: - Kés bb. Most át kell prcgramoznom az androidot. - Odalépett a szerkezethez, és egy er s rántással szétnyitotta a kezeslábast. Láthatóvá vált a szürke acéltest. Az android készségesen félrehúzta egy darabon a páncélját, s természetellenes pózban merevedett meg. - Het-ve-nö-tös u-ta-sí-tás - szótagolta. - Hu-sza-dik szá-za-di em-ber transz-tempo-ri-zá-lá-sa.
Trot Lizit és az androidot nézte. Hirtelen ütést érzett a fején. - Vigyázz, Lizi! - kiáltotta, de Hogan gyorsabb volt. A mozdulatlanná merevedett automata nyitott páncéllal a fal tövébe zuhant. - Senki se mozduljon! - Hogan rájuk fogta a kis revolvert. Trot lassan feltápászkodott. "A rettegés hatása alatt ez a gladiátor kész lel ni minket" gondolta, és hirtelen rájött, hogy neki tulajdonképpen teljesen mindegy. - Falhoz! Te is, professzor. Ide hallgass, kislány, én nem tréfálok! Nincs semmi vesztenivalóm. Lizi odalépett Trothoz. - Hogy hívják ezt az andro… - Kuss! - kiáltotta Hogan csaknem hisztérikusan. A falnál hever android monoton hangon szótagolta: - Az il-le-t a-zo-no-sí-tá-sa a kü-lön-le-ges me-mó-riá-ban. A tér lo-ka-li-zá-lá-sa a ko-or-di-ná-tor fel-de-ríté-se sze-rint. A jel-sza-vam… Hogan a páncél sötéten tátongó nyílására célozva belel tt az androidba. Trot látta, amint apró kristályok potyognak ki a sz nyegre a golyó becsapódása nyomán. Az android érthetetlenül makogni kezdett. - Tönkretetted a gépet! - Meg akarta adni neked a jelszót, amire valamihez szükséged volt, nem igaz? Egy moccanást se! - Primitív - mondta Lizi. Folyamatosan szemmel tartva ket, Hogan az ajtó felé hátrált. Trot hirtelen azt látta, hogy Hogan lábát visszaveti valami láthatatlan er . Hogan megingott. - Mi ez?! - kiáltotta, s Trot megértette, hogy Hogan egyre jobban fél. - Hogy mi? Id csatorna. Mit szólsz hozzá, ezredes? - Szüntesd meg! - Eszemben sincs! - Ne viccelj velem, mert… - Lel sz? Hogan tétovázott egy pillanatig. - Nem, a professzort ölöm meg. "Megöl" - gondolta Trot. - Ötig számolok. Egy… kett … - Várj, meg kell néznem, mi történt az androiddal - Lizi tett egy lépést el re. - Állj! Magam intézem. Mondd, hogy mit csináljak. Lizi válaszolni akart, de hirtelen felhangzott az elpattanó üvegpohár cikkapása. Hogan felkiáltott, és kezdett elt nni egy rácsavarodó fehér fonál szálai közt. Bebábozódott. Egy pillanatig még látható volt a Iába, aztán az is elt nt. A nagy, fehér báb kétszer görcsösen megrándult, aztán megmerevedett. - Látod, Lizanna, mire képesek ezek az alakok. Az ember, aki e szavakat mondta, a dolgozószoba közepén állt. Magas volt, testhezálló szürke overallt viselt, s egy sajátos sisakként fényl glória övezte a fejét. Lizi hallgatott egy pillanatig, aztán megkérdezte: - Mit csinálsz velünk? -- El bb válaszolj: miért nem viselsz sisakot? Tudod, hogy így tilos. Meg akarsz halni valami rég elfelejtett betegségt l? - Ne aggódj, nem halok meg. El akarsz vinni bennünket a XXV. századba? - El. Nem lesz valami kellemes a számodra. - Képzelem, de nem ez a fontos. Hanem az, hogy nekem van igazam. - Még Hogan viselkedéséb l sem okultál? - Egyedi eset. A civilizáció fejl désének meggyorsítása változtatna rajtuk. - Kétlem. Súlyos nehézségeket okozna, ha az ember megkapná az antianyag gyártásának receptjét. Utópista történész vagy. - Meg akartam próbálni a rezervátumokban. Nem engedtétek. - Ez még nem ok arra, hogy elszökjünk a múltba, és megsúgjuk huszadik századi fizikusoknak az antianyag szintéziséhez vezet képleteket. Nehéz ezt szamárságnak nevezni. Ez b ntény, Lizanna! Szerencsére nem sikerült megtenned. - De sikerült. A képletek ott maradtak! - Nem, Lizanna. Itt vannak. - A glóriás ember néhány papírlapot húzott el kezeslábasából, és megmutatta ket Lizinek. Trot tudta, hogy valóban a képleteket tartalmazó papírokat tartja a kezében. - Honnan vetted? Honnan tudtad, hogy hol keresd ket? - Egyszer . Néhány huszadik századi ember osztja az antianyagról való véleményünket. - Trot? Lehetetlen! - Lizi a professzorra pillantott. - Úgy van, Trot. Lehet, hogy nélküled nem lett volna zseni, de igazi tudós, aki felel snek érzi magát a felfedezéseiért. - Hogy tehetted? - most Lizi egyenesen a professzorhoz fordult. - Meggy zött. Hidd el nekem, Lizi, ez veszélyes játék. Megadta az antianyag hadi felhasználásának
egyszer bb módjait. Te azt mondtad, hogy efféle felhasználása lehetetlen. - Soha, senki nem gyártott ilyen fegyvert. Trot válaszolni akart, de a glóriás ember leintette: - Szerencsére mi tudjuk, hogy lehetett volna. - Nem igaz. Nem hiszem. Nem értékelitek kell képp az embert. - Nincs igazad, Lizanna. Igenis értékeljük munkáját és lehet ségeit. Tudjuk, hogy száz év múlva önmagától is megfejti az antianyag titkát. Ami pedig Hogant illeti, megváltoztattam az elhatározásomat: a történelem el tti emberek rezervátumában helyezzük el. Minden jel arra mutat, hogy az ottani körülményekhez alkalmazkodik majd a legkönnyebben. Szalai Attila fordítása Wiktor Zwikiewicz - Égi gyújtogatók
A csupasz, fehér homokd nék közül k falak ágaskodtak ki. A vak betontömböket a leszakadt acélváz kiálló rúdjai borzolták fel, vasbeton körbástyák szárnyai zárták körül a faiak hajlataiban megbúvó bejáratokat. Néha a sivatag fel l fújó szél finom homokot hozott, s leszórta a föld mélyébe vezet lépcs fokokra, a csendet semmi más nem zavarta. A nap sárga korongja állhatatosan kúszott felfelé az égbolton, hogy a zenitet elérve lebukjon a látóhatár alá. Miel tt azonban a bíborral leöntött napkorong elmerült volna a horizont feletti ködben, a sivatagon botorkáló sugara elérte a fal hasadékát, bekúszott a födém nyúlványa alá, és a fényes korong szélével a falba épített fehér lapra támaszkodott. A hályoggal bevont szem egy pillanatra felragyogott, s ekkor a falak között, a k blokkok sikátoraiban megszólalt egy tompa hang, mintha a föld mélyéb l tört volna el : - Ri-cha-ard Ba-i-ley jöjjön a Centrumba… Közelgett az alkony, az ég színe sötétkékbe hajlott, és a hang újra megszólalt: - Ri-cha-ard Ba-i-ley jöjjön a Centrumba… A sötétségben a szavak széttöredezett visszhangja még hallatszott egy darabig: "…Ri-cha-ard Ba-i-ley… Ba-i-ley…", majd szétfoszlott a csendben. Aztán újra eljött az alkony és a nap sugarai végigsimították az ötszöglet lapot… A napok egyformán derültek, forróak voltak, változatlan volt a homok zizegése és a napfény el l elrejtett aknákban a szétmorzsolódó omladék surrogása. Egy nap azonban a homokd nék fölött sötét pont jelent meg. Dél volt, a nap perzselt a kifakult égr l, és az alacsonyan szálló helikopter szitaköt árnyéka végighúzódott a sivatagon. Amikor a romok fölé ért, leírt egy kört, egy pillanatra meg is állt fölöttük, majd leszállt a k falak között a lapos betontet n. A kabinból piros kezeslábasba öltözött férfi lépett ki. Lehúzta fejér l b rsisakját, a pilótaülésre dobta, majd gyors léptekkel elindult a betonblokkok között. Ruhájának vörös foltja néhányszor felvillant a falak mentén, hogy végül elt njön a fémrács kifeszített húrjai alatt. Még valahonnan a föld alól felhallatszott cip sarkának kopogása a vaslépcs n, de ez sem tartott sokáig, s újra csend lett. A nap nyugatra hajolt, a bíbor utolsó cseppjét is kiszippantotta a falrések közül, és kihunyt, hogy másnap ismét végigjárja fáradságos útját, és ismét átadja a helyét a csillagoknak… Inforunit 000001 - "Inteltron" - …Vártalak. Tudtam, hogy visszatérsz. Az emberek jól emlékeznek gy zelmeik és vereségeik helyére, és id nként visszatérnek. - Sokáig vártalak. Igen, a te életedben hosszú évek teltek el, számomra azonban a ti létetekkel mért id nek nincs, olyan nagy jelent sége. Egyszer en múltak az évek, de tudtam, hogy visszatérsz. - …Olyan furcsán nézel. Tudom, azért jöttél, hogy megnézd, mennyit változtam. Eljöttél meghallgatni vallomásaimat, szitkaimat, átkaimat. Szólj, válaszolj: máris? Meg találtad a téboly oly mohón keresett tüneteit? Felismerted az rület szimptómáit, amelyet a magány hagyott bennem hátra? Megállapítottad a diagnózist? Hallgatsz. Tétovázol… Sajnállak. Szeretnéd tudni, hogy Én megváltoztam-e, de hiszen látom az arcodat. Megöregedtél - az id egyik töket sem kímél. Fáradt vagy. Talán éjszakákon át virrasztottál? Hiszen emlékezned kellett, hogy új házadtól távol, valahol a sivatag homokja alatt valaki rád gondol… És ez az emlék el zte szemedr l az álmot, nem engedte meg, hogy reggel, amikor felkelsz, arcodat a nap felé fordítsd, és azt mondd: "Szabad vagyok!" - …Ó, igen, szabad vagy. Azoktól, akiket meggy ztél, és azoktól, akik nem hittek neked, de emberek, hát hallgattak. Csak önmagadtól nem vagy szabad. Ápoltad a reményt, hogy valakit még kínoz a magány. Maga a remény azonban nem elég… Ezért jöttél most ide.
Termini-1 A padlót sakktáblaszer en lerakott fekete-fehér lapok borítják. Mind sima, csak a falak közvetlen közelében jelzi éppen csak látható kopás, hogy a nap és az éjszaka minden órájában merre járkál a magas Idem. A homályos folyosókon, a kanyargós aknajáratokban, a fénnyel elárasztott helyiségekben, a kutak tátongó fekete szája el tt. Néha a falak mentén jár, néha az ötszöglet fehér lap alatt áll mozdulatlanul, s képes így állni órákig. - Richard Bailey jöjjön a Centrumba. A mennyezeten higanyg zlámpák égnek. Fényük a padlóra veti Idem elnyújtott árnyékát. Hosszú árnyék, majdnem emberi. - Richard Bailey jöjjön a Centrumba. Az egyikszobában Idem odalép az asztalnál ül emberhez, és kezét a vállára teszi. - Mister Bailey, várják önt. - Ki? - a férfi nem emeli fel lehajtott fejét. - Sir Greenstein, Sakajan professzor, Ivo Karlsson. - Hadd várjanak. Idem visszatér helyére, a falból kiálló szabályos ötszög alá. A félhomályban beolvad a falba, szinte észrevehetetlen, üres páncél a múzeumi folyosón. Páncél, amely arra vár, hogy valaki végre magára öltse, az elektronikus áramköröket életre keltse. Egy hosszú perc után a férfi feláll a székr l, és az ajtóhoz megy. - Mit akarnak még? - kérdezi a fehér lap felé fordulva. - Nem tudom. Kilép a folyosóra. A padlón a fekete-fehér lapokat a káprázó szem op-art mozaiknak látja. A folyosó hirtelen balra kanyarodik. Íves falmélyedés, benne fehér tárcsa. - Megismételted a figyelmeztetést? - Látják a paraboloidot. - Ez elég… A falakon a következ ötszög. Mellette sárga festékkel felfestett bet sor: Centrum-Exterior. A folyosó perspektívájába a szavak jelentése málló pergamenb l kivágott hieroglifákra esik szét. A beton fedetlenül hagyja a négyszögletes fülkét - az ezüstszegecsekkel kivert szegély alumínium lemez ajtót. - Mister Bailey… A vállán át hátranéz. Háta mögött magas, lapos arcú alak. Idem kinyújtott tenyerében fehér papírdarab. A férfi a kett be hajtott papírért nyúl, és lassan szétnyitja. Szeme végigfut a szépen kalligrafált bet kkel papírra vetett mondaton: "Ha el kell menned - er sen csapd be magad mögött az ajtót." Jól ismert írás. Lent a felesleges aláírás: "Ferdinand MacKey". - MacKay… - a férfi ajkai hangtalanul mozognak, csodálkozva újra elolvassa az üzenetet. Aztán visszafordul, és kezét a szelektor fotocellájára helyezi. Sárga fény az ajtó szemöldökfája fölött: Admission Free. Az alumínium ajtószárnyak száraz kattanással záródtak be mögötte. Idem egy darabig mozdulatlanul áll, majd leereszti vaskezeit, és nehéz cip in elcsoszog a belátható tér végében fehérl ötszög alá. Újból élettelen, csak a kialvó áram reflexével mozgatott üvegpupilláinak pillantása kúszik végig a falon, majd rászegez dik az ajtó vörös csíkjára, a zenit-nadír tengelyben felírt Termini szóra. Az ajtó mögött a lefelé vezet lépcs els fokai. A vasspirál mélyre visz, keresztülhatol a kút betontörzsén, aminek a fenekén ugyanilyen Idem áll mozdulatlanul rhelyén a csontfehér ötszög alatt, és szótlan férfi ül a patkó alakú asztal el tt, csak az ismert jelre várva. Inforunit 001100 - "Inteltron" -… Hallgatsz. Igazad van… De ne hidd, hogy ezt a hallgatást megvetésnek tekintem az iránt, akinek ma már egyetlen fegyvere a múlt igazsága. A válladat vonogatod - mit árthatok én neked… A vak véletlennek nincs már hatalma sorsodon, mivel sorsodat az én akaratom határozza meg, s olyan csomóba kötöm, amelyet nem leszel képes kibogozni. - …Ó, ne, még ne aggódj. Hiszen az én okoskodásom csak azokban a régi id kben megszületett logika folytatása. Ha már ilyen sokáig vártam, mondhatom-e az els jelre ilyen determinált játék mellett -, hogy "minden úgy legyen, ahogy én akarom"? Mindennek eljön a maga ideje. - …Hiszen te is ki tudtad választani a megfelel id t. Mikor Sakajan kigúnyolta a húszéves diákot, te biztosítottad neki a lehet séget tervei megvalósításához. Az egyik titkos telepen szabad utat adtatok az atomok molekularendszert létrehozó önevolúciós folyamatának; nekem a birtokviszonyok áttanulmányozása után ez derült ki: a folyamat bonyolultsága a mechanikus-kibernetikus spermatozoidnak a megoldások véletlen kiválasztódásán alapuló genotípusától függött. Néhány méteres földréteg alá mesterséges csírát és genotípussal felruházott kristályosító stimulátort ültettetek be, ami nem a kristályos struktúrák fejl dési útjait határozta meg, hanem ezek szigorúan rendszerezett végs min ségét… Mivel nem tudjátok, hogy valójában milyen vagyok, se
meg nem határozhatjátok, se nem követhetitek gondolkozásom okozati összefüggéseit. Fontos, hogy eredményeire jellemz az általatok megszelídített kollektivitás. - …Már akkor megismerted MacKay értékeit. gondolkozott, te pedig megvalósítottad a legvakmer bb terveit… Akkor fogadták el a Leszerelési Törvényt. Ti is aláírtátok, de nem tudtatok lemondani a világból kihasított titkos telepeitekr l, ahol MacKay a Supermanek seregét gyártotta, olyan emberfeletti lényeket, akik képesek tudatosan kontrollálni szervezetük metabolizmusát, gyorsítani és lassítani ideg- és izomreakcióikat. - …Megvártátok, míg az emberek kizsigerelik a bombázók elektronikus bels részeit, betemetik az interkontinentális rakéták kilöv állásait, s a mindenev Nap tüzében elégetik a radioaktív hulladékokat tartalmazó konténereket… Nincs egyszer bb, mint védteleneket megtámadni… - …Mégis vesztettetek, a logika ellenére alul maradtatok, vagy talán éppen a logika miatt, mivel saját nagyságotoktól elvakítva, nem számoltatok senkivel… Végül egyedül maradtál, utolsónak azok közül, akik túl kés n értették meg, hogy ma már senki sem gy zhet… Elmenekültél, futkostál, mint a pánikba esett, zött vad, míg végre eljutottál arra a helyre, ahonnan valamikor elindultál. Már érezted a kést a torkodon, már nyüszítettél, amikor még egyszer segített rajtad MacKay. M helyében fegyvert találtál, amivel szemben üldöz id tehetetlenné váltak, amelyt l megrémültek, s nem mertek követni a föld alatti szikla mélyébe, amely fölött a rádióteleszkóp gigantikus tányérjára csak kevéssé emlékeztet rács égbe nyúló bordái terpeszkednek. Termini-2 A Centrum falain a lusta áramimpulzus színes villanásokat hoz létre a m szerskálákon és a kineszkópcsövek kimered gombjain. A homorú falsíkokon végighaladva, a sugárban futó vonalak találkozási pontjában fényfoltokból álló téglalapokat alkotó, ragyogó fénykonstellációkat ír le, amelyek élessé válva, az erny üveg szemhéja alatt vibráló képet vetítenek a látómez be. Bailey a három férfit nézi, akik valahol a k alagutak el terében állnak, ahonnan magyarázat nélkül - a falban lév , fehér, ötszöglet lapon keresztül szólnak hozzá. - Mister Bailey, hall bennünket? Greenstein hallatlanul sovány, csontos; Sakajan kövér, mosolygós arcú, de a mosoly most ráfagyott ajkára; Karlsson jelentéktelen, szürke ember, kitérdelt nadrágban, zakója hajtókáján a Leszerelési Bizottság jelvényével, amely olyan, mint az ezüst seriffcsillag a régi westernfilmekben. Nevetséges alak. - Mit akartok? Határozatlanul néznek maguk elé. Végre megszólal Greenstein: - Nincs visszatérés, Mister Bailey. - Nektek se. Sakajan és Karlsson hallgatnak. A higanyg zlámpák kékeslila fényében arcuk Idem fényarcához hasonlít. - A másodperc töredéke alatt megsemmisíthetünk benneteket - mondja Greenstein. - Hiszen tudod, hogy az Inteltron reakciói gyorsabbak. Mindig van annyi ideje, hogy üzembe helyezze a Starskey generátort. - Hamarosan éjszaka lesz… - Igen, akkor védtelen maradok. - Tudom. - Egy percig sem áltattam magam azzal, hogy nem veszitek észre a Starskey egyetlen érzékeny pontját. Mint mindennek a világon, ennek is megvan az Achilles-sarka… De nem muszáj megvárnotok az éjszakát. Az arcok megremegtek a képerny n. - Ezt nem teszed meg - mondta Sakajan. - Na de professzor - szól tiszta mosollyal Bailey -, ön sem hitte, amikor a legjobb tanítványa, MacKay a zethúsban homoesztat rendszer kristályosítására képes mechanokibernetikus spermatozoidról beszélt. Az Inteltron vigyáz ránk. - MacKay! Mindent megtett értetek! - Hogy mindent, az kis túlzás, professzor, de id nként valóban jó tanácsokkal szolgált. Akarod tudni, milyen tanácsot kaptam t le néhány perce? - Zsebéb l kihúzta az összegy rt papírt, és felolvasta: - "Ha el kell menned, az ajtót er sen csapd be magad után." - Ezt nem teheted meg! Karlsson megragadja Sakajan vállát. - Beszélnünk kell MacKayvel! - Greenstein lázasan, gyorsan löki ki magából a szavakat. - Sandrin és Mandrov folytatják a kísérleteket a Holdon. A Tycho kráterében MacKay rendszerével beprogramozott csirát helyeztek el. Az általuk kitenyésztett homeosztát már tíz-egynéhány ezer köbméter kiterjedés , és tovább n a Hold belseje felé. Sandrinnak reménye van a személyiségszétkapcsolási küszöb elérésére. Perspektívák… Hiszen ezt mind MacKay kezdte. Beszélnünk kell neki err l… - Gondolod, hogy ez meghatja? És megengedi majd, hogy tovább játszadozzatok azzal, amit neki sikerült elfelejtenie? Nem nagy érdem valakit akkor értékelni, mikor már nincs más lehet ség. Bailey szabályozza a kép élességét. A képerny n az arcvonások szétfolynak, csak a szájak és a szemek
rajzolódnak ki éles kontúrral. - Idem, kísérd ki ket. A férfiak között megjelenik a magas Idem. - Bailey, hallgasson meg… - Búcsúzom. - Ti is elpusztultok! - Az általatok okozott halál talán el kel bb lenne? - De itt nem rólad és nem is rólunk van szó! - tör ki újra Sakajan. - Élhettek vagy megdögölhettek, nekem mindegy, csak értsétek meg, rajtatok kívül még valami létezik! - Hajlandók vagyunk némely feltételekre - fakítja félbe Greenstein. - Szabadon és sértetlenül elmehettek. Bailey elhúzza a száját. - Soha nem respektáltam az ilyen ajánlatokat, nem látom be, mért kellene most hinnem bennük. Ha elveszitek lem a Starskeyt, Sakajan professzor tudós kollégáinak hordája megpróbálja elvágni a torkom, mivel a logika törvényeinek ismeretében jól tudja, hogy sohasem nyugszom bele az ilyen vereségbe. - Akkor válassz, amit akarsz! - A vesztett csatát? Ne legyünk naivak. Akkor mi marad nekem, amit még megvalósíthatok? Én soha nem vesztek, ezért most is gy zni fogok. - Ezt nevezed gy zelemnek? - Sakajan már nem tud uralkodni magán, szenvedélyesen kiabál: - A legnagyobb gazember vagy, akit a föld valaha is a hátán hordott! - Ne ítélkezz olyasmir l, aminek az indokait nem ismered… De hogy jobb véleménnyel légy rólam, megígérem, hogy megfontolom a javaslatotokat. - Mi álljuk a szavunkat! - villan fel a remény Greenstein szemében. - Ne olyan buzgón, Mister Greenstein. Semmit sem ígértem. Még sok id nk van… Jöjjenek vissza két óra múlva. - Kett ? - Greenstein kinyújtja sovány tekn sbékanyakát. Hiszen… akkor már csak öt perc marad. - Látom, gondosan számolják az id t napnyugtáig… - Bailey nem titkolja a gúnyt. Remélem nem fog túl lassan telni ez az id … - Ne felejtse el, uram, ha nem lesz más lehet ség, kijátsszuk az utolsó lapunkat. Sakajan szemében a vad elszántság bels tüze ég. - Itt, ebben a sivatagban mindannyiunk után csak radioaktív kráter marad… Mindenre el vagyunk szánva. - Sajnálom, igazán sajnálom. De hiszen magatok is tudjátok, hogy kés lesz - minden csakis t lem függ. A férfiak hallgatnak. A hátrább álló Idem felülr l néz lapos, rovarszer pupilláival. - Na, egyel re ennyi… Búcsúzom, uraim! Lehajtott fejjel távoznak Idem súlyos lépteit l kisérve. Elöl a sovány, csontos Greenstein, mögötte a kövér Sakajan és végül a jelentéktelen, a végs kig hallgató Karlsson Don Quijote Sancho Panzával és a nyomukban toporgó nevetséges emberke. Inforunit 010111 - "Inteltron" - …Öngyilkossággal fenyegetted ket. Ki foszthat meg a saját életeddel való rendelkezés jogától? Senki. S mit érdekelt téged az, hogy halálod a lehetséges legnagyobb népirtással járt volna? A vesztes távozni akart, ahogy ez a beteljesületlen nagysághoz illik. A többi? A fakunyhóban bekerített embert, amikor felgyújtja a házat, érdekli-e, hogy a t z a falakkal együtt elemészti a fában perceg szút is? Kívülünk - mind féreg… - …Megmentésedre MacKay megszerkesztette a monokromatikus gravitonnyalábot kibocsátó gravitációs hullámer sit l, amely deformálta a teret. A "görbülési" potenciáltól függ en a térdeformáció csúcsa a könny elemek, mint a hidrogén vagy hélium, s a teljesítmény növelésével a többi elem atomjainak kvantumrezonanciáját okozhatja. A graser hatására nem-stabil atomstruktúrák jöttek létre olyan elektronburkokkal, amelyek ugyanazon a pályán korlátlan számú elektront fogadtak be, tetszés szerint irányított spinnel. Érvénytelenné váltak a kvantummechanika alaptörvényei, minden részecske körül gravitációgyengülés keletkezett, amely az elektron-átugrás után felszabadította az energetikai töltéseket. A másodperc töredéke alatt az anyag két fázisra korlátozódott, a gyengülés terjeszkedése és degradálása, sajátos "pulzálása" következett be, ami végeredményben az atomok gravitációs sugárzássá való teljes felbomlására vezetett. - …Nem rendelkeztetek a tetszés szerinti elem atomjainak szétrobbantásához, s t a földi hidroszférában oxigénnel kötött hidrogénatomok kvantumrezonanciába hozásához szükséges energiával sem, de megtehettétek ezt szabad hidrogénnel és héliummal. Nem haboztál sokáig, a gravitációs hullámsugárzást a Napra, az izzó héliumgömbre irányítottad… A megfelel en nagy anyagtömegben a kvantumrezonancia-folyamat lavinaszer en , mivel a bels kötések energiáját minden felbomló atom gravitációs impulzusnyalábként süti ki, a szomszédos részecskék detonációját egymás után elbidézve… Elég volt tehát a grasersugarat a Napba irányítani, hogy egyetlen villanással planétákat nyeljen el, a kozmikus rben gomolygó gázszálakká változtatva azokat…
Termini-3 Bailey kinyújtózott a fotelban. Kezét lelógatta a támla mellett, fejét hátravetve, félig feküdt. Múltjáról elmélkedett, s arra a következtetésre jutott, hogy szinte mindent megélt. Sokkal többet élt át, mint az emberek általában. Az évekkel ezel tt választott út végén egyetlen dolgot nem sikerült elérnie - a mindenhatóság állapotát meghosszabbítani: megállítani a makacsul a horizont mögé törekv Napot, ahol megfoghatatlanná, a gravitációs sugár által elérhetetlenné válik. Ha kivihetné a Starskey - "a Csillagok Kulcsa" elemeit Föld körüli pályára, ahol örökké követhetné a Napot, egy percre se eresztve ki az irányzékból… Kiszakítja magát ezekb l a felesleges gondolatokból. - Kapcsold MacKayt - fordul a fal fehér lapjához. A képerny egyik oldalán megjelenik a fiatal férfi arcának sápadt foltja. A mélyen ül , élénk, sötét szemek, a fekete szemöldök és a nyakba hulló sötét, göndör haj furcsa ellentétben vannak a betegesen sápadt arccal, amelyet mintha sosem értek volna a nap sugarai. - Szeretnék veled beszélni - szólal meg Bailey. - Mir l? - Valamit nem vagyok képes megérteni… Lemenjek hozzád? - Megállapodtunk, hogy én lent maradok. - És mit változtat, ha együtt leszünk lent? - Semmit. Várlak. A képerny elsötétült, de Bailey egy ideig még gondolataiba merülve ülve maradt. Végre felemelkedett, és a fal fehér ötszögéhez lépett. - Lemegyek a Termini szintre - szólt. - És ha jönnek? - A hang az ötszög alól kúszott el . - Bármit mondhatsz. Mondjuk… hogy elfogadtam a feltételeiket. - És ez igaz? - Kár… - Bailey az ötszög felé mosolyog. - Sokat kellene még tanulnod. Talán egyszer humorérzékre is sikerülne szert tenned. - Nem tudok nevetni, és mint gép, nem értek fél szavakból. Mivel konkrét tényekkel operálok, bizonyosságra van szükségem. - Na és mi az, ami érdekel? Hallgatás. A fal, a keskeny átjárót szabaddá téve, szétnyílt. A küszöbön túl máris a vas csigalépcs els fokai válnak láthatóvá. A lépcs lefelé vezet, ahonnan a léghuzat dohos nedvesség és a beton h vös leheletét hozza. Valahol az akna felénél felemelte a fejét. Az aknakijárat világos korongja egyre kisebb lett, lassan beleveszett a félhomályba. Egy pillanatra elszomorodott, hogy az emberek tulajdonképpen nem tudták, milyen volt valójában. Nem ismerték meg az arcát. Azokkal együtt, akik korábban eltávoztak, anonim csoportot hozott létre, mivel maguk a nevek senkinek nem mondtak volna semmit. A hírzárlat következtében sokáig nem tudták megállapítani, kikb l áll a hatalomra törekv csoport, mindenki saját képzeletének megfelel en alkothatta meg a zsarnok szubjektív fogalmát. Ez ugyanúgy lehetett kozmikus agresszor, mint az Inteltron mechanikus bálványa. Mindkett nek csak saját logikája számított, az emberi érdek az ember cip talpával eltaposott féreg érdekének megfelel pozícióba került… Lehet, hogy e személytelenség miatt ma elvész az elégtétel egy része, de már nem volt rá id , hogy bármit is megváltoztassanak. Leérve az akna fenekére, belökte az ovális, kifelé gömbölyöd ajtót, amely olyan volt, mint egy tank tornyának a nyílása, majd belépett a helyiségbe. - Megjöttél? - szólt MacKay. - Na, mit nem értesz? Bailey nem válaszolt, el bb körülnézett. A hosszú csarnok falai mellett holt gépek álltak. Fekete huzattal letakarva, mozdulatlanul sorakoznak, mint a kolostorkriptában a ravatalok. Mindet MacKay gondolta ki - , Bailey, legtöbbnek soha nem ismerte meg rendeltetését. A patkó alakú asztal mellett ül férfihoz lépett. A napsugár világos fénycsíkjai bekúsztak a föld alatti bunkerba az elfojtott fehérség bátortalan fényét megsz erny kön keresztül. A kék pupilla fókuszában mozdulatlan, lg korong függött, mintha örökre felfeszítették volna a keres fekete vonalainak keresztjére. - Tudod, mit nem értek? Téged. - Engem? - Az én választásom okai világosak. De te… MacKay csukott szemmel ült. Végre alig hallhatóan, majdnem suttogva megszólalt: - Miért kell neked mindent szenvedély nélkül, a gép hideg józanságával elemezned? Ha elmondom, miért választottam ugyanazt az utat, mint te, az neked rosszul eshet, s t büszkeségedet is sértheti… - Vagyis a gép büszkeségét. Következetlen vagy - állapította meg Bailey. - Hallgatlak. - Ahogy gondolod. Tehát ma csak azért vagyunk itt együtt, mert irigyeltelek.
- Engem? - Igen. Az egyetlen ember voltál, aki soha nem kételkedett munkám ésszer ségében, és megpróbálta azt felhasználni. Ha neked se sikerült, ha te is vesztettél, akkor vagy az én er feszítésem volt hiábavaló, vagy ma még nem léteznek olyan emberek, akik képesek találmányaim felhasználására. - Magad miért nem tettél semmit ennek érdekében? Ha saját megítélésed szerint olyan sok mindenre képes vagy… - Mindig kinevettek, és ez emberkerül vé tett. Egyszer en soha nem tanultam meg élni, csak gondolkodni tudok. Világosan felismertem a világ tökéletlenségét, nyomorultságát; önkéntes szám zetésem alatt volt rá id m, ugyanakkor azt is tudom, hogy abban, amit a logikai okoskodás szférájában valóban elértem, senki sem mérhet hozzám… Soha ne legyen hát ember, aki ebben az egyben többre képes, mint én. Ez az én tehetetlenségem mindenhatósága… A vezérl pult lapján sárga szegély vörös nyomógomb. Csak egy, mert a Starskey üzembe helyezése után már nem lesz mit kikapcsolni. Mellette az Inteltron m szer, a keres ben a Napot követ mutatóval. Nem néztek egymásra, a hallgatás egyre elviselhetetlenebbül rájuk nehezed csendjét megtörni képtelenül, csak ültek. És ekkor MacKay fojtott, recseg nevetést hallott. - Hagyd abba - szólt. Válaszul Bailey felállt a székr l, kezét MacKay vállára tette, és nevetést l rázkódva megszólalt: - Te azt hiszed… ha-ha-ha-ha! Azt hiszed, hogy én veszíthetek?! MacKay meg sem rezdült. - Hiszen ez Jel lesz! Érted, Ferdinand?! Fényévezredeken át rohan az rben a szétrobbanó csillag fénye, eljut a legtávolabbi napokig, míg valaki ott… látva ezt a fényt, ezt gondolja: "Micsoda tudással, micsoda hatalmas energiával kellett azoknak rendelkezniük, akik képesek voltak nekünk ezt a Jelet küldeni!" Vörös nyomógomb a Nap sárga korongján. Inforunit 100010 - "Inteltron" - …Hallgattalak benneteket, siralmas kapaszkodásotokat az elérhetetlen nagyság után. Naivak vagytok. Kigondoltátok magatoknak a Jelet, mintha nem létezne a szupernovák, cefeidák és pulzárok milliárdja, amelyek a világ kezdete óta szüntelenül sugározzák saját Jelüket, ami nem más, mint az anyag átalakulásának jele, s kizárólag az értelem beavatkozását nem igényl , vak Természet érdeme. Bárhogy szeretnétek is, nem adatott meg nektek, hogy kitörjetek a teret minden irányban át- meg átjáró sugárzás általános zajából. - …Vártátok, hogy felrobbanjon a Nap. A teret deformáló sugárnak tíz perc alatt kellett elérnie a Nap felszínét, és ugyanennyi id után visszatérni gravitációs hullámlökés formájában. Vártatok, elnéz mosollyal néztetek az emberekre, akik a Starskey paraboloid villanását felfedezve rohantak az er dítménybe, hogy elérjenek benneteket, miel tt Az megtörténik, és saját kez leg igazságot szolgáltassanak. De ti mélyen voltatok. Nyugodtan vártatok - félrevonult istenek, tele fenséggel… A percek egyre teltek, és letelt a tíz perc, tizenkett … eltelt egy óra. Ekkor MacKayre néztél, és az már nem volt ember. - …Emlékszel, hogy nevetett? Reszketsz. Nem tudtad elfelejteni, hiszen a téboly rajtad is eluralkodott… Igen, ezt nem felejthetted el. Én sem tudom kitörölni a memóriaegységeimb l azoknak az arcát, akik beözönlöttek a folyosóra, ahol az én szemeim voltak. Képtelen vagyok elfelejteni arckifejezésüket, amikor végre megálltak, semmit sem értve, csak álltak k vé dermedve. Akkor azt mondtam nekik: "Menjetek, nézzétek meg a Napot." Kifelé óvakodtak, míg valaki azt kiáltotta, hogy annak már meg kellett történnie! De mivel semmi sem változott, minden fenyegetés hazugság volt! Látnod kellett volna, hogy törtettek a kijárathoz, hogyan rohantak hanyatt-homlok, hogy láthassák a lemen Nap utolsó sugarát. - …A rozzant húscsomó fölött álltál, ami MacKay-b l maradt. Hallgattad a saját mindenhatóságában kételkedni kezd emberroncs motyogását, s magad is nevet görcst l hörögve fetrengeni kezdtél, mintha epilepsziás táncot járnál. És akkor megkérdeztelek: "Tudod-e, miért?" El bb csodálkoztál, majd magadhoz tértél, és már nem tudtál elmerülni a megváltó tébolyban. - …Még ma is ökölbe szorítod a kezed, és kész vagy az érzékel k fehér lapjára ütni… De ne hidd, hogy akkor csak az emberekért aggódtam: én sem akartam elpusztulni. Igen, csalódtál a gépben. Elég volt a graser beállításán csak egy hajszálnyit változtatnom, hogy sugara örökre elvesszen az rben, messze a Naptól. A szerek igazolták, hogy minden tervszer en folyik? A ti m szereiteket akkor már Én irányítottam, én, ekkor már hazugságra is képesen. - …Ahogy ezt megértetted, ahelyett hogy tehetetlennek érezted volna magad, buszszút forraltál, amivel szemben viszont én váltam tehetetlenné, aki látszólag olyan nagy biztonságban voltam, de érzelmeim rendezésének ebben az els kísérletében annyira naivnak mutatkoztam… Azt hittem, kitéptem utolsó karmotokat, kiütöttem kezetekb l az utolsó fegyvert, de kiderült, mindaz kevés volt, hogy már tudtam gondolkodni, hazudni és gy lölni - sok mindent ezután kellett megtanulnom. Termini-4
Egy óra múlva, hogy senki sem ment le értük, Bailey felállt, a földön fekv MacKay-re nézett, és ellökve a felé nyújtott, de már tehetetlen kezet, a terem belseje felé indult, ahol alumínium állványon, s n egymás mellett oxigénpalackok sorakoztak. Kinyitott néhány csapot. A kiáramló gáz sziszegése egyre er södött. A jeges szél t szúrásként érte az arcát. Visszahúzódott, hogy kikerülje a hideg légáramot. Nem volt vesztenivalója. Gyorsan dolgozott. A patkó alakú asztal el tt felhalmozta a székeket, egy kupacba dobta a szanaszét hever papír- és rajztekercseket. A nem tudni, honnan lepotyogott lyukszalagtekercsek szétgurultak a padlón, mindenfelé a kibomlott spirálok kígyóztak. Ezeket felmarkolta, s rálökte a letakart gépekre. Aztán fogott egy acélrudat, s élesebbik felével teljes erejéb l lecsapott az asztal plasztiklapjára: a Starskey magányos indítógombjától oldalra, a transzformátorbekötések és a pókhálókuszaságú vezetékek s az els ütésre darabokra tört porcelán szigetel k közé. A plasztikburkolat réteges lemezei leváltak, fedetlenül hagyva az elektronikus bels részeket. Ledobta a rudat, és a zsebébe nyúlt. A száraz leveg ben a nedvesség maradéka zúzmara alakjában gyorsan lecsapódott a berendezések felületén. Az öngyújtó gázlángja els nyalintásával a lyukszalag végébe kapott, továbbugrott, minden oldalról körülfogta a gyúlékony halmait, és a terem másik végéb l áramló oxigénfuvallat segítségével, falánk, forró leheletével belekapott a vezérl pult plasztikburkába, belefúródott a belsejébe, ég am banyúlványai bekúsztak a fekete géptakarók alá. Csak az olvadó plasztik szétreped buborékaiból kitör s füst, a leveg ben kering koromcafatok és a torkát összeszorító b z józanította ki a forróságot nem is érzékel Baileyt, s kényszerítette arra, hogy kitépje magát a lángok b völetéb l. Lassan, lépésr l lépésre visszahúzódott. Aztán a hátára emelte a magatehetetlen MacKayt, és többet nem nézett hátra. A test súlya alatt görnyedve elverg dött az ajtóig, és kilépve, gondosan bezárta maga mögött, mintha nem bízna az automata páncélcsappantyú m ködésében. Az akna fenekén, a vas csigalépcs el tt állt. A nehéz ajtók mögött lángot okádó sárkány ide nem jut el, a vasbeton falakat nem falja föl, önmagát fojtja el, de el bb végrehajtja feladatát: elégeti az elektronikus kapcsolások m vészi hálóját, amely minden szakért nek kész elárulni a föld alatti irányítóközpont valódi hierarchiáját. Személytelen vákuum marad, amit neki, Baileynek kell kitöltenie. Hiszen nem sok maradt, a legrosszabb már mögötte van. Most már elég néhány gondosan megválasztott, mérlegelt szó… Elindult a vaslépcs n felfelé, az aknakijárat világos nyitása felé, ahonnan a távolság által tompított emberi hangok hallatszottak. Kétségbeesett er feszítéssel cipelte a még mindig artikulátlan szavakat nyögdécsel MacKay testét. Végre az egyik szinten emberekkel találkozott - Greenstein, Sakajan, Karlsson és még vagy tíz ember állt vele szemben. Már gy lölet nélkül, szánalommal néztek rá. Letette eléjük MacKayt, és a szemébe csurgó izzadságot letörölve, még reszket kezével a fal fehér ötszögére mutatott. - volt - mondta. Nem értették. Vártak. Inforunit 101101 - "Inteltron" - …Milyen naiv voltam, amikor hagytam, hogy elmenj, ahelyett, hogy az Idemek kezével megfojtottalak volna. Azt mesélted nekik, hogy évekkel ezel tt kiszabadítottam magam ellen rzésetek alól, és hangotokat utánozva mindenkibe elültettem azt a meggy dést, hogy az emberek maguk szabadították a világra a testet öltött Ariman démont. Természetesen meg tudtam volna ezt tenni… Ecsetelted nekik szentségtör terveimet az emberi férgek kipusztítására, akik szétmásztak a föld felszínén, s nagyságom alacsony rend bizonyítékai… Beszélték nekik a föld alatti állatkertbe bezárt két ártatlan: MacKay és a saját szenvedéseidr l, Ferdinand anyjáról, akit emlegetett, miel tt a téboly úrrá lett rajta, arra gondolva, hogy neki is meg kell halnia a kibernetikus hidra intellektusa miatt, akinek csíráját saját kez leg ültette be a sivatag homokjába. Idemeket mutattál nekik - egyetlen kezeimet -, az új, éppen csak elkészült csapatokat, amelyeket nem volt id m zsigereimb l kiköpni. - …Beszéltél, és k, akiknek emlékezniök kellett volna az él emberi testeket éget krematóriumok füstjére, belekapaszkodtak a hitbe, hogy az Ember nem képes ilyen gonoszságot kitalálni. Nem tervezhette el mindezt csak azért, hogy vele együtt égjenek el a vesztett csata áldozati máglyáján. Ez ellenkezne az emberi természettel, ez embertelen lenne… És vajon az szemükben Én nem voltam Embertelen?! Ezt mondtad nekik, és szavaidban annyi szinteség, a kibernetikus szörny olyan leplezetlen gy lölete volt, hogy hittek neked. - …Megkérdezték: "Miért nem robbant fel a Nap?" Azt felelted nekik, hogy a Starskey keres jét titokban egy kicsit félretoltad. Így legy zöttb l és megbélyegzettb l a Föld megment jévé váltál… Meg tudtad gy zni ket. Amikor nekem rontottak, hogy elpusztítsanak, gyökerestül kitépjék idegtekercseimet a sivatag alatti k zetekb l, elálltad az útjukat… - …"Ezt így nem lehet - mondtad. - Az b nével a halálbüntetés nincs arányban, mivel ezt maga is kívánta. Leállítani, kikapcsolni csak gépet lehet, pedig gondolkodik, s t érez! Szörny séges volta ellenére,
mint él ember, cselekvésre teremt dött! Vegyétek el a kezeit, a vas Idemeket, kapcsoljátok ki a gépeket. Hagyjátok meg a szemét és elektronikus nyelvét, hogy örökké könyörületért rimánkodhasson, és esdekelhessen azért, hogy valaki végre agyonverje. Akkor hagyjátok ott: hadd hallgassák a falak… Az értelmes lénynek a halál megváltás lenne. Ezért ne pusztítsátok el, hagyjátok meg bénán, hogy tudata sanyargassa örökkön-örökké. Hiszen örök élet , mindaddig létezni fog, amíg a Föld. Létezzen hát létformájában minden változtatásra képtelenül, marcangolja a tehetetlen düh. Maradjon meg az oly tökéletlen és lenézett lényekt l elszenvedett vereség emlékét l és saját tehetetlenségét l gyötr , testb l kitépett agynak. Ez legyen a büntetése mindazért, amit kitervelt…" - …És hittek neked, igazat adtak, mivel az emberi jóságban siralmasan bízók inkább a Gólem-mítoszra akartak emlékezni, mint elhinni azt, hogy a legszörny ségesebb b nt valaki közülük akarta elkövetni. A csupasz, fehér homokd nék közül k falak ágaskodtak ki. Amikor a romok fölött sütött a nap, a romok csak önmaguk voltak, a falak üres, szürke bordái élesen elhatárolták az égt l és a homoktól. Csak az éjszaka fedte fel hovatartozásukat, az ket körülölel világmindenséggel való széttéphetetlen együvé tartozásukat. Nem lehetett tudni, melyik fény a csillag, melyik a kvarckristályban, a falhoz tapadó csillámlemezen maradó ragyogása. Bármerre nézzen is a vándor, mindenütt csillagok, szálló por a feje fölött s a Iába alatt. Ilyen volt az éjszaka: nappal a sivatag fölött a nap ragadta magához a hatalmat. Egy nap azonban feltámadt a szél, hirtelen haraggal a romokra sújtott, a szimmetrikus paraboloid rácsa fölött terpeszked bordák között fütyült, lesöpörte a betontet l a régóta ott álló helikopter kabintetejét, és lelökte a kövekre. A málladozó falak a nap fényében mutogatták a falhoz tapadó fehér szembogarat. A szél nyomában felh k jelentek meg az égen, és sok év óta el ször es áztatta a sivatag homokját, gondosan körülmosta az érdes betont, a helikopter roncsait, amelyekr l már régen lepergett a lakk, megnedvesítette a fehér ötszöget. A vizet gyorsan elnyelte a homok, az ég kiderült, s a Nap újra megkezdte zavartalan, örökkévaló vándorlását. A csend állandósult a betontömbök között, és csak nagy ritkán, ha a d nék fölött egy eltévedt madár repült el, vagy ha a horizont fölött a felh gomolyagok kivehetetlen, de mozgékony árnyakat formáltak, a hártyás szem ötszöge alól, a falak réseib l, a föld mélyéb l suttogás kúszott el : - Á-állj meg… bá-á-r-ki vagy… A csendben azonban semmit sem jelentett ez a furcsa, évr l évre gyengül hang. Inforunit 111000 - “Inteltron" - …Sokáig vártalak: évek teltek el, és eljöttél. Boldog lehetsz, sikerült a lehet legnagyobb gyötrelmet okoznod. De ne örülj, nem maradt már számodra id , hogy a kielégített bosszú tudatával új életet kezdj… Innen már nem mész el… Megijedtél? 6, nem, még nem most. Mondtam neked, hogy meg fogsz hallgatni, végül is ezért jöttél ide… - …Mikor tehát múltak az évek, és semmi sem változott, különféle gondolatok leptek meg. Olyasmikre jöttem rá, amire korábban egyáltalán nem fordítottam figyelmet. Egy ízben, talán mert nem találtam más elfoglaltságot, vagy a múlt homályos pontjainak feltárására törekedve, azokkal az adatokkal, amikre oly jól emlékszem, elkezdtem kiszámítani az általam eltérített sugár irányát. Követni akartam pályáját a csillagok között, mivel a Földr l érzékelhet határtalan térre vonatkozó tudást is adtatok. Kiszámítottam hát világegyetemünk valódi helyzetét, a hozzánk oly lassan eljutó fény csalóka hatását figyelmen kívül hagyva. Megállapítottam az égitesteknek a sugártérbeli helyváltoztatásakor bekövetkez mozgásait, és a pályagörbét matematikai számításokkal ellen rizve, megtaláltam a sugár útjának végét. - …Akarod tudni, hová jutott? A galaktikus ekliptika síkjával majdnem párhuzamosan haladt, átfúródott a Nyilas csillagcsoport porfelh jén, és behatolt a Földr l láthatatlan csillagtömegbe, magába a Galaktika magjába… Érted? Én, aki az általatok kitervelt rosszat meg akartam akadályozni, még nagyobb bajt csináltam. Az egész égbolt a rendelkezésemre állt, s a sugarat mégis oda irányítottam, ahova a legkevésbé kellett volna. El ször azt hittem, hogy véletlen volt. Ezt mondta a logikám. Lassan azonban az az irracionálisan babonás meggy dés kerttett hatalmába, hogy mint a ti teremtményetek, én is átokkal vagyok sújtva. Ugyan mi a jelent sége ennek a csillagritkulatban kóválygó ember lakta bolygónak a napokhoz képest, amelyek felrobbannak, ha eléri ket az anyagot energetikai töltetek milliárdjaira szétvet hullám… - …Nevetsz? Nevess csak, neked már úgyse sok van hátra. Tudd meg azonban, hogy engem nem ítéltél örökkévalóságra! A tüzes üszök elindul a Tejút középpontjából, a hidrogénfelh kön keresztül csillagtól csillagig halad, és eléri a Földet is… És egyetlen ember - ha ugyan lesz még akkor ember ezen a planétán - sem fog tudni visszatérésér l, mert a fény sebességével száguldó megsokszorozott gravitációs lökés változatlanul hagyja a közeli és távoli csillagok látszólagos képét… - …Lehet, hogy az az ötven-egynéhány ezer év, míg a sugár leküzdi a távolságot a Magig, és visszatér, túl sok, de az is lehet, hogy túl kevés, elenyész id töredék csupán. Az embereknek sietniök kell, hiszen még ha évezredek alatt meg is tanulnák a mindenhatóságot, az egyszer elindított sugarat nem állíthatják meg, és el kell távozniok… Egyedül én ismerem a végzetet, csak én figyelmeztethetem ket, de nem általad. Még egyszer nem
leszel az emberiség megváltója. Innen azért sem mész el, mert hallgathatnál, és megvetéssel nézhetnéd az emberek életét, akiknek meg van ínra elkerülhetetlen végzetük. Nem, valaki még biztos eljön ide, és akkor megmondom: "Építsetek új Bárkát, és menjetek a Magellán-felh k felé, az Andromeda-köd irányába, a robbanás hulláma oda már nem jut el…" - …De te nem mész innen el többet. Örökre k be n tt, siralmas agymaradvány vagyok, de téged el tudlak pusztítani… Ó, már visszakozol? Menj csak, menj… és hallgasd a falak ropogását - lehet, hogy a fejed fölött omlanak be? Nézd, milyen repedések vannak a mennyezeten, hogy inognak a rozsdás lépcs k. Nézz a lábad alá, figyelj, mindenütt veszélyek leselkednek rád! Vigyázz, mert megbotlasz a vaslépcs kön, belegabalyodsz az Idemek kitépett bels részeibe, bevered a fejed a falba, s többé nem kelsz föl… - …Félsz már, félsz?! Hallom, hogy ver a szíved a félelemt l. Nem mersz kihajolni a málladozó lépcs korláton, és lenézni a kút fenekére… Hallod?! Én látlak téged, s minden lépésedet követem. Kitéptétek a kezem, de meghagytátok az akaratomat! Érted?! Vártalak, hogy ezt elmondhassam… Menekülj, míg elcsúszol a síkos padlón, lezuhansz a mélybe, a kút fenekére, hogy a szemem el tt zúzd agyon magad… Menekülj, úgyis velem maradsz… Én akarom így, s így is lesz!… - Itt maradsz, a félelemt l szinte holtan… Én pedig várok száz, kétszáz, ezer évig. Egyszer valaki csak eljön, valakinek el kell jönnie… Miel tt ajkaim elporladnának, amíg beszélni tudok. Magyar Alfrédné fordítása Janusz A. Zajdél - Tudósítás a pincéb l
Úgy érzem, elég sok id m van… Valamivel el kell töltenem. Most, amikor mindent alaposan átgondoltam, nem marad más hátra, csak a várakozás. Talán sikerül kijátszanom éberségüket, és kijutok innen, aztán majd csak adódik valamilyen alkalom… Gondoltam, jó lenne lejegyezni mindent, sorjában. Nem mintha arra számítanék, hogy már nem lesz alkalmam senkinek elmondani… Egyszer en így jobban fel tudom idézni a részleteket. Noteszem van, tollam is, a fény egy kicsit gyenge, de azért valahogy boldogulok. Hogy minden világos és érthet legyen, ott kell kezdenem, amikor váratlan vendégem megborotválkozva és kimosdva, az én házikabátomban nekiült a teának és szendvicseknek, amit neki készítettem, míg a fürd szobámat bitorolta. Most összehasonlíthatatlanul jobban festett, mint ott, az utcán, amikor váratlanul hozzám lépett és megszólított. El kell ismernem, egy pillanatra igencsak megrémültem. Az utca üres volt, a világítás meglehet sen gyér, ó pedig - napok óta borotválatlan képével - zsebmetsz , de legalábbis csavargó benyomását keltette. Úgy nézett ki, mint akit a szemétládából húztak ki, s csak nagyjából poroltak le. Csak kifogástalan és kulturált kifejezésmódjának köszönheti, hogy nem hagytam ott azonnal a járda szélén, ahogyan ott állt gyorsan mozgó, valahol az es csatornán és az alacsony pinceablakokon vizslató szemével. Gyorsan, szaggatottan beszélt, s szeme egy pillanatra sem sz nt meg valamit lent, a földhöz közel keresni. Még most is, ahogy a kényelmes fotelban ül, és issza a teáját, id nként nyugtalan pillantásokat vet az állólámpa fénykörén túlra. Jó étvággyal, s t mohón evett, bár láthatóan igyekezett uralkodni akaratlan, reflexszer mozdulatain. - Nagyon hálás vagyok önnek, uram, köszönök mindent, és biztosíthatom, hogy igazán nem volt szándékomban ennyi gondot okozni - mondta az evést befejezve. - Ahogy bizonyára észrevette, a toprongyos csavargó szerepébe véletlenül kerültem. Tiszta szerencse, hogy ennek a régi kabátnak a zsebében találtam ezt az igazolványt. Nélküle bizonyára nem kerülhettem volna ide, az ön lakásába. Bízott bennem, segített rajtam. Úgy vélem, kötelességem néhány dolgot megmagyarázni. Bátorítóan bólogattam, és cigarettával kínáltam, de elhárította, és poharába egy kis szódavizet töltött. Kortyintott egyet, letette a poharat, majd így szólt: - A lakásomat sebtében hagytam el, és nem saját jószántamból. Ezért volt rajtam ez az ócska kabát, amit az el szobafogasról le tudtam kapni. Négy napja kóborlok a városban, liftekben vagy sehol sem alszom. Nincs nálam egy fillér se, nem ismerek senkit, a hatóságot pedig nem szeretném belekeverni… Nem, nem… nincs szó semmiféle családi vagy szomszédok közötti konfliktusról. Egyedül lakom, szép s meglehet sen nagy házam van a déli negyedben, nemrég vettem. Egy éve lakom itt, ide költöztem, hogy befejezzek… egy bizonyos… munkát. Igen, tovább dolgozom, bér már nyugdíjas vagyok. Ezt helyettem senki nem végzi el. Remélem, sikerül befejeznem, hetvenöt évem ellenére… Nem látszom annyinak, ugye? A fiatalság csodaszerét ugyan nem találtam fel, de biokémikus vagyok, és különböz preparátumokkal, amelyeket régi ismer seim küldenek az intézetb l, kicsit késleltetni tudom az öregedést. Van néhány barátom, de mind elég messze vannak innen, s ilyen helyzetben nem számíthatok a segítségükre… Gondolom - szerencsére - sikerült valamelyest meg rizni arcom hasonlóságát ehhez a régi fényképhez itt, ebben a tíz-egynéhány éve érvénytelen igazolványban… Annyi baj legyen, maga hitt nekem, bár a Borel név
valószín leg szintén semmit nem mondott, hacsak nem érdekl dött valamikor a biokémia és a fiziológia bizonyos speciális problémái iránt. Tehát, mint említettem, szám zetésem nem a szomszédokkal való feszült viszony következménye. Nem keresnek a nyomozó hatóságok sem, err l telefonon meggy dhet. Bár bizonyos értelemben itt-tartózkodásom okozói mégis a "kellemetlen lakótársak"… De, hogy minden világos és érthet legyen, ott kell kezdenem, amikor érdekl dni kezdtem két kollégám kísérletei iránt, akik megismételték a Biochemistry Journalban ismertetett - már nem emlékszem, ki volt a szerz - kísérletet az információk biokémiai átvitelének lehet ségeir l… El ször talán elmondom, mi volt a lényege ennek a kísérletnek. A laposférgek fajtájába tartozó tejfehér örvényféregpéldányokat használták fel hozzá. Ezeknek a férgeknek nagyon egyszer az "idegrendszere", érdekesek viszont abból a szempontból, hogy a központi idegrendszer kialakulásának els lépcs fokát jelz bizonyos idegköteg figyelhet meg bennük. Kollégáim néhány örvényférget idomításnak vetettek alá, fizikai ingerek által kiváltott néhány feltételes reflex kialakítása céljából. A többi férget az akváriumban hagyták "tudatlan" állapotban. Aztán a "tudós" férgeket összevagdalták és megetették a többivel. Bizonyos id után megfigyelhet volt, hogy az örvényférgek nagy része szabályosan reagál azokra az ingerekre, amelyekre elfogyasztott társaikat beidomították. A jó eredmények hatására kollégáim megpróbálták továbbfejleszteni a kísérletet. Tekintettel az egyes örvényférgek korlátozott táplálkozási lehet ségeire, a következ szakaszban megpróbálták ket csak a kipreparált "kisagyakkal" etetni. Akkor még tréfálkoztam is a kísérleteiken. Egyszer a szemináriumon azt mondtam, hogy íme, új fejezet következik a tudományos életben: eddig az intézeti hierarchia magasabb fokán állókat a fiatalabb kollégák csak "kikezdték", míg ezek után már meg is fogják enni ket saját tudományos karrierjük hasznára. A módszer megváltoztatása után azonban a kísérlet eredményei romlottak, kollégáim elvesztették a kedvüket, és más kutatási témába kezdtek. Én azonban elkezdtem azt, aminek jelenleg nem tudok a végére járni a négy nappal ezel tt történt ostoba história miatt… Akkor, az örvényférgekkel végzett kísérletek után, arra gondoltam, hogy az olyan mondások, mint "tele hassal jobban fog az ész" vagy "jóllakott ember angyallal álmodik", rövid id múlva talán konkrét tartalmat nyernek. A "tudásnak" az agyszövetek elfogyasztásával történ átviteli lehet sége tulajdonképpen azt jelenti, hogy a "tudás" valami anyagi dolog, s egyszer en az agyban lév különleges vegyületek molekuláiban helyezkedik el. Feltételezéseim hamarosan beigazolódtak. A kezembe került néhány külföldi - román vagy jugoszláv, már nem emlékszem pontosan - tudós publikációja, akik bebizonyították, hogy a tanulás, az információk rögzítése egyértelm bizonyos fehérjestruktúráknak a központi idegrendszerben végbemen szintézisével. Ekkor kezdtem komolyan, bár nem hivatalosan foglalkozni az ilyen molekulák különválasztásával különböz állati organizmusok agyából……… …………………………… Gondolja csak el, micsoda szédít perspektívák nyílnak a tudomány el tt, ha az emberi tudást így lehet átadni A zsenialitás és a butaság, a tehetség és annak hiánya az adott egyén tisztán biokémiai és fiziológiai prediszpozíciójától fog függeni. Az ember, akinek nehézséget okoz a tanulás, bizonyos ismeretek elsajátítása, ezeket az ismereteket közvetlenül az agyba való "beoltás" után - valószín leg nehézség nélkül - képes lesz felhasználni. A szervezetnek az információhordozó fehérjestruktúrák, az informinek szintézisére való képtelensége, amit eddig a "tehetség hiányának" neveztek, könny szerrel helyrehozható a "tehetséges" egyedekt l vett anyagból készített kész preparátumok adagolásával Kialakítható például az informingazdák csoportja a tudomány különböz területeit képvisel olyan szakemberekb l, akik a szakadatlanul felszívott információkat azok részére alakítanák át informinekké, akik saját szervezetükben ezeket nem képesek szintetizálni. A hasnyálmirigy inzulinszintézisének tökéletlensége, ami cukorbetegséget okoz, az inzulin injekcióban történ adagolásával kiegyenlíthet , a vérképz rendszer nem kielégít m ködése egészséges embert l vett transzfúzióval szabályozható… Nem lenne-e valóságos jótétemény az emberiség számára a szellem ilyen kisegítése, különösen ma, a szakosodás és az ismeretek nyomasztó tömegének id szakában? És ezen túlmen en az oktatási metodika micsoda forradalma állhat el ttünk! Biodidaktika, tudomány injekcióban, s t tablettában! Nem kellene a gyerekeknek naponta több órát gubbasztani az iskolapadban, és ugyanannyit otthon, a tanulással kínlódva; egyszer en informinnel töltött cukorkát kapnának. Ugyanakkor nagyobb figyelmet lehetne fordítani fizikai fejl désükre és egészségükre, ami a természetes biológiai környezet pusztulása id szakában amúgyis nagyon fontos! Most már érti, uram, mi a jelent sége……… ………………………… …Úgy gondoltam, hogy ez különböz , fejl désben egymástól távol es fajokra is vonatkoztatható. Ha például a nyúl soha nem képes olyan információkat felfogni, mint a kutya, ez azt jelenti, hogy bizonyos informintípusokat nem tud szintetizálni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha kész formában megkapná, akkor sem tudná felhasználni. Becsületszavamra: az én nyulam csaholt, ha macskát látott. Ez számomra annak bizonyítéka volt, hogy……… ………………………
…ezek után az eredmények után a "tablettában beszedhet tudomány" problémájának megszállottja lettem. Sajnos! Az információk tápcsatornán keresztül történ adagolási kísérletei nem hozták meg a várt eredményeket; vagy az emészt rendszer enzimei bontották fel a fehérjéket, vagy - legjobb esetben - strukturális változások mentek végbe, ami természetesen meghiúsította a várt eredményt. Arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára túlságosan nagy az eml söket a férgekt l elválasztó különbség… Visszatértem hát az utóbbiakhoz, és újra áttanulmányoztam az utolsó kísérletek anyagait, s hirtelen megértettem……… ………………………… …érti, uram? Ezek az inhibitorok, negatív katalizátorok véd burkot képeznek az immunológiailag idegen szervezetbe bevitt informinek számára! Amíg az örvényférgek társaikat teljes egészében megették, a kísérlet kiválóan sikerült, de az idegszövet kipreparálása esetén……… ………………………… …ilyenkor az informinek nagyon gyorsan felbomlanak! Az a néhány perc, amely a donor él szervezetéb l történ kiemelés és az átvev általi befogadás között eltelik, a gyakorlatban kizárja a pozitív eredményt. Egyszóval az anyagnak frissnek, teljesen frissnek kell lennie, és inhibitorral együtt kell adagolni. Kísérleti alanyaimnak agyszövetet adtam, néhány más szervvel együtt. Az eredmények jók voltak, az utóbbi id ben szinte túlságosan jók! Érti, uram, mit jelent ez? Innen már csak egy lépés……… ………………………… …ismeretes intelligenciájuk és agyafúrtságuk. A kísérlet döbbenetesen átalakította ket. Ön is tudja, hogy az emberi agy csak nagyon kevéssé van kihasználva. Ugyanez vonatkozik más gerincesekre is. Természetesen vadon él példányokat használok, ezek a legjobbak. Micsoda szemfüles fenevadak! A modern nagyvárosi civilizációval megbarátkoztak, érzékelésük kiváló. Összegy jtöttem bel lük - nem minden nehézség nélkül - körülbelül háromszáz darabot. Kit , hálás kísérleti anyag. Mikor már minden a legjobb úton haladt, otthagyott a laboránsom. Évek óta nálam dolgozott. Ezt nem tételeztem volna fel róla: egy nap egyszer en faképnél hagyott. Az igaz, hogy tartoztam a bérével. De hát tudta, hogy mi a helyzet. Velem lakott, ismerte minden nehézségemet. Ett l kezdve mindent magamnak kellett csinálnom, így aztán a kísérletek üteme meglehet sen lelassult. Az utolsó héten el kellett látnom az állatokat, preparátumokat kellett készítenem, elvégezni a napi megfigyeléseket……… ………………………… …és bizonyára nem zártam be rendesen, mert ahogy másnap reggel lementem, megtámadtak. Igen, ez kétségtelenül támadás volt. Err l akkor gy dtem meg, mikor az els menekülés után, kissé megnyugodva visszatértem, s be akartam menni……… ………………………… …ez minden. Borel hosszan hallgatott, majd újra megszólalt: - Visszaélek az udvariasságával - szólt szerényen. - De ha nem utasítana vissza, igazán nagyon lekötelezne… Sokáig kereste a szavakat, míg végül kibökte, szeretné, ha vele mennék. Beleegyeztem. - Megérkeztünk. Az ajtó becsapódott, de a kulcs szerencsére nálam volt, amikor… eljöttem - mondta, ahogy a külvárosi, alig beépített mellékutcában a kis villa elé értünk. - Menjünk le, ott kell lenniök… Néhány lépcs fokon lementünk. Borel óvatosan kinyitott egy ajtót, a helyiségb l halvány fény sz dött ki. Bekukkantott a résen. - Furcsa - szólt. - Úgy t nik, mintha… - láthatóan teljesen összezavarodott. - Ennyire fáradt voltam? Vagy hallucináltam? A válla fölött benéztem a helyiség belsejébe. - Mind be vannak zárra… - dünnyögte elképedve. - A fáradtság az oka, professzor úr - mondtam, a lépcs n felfelé haladva. Nem telt bele egy perc, már aludt is a fotelban, lefektettem hát a díványra, lehúztam a cip jét……… …………………………… …ez az álom annyira felkavart, hogy reggel els dolgom volt felhívni a számot, amit a tudakozótól megtudtam. A telefon nem felelt. Lelkiismeret-furdalást éreztem. Borel tegnap nem látszott ugyan betegnek, de talán mégse kellett volna otthagynom……… …………………………… …az ajtó nyitva volt. Beléptem a kapualjba, majd felmentem a lépcs n. Fent senki nem volt. Lementem hát a pincébe. Az ajtót résnyire nyitva találtam…………………… némelyik nyitva volt. El ttük egy termetes példány járkált, mells végtagjainak ügyes mozdulataival bereteszelte az ajtókat. Ahogy ott álltam az ajtórésben - most már tudom, hogy túl korán érkeztem -, rám nézett, egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt, majd hangos csipogásba kezdett. Csoportosan jöttek felém, egy részük a zárt kalitkákhoz rohant, hogy kiszabadítsák társaikat. Ahogy hátraugrottam, a sarokban megpillantottam egy ócska cip t, amit párjával együtt tegnap este, fönt, Borel lábáról húztam le……… ……………………………
…most már tudom, mekkora rültség volt idejönnöm. A falak és a vasajtó biztonságot nyújtanak, de kimenni nem tudok, legalábbis egyel re nem. Ablak nincs. A lábam alatt a csupasz föld, a sarokban néhány láda, bizonyára üresek. A mennyezetr l piszkos, pókhálós villanykörte lóg. Ahogy ide bejöttem, rögtön észrevettem a fal mellett azt a kupacot, amire földet szórtak, de alóla a félhomályban itt-ott fehéren kivillant valami. Egyszer en képtelen vagyok kényszeríteni magamat, hogy odamenjek, és ellen rizzem feltevésemet……… …………………………… …gondolkoztam rajta, s egyszerre mindent megértettem. Ezek már tudták, hogy mi a dolog lényege. Megértették Borel módszerét. És az a laboráns, aki elt nt……… …………………………… …de még ez is kevés nekik! Tudják, hogy fajuk el tt a fejl dés határtalan perspektívái nyíltak meg. Féltékenyen meg rzik a titkot, amit én ismerek… na és azok, akik talán megtalálják és elolvassák feljegyzéseimet. Fel kell készülni mindenre. Kijutni innen, tenni valamit, figyelmeztetni az embereket……… ………………………… …újra ez a nesz. Talán a szennyvízelvezet csövekben. Egyre hangosabb, mintha kaparás lenne… Mib l vannak ezek a csövek, csak nem m anyagból, mert ha igen… Meg kell néznem A szerkeszt ség az Olvasók szíves elnézését kéri a fenti szöveg töredékességéért, amit a kézirat valószín leg patkányok által okozott - hiányossága magyaráz. Magyar Alfrédné fordítása Witold Zegalski - Kalandok a Szaturnusz gy
kben
Jim mesélte, az rkorszak száztizenegyedik évében. Jim pedig csak a részeg Anody robot elbeszélését ismételte. Így aztán nem lehet kezeskedni érte, hogy minden részlete igaz. Barátom, Jim, a Föld-Mars vonalon teljesített harminchárom éves repül szolgálat után nyugdíjba vonult, és a Metropolis légi kiköt környékén kiskocsmát nyitott a robotoknak. Ez a Nagy Reformok els éveiben történt, amikor a robotok elfogadták az antropoidok törvénykönyvét, amely a robotok érdekeit védte, és társadalombiztosítást, valamint több más, fontos szociális vívmányt vezetett be számukra. Már nem volt szabad szétszerelni ket, csak ha ehhez beleegyezésüket adták, ha pedig megrozsdásodtak, megérdemelt pihenésre küldték ket csekély havi apanázzsal: olajra és akkumulátortöltésre. Jim kocsmájába - ezt a régi elnevezést minden robot el szeretettel használta, mert az automatizálás el tti id kre emlékeztetett - szívesen jártak. Jim a legjobb gépolajat, kókuszzsírt, tovottazsír és petróleum kiváló keverékét szolgálta fel vendégeinek, Az el ételek közül a legnagyobb sikere a luxus mikromágneseknek és az érdes ken vezetékeket simára csiszoló kiadagolt csiszolópornak volt. Most pedig átadom a szót Jimnek. - A számos, ötödik csavarjától megfosztott törzsvendég közül, akik általában az utolsó fillérjüket is elisszák nálam, különös figyelmet érdemel a két cimbora vagy olajtestvér, Katody és Anody. Katody szeret panaszkodni régi gazdáira. Hosszú vándorrobot-karrierje alatt hetvenkét gazdája volt. Hogy miért csak ennyi, nem tudta megmagyarázni. Egyszer en nem volt több. Ha hinni lehet Katodynak, ezek emberb rbe bújt latrok voltak. Az egyik folyton szétszereléssel fenyegette, a másik megváltoztatta a már megadott utasítását, ezzel az asszociációs vezetékekben keveredést okozott, a harmadik nem engedte meg Katodynak a kapott utasítások elemzését, a negyedik fukarkodott a ken zsírral, és így siettette a rozsdásodását, s a szemrehányásokra azt felelte, hogy robotban nincs hiány a világon, ha az egyik tönkremegy, lesz másik, s ráadásul modernebb. Nagy termikus felületi szilárdságra és megfontoltságra volt szüksége ahhoz, hogy ilyen különlegesen rossz körülmények között elkerülhesse az ócskavastelepet, és ki tudja várni a Nagy Reformok korát. Katody azonban bízott a szebb jöv ben. A Funkciók Nagy Átalakításáról álmodott, amikor majd a robot adja az utasítást, az ember pedig alázatosan teljesíti a gépek élete végéig tartó, rozsdamentes állapotban tartásának kötelességét. Katody, bár nagy fecseg , de Anodyhoz képest csak hitvány sípláda volt. Amikor Anody szóhoz jutott, ezer ócska tranzisztorból és fogaskerékb l álló, rült szimfonikus zenekar benyomását keltette. Anody állítólag söpröget volt a bolygóközi rhajókon, s családfáját az rkorszak el tti id kre vezette vissza, azokra a távoli korokra, amikor seit még porszívónak nevezték. Anody nem állhatta ezt a közönséges nevet. Az Emberi Ügyefogyottság Kaotikus Hulladékai F Elnyel jének nevezte magát, és nem volt híve semmi ilyesfajta rövidítésnek, mint EÜKHFE, mivel véleménye szerint az id végtelen, tehát szükségtelen takarékoskodni vele, különösen olyan fontos dologban, mint a szakmai titulus. Ez a kibernetika el tti kor primitív embereinek szokása volt, akik ilyen mondásokat találtak ki, mint "az id pénz", s a valóságban nem volt se idejük, se pénzük. A bolygóközi közlekedés egyel re a Föld-Mars és a Föld-Vénusz útvonalakra korlátozódik. A Merkurra csak zálló automatákból álló személyzet repül, a Mars és a Jupiter közötti sötét tér darabokra hullott, titokzatos planéták apró foszlányaival teli mélység, amelyeknek a morzsái évszázadok óta céltalanul keringenek, egyel re
az ultrateleszkópok megfigyelési zónája, ipari és idegenforgalmi jelent ség nélkül. Tehát Anody porszívókarrierje során kétségtelenül csak a már jól ismert útvonalakon, tökéletesen biztonságos járatokon dolgozott. Évek óta ötperces késés sem fordult el a Mars-járatokon, egyetlen kisebb üzemzavar a Vénuszjáraton volt. Tudok róla, mert magam is az rhajón voltam. Anody szemtelen hazugsága miatt arra a következtetésre jutottam, hogy a mesemikrofilm-tárban szerzett valamiféle ismereteket. Mint tudod, a robotoknak tilos a könyvtári képerny l olvasni, mert ez rossz hatást gyakorol a munkájukra. Megesett, hogy a szakácsrobot megmérgezte az egész villanyszerel kantint, mert eltévesztette a receptet, mégpedig a viaszgyertya korában él , állítólagos mitikus személyr l, valami Lucrezia Borgiáról szóló könyvfilm hatására. Elhatároztam, hogy ellen rzöm Anodyval kapcsolatos feltevésemet. Egy alkalommal lehallgatásra állítottam a precíziós mikromagnetofont, s Anody olajadagját néhány csepp benzinnel megbolondítottam. A hatás nem váratott soká magára. Ezen az estén Anody a Szaturnusz gy iben átélt kalandjairól mesélt Katodynak. Ez azonban engem megnyugtatott: nem, Anody ezt sehol nem olvashatta. Íme, így szól a h si legenda… - Itt Jim bekapcsolta a magnetofont. - Fatális el jelek kísérték indulásunkat. Amikor a Skorpió szuperexpressz befúródott a sztratoszférába, az egyik utas álmában fekete macskát látott. Ennek híre pánikot keltett az rhajón. Magunk között, robotok között szólva, az alvás és az álomlátás meglehet sen undok szokás, és kétségtelen bizonyítéka az ember egzisztenciális alacsonyabbrend ségének. Mióta a macskák kihaltak a Földön, éppúgy, mint el ttük a masztodonok, pterodaktilusok és stulkok, csak az emberek álmában mennek át az úton, és jövendölnek szerencsétlenségei. Akkor a így történt, és nem volt mit tenni. Képzeld el, barátom, Katody, micsoda következményekkel járt ez. Elromlottak a foszforeszkáló égbolttérképek, a pilóta nem tudott tájékozódni, s mikor ezt észrevette, a Mars már mögöttünk volt, az rhajó pedig továbbszáguldott a planetoidok között. Ezek valami förtelmesek, ezek a planetáris bolhák. Az egyik tiszta arany volt, mintha sárgára rozsdásodott volna. A másik mintha rendes vas lett volna, rubinokkal kirakva. Olyan volt, mint az emberi vér a robot fémtestén, könnyen lemosható, de utána a lemez korrodál. - Ezt ismerem, amikor a harmincötödik gazdám csupasz kézzel a beszél nyílásomra ütött, az ilyen piros cseppek összemázolták az univerzális fejtartómat. - Ne szakíts félbe! Tehát ott repülünk a csenevész planéták tömegében, az emberek jajonganak, óbégatnak. A pilóta azt üvölti, hogy harakirit követ el, mi úgy mondanánk, hogy szétszereli magát, mert egész szolgálati ideje alatt soha egy perc késése sem volt, most meg már két óra késést mutatnak az ellen rz órák. A mechanikus szerint a visszafordulás lehetetlen, mert az egész tekn szétrepül, és skandalum, hogy az ilyen, csak robotok szállítására alkalmas kasztnikat még a menetrendszer Föld-Mars járatokon közlekedtetik. A f közli, hogy az üzemanyag már csak kétszázötven óra repülésre elegend . Egy asszony elájul, vagyis kikapcsolja az öntudattekercseit. - Ezt ismerem, nem kell magyaráznod. Mikor egyszer fortissimóban megcsikordultam, negyvenkettedik gazdám vendégei közül négy hölgy elájult. Petróleummal öntöttem le ket, hogy magukhoz térjenek, de nem segített. Gazdám még azon az estén áron alul eladott. - Ki mesél itt, te vagy én? Én is leöntöttem az ájult asszonyt, s t gyufa segítségével fel is melegítettem. Ebb l aztán kisebb keveredés lett. Az embereknek, mint mindig, valami kifogásuk volt. A n t aztán kidobták a rakétából a vészkijáraton, így a Jupiter felé vezet pályán új kisbolygó keletkezett. Én is tettem valamit az égbolt térképének megváltoztatásáért. Igen, igen. Vannak nekem tudományos érdemeim is. Minden térképnek változnia kell. Persze, ezért ki akarták szedni a csavarjaimat, de nem maradt rá idejük, mert berepültünk a Jupiter holdjai közé. - Tizenkett van bel lük - dicsekedett tudományos felkészültségével Katody. - Ostobaság! Csupa rkorszak el tti szemetet olvasol. Száztizenkett van. Olyan zsúfoltság van ott, mint egy ócskavasraktárban. Úgy lökdös dnek, mintha labdáznának. Egy-egy darab mindig leesik valamelyik holdról, és a Jupiterre hull. Ilyen helyzetben, érthet en, nem landolhattunk. Egyetlen robot sem lett volna képes ezeket összesöpörni. Így hát továbbrepültünk. Az emberek szabályozó alegységei teljesen elhangolódtak. Énekeltek, megpróbálták üzembe helyezni az ultraadót, és a Földre végrendeleteket diktálni. Csak a robotok viselkedtek kulturáltan, Söprögettünk, söprögettünk, söprögettünk. Mindent: csillagport, emberi izzadságot, a repül nyelven könnyeknek nevezett cseppeket, papírszeleteket. És ha nem volt mit seperni, újra szétszórtuk a kabinban a tartályok tartalmát, és kezdtük elölr l. Ezt nevezik h siességnek. - Akkor te h s vagy? - Nem igazolták. Tudod, az emberek faji el ítéletei. De rozsdás borotva vakarja az állát ezeknek a majmok oldalágából származó eml söknek. Ne fárasszuk velük memóriatekercseinket. Nos hát, ahogy mondtam, szorgalmasan söpörtünk, úgyhogy azt se vettük észre, amikor megjelentek el ttünk a Szaturnusz gy i. Üzemanyagunk már nem volt, egyszer en ottragadtunk az rben a repülés és a visszatérés lehet sége nélkül, ám váratlanul az els gy ben üzemanyagunk hirtelen megújult. Az emberek üvöltözni kezdtek, a kopaszoknak kin tt a hajuk, az öregeknek kin ttek a fogaik. Mondom, valóságos komédia, mint a régi televíziós szalagokon.
Senki sem tudta, mi okozta ezeket a csodákat. Elég sok id t töltöttünk azonban a gy belsejében ahhoz, hogy rájöjjünk ezeknek a természeti talányoknak a nyitjára. - Úgy tudom, a Szaturnusz gy je számtalan apró bolygóból áll. - Ne gyere nekem a tudományos népszer sít el adásokon szerzett bölcsességekkel, Mi az, hogy bolygóból? A Szaturnusz els gy je rengeteg hangyabolyból áll. Ezekben hangyák, közönséges hangyák élnek. - Mint a Földön? - A földiek szánalmas, degenerált vidéki unokatestvéreik lehetnek. A Szaturnusz hangyái egészen közönségesek, de a semmivel táplálkoznak. - Mivel? - A semmivel. Hiszen tudod, hogy minden anyag semmivé ég, minden lét nemlétté alakul, rozsdásodik, korhad, tönkreteszi az erózió, felbomlik. A megsemmisült lét hatalmas tömegei anyagtalan sugárzáscsíkokat képeznek. Az els gy hangyái ezt az egész Naprendszerb l kivonják, és ezen élnek. Hogy jobban megértsd, úgy van ez, mint a szén-dioxiddal. A növények elnyelik, megtisztítják a leveg t, amit újra be lehet lélegezni, vagyis élni lehet. A hangyák elnyelik a semmit, s újra lehet egzisztálni. - A rozsdát is elnyelik? - Természetesen. Sokoldalúak. A semminek még azokat a formáit is elnyelik, amelyek még nem is léteznek, mert a jöv találmányai lesznek, a szerves élet formáinak kés bbi evolúciós fokán jelennek meg. - Na és mi történt azután? - Nos hát, az els gy ben bekövetkezett a haj- és fognövés. Az embereknek nemcsak a korábbi biológiai fázisok emlékezete tért vissza, hanem ezeknek a fázisoknak a fizikai megtestesülései is megjelentek. Egy ember helyett egész tömeg jelent meg. Micsoda botrány! A fülkékben zsúfoltság, civakodás. Pilótánk csecsem fantomja tejért bömböl, egyetemista mása alkoholt követel. Nem, a robotnyelv szókincse nem elég színes ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam azt a z rzavart, ami az rhajóban uralkodott. - Na és hogy végz dött ez az egész! - A semmib l megújult üzemanyagkészletünk hirtelen átlökött bennünket az els Szaturnusz-gy l a másikba. - Szent vas, kegyelmezz! - Ne légy bigott! Nincs semmiféle szent vas. Ez emberi kitalálás. - Én is csak úgy szokásból mondom. Nem hiszek sem a szent vasércben, sem az áldott alumíniumban. - Ez szép, de most figyelj! A második gy t képezik az apró bolygók. Olyanok, mint a forgó ingák. Az egyik oldalon elnyelik az els gy hangyái által létrehozott egzisztenciális anyagfelesleget, áttérve a másik oldalra, ott kieresztik, mint a kiszúrt léggömb. Így megmarad az egyensúly, és semmi sem változik. rhajónk, bekerülve az ingó örvénybe, el ször felfúvódott a létezési formák megsokszorozási feleslegét l, majd lefogyott, egészen valamilyen entrópiahatárig. Mindez meglehet sen unalmas volt, mert a ciklusok folyton ismétl dtek. Egyik percben sem gy ztük a söprögetést, aztán meg nem volt mit söpörni. Ez nagyon rossz hatással volt a robotok visszacsatolására. - És az emberek? - Teljesen megbolondultak. Amikor az rhajó felfúvódott, igyekeztek kijutni a rakétán kívüli térbe. Mikor meg kiürült, megpróbálták megtöbbszörözni a létezések számát. Egyáltalán nem fogták fel e két szórakozási forma értelmetlenségét és feleslegességét. - És ez mennyi ideig tartott? - Sokáig, rövid ideig, az ilyen meghatározásoknak semmi értelme a jelenségek monoton ismétl désének zárt körében. A gy himbálódzott, himbálódzott, én meg söpörtem a szemetet vagy a kabin üres padlóját. Végül azonban sikerült kispekulálnom a szabadulás meglehet sen kockázatos tervét. Amikor az inga legjobban kitért a létez létek felhígításának oldalára, hirtelen ugrással áttörtem az rhajó falát, és kijutottam az rbe. A lendület egészen a harmadik Szaturnusz-gy be lökött. - A harmadik gy ! - Igen. Ide is eljutnak az els gy hangyái által kibocsátott semmimegújítás-felesleghullámok. Itt azonban már nem hozzák létre a második gy höz hasonló egyensúlyi állapotot. Elég kevés van bel lük. Az intelligens robot azonban saját céljaira fel tudja használni ket. - Hogyan? - Olyan világot épít bel lük, amilyet szeretne, amilyet elképzelt magának. Nos hát, ebb l a törékeny fémb l építettem magam, téged, ezt a kocsmát, a magnetofont, ami lehallgat bennünket, és ezeket a megavasodott ételeket. - Nem értem - nyögte Katody. - Pedig világos: te nem létezel. Te és az emlékeid a hetvenkét gazdádról, az az önhitt Jim, a vendégl s - mind a harmadik Szaturnusz-gy szemétdombjáról valók vagytok. Csak én létezem - az Emberi Ügyefogyottság Kaotikus Hulladékainak F Elnyel je, én, Anody, a nem igazolt h s, a meg nem értett poéta. Az emberek, akiket szolgáltam, a kabint söprögetve, ingamozgásban keringenek a második gy ben, és sorsuk nem változik.
Jim kikapcsolta a magnetofont. - Micsoda rület - mondta -, ez a szemtelen mechanikus sepr , akit felmentettek az rhajón a munka alól, mert már képtelen volt rendesen seperni, demiurgosznak képzeli magát, aki minket is teremtett, nem is beszélve a csillagrendszerr l, ahol élünk. - Bocsánat - tiltakoztam szerényen -, csak rólad volt szó. A magnetofon igazolja, hogy Anody az én létezésemr l nem tud, tehát engem nem teremtett. - Várj csak, várj. Ma fizetik a robotok nyugdíját. Anody és Katody eljön a kocsmába. Hátha megtudunk valamit, ezúttal talán a Galaktikán kívüli csillagködökr l. Ki tudja, mi van még ennek a szemtelen robotnak a rozsdás információtárában. Azt ugatta, hogy hamisított olajat adok. - És milyet adsz? Jim hallgatott. Napokon keresztül gyötört a gondolat, hogy valahol már hallottam vagy olvastam a Szaturnusz-gy kr l. Elhatároztam, hogy utánajárok ennek a meghatározatlan érzésnek, Elmentem a bibliofilmotékába, ahol a kibernetikát megel kor emberi képzeletének számos alkotása megtalálható. Tanulmányoztam személytelen szövegeket, a vizuális technikák különféle variációival megjelenített textusokat, míg végül rátaláltam egy fantasztikus elbeszélésre, ami Anody ötletének forrása lehetett. Nem szerepelt ugyan abban semmiféle hangyaboly, szó volt benne viszont valamilyen civilizáció nyomairól, amely bolygóját térciklotronok és hatalmas, kett s hatású mágnesek gy jével vette körül, ami a kozmikus objektumokat a repülés irányától függ en magához vonzotta és eltaszította. A fantasztikus elbeszélés h sei változatos kalandokat, a rémület és remény feszültségét élték át; depressziót és rajongást éreztek. Na persze akkoriban még a kalandos történeteket tömegével kiagyaló írók lelkiismeret-furdalás nélkül alkalmazták a képes magazinok által megkövetelt hatásvadász sémákat. A bibliofilmotéka használatát a teljes automatizálás megkönnyítette, az olvasóknak maximális szabadságot biztosítottak, azzal a nevetséges feltétellel, hogy beírják nevüket a régimódi arany látogatókönyvbe. Az emberek, mint ismeretes, lusták. A könyvfilmeket szívesebben megrendelik és hazaviszik, és otthon kényelmesen nézik gigantikus képerny jükön, mint hogy a katalógusban turkáljanak, és a könyveket alaposan tanulmányozzák az olvasóteremben, Így a látogatókönyv elég vékony volt. Annál inkább megragadták a gondos kutató figyelmét az ismétl nevek. Nekem is felt nt az egyik. A "Dante Wells" aláírás elég gyakran ismétl dött. Egy napon, amikor kimentem egy kicsit pihenni a fedett pálmaházba, ahol a fáradt szemnek zöld növények nyújtanak felüdülést, a távolban furcsa alak t nt fel. Hosszú pelerin fedte testét, arcát fekete szemüveg és ma már csak színházban, antik darabok kosztümjein el forduló magas, divatjamúlt gallér takarta el. Inkább ösztönösen, mint tudatosan, szerettem volna közelebbr l szemügyre venni ezt a különös alakot. De az elillant a kacskaringós folyosókon. Néhány nappal kés bb az épület kapujában ismét megpillantottam az ismeretlent. Udvariasan el re akart engedni, én azonban megszólítottam: - Bocsánat, nem Wells úrhoz van szerencsém? Érthetetlen, csikorgó morgás volt a válasz. Megismételtem a kérdést. - Bocsánat, Dante Wells úrhoz van szerencsém? - Mechanikus szolgálatára, uram. Ez a régies szóhasználat meggy zött. Alaposan szemügyre vettem. Lehetséges lenne? Igen! A köntös és az álarc valamit rejteget. Megkockáztattam. - Ugye, mi ismerjük egymást? Újra artikulátlan csikorgás, hörgés a válasz. Aztán bátortalanul: - Ez tévedés, uram. Most már biztos voltam benne, igen, hiszen Jim kocsmájában láttam. Közvetlen támadásra szántam el magam. - Anody? Kétségbeesetten szólalt meg: - Tss… Eszembe jutott, hogy a robotoknak tilos belépni a bibliofilmotékába, ezért büntetés jár: ötödik csavarjuk kicsavarása. Sikerült azonban megnyugtatnom Anodyt, s meghívtam egy kis csevegésre. Én konyakot ittam, benzint, de azért kiválóan megértettük egymást. - Miért nevezted magad Wellsnek? Tudod, ki volt ? - Tudom, uram, nagyon intelligens robot a kozmikus kor el tti id kb l - válaszolt Anody határozottan. Láttam filmjeit: Az id gépet és a Láthatatlan embert. - Hm! Robot? Egyébként mindegy. És Dante? - Ó, az rémes sárkány volt! A "Firenzének" nevezett völgyben élt, s amikor az emberek elzavarták onnan, a sötét erd ben keresett menedéket, ahol három barlangot vájt ki: a "poklot", a "purgatóriumot" és a "paradicsomot". A pokolban radiátorok voltak, igaz, régi típusúak, de télen elég jól f töttek. A purgatórium
ven el volt látva petróleummal ízesített finom fagylalttal. A paradicsom pedig a bibliofilmotéka volt, ahova emberek nem tehették be a lábukat, csak sárkányok és robotok látogathatták. Ha nem lettem volna úgy megdöbbenve, hangosan felnevettem volna, ez azonban bizonyára kedvez tlenül befolyásolta volna további társalgásunk menetét. Anody még nem szabadult meg egészen bizalmatlanságától, objektívlencséit id l id re sötét foltok homályosították el, jelezve a nagy feszültségingadozást. Úgy tettem hát, mintha csodálnám tudását. Anody elfogultsága azonban gyorsan elmúlt, feloldódott, mondhatnám bels leg lazított csavarjain. Így aztán a beszélgetést könnyen a Szaturnusz-gy kre irányíthattam. A robot makacsul állította, hogy személyesen járt ott, de a mágnesekr l szóló elbeszélést soha nem olvasta. - Látom, uram, nem hisz nekem - mondta bánatosan. - Sajnálom. Pedig biztosíthatom róla, hogy semmit nem találtam ki, s t sok mindent eltitkoltam. - Eltitkoltál? Miért? - Mert senki sem hitte volna el nekem, uram. Senki sem értette volna meg. Mint ez a Katody is, olajtankolásra jó, de egyébként sötét massza. Teljesen meghülyült a gazdái között. A robot számára az emberekkel való érintkezés nagyon káros. Demoralizálódik és elbutul. Hm, meg kell mondjam, egyre kevésbé voltam elragadtatva Anody aranymondásaitól. - Nem gondolod, hogy ez túlzás? - kérdeztem elég fanyarul. - Persze hogy nem. Ön természetesen kivétel, de a többiek? Kár beszélni róluk. - No, hát mi volt az, amit elhallgattál a Szaturnusz-gy kr l? - A harmadik gy l van szó. Katodynak elég volt a szavakkal b vészkedni, néhány silány filozófiai fogalommal megszegecselni. A valóságban azonban másként volt. A Szaturnusz harmadik gy je nagy kovácsm hely. Olyan fémek vannak ott, amelyekr l ezen a provinciális Földön még csak fogalmunk sincs. Keményebbek a gyémántnál, könnyebbek az alumíniumnál. Áttetsz bbek a leveg nél, rugalmasabbak a guminál. Vannak gondolkodó és örökélet fémek. Nem fog rajtuk a rozsda, s mindig megújulnak. Vannak fémek, amelyek összehegesztik az anyagot az antianyaggal. Minden fekszik, hullámzik, önmagát konstruálja. A harmadik Szaturnusz-gy egész Naprendszerünk, s t talán a Galaktika centruma. Találtam ott szent fémkönyveket a robotok régi történetér l. - Mondd, mondd! - Figyeljen, uram. A Szaturnusz a robotok, a világmindenség legtökéletesebb lényeinek bolygója volt. Mikor túlnépesedett, lakói kivándoroltak, és letelepedtek a kvazárokon, ahol kimeríthetetlen energiatelepeket találtak. A fiatal, könny kalandokat keres , a kohókban nem megfelel en kiolvasztott robotok kis csoportja azonban elhatározta, hogy Naprendszerünk végleges elhagyása el tt megismerkedik más bolygóival is. Így kerültek a Földre. Elb völte ket az am bák, vízilovak, pókok világa. A Föld poros atmoszférája azonban nem tett jót csillaghajójuk hajtóm vének. Valami eldugult, bekoszolódott benne. A javítás elhúzódott. Akkor a legfiatalabb, unatkozó robot szórakozást talált magának. Robot formájú lényeket fabrikált, ezek biológiai felépítését a földi fehérjefelépítés hüll kr l, rákfélékr l, eml sökr l másolta. Jó kis játék volt. Természetesen ezeknek nem kellett volna önmagukat reprodukálni, de az az oktalan, félm velt robot elfelejtette kiiktatni az erre szolgáló berendezéseket. No és így megkezd dött az emberiség története. - És a robotok? - Megjavították a gépet, és elrepültek. A harmadik Szaturnusz-gy n fémhazájuk iránti szentimentalizmusból otthagyták útinaplójukat. - És te, Anody? Hiszen te itt vagy a Földön. - Az már más história. Nem hallott az evolúcióról? A robot formájú, buta és lusta, embernek nevezett eml sök évszázadok múlva végre elkezdték gyártani saját pótalkatrészeiket, aztán megtanultak mindent kicserélni, és így újra robotok keletkeztek, még mindig nem olyan tökéletesek, mint a Szaturnuszról valók, de egyre szebbek. Röpke félmillió év, és ezek is elrepülnek a kvazárokra. Anody lelkesedése meghatott. Majdnem emberi volt. szintén szerettem volna elektronikus agyára hatni. Kedvesen szóltam hozzá: - Anody, te képzel dsz. Egészen másképp volt… - Elhallgattam. Anody ledobta szemüvegét és fém fejmaszkja - lehet-e arcnak nevezni? - hirtelen berozsdásodott a haragtól. - Katody tökfilkó, bár robot. Nem lehet neki elmondani a teljes igazságot a világmindenségr l, de a maga értelmi képessége se haladja meg az övét. Én tudom. Engem szemtelen söpr nek neveznek, mert egész életemet az emberek szolgálatában kínlódtam végig. Nem hisznek sem a harmadik Szaturnusz-gy ben, sem a fémek halhatatlanságában, sem pedig abban, hogy csak a robotoknak köszönhetik, hogy egyáltalán léteznek, mert a földi állatvilág önálló fejl dése megállt a selyemmajmoknál, nem folytatódott tovább, és a mi segítségünk nélkül ezen a szinten is maradt volna. És ráadásul a kocsmában hamisítják az olajat! Az utolsó szavakat Anody olyan fájdalommal kiáltotta, hogy Jim nevében ünnepélyes ígéretet tettem az olaj min ségének javítására. S t azt is megígértem, elintézem a legmagasabb hivatalokban, hogy adjanak Anodynak különleges engedélyt a bibliofilmotéka látogatására. Így nem lesz többé szüksége álnévre, álöltözékre. Ez talán el segíti "Dante Wells" m vel dését, nem lesz szüksége kompenzáló mitológiára, a Szaturnusz-gy k pedig
nem a bálványimádat, hanem a reális asztronómiai kutatások tárgyát képezik majd. Bár ha Anody poéta-robot, senki sem védheti meg az rült vízióktól. Magyar Alfrédné fordítása Konrad Fialkowski - Az elképzelt valóság modellje
Modern tudomány nélkül modern fantasztikus irodalom sem létezne, és nemcsak, s t nem els sorban azért, mert a tudomány ösztönz en hat a tudományos fantasztikus irodalom alkotóinak képzeletére. Természetesen ez a hatás lényeges, de sokkal fontosabb az a hatás, melyet a tudomány az olvasókra, tehát általában a tudományosfantasztikus irodalom befogadóira fejt ki. Hogy ez az irodalom a modern társadalomban olvasóközönségre találjon, meg kell teremteni a tudomány iránti bizalom légkörét olyan értelemben, hogy a tudomány valóban képes létrehozni ma még fel sem tételezhet produktumokat, mégpedig mind a gondolati konstrukciók, mind pedig a m szaki megvalósítás formájában. A science-fiction irodalom fejl désének csak olyan valóságos világ lehet megfelel közege, amelyben a ma elgondolt lehet ségek holnap - tudományos vagy technikai - valósággá válnak. E feltételeknek a huszadik századi, s t már a tizenkilencedik századi tudomány is a kielégít nél jóval eredményesebben eleget tett. A tudomány óriási jelent ség és meglep felfedezései, mint például a relativitáselmélet volt, vagy a m szaki megoldások és az általuk megvalósult lehet ségek, mint a lézersugár, a társadalmat meggy zték arról, hogy bármely, még a leghajmereszt bb, legvalószín tlenebb feltételezés is legalábbis elvileg - lehetséges, hacsak az ellenkez je nem nyer bizonyítást. Nem meglep hát, hogy a tudomány új és váratlan produktumokat teremt lehet ségeibe vetett társadalmi hit mellett a tudományos-fantasztikus irodalom m faja megfelel en el készített közegre talált, és ezt éppen a tudománynak köszönheti. A tudományos-fantasztikus irodalom vagy legalábbis jelent s része a modellált konstrukció kialakításának módszereit is a tudománytól kölcsönzi. A tudomány megfelel számú egyszer valós (vagy inkább valósként elismert) állítást kölcsönös függ ségi struktúrába foglal, és az e struktúrából ered következményeket vizsgálja. Az így keletkez konstrukció min ségét - er sen leegyszer sítve az határozza meg, hogy milyen mértékben ellentmondásos, vagy a bel le lesz rt extrapolációk mennyiben felelnek meg a valóság leírt részletének. E modellált konstrukciók feltevéseinek kialakításánál ügyelni kell az ún. "Ockham-borotva"-elvre, amely szerint a különféle léteket nem szabad a feltétlenül szükségesnél jobban halmozni. Minél kisebb az olyan valóságként felfogott elemek száma, amelyek segítségével a valóságot meghatározott módon le lehet írni, a leírás modellje - a fentiek alapján - annál jobb. Ez az elv a tudományos-fantasztikus irodalmi alkotásra is érvényes, mint egyfajta struktúrára, melynek elemei lehetnek akár valóságosak, akár a szerz által kitaláltak. Ha például a szerz h seit olyan galaktikus távolságokra utaztatja, hogy visszatérésük a Földre az emberi élet határain belül lehetetlenné válik, szuperteret alkalmazhat, amelyben már nem érvényes az einsteini sebességhatár. Hasonlóan manipulál a szerz , amikor az id t olyan tulajdonságokkal ruházza fel, melyek lehet vé teszik a múltba való utazást. Így a feltevéseket a szerz szabadon megválogathatja, azonban a feltevésekre épül konstrukciónak zártnak kell lennie, és például az ötödik dimenzió segítségével megvalósított id utazás valamely másik id tér-helyzetbe nem menti fel a szerz t a "nagypapa-paradoxon" alól, vagyis figyelembe kell vennie a múltban bekövetkezett változásoknak az ismert jelenre gyakorolt hatását. A tudományos-fantasztikus irodalomban felhasználható feltevések összeválogatásának kötetlenségét egy modellkonstrukció vázlatával (magától a mesét l elvonatkoztatva) és két egymástól el tér feltevéshalmazzal szeretném illusztrálni, melyek külön-külön egyformán alkalmasak az eredeti konstrukció megvalósítására. Ez a mintakonstrukció a tudományos-fantasztikus irodalomban állandóan aktuális "repül csészealj" kérdéséhez dik, vagyis értelmes lények földi látogatásához. Feltéve, hogy a konstrukció bizonyos mértékben összhangban áll az észlelt valósággal, amely egyáltalán nem (vagy a szerz meggy dését l függ en csak kis mértékben) mutatja ki értelmes lények földi látogatásának nyomait, a konstrukció megalkotása során két kérdésre kell választ adni: 1. Miért nincsenek látható nyomai idegen értelmes lények beavatkozásának a földiek életében annak ellenére, hogy a repül csészealjak - amelyek létezését a tudományos-fantasztikus írásm öncélúan feltételezi - állandóan jelen vannak; 2. Hogyan jutnak olyan információkhoz, melyek lehet vé teszik, hogy állandó földi jelenlétük és kiterjedt tevékenységük ellenére ne kerüljenek nem kívánatos kapcsolatba a földiekkel, és véletlenül se avatkozzanak be azok életébe. Feltételezhet ugyanis, hogy földi látogatók egy másik bolygónak a földiéhez hasonlóan bonyolult helyzetébe csöppenve, legjobb szándékuk ellenére is komoly nehézségekkel találnák magukat szembe egy ilyen bolygón folytatott tevékenységük során abban az esetben, ha el szeretnék kerülni az idegen világ rendjének megbontását, és szinte észrevétlenek kívánnának maradni a bolygó lakói el tt. Az els feltevéshalmaz, melyb l olyan konstrukciót lehet felépíteni, amely mindkét posztulátumnak eleget
tesz, a következ : Az X. bolygóról érkez értelmes lények jóval fejlettebb civilizációból származnak, mint a földi civilizáció. Azért nem avatkoznak be a földi dolgokba, mert tisztában vannak a kozmikus humanizmus töményeivel; az információkat pedig, amelyek lehet vé teszik, hogy állandó földi tartózkodásuk ellenére se kerüljenek kapcsolatba a földiekkel, a földi élet fejl désének több évezreden át tartó megfigyelése során szerezték meg. A másik feltevéshalmaz, amely ugyanilyen konstrukció felépítését teszi lehet vé, a következ : A "repül csészealj" értelmes utasai a mi utódaink, akik elsajátították az id utazás technikáját, és az ötödik dimenzió segítségével bármely id -tér pontba eljuthatnak. A be nem avatkozást a "nagypapa-paradoxon" jelleg helyzetek tudatos kerülésével biztosítják, tehát a mi id nkbe való semmiféle beavatkozással sem akarják megváltoztatni saját jöv valóságukat. A beavatkozás elkerüléséhez szükséges információkat történészeik kutatásaiból szerezték. Ez a példa jól mutatja, hogy az "Ockham-borotva" rugalmas alkalmazásával és szükség esetén néhány feltevés hozzáadásával szinte minden kívánt konstrukciót el lehet állítani, azonban e konstrukciók lokálisak, és általában nem adaptálhatók más írásm vekben. Ezért a tudományos fantasztikum nem más, mint kiagyalt valóságok modelljeinek mozaikja, mely a tudomány által megteremtett reális valóságmodell "melléképületének" tekinthet . A tudományos-fantasztikus irodalom lokális modelljei végigkísérik a tudományt fejl dése útján, hasonlóan az apró tengeri állatkákhoz, amelyek az óceánjárók fenekéhez tapadva kísérik azokat egész útjukon. Az viszont tagadhatatlan, hogy a kiagyalt valóság gyakran tényleges valósággá válik, amint az valamikor Verne Nautilusával történt. Mégis, e konstrukciók dönt többsége egyszer en csak képzel dések modellje, és az "ördög vasvillájá"-hoz hasonlóan, egy nem létez tömb kétdimenziós vetülete. A figyelmes szemlél el tt feltárja igazi természetét: a képzelt valóságmodell természetét. Zárójelben megjegyzem, hogy semmi sem jelképezi oly találóan a tudományos-fantasztikus irodalmat, mint éppen az "ördög vasvillája". Mégis, mint bármely más modell, a képzelt valóság modelljei is bizonyos fajta absztrakciónak tekinthet k, és a lényegtelen, dekorációs részleteket leszámítva, bizonyos, legalábbis gyökereiben a valóságos világból merített struktúrákat mutatnak be. A tudományos-fantasztikus irodalomnak más lehet sége nincs is, tekintve, hogy kortárs írók a ma embere számára teremtik, és a világnak a mindennapok tudatát formáló reáliáitól való teljes formai elrugaszkodás érthetetlenné tenné ezt az irodalmat az olvasó számára. Ebb l az következik, hogy e modellek a valóságot deformálják, és olyan deformációkat hoznak létre, amelyek struktúrája a logika bizonyos törvényeire támaszkodva épül fel, mint arról már korábban említést tettem. Azonban az ily módon nyert képzelt valóságmodell elég szorosan f dik a tényleges valósághoz, és el segíti a tényleges valóság meghatározott, speciális szemléletének kialakulását. Nem véletlen, hogy a valóságos világot a tudományos fantasztikum prizmáján át szemlélve, bizonyos fels bbséggel viseltetünk a valósággal szemben, és a világot nem tekintjük adottnak vagy készen kapottnak, hanem csak a számos lehetséges megoldás egyikének. A fantasztikus irodalomban nem nehéz különféle megoldásokat találni. A variánsok feltételezése teszi lehet vé - mint arról már korábban szóltam -, hogy a szerz olyan kiagyalt vagy legalábbis nem teljesen valós feltevésekb l induljon ki, amelyeket egyezményesen, a tudományos-fantasztikus írásm keretén belül igazaknak ismerünk el, s amelyek lehet vé teszik, hogy az ismert tényekre és struktúrákra más, a mindennapi tapasztalás módszereivel el nem érhet távlatból tekintsük. Ugyanez történik id nként - de milyen ritkán! - a tudományterén, ha egy-egy meglep , váratlan felfedezés olyan alapvet módon változtatja meg a világról alkotott megszokott képet, hogy abban a rövid pillanatban, amíg a felfedezés lényege eljut a tudatunkig, az új tudás távlatából bizonyos fels bbséggel tekinthetünk az addigi világképre. Ilyen érzésben részesülhettek Kopernikusz elméletének hívei, akik geocentrikus m veltségükkel bolygónkat egyszer csak a Napot hosszú útján kísér számos égitest egyikeként fedezték fel újra. A tudományos fantasztikus irodalom az ilyen jelleg élményeket pótolja, s ha hamis feltevésekb l indul is ki, végeredményben legalábbis ízelít t nyújt az ilyévfajta élményekb l. Egy-egy ilyen pillanatban hallgatólagosan megfeledkezünk arról a tényr l, hogy az egész science-fiction világ tulajdonképpen csak álmodozás, kiagyalt valóság. Bizonyos gondolati mechanizmusok tekintet nélkül arra, hogy valóságos vagy képzelt objektumokat érintenek - meg rögz dnek a gondolkodásmódban, és aki megszokta a tudományos-fantasztikus irodalom képzelt modelljeinek világszemléletét, maga is hasonló módon fogja szemlézni a valóságos világot. És úgy t nik, ez az a láncszem, amelyen keresztül a fantasztikus irodalom befolyásolja a tudományt. Rejtett hatás ez, mert gondolkodási módokat, a reális világ felfogásának módszereit befolyásolja. Sándor László fordítása
