CSEPPBEN A TENGER
K Í S É R L E T E GY V E R S S E L
VASÁRNAP ESTE TÁNCBAN ÍRTA MELIUS N. JÓZSEF (1) Porban füstben kocsmagõzben zsiros, bûzös olajlámpa ring. (2) Rezesbanda vastag nyakkal, dagadt szájjal szédült táncot zeng. (3) Csizmák rengõ ritmusában fal s gerenda megremeg. (4) (5) (6) (7) (8)
Táncolók közt kisgyerekek viháncolva kergetõznek. A lócákról vénasszonyok karvalyszemmel pletykát lesnek. Botorkáló legény száján ital gõze s káromkodás dül. A homályban bódult párok csukott szemmel ölelkeznek. S feldölt üvegekbõl piszkos asztalokra savanyú bor folydogál.
(9) Istállóknak jászolában kiomlik a szerelem. (10) Trágyabûzben vasárnapi ájult életet fogan. (11) A jövõ õszön lányok testei megmerevednek fojtó lázban (12) S az Oltnak sodrásában tépett, véres gyermekhullák úsznak. (Csíkszentmárton, 1932)
1 Ha az olvasó hajlandó belemenni a játékba, javaslatunk (ötletünk) volna számára: mielõtt alábbi fejtegetéseink olvasásába kezdene, próbáljon kialakítani magának valamelyes képet, véleményt, értelmezést Méliusz József 1932-ben írt versérõl. Saját olvasói magatartásának átgondolására, élményének elmélyítésére és értelmezésére kérjük. Hogy jelen kísérletünk igazán kísérlet lehessen. 77
C SEPPBEN A TENGER
2 Egy versnek több olvasata lehetséges, de az ezek közötti eltérések zónája eléggé korlátozott. Az olvasatok – az egyéni ízlés és átélés árnyalatai – nem színezhetik vagy szürkíthetik el túlságosan a verset, mely konkrét nyelvi tény, s mint ilyen, annak törvényei szerint értendõ és értelmezendõ. A versértelmezés tehát az egymástól inkább kisebb, mint nagyobb mértékben eltérõ olvasatok köre; meghatároz egy területet, melynek elhagyása az illetõ költõi mû hibás felfogásához – s amennyiben az az olvasói szubjektumban épül fel, valósul meg, egyáltalán: létezik –, meghamisításához vezet. Alábbiakban megpróbálkozunk, késõbbi következtetéseinket szigorúan a szövegre alapozva, a Méliusz vers elemzésével, értelmezésével, és megkísérelünk a lehetséges olvasatokra közös nevezõt javasolni. A Vasárnap este táncban mind tartalmával (közléseivel), mind látszólagos versszerûtlenségével meglepheti (meglephette!) az olvasót. A hatás módszeres – és szövegre alapozó – elemzése végett legcélszerûbb a szembetûnõ jellegzetességektõl indulva, a kör állandó szûkítésével a sorok rejtett kapcsolódásai, értékei, üzenetei felé haladni. Ami majd’ minden szabadversre érvényes, az jelen esetben is beigazolódik: a sorokat a lírai tartalmak, a gondolat sajátos áramlása szervezi versszakaszokba. A szabadvers ezen a szinten is kiéli szabadságát. A Vasárnap este táncban négy versszaka a versszerkezet négy, hagyományos megnevezéssel: érzelmi-gondolati egysége. Terjedelmüket, arányukat, formájukat az egységesítõ versteremtõ elv határozza meg: ez a szabály. Ezért alakulnak a strófák kívülrõl nézve szabálytalanul, a versszöveg felõl azonban teljesen szabályosan: egyedien, célszerûen és hatásosan. Ha e lírai mû szövegének gondolati-tartalmi üzenetét átfogóbban próbáljuk megragadni, a költõ által adott szerkezeti tagolást (négy versszak) tovább sûríthetjük. (Az egységben-szemlélés végett van erre szükség.) Mint ahogy a különféle minõségû (hangsúlyos, hangsúlytalan, hosszú, rövid) szótagok szervezõdésébõl verssor-elemek (ütem, versláb) jönnek létre, ahogy azok sorokká, a sorok versszakokká, úgy a versszakok is egységekbe tömörülnek valamely vers szerkezetében. A vers egységét épp elemeinek célszerû szerkezetalkotása ad78
Kísérlet egy verssel ja. Az egység, lényegében: folyamat. A lírai üzenet létezési formája, megvalósulásának szerkezeti-formai ritmusa. A versszakok és a versegész közötti ûrben a Vasárnap este táncban kétféle minõséget, ebbõl következõen két egységet mutat. a) Leírás-kijelentés – így jellemezhetjük a vers 1–8 sorát (a sorok számozása tõlem, Sz. G.). Ennek a résznek minden sora csupa tárgyilagos kijelentõ mondat. Egy falusi vasárnap esti tánc jelen idejû „egy az egyben” leírása. b) Az elsõ rész nyomasztó hangulata minõségi változást hoz a vers szövegének 9. sorától: a tárgyilagos-leírás hangnemet látomás váltja fel. A versegész tehát a fokozás technikájával mintegy a látomás keletkezésének lélektani útját szerkezetileg visszatükrözve – egy konkrét élethelyzetbõl fakaszt lírai víziót. Mielõtt azonban ezt értékelnõk, emez elõzetes globális áttekintés után vissza kell térnünk a versszakokhoz, s a fenti út (versszakok egységbe szervezõdése) fordítottját járva a versszakokat bontjuk sorokra, hogy aztán újra felépíthessük belõlük-velük a költeményt, mint értelmezett mûalkotást. A vers leíró-kijelentõnek nevezett egysége (1–8 sor) két szakaszra oszlik. Egyelõre az elsõ szakasz (1–3 sor) alapján teszünk néhány észrevételt. E három sor ugyanis jelzi mindazt, ami a második versszakban kiteljesíti azt a versegységet. Az elsõ versszak három sora: három szabályos kijelentõ mondat. Inkább mondat-, mint verssor-mivoltukkal (ha lehet így fogalmazni) hívják fel a figyelmet; hosszabbak a hagyományos verssoroknál, egy-egy zárt, elsõ pillantásra „prózainak” tûnõ, meglepõ költõi képeket nélkülözõ kijelentés mindegyik. Tegyük hozzá sietve: önmagában. Egymás mellett, kölcsönhatásukban válnak igazán „verssorokká”. Néhány jelzõs szerkezeten kívül nem találunk e kijelentésekben „költõi” képeket, mégis a költészet uralkodik a mondatokon. „A képek nélküli költeményekben rendszerint a »grammatikai képek« uralkodnak, és helyettesítik a trópusokat” – írja Roman Jakobson A grammatika poétikája és a poétika grammatikája címû tanulmányában (Hang, jel, vers. Gondolat. Bp., 1972. 286. l.). Ezt a gondolatot több írásában kifejti-magyarázza, egyenesen „grammatikai trópusokról és alakzatokról” beszél, az egészet Gerald Manley Hopkins elméletére alapozva, aki rímet, ritmust, képet a párhuzamosság elvére vezet vissza: „A költészet mesterségbeli része, mindaz, ami benne mes79
C SEPPBEN A TENGER
terségszerû, a párhuzamosság elvére redukálódik. A költészet szerkezete a folyamatos párhuzamosságé…” (idézi Jakobson, i. m. 258. l.) Azért tettük ezt az utalásnyi kitérõt, hogy a Méliusz-vers sorainak legszembetûnõbb jellemzõjére figyelmeztethessünk, és hogy szerepét megvilágíthassuk. A vers elsõ (leíró-kijelentõ) egységében érdekes párhuzamosság-ismétlõdés jelenséget figyelhetünk meg: minden sor egyetlen kijelentõ mondat. Minden mondat állítmánya: a verssor utolsó szava. Ez a mondat-(és vers-)szerkesztés elkülöníti a sorokat, kihangsúlyozza a különállást, a mondatszerûséget, a hasonlatosság azonban közelíti õket, és a párhuzamosság mûködni, hatni kezd: ez adja a verssorok kapcsolódási, a versszak szerkezeti ritmusát. Ez az ismétlõdés a mondatok verssorszerûségét (-minõségét) húzza alá – formailag. Jelentése és szerepe a lírai közlés folyamatában: a monotonság, a nyomott hangulat fokozása. Rendkívül érdekes tehát az itt jelzett párhuzamosság: egyrészt kiemeli a mondatokat a köznapiságból, másrészt a költõivé tett verssorokat a prózaiság felé tompítja. Mindez még nyilvánvalóbbá válik, ha a ritmusra is figyelünk. Ha a vers elsõ két sorát az utolsó – eddigiek szerint: kulcsjelentõségû – szó („ring” és „reng” igék) elhagyásával ritmizáljuk, azok mintha két-két szabályos (8 szótagú) hangsúlyos sorra szakadva, népdalokra emlékeztetõ szakaszba rendezõdnének. Mintha – mert csupán a kísérlet jogosít fel a sorok ilyenszerû változtatgatására. Tény azonban, hogy bennük dobog töredékesen ez a ritmus, s tudatunk úgy érzékeli, mint valami meghatározatlan ritmusemléket. A hosszú Méliusz-sor expresszionista módon teremt és szétzúz. „Sorokat” olvaszt, és megbontja egyensúlyukat; a lényeges elemeket az új minõségû, nehézkesebb „öntvénysor” végére helyezve újfajta egységet alkot, hosszú sort, melynek verssormivoltára a rejtett ritmusemlék, a párhuzamossággal felszínre törõ költõi „mondattani effektusok” a szemérmes, szándékoltan suta álrímek vagy (a második szakaszban) ragrímek döbbentenek. A vers harmadik, rövidebb sorának ütemei, az alliteráció már közvetlenebb, nyilvánvalóbb költõiséggel sugallják a tánc ritmusát. A következõ szakasz azonban a jelzett tompító módszerrel tovább fokozza a falusi mulatság szomorú, lehangoló atmoszféráját. Minden versben, úgy véljük, található egy-két lényegesebb vonás, afféle arkhimédészi pont – melyre támaszkodva az megfejthetõ, ér80
Kísérlet egy verssel telmezhetõ, átfordítható a nem költõi gondolkodásformák nyelvére. Esetünkben a sorok mondattani konstrukcióját, a párhuzamosságelv jelentkezési módját érezzük ilyennek. Ami a sorok belsõ ritmikai alakulását illeti, a Méliusz-vers ilyen szempontú besorolásának megkönnyítésére hadd idézzük Pomogáts Béla Radnóti-könyvének néhány sorát, ahol – Bori Imre és mások nyomán – a harmincas évek szabadverstermésének jellemzését kísérli meg. (Az idézést nem csupán az irodalomtörténeti-elméleti kapcsolatteremtés teszi indokolttá, hanem az is, hogy Radnóti és Méliusz költõ indulásában sok hasonló elem jelentkezik.) „A kétféle: a Kassákot és a Füstöt követõ avantgarde és a Nyugat körébõl induló szabadvershagyomány révén különbözteti meg Bori Imre a magyar szabadvers két fõbb változatát. A kötetlen versnek szerinte van egy forradalmi és egy mûvészi változata. A forradalmi változat az avantgarde-ban, az újító mozgalmak szociális és morális lázadásában testesült meg, mestere Kassák Lajos. A mûvészi változat a Nyugat költõi modernségéhez, stílusújító törekvéseihez igazodott, mestere Füst Milán. Radnótinak e két változat és két hagyomány között lehetett választania.” (Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Gondolat. Bp., 1977, 67–68. l.). Ha pontos a helyzetkép, akkor az induló költõk (és nem csupán Radnóti) szabadverstermését ez a „tér” határozza meg – ha az alkotás folyamatát nem is, a fogadtatást mindenképpen. Mostani szempontunkból számunkra csak annak jelzése fontos, hogyan kötõdik az 1930-as évek elejének törekvéseihez a Méliusz-vers. Radnóti már ekkor „kötetlen” és „kötött” szabadversrõl beszél, szerinte utóbbi „klasszikus ütemekkel szabályozza, fegyelmezi az áradó sorokat” (i. m. 68. l.) Úgy véljük, hogy a Vasárnap este táncban az 1930-as évek szabadversáramlatainak a „kötött”, „szabályozott” vonulatához áll közelebb. Szabad: csak saját kötöttségeinek engedelmeskedik. A versszerûség eszköztárát betöri: az ütem, az idõmérték (pl. a 8. sorban) ritmusemlékként fedezi az illetõ sor gondolati-lírai töltetének szükségleteit. Kötetlenül, ha a vers egészére vonatkozó, következetesen végigvitt ritmusképlet hiányára – kötötten, precízen, ha a sorok mondandójára gondolunk. A soron belüli ritmusemlékek színezik a mondatszerkezet monotonságát. A gondolat áradását a sor-mondatok, a végükre kerülõ állítmá81
C SEPPBEN A TENGER
nyok szabdalják rendbe – és fokozzák végletekig a vers leíró részének reményvesztettségét. A vasárnap ünnep. Ez az ünnepláttatás azonban mindenfajta ünnepinek a kilúgozása. A hangsúlyozottan szenvtelen, objektív leírás tehát nagyon is tudatos szubjektív világlátás szenvedélyes kifejezése. A csendes beszéd monoton ismétlõdése lírai kiáltás erejével hat. A 9. sortól a vázolt versképletben változás megy végbe, a leírást látomás váltja fel. (Ez az új minõség aztán fellazítja a vers utolsó négy sorában a megkövült mondatszerkezet párhuzamjátékát is.) A látomás soha nem volt kizárólagosan a lírai kifejezés eszköze. Ellenkezõleg: minden mûfaj beszélte az inkább érzelmi, mint gondolati indíttatású elvonatkoztatás – a valóságértelmezés termékeny, elemi erejû, mitikus nyelvét. (Lásd az ókori, középkori biblikus kultúrák szövegeit. Mára azonban – a szürrealizmus után – inkább csak a költészet él vele.) Ennek a nyelvnek és szövegeinek köznapira fordítása – hadd utaljunk az álom- és látomásfejtés évezredes történetére – több lehetõséget kínálhat, adott struktúrákban (itt: egy lírai költeményben) azonban a „jelentések” területe jól körülhatárolható. A látomás nyelvének jellegzetességét azért hozzuk szóba, mert a Méliusz-vers utolsó négy sorának hatása ennek a nyelvnek az erejében is rejlik. A költemény elsõ részének a végletekig fokozott leírójellege után ez a sor – Istállóknak jászolában kiomlik a szerelem – valósítja meg az új minõségbe-váltást. E sor archaikus nyelv- és szóhasználata, szintagmaalkotása (s tartalmának ráduplázása) ezt a minõsítõ jelzõt juttatja eszünkbe: biblikus (-látomásos). A vers szerkezetében feszültséget old, és helyébe újat teremt: a leíró rész reménytelensége után a „jönnie kell valaminek” szükségletére, elvárására felel. Az esetleges megváltó (jászolba kiomló!) szerelem verssornyi reménye azonban a remény ellentétévé válik (a látomás már elért érzelmi hõfokán), a szerelem gyümölcse már a fogamzás pillanatában halálra ítélt: „ájult élet”. (A szintagmák, szókapcsolatok külön elemzést érdemelnének, erre azonban itt nem vállalkozhatunk, csupán rájuk irányítjuk a figyelmet.) E két sor még jelen idejû kép. Az utolsó kettõ már a látomás fokozása: a kép jövõbe vált, a látomás iszonyatos jóslattá válik. 82
Kísérlet egy verssel A látomás és jóslat nyelvének van egy sajátossága (ami e vers olvasója számára is nyilvánvaló): a „jövendölések” a jelennek szólnak. A jóslások-, jeremiádok-látomásokban nem a reálisan, csakugyan bekövetkezõ jövõ gyakorlati célzatú elõrejelzése a lényeg. Ilyen szempontból talán ennek a mûfajnak van a legkevesebb köze a jövõhöz. Értéke és érdekessége nem abból adódik, hogy amit mond, mennyire pontos(an), és hogy csakugyan bekövetkezik-e. Itt éppen azért nyilatkozik meg az emberi szellem, hogy elkerülje azt, amit elõre lát vagy elõre látni vél… A látomás, jóslás, jeremiád hangsúlyozottan jelenre irányuló. Az adott realitás erõvonalainak célzatos elvonatkoztatása és mûvészi, sokszor mitikus felnagyítása. Tudatosítása tehát a realitásnak – a jelen számára a jelen valóságával: viszonyainak sokszor abszurdig vitt, „következtetõ” elvonatkoztatásával, amit a lehetséges jövõként tár elé. Látszólag: jövõbõl jövõt, ténylegesen: adottból bekövetkezhetõt, a valóból a lehetséges valót; hogy lehetetlenné tegye. A látomás: a jelen izgatott, zilált dialógusa önmagával. Szenvedélyes, lihegõ párbeszéd: mondatok helyett sikolyok (mert mi más egy-egy torz kép?), szavak helyett kérdõjelek, felkiáltójelek. A látomás valóság és képe között (a jelzett célzatos, felkiáltójeles képalkotással) akkora távolságot teremt, hogy sokszor a kettõ között közvetítésre, értelmezésre van szükség: ez azonban adott korban (illetõ kommunikációs helyzetben) általában nem nehézség. Amilyen nagy az említett távolság, épp olyan nyilvánvaló erõfeszítések, utalások segítik a megértést. A látó a látomás mellé rendszerint szótárt is ad. A látomás nyelvén írt szöveg lebegõ képeit nagyon erõs szálak kötik, vonatkoztatják saját tárgyukhoz. A Méliusz-versnek is szerves része az utolsó sor alatti zárójeles hely- és idõrögzítés: Csíkszentmárton, 1932. A szenvtelen leírásból látomásba átfejlõdõ vers ezzel a prózai adalékkal kerekedik egésszé. Egységében a Vasárnap este táncban félre nem érthetõ lírai közlés. Minden sorában a gazdasági válság székely falujának kiáltó elesettségét olvashatjuk ki. A vasárnap kilátástalan, nyomasztó hangulata a törvényszerûen reménytelenebb hétköznapokra utal. Az ünnepleírásból épp az ünnep hiányzik; a falu elesett, kába; nincs öröm – hogy szomjúhozzák, legfönnebb a tombolás jelzi. Érzések – szerelem – helyett ösztönök 83
C SEPPBEN A TENGER
élnek, melyek fölé a költõ a gyermekgyilkosság(ok) iszonyatos (többes számmal kihangsúlyozott) látomását asszociálja. A kiáltó sorok végül is mintha egyetlen, versnyi kiáltásba olvadnának. Az érzelmek ilyen hõfokon való kifejezõdése ez, ahol azok már látomásos sikolykiáltás-szerûségbe siklanak át. A költõ kétségbeesetten mutat a valóságra és saját látomására – a látomás lírai nyelvén ez: figyelmeztetés, célzatos, lázító tudatosítás. Mint az e „nyelven” fogalmazott majd minden szövegben, ebben a mûben is a látomásosan felidézett világ iránti féltés, tehát együttérzés, azonosulás nyilatkozik meg döbbenetes hatással.
3 Megkíséreltük a vers szövegének lírai üzenetét önmagában – külsõ, irodalomtörténeti stb. adalékok mellõzésével – értelmezni. Következtetéseink, úgy véljük, nem lépik túl a mûvet: semmit sem magyaráztunk bele. Természetesen, a verselemzésnek sokféle módozata lehet; fontos, hogy az illetõ szöveg lényegének megértéséhez vezessenek. A fenti elemzés-kísérlettel csupán arra törekedtünk, hogy a Vasárnap este táncban jelentését – a lehetséges olvasatok találkozási zónáját – körbejárjuk, némiképp körülhatároljuk. Annyira, amennyire a szöveg erre lehetõséget adott. Az óvatos és alapos elemzésre azért volt szükség, hogy a költeményre vonatkozó véleményalkotás után számba vehessük annak korabeli fogadtatását. A mi értelmezésünk eléggé általános, körülhatároló volt – azt kutattuk, hogyan érthetõ, értendõ, és esztétikailag hogyan élvezhetõ a vers lírai üzenete. Hogy a rátapadó ballasztok, viták és rágalmak közt is többé-kevésbé (amennyire lehetséges) objektíven szemlélhessük, követhessük. S az irodalomtörténeti és történelmi pillanatban – megjelenése idején – kiváltott hatásáról elfogulatlanul nyilatkozhassunk. A Méliusz-vers ugyanis mindjárt megjelenése (Temesvári Hírlap, 1932. február 7.) után heves és hosszan tartó viták kereszttüzébe került. A romániai magyar irodalom történetében aligha van még egy vers, melynek ilyen mérvû visszhangja és kisugárzása lett volna. A vita vizsgálata tehát rendkívül tanulságos lehet – hiszen a vershez való viszonyulás, továbbá a viszonyulásokhoz való újabb és más természetû viszonyulások az adott irodalomtörténeti helyzet és élet 84
Kísérlet egy verssel keresztmetszetének, a korvalóságnak ha nem is egészét, de több fontos mozzanatát megvilágítják. Alábbiakban épp ezért nem leltárszerûen és nem az irodalomtörténet-írás „idõrend imádatával” ismertetjük a vitát. Ennek az eljárásnak legfönnebb annyi haszna lehetne, hogy a vitázás „stratégiáját, taktikáját és módszertanát” tanulmányozhatná az olvasó. Ezt azonban máshol, más alkalommal is megteheti. (Irodalmi életünk jelene is kiváló példaanyag!) Hasznosabbnak tartjuk a vita rendszeres és módszeres számbavételét, ismertetését. (Az idézés felrúgott idõrendjének helyreállításával a folyamatot is rekonstruálhatja a kíváncsi olvasó – a közvetlenül a szövegben megadott dátumok alapján.)
4 A vers önmagában nem egész, nem teljes – mint ahogy semmiféle üzenet nem lehet üzenet egymagában. A nyelvi tény az olvasók, a közönség tudatában, a befogadás folyamata révén és annak eredményeként válik verssé. A nyelvi tény: állandó és változatlan, a befogadás azonban történeti: a változó tudat koronként másképpen építi, építheti újra – a nyelv, az esztétika talán laza, de meg nem kerülhetõ törvényei között – a maga számára a verset. A befogadás minõségével tehát mindig számolni kell: a vers minõségének irodalomtörténeti problematikájába vág. A befogadás elméleti kérdéseivel foglalkozó egyik újabb, rendszerezõ tanulmányból idézünk: „A legtágabb értelemben: minden poétikai rendszer központja – legyen az elméleti vagy normatív, megszerkesztett vagy immanens – nemcsak hogy az irodalmi mû ontológiáját képezi, mint ahogy ezt általában tartják, hanem azt kellene mondanunk, hogy az irodalmi mû szemiologikusan orientált ontológiáját képezi. Ez azt jelenti, hogy a poétika, válaszolván arra a kérdésre, hogy »hogyan létezik az irodalmi mû?«, ezzel egy idõben arra is választ ad, hogy hogyan létezik az irodalmi mû az emberek közötti kommunikáció folyamatában.” (Edward Balcerzan: A „befogadás” poétikájának perspektívái. Helikon, 1974. 3–4. 360 l.) Elemzésünk megkísérelte nagy általánosságban körvonalazni, „hogyan létezhet” a Méliusz-vers. Hogyha az emberek közötti kom85
C SEPPBEN A TENGER
munikációban – az irodalomtörténeti helyzetben – vitákat és félreértéseket kavart, akkor ezek a „kommunikáció-zavarok” elsõsorban az irodalmi életet fogják jellemezni.
5 Elsõként azt a kérdést kell tisztáznunk: megértették, és jól értették-e a Méliusz-verset a vitázók. Ezért magára a versre vonatkozó megjegyzéseket, észrevételeket vesszük számba. Elõbb azonban kötelességünk annyiban teret engedni a vitának, hogy alaposabban ismertetjük az azt kirobbantó cikket. A Csíki Néplap 1932. március 9-i számában jelent meg: Csíkszentmárton-Csekefalva nemes székely község üzen Nelovánkovits Melius Józsefnek, az erdélyi fiatalnak – hangzatos cím alatt. Szerzõje, Domokos Pál Péter elõbb az Erdélyi Fiatalokra tér ki: „…nagyon eredménytelen és nagyon tartalmatlan elõadásokat tartottak” – írja sommásan. „A másik dolog, mely nem engedte, hogy felmelegedjünk az erdélyi fiatalok iránt, a névsorunk volt (…) Mi jót várhatna például az ember ettõl a névtõl: Nelovánkovits Melius József? Nekem e név hallatára végigborzongott a hátam, és hogy nem ok nélkül, elmondom a következõ esetet.” Elmondja, hogy Méliusz ellátogatott Csíkszentmártonba, ahol nagyon jól fogadták, „ingyen mulatott” stb. „Táncokba is elment, és nem valami tetszetõs külseje ellenére is szép székely lányokkal reggelig táncolt. Kolozsvárról visszagondolt a kicsi székely falura, s amit így lelki szemeivel, az ahhoz párosult rosszakarattal, s valószínû, származásához méltó õs magyargyûlölettel látott, azt leírta. Egy Nelovánkovits lelkéhez méltó hálakölteményt írt a falusi bálról, és ezt az írást egy magyarul írt zsidó lapba helyezte el.” Szerzõ ezek után üzeni: …az erdélyi fiataloknak: soraikból dobják ki Méliuszt. …a teológiának: kényszerítsék elégtételadásra a költõt, aki akkor ez intézmény hallgatója volt. …a Temesvári Hírlapnak: ne közöljön a székelységet megalázó írásokat. …Méliusznak: „mindig írja ki természetes nevét” (…), „munkás86
Kísérlet egy verssel ságára nincs szükségünk” (…) „ne a mi fajunkat, hanem a saját szerb faját mentse, mely nekünk örökös ellenségünk”. Domokos Pál Péter cikkét átvette a katolikus Erdélyi Lapok is (I. évf. 55. sz.) a következõ címmel: „Hálaköltemény és válasz. Durva sajtóinzultus érte a székelységet”. A szerkesztõségi jegyzet „méltán felpanaszolt kisiklásnak” minõsíti a verset és közlését, majd így folytatja: „…csíkszeredai tudósítónk jelentése alapján közöljük, hogy a szerencsétlen vers nemcsak Csíkmegye, hanem az egész Székelyföld minden jóérzésû emberét mélyen megbotránkoztatta”. Domokos Pál Péter írásának ezúttal csupán azokat a vonatkozásait vizsgáljuk, melyek a verset érintik, inkább: érinthetik. (Egyebekre késõbb térünk vissza.) A Vasárnap este táncban ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy a vitairat szerzõje teljesen félreérti azt. Egy költõi látomást a székelységnek címzett rágalomként fog fel. (Nem értett, félreértett vagy félreértelmezett tárgyról vitatkozni, azt elítélni: nevetséges. Jelen esetben: tragikomikus.) De nézzük tovább, hogyan tükrözõdik, milyen verssé épül a kortársak tudatában Méliusz szövege. A Temesvári Hírlap március 13-i számában Tamási Áron Irodalmi házõrzõk a Székelyföldön címû cikkében kél Méliusz védelmére. A versrõl érdemlegeset nem mond (írása majd más szempontból lesz számunkra fontos), a szerkesztõségi jegyzet azonban leszögezi: „Úgy, mint Méliusz Józsefnek más írása, ez a vers is prófétai ostorozása a falu elesettségének, a falusi kocsmagõz és olajlámpa kárhoztató ecsetelése, a költõi lélek és prófétai tisztánlátás féltésében fogant nagy erejû szózata. Versnél, költõi mûnél az elvonatkoztatott eszmét látjuk, a sodró erejû igazságot esetleg (…) Mégis akadtak, (…) akik a költõ vízióját a malomalatti csevegés szemszögébõl akarják láttatni.” A székelyudvarhelyi Székelység bizonyára hallomásból reagál a versre, még a szerzõ nevét is hibásan idézi: „A szíves vendéglátás nálunk szokatlan viszonzását mutatta be valami Mellius N. József nevû versfaragó mesterember, aki a mai szûk témavilágban a csíki vendéglátóit akarta, de inkább a szépirodalmat szennyezte be alkotásával…” A Brassói Lapokban (s) aláírással. Két író a vádlottak padján címmel (március 19.) megjelent cikk így fogalmaz: „Mélius nem sértett meg senkit, legfeljebb az ars poeticát…” 87
C SEPPBEN A TENGER
Április 15-i számában a Brassói Lapok újból visszatér a vitára: fiatal írók Nyilatkozatát közli az ügyrõl. Érdekes módon a címben (címek, alcímek özönében) értékítéletet olvashatunk a versrõl. Ide másoljuk: „ »Az új irodalom nevében«. A vers gyenge és a szerzõ megtámadása suta dolog volt – de a zengõ vita már egészséges. Tiltakozik nyolc fiatal erdélyi író az irodalmi kontárkodás, a tömegek félrevezetése és a személyeskedõ lappolémiák ellen.” Szembetûnõ a címbeli „gyenge” versminõsítés, hiszen a Nyilatkozat elé írt rövid szerkesztõi jegyzetében (k. s.) Kacsó Sándor nem tér ki magára a versre, nem „fedezi le” a fura címet. A fiatal írók nyilatkozata pedig ezt mondja: „A költõ benyomult az életbe, és a valóságot a társadalom szemébe dobta. Akiket ez a tény hirtelen homlokon vert, mert még mindig a múlt században, és nem ezerkilencszázharminckettõben élnek, riadtan láttak destrukciót, perverzitást abban az irodalomban, mely nem szubjektív költõi szenvelgés gyönyörûségeit szivárványozza, hanem kétségbeesetten mutat rá a tényekre, melyek a nép vezérei felé vádként is röpülhetnek. Talán ezért van a felháborodás.” Aláírták: Berczely A. Károly, Dánér Lajos, Demeter János, Gárdonyi István, Janovics András, Kovács György, Kós-Kovács István, Kovács Katona Jenõ. Ez minden, amit a fél kötetre rúgó vita anyagából szigorúan a versre vonatkoztatott megnyilatkozásként idézhettünk. Ha feltesszük a kérdést, hogy kihámozható-e, kikövetkeztethetõe a Vasárnap este táncban visszhangjából a verselemzésünkben körbejárt jelentés, azt felelhetjük, hogy nagyrészt: igen. A vita hevében fogant ítéletek, utalások, elszólások, érvek és ösztönös ráérzések halmazában fellelhetõ egy olyan vonulat, amely többé-kevésbé adekvát befogadásról tanúskodik. Tehát jogosan – etikusan – következtet, általánosít, és köti a verset szövegfeletti történeti-társadalmi jelenségek áramlatába. Ez a vonulat az ars poetica felrúgásáról beszél – észreveszi az avantgarde költõi törekvést, mely másképpen láttat, tehát minõségileg más olvasói befogadást igényel. Hitelesít ez a vonulat – a Méliusz-vers kapcsán – egy esztétikai, költészeti irányzatot, és ami nagyon fontos: mûvészi érvényességét elismerve kiáll valóságértéke mellett… De, ismételjük, ez csak egy vonulat; a verset sokan félreértették vagy félreértelmezték. 88
Kísérlet egy verssel
6 A vita során kevés szó esett Méliusz versének esztétikai sajátosságairól és értékeirõl. Akik kiállottak mellette, azok ízlésük, ösztönös ráérzésük és világnézetük impulzusainak engedelmeskedtek. És nem tudatosult eléggé a „mirõl vitázunk?” egyik lényeges pontja. A kifogásokat támasztók azt vetik Méliusz szemére, hogy meghamisítja a valóságot: amit írt, annak nincs valóságértéke, nem igaz. Szó sincs arról, hogy a kifogásolók különféle indulatainak elszabadulását a vers esztétikai félremagyarázásából vezessük le – de mint lehetõséggel (már a módszeresség kedvéért), ezzel is szembe kell néznünk. A Vasárnap este táncban egészen egyénien láttat egy valósághelyzetet: elsõ részében földhöztapadtan, másodikban nagyon is elrugaszkodva. Feltehetõ a kérdés, hogy az adott társadalmi környezet ezt a költõi képet, képsort mennyire igazolta. Úgy tûnik, az olvasó számára zavaró lehetett a vers esztétikai szokatlansága, újdonsága: ha a látomást egy az egyhez valóságképnek értékelte. Ehhez persze egyáltalán nincs, nem volt joga, hiszen a szöveg nyelvi-esztétikai törvényei az ilyenfajta értelmezést kizárják (értelmetlenné teszik). Hogy a tévedés megeshetett, egyáltalán felmerülhetett, ez sajnálatos befogadói zavarokat, felkészületlenséget jelez egyes irodalmi (?) tényezõk részérõl. A tévedés aztán az olvasó (úgy tûnik a fenti szövegekbõl is) tudatos megtévesztéséhez vezethetett. Ezt csupán azért említjük, hogy a székelyföldi visszhangra magyarázatot adjunk. A megtévesztés könnyû volt: a költõi látomást valóságként (a valóság elferdítéseként) feltüntetni, s így valóságértékét megkérdõjelezni. Ezzel a vitának, mint jelenségnek, legérdekesebb, rendkívül sokatmondó pontjához érkeztünk. A félreértéseket tisztázni óhajtó elméknek legkézenfekvõbb lehetõsége ugyanis a vers esztétikai sajátosságainak felfedése, s az így érvényre jutó költõi kép és magatartás áttételes valóságértékének és érvényének bizonyítása lett volna. A Méliusz mellé álló irodalmárok azonban nem ezt az utat választották. A vitatott költõi látásmódot és viszonyulást alig érintve – általában csak futólag helyeselve –, nem szentelnek különösebb figyelmet a vers esztétikumának, a valóság sajátos, egyedi átminõsíté89
C SEPPBEN A TENGER
sének. Õk másképpen védték Méliuszt. Azokkal szemben, akik valósághamisítással, rágalmazással vádolták, kijelentették: amit a vers a valóságról mond, az helytálló, igaz. Nem az esztétikum sajátosságával (különös valóságérvényével) vágtak vissza, hanem a valóságra mutattak, és azzal hitelesítették a költõi víziót, mentették fel a költõt a rágalom vádja alól. Mindjárt a vita kezdetén maga Tamási Áron (Irodalmi házõrzõk a Székelyföldön, Temesvári Hírlap, március 13.), a székelység szószólójának elismert, neves író így nyilatkozott: „Ha azonban volna még egy versíró, aki ezek után is elszánná magát a Székelyföldre: menjen nyugodtan az én falumba, Farkaslakára (…) S ott is megtalálja az asztalomon a folydogáló savanyú bort, a jászolban kiomló szerelmet, s mindent, amit Mélius N. József Csíkszentmártonban látott.” A fiatal írók Brassói Lapokbeli Nyilatkozatából (április 15.): „Mélius N. Józsefnek a klerikális sajtóban kitámadott verse igazságot és valóságot tár fel. Ez adja meg különösebb, idõszerû értékét. A magzatelhajtás, az alkoholizmus, melyek a mai társadalmi rendben elhanyagolt falu elhagyatottságának természetes következményei, mint orvoslandó hibák, csakis ilyen írói állásfoglalást tesznek elfogadhatóvá. Ezek a jelenségek nem kizárólag lokális jellegûek, hanem a közép-európai falu általános állapotát mutatják.” Jóval a vita után a Temesvári Hírlap 1932. október 29-i számában Kovács György cikket írt (Ömlik a vér) a székely viszonyokról. Írásában visszatér a pár hónappal azelõtt lezajlott vitára. Néhány mondatát idézzük: „…itt a nép el van hanyagolva, s az állatiasság vadságát nem fojtották le néppszichológiánkból azok, akiknek hivatása volna a székelység soraiban kultúrát, civilizációt terjeszteni, és a tömeget ebbe belenevelni”. Idegen azt gondolná: „hogy a népvándorlás idején itt megállott a történelem. A legnagyobb szociális nyomorban szenved ez a nép…” „…Az volt annak idején a sajnos, hogy Domokosék tömeget tudtak maguk mellé verbuválni. Szánalmas tömeg ez. Beólmozott fülû, kifolyt szemû. Orvosok kellenek ide, akik életüket nem sajnálják az egész emberiség ügyének szentelni. Kegyetleneknek kell lennünk, hogy ezzel a kegyetlenséggel ki tudjuk nyitni az öntudatot a népben, s meg tudjuk semmisíteni népünk gonosz sáfárait.” Az idézett szövegek tényként szögezik le: a székelység, a falu, a 90
Kísérlet egy verssel közép-európai falu képtelen társadalmi, lelki, morális nyomorúságban senyved. Ezzel a szerzõk „bizonyítják” Méliusz látomásos versének hitelességét, létjogosultságát, sõt szükségességét. A mai olvasó számára, akinek az akkori társadalmi viszonyokról kevés tudomása van, a vitának ez a pontja különösen érdekes lehet. Kovács György idézett cikkének valóságfelmérése jóval vádlóbb („rágalmazóbb”) a Méliusz-vers látomásánál. Amit Méliusz látomásba sûrített, torzított, feltételezett valóságként láttatott, arról Kovács Györgyék kimutatják, kijelentik, hogy bizony: valóság. A gondolatmenetük: a valóság elszomorítóbb a látomásnál. Tehát a költõi látomást igaztalansággal vádolni, rágalomként felfogni nem lehet. Érvelésük ma is megdöbbentõ, akár a vers, melynek hitelességét nem esztétikai, poétikai érvekkel, hanem társadalmi tényekkel védték. Ez a mozzanat magyarázza-megvilágítja a Méliusz-vers korabeli hatását és kisugárzását. Elemzésünk elején mi önnön szövegébõl próbáltuk megérteni a költeményt – tehát korának viszonyaitól némiképp függetlenítve. Fejtegetéseink mai szintjén azonban már a vers élete és hatása került elõtérbe. Megjelenése évében utalásai, vonatkozásai annyira nyilvánvalóak, hatásosak voltak, oly társadalmilag érzékeny sebeket irritáltak, hogy olyanfajta „közvetlenség” állt be a kommunikációban, amely társadalmiakként tudatosította a poétikai jelenségeket, és (elsõsorban) mint ilyenre reagált. Mint olykor a jelentõsebb poétikai harcok – ez a vita is lényegében világnézeti összecsapás volt. A mai versolvasó számára azonban csak a „poétikainak” van aktualitása. A Vasárnap este táncban esztétikai érvényességét ma – említett közvetlenség szûntén – másként közelítjük és indokoljuk. Csak irodalomtörténeti szempontból fontos: megjelenése után a vers körüli indulatok nem (elsõsorban) esztétikai félreértésen alapultak – hiszen ez a szöveg nagyon is egyértelmûnek mutatkozott (akár igaznak, akár hazugnak minõsítették). E megállapítással megint visszatérhetünk az adott irodalomtörténeti pillanat kommunikációjelenségeinek vizsgálatához. 91
C SEPPBEN A TENGER
7 „A szerzõ által létrehozott szöveg bekapcsolódik a szövegen kívüli kapcsolatok bonyolult rendszerébe, ezek a kapcsolatok a különbözõ szintû, a mûvészi alkotás korábbi tapasztalatainak általánosításából származó nem-mûvészi és mûvészi normáknak a hierarchiájával bonyolult kódot hoznak létre, amellyel dekódolható a szövegben rejlõ információ. A mûvészi kommunikáció egyik sajátossága azonban éppen az, hogy a címzett kódja kisebb vagy nagyobb mértékben mindig különbözik a feladó kódjától. Ezek lehetnek viszonylag csekély eltérések is, meghatározhatják õket az illetõ kulturális tapasztalatai, pszichikai struktúrájának sajátosságai, de adódhatnak különbségek a kultúra mélyen gyökerezõ társadalmi-történeti vonásaiból, elõfordulhat, hogy emiatt lehetetlenné válik a szöveg mûvészi befogadása vagy erõsen átértelmezõdik” (I. M. Lotman: A szöveg és a szövegen kívüli mûvészi struktúrák. Szöveg, modell, típus c. kötetben. Gondolat. Bp., 1973. 223. l.). A Méliusz-vers félreértésének, félremagyarázásának egyik okát, úgy hisszük, az olvasók egy részénél a befogadás pszichikai-tudati sajátosságaiban kell keresnünk. A vers megjelenésének idején a romániai magyar kisebbség, illetve nemzetiség létkérdései rendkívül élesen tevõdnek fel. A sokat hangoztatott egységet, Jancsó Elemér 1931-ben írt tanulmányának szavával élve, szentségként igyekeztek tudatosítani, egyszóval valami általános közösség-eszmét táplálni. Rendkívül illuzórikus volt ez a közösség (melynek eszméjét különféle érdekek áthidalására is megkísérelték felhasználni, sokszor nem tiszta üzelmek leplévé tették). Zavaros, groteszk – és a gyakorlatban késõbb tragikussá váló – gondolatok és képzelõdések is teret kaptak égisze alatt. Szándékukban etikailag tiszta törekvések jelentéktelenedtek el, tolódtak a perifériára. 1929 ifjú nemzedéke a szembenézésre vállalkozott. Ki így, ki úgy. Egyeseknél a realitásokra esett a hangsúly, másoknál az egységre, annak megszilárdítására. Méliusz – verse is bizonyítja – az elõbbiekhez tartozott. A Vasárnap este táncban szentség- és illúzióromboló. Annak a kisebbségi népcsoportnak – a székelységnek – tragédiáját villantja fel, melyrõl a legtöbb mítosz kerengett. 92
Kísérlet egy verssel Amennyiben az illúzió közösséget konstituáló tényezõ – és, igenis, az! –, akkor némileg érthetõ, sõt logikus a Méliusz-vers által ittott kiváltott ellenkezés vagy fenntartás. Sajátos görcse ez a kisebbségi gondolkodásnak, hamis tudatnak: kivetkõztetné lényegébõl az irodalmat… Nos, ezt a görcsöt válthatta ki egyesekbõl a Méliusz-vers. Sérti, gyalázza a székelységet – sorolják a vádakat, melyeknek logikai tartalma ez: megrendíti az önmagunkba vetett bizalmat, hitet… A logikára és érthetõségre tett megjegyzéseink csupán a becsületes és komoly szándékú viszonyulásokra vonatkoztatottak – az összkép árnyalása végett. Ezek mellett ugyanis a legsötétebb indulatok és demagógiák is elszabadulhattak. Említett cikkében Tamási helytelenítve rója fel: „Két kiátkozó ukázt is olvastam, melyek mind a ketten Nelovánkovits Melius Józsefet nevelik hálára a »székelyek« iránt, és tanítják ki versírói tisztességre. S mindezt a székely nép nevében.” (Temesvári Hírlap, március 13.). Hogy a tömény demagógiából újabb ízelítõt kapjunk, hadd idézzünk néhány mondatot Domokos Pál Péter Tamásinak válaszoló cikkeibõl, melyekben azzal vádolja az írót, hogy megfizették a zsidók, azért kelt Méliusz védelmére: A költõ „fiatal társai, fél és másfélszékelyek, egy róka színû ember, egy Farkaslakáról elszabadult, de fokhagymaszagú pénzbõl készült pórázon tartott farkas és más megfizetett szolgalelkek sérthetetlennek és meg nem bírálhatónak tartják a költés szent perceit és a költõi víziókat”. (Üzenet sokfelé. Csíki Néplap, március 23.) Másik cikkében emígy feddi Domokos Pál Péter a „zsidók pénzén meggazdagodott” Tamásit: „Nagy pénzt kaptál írásodért, de nem siettél vele vissza faludba, hogy könnyet törölj, s újra tanulj földed és néped örökké megújuló képébõl, hanem városi bundát, szivarat vettél, s költõ, pénzköltõ lettél. Bárcsak temetési költségeidre kaptad volna a pénzt, mert akkor királyi voltod megmaradt volna” (Farkas pórázon. Csíki néplap, március 30.). Úgy véljük, kommentár fölösleges. Érdemes azonban egy fura jelenség mechanizmusába pillantani, melynek szinte hihetetlen és groteszk végeredménye: egy irodalmi, egy szellemi produktum érvényességét a szerzõ faji hovatartozásához köti. 93
C SEPPBEN A TENGER
A végeredmény groteszk, a kezdet ismét csak némileg érthetõ és logikus. Egy illuzórikusan egységes közösségben – az 1930-as évek romániai magyar nemzeti kisebbsége – újra és újra feltevõdik a megújhodás, megtisztulás, az önmagával való szembenézés igénye és erkölcsi kötelessége. Fura jelenség: egyesek illúzióújítással kísérleteznek. Groteszk gondolatcsúsztatás történik, mely még a legtisztább szándékot is érintheti, fertõzheti. Az erkölcsi megújhodás jelszava alatt a rosszal való leszámolás a program. Azonban ha ez az illúziók jegyében történik, tragikus az eredmény. A megtisztulás például a faj fogalmához is köthetõ. Az illuzórikus közösségek konstituálásában – írja Tordai Zádor – „…jelentõs szerepet játszik a »belsõ« idegenekre vonatkozó tagadás. Ezek a »belsõ« idegenek lehetnek más nemzethez tartozók, de a legtipikusabb, hogy ezt a szerepet zsidókra kényszerítik” (Közösség és illuzórikus közösség. Közönséges emberi dolgok c. kötetben. Magvetõ. Bp., 1974. 292. o.) Az indok: miattuk nem lehet a közösség olyan eszményi, amilyennek lennie kellene. (uo.) Ezek a jelenségek, gondolatmenetek a nemzeti ideológiákban általánosak voltak. Egy kisebbség esetében – mely létének kérdéseivel józanul kellene hogy számoljon! – azonban némileg más a helyzet. Itt még veszedelmesebb õrültségnek számít ez a kábulat – ha ugyan az õrültségnek lehetnek fokozatai. Sajnos, a hamis tudat sajátságos görcse ilyesmi felé rándulhatott az 1930-as évek elején a romániai magyar szellemiség egyik-másik képviselõjének tollán is. Minket itt most csak ennyi érdekel: a kérdés felszínen volt – és milyen folyamatokat, gondolatokat indított el ebbõl a szempontból a Méliusz-vers. Az eset kapcsán, a vitában gondolatilag, elméletileg tisztázó hozzászólás nem született; az élet, a gyakorlat felõl jött cáfolat az írói magatartás és mû érvényét a származáshoz, fajhoz kötõ képtelenségre, mely a kisebbségi lét viszonyaiban amilyen képtelen, olyan hatványozottan tarthatatlan. A Bukaresti Magyar Kurír Névelemzés az Erdélyi Lapokban címû cikke írja: „…különösnek és megbotránkoztatónak tartjuk, hogy valaki egy költõbe, de akárkibe is, éppen nevén keresztül kössön be94
Kísérlet egy verssel le.” Ez névelemzés – szögei le a cikkíró. „…jön egy kisebbségi lap, és vígan gyakorolja azt, amit mi a mindenkori kormányok részérõl a legnagyobb sérelmünknek tartottunk. Hová jutunk ezen az úton?” A Temesvári Hírlap hasábjain jelent meg egy nyilatkozat – nem írók, nem irodalmárok tollából! –, mely határozottan elítélte a jelzett magatartásformát: „A Magyar Dalárda hitet tesz a Nelovánkovits-család magyarsága mellett” – ez a rendkívül beszédes cím. Néhány passzus a cikkbõl: „A választmányi ülésen (…) a temesvári Magyar Dalárda ügyvezetõ elnöke elõterjesztette: egyik legrégibb és legérdemesebb, aranylírával kitüntetett tagját és annak fiát, Mélius Nelovánkovits Józsefet, ugyancsak a dalárda tagtársát sérelem érte, amely felett a dalárda hallgatólagosan napirendre nem térhet. Egy erdélyi lapban Domokos Pál Péter aláírásával jelzett (…) cikk kétségbe vonja a Nelovánkovits nevet viselõk jogosultságát arra, hogy a magyar életbõl részt kérjenek, és felteszi a kérdést, hogy vajon mit is várhat a magyarság azoktól, akik Nelovánkovits névre hallgatnak…” A dalárda elutasítja a biologikumot mint mércét, és hitet tesz a nemzetiségi egyenlõség mellett. („A Dalárda harminc év óta ismeri a Nelovánkovits családot…” stb.). S mindez történik akkor, mikor a nemzetiségi összefogás a program, hogy a román államhatalom felé egyesülten és hatékonyan lehessen képviselni és követelni a kisebbségi törvények és megszorítások lazítását… Íme, a Méliusz-vers kapcsán az élet cáfolja a vele nem számoló, zavaros ideológiákat. Itt és akkor csakugyan a realitásokkal számoló megújhodásra volt szükség. Erre a gondolatra koncentrál Kovács György Ellenzékbeli cikke (Keserû magyar panasz, 1932. április 10.), aki szerint a fiatalok ezt az újat, „etikai megújulását hozzák népünknek”. A cikkíró a vitától elvonatkoztatva, általánosító, tisztázó, „megújító” szándékkal üzen Domokos Pál Péteréknek, a székelységet félrevezetõknek: „Ha nincs bennük fanatikus hit az emberiség jobb sorsa iránt, õrjöngõ szerelem és önzetlen szándék szenvedõ székelyeik iránt, ha fülük taplós az idõk pokoli zenéjéhez (…), ha nem tapogatóznak lázas kíváncsisággal a világ roppant pulzusán: akkor ne álljanak be az új küzdõk soraiba. Mert a székelységet nem a mellveregetés és nem a barom-álomba süppedt szemek álomittas dörzsölgetése menti meg 95
C SEPPBEN A TENGER
a jövõ számára, még csak nem is a székelykedés, hanem ha patyolattiszta erkölcsi alapokra helyezkedve kinyitja szemét és füleit a zajló élet elõtt.” Mint az idézetekbõl kitûnik, a Méliusz-vers a kisebbségi (szellemi) élet egyik rendkívül kényes kérdése körül is vitát kavart. A költemény a vitában a költõvel (személyével) azonosult, a költõ és verse mellett vagy ellene kisebbségi intézmények álltak ki. A nemzetiségi lét egészét érintõ lényeges kérdések vetõdtek fel. Törekvéseket, gondolatokat, eszméket tisztázó, szétválasztó vagy egyesítõ folyamatokat indított el a vita.
8 Ha eddig a vers fogadtatását keresztmetszetszerûen rekonstruáltuk, most az általa elindított folyamatokat (és azokat, amelyekbe belejátszott) kell számba vennünk. Ez a számbavétel mozgásba hozza, történetiségükben láttatja képletünk, keresztmetszetünk elemeit. Egy versnek akkor van látható irodalomtörténeti, közéleti (tehát némileg – szellemi vonatkozásban – történeti) szerepe, ha kihat a Lotman vázolta szövegfeletti tényezõk – intézmények, csoportosulások, más képzõdmények – rendszerére. Történetileg fontos változásokat vált ki abban. A Méliusz-vers körüli vita olyan méreteket öltött és olyan tényezõket érintett, hogy nem lehet egyszerûen és csupán nemzedéki összecsapásnak tekinteni. Ezt azért kell kihangsúlyozni, mert a környezõ eseményeket az irodalomtörténet-írás néhány utalása csupán a nemzedéki harc, az ifjúsági mozgalmak egyik momentumának tekinti. Már a temesvári Magyar Dalárda (ami, ugyebár, mégsem nemzedéki csoportosulás!) nyilatkozata is jelzi, hogy a vita a nemzedékinél szélesebb és mélyebb körben hullámzott. Érintette a két világháború közötti szellemi és közélet olyan fontos intézményét, mint a református teológia, amelynek hallgatója volt akkoriban Méliusz – s amelynek tanári kara a „botrány” és a vers okán megleckéztette a fiatal költõt és társát, Dánér Lajost, aki ezért a mondatért került a vádlottak padjára: „a háborús nemzedék, bûneihez mérten, megérdemelné a nyelvénél fogva való felakasztást”… A Brassói Lapok cikke (Két író a vádlottak padján, március 19.) ez 96
Kísérlet egy verssel ellen is tiltakozik: „…a fejükre olvasott bûnt mind a ketten mint írók követték el és nem mint teológusok, és ha már törvényt kell ülni fölöttük, akkor az irodalom törvényszéke lenne illetékes a teológusok ügyében, nem pedig teológiai törvényszék az írók ügyében (…) annál a teológiánál, amelynek legfõbb fóruma dr. Makkai Sándor püspök…” A Pásztortûzben Imre Lajos a tanári kar nevében tiltakozik, és szükségesnek, helyesnek, jogosnak tartja a teológia cenzúráját stb. Mindezt csupán azért említjük, hogy a vitának az intézmények és a szellemi élet demokratizálására vonatkozó tendenciáit is jelezzük. Kovács György szögezte le, hogy a vitát „…némelyek az öregek és fiatalok harcának látták és látják. Nem egészen az. Habár azt is ki lehet olvasni belõle. Inkább az erdélyi magyarság vakjainak és látni akaróinak összecsapása volt.” (Keserû magyar panasz. Ellenzék, április 10.) Ami az 1929-ben színre lépõ ifjúsági mozgalmakat illeti, csakugyan óvatosan kell fogalmaznunk. Ha kezdetben sok is a nemzedékesdi fiatalos felhangja, késõbb ez eltûnik. Ahogy az indulók is hangsúlyozták, hiányzott az akkori szellemi és közéletbõl tizenöt korosztály (évjárat). Elvitte õket a háború és ami utána következett. Az elsõ, Romániában felnövõ és eszmélkedõ magyar nemzedék az 1929-ben megszólaló fiataloké. A következõ évtizedek szellemi életének (fõ) letéteményesei lényegében õk lesznek. Az idõsebbek hozzájuk csatlakoztak le, az utánuk következõk hozzájuk zárkóznak fel. Az évtized az ifjúsági mozgalmaktól hangos (1929 nemzedéke egy évtizedig „fiatalkodik”) – de a „fiatalok” egy átfogóbb megjelöléssé lett. Ez az általános érvényre törés már kevéssel az indulás után nyilvánvalóvá vált, nemcsak a fiatalok számára, de a szellemi élet is elvárásként szegezte velük szembe ezt az igényt. Spectator (Krenner Miklós), aki sok cikket szentelt a kérdésnek, a Méliusz-vers kapcsán (ismét) két dologra akarja fölhívni az ifjúság, a „tragikus nemzedék” figyelmét, épp törekvéseinek érdekében „…ne nagyon szûkítse meg a mai ifjúság saját elgondolásában és fogalmazásában az ifjúság korhatárát. Nem jó azt a harmincadik évvel lezárni taktikai s különködési” okokból.” (Szilánkok. Ellenzék, április 23.) „A másik üzenetünk egy irodalmi polémiához kapcsolódik (…) kis nyilatkozatháború támadt, s hálistennek egy-két szépen megírt 97
C SEPPBEN A TENGER
cikk született meg folyamán, mindenekelõtt Tamási Ároné, aki csak a mi korhatárolásunk szerint fiatal, s csak mint vezér élvez immunitást…” (uo.). Spectator cikkében sok tévedés van, ám tényeket is jelez: az ifjúság mellé csatlakozik Tamási, korántsem „vezérként”, de nem véletlen, hogy a Vásárhelyi Találkozó majdani elnökének neve ilyen vonatkozásban felmerül. A Méliusz-vers körüli vita felfedi az ifjúsági mozgalmak differenciálódó erõvonalait, és tisztázó, elkülönítõ, vízválasztó szerepet kap. A nem arcvonalat, hanem egymással szembeállítható arcvonalakat mutató nemzedéki tömörülés tagjai és körvonalazódó csoportjai kezdetben békésen megférnek egymás mellett. A Méliusz-vita azonban nyílt és elodázhatatlan állásfoglalásokat hoz. A Méliusz-vers nyomán felelõsségre vont Erdélyi Fiatalok szerkesztõsége hat pontban fejti ki álláspontját. Néhány mozzanat: „Az ügynek reánk vonatkozó részével kapcsolatban bátorkodunk az alábbiakat nyilvánosságra hozni: 1. (…) Az Erdélyi Fiatalok szerkesztõsége semmi körülmények közt, sohase tûrheti, hogy bármely munkatársa népellenes magatartást tanúsítson, az inkriminált költeményt azonban nem minõsítheti ilyennek, mert a versekben megnyilvánuló költõi víziók nem képezhetik felülbírálás tárgyát. A munkatársak bármelyike korlátozás nélkül szabadon fejthet ki szépirodalmi mûködést, mely mûködés milyenségének elbírálása az esztétikára, továbbá saját írói és emberi lelkiismeretére tartozik.” (…) „5. Véleményünk szerint a Mélius N. József költeménye körül semmiféle általánosításnak helye nincs, és a legrosszabb akarattal sem lehet azt állítani, hogy általa az »ifjúság« megsértette volna a »székelységet«. Tiltakoznunk kell az ellen, hogy egyesek bármilyen cselekedetét vagy megnyilvánulását akár a jelenben, akár a jövõben bárki is arra használja fel, hogy irányzatos beállítással még mélyebbre ássa azt a szakadékot, mely a város és a falu között tátong, és amelynek áthidalásán az Erdélyi Fiatalok munkatársai annyi lelkesedéssel fáradoznak – fõként pedig, hogy el akarja idegeníteni a nép lelkét a szociális misszióját teljesíteni akaró ifjúság lelkétõl.” Az idézetek jól jellemzik az Erdélyi Fiatalok alapállását: demokratikus, de pártatlan akar maradni. Ez a magatartás fontos kérdésekben, a döntések és választások pillanataiban azonban nem tartható. 98
Kísérlet egy verssel Itt még csak semleges tünet. A következõ években ez sekélyesíti, jelentékteleníti el az Erdélyi Fiatalokat – idegeníti el tõle a munkatársi gárda egy részét. A „kiválók” és „szembeállók” közt lesz Méliusz József… A vita azonban nyílt szakadásokat is hoz: „Nyilatkozat. Kolozsvár, április 13. A fiatal írók közös problémái tömörülésre vezettek 1931-ben az Új Arcvonalban. A célkitûzések különbözõsége a tizenkilenc fiatal írót különbözõ irányokba lökte. Az alulírottak progresszív csoportja új fiatalokkal gyarapodott, és idõszerûnek látja irodalmi céljainak tisztázását, valamint az írói lelkiismeret nevében a nyílt állásfoglalást (…) Fejõdésünk útja beleesik napjaink társadalmi alakulásának folyamatába. A mai világ átértékelésével párhuzamosan el akarunk érkezni az irodalom értékeléséhez is. Ebben az utunkban szakítani akarunk a múlt módszereivel, és az önmagáért való irodalom levetkõzésével kezünkben meg fog szûnni az irodalom játékszernek lenni. A világirodalom arca a dolgozó tömegek kérdéshalmazai felé fordult. Szemben a transzilvanizmus jelszava alatt indult erdélyi irodalmi felfogással, amely szemmel láthatóan zsákutcába jutott, a fiatal írók keresik azt az utat, amelyen a világirodalomútvonalú törekvéseibe (így! Sz. G.) belekapcsolódva, megtalálhassák az erdélyi nagy tömegekkel a kapcsolatot. Ez harcot és küzdelmet jelent. De ez a harc meg fogja indítani azt az öntudatosodási folyamatot, amelynek végsõ eredménye a szociális célokat kitûzõ fiatal erdélyi irodalom és a dolgozó magyar társadalom széles tömegeinek egymásratalálása lesz. Ilyenképpen az irodalom tetté, társadalmi funkcióvá izmosodik, mely elõmozdítója és szolgálója lesz egy emberibb életnek, de sohasem kiszolgáltatottja egy elkorhadt rendnek…” Aláírta: Berczely A. Károly, Dánér Lajos, Demeter János, Gárdonyi István, Janovics András, Kovács György, Kós-Kovács István, Kovács Katona Jenõ. Kovács Katona Jenõ és Méliusz a Korunk felé orientálódnak, Demeter Jánost politizálás miatt az Erdélyi Fiatalok ki fogja zárni soraiból, és õ létrehozza a két világháború közötti egyik legérdekesebb és legértékesebb (sajnos, rövid életû) hetilapot, a Falvak Népét… De mindez már az irodalomtörténet újabb fejezete, melyet nem lehet a Vasárnap este táncban kapcsán tárgyalni. Csupán arra töre99
C SEPPBEN A TENGER
kedhettünk, hogy jelezzük az általa kiváltott, az irodalomtörténet alakulására kiható folyamatokat, az erõk nem csupán nemzedéki újraszervezõdését, az erõvonalak átrendezõdését.
9 A Méliusz-vers körüli vita sokatmondóan utal a korra jellemzõ esztétikai és világnézetek, valóságszemlélet, nemzetiségi önismeret, reális elgondolások, törekvések és képtelenségek mûködésének mozzanataira. S ez egészhez való egyéni viszonyulások csoportosulásának folyamatára. A vers, bekerülvén e sokminõségû tényezõk rendszerébe, felfedhette azoknak több vonatkozását. Kommunikációs modellünk vizsgálatát mégsem tekinthetjük lezártnak azzal, hogy bekapcsoljuk az irodalomtörténet áramába. Keresztmetszet-vonatkozásban érdekes lehet az, amit nem vettünk eddig figyelembe: a szerzõi szándék. Nem számoltunk vele, mert nem döntõ és ható tényezõ, csak magyarázó adalék egy vers életében. Esetünkben azonban etikai vonatkozása miatt meg kell vizsgálnunk ezt is, hiszen a szándék tisztasága is kétségbe vonatott (székelygyalázás stb.). A vitában Méliusz nem szólalt meg. Pedig rendszerint ilyen helyzetek késztetnek költõt ars poeticája megfogalmazására. Hiszen minden ars poetica: a kommunikációra, a megértésre, a befogadásra vonatkozó „utasítás”. Ha nem is a nyilvánosság elõtt, Méliusz megfogalmazta a magáét. Polémia Csíkszentmártonnal címû, kéziratban maradt korabeli cikkébõl idézünk. „Én (…) a mai költõ friss szemével rögzítettem olyan ténylegességeket, melyek a társadalom és nép vezérei felé vádként is röpülhetnek. Mert a nép, a falu fölvilágosulatlanságáért bizonyosan csak azok viselik a felelõsséget. És hiába! A népnevelõk harminc év elõtti avult romanticizmusa és idealizmusa ha a legjobb akaratú is, nem alkalmas arra, hogy a tömegeket fölemelje az öntudatig és az élet racionális átalakításáig. De ez a költõnek sem feladata. Ellenben feladata a költõnek belenyúlni az életbe, és a valóságot odadobni a társadalom szemébe, hogy az lásson és felelõsségére ébredjen…” A szándék legjobban szemléltethetõ – és a vershez mérhetõ! – Méliusz egyik publicisztikai írásán. A Temesvári Hírlapban jelent 100
Kísérlet egy verssel meg, és nem egyéb, mint a csíkszentmártoni élmény nyers, publicisztikai megfogalmazása. Érdemes bõven idézni az írásból, hogy a vers keletkezési körülményeire utalhassunk: „Úri muri – parasztmuri. Írta Melius N. József, Csíkszentmárton, 1932. január. A hetedik napot ünneplés illeti. Hogy tél van s hideg, vasárnap próbálnak itt az emberek mulatni, mert az év ily szakában a hétfõt elengedi az ég (…) Isten búfelejtõ vasárnap estéje nem egy fából van. Elválik ekkor is a nadrágos magyar úr a harisnyás székely paraszttól, mint ahogy az olaj s a víz, a hat nap s az egy megszentelendõ vasárnap.” Gyûl „…az intelligencia az iskola színpados termébe… itt mindenki, aki úr, kártyát hord a zsebében…” A színpadon „parasztdarabot komédiáznak”. „A falu mégiscsak divatos valami lehet, még falun is aranytálcán hordják fel (…) De szomorú és nyomorúságos dolog volt ez a talmi falu, színpadon, itt a falu közepén, megsirattató ez álmagyar úri kultúra! A teázóktól harminc lépésre és ezer és ötezer lépésre is parasztházak. Élõ, eleven, két lábon járó, dolgozó parasztok, kiknek ezer s ezer tragédiája s komédiája, gyógyításra váró baja itt tátong a magyar ügyvéd, gyógyszerész, tanító, II. számú úrilány rövidlátó szeme elõtt”. „De elfordulunk a falu alsó végére. Sipít a klarinét, a rezesek bõséges mélységgel kontráznak, és zeng a cintányér… Petróleumlámpák ingnak a mestergerendákon, s gyér pírral világítanak. Reng a fal s a föld.” „Odébb isznak. Néhányon a tüdõvész rózsái égnek.” „Ha valamelyikük belerúgna az iskola színpados házába, az feldõlne, mint a kártyavár.” „Hajnali két órakor még gyermekek bujkálnak a táncolók lábai alatt.” „Ha valaki tiszta, nagy kézzel belenyúlna ebbe a terembe, rengeteg tragédiát, drámát tudna kimarkolni. Nem párta s ezüstpityke akadna meg az ujjain, hanem a kifosztottság, kiszipolyozottság vére csurogna le róla, és elhagyatottságot, kimondhatatlan vágyódást és beteljesületlenséget kavarna fel.” „De kik azok a vasaltnadrágos magyarok, akik egybegyûjtenék a falvakat, megmondani: Így nem jó élni – de úgy jó! (…) 101
C SEPPBEN A TENGER
Így kihasználnak – úgy nem! (…) A te erõd s munkád nem ennyit – de többet ér! Kik azok a nadrágos magyarok!” (Temesvári Hírlap, 1932. január 28.) Íme: a nyers valóságkép, a hozzá való viszonyulás – sõt az írói szándék, mely végül versben is megvalósul. Mindez a költõi szöveg mögé világít. Véleményünk szerint helytelen az a sajnos eléggé elterjedt gyakorlat, mely az irodalmi szöveget a szerzõi szándék dokumentumaival magyarázza. A szöveg „mellékelt szándék nélkül”, szövegként lép a kommunikáció folyamatába – befogadása csak annyiban függ a szerzõi szándéktól, amennyiben ez a szövegbe épült. A szándék vizsgálatát elméleti szempontok indokolhatják, vagy az olyan törekvésekkel való szembenézés, melyek kétségbe vonják tisztaságát. Ez utóbbi meggondolás okán szolgáltunk ilyen vonatkozású adalékkal. (Zárójelben még el kell mondanunk két dolgot: 1. A vita során elhangzott személyeskedésekre elemzésünkben nem tértünk ki – fontosságot nélkülözõ „törmelékként” mellõztük. Számbavételünk tehát ennyiben nem teljes. 2. Másik megjegyzésünk a vers utóéletére vonatkozik: sajnos, furán alakult. A Vasárnap este táncban csak a Temesvári Hírlapban jelent meg. Szerzõ – akinek önnön költõi indulásához való viszonyulása, úgy érezzük, eléggé problematikus – nem vette fel kötetbe. Így aztán kevesen ismerték, de sokan beszéltek róla, s amolyan irodalomtörténeti fantommá vált.) UTÓLAGOS. Amikor az 1970-es évek vége felé folytatásokban megjelent ez a „kísérletem”, körülbelül akkora visszhangja támadt, mint pár évvel azelõtt a Sütõ Andrással folytatott vitának. Nyilatkoztak többek között az Erdélyi Fiatalok még élõ szerkesztõi stb. – minderre kitérni (visszatérni!) azonban sem kedvem, sem okom. De egy ígéretemet teljesítenem kell. „Kísérletem” megjelenése és a visszhang lecsengése után levelet kaptam Szegedrõl. Domokos Pál Péter kérésére elküldték nekem annak a levélnek a fénymásolatát, amelyet 1932-ben kapott Domokos Pál Péter „tanítóképezdei tanár Úr” a csíkszentmártoni 102
Kísérlet egy verssel esperes plébánostól. A címzett adalékként és némiképp: magyarázatként küldte el nekem a levelet, és az volt a kérése, hogy – mivel szégyelli magát – csak a halála után publikáljam. Megígértem. Méliusznak elmondtam, hogy hajdani megtámadtatása felkérésre történt, ami ugyan nem mentség (sõt!), de mégiscsak „árnyalat”, és megmutattam neki a fénymásolatot. A két öregúr, Méliusz József jeles költõ és Domokos Pál Péter jeles néprajzkutató aztán találkozott Budapesten; békésen elbeszélgettek. Volt mirõl, 1932 óta nem látták egymást. Örültem, hogy találkoztak. Most pedig ígéretem szerint idemásolom a levelet: D. a JKr! Sz: 26 – 1932 Meghatalmazás Alulírott Csíkszentmárton-Csekefalva hitközség nevében fölkérem mély tisztelettel Tek. Domokos Pál Péter kézdivásárhelyi rom. kath. tanítóképezdei tanár Urat, hogy a „Temesvári Hírlap” 1932 évi február hó 7-i számában Melius N. József által egy költemény tartalmában hitközségemet mélyen sértõ dolgokért irodalmi téren vagy a hírlapi nyilvánosságban méltóztasson valamelyes elégtételt szerezni nem csak a nevezett hitközségnek, hanem magának a székelyföldnek is. Kelt Sanmartin, Csíkszentmárton, 1932 február 23. Nagy Antal esp. plébános (A Meghatalmazás kézírásos, így megeshet, hogy az „Antal”-t tévesen betûztem ki.) (A Kísérlet egy verssel késõbb a Helyzettudat és irodalom címû könyvemben külön fejezetként szerepelt.)
103
