Egy kikötõváros a Vörös tenger partján

Hajomakett.hu - Vitorlás, hajó, makett

Egy kikötõváros a Vörös tenger partján Hozzáadta: hajómester 2009. október 29. csütörtök 11:29 Utolsó frissités 2012. szeptember 07. péntek 21:47

Berenike. Ez a név sok olvasó elõtt bizonyára nem ismeretlen, hiszen az ókorban gyakori név volt az elõkelõ származású nõk körében, még csillagkép is lett belõle Berenikéf ürtjei néven. Egy várost is alapítottak ilyen néven a Vörös tenger partján, de hogy a városnak és kikötõjének mekkora jelentõsége volt a Római Birodalom és India közötti kereskedelemben, erre csak a közelmúlt régészeti kutatásai derítettek fényt.

Régebben a történészek többsége nem fogadta el azt a feltevést, hogy az ókorban a Római Birodalom és India között bármilyen közvetlen kereskedelmi kapcsolat létezett volna. Az volt az elképzelésük, hogy a keleti áruk közvetítõ kereskedelem utján jutott el a Birodalomba, ahogy ez késõbb a középkor folyamán is zajlott. Ezek a feltételezések az arabok Indiai óceáni hajózásának kialakulást elõre hozták vagy 500 évvel, nem beszélve arról, hogy a kínai hajózást a kor csúcstechnológiájaként akarják a mai napig bemutatni, ami már akkoriban Indiáig, sõt az arab régióig terjedt. Erre azonban régészeti kutatások nem adnak igazolást.

A 20. század közepén Mortimer Wheeler brit régész olyan felfedezést tett az indiai Arikamedunál, ami bebizonyította, hogy a Római Birodalom kereskedõi valóban eljutottak Indiába, sõt, úgy tûnik, közülük többen tartósan le is telepedtek ott. Ennek hatására meginduló kutatások aztán egyre több bizonyítékot hoztak arra, hogy a Római Birodalom virágkorában hajók tömege járta a tengert India és Egyiptom között. Ennek az élénk forgalomnak az egyik bázisa volt a Vörös tenger egyiptomi partján Berenike. Avárost II. Ptolemaiosz alapította i.e. 275-ben. Nagy Sándor Indiai hadjáratát követõen a harci elefántok alkalmazása széleskörûen elterjedt a hellenisztikus kor hadseregeiben, de Egyiptom uralkodója Ázsiát uraló ellenfelei, a Szeleukidák miatt ezeket nem tudta Indiából importálni. Helyettük afrikai elefántokat kívánt alkalmazni. Az elefántokat különleges hajókkal szállították Kelet-Szudán, Eritra és Etiópia partjairól a Vörös tengeren át a nevezett kikötõbe, onnan aztán szárazföldi úton a Nílus völgyébe. A kísérlet nem sikerült, az afrikai elefántból sose lett harci elefánt, de a város megmaradt és a kereskedelmi útvonalak egyre messzebb nyúltak, míg végül elérték Indiát. A két kontinens közötti több ezer kilométeres utat természetesen csak hajókkal lehetett megtenni. Csak ezek gyomrában lehetett akkora készletet elhelyezni,hogy az út gazdasági hasznot hozzon.

A Polemaioszok idejében a kereskedelem még csak provinciális méretû volt, az igazi fellendülés akkor következett be, amikor Octaviánus i.e. 31-ben Róma fennhatósága alá vonta Egyiptomot.

A római kereskedõknek hosszú és veszélyes útvonalat kellett megtenniük, amíg eljutottak Indiáig. A Rómától Alexandriáig vezetõ hajóutat a gabonaszállítmányok miatt jól ismerjük a források alapján. Az Alexandriából Indiába vezetõ karaván- és hajóutat az idõsebb Plinius írja le Naturalis Historia címû mûve 6. könyvében. A szerzõ büszkén hangsúlyozza, hogy az útvonal leírásához elsõ ízben áll rendelkezésre megbízható ismeretanyag. Plinius korában keletkezhetett a Periplus Maris Erythraei is. Ez (a Vörös-tenger körülhajózása) tulajdonképpen egy tengeri útleírás, hajózási napló, amit egy egyszerû alexandriai kereskedõ írt a Vörös-tengertõl Indiáig vezetõ hajóútról. Keletkezési ideje vitatott, a legvalószínûbb az i.sz. 40-70 közötti idõszak. A Periplus írója görög nyelvet beszélõ egyiptomi lakos volt, tapasztalt kereskedõ, aki maga is részt vett a vöröstengeri áruforgalomban, munkája így pontos információkkal szolgál az indiai, arábiai és afrikai utazásokat illetõen. Korábban az volt az állásfoglalás, hogy szerzõje a leírt utat nem járta be, hanem csupán mások beszámolóit gyûjtötte egybe. Ma már azonban nincs okunk kételkedni a szerzõ állításában.

A visszaúthoz, az indiai Muziristól Alexandriáig tartó szállítási útvonalhoz értékes adatokat nyújt egy 1980-ban, Alexandriában elõkerült papirusz. Az i.sz..1-2.századokban Rómából Indiába az út Egyiptomon és a Vörös-tengeren keresztül vezetett. A tengeri útvonal elõnyben részesítéséhez a korabeli politikaihelyzet is hozzájárult, mivel a rómaiak ilyen módon tudták a szárazföld iútvonalakat ellenõrzésük alatt tartó Parthus Birodalmat kikerülni. Itáliából Egyiptomot mindig tengeri úton közelítették meg, legalábbis eddig nem kerültelõ olyan irat, ami azt bizonyítaná, hogy egy korabeli http://hajomakett.hu

Támogató: Joomla!

Generálás: 22 September, 2016, 13:06


utazó vagy kereskedõ eztaz utat szárazföldön tette volna meg. A kereskedelmi hajók Ostiából vagy Puteoliból indultak. Ostia a Tiberis partján, Rómától 20 kilométerre fekszik, fejlõdését azonban homokzátonyok gátolták. Puteoli (ma Pozzuoli) Rómától 150 kilométerre délre található, öble azonban kedvezõbb, mélyebb járatú hajók is befuthattak. A források alapján valószínûsíthetõ, hogy a 2. századig Puteoli meghatározó szerepet játszott a római élelmiszer és keleti luxusárukereskedelemben.

A Puteoli és Alexandria közötti távolság 1000 tengeri mérföld, ez 1852 kilométernek felel meg. A széljárás, az évszak és az áru mennyisége nagymértékben befolyásolta az utazás idõtartamát és biztonságát, így a szállított termékek árát is. A széljárás nagyon meghatározó volt. A hajók Rómától körülbelül 20-25 nap alatt érték el Alexandriát, a visszaút azonban a széllel szemben jóval tovább, akár 53-73 napig is tarthatott. Alexandriában a Rómából érkezett árut kisebb folyami hajókra rakták át, a vízi szállítás a Níluson ugyanis olcsóbb volt a szárazföldinél. Alexandria tengeri kikötõjét csatorna kötötte össze a belsõ kikötõvel. A hajók a folyami rendõrség által felügyelt Níluson Plinius szerint 12 nap alatt értek Koptosba.

Itt szállító vállalatok vették át az árut, és tevén vagy szamáron vitték tovább a Keleti-sivatagon át az egyik vöröstengeri kikötõvárosba. Myos Hormos 5-6 napi járóföldre fekszik Koptostól, ez a kikötõ található a legközelebb a Nílushoz. A legdélebbi kikötõ Bereniké ugyan 412 kilométerre van Koptostól, a hatalmastengerjáró hajók befogadására alkalmas öble miatt Plinius korában mégis ez volta legkedveltebb kikötõ. Plinius szerint a Koptos – Bereniké közötti távolságot a karavánok 12 nap alatt teszik meg, mert a hõség miatt csak éjszaka lehet haladni. Útközben a vízellátást és a szállást vízfelvevõ helyek (hydreumata) és szállások (mansiones) biztosították. Az útvonal katonai biztosítását kis ellenõrzõ pontok felállításával oldották meg.

A hajók a vörös-tengeri kikötõket júliusban hagyták el, és hátszéllel Afrika legkeletebbre fekvõ pontjához, a Guardafuihegyfokhoz hajóztak. Egy ókori hajós ebessége 4-6 csomó volt, így egy nap alatt körülbelül 50 tengeri mérföldet tudtak megtenni. Indiába a délnyugati monszun segítségével jutottak el. Az Indiai-óceánon rendszeresen fújó monszunszeleket az i.e. 1. században Hippalos hajóskapitány fedezte fel a nyugati világ hajósai számára. A délnyugati monszun heves, viharos idõszakot jelent, a szél sebessége akár a 100 km/órát is eléri, ezért erõs hajókra volt szükség, amit csak igen gazdag kereskedõk tudtak beszerezni. Berenikébõl Canéba 30 nap alatt, Canéból Muzirisba 40 nap alatt lehetett eljutni. Muziris mellett kedvelt indiai kikötõk voltak még Barbarikon, Barygaza és Nelkynda is. Az egészút Rómából Indiába 114 napig tarthatott átrakodás nélkül. Indiából az északkeleti monszun segítségével, december és január között indultak vissza a hajók Egyiptomba, ami nyugodt, csendes idõszak. A Róma és India közötti útoda-vissza tehát körülbelül egy évig tartott az átrakodási idõt nem számolva.

Az Indiától Alexandriába vezetõ kereskedelmi útról egy 1980-ban elõkerült, és 5 évvel késõbb Bécsben publikált és ott kiállított papirusz tájékoztat. A szöveg nem tartalmaz dátumot, de valószínûsíthetõ, hogy a 2. század közepe körül keletkezett. A papiruszlap mindkét oldalán fekete tintával készített írás található. Az elülsõ oldalon egy hajó kölcsönbérleti szerzõdése áll, amelyet az indiai Muziris városban fogalmaztak meg. A szöveg tanúsága szerint a kölcsönszerzõdésrõl igen magas ismeretekkel rendelkeztek. A papirusz tartalmazza a pontos szállítási útvonalat Indiától egy vörös-tengeri kikötõvárosig, onnan a sivatagon keresztül Koptosig, majd Koptostól Alexandriáig. A végcél valószínûleg Róma volt. A papirusz másik oldalán a szállított áruk listája olvasható. A papirusz bizonyítja, hogy a távolsági kereskedelem szervezése milyen hihetetlenül nagy feladatot jelentett, és habár már a római császárkor elõtt is létezett kereskedelmi kapcsolat az ókori Mediterraneum és India között, a rendszeres és nagy volumenû kereskedelem csak a rómaiak ideje alatt valósulhatott meg. A régészeti adatok és történelmi feljegyzések alapján végzett becslések szerint Berenikébõl évente mintegy 120 hajó indult el Indiába, illetve érkezett meg onnan. A rakományuk átlagban 200-300 tonna lehetett. A korabeli viszonyok szerint ez az áruforgalom valóban világméretûnek számított.

Detaláltak bizonyítékot a másik oldalon, Indiában is. Napjainkban egy õsi kikötõ maradványait tárták fel Kerala szövetségi államban, a Perijár-folyó torkolatában. A Pattanam városában folyó ásatások során 2000 éves tégla alapozású rakodópartot tártak fel, fa kikötõbakokat és egy hat méter hosszúságú, fából épült kenu maradványait találták meg. A leletek között számtalan cserépedény maradványait fedezték fel - akadnak római amforák töredékei, amelyekben bor érkezett Dél-Itáliából, de találtak egyiptomi és mezopotámiai eredetû cserépedényeket. Az indiai régészek feltételezése szerint Muzirisz kikötõjét találhatták meg. A Bhuvanesvari Fizikai Kutatóintézet tudósai végezték a leletek kormeghatározását, vizsgálataik szerint a rakodópark faanyaga kétezer éves, az i.e. 1. és az i. sz. 1. évszázad közötti periódusból származik. A kutatók szerint a hajók Egyiptomból, a Vörös-tengerrõl indultak, s körülbelül 70 napjuk telt, míg elérték Muzirisz kikötõjét. A Mezopotámiából származó edények, a római kori leletek alatti rétegbõl származnak. http://hajomakett.hu

Támogató: Joomla!



Ez arra utal, hogy az adott térségekkel a kereskedelem korábbi volt, mint a Római Birodalommal. A feltárások tanúsága szerint a térségben i. e. 1000 körül telepedtek meg, s a terület az i.sz. 10. századig lakott volt.

Árucikkek Indiából Rómába

A római szerzõk India különleges kincsei közül a drágaköveket, igazgyöngyöket, elefántcsontot, ébenfát és a drága kenõcsöket emlegetik a leggyakrabban. Már Plinius is a drágakövekben leggazdagabb földrésznek nevezi Indiát. A féldrágakövek közül nagyon népszerû volt a lapis lazuli, a karneol, az achát és az ónix, ezeket gyöngyök formájában egész DélkeletÁzsiában kedvelték. Az ókori drágakövek pontos áráról keveset tudunk, de a nemesfémekkel azonos értékûek lehettek Indiában. Igazgyöngyöket tartalmazó kagylókat nagy mennyiségben Taprobané (az ókori Srí Lanka) körül halásztak, az igazgyöngy a sziget egyik legjelentõsebb kiviteli cikke volt. Az indiai állatok közül a szép tollazatú, színes madarak, fõleg pávák és papagájok az elõkelõk otthonaiba kerültek, míg tigrist és oroszlánt az amfiteátrumokba szállítottak. Az állati eredetû termékek közül az elefántcsont mellett a teknõcpáncél is igen kedvelt volt. Bár a római szerzõk csak a keleti luxuscikkeket emlegetik (és ostorozzák azok vásárlóit), valójában a mindennapi életben is felhasználásra kerültek az Indiából szállított termékek. Nagy mennyiségben érkezett Rómába például a bors. A változatos keleti fûszereket (fahéj, gyömbér, szegfûszeg, nárdus, costus, kardamom) nemcsak fõzéshez, hanem gyógyításra, tartósításhoz, kenõcsök és parfümök készítéséhez is felhasználták Rómában. A nárdus az egyik legkedveltebb indiai aromás növény, gyökerébõl és leveleibõl illatos olajat készítettek, ami még a fahéjnál is megbecsültebb volt. „A legszerényebb számítások szerint India, Kína és Arábia 100 millió sestertiust visz el a birodalmunktól minden évben" – sóhajtott fel az i.sz.. 1. század derekán az idõsebb Plinius.

Árucikkek Rómából Indiába

Az irodalmi források állítása szerint a rómaiak az indiai termékekért kezdetben fõleg arany- és ezüstpénzekkel fizettek. A régészeti leletek megerõsítik, hogy Indiában nagy igény volt a jó minõségû nemesfémre: több ezer római érme került elõ India déli királyságainak területén és a Gangesz folyó mentén.

Az Indiában végzett ásatások során nagy mennyiségben kerülnek elõ Mediterráneumból származó amfora-töredékek. Ezekben elsõsorban bort szállítottak, méghozzá fõleg kitûnõ minõségû campaniai fajtát. A szállítási út hossza és bonyolultsága miatt a borára olyan magasra emelkedhetett, hogy csak nagyon gazdag vevõk tudták megvásárolni. Egyes amforákban olívaolajat és garumot (sózott halmártást) is vittek Indiába, valószínûleg nemcsak a helyi elõkelõk, hanem az Indiában letelepedett római kereskedõk számára is, akik így biztosították maguknak a Birodalomban megszokott ízeket. Az említettPeriplus Maris Erythraei kereskedõ szerzõje leírja, hogy a pénzérme és aminõségi borok mellett milyen nyugati árut érdemes még eladásra kínálni az indiai fejedelmeknek: értékes üveg- és ezüst edényeket, fegyvereket, rezet, ónt, ruhanemûket, bronztárgyakat, balzsamokat, muzsikus rabszolgákat és szépleányokat a háremekbe.

Ezaz élénk kereskedelmi kapcsolat az i.sz. 3. században hanyatlásnak indult. A Római Birodalom kibontakozó válsága a fizetõképes keresletet egyre csökkentette, ami aztán a kereskedelem visszaeséséhez, és vele együtt a hajózás elhalásához vezetetett. A Vörös tengeri kikötõvárosok, köztük a legforgalmasabb, Berenike is lassan elnéptelenedett, jelentõsége megszûnt, de a 6-ik század végéig még lakott település maradt.

Ami minket igazán érdekelne, hogy milyenek voltak azok a hajók, amikkel a rómaik az Indiai óceánt meghódították, és két évszázadon keresztül folyamatosan hajózták. Erre a korabeli írások nem sok választ adnak. A történetírók számára atiremiszek, biremszek, liburnák voltak a fontosak, amikkel a csatákat vívták. Szerencsére azonban a római polgárok, akiknek ezek a hajók tetemes hasznot és ajómódot hozták, ha máshol nem, a sírköveiken megörökítették õket.

http://hajomakett.hu

Támogató: Joomla!



Ezekrõl a hajókról elegendõ ábrázolásmaradt fenn, mint például az i.sz. 200 körül készült un. Torlónia-relif . Ezekés a régészeti leletek alapján , a római hajó nagy biztonsággal rekonstruálható, amint azt a fent látható tervrajz is igazolja.

A római hajóépítési technika nagyon erõs hajókat tudott létrehozni. A hajókat ekkoriban kívülrõl befelé építették. Ez úgy zajlott, hogy a palánkok élébe lyukakat véstek, amibe egy fa éket vertek, és a következõ palákba vésett lyukkal mintegy össze tiplizték. Aztán a hajótest alakjának megfelelõ bordákat behelyezték és ehhez a palánkokat bronz, vagy vas szögekkel rögzítették. Ilyen masszív hajótesttel még a 19-dik században épült fa hajók sem rendelkeztek. A jó faanyagból építetett hajók életkora, nem véletlenül, meghaladta akár a 100 évet is. Az ilyen hajók bizonyára jól megállták a helyüket az Indiai óceánon.

A korabeli írásokból más is kiderül: leszámítva a helyi kalózkodásokat, a térségben nem volt olyan hatalom, ami a hajózást akadályozni tudta volna. Hadiflottára tehát nem volt szükség. A hajózást a monszun eleve meghatározta, ezért bizonyára konvojba tömörülve egyszerre indultak, így a kereskedelmi hajók fedélzetén alkalmazott néhány fegyveres katona elegendõ védelmet jelentett. Kérdés viszont, hogy ezeket a hajókat hol építették meg és honnan szerezték be a szükséges faanyagot? A Vörös-tenger, az Arab-félsziget, a kelet-afrikai partok száraz vidékén sehol nem terem hajóépítésre alkalmas fa. Ez csak két helyen, a Libanoni hegységben és Indiában volt megtalálható. A faanyagot tehát importálni kellet. A város és a kikötõ területén, cédrus, teak, szantál stb. faanyag maradványok kerültek elõ, ami arra utal, hogy a fa is meglehetõsen fontos kereskedelmi cikk volt a térségben és a hajókat is valószínû helyben építették meg.

A Római Birodalom megszûnése után az Indiai óceán kereskedelmi hajózását az arabok élesztették újjá, ami egyes felfogások szerint már az i.sz. 4-ik században megtörtént. Ám ez nagyon kétséges. Valószínûbb inkább az i.sz. 7-ik század, amikor az iszlámra alapozva egy új birodalom jött létre. Ezáltal ismét megteremtõdött a kereskedelem biztonsága, amit a korábban a Kelet Római ésPerzsa Birodalom évszázados hadakozásai teljesen szétziláltak. Ez az új kereskedelem azonban tranzit (átmenõ) kereskedelem volt. A hajók a termékeket csak a legközelebbi elosztóhelyig vitték, ott továbbadták õket, ami az árakat drasztikusan emelte. A másik sajátosság az volt, hogy az arabok India felé árut nem szállítottak, hanem nemesfémmel fizettek. Mivel Európában a nemesfém egyre inkább hiánycikk lett, a kereskedelemi hajózás a korábbi méreteit sose érte el és fõ termékét a nagy hasznot hozó, de kis súlyt képezõ fûszer kereskedelem tette ki. Azarabok történelmérõl amúgy nagyon keveset tudunk, amit tudunk azt a környezetükben élõ népek jegyezték le róluk. Ezek szerint az arabok nem szeretik a tengert. Ha lehet, inkább szárazföldön közlekednek, és ott szállítják áruikat karavánok útján. De ha nem is voltak tenger kedvelõk, rákényszerültek azért a hajózásra is, mert a vízen a teve nem tudott járni. Hogy az arabok milyen hajókat használtak az áruk szállítására, arról még annyi se tudunk, mint arómai hajókról. Római hatás az arabok hajóépítõ technikájában nem mutatható ki. Az ugyancsak avult módszernek számító varrott palánkozás például egészen a közelmúltig fennmaradt. Ezt néhányan azzal az érvvel kívánják igazolni, hogy az ilyen hajó a hullámzással szemben rugalmas és ezért végeredményben nagyon is korszerû. Az biztos, hogy rugalmas, de az állandó mozgás elkoptatja mind a faanyagot, mind a rögzítõ kötélzetet. Így a hajó állandóan szivárog és minden hosszabb hajóút után újra kellet építeni, ami az egészet nagyon költségessé tette.

Az arab hajók rekonstrukciójára számos kísérlet születetett, de ezek mind a 19-dik századbeli, a térségben meglévõ típusokból indultak ki, ami az egészet kétségessé teszi.


Támogató: Joomla!



A hajózástörténeti könyvek egyetlen korabeli rajzot mutatnak be, ez a hariri kodex ábrázolása. Ezzel csak az a baj, hogy az iromány a 13-dik századból való. Hogy az elõtte lévõ és az utána következõ 400 év hajói milyenek voltak az valószínû örökké homályban marad. De az hogy ettõl lényegesen nem tértek el, az biztos. Foglakozzunk tehát ezzel az 1200-as évekbõl fennmaradt ábrázolással. Az elkészítõje bizonyára ismerte a hajókat, mert nagyon valósághûen ábrázolja a varrott palánkozást. Az is biztos, hogy a hajó ugyancsak nyelte a vizet, mert szorgalmasan merik belõle. Ami a fedélzetén van, az feltehetõen allegorikus. A mû szerzõje egy költõ volt, aki valami emelvényen ülve olvassa szét a világnak a verseit. A torony meg talán a várost jelképezi, akit a szónok meg akar magának gyõzni. Ami gyanút kelt, az árbocozat formája. Lehet, hogy a latin vitorla nemis volt annyira jellemzõ az arab hajókra? A monszunnal való hajózás szempontjából, ami mindig hátszelet jelentett, ugyancsak feltételezhetõ. Ez megint csak megkérdõjelezi a latinvitorla eredetét, amit már a rómaik is ismertek, mint errõl az i.sz. 2-3 századból származó pireuszi sírkõrõl nyilvánvalóvá válik. Mindezekbõl világosan látszik, hogy az Indiai óceáni arab kereskedelmi hajók és a Mediterrániumi arab kereskedelmének hajói között szerves kapcsolat nem igazán létezett. A Földközi-tenger térségében kialakuló arab birodalom inkább a római-görög hagyományokat preferálta a hajózás terén ugyan úgy, mint atársadalmi berendezkedésben, az építészetben, a gazdaságban és az ókorból örökölt termelési strukturákban. Nem merítetett az Indiai óceán térségének civilizációiból, mert azokkal nem nyert volna semmit.

Marco Poló sem volt elragadtatva ezektõl a hajóktól, apjával és nagybátyjával elõször úgy gondolták, hogy a Perzsa öböltõl, ahova kínai hajókon érkeztek meg továbbra is tengeri úton haladnak hazáig, de amikor meglátták az arab daukat, inkábbl etettek róla. Vasco de Gama sem volt elragadtatva a látványuktól, silány jármûveknek titulálta õket. Nem beszélve az1509-es Diui ütközetrõl, ahol a 18 hajóból álló portugál flotta közel 100 hajóból álló arab flottát semmisített meg. Az arab hajók általunk közismert formái a 17-ik században az európai hajók hatására alakultak ki, és nem fordítva, mint egyesek állítják.

A Vörös tengeri hajózás és vele Berenike kikötõje annak ellenére, hogy Egyiptom is az Arab Birodalom része lett soha nem éledt újjá. Az arabok Indiából csak Adenig hajóztak, onnan az árukat az arábiai oldalon húzódó karavánúton szállították Egyiptomba. Ebben fõ része volt a Mekkai kereskedõknek, akik közül Mohamed is származott. A város fõ bevétele ezeknek a kereskedõ karavánoknak a megvámolásából származott. Mohamed révén ez a privilégiumuk még hosszú idõkre megmaradt. Így mindent elkövettek azért, a kalózkodástól sem riadva vissza, hogy a Vörös tengeren a kereskedelmi hajózás ne éledjen újra. Volt egy másik Indiai út is, ami a Perzsa öbölben, aztán a Tigris folyón végig Anatóliába vezetett, de ennek az Indiai óceáni hajózás szempontjából alig volt jelentõsége.

Huszár László

Irodalom: Székely Melinda : Kereskedelem Róma és Indiaközött (2008, Szeged)

Marjai-Pataki: A hajó története, Corvina

Mult-kor.hu

www.archbase.com/berenike/english1.html

Walter Kramer: Új látóhatárok.


Támogató: Joomla!


Egy kikötõváros a Vörös tenger partján

Recommend Documents