301
TEMETÉS
UTÁN. Irta: Jékely
N
Zoltán.
HARANGZÚGÁSRA ébredt egy késő délután Tenger Iván, a n n a k a kalandos n a p n a k délutánján, melyen lovaglás közben heves f e j f á j á s fogta el a kőrösfői úton, s nem hitte volna, hogy épségben hazatalál. — Most indul a vén Simonné koporsója — gondolta, s próbából megrázta f e j é t : v a j j o n fáj-e még? Alig nyilallott valamicskét. Szerencsésen k i a l u d t a a migrénes r o h a m o t . Borzalmas lehet ennek az elevenen elrothadt asszonynak temetése. Mindenki t u d j a , miért b ű n h ő d ö t t m á r i t t e földön ilyen keservesen — állítólag ezelőttt vagy húsz esztendővel, mostani férjével, aki akkor még szeretője volt, megmérgezte első urát, Biró J á n o s Gazsit — s most arra gondolnak az emberek, hogy azóta m á r túlvilági bírái előtt áll reszkető térddel a szerencsétlen fehérnép, kezét tördeli, h a j á t tépi s úgy esedezik b ű n b o c s á n a t é r t . . . K i n y i t o t t a a s z e m é t : a szobában m á r alkonyodó homály volt. Lehetséges volna, hogy csak most induljon a menet — kérdezte magáb a n s k i h a j o l t az ablakon a harangzengéses k e r t felé, melyet csak rozoga, százesztendős, zsindelytetős deszkakerítés v á l a s z t o t t el a cinteremtől. Döngő csizmával j ö t t e k lefelé az emberek a t e m e t ő n e k a papilak mögött vezető köves ú t j á n . T e h á t m á r eltemették az öregasszonyt s a harangzúgás a kimenőknek szól, nem a bejövőknek. Szorongva nézett körül homályos s z o b á j á b a n s gyorsan felkapta k a b á t j á t . Öt percet sem m e r t volna t o v á b b b e n n m a r a d n i . A b b a n a pillanatban, amikor a t e m e t ő ú t j á r a nyíló k e r t k a p u h o z érkezett, m e g l á t j a A n n á t , a m i n t egyesegyedül jön lefelé a köves, kanyargós ösvényen. Csak fenn a sírnál volt még egy-két öregasszony, különben lélek se l á t h a t j a találkozásukat. — J ó e s t é t Anna, — köszönt neki Iván s elébe állott. A n n á n csipőjénél szinte szögletesen kiugró, onnan lefelé egyenesen hulló sötétkék szoknya volt, kék-piros díszítésű kozsokjából p a t y o latfehér, kék vállú ingujj n ő t t ki s bokában-ráncos fekete csizma a lábán. R i a d t a n állott meg az alacsony, f a r a g o t t oszlopú, kistornyos, zsinedelyfedelű t e m e t ő - k a p u keretében egy pillanatra. — J ó e s t é t — köszönt s indult is t o v á b b . S á p a d t arcára rá volt írva, hogy nagyon fél a találkozástól. Iván dobogó szívvel állott egyhelyben s kicsit k i t á r t a k a r j á t . A szenvedéssel tele nap u t á n , a migrénes állapot u t á n i életvágyban azt hitte, m i n d j á r t megöleli s összevissza csókolja A n n á t , i t t a t e m e t ő kapujában. AGY
302 Anna azonban kitért, egészen a kőkerítés mellé húzódott, úgy s u h a n t lefelé a boglárkás gyepen. Iván pedig — m e r t erőszakoskodni és ügyetlenkedni nem a k a r t — csak ennyit s u t t o g o t t u t á n a : — Ma éjszaka, tizenegy órára, v á r o m — s f e l m u t a t o t t a pavillonra. A leány szemesarkából l á t h a t t a m o z d u l a t á t . L e s ü t ö t t fővel sietett t o v á b b s Iván mindaddig b á m u l t u t á n a öregláda-szagú r u h á j á t szimatolva, míg el nem t ű n t a papilak mögött a k a n y a r o d ó b a n . Aztán a szérűskerten á t b e m e n t a házba. * *
*
— Biza szomorú egy t e m e t é s volt e, — szólt a p a p vacsora u t á n , a m i n t o t t ültek h á r m a n a v e r a n d a régi p e t r ó l e u m l á m p á j a a l a t t . — K á r , hogy nem voltál ott, nagy élmény lett volna ! De veszteséged pótlása céljából elmondok én most neked egy olyan históriát, hogy égnek fog állani tőle a h a j a d ! N a g y n é n j e ijedten jelzett szemével s rázta fejét tiltakozóan, de Iván észrevette s így s z ó l t : — Ne féljen semmit, Zsuzska néni! — kiállottam én —, tizenötéves k o r o m b a n olyan félelmeket éltem át itten, hogy talán a pokol rémségei ellen is be vagyok biztosítva. — Ugyan, ugyan — m o n d t a ércesen dörmögve, szép h a n g j á r a szerfelett hiú p a p s lenézően végigmérte feleségét. — Nem gondolod, hogy egy húszesztendős fiatalember k o m o l y a b b a n megsinylené a F e h é r e m b e r - h i s t ó r i á t ! Akinek a lelkiismerete tiszta, az n y u g o d t a n aluszik. Integer vitae scelerisque purus . . . t u d o d , úgy-e, t a v a l y e l ő t t t a n u l t a d ! Egyszóval úgy t ö r t é n t . . . É p p e n el a k a r t a kezdeni, amikor b e j ö t t Rebeka, hogy leszedje az asztalt. A p a p elhallgatott. Felkeltek s b e m e n t e k az ebédlőbe, ahol kicsi lángra eresztve égett már a lámpa. Körülülték a nagy asztalt. Zsuska néni kötését v e t t e elő, Géza bácsi k o m ó t o s a n cigarettát sodort s unokaöccsét is megkínálta. A nagy csendben s á p a d t a n , szinte suttogást is hallatva néztek egymásra a falak régi fényképei, a h a l o t t nagybácsik, nagyszülők. Igy szokott i t t ülni máskor is ez a két ember — gondolta Iván. Amikor m á r rég aluszik a falu, tavasszal, nyáron, ősszel, téli éjszakákon így h a j o l n a k a fekete asztallap fölé s a r c u k a t kezükbe t e m e t i k . Zsuzska néninek ceruza v a n a kezében, előtte rajzlap, amelyen egyszerre csak különös virágok alakulnak, — t a l á n a mennyország rétjein nyílnak olyanok — s különös szavak, m o n d a t o k , versek formálódnak ki r a j t a . Amikor Pestről leutazott, szülei lelkére k ö t ö t t é k , nehogy a szellemidézésekben részt vegyen s ő nem is próbálkozott eleddig. Most azonban nagyon elfogta a kíváncsiság. — Ideje volna már, hogy kipróbáljuk, milyen médium vagyok ! — m o n d t a . De n a g y b á t y j a csak legyintett s így s z ó l t :
303 — Idézek én neked m i n d j á r t olyan szellemet, hogy jobb se kell. Ide figyelj h á t . K o m ó t o s a n , suttogva-dörmögve, fontosan h u n y o r g a t v a , alapos régivilági t u d o m á n y o s és teológiai gesztusokkal m o n d t a el a galgai kísértetjárás történetét. — T ö r t é n t ezelőtt négy esztendővel, 1924 telén, vagy tíz évre rá, hogy gyanus s máig tisztázatlan körülmények között meghalt a Simonné első ura, Biró J á n o s Gazsi — m o n d o m az t ö r t é n t , hogy Simon Ferenc ballag hazafelé éjfél körül a kocsmából s h á t , amikor a házuk elé érkezik, l á t j a , hogy egy másfél ember magasságú alak jön egyenesen feléje a h a v a s úton. A koromsötét éjszakában mind nőtt, n ő t t előtte a h a t a l m a s fehérkísértet. A k u t y á k köröskörül vonítani kezdenek, a szél süvölt s h a v a t szór arcába, szemébe. Az iszonyattól földbegyökerezik a lába, moccanni se t u d , pedig az alak mind jő közelébb, közelébb. S egyszercsak megáll mellette s ó h a j t v a , hörögve. Cafatos, hosszú k a r j á t m á r - m á r n y u j t j a t o r k a felé, hogy megfojtsa s a fején lógó r o n g y o k a t csontkezével szétválasztja. Olyan szag árad belőle, m i n t amilyent a Galgayak k r i p t á j á b a n érzett, amikor r e s t a u r á l t á k a templomot. S akkor Simon Ferenc utolsó erejét összeszedte s a k k o r á t ordított rémületében, hogy nemcsak a háznép szaladt ki, h a n e m még a szomszédok is. A kísértet torkonfogta jéghideg kezével. S o t t t a l á l t á k meg Simont a hóba rogyva, alig m a r a d t benne fikarcnyi élet. Egész éjjel félrebeszélt s a hideg úgy rázta, hogy még az ágy is nyekergett a l a t t a s nem lehetett józan szavát venni reggelig. Alig ü t ö t t e el a nyolcat a toronyóra, h i v a t n a k , m o n d v á n , hogy Simon Ferenc szeretne velem sürgősen beszélni. Különös volt a dolog, mert azóta, amióta a fia sörösüveggel fej b e ü t ö t t , nem volt Simonékkal közvetlen találkozásom. Megindultam h á t a félméteres hóban, b e m e n t e m Simonékhoz s mindenkit k i k ü l d t e m a szobából. Megfogtam lucskos, nedves kezét s a z t m o n d t a m n e k i : Na, mi n y o m j a a lelkedet, f i a m ? A töredelmeseknek nemcsak én bocsátok meg, de megbocsát az Úr is. Beszélj h á t , f i a m . — Tiszteletes úr, én k e v e r t e m mérget Biró J á n o s italába. — m o n d t a síri hangon a szerencsétlen. — De nincs is azóta egy n y u g o d t pillanatom. S a feleségemnek sincs, m e r t ő b u j t a t o t t fel szerencsétlen tyúkeszivel. J á r j o n közbe b ű n b o c s á n a t é r t a Mindenhatónál s ne jelentsen fel b e n n ü n k e t , drága tiszteletes úr ! El kellett m o n d j a m már, m e r t ha nem m o n d t a m volna el, Biró Gáspár lelke megint elém állott volna az úton, hogy megfojtson . . . — Mi, hogy Biró szelleme meg a k a r t f o j t a n i ? — kérdeztem s erre a z t á n elmondta éjszakai k a l a n d j á t , úgy ahogy én e l m o n d t a m az imént. Megfogtam a kezét, igyekeztem megnyugtatni, lelkére beszélni, felolvastam neki a Bibliából, a z t á n h a z a j ö t t e m . Akkor m á r tíz perce v á r t r á m Biró Sándor, az öreg Gáspár fia . . .
304 Beviszem a s á p a d t , kidülledt szemű fiatal g a z d á t az irodámba. — H á t mi b a j van, — kérdezem s nem t u d o m elgondolni, mi lelhette ezt a nagy, erős, egészséges embert, aki úgy reszketett, m i n t a kocsonya. H a hiszed, ha nem, u g y a n a z t m o n d t a el hajszál különbséggel ugyanazt, a m i t Simontól h a l l o t t a m alig tíz perccel a z e l ő t t ! Éjfél előtt pár perccel elindul a Blander-kocsmából, csakhogy ne kelljen a történetesen o t t iddogáló m o s t o h a a p j á v a l e g y ü t t mennie, akiről t u d j a , hogy rendszerint éjfélkor szokott felkelni az á t k o z o t t kecskelábú asztaltól. Alig lép azonban huszonötöt, hallja, nyikordul máris a k o c s m a a j t ó s az öreg kitotyog r a j t a s megindul a falu másik vége felé. Ő is megy, mendegél hazafelé. H á t amikor a t e m e t ő régi k a p u j á val egyvonalba ér, melyet csak a legöregebbek idejében használtak, l á t j a , hogy egy h a t a l m a s fehér alak jön, jön lefelé az úton, egyenesen feléje. Gyorsan jön, sivítva, hogy t á n a lába sem éri a h a v a t , s m i n t h a a szél egyenesen a temetőből hozná. S elsuhan mellette nagy sóhajtozással, jajveszékeléssel. É p p e n h o g y l á t h a t t a az a r c á t : nem volt más, m i n t meggyilkolt édesapja, Biró Gáspár. Ez o t t t ö r t é n t pár méterre h á z u k k a p u j á t ó l , melyet m á r ő maga é p í t t e t e t t , amikor megházasodott. A p j a lelkétől úgy megijedt — rettenetes lila volt az á b r á z a t a s szeme nem volt szegénynek, csak a k o p o n y á j á b ó l világított valami mécses — m o n d o m , úgy megrettent, hogy nagyhirtelen á t v e t e t t e m a g á t a magas kerítésen s még máig se t u d n á megmondani, hogy került be az ágyba, ahol aztán reggelig r a k o s g a t t á k fejére a h a v a t , míg m e g j ö t t végre a szava. Bizony f i ú k á m , ez t ö r t é n t az Úr 1934 esztendejében. — S hogy próbálja magyarázni mindezt, Géza bácsi? — kérdezte I v á n egészen visszagyermekesedett hangon. Több dolgok v a n n a k földön és egen? . . . — Biza, v a n n a k dolgok, melyekkel mit sem t u d kezdeni a t u d o m á n y a surrogó-burrogó repülőgépek korában. Az embernek megáll az esze. De gondold csak el, milyen nehéz volt az én helyzetem, aki azért v a g y o k itten, hogy az évezredes b a b o n á k a t s a k ö r m ö n f o n t paraszti b u t a s á g o t oszlassam. Mit volt mit t e n n e m ? Úgy kellett cselekedjem, hogy a kecske is jóllakjék s a káposzta is m e g m a r a d j o n . T e h á t f o g t a m m a g a m s a b b a n a csonttörő hidegben — akkor reggel m é r t ü n k éppeg 26 fokot — k i z a r á n d o k o l t a m a k á n t o r r a l öreg Biró Gáspár sírjához s i m á d k o z t a m felette, hogy aludjék ezentúl békességgel. Az egyházfi pedig m a j d másfél óra hosszat kellett húzza a harangot, hogy a keze is m a j d n e m a kötélhez f a g y o t t szegény fejének. A legközelebbi v a s á r n a p pedig a híveket igyekeztem m e g n y u g t a t n i , m e r t a k í s é r t e t j á r á s híre h a m a r s z é t f u t o t t a faluban s úgy féltek az emberek, hogy nyolc óra u t á n senki sem b ú j t ki rosszul szellőztetett odujából s aki egyszer b e t e t t e a l á b á t a kocsmába, pitymallattig ki sem m e r t szagolni o n n é t !
305 — De most, ezzel a temetéssel, t a l á n vége v a n az utolsó felvonásn a k — m o n d t a Iván. A másvilágon egymásnak eshetnek a volt házast á r s a k s elintézhetik egymásközt az ügyet, s nem kell ezentúl földieket s egyházi diplomáciát belekeverjenek a perbe. — B á r csak igazad volna — s ó h a j t o t t a pap. De én attól t a r tok, hogy amíg Simon Ferenc életben van, addig a falu szája se áll be s szörnyű vezeklés évei v á r n a k még erre a bűnös lélekre. A fiával pedig, Simon Mihállyal, még t ö b b b a j u n k lesz. Az az, t u d o d , aki 1924-ben sörösüveggel f e j b e ü t ö t t engem. A r o m á n o k úszították r e á m s bátorságot is ők i t a t t a k vele. Iván jól emlékezett az esetre. Első galgai nyaralása u t á n t ö r t é n t , alig egy-két hónappal s a családban Kolozsvárt nagy rémületet k e l t e t t . Attól t a r t o t t a k , hogy az igazságaihoz és az ó t e s t a m e n t o m törvényeihez igen mereven ragaszkodó p a p o t — aki méghozzá ügyes törvényes eljárással t ö b b területet m e n t e t t meg egyházának románkézre jutástól, mint ahogy az ellenfél remélte volna — elteszik láb alól a v a d falusiak. De nemsokára megenyhült a h a n g u l a t iránta s attól a naptól kezdve, melyen kiszivárgott, hogy a csendőröktől nem k í v á n t a Simon Mihály megbüntetését — az egész falu a merénylő ellen fordult. Nem is volt a n n a k t ö b b m a r a d á s a Galgón : szedte s á t o r f á j á t s b e m e n t Kolozsvárra kocsisnak. Csendben üldögéltek a nagy asztal körül. Csak a p a p n é hosszú fakötőtűi k o c c a n t a k egymáshoz ütemesen. Szinte szemlátomást n ő t t keze a l a t t a kis piros b u j k a , melyet Rebeka l e á n y k á j á n a k , a kicsi Ágnesnek készített ötödik születésnapjára. I v á n n a k m á r a pavillonba való magános felvonulás borzalmain j á r t az esze. Milyen iszonyú is lesz a t e m e t ő csendjét a régesrégi, t a l á n földből k i n ő t t f a k a p u k nyikorgásával, csapódásával megzavarni, ha m a j d a szérűskerten átmegy, megy, m i n t h a maga is kísértet volna, a külsőkert felé, a sötét, tornyos faház felé. V a j j o n kiket fog h á b o r g a t n i a t o r o n y s z o b á b a n ? Az ablak nyitva m a r a d t . Ki t u d j a , kiknek esett jól oda berepülni s megpihenni a gerendák rekeszeiben, a régi győrikancsók öbliben? S aztán várni, várni 11 óráig, míg el nem dől, hogy felmerészkedik-e hozzá a leány. B á r szólna legalább most a rádió ! De az elemek holtan kuporognak l á d á j u k b a n , m i n t h a nagy utazásra csomagolta volna be őket valaki s a nagy tölcsér-hangszóró is hallgat — vagy mélyen búg, m i n t r o p p a n t tengeri csiga. A falak rámáiból pedig egyre sárgább arccal néznek r á j u k a h a l o t t a k . Középen h a t a l m a s , manzardos strucctollas k a l a p b a n áll n a g y a n y j a a katonás, keménykezű kolozsvári asszony, aki egyszer, kisgyermekkorában tengersok koponyáról és csontvázról mesélt neki, azokról, melyeket a kolozsvári régi református t e m p l o m kőpadlója alól szedegettek ki 1870 t á j á n , amikor restaurálták a régi épületet. L á t o t t egy szigonnyal bevert — így m o n d t a — kereklikú k o p o n y á t s egy lábszárcsontot, melyet valami régesrégi boszorkánymester oldalról s nem a törés helyén f o r r a s z t o t t Napkelet
22
306 össze. Már tíz éve h a l o t t a szigorú, becsületes m a g y a r asszony ! Halála előtt két nappal, amikor karácsonyi vakációra E n y e d r e indult, ágyához h i v a t t a , m i n t legidősebb u n o k á j á t , j o b b a r c á t megcsókolta hideg, beh o r p a d t szájával búcsúzásul. S így s z ó l t : — Isten legyen veled, te gyermek, az életben m á r nem látlak t ö b b e t tégedet. F á j d a l m a s a n l e h ú n y t a a szemét s v i s s z a h a n y a t l o t t a p á r n á r a szegény. Most biztosan i t t ül k ö z ö t t ü n k ragaszkodó lelke s csak arra v á r , hogy spiritiszta leánya hívja, szólongassa . . . S kétoldalán k é t feketekeretes kép, a h a l o t t nagybácsik ; s a l a t t a a nagybajuszú, hosszúnyakú, magasgalléros n a g y t a t a . Mennyien v a n nak, akik részt k é r h e t n e k é l e t ü k b ő l ! H á t csoda volna, ha m i n d e n t elkövetnének avégett, hogy megakadályozzák végleges kiküszöböltetésük e t i t t a földön? Csuda volna, ha a megmérgezett nagy jajveszékeléssel visszajönne bosszúért? Csuda volna-e, ha az, aki nagyon szerette menyasszony k o r á b a n hímzett asztalterítőjét, visszajönne, hogy kedves h o l m i j á t megsimogassa s miközben keze r a j t a motoz, az asztal h a l k a t k o p p a n s a terítő egyik csücske lengeni kezd, pedig a j t ó , ablak be v a n csukva s p a r á n y i szél sem jöhet be a szobába? Csuda-e, ha azok, akik valaha kör-körös, szivárványos fénye a l a t t vacsoráztak, idesereglenek a nagy a r a n y o z o t t petróleumlámpa alá, m i n t az éjjeli lepkék? S a papné, m i n t h a csak unokaöccse gondolatait f o l y t a t n á , nagyot s ó h a j t o t t : — V a j j o n m i t csinál most az én lelkem, drága jó a n y á m ?
PÉLDA
EGY
FÁRÓL.
Nézzed, hugom, e szilvafát. Vékonyka törzs és három ág. S mégis, mit eddig ő adott, nem kért utána kamatot. Jó szívvel adja, mint anyánk, ki teste hőjét ontja ránk. S hogy gyengül bár a korral ő, a jóság benne egyre nő.
S márciusban bimbós ága, virágot szór a ruhánkra. S ha a nyárnak gyűl a hője, lombja arcunk napernyője. S kacskaringós árnyék ere ráhullik a kerevetre, s éert gyümölcsét szakasztónkba, vagy a zsenge gyepre szórja.
Áll, mint a szent a gyep fölött.
S oly keccsel dobja, mint
Karja tárva ég-föld között. Hangya, hernyó rája mászhat, törzse olyan, mint alázat.
s bár anyácska s fácska vénül,
anyánk,
ki ránk gondol, egyre csak ránk, a szívünkben tiszta méz ül. Takáts
Gyula.
