Csaplár-Degovics Krisztián: Szerb–albán konfliktus a mai Koszovó területén (iu. 7.sz. – 1914)
(A hozzászólás 2007. április 13-án az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett a „Függetlenség és autonómia között. Koszovó: európai és magyar perspektívák” c. konferencián hangzott el.)
Korunk Balkánjának egyik folyamatos és jellegzetes konfliktusgóca Koszovó, ahol két, egymással rivalizáló nemzet néz minden tekintetben farkasszemet. A félsziget történelméhez – ahogy Kelet-Európáéhoz magához is – hozzáköthetı az a gondolat, hogy az itt élı nemzeteket gyakran irracionális, sokszor valóban nehezen érthetı érzelmi túlhevülés állítja ellenségesen szembe egymással. A napjainkban fordulóponthoz érkezı koszovói konfliktus, a 19. század vége óta, a maga jellemzı etnikai hátterével, az egyik ezen szembenállások közül. A két egymásnak feszülı oldal minden lehetséges érvet, ideológiát, történeti forrást stb. felhasznál saját nemzeti céljainak igazolására és emiatt olyan zavaros kép alakult ki a kérdéssel kapcsolatban a világ eseményeit érdeklıdve követık elıtt, amely jócskán tele van mítoszokkal és a valósághoz nem köthetı elemekkel. Az alábbi esszé arra tesz kísérletet, hogy egy történész szemével az albán–szerb egymásmellettélés történetének fontosabb problémáit, részben a két nép történetírásának tükrében-kritikájában, számba vegye, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a kérdésben egy kiegyensúlyozottabb Koszovó-kép állhasson az érdeklıdök rendelkezésére. Az elsı tisztázandó kérdés magának, Koszovónak a definiálása. Mindkét történetírás úgy ír errıl a területrıl (és ez terjedt el kritika nélkül a hazai és nemzetközi médiában is), mintha ez „a tartomány” többszáz éve létezı történeti-földrajzi egység lenne. Ezzel szemben Koszovó, ill. Kosovo Polje (azaz magyarul Rigómezı) 1875-ig csupán egy kisebb alföld földrajzi elnevezése volt, amelynek neve egy középkori szerb–oszmán csata emlékeként vált ismertté szerte Európában. Az elsı Koszovó névre hallgató közigazgatási egységet az Oszmán Birodalom szervezte meg 1875 és 1878 között, amely azonban nem egyezik meg a mai Koszovó területével, mivel a mai Közép- és Kelet-Koszovót, ill. a mai Macedónia északkeleti felét foglalta magában, Skopje (Üsküb) székvárossal; a terület a monastiri vilajetbıl önállósodott maga is vilajetté. Ez kisebb módosulásokkal változatlan maradt egészen a birodalom bukásáig. A mai Koszovó csupán az 1945 utáni Jugoszláviában nyerte el mai területi kiterjedtségét. Éppen ezért óvatosan kell fogadni azokat a szerb és albán történészi 1
érveléseket, amelyek Koszovót illetıen – legalábbis ennek területi aspektusából – egy több évszázados viszályról szólnak. A második elıre tisztázandó kérdés, hogy a szerb és az albán történelemszemlélet hogyan is látja a tartomány történelmét1. Koszovóról a mai napig nem adtak ki olyan történeti munkát, amelynek elkészítésében a szerb és az albán tudományos élet közösen vett volna részt. Mindkét történetírásban közös, hogy elsısorban a saját nemzeti történelmérıl ír: nemcsak a másik fél szerepét csökkenti, hanem olyan népek jelenlétének sem szentel figyelmet, amelyek szintén ezen a területen éltek: görögök, vlahok, szászok, latinok (raguzaiak), romák, cserkeszek stb. Mindkét fél kezében túlságosan átpolitizálódott a történetírás, éppen ezért kijelenthetı, hogy Koszovó esetében két, egymással konkurráló nemzeti historiográfia is szembenáll egymással. Az elsısorban (aktuális) politikai mondanivalót közlı-közvetítı történeti munkák (azaz nem feltétlenül minden, e terület történelmével foglalkozó szerb és albán szakmunka!) gondolatmenetét nagyrészt fel lehet főzni a következı gondolati sémára: 1. mi voltunk itt elıbb; 2. azóta mi vagyunk itt a többség; 3. Koszovó a mi szenvedéseinknek az ára. Fontos különbség azonban a két történetírás között, hogy míg szerb oldalról a mai napig nem volt, ill. nincs olyan történész, aki megtanult volna albánul, vagy megpróbálta volna megérteni az albán történeti gondolkodást vagy egyáltalán értéket keresett volna az albánságban, addig ennek fordítottjára van példa.
A középkor
A szerb (politikai) történetírás azt sugallja, hogy a mai etnikai állapotok kialakulása a mai Koszovó területén csupán az utóbbi évtizedekben következett be, erıszakos beavatkozások következtében. És éppen ebben van a szembenálló historiográfiák legfıbb vizsgált kérdése is elrejtve: hogyan is alakult a terület etnikai története? „Ki volt itt elıbb? Ki mióta van itt többségben?” (És ezekbıl következıen, „kinek van több joga ma itt élni?”) A legelterjedtebb-ismertebb szerb történeti álláspont szerint a középkori Szerbiának a szláv honfoglalás óta központi területe volt a mai Koszovó, sıt, magának a szerb kultúrának bölcsıje is itt ringott. Ez a terület volt késıbb Dušan cár (1331–1355) balkáni birodalmának központja (lásd Prizrent, mint a cári udvar székhelyét). A középkor folyamán végig szerb (szláv) többségő volt, albánok csak elvétve fordultak elı (tulajdonképpen az ı jelenlétükrıl a 1
Ehhez lásd. CLEWING, CONRAD: Mythen und Fakten zur Ethnostruktur in Kosovo – ein geschichtlicher Überblick. In: Der Kosovo-Konflikt. Ursachen-Akteure-Verlauf. Hg. CLEWING, Conrad – PESO, Edvin. München, 2000. 19–24.o. (a továbbiakban: CLEWING 2000.)
2
szerb középkorászok igyekeznek nem tudomást venni). Az államélmény azonban nemcsak a Nemanja-dinasztiához köthetı, mivel az 15. század elsı felében (egészen Novo Brdo 1455-ös elestéig) Vuk és ðurañ Branković révén (utóbbi a magyar történelembıl Brankovics Györgyként ismert) önálló szerb államalakulat is létrejött itt. Ezzel szemben az albán történeti felfogás a koszovói albánságot az ókorban itt élt és még Nagy Sándorral is harcoló illír dardán törzs leszármazottjának tartja, Koszovót pedig Dardánia örökösének (lásd. a koszovói albánok egyik gyakran használt zászlaját!). Azaz: az albánság magát autochtonnak tartja, a szerbség jelenlétét pedig csupán a szláv hódítás óta ismeri el. Mindenképpen kijelenthetı az is, hogy a koszovói albánok identitásának egyik kulcseleme a dardánoktól való származástudat; maga az albán történelemtudomány és régészet számára is kiemelt kutatási területet jelent a dardánok történetének megismerése (ehhez lásd. a koszovói albán történeti folyóirat, a Gjurmime albanologjike 1966-tól megjelenı évkönyveit).
A nem szerb és albán nemzetközi történeti szakirodalom ma annyit tart elfogadhatónak, hogy a szláv jelenlét a 7. század óta folyamatos a mai tartomány területén. Arról azonban – tudtommal – a mai napig nem született (mert nem születhetett) megállapodás a történészek között, hogy melyik történelmi pillanattól/korszaktól fogva tartható egy szláv etnikai közösség szerbnek, horvátnak, lengyelnek stb. Egyenlıre annyi ismert, hogy az elsı „szerbeket”
említı
történeti
forrás
„Bíborbanszületett
Konstantin:
A
birodalom
kormányzásáról”2 írt-győjtött munkája, amely az elsı szerb politikai alakulatokat (zsupákat) a mai Hercegovina, Szandzsák és Montenegró területére teszi (Hum/Zahumlje/Humska Zemlja, Trebinje/Travunia, Dioklea/Duklja stb.). A mő 32. fejezete megemlíti, hogy a szerbek és bolgárok közötti határváros (bolgár oldalon), a mai Nyugat-Szerbiában található „Rascia” (Raš) városa, azaz a késıbb alakult Raška (latinul: Rascia) zsupánság (az ortodox középkori szerb állam magja) névadója3. Ez alapján kijelenthetı, hogy amióta ismert írott forrás áll rendelkezésre a szerb történelemrıl, mai tudásunk szerint, Koszovó nem lehetett a szerb kultúra bölcsıje. A mai Koszovó területe tartósan az I. Bolgár Birodalom meggyengülésével, ill. Raška urának, a magyarul Nemanja Istvánként ismert nagyzsupánnak megerısödésével került a szerb állam birtokába, az 1168-ban Pantinnál (Prištinától/Prishtinától északnyugatra) lezajlott
2
De administrando imperio (DAI). A mő végleges változata 948 és 955 között készült el. BÍBORBANSZÜLETETT KONSTANTIN: A birodalom kormányzásáról. A görög szöveget kiadta és magyarra fordította: MORAVCSIK Gyula. Budapest, 1950, Közoktatásügyi Kiadó. 87–93.o. 3 Vö. a magyar „Rácország, rácok” kifejezésekkel.
3
bizánci–szerb csatát követıen. Innentıl egészen az oszmán hódításig Szerbia része lett; az 1200-as évek elsı felétıl pedig valóban idehelyezıdött át az állam súlypontja is, mivel szemben az elsı ismert szerb etnikai területekkel, itt jelentıs erıdített (bizánci) városok voltak, amelyek 1217 óta királyi székhelyként is funkcionálhattak. A kérdés etnikai oldalát illetıen annyit lehet tudni Konstantin Jireček kutatásaiból4, hogy a szerb etnikai törzsterület az említett elsı ismert zsupákból a Morava és a Duna irányába kezdett el kiterjedni. Délkelet, dél felé akkor fordult, amikor a 13. század közepétıl kezdve a szerb uralkodók hatalma egyre inkább közeledett a bizánci Macedónia határaihoz; a fı terjeszkedési irány azonban Jireček szerint továbbra is a Duna maradhatott. A 14. századi szerb hódítások Dušan cár idején érték el csúcspontjukat, amikor is az ország határai egészen a Peloponnésszoszi-félszigetig lenyúltak. Errıl a birodalomról azonban fontos megjegyezni, hogy az nem szerb, hanem magának a cárnak címei és kiadott oklevelei alapján is, szerb– bizánci birodalom volt. A szerb etnikai törzsterületeket egészen a mai Koszovó és Macedónia határáig trónörökös fiának, a késıbbi I. Uroš cárnak (1355–1371) adta kormányzásra, míg maga a szerb arisztokrácia és hadsereg többségével az annektált bizánci területeken, a bizánci közigazgatást és adminisztrációt megtartva, a konstantinápolyi uralkodó mintájára regnált „Krisztusban Istenben a görögök és szerbek vallásos császára”, „minden szerb és görög földek és a tengerpartok, Albánia és a nagy Nyugat császára” és „a szerbek, görögök, bolgárok és albánok császára” címeken (sic!). Azaz: egy félig szerb, félig bizánci szervezéső és soknemzetiségő államot vezetett. Ami az albánokat illeti, nincs egyértelmő bizonyíték arra, hogy valóban az illírek leszármazottai lennének. A nemzetközi (nem albán) szakirodalom ennél jobb elmélettel azonban nem rendelkezik. Az biztos, hogy egy indoeurópai néprıl van szó, amelyet az iu. 2. és 6. század között romanizáltak és amelyet a krisztianizáció elsıként – hasonlóan a szerbekhez! – Rómából érintett meg. Az elsı írott források róluk a 11. századból maradtak fent (Michael Attaleiates és Anna Komnena tollából), akik egy a mai Kruja környékén lévı „Arbanum/Arbanon” fejedelemség létérıl tudósítanak (innen ered az albánok ma is használt nemzetközi elnevezése). Milan Šufflay horvát történész máig bizonyítottnak tartott nézetei szerint5 az albánság a Bar–Prizren–Ohrid–Vlora négyszögbıl kiindulva kezdett el terjeszkedni a 13–14. században elıször kelet, majd dél felé. Šufflay és Jireček említett kutatásai alapján levéltári forrásokkal igazolható, hogy szemben egyes szerb történetírói munkák állításával, az 4
JIREČEK, KONSTANTIN: Staat und Gesellschaft im mittelalterlichen Serbien. Teil I.: Staatsrecht und Staatsverwaltung, Bevölkerung, Der Adlige, Die Kirche, Das Heer. Wien, 1912. 24–42.o. 5 ŠUFFLAY, MILAN: Das mittelalterliche Albanien. In: THALLÓCZY, Ludwig von (Hrsg.): Illyrischalbanische Forschungen. Bd. 2. München–Leipzig, 1916, Duncker&Humblot. 283.o. és ált. ŠUFFLAY, MILAN: Städte und Burgen Albaniens. Wien, 1924, Hölder–Pichler–Tempsky.
4
albánság már a 13. század elejétıl jelen van a mai Koszovó nyugati felében (azaz attól az idıtıl kezdve, amelytıl a terület a szerb állam birtoka lett!), méghozzá jelentıs arányban. Levéltári források támasztják alá azt is, hogy a betelepítés csak részben köszönhetı az albánság spontán terjeszkedésének, a szerb uralkodók ugyanis maguk is érdekeltek voltak a visszahúzódó bizánci közigazgatással együtt távozó romanizált/grecizált elemek által üresen hagyott területek benépesítésében! A betelepítésekben pedig a katolikus és ortodox albánság is részt vett. Ez a folyamat a 14. század derekáig tartott és nemcsak a mai Koszovó, hanem a mai Macedónia és Észak-Görögország területeit is érintette; azaz: az albánok balkáni szétterjedését a középkorban a szerb uralkodók nagymértékben elısegítették. Így pl. Prizrenben a Szent Arkangyal kolostor megalapításakor Dušan cár 60 falut is alapított a kolostor ellátására – ebbıl hat albán volt6. Ugyanakkor azt is fontos megemlíteni, hogy a 15. század derekán az albánság a mai Koszovó és Macedónia területén, Hasan Kaleshi koszovói albán történész szerint, a teljes asszimiláció küszöbén állt – ezt a tendenciát az oszmán hódítás éppen az ellenkezıjére fordította meg7.
Az elsı rigómezei csata (1389. június 28.)
A középkor szerb szempontból elsırangú fontosságúvá vált eseménye lett az elsı rigómezei csata a Lázár fejedelem (Lazar Hrbeljanović) vezette szerb nagyúri koalíció és I. Murad oszmán uralkodó között. A csata óriási visszhangra talált a szerb történeti emlékezetben és hatása a szerb mentalitás alakulására tagadhatatlan. A csatáról magáról nagyon keveset tudunk, a koszovói/Morava-menti szerb hagyomány mégis viszonylag részletes eseménytörténetet ırzött meg róla (konfliktus a szerb urak között a csata elıtti estén, Vuk Branković árulása a csatamezın, a török fogságba esett Miloš Obilić sikeres merénylete Murad ellen, Lázár fejedelem és társainak vértanúsága stb.). Abból, ami a levéltári forrásokból, oszmán krónikákból (Neşri), bizánci feljegyzésekbıl stb. biztosnak tőnik, az a szerb hadsereg veresége, Murad halála, ill. hogy Vuk Branković nem volt áruló8. Az is bizonyos, hogy a középkori szerb államiság nem itt, hanem 1371-ben, a Marica mentén vívott 6
NOVAKOVIĆ, STEFAN: Zakonik Stefana Dušana cara srpskog. Beograd, 1898. és uı.: Zakonski spomenici. Beograd, 1912. 7 KALESHI, HASAN: Die Albaner in Kosovo im 15. Jahrhundert. In: Akten des internationalen albanologischen Kolloquiums Innsbruck 1972 zum Gedächtnis an Norbert Jokl. Innsbruck, 1977, AMŒ. = Innsbrucker Beiträge zur Kulturwissenschaft. Sonderheft 41. 513–520.o. (a továbbiakban: KALESHI 1977.) 8 REINERT, STEPHEN W.: From Niš to Kosovo Polje. Reflections on Murad I’s final years. In: ZACHARIADOU, Elisabeth (Ed.): The Ottoman Emirate (1300–1389). Rethymnon, 1993, Crete Univ. Press. 169–211.o.
5
csatában bukott hosszú távon el; az 1402-es ankarai oszmán csatavesztés Timur Lenkkel szemben azonban néhány évtizednyi haladékot jelentett a szerb utódállamoknak. (Megjegyzendı, hogy a rigómezei csatában albán csapatok is harcoltak – szerb oldalon.) De miért is lett a csata eszmetörténeti fordulópont a szerb nép életében? Sajátos, egyedi irodalmi mőfaj alakult ki a 13. század eleji Szerbiában: az ún. „ószerb uralkodói életrajzok”9. A mőfaj eredendıen a Nemanjidákról ırzött meg vallási elemekkel sőrőn átszıtt történeti életrajzokat: a családot Isten által a szerbek uralkodóinak kiválasztott dinasztiaként tartották számon, amely csodálatos tulajdonságokkal bír (ezzel kapcsolatban vö. az Árpádokkal – „szent királyok nemzetsége”). A dinasztia kihalását (1371) követıen az eddig csupán ıket megilletı toposzokat (isteni megbízatás, karizma, a béke és nyugalom megteremtıje, a hit/vallássosság példaképe, karitatív viselkedés, templom/kolostor alapítás, az Isten által rábízott területek fegyveres védelme, az elveszett szerb területek visszaszerzése stb.) – halálát követıen – Lázár fejedelem örökölte meg, pontosabban a Lázár fejedelem kultuszát megteremtı Morava-menti szerb szerzetesi közösségek a vértanúhalált halt fejedelmet ruházták fel ezekkel az erényekkel, politikai támogatást találván ehhez az összszerb politikai ambíciókat ápoló Lázár fejedelem fiától, Stefan Lazarevićtıl (ı a magyar történelembıl is ismert Lazarevics István, Zsigmond király hatalmának egyik oszlopa, nála apródoskodott a fiatal Hunyadi János). Szent Lázár fejedelem kultusza 1389 után alakult ki egy sajátos történelmi pillanatban10. A katasztrofális szerb vereség következtében a szerb kolostorokban élı ortodox szerzetesek elhatározták, hogy tanulván az ószövetségi zsidó nép történetébıl és az oszmán hódítás áldozatául esett bolgár államiság példájából, nem bízzák a véletlenre a szerb nép, kultúra és írásbeliség megmaradását, hanem tudatosan várják a szétszóródást (az önálló állam nélküli életet) és erre a népet is felkészítik. Eddig csupán a Nemanja-dinasztia tagjai, az elıkelık és a szerzetesség ismerte az említett uralkodói életrajzokat, eleve ık voltak a célközönsége ennek az irodalmi mőfajnak (a népet soha nem említették meg a szerzık az egyes uralkodók életének bemutatásakor!), így identitás-alakító hatása is csupán náluk érvényesült. A dinasztia kihalását és a csatavesztést követıen azonban lehetıség nyílt ennek a megváltoztatására. A Szent Lázár kultusz alkalmasnak tőnt arra, hogy a történelmi tudatot az elıkelıkben és a szerzetességben felfrissítsék, ill. a nép körében életre hívják. Egy szent uralkodó tisztelete ugyanis lehetıvé teszi egy társadalom számára, hogy a kultusz-személlyel
9
HAFNER, STANISLAUS: Serbisches Mittelalter – Altserbische Herrscherbiographien. Band. 1–2. Graz– Wien–Köln, 1962, Styria. 10 A kultusz történetéhez lásd. KÄMPFER, FRANK: Der Kult des heiligen Serbenfürsten Lazar. In: SüdostForschungen 31. (1972) 81–139.o.
6
és a projektált értékekkel azonosuljon. A Morava-menti szerzetesség köreiben kibontakozó kultusz kiszorított minden konkurrens változatot; ebben az esetben az itteni egyházi közösségek nemcsak hagyományozó szerepet töltöttek be, hanem hagyományteremtıt is. A vallási elemek mellett konzerválták a monarchikus szerb társadalom eszméit és normáit abban a pillanatban, amikor Szerbia elbukott és az oszmán hódítás lezajlott. A kultusz egyéniségének teljes kialakulásához és elterjedéséhez az ankarai csatavesztés hasznos évtizedeket biztosított továbbá a 15. század elején. A Lázár emlékezetét életre hívó szerzetesi közösségek nem követték mindenben az ószerb uralkodói életrajzok sémáit. Maguk az életrajzírók ezúttal nem voltak az uralkodó dinasztia tagjai, sem pedig az uralkodó dinasztia által alapított kolostorok szerzetesei. Az új típusú életrajzokat ezúttal nem a vallási és világi elitnek szánták elsısorban, hanem a laikus társadalomnak. Ily módon a szétszóródás pillanatában megteremtették és egyben meg is erısítették a kollektív emlékezet alapjait. A kultuszban Lázár fejedelem – követve a Nemanjidák életrajzait – a modern kor ószövetségi hıseit testesíti meg: ı Ábrahám, Jákob, Mózes, Józsue stb. Személye ezáltal mítikus egységgé válik „az ı népével”. Újdonságként jelenik azonban meg, hogy Újszövetségi párhuzamokat is kap: harcos szentként, mártír uralkodóként hal meg. İ maga Krisztushoz hasonlóan életét áldozza az országért, Szerbiáért; a halált mint ember, férfi, apa, férj, hadvezér, uralkodó és védelmezı szenvedi el. Halála azonban nem a bukás, hanem a hit diadala. A Lázár fejedelem és a nép között meglévı mítikus egységbıl következik azonban az is, hogy maga a nép is, amely az új kultuszban ugyanolyan fontos szereplı, mint a fejedelem, mártíromságot szenved a keresztény hitért. Ezáltal Szerbia története új értelmet kap: mindez ugyanis Isten akaratából történt így; a szerbek története üdvtörténet lett. A szerb nép lett az új Izrael, az új választott nép, és azért kell ezeket a sorscsapásokat elszenvednie, hogy majdan az ó- és újszövetségi párhuzamoknak megfelelıen egyszer a megváltást is megélhesse. A nép életében emiatt vált fontossá a koszovó poljei csata: az emlékezet és a hıs fejedelem kultusza segített elviselni és feldolgozni az állam elvesztését és az oszmán hódítást, egyben reményt is adott a jövıt illetıen. A remény pedig egyszerre vált politikai és vallási várakozássá. A szerb ortodox egyház maga, a fentiek mellett még több szállal is kötıdik a mai Koszovó területéhez. A középkori állam fénykorában (13–14. sz.) ezen a területen volt az állam súlypontja, a Nemanjidák itt alapították a legszebb és leghatalmasabb szerb kolostorokat: Dečanban, Gračanicában, Prizrenben, Pećen stb. Az egyház Koszovóban nyerte el a legmagasabb egyházjogi státuszt: a peći metropolita 1346-ban pátriárka lett. Kevésbé ismert tény azonban, hogy nem legitim módon: a kinevezés ugyanis nem Konstantinápolyból 7
érkezett, hanem az ebben az ügyben teljesen illetéktelen Dušantól, aki ekkor még IV. Uroš néven csupán királyi címmel rendelkezett (maga a szerb királyi korona sem a bizánci fıvárosból érkezett eredendıen, hanem 1217-ben Rómából és az elsı koronázás is latin rítus szerint zajlott le!). Az ok egyszerő volt: a császári, azaz cári címet csupán a pátriárka kezébıl vehette át a szerb uralkodó, márpedig erre Konstantinápolyban sem a császár, sem az ökumenikus pátriárka nem volt hajlandó áldását adni. A király tehát elıször egy pátriárkát kreált, majd Skopjéban cárrá koronáztatta magát vele. Ennek eredményeként a bizánci fıvárosban kiátkozták a teljes szerb ortodox egyházat, azaz egyházszakadás, skizma állt be. Ennek Lázár fejedelem politikai bölcsessége és diplomáciai ügyessége vetett véget 1375-ben; az exkommunikáció visszavonásáért hálás szerb szerzetesség emiatt is szívesen ápolja Lázár emlékezetét. Összefoglalva kijelenthetı, hogy a csata, ill. a középkori szerb államiság emlékének átörökítését a szerb ortodox egyház vállalta fel és ırizte meg egészen a 19. századi nemzetállam létrejöttéig, amikor is a mítosz némileg átalakult és új erıre tett szert.
„A keresztre feszitett Koszovó” képe, ill. annak a szerb Koszovó-képnek az alapja, amelyeket ma a híradásokból ismerhetünk, csupán a 19. század második felében jött létre. Az 1878-ban kitört nagy keleti válság eredményeként Szerbia elnyerte állami szuverenitását. Az új független állam már évtizedek óta dédelgette azt az álmot, hogy egyesíti a szerbek lakta területeket (ehhez lásd. Ilija Garašanin: Načertanije. 1844)11: ezen belül a legfontosabb cél Bosznia-Hercegovina megszerzése lett volna. Lett volna, hiszen a berlini kongresszuson az Osztrák–Magyar Monarchia megkapta a nagyhatalmak hozzájárulását ahhoz, hogy ezt az oszmán tartományt okkupálja. Ez pedig hosszútávon Bécs és Belgrád végleges szembenállásához vezetett. A szerb államnak létkérdés lett a balkáni terjeszkedés, hiszen a félszigeten kibontakozodó modern nemzeti nacionalizmusok versenyében nem akart alulmaradni. A független Szerbia határain túl a szerbek alapvetıen a Monarchia és a haldokló Oszmán Birodalom területén éltek: Belgrád utóbbiban találta meg a gyengébb ellenfelet és Bosznia-Hercegovina „elvesztése” után figyelme és érdeklıdése dél felé fordult, az Ószerbia néven számontartott mai Koszovó és Macedónia irányába. Az Ószerbia megszerzésére támasztott igény persze nem volt teljesen új, hiszen Ilija Garašanin említett munkájában – az egykori Nemanjida-birodalom tartozékaként – ez is szerepelt az áhított célok között, de korántsem olyan súllyal, mint Bosznia-Hercegovina. A volt szerb belügyminiszter 1844-ben nem is pontosította, hogy mit is ért Ószerbia fogalma alatt, nem jelılt ki neki határokat. 1878 után azonban erre is sor került és a történeti érvek, az 11
BADA ZOLTÁN: Ilija Garašanin: Načertanije. Az 1844. évi szerb nemzeti memorandum és hatástörténete. In: Limes 2005/4. 23–39.o.
8
egykori államiság kapcsán a korai Nemanja uralkodók országa helyett, inkább Dušan cár birodalmát vették kiindulási alapul12. 1889-ben kiváló lehetıség nyílt arra, hogy a szerb kormány hivatalos ünnepségek egész sorával megemlékezzék az elsı rigómezei csata 500. éves évfordulójáról (vö. a magyar milleniumi ünnepségekkel). A csata történelmi emléke mellett új erıre kapott az egyház és a politikai akarat támogatásával a Koszovo Poljéhez kapcsolódó vallási emlékezet is. A csupán néhány évvel korábban megszervezıdött Koszovó vilajet fegyveres visszaszerzésének kérdése a szerb (történeti) üdvözülés és megváltás kulcskérdése lett. Ebben a belgrádi kormányzat számíthatott a szintén ortodox nagyhatalom, Oroszország támogatására is. 1875-ben a prizreni orosz konzul a következıket mondta a szerb történész Pantelija Srećkovićnak: „A szerbek Koszovó földjén veszítették el birodalmukat; Koszovóban fog eldılni egy csatában majd a Balkán-félsziget és a szerb nép sorsa is.”13 A független Szerbia kormányzata jól használta ki a rendelkezésére álló évtizedeket: a kiépült állami iskolahálózaton keresztül több generáció nıtt fel Koszovo Polje bővöletében14. Az állam, a hadsereg, de maga a szerb társadalom is tudatosan készült „az ısi szerb földek visszafoglalására”. Erre az I. és II. Balkán-háború (1912–1913) nyújtott kiváló alkalmat15. A fentmaradt levéltári források és a szerb katonanaplók alapján egyértelmő: a szerb politikusok, de a hadsereg minden egyes tagja is abban a tudatban harcolta végig a két háborút, hogy a rigómezei csatáért is bosszút vesz16. Ennek a történeti vonalnak lett egy rövid 20. századot követıen végpontja az 1986-ban íródott és befejezetlenül hagyott memorandum-tervezet a Szerb Tudományos és Mővészeti Akadémia részérıl, ill. az 1989. június 28-án Rigómezın megtartott megemlékezés.
12
GEORGEVITSCH, VLADAN: Die Albanesen und die Großmächte. Leipzig, 1913, Hirzel., ill. GERSIN, KARL (ŽUPANIĆ, NIKO): Altserbien und die albanische Frage. Wien, 1912, Suschitzky. 13 SLIJEPČEVIĆ, DJOKO: Über die serbisch–albanischen Beziehungen im 19. Jahrhundert 1. In: Shêjzat 1973/9-12. 340.o. 14 A szerb nemzeti érzés és az ortodoxia kapcsolatához általában lásd. STEFANOV, NENAD: Bildungsschichten in Serbien. Zwischen Volksaufklärung und Mythologisierung der Nation. In: JGKS – Jahrbücher für Geschichte und Kultur Südosteuropas 2002/3. 9–37.o. és ALEKSOV, BOJAN: Die Interpretation des religiösen Bekenntniswechsels bei der Herausbildung des serbischen Nationalbewusstseins. In: JGKS 2002/3. 39–67.o. 15 DEMETER GÁBOR: Kisállami törekvések és nagyhatalmi érdekek a Balkán-háborúk idején (1912–1913). Budapest, 2007, Hungarovox. 93–118, 303–339.o. 16 Egy ilyen naplórészlet: TOMIĆ, JAŠA: Oslobodjeno Kosovo. In: TOMIĆ, JAŠA: Rat na Kosova i Stierig Srbiji 1912 godine. Novi Sad, 1913, Miletić. 118–127.o. A politikusokkal kapcsolatban lásd. Österreich– Ungarns Aussenpolitik. Von der Bosnischen Krise 1908 bis zum Kriegsausbruch 1914. Diplomatische Aktenstücke des österr.-ungar. Ministeriums des Äußern. Wien–Leipzig, 1930. 841.o., ill. Péter szerb király (Petar Karañorñe) kiáltványa a szerb néphez a II. Balkán-háborút követıen: LONČAREVIĆ, DUŠAN: Jugoslawiens Enstehen. Zürich–Leipzig–Wien, 1929, Amalthea. 501–503.o.
9
A koraújkor (16–18. század)
Az oszmán hódítás egyik legtartósabb eredménye az lett, hogy az albánság beolvadása a szerb és görög népbe nem egyszerően megállt, hanem ellenkezı elıjelő fordulatot vett. Az egykori Branković birtokokon megalakuló szandzsákokban 1455-ben a hódítók összeírták a lakosságot. A defterek mintegy 600-650 falut vettek számba, a férfi lakosok neveivel, esetleg nemzetiségével. E több ezer megmaradt név alapján vált némi filológiai okoskodás után feltételezhetıvé a küszöbönálló asszimiláció; sıt, az adatok rendezgetésével homályos képet alkothattak a történészek arról is, hogy a mai Koszovó területén a 15. században milyenek lehettek az etnikai arányok17. Bár az albán és a szerb történetírás eltérıen értékeli a defterek adatait (sıt, az albán historikusok berkein belül is akadt nézeteltérés, mivel az oszmánli családból származó Kaleshi török-barát történeti felfogása nem aratott mindenkinél osztatlan sikert), annyi bizonyosan állítható, hogy a 15. század derekán, mintegy nyolcvan faluban, stabil albán jelenléttel számolhatunk a mai tartomány területén. Az ezekben a falvakban élı albánság ortodox hitő volt és a neveik alapján (pl. ðorñe Izić, a családnév az albán „i zi”, „a fekete [férfi]”-bıl) elırehaladott asszimilációs állapotban volt. Kaleshi szerint ha a hódítás csupán 50-100 évet késik, akkor az albánság teljesen feloldódott volna az ezen a területen élı szerbségben (ez utóbbi gondolatmenet sem az albán, sem a szerb történetírásban nem talált komoly befogadásra). Így azonban az albán jelenlét és nyelv helyzete megváltozott, de azért erısen túloznak azok az albán történeti munkák, amelyek a 16. században már a mai Koszovó albán többségérıl beszélnek.
A koraújkor nagy kérdése azonban nem az oszmán hódítás pillanatához, mégcsak nem is a 16. századhoz köthetı, hanem az 1690-es és az 1737-es dátumokhoz. Az ekkor zajló Habsburg–oszmán háborúk során egészen a mai Macedónia területéig lehatolt egy-egy nyugati keresztény sereg, amely jelenlétével kiváltotta a helyi szerbek általános felkelését. Ezen seregek visszahúzódása után a megtorlástól félı szerbség ekkor, a szerb történetírás szerint, nagy tömegekben menekült a Habsburg Birodalom területére; 1690-ben III. Arsenije Crnojević pátriárka személyes vezetésével. A pátriárka vezette hatalmas exoduszt egy több százezres (30-40.000 család) embertömeg meneküléseként tartják számon (veliki seoba). A mítosz része, hogy az íly módon elnéptelenedett ószerbiai területekre tömegesen költöztek be a mai Albánia területérıl a muszlim albánok, részben az oszmán hatóságok segítségével, és a helyben maradt szerbséget folyamatosan üldözték és zaklatták. A szerb történeti munkák 17
Lásd. KALESHI 1977. 517–520.o.
10
többsége innentıl erıszakos iszlamizációról és albanizációról beszél az ortodox szerbek rovására. Tulajdonképpen minden Koszovóval kapcsolatos szerb történeti koncepció erre a feltételezésre épül18. Az említett két esztendıben valóban mindkét alkalommal járt Habsburg sereg mélyen a Balkán szívében és ez valóban kiváltotta a helyi keresztény lakosság felkeléseit is. Mindazonáltal Noel Malcolm levéltári kutatásai során négy fontos ellenérvet talált arra vonatkozólag, hogy 1690-et és 1737-et fordulópontnak tekintsék a szerb történetírás által képviselt nézetek szerint19: 1.
Annak, ha egy ekkora embertömeg menekül, bizonyosan maradt volna írásbeli nyoma a 17-18. század fordulójáról. Malcolm azonban csupán arra talált forrást, hogy a pátriárka egy maroknyi kísérıjével menekült el a Habsburg-sereg visszavonulását követıen.
2.
A Balkán szívében harcoló Habsburg csapatok nagy mészárlást vittek végbe a terület (városi) muszlim lakossága között, amely kiváltotta a muszlimok menekülthullámát is. A keresztény haderı visszavonulása után érkezı oszmán–tatár megtorló sereg pusztításai egy másodlagos menekülthullámot is kiváltottak – azaz: a tartományból nemcsak a keresztény lakosság többsége menekült el, hanem a muszlim is. (Megjegyzendı, hogy a nyugati csapatok támadásának idıszakában a menekülést választó ortodox családok sem feltétlenül menekültek észak felé, azaz a front irányába...)
3.
Tagadhatatlan tény, hogy a szerb etnikum településterülete a koraújkorban erısen észak felé húzódott és a 18. század elsı felére tartósan elérte a mai Vajdaság területét. Malcolm kutatásai alapján volt szerb menekülés mindkét említett háborús évben, de nem ezek voltak a döntıek. A brit történész szerint itt egy több évtizeden át és több hullámban zajló el/kivándorlásnak lehetünk tanui, amely össz-szerb jellegő volt ugyan, de nem Koszovóspecifikus. Fıleg a mai Montenegró, Szandzsák és Északkelet-Koszovóból menekült el az ortodox lakosság.
4.
1690-ben és 1737-ben nagy oszmánellenes keresztény felkelések törtek ki a mai Koszovó és Macedónia területén – csakhogy ezek nem voltak tisztán szerb felkelések, ezekben számos albán katolikus törzs is részt vett. Így még 1689 során csatlakoztak Piccolomini tábornok csapataihoz a nagy észak-
18
CLEWING 2000. 22.o. MALCOLM, NOEL: Kosovo: a Short History. London, 1998, Macmillan. 158.o. (a továbbiakban: MALCOLM 1998.) 19
11
albániai këlmendi törzs harcosai; 1737-ben pedig a këlmendiek mellett felkeltek még többek között a Hoti és Gruda törzsek tagjai is, amely törzsekre szintén lesúlytott az oszmán megtorlás! A Habsburg vereséget követıen a felkelt katolikus albánok egy része is együtt menekült a szerbekkel észak felé. Sıt, ıket is befogadta és letelepítette a bécsi adminisztráció az oszmán határon frissen létrejött Határırvidékre, az ezredekbe szervezett szerbség köreibe [!], pontosabban a szerémségi Hrtkovci, Nikinci és Jarak falvakba; az ide letelepedı albán menekültek megtartották katolikus vallásukat20. A koraújkori etnikai viszonyok követése – akárcsak nagyobb vonalakban is – szinte lehetetlen. Ennek oka, hogy nagyon kevés nyugati forrás maradt fenn, az oszmán forrásokat pedig ezügyben nem kutatta történész, legalábbis komoly tanulmány levéltári források alapján eddig nem készült errıl a témáról. További nehézség, hogy a nyugati források (pápai vizitációk, katonatisztek naplói stb.) fogalomhasználata zavaros: pl. a „szláv” általában keresztényt jelent (pedig többszázezer muszlim szláv élt a Balkán szívében), a „turci” általában muszlimot jelent, de van amikor etnikumot stb. További gond, hogy az oszmán hatóságok félrevezetése miatt az albánok jelentıs része a 19. század derekáig ún. kriptokeresztény volt (azaz csupán felületesen iszlamizálódott, titokban gyakorolta eredeti katolikus vagy ortodox vallási rítusait is), ill. hogy a mai Koszovó területén élt szerbség egy része – szintén a hatóságok megtévesztésére (pl. a zaklatások elkerülésére) – viselte az albánok jellegzetes fehér fejfedıjét, a pliszt.
Egy külföldi utazó azonban emiatt joggal
vélhette ıket muszlimnak. Az biztosnak tőnik, hogy az albánság a 16. század vége óta folyamatos expanzióban lehetett a mai Koszovó területén. Megfelelı kritikával kezelve a magyarázatokat, Jovan Cvijic és az általa alapított antropo-geográfiai iskola felmérései alapján azt lehet mondani21, hogy a 17–18. században óriási migrációs hullámok zajlottak le a vizsgált területen. Ezek során a szerb és albán etnikum kontinuitása megmaradt, de az egyes családoké többségükben nem: a terület lakosságánának többsége kicserélıdött. Az említett vándorlások során minden etnikum (szerb, albán, török, arumán, roma stb.) és minden társadalmi réteg (városlakók, falusiak, hegyvidékiek; pásztorok, kereskedık, mesteremberek stb.) megmozdult. A migrációs 20
BARTL, PETER: Albanien. München, 1995, Pustet. 71–72.o. (a továbbiakban: BARTL 1995.) CVIJIĆ, JOVAN: Grundlinien der Geographie und Geologie von Mazedonien und Altserbien. In: A. Petermanns Mitteilungen aus Justus Perthes' Geographischer Anstalt: Ergänzungsheft 162. 1908.; La Péninsula balkanique: géographie humaine. 1918.; Balkansko poluostrvo. 1922.; ill. Antropogeografski problemi Balkanskoga Poluostrva. In: Srpski etnografski zbornik 4. 21
12
hullámok egy része a monasztiri vilajeten belül zajlott, másik része pedig ki- és bevándorlás formájában jelentkezett. Vonatkozó források híján nehéz igazolni, ill. kritizálni a két történetírás egyes állításait. Azt a szerb történeti állítást azonban, miszerint az albánság a 18. században érkezett nagy tömegekben a mai Koszovó területére, el lehet fogadni. A századfordulóra ugyanis valóban létrejött az albánok relatív többsége (de nem a muszlimoké!), bár ez csupán a 19. század második felében stabilizálódott tartósan. Az albán bevándorlás a mai Észak-Albánia törzsi vidékeirıl indult és több oka volt. a legfontosabb szempont gazdasági volt: a termékeny alföldek jobb megélhetést biztosítottak, mint a lassanként túlnépesedı hegyvidék. Az áttelepedésnek oka lehetett a végeláthatatlan vérbosszúktól való félelelem is. Az etnikai viszonyok megváltoztatásának részesei voltak a hódítók is, akik az áttelepítésben politikai eszközt láttak a rabló lakosság megfékezésére, az elnéptelenedett területek újranépesítésére vagy felkelések megbüntetésére22. Az 1690-es és 1737-es események kapcsán már említett këlmendiek helyben maradt részét például megtorlásból telepítették szét. A mai Koszovó területére ily módon került albánságot nem követték az „óhaza” katolikus papjai, a Balkánháborúk elıestéjére nagyrészt muszlimmá váltak, bár a nyugati részeken található hegyvidéki területek a mai napi megırizték katolikus többségüket. A koraújkorral kapcsolatban még egy fogalmat kell megismerni: az arnautaš jelentését. Ez a szó a 19. század végén jelent meg a szerb történeti és politikai gondolkodásban. Az arnautaš alatt tulajdonképpen az erıszakkal iszlamizált, majd albanizált (az albán nyelv felvételére kényszerített) szerbet értettek. A szerb tudományos élet szerint a 19–20. század fordulóján Ószerbia (kb. a mai Koszovó és Macedónia területe) albánságának mintegy 30%-át tette ki ez a réteg; ıket potenciális szerbnek tartották, akik az anyaországhoz való visszakerülés után örömmel térnek vissza az etnikai családhoz is23. Az arnautaš fogalma voltaképpen jó eszköznek bizonyult a szerb történeti és etnikai érvek mellé kreált statisztikai táblázatok kozmetikázásában. Az ilyen táblázatok elkészítésének mestere volt a termékeny író-történész Spiridion Gopčević24, de a szerb diplomácia és az ortodox egyház is. Utóbbiakra
22
BARTL 1995. 67–71.o. Errol és ehhez: BATAKOVIĆ DUŠAN T.: Islam na Balkanu: a arnautašima u Staroj Srbiji. In: BATAKOVIĆ, DUŠAN T.: Kosovo i Metohija. Istorija i ideologija. Beograd–Valjevo–Srbinje, 1998, Jedinstvo. 33–48.o. 24 SPIRIDION GOPČEVIĆ 1881-ben még az albánok iránt érzett erıs elfogultságot (Oberalbanien und seine Liga. Leipzig, 1881, Duncker-Humblot), míg a századforduló után inkább a szerbek és a montenegróiak iránt (Geschichte von Montenegro und Albanien. Gotha, 1914, Perthes és Das Fürstentum Albanien. Seine Vergangenheit, ethnographische Verhältnisse, politische Lage und Aussichten für die Zukunft. Berlin, 1914, Paetel). 23
13
példa az 1905-ben a prištinai szerb konzulátus által összegyőjtött statisztikai adatsor a prištinai, prizreni és ipeki szandzsákokról25. Ebbıl lásd az elsı sajátos kategóriáit: Priştineli (szerbesen: Priština; albánosan: Prishtina) szandzsák kategória ortodox szerb katolikus szerb szerb muszlim Boszniából albanizált muszlim szerb [arnautaš] szerb protestáns albán telepes török zsidó összesen
lakosság 128.320 1 1200 200.000 1 10.000 3.000 300 344.571
A hosszú 19. század
A mai Koszovó területén csupán a 19. század derekára alakulhatott ki stabilan – az egyenlıre – relatív albán többség26. Egy osztrák diplomata alapján egy század eleji kisebb népmozgást a század közepén is követett egy újabb a mai Észak-Albánia irányából27. Ez azonban még nem jelenti automatikusan azt, hogy a keleti irányba vándorló törzstöredékek megérkeztével muszlim többségővé vált volna a monasztiri vilajet északi fele. Az Ipek– Prizren vonala környéki hegyek lakossága ugyanis stabilan katolikus volt, azaz az 1870-es évekig a keresztények összességében relatív többségben maradhattak a birodalom itteni szandzsákjaiban. Eddig a történelmi pillanatig az albánság és a szerbség egymásmellett élése természetesen nem volt konfliktusmentes, de azt is túlzás lenne állítani, hogy folyamatos konfliktusok sorozatából állt volna. Az egymásról alkotott képet egészen a nemzettéválások koráig, azaz a 19. századig tulajdonképpen nem terhelte semmi olyasmi, ami visszafordíthatatlanul szembeállította volna a két népet. A jelenleg is tartó konfliktus következtében háttérbe szorult azoknak a szerb törevéseknek a kutatása-ismertetése, amelyek a 19. században azt célozták meg, hogy az
25
PERUNIČIĆ, BRANKO: Svedočanstro o Kosovu 1901–1913. Beograd, 1988, Naučna knjiga. 509.o. ðURKOVIĆ, ÐORðE: Albanija. Crte o zemlji i narodu. Sarajevo, 1884. 81–82.o. 27 MÜLLER, J.: Albanien, Rumelien und die österreichisch–montenegrinische Grenze, oder statistischtopographischeDarstellungen des Paschaliks Skutari, Prizrend, Ipek, Toli-Monastir, Jakova, Tirana, Kavaja, Elbasan und Ohrida sowie des Grenzdistrikts von Budua in Österreich-Albanien, nach eigenen Beobachtungen dargestellt. Prag, 1844. 26
14
albánokat bevonják egy közös, össz-balkáni oszmánellenes felkelés terveibe. Már a század eleji Karañorñe-féle felkelés idejébıl maradt fenn arra vonatkozólag adat (az 1804–1812 közötti idıszakot illetıen), hogy a novipazari szandzsák egyes – albán–szláv- vegyes és tisztán albánnyelvő – törzsei közül néhányan (pl. bjelopavlići, piperi stb.) a szerb felkelıkkel szövetségben harcoltak csaknem egy évtizeden keresztül28. Levéltári forrásokkal igazolható, hogy az autonóm Szerbia és Montenegró uralkodói és politikusai (Miloš Obilić szerb fejedelem, Ilija Garašanin szerb belügyminiszter; ill. I. és II. Petar Petrović-Njegoš montenegrói vladika-fejedelmek stb.) jó kapcsolatokat ápoltak a mai Koszovó, Macedónia és Észak-Albánia területén albán elıkelıkkel egyaránt. A kapcsolattartásnak részben az információáramlás (az ószerbiai29 események nyomon követése és befolyásolása), részben pedig a közös függetlenedés gondolatának ébrentartása volt a célja. A belgrádi udvar eleinte csupán a keresztényekkel vette fel a kapcsolatot, az 1860-as évektıl fogva azonban a muszlim elıkelıket is bevonták a Konstantinápoly-ellenes tervekbe. A tárgyalási alap a balkáni népek számára követelendı autonómia gondolata volt, esetleg a (közös) függetlenedés, akár a fegyverek erejével is. Az Obrenović és a Petrović-Njegoš fejedelmek még egy kisebb ügynöki hálózatot is kiépítettek az albánoklakta területeken. Mindez alapján kijelenthetı, hogy a belgrádi és a cetinjei/podgoricai politikai elit tudatában volt az albánok jelentıségének. A szerb–albán közeledésnek, tágabban egy oszmánellenes balkáni szövetség létrejöttének az orosz diplomácia is híve volt. Az 1860-as évek második felétıl a konstantinápolyi orosz nagykövetség aktívan részt is vett a tárgyalások elıkészítésében és anyagilag is támogatta azt30.
1875-ben felkelés tört ki Hercegovinában, amely a bolgárok által lakott vidékeken is fegyveres összecsapásokhoz vezetett. Ez olyan lavinát indított el a Balkán-félszigeten, amely hatással lett az albán–szerb viszony további alakulására is. A két szláv fejedelemség, Szerbia és Montenegró, a hercegovinai és bulgáriai események hatására úgy érezte, hogy eljött az idı egy általános felkelésre, itt az ideje annak, hogy az Oszmán Birodalmat kiszorítsák az európai kontinensrıl. A szerb hadsereg 1876-ban kezdte meg a hadmőveleteit az évtizedek óta áhított cél, Bosznia-Hercegovina megszerzésére. Míg a szerb csapatok többsége ebben az oszmán vilajetben harcolt, addig egy kisebb hadtestet déli irányba vezényeltek, hogy a niši
28
SLIJEPČEVIĆ, DJOKO: Über die serbisch–albanischen Beziehungen im 19. Jahrhundert 1–2. In: Shêjzat 1973/9–12. és 1974/1–10. 1. 340.o. (a továbbiakban: SLIJEPČEVIĆ 1973/1974) 29 Ószerbia: a kor szerb fogalomhasználata alpján kb. a mai Koszovó és Macedónia területe. 30 SLIJEPČEVIĆ 1973. 343–354.o. és ua. 1974. 28–36.o.
15
szandzsákban elterelı hadmőveletbe kezdjen. A szandzsákot túlnyomórészt muszlimok lakták, akik többségükben szlávnyelvőek, kisebb részben albánok voltak. A napjainkban is tartó koszovói konfliktustörténet legelsı mozzanata érdekes módon itt, a tartomány határain kívül kezdıdött. 1876-ban Szerbia elfoglalta és annektálta a niši szandzsákot és a belgrádi utasításnak megfelelıen kegyetlen, célzott etnikai tisztogatásba kezdett. Hozzávetılegesen 600 vegyes szláv–albán (és egyben muszlim) falut és mintegy 200.000 embert érintett a támadás31. A szerb hadsereg a falvakat lerombolta és nagy vérengzést vitt végbe a civil lakosság körében. Nehéz megbecsülni azoknak a számát, akik menekültként mindenüket elveszítették és örökre elhagyták a szandzsák területét. A szerb történetírás 30-35.000 fırıl tud, az albán 80.000 előzött muszlimról. A valóság az utóbbihoz állhat közelebb, bár feltehetıleg az albán történetírás adata túlzó. A menekültek kisebb részben dél felé, az Égei-tenger irányába menekültek, többségükben azonban az éppen szervezıdı Koszovó vilajetet választották (lásd. 1.o.). Számuk kb. 50.000 fı lehetett, férfiak és nık, öregek és fiatalok vegyesen. Etnikailag fıleg albánok, kisebb részben szlávok voltak. Nincstelenül, kisemmizve érkeztek meg és az ıket ért károkat sohasem térítette meg senki. A menekültek magukkal vitték a mészárlások hírét, a funkcionáló szerb katonai közigazgatás diszkrimináló politikáját, egyáltalán azt a pánikot, amelyet a fizikai megsemmisülés réme váltott ki belılük. Az annektált szandzsákban folyó (katona)politikáról egy ideküldött belgrádi hivatalnok is megemlékezett könyvében32. Érdekes módon az akkori Koszovó vilajet keleti felén élı szerb nemzetiségő lakosság szimpátiával és szolidárisan fogadta az előzötteket. Ebben az idıszakban sem itt, sem az autonóm Szerbia területén élık között nem volt jellemzıen jelen a nacionalista túlfőtöttség. A menekültek haragja és kompenzációs kényszere idıvel mégis ellenük fordult. Ennek azonban csak részben volt oka a menekülés kiváltotta bosszúvágy; ugyanilyen motivációs erınek bizonyult az is, hogy miután az állam nem gondoskodott róluk, lehetetlen egzisztenciális helyzetbe kerültek. A családjuk éhezett, földönfutó volt; házuk, földjük, vagyonuk nem maradt. Miután a szerb hadsereg őzte el ıket, dühük a támadásban teljesen vétlen helyi szerb lakosság ellen fordult. Megtámadták a szerb portákat, idıvel pedig lakóikat is előzték. A szerb paraszti családok előzése nem közvetlenül a háborús években zajlott le, ez jellemzı volt az 1878 utáni teljes idıszakra is (1912-ig). A korszakkal foglalkozó történészek ezt a folyamatot – az 1690-es évhez kötıdı „nagy szerb menekülés” emlékére – „kis szerb menekülésnek”
31 32
A hadjárattal kapcsolatos adatok forrása: CLEWING 2000. 46–47.o. MILIĆEVIĆ, M. ð.: Kraljevina Srbija. Novi krajevi. Beograd, 1884.
16
nevezték el. Ennek során mintegy 60.000 ember hagyta el Koszovó területét33. Az oszmán hadsereg maga nem üldözte a szerbeket, de az albán bandákat sem tartotta féken. A tartomány etnikai arányai így végleg eltolódtak az albánság, vallási szempontból a muszlimok irányába. A muszlim menekültek által behozott páni félelem komoly hatással lett az itt élı albánságra is. A szerb–oszmán háború ugyanis idıvel kiszélesedett és a katonai esmények alakításába, az éppen vereségre álló Szerbia és Montenegró védelmére, az orosz hadsereg is beavatkozott. A fegyveres konfliktusban így résztvevıkké váltak a kor nagyhatalmai is. A félszigetet érintı területi és nemzetközi jogi változásokról végül is ık hozták meg a „végsı” döntést 1878-ban a berlini konferencián. Az Osztrák–Magyar Monarchia ekkor kapott engedélyt Bosznia-Hercegovina és a novipazari szandzsák okkupációjára. Szerbia és Montenegró függetlenné válása és Bosznia elvesztése következtében a félszigeten élı albánok merıben új helyzetben találták magukat: minden általuk lakott vidék a birodalom határtartománya lett. Az 1876–1878-as évek másik nagy tapasztalata az volt, hogy az állam immár nem képes saját erejébıl megvédeni területi integritását, azaz nem tudja garantálni, hogy az albánlakta területeket a szomszédos országok ne foglalják el. Szerbia katonai támadása, ill. a Monarchia csapatainak megjelenése a szandzsák területén ily módon – történelmi távlatból tekintve – egy idıre esett a niši szandzsákból előzöttek aktuális problémáival. A három felıl is táplálkozó fenyegetettség érzés, a szerb paraszti családok megtámadása mellett, ekkor olyan reakciót váltott ki a számtalan szempontból megosztott albánságból (itt nyelvi-nyelvjárási, vallási, néprajzi és társadalmi különbségekre kell elsısorban gondolni), amelyre korábban nem volt példa: a muszlim albánok etnikai területeik védelmében összefogtak a mai Észak-Albániában és Nyugat-Koszovóban élı katolikus albánokkal. A szövetséget Prizrenben kötötték meg 1878 júniusában, innen ered ennek történelmi elnevezése is (Prizreni Liga). A Prizreni Liga hamarosan felállított egy saját hadsereget is, ahol együtt harcoltak a hegyi törzsekbıl érkezett harcosok a koszovói alföldekrıl érkezı falusi és városi önkéntesekkel. Az eddig a történelmi pillanatig összefogásra képtelen albánság saját közigazgatást szervezett és csapataival eredményesen szállt szembe Szerbia és Montenegró támadó hadseregeivel. Az Oszmán Birodalom eleinte szimpátiával – és titokban fegyverrel, ill. pénzzel – támogatta a Ligát. 1881-ben azonban a nagyhatalmak eredményesen kényszerítették ki, hogy a konstantinápolyi kormányzat végül is fellépjen a birodalmi érdekekért harcoló albán szabadcsapatokkal szemben. A Ligát leverték, vezetıit pedig kivégezték vagy számőzték.
33
A 60.000 menekült Malcolm becslése: MALCOLM 1998. 230.o. A betelepülı albánokkal kapcsolatban lásd. BATAKOVIĆ, DUŠAN T.: Kosovo i Metohija u srpsko-arbanaškim odnosima. Priština, 1991, Jedinstvo. 33.o.
17
A Liga bukását követıen új világ köszöntött be. A tartomány területén maradtak a niši szandzsák menekültjei és a következı évtizedekben – nagyrészt egzisztenciális okokból – oroszlánrészt vállaltak az egyre gyakoribb belsı társadalmi konfliktusokból. Jelenlétük tartóssá tette a nyugtalanságot és segített életben tartani a fenyegetettség érzését is. A határvilajetté vált Koszovóban a muszlim lakosság árgus szemekkel követte a következı évtizedek külpolitikai eseményeit és minden a birodalmat vagy a muszlimokat ért sérelemre erıszakosan reagált (ilyen esemény volt többek között az 1897-ben Kréta kapcsán kitört görög–oszmán háború)34. Fontos azonban újfent hangsúlyozni, hogy az iszlám itt élı hívei folyamatos fenyegetettség érzésben éltek, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a birodalom fegyveres ereje már kevés az ı védelmükre, nyugtalanságuk oka ez volt. Szintén megjegyzendı, hogy a vilajet életében az 1878 és 1912 közötti idıszakban rendszeressé vált erıszakos cselekményeket nem lehet leszőkíteni egy albán–szerb etnikai, vagy egy muszlim– ortodox vallási konflkitusra. Ezek is létezı feszültségek voltak, de emellett ugyanilyen mértékő erıszakos szembenállás volt tapasztalható a katolikusok és a muszlimok (többségében mindkettı albán nemzetiségő!), a muszlimok és muszlimok (pl. albán–török, albán–albán), ill. a városlakók és a vidékiek, hivatalnokok és alattvalók stb. között is! Azaz: számtalan töréspont létezett. Az említettek közül az 1890-es évek végén lassanként kiemelkedett az albán–szerb törésvonal és idıvel ez adta meg a koszovói konfliktus legfontosabb ismérvét is35. Az 1878-as keleti válság másik következménye az lett az albánság életében, hogy útjára indult az albán nemzeti mozgalom. A szők albán értelmiségi réteg választ kívánt adni a szomszédos népek területi követeléseiben testet öltı modernizációs kihívásra és muszlim többségő népének olyan jövıt képzelt el, amelyben egyenrangú félként léphetnek be a Balkánon élık békétlen közösségébe. 1878 tehát szomorú változást hozott az albán–szerb együttélésben. A szerb expanzióval átpolitizálodott az etnikai hovatartozás kérdése és ez hosszútávon egymással konkurráló albán és szerb igényekhez vezetett. Koszovó életében a 19. század tulajdonképpen véget ért 1878-ban; kezdetét vette „a hosszú 20. század”, amely sajátos konfliktustörténetté vált a tartomány történelmében. 34
A balkáni muszlimok előzésérıl általában lásd. McCARTHY, JUSTIN: Death and Exile. The Ethnic Cleansing of Ottoman Muslims 1821–1922. Princeton, 1995, Darwin Press és KASER, KARL: Raum und Besiedlung. In: Südosteuropa. Ein Handbuch. Hg. HATSCHIKJAN, MARGADITSCH – TROEBST, STEFAN. München, 1999, Beck. 53–72.o. 35 Az említett konfliktusokkal kapcsolatban jelenleg a bécsi Albanien-Institut (EVA ANNE FRANTZ) folytat kutatásokat. A korabeli albánokkal (és Ószerbiával) kapcsolatos szerb álláspontról lásd. GERSIN, KARL (ŽUPANIĆ, NIKO): Altserbien und die albanische Frage. Wien, 1912, Anzengruber és GEORGEVITSCH, VLADAN: Die Albanesen und die Großmächte. Leipzig, 1913, Hirzel.
18
Az
1912–1913-ban
zajló
elsı
és
második
Balkán-háborúk
jelentették
a
konfliktustörténet elsı nagy fordulópontját (ehhez lásd még fentebb a rigómezei csatáról szóló részt!). Az Oszmán Birodalom ellen gyıztes háborút vivó Szerbia megszerezte a terület feletti fennhatóságot és ezt az elsı világháborút lezáró békék is megerısítették. A hódítással a koszovói szerbek megszabadultak az albánok részérıl fennállt fenyegetéstıl, míg az albánok áldozataivá váltak a szerb katonai kormányzatnak és fegyveres erıszakoskodásnak, majd a diszkriminációs állami politikának. A háborús események szerb civil áldozatairól nem találtam adatot, albán részrıl Malcolm és a saját kutatásaim alapján 20-25.000 fı lehetett a civil áldozatok száma 1913 szeptemberéig36. Mindemellett a szerb csapatok elıl több tízezren menekültek az Égei-tenger és Albánia irányába a muszlimok. A mai Koszovó és Macedónia területérıl egy szerb forrás szerint mintegy 60.000 fı menekült el37, saját kutatásaim alapján ez a szám 100-200.000 fı között lehetett (többségük nem tért haza)38. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szerb hadsereg – szemben az 1878-as niši gyakorlattal – nem őzött el minden muszlimot, ill. albánt. A már fentebb említett „arnautaši” fogalmából kiindulva Belgrád asszimilációs kísérletbe kezdett, az albánok egy részét a két világháború közötti idıszakban szerbbé akarta átformálni – amely azonban eredménytelenül végzıdött. Az utolsó világháborús évben, 1918-ban újfent bevonuló szerb hadsereg mintegy 12.000 fınyi civil albán lakosság haláláért tehetı felelıssé39. A civil szerb lakosság is több ezer fıs veszteséget szenvedett. A délszláv állam létrejötte egészen új keretek közé helyezte az albán–szerb konfliktust is. 1918–1921 között új periódus kezdıdött a balkáni népek életében, hiszen az Oszmán Birodalom helyét nemzetállamok vették át. Bár a számtalan új államhatár a kisebbségi kérdést is megváltozott feltételek közé szorította, a legtöbb kisebbségnek volt anyaországa, amely érdekeiért kiállhatott. A koszovói és macedóniai albánok orientációs pontja a nagyhatalmak által is elismert Albánia lett.
Csaplár-Degovics Krisztián egyetemi tanársegéd, történész ELTE-BTK, Kelet-Európa Története Tanszék
36
MALCOLM 1998. 254–258.o. és CSAPLÁR-DEGOVICS KRISZTIÁN: A független Albánia létrejötte albán szemmel (1912–1913). Doktori értekezés, kézirat, 2007. 191.o. (a továbbiakban: CSAPLÁR-DEGOVICS 2007) 37 HRABAK, BOGUMIL: Arbanaški upadi i pobune na Kosovu i u Makedoniji od kraja 1912. do kraja 1915. godine. Vranje, 1988, Jedistvo. 97. és 100.o. 38 CSAPLÁR-DEGOVICS 2007. 287.o. 39 MALCOLM 1998. 258–262.o.
19
