A PALESZTIN IZRAELI KONFLIKTUS

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI TANULMÁNYOK SZAK Levelező tagozat Nemzetközi gazdasági kapcsolatok szakirány

A PALESZTIN–IZRAELI KONFLIKTUS NÉHÁNY KÉRDÉSE AZ ÚJ VILÁGRENDBEN

Készítette: Nagy Milada

Budapest, 2011

Köszönetnyilvánítás

Mindenképpen szeretnék hálás köszönetet mondani konzulensemnek, tanáromnak, dr. Nyusztay Lászlónak, aki értékes ötleteket adott, és több ponton is pontosította a gondolataimat, fáradhatatlanul sarkallt jobb és világosabb fogalmazásra. Köszönet illeti a folyamatos és hasznos visszajelzésekért, a segítségéért, amiért időt és energiát nem sajnálva a szakdolgozatom tökéletesítésére inspirált. Megtiszteltetésnek érzem, hogy Nagyné dr. Rózsa Erzsébet eleget tett felkérésemnek, és elvállalta a külső konzulens „szerepét”, munkám elbírálását. Szeretnék köszönetet mondani dr. Csejtei Istvánnak, Magyarország volt izraeli nagykövetének, amiért időt szánt rám, és beszélgetésünk során rávilágított a téma különböző nézőpontjaira. Köszönet illeti Yehuda Lahav izraeli újságírót, aki háttér-információival segített a konfliktus jobb megértésében. Sokat köszönhetek Yitzhak Livnat barátomnak, aki segítségemre volt az izraeli utazásaim során, és számtalan esetben válaszolta meg felmerülő kérdéseimet. Hálásan gondolok a családtagjaimra, mindazokra, akik beszélgetéseink során lelkesítettek, erőt adtak a tanulmányaim folytatásához. Végül, de nem utolsó sorban köszönettel tartozom páromnak a türelméért, a támogatásáért, egyszerűen mindenért.

2

Bevezető ................................................................................................................................ 4 1. fejezet – A konfliktus a régi világrendben................................................................. 6 1.1. A konfliktus kialakulása ............................................................................................ 7 1.2. A konfliktus szereplői (Izrael, palesztinok, szomszédos és egyéb arab országok, USA, SZU, európai hatalmak, EK, ENSZ) ........................................................................... 9 1.2.1. Az izraeli társadalom. Zsidók és palesztinok egymással vívott harca ............... 9 1.2.1.1. A zsidó identitás ......................................................................................... 9 1.2.1.2. Vallásosak és világiak ............................................................................. 10 1.2.2. A palesztin nacionalizmus ........................................................................... 14 1.2.3. Az Amerikai Egyesült Államok ...................................................................... 16 1.2.4. A Szovjetunió .................................................................................................. 19 1.2.5. Az Európai hatalmak: Franciaország és Nagy-Britannia ................................ 22 1.2.5.1. Franciaország.......................................................................................... 22 1.2.5.2. Nagy-Britannia ........................................................................................ 23 1.2.6. Európa és a Közel-Kelet viszonya .................................................................. 24 1.3. A konfliktus okai, megoldásukra irányuló tárgyalások, azok kimenetele ............... 27 1.3.1. A menekültek ................................................................................................... 27 1.3.2. A határok kérdése ............................................................................................ 29 1.3.3. Jeruzsálem státusza .......................................................................................... 32 1.3.4. A telepek .......................................................................................................... 35 1.3.5. Vízmegosztás ................................................................................................... 37 1.4. Biztonságpolitikai kérdések ..................................................................................... 38 1.4.1. A biztonság fogalmának elméleti megközelítése .......................................... 38 1.4.2. A biztonság .................................................................................................. 40 1.4.3. Irán atomprogramja .................................................................................... 41 1.4.4. A terrorizmus régi és új dimenziói............................................................... 44 1.4 .4.1. Állami terrorizmus ......................................................................................... 48 1.4.4.2. Terrorszervezetek............................................................................................ 50 1.4.5. A biztonsági fal – védelem vagy olaj a tűzre? ............................................. 53 2. fejezet – A konfliktus az új világrendben ........................................................................ 55 2.1. Az új világrend ........................................................................................................ 55 2.2. A rendezésre irányuló kísérletek ............................................................................. 57 2.3. Új szereplő(k) felbukkanása, régi szereplők új helyzetben ..................................... 62 2.3.1. Az USA ........................................................................................................... 62 2.3.2. Az Európai Unió .............................................................................................. 67 2.3.3. Oroszország ..................................................................................................... 73 2.3.4. Kína ................................................................................................................. 76 2.4. A palesztin állam ..................................................................................................... 77 2.4.1. Arafat „állama” – a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH) .................................. 77 2.4.2. Az Arafat utáni politikai helyzet ..................................................................... 78 2.4.3. A palesztin gazdaság ....................................................................................... 80 2.5. Az izraeli gazdaság .................................................................................................. 82 2.5.1. Makrogazdasági folyamatok, konjunktúra ...................................................... 83 2.5.2. Munkaerőpiac .................................................................................................. 85 2.5.3. Izrael gazdaságpolitikája, jogi szabályozás ..................................................... 85 3. Kitekintés ......................................................................................................................... 88 Ábrák ............................................................................................................................... 94 Táblázatok ....................................................................................................................... 98 Irodalomjegyzék ................................................................................................................ 105

3

„A békét nem lehet kierőszakolni. Csak egyetértésben lehet elérni.” Albert Einstein1

Bevezető Az általam kiválasztott téma a kilencvenes évek óta foglalkoztat. Amikor sor került a Jichak Rabin és Jasszer Arafat közötti kézfogásra a washingtoni Fehér Ház kertjében, Rabin arckifejezését látva sejtettem, hogy a békemegállapodás háttere nem ad egyértelmű okot az optimizmusra. Később nem értettem, miért gyilkolja meg a sajátjai közül valaki azt a politikust, aki az öldöklés ellen próbál tenni. Úgy gondoltam, hogy egy szakdolgozat alkalmas arra, hogy ezt az izgalmas témát körüljárjam, hogy megtaláljam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek oly régen érdekelnek. Az első fejezetben ismertetem a konfliktus kialakulásának okait, annak szereplőit, a közel-keleti térséghez fűződő érdekeiket, a konfliktus jellegzetességeit vázolom fel a bipoláris rendszer feltételei között. A palesztin és a zsidó identitás bemutatását fontosnak tartom, ugyanis véleményem szerint ismeretük elengedhetetlen ahhoz, hogy a két nép közötti viszály okait megérthessük. Írásom gerincét az első intifáda2 befejeződése utáni időszak képezi, az 1990-es évektől kezdődő – ahogy a szakdolgozatom címe is jelzi –, a bipoláris rendszer felbomlását követő időszakot igyekszem feltárni. A reménysugár, amely az oslói békefolyamat indulásakor elhitette a világgal, hogy lehet béke az „Olajfák hegyén”, a kilencvenes évek elején villant fel. A pozitív fejleményeknek 2001-ben az erőszak szabott gátat, a második intifáda kirobbanásával a tárgyalássorozat megtorpant, és csak 2009 őszén folytatódott. A szakdolgozat terjedelmi korlátai sajnos nem teszik lehetővé, hogy az alfejezetekben felvetett témaköröket a súlyuknak megfelelő oldalszámban kifejtsem, mindemellett igyekeztem, a számomra fontosnak tartott kérdéskörökre koncentrálva, a lényeget érinteni. Az Iránnal kapcsolatos alfejezetben az elmúlt egy évtized eseményeire korlátozom a vizsgálatot: a második intifáda kirobbanása (al-Aksza, 2000 szeptembere) és a 2009-es

1

http://www.usip.org/

2

A palesztinok Izrael elleni fegyveres harca. 1987. december 10-én robbant ki.

4

gázai offenzíva közötti időszakra. A térség és a világ biztonságára kockázatot jelentő iráni nukleáris programot a 3.4.3. alfejezetben tárgyalom. Az oslói békefolyamat agendáját a terjedelmi korlátok miatt nem vázolom, a másik oka pedig az, hogy az alapképzésben írt szakdolgozatom éppen erről szólt. (Nagy, 2009) A dolgozatom írása során arra próbálok választ találni, miért vallottak kudarcot a különböző béketervek, a nemzetközi szervezetek, a szuper- és

nagyhatalmak

kezdeményezései, nyomásgyakorlásuk a szemben álló felekre hozhat-e megoldást a több mint egy évszázados ellentétre? A téma óriási szakirodalommal rendelkezik, nemcsak nemzetközi szinten, hanem hazánkban is, ugyanakkor nehéz elfogulatlan szerzők műveivel találkozni: vagy az izraeliek, vagy pedig a palesztinok szemszögéből közelítik meg a kérdést. Ha egy szerző mégis megpróbál tárgyilagos képet festeni, a téma érzékenysége miatt számíthat arra, hogy cionistának – vagy ellenkező esetben antiszemitának bélyegzik meg. Az utóbbi történt többek között Mario Vargas Llosával az Izrael–Palesztina – Béke vagy szent háború című könyve megjelenése után. Véleményem szerint az író tényszerű adatokra alapozva írta meg a könyvét, mégis az antiszemitizmus bélyegét ragasztották rá, amiért a palesztinok elnyomott helyzetére hívta fel a figyelmet. Természetesen a másik oldal is meggondolatlanul kritizálja azt a szerzőt, aki az izraeliek álláspontjának ad hangot. A szakdolgozat megírása során beszélgettem izraeli állampolgárságú zsidókkal és palesztinokkal egyaránt. Az országban járva nem éreztem azt a fenyegetettséget, amit a nemzetközi média sugall, még a libanoni határ mentén sem, ahol az ENSZ békefenntartók páncélosa alig néhány száz méterre a szállodámtól járőrözött – libanoni területen. Igaz, a Gázai övezetbe, vagy a menekülttáborok egyikébe sem jutottam el, felkerestem viszont Ciszjordánia néhány települését (Hebron, Jerikó, Betlehem), amelyek békés arcukat mutatták nekem. Yehuda Lahav, izraeli újságíróval történő beszélgetésem során kiderült, az egyszerű, hétköznapi emberek békés, nyugodt életkörülményekre vágynak, és ennek megteremtéséért hajlandóak félretenni a sérelmeiket, de nem az ő szavuk a döntő. Nehéz kompromisszumot találni. Főleg abban az országban, ahol szinte minden családnak vannak személyes sérelmei, tragédiák sorát okozta az évtizedek óta fennálló szembenállás, és amelynek vége még ma sem látható. Különböző béketervek születtek és születnek, de megállapodás helyett újból és újból előtérbe kerül az erőszak.

5

1. fejezet – A konfliktus a régi világrendben Ha nem lenne a palesztin–izraeli konfliktus, úgy tekintene a világ Izraelre, mint a 20. század egyik legnagyobb sikerére. Hiszen az elmúlt 60 év alatt – 1948-as megalakulása óta – a harmadik világból a legfejlettebbek közé küzdötte fel magát, magába olvasztotta a világ minden tájáról származó, látszólag azonos vallású bevándorlót, egy holt nyelvet élettel töltött meg, magas technológiai és tudományos fejlődést tud magáénak, a legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező hadseregre, valamint atomfegyverre tett szert – amit tagad, de mindenki számára nyilvánvaló tény (N. Rózsa, 2008) –, és a lakosság egy ötödét képes rövid idő alatt hadrendbe állítani. Igaz, nagylelkű külső segítségre is számíthatott és számíthat – az Egyesült Államokra –, ahonnan évi közel hárommilliárd dollárt kap (Rostoványi, 2006), valamint a világban élő zsidó szórványra, ami szintén nem elhanyagolható. Ezek a tények önmagukban nem szolgálnak magyarázattal arra a látványos átalakulásra, hogy az egykori Oszmán Birodalom nyomorúságos tartománya, Palesztina valóságos gyümölcsöskertté vált. Az utóbbi években a gazdasági fellendülés miatt nőtt a gazdagabb és a szegényebb réteg közötti távolság, mára egy másféle, széthúzóbb társadalom jellemzi az országot, mint a kezdeti egyenlőségelven alapuló rendszerben. A demokrácia elvei érvényesülnek, ritka az olyan társadalom, amely oly kitartóan és keményen bírálná a kormányát, mint ahogy ezt az izraeliek teszik. Jelentősen csökkennek viszont ezek a demokratikus vonások, ha a muzulmán és a keresztény kisebbségről – a lakosság közel 20 százalékáról van szó. Elméletben ugyanolyan állampolgárok, mint a zsidók, de a gyakorlat mást mutat. Nem állnak rendelkezésükre azok a lehetőségek, amelyeket a zsidók élveznek, korlátozva vannak az oktatás, az egészségügyi ellátás, a munkahely, a tulajdonszerzés területén is azzal az indokkal, hogy ezt követeli meg az ország biztonsága. Az arab izraeli állampolgárok még így is kivételes helyzetben vannak azon palesztinok százezreihez képest, akik Ciszjordániában és a Gázai övezetben élnek, illetve azokon a területeken, amelyeket Izrael 1967-ben, a hatnapos háború idején foglalt el. Ez a győzelem azóta is lidércnyomásként nehezedik Izrael külpolitikájára, hiszen attól fogva a világ számos országának ellenszenvét váltotta ki: „gyarmattartó” állam lett belőle. A megszállás negyven éve alatt több százezer telepes özönlötte el és sajátította ki a palesztinok földjét. Kemény küzdelem folyik a politikában a bal- és a jobboldal között, de

6

mindkét fél támogatja a telepek létrehozását és a telepeseket, akik meg vannak győződve arról, hogy Isten akaratát teljesítik.

1.1.

A konfliktus kialakulása

A mai Szíriát, Jordániát, Libanont, Izraelt és a Palesztin Nemzeti Hatóságot (PNH) magában foglaló terület a Nagy Szíriaként ismert régióhoz kötődött. A 16. század óta az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló térség a 20. század elejéig a jeruzsálemi szandzsákhoz és a bejrúti vilájethez tartozott. A vezető szerep a különböző családi klánok kezében volt, akik harcoltak a török hatalom ellen. A 20. század elején újabb kihívással kellett szembenézniük: már nemcsak az jelentette a legfőbb célt, hogy nagyobb önállóságot kapjanak a Birodalmon belül, hanem hogy megakadályozzák a cionista földvásárlásokat, és ezzel a zsidók bevándorlását. Az izraeli-palesztin konfliktus modern kori gyökerei a cionista mozgalom kialakulásáig (19. század második fele) vezethetők vissza. Az első világháború idején, 1916-ban jelentős szerepet vállaltak a törökök elleni felkelésben, de a térség arab lakosainak egy közös királyságba való integrálása, kudarcba fulladt, kemény megtorlás következett. Időközben titkos alkusorozat végére is pont került, 1916 májusában megszületett a Sykes-Picot egyezmény, amely a mostani Libanontól Szírián át a moszuli régióig tartó területet francia, míg a jeruzsálemi szandzsáktól kezdődő Irak középső és déli részét is magában foglaló területet pedig brit közigazgatás részévé tette volna. A palesztin nacionalisták számára újabb csapást jelentett, hogy a francia szövetségesük ellenében a britek külügyminisztere, Arthur James Balfour 1917 novemberében deklarálta, hogy a zsidóknak is joguk van Palesztinában „zsidó nemzeti otthonra”, de ez nem sértheti az ott élők polgári, felekezeti jogait. (Lugosi, 2006) Az első világháború befejeztével az Oszmán Birodalom szétesett, területén új államok alakultak. A Népszövetség felosztotta a térséget Franciaország és Nagy-Britannia között mandátumrendszert létrehozva.3 Az 1930-as évekig Európából származó zsidó – zömében askenázi4 – vallásúak telepedtek le Palesztinában, ahol az ott élő araboktól vásároltak földet.5 Az 1930-as 3

Az 1920 áprilisában elfogadott egyezmény szerint Palesztina (a Jordán folyó jobb partjával egyetemben) brit mandátumterület lett. (Hurewitz, 1956, 18-21.)

7

években durva összecsapásokra került sor, nemcsak a zsidók és arabok között, hanem az angolokkal is, mivel az együttélést mindegyik közösség csak uralkodói pozícióból tudta volna elképzelni. Az arab egységet hátráltatták a törzsi, családok közötti ellentétek.6 Képtelenek voltak felismerni, hogy a megosztottság Palesztina elvesztéséhez vezet. A londoni kormány próbálkozott felosztási javaslattal, de azt az arabok elutasították. Ezután 1939-ben kiadták a Fehér Könyvet, amely jelentősen korlátozta a zsidó bevándorlást. A második világháború befejezését követően a helyzet tarthatatlanná vált Palesztinában. 1947. november 29-én az ENSZ Közgyűlés elfogadta a 181. számú felosztási határozatát7, mely szerint a területet felosztják egy arab és egy zsidó államra (Képmelléklet, 1. ábra). A zsidó közösség elfogadta a tervezetet, az arabok nem. Véres összecsapásokkal teli fél év következett, arabok tízezrei menekültek el szülőföldjükről. (Képmelléklet, 2. ábra) A térség puskaporos hordóvá vált, amelynek meggyújtása olyan regionális háborúkhoz vezetett, amelyek messze túlmutattak az arab–izraeli háborúkon8, és a szovjet–amerikai rivalizálás színtereinek egyike lett. 1945 után a térségre vonatkozó erővonalakat

meghatározó

tényezők:

az

európai

hatalmak

(Nagy-Britannia

és

Franciaország) meggyengülése, az USA aktív mediterrán politikája, a Szovjetunió fokozott érdeklődése a régió iránt, Izrael létrejötte és a zsidó kivándorlás, az arab világ egyre erősödő Nyugat és Izrael ellenes nacionalizmusa, a térség geostratégiai jelentősége a két nagyhatalom küzdelmében, kőolaj- és földgázlelőhelyek. (Fischer, 1996)

4 5

Lásd 1.2.1.1. fejezetben. 1947-ben 1873 km2 föld volt zsidó tulajdonban, melyből 1565 km2 -t vásároltak meg az araboktól, a

fennmaradó

részt

pedig

az

egyházaktól

és

a

brit

adminisztrációtól.

(www.us-

israel.org/jsource/History/Arabs_in_Palestine.html) 6

Huszeini és a Nasásibi család ellentétét szokták említeni, mely sokat ártott a palesztin nemzeti identitás

ügyének. A Huszeini család a muftival az élen, britellenesek volt, míg a Nasásibik keresték velük az együttműködést, időnként a palesztinai zsidó közösséggel is. 1937 végétől a palesztinai arab ellenzék vezetői felkeresték a Zsidó Ügynökséget, hogy támogatást és pénzt kérjenek a Huszeinik elleni harchoz. Lásd: Mi’ari 1998: 50. és Morris 2001: 153-154. 7

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 181. számú határozata Palesztina felosztásáról (1947. november 29.).

(Lugosi, 2006: 233-249) 8

Arab–izraeli háborúk a bipoláris világrendben 1948–49-ben, 1956-ban, 1967-ben, 1973-ban, 1982-ben

zajlottak.

8

1.2. A konfliktus szereplői (Izrael, palesztinok, szomszédos és egyéb arab országok, USA, SZU, európai hatalmak, EK, ENSZ)

1.2.1. Az izraeli társadalom. Zsidók és palesztinok egymással vívott harca A konfliktus nem csak a területért folyó harcra korlátozódik, a biztonság kérdésének legalább olyan jelentős a szerepe. Mindezt árnyalja a két érintett fél vallási és kulturális különbözősége. Ahhoz, hogy megértsük a két nép egymáshoz való viszonyát nem elegendő a tetteiket, vagy a képviselőik politikai nyilatkozatait elemezni. A probléma sokkal mélyebben gyökerezik.

1.2.1.1.

A zsidó identitás

A zsidó identitás és az izraeli állampolgárság közé nem tehető egyértelműen egyenlőségjel, az utóbbi többet jelent: ötvözi a hagyományokat és a modernitást, a vallási törvényeket és a demokratikus állami berendezkedést, meghatározó elemei a szolidaritás, a kibucok „szabre”9 mentalitása, a háborúk és a terror miatti fenyegetettség érzése, a holokauszt emléke. Az izraeli identitás tehát nemcsak nemzeti, de vallásos szempont szerint is értelmezhető, messze túlmutatva azon a nemzeti önmeghatározáson, mely az európai nemzetek sajátossága (Nagy V., 2005). A bevándorlók vallása és identitása ugyan zsidó, de különböző társadalmi környezetben szocializálódtak. Az askenázik (Közép- és Kelet-Európából származók, főleg holokauszt-túlélők), a szefárdok (Ibériai-félszigetről és a Földközi-tenger déli partjáról származók), a mizrahik (főleg keleti arab országokból betelepültek), a falasák (fekete bőrű, etióp bevándorlók) és a közel egymillió orosz betelepülő más-más életformát hoztak magukkal. Ezek a tényezők a mai napig nagy jelentőséggel bírnak. A mai izraeli társadalomban nagyobb a szakadék a vallásos és a szekuláris identitás között, mint az askenázi és a szefárd identitás között. A statisztikai adatok szerint a lakosság 40%-a szekuláris, 25%-a vallásos, 6%-a ultra-ortodox. A fennmaradó 35% a szekuláris és a vallásos nézetet vallók között helyezkedik el (Nagy V., 2005). 9

Izraelben született büszke, öntudatos zsidó.

9

Az izraeli „olvasztótégely” kevésbé hatékonyan működött, mint az amerikai, és ezzel nem sikerült létrehoznia sem az egységes izraeli héber, sem az egységes izraeli zsidó nemzetet. Az izraeli zsidóságot mély megosztottság, egyfajta kultúrharc jellemzi, mely hol erősebben, hol gyengébben jelentkezik. A nemzetépítésben és a nemzetté válás folyamatában, az állam megalakulásakor nem volt kérdéses, hogy a vallási hagyományoknak meghatározó szerepet kell betölteniük. Mindmáig kérdés és viták forrása, hogy a zsidósághoz tartozás nemzeti avagy vallási hovatartozást jelent-e, és ezzel összefüggésben az is, hogy vallási vagy világi jellegű államnak kell-e lennie Izraelnek. Nem áll messze a valóságtól az a vélemény, miszerint „az izraeli társadalmat a 20. század végének utolsó fél évtizedében valójában a Kulturkampf osztotta meg, nem pedig a palesztinokkal vagy az arab szomszédokkal folytatott béketárgyalások”. (van Diggele, 2005: 54) A nemzetközi híradások egyáltalán nem foglalkoznak a „kultúrharc” kérdésével, Izraelen belül viszont gyakran kerül napirendre. Az aktuális politikai vezetés – érthető módon – nem akar állást foglalni, vagy nem tud, egyfelől fenn kell tartani az egységes zsidóság látszatát, másrészről a kormányok minimális többséggel bíró, egymással homlokegyenest ellentétes nézeteket valló pártokból álló koalícióba tömörülnek. Izrael Állam jellege, a vallás szerepe az állam életében, a nem zsidók helye a zsidó államban olyan kérdések, amelyek messzemenőkig befolyásolják a térségben a palesztinizraeli konfliktus kimenetelét, de egyúttal az együttélés bármilyen formáját is.

1.2.1.2.

Vallásosak és világiak

Évtizedek óta az egyik legmélyebb megosztottság a zsidóságon belül a vallásosak és a világiak ellentéte. Ez talán így sommásan hangzik, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy lényeges különbségek vannak a vallásosság mértékében, illetve jellegében. Az egyik szélsőséges pólust a vallást legszigorúbban vevők, az úgynevezett ultraortodoxok (charedik) képviselik, a másikat a vallást egyáltalán nem gyakorlók (hilonik). Közöttük helyezkednek el a vallásosság legkülönbözőbb fokozatait képviselők. Ez a törésvonal egyidős Izrael létével. Az állam megalapítói – szekularizált cionisták – nem tehették meg, hogy egy olyan liberális demokráciát hozzanak létre, amely teljesen idegen az ortodoxok számára. Ezért történt meg az, hogy a judaizmus számos elemét beemelték az ország politikai és 10

jogrendszerébe. A szombat lett a hivatalos pihenőnap, vasárnappal kezdődik a hét, a halákha, a judaizmus jogrendje meghatározó szerephez jutott a polgári peres ügyek intézésében, az ultraortodoxok számára külön oktatási rendszert hoztak létre – vallási jesivák hálózata jött létre – mentességet kaptak a kötelező katonai szolgálat alól,10 alig néhány hónappal az állam megalakulása után néhány kormányon belüli rabbi11 elérte, hogy a kormány kimondja a nem kóser hús importjának tilalmát stb.12 Mi is a probléma a vallásosak és a világiak között? Ahogy említettem, az ultraortodox fiúk (és csak a fiúk!) huszonöt éves korukig a vallásos iskolában, a jesivában tanulnak, így katonai szolgálatot nem kell teljesíteniük. (Nem csoda, ha az izraeli arabok véleménye szerint a nagyon vallásos zsidók jó emberek, mert nem fognak fegyvert. 13) A rendelet bevezetésekor alig négyszázan voltak, 1975-ben már megduplázódott a számuk, és a 2000-es évek elején viszont már több mint 30 000-re emelkedett. (van Diggele, 2005) Az ultraortodox családok állami támogatásból élnek – vagyis az izraeli adófizetők pénzéből. Az ultraortodox férfiak nem dolgoznak, csakis a Talmudot tanulmányozzák. Ennek következtében Izraelben a legmagasabb a 25 és 44 év közötti nem dolgozó férfiak aránya: 15%. Számítások szerint 2001-ben egy világi család egy ortodox családot tartott el, s egyes világiak e szám gyors növekedését valószínűsítik. (van Diggele, 2005) A mai izraeli zsidók többsége szerint a hagyomány szinte megegyezik a judaizmussal, a zsidó vallással. A hagyomány nacionalizálása több szinten folyik. Elkerülhetetlen volt a folyamat, miszerint a vallásos cionistáknak szükséges volt, hogy elsajátítsák nemzeti szempontból a hagyományt, ahogy a nem vallásosok – különösen a jobboldali beállítottságúak – számára is legitimmé vált a vallás. A vallásos zsidók politikai szövetségeseik és a vallás hatásos eszköz a kezükben a céljaik legitimálására. A 10

David Ben Gurion miniszterelnök 1954-ben engedélyezte 400 fiatal Tóra-tudós számára a katonai szolgálat alóli mentességet. 11

Bizonyos vallásos pártok – mint például az ultraortodox Águdát Jiszráel – eleve nem fogadták el a miniszteri tisztséget a kormányban, mert akkor a világi államra kellett volna felesküdniük, mások viszont megtették. 12

Izraelnek nincs alkotmánya és az államhatárok sincsenek pontosan rögzítve. Az 1948-as tűzszüneti vonalak, majd a ’67-es háborúban megszállt, de nem annektált területek jelentik a kiindulási alapokat, nem beszélve Jeruzsálem nagyon bonyolult státusáról. (Lásd Jeruzsálem státusza c. alfejezetet.) A végleges határvonalakat csakis a palesztinokkal folytatott hosszas, türelmes és határozott tárgyalások nyomán jelölhetik ki. Ehhez viszont tartós nyugalmi időszakra lenne szükség. Ha ezt belülről a Hamasz, kívülről a Hezbollah, távolról pedig Irán folyton megzavarja, akkor a határok kijelölése (és ezzel az önálló Palesztina létrejötte) ismét a távoli jövőbe tolódhat. 13

Forrás: saját kutatás.

11

judaizmusról alkotott nézetük inkább tekinthető identitásnak, mint ideológiának. Nem várható el politikai képviselőiktől, hogy kifejtsék, mit is értenek judaizmuson, mert érthető módon nem akarnak alternatívát megfogalmazni a hagyományról alkotott vallásos elképzelésekkel szemben. Közéjük tartozik például Ariel Saron, akitől az alábbi mondatot gyakran idézik hívei: „Büszke vagyok zsidóságomra, de sajnálom, nem vagyok vallásos.” (Liebmann, 2003) Manapság az Erec Jiszrael kifejezés egyre inkább jelképezi a hagyományhoz és az államhoz való hűséget, a politikusok nyilatkozataiban „Izrael földje” felváltja az „Izrael állam” kifejezést. Jó zsidónak azt tekintik, aki Izrael földjén a zsidó önrendelkezés feltételei szerint él. Nem szabad eltúlozni azonban a hagyomány szerepét a mai zsidó társadalomban. Támogatják ugyan az eszményét, de nem jelenti egyúttal azt, hogy alávetik magukat. A modern világban azt jelenti, hogy figyelembe kell venniük, és aszerint kell választaniuk. „Az, hogy választanunk kell hagyományt, s nem elegendő egyszerűen úgy élni, ahogyan normái és értékei megszabják, egyesek körében fanatikus odaadást szül, míg másokat engedékenyebb, (…) kevésbe alázatos beállítódás kialakítására késztet.” (Liebmann, 2003) Az 1967-es területszerzéseket követően váltak a vallásos cionizmus képviselői a területek bekebelezésének szószólóivá – vallási érvek alapján. Ezek után a politikában aktív szerepet betöltő vallásos pártok mindinkább a jobboldali koalíció mellé álltak, és egyre nőtt a korábbi baloldali szövetséges, a Munkapárt és köztük lévő űr. Menáchem Begin miniszterelnöksége alatt kezdte a vallás mindjobban rányomni a bélyegét a mindennapokra: 1982-ben például az izraeli légitársaság (EL AL) beszüntette a szombati járatait. A Sász párt14 alapításának évében (1984) négy, 1988-ban hat helyet szerzett a Knesszetben, s ezzel az ortodoxia közvetlenebbül megjelent a politikai életben. Jichak Samir nemzeti egységkormányában két miniszteri tárcát is kapott, s azóta is töretlen jelentőségű szerepet játszik a belpolitikában. 1992-ben hat, 1996-ban tíz, 1999-ben 17 helyet szerzett a választásokon, így a harmadik legnagyobb frakciót adta. A palesztinoknak 14

Ovadiah Joszef rabbi a szefárd zsidók vallási pártjaként alapította a Sászt 1984-ben. Az 1996-os választásokon a párt szlogenje: „A Sász nem egy platform, hanem az identitás”. 1999-ben korrupciós botrányba keveredett a párt vezetője, Arieh Deri, az új pártelnökkel, Eli Jisájjal ugyanabban az évben 17 képviselői helyet szereztek a Knesszetben. A 2006-os választásokon 12 képviselőjük jutott be a parlamentbe, és a Ehud Olmert kormány koalíciós partnerévé léptek elő. A politikai sikerük folytatódott 2009-ben, a párt ismét szerepet kapott a kormánykoalícióban, négy miniszter került ki a tagjai közül. http://members.tripod.com/alabasters_archive/shas_culture_war.html

12

ígért engedmények miatt kilépett a koalícióból, ezáltal kisebbségbe juttatta Ehud Barak kormányát. Igaz, hogy 2003-ban számos képviselői mandátumot veszített a liberális pártokkal szemben, de továbbra is jelentős erő maradt.15 Ami az ellentábort illeti, mindenekelőtt a Tomi Lapid által vezetett radikálisan világi és ultraortodox-ellenes Sinui (Változás) pártja, és a Joszi Szarid által vezetett Merec érdemel említést. A társadalomban egyre fokozódó ultraortodox-ellenességet mutatja, hogy a Sinui az 1999-es választásokon bekerült a parlamentbe, majd 2001-ben a Saronkormányba is. 2003-ban pedig a második helyet érték el.16 Ehud Barak megpróbálkozott az ország „világiasításával”, vagyis az ultraortodoxok kötelező

katonai

szolgálatának

bevezetésével,

az

EL AL szombati

járatainak

visszaállításával, a vallásügyi minisztérium megszüntetésével – egyáltalán számos olyan intézkedés betiltásával, aminek oka a vallási előírás. Óriási felzúdulást váltott ki, mivel a hatvan éves, amúgy is elég törékeny egyensúlyt a vallásosak és a világiak között veszélyeztette. Az intézkedéscsomag megvalósítását a Barak-kormány bukása egy időre feledésbe meríttette. A 2009. február 10-i választásokon ismét Benjamin Netanyahu (Likud17) kapott kormányalakítási megbízást (az érvényes szavazatok 21,6%-át szerezte meg). Igaz, hogy a Kadima (Előre)18 párt 22,5%-ot kapott, de Netanyahunak sikerült további négy párttal

15

http://www.knesset.gov.il/description/eng/eng_mimshal_res.htm

16

U. o.

17

Jobboldali párt, gyűjtőpártként jött létre 1973-ban. Izrael politikájára a legnagyobb befolyással az 1980-as, 1990-es években volt. A filozófiája a terjeszkedési politikán alapul, habár a sínai és a gázai kivonulás épp a Likud-kormányzás idején zajlott. 18

A Likudból távozó Ariel Saron alakította a pártot 2005-ben. Saron betegsége miatt Ehud Olmert lépett a helyébe. A liberális centrista párt a 2006-os választásokat követően 29 képviselői hellyel büszkélkedhetett. Habár a 2009-es választásokon a legtöbb képviselői helyet sikerült megszerezniük, a kormányalakításra a Likud színeiben induló Benjamin Netanyahu kapott megbízást az államfőtől.

13

koalíciót kötni, amivel kormányzási többséget szerzett, melyek közül – a Munkapárton19 kívül – a Sasz vallásos, míg a másik kettő jobboldali szélsőségesnek titulált.20

1.2.2. A palesztin nacionalizmus Izrael megalakulásakor21 – ami a palesztinok kárára történt – a nagyhatalmak elfogadták a kialakult helyzetet és igyekeztek a palesztinok problémáját a szőnyeg alá söpörni. Izrael politikája kezdetben azon államok büntetését célozta, ahonnan kiindulva a palesztin gerillák támadást intéztek ellene. A palesztin nacionalizmus terjedését nem sikerült megakadályoznia, ezért változtatott és maga akarta elvégezni ezt a feladatot. Menahem Begin hatalomra jutásakor22 célként tűzte ki a palesztin nacionalizmus visszaszorítását és elpusztítását. Ezt a vonalat követte Ariel Saron23 is 1982-ben Bejrútban, amikor kísérletet tett a PFSZ felszámolására. Az első arab-izraeli háború24 hatására realizálódott a „terület” elvesztése, a menekült-tudat, és a palesztinai arabok nagy része valamilyen idegen fennhatóság alá került. A száműzetés alakította ki az összetartozás-tudatot. Egyedül Jordánia biztosított állampolgárságot a területére menekülteknek. Ahogy Gazdik Gyula írja tanulmányában: 19

Szociáldemokrata, cionista, bal-közép párt, ideológiája az izraeli munkásmozgalmon alapszik. 1999 és 2008 között együttműködött a baloldali, vallásos, cionista Meimad párttal, az együttműködési megállapodásuk szerint a Munkapárt képviselőhelyeinek tizedét a Meimad kapta. A Munkapárt 1968–1977 között meghatározó szerepet töltött be Izrael életében. 1977 és 2001 között a kormányalakítás és az ellenzéki politizálás között váltakozott a szerepe, 2001 után hanyatlás következett be a párt politikai életében. A 2011es év a pártszakadást hozta el, Ehud Barak kilépett a pártból, a négy munkapárti miniszter pedig lemondott. 20

A koalíció pártjai: Likud (21,6%), Jiszrael Breitenu (11,7%), Munkapárt (9,9%), Sasz (8,5%), Habajit Hajehudi (2.9%). Forrás: http://www.knesset.gov.il/description/eng/eng_mimshal_res18.htm 21

1948. május 14-én kiáltották ki a független Izraelt.

22

Izrael hatodik miniszterelnökeként 1977. június 21. és 1983. október 10. között vezette az országot.

23

1982-ben Ariel Saron védelmi miniszter, valamint a libanoni hadjárat irányítója. Csapatai behatoltak a Bejrút melletti Szabra és Satila nevű menekülttáborokba és lemészároltak 800-2000 fegyvertelen civilt. 2002ben 23 túlélő pert indított Saron ellen Libanonban, háborús bűnösnek titulálva őt. Ügyvéde a mentelmi jogra hivatkozva – akkor már Izrael kormányfője volt – utasította el a vádakat. 1993-ban Belgiumban elfogadták a törvényt, miszerint magas rangú politikusokat is perbe lehet fogni emberiség elleni bűntettekért, függetlenül attól, mikor történt a bűncselekmény. Jogászok sokáig vitatkoztak azon, vajon Belgiumban törvényszék elé lehet-e állítani Ariel Saront. Megegyezés született, ha Libanonban tárgyalják az esetet, akkor nincs szükség a belga tárgyalásra. http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/1817749.stm 24

1948-1949-ban zajló háborút a palesztinok a nakba (katasztrófa) kifejezéssel jelölik.

14

ekkor „az 1949-es fegyverszüneti egyezmények következtében a még meg sem alakult palesztin állam területén Egyiptom, Izrael és Transzjordánia osztozott.” (Gazdik, 2004a: 6) A Palesztin Nemzeti Tanács 1964-ben létrehozta a Palesztin Felszabadítási Szervezetet, mely az 1967-es háború után jutott jelentős szerephez.25 A PFSZ létrejötte is tükrözte a palesztin nemzeti identitás kettősségét. Maguk a palesztinok sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel, mivel kezdetben egyiptomi befolyás alatt működött, Nasszer elnök „kreációjának” tartották. Végül azonban az arab államok feljogosították a PFSZ-t a palesztin nép képviseletére, a nemzetközi elismertsége pedig tovább erősítette a palesztin nemzettudatot. Nagy hatással volt a palesztinok katonai identitástudatára Karámánál (izraeli-jordán határ mellett) 1968. március 22-én az izraeli hadsereg felett aratott győzelmük (Paragi, 2005). A palesztin nemzeti identitás elemei az 1967-es háborút követő megszállás után váltak egyértelművé. Ekkor ismerték fel maguk a palesztinok is, hogy az arab országoknak nem áll szándékukban az integrálásuk, elutasították az államnélküliség tényét, felvállalták Palesztina helyreállításáért a küzdelmet, egyre gyakrabban hivatkoztak a palesztin származásukra, kifejezett hangsúlyt kapott a palesztin tradíció, valamint az arab és a palesztin identitás közötti különbség. Habár a törekvéseken belül a szekuláris irányzat került előtérbe, nem elhanyagolható a vallási dimenzió sem. (Paragi, 2005) Az 1973-as háborút követően nemzetköz szinten felértékelődött a palesztin kérdés. Jasszer Arafat 1974 októberében felszólalt az ENSZ-ben.26 Az ENSZ Közgyűlés novemberben elfogadta a 3236. számú határozatát a palesztin nép önrendelkezéséről, függetlenséghez és nemzeti szuverenitáshoz való jogáról. A palesztinok sokszor voltak egyedül a függetlenségükért vívott harcban és később is rosszul képviselték az ügyüket. A megosztottság, a terrorista módszereik, a vezetők alkalmatlansága révén olyan lehetőségeket „szalasztottak el”27, mint a Camp David-i (2000. július), vagy a tabai (2001. január) tárgyaláson felkínált engedmények. Yehuda Lahav, izraeli újságíró Josszi Bejlinnel és Jasszír Abed Rabbóval folytatott beszélgetése 25

A Gázai övezet és Ciszjordánia izraeli fennhatóság alá került, az ott lévő menekülttáborokban élő több mint egymillió palesztinnal. A megszállt területeken még további 300 000 palesztin kényszerült menekült státuszba. (Rostoványi, 2006) 26

A beszédről említést teszek az 1.2.6. alfejezetben.

27

Abba Eban, volt izraeli külügyminiszter megjegyzését gyakran idézik a palesztinokkal kapcsolatban: „A palesztinok sohasem szalasztanak el egy lehetőséget, hogy elszalasszanak egy lehetőséget.” (Rostoványi 2006: 220)

15

(Lahav, 2008b) nyomán azt a következtetést vonta le, hogy a 2003. október 20-án született Genfi Megállapodás legfőbb eredményének mindkét fél a Templom-hegy feletti felügyelet palesztinoknak történő átengedését tekinti, valamint azt, hogy Izrael döntheti el, hány menekültet enged vissza a területére.28 A palesztin nacionalizmus kialakulására sajátos tényezők hatottak. „Modern értelemben nemzetnek nevezzük azt a történelmileg kialakult tartós emberi közösséget, melyet különböző ismérvek kötnek össze egymással és különböztetnek meg más közösségektől.”29 A palesztinai arabokat 1948-ig laza kötődésű etnikai csoportként határozhatjuk meg, 1960-as évekre vált kulturálisan integrált etnikai közösséggé. Ekkorra teremtődött meg a palesztin politikai bázis, illetve állandósult az idegen hatalommal szembeni ellenállás. Az önálló állam létrehozása célként való megjelölése is szintén a hatvanas években fogalmazódott meg (Paragi, 2005). A nemzetté válás utolsó periódusa az 1967-es háborút követően, majd az 1970-es évek eseményei során vált majdnem teljessé, és az 1993-ban kezdődő oslói folyamat hatására ismét lendületet vett.

1.2.3. Az Amerikai Egyesült Államok Az Amerikai Egyesült Államok közel-keleti politikájában a zsidókérdés nem szerepelt kiemelt helyen a második világháború ideje alatt: Franklin D. Roosevelt 1945 februárjában Ibn Szaúd királynak ígéretet tett, hogy az USA nem tesz az arabok érdekeivel ellentétes lépést. Izrael megalakulásakor viszont elsőként ismerte el az új államot, érdekeivel megegyezett ugyanis a térségben addig meglévő brit jelenlét megszűnése, elhárult az akadály az olajkitermelés riválisoktól mentes felügyelete elől. Az 1956-os szuezi válságban30 az USA azért is sürgette a fegyverszünet megkötését, hogy megakadályozza a Szovjetunió térhódítását, ahogy ezt tette korábban a

28

Forrás: saját kutatás

29

Paragi Beáta hivatkozik Romsics Ignác definíciójára a nemzet mint fogalom meghatározásakor. (Paragi, 2005) 30

1952-ben katonatisztek csoportja döntötte meg Faruk király hatalmát, vezetőjük Gamal Abdel Nasszer, aki Egyiptom vezetőjévé vált. A nyugati támogatás elmaradása miatt a Szovjetunió felé fordult. Az Egyesült Államok – hogy megakadályozza a teljes egyiptomi fordulatot – a britekkel karöltve tervet dolgozott ki az asszuáni gát megépítésére. Miután hónapokkal később sem érkezett meg a pénzügyi segítségnyújtás

16

görögországi és a törökországi brit pozíciók átvételekor, a Truman-doktrína31 szellemében. Az Eisenhower-doktrína ennek egyenes folytatása, a Közel-Kelet feletti befolyás megszerzésére irányult a szuezi válságból meggyengülten kikerülő franciáktól és britektől. (Kende, 1970) 1957. január 5-én Dwight David Eisenhower32 a Kongresszus elé terjesztett évkezdő elnöki üzenetében új közel-keleti politikát hirdetett meg: „Alapvető fontosságú, hogy ezen a területen [Közel-Keleten – N. M.] minden hatalmi űrt betöltsünk.”33 Az Eisenhower-doktrína meghirdetését (1957. március 9.) követően Irak, Líbia, Libanon, Szaúd-Arábia azt elfogadta, Szíria és Egyiptom viszont elutasította. A doktrína a meghirdetésével elért bizonyos eredményeket: megbontotta a szuezi válság idején kialakulófélben lévő arab egységet. A détente egyfajta békülést hozott a nemzetközi életben, és szovjet térvesztést is. A két szuperhatalom konfrontációja áttevődött a Közel-Keletre, amely kulcsszerepet töltött be az energiaellátásban, földrajzi elhelyezkedése stratégiai jelentőséggel bír, és az arab– izraeli konfliktus állandósulása felértékelte. Az USA és Izrael közötti szoros szövetségi viszony a hatvanas évek elején kezdődött, és a hetvenes években mélyült el, amikor Csehszlovákia leállította a fegyverszállításokat, majd a helyébe lépő Franciaország is inkább az arab országokat támogatta, a külső forrásokra rászoruló Izrael az Egyesült Államokban találta meg a nagyhatalmi patrónusát. A hatnapos háború során (1967. június 5–11.) az Egyesült Államok katonai segítséget nem, viszont anyagi segítséget nyújtott Izrael számára. A tűzszüneti megállapodás után megszületett Lyndon B. Johnson34 elnök javaslatára az ENSZ BT 242. számú határozata35. Az arab világ döntő többségében az Izraelt támogató és a térségben

Egyiptomba (az Egyesült Államok úgy vélte, Egyiptom „visszahódítása” reménytelen, mivel az támogatta Szaúd-Arábia, Jemen és Szíria közreműködésével létrejövő Izrael ellenes katonai szövetséget és elismerte a pekingi kommunista kormányt), Nasszer államosította a brit többségi tulajdonban lévő Szuezi-csatornát. 31

A második világháború után kialakuló rend megváltoztatására irányuló törekvések esetén az USA fellépésével kell számolni. 32

Az Amerikai Egyesült Államok (34.) elnöke 1953. január 30. és 1961. január 20. között.

33

Documents on International Affairs. Oxford University Press, London, 1957

34

Az Amerikai Egyesült Államok (36.) elnöke 1963. november 22. és 1969. január 20. között.

35

A 242. számú határozat előírta a nemzetközi vízi utak szabad használatát, a menekültek kérdésének igazságos rendezését, a térség államai szuverenitásának elismerését, biztonságos határokat, izraeli csapatok kivonását a megszállt területekről. A 242. számú határozat értelmezésével kapcsolatos vitáról bővebben lásd a 2.3.2. alfejezetet.

17

egyre nagyobb befolyást követelő amerikai politika következtében USA ellenesség vált uralkodóvá, kudarcot vallott az Egyesült Államok azon politikája, miszerint az arabok és az izraeliek között egyenlő távolságot kíván tartani. Ezen próbált javítani a Rogers-terv36. Nixon szerint a legjobb stratégia, ha rávilágítanak: a Szovjetunió ugyan képes konfliktusokat előidézni, de a megoldásukra nem állnak rendelkezésére eszközei. A Nixonkormányzat célja, hogy a közel-keleti diplomáciából kiszorítsa a Szovjetuniót. Két módon próbálta ezt elérni: az 1973-as háborúban napi szinten konzultáltak, nehogy a szovjetek elhamarkodott döntést hozzanak, valamint egyidejűleg több témában is tárgyaltak, hogy olyan érdekeltséget biztosítsanak a szovjetek számára, amit nem érdemes kockáztatniuk. A Szovjetunió folyamatosan szállította a fegyvereket Egyiptomnak és Szíriának, míg az Egyesült Államok Izraelt segítette katonai felszereléssel. A Nixon-adminisztráció 1970 márciusától dolgozott a szovjetekkel egy izraeli– egyiptomi béketerven. Rogers javaslata elutasításra került az izraeliek és az egyiptomiak részéről, így a State Departmentből fokozatosan átkerültek a külpolitikai döntések a Fehér Házba. A közel-keleti kérdés rendezésének kidolgozásával Henry A. Kissinger, nemzetbiztonsági tanácsadót bízták meg. (Magyarics, 2000) Jimmy Carter elnöksége alatt sikerült tető alá hozni a Camp David-i megállapodásokat (Camp David Accords).37 Az 1982-es libanoni háború kitörése után Ronald Reagan38 felvetette a területet a békéért rendezési elvet, valamint hogy fagyasszák be a telepek építését a megszállt területeken, amíg azok hovatartozása nem tisztázódik. A béketerv további pontjaként szerepelt a palesztin önkormányzat létrehozása Jordánia támogatásával. Szeptember közepén a háborús helyzet eldurvult, a nyugati hatalmak csapatokat küldtek a felek „szétválasztására”. Az Egyesült Államok 257 katonát veszített az akció során. (Magyarics, 2000) Az 1987 decemberében rendezett arab csúcstalálkozón a résztvevők arra a döntésre jutottak, hogy a közel-keleti kérdés megoldása nem a palesztinok helyzetében rejlik,

36

William P. Rogers az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere volt 1969. január 22. és 1973. szeptember 3. között. A róla elnevezett béketerv elfogadta Izrael 1967-es határait – kisebb kiigazításokkal – egy átfogó békeszerződés ellenében. (Kissinger, 1998) 37

1978. szeptember 17-én Anvar Szadat és Menáhem Begin két dokumentumot írtak alá. Az első a közelkeleti rendezés általános elveit tartalmazta, és magában foglalta az izraeli–jordániai–libanoni viszony, valamint a palesztin kérdés rendezését, a második pedig az izraeli–egyiptomi békeszerződésről szólt, valamint a Sínai-félsziget izraeliek általi megszállásának felszámolásáról. (Magyarics, 2000) 38

Az Amerikai Egyesült Államok (40.) elnöke 1981. január 20. és 1989. január 20. között.

18

hanem Iránban. Amikor a palesztinok tudomására jutott, hogy az arab világ elfordul az ügyüktől, a hír hatására kitört az intifáda. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, George Schultz a kialakult helyzet orvoslására nyilvánosságra hozta a nevével fémjelzett béketervet39, amely azonban mindkét szemben álló félnél elutasításra talált. A PFSZ vezetése, tapasztalva az arab államoknak a palesztin kérdéstől való elfordulását, 1988. november 15-én Algiersben rendezett ülésén elfogadta az Izraellel való együttélést, és lemondtak az erőszak alkalmazásáról. Jasszer Arafat elismerte Izrael Állam jogát a létezéshez és a békéhez, valamint elítélte a terrorizmust, ezzel teljesítette a kissingeri három kritériumot. Az USA komoly dilemmával került szembe: Izrael stratégiai partnereként aposztrofálták, ugyanakkor a kőolaj világpiaci felértékelődése fontossá tette számára az arab országokkal való jó viszony ápolását, ezek az országok viszont kifejezetten rossz szemmel nézték az USA és Izrael szorosabbá váló kapcsolatát. Mindemellett a térségben felerősödő iszlám fundamentalista törekvések fokozták a Nyugat- és USA-ellenességet.

1.2.4. A Szovjetunió 1945–46 fordulóján és az azt követő időszakban a nagyhatalmak – így a Szovjetunió is – figyelemmel fordultak a Közel-Kelet térsége felé. Az olajlelőhelyekhez vezető stratégiai útvonalak képezték az ütközőpontot, ugyanis a Földközi-tenger keleti medencéjében a nyugati hatalmak a két világháború között fennálló status quót kívánták fenntartani, nem akartak osztozni a Szovjetunióval. Mivel a szovjetek nem voltak hajlandók kivonulni Irán északi területeiről, első alkalommal fordult elő, hogy az USA az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, ezzel nyomást gyakorolva Joszif Visszarionovics Sztálinra40, aki teljes visszavonulásra kényszerült, és az olajkoncessziók amerikai kézbe jutottak. (Fischer, 1996) 39

A Schultz-terv az 1982-es Reagan-tervre épített, az ENSZ 242. számú határozatának értelmében a területet békéért elvet tartotta legfontosabbnak. Nemzetközi konferencia összehívását javasolta, amelyen a palesztin fél a jordán delegáció tagjaként vehetne részt. Az izraeliek a területátadás miatt, a palesztinok pedig az önálló államukra való utalás hiánya miatt utasították el. 40

1922-ban a Szovjet Kommunista Párt főtitkára. 1941-től magához ragadja a miniszterelnökségi funkciót is, 1953-ban bekövetkezett haláláig a Szovjetunió teljhatalmú diktátora.

19

Izrael Állam megalakulását követően az állam beállítottsága baloldali jelleget mutatott, az amerikai vezetők meggyőződéssel jellemezték a Szovjetunió előretolt bástyájaként. A koreai háború során Sztálin hibás diplomáciai lépése41, valamint „a Szovjetunióban meglévő és eltűrt antiszemitizmus” (Magyarics, 2000: 369) végképp a Nyugat felé fordította Izraelt. A Szovjetunió az érdekeit védő nagyhatalomként 1955-től jelentkezett a térségben. A szuezi válság idején az ENSZ Biztonsági Tanácsa tervét a csatorna nemzetközi felügyeletére vonatkozóan a Szovjetunió megvétózta. A hiábavaló diplomáciai lépéseket követően a háború elkerülhetetlennek bizonyult. Nyikita Szergejevics Hruscsov42 beavatkozási fenyegetése nyomán az Egyesült Államok a harci tevékenység beszüntetésére vette rá a szövetségeseit (Nagy-Britannia, Franciaország, Izrael). Az 1960-as évektől a Szovjetunió vált Szíria és Egyiptom legjelentősebb fegyverszállítójává, a radikális arab csoportok tanácsadójává, nemzetközi fórumokon az arab álláspont szószólójává. (Kissinger, 1998) A szovjetek harmadik világra vonatkozó politikájának egyik legjelentősebb elemévé a hadi flotta terjeszkedése, kikötési helyszíneinek biztosítása állt. Így került célkeresztjükbe a levantei térség43. A szovjet flotta 1964-től bírt állandó jelenléttel a Földközi-tengeren. Az 1967-es arab–izraeli háborúban Egyiptomot erősítette, míg az USA 6. flottája Izrael mögött sorakozott fel. Moszkva abban a hiszemben, hogy az Egyesült Államokat lefoglalja a vietnami háború, és nem avatkozik be a Közel-Keleten a szövetségese védelmében, hamis hírszerzési jelentésekkel meggyőzte Nasszert, hogy Izrael támadásra készül, és célszerű lenne preventív csapást mérni rá. (Fischer, 1996) Az 1973-as jom kippuri háború során a szovjet és az amerikai vezetés forró dróton keresztül többször is konzultált, sőt az akkori amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger Moszkvába repült44. A két nagyhatalom egymásra is nyomást gyakorolt, amikor a szövetségeseik

közötti

fegyverszünetet

tető

alá

hozták.

A

regionális

háború

41

Henry Truman amerikai elnök katonákat kért Izraeltől a koreai fronton dúló háborúhoz, Ben Gurion izraeli miniszterelnök viszont nem tett eleget a kérésnek. Sztálin ahelyett, hogy az amerikaiak és az izraeliek közötti rést tágította volna, elítélte a zsidó állam semlegességét. 42

A Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára 1953. szeptember 14. és 1964. október 14. között.

43

Történeti térség, Olaszországtól keletre eső mediterrán területek, a mai Izrael, Szíria, Jordánia, Egyiptom, Kis-Ázsia tartozik ide. 44

Az 1973-as háború során a két nagyhatalom még együtt próbálta menedzselni a válságot, de 1975-öt követően közös megoldáskeresésére nem került sor.

20

következményei világméreteket öltöttek. Az olajtermelő arab országok bevetették az „olajfegyvert”,

ezzel

lezárult

az

olcsó

energia

időszaka.

Az

olajárrobbanás

következményeként a nyugati országok felülbírálták Izraelt támogató álláspontjukat, a zsidó államot a külpolitikai elszigetelődés fenyegette, lehetővé vált, hogy Jasszer Arafat felszólalhasson az ENSZ-ben, valamint a részleges katonai sikerek miatt a Szovjetunió és Egyiptom megszakította a szövetséges viszonyukat45, és ezzel utat nyitott az egyiptomi– izraeli különbéke46 megkötésének. Moszkva fő arab szövetségeseivé ezt követően Szíria és Irak váltak, de szorosra fűzte a kapcsolatait Dél-Jemennel, Líbiával és Szomáliával is47. A két szuperhatalom közül a Szovjetunió érdekeit szolgálta, hogy továbbra is fennmaradjon a feszültség a KözelKeleten, mert ezáltal biztosítani tudta jelenlétét a térségben. Leonyid Iljics Brezsnyev hatalomra kerülése48 után feléledt ismét a két pólus közötti bizalmatlanság, és elkezdődött a fokozott fegyverkezés időszaka. Az 1980-as évek elején a világ feszültséggócai közül a Közel-Kelet vált a legveszélyesebbé. Izrael 1980-ban fővárosának nyilvánította Jeruzsálemet, és 1982-ben megindította a Libanon elleni támadást, 1980-tól tartott Irak és Irán között a háború, a szovjet–afgán háború pedig 1979 óta folyt. Az 1980-as években látszódott, hogy a Szovjetunió nem tud megfelelni a világgazdasági kihívásoknak. A gorbacsovi reformok sem hozták meg a várt fellendülést. A

bipoláris

viszonyrendszer,

a

„megosztott

világ”

(Fischer,

1996:352)

mindenekelőtt a stabilitást és a nukleáris háború elkerülését, a Szovjetunió számára a korlátlan uralmi szerepet jelentette a befolyási övezetében. A fejlődő országok, a „harmadik világ” támogatása a szovjet külpolitika prioritásai között fontos szerepet töltött be. Az arab országok egy része (mindenekelőtt Szíria, Líbia, Jemeni NDK, Irak, Algéria és Szadat hatalomra kerülése előtti Egyiptom) egyfajta szocialista ideológia szerint fejlődött,

45

G. A. Nasszer halálát (1970. október) követően Egyiptom új vezetője Anvar Szadat lett, akinek nem voltak a Nasszeréhez hasonló jó kapcsolatai Moszkvával. 1972-ben megkezdték a szovjet katonai tanácsadók kiutasítását az országból, és a szovjet befolyás jelentősen csökkent Egyiptomban. 46

Camp David, 1979. március

47

1977-ben a szomáliaiak kiűzték a szovjet hadihajókat országuk kikötőiből, és ugyanez történt Egyiptomban is. 48

1964. október 14-én nevezték ki a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkárává, 1977. június 16-án pedig a párt főtitkárává, a funkciót 1982. november 10-én bekövetkezett haláláig töltötte be.

21

és a kelet-európai országokhoz hasonló intézményrendszert építettek ki. A szovjet vezetők a nemzetközi osztályharc és a felszabadító osztályharc között ideológiai párhuzamot véltek felfedezni. A nyolcvanas években rá kellett ébredniük, hogy a folyamat nem az általuk elképzelt irányba fejlődik.

1.2.5. Az Európai hatalmak: Franciaország és Nagy-Britannia 1.2.5.1.

Franciaország

Az arab–izraeli konfliktusban a francia álláspontot meghatározzák Franciaország arab országokhoz fűződő kapcsolatai. De Gaulle óta töretlen az ország arab-mediterrán politikája. A bipoláris rendszerben Franciaország nemzetközi jelentőségén túlmenően játszhatott szerepet a kapitalista és a szocialista társadalmak közötti mozgásterének tágításával. De Gaulle helytelenítette az Egyesült Államok 1956-os szuezi válság során alkalmazott politikáját49. (Fischer, 1992) Az arab világban a francia érdekterületet elsősorban Marokkó és Algéria jelentette. A szuezi válság idején Franciaország hajlandó volt brit parancsnokság alá helyezni és Algériából kivonni a csapatait, hogy NagyBritanniával közösen fellépjen a Szuezi-csatorna államosítása ellen és Nasszer megbuktatásáért. (Kissinger, 1998) Az 1967-es háborúban elítélően nyilatkozott Izraelről, 1974-ben pedig a palesztinokat is megillető önálló államról beszélt Giscard d’Estaing. Még abban az évben létrejött Jasszer Arafat és a francia külügyminiszter, Jean Sauvagnarde találkozója50 Bejrútban. A tárgyalást követően a PFSZ lehetőséget kapott arra, hogy irodát nyithasson Párizsban. Erre 1975-bn került sor. Az Európai Tanács Velencében, 1980. június 13-án tartott ülésén a francia elnök nyomására az EK nyilatkozatot bocsátott ki, miszerint a

49

Az Egyesült Államok stratégiájának célja az volt, hogy ha Nasszert nem is, de a térség valamely vezetőjét bevonják egy NATO-típusú biztonsági rendszerbe. A katonai beavatkozást ellenezték, mivel az arab nacionalizmusnak utat törne, és évtizedekre ellehetetlenítené az övezetben az amerikai befolyás megszilárdítását. Ezt a lehetőséget fontosabbnak ítélték meg, mint a csatorna feletti felügyelet elvesztését, valamint nem akart részt venni Franciaország és Nagy-Britannia gyarmati uralmának visszaállításában. 50

Ez volt az első alkalom, hogy egy nyugati kormány tagja találkozott a PFSZ vezetőjével.

22

közel-keleti kérdés rendezését az ENSZ BT 242. és 338. határozatai alapján tartja megvalósíthatónak51. 1981-ben a köztársasági elnöki székbe François Mitterand került, akinek izraeli kapcsolatai aggodalmat váltottak ki az arab országokban. A Knesszetben elmondott beszédében (1982) kiemelte a palesztinok hazához való jogát, amelynek megvalósítását a Camp David-i folyamatban tartotta elképzelhetőnek, de Európának nem szánt közvetítő szerepet benne. A palesztinoktól elvárta a terrorcselekmények beszüntetését (az intifádát nem tartotta annak) és Izrael elismerését. Amikor Jasszer Arafat proklamálta a palesztin állam megalakulását (Algír, 1988. november 15.), Franciaország magasabb diplomáciai szintre emelte a PFSZ párizsi irodáját, és François Mitterand 1989. május 2-án az Elysée Palotában fogadta Jasszer Arafatot. (N. Rózsa – Póti, 1999) A francia nagyhatalmi pozíció csökkenését Franciaország nehezen fogadta (fogadja) el. A gyarmatai függetlenedése is hozzájárult a grandeur és gloire eszméjének megkopásához. A térségben politikai szereplőként való elismertetését főként a volt gyarmatai feletti gazdasági befolyással próbálta fenntartani.

1.2.5.2.

Nagy-Britannia

Nagy-Britannia a modern államiság idején sem klasszikus államként lépett fel, hanem gyarmatosító birodalomként. Ebből fakadóan a külpolitikája is birodalmi külpolitika volt, amely az egész világra kiterjedt. Az első világháború befejezése után a britek képtelenek voltak fenntartani a korábbi hegemón hatalmukat. A hidegháborús nemzetközi rendszer létrejötte óta a brit külpolitika jellemző vonása a folyamatos útkeresés, és a gyarmatok elvesztése csak fokozta a bizonytalanságát. Az Egyesült Államokkal kialakított szoros kapcsolatával olyan szövetség tagjává vált, ahol nem ő a meghatározó fél. Ez a lépés ellentmond a korábbi, a realizmus elvein alapuló brit külpolitikának, amikor a nagyhatalmi politizálás és az érdekérvényesítés jelentette a fő csapásirányt. A második világháború utáni, részben liberális elveken alapuló világrend új feltételeket teremtett ugyan, de NagyBritannia egészen a szuezi-válságig nem akart tudomást venni a megváltozott hatalmi helyzetről. 51

Buletin. Presse- und Informationsamt der Bundesregierung, 1980. 71. sz.

23

A Közel-Kelet a 19. század közepétől jelentős szerepet töltött be Nagy-Britannia birodalmi politikájában. A „korona legszebb ékköve”, India felé vezető kereskedelmi útvonalak biztosítása érdekében stratégiai fontosságú volt a britek jelenléte a térségben. A 20. század elejére bekapcsolták a térséget a világkereskedelem véráramába. 1916-os SykesPicot egyezménnyel újraosztották a térséget Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország között, majd egy évvel később a zsidóknak tett ígéretet Arthur James Balfour, brit külügyminiszter – a franciák rovására –, miszerint támogatják Palesztinában a zsidó nemzeti otthon létrehozását. Nem mellékes, hogy ugyanezt megígérték az araboknak is. A hidegháború kezdetén a hatalmi befolyásukat elveszítve a britek kivonultak Palesztinából, Irakból és az „1970-es években (…) a maradék befolyásukat is elveszítették a térségben”. (Gálik, 2007: 56) Nagy-Britannia a szuezi válság nyomán a tanulságokat elemezve elfordult az európai egység gondolatától, és az Egyesült Államokkal szorosabbra fűzte a kapcsolatát. A gyarmatai nagy részét elvesztette, az 1971-es csatlakozása a Közös Piachoz sem hozta meg az ország számára a várt fellendülést. Az 1980-as évek első felében azonban megtorpant Nagy-Britannia hanyatlása, még mindig a világ hatodik legnagyobb gazdaságával és jelentős haderővel rendelkezett, de nagyhatalomnak már nem lehetett nevezni.

1.2.6. Európa és a Közel-Kelet 52 viszonya Az európai szerepvállalás a Közel-Keleten közel négy évtizedes múlttal rendelkezik. Eleinte az ENSZ palesztin menekülteket segélyező szervezete53 keretein belül adományokkal próbált segíteni a palesztinai arabok helyzetén. Az EGK/EK 1971 óta az UNRWA-n keresztül támogatja a palesztinok alap- és középfokú oktatását, különböző

52

Ebben a fejezetben a Közel-Kelet alatt a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti területet értem, vagyis a mai Izrael és Palesztina területét, amikor az EGK/EK közel-keleti politikáját tárgyalom. 53

UNRWA-t (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees) 1949-ben hozta létre az ENSZ Közgyűlése, hogy átmeneti jelleggel javítson a palesztin menekültek életkörülményein. Mivel a mai napig nem sikerült kielégítő megoldást találni a problémára, a szervezet működését folyamatosan meghosszabbították.

24

kulturális és sportrendezvényeiket, egészségügyi ellátásukat stb. Az európai támogatás csaknem a felét teszi ki a szervezet éves 250-350 millió dolláros működési költségének.54 Az Európai Közösségek 1972-ben fogalmazta meg először a mediterrán térségre vonatkozó politikáját. Igaz, hogy a szándékot hosszú fejlődési időszak követte, de maga a szándék az EK nemzetközi szereplőként való fellépésének szándékát jelentette. 1973. november 6-án, majd 1977. június 29-én hivatalos álláspont nyilvánosságra hozatalával kiállt a palesztinok jogaiért.55 Ha kizárólag a palesztin nép jogait tartotta volna szem előtt az EK, akkor nem várt volna 1973-ig, hanem már korábban, az 1967-es palesztin területek izraeli megszállásakor fellépett volna. A negyedik arab-izraeli háború ideje azonban egybeesett az EK gazdasági érdekével (olajárak alacsonyan tartása és kiszámíthatósága) és „az olajtermelő országok politikai igényének (palesztin állam) gazdasági eszközökkel való érvényesítésével” (Paragi, 2006: 53). Francia nyomásra a kilenc EK-tagország az arab világgal szorosabbra fűzte a kapcsolatait. A fentiekben említett 1977-es nyilatkozat – szintén francia kezdeményezésre – leszögezte, hogy a térségről szóló tárgyalások csak a palesztinok képviselőjének jelenlétében folytathatók le, és a telepek létrehozásakor figyelembe kell venni a palesztinok szülőföldhöz való jogát (Aoun, 2003). A velencei nyilatkozat tekinthető az első, a palesztin nép önrendelkezéshez való jogát kiemelő európai dokumentumnak (1980. június 13.). A két évvel korábban megkötött Camp David-i megállapodás, majd az Egyiptom és Izrael között létrejött békeszerződés (1979. március 26.) képezte a nyilatkozat alapját. Az európai integráció államai üdvözölték a békeszerződést, de a Camp Davidben megszületett megállapodás már kevésbé nyerte el tetszésüket, ami érthető, hiszen az Egyesült Államok elhárította az európai részvételt és a bilaterális tárgyalások híve volt, míg az EK globálisan akarta megoldani a konfliktust, ráadásul oly módon, hogy annak eredményeként létrejöhessen az új palesztin állam (is). Egyiptom kizárása az Arab Ligából (1979), majd a szervezet székhelyének Tuniszba való áthelyezése után a kapcsolatok lazultak az EK-val. Ennek ellenére az 54

A szervezet a létrehozása óta anyagi gondokkal küzd. Évente 7,5%-kal kellene emelni a költségvetését, ilyen mértékű növelést tesz szükségessé a palesztinok szaporodási, valamint az érintett országok kb. 4%-os inflációs rátája. http://www.badil.org/Assistance/funding-gap.htm 55

A dokumentum az ENSZ BT 242. és 338. számú határozatának értelmében tartja megvalósíthatónak a békét. A Kilencek felszólítják Izraelt a megszállt területekről való kivonulásra, a térség országait a szomszédos államok szuverenitásának, területi integritásának és függetlenségének tiszteletben tartására, a békéhez és biztonsághoz való jog, valamint a határok elismerésére, a palesztinok jogainak tiszteletben tartására. A Kilencek reményüket fejezték ki, hogy a palesztin otthon létrehozása tárgyalásos úton létrejöhet. Az arab félnek fel kell ismerni, hogy Izraelnek is joga van a békéhez és a határain belüli biztonság megteremtéséhez. http://aei.pitt.edu/1410/1/London_june_1977.pdf

25

európai mediterrán politikából lassan kezdett kiválni a közel-keleti politika. A velencei nyilatkozat egyfajta üzenet volt az arab országok felé, hogy az EK elismeri Izrael határait, másrészt Izrael felé, hogy a megszállást nem tartja összeegyeztethetőnek a nemzetközi kapcsolatok alapelveivel és a palesztinok önrendelkezési jogaiért teljes mértékben kiáll (Piening, 1997). 1981-ben François Mitterand került hatalomra Franciaországban – az EK legaktívabb tagja –, változtatott Franciaország közel-keleti politikáján, ismét nyitott Izrael felé, ezáltal kissé távolodott az arab világtól. 1987-ben az EK 12 tagállama javaslatot tett, hogy az ENSZ égisze alatt hozzanak létre egy nemzetközi békekonferenciát, de ez a Lockerbie-ügy (1986) miatt sikertelenségbe fulladt. A nyolcvanas évek végén elmérgesedett a helyzet, kitört az első intifáda, amely szintén nem hozott magával megvalósított javaslatokat (Paragi, 2006). Az EGK megalakulását követő bő három évtizedig nem rendelkezett önálló külpolitikával. A klasszikus arab-izraeli konfliktus évtizedeiben (1948–1970-es évek végéig) olyan háborúk zajlottak, amelyek során nem merült fel a közös európai részvétel szükségessége, de még a lehetősége sem. A közvetítői szerep elsősorban az Egyesült Államoké volt, emellett Románia és Marokkó is részt vállalt a Camp David-i megállapodást előkészítő tárgyalások helyszíneinek biztosításával. Ausztria a PFSZ európai elismerésében járt élen. Bruno Kreisky kancellár 1979-ben az európai államok közül elsőként fogadta hivatalos szinten Jasszer Arafatot56. Ide tartozik, hogy Arafat híres ENSZ-beli beszéde57 (1974) idején az osztrák Kurt Waldheim töltötte be az elnöki 56

Jasszer Arafat (1929-2004) Kairóban született Muhammad Abd ar-Rauf al-Kidva al-Huszeini néven (mozgalmi nevén Abú Ammar). Több forrás Jeruzsálemet jelöli meg szülővárosaként, de ez valószínűleg a forradalomban betöltött szerepének növelését szolgálta, másutt viszont a Gázai övezetet jelölik meg szülőhelyeként. (Arafatról bővebben lásd: Schoenfeld, M.: Arafat személyesen.) A Huszeini családhoz távoli rokoni szállal kapcsolódó fiatalember eszmeiségére a nacionalizmus és az egyiptomi Muzulmán Testvérek nevű szervezet gyakoroltak irányadó befolyást. 1951-től Kairóban, a Fuad Egyetem műszaki karán tanult, 1952 decemberétől ő lett a Palesztin Diákszövetség elnöke, egyetemi tanulmányai befejezése után pedig ugyancsak Kairóban létrehozta a Palesztin Diplomások Szövetségét. A szuezi háború időszakában önkéntesként csatlakozott az egyiptomi hadsereghez. Az egyiptomi hatóságokkal való viszony megromlását követően több közbeeső állomás után Kuvaitba kerül, ahol 1959-ben Halíl al-Vazírral (Abú Dzsihád), Szaláh Háleffel (Abú Ijád) és több más közeli barátjával létrehozták az Al-Fatah nevű szervezetet. (http://www.passia.org/palestine_facts/personalities/chrono02.htm; valamint Ónody, 1976) 57

A beszéd jelentős mérföldkőnek számít a PFSZ legitimálási folyamatában, és a világ figyelmét ismét a palesztin kérdésre terelte. „Egyik kezemben olajággal, a másikban a szabadságharcos fegyverével jöttem Önök közé. Ne engedjék, hogy az olajág kihulljon a kezemből!” (Lugosi, 2006: 436–443) Arafat különbséget tett a zsidóság és a cionizmus között, az utóbbit rasszistának nevezte. (Az ENSZ 1975-ben hozott 3379. számú határozata kimondja, hogy a cionizmus a rasszizmus és a rasszista megkülönböztetés egyik formája.) http://www.mideastweb.org/3379.htm

26

tisztséget. Amikor fény derült Waldheim második világháborús múltjára, Ausztria izraeli megítélése nagy mértékben romlott (Paragi, 2006). A velencei nyilatkozatban megfogalmazott elvek nem sokat változtak a későbbiek során sem, inkább konszolidálódtak. Időről időre a záródokumentumokban leszögezik a palesztin állam létrehozásának fontosságát, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy Izraelnek joga van a biztonságos határok között létezni. E két elvet egyidejűleg (és egyazon területet érintően) érvényesíteni nehéz diónak bizonyul. A konfliktus békés, tárgyalásos megoldásába vetett hit az „európai” szemléletet tükrözi. Ám ennek megvalósításához szükséges feltételrendszert sem az Uniónak, sem a két érintett félnek, sem a nemzetközi közösség bármely tagjának eddig még nem sikerült felmutatnia.

1.3. A konfliktus okai, megoldásukra irányuló tárgyalások, azok kimenetele A politikai cionizmus és az arab nacionalizmus ébredése a 19. század végére tehető. A két nacionalizmus ellentétei folyományaként alakult ki a konfliktus, amely Izrael megalakulása után arab–izraeli konfliktussá nőtte ki magát. Ebben a konfliktusban létezik néhány jelentős és alapvető fontosságú kérdés, amelyet az elmúlt évtizedek során megpróbáltak tárgyalások során rendezni – mindeddig sikertelenül. A megoldást nehezíti, hogy a felek a kiváltó okokat másképp értelmezik, ráadásul vallási színezet is erőteljesen befolyásolja. Az egyik kérdés az 1948-as és 1967-es háború nyomán meginduló palesztin menekülthullám, további két fontos téma az 1967-es területváltozások által kiváltott határok és Jeruzsálem státuszának kérdése, valamint a vízelosztás és a biztonság kérdése.

1.3.1. A menekültek A palesztin menekültek kérdése 1948 óta az arab–izraeli konfliktus egyik alapkérdése. 1947 és 1949 között az izraeli katonaság nyomására és/vagy a pánikszerű menekülés következtében – attól függően, ki hogyan magyarázza – 750 ezer palesztin hagyta el az otthonát. Főleg Ciszjordániába (Jordánia ellenőrzése alatt állt), a Gázai

27

övezetbe, Libanonba és Szíriába menekültek. Az 1967-es hatnapos háború után a Jordán folyó nyugati partvidékéről újabb 300 ezer palesztin menekült Jordániába, mivel nem akartak izraeli megszállás alatt élni. Az elűzöttek vissza akarnak térni arra a földre, amelyet Izrael ural. A helyzetet jellemzi, hogy a szomszédos államok – Jordánia kivételével – nem adják meg számukra az állampolgárságot, nem biztosítanak számukra kedvezőbb életfeltételeket, hogy ezzel is ébren tartsák a világ lelkiismeretét, valamint felhívják a nemzetközi figyelmet arra, hogy mekkora igazságtalanság érte a palesztin népet, és hangoztatják a hazatéréshez való jog érvényre juttatását. A folyamat kezdetekor – 1950-ben – 914 ezer embert regisztráltak, 2005-re a létszámuk 4,4 millióra duzzadt, és a természetes szaporulat növekedésével ez a szám napjainkra csak emelkedik. 2009-ben a regisztrált menekültek száma elérte a 4,7 milliót.58 Az ENSZ segélyezési és munkaügyi szervezete (UNRWA) 1948 óta felel azért, hogy a minimális lakhatási feltételeket biztosítsa a palesztin menekültek számára. A táborokban élők gyakorlatilag hontalanok, csak szigorú előírásoknak megfelelve hagyhatják el a tábort és dolgozhatnak. Jordánia ugyan felajánlotta az állampolgárságot a területén élő palesztinoknak, 600 ezren éltek is vele, bekapcsolódtak a gazdasági életbe, a menekültek listáján csak névleg szerepelnek. Az UNRWA szerinti értelmezésben palesztin menekült az, akinek otthona Palesztinában – vagyis brit mandátumterületen – volt 1946. júniusa és 1948. májusa között, akit az otthonától elszakítottak az 1948-as arab-izraeli konfliktus eredményeként. Regisztrált menekültnek az a személy számít, aki az ENSZ-hez folyamodik segítségért.59 Ma, hat évtized elteltével a palesztinok kétharmada még mindig menekültként él. A palesztin menekültek helyzetéért egyaránt felelős az ellátásukat finanszírozó nemzetközi ellátórendszer, a palesztin közösség, a konfliktust politikai céljaikra használó arab világ, valamint Izrael, aki sem a befogadásukat, sem a kárpótlásukat nem óhajtja megvalósítani. Igaz, hogy az utóbbira hajlandó lenne Izrael, amennyiben a palesztinok lemondanak a visszatérési jogukról. Szuverén állam hiányában a menekültlét egyfajta identitásképző elemmé vált. A palesztinok úgy vélik, ha lemondanának róla, a döntésükkel a jövőbeni államukról mondanának le.

58

Forrás: UNRWA (United Nations Relief and Works Agency, www.un.org/unrwa)

59

http://www.unrwa.org/etemplate.php?id=86

28

Azonban nem minden palesztin menekült. Izraelben 1,45 millió60 palesztin él izraeli állampolgárként. Ciszjordániában a 2,1 millió palesztin közel 31%-a 1948-ban is ott élt, de nem kaphatják meg az izraeli állampolgárságot61. A Gázai övezetben más a helyzet: az 1,2 milliós lakosság kevesebb mint 25%-a gázai születésű. Akik viszont Jordániában megkapták az állampolgárságot, nem tekinthetők többé menekültnek. Az 1993-ban aláírt Elvi Nyilatkozatban és az azt követő Oslo Átmenetei Megállapodásban (1995) az áll, hogy a menekültkérdésről az állandó státuszról szóló tárgyalásokon kell dönteni, melynek idejét az utóbbi megállapodás 1996. május 4-ben határozta meg.62 A 2001-ig folytatódó tárgyalások érdemi eredményt nem hoztak. A Clinton-javaslatokban szerepelt, hogy a kérdést az ENSZ 194. számú határozata 63 (1948) alapján kell rendezni. Az egyébként is kis területű Izrael a világ egyik legsűrűbben lakott területe, a lakossága egy négyzetkilométerre vetítve meghaladja a 300 főt, a még kisebb megszállt területeken a népsűrűség meghaladja az 500 főt (Rostoványi, 2006). Ha a körülbelül 4 millió menekült visszatérését engedélyeznék, drasztikusan megváltozna a zsidóság és az arabság aránya, másrészről pedig megnövelné a népsűrűséget. Ha majdan létrejön a független palesztin állam, a menekültek problémáját szinte képtelen lesz megoldani. Óriási nyomás fog rá hárulni, hogy ezt a tömeget befogadja. A békefolyamat tárgyalásai során Arafat nem volt hajlandó aláírni a megállapodást, mert kimaradt belőle a palesztin menekültek visszatérési joga és Jeruzsálem státuszának rendezése.

1.3.2. A határok kérdése Izrael megalakulását követően az arab államok nem ismerték el nemzetközi jogilag, így az ország határai sem voltak nemzetközileg garantálva. Évtizedeken keresztül bizonytalan fegyverszüneti megállapodások voltak érvényben, így a si vis pacem para bellum64 elv érvényesült és vezérlő elvvé vált. Az arab–izraeli háborúk többször átrajzolták 60

http://www.unrwa.org/etemplate.php?id=47

61

A nemzetközi jog szerint az 1967-es háború eredményeként megszállt területek nem képezik Izrael területét. 62

http://www.mideastweb.org/meosint.htm

63

http://www.mideastweb.org/194htm

64

Ha békét akarsz, készülj a háborúra!

29

Izrael és a térség térképét, újabb és újabb revanshullámokat gerjesztve, lehetővé téve a nagyhatalmak számára a patrónusi szerepből fakadó előnyök kihasználását. Az 1956-os szuezi válság a határokon nem módosított, viszont Izrael számára két pozitívumot hozott: a Tirán-szoroson szabad átjárást, és majd tíz éven keresztül megszűntek az egyiptomi fedajín támadások. Az 1967-es háborúban Izrael „túlnyerte” magát: ellenőrzése alá került Ciszjordánia és egész Jeruzsálem, a Gázai övezet, a Golánfennsík, valamint a Sínai-félsziget. Más hozadéka is volt a háborúnak: megteremtette Izrael legyőzhetetlenségének mítoszát, Izraelben megerősödött a tudat, hogy csak magára számíthat65, és hogy a továbbiakban nem az a kérdés, hogy létezik-e, hanem hogy hol húzódnak a határai. A szomszédaival folytatott tárgyalások során Izrael hajlandó lett volna a biztonságáért cserébe lemondani az 1967-es háborúban elfoglalt területek feletti szuverenitásáról, viszont fenntartotta magának a jogot a külső határainak ellenőrzésére vonatkozóan (Képmelléklet, 3. és 4. ábra). Mindmáig kérdéses, hogy a palesztin állammal közös határvonal hol húzódna. Az ENSZ BT 242. számú határozata és a „megszállt területek” értelmezésében vita alakult ki az izraeliek és az arabok között. Az arab országok értelmezésében Izraelnek az összes megszállt területről ki kell vonulnia, cserébe az arab országok szavatolnák a biztonságát. Az izraeliek szerint a két feltételnek egyidejűleg kell megvalósulnia, tehát nem vonulhat ki valamennyi megszállt területről, mert ebben az esetben nem lenne biztosítva az elv, miszerint biztonságos határokon belül éljen. (Rostoványi, 2006) Az izraeli fél szerint a határozat szándékosan fogalmazott így, előszeretettel hivatkozik Lord Caradon, Nagy-Britannia ENSZ-nagykövete, a határozat beterjesztője kijelentésére: „Hiba lett volna azt követelni, hogy Izrael vonuljon vissza az 1967. június 4-i határok mögé, lévén azok nem kívánatos és mesterséges határok. Pusztán azt a helyet jelölték, ahol a két fél katonái 1948-ban tartózkodtak, amikor a harcok befejeződtek. Csak tűzszüneti határok voltak. Éppen ezért nem követeltük, hogy Izrael ezek mögé húzódjon vissza.” (Rostoványi, 2006: 143) Arthur Goldberg, az USA akkori ENSZ-nagykövete szerint az angol szövegből szándékosan hagyták ki az „a”, „valamennyi” és az „1967. június 5-i határok” szavakat, illetve kifejezést, mivel nem a teljes kivonulásra akarták

65

Izrael csalódott az ENSZ-ben, megrendült a bizalma abban, hogy az ENSZ képes lenne garantálni a biztonságát, mivel a nemzetközi szervezet visszavonta csapatait a Sínai-félszigetről.

30

felszólítani Izraelt.66 A Szovjetunió ENSZ-nagykövete beterjesztette a saját verzióját, ahol Izrael valamennyi elfoglalt területről való kivonulását sürgette, de a BT elutasította, és a brit változatot szavazta meg.67 Izrael nem fogadta/fogadja el, hogy a fentiekben nevezett területek megszállt területek lennének, „területeknek” vagy „igazgatott területeknek” (administrated territories) nevezi őket. Az oslói békefolyamat68 – és vele együtt a kétállamos megoldás – kudarca felveti a kérdést, létrejöhet-e a szuverén Palesztina? Ciszjordánia területének több mint 60 %-a izraeliek birtokában van, zsidó lakosainak száma meghaladja a 400 ezret. Mára mindez megváltozhatatlan helyzetet teremtett, racionális okok – ennyi ember kitelepítése és ekkora földtulajdon elvesztése – miatt nem adható át a palesztinoknak a terület. Ráadásul fizikailag lehetetlen ilyen kis területen két különálló, életképes állam létrehozása. Nem beszélve a vallási megosztottság megoldhatatlannak tűnő ellentétéről. Mivel az elmúlt évtizedekben szinte semmilyen fejlesztés nem történt a palesztin területeken, sok izraeli palesztin szívesebben él egy demokratikus Izraelben, mint egy palesztin államban69. Ebből fakadóan felmerül az egyállamos megoldás lehetősége is. Izrael részéről viszont felmerül az aggály: egy demokratikus, kétnemzetiségű államban a palesztin többség leszavazhatja a zsidó államot, a diszkriminációs törvényeket, de akár a demokráciát is. Simon

Peresz

2002-ben

kijelentette:

„Két

különálló

állam

nélkül

egy

kétnemzetiségű állam jönne létre, amely mindkét nép számára komoly frusztrációt jelentene. A kétnemzetiségű tragédia (…) rákényszerítené Izraelt, hogy fegyvert fogjon a palesztinok ellen, akiknek keserűsége újból terrorcselekményeket váltana ki.” (Peresz, 2002)

66

http://www.mfa.gov.il/mfa/peace%20process/guide%20to%20the%20peace%20process/statements%20clarif ying%20the%20meaning%20of%20un%20security%20c 67

What Was United Nations Security Council Resolution 242 http://www.palestinefacts.org/pf_1948to1967_un_242.php 68

and

What

Does It Say?

Lásd 4.2. fejezet

69

Elhangzott Haim Koren (Izrael Türkmenisztánba akkreditált nagykövete, korábban Izrael Állam Külügyminisztériumának Politikai Tervező Osztályának - Political Planning Division of the Ministry of Foreign Affairs - igazgatója) előadásán a Magyar Külügyi Intézetben 2011. április 13-án.

31

1.3.3. Jeruzsálem státusza Az első arab-izraeli háborúban nehéz harcok során egyik fél sem tudta elfoglalni a várost. Végül megosztott maradt 1967-ig: Kelet-Jeruzsálem, az egész Óváros (beleértve a Siratófalat is) Jordánia fennhatósága alatt állt. Az 1967-es háborúban Izrael elfoglalta egész Jeruzsálemet, de nem annektálta hivatalosan, csupán az izraeli törvénykezést terjesztette ki a városra. A közel 70 000 palesztin lakos ún. Jeruzsálem-igazolványt (Jerusalem-ID) kapott, amely alapján ugyan az izraeli jogrendszer alá tartoztak és jogosultak voltak a szociális juttatásokra, de állampolgársággal nem járt. Az önkormányzati fejlesztések terén is hátrányt szenvedtek, a város átlagosan hétszer többet költött egy zsidó lakosára, mint egy palesztinra (Asseburg, 2008). Ez megmutatkozik a nyugati és a keleti kerületek fejlettségi színvonalában, főként ami az infrastrukturális beruházásokat illeti. Az ENSZ számos határozatában szólította fel Izraelt, hogy vonja vissza minden olyan lépését, amely Jeruzsálem korábbi ENSZ-határozatokban rögzített státuszát megmásítja.70 1980-ban a Knesszet elfogadta a törvényt, miszerint az egységes és oszthatatlan Jeruzsálem az ország fővárosa, és a Templom-hegy ennek az egységnek vált a szimbólumává. A palesztinok mindvégig Jeruzsálemet tekintették leendő országuk – Palesztina – fővárosának.

2000

májusában

Stockholmban

a

Jeruzsálemről

folytatott

végső

tárgyalásokon Izrael javasolta, hogy a várost több közigazgatási egységre osszák fel, és néhány körzet felett a palesztinok széleskörű autonóm önkormányzati jogokat kapnának. Az izraeli és palesztin körzetek felett állna a város önkormányzata izraeli polgármesterrel és izraeli szuverenitással. Az Óvárost közös keresztény–muszlim–zsidó vallási adminisztráció irányítaná. A palesztinok ezt a lehetőséget elutasították. Jeruzsálem politikai jelentőségét mindkét oldalnak szem előtt kell tartania. Ennek jegyében 2000 júliusában, Camp Davidben fontos előrelépés történt: első esetben zajlott tárgyalás a város felosztásáról hivatalos szinten. Abban legalább megegyezés született, hogy a Jeruzsálem nemzetközi felügyeletére vonatkozó korábbi ENSZ-határozatot elvetik,

70

ENSZ BT 251. (1968. május 2.), 252. (1968. május 21.), 267. (1969. július 3.), 271. (1969. szeptember 15.), 298. (1971. szeptember 25.), 476. (1980. június 30.). http://en.wikisource.org/wiki/Wikisource:United_Nations_Security_Council_Resolutions

32

és Bill Clinton 2000 decemberében tett javaslatait tartják tárgyalásra alkalmasnak. Ezek szerint azok a kerületek, amelyeket izraeliek laknak, izraeli fennhatóság alá kerüljenek, míg a palesztinok lakta kerületek pedig a későbbi palesztin állam részévé válnának. A Camp David II. megállapodásra vonatkozó tárgyalások a város státuszának eldöntésén buktak meg. Az izraeli javaslat szerint az Óvárostól keletre fekvő Abú Dísz falut két szomszédos arab településsel együtt elővárosként a városhoz csatolják, amely felett a palesztinok autonómiát kapnak, illetve az Óváros keresztény és muszlim negyedei is a palesztin fennhatóság felügyelete alá kerülnek. Ezt a javaslatot a palesztinok nem fogadták el, mivel ők egész Kelet-Jeruzsálemet akarták. Később Tabában Ehud Barak hajlandó lett volna még több engedményre, de 2001 februárjában Ariel Saron került hatalomra és ő ragaszkodott a Likud korábbi merev álláspontjához (Jeruzsálem Izrael Állam fővárosa, egy és oszthatatlan). A város megosztása technikai problémákat is felvetett, ugyanis a zömmel arabok lakta Kelet-Jeruzsálembe az elfoglalása óta zsidókat telepített az izraeli kormány. A város területén létrehozott zsidó enklávék, a város körüli zsidók lakta gyűrű arra szolgál, hogy elzárja Kelet-Jeruzsálemet a palesztin területektől. Az úgynevezett E1 (East 1) terv (Képmelléklet, 8. ábra) alapján a Jeruzsálemtől keletre fekvő Maale Adumím zsidó település kiterjesztésével annak közigazgatási területét összekötik Kelet-Jeruzsálemével, ezáltal egy folyosót létrehozva kettévágnák Ciszjordániát. 2005 júliusában a Knesszet döntést hozott a Kelet-Jeruzsálemet körbevevő fal tovább építéséről. Ezzel körülbelül 230 ezer palesztint zár el a város területétől (Rostoványi, 2006; Jungbert, 2006). Az izraeli intézkedések politikailag és fizikailag is kizárják a palesztinokat az újradefiniált Jeruzsálem területéről (Óváros és a hozzá tartozó szent helyek, a városban és a környékén épült telepek). A palesztinok vallási, kulturális, szociális, egészségügyi és karitatív intézményei a város új határain belül maradnának, ezzel a határvonalon kívül rekedtek számára ellehetetlenítik a kapcsolattartást ezekkel az intézményekkel. Ezzel csapást

mérnek

a

kelet-jeruzsálemi

palesztin

városi

közösség működésére

és

fennmaradására. Ehud Olmert egyik 2006-os nyilatkozatában kifejezte, hogy sosem egyezne

bele

az

Óváros,

a

Templom-hegy

teljes

felügyeletére

vonatkozó

kompromisszumba. „Ezek a helyek a zsidó történelem elválaszthatatlan részei.” (Aronson, 2006) A tervek szerint azok az arab városrészek (Kufr Akab, Suafat, a-Ram, Hizma, aZaim, a-Tur, Abu Disz), amelyek nem részei a „történelmi Jeruzsálem”-nek, a jövendő palesztin állam fővárosát alkothatják majd.

33

Izrael Állam politikája Kelet-Jeruzsálemmel kapcsolatban ellentétes az útitervben (road map)71 megfogalmazottakkal. A Kvartett72 álláspontja szerint Jeruzsálem státuszáról a végleges megállapodásra irányuló tárgyalások során lehet döntést hozni. Az ezt befolyásoló egyoldalú lépések megengedhetetlenek. 2009 végén Jeruzsálem lakossága 924 100 fő volt, 622 500 zsidó és 285 500 palesztin73. A 2008-ban megválasztott polgármester, Nir Barkat nagyszabású tervekkel állt elő 2011 februárjában: Kelet-Jeruzsálem fejlesztésére 350 millió NIS-t (kb. 100 millió USD) fordít a város. Az összegből 23 millió NIS jut az úthálózat és az infrastruktúra építésére, 300 millió NIS iskolaépítésre és 2,8 millió NIS-t pedig Jeruzsálem keleti szomszédságának fejlesztésére költik.74 Különösen bonyolult a Templom-hegy kérdése, mivel a mecsetek alatt ókori zsidó kegyhelyek találhatóak. A város ma is de facto izraeli szuverenitás alatt áll, de a Templomhegy teteje – a Harám as-Saríf – viszont muzulmán fennhatóság alá tartozik, vagyis iszlám vallási birtok (vakf) maradt. A technikai problémákat előbb-utóbb meg lehet oldani, viszont Jeruzsálem több mint egy város. Jeruzsálem szimbólum. Világvallások szimbóluma, és ebből fakadóan az igazi problémák nem technikaiak, nem politikaiak, inkább érzelmiek. A megoldásra irányuló törekvéseknél nem csak a városnak a három monoteista vallásban játszott szerepét kell szem előtt tartani, hanem Kelet-Jeruzsálem területi jelentőségét és egy életképes palesztin közigazgatásban betöltött funkcióját is.

71

Az Amerikai Egyesült Államok által 2002-ben megfogalmazott béketerv, amelynek megvalósulása nyomán létrejönne 2005-re a palesztin állam. Első lépésként mindkét féltől az erőszak alkalmazásának beszüntetését, Izraeltől a telepek építésének leállítását, a palesztinoktól pedig a terrorizmus felszámolását és a demokratikus intézményrendszer kiépítését írta elő. 72

A békefolyamat madridi tárgyalásai során, 2002-ben létrehozott kvartett (Quartet on the Middle East vagy Diplomatic Quartet) tagjai: ENSZ, Egyesült Államok, Európai Unió és Oroszország. Legfőbb feladatuk a felek közötti közvetítés, a békefolyamat segítése. Napjainkban a főképviselő (special envoy) tisztségét Tony Blair tölti be. 73

Izraeli Statisztikai Hivatal (Central Bureau of http://www.cbs.gov.il/reader/shnaton/templ_shnaton_e.html?num_tab=st02_07x&CYear=2010 74

Jeruzsálem város honlapja. http://www.jerusalem.muni.il/jer_main/defaultnew.asp?lng=2

34

Statistics)

1.3.4. A telepek A telepek és a határok kérdése szorosan összefügg. Az 1967-es megszállás óta az izraeli kormányok támogatják a telepek építését. A telepek létrehozásával a stratégiailag fontos területek ellenőrzés alatt tartását, Jeruzsálem feletti hatalomgyakorlást és az ország védelmét óhajtják biztosítani. Az izraeli telepítési politika azonban ellentétes az 1949-es Genfi Egyezmény 49. cikkelyével, amely tiltja civil lakosság betelepítését a megszállt területre. A Likud 1977-es győzelmét követően nagylelkű pénzügyi támogatásokkal próbáltak egye nagyobb tömegeket meggyőzni a telepeslét előnyeiről. Még az oslói békefolyamat idején is folyamatosan növekedett Ciszjordánia és a Gázai övezet telepein élő zsidó lakosság száma, 1992 és 2000 között megduplázódott. (Asseburg, 2008) A mindenkori izraeli kormány számára a telepek fenntartása költségintenzív, ugyanis az építkezéseket – beleértve a településekre vezető utakat és egyéb infrastruktúrát – az állam szubvencionálja, és a telepesek biztonságát is garantálnia kell. A palesztinok számára a folytatódó ház- és útépítések, valamint a telepesek által kizárólagos infrastruktúra-használat egyet jelent a territóriumuk feldarabolásával, a mezőgazdasági területük és a vízkészletük csökkentésével. Ciszjordániában több mint kétszázötvenezer zsidó telepes él, több száz telep létezik, némelyik modern várossá fejlődött. Ha hozzávesszük a Kelet-Jeruzsálemben és környékén élőket, a számuk meghaladja a négyszázezret. Habár a telepesek az izraeli lakosságnak mindössze 8%-át alkotják, erős befolyással bírnak kormányuk politikájára. Még egy kormány sem vette a bátorságot, hogy ujjat húzzon a ciszjordániai felfegyverzett telepesekkel. Sokan szélsőséges csoportokhoz csatlakoznak, mint amilyen a Gus Emuním75, céljukat abban látják, hogy Isten nevében benépesítsék a bibliai őshazát, Júdeát és Szamáriát. A telepesek átköltöztetését a megszállt területekről izraeli területre a telepítési tanács és az izraeli kormányzat a telepesek ellenállására hivatkozva utasítja el évek óta.

75

Az 1974-ben alapított nemzeti-vallási mozgalom a kezdeti időszakban a Nemzeti Vallási Párt szárnyai alatt „nevelkedett”. Tüntetéseket, tömegmegmozdulásokat szervezett, amelyek során összetűzésbe keveredtek néhányszor a katonasággal (IDF). Az 1980-as években politikai erőként jelentkezett, de parlamenten kívül maradt, és a későbbiekben sem sikerült képviselői helyet szereznie a Knesszetben. http://www.knesset.gov.il/lexicon/eng/gush_em_eng.htm

35

Egy 2002. július 24-én napvilágra került tanulmány azonban mindezt cáfolja.76 A Peace Now (Salom Ahsav) nevű civil szervezet 3200 háztartást vizsgált 127 telepen. Az eredmény szerint a telepesek 68%-a beleegyezne a megszállt területekről való kivonulásba, és csupán 6%-uk tiltakozik és 2%-uk állna ellen minden eszközzel. 59%-uk anyagi jóvátétel ellenében hajlandó lenne a költözésre, míg a telepesek 77%-a az „életminőségre” hivatkozva döntött a telepes élet mellett. Nem találtak alapot arra a követelésre, hogy telepestömböket hozzanak létre, vagy hogy telepeket helyezzenek át ilyen tömbökbe a kivonulás esetében. A legtöbb telepes nem óhajt másik telepre költözni, viszont hajlandó kártérítés ellenében elhagyni jelenlegi otthonát.77 2005-ben a Gázai övezetben 14 telep létezett, mintegy 7 500 lakossal, akiknek biztonságára 3 500 fős katonaság ügyelt. Abban az évben lezajlott izraeli kivonulás egyrészt jelentette a hatalmas védelmi, biztonsági kiadások megszüntetését78, másrészt a nyugati közvélemény és a palesztinok felé tett gesztust a békés egymás mellett élés irányába. Az izraeli költségvetés számára a kivonulás közel 900 millió USD kiadást jelentett. Ez az összeg magában foglalta az 1 500 telepes család egyenként 200 000 USD és 750 000 USD közötti összegben történő kártérítését, a katonai eszközök Izraelbe szállítását. (Mark, 2005) A Breaking the Silence (Megtörni a csendet) nevű szervezet vezetője, Jehuda Saul kiállításokkal, tüntetésekkel hívja fel az égető problémára a közvélemény figyelmét: „Nem vagyok pacifista, se politikus. Nem vagyok egy pártnak sem tagja, nem is leszek. A vallásom kiforgatása az, amit a telepesek tesznek a megszállt területeken. Csak fel akarjuk nyitni a társadalom szemét. Nem is sejti az izraeliek többsége, hogy milyen borzalmakat követ el a hadsereg a palesztinok ellen. A zsidó telepek okozzák minden gondunkatbajunkat.” (Vargas Llosa, 2007: 58) A településpolitika volt az egyedüli ok, ami miatt az Egyesült Államok több alkalommal is elmarasztalta Izraelt, de ezek a nyilatkozatok következményekkel nem járta. 2009 novemberében tíz hónapos telepépítési moratóriumról döntött az izraeli kormány, 76

Peace Now kutatásai. www.peacenow.org/shalom_achshav.html

77

Die Mehrheit der jüdischen Siedler würde einem Rückzugsbeschluss Folge leisten. (szerző nélkül) Blätter, 2002, 9. szám, 1145–1146. Hasonló adatokat közöl Muriel Asseburg, a berlini Nemzetközi Politika és Biztonság Német Intézetének (Deutsches Institut für Internationale Politik und Sicherheit) kutatásvezetője. (Asseburg, 2008) 78

Becslések szerint a Gázai övezetben a telepekre vezető úthálózat kiépítése és az állandó védelem családonként 1 millió USD-be került. (Rostoványi, 2006)

36

akkoriban úgy vélték, ez az egyoldalú önkorlátozás akár elvezethet a határ- és a két államos megállapodásig. A moratórium bejelentését az USA üdvözölte, az EU szkeptikus a lépés egyoldalúsága miatt, míg Oroszország megkérdőjelezte azt, mert részleges építkezés a továbbiakban is folyt79. A palesztinok kételkedésüknek adtak hangot, bizalmatlansággal fogadták az izraeli bejelentést. A zsidó telepek megszüntetése nem megy egyik napról a másikra, ahogy a felépítésük sem röpke pillanat műve volt. A telepek felszabdalják Ciszjordániát, így abból életképes államalakulat nem jöhet létre. Amíg Izrael ellenőrzi a kivitelt, behozatalt, kereskedelmet, addig marad a szegénység és a kilátástalanság.

1.3.5. Vízmegosztás A vízhiány problémája már a brit mandátum (1922–1948) időszakában jelentkezett. A britek által benyújtott tervek80 közül egyiket sem fogadták el. Az 1967-es háború döntő jelentőségű változást hozott a vízkészletek terén is: Izrael megszerezte a Jordán-völgy felszíni és föld alatti vízkészletei feletti rendelkezést. A teljes Izraeli vízkészlet harmadát a Kineret-tó (Galileai- vagy Tiberias-tó) jelenti. A Szíriával való békemegállapodás, illetve a Golánról való kivonulás kulcskérdése a tó feletti szuverenitás megtartása. A határok kérdése itt is vitatott, ugyanis az 1948-as háborúban Szíria és Izrael közötti határ közvetlenül a tó keleti partján húzódott. A 2000-ben Camp Davidben tett javaslatok között szerepelt, hogy Izrael igényt tart a vízkészletek feletti szuverenitásra még akkor is, ha visszaadná a megszállt területeket. (Rostoványi, 2006)

79

Elhangzott Jungbert Béla, Magyarország Külügyminisztériuma Közel-Kelet és Öböl Osztályának vezetője előadásán. (Magyar Külügyi Intézet, 2010. február 1.) 80

1939-ben született meg az ún. Ionides-terv, mely a Jordán folyó nyugati partján működő gazdaságokat helyezte előtérbe, ami a zsidó lakosság részéről tiltakozást váltott ki. A zsidó Nemzeti Tanács tervet dolgozott ki (Lowdermilk-terv, 1948), amely a Jordán vízhozamának jelentős részét a főleg zsidók lakta területekre kívánta elvezetni. A britek ebben a kérdésben nem óhajtottak további egyeztetéseket folytatni. Az 1950-es években Izrael elkezdte kiépíteni a vízellátását a Lowdermilk-terv módosított verziója alapján (Lowdermilk-Hays, 1949). A MacDonald-tervet (1951), a Bunger-tervet (1953) és a Johnston-terv (1960-as évek) – amelyek nemzetközi javaslatra jöttek létre – Izrael elutasította, mivel az arab országokat látta előnyben részesítve általuk. http://www.publikon.hu/application/essay/489_1.pdf

37

A vízfogyasztás tekintetében a számok magukért beszélnek, egy átlagos izraeli 3,5szer több vizet fogyaszt, mint egy palesztin, amiben nagy szerepe van a fejlett izraeli mezőgazdaságnak és iparnak. Vízfogyasztás millió m3/év81 Gázai övezet

palesztin palesztin izraeli telepes palesztin izraeli telepes

Nyugati Part Átlagos fogyasztás

135 93 650 107 370

2005 augusztusában beindították az első tengervíz sótalanító üzemet Askelonban. A teljes kapacitásának kihasználása mellett Izrael vízfogyasztásának 5-6%-át tudja fedezni. A tervek szerint sótalanító üzemek sora épülne fel a Földközi-tenger partján, amelyek 2020ra az ország vízigényének 35%-át elégítenék ki. (Fröhlich, 2009)

1.4.

Biztonságpolitikai kérdések

1.4.1. A biztonság fogalmának elméleti megközelítése A biztonság fogalma a második világháborút követően került a politikai kategóriák közé, amikor a béke megőrzésére helyeződött a hangsúly. Ennek következményeként jöttek létre a biztonsági szervezetek és alakult át a biztonságpolitika tartalma. A de facto értelmezés szerint a biztonság fenyegetés nélküli helyzet, tudati viszonylatban érzet, jogi megközelítésben pedig külső és belső garanciák rendszere. Komplex jellege miatt egyre nagyobb kihívást jelent a garantálása. (Deák, 2007)

81

The Water Conflicts in the Middle East from a Palestinian Perspective. Applied Research Institute, Jeruzsálem tanulmánya. Elérhető: http://www.arij.org/publications%284%29/Papers/1996/1996%20The%20water%20conflict%20in%20the%2 0Middle%20East%20from%20a%20Palestinian%20perspective.pdf

38

A realista politológusok két világháború közötti képviselői a nemzetközi politika konfliktusos természetét emelték ki. A nemzetközi kapcsolatok egyik legismertebb alakja, Hans J. Morgenthau az először 1948-ban megjelent művében82 kifejti, hogy az állam érdeke a hatalmának növelése és eszerint cselekszik. Más oldalról viszont amióta emberi közösségek léteznek, céljuk nem a hatalom növelése, hanem a biztonság. Korábbi felfogás szerint – leegyszerűsítve – egy csoport biztonságát a természeti csapások és az ellenség fenyegette. Ezek a közösségek a biztonságuk növelésére törekedtek, ezt a hatalmuk növelésével érték el, és emiatt konfliktusba keveredtek más közösségekkel, akik viszont fenyegetve érezték magukat a „szomszéd” megnövekedett hatalma láttán. Ez egy ördögi kör, amelyet az állandó versengés és a spill over hatás jellemez. A liberalizmuson belül nem találkozunk olyan egységes véleménnyel, mint a realista iskola képviselőinél. Az egyén önmegvalósítására és szabadságára helyezték a hangsúlyt, nem az állam egyedüli szerepében látták a béke megvalósításának zálogát. A konfliktusok

forrását

a

hibásan

működő

politikai

intézményekben

látták.

Ha

megváltoztatható a működésük, akkor mindez az emberek viselkedésére is hatással lesz, és a negatív emberi tulajdonságok a fejlődéssel javíthatóvá válnak. A nemzetközi paletta szereplőinek

együttműködési

lehetőségeit

támogatják

a

folyamatosan

meglévő

konfliktusok helyett. Az 1970-es években bekövetkezett változások nyomán az elméletek is változásra kényszerültek, a realisták és a liberálisok is megpróbálták újraértékelni filozófiájukat, de alapvetően nem tudtak túllépni a paradigmájukon. A neorealisták és -liberálisok közötti párbeszéd nyomán közeledett egymáshoz a két iskola, de a nézeteltéréseik eltérő nézőpontjukból is erednek. Míg a neorealisták a konfliktus okainak vizsgálatára helyezik a hangsúlyt, addig a neoliberálisok az együttműködés lehetőségeire, vagyis nem az államok szembenállására, hanem azokat a lehetőségeket kutatják, amelyek a kooperáció megvalósulását segítik elő. (Deák, 2007)

82

Politics Among Nations – The Struggle for Power and Peace. 6. Edition, McGraw-Hill, 1993

39

1.4.2. A biztonság Izrael életében megalakulásától fogva meghatározó szerepet játszik a biztonság kérdése. Ha Izrael Állam teljes mértékben képes lenne a fenyegetettségnek megfelelő védelmet nyújtani a lakosságának, ők akkor sem éreznék magukat biztonságban. Egyrészről, mert a biztonságérzet számos tényezőtől függ, másrészről pedig elmosódott az egyén és az állam biztonsága közötti határ. Az ország méreteinél fogva rendkívül sebezhető. Földközi-tengeri és ciszjordániai határai között a legkisebb távolság mindössze kilenc kilométer. A gázai és a ciszjordániai területekről Izrael stratégiai pontjai könnyen elérhetők, a Gázai övezetből kilőtt rakéták a civil lakosságot (is) veszélyeztetik. Az ország mérete már az 1948-as háborútól kezdve indokolta a „megelőző csapás” szükségességét, valamint azt a stratégiát, hogy a szomszédos államok területén vívják meg a fegyveres összecsapásokat. Az 1967-es háború területszerzéseinek is egyik célja a biztonság mértékének növelése, valamint a tárgyalások során olyan pozíció elérése, hogy területek visszajuttatásáért biztonsági garanciákat kapjon Izrael. Sem az araboknak, sem Izraelnek nem sikerült olyan alternatívát felmutatni a megbékélésre, amit a másik fél elfogadott volna (kivéve az Egyiptommal 1979-ben és Jordániával 1994-ben kötött békeszerződés). Nem sokkal az 1973-as háború után az izraelieknek rá kellett jönniük, hogy a határok védelmének is ára van. A vita a mai napig tart a határokról. A külső biztonsági kockázatok, fenyegetések közül megemlíthető Izrael Állam elpusztítására felszólító retorika, az arab országok és Izrael közötti mennyiségi aszimmetria, az iráni nukleáris program, a terrorizmus, a megoldatlan palesztin kérdés. A belső biztonságra két potenciális tényező jelent fenyegetést: az izraeli állampolgársággal rendelkező arab kisebbség (akik a palesztin merénylőket szabadságharcosoknak tartják) és az ultraortodox zsidóság (akik az állammal szemben az isteni törvényeket helyezik előtérbe). Izrael számára további biztonsági kockázatot jelent a palesztin és a zsidó lakosság eltérő termékenységi rátája.83 Előrejelzések szerint 2050-re a palesztin és az izraeli területeken élő palesztinok száma egy harmaddal haladja meg a zsidó lakosság számát. (Rostoványi, 2007) Az oslói békefolyamat során fontos szerephez jutott a belső biztonság, melyet a legapróbb részletekig szabályoznak az egyezmények (Gáza Jerikó Egyezmény, Oslo 83

Lásd 90. oldal

40

Átmeneti Egyezmény). Előirányozzák a palesztin rendőrség létrehozását, létszámának korlátozását, fegyverzetének milyenségét és nagyságát, az izraeliek biztonságának Izrael általi szavatolását, a határok védelmét. A palesztin rendőrség feladata (lenne) a palesztin részről indított erőszak megakadályozása.

1.4.3. Irán atomprogramja A hidegháború idején a Nyugat és a Szovjetunió atomfegyverei „néztek farkasszemet” egymással, míg az új világrendben a globális térből a regionális térségekbe helyeződött a probléma. A két korábbi ellenfél mellett időközben több, korábban katonailag jelentéktelennek tartott ország felnőtt, és teret kér magának az atomhatalmak körében. Ha a térséget84 nukleáris és politikai szempontból vizsgáljuk, mert a kettő szorosan összefügg, három hatalmi bázist találunk: Izraelt, Törökországot és Iránt. Az arab világ összetartó ereje nem létezik, együttes politikai erőként nem képesek fellépni. (Habár a szaúdiak próbálnak lépéseket tenni, hogy ezt a számukra is kedvezőtlen tendenciát megváltoztassák.) Tény, az arab államok részesei az atomsorompó egyezménynek, sőt még a Palesztin Hatóság is (N. Rózsa, 2008). Izrael ugyan nem erősítette meg, de nem is tagadja, hogy rendelkezik atomfegyverekkel, 200 robbanófej van a birtokában a svéd Nemzetközi Békekutató Intézet 2003-as Évkönyve szerint (Ruichen, 2006). Irán atomprogramja immár négy ENSZ BThatározat ellenére is folyamatban van.85 Az iraki és az észak-koreai tapasztalatokból azt a következtetést is le lehet vonni, ha valaki elég közel kerül a nukleáris képességhez, akkor azt nem fogják megtámadni. Az Iránnal kapcsolatos nemzetközi hezitálás is ezt a képzetet erősíti, főleg az arab világban. A saját tehetetlenségüket látják megvalósulni. Elsősorban Izrael miatt, hiszen Izraelt mind a mai

napig

nem

sikerült

rákényszeríteni,

hogy

csatlakozzon

az

atomsorompó

egyezményhez. Az arabok folyamatosan a kettős mércét emlegetik a zsidó állammal kapcsolatban, főleg az Egyesült Államok, de néha még Európa politizálásának viszonylatában is – és nem csupán az atomfegyverek vonatkozásában. Másrészt az iráni 84

Ebben a fejezetben a tágabb közel-keleti térséget elemzem.

85

1737/2006, 1747/2007, 1803/2008 és 1929/2010 számú ENSZ BT-határozatok

41

atomprogram egy sikertörténet, ugyanis már 2004-re tudtak uránt dúsítani, ezt Ahmadinedzsád elnök be is jelentette.86 Mindemellett az arab államoknak nem sikerül a közös akaratukat érvényesíteni, így a folyamatos kudarcélmények is erősítik az ellenszenvüket. Az további ilyen kudarc Hoszni Mubárak egyiptomi elnök 1990-ben javasolta, hogy tegyék a Közel-Keletet mindennemű tömegpusztító fegyvertől mentes övezetté. Első olvasatra mindenki azt mondta, természetesen, legyen, de végül nem lett belőle semmi, politikailag ugyanis nem egyszerű megvalósítani. A következő kudarc: Irak megszállása. A Közel-Keleten az arab országok biológiai és vegyi fegyverekkel próbálták ellensúlyozni Izrael nukleáris hatalmát, mára az arab országok részéről ez a fenyegetés elmúlt, csupán Szíria az egyetlen, amelyik nem hagyott fel biológiai és vegyi fegyverek tartásával és számuk növelésével. Az arab országok retorikájában első számú ellenségként Izraelt nevezik meg (főként Egyiptom, aki a legfejlettebb nukleáris programmal rendelkezik az arab államok között), míg az Öböl-menti államok Izraelt és Iránt jelölik meg. Elsősorban a közbeszédeikben, míg az izraeli politikusokkal való négyszemközti párbeszédben néhányan elismerik, hogy tisztában vannak azzal, hogy Izrael nem veti be ellenük az atomarzenálját. Az iraki atomprogramot a maga valójában az Öböl-háború után (1991) sikerült feltérképezni. Észak-Koreában 1993-ban rajtaütésszerűen ellenőrizték a NAÜ szakemberei az atomerőműben zajló munkálatokat, így derült ki, hogy a hulladékból kivonják a plutóniumot és azt „eltüntetik”, India és Pakisztán 1998-ban két-két alkalommal hajtott végre nukleáris robbantást, és ide sorolhatjuk a 2002-ben látványosan a világ elé tárt iráni nukleáris program vitájának megkezdését is. Mindezeket szem előtt kell tartani, amikor egy másik ország képviselője azt nyilatkozza, hogy nukleáris programja van (N. Rózsa, 2008). Az Európai Parlament 2010. január 8. és 9. között tervezte egy delegáció küldését Iránba, de az utolsó pillanatban az irániak nem adták meg a lehetőséget. Az Európai Unió külügyi főképviselője, Catherine Ashton ezek után képviselők előtt azt nyilatkozta, hogy „Irán nem tartja tiszteletben a nemzetközi kötelezettségeit”. Továbbiakban kifejezte

86

Úgy tudni, Irán csak 3,5%-os mértékig folytatja a dúsítást, tehát békés célú, viszont immáron ipari méretekben zajlik A 2009-es török–brazil–iráni megállapodás szerint Irán az alacsonyan dúsított 1200 kg uránt Törökországba szállítana, és ezért 120 kg 20% mértékig dúsított uránt kapna. A 2010. június 9-én elfogadott ENSZ BT 1929-es határozata viszont tiltja Irán számára az urándúsítással, vagy más nukleáris technológiával kapcsolatos kereskedelmet. (N. Rózsa, 2008; 2010b; Gazdik, 2010c)

42

sajnálatát, amiért az iráni kormány nem hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni az Európai Unióval, valamint a nemzetközi szereplőkkel sem.87 Az Európai Parlament frakcióinak képviselői egyetértettek abban, hogy el kell ítélni Ahmadinedzsád „nukleáris ambícióit”. Az országnak ugyan joga van a békés atomfelhasználáshoz, de a fegyver előállításához vezető urándúsítás ellen nemzetközi szinten fel kell lépni. Mindemellett hangsúlyozzák, hogy az iráni rendszer és az iráni nép közé nem szabad egyenlőségjelet tenni.88 Az Európai Unió két atomhatalma – Franciaország és Nagy-Britannia – „ébredése” ebben a témában néhány évvel ezelőtt történt. Chirac elnök 2006. január közepén nyilatkozta, hogy hajlandó akár nukleáris fegyver bevetésére is a terrorizmus megtorlásakor. Ezzel jelezte a világ – és így Irán – felé is, hogy Európában egyedül ő képes atomfegyvereit önállóan bevetni. (Nagy-Britannia csupán az Egyesült Államok hadieszközeivel képes célba juttatni a nukleáris robbanófejeket.) (Király, 2006) Egy dolog biztosan állítható, Irán elveszítette a nyugati államok bizalmát azzal, hogy késve, vagy egyáltalán nem jelentette az elmúlt húsz évben a nukleáris tevékenységét. (Réti, 2005) Az Egyesült Államok Iránnal szemben nem folytat olyan vehemens politikát, mint például ahogy ezt tette Irakkal. Az okok talán abban rejlenek, hogy Irán az olajkitermelésével a harmadik helyen áll a világon. Ha elzárná az olajcsapot, gazdasági világválság robbanna ki. Egy esetleges fegyveres konfliktus esetén még ha a 70 milliós lakossága 10%-át vetné is be Irán, az is 7 millió fős katonaságot jelentene. Az Egyesült Államoknak legalább kétszer akkora haderővel kellene felvonulnia, mint Irakban, ráadásul az USA hadereje két „fronton” (Irak és Afganisztán) már jelen van. George W. Bush egyik nyilatkozatában ugyan elejtett egy nem elhanyagolható, burkolt megjegyzést Iránnal szembeni atomcsapással kapcsolatban, miszerint „minden opció nyitott”, de nem rohant bele egy kétes kimenetelű háborúba, inkább hagyta, hadd tárgyaljanak európai szövetségesei. Oroszország helyzete és politikája Irán viszonylatában kettősnek nevezhető. Egyrészt természetes, hogy ellenzi egy olyan ország atomhatalommá válását a közelében, amely anyagilag is támogatja a szélsőséges iszlám szervezeteket. Másrészről viszont ő 87

A képviselők elítélik Irán nukleáris programját. Forrás: http://www.europarl.europa.eu/news/public/story_page/030-67383-018-01-04-903-20100115STO673702010-18-01-2010/default_hu.htm 88

http://www.europarl.europa.eu/news/public/story_page/030-67383-018-01-04-903-20100115STO673702010-18-01-2010/default_hu.htm

43

(Oroszország) adja a szakértelmet, technológiát az atomerőmű építéséhez. Ráadásul a szerződést olyan feltétellel kötötték, hogy csak akkor fizeti meg Irán a tízmilliárd dolláros árat, amikor a munkával az oroszok elkészülnek. Így érthető, hogy Oroszország miért tiltakozik az Irán elleni katonai szankciók bevetése ellen, amikor is vagy háromszáz embere tartózkodik az érintett objektumok közelében. Orosz javaslatok merültek fel arra nézve, hogy inkább Oroszországtól vásárolja meg Irán a dúsított uránt. Amikor az irániak hajlandóságot mutattak ezen felvetés átgondolására, az amerikaiak csak időhúzásnak tekintették. Kína nagymértékben függ az iráni olajtól és földgáztól. Első számú exportpiaca Irán, de nem csupán elektronikai termékeket, gépjárműveket, hanem nehézfegyvereket is szállít neki. Ha az iráni készlet nem válik számára hozzáférhetővé, a gazdaságát ez erősen visszavetheti. Kína egyáltalán nem érdekelt abban, hogy az iraki és az Öböl-menti olajkészletek után az iránira is rátegye kezét az Egyesült Államok (Király, 2006). A nemzetközi diplomácia szereplőinek be kell látniuk, hogy az évek óta tartó tárgyalások nem vezettek eredményre. Az iráni kérdésben három szereplő van: a nukleáris programot saját jogon megvalósító Irán, ezt akár katonai csapással is megakadályozni szándékozó USA-EU-Izrael trojka, valamint az Iránhoz főként gazdasági érdekből kötődő Kína és Oroszország kettőse. Irán az atomprogramjának demonstrálásával a regionális középhatalmi szerepét próbálja hangsúlyozni. A fő veszélyforrásnak nem is annyira az iráni nukleáris fenyegetést tekintem – ugyanakkor hiba lenne elbagatellizálni –, mint inkább az iráni mintára meginduló fegyverkezési versenyt. Tekintettel a térség geostratégiai helyzetére, beláthatatlan regionális és globális következményekkel járna.

1.4.4. A terrorizmus régi és új dimenziói Hanna Arendt szerint a totalitárius rendszer fő eszköze a terror (Arendt, 1992). A terrorizmus alatt a hatalommal nem rendelkező, kis, elszigetelt csoportok által a hatalom megragadása céljából alkalmazott erőszakot érti. A szakirodalom egy dologban általában közös álláspontot képvisel: politikai célokkal kapcsolja össze a terrorizmust, és megkülönböztet vallási, állami, etnikai, jobb vagy baloldali terrorizmust. (Wördermann, 1979) Ezeket a szervezeteket a Közel-Kelet térségében két fő csoportba sorolhatjuk: az

44

egyik a vallási, elsősorban az iszlamista/fundamentalista, a másik a nacionalista (elsősorban palesztin) célokért küzdők. Amíg az első csoportba sorolhatók célja az iszlám értékrend, addig a másiké a palesztin állam létrehozása. A kettő között nem húzható határvonal, hiszen a palesztinok Izraelben a nyugati civilizáció képviselőjét is látják (Rostoványi, 2006)89, és emellett iszlám szervezetek támogatásában részesülnek. Akár a Hamászt90, akár a Hezbolláhot91 nézzük, a két cél együttesen figyelhető meg a működésükben. A terrorista akciók célpontjai között az 1970-es, 1980-as években az első helyen az iszlám világ politikai vezetői és a velük együttműködők állnak, valamint Izrael. 92 Másodlagos célpontnak voltak tekinthetők az iszlám országokban élő külföldiek, főként az Egyesült Államok, illetve a nyugati államok polgárai. Korábban túszejtés formájában jutott kifejezésre (főként az iráni forradalom, a libanoni polgárháború, az arab-izraeli konfliktussal összefüggésben), míg a kilencvenes évektől megfigyelhető a civil lakossággal szembeni erőszak mértékének fokozódása. Egyértelműen megállapítható, hogy e mögött a nyomásgyakorlás, a megfélemlítés állt, amivel politikai céljukat akarták kikényszeríteni. 1996-ban Franciaországban robbantás sorozatra került sor, amely során tíz ember vesztette életét, és csaknem kétszázan megsebesültek. A francia kormány az algériai szélsőségeseket okolta. 1992-ben a Buenos Airesben az izraeli nagykövetség, 1994-ben pedig a zsidó közösség központja ellen hajtottak végre merényletet, amelyek majd’ százhúsz ember életét követelték. A támadásokért a Hezbolláh volt felelős. Az Argentínában történt merényletek vezetnek át az iszlám egyik fő célpontjához: Izraelhez. 89

Abban, hogy a palesztinok Izraelben a nyugati civilizáció képviselőjét látják, szerepet játszik az izraeli lakosság jelentős hányadának európai (askenázi) eredete, a nyugati kultúra és életstílus elterjedése. 90

A Hamászt (Harakat el-Mukávama al-Iszlámíja, Iszlám Ellenállási Mozgalom) az 1967-es hatnapos háborút követően az egyiptomi Muzulmán Testvériség tagjai alapították. A főideológusa, Ahmed Jaszín sejk a szervezetet jótékonysági alapítványként jegyeztette be, al-Mudzsamaa néven. Számos projektet indítottak el a menekülttáborokban, ezzel szimpatizánsok tízezreit szerezték meg maguknak. A szervezetet Izrael a PFSZ ellenében indirekt módon támogatta – a radikális Fatah ellensúlyaként, a palesztinok megosztására képes szervezetet látták benne – mindaddig, amíg be nem következett a radikalizálódása. Az 1989-es intifáda kirobbanását követően robbantásos és öngyilkos merényletek írhatók a számlájára. Ekkor a palesztin ügyet nem nemzeti, hanem vallási alapon képviselte. (Spöttle, 2002) 91

A Hezbollah (Allah pártja) az 1982-es libanoni háborúban alakult meg. A síita irányvonalat képviselő szervezet iráni támogatással működik. Célja Izrael elpusztítása és egy iráni típusú síita iszlám ország létrehozása. Politikai párttá formálódott és jelen van a libanoni parlamentben. 92

Példának okáért Szadat egyiptomi elnök, valamint 1979-ben az aleppói katonai iskola harminc növendékének meggyilkolása; ugyanabban az évben a mekkai Nagymecset, valamint három évvel később Hama – Szíria negyedik legnagyobb városának – elfoglalása és megszállva tartása.

45

Az 1990-es években a palesztinok terrorakciók sorát hajtotta végre, hogy megakadályozza a békefolyamatot, és kivonulásra kényszerítse az izraeli csapatokat a megszállt területekről. Nemcsak az 1967-es háborúban megszerzett területek miatt vált célponttá Izrael, hanem az iszlám világ számára a zsidó ország a nyugati kultúra képviselőjeként is megjelenik. Az iszlám büntetőjog jellemző elve a „szemet szemért, fogat fogért”, és ez a modern korban is érvényes maradt. Ugyanakkor ezt az elvet vallják az izraeli ultraortodoxok és a telepesek is. Így aztán nehezen állapítható meg a terror-ellenterror végtelennek tűnő folyamatában, ki lépett elsőként. A palesztin–izraeli viszonylatban a csapás-ellencsapás sorozathoz hozzátartozik, hogy nem igazán válogatott egyik fél sem az eszközökben, miközben egymás megsemmisítésére törekedtek. Csak néhány eset: 1948-ban Deir Jaszinban 270 áldozat, az 1972-es müncheni olimpián 11 izraeli sportoló és az ezt követő megtorló akcióban, Nabatijában mintegy száz polgári lakos életét követelték az akciók, de a folyamat nem állt meg, inkább fokozódott, gépeltérítések, támadások és megtorlások követték egymást. 1996. február 25-én Jeruzsálemben elkövetett buszmerénylet miatt ezt a napot sokan fordulópontnak tartják a közel-keleti terrorizmus történetében. Ezt követte tíz nap múlva három további merénylet. De nem ez volt a terrorhullám kirobbanásának első „állomása”. 1994-ben Baruh Goldstein által 29 imádkozó palesztin legyilkolása indította el a merényletsorozatot, amelynek következtében a másfél év alatt több mint száz izraeli lelte halálát. Az iszlám terrorizmus gyökerei szerteágazóak, és lényegében azonosak a fundamentalizmus megerősödésében szerepet játszó okokkal. A két fogalom viszont semmiképpen sem tekinthető azonosnak. (Ugyanakkor az is igaz, hogy a radikális fundamentalisták eszköztárában jelen van az erőszak is.) Az okok visszavezethetők a múltban szerzett sérelmekre, a jelen társadalmi és gazdasági problémáira, a növekvő bizonytalanságra, kilátástalanságra. Haszan Hanafi filozófus professzor egyik elemzésére hivatkozva Rostoványi Zsolt azt írja, hogy „…az iszlám világban gyakorta alkalmazott erőszak első számú okát a szekularizált uralkodó elitek és a muszlim tömegek dichotómiája” okozza. (Rostoványi, 1998: 361) Ennek következtében a kisebbség uralkodik a többség felett diktatórikus eszközökkel. A térség pacifikálásának megoldását a demokratizálódásban látja. Szerinte teret kell engedni az iszlám pártok legális térhódításának, a társadalomban a szerepeket újra kell osztani, viszont mindezt az iszlám értékek megőrzése mellett kell végrehajtani. Két okból kifolyólag is: ez egyrészről elveszi a fundamentalisták alól a talajt, másrészről viszont helyreállítja a közerkölcsöt. Osztom 46

Rostoványi professzor véleményét (Rostoványi, 1998), miszerint az állam által alkalmazott politikai erőszak sokkal erősebben hat, mint a vallási. A politikai erőszak kategóriájába sorolhatók nemcsak az iszlám államok diktatórikus vezetésű országai, hanem az USA egyes lépései is (pl. Líbia bombázása). A palesztin terrorizmus motivációi különböznek az előbbiekben vázoltaktól. Több mint egy évszázados konfliktusokra vezethető vissza. A dolgozat első részében foglalkoztam a zsidó bevándorlás és Izrael Állam létrejöttének kronológiájával. Itt csak utalni szeretnék néhány eseményre: a húszas, harmincas években Amín al-Huszeini nagymufti tevékenységére és a betelepülő zsidók elleni terrorakciókra, a zsidó terrorszervezetek (Hagana, Irgun Cvai Leumi, Lohamei Herut Jiszrael, Stern), az al-Fatah, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért vagy a Fekete Szeptember több évtizeden át végrehajtott merényleteire és a palesztin lakosság elleni izraeli akciókra. A kilencvenes években a térség terrortámadásainak kiváltó okai a békefolyamat előrehaladása, az algériai helyzet súlyosbodása és a nemzetközi rendszer változásai köré csoportosíthatók. A bipoláris rendszer szétesése közvetett módon hatott a közel-keleti régióra. A nemzetközi rendszer strukturális változásai hosszú éveket vett igénybe és ezalatt az instabilitás, a normák hiánya jellemezte. Az egész világban az etnikai feszültségek kerültek felszínre, előtérbe került az egyén kényszerítése identitásának vállalására. Mindez a másik féllel összebékíthetetlen módon jelenik meg, magában hordozva a kultúrák közötti fegyveres konfliktus veszélyét. A terrorizmusra nincs mentség, mégis el kell gondolkodni az okain. Az elmúlt ötven évben sosem volt a világunk olyan rendezetlen, mint most. Színre lépett a globális terrorizmus, George W. Bush hadsereget küldött Irakba, és ezzel az iszlám világban tovább erősödött a reménytelenség és a megalázottság érzése, ami a legjobb indok a szélsőséges szervezetek

tagtoborzására.

A

transznacionális

vállalatok

érdekeinek

gátlástalan

érvényesítése megfosztja a szegény országok lakóit a munkától, kizsákmányolja őket, és ezzel rákényszeríti őket, hogy az elvesztett önbecsülésüket másutt keressék. Ezek az emberek válnak a szélsőséges szervezetek célcsoportjává, különösen a globális terrorizmus hálózatában, amely eszközként használja fel őket saját érdekében: rákényszeríteni az USAt az iraki kivonulásra, a leginkább kritizált iszlám országok finanszírozásának felfüggesztésére93

és

az

izraeli-palesztin

konfliktusban

képviselt

felülvizsgálatára. (Eichler, 2007). 93

Itt legfőképp az egyiptomi és a pakisztáni rezsimet, valamint Szaúd-Arábiát értem.

47

álláspontjának

Stanley Hoffman94 2001. szeptember 11-e után hangoztatta, hogy a terrorizmus elleni háború kifejezést nem célszerű alkalmazni, sokkal inkább a terrorizmus elleni harc (struggle against terrorism) használatának engedett teret. Óvott attól, hogy az USA bosszúálló országként viselkedjen. Felhívta a Bush-adminisztráció figyelmét, hogy mindenekelőtt a terrorista támadások kiváltó okait vizsgálják meg (korrupt rezsimek hosszú távú finanszírozása – különösen az iszlám világban, az amerikai hegemónia gyakori erőltetése,

Izrael

egyoldalú

támogatása

és

a

palesztinokkal

szembeni

cinikus

érdektelenség). Figyelmeztetett annak kockázatára, hogy a katonai csapások nagy számú civil áldozattal járhatnak, ami a terrorizmus elleni harcban olaj lehet a tűzre. (Hoffmann, 2001) 2001. szeptember 11-én nem az amerikai ártatlanság kapott sebet, hanem elsősorban a naiv hit abban, hogy az Egyesült Államok vezeti a világot, és mindenki más ellenvetés nélkül követi őt. Hosszú időn keresztül nem vette figyelembe a politikája ellenzőinek megnyilvánulásait, a hivatalos ideológia és az autokratikus rendszerek támogatásának kettőssége jellemezte külpolitikai tevékenységét. Hoffmann ezt a politikát „wilsoni álarc mögé rejtett machiavellizmusnak” nevezi.95 Az amerikai adminisztrációnak felróható még az ENSZ-hez fűződő „lenéző” viszonya, valamint a saját normáinak másokra való kényszerítése. Az utóbbiból adódik a más népeknél felmerülő kollektív megaláztatás érzése, ami elvezet az amerikaiak elleni lázadáshoz, a bosszúhoz. Az USA további hibája, hogy nem képes megérteni a feléje irányuló ellenségesség kiváltó tényezőit.

1.4 .4.1. Állami terrorizmus A terrorizmus fogalmával kapcsolatosan számos meghatározás született, de van egy kérdés, amely nem képezi vita tárgyát: az állami terrorizmus létezése. Több államot megvádoltak „a terrorizmus állami eszközeinek alkalmazásával”: Líbiát, Szíriát, de legfőképpen az Egyesült Államokat és Izraelt (Benke, 1989: 204). Benke József szerint az állami terrorizmus egyidős az állam létezésével. Nem szabad azonban összekeverni az állam önvédelmét, hatalmának védelmét az általa támogatott terrorizmussal, vagy az 94

amerikai politológus, nemzetközi kapcsolatok szakértő

95

Jan Eichler idéz Stanley Hoffmann: Chaos and Violence: What Globalization, Failed States and Terrorism Mean for U.S. Foreign Policy c. könyvéből. Forrás: Mezinárodní Vztahy, 2007, 3. szám

48

eszközeinek terrorista jellegű akciókra való felhasználásával. Nem hasonlítható össze a két palesztin és egy brit terroristának a felelőssége, akik három izraelit megöltek Larnacában (1985. szeptember 25.), és az izraeli kormányé, amely válaszul a PFSZ tunéziai székházának bombázásával több mint 60 embert ölt meg és 70-et megsebesített. (1985. október 1.)96 A két esemény egészen más reakciót vált ki mind a közvéleményből, mind pedig a politikát művelők részéről. A második intifáda kirobbanása (2000 szeptembere) óta számos merényletet követtek el a palesztinok az izraeli civil lakosság ellen, aminek következtében csak 2002 márciusában több mint hetvenen haltak meg.97 A zsidó állam mindezt nem nézte tétlenül, az ismételten kirobbant konfliktus kezdete óta a legnagyobb mértékű katonai válaszcsapás 2002. április 3-ával indult, amikor az izraeli hadsereg98 több napos támadást hajtott végre a 14 ezer főt számláló dzseníni menekülttábor ellen. A cél a palesztin merénylők felkutatása, elfogása és/vagy megsemmisítése volt.99 A támadás körülményeinek kivizsgálására az ENSZ főtitkára megbízott egy feltáró bizottságot, amelynek tagjai nem kaptak beutazási engedélyt Izraeltől, így a bizottságot Koffi Annan feloszlatta. A Human Right Watch a későbbi kutatásai eredményeként rámutatott, hogy az IDF megsértette a nemzetközi humanitárius jogot, és néhány cselekedete kimerítette a háborús bűntett kategóriáját. Konkrét bizonyítékot ugyan nem talált az emberjogi szervezet az állítólagos kivégzésekre és mészárlásokra, de számos civil halálesete utalt az IDF által elkövetett törvénytelen vagy előre eltervezett gyilkosságokra (fegyvertelen, sérült palesztinok lelövése, a sérültek ellátásának megakadályozása, lakóházak bombázása, civilek védőpajzsként való alkalmazása). Sok esetben a civil lakosság szenvedése, halála elkerülhető lett volna, ha az izraeli hadsereg a nemzetközi

96

http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Society_&_Culture/tunisraid.html

97

Az dzseníni támadást megelőző hónapban a zsidók elleni merényletek időpontjai, helyszínei és az áldozatok száma a BBC 2002. április 12-i listája alapján: március 2., Jeruzsálem, 9 halott és 57 sebesült; március 5., Afula, 1 halott és több sebesült; március 9., Jeruzsálem, 11 halott és 50 sebesült; március 20., Umm-al-Fahm, 7 halott; március 21., Jeruzsálem, 2 halott és 20 sebesült; március 26., Jeruzsálem, 3 sebesült; március 27., Netanya, 28 halott; március 29., Jeruzsálem, 2 halott; március 30., Tel Aviv, 30 sebesült; március 31., Haifa, 14 halott; március 31., Efrat, 4 sebesült; április 1., 1 sebesült. Forrás: Der Fall Dschenin. Blätter, 2002, 6. szám, 743. o. vagy Interneten: http://www.blaetter.de/archiv/jahrgaenge/2002/juni/der-falldschenin. 98

Israeli Defence Forces – IDF

99

Der Fall Dschenin. (szerző feltüntetése nélkül) Blätter, 2002, 6. szám, 740. o.

49

humanitárius joggal összhangban megteszi a megfelelő óvintézkedéseket a katonai beavatkozás előtt.100 A 2008. december 27. és 2009. január 18. között zajló gázai háborút követően az ENSZ létrehozta a Gázai Konfliktussal Foglalkozó Tényfeltáró Bizottságot, amely 2009. szeptember 15-én nyilvánosságra hozta a – bizottság elnökéről elnevezett ún. – Goldstonejelentést. (Gazdik, 2010b) A bizottság vizsgálata során kiderült, hogy az IDF több alkalommal megsértette a IV. Genfi Konvenciót, a 2006-os libanoni háborúban bevált Dahíja-doktrínát101 alkalmazta ebben az esetben is. A bizottság háborús bűnnek minősítette a palesztin fegyveresek irányíthatatlan rakétáinak bevetését a civil izraeliekkel szemben.

1.4.4.2. Terrorszervezetek A zsidó terrorizmus A cionista mozgalom korai éveiben (1915–1920) ideológiai vita alakult ki, miként lehet a cionizmus céljait a legátfogóbban megvalósítani. A konzervatív szárny képviselői (köztük David Ben Gurion) az arabokkal és a britekkel való tárgyalásra tették le a voksukat, hogy így biztosítsák a későbbi Izrael függetlenségét. A szélsőségesek, mint Vlagyimir Zsabotinszki úgy vélték, hogy a zsidó hazát csak fegyveres erővel lehet biztosítani. A legnagyobb és legjelentősebb katonai csoport az Irgun Zvai Leumi (Nemzeti Katonai Szervezet vagy Etzel néven is ismert) volt. A vezérelvét egy bibliai idézet adta: Életet életért, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, sebet sebért… (Fields, 1985) Az ideológiájuk három alapelven alapult: minden zsidónak joga van Palesztinában élni, csak a kemény megtorlás rettenti el az arabokat és csak a zsidó hadsereg képes biztosítani a zsidó állam létét. Az 1930-as években az arabok támadásainak kivédése és megtámadása jellemezte a tevékenységét. 1943-ban új ember, Menáhem Begin került a szervezet élére, aki új stratégiát hozott: immár nem csak az arabok, hanem a britek ellen is intéztek támadásokat. Amikor az Irgun kivált a Hagana B-ből (1936), az egyik vezetőjük, Avraham Stern nem fogadta el a britekkel szembeni támadási tilalom gondolatát. Követőivel megalakította 100

Jenin: IDF Military Operations. Human Right Watch tanulmánya. http://www.hrw.org/en/news/2002/08/01/un-jenin-report és http://www.hrw.org/reports/2002/israel3/ 101

Aránytalanul nagy csapáserő alkalmazása civil lakossági célpontok és infrastruktúra ellen.

50

a Lochamei Herut Israel (Izrael Szabadságharcosai, LEHI) szervezetet, ismertebb nevén a Stern-csoportot. Terrorakcióik (robbantások, gyilkosságok) nyomán a britek hamarosan az összes zsidó csoport után hajtóvadászatot indítottak. Ideológiailag mindkét szervezet (Irgun és LEHI) azonos álláspontot hirdetett: erőszak alkalmazása is megengedett a zsidó állam létrehozása céljából. Míg az Irgun a brit kormány és hadsereg szimbolikus intézményeit támadta, addig a Stern-csoport minden lehetséges alkalmat kihasznált, hogy a brit biztonsági erők és hivatalok emberei ellen kövessen el merényleteket. Az Irgun idejekorán felismerte, hogy céljaik elérésére szükségük van a világ támogatására. Bevonták a médiát, a cionista szervezeteket, hogy céljuknak – a független Izrael megalapításának – támogatókat szerezzenek. Begin vezetése alatt alkalmazott harci és taktikai módszerei újszerűek és merészek voltak. Ugyanakkor új lehetőségeket villantottak fel a világ terroristái számára, akik azóta elsajátították ezeket a módszereket, mint például a Fatag (vagy a Palesztin Felszabadítási Szervezet). Az elmúlt évtizedek zsidó terrorszervezetei, -csoportjai három kategóriába sorolhatók: 1.

a megszállt területeken működő csoportok

2.

vallási

motiváltságú

csoportok,

különösen

Jeruzsálemben

tevékenykednek TNT név alatt (terrorral a terror ellen) 3.

egyének, akik egyedül és spontán cselekszenek.

A veszély mértékével minden józanul gondolkodó politikus tisztában van Izraelben. Joszéf Burg102 egyik nyilatkozatában erre utalva kijelentette: „Izraelben van állam, rendszer, rendőrség, és semmi helye az egyéni megoldásoknak.” (Benke, 1989: 199).

Palesztin/arab terrorizmus A „palesztin terrorizmus” fogalom a szervezetek és személyiségek széles skáláját fedi le (Fatah, Népi Front Palesztina Felszabadításáért Mozgalom, Jasszer Arafat, Fekete Szeptember stb.). A Fatah 1956-ban alakult Jasszer Arafat vezetésével, legitimálására 1964-ben, a PFSZ alapító kongresszusán került sor. A PFSZ létrejötte tükrözte a palesztin nemzeti identitás kettősségét, a fiatal generáció nem támogatta, ahogy a Fatah radikális szárnyához tartozók sem.

102

1977-től 1984-ig belügyminiszter

51

Felmerül a kérdés: vonhatunk-e párhuzamot a PFSZ és az Irgun tevékenysége között? Tehetünk-e különbséget az Irgun által felrobbantott King David Hotel (1946. július 22.) és az 1972-es müncheni olimpián történt események között? Mindkét szervezet célja a független ország megteremtése, és ennek eléréséhez az erőszak alkalmazásától sem riadtak vissza. Bevetették a médiát mint eszközt, az Irgun a rádiót, a nyomtatott sajtót vette igénybe, a PFSZ viszont már élni tudott a technika fejlődésének köszönhetően a televízió nyújtotta lehetőségekkel. Ahogy Menáhem Begin a zsidó vezetők között mérsékeltnek tekinthető, úgy tekinthetjük Arafatot is mérsékeltnek a palesztin vezetők között. A PFSZ az Irgun által alkalmazott taktikákat, módszereket „kipróbált és bevált” állapotban vette át, vagyis az erőszak alkalmazásával elérték a céljukat, megszületett a zsidó állam. Ezt az elvet és gyakorlatot folytatva a PFSZ is a független Palesztina létrehozásáért küzd. A PFSZ ellensúlyaként létrejött Hamász és a Hezbollah103 „fejlődéstörténetére” jellemző, hogy mindkét szervezet egy önálló állam megalapítását tűzte ki célul (a Hamásznál a palesztin egységre való törekvés is felmerült), valamint a későbbiekben politikai pártként bekerültek a törvényhozásba (Hezbollah Libanonban) és a kormányba (Hamász a Gázai övezetben). A Palesztinai Iszlám Dzsihád (al-Dzsihád alIszlámíja)104 megalakulását befolyásolta a síita iráni forradalom, tevékenységét meghatározta az iráni szimbolika (mártírság, önfeláldozás, dzsihád). A Palesztin Nemzeti Hatóság megalakulása után Jasszer Arafat nem volt képes (vagy nem akarta) megfékezni az említett terrorszervezeteket. A Hamász a PFSZ ellenfelévé vált, ráadásul egymástól is független, különálló sejtekből állt. Arafat kezéből kicsúszott az ellenőrzés, még a Fatahon belül sem fogadták meg a felszólítását, hogy az izraeli területeken hagyjanak fel a merényletek elkövetésével. A Fatahon belül megalakuló al-Aksza Mártírjainak Brigádjai az iszlamista szervezetekhez hasonlóan 103

Hezbollah (Allah pártja) az 1982-es libanoni háborúban alakult. A síita irányvonalat képviselő szervezet iráni támogatással működik. Ruhollah Khomeini ajatollah a Hezbollah segítségével egyesítette a libanoni síitákat. A kiképzéshez Iránból kapták a segítséget, akik főleg robbantásos merényletek végrehajtását, mesterlövészetet és túszszedést oktattak. (Spöttle, 2002) 104

A legradikálisabb palesztin terrorszervezet. 1975-ben Egyiptomban alakult, a számlájára írható Anvar asSzadat egyiptomi elnök meggyilkolása. A nyolcvanas években a Gázai övezetbe helyezte át a székhelyét. Vezetője, Fathi Shakiki az egyetemi évei alatt kapcsolatba került a Muzulmán Testvériséggel, akiknek tanai nagy hatást gyakoroltak rá. 1995-ben az izraeli titkosszolgálat (Moszad) megölte. A szervezet új elnöke Ramadan Abdallah Shallah lett, elveti a kiegyezés lehetőségét Izraellel, célja Izrael elpusztítása. (Spöttle, 2002)

52

önálló sejtekből áll, akik elismerték ugyan Arafat vezető szerepét, de akcióikról nem tájékoztatták a palesztin vezetést. A Palesztin Hatóság nemzetközi nyomásra kénytelen volt fellépni a szélsőségesekkel szemben, 2001 decemberében egy Hamász által elkövetett merénylet után letartóztatták Ahmed Jászín sejket és 100 Hamász-tagot. A későbbiekben a Népi Front Palesztina Felszabadításáért105 mozgalom katonai szárnya életveszélyesen megfenyegette Arafatot, amikor a palesztin rendőrség letartóztatta egyik vezetőjét. A második intifáda során a palesztin vezetés is iszlamizálódott. Ezt igazolja a második intifáda elnevezése (al-Aksza intifáda106), a vezetők rendszeresen a jeruzsálemi szent helyek fényképei előtt nyilatkoztak a sajtónak. Ennek hátterében egyrészt az iszlám szervezetek hatása, másrészt az iszlám világ támogatásának elnyerése húzódott meg. (Rostoványi, 2004; Rostoványi, 2006) A Hamásznak nem volt hatalmas bázisa a választási győzelme idején (2006. január 28.), a palesztin lakosság nem iszlamizálódott olyan mértékben, hogy győzelemre segíthetett volna egy szervezetet vallási meggyőződésből. A szervezet képviselőit a Fatah korrupt rendszerétől elfordulók, a romló életkörülmények miatt csalódottak juttatták kormányra.

1.4.5.

A biztonsági fal – védelem vagy olaj a tűzre?

A palesztinok Izraeltől történő leválasztásának legellentmondásosabb eszköze az ún. szeparációs fal vagy biztonsági kerítés. A Gázai övezet és Ciszjordánia köré épített biztonsági fallal 107 próbálja Izrael megvédeni zsidó lakosait. A 720 km hosszúságúra tervezett, 3 m magas, tömör vasbeton monstrumon bizonyos távolságokra őrtornyokat helyeztek el korszerű fegyverzettel,

105

Az 1967-es háború után jött létre. Repülőgép-eltérítésekkel és túszejtésekkel hívták fel a palesztin ügyre a figyelmet. A csoport alapítóját, Abú Ali Musztafát 2001-ben az izraeli hadsereg megölte. Elutasítják a béketárgyalásokat Izraellel, területét palesztin területnek tekintik. Ciszjordániában a Hamásszal, a Fathhal és a Dzsiháddal közösen koordinált csapásokkal veszélyeztetik Izrael biztonságát. (Spöttle, 2002) 106

A jeruzsálemi al-Aksza mecsetről kapta az elnevezést.

107

A teljes Gázai övezet köré elektromos kerítést építettek az 1990-es években az izraeliek, ez szolgált alapul a Ciszjordániát körülvevő fizikai korlát építése ötletének.

53

reflektorokkal. A köznyelv Saron falának, védelmi kerítésnek vagy éppen az „apartheid falának” nevezi, attól függően, miként vélekedik, vagy mely vallási csoporthoz tartozik. Sokan azt hiszik, Saron ötlete volt a fal, pedig a Munkapárté volt. Ariel Saron eleinte ellenezte, mert bizonytalannak ítélte a telepek létét a fallal körülvett Ciszjordániában, de az izraeli kormány 2002-ben – Saron miniszterelnöksége idején – meghozta a döntést. (Anakronisztikusnak tűnhet bő tíz évvel a berlini fal lebontása után két etnikum közé egy elválasztó falat építeni.) Jószerivel minden tisztségviselő azt vallja, hogy a biztonsági kockázat indokolta a felépítését – ráadásul az izraeli közvélemény 70%-ban támogatja108 –, pedig az igazi célja, hogy a megszállt területeket biztosítsa Izrael számára, elszigetelve tartsa az arab városokat, felszabdalja Ciszjordániát úgy, hogy ha létre is jön a palesztin állam, már születésekor fuldokoljon és tehetetlenségre legyen ítélve. A fal és akadályrendszer három részre tagolja Ciszjordániát, ami 2,5 millió palesztint szakít el egymástól és a Jeruzsálemtől, elszigeteli a tradicionálisan Jeruzsálemhez kötődő Ramallahot és Betlehemet. (Jungbert, 2006) Izrael Legfelsőbb Bírósága elismeri a fal felépítési jogát, ezzel figyelmen kívül hagyva a Hágai Nemzetközi Bíróság109, valamint az ENSZ BT határozatát110 miszerint a fal felépítése törvénytelen és megítélte a kárvallott palesztinok kártalanítását, valamint elrendelte a fal lebontását. Az építéskor felmerülő telkekkel és ingatlanokkal kapcsolatos vitákra egyszerű választ adott a kormány: lerombolta a házakat azzal az ürüggyel, hogy nem volt jogszerű az építésük, vagy törvénytelenül szerzett az arab tulajdonjog, így nem kell kártalanítani a telkek kisajátítása után a tulajdonosokat. A fallal/kerítéssel szembeni legfőbb kritika, hogy nem az 1967-es határok nyomvonalán húzódik, elzárja a palesztinokat a munkalehetőségtől, településeket szel ketté, házakat rombolnak le az építése miatt. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága jelentése111 megállapítja, hogy emberi jogok és humanitárius jogok folyamatos megsértése jellemzi a

108

Elhangzott Dan Meridor, izraeli miniszterelnök-helyettes előadásán (Magyar Külügyi Intézet, 2011. február 16.). 109

A Hágai Nemzetközi Bíróság határozata a fal építéséről. cij.org/icjwww/ipresscom/ipress2004/ipresscom2004-28_mwp_20040709.htm

http://www.icj-

110

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának a fal építését elítélő, az USA által megvétózott határozata. http://www.globalpolicy.org/security/veto/2003/1014wall.htm 111

Az ún. Dugard-jelentés (John Dugard dél-afrikai emberi jogokkal foglalkozó professzort kérte fel az ENSZ az elkészítésére) szerkesztett változata elérhető: http://www.unhcr.org/refworld/country,,UNCHR,,PSE,4562d8cf2,4267b5d14,0.html

54

fal építését. Több mint 210 000 palesztint érint hátrányosan, területi annexiónak – vagyis hódításnak – minősül a határvonaltól való eltérés, és ez ellentétes az ENSZ Alapokmányával, valamint a IV. Genfi Egyezménnyel112.

2. fejezet – A konfliktus az új világrendben 2.1. Az új világrend Ahogy Immanuel Wallerstein (Wallerstein, 1983) fogalmaz: a világrend és a világrendszer fogalmát nem szabad összekeverni. Az utóbbi az egész világtársadalmat jelenti, míg a világrend „mindig egy adott, viszonylag hosszú időn keresztül érvényesülő nemzetközi

politikai

konstelláció:

meghatározott

erőviszony-szerkezet

és

olyan

intézményrendszer, amelyben ez az erőviszony-szerkezet megvalósul”. (Galló, 2007: 135) A történelem során a kialakult status quo megváltoztatását általában háborúval próbálták elérni. Az ún. jaltai rendezettség az 1990-es évek elején háború nélkül esett szét, amire nem nagyon akadt példa a világtörténelemben. A szétesést viszont nem követte új rendezés, és azóta is egyfajta köztes állapot figyelhető meg a nemzetközi rendszerben. A hidegháború befejeződése óta a nemzetközi kapcsolatokban hatalmas változások történtek. Számtalan tanulmány született, de a szakemberek sem tudnak egyöntetű véleményt kialakítani az okokat és a következményeket illetően. A globalizáció hozománya, hogy az államok nem képesek már betölteni a politikai és társadalmi szerepeket. A társadalmi és gazdasági változások hatására az egyéni és kollektív azonosságtudat csorbát szenved, ami nacionalista törekvésekhez vezet, és polgárháborút hozhat maga után. A nemzetközi kapcsolatokban korunk legfőbb témáit a regionális konfliktusok képezik, amelyek egyre élesebben és nagyobb számban jelennek meg, mint korábban. A bipoláris rendszerben megerősödött realizmus döntő szerepet tulajdonított az államnak, de az 1990-es évek elején elkezdődött változásokra – fegyverek proliferációja, nem állami szereplők megjelenése a nemzetközi színtéren, európai integráció – az állam nem képes megfelelő választ adni. A nemzetközi jog és az intézmények működésének 112

http://www.mfa.gov.hu/NR/rdonlyres/6CF7F4E7-B841-44F0-8DCE-67D23DCFB6E2/0/GENF4_hu.pdf

55

gyengeségét, az állam rendfenntartó képességének csökkenését jelzi a konfliktusok gyakori megjelenése. A külpolitika összetettsége, a stratégia megváltozása, az új kihívások arra késztetik az államokat, hogy lemondjanak döntési joguk egy részéről és átruházzák egy nemzetközi szupranacionális szervezetre, intézményre. (Füsti, 2007) A hidegháború befejeződésével a legerősebb államok közötti rivalizálás továbbra is fennmaradt, amelyek vonakodnak valamiféle globális értékrend és normarendszer elfogadásától, és kizárólag saját érdekeiket tartják szem előtt. Az ún. world governance megvalósulása előtt számos akadály tornyosul, témámmal kapcsolatosan ezek közül megemlíteném a nacionalizmust, a vallás átvételét a politikába, a demokratikus és a diktatórikus rendszerek „találkozását”, az országok növekvő számát, valamint a korunkra jellemző amerikai uralom ellenességét. A demokrácia exportja, a rendszerváltás politikai célkitűzései és a megelőző akciók doktrínája képezte az alapját a 21. század kezdetén Irak megtámadásának, valamint az azt követő események nem csak a régióra, de az egész nemzetközi világra ható következményeinek is. A megváltozott nemzetközi politikai helyzetben a palesztin–izraeli konfliktus továbbra is fennmaradt, a nemzetközi szereplőknek nem sikerült rá megoldást találniuk. A mai nemzetközi „állapot” lényege, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem elég erős ahhoz, hogy a saját érdekei mentén létrehozza az unipoláris világrendet, míg a világ többi része képtelen a multipoláris világrend megteremtésére. Ezt tükrözi a nemzetközi intézményrendszer is. Számos szervezet identitásválsággal küzd (lásd NATO), vagy reformra szorul (ENSZ, ezen belül is a Biztonsági Tanács). Mivel ez nem áll az USA érdekében, és a többi állam nem tudja rávenni az Egyesült Államokat a reformok támogatására, így marad a világhatalmi aszimmetria. Míg az Európai Unió az ENSZ megerősítésében érdekelt, addig az USA inkább a saját mozgásszabadságát akarja növelni. A jövő hozza meg a választ arra a kérdésre, hogy vajon állandósul-e a stabilitás hiánya, vagy ebből fakadóan új kibontakozást indít-e el? Az a körülmény, hogy a világ katonai kiadásainak a fele az Egyesült Államokra esik, míg a felemelkedő hatalmak (Kína, India Oroszország, Japán, EU) inkább regionális pozíciójukat építik/erősítik, minthogy versenyezzenek vele.

56

2.2. A rendezésre irányuló kísérletek A szuverén palesztin állam létrehozását113, valamint a palesztinok és az izraeliek közötti béke megteremtését célzó törekvés – az oslói folyamat – hivatalosan 1993-ban vette kezdetét. Politikai értelemben úgy ért véget (deklarálva eddig nem volt a befejeződése), hogy az általa létrejött palesztin intézményrendszer fennmaradt, viszont az állam megalakítására nem került sor. A Palesztin Felszabadítási Szervezet és Izrael által aláírt Elvi Nyilatkozat (Declaration of Principles on Interim Self-Government Agreements, Washington, 1993. szeptember 13.) tekinthető az oslói folyamat kezdetének, habár előzményei korábbra tehetők114. Fontos megemlíteni, hogy az Elvi Nyilatkozat aláírásáig az izraeli és a palesztin fél közvetlenül tárgyalt. Maga a megállapodás, valamint az azt követő nyilatkozatok115 alapelvei: a „konstruktív kétértelműség” (Paragi, 2011:286) (constructive ambiguity), a hatáskör átadása során a fokozatosság (gradualism) és a viszonosság (reciprocity). Uri Savir, az izraeli fő megbízott a béketárgyalásokról írt könyvében ecseteli, hogy mindkét oldalon (izraeli és palesztin) támadták az elképzeléseiket és sokan nem hittek bennük. A békefolyamat nem csupán Izrael a palesztinokkal és az arab államokkal kiépített kapcsolatának tesztjeként tekinthető, hanem próbára teszi a résztvevők identitását és

113

Kezdetben nem szerepelt a célok között a palesztin állam létrehozása, anélkül indult el a békefolyamat, hogy konkrét végső célt fogalmaztak volna meg a felek. A végső státusról szóló tárgyalásokon, valamint Camp Davidben, 2000 nyarán folytak tárgyalások a palesztin államról. 114

1991-ben Madridban megtartott Közel-Kelet konferenciát követő munkacsoporti tanácskozásokon és az Elvi Nyilatkozat aláírását megelőző konferenciákon fogalmazódott meg, hogy a régió felemelkedéséhez elengedhetetlen a palesztin–izraeli megbékélés. Az Egyesült Államokbeli Harvard Egyetem kutatói 1989-ben kezdtek el foglalkozni a térség politikai gazdaságtanával. (Paragi, 2011) 115

az Elvi Nyilatkozat végrehajtásáról rendelkező Gáza–Jerikó Megállapodás (Gaza-Jericho Agreement, Kairó, 1994. május 4.), a feladatok és hatáskörök ciszjordániai átadásáról szóló Előzetes Felhatalmazási Megállapodás (Early Empowerment Agreements: Protocol on Further Transfer of Powers and Responsibilities, Kairó, 1994. augusztus 27. és Protocol on Preparatory Transfer of Powers and Responsibilities, Erec, 1994. augusztus 29.), Oslo II. vagy Átmeneti Megállapodás (Interim Agreement on the West Bank and Gaza Strip, Washington, 1995. szeptember 28.), a hebroni kivonulást szabályozó jegyzőkönyv (Protocol Concerning the Hebron Redeployment vagy Hebron Protocol, 1997. január 17.) politikai tartalmú Way River Memorandum (Way River Memorandum, Way River Plantation, Maryland, 1998. október 23.), a végleges tárgyalásokra vonatkozó Sarm es-Sejk-i Memorandum (The Sarm el-Sheikh Memorandum on Implementation Timeline of Outstanding Commitments of Agreements Signed and The Resumption of Permanent Status Negotiations, Sarm es-Sejk, 1999. szeptember 4.). A Camp David-i tárgyalások egy közös nyilatkozattal fejeződtek be (Camp David, 2000. július 11–25.). Bill Clinton, amerikai elnök javaslatai (The Clinton Proposals, The Clinton Parameters, 2000. december 23.), illetve a tabai tárgyalások (Taba, 2001) sem hoztak eredményt. (Nagy, 2009)

57

akaratát is. A béketeremtés képessége – vagyis a kompromisszumkészség és egymás elfogadása – döntően befolyásolta a résztvevők azon adottságát, hogy ellenálljanak a vallási fundamentalizmusnak és a nemzeti fanatizmusnak. Ez a dichotómia sajnálatosan világossá vált 1993 és 1996 közötti tárgyalássorozat folyamán. (Savir, 1998) A palesztin mozgalmon belül nem találtak pozitív fogadtatásra a washingtoni történések. Hanán Asrávi116 szerint a nyilatkozat aláírói „még sosem éltek izraeli megszállás alatt” (Ferwagner – Komár 2003: 297). Fejszál Huszeini117, aki maga is jelen volt a ceremónián, nyilatkozatban fejezte ki egyet nem értését. Maga Abú Mázen (Mahmúd Abbász) is megírta az emlékirataiban (Abbas, 1995), hogy az izraeliek egyetlen utalást sem tettek a palesztinok nemzeti jogaira. A Fatah központi bizottsága is csak 12:6 arányban fogadta el az Elvi Nyilatkozatot. (Paragi, 2011) Azonban a zsidó oldalon sem maradtak visszhang nélkül ezek az álláspontok. Az izraeli szélsőséges csoportok támadták a miniszterelnöküket és a külügyminiszterüket, attól tartottak, hogy Arafat ezután képes lesz háborút indítani ellenük. A vallási csoportok az isteni törvények megszegését látták és úgy vélték, a nekik ígért föld – a Földközi-tenger és a Jordán közti terület – egy részét az araboknak adni, bűn.118 Az Átmeneti Megállapodásban (Oslo II., 1995) olyan fontos dolgokról nem volt szó, mint a palesztinoknak átengedett területek határai, a palesztin menekültek sorsa, a megszállt területeken lévő zsidó telepek és Jeruzsálem kérdése. A tervek szerint ezekről csak három év elteltével tárgyalnának, és öt éven belül rendeznék őket. Ennek ellenére ez a megegyezés alapvetően megváltoztatta az izraeli–palesztin konfliktust, hiszen mindkét fél

116

Hanán Asrávi gazdag nabluszi családból származik, aki megváltoztatta a palesztinokról addig kialakult képet: egy divatosan öltözködő, modern frizurával megjelenő politikusnő szerepelt a képernyőkön, aki választékos angolsággal fejezte ki magát. A palesztin küldöttség tagjaként jelentős feladat hárult rá a tárgyalások során. A palesztinok szemében szimbolikus figurává kezdett válni. Arafat riválist látott benne, akit a sajtó és a nyugati politikusok kedvelnek, ezért visszahívta, és megbízható emberét, Száeb Erakatot (PFSZ legfőbb vezetőinek egyike) küldte a tárgyalni. 117

Fejszál Abdel Kádir al-Huszeini, a Huszeini-klán tagja, a PFSZ egyik magas rangú vezetője, a kilencvenes években a Fatah vezetője a Ciszjordániaon. Az izraeli rendőrség többször letartóztatta, de a szigorú bánásmódtól a neve mindig megvédte. 2001 májusában bekövetkezett haláláig a Palesztin Hatóság „Jeruzsálemi ügyekért felelős minisztere” volt. 118

Legfőképpen Meir Kahane hirdette ezt a véleményt. Az 1932-ben született rabbi szerint a Szentföldön csak a zsidóknak van joguk élni, és az arabokat el kell űzni onnan. Az izraeli kormány többször fellépett a rabbi követői ellen, a parlamenti választásokból is kizárták a pártját rasszizmus hirdetésére hivatkozva. A szélsőséges vezetőt New Yorkban, beszéde közben lőtte le egy arab férfi 1990-ben. (Ferwagner–Komár, 2003)

58

elismerte a másikat, és vállalták, hogy a jövőben békésen rendezik az ellentéteket. Mindemellett viszont mindent a felek jóindulatára bíztak. 2000 óta az arab–zsidó kapcsolatok rohamos romlásának lehetünk szemtanúi Izraelben. Ennek okai között említhetjük a lakosság- és területcseréről szóló vitát, a Jiszráel Beitenu párt felemelkedését és befolyását a kormányra, az állampolgárságról és a letelepedésről szóló törvény 2007-es életbe léptetését119, a „konszenzusos alkotmányról” szóló kezdeményezés bukását, a „Future Vision” címmel nyilvánosságra hozott dokumentumokat120, a második libanoni háborút, az arab házak rombolásának folytatását, Peki’inben történt eseményeket121, a Zsidó Nemzeti Földalapról (JNF) szóló törvény módosítására tett javaslatot122, különböző éves jelentések közzétételét a kapcsolatok romlásáról és a növekvő rasszizmusról (habár a két nép közös gyökerekkel rendelkezik), a társadalmi-gazdasági szakadék az izraeliek és az arabok közötti tágulását (különösen igaz a hátrányos helyzet az arab gyerekekre), végül de nem utolsó sorban az arab nyilvánosság felszólítását Izrael Állam megalakulásának 60. évfordulóján megtartott ünnepségek bojkottálására123. A zsidó–arab kapcsolatok polarizálódtak (5. ábra). Míg az etnocentrikus és a rasszista magatartás növekedést mutat, addig a demokrácia-index ezzel párhuzamosan csökken 2000 és 2007 között. A kutatók azt a kérdést tették fel a zsidó lakosságnak, hogy hajlandó-e azonos politikai jogokat adni az arab állampolgároknak, és részvételt biztosítani

119

A törvény megakadályozza, hogy az arabok a megszállt területeken és Izrael területén is rendelkezzenek lakhatással, ezáltal lehetetlenné teszi a családegyesítést. 120

Néhány prominens arab civil csoport négy tanulmányt publikált 2006 és 2007 között. Egyenlő alkotmányt mindenkinek? (An Equal Constitution for All? Mossawa Center, 2007. május), A palesztin arabok kilátásai Izraelben (National Committee for Arab Heads of Local Governments in Israel: The Future Vision for Palestinian Arabs in Israel, Adalah, 2006. december), A demokratikus alkotmány (The Democratic Constitution, Adalah, 2007. március), A Haifa-nyilatkozat (The Haifa Declaration, Mada-al-Carmel Institute, 2007. május). 121

2007 márciusában az utolsó zsidó családok is elhagyták az észak-galileai Peki’in falut, miután állandósultak a drúzok általi zaklatások és támadások. 122

A javaslat szerint (benyújtója Uri Ariel képviselő, Mafdal) a JNF tulajdonában lévő föld (Izrael területének 13%-a, amelynek eredeti tulajdonosai az arab menekültek, vagy kitelepített személyek) kizárólag izraeli kézbe kerül. 123

Governmental Responsibility for Social Inclusion and Jewish-Arab Equality in Israel. A 8. Herzlia Konferencia vitaanyaga, 2008. január 20–23. Elérhető: http://www.herzliyaconference.org/Eng/_Uploads/2116AbrahamE%283%29.pdf

59

az arab pártoknak a kormányzásban. 2000-ben 46% mondott igent, míg 2007-ben csupán a megkérdezettek 22%-a (6. ábra)124. A polarizáció az arab lakosság körében is megfigyelhető. 1996 és 2006 közötti időszakban egyre csökken a részvételük a Knesszet-választásokon (7. ábra). Nem meglepő, hogy a palesztin állampolgárok csak mintegy 33%-a tartja Izraelt demokratikus államnak, 62%-uk vallja, hogy Izrael nem lehet egyszerre zsidó és demokratikus ország, 87%-uk a visszatérési törvényt diszkriminatívnak tartja és 94%-uk a cionizmust rasszista mozgalomnak aposztrofálja125. Civil mozgalmak születnek, hogy a szakadék szűkítésére hívják fel a figyelmet, és egymáshoz közelítsék a feleket. Amennyiben létrejönne az izraeli–arab egyenlőség, az ország is profitálna belőle számos területen. Csak hogy a legfontosabbakat említsem: a nemzeti és személyes biztonság növekedése, gazdasági növekedés, kormányzati kiadások csökkenése, kulturális sokszínűség, vallási és etikai értékek mentén való gazdagodás, a demokrácia megerősödése, a politika terén izraeli–palesztin egyezmények születése, nemzetközi elismerés, stb. A Mitchell-jelentés126 és a Tenet-terv127 szintén sikertelennek bizonyult, mindkét fél radikálisai elutasították, Ariel Saron izraeli miniszterelnök főként a telepek építésére vonatkozó részt illette kemény kritikával. 2002 márciusában Abdulláh herceg, szaúdi trónörökös békejavaslatát megvitatták az Arab Liga csúcstalálkozóján Bejrútban128. Eszerint – az ENSZ 198., 242. és 338. számú határozatainak megfelelően – felszólították Izraelt a megszállt területekről való csapatkivonásra, a menekültkérdés igazságos rendezésére (nem említi a visszatérés jogát), a független palesztin állam létrehozásának

124

http://www.herzliyaconference.org/Eng/_Uploads/2116AbrahamE%283%29.pdf

125

Mada-al-Carmel Intézet 2004-es közvélemény-kutatásának eredményeit használták fel a The Abraham Fund munkatársai a tanulmány megírásához. http://www.abrahamfund.org/img/upload/0/0_2756.pdf 126

George Mitchell, volt amerikai szenátor elnökletével létrehozott bizottság a második intifáda okainak kivizsgálására jött létre. A vizsgálatot követően született jelentésre a kiegyensúlyozottság a jellemző. A felek békefolyamatot illető különböző elvárásait hangsúlyozza, kiemeli a terrorizmust és a településpolitika szembenállását, mint két fontos kérdéskört. 127

George Tenet, CIA igazgatója 2001. június 14-én közzétett biztonsági munkaterve. A Palesztin Hatóságtól elvárja az erőszakot elkövetők/elkövetni szándékozók megfékezését, a terrorizmus felszámolását. Az izraeliek számára előirányozza a fegyveres erőinek visszavonását, a palesztin létesítmények elleni támadások berekesztését, a börtönökben lévő nem terrorakciók miatt elítélt palesztinok szabadon bocsátását, a településpolitikájának „befagyasztását”. 128

The Arab Peace Initiative (2002. március 28.) http://www.mideastweb.org/saudipeace.htm

60

elfogadására (a zsidó telepekről nem tesz említést). A béketerv jelentősége azonban elvitathatatlan: először fordult elő, hogy az arab államok hajlandóak voltak elismerni Izrael Államot, békét kötni vele, és ezzel garantálni a biztonságát, amiért cserébe az ENSZ határozatainak betartását várták el. A Kvartettnek nincs eszköze a konfliktus megoldására. Az általa megfogalmazott „útitervre” Izrael ellenvetéseket tett, többféle olvasata miatt kétségesnek tartotta az átvételét. (A palesztinok készek voltak elfogadni azt). 2003 októberében nyilvánosságra került az ún. Genfi Kezdeményezés (Geneva Initiative, GI)129, amely átfogó koncepciót tartalmaz a végső megállapodás körébe sorolt témák azonnali rendezése tekintetében. A palesztinok és izraeliek által közösen kidolgozott „civil” kezdeményezés olyan kompromisszumokat hirdetett meg, amelyeket azóta sem tud egyetlen izraeli és palesztin kormány sem vállalni. Josszi Bejlin, a GI egyik megalkotója kisodródott a politikai életből, a pártja – Merec – törpepárttá zsugorodott. A Hamász 2006. január 28-i választási győzelmével a tárgyalások újrakezdésének reménye szertefoszlott, a nemzetközi bojkott hatására humanitárius katasztrófa, gazdasági összeomlás alakult ki. Az Arab Liga újabb béketervet tervezett az ENSZ Közgyűlése elé terjeszteni 2006. szeptember 20–24. között, mely a 2002-es szaúdi béketerven alapult. A béketervben szereplő újdonság Szíria és Libanon békéltetése. Izrael a 2003-as road map érvényességére hivatkozva minden más kezdeményezést elutasított, így a béketerv vitájára nem került sor. (Jungbert, 2006) Meglehetősen ellentétes az oslói folyamat megítélése. Vannak, akik a palesztin vezetést teszik felelőssé, amiért nem akadályozták meg a terrortámadásokat, nem kötöttek kompromisszumot a békéért, mások Izraelt okolják, amiért a településpolitikájával, a palesztin állam létrehozásának akadályoztatásával, a palesztinok gazdasági helyzetének romlásával hozzájárult a békefolyamat sikertelenségéért. Általánosan elterjedt álláspont szerint, ezt tükrözi a mainstream izraeli és amerikai politikai nézet is, a Camp David II. kudarcáért Jasszer Arafat hibáztatható, aki minden izraeli javaslatot elutasított. Ehud Barak „gáláns ajánlatát”130 (Rostoványi, 2006:181) a palesztin fél egyáltalán nem tartotta nagylelkűnek. Miután a felek abban egyeztek meg, hogy csak az átfogó megállapodást 129

http://www.geneva-accord.org

130

Az angol irodalom generous offer elnevezésként használja a 2000 júniusában Camp Davidben tett izraeli ajánlatot.

61

tartják elfogadhatónak, és egy részmegállapodás nem jöhet szóba, a találkozó kudarccal végződött. Az eddigi tapasztalatok alapján a palesztinok nem fogadnak el semmilyen ideiglenes vagy átmeneti megoldást a határok és az államiság kérdésének rendezésére. Izrael kétoldalú szinten akarja tartani a folyamatot, míg a PNH nemzetközi szerepvállalást és garanciákat kíván. Ezek alapján egymásnak ellentétes előfeltételek állnak szemben egymással, amelynek következtében a felek nem képesek az együtt vagy egymás mellett élés toleráns elfogadására, sem a politikai kompromisszumra. A lényeges kérdésekben nem történt előrelépés, nem volt pontos elképzelésük, miként oldják meg őket. Arafat a radikális palesztinok nyomása alatt állt, megfenyegették, ha enged Jeruzsálem, a menekültek vagy a határok kérdéséből, ellenlépésekkel számolhat. Denis Ross találóan fogalmazza meg a két fél közötti aszinkronitást, amely évtizedek távlatában

is

kimutatható:

amikor

az

izraeliek

mutattak

hajlandóságot

a

kompromisszumokra, az arabok utasították el, és fordítva. (Ross, 2004) Camp David II. nem tekinthető teljes mértékben kudarcnak, hiszen minden fázis előbbre visz a kiindulóponthoz képest.

2.3.

Új szereplő(k) felbukkanása, régi szereplők új helyzetben

2.3.1.

Az USA

A kilencvenes évek elején az unipolaritás kifejezés terjedt el a nemzetközi kapcsolatok

jellemzéseként.

Az

Egyesült

Államoknak

voltak/vannak

regionális

vetélytársai, de globális szintű ellenfele nincs. Bill Clinton elnöki periódusa alatt az Egyesült Államok külpolitikája a deklarált multilateralizmus és a nem rejtegetett unilateralizmus között mozgott (Eichler, 2007). Mára az unipolaritást felváltotta a hegemonikus rend kifejezés az adott korszak tudományos jellemzőjeként, vagyis „a rend, amelyben élünk, nagymértékben függ egyetlen állam múltbéli, és kisebb részben a jelenlegi preferenciáitól”. (Romsics, 2007: 11) Ez a hegemónia a kialakított rend nyitottságán alapul, valamint az USA elkötelezettségén a

62

szabályok alkotta nemzetközi rendszerben, ahol a tagoknak meg kell felelniük bizonyos kritériumoknak. Akár Warren Christopher, akár Madeleine Albright képviselte külpolitikát nézzük, mindegyikben az amerikai érdek, a globális biztonság és a globális demokratizáció közötti egyensúly keresése fedezhető fel. 2001. szeptember 11-ét követően a hegemonikus rend fenntartásához új stratégia kellett. Megnőtt a bizonytalanság, kapkodó, ellentmondásos rendszer alakult ki. Egyiptomot és Szaúd-Arábiát már nem akarta az USA demokratizálni, szívesebben látta szövetségesként az oldalán, akit kérni lehet, de fenyegetni már nem (Romsics, 2007). Az Öböl-háborút tekinthetjük a bipoláris világrend felbomlása utáni legjelentősebb nemzetközi konfliktusnak. Jelentősége abban is rejlik, hogy vizsgálható az USA, a nemzetközi szervezetek szerepe, a régió, a rendezésre irányuló tervek, a rendezés eszközei és még számos egyéb tényező. Henry Kissinger az egyik elemzésében utal arra, hogy a térség egyensúlyának fenntartásához USA-nak az erős vagy a gyenge Irak között kell lavíroznia. Nem volt más alternatíva. Viszont egy gyenge Irak esetében Irán töltené be a vezető szerepet, ami az Egyesült Államok érdekeivel ellentétes. (Kissinger, 1991) Szaddám Husszein felismerte, hogy az arab és az iszlám világnak szüksége van erős vezetőre, akire felnéznek. Olyan vezetőre, amilyen Nasszer volt az araboknak és Khomeini az iszlám világnak. Az utánuk keletkezett hatalmi és vezetési vákuumot ő akarta betölteni. Ahhoz, hogy a tömegeket megnyerje magának, az elnyomottak védelmezőjének, a szent helyek felszabadítójának szerepében tetszelgett, azzal áltatva híveit, hogy olyan erős és bátor vezér, aki nem fél szembe szállni a Nyugattal. (Rostoványi, 1998) Samuel Huntington is úgy véli, hogy az Öböl-háború civilizációs háborúvá vált, hiszen a Nyugat beavatkozott az iszlám országok közötti konfliktusba, amit ők úgy tekintettek, mint az iszlám ellen végrehajtott támadásra. (Huntington, 2008) Mivel az amerikai retorikában gyakran szerepelt az istenre való utalás (Isten áldja Amerikát! Imádkozzunk a harcoló katonáinkért! stb.), az egyszerű muzulmánok szemében a háború vallási töltetet kapott. George W. Bush kormányzatának hivatalba lépése után szakított a Clintonadminisztráció közel-keleti békefolyamatban játszott aktív szerepével, lényegében nem is akart közvetlenül részt venni benne. 2001. szeptember 11-e után változtatott ezen a politikán. Szüksége volt az arab országok támogatására a terror elleni nemzetközi küzdelemben, ehhez viszont demonstrálnia kellett, hogy nem támogatja egyoldalúan az 63

iszlám országok által állami terrorizmussal vádolt Izraelt. Bush határozottan kiállt a palesztin

állam

létrehozása

mellett,

követelte

a

2000

szeptembere

óta

tartó

összecsapások131 beszüntetését, a fegyverszünet megkötését, illetve a béketárgyalások folytatását. Az amerikai külpolitika jelzett irányultsága nem tartott soká, az afganisztáni gyors sikerek az unilateralizmus, az erőpolitika irányába terelték. 2001. szeptember 11-e után George W. Bush számos nyilatkozatában figyelhető meg az USA katonai lépéseinek és külpolitikájának ideológia magyarázata, valamint a küldetéstudat hangoztatása. „Azon dolgozunk, hogy a szabadság ügyét előmozdítsuk a tágabb Közel-Keleten, mert a szabadság hozza el a reménynek és a békének a jövőjét, amelyet valamennyien óhajtunk. (…) A szabadság ügye győzelmesen halad előre. Hiszek a szabadság átalakító hatalmában: az amerikai erő legbölcsebb felhasználása a szabadság előmozdítása.” (Galló, 2007: 149) 2003-ban az iraki konfliktusban az Egyesült Államok az akaratérvényesítés egyedülálló esetét produkált a nemzetközi rendszerben. Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a lehetőséget, hogy akár más esetekben is önállóan, a stratégiai partnerek és nemzetközi intézmények megkérdezése nélkül dönthet egy támadás indításáról. Mivel az iraki helyzet nem oldódott meg a csapatkivonás bejelentése után sem, a demokratizálási folyamatot sem övezi siker, mindez nagyban rányomja bélyegét a közelkeleti konfliktus rendezésére. Egyre nyilvánvalóbbá válik napjainkra, hogy az USA aszerint cselekszik, amit megfelelőnek tart saját maga számára, és úgy véli, az megfelel a világ többi részének is, ezzel mintegy nemzetközi messianisztikus szerepbe helyezi önmagát. A 2002-ben megfogalmazott nemzetbiztonsági stratégia az USA kivételes helyzetének (American exceptionalism) egyik megnyilvánulási formája. Az alapgondolat Dick Cheyney 1992-es Defense Planning Guadiance Draft című munkájához kapcsolódik. A mintegy évi 600 milliárd dolláros Pentagon-költségvetés számos ország számára – főképpen Kínát említve – „inkább provokáció, mintsem elrettentés”. (Eichler, 2007: 89) A megelőző csapás doktrína nagy vihart kavart, amely szinte elfedte a dokumentum másik jelentős megállapítását: az amerikai katonai elsőség hosszú távú megőrzését. Napjainkban a nemzetközi rendszer legbefolyásosabb aktora az Amerikai Egyesült Államok, amely Bush elnökségének idején kizárólag a nemzeti érdekérvényesítés mentén politizált. Legfőbb eszköze a világviszonylatban meglévő befolyásának fenntartásához a 131

A második intifáda egy év alatt 850 halálos áldozatot követelt.

64

szabadpiac és az üzletbarát politika (American free market and pro-business policies), valamint a hadereje. Az arab–izraeli konfliktusban elért diplomáciai áttörések két legfőbb okának nevezhető az USA domináns szerepe a térségben és Izrael változtatási hajlandósága (amerikai szövetségese nyomására) a nemzeti érdekeit illetően. A tárgyalófelek nem érték el mindazt, amit akartak, de mindenképpen többet, mint Amerika segítsége nélkül. Az oslói folyamat elindulásánál – annak ellenére, hogy norvég hivatalnokok vezényelték le a tárgyalásokat – Izrael és a PFSZ is az Amerikai Egyesült Államok feltételeinek132 vetette alá magát. Az 1990-es évek második felében az USA közel-keleti helyzete gyengült mind a baráti, mind pedig az ellenséges országokban. A Clinton-adminisztráció hivatali idejének végére az ENSZ felderítő rendszere Irakban összeomlott, Szaddám Husszeinnek nem kellett számolnia a tömegpusztító fegyverek előállítását ellenőrző nemzetközi szervezettel és szankcióival. A kiújuló terrorizmust nem hagyhatta egyetlen vezető sem figyelmen kívül, és kevésbé mutattak hajlandóságot arra, hogy mérsékletre intsék Jasszer Arafatot. Az arab vezetők nemcsak az USA politikai súlyának csökkenését figyelhették meg, de Izraelét is, bár az ország katonai jelentősége nem változott. Az a hirtelenség, amivel 2000-ben kivonult Libanonból – magukra hagyva a velük együttműködő libanoniakat –, inkább pánikról tanúskodott. Ezt a látszatot erősítette az engedmények sokasága és jelentősége, amivel Ehud Barak a Camp David-i tárgyalásokat nyitotta. Ebben a helyzetben az USA-nak nem maradt más feladata, mint segíteni a megfogalmazásban, vagyis eljutott a marginális szerepig. Éppen ezért a várt hatás ellenkezőjét érte el, a legrosszabb pozícióba került: úgy tűnt, jobban óhajtja a megegyezést, mint maguk a tárgyalófelek, ezáltal közvetítőből „lefokozódott” tárgyalópartnerré. Henry Kissinger szerint ahhoz, hogy komoly előrelépés szülessen a tárgyalások során, el kell kerülni a véglegességhez való ragaszkodást133, és a területi kérdésekre kellene összpontosítani, ideiglenesen félretéve a szent helyek és a menekültek kérdését. Nemcsak a fő tárgyalópartnerek érdekeit kell figyelembe venni, hanem Jordánia biztonságát is. A Hasemita királyság Izrael, Szíria, Irak és a majdani a palesztin állam között helyezkedik el, 132

A feleknek el kellett fogadniuk egymást tárgyalópartnerként, valamint a tárgyalások kiindulópontjának tekintett ENSZ Biztonsági Tanácsa által korábban hozott határozatokat. 133

Hasonló megoldást alkalmaztak az 1975-ös második sínai megegyezés során, amikor megfogalmazták a kitételt, miszerint az egyezmény addig marad érvényben, amíg egy újabbal hatályon kívül nem helyeződik. (Kissinger, 2002)

65

ebből következtetve minden oldalról erős nyomásnak van kitéve. A palesztin állammal kapcsolatos megállapodásnak tartalmaznia kell a Jordánia biztonságát szavatoló intézkedéseket, valamint figyelembe kell venni a fentieket akkor is, amikor meghatározzák az izraeli katonai jelenlétet a Jordán völgyének lakatlan területein. A béke kulcsa Izrael és az Egyesült Államok viszonyában rejlik. Izrael léte az USA által biztosított diplomáciai védelemtől és katonai támogatástól függ. Ebből adódóan az amerikai vélemény sosem lesz pártatlan. Ha Izrael helyzete a térségben történetesen meggyengül, előkerülhet az a probléma, hogy az USA-nak kellene garantálnia a zsidó állam biztonságát. Ezáltal minden helyi összetűzés szereplőjévé válna, ami egy speciális feladat, amennyiben az intifáda típusú hadviselésre gondolunk, ráadásul az Izraelre gyakorolt nyomás eszközévé válna. Az amerikai zsidóság száma meghaladja a 6 millió főt (Rostoványi, 2006: 198), jelentős hatással bírnak az Egyesült Államok politikájára. A „zsidó lobbi” helyett célszerűbb az Izrael-lobbi kifejezést alkalmazni, mivel egyrészről az Izrael-barát politika folytatása érdekében fejtik ki tevékenységüket, másrészről pedig nem csak zsidó vallásúak lobbiznak Izrael érdekében.134 Barack Obama beiktatása (2009. január 10.) után azt a célt tűzte ki, hogy javítson országa megítélésén az iszlám világban, mindezt tárgyalások útján akarta megvalósítani. A kairói beszédével135 (2009. június 4.) indította ezt a folyamatot. A világviszonylatban nagy figyelemmel kísért beszédet egyfajta „kivárás” követte az arab államokban. Az egy évvel később közzétett közvélemény-kutatási eredmények szerint Obama és az USA megítélésében romlás tapasztalható. A megkérdezettek csupán 20%-a ítéli meg pozitívan, míg 2009-ben ez az arány 45% volt. Az Obama-adminisztráció közel-keleti politikáját illetően még lesújtóbb véleményt alkottak: 16%-uk fűzött hozzá reményt (2009-ben 51%os volt az arány), míg 63%-uk ellenérzését fejezte ki (2009-ben 15%). A felmérésből az is kiderült, hogy a megkérdezettek a palesztin–izraeli kérdésre adott amerikai válaszokkal 134

Az első Izrael-barát Politikai Akció Bizottság (Political Action Committees, PAC) 1978-ban alakult meg, 1984-re már 70 különböző bizottsága működött. A legerősebb lobbiszervezet 1951-ben jött létre, az American Zionist Committee for Public Affairs (ma American Israel Public Affairs Committee, AIPAC), amely 100 000 tagot számlál, 10 regionális irodával rendelkezik az Egyesült Államokban és 9 szatelit irodával, 13 millió USD éves költségvetéssel működik. http://www.aipac.org/about_AIPAC/26.asp 135

Obama kifejezte szándékát, miszerint az Egyesült Államok és az arab országok viszonyát új, egymás kölcsönös tiszteletét biztosító alapokra helyezik. Az új kezdet központi elemévé válna az USAadminisztráció kiegyensúlyozott viszonya az izraeli-palesztin konfliktushoz és az „erős elkötelezettség” a megbékélést illetően. Felszólította a palesztinokat az erőszak megakadályozására, a Hamászt Izrael Állam, az izraelieket pedig a palesztin állam létjogosultságának elismerésére.

66

elégedetlenek a leginkább (61%), míg az iszlám felé tett lépéseket a legtöbbjük pozitívan értékeli.136

2.3.2. Az Európai Unió Az Európai Unió a térségben az 1990-es évek elején vált aktívabb szereplővé. Ebben az oslói folyamat is szerepet játszott, ugyanakkor az európai válságmegoldó módszerek is alkalmazhatóvá váltak (gazdasági, fejlesztési eszközök). Mivel az Unió nem tudja érdemben befolyásolni Izraelt, így a másik fél, vagyis a palesztinok érdekeinek védelmében lép fel, akik inkább szorulnak külső segítségre. Ugyanakkor a gazdaságikereskedelmi kapcsolatok más alapokra való helyezése is alakulóban van Izrael és az EU között.137 Az EU és Izrael, pontosabban a tagállamok többsége és Izrael gazdasági kapcsolatai hosszú múltra tekintenek vissza (csak hogy a legjelentősebb ágazatokat emeljem ki: fegyver-, gyémánt- és alkatrész-kereskedelem, K+F együttműködés).138 Emellett az EU a Palesztin Hatóság legjelentősebb donora.139 Az EK az 1991-es madridi Közel-Kelet-békekonferencián csupán megfigyelői státuszban vehetett részt, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió multilaterális szinten rendezett meg. A későbbi titkos, majd nyilvános oslói tárgyalásokon is csak elenyésző szerep jutott számára, mivel Izrael megvétózta a komolyabb szerepvállalását. 136

Arab Public Opinion Poll. Marylandi Egyetem és a Zogby International által készített közvéleménykutatás eredményeit 2010. augusztus 5-én hozták nyilvánosságra. 2010. június 29-e és július 20-a között Egyiptomban, Jordániában, Libanonban, Marokkóban, Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben kérdezték közel 4 000 arab véleményét az Egyesült Államokról és Barack Obamáról, a közel-keleti konfliktusról és Irán atomprogramjáról. (N. Rózsa Erzsébet, 2010a; valamint http://www.brookings.edu/~/media/Files/rc/reports/2010/08_arab_opinion_poll_telhami/08_arab_opinion_po ll_telhami.pdf) 137

The Europe-Israel Alliance: Where Politics and Economics Do Not Meet. Israel and the EU: Economic Allies. http://www.adl.org/international/EU-3-EconomicAllies.asp 138

Izrael egyetlen nem EU-tagállamként részt vesz az Unió RTD (Research and Technical Development) programjában. http://ec.europa.eu/research/fp6/index_en.cfm 139

2008-ban 496,66 millió euróval támogatott különböző projekteket, 2009. március 2-án Sarm es-Sejkben rendezett nemzetközi konferencián pedig 439,9 milliót szavazott meg a palesztin gazdaság számára és Gáza újjáépítésére. 2000 és 2009 között összességében 3 356,39 millió eurós támogatást nyújtott az EU a palesztinoknak. Bővebben lásd még a 2.4.3. A palesztin gazdaság című fejezetben. http://www.eeas.europa.eu/occupied_palestinian_territory/ec_assistance/ec_aid_to_pa_2008_en.pdf

67

Az Európai Unió közös külpolitikája az 1992-es maastrichti és az 1997-es amszterdami szerződés által második pillérként került rögzítésre. A CFSP 140 a nemzetközi környezet változása és a bővítési folyamat eredménye miatt rákényszerül, hogy az újabb és újabb érdekek mentén állandóan fejlődjön. Az oslói folyamat és a közös kül- és biztonságpolitika kibontakozása egy időben zajlott. Az Európai Tanács 1993. október 29-i brüsszeli rendkívüli ülésén elhatározta, hogy a CFSP-n belül körvonalazódó egyik közös terület lehetne a közel-keleti békefolyamat. A megvalósítás azért (is) ütközött nehézségekbe, mert ahogy a fentiekben említettem, az Európai Unió a tárgyalásokból különböző okok folytán kimaradt (izraeli vétó, USA hegemóniája). Egyetlen multilaterális egyeztetési fordulóban kapott szerepet, a regionális gazdasági bizottságban (Regional Economic Development Working Group, REDWG), amely megalapozta a későbbi szerepvállalását a palesztin fejlesztések területén. Az oslói folyamatban játszott szerepét nem lehet egyöntetűen megítélni. Európai értékek mentén jött létre, nagy reményeket fűztek hozzá a tagországok, amelyek ma is „elkötelezett hívei az átmeneti céllal létrehozott palesztin autonómiának”. (Paragi, 2006: 57) Másrészt a folyamat alapját a Camp David-i megállapodás képezte, amelyet az EK korábban ellenzett és az USA sem kívánta az európai együttműködést. Bár az EU nem vett részt a megállapodás megfogalmazásában, de a gyakorlati megvalósításból kivette a részét. 1994ben az Európai Tanács döntött a palesztin rendőri erők felállításában és a választások lebonyolításában nyújtott támogatásról (264/94 CFSP döntés). További területeken is aktivizálta magát: fegyverzetellenőrzés és regionális biztonság témakörében egyeztető bizottság (ACRS), palesztin területek fejlesztésére alakított bizottság (AHLC, Ad Hoc Liaison Committee), illetve LACC (Local Aid Coordination Committee). Az arab–izraeli békefolyamat kedvező alakulása és az EU belső fejlődése nyitott utat az Európai Unió tagországainak és a Földközi-tenger dél-keleti partján fekvő 12

140

Common Security and Foreign Policy (Közös Kül- és Biztonságpolitika) a Maastrichti Szerződés hozta létre 1993-ban (a szerződést 1992. február 7-én írták alá és 1993. november 1-én lépett hatályba). Fő célkitűzése a válságok megelőzése és a válságkezelés az EU fejlesztési támogatásai és katonai képességei révén. Az 1999. júniusi kölni csúcson hangsúlyt kaptak a védelmi kérdések. Ennek hatására elinduló folyamat részeként az EU átveszi a Nyugat-európai Uniótól (WEU) az önálló válságkezelési feladatokat (petersbergi feladatok, Petersberg tasks). A kollektív védelem biztosítása továbbra is a NATO hatáskörében marad (a NATO tagállamai számára, a semleges EU tagállamok önállóan lépnek fel). AZ ESDP fő célkitűzése (headline goal) egy 50-60 000 fős gyorsreagálású haderő létrehozása 2003-ra, amely a mai napig nem valósult meg. (Horváth, 2011)

68

állam141 részvételével megrendezett barcelonai konferenciának (1995. november 27–28.), amely mérföldkőnek bizonyult az euro-mediterrán partnerség történetében, nem csupán azért, mert intézményesült a kapcsolatrendszer, hanem azért is, mert a közösségi szintre emelte a mediterrán kérdést. A záródokumentum, a Barcelonai Nyilatkozat kiemeli a szomszédságra és a közös történelmi múltra építő együttműködés fontosságát, valamint a Mediterráneum stratégiai jelentőségét, multilaterális keretet hozott létre a kooperáció megvalósítására

politikai-biztonságpolitikai142,

gazdasági-pénzügyi,

kulturális-

humanitárius téren. A preambulumában említést kap a közel-keleti békefolyamat, kihangsúlyozza,

hogy

„nem

célja

helyettesíteni

más

tevékenységeket

és

kezdeményezéseket, amelyek a régió békéjének, stabilitásának és fejlődésének elérésére irányulnak.”143 Európa szerepvállalását az arab országok igénylik, hogy ezzel ellensúlyozzák az USA Izraelt támogató politikáját. Ez a szerepvállalás kettős: egyrészt olyan feladatokra terjed ki, amelyeket az Egyesült Államok nem vállal (például Algéria), másrészt támogatja az Egyesült Államokat a szerepvállalásában (békefolyamat). A Barcelonai Nyilatkozat óta az arab–izraeli békefolyamat kapcsán jelentős elmozdulás történt az Unió politikáját illetően. Míg 1996-ban a francia külügyminiszter, Hervé de Charette több közel-keleti országba ellátogatott, hogy növelje az Európai Unió befolyását és hatását a békefolyamatra, az arab országok támogatták, de Izraelnél elutasításra talált. A kilencvenes évek végére viszont az USA és az EU kölcsönösen megvitatták a kérdéseket, szerephez jutott az Európai Unió – az USA-val történő egyeztetést követően. A térségben zajló regionális problémákra (is) hatással van a békefolyamat kimenetele, hiába került a Barcelonai Nyilatkozatba a békefolyamattól való elhatárolódás, mégsem sikerült a barcelonai folyamatot függetleníteni tőle. Az Európai Unió alapvető biztonsági érdeke a Földközi-tenger medencéjének stabilitása144. Ennek eléréséhez a katonai eszközök bevetésére nem képes, legfontosabb

141

Algéria, Ciprus, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Libanon, Málta, Marokkó, Szíria, Tunézia, Törökország, Palesztin Nemzeti Hatóság. A közép-európai társult országok képviseltethették magukat a megnyitón, de a tanácskozáson nem vehettek részt. 142

A partnerországok külügyi intézetei létrehozták a EUROMESCO (Euro-Mediterranean Study Commission) nevű hálózatot, amelyen keresztül hatékony információcserére nyílik lehetőségük. http://www.euromesco.net/ 143

http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2005/july/tradoc_124236.pdf

144

Barcelona óta három külügyminiszteri szintű konferenciára került sor (Málta, 1997. április 15–16.; Palermo, 1998. június 3–4.; Stuttgart, 1999. április 15–16.), amelyek az euro-mediterrán partnerség

69

ereje a gazdasági potenciáljában rejlik, mivel a mediterrán országok termékeinek ő biztosítja a legfőbb felvevő piacot. A gazdasági együttműködésnek három eleme van: a Mediterrán Szabadkereskedelmi Térség létrehozása, gazdasági reformok és átalakulás, illetve magánberuházások támogatása. (N. Rózsa – Póti, 1999) Franciaország, Spanyolország és Olaszország a mediterrán partnerség legfőbb szószólói, 1996-ban kezdeményezték, hogy az EU vállaljon nagyobb szerepet – a palesztinok oldalán –, de ezt a többi tagországnak, az USA és Izrael ellenállása következtében nem sikerült keresztülvinniük. Annyit azonban elértek, hogy létrehozták a special envoy (különleges képviselő) posztját, akit a közel-keleti békefolyamat figyelemmel kísérésével bíztak meg. Ezt a tisztséget elsőként Miguel Moratinos (1996– 2004), majd Marc Otte (2004–) töltötte be, vagyis az iroda (EU Commission Representative Office West Bank and Gaza Strip) létrehozásával Ramalláhban minden államnál korábban küldött „nagykövetet”. Az EU 1999-es berlini csúcsértekezlet záródokumentuma első alkalommal deklarálta a szuverén palesztin állam megalapításának szükségességét. Mindezt természetesen tárgyalások útján óhajtotta elérni.145 A Kvartett – amelyen belül az USA szava a döntő – kidolgozta 2003-ra az útitervet (road map), igyekszik az abban foglaltak megvalósítására ösztönözni a feleket, csak azt felejti el, hogy az azóta eltelt időszakban aktualizálják azt, így a terv egyfajta „kívánságlista” maradt. Az Európai Unió közel-keleti térségre vonatkozó dokumentumában (EU Strategic Partnership With The Mediterranean and The Middle East)146 leszögezett állásfoglalás szerint az EU a kétállamos megoldást támogatja a road map alapján. A tárgyalásos megoldás híve, és szerinte a rendezésbe be kell vonni Libanont és Szíriát is. Az EU a kivárás politikáját folytatja. A 2006-os választások tükrében (Hamász hatalomra jutása) az EU – de leginkább az Egyesült Államok – szerepe abban lehet jelentős, hogyan tud hatni Izraelre a tárgyalások során. A nyugati világ elfogadja Izrael Hamásszal szembeni feltételeit: oslói megállapodások elfogadása, Izrael elismerése, erőszakos eszközöktől való tartózkodás.

fejlesztését voltak hivatottak elősegíteni, de jelentősen befolyásolta a folyamatot a konfliktusrendezés megtorpanása. 145

http://www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/ec/ACFB2.html

146

2004 júniusában fogalmazódott meg.

70

A Hamász kormányra kerülése nehéz helyzetbe hozta az EU-t. Egyrészt a Hamászt a nyugati világban terrorista szervezetként tartják nyilván, aki elutasítja a fent említett feltételrendszert, így az EU támogatási rendszerének elveibe ütközik. Másrészt viszont a Hamász elutasítja azt az álláspontot, hogy az EU megszabja, mire költi a támogatás összegét, főként egy olyan kormánynak, amelyik demokratikusnak nevezett választások útján került hatalomra, ami megfelel az EU segélyezési elvének (ownership)147. A közel-keleti konfliktus rendezésében való EU részvétel igazából az oslói folyamat kudarca után vált fontossá. A palesztin állam megalakulásának előfeltételei intézményrendszerek létrehozását tették szükségessé, amelynek finanszírozásában az Európai Unió a legnagyobb arányban veszi ki részét. A Palesztin Hatóság több mint 150 ezer alkalmazottjával a legnagyobb munkaadó a megszállt területeken (Paragi, 2006), ahol más munkalehetőség szinte nem létezik. Az Európai Unió 2004-ben megfogalmazott Közel-Keletre vonatkozó külpolitikai stratégiája148 az elmúlt években nem hozta meg a várt eredményeket. Ennek fő okai a tagállamok érdekellentétei, a bürokratikus döntéshozatal, a konfliktus megoldásával szemben támasztott hamis elvárások voltak. Nehéz úgy irányítani a kapcsolatépítést, amikor az Unió élén félévente más képességű, hátterű vezető áll, más érdekek motiválják, arról nem is beszélve, hogy egy határozott road map sem áll rendelkezésre. A 2004-es uniós bővítés következtében az „új szomszédok” felé fordult az EU figyelme. Az új szomszédságpolitika (European Neighborhood Policy, ENP)149 következményeként született meg 2004 decemberében az EU és Izrael közötti három évre 147

A donorok (EU is) azt a koncepciót vallják, hogy egyre nagyobb szerepet adnak a fogadó országnak a finanszírozott projektek terén. Előfordulhat, hogy a fogadó részéről megfogalmazódik az az igény, hogy a donor az összeg rendelkezésre bocsátása után ne akarjon beleszólni a fejlesztési folyamatba. Ha feltételhez köti a segély folyósítását, a rászoruló fél hivatkozhat arra, hogy a donor a belügyeibe akar befolyást szerezni, ami az ENSZ Alapokmányával ellentétes. (Paragi, 2006) 148

Az Európai Unió a CFSP-n belül négy különböző regionális stratégiát fogalmazott meg, 2004-ben a közelkeleti térségre vonatkozóan. 1. a kapcsolatok erősítése az EU és a térség országai között a partnerség és a béke megőrzése és a fejlődés jegyében, 2. a reformok támogatása, főként a MENA (Middle East and North Africa) kezdeményezéssel kapcsolatos programokat, 3. a közel-keleti rendezés megoldását előmozdító erőfeszítések támogatása, 4. a Cooperation Council for the Arab States of the Gulf (GCC) tagállamaival (Bahrein, Kuvait, Omán, Katar, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) való kapcsolat szorosabbá fűzése http://www.auswaertiges-amt.de/EN/Europa/Aussenpolitik/GASP/EUSicherheitsstrategie_node.html#doc473784bodyText6 149

A mediterrán térségben Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Líbia, Marokkó, Palesztin Hatóság, Szíria, Tunézia számára tette lehetővé az EU a csatlakozást. A kedvezőbb piacra jutási feltételeket biztosító 3-5 éves terv finanszírozója az ENPI lett, amely 2007–2013 között 9 milliárd eurót biztosított az Euro-mediterrán Partnerség céljainak megvalósítására. (Gazdik, 2010a)

71

szóló akcióterv, amely tíz tematikus albizottság (például emberi jogi, politikai dialógus, vámok és adók, EU–izraeli–palesztin egyeztetések elősegítése, K+F terén) kijelölését irányozza elő a kapcsolatok szorosabbá fűzéséhez. A Palesztin Hatósággal kötött hasonló megállapodás 2005 májusában lépett hatályba150. A MEDA, TACIS, CARDS elnevezésű fejlesztési programokat felváltotta az ENPI (European Neighborhood and Partnership Instrument), amely mind Izrael, mind a palesztinok számára elérhető 2007 óta.151 A barcelonai célok teljesítése kudarcba fulladt. A politikai együttműködésre rányomta bélyegét, hogy a palesztin kérdés rendezésében nem történt előrelépés. A gazdasági együttműködésben az EU protekcionista intézkedései szabnak gátat, a szabadkereskedelmi övezet létrehozása sem valósult meg. A kulturális együttműködés terén két jelentős eredmény született: az Anna Lindh Euro-mediterrán Alapítvány a Kultúrák Közötti Párbeszédért és az euro-mediterrán felsőoktatási tér megteremtése – mindkettő 2005-ben. (Gazdik, 2010a) Az

ENPI

életbelépésével

a

barcelonai

folyamat

dinamizálását

sürgető

Franciaország 2008. július 13-án a párizsi csúcsértekezleten kezdeményezte az Unió a Mediterráneumért (UfM) létrehozását. Lényeges elemnek tekinthető, hogy a politikaibiztonsági reform helyett a társadalmi-gazdasági felemelkedés került előtérbe152. Az UfM kézzelfogható eredményeket nem tud felmutatni. Hátrányosan hatott rá a 2008–2009 fordulóján lezajló gázai háború, ennek visszhangja, a palesztin–izraeli békefolyamat megtorpanása, az izraeli–török viszony romlása, valamint nem elhanyagolható annak a vitának a szerepe sem, amely az uniós tisztségviselők között zajlott a működtetési háttér megvalósításáról. A térségbeli párbeszédbe bekapcsolódott az EBESZ is, amely Franciaország, Spanyolország és Olaszország javaslatára megalakította az informális mediterrán összekötő csoportot

(1994).

Szoros

kapcsolatot

épített

ki

a

Mediterrán

Partnerek

az

Együttműködésért (MPCs) államaival153. Főként a biztonságot érintő kihívások

150

A dokumentumok elérhetők: http://ec.europa.eu/world/enp/pdf/action_plans/israel_enp_ap_final_en.pdf (Izrael), http://ec.europa.eu/world/enp/pdf/action_plans/pa_enp_ap_final_en.pdf (Palesztin Hatóság) 151

http://ec.europa.eu/world/enp/funding_en.htm

152

Kiemelt programok: az alternatív energiaforrások fejlesztése, K+F együttműködés, katasztrófavédelem, a Földközi-tenger vizének, partjainak megtisztítása, vállalkozásösztönző programok támogatása stb. Előirányozta a terrorizmusról, a közel-keleti konfliktusról való párbeszédet. 153

Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Marokkó, Tunézia

72

szerepelnek a partnerség témái között (bizalomerősítés, migráció, integráció, a média és a technológiák fejlődésének hatásai, stb.) A 2009. december 1-jén hatályba lépő Lisszaboni Szerződés életre hívta a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő154 tisztségét, amely az EU hatásosabb külső fellépését hivatott biztosítani.

2.3.3.

Oroszország

A bipoláris rendszer és a Szovjetunió felbomlása után az orosz külpolitika az útkereséssel volt elfoglalva. A nagyhatalmi státuszát nem volt képes fenntartani, 1992-ben nyíltan elismerte, hogy középhatalommá degradálódott (Gecse, 2006). Az atomfegyverarzenálja miatt ennek ellenére nem lehetett elvitatni tőle világpolitikai jelentőségét. Jevgenyij Primakov külügyminiszteri színre lépésével155 Oroszország közel-keleti politikájában támogatta a „területet a békéért” elvet a palesztin, a szíriai és a libanoni kérdésekben, amelyeket az ENSZ BT határozatai alapján javasolt alkalmazni. A konfliktusok megoldására, kezelésére az ENSZ-t tartotta egyedül alkalmasnak, mivel egyedül ő „rendelkezik a legfőbb mechanizmussal, amely biztosítja a kétpólusú világrendről a többpólusú (…) világrendre való akadálytalan áttérést”. (Gecse, 2006: 209, Deák A., 2005) 2000 elején Vlagyimir Putyin került hatalomra, egyik legfőbb szándéka a jelcini kor elszigetelődéséből való kitörés volt. Ennek első lépéseként a megromlott orosz–amerikai viszony javítását tűzte ki célul. 2001. szeptember 11-ét követően a csecsen konfliktusra is más szemmel tekintettek a nyugati államok, hiszen megjelent a közös ellenségkép: a terrorizmus. Az USA afganisztáni inváziója kedvezett Moszkvának, ezzel kiiktatódott az őt fenyegető tálib veszély. Az amerikaiak iraki bevonulásával kapcsolatos nyilatkozataiban önmérsékletet tanúsított, ezzel tovább növelte a két ország közötti bizalmat és a kapcsolatok javulását. Az antiterrorista koalíció fenntartásához Moszkvát nagyobb érdek fűzte, mint Washingtont.

154

Lady Catherine Ashton az első, aki ezt a tisztséget betölti.

155

1996 januárjától Oroszország külügyminisztere, 1998. szeptember 11. és 1999. május 12. között miniszterelnök. 1956-tól 1970-ig a Pravda és a Szovjet Rádió közel-keleti tudósítója.

73

Míg Primakov az eltérő külpolitikai kurzusok között lavírozott, addig Putyin a stratégiájához

keresett

szövetségeseket.

Oroszország

visszanyerte

önbizalmát

a

külpolitikában, hagyta, hogy az Egyesült Államok „betegye a lábát” Közép-Ázsiába, így olyan kérdésekre tudott összpontosítani, amelyek több sikert ígértek a jövőben (Európai Unióval való politikai és gazdasági kapcsolatok szorosabbá fűzése, a posztszovjet térséggel való kapcsolatrendszer modernizációja). Az orosz–amerikai kapcsolatok javuló tendenciájában a Ciolkovszkij156 és a narancsos forradalom157 hozta meg a változást. 2005-re az USA számos problémával találta szembe magát: Irán, Észak-Korea, Latin-Amerika, fizetési mérlegének hiánya (Kína, mint a hiány finanszírozója), iraki megszállás okozta imázsvesztés, külpolitikai elszigeteltség. Putyin elérkezettnek látta az időt, a kapcsolatok ismételt javítására. Igaz, Oroszország nem kínálhatott cserébe semmit az USA-nak egy Irakkal kapcsolatos tárgyaláson. Az USA nem akarta bevonni Oroszországot a közel-keleti térség problémáinak rendezésébe, súlytalannak, akadálynak tekintette. Egyetlen kérdéskör jöhetett számításba: az Iránra gyakorolt presszió. Az oroszok nem tudtak azonosulni az amerikaiak elképzeléseivel, így az USA szokásos partnereivel társult – Oroszország kihagyása mellett. 2006-ra a putyini kezdetek reményteli együttműködései szertefoszlottak (Deák, 2007). Az iraki megszállás megváltoztatta az erőviszonyokat a Közel-Keleten, ami lényegesen előmozdította Oroszország visszatérését a térségbe. Borisz Jelcin elnöksége idején a hagyományos szövetségesei (Szíria, Irak, PFSZ) támogatásával próbált az amerikai unipolaritás ellen küzdeni, és sikerült Iránt is maga mellett tudnia. Igaz, a Szovjetunió az utolsó éveiben Izraellel, Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emirátusokkal felvette a diplomáciai kapcsolatokat, de nem jártak számottevő eredménnyel, sőt, a jelcini éra alatt jelentőségük még inkább csökkent. A hagyományos 156

Mihail Hodorkovszkij az orosz Jukosz olajvállalat részvényeinek 78%-át vásárolta meg 2002-ben, 2003ban Oroszország leggazdagabb embere lett. Hodorkovszkij vállalatfúziókkal akarta megszerezni az orosz kőolaj- és földgázkészlet feletti rendelkezést, valamint a keleti expanziója (nyitás Kína felé) is az orosz vezetés ellenérzését váltotta ki. A Putyin-kormány ellenzékéhez tartozó oligarchát – aki hírnevét arra is használta, hogy Vlagyimir Putyint nyilvánosan bírálja – adócsalás vádjával perbe fogták és elítélték. Az EU és az USA szót emelt az ügy mögött meghúzódó politikai indíték miatt, az emberi jogok megsértését, valamint az igazságszolgáltatás befolyásolását vetették az orosz kormány szemére. (Gereben, 2010 és http://www.europarl.europa.eu/news/public/story_page/015-111414-010-01-03-902-20110110STO113942011-10-01-2011/default_hu.htm) 157

Az ukrán elnökválasztási csatában, 2004-ben Vlagyimir Putyin nyíltan kiállt Viktor Janukovics mellett, aki az ukrán ellenzéki jelölt, Viktor Juscsenkó ellenében indult. (Gereben, 2010)

74

szövetségépítésre hagyatkozott: a technológiai transzferre és a fegyverexportra. A szövetségeseik számára a szovjet időszakban adósság fejében vagy ellenszolgáltatás nélkül adta át, de ez a lehetőség a kilencvenes évekre megszűnt. Az első Öböl-háborúban ezek az államok

megtapasztalhatták

fegyverzetük

hatékonyságának

viszonylagosságát,

és

Oroszországgal való partneri kapcsolatuk leértékelődött (Rivlin, 2005). Ezért nem véletlen, hogy a Közel-Keleten csak Iránnal sikerült a kilencvenes években a komolyabb kapcsolatépítés. Putyin hatalomra kerülésekor az izolációból való kitörés volt az elsődleges, így a Közel-Kelet – még ha időlegesen is – háttérbe szorult. Iránra és Szíriára tett amerikai nyomásgyakorlást hallgatólagosan nyugtázta, emellett igyekezett az Öböl menti arab államokkal szorosabbra fűzni a kapcsolatait. Utóbbit nehezítette a csecsen konfliktus. Oroszország szerette volna elérni, ha ezt a konfliktust országon belül tudja tartani, hogy még csak véletlenül se jelenjen meg orosz–muszlim értelmezésben, retorikájában is hangsúlyozta a konfliktus karhatalom és iszlám terroristák relációját. Az USA-val kialakított jó viszonya maga után vonta, hogy a Közel-Keleten le kellett mondania a nagyhatalmi befolyásáról. A régi szövetségesei – mint például Arafat, Szíria – egyre kevesebb hatalommal bírtak. Az orosz alárendeltségnek következményei is voltak. Az iraki megszállás után megromlott az orosz–amerikai kapcsolat, és ez megmutatkozott az orosz Közel-Kelet-politikában is. A fegyverszállítás terén az egyébként is laza orosz „gátlások” megszűntek. A kilencvenes években Washington számos alkalommal akadályozta meg a fegyverszállításokat, de 2005 után kudarcot vallottak ez irányú kísérletei158. Szíria és Irán után a Magyarországokkal (főként Líbiával) és az Öböl menti országokkal is fegyvervásárlási szerződéseket kötött Oroszország159. Igyekszik kiterjeszteni befolyását, így a megromló amerikai–török viszonyt kihasználva közeledett Ankarához. A palesztin–izraeli viszonylatban is helyet keres magának Oroszország. Mivel az USA egyértelműen

Izrael-párti,

a Hamásszal

való

kapcsolatfelvételével

próbál

lehetőséghez jutni. Amennyiben idővel a Hamászt elismeri a nemzetközi közvélemény, a 158

2005-ben amerikai és izraeli nyomásra az oroszok elálltak az Igla légvédelmi rakéták Szíria számára történő eladásától, melyek a libanoni Hezbollah kezébe kerülhettek volna. Egy évvel később már nem sikerült a nyomásgyakorlás az Iránnak eladott Tor-M1 rakéták esetében. http://armstrade.sipri.org/armstrade/page/trade_register.php 159

Orosz hivatalos adatok szerint 2006-ban 1,4 milliárd dollárt tett ki a közel-keleti fegyverexportjuk bevétele. Ez a térség rohamos ütemben növeli importját, míg Kína vagy akár India kevesebb katonai eszközt vásárol (Deák, 2007).

75

kapcsolatuk kölcsönösen meghozza a gyümölcsét. Ellenkező esetben aligha tudná érvényesíteni szándékait. A Fatahhoz fűződő kapcsolata már csak halványan emlékeztet a korábbira.

2.3.4.

Kína

Kína 1997-ben adott hangot először annak a szándékának, hogy „felelősségteljes nagyhatalomként kíván a nemzetközi színtéren megjelenni”. (Ruichen, 2006: 65) A KözelKeleten főleg Irán jelenti számára a stratégiai partnert az egyre növekvő energiaigényének fedezésére. Kína az olajimportjának majdnem felét a közel-keleti országoktól szerzi be. Míg 2004-ben az arab–kínai kereskedelmi forgalom 36,7 milliárd dollár volt, addig ez az adat 2008-ra 132,8 milliárd dollárra emelkedett. (Fehérvári, 2010) Kína a térségben is az általános külpolitika elvei szerint alakítja véleményét: kerüli az arab országok közötti ellentétekben való állásfoglalást. A hidegháború idején a még erősen antikoloniális nézeteket valló Kínát az arab országok fokozatosan ismerték el az 1956-os kínai– egyiptomi diplomáciai kapcsolatfelvételt követően. Izraellel kialakított kapcsolatrendszere eddig nem okozott említésre méltó gondokat az arab világgal való együttműködésében. A közel-keleti térség rendezésére Kína már 1988-ban készített egy csomagtervet, miszerint vonuljanak ki az izraeliek a palesztin területekről, és kölcsönösen ismerjék el egymás államát Izrael biztonságának garantálása fejében. A kilencvenes évektől folyamatosan jelen vannak a képviselői a konfliktus megoldásán tevékenykedő nemzetközi fórumokon, megbízottjai járják a térség országait, hogy lehetőséget teremtsenek a kínai diplomácia elképzeléseinek ismertetésére. (Fehérvári, 2010) A palesztin-izraeli konfliktus megoldására a Kvartett által kidolgozott útitervet tartja megfelelő alapnak, véleménye szerint a nemzetközi társadalomnak ennek megfelelően kellene intézkedéseket foganatosítania. Álláspontja szerint a konfliktus megoldására irányuló tevékenység során figyelembe kell venni a térség vallási hagyományait, szokásait, társadalmi és kulturális hátterét. (Ruichen, 2006) A két állam koncepcióját, a két nép békés egymás mellett élését tartja elfogadhatónak. A nemzetközi terrorizmus elleni fellépést Kína a nemzetközi jog betartásával tartja elképzelhetőnek. Ellenzi, hogy bármely államot vagy közösséget a terrorizmus elleni harc célpontjának tekintsenek, elfogadhatatlannak tartja az egyes országokkal szemben életbe

76

léptetett szankciókat, mivel nem hozták meg a várt eredményt. Az álláspontja vizsgálásakor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az észak-nyugati tartományában (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány) muzulmán szélsőségesei ellen folytatott küzdelemben elengedhetetlen az arab államok jóindulata.

2.4.

A palesztin állam

2.4.1. Arafat „állama” – a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH) A hebroni megállapodás után (1997. január 15.) sokan vélték úgy, hogy a palesztin nép és a Palesztin Nemzeti Hatóság érdekei különböznek. Arafat számára életbevágó volt a végső megállapodás tető alá hozása, emiatt függővé vált Izraeltől. A palesztin politikusok megvádolták, hogy csak az állam kikiáltását tartja szem előtt, figyelmen kívül hagyva, milyen is lesz az valójában. A palesztin vezetőt további kritika érte a korrupció elintézményesülése, valamint a hatalma ellenőrizetlensége miatt. Ezeknél is súlyosabb vád érte a Hatóságot az emberi jogok megsértése, a szabadságjogok – ezen belül a sajtószabadság – erőszakos korlátozása miatt. Szinte minden szervezet felett ellenőrzést gyakoroltak, ami kiterjedt az oktatási intézményekre, sport- és kulturális rendezvényekre is. Nem elhanyagolható a gazdasági szempont sem. Izrael és a Palesztin Nemzeti Hatóság egymásra volt (van) utalva. Ezt támasztotta alá, az intifáda kirobbanása után az izraeli adóbevételek egyharmadára való visszaesése, vagy a másik oldalon a 70 ezer palesztin munkavállalásának megszűnése az izraeli üzemekben és mezőgazdaságban. Kétségtelen, Izrael nem vette figyelembe a palesztin gazdasági érdekeket, csak a sajátját tartotta szem előtt. Abú Alaa megállapítása szerint Izrael gyarmatosító hatalomként viselkedett (viselkedik), érdeke, hogy növekedjen a Palesztin Nemzeti Hatóságon belül a munkanélküliség, ami erőszakot és nyugtalanságot eredményez, és ami újabb okot szolgáltat a beavatkozásra. (Ferwagner–Komár, 2003) Palesztina a külföldi adományoktól függ. Az 1996–1997 nyara közti időszakban 600 millió dollár érkezett, amiből a Palesztin Nemzeti Hatósághoz csupán 10% jutott el. A PNH nem rendelkezett megfelelő pénzügyi intézménnyel, ezért megalakították a Palesztin

77

Gazdaságfejlesztési Tanácsot, de nem sokat ért, mivel jogosítványokkal nem ruházták fel. A pénzügyeket Arafat intézte. A palesztin nagyvállalkozók sem bíztak az új államban. 1996-ban az előző évhez képest a GDP 25 %-kal csökkent (2600 dollár/fő). A gazdasági gondok komoly veszélyeket jelentettek, jelentenek, ráadásul a lakosság éves szinten több mint 3%-kal nő, ezzel még nagyobb terhet ró a gazdaságra. (Rostoványi, 2006) A palesztin állam esete sajátos, ugyanis mind a mai napig nem létezik, viszont jelentős nemzetközi támogatást élvez, megalakulásának szükségességét mind az amerikai, mind az izraeli kormányzat elismerte, ezzel revideálta korábbi nézeteit.160 Az Egyesült Államok a road map tervben 2005-re tűzte ki a palesztin állam megalapítását, ám a reformpárti palesztin vezetők háttérbe kerültek, így a folyamat lelassult, és a kitűzött határidő irreálisnak minősült. Az izraeli kormány (Ariel Saron) feltételeket szabott, miszerint mindez csak „a terror felszámolása, egy átfogó reform és új vezetés mellett képzelhető el”. (Gazdik, 2004: 2)

2.4.2.

Az Arafat utáni politikai helyzet

Jasszer Arafat 2004 novemberében bekövetkezett halála után a 2005 elején megtartott választásokon Mahmúd Abbász került a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH) élére (2009. január 9.), aki a konszolidáció híve volt. Még abban az évben Izrael kivonult a Gázai övezetből és négy szamáriai településről. Az állam megteremtésére a feltételek még ezután sem váltak kedvezőbbé, az életkörülmények sem javultak Abbász elnöksége idején. A hatalmon lévő csoporton belüli ellentétek kiéleződtek, és a Hamász 2006-os választási győzelme bizonytalanságot szült. Mahmúd Abbász nem tekinthető karizmatikus vezetőnek. Sem az izraeliekkel, sem a palesztin radikálisokkal szemben nem képes érdekérvényesítésre, sodródik a több irányból érkező nyomás hatására. A 2005. február 8-i Sarm es-Sejk-i csúcstalálkozón161 a 160

George W. Bush 2001. október 2-án fogalmazta meg először nyilvánosan. Az izraeli kormányfő, Ariel Saron 2003. május 25-én – fenntartásokkal ugyan, de – elfogadta a 2002 júniusában nyilvánosságra hozott ún. road map (úti terv) néven elhíresült javaslatokat, amelyek tartalmazták a palesztin állam létrehozásáról szóló kitételt. (Gazdik 2004: 1–31.) 161

A csúcstalálkozó résztvevői: Ariel Saron, izraeli miniszterelnök, Mahmúd Abbász, palesztin elnök, Hoszni Mubárak, egyiptomi elnök, Abdulláh jordán király http://www.mfa.gov.il/MFA/Government/Speeches+by+Israeli+leaders/2005/Statement+by+PM+Sharon+at +Sharm+el-Sheikh+Summit+8-Feb-2005.htm

78

felek megállapodtak abban, hogy az intifádát befejezik, azonban a kötelezettségvállalások elmaradtak. Izrael arra hivatkozott, hogy nincs tárgyalópartnere, a palesztin fél pedig arra hivatkozott, hogy nem áll rendelkezésére megfelelő eszközrendszer, sem nemzetközi támogatás

a

Kvartett

által

terroristának

nevezett

ellenzékével

szemben.

A

reformfolyamatokba a Fatah és a PFSZ radikális fegyveres milíciáit is be akarták vonni, lehetőleg békés úton integrálni őket az intézményi struktúrákba. 2006. január 25-én a parlamenti választásokat a Nyugat szerint terroristának tartott Hamász mozgalom nyerte meg162. Ezzel nemcsak az önkormányzatok többsége, hanem a kormányzás is a radikálisok kezébe került, és a palesztin–izraeli konfliktus tárgyalásos rendezésének esélye is csökkent. A koalíciós tárgyalások kudarcba fulladtak. A Hamászkormány nem teljesítette a Kvartett által felállított követeléseket, így a donor országok felülvizsgálták a palesztin segélyezési politikájukat, és a diplomáciai bojkott mellett a pénzügyi támogatás korlátozása mellett döntöttek. A Kvartett tagjai azonban egyetértettek abban, hogy nem lehet a palesztin népet kollektíven büntetni a választások eredménye miatt, és a humanitárius segélyeket továbbra is folyósítani kell. Az elszigetelődés közepette folyik a Hamász és a Fatah közötti harc, ami leképeződik Iszmail Hanije miniszterelnök (Hamász) és Mahmúd Abbász elnök (Fatah) hatalmi csatározásaiban is. Egyre nagyobb a szakadék a Gázai övezet (Hamász kezében a hatalom)

és

Ciszjordánia

(Fatah)

között.

A

lakosság

a

kilátástalansága,

a

magárahagyottsága okán a radikális szembenállásba menekül. Az Egyesült Államok az Európai Unióval karöltve ún. kettős hatalom politikáját szeretné megvalósítani, vagyis a Hamász-kormányt folyamatos nyomás alatt tartani, és erősíteni az elnöki hatalmat, ezzel megteremtve a politikai partnert a békefolyamat továbbviteléhez. (Jungbert, 2006) Shibley Telhami, amerikai Közel-Kelet-szakértő szerint a PNH vezetői nehezebb helyzetben vannak, mint más fejlődő világbeli országok kormányai, mivel azt várják el tőlük, hogy tevékenységük azt tükrözze, mintha államot irányítanának, holott a palesztin állam nem létezik. (Telhami, 2006)

162

Jungbert Béla szerint az okok a korábbi Fatah-kormányzás idején elterjedt korrupcióban, az elszegényedésben, a katonai mozgáskorlátozásokban, a palesztin társadalom a megszállás és a békefolyamat megrekedése miatti elégedetlenségében, és nem az iszlám fundamentalizmus előretörésében keresendők. (Jungbert, 2006)

79

2.4.3.

A palesztin gazdaság163

Amikor 1967-ben elfoglalta Izrael a Gázai övezetet és Ciszjordániát, az utóbbi kettőt a relatíve kicsi, szegény, munkaerő-igényes gazdaság és munkanélküliség jellemezte. Izrael nagyobb, technológiailag fejlettebb és a tőkeigényes gazdasági ágazatai jól működtek, a gazdasági növekedés felszálló ágán helyezkedett el. Ezen körülmények következtében hamarosan meghozták az izraeliek azt a döntést, hogy a palesztin területeket gazdaságilag külön fogják kezelni. Ciszjordánia és a Gázai övezet közös gazdasági unióban találta magát Izraellel, amiből mindkét fél profitált. A palesztin munkavállalók számára megnyílt Izrael munkaerőpiaca. 1987-ben a megszállt területek lakosságának egyharmada

vállalt

munkát

Izraelben,

és

jövedelmükkel

Ciszjordánia

nemzeti

össztermékének (GNP) közel egynegyedét adták, míg a Gázai övezet esetében mindez kétötödöt jelentett. Izrael munkaerőpiacán a palesztin munkavállalók (főként az építőiparban és a mezőgazdaságban foglalkoztatták őket) száma sosem haladta meg a 7%ot. (Kleinman, 2001) Izrael relatíve szabad átjárást biztosított a palesztin munkavállalóknak az első Öbölháború kitöréséig, ennek és az akkoriban a civil lakosait ért megszaporodott támadások következtében viszont megszorításokat léptetett életbe. Mindkét fél abban bízott, hogy a munkaerő kiesését kompenzálni fogja a palesztin termékek Izraelbe történő exportjára vonatkozó teljes korlátozás feloldása. Ez nem történt meg. Az 1994-es év nemcsak a Palesztin Nemzeti Hatóság létrejöttét jelentette, hanem az öngyilkos bombamerényletek sorozatát is. Ennek következtében minden a megszállt területekről származó személy, jármű és áru Izraelbe és Izraelen keresztül történő mozgását megtiltották. Így a Gáza–Jerikó Egyezmény (Paris Protocol)164 értelmét vesztette. Az egyedüli kivételt az adójóváírás rendszere (tax clearance mechanism) jelentette, amely a felek panaszai ellenére működött, és az izraeli adótranszfer a PNH költségvetésének több mint 60%-át finanszírozta (Kleinman, 2001). A két gazdaság kapcsolatainak megromlása hosszú távra kihatott. Izrael vendégmunkásokat toborzott főleg Romániából, Thaiföldről, Törökországból és még

163

A palesztin gazdaság (Ciszjordánia és Gáza övezet) főbb adatai 1995–2008 közötti időszakban megtalálhatók a Melléklet 1. számú táblázatában. 164

1994. április 29-én létrejött gazdasági együttműködési egyezmény Izrael Állam kormánya és a PFSZ, mint a palesztin nép képviselője között.

80

Kínából is. Az izraeli cégek a beszerzéseiket Jordániából oldották meg. Az önállósodni próbáló palesztin gazdaság szinte minden szempontból Izraeltől függ. A harmadik országbeli befektetők a bizonytalan helyzetből adódóan elmaradnak. A gázai kikötő és a rafahi repülőtér beindítása több ezer munkahelyet teremthetne. A Világbank adatai is tükrözik, hogy a második intifáda kitörését követően a palesztin gazdasági fejlődésben visszaesés következett be. Míg 1999-ben a reál GDP növekedés 8,8%-os szintet ért el, addig 2002-re -13,3%-ra csökkent. A korlátozások feloldásának, valamint a vám- és illetékek újbóli átutalásának köszönhetően a palesztin gazdaság fellélegezhetett. A költségvetési hiány 2005-ben a GDP 17%-ának felelt meg, aminek csak a felét sikerült külső forrásokból fedezni165. 2010-ben a PNH költségvetésébe 1,87 milliárd USD érkezett, a kiadások viszont 3,1 milliárd USD-re rúgtak. (Zorob, 2006) Ciszjordánia 2010-ben 7%-os gazdasági növekedést ért el a donor országok támogatásainak, az izraeli korlátozások lazításának, valamint a bevezetett gazdasági és biztonsági reformoknak köszönhetően. Ennek ellenére az életszínvonal szintje a 2000-es év adataihoz közeli értéket mutat. A közel egy évtizedes hanyatlás mögött az izraeli megszorító intézkedések állnak, amelyek megbénították a bel- és külkereskedelmet egyaránt. A 2008-ban meghirdetett reformot közel 3 milliárd USD-vel támogatták a donor országok.166 Az inflációs ráta 2009-ben 9,9167 volt. A munkanélküliek aránya 2010-ben 16,5%. A lakosság 46%-a, míg a Gázai övezetben a lakosság 70%-a él a szegénységi küszöb alatt.168 2000-ben 146 000 palesztin munkavállaló dolgozott Izraelben, 2002-ben a számuk 33 000 főre csökkent. 2005-ben napi átlagban 45 000 fő kapott munkát, közülük 18 000-en legálisan, ugyanennyien illegálisan, a többiek igazolvány birtokában léphettek Izrael területére. Mára gyakorlatilag megszűntek a legális izraeli munkahelyek a palesztinok számára. (Jungbert, 2006)

165

A költségvetés kb. 60%-át teszik ki az állami alkalmazottak fizetése és illetményei. (Jungbert, 2006)

166

Elhangzott Ahmed Abdelrazek, a PNH magyarországi nagykövetének előadásán a Magyar Külügyi Intézetben, 2010. november 5-én. 167

https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/gz.html

168

https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/we.html

81

2.5.

Az izraeli gazdaság

Egyes vélemények és elméletek szerint Izrael gazdasága nem a politikai zűrzavar ellenére dübörög, hanem annak következményeként. Izrael gazdasági fejlettsége a kilencvenes évekhez kötődik, amikor Izrael az információs technológia élvonalába került. Az ország gazdasága majdnem kizárólagosan az információs technológiára épült. 2000-ben Izrael gazdasága romokban hevert, és 1953 óta a legsúlyosabb válságát élte. Ebben a helyzetben következett be a 9/11 néven ismert, a New York-i Világkereskedelmi Központ (WTC) elleni támadás, amely új lehetőségeket nyitott azon vállalatok számára, amelyek azt állították, hogy képesek a tömegben felismerni a terroristákat, száz százalékosan ellenőrizni a határokat. Három év leforgása alatt az izraeli gazdaság tekintélyes részét a biztonsági árucikkek iránt megnövekedett kereslet szolgálatába állították. Izrael külkereskedelme az egyre bővülő biztonsági berendezésekre és védelmi eszközökre épít. 2007-ben 1,2 milliárd USD értékű védelmi eszközöket szállított az USAnak. Ez az érték jelentős növekedést jelentett az 1999-es évhez viszonyítva, amikor ez az összeg mindössze 270 millió USD volt. Izrael exportja a biztonsági berendezéseket érintően 2007-ben 3,4 milliárd USD értékű volt, amely egymilliárd USD-vel több, mint az Amerikai Egyesült Államoktól kapott katonai támogatás összege. Amint azt a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) statisztikai adatai mutatják, a gazdaság legfőbb mutatóit tekintve Izrael a fejlett ipari országok közé tartozik169. Az OECD-vel 2009-ben folytatták a végső csatlakozási tárgyalásokat, és 2010 májusában a szervezet jóváhagyta Izrael, Észtország és Szlovénia felvételét.170 Az ország GDP-je 202,818 milliárd NIS (53,373 milliárd USD). Az egy főre jutó GDP alapján (kb. 28 400 USD/fő) az államok között az 51. helyen áll.171 A 2003-ban beindult gazdasági fellendülést követően 2004–2008-ig a felgyorsult gazdasági növekedést számos tényező pozitív irányba befolyásolta, köztük a makrogazdasági stabilitás, a világgazdasági helyzet kedvező alakulása, az ország belbiztonsági helyzetének viszonylagos javulása. A makrogazdasági stabilitás a kormány visszafogott kiadásain (a

169

http://stats.oecd.org/index.aspx?queryid=559

170

http://index.hu/gazdasag/blog/2010/05/10/uj_tagok_az_oecd-ben_izrael_esztorszag_es_szlovenia/

171

https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/is.html

82

költségvetési hiány tartása és a gazdaság versenyképességének növelése érdekében végrehajtott szerkezeti átalakítások), valamint az amerikai kormány által meghosszabbított hitelgaranciákon alapult. 2009 komoly válsággal indult, az export soha nem látott mértékben zuhant. A fejlett ágazatok exportja, ami a gazdaság motorja, szintén csökkent. 2009 utolsó negyedévében azonban már 4,4 százalékkal javult az izraeli gazdaság teljesítménye. A GDP bővülését az export hajtotta, amely 33 százalékkal emelkedett, de a 9,4 százalékkal eső beruházások kivételével az összes összetevő javult: a belső fogyasztás például – a GDP-vel megegyező mértékben – 4,4 százalékkal. Az izraeli gazdaság pozitív képet mutatott a világgazdaságon belül, aminek következményeként a shekel soha nem látott mértékű deflációs nyomásnak volt kitéve. Ezt a folyamatot a jegybank bejelentett intervencióval fékezte. A gazdaságot 0%-hoz közeli kamatlábbal segítette. Az egész évet tekintve tehát Izrael gazdasága pozitívban zárta: a bruttó hazai termék 0,7 százalékkal haladta meg az egy esztendővel korábbit.172

2.5.1.

Makrogazdasági folyamatok, konjunktúra

A GDP – három évi csökkenés után először – 2003-ban, éves szinten 1,5%-kal nőtt, majd 2004-ben további 4,9%-kal, 2005-ben 5,2%-kal, 2006-ban a nemzeti össztermék 5,3%-kal bővült. 2007-ben 5,2%-os, 2008-ban 4,1%-os növekedést mutatott. 2009-ben 0,7%-os volt a bővülés. (A GDP alakulását a Melléklet 2. és 3. számú táblázata mutatja.) Ahogyan már a fentiekben említésre került, Izrael gazdaságának egyik legfontosabb pillére a high-tech infokommunikációs technológia szektor. Ez egyértelműen mutatkozik az ebben a szektorban foglalkoztatottak arányában is. A Melléklet 4. számú összehasonlító táblázatának adataiból kitűnik, hogy ez az érték 2002 óta folyamatosan növekszik, és világviszonylatban is kiemelkedő. Európa vezető országaihoz (pl. Egyesült Királyság, Németország, Franciaország) képest is kimagasló ez az arány, Franciaországéhoz viszonyítva például több mint kétszerese. Az OECD országok tekintetében a legmagasabb ez az arány. Az exportvolument szinte teljes egészében a megmunkált termékek kivitele határozza meg. Ebből is kimagaslik a vegyipari, elektronikai termékek exportja és

172

http://ecoline.hu/piac/20100216_izraeli_gazdasg.aspx

83

természetesen a repülőgépek kivitele. Az exportot tekintve a két fő célterület az Egyesült Államok és az Európai Unió. A külkereskedelmi mérleg tekintetében az export-import mérleg a 2000-es évektől kezdődően jelentős mértékben javult, ahogy Izrael gazdasága egyre gyorsabb mértékben növekedett az adott időszakban. 2004-ben, 2006-ban és a 2009-es évben haladta meg az export az import értékét. (Melléklet 5. táblázat) A nemzetközi hitelminősítő intézetek Izrael besorolását évek óta a kiváló kategóriában tartják (A, stabil). A lakossági fogyasztás 2005-ben 3,5%-kal bővült. 2006-ban a növekedés 4%-ot tett ki, 2007-ben dinamikus, 6,9%-os volt a növekedés. 2009-ben 1,6%-os bővülés volt regisztrálva. Általánosságban elmondható, hogy a költségvetés növeli részvételét a beruházások piacán, a magánvállalatok azonban megszenvedték a recessziót. A költségvetési deficit a GDP-hez viszonyított 5,2%-os szinten állapodott meg. A költségvetési bevétel 2009-ben 45 milliárd USD volt, míg a kiadások 58,6 milliárd USD-t emésztettek fel. A közkiadások évről évre csökkennek, de 2009-ben 1,1%-os növekedést regisztráltak. Az infláció évi átlagban 4%-ot tett ki 2009-ben. A jegybank beáldozta az 1–3%-os inflációs célsávot a gazdaságélénkítésért cserébe (sokáig 0 közelében tartotta a kamatot). A magasabb adathoz ugyanakkor hozzájárult az egyszeri, 1%-os áfa-emelés is, amit 2010 januárjában 0,5%-os csökkentés követett. Az irányadó kamatláb: a Bank of Israel a recessziós félelmekkel egyidejűleg csökkentette a kamatokat, a gazdaság élénkülésével és az infláció emelkedésével szolidan szigorított, a ráta jelenleg 1,5%-on áll. Az izraeli valuta (új izraeli sékel) árfolyamának alakulása a dollárhoz viszonyítva: 3.93 (2009), 3.588 (2008), 4.14 (2007), 4.4565 (2006), 4.4877 (2005). A Tel Aviv-i Tőzsdén (TASE)173 a részvényárak a világ vezető tőzsdéihez hasonlóan zuhantak a válságban. 2009-ben konszolidálódtak a részvényárfolyamok, gyakorlatilag kiegyenlítődtek a veszteségek. A vállalati kötvénypiacon ugyanakkor csak lassan áll helyre a bizalom. Továbbra is problémát jelent az eladósodottság mértéke (kb. 80% a GDP-hez viszonyítva), a mutató egy ideig stagnálhat. A 184,69 milliárd dolláros államadóssággal az országok között a 36. helyen áll (Magyarország a 31.). Izraelben a biztonsági kiadásoktól 173

http://www.tase.co.il/TASEEng/Homepage.htm

84

nagyban függ az államháztartás helyzete, ezért a deficit mindig bizonytalan pontja a költségvetésnek. A bevándorlás további csökkenése reálbér-növekedést is indukálhat. Az izraeli költségvetési politika mintegy adaptálta a maastrichti kritériumok egy részét, így a GDP-hez viszonyított 60%-os eladósodottság a hosszú távú célja, amelynek eléréséhez szigorú költségvetési politikát folytatnak.

2.5.2.

Munkaerőpiac

A 15 és afölötti korosztályt figyelembe véve 5 325 200 munkavállaló dolgozott Izraelben 2009-ben. 2%-uk az iparba, 16%-uk a mezőgazdaságban és 82%-uk a szolgáltatások területén. A munkanélküliségi ráta a 2008-as 6,1%-ról 2009-ben 7,4%-ra kúszott fel.174 Összehasonlítva a korábbi évekkel elmondható, hogy a munkanélküliek száma folyamatosan csökken. 2003-ban az arány 10,7% volt, 2008-ig egyre többen találtak vissza a munkaerőpiacra. Újabb emelkedésre a munkanélküliek számát illetően – ahogy fentebb is jeleztem – 2009-ben került sor. Az izraeli társadalom jellegzetessége a vallásos férfiak „munkanélkülisége”. Az ultraortodox családok állami támogatásból élnek – vagyis az izraeli adófizetők pénzéből. Az ultraortodox férfiak nem dolgoznak, csakis a Talmudot tanulmányozzák. Ennek következtében Izraelben a legmagasabb a 25 és 44 év közötti nem dolgozó férfiak aránya: 15%. Számítások szerint 2001-ben egy világi család egy ortodox családot tartott el, s egyes világiak e szám gyors növekedését valószínűsítik.175

2.5.3.

Izrael gazdaságpolitikája, jogi szabályozás

A gazdasági növekedés stimulálása érdekében a kormány még 2003-ban számos intézkedést terjesztett elő, amelyek végrehajtása 2004-ben megkezdődött. Többéves próbálkozás után 2004-ben az El AL nemzeti légitársaságot privatizálták, az Arkia

174

http://www.indexmundi.com/israel/unemployment_rate.html

175

van Diggele, Els: Egy nép, amely külön lakik. HVG Kiadói Rt, Budapest, 2005. 17. o.

85

légitársaság tulajdonosai (a Borowitz testvérek) irányító többséget szereztek a társaságban. A privatizációs folyamatok gyakorlatilag megtorpantak, azóta egyetlen nagyobb állami tröszt megbontása sem sikerült. 2010-ben ugyanakkor elindult a kikötők tőzsdén keresztüli magánososítása. Még 2008-ban elfogadták Izrael középtávú energetikai koncepcióját, miszerint 2020-ra a megújuló energiák részaránya eléri majd a 10%-ot. Állami beruházásként elindítanak 2 PV-erőművet, összesen 150 MW kapacitással és két termoszolár technológiájú erőművet, összesen 200 MW teljesítménnyel. A programot 2009-ben az elsődleges költségvetési keretek kimerülése jellemezte. Két különböző átvételi árat is meghatároztak a megújuló technológiák számára. A kisebb szélerőművek által termelt áram átvételi ára 1,6 NIS (kb. 90 HUF), a PV technológiák 50KWp-ig (háztartások, kisebb közösségek) 2,01 NIS (kb.112 HUF) összeggel kalkulálhatnak. A kisebb PV-naperőmű farmokra (5MW kapacitásig) a megjelenő jogszabályok 1,6–1,7 NIS-t fognak meghatározni (kb. 90–95 HUF). A PVtechnológiák egyszerű telepítése és üzemeltetése várhatóan ellensúlyozza a termoszolár nagyobb hatékonyságát. A napenergia szektor robbanásszerűen növekedett 2009-ben a kedvező átvételi áraknak köszönhetően, ugyanakkor a költségvetési korlátok hamar jelentkeztek, a további projektekhez egyelőre nem allokáltak forrásokat. Az

ipari

tárca

különleges

befektetési

kedvezményekkel

kívánja

a

gyártókapacitásokat is a Negev-sivatag térségébe (és a Galil régióba) vonzani. A külföldi tőke továbbra is döntő szerepet játszik Izrael gazdasági növekedésében. 2006-ban 15,3 milliárd USD összeggel, minden idők legnagyobb FDI értékét könyvelhették el Izraelben, 2007-ben 8,7 milliárd USD FDI érkezett az országba. 2008-ban ez az érték 10,8 milliárd USD volt. 2009-ben 3,77 milliárd USD FDI érkezett főként az Egyesült Államokból, az Európai Unióból és Japánból (Melléklet 6. sz. táblázat), ami rendkívül alacsony adatnak tekinthető az előző évekhez képest.176 A kockázati tőkebefektetések 1,1 milliárd USD-re csökkentek (az elmúlt 10 év egyik legalacsonyabb összege, ezt csak a súlyosan recessziós 2003-as év múlta alul), amelynek kb. 63-64%-a származik külföldről és az izraeli high-tech ipar motorja. Aggasztó, hogy a VC pénzek további csökkenését regisztrálták 2010-ben.

176

Szentgyörgyi Zoltán: Izrael gazdasága. Háttértanulmány. Külügyminisztérium, Afrikai és Közel-Keleti Főosztály és http://www.cbs.gov.il/reader/?MIval=cw_usr_view_SHTML&ID=650

86

Az izraeli idegenforgalom – a körülményekhez képest – elfogadható évet zárt, a visszaesés 10%-os volt. Az ágazat ismételten, megközelítőleg 3 millió turistát fogadott 2010-ben. Továbbra is meghatározó szerepet szánt az izraeli gazdasági vezetés a magas hozzáadott

értéket

előállító,

munkaigényes,

jó

exportlehetőségekkel

rendelkező

szektoroknak. Izraelben kb. 4 000 technológiai vállalat működik, amely a Szilícium Völgy után a második legmagasabb műszaki innovációs cégsűrűség. Az ilyen vállalkozások miatt Izraelbe áramló tőke számára a legfontosabb és egyben a legnagyobb vonzerőt az innováció jelenti, amit nem lehet központi támogatásokkal helyettesíteni. A K+F támogatási rendszer nemcsak a működő tőke csábításában játszik kiemelkedően fontos szerepet, hanem magával hozza egy magasan kvalifikált, kreatív munkaerőbázis kialakulását is, amely folyamatosan képes önállóan alkalmazkodni a követelményekhez. Az ipari K+F támogatásokat 200 millió NIS-sel növelték (kb. 53 millió USD) a tárgyévben a tőkehiány ellensúlyozására (lásd külföldi tőkebeáramlás). Izraelben a legmagasabb a K+F kiadás mértéke az OECD országok között. (Az izraeli gazdaság főbb mutatói megtalálhatók a Melléklet 7. sz. táblázatában, a fizetési mérleg adatai pedig a 8. sz. táblázatában.) A fogyasztóvédelmi és egyéb előírások könnyen követhetők. Az izraeli szabványrendszert egyetlen szervezet tartja kézben. Import-korlátozásokat elsősorban egészségügyi- és állat-egészségügyi szempontok alapján vezetnek be. A BSE-vel kapcsolatos korlátozásokat 2010 év elején érdemben lazították. A kóserség intézménye elsősorban nem jogi természetű (bár ilyen jellegű jogszabályok is léteznek, pl. a nem kóser hús importjának tilalma) akadály az import számára, hanem a piac méretét és a lehetséges disztribúciós csatornákat limitálja. (Szentgyörgyi, 2010) Izrael CDS-mutatója (Credit Default Swap), vagyis hogy mekkora az államcsőd kockázata, a 2009-es 121 bázispontról 116 bázispontra változott 2010-re. Az ötéves államkötvények kamatai 0,6%-ról 0,7%-ra emelkedtek 2010 szeptemberére, az egyéves kötvényeké pedig 2,3-ról 2,4%-ra.177

177

http://www.bankisrael.gov.il/deptdata/monetar/protocol/pro1011e.pdf

87

3. Kitekintés Az izraeli-palesztin konfliktus tragikumához tartozik, hogy a lehetséges politikai megegyezést a felek mindegyike a létezésében való fenyegetésként éli meg. Ez a negatív folyamat mindaddig fennmarad, amíg a palesztinok és az izraeliek közösen nem lépnek a megbékélés útjára, amely a civil társadalomból indulhat el. A megbékélés nem a politikai békemegállapodás eredménye, hanem annak előfeltétele. Ahogy a világ többi konfliktusára, így a közel-keletire is érvényes, hogy a biztonságos létezés nem a népek szétválasztásában, az ellenségkép felépítésében, hanem az egymás melletti és egyenjogú együttélésben rejlik. Habár a felek katonai szempontból egyenlőtlenek, az aktuális politikájukat egyazon logika mentén alakították ki: cél az ellenség megalázása és bizonytalanságban tartása, valamint elérték, hogy a civil lakosság a konfliktus túszává vált. Az öngyilkos merényletek és a menekülttáborok elleni támadások az identitás és az egymás elleni gyűlölet felerősödéséhez vezetnek. Az oslói békefolyamat végső célja a béke megteremtése és az átfogó rendezés lett volna, a kétállamos megoldás tervei alapján. Ma már mindez elmondható, de a kilencvenes évek elején ez nem volt ilyen egyértelmű. A békefolyamat kudarcának egyik okaként említhető, hogy kezdetben nem jelöltek ki egy határozott végső célt. Úgy születtek megállapodások, hogy a leglényegesebb kérdések maradtak megválaszolatlanul. Hiányzott egyfajta közös alapelv, amely a tárgyalások alapját képezhette volna, ehelyett apró lépések, kompromisszumok, „adok-kapok” megegyezések követték egymást, amelyektől azt várták, hogy elvezetnek a megoldáshoz. (Azóta is vita folyik arról, hogy milyen elgondolás szerint kell folytatni a tárgyalásokat: kell-e az elején látni a végső célt, vagy apránként lehet eljutni a várt eredményig.) (Agha – Malley, 2002) A nemzetközi szereplők és a konfliktusban közvetlenül érintett felek is azt hangsúlyozzák, hogy az egyedüli megoldás a kétnemzetiségű állam. 178 A palesztin állam létrehozása már az első Camp David-i csúcson megfogalmazódott, amikor Menahem Begin, akkori izraeli miniszterelnök ajánlatot tett a palesztin autonómiára. (Kissinger, 2002)

178

Elhangzott Ahmad Abdelrazek (Magyar Külügyi Intézet, 2010. november 5.) és Dan Meridor, izraeli miniszterelnök-helyettes (Magyar Külügyi Intézet, 2011. február 16.) előadásain.

88

„És lakozik a farkas a báránnyal…, jövendölte Ézsaiás179. Ez napjainkban is lehetséges, feltéve, ha minden nap új bárányt áldozunk fel.” Uri Avneri ezekkel a szavakkal indítja írását a kétnemzetiségű állam utópiájáról. (Avneri, 2003: 1480) Az elképzelés szerint a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti terület képezné az államot úgy, mint a brit mandátum idején, 1948-at megelőzően. Zsidók és palesztinok egyenrangú polgárokként élnének együtt, azonos parlamentre voksolnának, ugyanannak a hadseregnek, rendőrségnek a kötelékében szolgálnának, gyerekeik azonos iskolákba járnának, stb. Az ötlet szép és nemes, telve az emberiségbe vetett hittel. Még ha lenne is reális esélye, az is csak két-három generáció elteltével valósulhatna meg. Talán furcsának tűnik, hogy ez a javaslat épp a közelmúltban került napvilágra, amikor a világ számos pontján a hasonló elképzelések elvéreztek, vagy csak nemzetközi katonai összefogással tartható meg az adott állam egysége.180 A palesztin–izraeli konfliktus gyökerei közel egy évszázadra nyúlnak vissza. Öt generáció született bele, nőtt fel benne, és az egész fizikai világukat ez határozta meg. Igazából ez nem más, mint a cionista és az arab–palesztin nemzeti mozgalom összecsapása. Az évtizedek folyamán sem a cionizmus, sem a palesztin nacionalizmus nem veszített erejéből, sőt az utóbbi igazából az elmúlt 60 évben fejlődött ki (lásd a 2.2.2. alfejezetet), és minden egyes új mártírral egyre inkább növekszik. Hatalmas bizalommal kell rendelkezni ahhoz, hogy az ember higgyen a két nép azon képességében, hogy le tudnak mondani elvárásaikról, elképzeléseikről, az ellenségeskedéstől elfordulva a béke felé tekintenek, és a történelmi felfogásukat feladva készen állnak az együttélésre. Három fontos kérdés merül fel a kétnemzetiségű állam kapcsán: Elfogadják-e a felek ezt a megoldást? Működőképes lesz-e ez az állam? Lezárja-e a konfliktust? Nem látok lehetőséget arra, hogy a holokauszt utáni generáció, akik az országot alapították, ezt a megoldást elfogadnák, hiszen ez ütközne alapvető céljukkal, miszerint Izrael Állam létrehozásával a zsidók végre először saját kezükbe vehették a sorsukat. A kétnemzetiségű állammal ez a cél megszűnne, és ahhoz a tapasztalathoz vezetne, hogy 179

Idézet Ézsaiás Könyvéből, 11, 6.

180

Lásd Ciprus, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Koszovó esetét, de említhetjük a soknemzetiségű Oroszország ilyen vonatkozású problémáit, vagy akár Kanadát, Belgiumot is – igaz, az utóbbi három ország nemzetközi segítség nélkül próbálja leküzdeni a szétszakadására vonatkozó törekvéseket. A felsorolás messze nem teljes.

89

ismét ország nélküli nép válik belőlük – és nem egy megalázó katonai vereség eredményeképpen, hanem saját döntésük alapján. A kétállamos megoldás mindkét nép számára fájdalmas eredményt hozna, hiszen mindketten ugyanarra a területre tartanak igényt. Amikor az ezzel kapcsolatos tervekről beszél a palesztinok egy része, a kétnemzetiségű államot csak fedőnévként alkalmazzák a jelenlegi ország eltörlésére, míg másoknak menekülést jelent a valóságból egy álomba, amelyben visszatérhetnek múltjuk színhelyére, a falvaikba, a házaikba. A palesztinok nagy része szeretne végre saját államban élni, amelyben kifejezésre juttathatja identitását – úgy, mint a többi nép. Ennek megvalósítására alig van a jelenlegi helyzetben esély. A világon szinte nem létezik olyan többnemzetiségű állam, amely igazából működne. (Svájcot kivételként említhetném.) Ahhoz, hogy megfelelő módon működhessen, két lényeges kitételnek kell megfelelnie: vagy mind a két fél lemond az identitásáról, vagy pedig azonos gazdasági és politikai hatalommal kell bírniuk. Épp az ellenkezőjével találkozhatunk Izraelben szinte minden területen. Amennyiben mégis létrejönne a közös állam, nagy az esélye, hogy apartheid rezsim alakulna ki, de a helyzet fokozatosan változna. Idővel az arabok lesznek többségben kiindulva a két nép születési rátájából181. A palesztin többség harcolni fog az önállóságáért, és a világ támogatni fogja őket, ahogy ezt tette a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az egyenlőség országa viszont csak álom. Míg a dél-afrikai fehérek nem rendelkeztek erős lobbyval, az amerikai zsidóság politikai, gazdasági és a médiában betöltött szerepe hatalmas, és ezt még sokáig meg is őrzi, Izrael pedig továbbra is a keresztény világ bűntudatára fog hatni a holokauszt által. Ugyanakkor az iszlám rémképe fenyegetően hat a nyugati világra, és egyre nehezebb lesz nemzetközi nyomást gyakorolni Izraelre. Generációkon át tartana ez a folyamat, és ezalatt a telepek építése kíméletlenül folytatódna, a palesztinok továbbra is sikertelenek maradnának a gazdaságban, és mindennek következtében a szakadék egyre nagyobbá válna a két nép között. Mindez nagy valószínűség szerint erőszakos cselekmények sorozatát okozná. Következésképpen: a két népnek két országra van szüksége, ami elvezethet a

181

A zsidó lakosság termékenységi rátája 2,2. Az arab lakosság termékenységi rátája a Gázai övezetben 5,03(!) és Ciszjordániában 3,22. Forrás: Izraeli Statisztikai Hivatal (Central Bureau of Statistics, CBS) http://www.cbs.gov.il/reader/?MIval=cw_usr_view_Folder&ID=141

90

kooperációhoz, az egymás mellett éléshez és majdan a kibéküléshez is. Addig is sok a teendő és kifejezetten nehéz a megvalósítás, hiszen mindkét oldalon sok gyűlöletet, félelmet és előítéletet kell leküzdeni. Az izraeliek és a palesztinok részéről is vallással átszőtt törekvések kötik meg a politikusok kezét (Jeruzsálem vagy éppen a telepek kérdése esetén). Nem lehet úgy megegyezést elvárni, ha a felek kétségbe vonják a másik tárgyaláshoz vagy éppen létezéshez való jogát. Izrael eleve a győztes pozíciójából tárgyal, mindent alárendel a saját biztonsági érdekeinek. Így aztán kérdéses, mit akar teljesíteni a Hamász az izraeli kormány és a Kvartett feltételei182 közül. Ha a felek elfogadnák a másik tárgyalási előfeltételeit, az belpolitikai öngyilkossággal érne fel. Mindenekelőtt a palesztin belpolitikai csatározásokat kellene felfüggeszteni. A Gázai övezet Hamász uralom alá került, míg Ciszjordánia a PFSZ/Fatah kormányzás alatt áll. A gázai háborút követően a Jerusalem Media and Communication Centre (JMCC 2009) közvélemény-kutatásának eredménye alapján a megkérdezettek 13,4%-a Babászban bízik, míg 21,1%-uk a Gázai övezet kormányzati vezetőjében, Iszmail Hanijében. A további tárgyalások szempontjából ez az adat azért is lényeges, mert kérdéses, Mahmúd Abbász egyáltalán képes lesz-e olyan helyzetbe kerülni, hogy egy esetleges megállapodást belpolitikailag elfogadtasson. A Kvartett érdekeinek megfelelő elképzelés szerint a Hamász és a Fatah közötti egységkormány létrejöttét kellene támogatni, de egy előrehozott választás nem taktikus, ugyanis a Hamász a Fatahhal ellentétben egy jól szervezett politikai erő. Mahmúd Abbász a 2006. szeptember 20-i Kvartett ülését követő ENSZ főtitkári állásfoglalás183 tükrében kiállt a nemzeti egységkormány létrehozása mellett, melyben a Hamásznak szerepet szánt, azonban megkövetelte a Kvartett előfeltételeinek184 formális teljesítését. Ezen elvárás teljesítésének viszont nincs realitása: a palesztin belpolitika és a Hamász támogatói bázisa nem teszi lehetővé a szervezet pálfordulását, sőt inkább várható az Abbász elnökkel való keményebb szembefordulás. Iszmail Hanije a túlélés érdekében a radikális szárny érdekeit képviselve a mérsékelteket háttérbe szorítja. Bizonyos értelemben ebből a helyzetből Izrael

182

Izrael Állam elismerése, lemondás az erőszakról, a PFSZ/PNH és Izrael közötti megállapodások tiszteletben tartása 183

http://www.un.org/apps/sg/sgstats.asp?nid=2223

184

Izrael elismerése, terror beszüntetése, korábbi egyezmények betartása

91

kerül ki győztesen, mert biztonsági érdekeire hivatkozva az érdekérvényesítéshez szabad kezet kap. Az oslói folyamattal kapcsolatosan a legtöbbször elhangzott kritika, hogy a palesztinok életkörülményei és az izraeliek biztonságérzete nem javult. Enélkül viszont a végső megállapodás még várat magára. Izraelnek nincs stratégiai dokumentuma a rendezésről, megnyilvánulásaiból lehet következtetni az elképzeléseire. Egy dokumentum behatárolná a mozgásterét. Kész helyzet erőszakos teremtésével rontja a béke lehetőségét. Avigdor Liebermann, izraeli külügyminiszter nyilatkozta, hogy a konfliktussal együtt lehet élni, nem kell mindenáron és mániákusan a megoldására törekedni. Benjamin Netanyahu, izraeli miniszterelnök szerint, ha létre is jönne a palesztin állam, nem lesz határos arab országgal, demilitarizált lesz, izraeli ellenőrzés alatt fog állni, tehát nemzetközi paraméterek szerint nem felel meg az állam kritériumainak.185 A konfliktus rendezésére irányuló nemzetközi erőfeszítések kudarcai igazolják, hogy katonai eszközök bevetése nem hozza meg a várt eredményt, azonkívül sem a palesztin elnök, sem az izraeliek nem képesek felszámolni a terrorizmus infrastruktúráját. Nincs alternatívája a tárgyalásos folyamat újraindításának, amiben a nemzetközi közösségnek – főként a Kvartettnek – kiegyensúlyozottabb szerepet kellene vállalni. Az Európai Unió támogatja az Egyesült Államok politikáját, stratégiai partnere Izraelnek, a palesztin projektek fő finanszírozója, de a projektjei eredménytelenek abból a szempontból, hogy nem teremtenek Izrael számára partnert a tárgyalások folytatásához. A fentiek értelmében véleményem szerint a konfliktus fennmaradásával kell számolni. Az izraeli gazdasági korlátozások, határzár, segélyezés letiltása nem fog megszűnni. A palesztin támadásokra és izraeli válaszcsapásokra számítani lehet, az intifáda kiújulásának esélye bármikor bekövetkezhet. A palesztin lakosság életkörülményei romlanak, a gazdasági reformokra irányuló stratégiák végrehajtása késlekedik, az izraeli korlátozások miatt pedig a beruházások egy része csődbe ment, és több nemzetközi projekt leállításra került. A belső feszültség polgárháborúhoz vezethet, és a palesztin intézményrendszer összeomlását vonná maga után. Ezek után Izraelre mint megszálló hatalomra hárulna a politikai felelősség. Ez talán elindíthatná a rendezés újragondolását és a nemzetközi segítség hathatósabb bevonását. Az elvi lehetőségek tárháza rendelkezésre áll, de megvalósulásukra szinte ugyanannyi az esély. 185

Elhangzott Jungbert Béla, Magyarország Külügyminisztériuma Közel-Kelet és Öböl Osztályának vezetője előadásán. (Magyar Külügyi Intézet, 2010. február 1.)

92

A közel-keleti térségben azt látjuk, hogy a nyugati liberális értékrend nem tud meghonosodni, az iszlám hagyomány és vallás szerepe egyre nagyobb hangsúlyt kap a mindennapi életben. Az institucionalizmus képviselői is csak részleges sikereket könyvelhetnek el. Úgy tűnik, mintha az európai szerepvállalás a konfliktus utáni béketeremtésről szólna, mintha figyelmen kívül hagyná a folyamatos megszállást, ami gátat szab az intézményépítésnek és a gazdasági fejlődésnek. Az EU felelőssége a palesztin intézményrendszer hiányosságaiért megállapítható, hiszen a rövid távú stabilitásban, az oslói folyamat fenntartásában érdekelt. Az általa biztosított segélyek jelentős része az intézmények formai megvalósítására folytak el, a minőségi és a tartalmi megvalósítás még várat magára. (Asseburg, 2003) Ennek oka abban is keresendő, hogy a nemzetközi segélyezést mind Izrael, mind a Palesztin Hatóság elitje a politikájába való beleszólásnak tekintette, ezért megoldásként a támogatásnyújtást technikai szintre redukálták. Ez a funkcionalista megközelítés a legtöbb donorállamot abban az illúzióban ringatta, hogy a politikai kérdések technikai eszközökkel rendezhetők. Az EU és főként az USA a politikai intézményrendszerek demokratizálása érdekében kifejtett nyomása ellenérzést vált ki az arab országokban. Erre példaként szolgál az Euro-Mediterrán Partnerség 2005 novemberében tartott ülése, ahol a térségből mindössze Törökország és a Palesztin Hatóság képviseltette magát. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a 2011 januárjában elinduló forradalmi hullámot, amely lángra lobbantotta a Közel-Kelet országait. A nyugati demokráciák dilemmája: a stabilitást vagy a demokratizálódást támogassák a térségben, a baráti diktátorok pártját fogják, vagy a kiszámíthatatlanságra voksoljanak? Bebizonyosodott, hogy a Nyugat az érdekei mentén kezeli a válságot, a demokrácia exportjánál fontosabb a kőolaj importja, és ezért a kemény politikai eszközöket sem rest bevetni. Mindezek a tények a realistákat igazolják. Visszatérve a palesztin–izraeli konfliktusra, a nemzetközi szereplők tevékenysége kudarcra lesz ítélve, ha a változásokat továbbra is politikailag olyan soft eszközökkel próbálják elérni, „amelyeket akár belső önkény, akár külső megszállás alatt alkalmaztak”. (Paragi, 2008: 261) Olyan autoriter rendszert akarnak demokratizálni, melyet a békefolyamat sikeréért évekig lelkiismeret-furdalás nélkül támogattak. Következményként a palesztin társadalmat választásra kényszerítették a demokrácia és az önrendelkezés, valamint a jó kormányzás és a szuverenitás ígérete között. A második intifáda kitörése, a Hamász választási győzelme arra enged következtetni, hogy gazdasági eszközökkel nem lehet politikai kérdéseket megoldani, ahogy a történelem során számtalanszor bebizonyosodott, gazdasági szankciókkal sem lehet politikai téren sikereket elérni. 93

Ábrák 1. ábra: Az ENSZ 181. számú határozata (1947) zsidó és palesztin államra osztotta fel a területet (Partition Plan)

Forrás: http://focusonjerusalem.com/maproom2.html

2. ábra: Az arab menekültek fő befogadói 1948 áprilisa és decembere között

A számadatok százalékban és számszerűen is kifejezik a szomszéd országokba érkező menekültek számát. Forrás:

http://focusonjerusalem.com/html

94

3. ábra: Izrael által az 1967-es háborúban elfoglalt területek (Golán-fennsík, Ciszjordánia, Gázai övezet, Sínai-félsziget)

4. ábra: A Sínai-félszigetről az Egyiptommal kötött békekötésért cserébe Izrael lemondott.

Forrás: http://www.bicom.org.uk/context/maps/israel-s-changing-borders/june-1967----six-day-war/israelafter-the-six-day-war

95

5. ábra: A zsidó lakosság körében 2005-ben és 2006-ban végzett közvélemény-kutatás eredménye 75,3

75

32,3

55,6 40,6

30,7

Gyűlöli az arab nyelvet

Kellemetlen érzés, ha arab beszédet hall

Arab látogatót nem fogad szívesen

Támogatja az arabok és a zsidók szétválasztását a szórakozóhelyeken

17,5

2005

42

2006

46% 33%

40%

31%

28%

30%

22%

20% 10% 0% 2000

2001

2002

2003

2007

7. ábra: Részvétel a Knesszet-választásokon Zsidó lakosság 100,00% 90,00% 80,00% 70,00% 60,00% 50,00% 40,00% 30,00% 20,00% 10,00% 0,00%

79,50% 77%

Arab lakosság

79,20% 68,90%

75%

62%

1996

1999

2003

Forrás: http://www.herzliyaconference.org/Eng/_Uploads/2116AbrahamE%283%29.pdf

96

51

26

6. ábra: A zsidó lakosság támogatása az arabok politikai egyenjogúságát illetően

50%

39,5

65% 56,80%

2006

Támogatja az áttelepítést

50,4

59

Támogtaja az arab választójog betiltását

67,6

Nem akar egy épületben élni arabokkal

80 70 60 50 40 30 20 10 0

8. ábra: East 1 terv

Forrás: http://focusonjerusalem.com/maproom11.html

97

Táblázatok 1. sz. táblázat: A palesztin (Ciszjordánia és Gázai övezet) gazdaság mutatói

Reál GDP növekedés GDP (millió USD) GNI (millió USD) GDI (millió USD) GDP / fő (USD) GNI / fő (USD) Reál GNI / fő növekedés (%) Lakosság és foglalkoztatottság Lakosság (millió) Munkanélküliség (munkaerő %-ában) Foglalkoztatottság (ezer) közszférában Izraelben és telepeken

1995 6,0 3 220,0 3 699,0 4 099,0 1 400,0 1 608,0

1999 8,8 4 179,0 4 932,0 5 306,0 1 493,0 1 763,0

2002 -13,3 3 433,0 3 656,0 4 708,0 1 125,0 1 199,0

2004 12,0 4 198,0 4 430,0 5 151,0 1 317,0 1 390,0

2005 8,6 4 634,0 4 992,0 6 120,0 1 410,0 1 519,0

2006 -5,2 4 619,0 5 047,0 6 323,0 1 363,0 1 489,0

2007 4,9 4 672,0 5 220,0 7 314,0 1 337,0 1 794,0

2008 2,4 4 784,0 5 507,0 7 747,0 1 331,0 1 532,0

0,7

4,1

16,7

8,7

7,2

-6,5

3,7

1,0

2,3

3,0

3,2

3,4

3,5

3,6

3,7

3,8

32,6

21,7

41,3

32,5

28,9

29,6

27,9

31,7

417,0 51,0

588,0 103,0

477,0 125,0

578,0 131,0

633,0 145,0

666,0 146,0

666,0 146,0

648,0 151,0

68,0

135,0

49,0

50,0

63,0

63,0

63,0

75,0

13,2 15,3 25,6

23,9 22,6 29,9

8,5 29,0 35,4

25,0 36,4 37,1

29,5 43,0 49,2

33,8 49,3 55,4

34,1 54,4 61,1

26,8 54,8 61,3

Költségvetési mutatók GDP %-ában) hátralékok és vámvisszatartások utáni nettó állami jövedelem

Folyó kiadás Teljes kiadás Teljes egyenleg készpénz készlet Külkereskedelem Nettó folyó átutalások

-12,3

-6,1

-27,0

-12,1

-19,7

-21,5

-27,0

-34,4

400,0

399,0

1 090,0

730,0

1 171,0

1 479,0

2 361,0

2 750,0

Export (áru és szolgáltatás)

499,0

1039,0

522,0

644,0

746,0

710,0

926,0

885,0

Import (áru és szolgáltatás)

2 176,0

3 567,0

2 876,0

3 479,0

3 320,0

3 795,0

4 432,0

4 640,0

-52,1

-60,5

-68,6

-67,5

-55,5

-66,8

-75,0

-78,5

Kereskedelmi egyensúly (GDP %-ában) Kereskedelmi egyensúly Izraellel (millió USD) Kereskedelmi egyensúly Izraellel (GDP %-ában)

-922,0 -1 598,0 -28,6

-38,2

-886,0 -1 500,0 -1 945,0 -1 887,0 -2 260,0 -2 678,0 -25,8

PNH kereskedelme Izraellel / PNH összkereskedelme 92,3 62,6 48,4 PNH kereskedelme Izraellel / Izrael összkereskedelme 4,3 3,9 2,0 Forrás: http://www.unctad.org/en/docs/tdb56d3_en.pdf

98

-37,5

-42,0

-40,9

-48,4

-56,0

60,4

73,0

64,9

71,5

80,8

2,4

2,7

2,3

2,6

2,8

2. sz. táblázat: Egy főre jutó GDP (USD, 2008) néhány OECD tagországban Egy főre jutó GDP

Vásárlóerő paritáson Árfolyam alapon

GDP (milliárd)

Vásárlóerő paritáson

Árfolyam alapon

IZRAEL

27 720

27 553

203,5

202,3

Ausztria

39 848

49 741

332,1

414,6

Olaszország

32 695

38 384

1 956,2

2 296,6

Izland

38 772

52 610

12,4

16,8

Írország

43 488

59 944

193,2

266,3

Észtország

21 640

17 538

29,0

23,5

USA

47 186

47 186

14 369,4

14 369,4

Németország

37 135

44 519

3 049,5

3 655,9

Magyarország

20 680

15 363

207,6

154,2

Forrás: http://www.cbs.gov.il/reader/?MIval=cw_usr_view_Folder&ID=141

3. sz. táblázat: GDP alakulása Izraelben (állandó árak, Nemzeti valuta) Év

%

2000

9.197

2001

-0.041

2002

-0.665

2003

1.511

2004

4.998

2005

5.1

2006

5.283

2007

5.203

2008

4

2009

0.714

2010

3.202

Forrás: Economy Watch. http://www.economywatch.com/world_economy/israel/

99

4. sz. táblázat: Export alakulása iparáganként (millió USD) 2004

2005

2006

2007

2008

2009

Összesen (ipar + mezőgazdaság.) Mezőgazdaság - összes

6603,7

7325,1

110,5

120,6

7447,7

9420,5 11 460,7

139,8

195,5 226,3

245,6

Zöldség

51,7 49,2

66,6

92,7 120,3

123,6

Gyümölcs

20,4 30,3

34,8

53,1 57,9

80,5

Virág

16,6 17,5

14,2

14,9 16,1

10,6

Más mg-i export

21,8 23,6

34,8 32,0

31,0

Ipar - összes Bányászat és kőfejtés Élelmiszer, ital és dohányáru

6154,8

24,1 6648,2

7074,2

8925,5 10 910,5 8 567,8

270,0 198,6

168,4

231,1 564,7

311,2

88,7 91,7

117,5

137,5 156,2

122,7

Textil, ruházat, bőráru

124,6 138,8

163,2

178,1 199,3

157,8

Fa, papír, nyomtatás

51,9 74,9

80,2

83,0 80,1

61,7

Finomított kőolaj

93,7 124,0

39,5

341,9 542,3

342,6

Vegyipari termékek

1230,3

1419,1

1641,7

2110,8

3 151,1

1 976,0

Ebből gyógyszeripari készítmények

157,8 182,9

256,2

359,3 439,0

384,1

Műanyag és gumi

303,3 336,1

431,9

427,8 508,5

341,5

anyagok

59,4 47,8

73,2

85,9 111,8

90,3

Fémek

94,8 136,9

147,5

135,5 166,8

101,1

Fémipari termékek

180,9 218,1

236,0

283,6 421,4

289,4

Gépipar és felszerelései

374,5 413,7

462,7

594,9 673,6

491,4

Irodai és számítógépek

280,2 252,2

194,1

199,2 193,0

118,2

Nem fémtartalmú ásványi

Elektromos motorok és alkatrészek Elektromos alkatrészek

67,2 84,1

119,4

137,7 187,6

141,3

148,4 165,4

58,7

31,4 48,9

177,5

854,0 796,8

912,0

807,7 948,9

637,5

284,0 438,1

476,7

686,6 627,1

756,2

1057,2 954,3

842,5

Elektronikus kommunikációs felszerelések Biztonsági és megfigyelést segítő ipari felszerelések, orvosi és tudományos felsz. Közlekedési eszközök Ebből repülőgépek Bútor

979,8

887,6 4,0 5,1

Gyémánt

818,2 4,9

1275,3 940,6 1230,2

890,5

1 487,2 1 417,0

5,3 14,7

24,1

511,7 675,8

801,5

1050,6 1 245,7

829,2

ezüsttárgyak

53,1 49,7

63,4

82,5 90,0

69,4

Egyéb ipari tevékenység

22,7 26,8

39,5

39,1 38,2

41,4

összesen

338,3 557,7

233,8

299,4 322,1

450,1

Ebből nyers gyémánt

336,9 443,4

229,8

292,5 302,1

335,5

Ékszer, arany- és

Egyéb exportcikkek -

Forrás: http://www.cbs.gov.il

5. sz. táblázat: Áruk és szolgáltatások exportja, importja

100

Millió dollár Áruk és szolgáltatások kereskedelmi egyenlege Szolgáltatások

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009

3 501 1 007 1 285 2 459 3 260 3 801 4 568 3 568 4 397 4 844

Áruk

Összes

-3 857 -4 052 -4 725 -3 376 -3 150 -4 121 -3 836 -5 684 -7 238 -95

-356 -3 045 -3 440 -917 110 -320 732 -2 116 -2 841 4 749

Export Szolgáltatások

15 406 12 855 12 189 13 664 16 085 17 519 19 225 21 148 24 310 21 983

Import

Áruk

Összes

30 891 27 686 27 267 29 940 36 358 39 767 43 319 50 286 57 162 45 898

46 296 40 541 39 456 43 604 52 442 57 286 62 543 71 434 81 471 67 881

Szolgáltatások

Áruk

11 905 11 848 10 904 11 205 12 825 13 718 14 657 17 580 19 913 17 138

összes

34 748 31 738 31 992 33 316 39 507 43 888 47 155 55 970 64 400 45 993

46 653 43 587 42 896 44 521 52 332 57 606 61 811 73 549 84 312 63 132

Forrás: http://www.cbs.gov.il/reader/?MIval=cw_usr_view_SHTML&ID=650

6. sz. táblázat: Külföldi közvetlen működőtőke beruházás (FDI) Izraeli FDI (külföldre) Millió USD

%GDP

Izraelbe érkező FDI Millió USD

%GDP

2000

3 335

2,67%

8 048

6,45%

2001

687

0,56%

1 772

1,44%

2002

981

0,87%

1 583

1,40%

2003

2 086

1,75%

3 323

2,79%

2004

4 533

3,57%

2 947

2,32%

2005

2 946

2,18%

4 819

3,57%

2006

15 462

10,60%

15 296

10,49%

2007

8 604

5,15%

8 798

5,27%

2008

7 210

3,57%

10 877

5,38%

2009

1 152

0,59%

3 771

1,94%

Forrás: Central Bureau of Statistics.

http://www.cbs.gov.il/reader/?MIval=cw_usr_view_SHTML&ID=650

101

7. sz. táblázat: Izrael fő gazdasági mutatói MEGNEVEZÉS

2005

2006

2007

2008

2009

A GDP értéke folyó áron

Mrd USD

133.2

143.1

164.1

184.1

185.9

2010 előrejelzés* -

A GDP növekedése változatlan áron (előzőév 100%) Az egy főre jutó GDP (USD) Az infláció alakulása (CPI, évi átlag) Munkanélküliségi ráta (%, December) nettó export értéke összesen (termékek, gyémánttal, energiahordozókkal, visszáru levonva) nettó import értéke (termékek, gyémánttal összesen és energiahordozókkal) Folyó fizetési mérleg egyenlege (szolg. kereskedelem nélkül, csak áruforgalom) Közvetlen külföldi működő-tőke befektetések** Közvetlen működő-tőke** kihelyezések külföldre Költségvetés egyenlege a GDP %-ában

%

5,2

5,1

5.4%

4,1%

0,7%

3-3,5%

USD/fő %

17700 1,6

18266 3,8

18868 3,4

19529 3,7

-1,1%**** 3,3

1,4-2%-ig 1-3%

%

9,1

7,7

6,7

6

7,4

7,2

Mrd USD

36,4285***

39,700* **

45, 916***

51,320

41,835

-

Mrd USD

44,9427

47,228

56,103

64,531

46,926

-

Mrd USD

7,9424

7,869

10, 213

13,722

5,091

-

Mrd USD

4,27

14,762

9,961

10,544

3,771

-

Mrd USD

2,946

14,943

6,783

7,719

1,152

-

%

-3,9

-1,4

0

-2,1

-5,2

-5,5%

*költségvetési sarokszámok és elemzői előrejelzések (Bank of Israel, BOI) ** forrás: BOI *** szezonális hatások nélküli adatok **** még nincs nominális adat, sékelben számolva (Central Bureau of Statistics) ***** előrejelzés (MOF)

Forrás: Central Bureau of Statistics. (kivételek jelölve)

102

8. sz. táblázat: Izrael fizetési mérlege 2008–2010 2008

2009

2009

I-III

IV-VI

2010 VII-IX

X-XII

I-III

IV-VI

A. Current account 1. Credits Export of goods and services

81 471

67 881

15 751

16 234

16 374

19 522

19 004

20 457

Income(1)

7 258

5 701

804

1 592

1 372

1 932

1 558

1 212

Current transfers

9 424

8 395

1 924

1 772

2 347

2 352

2 442

2 613

98 154

81 977

18 479

19 598

20 093

23 807

23 004

24 281

Import of goods and services

84 313

63 132

13 999

14 811

16 848

17 474

17 777

18 650

Income(1)

11 343

10 259

1 866

3 029

2 886

2 478

2 993

2 664

Current account credits - total 2. Debits

Current transfers Current account debits - total

943

993

225

243

270

255

251

255

96 598

74 383

16 090

18 082

20 005

20 206

21 020

21 569

3. Balances Trade in goods and services

-2 841

4 749

1 753

1 423

-474

2 048

1 227

1 806

Net income(1)

-4 084

-4 558

-1 063

-1 436

-1 514

-545

-1 435

-1 452

8 481

7 402

1 699

1 529

2 077

2 098

2 191

2 357

1 556

7 593

2 389

1 516

89

3 600

1 984

2 712

1 110

908

222

206

243

237

226

236

Direct investment

7 210

1 172

-209

701

475

205

1 351

1 379

Portfolio investment

1 969

7 635

720

2 414

1 793

2 709

3 498

1 703

-10 852

-4 513

165

-4 100

-2 942

2 364

-2 068

231

Net current transfers 4. Current balance B. Capital balance C. Financial account 1. Investments abroad

Other investment Financial derivatives

156

-59

40

-46

-42

-11

-96

-16

Reserves assets

14 163

16 641

2 082

4 549

8 934

1 077

3 429

2 629

Investments abroad - total

12 646

20 876

2 797

3 519

8 218

6 344

6 114

5 926

10 877

3 894

1 185

703

1 415

591

306

101

995

2 389

662

185

1 074

469

3 827

201

Other investment

-1 759

3 665

-1 387

319

2 920

1 813

-521

384

Investments in Israel - total

10 112

9 949

460

1 207

5 409

2 873

3 612

686

-3 667

-2 722

-1 395

-2

-940

-386

1 046

1 278

2. Investments in Israel Direct investment Portfolio investment

3. Net financial transactions Direct investment Portfolio investment Other investment Financial derivatives Reserves assets Net financial transactions - total D. Statistical discrepancies(2)

975

5 246

58

2 229

718

2 240

-330

1 502

-9 094

-8 178

1 551

-4 418

-5 862

551

-1 547

-152

156

-59

40

-46

-42

-11

-96

-16

14 163

16 641

2 082

4 549

8 934

1 077

3 429

2 629

2 534

10 927

2 336

2 312

2 809

3 471

2 502

5 240

-132

2 425

-275

591

2 477

-366

292

2 293

16 221

16 244

16 665

18 947

19 520

20 279 1 215

A. Current account 1. Credits Export of goods and services (1)

Income

Current transfers Current account credits - total

813

1 599

1 374

1 938

1 549

1 989

1 890

2 192

2 343

2 500

2 740

19 023

19 734

20 231

23 227

23 569

24 233

14 786

15 020

15 862

17 704

18 636

18 988

2. Debits Import of goods and services

103

Income(1) Current transfers Current account debits - total

1 890

3 045

2 876

2 454

3 016

2 673

235

251

256

254

255

259

16 911

18 316

18 995

20 412

21 906

21 920

1 435

1 225

802

1 243

884

1 290

-1 078

-1 446

-1 502

-516

-1 467

-1 458

1 754

1 639

1 936

2 089

2 245

2 481

2 112

1 418

1 237

2 815

1 663

2 313

220

201

245

243

224

229

3. Balances Trade in goods and services (1)

Net income

Net current transfers 4. Current balance B. Capital balance (1) Reclassified as of 1995

Forrás: Central Bureau of Statistics. http://www.cbs.gov.il

104

Irodalomjegyzék 1.

A Balfour-nyilatkozat (1917) In: Lugosi 2006

2.

A Jeruzsálemet Izrael fővárosává nyilvánító izraeli alaptörvény (1980. július 29.)

In: Lugosi 2006 3.

A Palesztin Nemzeti Charta (1968) In: Lugosi, 2006. Lásd még: PLO Charter, a

Palesztin

Nemzeti

Hatóság

honlapján:

http:/www.pna.ogov.ps/Government/gov/plo_Charter.asp 4.

A PFSZ nyilatkozata az ENSZ BT 242. számú határozatáról (1967. szeptember

23.). In: Lugosi 2006 5.

Abbas, Mahmoud (1995): Through Secret Channels: The Road to Oslo: Senior Plo

Leader Abu Mazen's Revealing Story of the Negotiations With Israel. Garnet Publishing, Reading, 1995. 6.

Agha, Husszein – Malley, Robert: The Last Negotiation. How End the Middle East

Peace Process. Foreign Affairs, May/June 2002 7.

Aoun, Elena (2003): European Foreign Policy and the Arab-Israeli Dispute.

European Foreign Affairs Review, 2003. 8.

Arendt, Hannah (1992): A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, 1992

9.

Asseburg, Muriel (2008): Israelisch-palestinensischen Streitfragen. Informationen

zur politischen Bildung, Heft 278. 10.

Avineri, S. (1994) A modern cionizmus kialakulása, Századvég, Budapest, 1994

11.

Avneri, Uri (2003): Die Utopie des binationalen Staates. Blätter, 2003, 12. szám

12.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 181. számú határozata Palesztina felosztásáról

(1947. november 29.) In: Lugosi, 2006 13.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozata (1967. szeptember 1.) In:

Lugosi, 2006 14.

Az ENSZ Közgyűlésének 303. számú határozata Jeruzsálem nemzetközivé

nyilvánításáról (1949. december 9.) In: Lugosi, 2006 15.

Az erősebb éli túl. Benny Morrisszal készített Haaretz interjú, fordította Petőcz

György. Élet és Irodalom 2004. január 23. 7. o. 16.

Benke József (1989): Fényes Ösvény, Szürke Farkasok, Fekete Szeptember. A

nemzetközi terrorizmusról. Magvető Kiadó, Budapest, 1989 17.

Békeszerződés az Egyiptomi Arab Köztársaság és Izrael között (1979. március 26.).

In: Lugosi, 2006

105

18.

Ézsaiás Könyve. Szent Biblia. Magyar Református Egyház, 1966. 11. rész. 6.

19.

Buda Péter (2006): Hamasz. Élet és Irodalom, 2006. 02. 10., 6. szám

20.

Buletin. Presse- und Informationsamt der Bundesregierung, 1980. 71. sz.

21.

Csicsmann László (szerk.): Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Az államiság

modelljei. Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Tanulmányok Intézet, Budapest, 2011 22.

Csige Zoltán (2007): Esély a tárgyalásos rendezésre vagy újabb kudarcra ítélt

kezdeményezés? – az egyoldalú lépések politikájának felülvizsgálata Izraelben. Kül-Világ, 2007. 1. szám 23.

Csige Zoltán (2008): Nemzeti bíróságok, mint a palesztin-izraeli konfliktus újabb

színterei – az univerzális joghatóság alkalmazásának egyes kérdései. Kül-Világ, 2008. 2. szám 24.

Chapman, Colin (2003): Kié az Ígéret Földje? Elhúzódó válság Izraelben és

Palesztínában. Kálvin, Budapest, 2003 25.

Chomsky, Noam (2005): Hatalom és terror. Előadások és interjúk 9/11 után.

Független Média Kiadó, Budapet, 2005 26.

Darvas Zsolt – Szapáry György (1999): A nemzetközi pénzügyi válságok

tovaterjedése különböző árfolyamrendszerekben. MNB Füzetek, 1999, 10. szám 27.

Deák András (2005): Az orosz külpolitikai gondolkodás története. Akadémiai

Kiadó, Budapest, 2005 28.

Deák András György (2007): Az iraki konfliktus és Oroszország. Külügyi Szemle,

2007, 2–3. szám 29.

Deák Péter (2007): A biztonság fogalmi és tartalmi megközelítése, új értelmezései.

In: Deák Péter (szerk.): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris, Budapest, 2007 30.

Deák Péter (szerk.) (2007): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris, Budapest, 2007

31.

Der Fall Dschenin. (szerző megjelölése nélkül) Blätter, 2002, 6. szám

32.

Dérer Miklós (2007): Az Egyesült Államok az új évezred kezdetén. In: Deák 2007

33.

Die Mehrheit der jüdischen Siedler würde einem Rückzugsbeschluss Folge leisten.

(szerző megjelölése nélkül) Blätter, 2002, 9. szám 34.

Diggele, Els van (2005): Egy nép, amely külön lakik. Zsidó identitás a mai

Izraelben. HVG Könyvek, 2005. 35.

Documents on International Affairs. Oxford University Press, London, 1957

36.

Drummond, Dorothy (1988): Kié a Szentföld? General Press Kiadó, Budapest,

1988 106

37.

„El kell dönteni, hogy Iránhoz az atomkérdés vagy az energiakérdés oldaláról

közelítünk” Interjú Walter Posch-sal, a párizsi EU Biztonsági Tanulmányok Intézetének kutatójával. Kül-Világ, 2008, 2. szám 38.

Fehérvári László (2010): Új kínai külpolitikai modell. Az afrikai és a közel-keleti

országokkal folytatott multilaterális együttműködés intézményesített keretei. MKItanulmányok, 2010/11. 39.

Ferwagner Péter Ákos – Komár Krisztián (2003): Arafat. Maxim Könyvkiadó,

Budapest, 2003 40.

Fischer Ferenc (1996): A megosztott világ. Ikva, Budapest, 1996

41.

Füsti Molnár Zsuzsa (2007): A nemzetközi kapcsolatok elmélete és gyakorlata a

hidegháború vége óta. Külügyi Szemle, 2007. 2-3. szám 42.

Galló Péter (2007): Új világrend – hatalmi viszonyok, unilateralizmus,

multipolaritás. In: Deák 2007 43.

Gazdik

Gyula

(1993a):

Arab-izraeli

tárgyalások

I.

MTI

Világpolitikai

Dokumentáció, 1993. október, 474–481. o. 44.

Gazdik Gyula (1993b): Arab–izraeli tárgyalások II. MTI Világpolitikai

Dokumentáció, 1993. november, 533–542. o. 45.

Gazdik Gyula (1994): Madridtól a palesztin-izraeli kézfogásig. Társadalmi Szemle

1994. 1. sz. 60–69. o. 46.

Gazdik Gyula (1995a): Arab-izraeli tárgyalások I. / Palesztin autonómia

tárgyalások, 1993. szeptember-1995. január/ MTI Világpolitikai Dokumentáció, 1995. április 224–235. o. 47.

Gazdik Gyula (1995b): Arab-izraeli tárgyalások II. / Az izraeli-jordániai

békefolyamat, 1993. szeptember – 1995. február / MTI Világpolitikai Dokumentáció, 1995. május. 290–301. o. 48.

Gazdik Gyula (1996a): Az átalakuló Közel-Kelet a palesztin autonómia.

Társadalmi Szemle, 1996. 4. sz. 42–53. o. 49.

Gazdik Gyula (1996b): Az átalakuló Közel-Kelet Jordánia, Szíria és Izrael.

Társadalmi Szemle, 1996. 7. sz. 58–69. o. 50.

Gazdik Gyula – Lugossy Győző (1997): A közel-keleti válság. Calibra Kiadó,

Budapest, 1997 51.

Gazdik Gyula (1997a): Az USA közel-keleti biztonságpolitikája a kilencvenes

években. Új Honvédségi Szemle, 1997/11. 54–65. o.

107

52.

Gazdik Gyula (1997b): Hatalmi átrendeződés és új biztonsági kihívások a Közel-

Keleten a kilencvenes években. Társadalom és Honvédelem, 1997. 1. évf. 1. sz. 61–82. o. 53.

Gazdik Gyula (1998a): A Clinton-kormányzat és a Közel-Kelet, Valóság, 1998/3.

88-103. o. 54.

Gazdik Gyula (1998b): Netanjahu és a közel-keleti béke. Oslói folyamat: az úton

végig lehet menni? Társadalmi Szemle, 1998/6. szám, 42–56. o. 55.

Gazdik Gyula (2003): Izrael biztonságpolitikája a békefolyamat tükrében. Új

Honvédségi Szemle, 2003/12. 35–49. o. 56.

Gazdik Gyula (2004a): A palesztin politikai rendszer fejlődésének főbb jellemzői.

Kül-Világ, I. évfolyam, 2004, 4. szám. 57.

Gazdik Gyula (2004b): Az oslói folyamat múltja és jelene. Bolyai Szemle 2004.

157–171. o. 58.

Gazdik Gyula (2005): A közel-keleti térség. In: Németh István (sz.) 20. századi

egyetemes történet. Osiris Kiadó, 2005. 272–294. old. 59.

Gazdik Gyula (2006): Adalékok a palesztin állam fejlődéséhez. In: Marton Péter

(szerk.): Államok és államkudarcok a globalizálódó világban. Teleki László Intézet, 2006 60.

Gazdik Gyula (2007): A palesztinai iszlámista szervezetek története az 1980-as

évek végéig. Kül-Világ, 2007, 2. szám 61.

Gazdik Gyula (2008): Az egyiptomi külpolitika útja a szuezi válságig. Kül-Világ,

2008, 3-4. szám 62.

Gazdik Gyula (2010a): Az EU és a NATO szerepvállalása a Mediterréneumban.

Biztonságpolitikai Szemle. 2010. 7. szám 63.

Gálik Zoltán (2007): Illúziók és elvesztésük: Nagy-Britannia kísérlete a

befolyásgyakorlásra. Külügyi Szemle, 2007, 2-3. szám. 64.

Gecse Géza (2006): Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban

Gorbacsovtól Jelcinig. Külügyi Szemle, 2006. 1–2. szám. 65.

Gereben Ágnes (2010): Az orosz kapcsolat. Unicus, Budapest, 2010

66.

Gilbert, Martin (1998): Izrael története. Pannonica, Budapest, 1998

67.

Goldschmidt, Arthur jr. (1997): A Közel-Kelet rövid története. Maecenas Könyvek,

Budapest, 1997 68.

Gorka Sebestyén (2008): Content and End-State-based Alteration in the Practice of

Political Violence since the End of the Cold War: the difference between the terrorism of the Cold War and the terrorism of al Qaeda: the rise of the „transcendental terrorist”. Ph.D. disszertáció, Budapesti Corvinus Egyetem, Politikatudományi Doktori Iskola, 2008 108

69.

Grüll Tibor, Morvay Péter, Ruff Tibor (szerk.) (2008): Hős új ország – A modern

Izrael 60 éve. Hetek.hu Kft, 2008 70.

Grünhut Zoltán: Az izraeli gazdaság alkalmazkodási folyamata. Fejlesztés és

finanszírozás, 2009, 4. szám 71.

Horváth Zoltán (2011): Kézikönyv az Európai Unióról. HVG-ORAC, Budapest,

2011 72.

Hubai József dr. (2009): Geopolitika, geostratégia. Nemzeti Tankönyvkiadó,

Budapest, 2009 73.

Huntington, Samuel P. (2008): A civilizációk összecsapása és a világrend

átalakulása. Európa Könyvkiadó, 2008 74.

Hurewitz, Jacob Coleman (1956): Diplomacy in the Near and Middle East. Vol. I.,

D. Van Nostrand Company Inc., Princeton, 1956 75.

Huszein jordániai király föderációs terve (1972) In: Lugosi 2006

76.

Izrael Állam Függetlenségi Nyilatkozata (1948. 05. 14.) In: Lugosi 2006

77.

Jungbert Béla (2006): A Palesztin Nemzeti Hatóság helyzete a Mahmúd Abbász

elnökké választása utáni időszakban. Külügyi Szemle, 2006, 3-4. szám 78.

Jungbert Béla (2009): A Fatah válsága és a palesztin kiútkeresés. MKI

tanulmányok, 2009/15 79.

Jungbert Béla, Magyarország Külügyminisztériuma Közel-Kelet és Öböl

Osztályának vezetője előadása. Magyar Külügyi Intézet, 2010. február 1. 80.

Kende István (1970): Forró béke – hideg háború. A diplomáciai kapcsolatok

története 1945–1956. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1970 81.

Kennedy, Paul (1992): A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó,

Budapest, 1992 82.

Kis-Benedek József (2005): A palesztin intifáda biztonságpolitikai és katonai

összefüggései. Ph. D. értekezés. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2005 83.

Kis-Benedek József (2008): A Közel-Kelet és a terrorizmus. Európai Tükör, 2008,

7–8. szám 84.

Kiss J. László (1999): „Új világrend” felé, avagy az állam és a globalizálódás

változó viszonya. Külpolitika, 1999, 1–2. szám 85.

Kiss J. László (2002): A „külpolitika vége?”, avagy a kül- és biztonságpolitika új

modellje. Külügyi Szemle, 2006, 1. szám 86.

Kiss J. László (2006): A nemzetközi biztonság új napirendjei, avagy a biztonság

metamorfózisa. Külügyi Szemle, 2006, 3–4. szám 109

87.

Kiss J. László (2009): Változó utak a külpolitika elemzésében. Osiris Kiadó,

Budapest, 2009 88.

Kissinger, Henry (1991): A Postwar Agenda. Newsweek, 1991. január 28.

89.

Kissinger, Henry(1998): Diplomácia. Panem – Grafo, Budapest, 1998

90.

Kissinger, Henry (2002): Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi

Amerika diplomáciai kérdései. Panem – Grafo, Budapest, 2002 91.

Kleinman, Ephraim (2001): Israeli-Palestinian Economic Relations: Past

Experience and Future Prospects. Tiger Working Papers, Warsaw, 2001 92.

Koren, Haim (2011): előadás, Magyar Külügyi Intézet, 2011. április 13.

93.

Kurzman, Dan (1999): A béke katonája. Jichak Rabin élete. Aquila Könyvkiadó,

Budapest, 1999 94.

Lahav, Yehuda (2008a): Együttélésre ítélve. Népszabadság, Budapest, 2008

95.

Lahav, Yehuda (2008b): Odvrátená tvár konfliktu. Albert Marenčin Vydavatel’stvo

PT, Bratislava, 2008 96.

Llosa, Mario Vargas (2007): Izrael-Palesztina. Béke vagy szent háború. Európa

Könyvkiadó, Budapest, 2007 97.

Lugosi Győző (szerk.) (2006): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi

történetéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006. 98.

Magyarics Tamás (2000): Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Eötvös

József Könyvkiadó, 2000 99.

Melman, Josszi – Raviv, Dan (1997): Igaz barátok. Osiris Kiadó, Budapest, 1997

100.

Mi’ari, Mahmoud: Self-Identity and Raedyness for Interethnic Contact Among

Young Palestinians in the West Bank. Canadian Journal of Sociology, 1998, 23. szám 101.

Morgenthau, Hans J.: Politics Among Nations. The Struggle for Power and Peace.

6. Edition, McGraw-Hill, 1993 102.

Morris, Benny (2001): Righteous victims: A History of the Zionist-Arab Conflict,

1881-2001, Vintage Books, New York, 2001 103.

N. Rózsa E. – Póti L. (szerk.) (1999): Európa régi-új régiója: a Mediterráneum.

Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet, Budapest, 1999 104.

N. Rózsa Erzsébet (2001): Tömegpusztító fegyverek és korlátozásuk. In:

Biztonságpolitika (szerk. Gazdag Ferenc). Budapest: Stratégiai Védelmi Kutató Intézet, 2001. 263–282. o. 105.

N. Rózsa Erzsébet (2003): A Bush kormányzat közel-keleti politikája. Külügyi

Szemle, 2003/4. 52-87. o. 110

106.

N. Rózsa Erzsébet (szerk.) (2005): Nemzeti identitástudat és külpolitika a Közel-

Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005 107.

N. Rózsa Erzsébet (2007): Az iraki konfliktus és a tágabb Közel-Kelet. Külügyi

Szemle, 2007. 2–3. szám 108.

N. Rózsa Erzsébet (2009a): Gáza előtt, Gáza után. MKI-tanulmányok. 2009, 1.

szám 109.

N. Rózsa Erzsébet (2010): From Barcelona to the Union for the Mediterranean.

Northern and Southern Shore Dimensions of the Partnership. HIIA Papers, 2010, 9. szám 110.

Nagy Milada (2009): Az izraeli–palesztin konfliktus. Az oslói folyamat (1991–

2001). Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár, 2009 111.

Nagy V. Rita (2005): Az izraeli identitás: változás és állandóság. A nemzeti

identitás és a külpolitika kölcsönhatása. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, 2005. 85109. old. 112.

Ónody György (1976): Palesztina és a palesztinok. Kossuth Könyvkiadó,

Budapest, 1976 113.

Paragi Beáta (2004): A palesztin gazdaság főbb jellemzői és az intifáda gazdasági

hatása. Kül-Világ, 2004, 1. szám 114.

Paragi Beáta (2005): A palesztinai arabok nemzeti identitásának fejlődése. In:

Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Szerk.: Nagyné Dr. Rózsa Erzsébet. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005. 115.

Paragi Beáta (2006): Az Európai Unió „közös” eszköz- és szereprendszere a közel-

keleti konfliktusban. Külügyi Szemle, 2006. ősz-tél. 116.

Paragi Beáta (2008): A békefolyamat sokkal fontosabb volt. A nemzetközi

segélyezés összefüggései az izraeli-palesztin konfliktusban (1993–2000–2005). Budapesti Corvinus Egyetem, 2008 117.

Paragi Beáta (2009a): Békefolyamathoz kötött államépítés a Közel-Keleten. A

palesztin eset tanulságai. Külügyi Szemle, 2009, 1. szám 118.

Paragi Beáta (2009b): „Halottat siratni könnyű”. Élet és Irodalom, 2009, 3. szám

119.

Paragi Beáta (2011): Az oslói folyamat és a palesztin autonómia kudarcának okai.

In: Csicsmann László (szerk.): Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Az államiság modelljei. Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Tanulmányok Intézet, Budapest, 2011

111

120.

Piening, Christopher (1997): Global Europe: the European Union in World Affairs.

Boulder, 1997. 121.

Rabin, Lea (1998): Férjem, életünk. Interpress, Budapest, 1998

122.

Rada Mátyás – Vajda Viktor (2010): A terrorizmus elleni küzdelem, avagy a 22-es

csapdája. Külügyi Szemle, 2010, 1. szám 123.

Randal, Jonathan C. (1992): Arafat Survives Crash Landing. The Washington Post,

1992. április 9. 124.

Redfield, Robert (1956): Peasant Society and Culture. University of Chicago Press,

Chicago, 1956 125.

Rege Mihály (2006): Vesztesek és vesztesek. Élet és Irodalom, 2006. 09. 22., 38.

szám 126.

Réti Pál (2005): „Meg kellene emelni a kilépés árát”. Interjú Molnár László

nagykövettel. HVG, 2005, 21. szám 127.

Romsics Gergely (2007): A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemón, új

hegemonikus rend. Külügyi Szemle, 2007. 2-3. 128.

Romsics Ignác (1998): Nemzet, nemzetiség, állam Kelet-, Közép- és Dél-Kelet-

Európában. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998 129.

Rosenberg, Joel C. (2008): Epicentrum. A világ jövője a Közel-Keleten dől el. Új

Spirit Könyvek, 2008 130.

Ross, Dennis: The Missing Peace. The Inside Story of the Fight for Middle East

Peace. Farrar, Straus and Giroux, New York, 2004 131.

Rostoványi Zsolt (1998): Az iszlám a 21. század küszöbén. Aula Kiadó, Budapest,

1998 132.

Rostoványi Zsolt (2002a): Civilizációk a civilizációk ellen? Külügyi Szemle, 2002,

1. szám 133.

Rostoványi Zsolt (2002b): A terrorizmus és a globalizáció. In: (Tálas, 2002)

134.

Rostoványi Zsolt (2004): Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása,

avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina, Budapest, 2004 135.

Rostoványi Zsolt (2006): Együttélésre ítélve. Zsidók és palesztinok a küzdelme a

Szentföldért. Corvina, 2006. 136.

Rostoványi Zsolt (2007): A Közel-Kelet és az iszlám térség. In: Deák, 2007

137.

Savir, Uri (1998): The Process. 1,100 Days that Changed the Middle East. Vintage

Books, Random House Inc., New York, 1998

112

138.

Schoenfeld, Mordechai (2002): Quo vadis, Izrael? A zsidó állam és a békefolyamat.

K.u.K. Kiadó, 2002 139.

Schoenfeld, Mordechai (2004): Arafat személyesen. Polgart, 2004

140.

Shlaim, Avi (1988): Collusion across the Jordan. King Abdullah, the Zionist

Movement, and the Partition of Palestine. Clarendon Press, Oxford, 1988 141.

Spöttle, Georg (2002): A terrorizmusról. Belügyi Szemle, 2002. 6–7. szám

142.

Szentgyörgyi

Zoltán

(2010):

Izrael

gazdasága.

Háttértanulmány.

Külügyminisztérium, Afrikai és Közel-Keleti Főosztály. 2010 143.

Tálas Péter (szerk.) (2002): Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az

afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Chartapress, 2002 144.

Tálas Péter (szerk.) (2006): Válaszok a terrorizmusra II. – A politikai marketing

csapdája. Mágustúdió, 2006 145.

Treaty of Amity and Non-aggression between the State of Israel and the Hashemite

Jordan Kingdom, March 1950. In: Shlaim (1988). 635-639. o. 146.

Ujváry Anna (2008): A palesztin gazdaság az 1990-es években, különös tekintettel

az oslói folyamatra. Budapesti Gazdasági Főiskola, szakdolgozat, 2008 147.

Valki László (2006): A kaotikus Közel- és Közép-Kelet. Élet és Irodalom. 2006.

augusztus 25. 34. szám 148.

Wallerstein, Immanuel (1983): A modern világgazdasági rendszer kialakulása.

Gondolat, Budapest, 1983 149.

Wördermann, Franz (1979): Terrorismus. Motive, Täter, Strategien. Ullstein

Sachbuch, Frankfurt am Main, 1979. 150.

Zalán Eszter (2006): Iszlamisták nélkül nincs rendezés. Jelenleg senki sem tudná

leszerelni a Hezbolláhot a Közel-Keleten. Népszabadság, 2006. 09. 29. 151.

Zorob, Anja (2006): Palästina: Wirtschaftliche Rezession und drohende

humanitäre Katastrophe. GIGA Focus. 2006. 8. szám

Online források:

152.

„The Roadmap”: Full Text. BBC News (2003. április 30.) (letöltés dátuma: 2009.

10. 04. 21.35) http://news.bbc.co.uk/go/pr/fr/-/2/hi/middle_east/2989783.stm 153.

A Bejlin-Abú Mázen megállapodás. Beilin-Abu Mazen Agreement (1995). (letöltés

dátuma: 2010. 02. 04. 10.35) http://www.mideastweb.org/beilinabumazen1.htm 113

154.

A Clinton-javaslatok. The Clinton Proposals, The Clinton Parameters (2000.

december

23.)

dátuma:

(letöltés

2010.

03.

04.

22.35)

http://www.ariga.com/treaties/clintonframework.shtml; http://www.mideastweb.org/clintonproposal.htm; http://www.fmep.org/documents/clinton_parameters12-23-00.html 155.

A Gáza-Jerikó Egyezmény. Agreement of the Gaza Strip and the Jericho Area

(1994.

május

4.)

(letöltés

dátuma:

2010.

03.

04.

21.35)

http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Peace/gazajer.html 156.

A Hágai Nemzetközi Bíróság határozata a fal építéséről. (Legal Consequences of

the Construction of a Wall in the Occupied Palestinian Territory. Advisor Opinion.) International Court of Justice, Press Release 2004/28, 2004. július 9. (letöltés dátuma: 2010. 02. 04. 11.15) http://www.icj-cij.org/icjwww/ipresscom/ipress2004/ipresscom200428_mwp_20040709.htm 157.

A Hodorkovszkij-ügy az EP-ben (letöltés dátuma: 2011. 02. 11. 17.45)

http://www.europarl.europa.eu/news/public/story_page/015-111414-010-01-03-90220110110STO11394-2011-10-01-2011/default_hu.htm 158.

Ahmadinezsád iráni elnök sajtótájékoztatója az ENSZ-ben. (2006. 09. 21.) (letöltés

dátuma: 2010. 08. 04. 21.35) http://www.informationclearinghouse.info/article15055.htm 159.

A képviselők elítélik Irán nukleáris programját. (2010. 01. 20.) (letöltés dátuma:

2010.

02.

24.

19.45)

http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?language=HU&type=IMPRESS&reference=20100115STO67370 160.

A Mitchell-jelentés (2001. május). (letöltés dátuma: 2010. 02. 04. 11.45)

http://www.ariga.com/treaties/mitchell.html 161.

A palesztin gazdaság mutatói. (letöltés dátuma: 2010. 12. 04. 21.25)

http://www.unctad.org/en/docs/tdb56d3_en.pdf 162.

A palesztin-izraeli konfliktus rendezési terve („road map”). (Elements of a

Performance-Based Road Map to a Permanent Two-State Solution to the Israeli-Palestinian Conflict)

(2002.

december)

(letöltés

dátuma:

2010.

02.

04.

11.55)

http://www.haaretz.com/hasen/objects/pages/PrintArticleEn.jhtml?itemNo=281192 163.

A

polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó egyezmény (IV. Genfi

Egyezmény),

1949.

augusztus

12.

(letöltés

http://www.icrc.org/ihl.nsf/full/380?opendocument

114

dátuma:

2011.

03.

04.

16.35)

164.

A Sarm el-Sejk Memorandum. The Sharm el-Sheikh Memorandum on

Implementation Timeline of Outstanding Commitments of Agreements Signed and the Resumption of Permanent Status Negotiations (1999. szeptember 4.) (letöltés dátuma: 2010. 02. 04. 12.35) http://www.ariga.com/treaties/sharmelsheikh.html 165.

A Tenet-terv. Palestinian-Israeli Security Implementation Work Plan (2001. június

14.) (letöltés dátuma: 2010. 02. 04. 12.35) http://www.ariga.com/treaties/tenet.html 166.

AIPAC.

(letöltés

dátuma:

2010.

02.

06.

20.10)

http://www.aipac.org/

http://www.aipac.org/about_AIPAC/26.asp 167.

An Equal Constitution for All? (letöltés dátuma: 2010. 08. 04. 18.25)

http://www.mossawacenter.org/files/files/File/An%20Equal%20Constitution%20For%20A ll.pdf 168.

Arab

Public

Opinion

Poll.

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

16.

20.00)

http://www.brookings.edu/~/media/Files/rc/reports/2010/08_arab_opinion_poll_telhami/08 _arab_opinion_poll_telhami.pdf 169.

Ariga.

dátuma:

(letöltés

2010.

02.

06.

20.00)

http://www.ariga.com/treaties/wye.html 170.

Aronson, Geoffrey (206): Olmert Divides Jerusalem. (letöltés dátuma: 2011. 04.

16. 20.00) http://www.fmep.org/reports/special-reports/special-report-jerusalem/olmertdivides-jerusalem 171.

Asseburg, Marion (2003): From Declarations to Implementation? The Three

Dimensions of European Policy Towards the Conflict. In Ortega, 2003 (letöltés dátuma: 2011. 04. 06. 20.00) 172.

Auswärtiges Amt (Német Szövetségi Köztársaság Külügyminisztériuma). letöltés

dátuma:

2011.

02.

04.

11.35)

http://www.auswaertiges-

amt.de/EN/Europa/Aussenpolitik/GASP/EUSicherheitsstrategie_node.html#doc473784bodyText6 173.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának a fal építését elítélő, az USA által megvétózott

határozata. S/2003/980. (2003. 10. 14.) (letöltés dátuma: 2010. 02. 04. 11.35) http://www.globalpolicy.org/security/veto/2003/1014wall.htm 174.

Az ENSZ BT 242. számú határozatának magyarázatáról szóló izraeli állásfoglalás.

(letöltés

dátuma:

2011.

04.

16.

20.00)

http://www.mfa.gov.il/mfa/peace%20process/guide%20to%20the%20peace%20process/st atements%20clarifying%20the%20meaning%20of%20un%20security%20c

115

175.

Az ENSZ BT 338. számú határozata (1973. október 22.) (letöltés dátuma: 2010. 02.

04. 11.35) http://www.un.org/documents/sc/res/1973/scres73.htm 176.

Az ENSZ BT 446. számú határozata (1979. március 22.) (letöltés dátuma: 2010. 02.

04. 11.35) http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/UN/unres446.html 177.

Az ENSZ főtitkárának (Koffi Annan) állásfoglalása. (2006. szeptember 21.)

(letöltés dátuma: 2011. 04. 06. 10.30) http://www.un.org/apps/sg/sgstats.asp?nid=2223 178.

Az ENSZ Közgyűlés határozata a Hágai Nemzetközi Bíróság határozatában

foglaltak végrehajtásáról. ES-10/15. (Advisory opinion of the International Court of Justice on the Legal Consequences of the Construction of a Wall in the Occupied Palestinian Territory , including in and around East Jerusalem) General Assembly A/RES/ES-10/15,

August

2,

2004.

(letöltés

dátuma:

2010.

07.

30.

15.30)

http://unispal.un.org/unispal.nsf/9a798adbf322aff38525617b006d88d7/f3b95e613518a0ac 85256eeb00683444?OpenDocument&Highlight=0,A%2FRES%2FES-10%2F15 179.

Az ENSZ Közgyűlésének 194. számú határozata a menekültkérdésről (1948.

december 11.) (letöltés dátuma: 2010. 03. 04. 11.45) http://www.mideastweb.org/194htm 180.

Az ENSZ Közgyűlésének 273. számú határozata Izrael felvételéről az ENSZ-be

(1949.

május

11.).

(letöltés

dátuma:

2010.

03.

04.

11.35)

http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/UN/unga273.html 181.

Az ENSZ Közgyűlésének 3379. számú határozata, amelyben a cionizmust

rasszizmusnak nevezi (1975. november 10.). (letöltés dátuma: 2011. 03. 24. 21.35) http://www.mideastweb.org/3379.htm 182.

Az Európai Közösségek állásfoglalása a Közel-Kelettel kapcsolatban (1977. június (letöltés

29.).

dátuma:

2011.

04.

15.

16.

05)

http://aei.pitt.edu/1410/1/London_june_1977.pdf 183.

Az

Iszlám

Konferencia

Szervezet

dohai

külügyminiszteri

értekezletének

zárónyilatkozata (2001. október). (letöltés dátuma: 2010. 07. 29. 16. 05) http://www.oicoci.org/english/conf/fm/All%20Download/frmex9.htm 184.

Az Oslo Elvi Nyilatkozat (Átmeneti Önkormányzati Intézkedésekről szóló Elvi

Nyilatkozat [Oslo I. Megállapodás]). The Oslo Declaration of Principles (1993. szeptember 13.) (letöltés dátuma: 2010. 02. 04. 11.55) http://www.mideastweb.org/meoslodop.htm 185.

Bank

of

Israel.

(letöltés

dátuma:

2011.

02.

04.

21.55)

http://www.bankisrael.gov.il/deptdata/monetar/protocol/pro1011e.pdf 186.

Bar, Shmuel – Machtiger, Rachel – Bachar, Shmuel (2008): Deterrence of

Palestinian Terrorism – The Israeli Experience: A Critical Analysis. Herzliya Conference. 116

(2008.

január

20–23.)

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

16.

18.45)

http://www.herzliyaconference.org/_Uploads/2609IsraeliExperience.pdf 187.

Barcelonai Nyilatkozat (Barcelona Declaration, 1995. november 28.) (letöltés

dátuma:

2011.

03.

24.

18.55)

http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2005/july/tradoc_124236.pdf 188.

B’Tselem. (letöltés dátuma: 2010. 06. 06. 18.45) http://www.btselem.org/English/

189.

BBC.

(letöltés

dátuma:

2009.

09.

16.

20.40)

http://news.bbc.co.uk/1/hi/in_depth/middle_east/2004/arafat/default.stm http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/default.stm 190.

Berki Tamás (2010): Márványtörés – Izrael és Törökország kapcsolata

napjainkban. (letöltés dátuma: 2010. 08. 15. 22.15) http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=897&title=M%C3%A1rv%C3%A1nyt%C3 %B6r%C3%A9s__Izrael_%C3%A9s_T%C3%B6r%C3%B6korsz%C3%A1g_kapcsolata_napjainkban 191.

Békeszerződés Jordánia és Izrael között (1944. október 26.) (letöltés dátuma: 2010.

január 27. 20.55) http://www.mideastweb.org/jordan.htm 192.

Biztonságpolitika.

(letöltés

dátuma:

2010.

02.

04.

11.35)

http://www.biztonsagpolitika.hu/index.php?nav=rss®ion=6 193.

„Blätter”. Blätter für deutsche und internationale Politik. (letöltés dátuma: 2010.

07. 21. 12.59) http://www.blaetter.de/ 194.

Bolgár Judit – Szternák György (2004): A terrorizmus társadalmi és személyiség-

lélektani háttere. Felderítő Szemle, 2004. 1. szám 195.

Brynen, Rex (2008): The Past as Prelude? Negotiating the Palestinian Refugee

Issue.

Chatham

House.

(letöltés

dátuma:

2010.

03.

24.

22.10)

http://www.chathamhouse.org.uk/files/11721_0608palrefugees_brynen.pdf 196.

Bundescentrale für politische Bildung. (letöltés dátuma: 2010. 03. 16. 22.15)

www.bpb.de/themen/N7BUCR,0,0,Nahost.html - 84k 197.

CAABU. The Council for Arab-British Understanding (letöltés dátuma: 2010. 03.

16. 22.15) http://www.caabu.org/press/ 198.

Camp David II. háromoldalú zárónyilatkozata (2000. július 25.) (letöltés

dátuma:

2010.

04.

24.

09.10)

http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Peace/ca2000state.html 199.

Central

Bureau

of

Statistics.

(letöltés

http://www.cbs.gov.il 117

dátuma:

2010.

06.

29.

12.45)

http://www.cbs.gov.il/reader/?MIval=cw_usr_view_Folder&ID=141, http://www.cbs.gov.il/reader/?MIval=cw_usr_view_SHTML&ID=650 200.

Central

Intelligence

Agency.

(letöltés

dátuma:

2010.

03.

24.

22.10)

https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/is.html#Trans https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/gz.html https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/we.html 201.

Centre for European Policy Studies. (letöltés dátuma: 2010. 02. 14. 09.35)

http://www.ceps.eu/index3.php 202.

Chatham

House.

dátuma:

(letöltés

2010.

02.

14.

09.25)

http://www.chathamhouse.org.uk/files/11721_0608palrefugees_brynen.pdf 203.

Das Informationsportal für politische Bildung. (letöltés dátuma: 2010. 03. 16.

23.15) www.politische-bildung.de/nahost_israel_aktuelles.html - 19k 204.

Der Tag an dem der Frieden starb. 2001. 12. 05. Nahost Focus. Haaretz, 13. 09.

2001. Héberről németre fordította: Z. S. Kuhar. (letöltés dátuma: 2010. 07. 16. 21.15) http://www.nahostfocus.de/page.php?id=89 205.

Dugard-jelentés.

(letöltés

dátuma:

2011.

04.

16.

11.45)

http://www.unhcr.org/refworld/country,,UNCHR,,PSE,4562d8cf2,4267b5d14,0.html 206.

Ecoline.hu. http://ecoline.hu/piac/20100216_izraeli_gazdasg.aspx (letöltés dátuma:

2011. 03. 16. 23.15) 207.

Economy

Watch.

(letöltés

dátuma:

2011.

03.

26.

10.15)

24.

11.10)

http://www.economywatch.com/world_economy/israel/ 208.

Egyesült

Nemzetek.

(letöltés

dátuma:

2010.

03.

http://www.un.org/documents/sc/1973/scres73.html 209.

Egyezmény a hatalom és a felelőssségi körök előzetes átadásáról. (Agreement of

Preparatory Transfer of Powers and Responsibilities) (1994. augusztus 29.) (letöltés dátuma: 2010. 01. 27. 19.55) http://www.ariga.com/treaties/empower.html 210.

Eichler, Jan: Stanley Hoffman: Chaos and Violance c. könyvének recenziója

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

07.

19.55)

http://www.iir.cz/upload/Mezinarodni%20vztahy/Archiv/2007/MV032007.pdf 211.

ENP (European Neighborhood Policy). (letöltés dátuma: 2011. 04. 14. 11.40)

http://ec.europa.eu/world/enp/funding_en.htm 212. 07.

EU berlini csúcsértekezletének záródokumentuma (1999). (letöltés dátuma: 2010. 24.

11.45)

http://www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/ec/ACFB2.html 118

213.

EU és Izrael közötti akcióterv (2004). (letöltés dátuma: 2011. 04. 14. 11.40)

http://ec.europa.eu/world/enp/pdf/action_plans/israel_enp_ap_final_en.pdf 214.

EU és a Palesztin Hatóság közötti akcióterv (2005). (letöltés dátuma: 2011. 04. 14.

11.40) http://ec.europa.eu/world/enp/pdf/action_plans/pa_enp_ap_final_en.pdf 215.

EU palesztinoknak nyújtott támogatása. (letöltés dátuma: 2010. 07. 24. 11.40)

http://www.eeas.europa.eu/occupied_palestinian_territory/ec_assistance/ec_aid_to_pa_200 8_en.pdf 216.

EU

RTD-programja.

(letöltés

dátuma:

2010.

07.

24.

10.45)

http://ec.europa.eu/research/fp6/index_en.cfm 217.

EU Strategic Partnership With The Mediterranean and The Middle East. (letöltés

dátuma: 2010. 07. 24. 10.45) http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/Partnership%20Mediterranean%20and %20Middle%20East.pdf 218.

Euro-Mediterranean Study Commission. (letöltés dátuma: 2011. 03. 24. 18.20)

http://www.euromesco.net/ 219.

Európa

Parlament.

(letöltés

dátuma:

2010.

07.

24.

11.20)

http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?language=HU&type=IMPRESS&reference=20070604STO07371&secondRef=0 220.

Fields, James Larry (1985): Irgun Zvai Leumi: The Jewish Terrorist Element of the

Arab-Israeli Conflict. (letöltés dátuma: 2011. 04. 04. 11.45) http://www.dtic.mil/cgibin/GetTRDoc?AD=ADA156178&Location=U2&doc=GetTRDoc.pdf 221.

Flottau, Heiko (2010): Zu Lande, zu Wasser und in der Luft: Israel – der

eingemauerte Staat. Blätter, 2010, 7. szám (letöltés dátuma: 2010. 07. 24. 11.20) http://www.blaetter.de/archiv/jahrgaenge/2010/juli/zu-lande-zu-wasser-und-in-der-luftisrael-%E2%80%93-der-eingemauerte-staat 222.

Foundation of Middle East Peace. (letöltés dátuma: 2010. 03. 24. 11.20)

http://www.fmep.org/ 223.

Frankfurter Allgemeine Zeitung. FAZ.net. (letöltés dátuma: 2010. 03. 20. 14.15)

http://www.faz.net/f30/common/Suchergebnis.aspx?term=nahost&allchk=1 224.

Fröhlich, Christiane J. (2009): Besetzte Wasserresourcen in Palästina. (letöltés

dátuma:

2011.

03.

20.

20.15)

hamburg.org/media/download_gallery/Mediterranes/Heft_2/Froehlich.pdf

119

http://ema-

225.

Gazdik Gyula (2010b): A Goldstone-jelentés és utóhatásai. (letöltés dátuma: 2011.

03. 24. 18.20) http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2010/SVKI_Elemzesek_2010_2.pdf 226.

Gazdik Gyula (2010c): Az Irán-elleni szankciópolitika múltjáról és jelenéről. (letöltés

dátuma:

2011.

03.

24.

18.20)

http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2010/SVKI_Elemzesek_2010_8.pdf 227.

Gáza-Jerikó Egyezmény (Paris Protocol). (1994. 04. 29.) (letöltés dátuma: 2010.

08. 18. 22.45) http://israelipalestinian.procon.org/sourcefiles/1994ParisProtocol.pdf 228.

Genfi Megállapodás (Geneva Initiative). (letöltés dátuma: 2010. 03. 16. 11.15.)

http://www.geneva-accord.org 229.

Herzliya

Conference.

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

07.

12.40)

http://www.herzliyaconference.org/Eng/ 230.

Hoffman, Stanley (2001): On the War. New York Review of Books, 2001.

november

1.

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

08.

17.00)

http://www.nybooks.com/articles/archives/2001/nov/01/on-the-war/ 231.

http://193.224.76.4/download/konyvtar/digitgy/phd/2006/zhu_ruichen.pdf .

(letöltés

dátuma:

2010. 04. 04. 16.00) 232.

Human Right Watch. (letöltés dátuma: 2010. 07. 27. 22.40) www.hrw.org

233.

http://members.tripod.com/alabasters_archive/shas_culture_war.html

(letöltés

dátuma: 2011. 03. 27. 22.40) 234.

Ilan Pappé. (letöltés dátuma: 2010. 04. 27. 22.10) http://ilanpappe.com/

235.

International Court of Justice. (letöltés dátuma: 2010. 05. 27. 22.14)

http://www.oic-oci.org/english/fm/All%20Download/frmex9.htm 236.

Israel Ministry of Foreign Affairs. (letöltés dátuma: 2010. 06. 27. 21.40)

http://www.mfa.gov.il/MFA/ http://www.mfa.gov.il/MFA/Peace+Process/Guide+to+the+Peace+Process/GUIDE+TO+T HE+MIDEAST+PEACE+PROCESS.htm 237.

IV.

Genfi

Egyezmény.

(letöltés

dátuma:

2011.

03.

27.

22.14)

http://www.mfa.gov.hu/NR/rdonlyres/6CF7F4E7-B841-44F0-8DCE67D23DCFB6E2/0/GENF4_hu.pdf 238.

Izrael Camp David II. javaslatai. The Israeli Camp David II. Proposals for Final

Settlement

(2000.

július)

(letöltés

http://www.mideastweb.org/CampDavid2.htm

120

dátuma:

2010.

01.

27.

20.15)

239.

Izraeli-Palesztin közös közlemény a tabai tárgyalásokról (2001. január 27.) (letöltés

dátuma: 2010. 01. 27. 21.55) http://www.mideastweb.org/taba.htm 240.

Jasszer Arafat és Jichak Rabin levélváltása Izrael és a PFSZ kölcsönös

elismeréséről. (Letter from Yasser Arafat to Prime Minister Rabin: September 9, 1993, Letter from Prime Minister Rabin to Yasser Arafat: September 9, 1993) (letöltés dátuma: 2009. 10. 27. 20.55) http://www.ariga.com/treaties/recogn.html 241.

Jasszer Arafat és Jichak Rabin levélváltása (1994. május 4.) (letöltés dátuma: 2009.

10. 27. 20.35) http://www.ariga.com/treaties/gjletter.shtml 242.

Jasszer

Arafatnak

a

terrorizmus

elutasításáról

szóló

levele

a

norvég

külügyminiszternek. (Letter from Yasser Arafat to Norvegian Foreign Minister: September 9, 1993. (letöltés dátuma: 2009. 10. 27. 20.55) http://www.ariga.com/treaties/recogn.html 243.

Jenin: IDF Military Operations. (letöltés dátuma: 2010. 07. 24. 09.10)

http://www.hrw.org/reports/2002/israel3/ 244.

Jeruzsálem

honlapja.

(letöltés

dátuma:

2011.

03.

04.

22.10)

24.

09.10)

http://www.jerusalem.muni.il/jer_main/defaultnew.asp?lng=2 245.

Jewish

Virtual

Library.

(letöltés

dátuma:

2010.

04.

http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/biography/Hhassan.html www.us-israel.org/jsource/History/Arabs_in_Palestine.html 246.

JMCC (Jerusalem Media and Communication Centre) (2009): Poll No. 67, January

2009, www.jmcc.org, http://www.jmcc.org/documentsandmaps.aspx?id=707 247.

Johannsen, Margret (2006): Sprachlos hinter Mauern, Israel und Palästina nach

der Wahlentscheidung. „Blätter” 2006, 5. szám (letöltés dátuma: 2010. 07. 24. 09.10) http://www.ifsh.de/dokumente/artikel/152_Sprachlos_hinter_Mauern.pdf 248.

Kalous, Miroslav (2010): Oficiální diskurz Iránu ve vztahu k izraelsko-

palestinskému

konfliktu.

Mezinárodní

Vztahy,

2010,

2.

szám.

(http://www.iir.cz/upload/Mezinarodni%20vztahy/2010/02/Vybrany_Kalous.pdf) 249.

Király András (2006): Atomvillanás jobbról. (letöltés ideje: 2010. 04. 04. 11.35)

http://index.hu/kulfold/iran5651/ 250.

Knesset.

(letöltés

dátuma:

2009.

10.

24.

18.30)

http://www.knesset.gov.il/process/eng/eng_docs.asp http://www.knesset.gov.il/lexicon/eng/gush_em_eng.htm 251.

Kofi Annan ENSZ főtitkár jelentése az izraeli-palesztin konfliktusról (2002.

augusztus) (letöltés dátuma: 2010. 01. 27. 20.35) http://www.un.org/peace/jenin.

121

252.

Liebmann, Charles S. (2003): Hagyomány, judaizmus és a zsidó vallás a mai izraeli

társadalomban. Ábrahám Zoltán fordítása. (letöltés dátuma: 2009. 10. 20. 20.25) http://www.szombat.org/archivum/h0310j.htm 253.

Makovsky, David (1992): Changes in Attitude. Prime Minister Yitzak Rabin seeks

to break Israel's siege mentality. US News and World Report, 1992. október 4. (letöltés dátuma:

2010.

01.

17.

20.55)

http://www.usnews.com/usnews/news/articles/921012/archive_018476.htm 254.

Malka, Amos (2008): „The Power of Weakness” vs. „The weakness of Power”.

Asymetrical

(letöltés

Deterrence.

dátuma:

2010.

07.

21.

12.20)

http://www.herzliyaconference.org/_Uploads/2812AmosMalka.pdf 255.

Mark, Clyde R. (2005): Israel’s Proposal to Withdraw from Gaza. (letöltés dátuma:

2011. 03. 21. 12.10) http://www.fas.org/sgp/crs/mideast/RS22000.pdf 256.

Massarat, Mohssen (2006): Der Iran und Europas Versagen. Blätter, 2006, 5.

szám.

(letöltés

dátuma:

2010.

07.

21.

12.10)

http://www.blaetter.de/archiv/jahrgaenge/2006/mai/der-iran-und-europas-versagen 257.

Middle East Report. (letöltés dátuma: 2010. 03. 24. 15.10) http://www.merip.org/

258.

Miguel Moratinos feljegyzései a tabai tárgyalásokról (2001. január) (EU

Descriptions of the Outcome of Permanent Status Talks at Taba) (letöltés dátuma: 2010. 01.

27.

20.55)

http://www.mideastweb.org/moratinos.htm;

http://www.ariga.com/treaties/taba.html 259.

N. Rózsa Erzsébet – Tálas Péter (2006): Az iráni atomprogram körüli vitáról.

ZMNE

SVKK

elemzések,

2006/1.

(letöltés

dátuma:

20010.

02.

29.

11.15)

http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2006/SVKK_Elemzesek_2006_1.pdf 260.

N. Rózsa Erzsébet (2008): A nukleáris fejlesztések új hullámai az arab világban.

MKI-tanulmányok,

2008/19.

(letöltés

dátuma:

20010.

02.

29.

11.15)

http://www.kulugyiintezet.hu/index.php?menu=23&ev=2008 261.

N. Rózsa Erzsébet (2009b): Konzervatív szunnita vezetők és a Hamász

képviselőinek találkozója Isztambulban. Gyorselemzés, 2009/3. (letöltés dátuma: 2010. 07. 27. 22.14) http://www.kulugyiintezet.hu/index.php?oldal=23&kep=2&gyors=3 262.

N. Rózsa Erzsébet (2010a): „Arab közvélemény 2010". Gyorselemzés, 2010/13.

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

http://www.kulugyiintezet.hu/index.php?menu=26&gyors=2048

122

27.

22.14)

263.

N. Rózsa Erzsébet (2010b): A török-brazil-iráni megállapodás, avagy elkerülhetők-

e az ENSZ BT Iránnal szembeni újabb szankciói? Gyorselemzés, 2010/6. (letöltés dátuma: 2010. 11. 27. 22.14) 264.

Nahost Focus. (letöltés dátuma: 2010. 06. 27. 22.14) http://www.nahostfocus.de/

265.

Nahostkonflikt.net.

(letöltés

dátuma:

2009.

10.

23.

22.40)

http://www.passia.org/archive/details.php?image_id=116 266.

Nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló egyezmény. (letöltés

dátuma: 2010. 04. 04. 16.40) http://www.ccnr.org/npt_treaty.html 267.

Office of the United Nations Special Coordinator for the Middle East Peace

Process. (letöltés dátuma: 2010. 06. 27. 22.14) http://www.unsco.org/Default.asp 268.

Official Documents of the United Nations (letöltés dátuma: 2010. 03. 29. 21.15)

http://documents.un.org/welcome.asp?language=E 269.

Organisation for Economic Co-operation and Development (OECD). (letöltés

dátuma: 20011. 02. 29. 21.15) http://stats.oecd.org/index.aspx?queryid=559 270.

Ortega, Martin (szerk.)(2003): The European Union and the Crisis in the Middle

East. (letöltés dátuma: 20011. 02. 29. 21.15) Institute for Security Studies, Párizs. 2003. július. 62. szám. http://www.iss.europa.eu/uploads/media/cp062e.pdf 271.

Oslo Átmeneti Egyezmény (Oslo II. Megállapodás) (1995. szeptember 28.). (letöltés

dátuma: 2010. január 27. 20.55) http://www.mideastweb.org/meosint.htm 272.

Palestinian Centre for Human Rights. (letöltés dátuma: 2010. 01. 28. 22.30)

http://www.pchrgaza.org 273.

Palesztin javaslat a palesztin menekültekről (Taba, 2001. január 22.); Izraeli válasz

a palesztin javaslatra (Taba, 2001. január 2.) (letöltés dátuma: 2010. 01. 27. 21.55) http://www.mideastweb.org/taba.htm 274.

Palesztina Állam Függetlenségi Nyilatkozata (1988. november 15.) (letöltés

dátuma: 2010. 01. 27. 20.55) http://www.pna.org/mininfo/key/charter.htm 275.

Peace

Now

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

08.

22.45)

www.peacenow.org/shalom_achshav.html 276.

Peresz, Simon (2002): Why Israel Needs a Palestinian State. Ariga Online, 2002.

(letöltés dátuma: 2010. 08. 08. 22.45) www.ariga.com/peresonpalstate.htm 277.

Perthes, Volker (2004): Greater Middle East. Geopolitische Grundlinien im Nahen

und Mittleren Osten. Blätter, 2004, 6. szám. (letöltés dátuma: 2010. 08. 23. 21.05) http://www.blaetter.de/archiv/jahrgaenge/2004/juni/greater-middle-east

123

Pfaff, William (2006): Nahost außer Kontrolle. Blätter, 2006, 8. szám. (letöltés

278.

dátuma:

2010.

08.

03.

22.05)

http://www.blaetter.de/archiv/jahrgaenge/2006/august/nahost-ausser-kontrolle 279.

ProCon.org.

dátuma:

(letöltés

2009.

02.

14.

09.55)

http://israelipalestinian.procon.org/viewadditionalresource.asp?resourceID=1247 280. The

Rettig, Marco G. (2000): Palestinian Workers under Israeli Economic Oppression: Case

of

Settlement

(letöltés

Workers.

dátuma:

2010.

08.

08.

22.45)

http://www.grin.com/e-book/111040/palestinian-workers-under-israeli-economicoppression-the-case-of-settlement 281.

Rivlin, Paul (2005): The Russian Economy and Arms Exports to the Middle East

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

07.

20.55)

http://www.isn.ethz.ch/isn/Digital-

Library/Publications/Detail/?ots591=0C54E3B3-1E9C-BE1E-2C24A6A8C7060233&lng=en&id=91066 282.

Ruichen, Zhu (2006): Kína nukleáris non-proliferációs szerepvállalása, különösen

a

Távol-Keleten.

(letöltés

dátuma:

2010.

01.

28.

22.45)

http://193.224.76.4/download/konyvtar/digitgy/phd/2006/zhu_ruichen.pdf 283.

Salamon Péter: Isten Pártja a cédrusok országában. A Hezbollah: Isten pártja vagy

Libanon

pártja?

(letöltés

dátuma:

2010.

02.

14.

09.35)

http://www.biztonsagpolitika.hu/documents/1277412749_salamon_peter_isten_partja_a_c edrusok_orszagaban_Hezbollah_%28s%29-_biztonsagpolitika.hu.pdf 284.

Sarm es-Seik-i csúcstalálkozó (2005. február 8.) (letöltés dátuma: 2011. 04. 04.

09.35) http://www.mfa.gov.il/MFA/Government/Speeches+by+Israeli+leaders/2005/Statement+b y+PM+Sharon+at+Sharm+el-Sheikh+Summit+8-Feb-2005.htm 285.

Schweitzer András (2006): Az átalakuló Izrael–Palesztina-konfliktus és a

Jeruzsálem

kérdés.

(letöltés

dátuma:

2010.

02.

04.

11.35)

http://phd.lib.uni-

corvinus.hu/138/1/schweitzer_andras.pdf 286.

Stern.

(2008.

június

20.)

(letöltés

dátuma:

2010.

02.

14.

09.55)

www.stern.de/politik/ausland/:Nahost-Konflikt-Um-Haaresbreite-Tod/652077.html 287.

Stockholm International Peace Research Institute. (letöltés dátuma: 2010. 08. 10.

17.30) http://armstrade.sipri.org/armstrade/page/trade_register.php 288.

Sueddeutsche.de.

(letöltés

dátuma:

www.sueddeutsche.de/ausland/schwerpunkt/696/9687/

124

2010.

06.

27.

14.25)

289.

Tel

Aviv

Stock

Exchange.

dátuma:

(letöltés

2011.

02.

04.

11.35)

http://www.tase.co.il/TASEEng/Homepage.htm 290.

Telhami, Shibley (2006): The Palestinians’ New Dynamic. (letöltés dátuma: 2011.

02. 14. 09.55) http://www.brookings.edu/opinions/2006/0125middleeast_telhami.aspx 291.

The

Anti-Defamation

League.

(letöltés

dátuma:

2010.

07.

25.

19.10)

http://www.adl.org/international/EU-3-EconomicAllies.asp 292.

The Arab Peace Initiative. (2002. március 28.) (letöltés dátuma: 2011. 04. 05.

19.10) http://www.mideastweb.org/saudipeace.htm 293.

The

Democratic

Constitution.

(letöltés

dátuma:

2010.

08.

05.

19.10)

http://www.adalah.org/eng/democratic_constitution-e.pdf 294.

The Europe-Israel Alliance: Where Politics and Economics Do Not Meet. Israel

and the EU: Economic Allies. http://www.adl.org/international/EU-3-EconomicAllies.asp 295.

The Future Vision for Palestinian Arabs in Israel. (letöltés dátuma: 2010. 08. 5.

19.10) http://www.adalah.org/newsletter/eng/dec06/tasawor-mostaqbali.pdf 296.

The

Haifa

(letöltés

Declaration

dátuma:

2010.

08.

05.

19.15)

http://www.adalah.org/newsletter/eng/may07/haifa.pdf 297.

The Washington Institute for Near East Policy. (letöltés dátuma: 2010. 06. 27.

22.14) http://www.washingtoninstitute.org/templateC07.php?CID=262 298.

The Water Conflicts in the Middle East from a Palestinian Perspective. Applied

Research

Institute,

Jeruzsálem.

(letöltés

dátuma:

2011.

03.

04.

21.35)

http://www.arij.org/publications%284%29/Papers/1996/1996%20The%20water%20conflic t%20in%20the%20Middle%20East%20from%20a%20Palestinian%20perspective.pdf 299.

United Nations Security Council Resolutions. (letöltés dátuma: 2010. 06. 27. 22.10)

http://en.wikisource.org/wiki/Wikisource:United_Nations_Security_Council_Resolutions 300.

United States Institute of Peace. (letöltés dátuma: 2011. 01. 28. 20.25)

http://www.usip.org/ 301.

UNRWA.

(letöltés

dátuma:

2010.

07.

25.

19.10)

http://www.un.org/unrwa/english.html 302.

Us-Israel.com.

(letöltés

dátuma:

2010.

02.

14.

09.55)

www.us-

israel.org/jsource/History/Arabs_in_Palestine.html 303.

Ústav Mezinárodních Vztahů. (Cseh Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) (letöltés

dátuma: 2010. 06. 27. 22.10) http://www.iir.cz/

125

304.

What Was United Nations Security Council Resolution 242 and What Does It Say?

(letöltés

dátuma:

2011.

04.

14.

09.55)

http://www.palestinefacts.org/pf_1948to1967_un_242.php 305.

Wye folyó Memorandum. (Wye River Plantation Memorandum, 1998. október 23.).

(letöltés dátuma: 2010. 01. 27. 21.45) http://www.mideastweb.org/mewye.htm

126