A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosítószámú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
Az izraeli-palesztin konfliktus alapkérdései
Történeti bevezető 4. Az oslói tárgyalásoktól napjainkig
Az első „palesztin felkelés” • A Nyugati Parton és Gázában állandósul a palesztinok fegyvernélküli, de erőszakos demonstrálása (tiltakozások, kődobálások, gyújtogatások). Ezeket nem könnyen, de komolyabb incidensek nélkül kezelni tudja még az izraeli hadsereg, azonban 1987. december 9-én egy véletlen baleset nyomán az erőszak új erőre kap, akuttá és sokkal veszélyesebbé válik, a kövek háborúja kiegészül Molotov-koktélokkal, késekkel, s csempészet fegyverekkel is. • Az izraeli hadsereget váratlanul éri a mindennap fel-fellobbanó erőszakos tüntetések, az incidensek nyomán több helyen is aránytalanul reagálnak, s minden a média előtt zajlik, melyet tudatosan kezdenek használni a palesztinok. • Az intifáda meglepi a PFSZ-t is, mely nem tudja koordinálni az eseményeket, de idővel képes lesz azokat újra és újra felszínre hozni, politikai célokra használni, szándékosan gerjeszteni. • A „felkelés” két valódi motorja a Hámász és az Iszlám Dzsihád, illetve rajtuk keresztül az 1979-es fordulattal iszlám fundamentalista állammá váló Irán, mely céljai szolgálatába állítja Szíriát, valamint a Libanonban tanyázó Hezbollahot is. Kialakul a palesztin-ügy egyaránt erőszakra hajlamos azonban mérsékelten vallásos, inkább nacionalista, illetve egyértelműen vallási fanatista szárnya. • E kettőség a mai napig fennáll, s utóbbi fél rendre korlátozni tudja az amúgy sem nyíltan tárgyalásorientált nacionalista felet. Az iszlamista irányzat taktikája – szociális és vallási szolgáltatások mellett, nagy hangsúlyt fektet az oktatásra, a fegyveresek kiképzésre, a bigott tanok szerinti életforma és gondolkodás, eszmevilág terjesztésére. • Az állandósuló erőszak miatt Izraelben folyamatosan erősödik az akár tárgyalásos úton, de mielőbbi békét akarók tábora – a hatalomba visszakerülő baloldali kormányzat elindítja a békepolitizálást.
A kapcsolatfelvétel • 1990. október 2-án Irak lerohanja Kuvaitot – a támadásra válaszul nemzetközi koalíció alakul, mely az első Öböl-háború során felszabadítja a sejkséget (1991. január 17.). A szövetséges erőkben arab országok is részt vesznek. Irak a háború során Scud-rakétákkal lövi Izraelt, amely azonban nem lép be háborúba, megtorlatlanul hagyja a bombázást. • 1990-ben is tovább tombol az erőszak a vitatott területeken. Több mint ezer palesztin veszti életét az összecsapásokban (sokukat palesztinok ölik meg, mivel kollaboránsokat látnak bennük). • A Likud-kormányzat nem hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni a PFSZ-szel, mely időközben irányítása alá tudja vonni a „népfelkelést”, különböző módon nem hagyja lecsendesedni azt, egyúttal a nemzetközi fórumon is kommunikálni kezdi az ügyet. • Izraelben egyre erősödik azon társadalmi és politikai erők hangja, amelyek a tárgyalások megkezdését követelik. • Az Egyesült Államok és a Szovjetunió is nemzetközi rendezést sürget. • Az együttes nyomás hatására Izrael jobboldali kormánya belegyezik egy nemzetközi konferencia összehívásába: 1991. október 30-án Madridban tartanak valamennyi érintett ország részvételével Közel-Kelet csúcsot. • A hangulat változatlan, közvetlen tárgyalások, de ideologikus, vádaskodó környezetben, a palesztinai arab küldöttség a PFSZ befolyása alá kerül. • Mindenesetre a csúcs fordulópontot jelent: különböző helyszíneken, különböző kérdések kapcsán folyamatos egyeztetések indulnak meg.
Hivatalos és titkos tárgyalások • A madridi konferencia nyomán állandósulnak a különböző témák szerinti nemzetközi megbeszélések. Eleinte a Szovjetunió is aktív „nyomásgyakorló”, később azonban a belső gondjai miatt kimaradni kényszerül. Az Európai Közösség is igyekszik bekapcsolódni és természetesen az Egyesült Államok „felügyelete” is adott (Japánban és Kanadában is tárgyalnak az érintettek). • A nem sok sikerrel kecsegtető egyeztetések közepette választásokat tartanak Izraelben, melyet a hivatalosan békepárti politikát ígérő baloldal nyer meg. • Intenzívebb egyeztetésekkel folytatódnak a nemzetközi találkozók, az álláspontok nem közelednek azonban, sem a palesztinokkal, sem a szírekkel, sem a libanoniakkal, s emiatt a Jordániával sem. • Két új szempont a tárgyalásokon részt vevő izraeli delegáció felfogásában: 1. valós eredményeket csakis különtárgyalásokon lehet elérni ezért törekedni kell arra, hogy az érintettekkel közvetlen megbeszélés alakuljon ki; 2. a nyilvánosság hátráltatja a megbeszéléseket ezért indokolt titkos fórumokat kezdeményezni. • Szíria és Libanon problémás: nem mutatkozik közeledés így hátrébb sorolódnak… • Jordánia gyors megegyezést ígér, ugyanakkor nem akar „első” lenni, előbb előremozdulás a Nyugati Part és Gáza vonatkozásában, aztán Jeruzsálem és Ámmán is megbékélhet. • Amúgy is a palesztinai arabok helyzetének megoldása a legégetőbb, egyúttal valamennyi féllel a megállapodás kulcsa.
Egyeztetések a norvég fővárosban • Az egyre intenzívebbé váló izraeli-palesztin békeegyeztetésekre az iszlamista szervezetek terrormerényletekkel válaszoltak. • A tárgyalások sikere érdekében mind az izraeli kormány, mind a PFSZ javasolta, hogy azok folytatódjanak titokban, ehhez Norvégia biztosított helyszínt. • PFSZ legfontosabb követelései: 1. Izrael kivonul Gázából, mely átmenetileg (két-három évre) nemzetközi, vagy egyiptomi igazgatás alá kerül, közben pedig a felek megállapodnak a Nyugat Part helyzetéről.
•
• • •
2. Az így kialakított autonómiában nemzetközi gazdasági segélyek áramlanak, amolyan kvázi „Marshall-segély” formájában. 3. Izrael és az autonómia szoros gazdasági kapcsolatokat épít ki. Természetesen a kérdés ennél jóval összetettebb volt – nemcsak területi, közigazgatási, gazdasági aspektusokat kellett megtárgyalni (víz, utazás, biztonság, stb.) Az időről-időre összehívott oslói titkos tárgyalások mellett a hivatalos megbeszélések is folytatódtak, kevés sikerrel, a delegációk egyáltalán nem tudtak a norvégiai dolgokról. A palesztin terroristák által elkövetett merényletek száma folyamatosan emelkedett mind többen haltak meg az izraeli és a palesztin oldalon is. A Hámász és az Iszlám Dzsihád semmilyen békéről hallani sem akart, éppen ezért tartva befolyásuk folyamatos növekedésétől informálisan egyre többen javasolták Jichák Rabin kormányfőnek, hogy állapodjon meg Arafattal (a PFSZ-szel), s engedje be őket Gázába.
Az Elvi Nyilatkozat elfogadása • Az oslói tárgyalások nyomán kezdett kikristályosodni egy megállapodási terv, az ún. „Elsőként Gázát” dokumentum, mely tulajdonképpen a PFSZ követeléseit figyelembe véve formálódott ki. • A palesztin tárgyalófél látva, hogy követelései meghallgatásra találtak, újabbakkal állt elő, jelezve, hogy a tényleges előrelépés érdekében a Nyugati Parton is indokolt lenne kijelölni egy autonómiai központot. • Ennek alapján az „Elsőként Gázát” elképzelés „Elsőként Gázát és Jerikót” koncepcióvá változott.
• A már-már összeálló megállapodást így aztán nyilvánosságra kellett hozni, mely nem kis felháborodást, egyúttal pozitív nemzetközi visszhangot váltott ki: - Az izraeli társadalom jelentős része tüntetett, politikusok – kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt – tiltakoztak az eltitkolt egyezkedések miatt, ugyanakkor rövidesen a többség biztatóan értékelte a fejleményeket. - A palesztinok szintén váratlanul szembesültek a történtekkel, a Hámász erőszakot helyezett kilátásba Izrael és a „kollaboráló” PFSZ ellen is. - Washington szintén dühöngött majd követelte, hogy azonnal kerüljön minden a felügyelte alá – ez meg is történik. • Az Elvi Nyilatkozatot – vagyis a megbékélést, mint alapelvet rögzítő dokumentumot – 1993. szeptember 13-án írták alá Washingtonban – Rabin és Arafat kezet fogott… • Mivel Oslóban már előre megállapodtak így a továbblépésnek nem maradt akadálya.
Az ún. „Osló-1” megállapodás • Az első átfogó izraeli-palesztin rendezési tervet Kairóban írták alá 1994. április 4-én. A ceremónia nem ment zökkenőmentesen, s a következmények sem voltak egyértelműen biztatóak. • A dokumentum több kérdés esetében is részletesen, pontokra és adatokra bontva rögzíti az „új helyzetet” (főként területi, gazdasági, közigazgatási együttműködési és biztonsági értelemben).
• A gázai zsidó telepek kérdése, a katonai műveleti lehetőség. • A megállapodás jelentősége nemzetközi jogi értelemben – 1. nem rögzítettek semmilyen jövőbeli határvonalat; 2. a PFSZ közigazgatási autonómiát szerzett – a „megszállás” többé nem értelmezhető; 3. PFSZ kötelezettségvállalások és az azokhoz való viszonyulás… • Arafat és a PFSZ „bevonulása” Gázába… • Beruházások és fejlesztések az övezetben, valamint Jerikóban (számos új munkahely, a közszolgáltatási infrastruktúra általános fejlesztése). • A palesztin fegyveres potenciál intézményesítése • A palesztin „ellenzék” fellépése a PFSZ ellen – Arafat kettős politizálása • A terrortámadások folytatódása • A nemzetközi közösség gazdaságilag igen, katonailag-rendészetileg azonban nem kíván közreműködni – ennek következményei
Az ún. „Osló-2” megállapodás • A békefolyamat sikere érdekében az izraeli kormány mielőbb tárgyalni akarta a további vitás kérdéseket is, annak ellenére, hogy közben a terrortámadások megsokszorozódtak, s a Palesztin Hatóság (a Palesztin Autonómia főhatalmi szerve) a szerződésben vállaltakkal ellentétben passzív maradt az erőszak megfékezésével kapcsolatban. • Növekvő elégedetlenség Izraelben, a jobboldali-nacionalista mozgalmak, pártok, s maga a társadalom is kétségesnek ítéli a megbékélés lehetőségét, a terroristákkal kollaborálónak tartják Arafatot és szervezetét, elutasítják a további engedményeket. • Az egyre feszültebbé váló környezetben 1995. szeptember 28-án aláírják az ún. „Osló-2” megállapodást, mely a Nyugati Part és egyéb vitatott kérdések vonatkozásában rögzít új előírásokat. • A dokumentum a ’93-as szerződésnél sokkal részletesebb, ugyanakkor számos vitatott tényező végleges megtárgyalását halogatja, a tényleges „béke” még messze van. • Komoly ellenállás az izraeli ellenzék és a palesztin szélsőségesek részéről, semmisnek nevezik a megállapodást, az aláírókat árulással vádolják meg. • Folytatódnak a terrormerényletek Arafat nem tud, de valójában nem is akar fellépni a szélsőséges csoportok ellen – tisztában van helyzete labilis voltával, melynek összetett következményei lesznek: 1. pozíciója megtartása érdekében (a) nem hajlandó ténylegesen békét kötni, (b) az eddigi megállapodásokban foglalt kötelezettségeit betartani; 2. a PHnak nyújtott nemzetközi támogatásokat kész megosztani, egyes körzetekben a Hámász aktivistáit megtűrni, terroristákat a PH rendvédelmi szerveiben fogadni, azokat pénzzel, fegyverrel, információval ellátni.
Jichák Rabin halála, a jobboldal választási győzelme • 1995 novemberében egy szélsőséges zsidó fiatal lelövi Jichák Rabin izraeli kormányfőt, a békefolyamat hívét. Ideiglenes miniszterelnöknek Simon Pereszt nevezik ki, aki folytatni kívánja elődje politikáját, időközben azonban elapad a társadalmi és annak nyomán a politikai támogatása is. • Előrehozott választások, a fő kérdés: marad-e a baloldal vezénylet békepolitizálás, vagy diadalmaskodik a jobboldal által hangoztatott feltételekhez kötés, a PH által vállaltak számonkérése. • Kis különbséggel, de megnyeri a szavazást a jobboldal (a gyilkosságot követő nemzeti gyász ellenére is), Benjamin Netanjahut választják miniszterelnökké, aki átgondoltabb, a feltételek érvényesüléséhez kötött, lassabb, Izrael érdekeit mindenekelőtt szem előtt tartó békefolyamatot ígér. • A hiedelmekkel ellentétben a békepolitizálás csak megtorpan, lassul, de nem áll le: - hosszas egyeztetések nyomán elfogadják 1997. január 15-én a Hebron egyezményt - egyúttal kitűzik a végső rendezéshez vezető tárgyalások újabb fordulóját 1998-ra • Közben palesztin részről változatlan marad a hozzáállás, sőt, a PH mind több alkalommal keveredik bele terrormerényletekbe nemcsak passzivitásával, hanem immáron közvetlen tevékenységével is. • A felek egymást hibáztatják: az izraeli kormány terrorkollaborációval és a vállaltak nem betartásával vádolja a PH-t, míg a PH pedig a folyamatok lassításával, a tényleges béke ellehetetlenítésével vádolja a Netanjahu-kabinetet. • Washington próbál nyomást gyakorolni a felekre, konferenciát összehívni.
A Wye River-i megállapodás • A végső rendezés következő lépcsőfokaként kerül megrendezésre 1998 októberében a Wye River-i csúcs, mely a várttól elmaradó eredményekkel, de előrelépéssel zárul. • Arafat és a PH elégedetlen a Netanjahu-kabinettel, mondván lassítják a rendezést, azzal pedig ürügyet adnak a szélsőséges palesztin csoportoknak a terrortámadásokra, melyeket a PH teljes szuverenitásáig biztos nem tud megakadályozni… • A békefolyamattal kapcsolatban változó álláspontot tanúsító izraeli társadalmi rétegek ismét bizalmatlanná válnak – a Rabin-féle út rengeteg engedmény mellett is terrorral járt, azonban a jobboldal sem tudta megfékezni az erőszakot…
• Politikai átrendeződés indul meg ennek hatására, a háttérben az Egyesült Államok nyíltan a Netanjahu-kabinet megbuktatásáért tevékenykedik… • Az előrehozott választásokon nyer a baloldali Ehud Barak, aki gyors rendezést ígér, több „fronton” is. • Megpróbálkozik egyezkedni Szíriával, de nem jár sikerrel. • 2000 májusában elrendeli az izraeli hadsereg azonnali visszavonulását Dél-Libanonból, magára hagyva a szövetséges Szabad Libanoni Erőket – a déli országrész rövidesen a Hezbollah befolyása alá kerül, mely nemcsak Izraelre jelent majdan kihívást, de magára Libanonra is… • Barak nem akar újabb részfordulót, valamennyi kérdés kapcsán megállapodást akar, s ebben Bill Clinton is támogatja. Konkrét és átfogó tervet dolgoznak ki valamennyi kérdés kapcsán. • 2000 júliusában Camp Davidben ülnek tárgyalóasztalhoz a felek.
A békepolitika összeomlása • Az izraeli-egyiptomi békeszerződés aláírásának helyszínén hetekig tárgyalnak a felek – az amerikaiak mindenben próbálnak közvetítéseikkel segíteni, kötelezettségeket vállalni… • Végső megállapodásra érkeznek, később már az izraeli és az amerikai tárgyalófél részmegállapodással is megelégedne Arafat azonban tulajdonképpen mindent elutasít. • Semmibe – a területi kérdésekbe, Jeruzsálem státuszába, a menekültek helyzetének megoldásába - sem egyezik bele a palesztin elnök. Egyre és egyre újabb követelésekkel áll elő, amikor már úgy tűnik van valamifajta elmozdulás a holtpontról. • A békekonferencia teljes kudarccal zárul, melynek súlyos visszhangja lesz Izraelben. A palesztinok körében nem mivel május óta általánosak a zavargások, küszöbön áll egy új „népfelkelés” kirobbantása, mely a szélsőségesek forgatókönyvei szerint regionális Izraelellenes háborúig duzzad majd… • A végső ürügy Saron szeptemberi látogatása lesz a Templom-hegyen – elszabadul az erőszak, mindennapossá válnak a merényletek… pár év leforgása alatt több ezer terrortámadást hajtanak végre izraeli célpontok ellen. • Barak és Clinton nem adja fel, újabb reménytelen vállalkozások a megbékélésre Tébában és Sharm el-Seikben – valamennyi kudarcba fullad – Arafat tulajdonképpen nem is áll szóba az izraeli és az amerikai delegációval. • Az erőszak elszabadulása, a békepolitizálás reménytelensége újabb fordulatot hozz az izraeli belpolitikában: Ariel Saront és pártját elsöprő többséggel választják kormányra. • Tárgyalások helyett az „erőskéz” politikája nyer teret – általánossá válnak a harcok, a merényletek…
Az egyoldalú rendezés politikája • Mivel sem a tárgyalások, sem a katonai fellépés nem vezet eredményre, miközben Izrael lakosai teljesen kiszolgáltatottá válnak – új rendezési paradigma kerül előtérbe, mégpedig az unilaterális, vagyis egyoldalú cselekvések politikája. • Egyetlen fontos elem: szétválasztás, a palesztinok elszeparálása, Izrael lakosainak és a stratégiailag fontos vitatott megítélésű területek védelme. • Két cselekvés: 1. biztonsági kerítés építése; 2. területfeladás az egyoldalú kivonulással.
• 2002-ben kezdik építeni a Nyugati Part köré a biztonsági kerítést, Gáza körül addigra már áll egy hasonló. Az építmény alig 40%-ának elkészülte után is rendkívül hatékonnyá válik Izrael védelmében, a palesztin terroristák elszeparálásában. • A merényletek területileg később áthelyeződnek, azonban erre is sikerül kidolgozni egy viszonylag hatékony ellenszert, 2004-05-re sikerül számottevően redukálni a terroristák okozta fenyegetettséget. • A nagy vihart kavaró 2005 nyári kivonulás összességében szintén nélkülözhetetlen és hatékony válaszlépésnek bizonyul a palesztin szélsőségesek potenciáljának mérséklése kapcsán. • Közben Arafat éltét veszti, előtte még hajlandó kinevezni egy miniszterelnököt, azzal csak jelképesen megosztani a hatalmát. Helyét a szintén gyengekezűnek bizonyuló Mahmoud Abbas veszi át
A palesztinok belső válsága, az egyoldalú rendezés megakadása • Arafat halála után az iszlamista csoportok megkérdőjelezik a Fatah politikai uralmát, s választásokat követelnek, melyet meg is nyer a Hámász. • A nemzetközi közösség rövid időre kénytelen anyagilag-erkölcsileg hátat fordítani a palesztinoknak (miközben Izrael egyoldalúan tenni akar a békéért, a palesztinok között diadalmaskodik a terrorszervezet Hámász?!) – következmények… • Ariel Saron politikai húzása, majdan betegsége és annak következményei… • Az egyoldalú rendezés megtorpanása több tényező miatt is: 1. nemzetközi ellenállás, 2. belső stabilitás, 3. az USA nyomása, 4. a Hámász teljes hatalomátvételének lehetősége (különösen figyelemreméltó az iráni, iraki, szíriai és a libanoni események kapcsán). • 2008-ban újabb próbálkozások a béke tárgyalásos megteremtésére - Annapolisi csúcs – eredmények nélkül zárul - A Hámász-kormány látszólagos megbuktatásában játszott nemzetközi szerep - Olmert-Abbas tárgyalások a végső rendezésről – kevés előrelépés - Titkos izraeli-szír megbeszélések • Ehud Olmert bukása, a párton belül a tárgyalásos rendezés híve, Tzipi Livni nyer a keményebb politikát ígérő Shaul Mofazzal szemben. • A választásokat azonban elveszíti a Kadima a Netanjahu vezette Likuddal szemben
A második és a harmadik Netanjahu-kormány • Netanjahu a Bar-Ilan Egyetemen elmondott beszédében elkötelezi magát a kétállamos megoldás mellett. • Obama a feleket Washingtoba hívja, a megbeszélésen részt vesz Mubarak egyiptomi elnök és Abdullah jordán király is. • Áttörés nincs, noha Izrael 10 hónapos egyoldalú moratóriumot hirdet a vitatott térségbeli építkezések tekintetében. • A palesztin fél csak a moratórium lejártával hajlandó lépni, elsősorban az építkezési tilalom meghosszabbításához kötve bármit is. Nincs előrelépés. • Közben regionális felfordulás - arab tavasz/iszlamista tél. Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szíria, részint Jordánia és Libanon is. Változások a Hamasz politikájában. • A gázai támadásokra válaszul Izrael hadműveletet indít, annak következményei. • 2013-ban újraindul a békefolyamat, azt követően, hogy az előrehozott választásokon diadalmaskodik ismét a Likud, de most már nem olyan nagy fölénnyel. • 9 hónapos békeperiódus – most április 29-én járna le, de elvileg megakadt. Izrael 78 terroristát engedett el, az utolsó fázist nem teljesítette, mivel a palesztin fél nem adott biztosítékot a folytatásra. Közben a PH egyoldalúan kezdeményezte nemzetközi szervezetek általi elismerését. • Holtpont ismét!
