AZ INDIA ÉS PAKISZTÁN KÖZÖTTI KONFLIKTUS Az ázsiai szubkontinens két regionális hatalma között fennálló ellentét is azon konfliktusok sorát gyarapítja, melyek több mint fél évszázados múltra tekintenek vissza. A hajdani brit birodalom legnagyobb gyarmatának felosztására 1947-ben került sor, egyidőben azzal, amikor India elnyerte függetlenségét a brit koronától. A megosztási folyamat végén, 1947. augusztus 14-én és 15-én két független ország jött létre: Az Indiai Köztársaság és a Pakisztáni Iszlám Köztársaság. Pakisztán ekkor még két részből állt: Nyugat-Pakisztánból (a mai Pakisztán) és Kelet-Pakisztánból (a mai Banglades), mely utóbbi 1971-ben véres háború során vált függetlenné. A domínium megosztása a vallási határok mentén történt. Pakisztán az indiai muszlimok állama lett, India lakosságának többsége pedig hindu, habár jelentős a muzulmán kisebbség. Az indiai függetlenségi mozgalom is két fő ágból, egy hinduból (Nemzeti Kongresszus) és egy muzulmánból (Muszlim Liga) állt, melyek már a függetlenséget megelőzően is felemás viszonyban álltak egymással. A muzulmánok a hindu dominanciától tartottak, a hinduk pedig a hatalmat akarták maguk számára biztosítani, lévén számbeli többségben voltak. A felosztás a megalkotójáról elnevezett Mountbatten-terv, a brit „menetrendi dokumentum" előírásai alapján ment végbe. A brit parlament 1947 júliusában fogadta el az Indiai Függetlenségi Határozatot, a függetlenedésüket követően pedig mindkét állam az ENSZ tagjává válhatott. A két állam függetlenedését követően hatalmas migrációs hullám indult meg a két ország területéről, amelyet kegyetlen erőszak kísért. Az áttelepülésekkel járt erőszak akár fél millió áldozatot is követelhetett. Összességében közel 14,5 millió ember hagyta el addigi lakhelyét, mivel nem akart vallási kisebbségi sorsra jutni. A vallási alapú küzdelmeknek ez azonban csak a kezdete volt. Az azóta eltelt időszakban, rendszeres időközönként kitört úgynevezett „felekezeti alapú kommunális erőszak". A menekültek milliói pedig hosszú távú problémát okoztak a befogadó államoknak, lévén azok hatóságai egyáltalán nem voltak felkészülve a beözönlő milliókra. Ilyen a jelenleg Indiához tartozó Kasmír tartomány, melyet szinte kizárólagosan muzulmánok laknak, és Pakisztán többször is megpróbálkozott az elfoglalásával, mindeddig sikertelenül. (India és Pakisztán eddig három nagyobb konvencionális háborút és két fegyveres konfliktust vívott egymással)
1
Az India és Pakisztán között lezajlott háborúk 1947-napjainkig Az 1947-es háború (I. kasmíri háború) A Kasmír régióért vívott négy háború közül az első, mely 1947-1948-ban zajlott le. A tartomány lakosságának jelentős része muszlim, miközben a vezető elit pedig hindu volt, így a két dél-ázsiai ország függetlenné válásakor jelentős nyomás nehezedett rá, mind India mind Pakisztán részéről, hogy hozzájuk csatlakozzon. Kasmír maharadzsája, Hari Singh az utolsó pillanatig húzta a döntést, mire válaszul az ekkor még korántsem szervezett pakisztáni hadsereg és a vele szövetséges törzsi milíciák bevonultak a kasmíri területekre. Ezzel azt akarták elérni, hogy a muszlim többségre nyomást gyakorolva a tartomány átáll a pakisztáni oldalra. A maharadzsa ekkor a Dzsaváharlál Nehruval való megegyezése alapján az Indiához való csatlakozást választotta. Pakisztán máig nem ismeri el a csatlakozás jogosságát, mondván a felosztásnál a területnek Pakisztánhoz kellett volna kerülnie, lévén a lakosság túlnyomó többsége muzulmán. Az akkoriban talán legszervezettebb előretörő pakisztáni törzsi harcos alakulatok a háború elején gyorsan nyomultak előre. A támadókat az éppen akkor létrehozott még meglehetősen szervezetlen pakisztáni reguláris hadsereg alakulatai is kiegészítették. A légi úton megérkező indiai erősítés azonban meggátolta a további előrenyomulást és a frontvonalak megmerevedtek. Az 1948. december 31-én megkötött tűzszünetig folyamatosan zajlottak a kisebb-nagyobb összecsapások a beszivárgó fegyveresek és a kasmíri és indiai alakulatok között. Az 1949. január 5-én elfogadott ENSZ-határozat előírta, hogy Pakisztán vonja vissza reguláris és irreguláris csapatait is a határ túloldalára, míg India állomásoztathat egy kisebb létszámú haderőt rendfenntartás céljából. Pakisztán végső soron Kasmír területének a pakisztáni határ melletti kétötödét foglalta el, míg a legtermékenyebb és legsűrűbben lakott területek India részei maradtak. Az 1965-ös háború (II. kasmíri háború) Az 1965-ös háború a Dzsammu és Kasmír államért vívott második indo-pakisztáni háború volt. Öt hétig tartott és több ezer áldozata volt mindkét oldalon. A két ázsiai ország függetlenségének elnyerésétől kezdve, folyamatosak voltak az összecsapások a kasmíri határ mentén a katonaság és a feleket támogató milíciák között. 1965 áprilisában, Kasmír egyik kietlen régiójában eredetileg a határőrök összecsapásának indult konfliktus hamarosan mindkét ország részéről a reguláris hadseregek felvonultatását váltotta ki. De ezeket az eseményeket megelőzően további olyan események is történtek, amelyek felborították a terület törékeny „békéjét". 2
1962-ben India háborúba keveredett Kínával, amelynek eredményeként Kasmír Aksai Chin tartománya Kínához került. A regionális vetélkedés megerősödött ezzel DélÁzsiában, mivel a kínai-pakisztáni együttműködés alakot öltött Indiával szemben. Szintén negatívan hatott Kasmír stabilitására, hogy 1963-ban ellopták a próféta hajszálát, egy muszlim jelképet, amely ismét vallási ellentétekhez vezetett a tartományban. 1965 nyarán ugyan Harold Wilson brit miniszterelnök sikeresen meggyőzte Indiát és Pakisztánt, hogy tárgyalások során vessenek véget az ellenségeskedéseknek. A tárgyalások eredményeként Pakisztán további 350 négyzetkilométer kasmíri területhez jutott az általa követelt 3500-ból. Ezen felbátorodva, az Ajub Khán tábornok vezetése alatt álló Pakisztán úgy gondolván, hogy a muszlim többség át fog állni az ő oldalára Kasmírban, így India képtelen megvédeni magát egy gyors támadástól, megindították a Gibraltár hadműveletet. A főleg beszivárgó egységeken és a helyiek támogatásán alapuló akció azonban csúfosan megbukott és indiai ellentámadást váltott ki. 1965. augusztus 15-én az indiai csapatok megtámadták a pakisztáni ellenőrzésű kasmíri területen tartózkodó pakisztáni egységeket. A harcok váltakozó sikerrel folytak, mivel nehezen megközelíthető terepről bszélünk. A hadműveletek célpontjai nehezen megközelíthető magaslatok, hegycsúcsok és hágók voltak. Szeptember 6-án a jó ütemben haladó indiaiak átlépték az India és Pakisztán közti államhatárt Kasmírtól délre, és megközelítették Lahore városát, hogy pakisztáni csapatokat vonjanak el Kasmírból. A háborúban egyik fél sem tett szert igazi előnyre, lévén mindketten elfoglaltak területet a másiktól, habár az indiaiak által elfoglalt terület háromszor nagyobb volt. Szeptember 22-én az ENSZ BT határozatban szólította fel a feleket az ellenségeskedés beszüntetésére, egy nappal később létrejött a tűzszünet. A tűzszüneti tárgyalások Taskentben zajlottak (akkor Szovjetunió ma Üzbegisztán), melyek során Lal Bahadur Shastri indiai miniszterelnök és Ajúb Khán pakisztáni elnök megegyeztek, hogy 1966 februárjára visszavonják csapataikat a háború előtti pozíciókba. Pakisztánban a békeszerződés diáktüntetésekhez vezetett, akik megadásként értékelték az egyezményt. Pakisztánban ugyanis az államilag irányított média végig győzelmekről és India megalázásáról számolt be. A feleket ekkor még a Szovjetunió közelsége miatt egyaránt támogató Egyesült Államok a háború miatt fegyverembargót rendelt el, mivel a fegyvereket a „kommunizmus elleni harcra" adták volna, nem a szövetségesek közti háborúra. Ez főleg Pakisztánt érintette rosszul, mivel az ő haditechnikájuk többsége Amerikából 3
származott. Feltételezések szerint a Pakisztánnal szoros viszonyt ápoló Kína fenyegetése is szerepet játszott abban, hogy az indiaiak belementek a tűzszünetbe, mivel nem akartak kétfrontos háborút vívni. Pakisztán az iszlám világból, India az el nem kötelezett államoktól kapott némi segítséget. A Szovjetunió egyelőre semleges maradt és béketárgyalásokra invitálta a feleket. A háború következményeként a két szomszédos állam közti viszony még feszültebbé vált, és mind India mind Pakisztán megkezdte a katonai kiadások jelentős növelését. Sok történész szerint, ha a háború folytatódik, az elkerülhetetlenül az amúgy is jóval nagyobb veszteségeket elkönyvelni kénytelen Pakisztán vereségéhez vezetett volna. Az indiaiak többsége Amerikát is hibáztatta, mivel nem tett semmit hogy megakadályozza a pakisztáni támadást. Ennek következtében a hidegháborús politika lassan gyökeret eresztett a régióban, mivel India a Pakisztán irányában elfogultnak tartott Egyesült Államok helyett a Szovjetunióhoz kezdett közeledni. A pakisztáni gazdaság a hatvanas évek növekedése után megtorpant a háború miatt és az Egyesült Államokban való csalódottság miatt a muzulmán ország Kína felé fordult. (Látni kell ugyanakkor, hogy ekkorra már Kína eltávolodott a Szovjetuniótól). Növekedett az elégedetlenség Kelet Pakisztánban is, ők úgy gondolták, hogy a nyugati országrész Kasmír megszállottjaként nem fordít elég figyelmet a még elmaradottabb és szegényebb keletnek. Ez végül az 1971-es háborúhoz vezetett, amikor is India Banglades függetlenségét támogatva került összetűzésbe Pakisztánnal. Az 1971-es háború ( Banglades felszabadító háborúja ) Habár valójában két külön konfliktusról van szó, azok szorosan összefonódtak egymással. India nyugati és keleti határai mentén is folytak a harcok. Az igazán súlyos ellenségeskedések 1971. december 3-án kezdődtek és 16-ig tartottak a nyugati fronton (a háborúnak ez a része a harmadik indo-pakisztáni háború). A háború súlyos pakisztáni vereséggel ért véget. A háború közvetlen kiváltó oka a Kelet-Pakisztánban erősödő szeparatizmus volt, amely az 1970-es pakisztáni választások után erősödött fel igazán. A választásokon ugyanis az Avami Liga nevű szeparatista párt megszerzett a 169 kelet-pakisztáni parlamenti helyből 167-et, ezáltal egyszerű többsége lett a pakisztáni parlament 313 székes alsó házában. Mudzsibur Rahman sejk, az Avami Liga vezetője követelte az őt megillető kormányalakítási jogot és a miniszterelnöki pozíciót, melyet a nyugatpakisztáni vezetés megtagadott tőle. Ekkor vetette be Jahja Khán elnök a főleg nyugatpakisztániakból álló katonaságot, mely megkezdte a kelet-pakisztáni disszidensek őrizetbe vételét. Az Avami Ligát betiltották, Mudzsiburt pedig letartóztatták. A párt sok 4
tagja és szimpatizánsa Indiába menekült. 1971. március 25-én a pakisztáni hadsereg egy lázadó tisztje, Ziaur Rahman kihirdette Banglades függetlenségét Mudzsibur nevében. A keletiek ezután gyorsan paramilitáris szervezeteket kezdtek szervezni és a pakisztáni hadsereg több keletiekből álló egysége is a szeparatisták mellé állt. Március 27-én India miniszterelnöke, Indira Gandhi támogatásáról biztosította a függetlenségükért küzdő bangladesieket. A határokat megnyitották, a menekülttáborokban pedig megkezdték a bangladesi szeparatista milícia, a Mukti Bahini tagjainak toborzását. Közel tízmillió ember menekült Indiába, miközben Pakisztánba megérkeztek az első háborús fegyverszállítmányok az Egyesült Államokból. Indira Gandhi eközben aktív diplomáciai hadjáratba kezdett, és rávette mind az Egyesült Királyságot, mind Franciaországot, hogy ne támogassák az Egyesült Államok Pakisztánt pártoló és védő indítványait az ENSZ-ben. Augusztus 20-án Gandhi egy 20 évre szóló barátsági és együttműködési szerződést kötött a Szovjetunióval, mely sokként érte Amerikát. Kína, Pakisztán régi szövetségese ezúttal nem vonultatta fel csapatait az indiai határon, inkább a kivárás taktikáját választotta. Novemberre a közvetlen indiaipakisztáni háború elkerülhetetlennek tűnt. Az indiai egységek felsorakoztak a bangladesi határ mentén, Jahja Khán pedig szükségállapotot hirdetett ki Pakisztánban, készülvén a háborúra. December 3-án a pakisztáni légierő az izraeliek által a 6 napos háborúban alkalmazott taktikát alapul véve megelőző csapást mért egyes indiai repülőterekre. A támadásnak csak részleges sikere volt, azonban kiváló okot szolgáltatott Indiának, hogy a következő napon egy kombinált légi, szárazföldi és vízi támadást indítson a pakisztáni hadsereg ellen Bangladesben. Jahja Khán eközben megpróbálkozott indiai területek elfoglalásával a nyugati fronton, helyette azonban csak vereségeket szenvedtek a pakisztániak. Az indiai haditengerészet és légierő megszerezte a fölényt a vízen és a levegőben. Az előbbi megtámadta Karacsi kikötőjét és elsüllyesztett három pakisztáni hadihajót. A pakisztáni légierő Bangladesben lévő kis egysége hamar felmorzsolódott. December 16-án a Bangladesben lévő pakisztáni egységek megadták magukat. Az amerikaiak és a szovjetek is érintettek voltak a konfliktusban. Nixon, amerikai elnök jelentős támogatást nyújtott Pakisztánnak, az Egyesült Államok régi térségbeli szövetségesének. Az amerikaiak attól tartottak, hogy ha India sikeresen elfoglalja Nyugat-Pakisztánt, akkor az egész térségben tovább terjed a kommunizmus és ez teljesen aláásná az Egyesült Államok térségbeli pozícióit. Nixon a kongresszusnak ellenszegülvén, mely fegyverembargót rendelt el Pakisztánnal és Indiával szemben kerülő úton (Iránon és Jordánián keresztül) jutatta el a katonai segélyeket Pakisztánba.
5
Amikor a pakisztáni vereség már biztosnak látszott Bangladesben, Nixon a USS Enterprise anyahajót a bengáli öbölbe küldte, amit India nukleáris fenyegetésnek tekintett. A szovjet haditengerészet válaszul ugyancsak hadihajókat irányított a térségbe. Az amerikai jelenlét fő oka azonban az volt, hogy az elkerülhetetlen keletpakisztáni vereség mellett ne eszkalálódjon a helyzet a nyugati fronton is. A Szovjetunió természetesen támogatta Banglades függetlenségét, tudván, hogy az gyengíti majd térségbeli riválisait: Kínát és az Egyesült Államokat. A bangladesi függetlenség mélységesen megrázta a pakisztáni társadalmat, amely messzemenőkig bízott a fegyveres erők legyőzhetetlenségében. A vereség következtében lemondott elnöki posztjáról Jahja Khán, helyét Zulfikar Ali Bhutto vette át. Mudzsibur Rahman bangladesi politikust kiengedték a börtönből és visszatért Dakkába. Banglades független államként a világ harmadik legnépesebb muzulmán országa lett. A háború lezárásaként aláírt szimlai egyezmény a kasmíri rendezés egyik alapdokumentuma napjainkban is. A siacheni konfliktus A siacheni konfliktus 1984-ben zajlott India és Pakisztán között a Siachen gleccserért, Kasmírban. A gleccser Kasmír egyik vitatott régiójában fekszik, mindkét állam magának követelte. A konfliktus a „világ eddigi legnagyobb tengerszint feletti magasságban" lezajlott fegyveres összecsapása volt, mivel a szembenálló felek közti frontvonalak közel 7000 méteres magasságban húzódtak. A harcok az indiai hadsereg Meghdoot-hadműveletével kezdődtek, melynek során India sikeresen elfoglalta a gleccser kétharmadát. Maga az ütközet inkább egy „verseny volt" a két hatalom között, mintsem igazi összecsapás, a kérdés ugyanis az volt, ki foglalja el előbb a stratégiailag fontos csúcsokat és hágókat. Ez az indiaiaknak sikerült, akik napokkal megelőzték a pakisztániakat, főleg a légi szállításnak köszönhetően. India stratégiai célja a Pakisztán és Kína között Kasmíron keresztül húzódó, esetleges kereskedelmi útvonalak megszerzése volt, míg Pakisztán ezeket akarta biztosítani. A kargili háború A kargili háború India és Pakisztán között az 1999 májusa és júliusa között lezajlott fegyveres konfliktus, Kasmír állam Kargil körzetében. A háború oka az volt, hogy pakisztáni militánsok és katonák nagy számban szivárogtak át az ideiglenes határ túlsó (indiai) oldalára. A pakisztáni kormány eleinte független kasmíri szeparatistákat vádolt a behatolással, ám később félhivatalosan elismerték hogy a gerillák kaptak pakisztáni reguláris támogatást.
6
A háború azért kapott nagy figyelmet, mert ez volt az első konfliktus a két ázsiai állam között azóta, hogy bebizonyosodott, mindketten rendelkeznek atombombával. India sikeresen visszaverte a támadókat és hamarosan védelmi kiadásai növelésébe kezdett. Pakisztánban belpolitikai válságot okozott a konfliktus és Pervez Musharraf tábornok vezetésével a hadsereg puccsot hajtott végre. Pervez Musharaff máig pakisztáni elnök. 1998-ban mindkét ország aláírta a lahori egyezményt, melyben vállalták, hogy békés megoldást keresnek a kasmíri problémára. Ez azonban nem akadályozta meg Pakisztánt abban, hogy paramilitáris alakulatokat és iszlamistáknak álcázott ügynököket szivárogtasson át Kasmír indiai részébe, támogatva a helyi militánsokat. Céljuk elsősorban a kasmíri kérdés „nemzetközivé" tétele volt, azt remélvén ez felgyorsítja a tárgyalásokat a régió státusáról. Szerepet játszott az is, hogy Pakisztán revansot akart venni az 1984-es siacheni vereségért. Azóta is tart a vita, hogy vajon a pakisztáni politikai vezetés beleegyezését adta-e az akcióhoz, vagy az Musharraf (akkor vezérkari főnök) utasítására történt. Musharraf szerint már 15 nappal a lahorei találkozó előtt értesítette Navaz Sharifot, akkori pakisztáni miniszterelnököt arról, hogy mire készülnek. Sharif azt állította, hogy őt Atal Bihari Vadzspaji indiai kormányfő értesítette erről. A pakisztáni behatolásra India 200 000 katona mobilizálásával válaszolt. A behatolók főleg könnyű fegyverekkel voltak ellátva, de a határ túloldaláról pakisztáni tüzérség támogatta őket, valamint a felderítést is Pakisztánban lévő radarok végezték. Az indiai hadsereg nagyobb létszámánál és légierejénél fogva, valamint annak köszönhetően, hogy Pakisztán nem igazán akart reguláris alakulatokat bevetni, egy hónap alatt visszaszorította a támadókat pakisztáni Kasmírba. Mint később kitudódott, a pakisztáni hadsereg korlátozott nukleáris csapás mérésre készült India ellen. Bill Clinton amerikai elnöknek kellett figyelmeztetnie Navaz Sharifot a CIA által szerzett hírszerzési forrásokra hivatkozva. 1999. július 4-én a Washingtonban megkötött egyezményben Pakisztán ígéretet tett a milíciák kivonására, azonban egyes független iszlamista csoportok egységbe tömörülvén (Egyesült Dzsihád Tanács) a harc folytatása mellett kötelezték el magukat. A nemzetközi közvélemény elítélte a pakisztáni agressziót, azonban elismerően szóltak Indiáról, hogy visszafogottan reagált a konfliktusban és nem lett totális háború abból. Mind az Európai Unió mind az ASEAN India mellett foglalt állást és Pakisztánt még régi szövetségese, Kína sem támogatta teljes mellszélességgel.
7
A konfliktus következményeként Indiában felerősödött a nacionalizmus és a nemzeti büszkeség érzése. Az indiai tőzsde jelentős növekedést könyvelt el, miközben az amúgy is gyenge lábakon álló pakisztáni gazdaságot súlyosan érintette a háború. Az indiai hírszerző szolgálatok azonban komoly presztízsveszteséget szenvedtek, mivel nem jelentették időben a készülő pakisztáni beszivárgást. Pakisztán és India kapcsolata ezen legutóbbi súlyos konfliktus óta is igen terhelt. Dzsammu és Kasmír államban rendszeresek az összecsapások a helyi szélsőségesek és az indiai biztonsági erők között. Tény, hogy a pakisztáni kormány és a fegyveres erők valamint a hírszerzés nagy valószínűséggel támogatást nyújtanak ezekhez az akciókhoz, melyek Kasmír Pakisztán által felügyelt részéből indulnak ki. További kockázati forrás, hogy míg India politikailag relatíve stabil demokrácia, addig Pakisztánban folyamatosan instabil a politikai helyzet és egyre erősödnek a muszlim radikálisok, akik a fegyveres erőkbe is beépültek. Kasmír lakosságának nagyobbik része szimpatizál a gerillákkal, lévén ők maguk is muzulmánok és megszállóként tekintenek az indiaiakra. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy Dzsammu és Kasmír az amúgy is szegény és infrastrukturálisan elmaradott Indián belül is az egyik legszegényebb állam és kevés központi forráshoz jut. Az India és Pakisztán közötti nukleáris fegyverkezési verseny A mai napig tartó technológiai versenyfutás az 1970-es évek elején kezdődött a két dél-ázsiai szomszéd között. Ekkorra már egyértelműen kirajzolódtak azok a geopolitikai erővonalak, melyek Indiát a nukleáris technológia kifejlesztésére kényszerítették. Az 1971-es amerikai-kínai kapcsolatfelvételtől kezdve India két tűz között volt, hiszen mind az amerikaiak, mind a kínaiak Pakisztánt támogatták, miközben India a Szovjetunió felé húzott, de valójában az El nem kötelezettek mozgalmához tartozott. Ebben a helyzetben India kiszolgáltatottnak érezte magát két atomhatalom szorításában (hiába is állt mellette a Szovjetunió), ez vezetett - természetesen szovjet támogatással - az önálló nukleáris fegyver megépítéséhez. A világot megdöbbentette, hogy a civil nukleáris technológiával rendelkező India sikeres robbantási kísérletet hajtott végre 1974-ben. A „Mosolygó Buddha" névre keresztelt akció hatalmas felzúdulást keltett a szomszédos Pakisztánban. A helyzet annál súlyosabb volt Pakisztánra nézve, mivel a konvencionális fegyverzet terén is nagy fölényben lévő India így hatalmas katonai előnyre tett szert Pakisztánnal szemben. Ezek után elkerülhetetlen volt, hogy a muzulmán állam is megtegye a szükséges lépéseket a saját atomfegyverzet kifejlesztésére. Látványos nukleáris tevékenységre ezután több mint két évtizedig nem került sor. Kínai támogatással azonban szép csöndben felépültek a pakisztáni nukleáris kapacitások. 1998-ban az addig lezajlott fejlesztések 8
eredményeként mind India mind pedig Pakisztán kísérleti robbantásokat hajtott végre, valószínűleg erődemonstrációt tartva. A Shakti I-II nevet kapott indiai és a Chagai I nevű pakisztáni kísérletek rendkívül feszültté tették a szomszédok viszonyát. E kísérletek alatt ugyanis már nem csak a robbanófejek, hanem a hordozásukra szolgáló rakéta technológia tesztjeit is elvégezték. Ennek következtében mindkét állam összes nagyvárosa az ellenséges szomszéd nukleáris fegyvereinek hatótávolságába került. A kísérletekre válaszul az Egyesült Államok fegyverembargót vezetett be Indiával és Pakisztánnal szemben. Ez a lépés főleg Pakisztánt érintette kellemetlenül, mivel az indiai fegyveres erők javarészt szovjet eredetű fegyverzettel voltak felszerelve. A fegyverembargó következtében az alternatív forrásokat kereső Pakisztán még jobban elmélyítette a kommunista Kínával fennálló szövetségét. A fegyverembargót a közelmúltban azonban felfüggesztette az Egyesült Államok, mivel Pakisztán megbízható szövetségesnek bizonyult a terror elleni háborúban, míg India rendkívül vonzó piaccá vált a hatalmas fegyverkezési programjai miatt. 1998-ban felrémlett egy nukleáris háború képe, azonban egyes vélemények szerint a robbantások, illetve az a tény, hogy a pakisztáni atombomba kifejlesztése katonai egyensúlyhoz közeli helyzetet eredményezett a két ország között, jelentősen stabilizálta India és Pakisztán viszonyát. Ugyan továbbra sem kizártak a konfliktusok a két ország között, illetve Kasmír sem stabil, nagyszabású konfliktusra mára nem számíthatunk. Csalódást okozott Pakisztánban, hogy 2006-ban az Egyesült Államok civil nukleáris megállapodást kötött Indiával. A muzulmán állam mellőzése nem kis részben az ingatag és robbanás veszélyes pakisztáni belpolitikai helyzettel, valamint azzal a ténnyel magyarázható, hogy 1998 után pakisztáni atom tudósok nukleáris „know-how"-t adtak át Észak Koreának, és az azóta a fegyverkezést feladó, akkoriban még lator állam Líbiának. Ma továbbra is Pakisztán a nukleáris technológia illegális terjesztésének egyik legfőbb központja. Az Egyesült Államok és a két dél-ázsiai hatalom viszonya Pakisztán - Egyesült Államok kapcsolatok Az Egyesült Államok a függetlenség 1947-es kikiáltása óta rendkívül aktív külpolitikát folytat a térségben. Ennek történelmi gyökere a hidegháborúban keresendő. Amerika térséghez fűződő viszonyát sok évtizedeken keresztül a Pakisztánnal kötött szoros szövetség dominálta. A hidegháború éveiben az Egyesült Államok folyamatosan együttműködött Pakisztánnal a Szovjetunió ázsiai befolyásának csökkentése érdekében. India, ezzel szemben szoros viszonyt ápolt a kommunista nagyhatalommal. Az 1979-ben kitört afganisztáni háború alatt Amerika a legerősebb pakisztáni titkosszolgálaton, az 9
ISI-n (Inter Services Intelligence) keresztül látta el a kommunista kabuli kormány és a szovjet támogatóik ellen küzdő mudzsahedineket fegyverrel és munícióval. Az amerikai légierő felderítő repülőgépei folyamatosan használták a pakisztáni légi bázisokat a Szovjetunió és Kína fölötti bevetéseik bázisául. (A Szovjetunió fölött lelőtt CIA-s Gary Powers U-2 kémrepülője is Peshawarból szállt fel). Pakisztán a függetlenségtől kezdve nyugat-barát politikát folytatott, mely hivatalos szinten a mai napig tart. Csatlakozott a délkelet-ázsiai (SEATO) és közép-ázsiai (CENTO) kommunista ellenes katonai szövetségekhez. (Ezeket a NATO-ról modellezték, bár egyik sem ért fel annak erejével. Az 1970-es évek végén megszűntek). A 2001. szeptemberi merényleteket követően ismét felértékelődött Pakisztán szövetségesi szerepe, lévén szoros volt a kapcsolat a pakisztáni vezetés (főleg az ISI) és az Afganisztánt 1996-tól uraló tálibok között. Az Egyesült Államok Osama Bin Laden rejtegetésével vádolta a tálibokat, majd ultimátumának lejárta után 2001-ben helyi és pakisztáni támogatással megdöntötte a tálib rezsimet. A dolognak az az érdekessége, hogy a tálibok annak idején az ISI (és egy másik USA szövetséges, Szaud-Arábia) hathatós támogatásával tudtak megerősödni és egységes uralom alá vonni a polgárháborútól szenvedő Afganisztánt. India - Egyesült Államok kapcsolatok Pakisztánnal ellentétben az Egyesült Államok és India viszonya hosszú ideig „hidegnek" volt nevezhető, miután India vezető szerepet töltött be az El Nem Kötelezett Államok Mozgalmában, valamint a már említett szovjetbarátság miatt. A függetlenségtől a Szovjetunió felbomlásáig ez határozta meg az amerikai-indiai kapcsolatokat. A hidegháború vége azonban e két állam viszonyának is új keretet adott. A kargili háborúnak nevezett konfliktus jelentős diplomáciai következménye volt, hogy az Egyesült Államok felszólította régi szövetségesét, Pakisztánt, hogy szüntesse be az Indiaellenes kasmíri szélsőséges csoportok támogatását, melyeket terrorista-szervezetekként definiált. A „terror ellenes háború" során az indiai hírszerzés fontos információkkal látta el az amerikai hatóságokat az al-Kaidáról. A két ország között rendkívül szoros gazdasági kapcsolatok is kialakultak, így mára fontos szövetségesekké és gazdasági partnerekké váltak. 2006-ban megkötötték a fentebb már említett nukleáris egyezményt. Amerika ezt annak ellenére tette meg, hogy India a mai napig nem csatlakozott a nukleáris fegyverek elterjedését meggátolni hivatott szerződéshez, az Atomsorompó Szerződéshez. A kasmíri helyzet napjainkban Az India és Pakisztán közötti megbékélés legnagyobb akadálya a máig rendezetlen helyzetű Kasmír tartomány fölötti fennhatóság tisztázása. A terület jelenleg megosztott, 10
India, Pakisztán és Kína gyakorol fennhatóságot a tartomány felett. Mivel a térség lakossága túlnyomórészt muzulmán, ezért Pakisztán az egész Kasmír fölötti ellenőrzésre formál igényt, erről India hallani sem akar. India ellenőrzése alatt áll a régió nagyobbik része, Dzsammu, a Kasmír-völgy, Ladakh és a Siachen-gleccser. Pakisztán fennhatósága alatt vannak a Muzzafarabad, Gilgit és Baltistan nevű északabbi területek. A Kínához tartozó rész neve Aksai Chin. Nemzetközi fórumokon India többször felajánlotta, hogy elfogadná, ha a jelenlegi megosztottság állandósulna. Pakisztán azonban nem fogadja el a status quot és egy népszavazásos megoldást tartana elfogadhatónak, mely során a kasmíriak dönthetnének hová szeretnének tartozni. Ezzel kapcsolatban mindkét fél ellentétes adatokat közöl. Az utóbbi időben jelentősen csökkent az India-ellenes szélsőségesek által elkövetett akciók száma. Ezt sokan a jelentősen visszafogott pakisztáni támogatással magyarázzák, mivel 9/11 után az Egyesült Államok erőteljes nyomást gyakorolt Pakisztánra hogy hagyjon fel a terrorista szervezetek támogatásával. Kisebb jelentőségű az India és Kína közötti ellentét az Aksai Chin régiót illetően mely körülbelül Kasmír egyötödét teszi ki. A régió teljesen lakatlan, lényegében egy ötezer méter magasan fekvő kősivatag. A vita alapját az adja, hogy egy (akkor még független) Tibet és India közötti megállapodás alapján a terület India részévé vált, Kína azonban nem ismeri el a Tibet által kötött megállapodásokat. A régió stratégiai fontosságát egy kínai országút adja, amely összeköti Tibetet és Xinjiangot. Az Aksai Chin fölötti ellenőrzés volt az 1962-ben kirobbant indiai-kínai háború egyik fő oka, mely egy hónapig tartott. A terület fölött továbbra is Kína rendelkezik, fegyveres konfliktus azonban a közel jövőben nem valószínű a két regionális nagyhatalom között. Az iszlamista terrorizmus jelenléte az indiai szubkontinensen Az iszlamista terror, mint ellenállási forma, jóval hamarabb felütötte fejét Indiában, mint ahogy azzal a nyugat, mint reális veszéllyel szembesült. Az irreguláris iszlamista hadviselés és az ezt folytató csoportok megjelenése az 1980-as évek végére tehető. A felkelés kezdete India szerint szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy Afganisztánból nagy számú mudzsahed harcos vonult át Kasmírba a szovjetek afganisztáni kivonulása után. Pakisztáni és kasmíri szervezetek szerint viszont az első mudzsahedek 1992-ben jelentek meg a régióban. A felkelés korai megszervezése nagy részben Yasin Maliknak köszönhető, aki a Dzsammu és Kasmír Felszabadítási Front egyik frakciójának vezetőjeként elindította az India ellenes harci tevékenységet. Malik azonban 1995-től a békés megoldást propagálja. Míg India terroristáknak, Pakisztán szabadság harcosoknak tekinti a felkelőket. India azzal vádolja Pakisztánt, hogy utánpótlással és kiképzéssel látja el a kasmíri lázadókat, ezt Pakisztán tagadja, habár teljesen egyértelmű az indiai 11
állítás valóságtartalma. 1994-ben a Human Rights Watch igazolta azokat az állításokat, miszerint a pakisztáni kormányzat bizonyos körei támogatják a szeparatista fegyveres csoportokat. Emellett azt is alátámasztottnak látta, hogy az indiai hatóságok valóban folyamatosan megsértik az emberi jogokat Kasmírban. A lázadók fő támogatója a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI (Inter Services Intelligence Agency), ugyanaz a szervezet mely a tálibokat is aktívan támogatta. Pakisztánt az ENSZ Biztonsági Tanácsa is felszólította, a militánsok támogatásának beszüntetésére. A legnagyobb kasmíri lázadó szervezet a Lashkar-e-Toiba volt. Az elmúlt években a domináns militáns csoport azonban két frakcióra bomlott: az Al Mansurinra és az Al Nasirinra. A legnagyobb szervezet mellett további kisebb, kevésbé releváns csoportok is léteznek. A köztük lévő laza együttműködés az Egyesült Dzsihád Tanácsa formájában öltött testet. Bár ezen szervezetek akcióinak döntő többsége Dzsammu és Kasmír állam területére korlátozódik, 2001 decemberében megtámadták az indiai parlamentet is Új Delhiben. A Kasmírban működő lázadó csoportok tagjai között külföldi iszlamisták (jemeniek, szaudiak, bangladesiek) is nagy számban megtalálhatóak. A 2001. szeptember 11-i támadásokat követően a Pervez Musharraf vezette Pakisztán csatlakozott az Egyesült Államok világméretű terrorellenes koalíciójához. Ennek következtében a pakisztáni titkosszolgálatok és a lázadó csoportok közötti kapcsolattartás megnehezült. 2004-től a szeparatisták támadásainak száma erősen lecsökkent, köszönhetően többek között az indiai-pakisztáni kapcsolatok javulásának is, habár 2005-ben még mindig több mint 200 áldozata volt a fel-fel lángoló erőszaknak. Az elmúlt pár évben a szélsőséges iszlám szervezetek egyre inkább Pakisztánban aktivizálódtak. A 2001-ben megdöntött afganisztáni tálib mozgalom szilárdan megvetette a lábát Afganisztán déli, pastu területein. Folyamatos utánpótlást a határ menti pakisztáni törzsi területekről kapnak, ahol nincs központi pakisztáni fennhatóság és ugyancsak a pastu népcsoport a domináns. Bár a pakisztáni hadsereg az elmúlt időszakban több limitált hadműveletet és végrehajtott a törzsi területeken, azok eredményessége kérdéses. A két ázsiai muzulmán ország közötti határ szinte teljesen ellenőrizetlen, így a tálibok maradéka szinte háborítatlanul tevékenykedhet a határrégióban, mely a militáns iszlám ideológiák legújabb bástyájává vált. A szélsőségesek számlájára írnak több, a közelmúltban végrehajtott súlyos terrorcselekményt olyan pakisztáni nagyvárosokban, mint Karacsi, Quetta vagy Iszlamabad, melyek valószínűleg a hadsereg terroristaellenes akcióira adott válaszok voltak. További gondokat okoz, hogy Pakisztánban központi ellenőrzés nélkül működhet több ezer vallási iskola, amelyek a tálib utánpótlás kinevelésében játszanak nagy szerepet. A hatalmas nyomor miatt ezek az iskolák vonzó alternatívát kínálnak a tanulatlan, sanyarú körülmények között élő helyi fiataloknak. A szélsőségesek már több 12
merényletet követtek el Pervez Musharraf pakisztáni elnök ellen is, ám ezek nem jártak sikerrel. Sikeres merénylet végzett viszont a volt pakisztáni miniszterelnökkel, Benazir Bhuttoval, aki hosszú száműzetés után 2007 végén tért vissza Pakisztánba, hogy a PPP (Pakistan Peoples Party) színeiben részt vegyen a 2008-as pakisztáni általános választásokon. A pakisztáni kormányzat az al-Kaidát tette felelőssé a merényletért, melyet az el is vállalt. Bár a szélsőségesek a volt miniszterelnököt kétségtelenül Amerika bábjának tartották, sokan kételkednek a kormányzati verzióban, mondván Musharrafnak is legalább annyira érdekében állt Bhutto likvidálása mint az iszlamistáknak.
13
